JÚNIUSI NAPLÓ 2011
Június 4-én az alábbi szöveg került a naplóba Mi lenne, ha, mondom magamban, miközben állok vizes gatyában a Tisza partján, s nézem a kvarcos homokot meg a szállongó pihéket, melyeket a parti nyírfák röppentenek a levegőbe, mi lenne, ha folyamatosan írnám a naplót, nemcsak hébe meg hóba, mikor már kész a téma, s lenne akár zagyva is, vajh mi gyűlnék össze ily módon? Hogy mi íratta le a fenti mondatot? A szállongó pihe? Vagy más? A választ ugyanis, hogy mi gyűlnék össze, nem tudom, a vizes gatyás ötletet nem követte a megvalósítás. Illetve igen, aznap estére. * Épp leírtam a mondatot, cseng a telefon, itt van mellettem, ritkán szokott megcsörrenni, rögtön fel is veszem. Hát a fiam hív, Misefáról, s kérdi, hogy s mint vagyunk. Mondom neki, hogy nem fáj semmink azon kívül, ami fájni szokott, izület itt, ott, s hogy legfeljebb az az újság, hogy a vérnyomásom, ami eddig magas volt, egy hete alacsony, és hogy most jöttem fel a Tiszáról. Túl vagy az idei beavatáson? - csodálkozott. Aztán hívott, ki ne hagyjuk őket, s a nyáron, látogassunk Misefára. * Apropó, a vérnyomás. Most váltani méltóztatott. Lassan két hete, hogy tabletták nélkül alacsony. Váltottam, anyámról apámra. Édesanyánknak magas volt, gyógyszert szedett, apánknak alacsony, nem szedett gyógyszert. Kávét ivott lefekvés előtt. A nyolcvanharmadikban vagyok. Apukám ekkorra már nem élt, anyukám még igen, tele vitalitással. A gének, a gének! Van más magyarázat? * Medárdos idő van. Zeng az ég, meg villámlik. Bevallom, olyankor szorongok, vonítanék, mint a kutya, ha nem szégyellném. Bemegyek a házba, bezárom az ajtót, behajtom az ablakon a spalettát, s minden idegszálammal a kintre figyelek, a dörgésre. A villámlást csak képzelem. S akkor eszembe jut, hogy gyermekkorunkban vihar idején anyánk bevitt minket a szobába, behúzta az ajtót, besötétített, s ült velünk reszketve a díványon. Apánk meg be-benézett és mosolygott, s mondta: Te Irmus, te Irmus! * Többször gondoltam mostanában a fiunkra, akkor is rá, amikor felhívott telefonon. Hogy mindig öntörvényű volt, tanácsot nem kért, miként a többi leszármazott sem, pedig, de mindegy, most már pláne mindegy, végén vagyunk 1
a dolgoknak, csakhogy Laci volt az elsőszülött, több mindent vetített az ember belé. Kedves gyerek volt, jókötésű, villanó agyú, s hogy néztem a dédunokámat, a három éves Andrist, mondtam is a feleségemnek, nézd már, ez a gyerek, mintha Lacinkat is formázná, Lacinkat, aki ebben az esztendőben hatvan éves. Nekem meg minduntalan a hat éves jelenik meg, amikor elérzékenyülten álmodtam bele a rendkívülit.
A buszon hallottam A buszon, reggel kilenckor. Utazom Pestre. Tele a jármű, de Lakiteleken szállnak le is, meg fel is. Egy hölgy, pontosabban kettő kerül a hátam mögé, az egyik ül, a másik áll. A hangjukból ítélve, meg a beszélgetésből, mintha huszonévesek lennének. Az ülő, mint mondja, huszonhat hetes terhes, éppen felülvizsgálatra megy Kecskemétre, aki meg áll, mintha monológot mondana. Ekként. Tudod, izé nem, nekünk még nem lehet, én is anyáméknál lakom, meg Miki is az anyjáéknál, hát így hova. Naná hogy anyáméknál, létezni nem tudnék nélkülük, és a keresetemből sem adtam le nekik semmit, tudod, izé Ciprusra gyűjtök, egy hétre kimegyek a tesómhoz, s a repülő ugye drága, meg kell néhány cucc is. Szóval százezer ugrik. Egyedül megyek, eleinte arról volt szó, hogy jön velem a Miki is, de ő meg a vállalatánál, éppen létszámleépítés van, őt megtartják, de levették az órabérét, levették izé, de nem rúgták ki, s nem is mer most eljönni, így aztán egyedül megyek. A babádnak már gyűjtöttem néhány tárgyat, játékot, miegymást, ami jó lesz. Izé, hogy ne most, csak ha már meglesz a baba, persze, érthető. Hogy nem nézetted meg, lányka lesz-e vagy fiúcska. Megtudtam még, hogy az áldott állapotban lévő fiatalasszonyék is a szülőknél laknak, hátul a kisházban, s hogy nagy a porta, sok a csibe, a kacsa, s hogy más állatok is vannak. Aztán leszálltak Kecskeméten, és én az ablakon át megtekinthettem őket. Szőkék voltak, tényleg huszonévesek és telivérek. Akiért a kürti harang szólt Meghalt Szilágyi János - mondják, mikor kérdezem, kiért harangoznak. Ötvenkilenc évesen ment el. Megdöbbentem nagy hirtelen. Ő építette jó tíz évvel ezelőtt a kürti portán a fürdőházat. Jól felépítette, máig hibátlan, ő meg nincs. Mikor mondom, mennyire sajnálom, felelik, megtett mindent azért, hogy ne legyék. János ivott, többnyire fröccsöt, de azt folyamatosan. Emlékszem azon időben mikor a fürdőházat építette, vagy tán előtte - kaput is csinált nálunk -, én voltam a segédmunkása, ástam az oszlopnak való gödröt, meg óránként szállítottam a hosszúlépést. Egyébként melankolikus alkat volt.
2
A kórházból, ahova kivizsgálásra utazott, nem akarták kiengedni. Írt egy papírt, és saját felelősségére eljött. S nem ért el a házig. Az árokszélén összeesett, és meghalt. Három órával később találták meg. Azt hitték, részeg. A szerkesztés meg a szerkesztő Úgy alakult, hogy újra kellett lapoznom a magam alapította periodikának, a Drámapedagógiai Magazinnak az első hét számát. Kerestem egy cikket, gondoltam, ott találom. Kellett volna a könyvemhez, a memoárom újabb fejezetéhez. A cikket nem találtam, de valami mást igen. Valamiféle felismerést, amire eddig nem gondoltam, vagy nem akartam gondolni. Mégpedig a lapszerkesztéssel kapcsolatban, hogy tudnillik milyen meghatározó is a szerkesztő személye. Őt látni mindenütt, nemcsak a lap küllemében, a tördelésben, a színekben, de magában a szerkesztésben, a lap kisugárzásában, a szellemiségében, a szerzőtársakban. Szóval, mindenütt magamat láttam. És gondoljatok, amit akartok, tetszettem magamnak. Színesen szerkesztettem és nagy adniakarással. (Azt azért el kell mondanom, hogy az emlegetett Magazin-számok 1991 és 1994 között jelentek meg.) Aztán a periodikának más szerkesztője lett, Kaposi László. A magam által kitalált név, a Drámapedagógiai Magazin azonban maradt. De minden más megváltozott, a színek, a betűformák, a tördelés és a szellemiség. És miként az én időmben is, a szerzők a szerkesztő ismeretségi, baráti, tanítványi, szellemi köréből kerültek ki. Magazin helyett módszertani folyóirat lett. Minden számból, ha olvastam, és olykor olvastam, Kaposi áradt. Mint jómagam az első hétből. És csak most jöttem rá, hogy ez természetes. Ez a természetes. Akár tetszik, akár nem Az igaz, hogy én magamnak jobban tetszettem, mint nekem Kaposi Laci. Hogy egykori ifjú utódom is ekként érzett, azt nemcsak érzem, de tudom is. De hát ez természetes, mondom öregen, bölcs ember módjára. Nincs protestáns Talmud A Talmudot olvasgatom esténként, pontosabban azt a válogatást, melyet Domán István készített és fordított, s jelentetett meg 2000-ben az Ulpius-ház kiadónál. Azokat a részeket mazsolázom ki, melyekben az egykori rabbik a tórát, azaz az Ószövetség igéit magyarázzák. És újfent és megint csak arra jövök rá, hogy a mi protestáns eleink sem tettek mást, amikor rögzítették a prédikációikat; visszatértek a zsidórabbi-elődökhöz, magyarázták, értelmezték az igét. Csak hosszasabban, körülményesebben. És nem hoztak létre protestáns Talmudot.
3
Az öregedés és a munka Vonul egy hidegfront, mondják a rádióban, én meg alszom el a számítógép előtt. Pedig de kellene egy jó kezdőmondat! A téma az agyamban, a mondat meg nincs a nyelvemen. Legyintek, hagyom a gépet, megyek a kertbe. Kapálok. Jó eső volt, centiket nőtt a gaz. A virágágyás körül, nemrég palántáztam, mindenféle gyom, paréjtól tarackon át lapulevélig, minden. Az első kapavágás eredményes, az borul ki, aminek ki kell. Ettől jó kedvem lesz, s felejtem a bosszúságot, hogy nincs első mondat. Mindegy, mit csinálsz - mondom magamnak -, a lényeg, legyen a munkában örömöd. A magadfajta ember nem a halhatatlanságnak dolgozik, hanem a mindennapoknak. Írj, vagy kapálj, taníts, vagy gyereket pesztrálj, lógj a létra tetején és szedd a cseresznyét, készülj önálló estre, vagy rakj el gyümölcsöt télire, ültess virágot, vagy szerezz zenét, mindegy. Egy számít, érezd jól magad munka közben. Pablo Casals a világhírű gordonkaművész írta, a minap olvastam, hogy az öregedést késleltetni semmi mással nem lehet, csak munkával. Imádkozzál és dolgozzál, olvasható a debreceni református kollégium homlokzatán. Ehhez tartom magamat. Hogy vagy, kérdi egy nem igazán barát Hogy vagy, kérdi egy nem igazán barát, hogy vagy? Ám a kérdése nem olyan hagyományosan hogyvagyos, ő választ vár, tényfeltárós választ. S vizslat is. Nézi a színemet, figyeli a kezem mozgását, az arcmimikámat. Érzem, szeretné, ha panaszkodnék. Én meg mondom, hogy hálistennek, jól vagyok, mert, hogy tényleg jól vagyok. - Na - mondja ő -, ez derék. - Csak - teszem hozzá, és erre a csakra érdeklődőbb lesz. - Csak nincs valami baj? - kérdezi, s élénkül a tekintete. - Csak - mondom ismételve - a derekam, tudod, kenegetni kell voltaren kenőccsel, meg körömgombám is van, azt meg canesten próval, meg érzékeny a hónom alja, nem tudok közönséges desodort használni. A nem igazán barátnak mintha árkosodnának a ráncai, hangja enervált lesz, a mondathangsúly lefelé csúszik, - Nahát, ez igazán nagyszerű - mondja -, te aztán örülhetsz, más már a te korodban, s részletezni kezdi, ki milyen nyavalyával kínlódik az én koromban. Megszakítom. - Iszol velem egy kupica pálinkát? - Nem, nem lehet. Hogy irigyellek, de kocsival vagyok, meg egyébként is, hiszen tudod….
4
Az öreg meggyfa bizonyítani akar Kerékpárra ültem, megnézem, mondom az öreg meggyfát a Bogarasban, hoz-e még termést. Onnan nézvést, ahonnan közelítettem felé, siralmas volt a látvány, combvastagságú száraz ágak, a törzs repedezett, a kéreg egy része lerohadva, de másik fele a hatalmas fának tele, fürtösen lógó szemekkel. Zsúfolásig a termő ágak. Az öreg, mint ki bizonyítani akar, mutatva, hogy még van benne életerő nem kivágni, orvosolni legfeljebb! -, tiszteletet parancsolóan áll a társak közt, a fiatalabbak közt. A szemek éppen piroslanak. - Ne félj barátom - mondom neki -, élni fogsz, míg engem látsz. Cseresznyemagvalás Segítettem Kósa Vilmának cseresznyét magvalni. Az idén először bő termést hozott a germersdorfi. Érett szemeket szedegetni a fáról reggelente, s mint gyermekkorunkban, ham, bekaplak játékot játszani, így kezdődtek a napok mostanában. És jól kezdődtek. Közben megtapasztaltam, hogy az ugyanarról a fáról szedett szemek nem is hasonlóak, sem ízben, sem színben, sem nagyságban. A teremtés egyetlen rendező elv szerint működik - állapíthattam meg. Élteti a teremtményt valamely genetikai program szerint, s kiteszi különféle hatásoknak. Ha cseresznyéről beszélünk, akkor a napfénynek, az esőnek, a beporzásnak, a gombáknak és rovaroknak, ha emberről szólunk, családi, társadalmi, politikai körülményeknek, nevelésnek, s akár azt is gondolhatjuk, hogy egy eleve elrendelés programja szerint létezünk, meg gondolhatjuk azt is, hogy szerencse is kell az élethez. Jól eltértem a cseresznye magvalásától. Kósa Vilma úgy gondolja, hogy semmi, ami megteremtetett, pocsékba nem mehet, s mivel én is ekként vélekedem, a szerint is cselekszünk. A cseresznyét frissiben megesszük, mintegy gyümölcsnapot tartva, ajándékozzuk a gyerekeknek, tegyék ők is ugyanezt, befőttet készítünk belőle, a törött szemekből dzsemet, a hulladékból cefrét. Bele a vegyesbe! Két ujjam közé fogom a szemet, a hüvelyk- és mutatóujj közé, megnyomom a gyümölcsöt és a szár bemenetelének helyén, kiugrik a mag. Maszatos az ujjam, de jó munka ez, lehet közben gondolkozni. Pontosabban, emlékezni. A mozdulat visszaröpít a gyermekkorba, Anarcsra. Édesanyánknak segédkeztünk ily módon, amikor eltette télire a meggyet és a cseresznyét. Nézek Kósa Vilmára. Mintha megállította volna az időt. Fiatal népzenészeknek mondtam A kismarosi hétvégén, a kihelyezett kuckóban, amikor is Szeremley Hubáék és Bősze Ferencék voltak a vendégeink és Bősze Feri kérdéseitől ihletet kapva, jókat beszélgettünk a jeles borásszal, a kalandos életű vállalkozóval, és 5
kóstolgattuk a borait, népdaloztunk is. Mányi Pista, a házigazda ugyanis meglepetéssel szolgált, meghívta muzsikálni Halmos Béla főiskolás tanítványait. A háromtagú, módfelett szimpatikus zenekar kedvünkre valóan húzta, örvendeztünk is nekik és dicsértük is őket, már akinek eszébe jutott, hogy ilyet is lehet cselekedni, dicsérni. Magam voltam talán, aki jó tanácsot is illesztett az elismerés mellé, már amikor elmenőben voltak, mondván a fiúknak, elsősorban a prímásnak, hogy tegyenek már úgy, mint akik élvezik is a munkájukat, éljenek együtt a zenével, azaz látszódjék az arcukon, mit is muzsikálnak, vidámat vagy szomorút. És az is jó lenne, ha a közönségükre is figyelnének, mint a cigányzenekarok prímásai annak idején, s megéreznék, mit akar a lazulni vágyó nótázó. Mi ugyanis mintha koncerten ültünk volna, csak asztal mellett, pohárral a kezünkben, olyanféle viszony alakult ki köztünk. Ők irányítottak, a muzsikusok. Mi meg hallgattunk, s hallgattuk őket. Visszafogottak voltak a fiúk, köszönték a tanácsot, csak a prímásgyerek jegyezte meg, hogy bevallja, nem tudott ránk figyelni, arra koncentrált, mi következik a repertoárja szerint. Nem tudtam, ki volt Szabados György Megint restelkedhetem magam előtt. Közölték velem, hogy meghalt Szabados György 72 éves korában, Az interneten küldött nekrológot egy olyan barát adta fel, aki feltételezte, hogy ismertem Szabados Györgyöt és hogy közel állt hozzám. Bevallom, nem tudtam, ki volt Szabados György, noha illett volna tudnom. Restelkedem. Kiderült ugyanis, hogy muzsikus volt ez a férfi, költő volt, rendező volt, kedvem szerinti gondolkodó volt, és nem volt kedves Aczél Györgyék előtt. Ebben az évben kapott Kossuth-díjat. És felsorolták a műveit. Vajh lesz-e időm még valamit is megismerni belőlük. Ügyes fickók Régebbi folyóirat, 2008-as. Ügyes fickók a vers címe, amin megakad a szemem, mindjárt a második oldalon. Efféle címmel nem nagyon lehet olvasni mai költeményeket, fel is villanyozódom. A tanítványaimnak szoktam tanácsolni, mielőtt nekifutnának a költeménynek, tűnődjenek el, mit ígér a cím, vajh, miről szólhat a vers. Megnéztem a szerző nevét, Péntek Imre, tudtam, hogy dunántúli, valamikor a nyolcvanas évek elején személyesen is találkoztunk, de a költészetét, meg kellett állapítanom, nem ismerem. Verseivel antológiákban, ha találkoztam, kötetét nem olvastam. Rémlett, hogy József Attila–díjas, és hogy a kilencek költőcsoportjának volt a tagja.
6
Hogy mit ígér a cím? Mai szatírárát - gondoltam. Izgalmas lehet, szatíra szonett formában.. Péntek Imre ÜGYES FICKÓK ’45-ben – így szólt a fáma, hazatértek a kommunisták, a demokráciát lenyakazták, s vasfüggönyt húztak a határra ’56-ban kelt némi lárma ellenük – törött a vaspánt, volt, ki Nyugatra kúszott hasmánt, aztán nyakunkon Kádár járma. Rendszerváltás jött: ó, mi álság, övék maradt minden kiváltság. S azok „visznek” Európába, kik bezártak e kis hazába, vidám barakkba, mint a disznót. Mondhatom, ügyesek a fickók. Plakát-vers szonett-formában. És semmi elvontság és semmi filozófia és semmi áttételesség. Megnézem már az interneten, mit írnak róla. Olvasom. 2010. július 7-én konferenciát rendeznek Péntek Imre tiszteletére Zalaegerszegen. Nyolc irodalomtörténész elemzi munkásságát és igyekszik elhelyezni a „magyar irodalom univerzumában” a Pannon Tükör című folyóirat költő szerkesztőjét. Aztán egy politikailag elfogult, gyűlölködő mondat, melyet egy nevét nem vállaló valaki írt. „Így kerül a szarral bélelt jobboldali mennyországba egy tehetségtelen magyar, buta, jobbos költő-gengszter.”
7
