JULIO CORTÁZAR. egy novellához. Fordította: Csuday Csaba február 2

.JULIO CORTÁZAR.

.Naplójegyzetek. egy novellához Fordította: Csuday Csaba

N

1982. február 2.

mében közénk terpeszked√ óceán volt. Azt hiszem, a lehet√ legjobb esetben is háromszor, ha láttuk egymást életünkben. El√ször az Argentin Könyvkamara egyik rendezvényén, amelyen azért kellett megjelennem, mert a negyvenes években történetesen én igazgattam azt a szervezetet, ami pedig √t illeti, fogalmam sincs, hogy került oda, de tény, hogy a bankett során holmi raviolis tálak felett, bemutatkoztunk, barátságosan egymásra mosolyogtunk, és a társalgásunk nagyjából kimerült abban, hogy egy adott pillanatban Bioy megkért, nyújtanám oda neki a sót. Másodszor Bioy látogatott meg Párizsban, néhány fényképet készített rólam a lakásomban, hogy mi volt az oka, arra már nem emlékszem, arra viszont nagyon is, milyen jót beszélgettünk, úgy hiszem Conradról. A harmadik alkalom olyan volt, mint az el√bbi, csak én mentem el hozzá Buenos Airesben vacsorázni, és azon az estén f√ként a vámpírok körül forgott a szó. Anabelr√l természetesen egyik alkalommal sem beszéltünk, de nem is ezért szeretnék most Bioy lenni, hanem mert annyira vágyom rá, hogy úgy írjak Anabelr√l, ahogy √ írt volna, ha ismerte volna, és ha novellát írt volna róla. Ebben az esetben Bioy úgy beszélt volna Anabelr√l, ahogy én nem leszek képes; közelr√l mutatva meg a lányt és mélyr√l, de mégis meg√rizve azt a bizonyos távolságot, azt az elfogulatlanságot, amelyet szándékosan (nem tudom nem szándékosnak elképzelni) iktat be néhány szerepl√je és az elbeszél√ közé. Én képtelen leszek az ilyesmire, nem csupán azért, mert ismertem Anabelt, hiszen, ha kitalálom a szerepl√t, akkor is

éha, amikor bizseregni kezd bennem egy novella, amikor apránként betölt az a titokzatos, egyre terebélyesed√ mocorgás, amelyet mind közelebb és közelebb érzek magamhoz, s már meg-megzörrenti az Olympia Traveller de Luxe-ömet, (mellesleg semmi luxus sincsen a szegényben, viszont tény, hogy beutazta velem a világ hét mélységes és kék tengerét, elt∫rte mindazt a közvetlen vagy közvetett hányattatást, amit egy táskagépnek t∫rnie kell a nadrágok, rumos üvegek és könyvek közé csomagolva), egyszóval néha, amikor leszáll az est, és az írógép hengere alá tekerek egy fehér lapot, és rágyújtok egy Gitane-ra, és tökkelütött hülyének érzem magam, (ugyan mire való egy novella végs√ soron, ugyan miért nem nyitok ki egy könyvet, egy másik novellista könyvét, miért nem teszek föl egy lemezt?) de néha, amikor már nem tehetek mást, csak hogy belekezdjek egy novellába, amiképp bele szeretnék kezdeni ebbe, nos ilyenkor Adolfo Bioy Casares szeretnék lenni. Bioy szeretnék lenni, mert mindig is csodáltam √t, mint írót, és nagyra tartottam, mint embert, bár kölcsönös tartózkodásunk nem igazán segítette, hogy barátok legyünk, egyéb nyomós okokról nem is beszélve, amilyen például a korán s a szó szoros értel-

2005. június elején, a Könyvhétre jelenik meg a L'Harmattan Kiadónál, a Julio Cortázar életm∫sorozat második darabjaként, a Játékok cím∫ novellagy∫jteményben. A sorozat szerkeszt√i Imrei Andrea és Benyhe János.

165

Julio Cortázar

ha belemegyek, reménytelenül alávetem magam az √ törvényeinek, és akkor máris hiányzik a lábak játéka, a Bioy-féle távolságtartás, hogy mintegy messzir√l jelöljem ki a szögelési pontokat, és magamat se adjam ki túlságosan. Ezért játszadozom olyan ostobán a gondolattal, hogy mindent leírok, ami igazából nem is az elbeszélés (ami meg nyilván nem igazán Anabel), s emiatt a Poe-idézet fény∫zése, és ez a kerülgetése a faderéknek, amiképp a hirtelen támadt kedvem is, hogy ide fordítsam azt a Jacques Derridarészletet, amit tegnap este olvastam a La vérité en peinture-ben, és aminek az ég világon semmi köze sincs ehhez az egészhez, ha csak valamilyen megmagyarázhatatlan analógia révén nem, valahogy úgy, mint azok a féldrágakövek, melyeknek oldallapjain tájakra, kastélyokra ismerhetünk, vagy városokra, hegységekre. A részlet eléggé nehezen emészthet√, ahogy többnyire lenni szokott chez Derrida, és én is úgy fordítom kicsit, ahogy épp a tollamra csúszik (de hát √ is így ír, csak lehet, hogy neki jobban csúszik):

képtelen vagyok kell√ távolságban maradni t√le, még akkor is, ha annyira szükségét érzem, mint a fest√, akinek el kell távolodnia az állványától, hogy tekintete a maga teljességében fogja át a képet, és hogy tudja, hová tegye az ecsetvonásokat, amelyek véglegesítik. Lehetetlennek tartom, mert érzem, Anabel az els√ pillanattól betölti a lényem, úgy, ahogy Buenos Airesben is történt, amikor megismertem, a negyvenes évek végén, és noha talán képtelen volna elképzelni ezt a novellát – ha még él egyáltalán, öregen, akárcsak én –, mindent megtenne, hogy megakadályozzon a megírásában, hogy úgy írjam meg, ahogy szeretném, akarom mondani, ahogy Bioy szerette volna, ha ismerte volna Anabelt.

T

Február 3.

alán emiatt volnának ezek az elterel√ megjegyzések, ez a kutyakerengés a faderék körül? Ha Bioy olvashatná, bizonyára jól szórakozna rajta, és csak azért, hogy kihozzon a sodromból, egy magvas idézettel megvilágítaná, összefogná, és meg is indokolná az id√re, a helyre és a névre vonatkozó tudnivalókat. Hibátlan angolságával mindjárt szavalná például, hogy

„…szinte semmi(m) sem marad: sem a dolog, sem a létezése, sem az én létezésem, sem a puszta tárgy, sem a puszta alany; semmilyen érdek, semmilyen természet∫ érdekl√dés valami iránt. És mégis szeretek valamit: nem, azért az túlzás; még mindig kétségtelenül érdekel a létezés. Nem szeretet ez, de örömöm lelem abban, ami nem is érdekel, vagy legalábbis, mindegy, szeretek-e, vagy sem. Ezt a gyönyör∫séget, amelyben részesítem magam, nem elveszem, inkább, mintha visszaadnám, visszaadom, amit elveszek, kapom, amit visszaadok, nem elveszem, amit kapok. És mégis adom, magamnak. Mondhatom, hogy, magamnak adom? Olyan egyetemesen alanyi – a saját vélekedésem és a közfelfogás igénye szerint –, hogy csakis valamilyen küls√ tisztaságból eredhet. Befogadhatatlan. E gyönyört, amelyet magamnak adok, vagy inkább, aminek átadom magam, ami által magamat adom, végs√ soron meg sem tapasztalom, ha megtapasztalni annyit jelent, érezni: jelenségként, tapasztalatként, érdekelt vagy érdekes létezésem terében és idejében. Gyönyör ez, amelynek érzékelése lehetetlen. Nem veszem, nem kapom, nem visszaadom, nem adom, nem ajándékozom magamnak soha, mivel én (én, a létez√ alany) soha sem férhetek hozzá a voltaképpeni szépséghez, mint olyanhoz. Ha tehát létezem, soha sincsen tiszta örömöm.”

It was many and many years ago, In a kingdom by the sea, That a maiden there lived whom you may know By the name of Annabel Lee. – Na, jó – mondanám erre én –, kezdjük ott, hogy az köztársaságban történt, nem királyságban, de egyébként is, Anabel egy n-nel írta a nevét, arról nem is beszélve, hogy már many and many éve annak, hogy megsz∫nt maidennek lenni, amiben persze nem Edgar Allan Poe a hibás, hanem egy Trenque Lauquen-i vigéc, aki tizenhárom éves korában megrontotta. S azt már végképp csak mellékesen említem, hogy nem Lee, hanem Flores volt a becsületes neve, és hogy √ maga inkább azt mondta volna, hogy lefektették, mivelhogy azt a másik kifejezést nem is ismerte.

K

Február 4.

ülönös, hogy tegnap nem tudtam folytatni az írást (úgy értem, a vigéc történetét), de talán éppen azért mert annyira csábított a folytatás, vagyis hát inkább Anabel, leginkább pedig, hogy úgy mondjam el, ahogy √ mesélte. Hogy is beszélhetnék Anabelr√l ha nem úgy, hogy utánozom, vagyis meghamisítom? Tudom,

Derrida olyasvalakir√l beszél, aki szembesül valamivel, amit szépnek talál, és ebb√l jön ez az egész is;

166

Naplójegyzetek egy novellához

sértet, vagy amelynek én vagyok a kísértete, abban az id√ben tehát, amely ma nem egyéb, mint ezeknek a Gitane-oknak a hamuja, amely egyre növekv√ kupacba gy∫lik itt a hamutartóban, míg csak madame Perrin el nem jön, és ki nem takarítja a lakást.

én is olyasmivel szembesülök, ami semmi, ami ez a még meg nem írt novella, egy novella helye, egy novella-tölcsér, és valamilyen számomra érthetetlen módon úgy érzem, ez Anabel, amivel csak azt akarom mondani, hogy van Anabel, akkor is, ha novella nincs. És a gyönyör∫ség éppen ebben van, még ha nem gyönyör is, és ha valami olyasmi is, mint a só utáni szomjúság, mint valami vágy, hogy lemondjak minden írásról, miközben írok (egyebek mellett azért, mert nem vagyok Bioy, és nem fogok úgy beszélni Anabelr√l, ahogy hiszem, hogy beszélnem kellene).

Ú

Í

Február 6.

me Anabel fényképe, amit könyvjelz√nek használtam, történetesen Onetti egyik regényében, s akkor került újra a szemem elé, amikor, már vagy két éve, egy költözködés alkalmával leemeltem a polcról egy ölnyit a régi könyveimb√l; akkor esett ki a fénykép, hála a gravitációnak, s jó id√be telt, míg a képben felismertem Anabelt. Pedig azt hiszem, eléggé hasonlít rá, csak a frizuráját furcsállom kicsit, amikor el√ször toppant be az irodámba össze volt fogva a haja, s hogy így emlékszem rá, az csak mer√ véletlen lehet, megakadt kép, hiszen nyakig el voltam merülve valami m∫szaki szabadalom fordításában. Minden munka közül, amelyet elvállalnom adatott, s az az igazság, hogy mindent el kellett vállalnom, ami fordítás volt, szóval mind közül a m∫szaki szabadalmakat utáltam a legjobban, hiszen órákat kellett eltöltenem egy-egy elektromos varrógép vagy netán egy hajóturbina tökéletesebb m∫ködését részletez√ leírások áttételével; egy kukkot se értettem persze azokból a leírásokból, de még a m∫szaki szótár cikkeib√l sem, ezért úgy haladtam el√re szóról szóra a szövegben, hogy semmi se maradjon ki bel√le, de fogalmam sem volt róla, vajon mi a csuda lehet az a hidrovibrációs helikoid elágazás, amely mágneses kapcsolatban áll az 1-es, az 1’√s és 1’’-√s feszít√kkel (14. ábra). Anabel biztosan kopogott, csak én nem hallottam, mert mire fölnéztem, már ott állt az íróasztalom mellett, de én leginkább csak a fényes m∫anyag táskát láttam bel√le, és a cip√jét, amely valahogy semmiképp sem illett ahhoz a délel√tt tizenegy órás Buenos Aires-i dologid√höz.

Éjszaka

jraolvasom a Derrida-részletet, ismét megállapítom, hogy semmi köze a lelkiállapotomhoz, de még a szándékaimhoz se; az analógia másképp áll fönn, talán inkább az idézetben olvasható szépségfogalom és az Anabelhez f∫z√d√ érzéseim között lehet; mindkét esetben szó van minden megközelítés, minden áthidalás elutasításáról, és ha az, aki a Derrida szövegben beszél, soha sem férhet hozzá a voltaképpeni szépséghez, mint olyanhoz, én, aki a magam nevében beszélek (ami hiba, és Bioy sosem követte volna el), fájdalmasan tudom, hogy sosem férhettem hozzá, és már soha többé nem is juthatok Anabelnek, mint Anabelnek a közelébe, és hogy lehetetlen most novellát írnom róla, egy novellát, amely valamiképpen az √ novellája. S így, befejezve az analógiát, ugyanoda jutok, ahonnan elindultam, a Derrida-idézet kezdetéhez, a tegnap esti olvasmányomhoz, amely úgy jött ki, mintha izgalmasan elkeserít√ folytatása lett volna annak, amit éreztem itt, az Olympia el√tt ülve, annak tudatában, hogy nincs novella, s Bioy bölcs eszére és írói józanságára áhítozva. Hogy is kezd√dik? „Szinte semmi(m) sem marad, sem a dolog, sem a létezése, sem az én létezésem, sem a puszta tárgy, sem a puszta alany, semmilyen érdek, semmilyen természet∫ érdekl√dés valami iránt.” Ugyanarról a kétségbeesett szembesülésr√l van szó valamivel, ami semmi, de fél valamikre hasad szét, a beszéd lehet√ségének tagadásához jutva el; mert ma, annyi év után, sem Anabel nem maradt meg nekem, sem a létezése, sem az én, az övéhez kapcsolódó létezésem, sem Anabel, mint puszta tárgy, sem én, mint puszta alany, vagyis az énem, akkor, ott a Reconquista utcai helyiségben, sem semmilyen érdek és semmilyen természet∫ érdekl√dés valami iránt, egyszer∫en azért, mert mindez már sok-sok éve, many and many years ago beteljesedett ott, abban az országban, amely most olyan nekem, mint egy kí-

V

Délután

ajon írom-e már a novellát, vagy ezek még mindig csak a felvezet√ körök, esetleg a semmihez? A jó öreg, sokfelé elnyúló ködgomoly, amiben bármerre elindulhatok, és nem tudom, hová lyukadok ki; a ma reggeli irány például valamiféle id√rendet ígért, Anabel els√ látogatását. Menjek tovább, vagy ne menjek ezen az ösvényen; unom az egymásutániságot,

167

Julio Cortázar

de az öncélú flash back-eket sem szeretem, csak túlbonyolítják a legtöbb történetet és filmet. Ha mintegy önkéntelenül adódnak, rendben van; végtére is, ki tudja, mi az id√; el√re elhatározni azonban, hogy itt és itt visszaugrom a múltba; soha. Anabel fényképér√l sokkal kés√bb kellett volna beszélnem, olyasmik elmondása után, amik értelmessé tették volna; bár talán az sem véletlen, hogy épp így került a szemem elé, éppúgy, mint most annak a cédulának az emléke, amelyet egyik délután az ajtómon találtam, egy rajzszeggel odat∫zve; akkor már jól ismertük egymást, s noha az üzenet árthatott volna is a tekintélyemnek, vagy a jó hírnevemnek, nekem végtelenül tetszett: NEM VAGY, TE NYOMORULT, ESTE VISSZAJÖVÖK (a vessz√ket én teszem ki most, teljesen haszontalanul, de ez már szakmai ártalom). Végül nem is jött vissza, mert általában este kezdte a munkáját, amir√l sosem tudtam meg, pontosan miben is állt, az újságok általában csak úgy emlegetik: prostitúció gyakorlása. Ez a gyakorlás meglehet√s változásokat hozott Anabelnek akkoriban, amikor már valamelyes képet alkottam magamnak az életér√l; szinte minden héten elejtett valami olyasmit, hogy holnap nem látsz, mert a Fénixben csapos kell egy hétre, és jól fizetnek, vagy azt mondta két sóhajtás meg egy káromkodás között, hogy nem megy a bolt, és néhány napig hosszúnapozik a Chempénél, hogy ki tudja fizetni a hónap végén a szobáját. Az az igazság, hogy Anabelnek (és a többi lánynak) semmi sem tartott semeddig, a tengerészekkel folytatott levelezés sem; rövid id√ alatt rájöttem, hogy az átlag szinte minden esetben két vagy három levél volt, szerencsés esetben négy, vagy mert a matróz hamar rájuk unt, és gyorsan elfelejtette √ket, vagy fordítva, arról pedig nem is beszélve, hogy talán a fordításaimban nem volt meg a kell√ érzelmesség, vagy erotika, a tengerészeknek meg éppenséggel nem volt er√sségük a levélírás, egyszóval, egyhamar véget értek a dolgok. Milyen rosszul mondom el ezt az egészet, nekem is nehezemre esik az írás, úgy írni le a szavakat, mintha kutyák volnának, amelyek Anabel nyomára vezetnek, s már-már azt hiszem, olyanként hozzák elém, amilyen volt, amilyenek voltunk many and many years ago.

S

szóval Anabel azon a délel√ttön bejött az irodámba, amely szinte közvetlenül a San Martín és Corrientes utca sarkán volt, és én jobban emlékszem a lakkozott szkáj táskájára meg a parafa egybetalpú cip√jére, mint az arcára; nem emlékszem, milyen volt aznap az arca (bár az is igaz, hogy az el√ször látott arcoknak semmi közük azokhoz, amelyek az id√vel és a megszokással vés√dnek belénk). Én az öreg íróasztal mögött dolgoztam; egy évvel azel√tt örököltem, csakúgy mint a vén iroda összes lim-lomját, és azóta sem támadt kedvem, hogy belefogjak a felújításába, és éppen egy különösen nyakatekert részhez értem a szabadalmi leírásban, mondatról mondatra rágtam magam el√re a szövegben, körülöttem m∫szaki szótárak tornyosultak, és fordítás közben az a kellemetlen érzés motoszkált bennem, hogy voltaképpen visszaélek a Marval és O’Donnell bizalmával; ett√l a cégt√l kaptam ugyanis a fizetésemet a fordításokért. Anabel felt∫nése olyan megdöbbent√ volt, mintha egy sziámi macska tévedt volna be egy számítógépekkel teli terembe, és mintha tudta volna is, mert szinte szánakozva nézett rám, miel√tt belefogott a mondókájába, hogy √ a Maruchától, a barátn√jét√l kapta meg a címemet. Megkértem, üljön le egy kicsit, és mer√ komiszkodásból tovább fordítottam a mondatot, amelyben épp nyakig voltam, hogy azt mondja, egy átlagos átmér√j∫ fényesít√ henger titokzatos testvériségre lép egy antimagnetikus, páncélozott X_ forgattyúházzal. Akkor Anabel rágyújtott egy illatosított cigarettára, én meg egy méreger√s pácolatlan feketére, s noha elég volt kiejtenie a Marucha nevét, hogy azonnal tudjam, honnan fúj a szél, hagytam, hadd beszéljen.

V

Február 9.

alami tiltakozik bennem, hogy párbeszédet rögtönözzek, amiben több kitalálás volna, mint bármi egyéb. Inkább csak Anabel beszédjének sajátosságai maradtak meg bennem, az a mód, ahogy „fiatalembernek” szólított, vagy „uram”-nak, hol egyiknek, hol másiknak; vagy ahogy azt mondta „teszem azt”, vagy ahogy elejtett egy „ó, ha maga azt tudná”-t. A cigarettát is úgy szívta, ahogy másoktól látta, nagy pöffentéssel fújta ki a füstöt, szinte miel√tt beszívta volna. Egy William nev∫ fickó levelét hozta, a levelet Tampicóban keltezték, egy hónappal azel√tt. El√ször elolvastam a levelet spanyolul neki, s csak azután vetettem papírra a választ, ahogy mindjárt kérte. „Jaj, majd elfelejtettem”, mondta aztán, és el√vett öt pe-

Február 8.

ami még rosszabb, fáraszt, hogy újra elolvassam, amit írtam, csak azért, hogy valami vezérfonalat találjak, és a vezérfonal különben sem a novella, egy-

168

Naplójegyzetek egy novellához

rakni össze a mondandómat, amiket már szétzilált az id√ (mennyire zavar, hogy olyan élesen látom magam el√tt azt a fényes, fekete n√i táskát, olyan tisztán cseng a fülemben Anabel hangja, ahogy azt mondta: „köszönöm, fiatalember”, amikor befejeztem a Williamnek szóló levelet, és visszaadtam neki tíz pesóból). Csak most tudom igazán, mi történik, mert az a helyzet, hogy sosem tudtam sokat arról, ami történt, akarom mondani, sosem voltam tudatában, milyen okokra mozdult meg a mélyben az az olcsó tangó, amit Anabellel kezdtem járni, ami bel√le indult. Hogy kell érteni végs√ soron azt a milonga-sztorit, amiben, mintegy mellesleg, egy hulla is el√bukkan, s√t egy méregfiola is; az egész nem egy közönséges fordítónak íródott, aki hivatalban dolgozik, és réztábla van a kapuja alatt; nem, Anabel nem ilyenféle figurának tartogatta az igazságot, ha egyáltalán tudta az igazat. Mint akkoriban annyi mást, magamat is valamiféle absztrakciónak fogtam fel, csupa elvont dolog között mozogtam, és csak most, az út vége felé teszem föl magamnak a kérdést, vajon hogy élhettem azon a felszínen, amely alatt egymást torkát harapdálva fiatal lánykák szédelegtek a Buenos Aires-i éjszakában, el-el- merülve abban a kavargó, szennyes folyóban, mint a folyó legnagyobb halai, s nekem meg oly sok társamnak még csak fogalmunk sem volt az egészr√l. Képtelenség, hogy most akarjak elmondani valamit, amit akkor, amikor történt, igazán megismerni sem voltam képes, és mint egy Proustparódiában, most igyekezzem belehatolni az emlékbe, holott magába az életbe sem merültem bele, hogy végre át is éljem egyszer. Azt hiszem, Anabelért teszem, végtére is egy olyan novellát szeretnék írni, amely újra megmutatja √t nekem, valami olyasmit, amiben √ maga is olyannak látná magát, amilyennek nem hiszem, hogy akkor látta, mert Anabel is valami s∫r∫ és szennyes leveg√ben mozgott abban a városban, amely egyszerre ragadta magához, és lökte el, mint valami fölösleges, marginális lényt; hess, te kiköt√i lumpen, abban a körfolyosóra nyíló, vacak kis szobában, amelyhez hasonlókban még sok-sok ugyanolyan éjszakai pillangó élt, ahová temérdek tangó hallatszott be, káromkodással, veszekedéssel, jajgatással és olykor nevetéssel f∫szerezve; akkor biztosan zengett a nevetést√l, ha Anabel és Marucha vicceket meséltek egymásnak két mate között, vagy a mindig langyos sört szopogatva. Ki kell tépnem Anabelt ebb√l a képb√l, amely zavarosan és szennyesen maradt meg bennem róla, mint a William levelei, amikor megkapta √ket, s amelyeket Anabel úgy nyújtott át nekem, mintha valami mocskos zsebkend√t.

sót, hogy kifizessen. Azt mondtam, ugyan hagyja; a képtelen tarifát az ex társam állapította meg, amikor még egyedül dolgozott ott, és elvállalta, lefordítja az örömlányoknak a tengerészek leveleit, és a válaszokat is. Meg is kérdeztem t√le: „De mért kér t√lük ilyen keveset? Vagy többet kérjen, vagy semmit, hiszen nem is ez a dolga, inkább csak szívességb√l csinálja az egészet.” Erre azt mondta, már eléggé benne van a korban, és nem bír ellenállni a kísértésnek, és néha le is fekszik egyikükkel-másikukkal, és azért vállalta el a levelek fordítását is, hogy l√távolban legyenek, de ha nem kéri el t√lük azt a jelképes összeget, mindegyikb√l egy Madame de Sévignét csinál, arról pedig szó sem lehet. Azután a társam elment az országból, és rám szállt az egész miskulancia, s én igyekeztem tovább haladni az általa kitaposott ösvényeken. Remekül is ment minden, Marucha és a többi lány (összesen négyen voltak akkoriban) megesküdött rá, hogy nem árulja el a dolgot senkinek; átlagban két levélváltás esett egy hónapra, el kellett mondanom nekik a levelek tartalmát spanyolul, és meg kellett írnom a választ angolul (ritkábban franciául). De a Marucha mintha id√vel megfeledkezett volna az esküjér√l, és a képtelen, lakkozott szkáj táskáját lógázva így toppanhatott elém Anabel.

A

Február 10.

zok a régi szép id√k: a peronizmus megsüketít a tereken harsogó hangszóróival, a gallego portás egy Evita-fényképpel állít be egyszer az irodámba, és szívélyesnek egyáltalán nem nevezhet√ hangon megkér, hogy t∫zzem ki a falra (a négy rajzszöget is hozta mindjárt, hogy ne lehessen kifogás). Walter Gieseking csodálatos koncertsorozatot adott a Colónban, és José María Gatica úgy esett hanyatt a ringben, mint egy krumpliszsák. Szabad perceimben Lord Houghton John Keats élete és levelezése cím∫ könyvét fordítottam; s a még utána is fennmaradókban kellemesen szórakoztam a La Fragata nev∫ kocsmában, csaknem szemben a hivatalommal, az ott rendszeresen összejáró jogász barátaimmal italoztunk, akik ugyancsak szerették a Demaría nev∫ koktélt, jól megkeverve. Nagy néha Susana . Az a helyzet, hogy nehéz folytatnom, kezdek elmerülni az emlékeimben, holott éppen megszökni szeretnék el√lük. Szabadulni akarok démonaiktól, úgy, hogy megírom √ket (de ehhez a maguk teljességében kell átélnem √ket, és éppen ez a bökken√). Elmondani valamit, de mintegy a köd fel√l, olyan dolgokból

169

Julio Cortázar

A

Február 11.

odakínáltam neki, és nézte, amint megcímezem a borítékot, közben √ az íróasztalnak d√lve dudorászott valamit. Egy hét múlva egy piszkozatot hozott, hogy annak alapján sürg√sen írjak Williamnek; türelmetlenül sóvárgónak láttam, és megkért, hogy azonnal írjam meg a levelet, de én alig látszottam ki az olasz anyakönyvi kivonatok tömegéb√l, de megígértem, hogy még aznap délután megcsinálom, alá is írom helyette, és a hivatalból távozóban föl is adom. Kicsit hitetlenkedve nézett egy darabig, de aztán azt mondta, jó, és távozott. Másnap délel√tt fél tizenkett√kor jelent meg, hogy megbizonyosodjék róla, föladtam-e a levelet. Akkor csókoltam meg el√ször, és megbeszéltük, hogy munka után fölmegyek hozzá.

kkor reggel megtudtam hát, hogy William egy hetet töltött Buenos Airesben, és hogy akkor érkezett meg t√le az els√ levél, Tampicóból, a szokásos csomag kíséretében, amelyben a megígért ajándékok lapultak: nejlonbugyik, egy foszforeszkáló karköt√ meg egy üveg parfüm. A lányok barátainak levelei többnyire egy kaptafára íródtak, az ajándékok is hasonlóak voltak; a lányok általában nejlon ruhanem∫t kértek, mert akkoriban nem lehetett ilyesmit kapni Buenos Airesben, s az ajándékokhoz is szinte mindig romantikus közhelyeket mellékeltek, amelyekbe itt-ott konkrét célzások vegyültek; meg is gy∫lt velük a bajom, amikor fennhangon fordítottam a lányoknak. ◊k persze diktálták nekem a választ, vagy piszkozatban adták ide a sóvárgó ömlengéseket, az áttáncolt esték vágyakozó felidézését, az áttetsz√ nejlonharisnyákra és tangó-szín∫ blúzokra vonatkozó igényeket. Anabellel is ugyanígy történt, épp hogy csak végére értem a William levelének, máris diktálta a választ, de én, ismerve az ügyfeleimet, közbevágtam, hogy elég, ha csak jelzi, mir√l írjak, én majd kés√bb megfogalmazom. Anabel egy darabig csak nézett rám csodálkozva. – Az érzés a lényeg – mondta. – Sok érzéssel kell megírni. – Persze, persze. Legyen nyugodt, csak mondja, mit válaszoljak. A szokásos tartalomjegyzéket kaptam: jelzi, hogy megkapta a levelet, tudatja, hogy jól van, csak fáradt egy kicsit, mikor jön William újra, legalább egy képeslapot küldjön minden kiköt√b√l, mondja meg egy bizonyos Perrynek, ne feledkezzen meg a fényképr√l, amelyet kett√jükr√l csinált a parton, és mondja meg neki, hogy miel√bb küldje el. Ja, és még azt is, hogy a Dolly ugyanúgy, mint régen. – Ugyanúgy, mi? Ha nem részletezi kicsit… – vetettem közbe. – Írja csak így, ahogy mondom, hogy a Dolly ugyanúgy. A végén meg, szóval, tudja, érzéssel fejezze be. Ugye, érti? – Hogyne, legyen nyugodt. Abban maradtunk, hogy másnap beugrik, és jött is, átfutotta a levelet, aztán aláírta. Látszott, hogy sok szót megért bel√le, egy-egy bekezdésnél kissé elid√zött, aztán alákanyarította a nevét, majd el√vett egy cédulát, amire William dátumokat írt föl és kiköt√ket. Eldöntöttük, hogy a legjobb lesz, ha Oaklandbe küldjük a levelet, és akkorra már megtört a jég, és Anabel a cigarettát is elfogadta t√lem, amelyet

N

Február 12.

em arról volt szó, hogy különösebben tetszettek volna nekem akkoriban a kiköt√negyed lányai, hiszen egy tartós viszony sekélyes és langyos vizein eveztem egy lánnyal, akit nevezzünk most Susanának, és ruházzuk föl a gyógytornászi min√séggel, csakhogy ezeket a vizeket néha nagyon is langyosnak és nagyon is sekélyesnek éreztem, s akkor valami vágy fogott el, hogy vissza-, illetve elmerüljek a kamaszkoromban, a déli városrészben tett magányos sétákban, az itt-ott elfogyasztott italok, a szeszélyes választások, rövid és inkább esztétikai mint erotikus kalandok örvényeiben, amelyek hasonlatosak ennek a bekezdésnek a szövegéhez, amit most újraolvasva talán ki is kellene hagynom, de nem hagyom ki, mert így estek meg a dolgok, ilyen fejest ugrás módjára, amit az imént elmerülésnek neveztem, ilyen módon lealjasodva, amire pedig, tekintettel Susanára, T. S. Eliotra, Wilhelm Backhausra, objektive nem is volt szükségem, és mégis, mégis.

T

Február 13.

egnap megdühödtem magamra; ma visszagondolni rá szórakoztató. Mindenesetre a kezdet kezdetét√l tudtam, hogy Anabel nem hagyja írni a novellát, els√sorban azért, mert nem is novella, azután meg azért, mert Anabel mindent megtesz (amiképp akkor is megtett mindent, csak nem volt tudatában), hogy magamra hagyjon egy tükör el√tt. Elegend√ újra elolvasnom ezt a naplót, hogy érezzem: Anabel nem egyéb, mint katalizátor, aki magával akar rántani minden egyes lap mélyére, amely lapot azután ép-

170

Naplójegyzetek egy novellához

pen emiatt nem írok meg, azaz, a tükör kell√s közepébe húz, oda, ahol pedig √t szerettem volna látni, de helyette magamat, a hivatalos fordítót látom, az országos szervek kiállította diplomáival, s az √ kiszámítható Susanáját, aki ezzel a névvel, azzal a mármár szuszogó Susanával, vajon miért is nem neveztem Amaliának vagy Bertának. Az írás problémái: nem minden név jó mindenre… (Folytatod?)

S

pedig arra gondoltam, megbeszélem vele a Williamnek írt utolsó levelét, de érdekeltek is engem a z∫rös ügyei, én is mosolyoghattam, ahogy √, hisz én is profi voltam.

A

Február 16.

nabel ártatlansága. Olyan, akár az a rajz, amit egyik nap vetett papírra az irodámban, amíg, egy sürg√s fordítás miatt, várnia kellett rám; a rajz valahol elkallódva cselleng egy könyvemben, míg, mint a fényképe, váratlanul el√ nem bukkan egy költözésnél, vagy ha újra el√veszem a könyvet, hogy elolvassam. Tanyasi házacskák látszottak rajta, és két-három tyúk, amint a járdán kaparászik. De ki beszél, kinek az ártatlanságáról? Könny∫ címkét ragasztani Anabelre a miatt a tudatlanság miatt, ami mintegy a dolgok közötti szakadékok szélén sodorta √t magával, míg hirtelen ott nem találta magát a mélyben, s ez az érzés szinte tapinthatóvá nem lett a tekintetében, a bizonytalankodásában, valaminek a megsejtésében, amiben én képtelen voltam követni, s amit Anabel maga kissé drámaian csak úgy mondott „az élet”, s ami el√ttem tiltott területnek számított, legfeljebb, ha a képzeletem vagy Roberto Arlt volt képes közvetíteni. (Eszembe jut Hardoy, egyik ügyvéd barátom, aki néha mer√ elvágyódásból valamibe, amir√l pedig tudta, hogy elérhetetlen a számára, z∫rös külvárosi balhékba keveredett, amelyekb√l azután úgy tért vissza, mintha igazából bennük sem lett volna, egyszer∫ szemtanúként, mint ahogyan én lettem tanúja Anabel dolgainak. Igen, igazából mi, nyakkend√s, három nyelven beszél√ ficsúrok voltunk a tudatlanok. Hardoy mindenesetre, jó ügyvédhez méltóan, elégedett volt a jelenlév√ tanú szerepével, s√t, valamiféle küldetésnek fogta fel. De nem √, hanem én szeretném megírni ezt az elbeszélést Anabelr√l.)

Éjszaka

zeretnék nem is emlékezni Anabel szobájára a Reconquista utca ötszázvalahányban, mindenekel√tt talán azért, mert, noha neki nem lehetett tudomása róla, az a lakás nagyon közel esett ahhoz a helyhez, ahol akkoriban laktam egy tizenkettedik emeleti lakásban, csodás kilátással az oroszlánszín∫ folyóra. Emlékszem (hihetetlen, hogy milyen dolgok jutnak eszembe), amikor megbeszéltük a találkozót, még átfutott a fejemen, hogy sokkal jobb lenne, ha √ jönne fel énhozzám, ahol pompás whiskyt ihatunk jéggel, és az ágy is olyan, amilyennek én szeretem, de visszatartott a gondolat, hogy Fermín, a házfelügyel√ árgusnál is élesebb szemmel mindjárt kiszúrná, amint be- vagy kilép a felvonóból, s azonnal odalenne a reputációm, hiszen valahányszor meglát Susanával kivagy bejövet, mindig majd elolvad, olyan lelkesen köszönti, √, Fermín, a portás, aki hihetetlenül otthonos a n√i sminkek, cip√sarkak és retikülök világában. De amint fölfelé indultam Anabelhez a lépcs√n, máris mardosott a lelkiismeret, s már csaknem sarkon fordultam, amikor kiléptem arra a körfolyosóra, amelyre tudom is én, hány szoba nyílt, hány fel√l áradt a régi gramofonok zenéje és a parfümillat. Anabel azonban már a szobája ajtajában várt és mosolygott, azon kívül whiskyje is volt, igaz, hogy jég nélkül, és ott voltak az elmaradhatatlan babák, de mellettük fölfedeztem Quinquela Martín egyik képének reprodukcióját is. Sietség nélkül ment végbe a szertartás, a díványon ülve iszogattunk és beszélgettünk; Anabel kíváncsi volt, hogy ismerkedtem meg Maruchával, érdekl√dött a társamról is, akir√l a többi lány mesélt neki. Amikor rátettem a kezem a combjára, és megcsókoltam a fülét, természetes üdeséggel mosolyodott el, és fölállt, hogy levegye az ágytakarót. A búcsúmosolya, miután a hamutartója alá tettem néhány bankjegyet, ugyanolyan volt: valami könnyed elfogadás tükröz√dött benne, ami engem √szinteségével indított meg, de mások talán profizmusának tudták volna be. Tudom, szó nélkül jöttem el t√le,

N

Február 17.

em nevezem bens√ségességnek, hiszen ehhez nekem is azt kellett volna adnom Anabelnek, amit √ adott nekem olyan természetesen; föl kellett volna vinnem magamhoz, példának okáért, valamilyen elfogadható kölcsönösséget kellett volna teremtenem, akkor is, ha folytatódott közöttünk a fizetésen alapuló kuncsaft-örömlány viszony. Akkoriban sosem gondoltam úgy, ahogy most gondolom, hogy Anabel valaha is nehezményezte volna, hogy szigorúan el-

171

Julio Cortázar

különítve tartom; alighanem alapvet√ játékszabálynak tekintette, olyasminek, ami nem zárta ki a barátság lehet√ségét, a barátságét, ami a nevetgélést és viccel√dést jelentette az ágyon kívüli üresjáratokban, amelyek mindig a legkínosabbak. Az életemnek valahogy semmi köze nem volt Anabelhez, például a különös kérdéseihez, mint az ilyenek, hogy: „Neked volt kutyuskád kiskorodban?”, vagy: „Mindig ilyen rövidre vágattad a hajad?” Már meglehet√sen járatos voltam a Marucha és a Dolly ügyeiben, és Anabel életének egyéb részleteiben is, ám √ továbbra sem tudta, de nem is érdekelte továbbra sem, hogy van egy n√vérem meg egy unokatestvérem, ez utóbbi énekes, bariton. Maruchát már korábban is ismertem, a levelezés kapcsán, s néha a Cochabamba presszóban találkoztam is vele meg Anabellel, hogy megigyunk egy (import) sört. A Williamhez írt levelekb√l már értesültem a Marucha és Dolly között kitört perpatvarról, de amit én üvegcse-ügynek nevezek, az eleinte egyáltalán nem látszott komolynak, csak sokkal kés√bb vált azzá, el√ször inkább csak nevetséges volt az a naiv ártatlanság (Anabel ártatlanságát emlegettem? Fáraszt ennek a naplónak az újraolvasása, hiszen egyre kevésbé segít a novella megírásában), mert Anabel, aki, mondhatni, egy test és egy lélek volt Maruchával, elmondta Williamnek, hogy Dolly elhalássza a legjobb pasikat a Marucha orra el√l, vagyis a pénzes pasikat, mint például a rend√rtiszt fiát is, ahogyan a tangóban is van, lehetetlenné teszi az életét a Chempe intézményében, és láthatóan kihasználja, hogy némiképpen hullik a Marucha haja, baj van a fogával, és hogy az ágyban így, meg úgy, stb. Mindezt Marucha sírta el Anabelnek, nekem nem, mert nem is bízott annyira bennem, én csak fordító voltam, és kész, te csuda egy ember vagy, bizalmaskodott Anabel, tudod, te olyan jól elmondod, amit kell, az a szakács, arról a francia hajóról, több ajándékot is küld neki, mint régen, és a Marucha azt mondja, biztos azért, mert olyan érzéssel írsz neki. – Hát te, neked is többet küldenek? – Nekem aztán nem. Biztos féltékeny vagy rá, és smucig vagy az én érzéseimmel. Ilyeneket mondott, ezeken nevettünk olyan jókat. Akkor is nevettünk, amikor szóba hozta az üvegcsét, ami egyszer-kétszer felbukkant már a Williamnek szóló levelekben, de én nem kérdeztem róla, mert szerettem, ha maga hozza el√ a dolgokat. Emlékszem, éppen nála voltam, és egy pezsg√süveg kinyitásával foglalatoskodtunk, miután megszolgáltuk az itókát. – Mondhatom, teljesen paff lettem. Mindig furinak találtam egy kicsit, de lehet, hogy csak azért,

mert nem nagyon értem a nyelvét, de a végén mindig megmagyarázza. Persze, te nem is nagyon tudod, milyen, ha látnád, a szeme, ami van neki, olyan sárga, akár egy macskáé, de jól áll neki, mert jókép∫, ha elmegy valahova, olyan cuccokat vesz fel, hihetetlen, itt nincsen ilyesmi, m∫szálas anyagok, érted? – Értem, de mit mondott? – Azt, hogy ha visszajön, hoz nekem egy olyan üvegecskét. Lerajzolta a szalvétára, és föléje rajzolt egy halálfejet meg két csontot keresztben. Érted, amit mondok? – Értem, értem, de nem értem, minek. Beszéltél neki a Dolly ügyeir√l? – Persze. Amikor megjött a hajóval, akkor este velem volt a Marucha, sírt és kiokádott mindent, amit megevett, nekem kellett lefognom, hogy oda ne rohanjon mindjárt a Dollyhoz, hogy összekaristolja a képit. Akkor tudta meg, hogy a Dolly elszipkázta t√le az öreget, aki csütörtökönként járt hozzá, ne tudd meg, hogy az a büdös kurva mit össze nem hordott neki a Marucháról, talán még olyat is mondott, hogy valami betegségt√l van a hajhullása, ami ragályos. Williammal csillapítottuk, és lefektettük oda mellénk, az ágyba, aztán elaludt, mi meg elmehettünk táncolni. Elmondtam neki mindent Dollyról, és biztos vagyok benne, hogy megértette, mert mindent megért, és csak néz rám azzal a sárga szemével, és csak pár dolgot kell többször is elmondanom. – Várj csak, jobb lesz, ha iszunk még egy scotchot, ma délután, úgy látszik, mindenb√l repetázunk – mondtam neki némiképp célzatosan, és jót nevettünk rajta, mert már az els√ is jó tömény volt. – Na, és te, te mit csináltál erre? – Mit gondolsz? Én se estem a fejem lágyára. Darabokra téptem a szalvétát, hogy értésére adjam, még csak az kéne. De √ csak er√sködött, hogy az üveg így, az üveg úgy, és, hogy majd nekem elküldi, a Marucha pedig tegye bele egy pohár italba. Így mondta: in a drink. És rá is rajzolt egy sörös poharat egy másik szalvétára, amit aztán áthúzott egy kereszttel, jelezve, hogy nem fogják észrevenni. – Remek – mondtam neki –, a jenki barátunk azt hiszi, hogy az itteni törvényszéki orvosok komplett idióták. Jól tetted, kislány, az a lényeg, hogy a te kezedbe kerüljön az az üvegcse. – Ez az. (Nem emlékszem, hogy voltam képes felidézni azt a párbeszédet. De így hangzott el, most is hallom, amikor leírom, vagy kitalálom, ahogy ide másolom, vagy lemásolom, ahogy kitalálom. Föl lehet tenni mellesleg a kérdést, vajon nem ez-e az irodalom.)

172

Naplójegyzetek egy novellához

N

Február 19.

fiatal, s akihez egy tanyára kellett kimenni, Casbas felé volt ez a tanya, ahol a n√ élt, a tyúkjaiból és az özvegyi nyugdíjából teng√dve, s a tizenhárom éves kislányát nevelgetve abban a nyomorúságban. Rosatti új és használt kocsikkal kereskedett, s ha nagy néha arra vitt az útja, beugrott az özvegy tanyájára, vitt neki pár csecsebecsét, és nála töltötte az éjszakát. Az asszony kedves volt hozzá, finom matékat f√zött neki, rántott húst sütött, és, Rosatti szerint az ágyban is egészen jó volt. Cholát aludni küldték az istállóba, ahol a megboldogult férj egy szürkét tartott valamikor, de már rég eladták a lovat; Chola hallgatag, csöndes kislány volt, a tekintete folyvást a semmibe révedt, és ha Rosatti megjelent, √ hamarosan elt∫nt szem el√l, ha meg eljött a vacsora ideje, leszegett fejjel ült oda az asztalhoz, és szinte meg se mukkant. Rosatti néha neki is vitt valami játékot, vagy cukorkát, amit a kislány egy „köszönöm, uram”mal vett át, de szinte kényszeredetten. Aznap délután, amikor Rosatti több ajándékkal állított be, mint máskor, mert sikerült eladnia egy Plymouth-ot, és elégedett volt, az özvegy vállon ragadta a lányát, és rászólt, tanulja már meg, hogy kell megköszönni valamit don Carlosnak, és azt is mondta, ne legyen már olyan kuka. Rosatti nevetve mondta, hogy nem haragszik, hiszen tudja, milyen, de ahogy meglátta a lányt abban a másodpercnyi zavarodottságban, akkor vette el√ször észre, akkor látta meg a feketén csillogó szemét, és a tizennégy évét, amely már kezdett áthegyesedni a vászon ingecskéjén. Azon az éjszakán meg is állapította, micsoda különbség, és az özvegy is megérezhetett valamit, mert elsírta magát, és azt mondta, Rosatti már nem szereti úgy, ahogy rég, és hogy biztosan el is felejti hamarosan, mert már nem igazán örül neki. Hogy miként ment végbe a dolog, pontosan sosem tudtuk meg, de tény, hogy egyszer csak az özvegy elment Choláért, és belökdöste a szobába. ◊ maga rángatta le róla a ruhát, míg Rosatti az ágyban várta, de mivel a kislány kétségbeesetten rúgkapált, az anyja fogta le a lábát, s tartotta egész a végéig. Emlékszem, hogy Rosatti kicsit lehajtotta a fejét, és némi szégyenkezéssel, de hivalkodva is, azt mondta: „Hogy zokogott…”. Egyikünk sem f∫zött semmit a történethez, a s∫r∫ csend csak akkor tört meg, amikor a bunkó Salas mondott valami rá jellemz√ idétlenséget, mire mi, Rosattival az élen másról kezdtünk beszélni. Anabel történetéhez sem volt hozzátennivalóm. Ugyan mit is mondhattam volna? Hogy már ismertem a történet minden részletét, azzal a kis különbséggel, hogy közben eltelt legalább húsz év, és hogy

éha ennél azért jóval ravaszabb a helyzet. Néha az ember a párhuzamosok, a szimmetriák rendszerébe jut, és talán épp ez az oka, hogy bizonyos pillanatok és mondatok mindörökre rögzülnek egy olyan emlékezetben, amelynek (és az enyém mindenképp ilyen) nincsenek különösebb érdemei, mert hogy annyi fontos dolog kiesik bel√le. Nem, nincs is mindig szó kitalálásról vagy másolásról. Tegnap este arra gondoltam, tovább kell írnom mindezt Anabelr√l, mert lehet, hogy végül eljutok a novellához, mint végs√ igazsághoz; és akkor hirtelen ismét ott volt a Reconquista utcai szoba, a februári vagy márciusi meleg, a riojai ürge, a körfolyosó túloldalán, meg a lemezei, Alberto Castillo számai; az a fickó képtelen volt megválni a híres-nevezetes pampájától, s√t már Anabelt is kezdte megfert√zni vele, pedig hát √ és a zene; adióóós pááámpa mííía; és Anabel, ahogy ott ül meztelenül az ágyban, és visszaréved az √ pampájára, ott Trenque Lauquenben. Azért túlzás, amit ez a fickó m∫vel a pampájával, mondja Anabel megvet√en, és rágyújt egy cigarettára, ennyi baszkura egy marhákkal teli szarért. De Anabel, azt hittem, te jobban tiszteled a földedet. Unalmas szarkupac, ha mondom. Ha nem jövök föl Buenos Airesbe, beleugrok a vizesárokba. Lassan el√szivárgó emlékek, mint bizonyítékok, aztán hirtelen, mintha csak szükségét érezte volna, hogy elmondja, a vigéc históriája, amelybe szinte még bele se kezdett, már úgy éreztem, ismerem azt a történetet, hallottam már valakit√l. De hagytam, hadd beszéljen, hadd meséljen úgy, ahogy √ akar (egyszer az üvegcsér√l, másszor a vigécr√l), de én valahogy mégsem voltam ott vele, amit elbeszélt, azt én mások hangján és más közegb√l hallottam, talán Capote megbocsát nekem érte, egy szállodai étteremb√l jöttek a hangok, a poros pampai Bolívarból, abból az isten háta mögötti kisvárosból, ahol két évet töltöttem valamikor réges-régen; körülöttem baráti társaság szórakozott, meg utazók, és mindenféle szóba került, de leginkább a n√k, és az a dolog, amit mi, akkori ifjoncok csak bukszának neveztünk, s amiben akkora hiányunk volt abban a porfészekben. Hát hogy is ne emlékeznék arra a nyári éjszakára, a vacsora utáni beszélgetésre, a grappás kávéra meg a kopasz Rosattira, aki épp belefogott a régi emlékeibe; Rosattit nagyra becsültük a humoráért és a nagylelk∫ségéért, hát, szóval √ volt, aki Flores Díez, vagy a bunkó Salas egyik története után belefogott a magáéba egy kínai n√r√l, aki már nem volt nagyon

173

Julio Cortázar

kor Anabel szinte kiabálva mondta, írjad meg azonnal a Williamnek, hogy tüstént hozza azt az üvegecskét, az a rohadt, repedtsarkú, büdös kurva nem érdemli meg, hogy éljen. Du calme, mondtam neki (egészen jól értette a franciát), micsoda dolog így felizgatni magad, mikor még hozzá se fogtunk. De Anabel csak dúlt, fúlt, és a levél azzal kezd√dött, hogy a Dolly már megint elhalászott egy autós pasast a Marucha orra el√l, és telikiabálta vele a Chempe kupiját, hogy csak a fickót megmentette a vérbajtól. A megadás fehér zászlajaként rágyújtottam egy cigarettára, és megírtam a levelet, amelyben abszurd módon egymás mellé került a méregfiola és egy pár harminchat és feles ezüst szandál (legfeljebb harminchetes). Ötösre vagy öt és felesre kellett átszámolnom Williamnek, hogy meg ne gy∫ljék a baja a vásárlással, és a levél nagyon rövid és gyakorlatias lett, szóba se kerültek az érzelmek, amikre annyit hivatkozott Anabel, bár mostanában, érthet√ okokból, egyre kevesebbet. (Vajon hogy képzelte, mit írok Williamnek búcsúzásul? Már nem kívánta, hogy felolvassam hangosan a leveleket, mindjárt elment, csak el√bb megkért, azonnal adjam fel, nem tudhatta, hogy én h∫ maradok a stílusához, és továbbra is olyanokat írok, hogy hiányzol, meg szeretlek, William, és nem is annyira a túláradó szeretet miatt, inkább a jöv√beli válaszok és ajándékok reményében, hiszen Anabelnek ezek voltak kapcsolatuk h√fokának legbiztosabb mutatói.) Aznap délután alaposan meggondoltam a dolgot, és miel√tt postára adtam a levelet, beletettem még egy lapot, amelyen bemutatkoztam Williamnek, mint Anabel fordítója, és megkértem, jöjjön oda hozzám mindjárt, ha kiköt a hajója, de feltétlenül azel√tt, hogy Anabelhez menne. Amikor két héttel kés√bb megjelent az ajtómban, a sárga szeme nagyobb hatással volt rám, mint félig er√szakos, félig gátlásos fellépése: tengeri medve a szárazon. Nem sokat teketóriáztunk, elmondtam neki, hogy tudomásom van a méregfioláról, de nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy Anabel tálalta. Nagy beleéléssel játszottam meg, mennyire aggódom Anabel biztonságáért, hiszen, ha élesre fordul a helyzet, √ nem állhat csak úgy odább egy hajón, amint azt William három nap múlva megteszi. – ◊ kérte – mondta William rezzenéstelen arccal –. Sajnálom Maruchát, és ez lesz a legjobb, hogy minden rendbe jöjjön. Ha lehetett hinni neki, az üvegcse nem hagy semmi nyomot, és ett√l láthatólag írmagja sem maradt Williamban a b∫ntudatnak. Megéreztem a veszélyt,

a Trenque Lauquen-i vigéc már nem ugyanaz az ember, mint ahogy Anabel sem ugyanaz a kislány? Hogy többé-kevésbé így van ez minden Anabellel, amióta világ a világ, csak néha Cholának hívják Anabelt?

A

Február 23.

nabel vendégei: egy-egy név, egy-egy elejtett megjegyzés vagy anekdota. Véletlen találkozások egy kiköt√i kocsmában, egy arc, hang emléke. Engem, természetesen, hidegen hagyott az egész, az ilyen kapcsolatokban, amelyekben másokkal osztozik az ember, senki sem érzi magát ugyanolyan ügyfélnek, mint a többiek, nekem amúgy is megvoltak a magam kiváltságai, mindenekel√tt a levelek miatt, de önmagam jogán is, mert úgy éreztem, Anabel valamiért kedvel engem, hiszen hosszabb ideig volt velem, mint a többiekkel, egész estéket töltöttem a szobájában, a milonga és még valami volt ez, amit talán gyengédségnek lehetne nevezni, mindenesetre jókat nevettünk mindenen, és valami √szinte nagylelk∫ség is volt abban a módban, ahogy Anabel kereste és adta a gyönyört. Lehetetlen, gondoltam, hogy másokkal is ugyanilyen legyen, a többi vendégével, s ezért nem is érdekeltek (igazából úgy hittem, Anabel az, aki nem érdekel, de vajon miért jut eszembe ma mindez), habár a lelkem mélyén azt szerettem volna, hogy én legyek az egyetlen, hogy egyfel√l így éljek Anabellel, másfel√l meg, természetesen, Susanával. De Anabelnek meg is kellett élnie valamib√l, így azután id√nként konkrét jelzéseket kaptam, a sarkon például összeakadtam egyszer a kövérrel – sosem tudtam meg, de nem is kérdeztem soha, mi a neve, Anabel egyszer∫en csak kövérnek hívta –, és meg is torpantam, csak néztem, ahogy bemegy a házba, elképzeltem, amint lépésr√l lépésre megy végig azon az úton, amelyet én akartam megtenni, lépcs√fokról lépcs√fokra követtem képzeletben, egészen a gangig, Anabel szobájáig, és tovább. Emlékszem, betértem a La Fragatába egy whiskyre, végigolvastam az összes külföldi hírt a La Razónban, de mindez alatt ott volt bennem, hogy Anabel a kövérrel, tiszta √rület, de úgy éreztem, mintha az én ágyamba bújt volna a kövér, mintha az én ágyamat bitorolta volna. S talán ezért is voltam kissé undok Anabelhez, amikor pár nap múlva bejött az irodába. Minden levelez√ kuncsaftomnak (érdekes, már megint ez a szó, vajon mit szólna hozzá a jó öreg Siegmund bácsi?) ismertem már a dilijét és a hangulatát, ha levelet hoztak, vagy diktáltak, így akkor sem lep√dtem meg, ami-

174

Naplójegyzetek egy novellához

és óvatos kézzel munkához láttam. A Dolly körüli cirkuszok lényegében sem jobban, sem rosszabbul nem álltak, mint William legutóbbi ottlétekor, de Maruchának nyilvánvalóan mindinkább elege lett, és a maga baját zúdította azután a szegény Anabel nyakába. Engem azért érdekelt a dolog, mert én voltam ezeknek a lányoknak a fordítója, és jól ismertem √ket, stb. El√vettem a whiskyt, de el√bb kitettem a zárva táblát az ajtóra, és kulcsra zártam az irodát. Majd leültettem Williamet. Ittunk és cigarettáztunk. Az els√ kört√l figyeltem; indulatos, érzelmi beállítottságú, veszélyes fickó. Anabel szívhez szóló szavainak fordítójaként mintegy gyóntatói tekintélyre tettem szert, s már a második whisky után megtudtam, William valóban szerelmes Anabelbe, ki akarja szakítani ebb√l az életb√l, és egy-két éven belül el akarja vinni az Államokba, akkor, mondta, ha már elrendezett néhány függ√ben lév√ ügyet. Lehetetlen volt nem mellé állnom, lovagiasan jóváhagynom a szándékait, s√t rájuk támaszkodva keményen érvelni amellett, hogy a méregfiola a legrosszabb, amit csak tehet Anabellel. S mintha már hajlott volna is rá, hogy err√l az oldalról nézze a dolgot, de nem titkolta, attól fél, hogy Anabel nem bocsátja majd meg neki, hogy csalódnia kellett benne, gyengének tartja majd és szemétnek, és ez az, amit még Anabelt√l sem hajlandó elviselni. A whiskytöltést használva példa gyanánt, el√adtam neki a tervemet, és arra biztattam, legyen a szövetségesem a végrehajtásban. Természetesen átadja Anabelnek az üvegcsét, csakhogy tea lesz benne, vagy koka-kola; én pedig részletesen tájékoztatom a fejleményekr√l, a levelekbe tett pótlapokkal, hogy a kett√jük dolgai az Anabel soraiban maradjanak, és biztosra vehet√, hogy a Dolly és Marucha között dúló háborgás id√vel lecsendesül. De ha mégse – valamiben engednem kellett az el√tt a mind szúrósabbá váló sárga szempár el√tt –, akkor megírom, küldje, vagy hozza el az igazi fiolát; ami pedig Anabelt illeti, abban is biztos vagyok, hogy, ha sor kerül rá, megérti, hogy én vállaltam a felel√sséget a csalásért, mindannyiunk érdekében, stb. – Oké – mondta William. Most mondta el√ször, és az √ szájából nem is hangzott olyan idétlenül, mint amikor a barátaimtól hallottam. Kezet fogtunk az ajtóban, sárgán és hosszan nézett a szemembe, és azt mondta: „Köszönet a levelekért.” Így többes számban, ami azt jelenti, Anabel leveleire gondolt, nem az én külön lapomra. Vajon mért éreztem pocsékul magam attól a hálanyilvánítástól, s, amikor egyedül maradtam, és ebéd el√tt bezártam a hivatalt, vajon miért hajtottam le még egy whiskyt?

A

Február 26.

z általam nagyra becsült írók között is akadnak, akik szellemesen ironizáltak az olyan emberek nyelvezetén, amilyen Anabel volt. Engem is szórakoztatnak, de én ebben a kultúr-fölényeskedésben valami alantasságot érzek; én magam is utánozhatnám Anabel vagy a gallego portás ízesebb mondatait, s√t még a novellába is beleírhatnám √ket, ha végül mégis papírra vetem; pofonegyszer∫ az ilyesmi. De akkoriban inkább csak fejben vetettem össze Anabel beszédét a Susanáéval, az agyam p√rébbre vetk√ztette √ket, mint a kezem, felfedte, ami rejtve maradt és azt is, ami nyilvánvaló volt bennük, fölmérte sz∫kösségeiket és tágasságaikat, körültapogatta, mekkora helyet foglal el árnyékuk az életben. Anabelt√l sosem hallottam például a „demokrácia” szót, holott legalább hússzor hallotta, vagy olvasta naponta, Susana viszont lépten-nyomon belesz√tte a beszédébe, s mindannyiszor a tulajdonosok jó lelkiismeretének kényelmességével. Ha bizalmas dolgok kerültek szóba, Susana egyszer∫en azt mondta „a nemi szervem”, Anabel viszont „kagylónak” vagy „bukszának” hívta a magáét, s ez utóbbi mindig gyönyörködtetett, mert a kagylóban ott zúg a tenger, egy bukszában meg az aranyainkat tartjuk. És ezzel bajlódom, ide s tova már vagy tíz perce, mert sehogy se tudom rászánni magam, hogy belefogjak abba, ami még hiányzik (már nem sok, és valahogy nem is felel meg a várakozásaimnak); szóval, hogy egész héten híre-hamva sem volt Anabelnek, de hát nem is számítottam másra, hiszen állandóan Williammel volt, de egyik délben megjelent, a Williamt√l kapott ajándékok jó része rajta volt, a karján meg új b√rtáska díszelgett, valami alaszkai csoda tudja minek a b√réb√l, amire csak ránézett az ember, s máris izzadni kezdett abban a melegben. Azért jött, hogy elmondja, William éppen elment, de nekem nem volt újdonság a hír, és hogy elhozta neki a dolgot (különös, hogy nem mondta ki az üvegecske szót), ami már a Marucha kezében van. Semmi okom sem volt rá, hogy nyugtalankodjam, mégis, olyan jó volt megjátszani az aggodalmaskodót, jó volt tudni, hogy ha netán Maruchának elmenne a józan esze stb., stb., és Anabel azt is elmondta, hogy megeskette a barátn√jét a szül√anyjára és a Lujáni Szent Sz∫zre, hogy csak akkor, ha a Dolly újra, stb., stb. Mintegy mellékesen megkérdezte, mit szólok az új táskájához meg a harisnyájához, és megbeszéltük, hogy a rá következ√ héten menjek fel hozzá, mert a Williammel töltött full-time-ok után megle-

175

Julio Cortázar

het√sen sok a restanciája. S már elmen√ben volt, amikor eszébe jutott: – ◊ olyan jó, ugye? Tudod, mennyibe kerülhetett neki ez a táska? Én nem akartam semmit se mondani neki rólad, de √ folyton a leveleimet emlegette, és azt mondta, érzi a fordításodban, amit érezni kell. – Ó – válaszoltam erre én, de nem nagyon tudtam, miért üt kissé szíven, amit mond. – Figyeld, két zipzárja van, meg minden. A végén azt mondtam neki, közelr√l ismersz, és ezért fordítod a leveleimet, de ez √t biztos nem is érdekli, hiszen nem is tudja, ki vagy. – Én sem hiszem, hogy érdekelném – vágtam rá gyorsan. – Megígérte, hogy legközelebb hoz egy lemezjátszót, olyat, amin rádió is van, meg minden, úgyhogy reszkethet a riojai, elbúcsúzhat a pampájától, ha veszel nekem Canaro- meg D’Arienzo-lemezeket. Alig, hogy elment, Susana hívott telefonon, hogy kedve támadt egy kis nomádkodásra, és fölajánlotta, engem is elvisz a kocsiján Necocheába. Elfogadtam a hétvégi kirándulás ötletét, s még három napom maradt, hogy átgondoljam a dolgokat; s úgy éreztem, mind följebb és följebb kúszik valami bennem, egészen a gyomorszájamig (volna szája a gyomornak?). El√ször is: William még csak nem is említette Anabelnek a házassági terveit, s szinte nyilvánvaló volt, hogy Anabel véletlen elszólása alaposan fejbe kólinthatta (vagy, és ez még nyugtalanítóbb volt, csak úgy tett, mintha). Vagyis, hogy. Hiába vigasztaltam magam, hogy csak a Dickson Carr- vagy Ellery Queen-féle dedukcióknak estem áldozatául, és különben is, attól, hogy William rájött, én is csak egy vagyok az Anabel kuncsaftjaiból, egy olyan fickó, mint √, még nyugodtan alszik. De egyszersmind azt is éreztem, hogy nem egészen így áll a dolog, hogy éppenséggel azért, mert William olyan, amilyen, egészen más is kitelhet t√le, abból, amit els√re megállapítottam, az indulatosságából és az érzelmi beállítottságából. Annál is inkább, ami a második pont: amikor William megtudta, hogy egyebet is teszek Anabellel, nemcsak a leveleit fordítom, mért nem jött ide, és mért nem mondta a szemembe, mit gondol? Nem feledkezhettem meg róla, mennyire megbízott bennem, szinte fölnézett rám, s hogy olyasvalakibe helyezte a bizalmát, aki közben bepisálhatott a röhögést√l, annyi hiszékenység láttán; Williamnek tehát éreznie kellett ebb√l valamit, de még hogy, abban a pillanatban megérezte, amikor Anabel elszólta magát. Könnyen el lehetett képzelni, hogy William lekever neki egy hatalmas pofont,

aztán már jön is, egyenest az irodámba, hogy nekem is beverje a képem. De nem történt meg sem az egyik, sem a másik, akkor pedig… Akkor pedig, mi van. Úgy mondtam ezt magamban, mint aki lenyel egy Ecuanilt; William hajója végül is már messze jár, minden egyéb csak feltételezés; az id√ és Necochea hullámai apránként mindent elsimítanak, azon kívül Susana éppen Aldous Huxley-t olvasta, ami egészen más jelleg∫ témát helyezett kilátásba, remek, le a kalappal. Én is vettem néhány könyvet hazafelé, ha jól emlékszem, Borgest és/vagy Bioyt.

S

Február 27.

zinte senki sem emlékszik már rá, de nekem még mindig megrázó, ahogy Spandrell áll, és várja a halált a Pont és ellenpontban. Ez az epizód nem nagyon ragadhatta meg az argentin olvasókat a negyvenes években; ma igen, ma nagy hatással volna rájuk, ha emlékeznének rá. Én h∫ maradtam Spandrellhez (sosem olvastam újra a regényt, és nincs is itt a kezem ügyében), s noha eléggé elmosódtak már bennem is a részletek, most is el√ttem van a jelenet, amelyben kedvenc Beethoven-vonósnégyesét hallgatja, és tudja, hogy a fasiszta különítmény úton van már a házához, hogy végezzen vele, de ezzel a választással még jobban kiemeli a gyilkosai hitványságát. Susanát is nagyon megindította a jelenet, de az √ indokai kissé különböztek az enyéimt√l, és talán a Huxley-éitól is; még javában vitatkoztunk a szálloda teraszán, mikor jött egy újságárus, és vettem t√le egy La Razónt, és a nyolcadik oldalon látom: a rend√rség titokzatos halálesetet nyomoz, látom a Dolly felismerhetetlen fényképét, de ott van kiírva a teljes neve, és a nagyon is sokak által ismert tevékenységének az ismertetése, a Ramos Mejía kórház sürg√sségi osztályára vitték, két órával a súlyos mérgezés után. Ma este még maradunk, mondtam Susanának, itt úgyse történhet más, legfeljebb elered az es√. Teljesen begurult, despotának, zsarnoknak nevezett. Bosszút állt, gondoltam, míg hagytam, hadd beszéljen, és éreztem, amint a görcs lassan kúszik föl a lágyékomtól a gyomromig, megbosszulta magát az a rohadt gazember, micsoda kéjes érzés lehet neki ott, a hajóján; ez csak tea vagy koka-kola, tessék, és Marucha, a marhája, mindent elmond két perc alatt. A rohamokban támadó rémület, miközben Susana dühöng és kiabál, a dupla whisky, a görcs, a b√rönd, a rohadt kurva, mindent bevall, mindent kitálal, még csak vallatni se kell.

176

Naplójegyzetek egy novellához

De Marucha nem köpött, másnap délután találtam egy cetlit az iroda ajtaja alatt, hétkor találkozunk a Negro kávézójában, nagyon nyugodt volt, és csodás volt a b√r retikülje, még csak át se futott a fején, hogy Marucha alaposan bemárthatja. Esküszöm, amire esküszöm, a nevem is odaírtam, mondta olyan lelki nyugalommal, amit már-már csodáltam volna is, ha nem lett volna akkora kedvem, hogy nyakon ragadjam, és jól eltángáljam. A Marucha vallomása fél oldalt töltött meg az újságban, és Anabel éppen azt olvasta, amikor odaértem a presszóba. Az újságíró megmaradt a m∫faj közhelyeinél, a n√ bevallotta, hogy √ szerezte be a rendkívül er√s hatású mérget, amit azután belekevert egy pohár italba, vagyis a cinzanóba, amit literszámra fogyasztott a Dolly. A két n√ rivalizálása ezzel a tet√pontjára hágott, tette hozzá a buzgó jegyzetíró, s a tragikus végkifejlet így meg úgy. Nem lep meg, hogy szinte semmire sem emlékszem abból a találkozóból Anabellel. Látom Anabelt, amint mosolyog, igen, látom a mosolyát, és hallom is, amint azt mondja, a bíróság majd megállapítja, hogy Marucha áldozat volt, és egy éven belül szabadul. Amire mégis a legjobban emlékszem abból az estéb√l, az mégis a teljes abszurditás érzése, valami olyasmi, amit itt lehetetlen elmondani; valami olyasmit érzékeltem, hogy Anabel abban a pillanatban olyan, akár egy angyal, a valóság fölött lebeg, és biztos benne, hogy Maruchának igaza volt (ahogy igaza is volt, csak másképp), és hogy senkivel sem történik semmi komoly. Úgy beszélt nekem arról az egész dologról, mintha csak egy rádiójátékot mesélne, valamit, ami teljesen idegen t√le, de f√ként t√lem, és aminek semmi köze a levelekhez, els√sorban a levelekhez, amelyek menthetetlenül engem is belekevernek az ügybe Williammel és Anabellel együtt. Mintegy a rádiójáték fel√l mesélte az egészet, abból a közénk furakodó felmérhetetlen távolságból, a meszszeségb√l, ami az √ világát elválasztotta az én rettegésemt√l, amit újabb és újabb cigarettákba, újabb és újabb whiskykbe igyekeztem fojtani, de, persze, persze, hogy, persze, hogy Marucha tudja a rendet, nem beszél tiszta sor. Mert ha valamiben bizonyos voltam abban a pillanatban, hát abban, hogy nem mondhatok semmit az angyalnak. Hogy a francba értethetném meg vele, hogy William nem elégszik meg ennyivel, és biztosan írni fog, hogy beteljesítse a bosszúját, írásban jelenti föl Anabelt, s mellesleg, mint b∫nrészest, aki fedezte, engem is bemárt. Csak nézett volna rám hosszan, tétován, talán a kézitáskáját is megmutatta volna, mintegy William jóhiszem∫sége jeleként, √t√le

kaptam, hogy képzeled, hogy képes volna ilyesmire, és így tovább, és így tovább. Nem tudom, azután mir√l beszéltünk, én visszamentem az irodába, hogy átgondoljam a dolgokat, és másnap megegyeztem az egyik kollegámmal, hogy pár hónapra átveszi a hivatalt; s bár Anabel nem tudta, hol lakom, a kétségeimt√l hajtva átköltöztem egy másik lakásba, amit éppenséggel Susana bérelt a Belgranóban, és ki se mozdultam abból az áldásos negyedb√l, hogy véletlenül se akadjak össze Anabellel a belvárosban. Bizalmas barátom, Hardoy örömmel vállalta, hogy szemmel tartja, s szinte lubickolt abban a környezetben, amit √ mélyvíznek nevezett. De minden körültekintés és óvintézkedés fölöslegesnek bizonyult; arra mindenesetre jó volt, hogy kialudjam magam; rengeteget olvastam, új vonásokat, s√t elb∫völ√ tulajdonságokat fedeztem fel Susanában; szegény meg volt gy√z√dve róla, hogy pihen√kúrát veszek, és mindenhova magával vitt a kocsiján. Másfél hónappal kés√bb befutott William hajója, és még aznap éjszaka megtudtam Hardoytól, hogy Anabel találkozott vele, és hajnali háromig táncoltak egy Palermo-negyedi milonga-bárban. Az egyedüli értelmes reakció ilyenkor a megkönnyebbülés, de nem hiszem, hogy effélét éreztem volna, inkább azt, hogy szart se ér Dickson Carr és Ellery Queen, és hogy az intelligencia még a szarnál is szarabb, ha összevetem azzal a milongával, amelyben az angyal rátalál a másik angyalra (hogy így mondjam, csak a stílszer∫ség kedvéért persze), és két tangó között leköpnek, hogy a képembe köpnek onnan, ahol vannak, és ahonnan nem is látnak, nem is tudnak rólam, s√t, még csak eszükbe sem jutok, úgy köpnek szemen, ahogy kiköp az ember, oda se nézve az utca kövére. Onnan, ahol az √ törvényeik vannak és az √ angyali világuk, a Maruchával s még valahogyan a Dollyval is együtt, és én meg itt, a másik oldalon, a görcseimmel, a valiummal és Susanával, no meg Hardoy-jal, aki csak beszélt, beszélt a milongáról, és észre se vette, hogy el√húzom a zsebkend√met, hogy míg hallgatom és hálálkodom neki a baráti kémkedésért, letöröljem az arcomat, valahogy eltüntessem az arcomról a nyálat, a köpést.

N

Február 28.

éhány aprócska részlet maradt még: amikor visszatértem az irodába, jól átgondolt tervem volt, hogy megmagyarázzam Anabelnek a távollétemet; jól ismertem az érdektelenségét, amivel mindent fogad

177

Julio Cortázar

t√lem, és már fordíthatom is az újabb levelét, hacsak id√közben szert nem tett más fordítóra. De Anabel nem jött soha többé, talán valami fogadalom is lehetett a dologban, amit Williamnek tett, vagy a Lujáni Sz∫znek, vagy egyszer∫en csak megsért√dött, hogy olyan sokáig távol voltam, vagy túlságosan sok munkát adott neki a Chempe. Azt hiszem, eleinte nagyon vártam, talán csak szerettem volna látni, ahogy belép, de a lelkem mélyén bántott is, hogy olyan könnyen kitörölt az emlékezetéb√l, hiszen senki sem fordítja le neki úgy a leveleit, ahogy én, senki sem ismeri úgy Williamet, mint én, senki sem tudhatja jobban, kicsoda √, Anabel. Kétszer-háromszor az is megesett, hogy míg egy m∫szaki leírással vagy születési anyakönyvi kivonattal bajlódtam, megállt a kezem a leveg√ben, és csak vártam, hátha nyílik az ajtó, és belép rajta, új cip√ben, de aztán illedelmesen kopogtak, és valami konzuli számlát vagy egy végrendeletet hoztak. A magam részér√l továbbra is kerültem azokat a helyeket, ahol belé botolhattam volna délután vagy este. Hardoy se látta többé, és éppen azokban a hónapokban hozta úgy a sors szeszélye, hogy Európába kellett mennem egy id√re, de végül ott is maradtam, s√t annyira megszerettem, hogy még most is itt vagyok, pedig már √szbe vegyül a hajam, a cukrom hovatovább a dolgozószobámhoz köt, s ide kötnek az emlékeim is. Igazság szerint ezeket szerettem volna megírni, egy novellát akartam írni Anabelr√l és a régi szép id√kr√l, s talán jobban is éreztem volna magam, ha sikerül papírra vetni, ha rendbe teszek mindent, de már nem hiszem, hogy sikerül; marad ez a füzet meg ezek az ide-oda csapongó jegyzetek, marad a vágy, hogy nekifogjak és kiegészítsem

√ket, kitöltsem a hézagjaikat, és újabb dolgokat meséljek Anabelr√l, és a régi szép id√kr√l, de csak arra futja az er√mb√l, hogy azt mondjam magamban, annyira szeretném megírni azt a novellát Anabelr√l, de végs√ soron az sem egyéb, csak egy újabb lap a füzetemben, egy újabb nap, amikor bele se fogtam az elbeszélésbe. Az a legrosszabb, hogy képtelen vagyok meggy√zni magam, hogy valaha is megteszem, mert, egyebek mellett, képtelen vagyok írni Anabelr√l, semmire se megyek vele, ha egymáshoz fércelem a darabkákat, amelyekb√l nem áll össze Anabel, hiszen végs√ soron énrólam szólnak, az én darabjaim, mintha csak Anabel határozná el, hogy ír egy novellát, és én jutnék az eszébe, az például, hogy sosem vittem √t föl magamhoz, a két hónapig tartó pánik, amely kiszakított az életéb√l, és minden egyéb, ami most visszatér, noha Anabelt aligha érdekelte mindez, és csak én emlékszem valamire, ami szinte semmi, de ami mégis vissza-visszatér onnan, ahol a dolgoknak talán másképp kellett volna megesniük, ahol talán nekem is másnak kellett volna lennem, és szinte mindennek, ott, és itt. Most, hogy elgondolom, nagyon igazat adok Derridának, amikor azt mondja, amikor nekem mondja: Szinte semmi(m) sem marad: sem a dolog, sem a létezése, sem az én létezésem, sem a puszta tárgy, sem a puszta alany; semmilyen érdek, semmilyen természet∫ érdekl√dés valami iránt. Semmilyen érdek, semmilyen természet∫ érdekl√dés sem köt igazából hozzá, mert Anabelt kutatni az id√k mélyén nem egyéb, mint folyvást visszahullani magamba, és olyan szomorú magamról írni, még akkor is, ha mindvégig azt szeretném hinni, hogy Anabel az, akit megírok.

178