Juhász Marina, 2011

Aposztróf

©Juhász Marina, 2011 http://angelimarina.blogspot.com

Borítógrafika: © Pollmann Sára Zsófia, 2011 ISBN 978-615-5056-13-0 Kiadja: © Aposztróf Kiadó, 2011 Felelős kiadó: Nagy Milada, Hetyei László 1161 Budapest, Rákóczi út 36 www.aposztrof.hu Nyomdai kivitelezés: Print Invest Magyarország Kft. Felelős vezető: Ványik László ügyvezető igazgató

Edgar Alan Poe Lee Annácska (részlet)

Irigyeltek az égi angyalok, hogy boldogabb ő meg én az lett oka (mind jól tudjuk ezt tengerpart bús mezején) hogy jött felhőből éjjel a szél s meghűlt s meghalt a szegény. De szerelmünk több volt mint soké, ki nagyobb mint ő meg én, okosabb mint ő meg én s sem az angyalok a felhők felett, sem az ördögök tenger fenekén nem tehetik hogy szívtől a szív, elváljunk, ő meg én. (Babits Mihály fordítása)

Kem et Minden olyan hirtelen jött, a forró homok perzselte a lábamat, a ruháim pedig, már amennyire annak lehetett nevezni egy lenge bokáig érő szoknyát és az aprócska felsőt, ledéren fedték testemet. A nyakamhoz kaptam, mert valamitől teljesen elgémberedett. A kellemetlen érzetet egy vastag, arany ékszergallérnak köszönhettem, ami legalább tíz centi széles volt, és legalább fél kiló. Csuklóimon és mindkét bokámon is viseltem valami szörnyen kényelmetlen, bilincsszerű csecsebecsét. Mikor azt hittem, hogy már rosszabb nem is lehet, tévedtem. A fejemre abban a pillanatban egy sisakszerű képződmény simult, szintén tömör aranyból. Körülnéztem, ameddig a szem ellát mindenhol homoksivatag, semmi más, no meg a tűző nap, és legalább ötven fok. – Hová tűnt a huszonegyedik század, Alaszka, a vérszomjas vámpírok, és hová tűnt…? – kimondani sem mertem a nevet, aztán erőt vettem a magamon és megtettem: – Konstantin. Elindultam egyenesen az izzó bolygó felé. Órákon át gyalogoltam, a bőröm égett, számba vattát kötött a szomjúság. Mikor már minden reményt elvesztettem, emberi alakokat láttam közeledni. Két férfit, és egy hosszú, hamvas szőke hajú, éterien karcsú nőt. Ők is hasonlóan voltak öltözve, mint én. Egyikőjük kimagaslott a csoportból, hosszú, világos barna haját arcába fújta a szél. A nap már lemenőben volt, vörös korongja félig eltűnt a horizont mögött. Gyorsan közeledtek, elképesztő iramban. – Nem lehetnek emberek – gondoltam –, ilyen sebességgel csak az általam ismert lények közül egy képes közlekedni. Ők voltak azok, ők hárman, akik a szívemhez legközelebb állnak: Konstantin, Kimberley és Oliver. Konstantin fehér ágyékkötőt viselt, ami alig fedett el valamit szobor szépségű testéből. Felém lépett, arca ragyogott a narancsszínű fényben, smaragdzöld szemeit fekete, szénnel húzott kontúr szegélyezte.

4

– Látod, megint sikerült magamhoz vonzanom téged. Még mindig pokolian jó ördög vagyok, igaz? – mosolygott a tőle megszokott kisfiús mosollyal. Nem kérdeztem semmit, pedig ezer kérdésem lett volna, csak álltam és néztem őt, megérinteni sem mertem, mert attól féltem, hogy újra elillan, de nem ez történt. Közelebb lépett és lágyan a karjába vett, meg sem szólaltunk, csak álltunk a lenyugvó nap fáradt tüzében, és öleltük egymást. Mikor magamhoz tértem, első pillantásom Oliverre esett, aki zavartan turkálta meztelen lábfejével a langyos homokot. Kimberly a földön ült, és úgy tűnt, a homokszemeket számlálgatja, pedig csak zavarát próbálta palástolni. Megöleltem Olivert, majd leültem Kim mellé, és megcsókoltam az arcát. – Jól áll neked ez a szerelés – mondta. – Kösz, neked is – bólogattam elismerően. – Mennünk kellene, mielőtt besötétedik, a sivatagi éjszaka nem túl kellemes – nyújtotta felém karját Konstantin. – És mégis hova?– kérdeztem tágra nyílt szemmel. – Hát Kemetbe. – Hova? – Kemetbe – felelte Oliver, olyan természetességgel, mintha azt mondta volna, hogy New Yorkba vagy Párizsba. – Ha majd odaértünk, mindent megmagyarázok – nyugtatott meg Konstantin. Majd vállára kapott, és olyan gyorsan kezdett rohanni velem, hogy csak elmosódó képeket láttam, a végén már azt sem tudtam, hogy a földön járunk vagy a levegőben. Aztán hirtelen megállt, legalább húsz métert csúsztunk a köves talajon, de valami csoda folytán bőrünk nem horzsolódott le. Kim és Oliver már mellettünk állt, mosolyogva figyeltek engem. – Na, hogy tetszett az utazás? – tudakolta Oliver. – Felkészíthettetek volna rá – feleltem émelyegve. – Sajnálom, Iris – simogatta meg az arcomat Konstantin. – És most merre? – kérdezte türelmetlenül Kim. 5

– A palotába – vágta rá Oliver. A palota úgy ötszáz méterre lehetett, a kaput lándzsával felfegyverkezett ajtónállók őrizték. – Ne lepődj meg, Iris, most át fogok változni – suttogta Oliver a hátam mögül. Mikor hátrafordultam, már egy vérbeli fáraó lépkedett mögöttem, fehér, arany fonállal hímzett ágyékkötőt viselt, oroszlánsörényre emlékeztető arany és kék csíkos fejdísze alól elővillant hosszú, szögegyenes, fekete haja. Szemei és szemöldöke sötétre voltak kontúrozva, fülemben arany karikák lógtak, éjfekete szeme maga volt az uralkodói méltóság. Egyszerűen lenyűgöző volt, szóhoz sem jutottam, minden porcikámat átjárta a csodálat. – Hór-Aha? – kérdeztem meghatottan. – Személyesen – nézett rám ünnepélyesen, majd megfordult és a bejárat felé vette az irányt. A palota monumentális oszlopokkal övezett bejárata cseppet sem tűnt barátságosnak. A vályogtéglából, sásból, gyékényből összetapasztott vastag falak kellemes hűvöset árasztottak. Mögötte átriummal körbevett, buja növényzetű kert nyújtózkodott. Közepén egy apró, lótuszvirágokkal borított tavat alakítottak ki. A látvány grandiózus volt. A tágas csarnokok, az istenek szobrai és az isteni halandók, kik hajukat fényes hajfonatokban viselték, mélységet sugalló, hatalmasra festett szemekkel érdeklődve néztek rám. A legragyogóbb teremben állt a trón, színaranyból, háttámlája magasra nyúlt, mögötte Hórusz terjesztette szét karhosszúságú szárnyait. Hór-Aha fellépett az emelvényre és elfoglalta méltó helyét, mely mellett egy hófehér, szelídített oroszlán hevert, majd megszólalt a dallamos kemeti nyelven. Legnagyobb meglepetésemre, minden szavát értettem. – Kérlek titeket, hogy a családomon kívül mindenki hagyja el a tróntermet! – adta ki a parancsot. A csodaszép nép sietősen távozott, és ismét négyesben maradtunk. Hór-Aha szelíden rám emelte ében szemeit, majd tiszta angolsággal megszólalt. 6

– Iris, gondolom, nem találsz szavakat, le sem tagadhatnád meglepettségedet, hisz az arcodra van írva. Most az lenne a legjobb, ha Konstantinnal elvonulnátok egy csendes helyre, és ő mindent elmesélne töviről hegyire. – Amennyiben így gondolod, Oliv…, bocsánat Hór-Aha – mondtam kissé zavarodottan és fejet hajtottam. – Erre semmi szükség, Iris – mondta Oliver mosolyogva –, hisz a fogadott anyám vagy. Rámosolyogtam. Ekkor Konstantin mellém lépett, karon fogott és egy távoli, hieroglifákkal díszített helyiségbe vezetett. Félelmetes környezet volt, akár egy sírkamra, sakálok, oroszlánok, hollók meregették rám a szemüket. – Ülj le, kérlek! – mutatott egy ágyszerű fekvőalkalmatosságra Konstantin. – Sok mindent nem értesz, igaz? Gondolom, kíváncsi vagy arra, hogy mi történt velem azután, miután testemet elhagyta a lidérc? – kérdezte mélyen a szemembe nézve. Nem szóltam semmit, csak bólintottam. – A történetem egyik részét magam is csak elmondásból ismerem – nézett maga elé úgy, mintha bele akarna látni a múltba. – Egy jó darabig csak lebegtem ég és föld között, de a lelkemet nem találtam, üres héj voltam csupán. Nem tudom, meddig tarthatott ez az állapot, hisz az sem tudta, ki mindezekről beszámolt nekem. Később tudatom tisztulni kezdett, az agyam legmélyéből kelt életre, apránként, évről évre. Mikor magamhoz tértem, csak sötétség várt rám, semmi más. Rám telepedett, magába zárt, fojtogatott. Mint később megtudtam, a szarkofág szemfödele borult rám. Gyenge voltam, árnyszerű. Hogy is tudtam volna megemelni koporsóm nehéz fedelét, hisz még a karomat sem voltam képes megmozdítani. Vegetáltam. Azután megszólalt a fejemben egy hang, a te hangod volt, Iris, és a jégbe dermedt test, a tökéletesen konzervált haj, bőr, köröm újra életre kelt. Lélegezni kezdtem, szememből ismét kicsordult a könny, ereimben áramlani kezdett a vér, testem felpezsdült, arcomra színt varázsolt az új 7

élet reménye. Majd hirtelen világos lett, túl világos. Sötétséghez szokott szememet bántotta a fény, úgy éreztem, menten megvakulok. Aztán hozzászoktam, és mikor látásom kitisztult, egy gyönyörű madárszerű lényt pillantottam meg, a szarkofág mellett állt, és szárnyai közt tartotta a nehéz fedelet, melyet azután óvatosan lerakott a földre. Dallamos lágy nyelven beszélt hozzám, melyről később megtudtam, hogy kemeti. Egy szót sem értetettem belőle, de jó volt hallgatni. Tudta, mire vágyom a legjobban, és egy nap áldozatot hozott elém, kinek a vérével oltottam elapadhatatlan szomjam. A napok gyorsan teltek, a friss vértől ismét erőre kaptam, és beszédét is egyre jobban értettem már. Megtudtam, hogy ő Maat, az igazság istennője, és azt is, hogy Kemetben vagyok, menekülésemet pedig egyedül neki köszönhetem. Elmondta, hogy látott az éterben lebegni, túl az idők és a dimenziók határán, és megszánt. Szárnyai közé fogott, és visszarepült velem az ókori Kemetbe, amit a mi időnkben Egyiptomnak neveznek. Azóta itt élek, és csak azt a pillanatot várom, hogy újra rád leljek. A kor és a helyszín nem számít, csak egyedül te – nézett rám csillogó szemekkel. Úgy állt ott, mint egy égi lény, kit csodálni lehet, de érinteni nem. Elvesztem, a szerelem elragadott. Felálltam, tarkójára simítottam tenyeremet, magam felé húztam és megcsókoltam. Éreztem selymes ajkának puha mozdulatait, ziháló lélegzetét, szíve dobbanását. Az idő köddé vált ölelése hevében, a távolban halk muzsika hullámzott, tömjén illatot hozott a nyíláson beáramló, hűs sivatagi szellő. Mi csak álltunk egymásba gabalyodva, átitatva a halhatatlanság erejével, mely mindkettőnket bebábozott. Fogalmam sincs, meddig tarthatott ez a földöntúli állapot, de kint már derengett a hajnal. Fáradt voltam, hisz elmondani is képtelenség lett volna, hogy pár óra leforgása alatt mennyi minden történt velem. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy Konstantin karjai közt aludjak el. Ezt ő is megérezte, vagy gondolataimban kutatta ki. Mindkettőre képes volt, jól tudtam. Finoman lefektetett az ágyra és átölelt. Hűvös testének érintése megnyugtatott, és az álom pillanatok alatt magával ragadott. 8

A fájó em lékek A fáraó az asztalnál ült, épp reggelizett, szórakozottan kevergette gabonakásáját, majd nagyot harapott a ropogós lepényből. Hétköznapian volt öltözve, rövid kötényt viselt, elején egy hajtással, melyet bőr öv tartott. Elefántcsontból készült csatján a neve díszelgett. Nyakában az uralkodó szent amulettje, a sárgás fényben ragyogó kalcedon szkarabeusz pompázott. A terem egy távoli szegletében a főpap várakozott. Hór-Aha intett, hogy foglaljunk helyet. A pap közelebb jött és belekezdett az imákba, megáldotta az öszszes Istent, ügyelve arra, hogy nehogy bárkit is kifelejtsen. Feledékenysége szörnyű következményeket vonhatott volna maga után, hisz az Istenségek módfelett sértődékenyek voltak, még belegondolni is borzalmas, milyen kihatása lehetett volna mindennek. Mikor végzett, meghajolt, és előkészítette az áldozati helyet. A fáraó a fém üsthöz lépett, ahol áldozatot mutatott be. A fehér, illatos füst gomolyogva szállt fel és fátyolba vonta Hór-Aha elmosódó sziluettjét. A délelőtt audienciával, jogorvoslással és parancsok kiosztásával telt. Az uralkodó tudni akart a birodalmában zajló összes eseményről. – Hívd a Nagyokat, kik a terem előtt állnak, hogy a Felséges úr meghallgassa tanácsukat az ország ügyében – szólt pecséthordozójához a kemeti nyelv emelkedett hangvételében. A Nagyok lehajtott fejjel léptek be, nem merészeltek az uralkodó szemébe nézni. Ezután elmondták neki tanácsaikat, de olyan bölcsen, hogy a fáraó azt hihette, hogy a megoldások az ő fejéből pattantak ki. Mikor mindezekkel végzett, kiküldte alattvalóit, és felénk fordult, az arca időtlennek tűnt. – Most pedig vadászni megyünk – mondta, ellenvetést nem tűrő hangon. – Te vagy a főnök – mosolygott rá Konstantin.

9

Az antilopvadászat királyi szórakozásnak számított Kemetben, íjakkal felfegyverkezve indultak el, a tegezeket legalább tíz rabszolga cipelte. – Én nem megyek – szóltam utánuk. Mindketten kérdőn néztek rám. – Nem akarok zavarni, és egyébként sem bírom a vadászatot, túl véres – mondtam undorral. – Rendben, pirkadatra itt vagyunk, vigyázz Kimre! – intett búcsút Konstantin, enyhe aggodalommal a hangjában. Visszamentem a palotába, és keresgélni kezdtem Kim lakhelyét, ami nem bizonyult túl könnyű feladatnak, hiszen az építmény hatalmas volt, termek tucatjait kellett bejárnom, mire végre ráakadtam. Kim az ablaknál állt, már ha ablaknak lehet nevezni egy lőrésszerű nyílást, mely a palota kertjére nézett. Szőkesége beragyogta a szobát. A fekete paróka, melyet kénytelen volt viselni, egy állványon pihent. – Már kerestelek, Iris, de sehol nem találtalak – mondta szórakozottan. – A fáraónál voltunk. – Láttam Konstantint és Olivert, amikor vadászni indultak. – Engem is hívtak, de én nemet mondtam, nem szívlelem az ilyesmit. – Ez most igazi vadászat, íjjal – hívta fel a figyelmemet. – Csak úgy sportból? – Valahogy úgy. – Akkor még jobban taszít, szórakozásból életeket kioltani, borzalmas dolog. Azt még elfogadom, hogy ti vérrel táplálkoztok, hisz ilyennek teremtettetek, de passzióból vadászni? – Ha megvigasztal, én soha nem megyek velük – mondta lehajtott fejjel. Mellé telepedtem, hogy megöleljem, de ő keményen megfeszült, akár az íj, testéből dermedtség áradt. – Mi a baj? – néztem a szemébe, és akkor láttam meg először, hogy szembogara éjfekete, és alatta az árnyékok véraláfutásszerűek. 10

Már tudtam, mi a gond, éhség kínozza, mit kínozza, marcangolja szegényt. Ennyire sötét szemeket Konstantinnál még soha nem láttam, szinte elsüllyedtem bennük. Meg akartam érinteni, de tudtam, hogy rossz ötlet, hisz már így is elviselhetetlen lehetett számára a közelségem. – Mióta nem ettél? – szegeztem neki a kérdést. – Már legalább három hete – sápadt bele a válaszba. – Kim, te emberi ételt is eszel. – Már nem – vetette oda kurtán. – Mióta? – Amióta itt vagyunk. – Az hogy lehet? – A vér is… – harapta el a szóvégét. Aztán elnémult, egy szót sem tudtam belőle kihúzni, csak állt a csillagos égboltra tekintve, akár egy szikrázó márványoszlop és hallgatott. Miután beláttam, hogy minden igyekezetem hiábavaló, aggódva megsimogattam az arcát, és magára hagytam. A szobámba mentem, de félelmem szemernyit sem csillapodott, úgy tátongott bennem, mint egy mély sziklahasadék. – Az az elharapott szó mindennek a nyitja – hasított belém a felismerés. Másnap reggel Konstantin motoszkálására ébredtem, átható vérszag lengte be a szobát. Fáradt, de boldog szemekkel pillantott rám, az elégedettség csak úgy sütött róla. – Látom, sikeres volt a vadászat – néztem véres ruhájára szemrehányó tekintettel, de ő észre sem vette hangomban a gúnyos élt, továbbra is az íját tisztogatta. – Nem tudnád ezt későbbre hagyni? – kérdeztem dühösen. Erre már felkapta a fejét, mert nem volt szokásom így felfortyanni. – Látom, bal lábbal keltél fel, kedvesem – simogatta meg véres kezével az arcomat. 11

– Lennél szíves megfürdeni? Bűzlesz a vértől. – Ne haragudj, észre sem vettem, máris megmosakszom – nézett magán végig meglepetten. – Mi folyik itt? – pattantam ki az ágyból. – Te úgy jössz haza, mint egy eszement ragadozó, Kim pedig éhezteti magát, a szeme már fekete. Kaphatnék erre valami épkézláb magyarázatot? – Még nem – vágta rá. – Hogy érted azt, hogy még nem? – Úgy, ahogy mondom. Nem szálltam vitába vele, mert tudtam, hogy értelmetlen lenne. Olyan oktalan, akár egy született vaknak taglalni a harsogóan zöld erdő szépségét. Inkább témát váltottam, ezen kívül is volt még rengeteg megfejtetlen talány, melyekre még nem kaptam választ. Leültem az ágyra, magam alá húztam a lábamat, és néztem, ahogy a szolgálók behozzák a vizes tálat és lerakják az asztalra. Konstantin intett, hogy távozhatnak, amin ők nagyon megbotránkoztak, mert ebben a világban nem volt szokás, hogy a főméltóságok egyedül tisztálkodjanak. Mikor ő meztelen felsőtestét bekente valami folyékony olajjal, ami isteni illatot árasztott, majd a tálból vizet merített, és leöblítette magáról a rászáradt vérfoltokat. – Elárulnád, hogy kerültem Egyiptomba? – Hosszú történet – vetette oda kurtán, miközben szárazra törülgette magát. – Nem sietek sehová – paskoltam meg az ágyat magam mellett határozottan. – Nemsokára elmesélem, de most te árulj el valamit! Mit éreztél abban a percben, mikor kámforrá váltam? – telepedett mellém otthonosan. Közel jártam hozzá, hogy rám törjön a sírás, visszagondoltam arra a szörnyű éjszakára, amikor Skóciában eltűnt, de próbáltam a jelenben maradni, összeráncolt homlokkal, boldogtalanul néztem rá. – Olyan volt, mintha meghaltam volna. Felsóhajtott. – Ennyire borzalmas volt? – fogta két keze közé arcomat. 12

– El sem tudod képzelni, mennyire – csorogtak végig a forró könnyek bőrömön. – Órákig feküdtem a földön, és úgy tettem, mintha ölelnélek, de csak a levegőt markolásztam, és a szívem megszakadt. Olyan volt, mintha minden egyes sejtemet elveszítettem volna, még lélegezni sem bírtam rendesen. Arca elkomorult. – Folytasd, kérlek! – Aztán Marlene kivonszolt a házból, beültetett az autóba, és csak mentünk a sötétségben órákon át. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, de mégis éreztem végtelen szeretetét, ami kissé enyhítette kínomat. Mikor pirkadni kezdett, megálltunk egy gyorsétteremnél, vagy talán benzinkútnál, nem tudom. Napszemüveget adott rám, hogy kisírt szememet ne bántsa a fény, és ne kelljen elviselnem a szánakozó pillantásokat. Aztán belém tuszkolt valami meleg löttyöt, amitől egyből hányingerem lett, majd a repülőtérre hajtottunk. A felszállásig már alig volt pár perc hátra, rohanva tettük meg az utat a beszállóhelyig. Pillanatok múlva, már a levegőt hasítottuk, de én még mindig apátiában voltam, a légiutas-kísérőre úgy néztem, mintha valami földönkívüli lény lett volna a Csillagok háborújából. A milánói repülőtéren szálltunk le, ott egy autó várt ránk, röpke másfél óra múlva pedig már a saját ágyamban feküdtem a comói kastélyban. A közöny azonban nem múlt el, sőt még jobban belém fészkelte magát. – Mi történt azután? – kérdezte suttogva. – Magam sem tudom, hogy kerültem Alaszkába, de ott végleg befejeződött a lassú agóniám. Elfeledtelek. Hiába mesélt rólad Avenar órákon át, semmire nem emlékeztem, ami veled kapcsolatos. Próbáltam felidézni arcodat, de a vonásaid nem jelentek meg a szemem előtt. – Rettentően sajnálom. Csend telepedett közénk, végül Konstantin törte meg a hallgatást. – Bocsánatkéréssel tartozom – fújta ki szaggatottan a levegőt. – Tudtam, hogy milyen kockázatos feladatra vállalkozom, de nem törődtem vele. Félvállról vettem a szellemeket, a hatalmukat, a veszélyt, amit jelenthetnek. Nem gondoltam rád, az iszonyodra, amit 13

ezek iránt a lények iránt érzel. Egyedül hagytalak, és erre nincs mentség, az önteltségem áldozatává tettelek. – Kérlek, fejezd ezt be! Nem vádolhatod magadat, csak Kimnek akartál segíteni. Jót akartál. – Csak sajnos rosszul sült el – nézte a földet reményvesztetten. – Konstantin, te ilyen vagy, nem tehetsz róla, egyszerűen ilyen a természeted. Mindenkin segíteni próbálsz, ez annyira nemes dolog – néztem vöröses íriszébe. – Mérlegelnem kellett volna. – Nem mérlegelhettél, a lányunkról volt szó. – Igazad van, Iris, mint mindig – adta meg magát nagyot sóhajtva. Törékenynek látszott, ő, aki mindig is erőt sugárzott. Megsajnáltam. Gondoltam, könnyíthet a lelkén, ha ő is elmeséli, min ment keresztül. – Elmondanád, hogy hatolt beléd a lidérc? – kérdeztem meg tőle a lehető legtapintatosabb hangon. – Megpróbálom, bár nem emlékszem mindenre – simította ki homlokából az elkószált tincseket. – A temetőben voltunk, és a kísértetek tomboló vihart gerjesztettek. Egy óriási akácfa majdnem rázuhant Kimre, de szerencsére sikerült megtartanom, így semmi baja nem esett. Gedeon, a szellem akkor hatolt belém, mikor a legvédtelenebb voltam. A tudatomat szinte teljesen kiszorította, száműzte az agyam egy parányi szegletébe. Mindent láttam, mindenről tudtam, de nem tehettem semmit. Ő irányított. – Ez azt jelenti, hogy engem is láttál? – Igen – felelte szomorúan. – Akkor a lányról is tudsz. Bólintott. – Még az ízét is éreztem. A szeme összeszűkült, mintha bántaná a fény. – Nem te ölted meg, Gedeon volt. – Tudom, de mégis gyötör – szorította össze a fogát. – Már megint kínzod magad. Mikor hagysz már fel ezzel? – Talán soha – sóhajtott. 14

– Érezted, amikor megcsókoltalak? – Igen, és maga volt a mennyország, csak egyet sajnáltam, hogy a lidérc is érzi. – Teljesen megzavarodtam, ne haragudj. Az illatod tette. – Szóval ennyire lenyűgözőnek találod? – Még annál is lenyűgöz… – nem tudtam befejezni a mondatot, mert az ajkával elhallgattatott. Kezével beletúrt a hajamba, és a másik karjával magához vont. Hűvös teste nekem feszült, és én elfelejtettem mindazt, ami percekkel azelőtt még elviselhetetlenül fájdalmasnak tűnt. Némán feküdtünk egymás mellett. – Lenne még egy utolsó kérdésem, legalábbis mára – suttogtam a fülébe. – Állok elébe. – Megmondanád végre, hogy kerültünk mindnyájan ide? – Az már egy másik történet, ígérem, egy nap azt is elmesélem.

15

Királyok Völgye A csodálatra méltó Men-nofer városa forróságban úszott, a nap lemenőben, a meleg még mindig elviselhetetlen volt. Az utcákat zsongó tömeg népesítette be, az emberek ide-oda szaladgáltak, buzgón végezték teendőiket. Cseppet sem törődtek a hőséggel. A fáraó pecséthordozójáról ömlött a víz, de nem foglalkozott vele, ezer dolgot kellett még ellenőriznie az ünnepség kezdetéig. Rendelkezésre áll-e elég gabona, vad, zöldség és gyümölcs? Feltöltötték-e a füstölőket illatos tömjénnel? A Szíriából hozatott rabszolganők ruházata megfelelő-e? Hangos utasításaitól visszhangzott az udvar. Ozirisz örömnapjára készülődött, aki élt és mozgott, és talán még a holtak is. A Nílus vizén lágyan ringatózott a fáraó bárkája, az oldalára festett arany, kos fejű szfinxszel, Amonnal. A hajó körül is nagy volt a nyüzsgés, rabszolgák szorgos hada vonta virágdíszbe a fedélzetet. A kikötőben magas rangú tisztviselők, és kopaszra borotvált papok várakoztak pálmalevelek árnyékában, melyeket núbiai rabszolgák tartottak a fejük fölé. A sivatag felől érkező forró szél szemtelenül lebbentette meg arannyal hímzett, kagylóhéj színű kötényeiket. Minden teremtmény csakis egy valaki látványára szomjazott. A fáraó azonban váratott magára. Kis idő múltán aztán megjelent az ékesen felcicomázott ceremóniamester és ünnepélyes mozdulattal megadta a jelet. A tömeg kíváncsian fordult balra. A fáraó a fedett, hordozható trónon érkezett, melyet hat ébenfekete bőrű rabszolga hozott a vállán. Ünnepi öltözetét viselte, földig érő nyers fehér vászon kötényt, melyet az elmaradhatatlan elefántcsonttal díszített bőröv fogott össze. Nyakában nehéz drágakövekkel ékesített arany díszgallér, csuklóján és bokáján széles, topázzal és ametiszttel kirakott ékszerek pompáztak. Fején ragyogóan csillant meg a vörös és fehér kettős korona, felső és alsó Kemet egyesülésének szimbóluma. A tömeg földre szegezett tekintettel morajlott fel, senki sem merte tekintetét a fenséges uralkodóra szegezni. 16

Az isteni király jobbján Konstantin lépdelt, szintén ünnepi díszben. A hollófekete, arany szalagokkal átszőtt paróka rejtélyesen sugárzóvá tette smaragd szemét. Kissé lemaradva Kimberley haladt mögöttük, ő szintén arannyal behálózott parókát viselt, hozzá bokáig érő, keményített, igazgyöngy színű ruhát, azúrkék szalaggal átkötve. Hór-Aha úgy ült a trónján, akár egy istenszobor, alabástrom bőre beleveszett az árnyékba, melyet a trón felé emelkedő díszes tető vetett rá. Mivel a fáraó sohasem nyilatkozott meg nyilvánosan, Konstantin beszélt helyette. – Ozirisz kedvelt papjai, tisztelt főméltóságok, hű alattvalók! – kezdett bele az ékes beszédbe. – A hatalmas Hór-Aha nevében köszöntelek titeket, ezen a csodálatos napon, Ozirisz ünnepén. A mai nap azonban nem csak emiatt igen fontos mindnyájunk számára – itt tartott egy ki hatásszünetet, majd zengő hangon folytatta –, dicső urunk ezen a napon mutatja be nektek leendő feleségét, a Nagy Királyi Hitvest, a Leggyönyörűbb Lámiát. Hatalmas ujjongás tört ki. A „Leggyönyörűbb” nem váratott sokat magára, izzó vörös haja üstökösként süvített bele a ceremónia meghitt csendjébe. A tömeg ismét felhördült, de ez már nem a csodálat jele volt, hanem az elégedetlenségé, a tekintetek vadul cikáztak. – Boszorkány – suttogták többen is. – Csönd legyen! – hasította a levegőt Konstantin haragos baritonja. – Tisztelnetek kell a Nagy Királyi Hitvest! A fáraó kissé megemelkedett és leintette az elégedetlenkedőket, jobb kezén megcsillant a gyűrű, melyet oly rég nem láttam már, hogy szinte elfeledtem. Az Idő Spirálja. Lámia határozott léptekkel a trón mellé lépett, és a menet elindult a Níluson horgonyozó királyi bárka felé. Mindenfelé földre borult alattvalók istenítették a nagy uralkodót, többen az eksztázis hangjait hallatták, elég rémisztő volt az egész. Nagyon lassan haladtunk, a forróság elképesztő méreteket öltött, a hátamról patakokban folyt a víz. Mikor a hajóhoz értünk, a tömeg kettényílt, utat engedve az 17

uralkodónak. A tökéletes izomzatú szerecsenek puhán lépdeltek a pallókon, majd óvatosan letették a trónt a faburkolatú fedélzetre. Pár perc múlva már Uaszet felé hajóztunk, magunk mögött hagyva Men-nofer nyüzsgő és elégedetlen városát, mely később Memphiszként vonult be a történelembe. A fáraó azonnal átöltözött, kényelmes ruhát vett magára, fehér gyolcsinget, hozzá bő nadrágot, és minket is arra kért, hogy tegyük ugyanezt. Alig vártam, hogy levegyem magamról az izzadt holmikat, és szárazra cseréljem a ruháimat. Konstantin messziről nézte igyekezetemet, ahogy egy megnedvesített kendővel próbálom magamról lemosni az izzadsággal keveredett port. Elmosolyodott. – Neked bezzeg nincs ilyen gondod – mosolyogtam vissza rá, és a háta mögött váratlanul megpillantottam a part menti zöld oázis csíkját. Gazdag termőföldek mellett hajóztunk, az érett sárga kalászok úgy ringtak, akár a tenger hullámai. Mosolygó emberek integettek felénk, és a királyt éltető gyermekek hada szaladt a bárka útját követve. Mi boldogan integettünk vissza, és élveztük a szabadságot, mit az arcunkba csapó langyos szél nyújtott. Alkonyodott, a lenyugvó nap vörösre festette a Nílus vizét. Oliver váratlanul pihenni küldte megfáradt szolgáit, és végre egymásközt maradhattunk. – Hát ez nem volt semmi – jegyezte meg Kim. – Konstantin te ragyogó színészi és szónoki képességekkel rendelkezel, megállnád a helyedet a világ bármely színpadán – mondta mosolyogva Lámia. – Ha te mondod… Nem gondolod, hogy kissé meredek volt a bevonulásod? Miért nem vettél fel parókát? – kérdezte Konstantin a „Nagy Királyi Hitvest”. – Mert nem volt időm rá, örültem, hogy le tudtam rángatni magamról a farmert, Oliver kissé késve érkezett New Yorkba. Épp hogy rám festették ezt a kilónyi vakolatot – érintette meg óvatosan az arcát –, már rohantam is az ünnepségre, a parókát pedig egyszerűen az asztalon felejtettem. 18

– Persze, mert az ékszerekért felelős szolga elvitte megtisztítani a gyűrűt. Gondolhatjátok, hogy berezeltem, amikor nem találtam sehol – magyarázta Oliver. Aztán végre előkerült és gyorsan felhúztam, így végül időben sikerült iderepítenem Lámiát a jövőből. – Kérdezhetek valamit? – Kérdezz csak nyugodtan, Iris! – Hogy vagy képes pár pillanat alatt uralkodóvá változni, miközben ide-oda ugrálgatsz a világok között? – Nem is hiszed, milyen könnyedén megy, olyan mintha két énem lenne. – Akkor skizofrén vagy – vetette oda Kim gúnyosan – , találkoztam egy pár ilyen esettel a diliházban. – Kim! – szólt szigorúan a teremtményére Konstantin. – Bocsánat. – És most mi lesz? – kérdezte aggodalmasan Lámia. – Láttátok, hogy nézett rám a tömeg, majdnem dárdára szegeztek a tekintetükkel. – Ne aggódj! Olivert istenként tisztelik, nem mernek szembeszegülni az akaratával, ne is törődj velük, különben sem lehetsz minden korban népszerű – ugratta Konstantin. – Szerintem egyszerűbb lenne, ha viselnéd a parókát – dobta Lámia felé a kérdéses darabot Kim. – Rendben, felveszem – simította végig a fekete, szögegyenes hajkoronán a kezét –, remélem, nem leszek tetves tőle, de előbb lefekszem aludni, ha nincs ellenetekre – mondta ásítva, és elindult az ágyak felé. – Megyek én is, várj! – sietett utána Oliver. Hármasban maradtunk. Kim arcát fürkésztem, de a helyzet változatlan volt, az írisze még mindig fekete homályban úszott, akár a hold nélküli éjszaka. Együttérzőn fogtam meg a kezét, mire ő lesütötte a szemét. – Kérlek, szólj, ha tehetek érted valamit.

19

– Köszönöm, nem kell aggódnod, minden rendben van, Iris, láthatod, még a humorérzékem is a régi – próbált mosolyogni. De én aggódtam miatta, és mégsem tehettem semmit. Kívülállónak éreztem magamat, és egész éjjel azon morfondíroztam, hogy vajon miért nem avatnak be engem a titkukba. Mi okuk lehet rá, hogy így kirekesztenek, hogy még arra sem méltatnak, hogy magyarázkodjanak. Nem tudtam rájönni az okra, és ez végtelenül elkeserített. Nem tehettem semmit, csak vártam, vártam, hogy maguktól megnyíljanak.

20

A m enyegző Három nappal később érkeztünk meg Uaszetbe, későbbi nevén Thébába. A kikötőben díszes fogadóbizottság várakozott, élükön Amon első prófétájával, a főpappal. Az alacsony köpcös férfi feszélyezetten babrálgatta a nyakában lógó arany kosfejet, majd rákezdett végtelennek tűnő köszöntőjébe. – Üdvöz légy, Nap fia, két ország királya, Maat kegyeltje, szíveket éltető Nagy Isten, Hór-Aha és veled egyetemben leendő feleséged, a Nagy Királyi Hitves és családod többi fenséges tagja! A forróság még a memphisinél is elviselhetetlenebbnek tűnt, de Ré gyilkos sugaraitól szerencsére megvédtek minket a zárt hintók, melyeket keménykötésű, izmos rabszolgák cipeltek. Miután végeztünk az udvariassági formulákkal, amelyekre Thébában különösen nagy hangsúlyt fektettek, a városi elöljárók egy díszes palota felé irányítottak minket. Az épület gyönyörű volt, a thébai építészet remeke, a sziklából kivájt csoda. Árnyas datolyaerdő vette körül, és a Nílus felől hűs szellő fújdogált. A fáraó hordozható trónon érkezett, melyet az óriási terem közepén helyeztek el. A hatalmas király csak ült az aranyozott trónuson, és helyette ismét legfőbb tanácsadója, Konstantin beszélt, akit mindenki csak Re-Merunak szólított. – A Hatalmas Uralkodó, Ré fia, Két Ország Királya, az Istenek kegyeltje tudatja veletek, hogy Kemet lenyűgöző országa két lábon jár, az egyik Théba, a másik Memphisz. A birodalomnak mindkettőre szüksége van, ezért szívélyesen kér benneteket, hogy csillapodjatok, mint ahogy a szél is megenyhül az idő múlásával. Az Istenek iránt i tiszteletből kéri ezt tőletek, és biztosít titeket afelől, hogy cserébe hatalmas templomot emeltet Ré fiának, Ámonnak Memphiszben. Az elhangzottak után a papok arca megenyhült, páran még mosolyogtak is. Mikor a hivatalos résznek vége lett, elkezdődött a szűk körben zajló díszvacsora, melyet egy igazán rendhagyó meglepetés előzött 21

meg. A szolgálók íjakat hoztak, és töltött tegezeket. Az egész országban köztudott volt, hogy a fáraó az íjászat megszállottja. – Mi legyen a célpont? – kérdezte Meru, azaz Konstantin. – Mondjuk, legyen egy narancs – felelte a király –, de valakinek a fejére helyezve. – Mondjuk, az enyémre – álltam fel. – Ez nem túl jó ötlet – húzott vissza Konstantin. – Szerintem az – álltam fel ismét, majd a terem közepére sétáltam, és a fejemre helyeztem az érett gyümölcsöt. – Rendben van, én célzok elsőnek – mondta szikrázó szemekkel Konstantin –, természetesen csak akkor, ha a Hatalmas Uralkodó is hozzájárul. – Szívesen felajánlanám neked az első lövést, kedves Meru, de nem áll módomban – mosolygott hamiskásan a fáraó. Majd felállt és elindult az íjak felé, felemelte a legdíszesebbet, belehelyezte a nyílvesszőt és célzott. A nyíl csak súrolta a narancsot, és mélyen belefúródott a mögötte álló oszlopba. A fáraó dühös pillantással nézet maga elé, majd megfordult, viszszaült az asztalhoz, kivett a gyümölcsöstálból egy másik narancsot és nézegetni kezdte. – Most én jövök – pattant fel Konstantin, és enyhén remegő kézzel kivett egy kevésbé mutatós, de rendkívül pontosnak kinéző darabot. Gondosan megvizsgálta, aztán megfeszítette a húrt és lőtt. A nyílvessző a narancs közepébe talált, és szétloccsantotta a puha gyümölcsöt. Az édes lé végigfolyt az arcomon. Nevetni kezdtem, kacajomat visszhangozták a magas falak. Jókedvem a többiekre is átragadt, volt, aki a hasát fogta nevettében. A történtek után persze, sürgősen el kellett mennem, mosakodni, parókát cserélni és átöltözni. A szolgáló bevezetett egy szobába, ahol már öltöztetők hada várt rám. Gyorsan lekapkodták rólam a ragacsos ruhákat, lemosdattak jázmin illatú vízzel és tiszta ruhát adtak rám. Pár perc múlva már olyan voltam, mint egy ma született bárányka. Ekkor rontott be dühösen Konstantin, a szemei villámokat szórtak. 22

– Megmondanád, hogy képzelted ezt? – kiabálta. – Ne aggódj, drágám, hisz halhatatlan vagyok, akár csak te – mosolyogtam rá –, és különben is, ha nem akartad volna, nem lősz. – Ez igaz – mondta értetetlen tekintettel –, de szét is roncsolhattuk volna az arcodat – folytatta ingerülten. – Nézz rá a testedre, van rajta egy-két sérülés, aminek nyoma maradt. – Bíztam bennetek, és különben is olyan jó mókának tűnt. – Hmm… Jó mókának. Egy tündérszép arcot szétroncsolni, ez aztán a jó móka – morogta. – Nyugodj meg, kérlek. Látod, az arcomnak semmi baja. – Még szerencse, különben hogy élném túl lelkifurdalás nélkül az elkövetkező pár száz évet. Nevettem. Beszélgetésünket kopogás zaja szakította félbe, Kim volt az. Kétségbeesettnek tűnt, és fölöttébb sápadtnak. – Beszélnem kell veled, Konstantin, ha lehet, négyszemközt. – Már itt sem vagyok – osontam ki a szobából, bár legszívesebben egy tapodtat sem mozdultam volna. Beszélgetésük hosszúra nyúlt, úgy egy órán át vitatkozhattak, legalábbis a kiszűrődő zajokból erre lehetett következtetni. Kim feldúltan lépett ki az ajtón, és ügyet sem vetve rám, elviharzott. Beléptem a feszültség szagú szobába, Konstantin magába roskadva ült az asztalnál, arcát tenyerébe temette. – Elmondanád végre, mi ez az egész? – Sajnos nem tehetem, kötelez a titoktartás. – Miféle titoktartás, és mégis kivel szemben? – Olyan valakikkel szemben, akik rengeteget árthatnak nekünk. – Értem – mondtam tárgyilagosan –, és mégis meddig akarod kínozni szegény Kimet? Hát nem látod, hogy kínlódik szerencsétlen. – hadartam indulatosan. – Mégsem tehetek érte semmit – nézett rám kétségbeesett tekintettel. – Most vissza kell mennünk, már így is túl hosszú időre hagytuk magára Olivert.

23

Másnap ismét hajóra szálltunk és visszautaztunk Memphiszbe, az előző nap történtekről egy szó sem esett útközben. A városban már nagyban folytak az esküvői előkészületek. Érkezésünk futótűzként terjedt el, aki élt és mozgott, látni akarta a fáraót és a jegyesét. Egész kis tömeg gyűlt a palota elé, és lelkesen éltették az ifjú párt. Pirkadatkor harsonák zengtek bele a reggeli párába, jelezve a különleges nap érkezését. Lámia lakosztályába mentem, hogy segítségére legyek az öltözködésben. A hatalmas szoba közepén állt egy szál hálóingben, lángvörös fürtjei lágyan omlottak a vállára. – Nem csodálkozom rajta, hogy megkaptad „A Legszebb” titulust. Senkire nem illene jobban – súgtam a fülébe. – Iris, zavarba hozol. – Hidd el, ez az igazság – mondtam, és szememmel keresgélni kezdtem az esküvői ruhát. – Még én sem láttam – mondta, mikor észrevette kutakodó pillantásomat. A ruhát pár perccel később hozta be két rendkívül bájos rabszolganő. – Feladhatom rád? – Megtennéd? – Örömmel. A menyegzői ruha csodálatos volt, finom és elegáns, aranyszállal átszőtt keményített lenvászon anyagból készült, kiegészítőül egy földig érő, drágakövekkel kirakott vörös öv szolgált. Haját tarkóján szorosan összefogtam, és ráhúztam a vállig érő hollófekete parókát, Homlokára arany szalagot kötöttem. Ezután következett az arcfestés. Egy speciálisan erre a célra készített fekete szénceruzával csábos macskaszemeket rajzoltam neki. Arcára illatos hennából készült pirosítót szórtam, melyet egy szőrből készült ecsettel dolgoztam el. Szájára gránátalma kivonatot csepegtettem, és óvatosan eldörzsöltem, nehogy máshová is kerüljön belőle. Már csak az ékszerek voltak hátra, a zafírral és jáspissal kirakott széles aranygallér és a hozzáillő láb- és karperecek. A fülbevaló maga volt a csoda, egy hatalmas rubin díszelgett benne. 24

– Most már nemcsak a legszebb vagy, hanem egyenesen a leggyönyörűbb – csókoltam meg az arcát óvatosan, nehogy szétmaszatoljam a festéket. A hivatalos szertartást a palota legnagyobb termében tartották. A ceremóniamester arany tálcán hozta be a papirusztekercsre írt házassági szerződést, melyen a fáraó pecsétje díszelgett. A tekercs úgy rendelkezett, hogy ezentúl Lámia, a „Nagy Királyi Hitves” címet viseli, és születendő gyermekei lesznek a trónörökösök, továbbá saját udvartartással fog rendelkezni, melynek irányítása és ügyes-bajos dolgainak intézése kizárólag az ő fennhatósága alá fognak tartozni. Ezenkívül még rengeteg jogról és kötelezettségről is szót ejtett az irat, melyet a ceremóniamester rendkívül lassan és tagoltan olvasott fel. Aztán előkerült a gyűrű is, az Idő Spirálját egy aranydobozban hozták be. A fáraó óvatosan húzta felesége ujjára, nehogy véletlenül megforduljon az ujja körül. Mikor a rítusnak vége lett, a fiatal pár felült a hordozható, fedett, kettős trónra, és a menet elindult Ízisz temploma felé. A kápolnába lépve Lámia arcán félelmet láttam. Amikor megpillantottam a hatalmas kultuszszobrot, akkor már tudtam az okát. Az alkotás Íziszt hatalmas karmú héjaként ábrázolta, amint Ozirisz teste felett repül. Félelmetes volt. A szertartás hosszúra nyúlt, amit a papokkal együtt elfogyasztott még hosszabb áldozati étkezés zárt le, utána mindannyian visszatértünk a palotába, ahol gazdagon díszített ünnepi asztal köszöntötte az ifjú párt. Arany tálakon sorakoztak a legremekebb ételek, tűzdelt sült húsok, legalább tíz féle lepény, mazsolával, mandulával töltve. Hatalmas gyümölcstálak, sárgadinnyével, szőlővel, fügével, datolyával megrakva. Fonott mintákkal díszített alabástromkancsókat töltöttek meg mézsörrel, borral és gyümölcslevekkel. Egzotikus fűszerek bódító illata lengte be az egész termet. Ezután következett a rabszolganők tánca, ami fölöttébb erotikus volt. A szinte teljesen meztelen lányok a dobok és a szisztrumok hangjára apró köröket írtak le csípőjükkel, majd cigánykereket hány25

tak, és úgy hajladoztak akár a cédrusok. Minden férfiszem őket bámulta. Lámia pengeéles pillantással nézett újdonsült férjére.

26

A titok nyitja Voltak bizonyos dolgok, melyek szörnyen hiányoztak, ilyen volt az óra ketyegése is. A szabályos ritmus, valahogy ütemet adott a mindennapoknak, és beindította az örök körforgást. Ré már réges-rég átszállt nappali hintájába, és magasan ragyogott fenn az égen. Ebből sikerült kikövetkeztetnem, hogy legalább tizenegy óra lehet. Konstantin nem volt mellettem, valószínűleg már jó ideje elment. Szokásai megdöbbentő változáson mentek keresztül. Ő, aki régebben az egész napot a szoba hűsében töltötte, elfüggönyözött ablakok mögött, minden elővigyázatosság nélkül közlekedett a nappali fényben, akár egy halandó. Mikor rákérdeztem, hogy lehetséges ez, csak legyintett. – Már elég öreg vagyok ahhoz, hogy megtehessem – mondta olyan nyilvánvalóan, hogy nem is mertem tovább firtatni. De tudtommal még Bolus sem volt elég idős ahhoz, hogy a nappali fényt elviselje. Egy újabb talány – már a sokadik. Aznap Konstantin késő délután érkezett meg, és egyből az oroszlánlábú ágyra vetette magát. – Elfáradtál? – kérdeztem. – Csak az undortól. Válaszára meglepetten kaptam fel a fejemet. – Ne aggódj, azért annyira nem volt szörnyű, hogy ilyen arcot vágj. – Miért, hol jártál? – A balzsamozóknál. – Volt valami konkrét célod a látogatással, vagy csak a kíváncsiságod hajtott? – Oliver megbízásából mentem oda. Három hónappal ezelőtt meghalt az első Ozirisz pap, az ő testén dolgozott a hullaművész, ellenőriznem kellett a munkáját. 27

Kirázott a hideg. – Hiszen ennyi idő alatt már rég elbomlott ebben az iszonyú hőségben. – Nem, nem bomlott el, mert a testet bevonták nátronnal. – Az valamilyen konzerválószer? – Valami olyasmi, elvonja a nedvességet a szövetekből. – Azután mit csináltak a testtel? – Az egész bőrfelületet bekenték pálmaolajjal és olvasztott gyantával. Bepólyálták vászon csíkokkal, és betették egy szarkofágba. – Minden halottal ez történik? – Nem, csak a fáraókat és a főpapokat mumifikálják. – Még szerencse, különben elárasztanák Kemetet a múmiák. – Rátérhetnénk esetleg egy ennél kellemesebb témára? – sóhajtott Konstantin. – Sajnálom, de azt hiszem, hogy ennél csak kellemetlenebb témáim vannak. – Tudom, hogy sok mindennel kapcsolatban magyarázattal tartozom – mondta feszülten. – Azért nem kezdhetek bele egyik kérdésed megválaszolásába sem, mert minden mindennel összefügg. Kim állapota, az idekerülésünk, és az is, hogy miért tudok szabadon járni a nappali fényben. – Talán az lenne a legjobb, ha az elején kezdenéd. Még az is lehet, hogy bizonyos dolgokra magamtól is rájönnék, így megkímélheted magadat attól, hogy megszegd a titoktartási kötelezettségedet. – Értsd meg, hogy nem beszélhetek – nézett a szemembe elszántan. – Ha ennyire makacs vagy, bármennyire is megvetendő dolognak tartom, be fogok hatolni a tudatodba – mondtam végső kétségbeesésemben. – Kérlek, ne tedd, ha közbeavatkozol, két személy is meghalhat. – Miért gondolod, hogy közbeavatkoznék? – Mert ismerlek. – És ha megígérem, hogy nem teszek semmit? 28

– Ha megtudod az igazságot, képtelen leszel rá. – Úgy látszik, hajthatatlan vagy – csattantam fel. Nem szólt semmit, csak bólintott, állkapcsa megfeszült, az elszántság továbbra is ott izzott a szemeiben. Ő, aki már annyi időt töltött el a vér uralma alatt, keménnyé edződött hatalmában, most nehéz próbát állt ki, kőkemény próbát, és én tiszteltem ezért. A napok monoton egymásutánisággal teltek. A sivatag hatalmas órája végeláthatatlanul pergette apró homokszemeit, de Konstantin hajthatatlan maradt. Egy hajnalon harsány dobszóra ébredtem, a palota előtti téren egy tűt sem lehetett volna leejteni, akkora volt a tömeg. A sokaság közepén egy magas, hosszú barnahajú fiú állt rabláncra kötve, aranyszín bőrét égési sérülések tarkították. Ferdemetszésű, borostyán szemeiben megvetés ült. Egy katona sietősen odalépett hozzá és eloldotta a láncot. A tömeg felmorajlott. Ekkor a csődületből előlépett egy alacsony, köpcös férfi, elővett egy papirusz tekercset és hangosan olvasni kezdett. – Ez a bandita káromolta az Isteneket, és ezzel főbenjáró bűnt követett el. Büntetése halál. Mielőtt azonban a perzselő máglya martaléka lesz – folytatta –, a nyelvét kitépetjük és szájába forró gyantát öntetünk. Összerezzentem. A csőcseléknek azonban ez sem volt elég, keselyűk módjára körbevették a rabot, gyalázni kezdték, illetlen szavakkal becsmérelték és többen le is köpték. Akkor a fogoly énekelni kezdett valami ismeretlen nyelven, kristálytiszta hangja visszaverődött a palota falairól, és szívbemarkolóan zengte be a teret. Soha nem hallottam még ennél szebb dalt, szememet ellepték a meghatottság forró könnyei. Éreztem, hogy ez a férfi, aki a halál kapujában áll, tiszta lelkű, és azt is, hogy meg kell mentenem. Nem vesztegettem az időt, a fáraóhoz rohantam, de tucatnyi őr állta utamat.

29

– A Nagy Király épp imádkozik – mondta az egyik ajtónálló, és lándzsáját keresztbe tette előttem. – Élet-halál kérdése – rivalltam rá. Szerencsére kiáltásom olyan hangosra sikeredett, hogy Oliver is meghallotta és kirontott a teremből. – Történt valami, Iris? – Most nincs idő a magyarázkodásra, meg kell mentened a fiút. – Milyen fiút? – Meg akarják égetni – mondtam magamból kikelve – Kik? – Nem tudom, azt hittem, te rendelted el a kivégzést. – Én nem rendeltem el semmit. – Gyere, sietnünk kell! – rángattam magammal. Eszeveszett sebességgel futottunk a hosszú folyosókon át, ki a térre. A tűz a magasba csapott, a lángcsóvák vörösre festették az eget. Az ifjú megkövült arccal nézett a lángok közé, furcsa tekintetében béke honolt. – Azonnal állítsátok le a kivégzést! – harsogta a fáraó. A nép megrökönyödve nézett rá, hisz még soha nem hallották a hangját. Az ifjúhoz léptem, félmeztelen testére terítettem köpenyem, és közben anyámra gondoltam. Az értelmetlen máglyahalálra, ami elvette tőlem őt, valamikor réges-régen, talán egy másik életben. – Mi történik itt, és mit keresel itt, Venofer? – hasított hirtelen a csöndbe Konstantin hangja. – Ki akarták végezni – feleltem helyette. – Mégis ki akarna ilyet tenni vele? – A főpap – felelte a fiú. – Nincs mitől félned, Venofer, a remény feléledt – szorította meg a kezét Konstantin. Kérdő tekintettel néztem rá. – Később mindent megmagyarázok – húzta magával sietősen a fiút a kert felé. Az alkonyat aznap gyorsabban hatolt be a palota falai közé, mint 30

máskor, sötétségbe borított minden apró szegletet. Konstantin a fáraóval játszott valamilyen sakkszerű játékot. Lámia és Kim egy furcsa ülőalkalmatosságon kuporogva beszélgettek, időnként aggódó pillantásokkal illetve engem. Kívülállónak éreztem magamat, idegennek, egy senkinek, akit még szóra sem méltatnak. Sarkon fordultam és kiviharzottam a teremből. Tehetetlen dühömnek alig tudtam parancsolni. Szobámba érve, földhöz vágtam a legelső kezem ügyébe kerülő tárgyat, ami történetesen egy istenek képével díszített váza volt. Másodpercek töredéke alatt Konstantin is megérkezett, hangtalanul, ahogy szokott. Szembe fordultam vele, és pillantása tükrében láttam meg őrült indulatomat. – Nem ismerek rád, angyalom – mondta szelíden. – Ezt én is elmondhatnám rólad. Régebben őszinték voltunk egymáshoz, de úgy látom, ennek egyszer s mindenkorra vége. – Bízzál bennem! – kérlelt ellenállhatatlan hangon. – ”Később mindent megmagyarázok” – idéztem vissza szavait, a hangját utánozva. – Hát jó – sóhajtott –, úgy látszik ez már elkerülhetetlen. – Jól látod. – Szeretném, ha most idejönnél – mondta halkan. Odaléptem hozzá és ő szorosan a karjába zárt. – Gyere, üljünk le, hosszú lesz a történetem. Mesélni kezdett, olyan átéléssel, hogy szinte éreztem magamon az Istenek pillantásait. – Az egész azzal kezdődött, hogy Maat megmentett, de erről már beszéltem. A megmenekülésemnek azonban ára volt. Nem is kicsi. Eladtam a lelkemet. – Tessék? – néztem rá megkövült tekintettel. – Jól hallottad. – Mégis kinek? – A véristeneknek. – Mit zagyválsz itt össze? – Ez az igazság, Iris. 31

Szavai keményen csengtek, de igazul. – Folytasd! – suttogtam bele a sötétbe. – Miután Maat felerősített, és újra a régi lettem, az Istenek Tanácsa elé idéztek. Nem tudták, mitévők legyenek, sehová nem tartoztam, nem voltam sem Isten, sem ember. Végül arra a megoldásra jutottak, hogy átadnak a véristeneknek. Egyedül a megmentőm állt mellém, de az ő szava csak egy volt a sok közül, így figyelmen kívül hagyták. Mivel vámpírok még nem léteztek, úgy néztek rám, mint egy különleges, egzotikus állatra, és úgy is bántak velem. Legalábbis eleinte. Szeretgettek, dédelgettek, folyton a kegyeimet keresték. Vérben nem volt hiányom, hisz saját vérükkel tápláltak, melytől olyan erőre kaptam, hogy magam is csodálkoztam rajta. A fény már nem bántotta a szememet, és a reggeli gyenge napsugár sem égette a bőrömet. Gyorsabban repültem, mint a sas, és egy kószán odavetett pillantással is képes voltam leteríteni bárkit. Megborzongtam. – Akkor érkezett Memphiszbe Oliver és Kim. Engem kerestek, de nem leltek rám, hisz mélyen a föld alatt tanyáztam, csak ritkán jöttem elő és akkor sem töltöttem sok időt a szabad ég alatt. Három istenség vezette a véres bagázst. A nevük User, Xish és Hathor. Hathor valahonnan tudomást szerzett Oliverről és Kimről, és őket is akarta. A fáraóhoz azonban nem tudott közel férkőzni, hisz őt Ré védte, és vele senki sem merne újat húzni – nézett ki az ablakon elgondolkodva. – Kimet viszont könnyedén sikerült elrabolniuk. Akkor jött az igazi meglepetés, mert ő még nálam is különlegesebbnek bizonyult, hisz ő félvér volt. Nem sokkal ezután Kimet tisztavérű vámpírrá változtatták, ő volt az első kreatúrájuk. Büszkék is voltak rá. Aztán jött Venofer, tudod az a fiú, akit tegnap megmentettél. Ő halandó volt azelőtt, egy oázisban élt a sivatagban. – Ő is vámpír? – lepődtem meg. Bólintott. – Hogy sikerült elszabadulnotok? – Alkut kötöttünk, a lelkünkért cserébe megígérték, hogy nem teremtenek több vámpírt. – Szerinted ezt be is tartják majd? – Csak remélni tudom. 32

– És Kim, miért éhezteti magát? – Mert fogadalmat tett nekik Venofer életéért cserébe. Böjtre fogták, megeskették, hogy száz napig nem iszik vért. – Miért változtatták Venofert vámpírrá, ha egyből el akarták pusztítani? – Erőfitogtatásból. – Értem – mondtam beletörődve. – Megkérdezhetem, hogy mit jelent az, hogy eladtátok nekik a lelketeket? – Azt jelenti, hogy mindenben a rendelkezésükre kell állnunk. – Miért, mit tesznek különben? – Létrehozzák a vámpír fajt, és ezt mindenképp meg kell akadályoznunk. – Konstantin, a vámpírok már léteznek. Ne akard megváltoztatni a jövőt! – Te is megváltoztattad, már nem emlékszel? Különben most nem beszélgethetnénk, hisz halott lennék. – Az más – csattantam fel. – Miért más? – Mert én csak téged mentettelek meg, és nem tüntettem el egy egész fajt. – Én pedig emberek százezreit fogom megmenteni. – Eleget hősködtél már – csattantam fel –, belegondoltál egyáltalán abba, hogy nem lesznek barátaid, és a törzsed sem létezik majd. – Ott lesztek nekem ti, a családom. – Mi lesz Bolusszal, Nestorral és a többiekkel? – Ők egyszerűen nem változnak vámpírrá, halandóként élik le életüket. – Nekem hiányoznának – gondoltam rájuk szomorúan, aztán folytattam tovább az érvelésemet. – Belegondoltál már abba, hogy mi történne akkor, ha valahogy mégis elveszítenénk az idő fonalát, és te sem teremtődnél meg? Nem lavírozhatunk büntetlenül az idősíkok között.

33

– Dehogynem – nevetett fel Konstantin –, hisz nálunk van az Idő Spirálja. – De meddig? – Ha akarjuk, a végtelenségig. Nem érted, épp ezért mondtam Venofernek, hogy újra feléledt a remény. A hatalom a kezünkben van, mindent megmásíthatunk. Életünk most már a gyűrű sorsához van kötve. – Azt hittem, hogy a spirál gyűrűt Avenar őrzi Alaszkában. – Egy jó darabig nála is volt. Később, mikor Marlene és Kim keresni kezdtek engem, a kopogó szellemek a segítségükre siettek. Megtudták tőlük, hogy az ókori Egyiptomban van a testem, egy szarkofágba zárva. Oliver elhozta Avenartól az ékszert, de nem kötötte az orrára, mire kell. A gyűrű bűvös erejét felhasználva értem jöttek, de a véristenek közbeavatkoztak és nem engedtek minket szabadon távozni. Olivert visszaültették trónjára, mert tisztelték benne a fáraót. Engem és Kimet azonban szolgájukként kezeltek, és kezelnek mind a mai napig. Tudtomra adták, hogy ha meg merek szökni, végeznek a lányommal. Aztán jött Kim látomása. A távoli Alaszka, a huszonegyedik század, és te, ahogy megtörten vánszorogsz a hóban, vérszomjas fenevadak gyűrűjében. Semmi nem tudott megállítani. Magamhoz vettem az ékszert és Oliverrel együtt visszatértem a te jelenedbe. Olyan hirtelen találtam magamat a hómezőn, hogy szinte beleszédültem, Oliver pedig nem volt sehol. Egy szál ágyékkötőben dideregtem Alaszka közepén, és a legtöbb képességem cserbenhagyott. Motoros szánt és meleg ruhákat szereztem egy aprócska faluban, és kerülve a feltűnést, a keresésedre indultam. Azt sem tudtam, merre menjek, csak száguldottam egyenesen a horizont felé. Aztán feltárult az út, mely hozzád vezetett, fényes csillámok mutatták a hóban. Már messziről észrevettelek, alig bírtad mozgatni a lábadat. A fogvatartóid pedig csak egyre noszogattak, és becsmérlő szavakkal illetek. Nem volt időm arra, hogy leszámoljak velük, majd később megteszem. Kétlem, hogy meg fogják úszni – nézett fagyosan a távolba, majd folytatta. – Kiragadtalak a markukból, addigra már Oliver is előkerült, és olyan eszeveszett sebességgel tértünk vissza 34

Egyiptomba, hogy a sivatagban, ismét elveszítettünk. Szerencsére Kim játszi könnyedséggel rád lelt, a többit már magad is tudod. – Ez elképesztő, kész rémdráma, és olyan szövevényes, mint egy átkozott labirintus. Van ebből egyáltalán kiút, vagy itt pusztulunk el mindnyájan, ebben a forró katlanban, múmiává aszalódva? – Nem tudom, Iris – dünnyögte.

35

A sivatag hercege Kinéztem az ablakon, és nem láttam mást, csak a sárga homokot, ami beborított mindent. – Viharos éjszakánk volt – mondta a szobába lépve Konstantin. Dőltek belőle a homokszemek. – Hát te, hol jártál? – Venofernél – csókolta meg az arcomat. – Jól van? Túlesett már a megrázkódtatáson? – Nagyon úgy fest, főleg mióta Kim is vele van. – Elmentek valahová? – Igen, visszamentek a sivatagba. – A sivatagba? – értetlenkedtem. – Venofer ott él. – Mesélnél róla, olyan megfoghatatlan a személyisége. Nem tudom hova tenni. – Máris, csak megfürdöm és tiszta ruhát veszek – hallottam a hangját a szomszédos helyiségből. Mikor frissen és illatosán visszatért, mesélni kezdett. Lábát felrakta a szemközti székre, és egyik bokájával apró köröket írogatott le a levegőben. – Venofer, vagy ahogy a nép nevezi, a Sivatag hercege visszavonultan él, és csakis egy dolog lebeg a szeme előtt, hogy megvédelmezze a rászorultakat. Teljesen mindegy, ki és milyen problémával fordul hozzá, lehet az egy szenvedő anya, árva gyerek vagy koldus, ő mindenkit befogad a táborába. – Szóval olyasmi, mint Robin Hood? – Legalábbis valami hasonló. Mostanában azonban komoly problémái adódtak – húzta fel a szemöldökét. – Mióta vámpírrá lett, elpártolt tőle a csapata, így egyedül kénytelen elvégezni mindazt, amin idáig ötven ember fáradozott. 36

– De hát az teljességgel lehetetlen, mi van, ha erőt vesz rajta a vérszomj? – Mégis megpróbálta, ezért is került ebbe a lehetetlen helyzetbe. – És pont máglyahalál, mi más is lehetett volna?! A főpap jól tudta, hogy kivel van dolga, és hogyan lehet őt elpusztítani, csak az nem világos, hogy kitől. Nem lehet, hogy a véristenek akartak mégis a vesztére törni? – kérdeztem izgatottan. – Hisz Oliver elmondásából már ismerjük őket, tudjuk, hogy milyen álhatatlanok. – Ez is benne van a pakliban. Minden esetre most azon fáradozom, hogy mindezt kiderítsem – nézett rám a tőle megszokott komolysággal. – Van valami nyom, amin elindulhatnál? – Több is van, sajnos mindet végig kell járnom. – Rám számíthatsz. – Köszönöm, Iris, azt hiszem, szavadon foglak, de most lazítsunk egy kicsit, a folyamatos feszültség csak elűzi a tiszta gondolatokat. – Még annyi kérdésem lenne… – erősködtem tovább. – Ne most, kérlek – vont magához gyengéden. A karakteres arc tükörsima volt, mint mindig. A szép ívű, dús, sötét szemöldök kiemelte a smaragd szemét, melyek már lázban égtek. Megjelenése máskor is elkápráztatott, de abban a pillanatban, egyenesen sírni tudtam volna attól a gyönyörtől, amit látványa okozott. Értetlenül nézett rám. – Nem tudom, mi lelt – mondtam elbűvölten –, talán csak a látványod miatt van. – Valami baj van az arcommal? – simított végig tenyerével a markáns pofacsontokon. – Nincs vele semmi baj – fogtam meg a kezét. Lehunytam szememet, rögzíteni akartam a képet. Majd lassan kinyitottam. – Szóval, gyötörlek téged a kinézetemmel – mosolygott rám. Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy szebb már nem lehet.

37

Másnap este a sivatagba mentünk. Lassan lépdeltünk a homokdűnék között, nem siettünk. A szürkület fényes ezüsttükörré változtatta az eget. Az oázis már nem volt messze, alig párméternyire. – Kérlek, Iris, a kérdéseket hagyd rám, Venofer nagyon bizalmatlan, megszokta már, hogy szinte mindenkit ellenségnek tekint – kérte Konstantin. – Rendben van. Szinte alig mondtam ki a szavakat, a Sivatag hercege máris ott állt velünk szemben, és meglepő tekintettel méricskélt engem. – Iris vagyok – nyújtottam felé a kezemet. – Tudom, hogy ki vagy, hogy is feledhetnélek – mondta talányosan, és fagyos tenyerébe vette kézfejemet. – Még nem volt alkalmam bemutatkozni – folytattam a beszélgetést könnyed hangvételben, bár magamban ugyanazt a megmagyarázhatatlan érzést éreztem, mint amikor dala felcsendült a halálos ítélet után. – Ne ácsorogjunk itt, bújjatok be a kuckómba – mutatott a bejárat felé Venofer. Beléptünk. A sátor egyedi szőnyegekkel, állatbőrökkel, díszes ládákkal, asztalokkal, kényelmes székekkel volt berendezve. A félhomályban alig láttam valamit. Mikor szemem hozzászokott a fényviszonyokhoz, megpillantottam Kimet, a sarokban kucorgott. Hátrahőköltem. Árnyéka volt önmagának. Az aszott szürke bőr, a kidülledt, vérben izzó szemek, a ritka haj és a sárga fogak, mind-mind arra engedtek következtetni, hogy haldoklik. – Mennyi van még hátra? – kérdezte Konstantin a herceget. – Már csak egy nap. – Azért jöttem, hogy tápláljam, egy hétig is eltarthat, míg erőre kap – mondta nyugalmat színlelve Konstantin. Nem törődtem semmivel, odarohantam hozzá és melengetni kezdtem kihűlt tagjait. Ő rám emelte égszín szemét, mely telis-tele volt reménvkönnyekkel.

38

– Ne félj, drágám, minden rendben lesz, Konstantin majd gondoskodik rólad – vigasztaltam. Nem szólt semmit, csak bólintott, és az apró vérkönnyek végigcsurogtak pergamen bőrén. Gondosan letörölgettem a vörös cseppeket, és megcsókoltam az arcát, ő behunyta szemét és elaludt. Nagyon békésnek tűnt, talán egy kicsit túl békésnek is. Kirázott a hideg. Konstantin meghallotta gondolataimat és hátulról átölelt. – Gyere, angyalom, hagyjuk pihenni! Leültünk a sátor közepén elhelyezett terebélyes székekbe és Venofert hallgattuk. – Nem is tudom, hogy fejezhetném ki hálámat, amiért megmentetted az életemet, Iris – mondta a hangzatos kemeti nyelven, és pillantása mélyen belém fúródott. – Nem tartozol hálával, ez a feladatom. Kérdőn vonta fel szemöldökét, láttam rajta, hogy nem egészen érti, miért mondtam ezt, de Konstantin megelőzött. – Iris egy angyal. Újra az értetlen szemek. – Ne haragudj, elfelejtettem, hogy ti nem ismeritek ezeket az isteni teremtményeket. Az angyalok a legtisztább lelkű, csodálatos lények, az egy Isten teremtményei, legfőbb feladatuk a lélekmentés. Ekkor a herceg váratlanul felállt, és térdre borult előttem. – Ez nem szükséges – léptem oda hozzá zavartan. Ő fölnézett, aranybarna szemeiben végtelen hálát és valami hit félét láttam tükröződni és persze a rajongást. Hosszú századokon át nem tudtam hozzászokni ehhez a pillantáshoz, magam sem tudom, miért, inkább megijesztett, mint boldogított, talán a felelősség tette ezt. Nem tudom. Olyan más voltam, mint a többi angyal, gyarlóságaim emberivé tettek, nem éreztem a fennköltséget és az emelkedettséget, talán én hittem el legkevésbé ki is vagyok. Néha-néha feltöltődtem angyali mivoltom szentségével, láttam a mennyország fényes teraszait, elrendelt bizalmát az isteni gondviselésnek, életem jóságát

39

és árnyoldalait, de az egész csak egy ábránd volt, az én Istenem ábrándja. – Gyere, üljünk vissza, rengeteg dolgot kell még megbeszélnünk – mondtam zavaromat palástolva és felé nyújtottam a karomat. Órák hosszat folyt a szó, akár az áradat, de előbbre nem jutottunk, és aggodalmunk egyre csak nőtt. Végül holtfáradtan rogytam le a legközelebbi szőnyegre és elaludtam. A földön ébredtem, egy oroszlánbőrre simulva, körülöttem meleg gyapjútakarók. Kim magában dünnyögött, Konstantin fel-alá járkált félvállra vetett köpenyben. Venofer félszemmel őt követte, időnként azonban aggódó pillantást vetett Kimre is. – Pontosnak kell lennem, miért nincs ebben a világban egy átkozott óra? – dühöngött Konstantin. – Ré megmutatja a pontos időt – csitítgatta Venofer –, már csak egy aprócska időfoszlány és megteheted. Konstantin akkor vette csak észre, hogy már fenn vagyok, és letérdelt mellém az állatbőrre. – Már csak pár perc – suttogta. Láttam rajta, hogy szörnyen retteg. – Nem lesz semmi baj! – szorítottam meg jéghideg kezét, de ő nem reagált. – Itt az idő! – törte meg a csendet Venofer éles hangja. Konstantin még vetett egy utolsó pillantást rám, majd villámgyorsan felállt és Kimhez lépett. – A tőrt – nyújtotta a herceg felé jobb karját. Venofer átnyújtott neki egy borotvaéles kést, amivel akár egy bivaly nyakát is el lehetett volna vágni. Összerezzentem. Konstantin ügyesen megvágta a csuklóját, közvetlenül az ütőér mellett. A vér izzón vöröslött, természetellenesen. Nyíltan olvasott gondolataimban. – Ilyen az ősi vér színe, Iris, a véristenek szörnyű, de egyben áldásos ajándéka – mondta lassan, kimérten.

40

Kim olyan gyenge volt, hogy meg sem érezte a halhatatlanság italának illatát. Konstantin lágyan cirógatni kezdte a száját, mire az lassan megmozdult. Ekkor óvatosan ráhelyezte az ajkára a csuklóját, és Kim hevesen szívni kezdete a sűrű, sötét folyadékot. – Nem ihat egyszerre sokat, apránként kell visszaszoknia – figyelmeztette Venofer Konstantint. – Magam is tudom – morogta Konstantin, és nyugtatóan simogatni kezdte Kim fejét, mire a lány lassabban kezdett kortyolni. Mikor az ivásnak vége lett, Kim tekintete újra kifényesedett, bőre szinte teljesen visszanyerte rugalmasságát és a haja úgy aranylott a sötétben, mint az érett búzakalász. Ereje ugyan nem volt még a régi, de járni és beszélni már képes volt. – Most már nem tehetnek ellened semmit a körmönfont istenségek, a száznapos böjt ideje lejárt – suttogta ünnepélyesen a herceg felé fordulva a lány. Venofer mellé térdelt, kezét kezébe fogta és gyengéden megcsókolta a homlokát. – Soha ennyit nem köszönhettem senkinek, mint nektek. Fogalmam sincs, hogy fogom ezt meghálálni – ölelt körbe tekintetével mindhármunkat. – Iris, tartozom még neked a történetemmel, persze csak ha nem untatlak vele – mondta később a herceg egy hatalmas karosszékben ülve. – Gyere, sétáljunk egyet! Csípős volt az este, a félhold lustán bújt elő a füstös felhők mögül. – A kérdésedre, hogy valóban herceg vagyok-e – kezdett bele mondanivalójába Venofer –, a válaszom: igen. Bevallom, ez a kezdés meglepett, hisz pont ezt akartam tőle elsőként megtudni. – Látom, csodálkozol rajta, hogy ilyen könnyedén olvasok a gondolataidban, ezzel a tulajdonsággal régebben is bírtam, de vámpírrá válásom óta, ez a képesség lett az erősségem. Nem jelent akadályt

41

számomra, hogy mások elméjét pásztázzam, gyakran szégyellem is magam, hogy ekkora élvezetet nyújt – mosolyodott el a bajusza alatt. – Akkor most meg se szólaljak? – kérdeztem megszeppenve, és összehúztam magamon a köpenyt, melybe Konstantin bújtatott roppant előrelátóan. – Természetesen így is értekezhetünk, de én szeretném hallani a csodás hangodat – mondta halkan. Nem is tudtam, hogy a hangom csodás, bár Konstantin említette már, de ő mindent annak talált bennem, így nem tulajdonítottam a hangomnak túl nagy jelentőséget. Biztos ez is csak olyan fegyverszerű dolog bennem, hogy még tökéletesebben alakítsam az angyalembert – gondoltam. Újra elmosolyodott. – Inkább mindent kimondok, akkor legalább nem hozol ilyen szörnyen zavarba – hebegtem. A borostyán szemek ellágyulva figyeltek, nyomon követték minden rezzenésemet. – Szóval ilyen hatással vagyok rád? – kérdeztem. – Ne haragudj rám, de amióta megpillantottak, nem tudlak kiverni a fejemből. – Én azt hittem, hogy te és Kim… tudod… – Csak barátok vagyunk, semmi több – pirult el. – Ne csodálkozz rajta, hogy ezt az érzést váltom ki belőled, hisz angyal vagyok. Tudod, az angyalok bűvkörükbe vonják az embereket, és nemcsak őket. Ebben nincs semmi meglepő. – Félreérthetetlen jelekből tudom, hogy ez nem az isteni lénynek szól – mondta határozottan. Szégyellem magamat az érzéseim miatt, hisz Konstantin a barátom, és ígérem, megpróbálok uralkodni rajtuk. Kérlek, ne haragudj, hogy mindezeket, most elmondtam neked, de képtelen vagyok magamban tartani. Minden gondolatom te vagy Iris, reggel veled ébredek, éjjel veled merülök álomba, napközben pedig azon morfondírozom, vajon merre járhatsz. Még a csillagokról is te

42

jutsz eszembe és a homokszemekről, melyeket esténként a ruhámról pergetek le. – Nem haragszom – mondtam és próbáltam nem gondolni semmire. – Akkor most már tényleg elmondom a históriámat, ha érdekel még egyáltalán? – köhigcsélt zavartan. – Hallgatlak. – Széth fia vagyok – csapott a közepébe. – De hát Széth egy királyból lett istenség – vágtam közbe. – Úgy van. – Akkor te is az vagy? – Már nem, kitagadott, amikor Ozirisz mellé álltam. Megfosztott a hatalmamtól, halandóvá tett és száműzött. A sivatagban bolyongtam, lakatlan területeken át vezetett utam, míg egy szép napon rátaláltam a nomádokra. Állattartásból tengődtek, a sivatag vándorainak nevezték magukat. Egy ideig velük éltem, aztán útjaink különváltak, néhányan közülük azonban csatlakoztak hozzám, mert tetszett nekik az életszemléletem, különösen a szabadságvágyam. Aztán megteremtettem a saját birodalmamat, létrehoztam egy oázist, amelyben minden vándor otthonra lelt. Eleinte csak páran voltunk, majd egyre több kitaszított szegődött mellénk. Furcsa közösség volt a miénk, a bűnösök serege, akik védelmünkbe vették a gyámoltalanokat. Igazságosztónak kezdtek nevezni minket, és én lettem az igazság hercege. Azt persze senki nem tudta, hogy valójában is herceg vagyok. És hogy miként váltam vámpírrá? Apám nem nyugodott, ismét bosszút forralt, és megbízta a véristeneket, hogy vegyék el tőlem egyetlen értékemet, az emberi mivoltomat. Akkor érkezett a világunkba Kim, Konstantin és Oliver. Ők a véristenek számára ismeretlen fajt képviseltek, és azonnal elnyerték a tetszésüket. Ezek után a bestiák elhatározták, hogy engem is vámpírrá változtatnak, mert vesztemre hamar rájöttek arra, hogy erre minden nehézség nélkül képesek. Én voltam a második a sorban. Később aztán egyre jobban belehevültek a teremtésbe, és nem akartak megálljt parancsolni újdonsült erejüknek, el akarták árasztani a földet kreatúráikkal, vérszívó fattyaikkal, hogy uralják az 43

alvilágot. De Konstantin ezt nem hagyta annyiban, így megszületett a titkos alku. Ezek után visszatértem a sivatagba. Az éjszakai vérivászatokat leszámítva nyugalmasan teltek napjaim. Aztán egy forró délután, mikor még a tevék is az árnyékban hűsölnek, egy csapat katona jött értem, Memphiszbe hurcoltak, a többit magad is tudod. Nem vettem le róla a szememet. – Vajon mi oka lehetett a főpapnak arra, hogy kivégeztessen? – szegeztem neki a kérdést. – Rengeteg. – Ha jól tudom, Ozirisz papja volt. – Igen az volt, de az apám bárkit képes megvesztegetni, ha érdeke úgy diktálja. Gondolom, hatalmat ígért neki és busás jutalmat, a véristenek is a tenyeréből esznek, akár az ölebek. – Ozirisz nem állt melléd? – Próbált segíteni, de igyekezete mindeddig sikertelennek bizonyult – tárta szét karját tehetetlenül. – Itt aztán véget is ér az én kis mesém, legalábbis egyelőre, gyere, Iris, hűvös van, ideje mennünk!

44

Ozirisz A szoba megtelt árnnyal, Konstantin arcára is esett egy sötét folt. – Szóval a herceg szerelmes beléd? – fürkészte a tekintetemet. – Legalábbis ő azt hiszi. – Hogy érted ezt? – A csodálat érzése megtévesztő lehet. – Nem. Ez két különböző dolog. Hidd el, tudom, miről beszélek mondta Konstantin. Feszültség fodrozta a levegőt. – Mit fogsz most tenni? – Mit kellene tennem? Tudomásul veszem és próbálok úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna – mondtam sziklaszilárdan. – Gondolod, hogy ez a legjobb megoldás? – Igen, legalábbis remélem. – Tudtam, hogy egyszer szembesülni fogok ezzel, de nem gondoltam, hogy ennyire fájó lesz – fátyolosodott el a tekintete. – Konstantin, nem én vagyok szerelmes másba – fogtam tenyerembe arcát –, én csakis téged szeretlek. – Hmm…, de meddig? – Ameddig engeded. Magamhoz öleltem, és ő úgy szorított, mintha soha nem akarna elengedni. Mellkasába fúrtam arcomat és arra gondoltam, hogy mindig az övé leszek, bármi történjen is. Megfejthetetlennek tűnt a csendje, mégis jólesett a hallgatás, kerek egész voltunk a halhatatlanság megdicsőült színpadán. Sokáig álltunk így, az est is ránk borult. – Ideje lefeküdnöd, én majd őrzöm az álmod – mondta csendesen. Miután ágyba bújtam, gondosan betakargatott és altatónak egy régi történetet suttogott a fülembe. Pillanatok alatt aludtam el, és tovább álmodtam a meséjét.

45

Rossz volt nélküle ébredni, azt sem tudtam, merre jár. Nemrég mehetett el, a gyűrődés a párnáján még ki sem simult. Egyszer csak kopogtatás hallatszott. Kim állt az ajtóm előtt, nyakában egy hatalmas rubin szikrázott. – Szép a medálod. – Olivertől kaptam. Babrálni kezdte a drágakövet úgy, akár egy kisgyermek a játékát. Jelentőségteljes volt ez az apró gesztus, tudtam, hogy mennyire sokat jelent neki ez az ajándék. Felálltam és nesztelenül hozzá léptem. – Örülök, hogy már jól vagy – öleltem meg. – Köszönöm – mondta, de szeme nem erről tanúskodott. – Mi a baj, drágám? – simítottam végig kezem a szőke fürtjein. – Nincs semmi. – Majd később elmondod, ha akarod. Rendben? Bólintott. – Konstantin már elment? – Mikor felébredtem, már nem volt itt. Tudsz róla valamit? – Tegnap említett olyasmit, hogy ma Oliverrel felkeresik Oziriszt. – Elképesztő, ezek szerint ők csak úgy szabadon ki-be sétálgatnak az istenek lakhelyére? – Az Idő Spirálja segítségével ez nem is olyan bonyolult dolog. – Hát ez… Mindent én tudok meg utoljára? – Ne haragudj rá, nem direkt csinálja, csak szörnyen zaklatott mostanában. Megint a réveteg tekintet. – Hát jó – húzta össze égszín szemét értetlen pillantásomra. – Szerelmes vagyok – bökte ki végül. – Ez nagyszerű – mosolyogtam rá. – Megkérdezhetem, hogy kibe? – Venoferbe. Telitalálat. Ennél lesújtóbb hírt nem is közölhetett volna. Ha akkor megszólalok, csak is hebegés jött volna ki a számon. Így inkább csöndbe burkolóztam, bár az sem volt sokkal üdvözítőbb. – Mit szólsz hozzá? – nézett rám megkönnyebbült tekintettel, mint aki tonnás súlyt dobott le magáról, pedig csak rám hajította. 46

– Örülök – motyogtam. – Akkor jól álcázod, mert úgy nézel ki, mintha épp valakinek a halálhírét közöltem volna veled. – Ne haragudj, de nagyon aggódom Konstantin miatt – mondtam ki a kegyes hazugságot. – Nincs okod rá, Oliver mellett biztonságban van – vigasztalt. Irtózatos lelkiismeret-furdalás tört rám, de képtelen lettem volna szembesíteni őt az igazsággal. Hagytam, hogy órákon át ömlengjen szerelemről, Venofer szépségéről és nemeslelkűségéről. A lebegésről, mely olyan magasba repíti őt, hogy szinte szárnyal. Mikor szavai elfogytak, magamra hagyott. Elkeseredésemnek nem volt hangja. A széken ültem, háttal az ajtónak, és úgy éreztem, menten elsüllyedek. A hazugság gyötört meg ennyire, pedig nem is magam miatt tettem, hanem Kim miatt. A térről gyerekzsivaj hallatszott, és a távolból kutyaugatás. Csendes léptek a folyosón. Konstantin. Ott állt előttem, kezében egy kancsót szorongatott. Arca nyugodt volt, és tükörsima. – Hoztam egy kis gyümölcslevet, gondoltam, jól fog esni. – Kedves tőled, köszönöm. Kitöltötte az italt egy arany kehelybe, és felém nyújtotta. A tekintetem, azonnal elárult, nem volt titkom előtte, hogy is lehetett volna, hisz ismerte minden rezdülésemet. – Mi történt? – Kim szerelmes. – Ez lenne az a gyötrelmes dolog, ami az arcodra van írva? – Venoferbe – nyögtem ki. – Hmm… Szerelmi négyszög, roppant kínos. – Kim nem tud semmit. – Megkérdezhetem, hogy mikor akarod elmondani neki az igazságot? Felpattantam, és ingerülten járkálni kezdtem, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. – Nem tudom, talán jobb lenne, ha Venofer mondaná el neki. Ha nem a lányomról lenne szó… 47

Kétségek közt gyötrődtem, önbizalmam úgy foszlott szét, mintha soha nem is lett volna. Konstantin megsajnált. – Ha akarod, beszélek vele – ajánlotta fel. – Kedves tőled, de azt hiszem, ezt a dolgot nekem kell lerendeznem. – Ahogy gondolod – tárta szét karját. Gyávaság lett volna ráhárítanom ezt a kellemetlen feladatot, mert semmi köze nem volt az egészhez, de ha belegondolok akkor nekem sem igazán, azonkívül, hogy tettem egy gesztust, és megmentettem Venofert a tűzhaláltól. Nem adtam okot rá, hogy belém szeressen, már amennyire van oka a szerelemnek. Vegyünk például engem. A szerelmem egy vámpír. Egy olyan lény, akit az emberek és más, hozzám hasonló teremtmények vérszívó szörnyetegnek tartanak, egy rémnek, az evolúció fekete gyöngyszemének. Mert fogalmuk sincs róla, ki is ő valójában. Mert fogalmuk sincs róla, milyen mély érzésű, milyen szenzibilis és milyen elképesztően csodálatos lény. Kissé elkalandoztam gondolataimban, és ez Konstantinnak is feltűnt. – Hol jársz, kedvesem? – tett legyező mozdulatokat a szemem előtt. – Ne haragudj, csak egy kicsit elgondolkodtam. – Vettem észre, olyan voltál, mint aki kilépett a testéből. – Ezt ne is emlegesd. – Ne haragudj, tapintatlan voltam. – Hallom, ma felkerestétek Oziriszt. Van erre valamilyen épkézláb magyarázatod? Ti Istenekkel diskurálgattok? – váltottam témát. – Nem igazán. Bár Oliver tegnap este célozgatott valami olyasmire, hogy ma látogatást fogunk tenni Ozirisznél, de én, csak képletes dologra gondoltam. Emlékszel a templomra, ahol Oliver és Lámia esküvője volt? – Az Ízisz-templomra gondolsz? – Igen. Ma reggel, még napfelkelte előtt Oliver odacipelt engem – kezdett bele Konstantin átszellemülten a meséjébe. 48

Oliver roppant rejtélyes volt, egész úton csendbe burkolózva ült, és csak időnként sandított ki a gyaloghintó ablakán. A templomban misztikus félhomály fogadott minket. A héját formázó Ízisz-szobor még félelmesebbnek tűnt, mint előzőleg, olyan volt, mintha zsákmányul akarna ejteni minket. Apró porszemmé zsugorodva, néma csendben haladtunk a hatalmas, türkizzel díszített oszlopok között, a szentélyt kerestük. A jobboldali hajó leghátsó traktusában volt, elzárva mindentől. Beléptünk. A félhomály sötétté sűrűsödött, csak egy-két olajmécses fénye törte meg a feketeséget. Oliver egyre szaporábban kezdte kapkodni a levegőt, engem pedig lenyomott egy jéghideg kőpadra, próbáltam megszólalni, de ő azonnal leintett. Aztán lehúzta az ujjáról a gyűrűt, majd ismét felvette. Borzongás futott végig rajtam. Ekkor a mélyből vagy talán az éterből, beazonosítani képtelenség lett volna, megszólalt egy hang. Azonnal tudtam, hogy csak isteni lehet, ember képtelen lett volna ilyen orgánumra. Csodás volt, tiszta és zengő. – Üdvözöllek, dicső Hór-Aha, és téged is, Konstantin – mondta a hang. A meglepetéstől szóhoz sem jutottam, a nagy Isten a nevemen szólított. – Már vártalak titeket, és azt is előre tudtam, hogy látogatásotok napja az újbor ünnepére fog esni – jelentette ki határozottan. – Sőt, az okát is tudom, de szeretném inkább személyesen a fáraótól hallani. Oliver beszélni kezdett, mindenről beszámolt a legapróbb részletekig. Ozirisz türelmesen hallgatta, majd néhány percnyi gondolkodás után megszólalt. Érezni lehetett az elfojtott dühöt a hangjában, olyan volt, mint egy vulkán a kitörés előtti másodpercekben. – Már megint Széth és gyermekei, azok a szánni való véristenek, folyton megkeserítik a napjaimat – hördült fel az istenség. – Nem volt nekik elég, hogy felszabdaljanak, és testrészeimet szétszórják – mennydörögte. – Széth a testvérem, akárcsak Ízisz. A mi időnkben a királyok saját családjukból választottak hitvest maguknak, hogy tisz49

ta maradjon a vérvonal. Így lett Ízisz a királyném. Széth ezt nem bírta elviselni, hisz ő is gyengéd érzelmeket táplált iránta. Bosszút forralt. Titokban méretet vett rólam, és egy pontosan ugyanakkora ládát csináltatott, mint amekkora én vagyok. Rút terve bevált. Balga voltam, engedtem magam rávenni arra, hogy belefeküdjek saját szarkofágomba, szörnyű ostobaság volt. Aztán rám csapták a fedelet, és a Nílusba vetettek. Hosszú napokon át vitt az ár, majd koporsóm fennakadt egy hangabokron. Ízisz azonnal a keresésemre sietett, és rá is talált a ládára, de akkor már halott voltam. Miután holttestemet viszszavitte Kemetbe, megpróbálta elrejteni a koporsót, de igyekezete hiábavalónak bizonyult, Széth egy óvatlan pillanatban ellopta a testemet és követői segítségével darabokra szabdalta és szétszórta a szélrózsa minden irányában. Hitvesem ezt nem hagyta annyiban, megkereste a maradványaimat, és mindegyik fölé egy apró sírhalmot emelt. Mivel testem részei a föld alatt nyugodtak, a lelkem is oda vágyódott, így lettem aztán az alvilág királya, Anubisz hű társa. Ezen a kietlen helyen, királyném iránt táplált érzéseim egyre csak fokozódtak, érdekes módon a nemzőképességemet nem vesztettem el, éjszakánként kilopóztam szentélyem áthatolhatatlannak hitt falai közül, és szerelmesen öleltem az én kedvesemet. Ízisz nem sokkal ezután áldott állapotba került, majd megszülte Hóruszt, aki végtelen sok veszély közt nőtt fel a mocsárban, egy sólyom testébe zárva. A harc azóta is tart, Széth soha nem adja fel, és csak egy valaki tudná megállítani, Ré, mindannyiunk atyja, az izzó napkorong. Mindketten csodálattal ittuk szavait, olyan szemléletesen mesélt, hogy szinte magunk előtt láttuk a történet szereplőit. Mikor elhallgatott, tapinthatóvá vált a csend. Nehezen vettük fel újra a beszélgetés fonalát, de Ozirisz a segítségünkre sietett, feltárta előttünk létének többi titkát is, és beavatott minket a misztériumok világába. Fékezhetetlen kíváncsiságunk azonban nem hagyott nyugodni minket, újabb és újabb kérdésekkel traktáltuk a sötétségbe burkolózott istenséget, kinek csak a hangját élvezhettük. Mikor afelől faggattuk, hogy látványában miért nem részesülhetünk, ő bánatosan így felelt:

50

– Most már a sötétség az otthonom, a fényben már nem tündökölhetek – majd hosszú szünetet tartva ismét megszólalt –, de eleget beszéltünk rólam, meséljetek az eljövendőről és lényetek igaz valójáról. Oliver lassan, nagy átéléssel kezdett beszélni, tudta, hogy minden szavát magába szívja az istenség, nem akarta megfosztani őt ettől az egyedülálló élvezettől, mely sivár létét újra színekkel tölti meg. – A mi valós világunk, melyből visszatértünk Kemetbe, ötezer évvel későbbre datálható. Leírhatatlan fejlődésen ment keresztül az emberiség ez idő alatt. Távoli bolygókra tette be lábát, képes lett szerveket átültetni egyik testből a másikba. Sőt olyan magasságokra tört, hogy egy apró örökítő anyag segítségével létrehozott két teljesen egyforma lényt. Az utakon hihetetlen sebességgel száguldó járművek közlekednek, melyeket automobilnak neveznek, a levegőt pedig madárhoz hasonló repülő tárgyak szelik keresztbe-kasul, melyeket repülőgépeknek hívnak. És mennyi minden van még, reggelig sorolhatnám. – Rémítő – hüledezett Ozirisz. – A másik dolog, amiről kérdeztél, sem sokkal elhanyagolhatóbb az. elsőnél – sóhajtott Oliver. – A huszonegyedik század nem kedvez a vámpíroknak, nagyon óvatosnak kell lennünk, hogy kilétünket titokban tartsuk. Az öregek már élhetnek a gyenge fényben, de a tűző napot még nekünk is kerülnünk kell. Jómagam a vámpírvarázslók törzsébe tartozom, mely egy nagy egységnek, a Principátusnak a tagja. A történetem sem mindennapi, inkább különös, mondhatni egyedülálló. A lelkem több ezer éven át vándorolt testről testre, mielőtt vérivóvá változtatott egy bölcs, öreg vámpír. Mindvégig egy bűvös tárgyat, az Idő Spirálját kutattam, melyet végül a Szentföldön leltem meg, majd újra elveszítettem. Több száz év után aztán egy orákulum közbenjárásával ismét rátaláltam, és végre a kezemben tarthattam megint. Segítségével ismét képes lettem befolyásolni a múltat és a jövőt. Most már tudom, hogy a sors akarata volt mindez, ő űzette velem ezt a cseppet sem ártalmatlan játékot, hogy mi célból, máig 51

sem tudom, csak sejtéseim vannak felőle. Elég félelmetesen hangzik, igaz? – húzta fel szemöldökét Oliver. – Meglehetősen, de hozzá lehet szokni – nyugtatta meg Ozirisz, ki maga is gyakorolt hasonló jellegű hatalmat, igaz, más módon. – Nem hiszem, hogy mindezt büntetlenül végrehajthatnám, de ki tudja, egyéb dolgokban sem hittem, és lám, most itt vagyok és veled beszélgetek – nézett körbe Oliver hitetlenül. Már kezdtem kirekesztettnek érezni magamat, mikor Ozirisz végre hozzám is szólt. Érdeklődése meglepett, hisz olyan jelentéktelennek tűnhettem a számára, de ő inkább különlegesnek tartott. Aztán beszámoltam neki emberi és halhatatlan létem minden fontosnak tartott mozzanatáról, természetesen téged is megemlítettelek. A vallás érdekelte a legjobban. Rácsodálkozott az egyistenhitre, furcsa volt számára, hogyan képes egy teremtmény ennyi mindent nyújtani. A gonosz erők is érdekelték, és mikor megtudta, hogy az ördög egy bukott angyal, még jobban meglepődött. Azt is megkérdezte, hogy hiszek-e ebben az Istenben. – Természetesen – feleltem –, de ugyanúgy hiszek az ősrobbanásban is, mely mögött bizonyosan szintén ő áll, és hiszek a modern tudományokban is, hisz évszázadokon át nyomon követhettem a folyamatokat, mely oly keveseknek adatik meg. – Szerencsés vagy – mondta erre ő. – Tudom – feleltem –, de olykor szörnyen nyomasztó is tud lenni ez az adomány. – Ne érezd annak, örülj minden egyes napnak, mit az élők közt tölthetsz – mondta fátyolos szomorúsággal Ozirisz. – Igazad van, bocsásd meg tapintatlanságomat – mondtam neki. – Nincs mit megbocsátanom, hisz nem tudhatod, milyen lehet az alvilágban élni, örök sötétségre kárhoztatva. Folyton ítélkezni a holtak fölött. Vajon felettem ki fog ítélkezni? – tette fel a cseppet sem evidens kérdést. – Még az is lehet, hogy a ti Istenetek – mélázott el Ozirisz. – Az utolsó mondatával gondolkodóba ejtett, ismét megkérdőjeleződött bennem a teremtés ősi mítoszának elképzelése, amely már 52

századok óta tekergette elmémet. Istenem, milyen bonyolult is mindez! – nézett ki Konstantin a hosszú csíkokban elnyúló felhőkre, melyek narancsos pírban húzódtak el a sötét égbolton. Gyönyörű volt, ahogy ezt kimondta, és főleg úgy, hogy tisztában voltam vele, hogy bukott angyalnak képzeli magát. De nem az volt, tudtam jól, de elhitetni vele képtelenség lett volna. Ezért nem szóltam semmit, csak néztem őt az alkonyat fényeiben, elfeledett emberi vonásait kirajzolták arcára a mélyenszántó gondolatok. Végigsimítottam a kezemet azon az egyetlen apró ráncon, mely homlokán feltűnt egy pillanatra, hogy aztán ismét makulátlanná simuljon. – Bárcsak ott maradna! – mondta, miközben belenézett a szemközti tükörbe. – Ne bánkódj emiatt, milliók irigyelnek. – Kétlem – szegte le a fejét. – Hidd el! – Csekély vigasz – húzta el a száját –, de mára megteszi. – Mondtam már neked, hogy túl sokat filozofálgatsz? – Rémlik valami – mosolyodott el végre –, de én már csak ilyen vagyok. Holnap viszont a tettek mezejére lépek, magammal viszlek és megpróbálunk megoldást találni arra, miként számoljunk le a véristenek felajzott csürhéjével. – Szabadna tudnom, hogy hová? – Oziriszhez. – Oh, szóval hozzá. – Kíváncsi rád. Tudod, nem látott még angyalt. – Gondolom, szárnyakat is vár, no meg glóriát. – Nincsenek ilyen elvárásai. – Még szerencse, ugyanis ezekkel sajnos nem szolgálhatok. – Miért gondolod, hogy nem? – Olyan egyszerű oknál fogva, hogy ezeket a kellékeket nélkülöznöm kell. Konstantin furcsán nézett rám, úgy, mint aki titkol valamit.

53

– Ezt a pillantást már láttam egyszer, ha jól emlékszem a kastélyban, a comói tónál, mielőtt beavattál a Principátus rejtelmeibe. – Iris, lehet, hogy most meg fogsz döbbenni – tette nyugtatólag hűvös tenyerét a kézfejemre –, de te rendelkezel ezekkel az általad kellékeknek titulált csodás dolgokkal. – Te láttad őket? – tátottam el a számat. – Igen – mondta csendesen. – És ezt csak most mondod el? Hány száz évig akartál még várni? – dohogtam. – Ne haragudj, nem akartalak ennyire felzaklatni. – Mégis, hogy képzelted ezt, és egyáltalán, hogy tudtál úgy rám nézni, mintha nem látnál semmi különöset rajtam? – Először megrökönyödtem, és ezt te észre is vetted, de szerencsére másnak tudtad be. Én pedig hallgattam. Lehet, hogy most gyávának tartasz ezért, és megvetsz, de nem tehettem mást. Felálltam és jártamban tovább dühöngtem, mérgemet kíméletlenül Konstantinra zúdítottam. – Mikor és hányszor láttad a szárnyakat? – Csak egyszer láttam őket, Transzilvániában, Dracula kastélyában, mikor megmentettél. A glóriát viszont már számtalanszor megcsodáltam, a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel. – Vajon mások is látják? – szörnyülködtem el. – Nem valószínű, de ezt alighanem magad is észrevetted volna a csodálkozó pillantásokból. – Igazad van, ez elég egyértelmű, csak annyira meg vagyok zavarodva. Miért nem érzékelem őket, ha már vannak? Miért nem tudok repülni? – Erre csak egy valaki tudna válaszolni – nézett fel a csillagokra – , de ő nem túl szószátyár. A vállam mögé néztem, hátha mégis megpillantom őket, de csak a sivár kőfalat láttam, semmi mást. – Ne aggódj, drágám, ha szükséged lesz rájuk, meg fogod kapni őket, ebben biztos vagyok – nyugtatgatott Konstantin. 54

– Mikor láttad utoljára a glóriát? – Mikor rád találtunk a sivatagban. – Elmondanád milyen? – Szépsége kimondhatatlan, úgy ragyog, akár a nap, és még tündöklőbbé teszi lényedet. – Még a fényét sem láttam – dünnyögtem magamban. – Ami nem véletlen. Isten valószínűleg azt akarja, hogy önmagad légy, és ne homályosítson el a ragyogás. Mint ahogy én is ugyanezt szeretném, éppen ezért nem mondtam el mindeddig. – Szóval ti ketten szövetkeztetek ellenem – kacagtam fel gúnyosan. – Valahogy úgy – mosolyodott el kajánul. A kérdésözön az elhangzottak ellenére sem akart csitulni a fejemben, egyre csak tódultak az újabb és újabb gondolatok. – A glória és a szárnyak – mondtam ki halkan – miért váltak egyedül számodra láthatóvá? – Sokat morfondíroztam ezen, és arra jutottam, hogy Isten nem véletlenül rendelt minket egymásnak. Célja van velünk, hogy mi az, még nem tudom, de előbb-utóbb a tudomásunkra fogja hozni, abban biztos vagyok. – Lehet benne valami – gondolkodtam el. – Az angyal és a vámpír – mondta ki nyíltan, nem törődve a szavak disszonanciájával. – És a vámpírt most szólítja a vére – mosolyodott el fanyarul –, szörnyű szomjúság gyötör, ne haragudj, Iris, de most mennem kell. – Nem faggattalak már rég – fogtam meg a kezét –, a tapintat visszatartott. Mire vadászol mostanság? – Őszinte leszek, mást nem tehetek. Maat, hogy megmentsen emberi áldozatokat hozott elém. Mástól képtelen lettem volna erőre kapni. Aztán jöttek a véristenek, kiknek nedűje olyan volt, akár a nektár és oly erős, hogy testemben előidézték mindazokat a változásokat, amelyeket már említtettem neked. Két választásom maradt,

55

vagy visszakullogok hozzájuk és megalázkodom, vagy vérszolgák híján halandókkal táplálkozom. Az utóbbit választottam. – Van más lehetőséged is, hisz Alaszkában állatokkal is beérted. – Sajnos az már nem megy – tompította le hangját. – Miért nem? – Már nem elég, olyan mintha te csak vizet innál, ez is az átalakulásom része, sajnos. Láttam rajta, hogy már nehezen uralja magát, nagyokat nyelt, és a szeme vörösen izzott. – Akkor menj, ha menned kell, csak egyet mondj még meg, miért pont most mondtad el nekem mindezt? – Mert úgy éreztem, most jött el az ideje, hogy miért, ne kérdezd. Tenyerével zavartan fogta be a száját, mint akit a rosszullét környékez, majd megfordult és kirohant a szobából. Nehéz volt feldolgozni egyszerre ennyi mindent, és nem is sikerült. Magányosnak éreztem magam, újra előjött a régi tapasztalat, van, amit egyedül kell megemésztenünk, mert csakis úgy tudjuk túltenni magunkat rajta. – Istenem – suttogtam –, miért kapom mindezt?

56

Meglepő fordulat Éjfél körül járhatott. – Vadászidő – gondoltam. Halk neszek szűrődtek be a folyosóról, ruhasuhogás, elfojtott lélegzet. Kitártam az ajtót, nem vártam meg a kopogtatást. Venofer állt előttem, fekete köpenybe burkolózva. Meleg barna szemei enyhe ibolyaszínben játszottak. „Még egy éhes vámpír” – futott végig rajtam a gondolat. – Gyere be! – nyitottam még szélesebbre az ajtót. – Ne haragudj, hogy ilyen késői órán zavarlak, de feltétlenül beszélnem kell veled. – Hallgatlak – kínáltam hellyel, majd magam is leültem egy székre. – Láttam Konstantint elrobogni. – Vadászni ment – mondtam közönyösen. – Vagy úgy – Neked sem ártana – mondtam enyhe éllel. De ő megjegyezésemet figyelmen kívül hagyta és beszélni kezdett. – Órák óta várakozom a palota kertjében, várva az alkalmas pillanatra, hogy kettesben lehessek veled. Iris, ne haragudj rám, azt hittem, könnyebb lesz távol tartanom magam tőled, de tévedtem. Már nem érdekel semmi más, barátság, becsület, haza, csak érted izzóm, szüntelenül. Kérlek, gyere velem, szökjünk el innen, és én megmutatom neked a Kánaánt, a tenyeremen foglak hordozni. A székhez szegeződtem. – Megleptelek? – kérdezte, látva döbbenetemet. – Venofer, én Konstantinhoz tartozom, soha nem hagynám el, szeretem őt. – Gondold meg jól!

57

– Nincs mit meggondolnom, az ötleted képtelenség. Felejtsd el! Mikor ezeket a szavakat kimondtam, arcvonásai megkeményedtek, szemét ibolyaszínről bíborrá változtatta a harag és a lappangó éhség. Felső ajka kissé felhúzódott, és láthatóvá vált hófehér fogsora, melyből kitűntek éles tépőfogai. Ijesztő volt, de nem féltem tőle. Próbáltam megnyugtatni. – Kérlek, csillapodj, dühöd semmit nem old meg! Meg kell értened engem! – Már késő, ezen már túl vagyok. Aztán meglepetésemre felállt, felém lépett, megfogta a kezemet, szájához emelte, egy apró harapással sebet ejtett mutató ujjamon, és nagyon lassan, finoman szívni kezdte a véremet. Mozdulni sem mertem, féltem, hogy azzal még jobban felingerlem. Nem ivott belőlem sokat, épp, hogy csak megízlelt. – Nem fájt igaz, talán még jól is esett? – kérdezte, miután elengedte a kezemet. – Tévedsz, ha azt hiszed – mondtam immár dühösen. – Isteni az ízed, soha nem ittam még hasonlót. – Akkor megvan a titok nyitja – mondtam reménykedve. – Mit értesz ezen? – nézett rám álmélkodva. – A véremre szomjazol, nem a szerelmemre. – Soha nem keverem össze ezt a két dolgot – csattant fel –, még a gondolat is felháborító. Éreztem, hogy nagyon óvatosnak kell lennem, és azt is, hogy a herceg mindenre elszánt. Gondolatokat küldtem Konstantinnak, Olivernek és Lámiának, Kimet ki akartam hagyni a dologból. – Mennünk kell! – mondta ellenvetést nem tűrő hangon. – Gondold át, kérlek, ezzel a lépéssel minden barátodat az ellenségeddé teszel. – Nem érdekel, csak az a fontos, hogy magam mellett tudhassalak. – Erőszakkal? – Ha másképp nem megy… Iris, mindent megkaphatsz tőlem, a sivatag királynőjévé teszlek – fátyolosodott el a hangja. 58

– Venofer, szép vagy, fiatal vagy, a vonzerőd határtalan, bárkit megkaphatsz. – Nekem csak te kellesz. Hát nem érted? – Akkor ebbe bele fogsz őrülni. – Hogy érted ezt? – Felőröl a szenvedély. Kijelentésemtől megrendült kissé, de elhatározásától nem tágított. Szorosan a karjába zárt és próbált kivonszolni a szobából. Eokkor lépett be Kim, kikerekedett szemekkel bámult ránk. – Mi folyik itt? – kérdezte csodálkozva. – Venofer épp távozni készül – jelentettem ki határozottan. Lehántottam magamról karjait, és Kim mellé léptem. – Később még találkozunk – sziszegte és kirohant a szobából. – Mi volt ez? – Ülj le, drágám, valamit el kell mondanom. Kim döbbent kíváncsisággal nézett a szemembe. Elmondtam neki mindent, a sivatagi sétától kezdve az aznap éjjel történtekig. – Hogy tudott így megtéveszteni? – hüledezett. – Mert valójában szikrája sincs benne a gonoszságnak, csak az általa szerelemnek hitt érzelem vette el az eszét. – Miért mondod ezt? – Mert szerintem csak a lényem vonzza, az angyali mivoltom, vagy az is lehet, hogy a vérem, ki tudja. – Iris, te gyönyörű nő vagy, egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy bármely férfi beléd szeressen. – Na de ilyen esztelenül? – Nem ez az első eset a történelem során. – Nagyon sajnálom, hogy így alakult – szorítottam meg a kezét. – Ugyan már, nem a te hibád – nézett rám szomorúan –, ki fogom heverni. Kim még be sem fejezte a mondatot, mikor berontott Konstantin. Feldúlt volt, a ruháján egy apró vérfolt éktelenkedett. – Mi történt? – kérdezte zaklatottan. Kim válaszolt helyettem. 59

– Megölöm – harsogta Konstantin kikelve önmagából, pedig még arról nem is tudott, hogy Venofer megkóstolta a véremet. Soha nem láttam még ilyennek, olyan volt, mint egy felbőszült oroszlán. Pár perccel később Oliver és Lámia is megérkezett. – Ezek szerint jól működik a telepatikus kommunikáció – mondtam megnyugodva. Kim nekik is elmesélte a történteket, amitől persze szóhoz sem jutottak. – Most elmegyek, kérlek, maradjatok Iris mellett, egy percre se tévesszétek szem elől! – mondta ezek után Konstantin, aztán villámgyorsan elviharzott. Mondanivalóm a torkomon akadt. – Oliver, menj utána, kérlek! – nyögtem ki nagy nehezen. – Nem tehetem, mikor elment, a nézésével ezt határozottan megtiltotta, de ne aggódj, Konstantin ezt egyedül is le tudja rendezni. Ebben a pillanatban nem irigylem Venofert. – Gondolod, hogy kárt tesz benne? – Viccelsz? Örülhet, ha élve megússza. – Mennem kell! – pattantam fel, de hárman állták utamat. – Innen ugyan egy tapodtat sem – nyomott vissza finoman a székbe Lámia. – Nem akarom, hogy Venofernek baja essen, hisz nem tett mást, csak a szívére hallgatott. – Az még nem indokolja, hogy erőszakkal kényszeríteni akarjon, hogy vele menj – mondta Oliver dühösen. Ekkor Lámia odalépett hozzám, megfogta a kezemet és a tenyeremet fölfelé fordította. – Szóval ez lenne az – nézett az apró sebre a mutató ujjamon – , innen a vérszag. – Megharapott? – ugrott fel Oliver. – Csak megízlelte a véremet. Cseppet sem fájt, nem kell nagy ügyet csinálni belőle – legyintettem. – Iris, tette ezt veled valaha Konstantin? – kérdezte Lámia. 60

– Nem, soha. – Persze, hogy nem. Nálunk nem szokás kéjből senkit kóstolgatni – mondta Oliver. – Akkor nem értem, miért csinálta? – Mert elment az esze – vágta rá Kim mérgesen. – Van egy teóriám, Kimnek és Konstantinnak már beszéltem erről. Szerintem Venofer csak képzeli, hogy szerelmes belém, valójában, csak az angyali mivoltom vonzza, esetleg a vérem. Ezért is tette ezt velem – emeltem fel a kezemet –, ha igazán szerelmes lenne belém, nem művelt volna ilyet. – Lehetséges, hogy igazad van. Akkor viszont ez egyértelműen azt jelenti, hogy a véredre szomjazik, és ezt még magának sem képes bevallani – okoskodott tovább Lámia. Mikor az utolsó szót kimondta, kicsapódott az ajtó és berepült rajta Venofer. Rettentően elkínzottnak tűnt, de sértetlen volt. Megkönynyebbültem. Aztán Konstantin is belépett, haragja csitulni látszott, de még mindig ott vibrált körülötte. – Idehoztam, hogy mindannyian lássátok a szégyenét, és Isten a tanúm rá, milyen nehezemre esett, hogy ne csapjam agyon. Venofer nem szólt egy szót sem, pont ugyanazzal a pillantással nézett rám, mint a máglyára a palota előtti téren. Lehet, hogy képtelenségnek hangzik, de nem tudtam rá haragudni, csak mélységes szánalmat éreztem iránta. – Nincs jogod sajnáltatni magadat, tudjuk jól, mire készültél – rivallt rá Konstantin. – Mi értelme van ennek? – mondtam. – Soha senkinek nem engedem meg, hogy bántson, és erőszakkal magával cipeljen. Mutasd az ujjad! – Honnan tudsz te erről? – lepődtem meg. – Tőle – mutatott megvetőien a herceg felé. Hosszú csend, a hallgatás burka telepedett ránk. – Most mit csináljak veled? – tanakodott hangosan Konstantin. – Az lenne a legjobb, ha apád mellé szegődnél ismét a gonoszságban 61

és békén hagynál minket. Milyen igaz is a mondás, hogy az alma nem esik messze a fájától. Kapsz egy utolsó lehetőséget – rántotta fel a földről a köpenyénél fogva Venofert. – Kotródj el innen, és ki ne tedd a lábadat az átkozott sivatagodból, mert a máglyát nem leszek rest újjáépíteni. Venofer felállt, mélyen a szemembe nézett, és csak ennyit mondott. – Úgyis az enyém leszel, Iris – majd sarkon fordult és kiment a szobából. Újra az áthatolhatatlan csend. Venofernek valahogy érzéke volt a drámához, a negatív hőst most egyértelműen ő képviselte, bár kissé visszás volt a dolog, mert pusztán az érzései sodorták bajba, és én jól tudtam, minek tudhatta be őket. Kint már a hajnal bontogatta szárnyait, a korai madarak trillára fakadtak, mit sem törődve az alvók nyugalmával. Fáradt voltam, elnyűtt, és ezt az egybegyűlt kis csoport is észrevette, udvariasan elnézést kértek és nesztelenül távoztak. Konstantinnal kettesben maradtunk. Ő azonnal a kezemért nyúlt, és aggódva szemlélgette a parányivá zsugorodott heget. – Reggelre már teljesen el fog tűnni – vigasztaltam. – Nem tudod, mit jelent ez nekem, olyan, mintha hagytam volna, hogy megbecstelenítsenek. Ivott a véredből – mondta keserűen. Úgy viselte a bánatot, mint más a selymet, jól állt neki, illett hozzá, akár az ékszer, de engem mégis megsebzett vele. – Többször nem engedem, hogy hozzád érjen – ölelt meg úgy, hogy attól féltem menten összeroppant. Majd felállt, behúzta az ablak elé helyezett szőtteseket, és visszafeküdt mellém. Elgyötörten húzódtam mellé, mindennél jobban esett hűvös biztonsága. – Angyalom, senki nem bánthat, míg én élek – suttogta, és finom cirógatással próbálta elterelni figyelmemet márvány hidegéről, amit, bár ő ezt soha nem hitte el, a legvonzóbbnak találtam benne.

62

A tornádó Alig néhány perce hunytam le a szememet, mikor eget verő csattanásra ébredtem. Fagyos borzongásba meredtem. Konstantin a ragadózók ösztönösségével ugrott talpra és az ablakhoz rohant. Olyan erővel húzta el a szőttest, hogy az leszakadt és a földre hullott. Megdöbbentő látvány tárult elénk. Az égbolt éjszakai sötétségbe borult, holott fényes nappal volt. A feketeséget egy tölcsér alakban gomolygó fehér felhő szelte ketté, melynek tetejét a földdel párhuzamosan úszó fellegek zárták le. És mintha mindez nem lenne elég, a tubával párhuzamosan egy ágas-bogas, fára emlékeztető hatalmas villám cikázott, csak ennek a fának az ágai lefelé mutattak. – Venofer hazatért, Széth haragja lesújtott – mondta kísérteties hangon Konstantin. Épp belekezdett volna a következő mondatba, de szavait elnyelte egy újabb hatalmas zendülés, mely még az előzőnél is hangosabb volt. – Azonnal el kell tűnnünk innen, az örvény pont felénk tart. Nézd meg az alját, kezd sötétedni a magába szívott törmeléktől. Ez már az érett fázis, ilyenkor a legerősebb, sebessége elérheti az ötszáz kilométert óránként. – Olyan, akár egy szörnyeteg – mondtam a látványtól megrökönyödve. – Szédületes, csak remélni mertem, hogy egyszer látok majd ilyet – szólalt meg Konstantinban a természettudós. – Gyere, nem te mondtad, hogy mennünk kell?! – közben elképesztő sebességgel kapkodtam magamra a ruháimat. De ő csak állt, sóbálvánnyá dermedve és bámulta a fantasztikus jelenséget. Aztán hirtelen hozzám rohant, olyan tempóval, amire csak ő volt képes, felkapott és szinte kirepült velem a palotából.

63

Legalább félóráig tartott ez a lebegésszerű állapot, majd egy pálmaligetben landoltunk. A vihar még onnan is látszott, tolta maga előtt mindazt, amit bekebelezett, és a hordalék mindent beborított. Ültünk egymással szemben, egész testünket homok fedte, de éltünk és csak reménykedni tudtunk abban, hogy családunk többi tagja is elmondhatja ugyanezt magáról. Mindketten üzenni próbáltunk nekik, de a levegő annyira telített volt porral és egyéb szennyeződésekkel, hogy gondolataink csak nehezen hatoltak át rajta. Lassan vánszorogtak a percek, talán egy félóra is eltelt már, de válasz nem érkezett. – Meg kell találnunk őket, lehet, hogy szükségük van a segítségünkre – mondta aggódva Konstantin. – Nekem kell mennem, látod, hogy tűz a nap – mutattam az égre. És valóban a viharnak már nyoma sem maradt, csak Ré tündökölt győzelemittasan az égbolt tetején. – Elég erős vagyok már hozzá. – De nem a sivatagi nap hevéhez, nézd, milyen magasan jár. Szénné éghetsz. – Legfeljebb egy kicsit megperzsel. – Nem engedhetem – tiltakoztam. – Mégis, hogy akarod gyalogosan végigpásztázni a sivatagot? – Nem gyalogosan, hisz vannak szárnyaim, nem emlékszel? Most megpróbálom használni őket. – Egyszer láttam csak őket, és az is rég volt már. – Van egy ötletem. – Hallgatlak – nézett rám türelmesen. – Felviszel a levegőbe, és leejtesz. Biztos vagyok benne, hogy akkor majd megjelennek. – Felejtsd el! – Kérlek! Nincs más lehetőségünk. – De igenis van, ha én megyek. – Érzem, hogy meg fog történni, kérlek, ne vedd el tőlem a reményt! – Neked teljesen elment az eszed – hördült fel. 64

– Józan eszemnél vagyok, hidd el. – Inkább makacsságnak mondanám. Csakis azért egyezem bele, hogy később ne vethesd a szememre – morogta, miközben felnézett az égre. Ujjongtam. Minden porcikám reszketett az örömtől és a várakozástól. – Van azonban egy feltételem – tette hozzá szigorú pillantással. – Mondd! – vágtam rá. – Ha megtalálod őket, és esetleg rossz állapotban vannak, nem kezdhetsz bele egyedül a mentésbe, hanem üzensz nekem, és együtt csináljuk. – Rendben van – vágtam rá azonnal, nehogy meggondolja magát – , de csakis naplementekor jöhetsz utánam. Indulhatunk? – Még nem, légy türelemmel, még át kell gondolnom, hogy csináljam, ez a kis vállalkozás elég veszélyes, veszélyesebb, mint hinnéd – dörzsölte meg az állát elmélázva. Hogy ne zavarjam, kissé arrébb húzódtam, és elnéztem a távolba, minden olyan békésnek tűnt, elképzelhetetlen volt, hogy alig egy órája itt még a vihar tépett mindent. Pár perccel később Konstantin rám nézett és bólintott. Szemeiben aggodalmat láttam. – A legbiztonságosabb az lenne, ha akkor ejtenélek csak le, amikor már megjelentek a szárnyaid. – Szerintem az soha nem fog bekövetkezni, úgy gondolom, hogy csak vészhelyzetben nőnek majd ki. – Nem hinném, hogy így fog történni, de tegyük fel! – Magasra kell emelkednünk, úgy a zuhanás hosszabb ideig tart majd – vetettem fel. – Igen, erre már én is gondoltam – mondta. – Akkor felviszlek olyan magasra, amennyire csak lehet, és imádkozom, hogy ne égjek szénné. – Felejtsük el az egészet! – mondtam elsápadva. – Itt az idő, indulás! – mondta Konstantin eltökélten és a karjába vett, szólni sem volt időm. 65

Puszta gondolattal hajtotta magát felfelé, széttárta karjait és sebesen szeltük a forró levegőt. Mikor kellőképpen magasra jutottunk, meglovagolt egy szelíd szellőt, és jó ideig egy helyben lebegtünk. – Elérkezett a pillanat, engedj el, Iris! – mondta, hangjából sütött a félelem. Elengedtem a vállát, és zuhanni kezdtem. Forogtam, pörögtem a széllel, úgy dobált, akár egy rongybabát. Éreztem, hogy Konstantin mellettem siklik. Hosszú másodpercekig nem történt semmi, szívem esztelenül kalimpált, majd szétvitte a mellkasomat. Már nem volt messze a forró homok, és akkor megtörtént a csoda. A hófehér szárnyak belecsaptak a levegőbe, és olyan villámgyorsan vittek fölfelé, hogy még gondolkodni sem volt időm. Irányítani próbáltam mozgásukat, de rájöttem, hogy erre nincs szükség, elég volt annyi, hogy eldöntsem, merre akarok repülni. Óriási köröket írtam le a sivatag fölött, a nap heve egyáltalán nem zavart, sőt örömmel sütkéreztem benne. Konstantint kutattam szemeimmel, de ő sokkal lejjebb repült. Alacsonyabbra ereszkedtem és elszálltam fölötte. Ő felnézett és rám mosolygott, bőrét sötétre perzselte a nap. – Sok szerencsét! – mondták a szemei. Intettem neki, és ismét felemelkedtem. A szél lágyan simogatott. Az érzés ismerős volt ugyan, hisz a comói tónál már kipróbáltam a sárkányrepülést, de a különbség mégis elképesztett. Önmagam voltam, a száz százalékos angyal, akinek már semmi nem állhat az útjába. Aztán egyszer csak még világosabb lett, hunyorogva húztam össze szememet, de mégis kényszerítettem magamat, hogy felnézzek. Az izzó világosság forrása egy apró aranyszínű karika volt: a glória. Boldogságomat leírni képtelenség lett volna, ott lüktetett minden porcikámban, minden idegszálamban. Érzéseimet csak egy szóval lehetett jellemezni: a beteljesülés. Meredeken szárnyaltam fölfelé, a föld zsugorodni kezdett, légörvények lökdöstek ide-oda. A levegő maróan hideggé vált, de a nap tüze mégis perzselt. Konstantint bizonyára szénné égette volna a sugarak hője. Mikor a levegő már olyan ritka lett, hogy már alig bírtam mozogni benne, 66

visszafordultam és a föld felé vettem az irányt. Aztán megpillantottam a sárga homoktengert, mehet ezernyi dűne fodrozott. A pusztítás nyomai már kezdtek látszani. Memphisz felé repültem, szárnyaim hűen követték akaratom minden rezdülését. A látvány szívemet apró görccsé csavarta, és a düh úgy áradt szét ereimben, akár egy sötét folyadék. – Hát ezt tette a nagy szerelem! – gondoltam keserűen. A palota köveit a szélrózsa minden irányába széthordta a tomboló vihar. Amerre a szem ellátott, emberi és állati tetemek hevertek szerteszét, szörnyű, nyakatekert pózokban. Még lejjebb ereszkedtem, olyan közel, hogy szabad szemmel kivehetővé váltak az alakok. A hirtelen feltörő könnyek elhomályosították szememet, próbáltam a távolba nézni, de a halott arcok fogva tartották tekintetemet. – Miért? – csengett a kérdés a fülemben. Hullámként öntött el a reményvesztettség, majd újra a düh. Nem hagyhattam, hogy az érzelmi viharok ennyire a hatalmukba kerítsenek. Megacéloztam akaratomat és a célra koncentráltam, jeleket próbáltam fogni, leheletnyi gondolatfoszlányokat. De semmit sem észleltem, csak az elviselhetetlen csendet és a halottak néma kiszolgáltatottságát. Vártam. Szélesre tárt szárnyakkal vitorláztam a felszín fölött. Nem kellett tartanom attól, hogy bárki is meglát, hisz az élők már elhagyták ezt a helyet. Lámia gondolatai érintettek meg elsőként. A szemeivel kezdtem látni. Láttam Olivert és Kimet mélyen a homok alatt. Mindketten sérültek voltak, Oliver erősen vérzett, az egyik karja élettelenül hevert mellette. Kim eszméletlenül feküdt, bőre helyenként barna volt, pergamenszerű. Lámia lehetett a legjobb állapotban, bár őt nem láthattam. – Merre vagytok? – közvetítettem kétségbeesett kérdésemet az éterbe. Választ nem kaptam, észak felé indultam a nap még az eddiginél is hevesebben tüzelt. – Gyere az Uruk oázis felé! – irányított Lámia. 67

Még soha nem jártam arra, csak Konstantin emlegette párszor, vadászatairól hazatérve. Elmondásai alapján a várostól észak-nyugatra esett. – Jó felé repülsz – talált el a következő gondolat. – Vajon honnan tudja, hogy repülök – csodálkoztam rá. Mikor már szárnyaim majdnem súrolták a hatalmas pálmafák legfelső karéjait, alig pár méterre az oázis szélétől, egy homokbuckára lettem figyelmes. – Le kell szállnom – gondoltam, majd eszembe ötlött Konstantin határozott kívánsága. Felnéztem az égre, a nap még mindig magasan járt. Vámpírok számára felérne az öngyilkossággal, ha ilyen időben hosszasan repülnének. Nem marad más hátra, le kell ásnom magamat a homokba, és meg kell tennem a tőlem telhető legtöbbet. A leszállás könnyebben ment, mint gondoltam, szárnyaim abban a pillanatban eltűntek, mihelyst földet értem. Kezeimmel ásni kezdtem, a homok, forró volt és laza. Minél lejjebb ástam, annál hűvösebb lett. Mikor már kellőképpen mélyen voltam, a járat üreggé szélesedett, alig láttam valamit, mindenemet beborította a homok, de érzékszerveim tévedhetetlen pontossággal jelezték, hogy jó helyen járok. Nektár illat terjengett a levegőben, a vámpírok vérének illata. Lámiát pillantottam meg először. – Hogy lehet ilyen erős? Hisz szinte egyetlen épp porcikája sem maradt, és mégis csillapíthatatlan kitartással küldte felém gondolatait. Mellé kúsztam. Oliver távolabb feküdt, és még mindig vérzett, Kim embrió pózba zsugorodott mellette. Körmeik teli voltak homokkal, és néhány karomdarab, véres foszlányban lógott ujjaikról. Elgondolni is szörnyűség volt, hogy áshatták le magukat ilyen állapotban a föld alá. Hirtelen azt sem tudtam, melyikőjükön segítsek először, aztán előhozakodott belőlem az orvos, a szigorú diagnoszta. Oliver állapota tűnt a legsúlyosabbnak, az erős vérzést azonnal csillapítanom kellett. Még soha nem kezeltem ilyen jellegű sérüléseket, génsebészként, nem ez volt a szakterületem. Én a DNS-ek és a mik68

roszkópok szakértője voltam, kizárólag a Petri-csészék világában mozogtam. De angyalként? Úgy már más volt a helyzet. Ráhelyeztem kezemet a vérző sérülésre, mely olyan mély és olyan széles volt, hogy még a vámpírok híres öngyógyulása sem volt képes beforrasztani. Nem csillapodott egyből, csak lassan kezdtek el regenerálódni a szövetek, a sejtosztódás folyamata milliószorosára gyorsult, és a vérlemezek gyorsan összetömörültek. A szivárgás elállt. Mikor felnyitotta a szemét, már tudtam, túl van a veszélyen. Hálásan nézett rám, eszembe juttatta a New Orleans-i éveket, amikor olyan nyomorult állapotban érkezett meg hozzánk, hogy sírni tudtam volna. – Mi az a fejed fölött? – kérdezte nagyokat pislogva. Fölnéztem. A glória ismét fényesen aranylott, bár kissé tompábban, mint előzőleg. – A glória. Ezek szerint most már te is látod. – Örülök neki – mondta kábán. – Most megnézem Kimet, kérlek, feküdj nyugodtan! – simogattam meg az arcát. Kim begubózva feküdt, akár egy báb, térdeit álláig felhúzta. Érzékeny bőre megégett, fiatal teremtménye volt ő még a sötétségnek, ezért tudott így elbánni vele a nap. – Nagyon fáj? – Mozdulni sem bírok tőle – nyögdécselte –, ilyen lehet a pokol tüze, igaz, Iris? – Azt te soha nem fogod megtudni, kedvesem. Megpróbáltam hasra fordítani, mert ott sértetlen volt. – Olyan mintha valaki apró üvegszilánkokkal dörzsölgetné a bőrömet, a fejem majd szétrobban a forróságtól, a szemem úgy ég, mintha parazsat szórtak volna bele – mondta elkínzottan. Mindkét tenyeremet az összeégett bőr fölé helyeztem, és a téli fagyra gondoltam, az ereszekről lecsüngő fodros jégcsapokra. Hideg köd borult a testre, zúzmarás lett a barnás bőrfelszín. A fájdalom csillapodni látszott, az áldásos természetfeletti gyógyulás szélsebesen jött. Az elkínzott arc kisimult, és mély álom hozott gyógyírt a meg69

gyötört lányra. Magára hagytam, tudtam, hogy már nem érez fájdalmat, és ettől megnyugodtam kissé. Lámia csendben várt a sorára. – Milyen hősies – gondoltam. Hármójuk közül ő volt a legöregebb, az ókori Görögország szülötte, Zeusz kegyeltje, csak bízni tudtam abban, hogy mindez gyorsítja majd a gyógyulását. Az egész bőrfelszín le volt horzsolódva, olyan volt, mintha megnyúzták volna. Törések is tarkították a sérülések széles repertoárját. Magától is gyorsan regenerálódott, szinte látni lehetett, ahogy az új bőr benövi a nyers húst, mégis szerettem volna enyhíteni fájdalmait. Blokkoltam az agyában a fájdalomközpontot, a receptorok szinte azonnal reagáltak, a többit a földöntúli erőkre bíztam. – Konstantin – hasított belém –, róla teljesen elfeledkeztem, valószínűleg már odavan az aggodalomtól. Fáradtan hunytam le szemeimet és precíz pontossággal idéztem fel a helyet, ahol vagyok, majd félelmetes erővel lövelltem ki magamból a képeket. Konstantin rendkívül gyorsan válaszolt, éles elméje elképesztő sebességgel reagált az üzenetemre. – Megyek – csengett a kimondatlan szó az agyamban. A következő pillanatban már láttam, amint a levegőt szeli az alkonyat ibolyaszín fényében. Nem sokkal később úgy robbant be a nyíláson, akár egy meteor, a bőre vöröslött az égési sérülésektől. – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte a hosszú várakozástól kimerülten. – Csak a sérülések ellátása – böktem oda. Körülnézett. Márvány arcáról megkönnyebbülés sugárzott. Már mindhárman maguknál voltak, állapotuk rohamosan javult. – Gratulálok, jó nagy üreget ástatok. – Csak nem képzeled, hogy a fáraó egy patkánylyukban bujdokol – mondta Kim fanyar mosollyal. – Nem is mertem ilyet feltételezni – mosolygott Konstantin. – Hogy az a magasságos…! – szitkozódott Oliver. 70

– Történt valami? – másztam oda hozzá. – Az Idő Spirálja eltűnt – nézett csupasz ujjaira kétségbeesetten. – Az nem lehet! – emelte fel a hangját Konstantin. – Ez azt jelenti, hogy örökre itt ragadtunk – mondta ki az ítéletet Lámia. – És ez még nem minden. A gyűrű nélkül Ozirisszel sem tudjuk felvenni a kapcsolatot – állapította meg Oliver. – De hogy tűnhetett el az ujjadról? – kérdezte Konstantin elgondolkodva. – Úgy, hogy valaki lehúzta róla. – Vajon ki lehetett az? – morfondíroztam. – Oliver, kérlek, meséld el, mi történt veled, miután kitört a vihar, hátha abból kiderül valami. – A trónteremben voltam, épp fogadtam az alattvalóimat. Mivel igen elfoglaltak voltunk, így csak az utolsó pillanatban vettük észre a hatalmas tölcsért, amely már igen közel járt a palotához. Akkor rontott be Kim és Lámia. Nem szóltak semmit, csak fogtak és magukkal cipeltek. Mivel hármunk közül csak Lámia rendelkezik a repülés képességével, ezért megpróbált mindkettőnket a levegőbe emelni. A teher azonban túl súlyosnak bizonyult, és csak nagyon lassan tudtunk haladni. Sajnos a légörvény széle épp elkapott minket, a tuba bekebelezett mindhármunkat. Képzelhetitek, milyen volt együtt forogni a törmelékkel, melyet az ocsmány szörny már előzőleg bezabált. A turbulencia úgy pörgetett, hogy elveszítettem az eszméletemet. Kimmel ugyanez történt, csak szegény Lámia szenvedte végig tiszta fejjel az egészet. Aztán mikor kellőképp megcsócsált minket, kiköpött, ide az Uruk oázis szélére, szanaszét szóródtunk. Nekünk Lámiával szerencsénk volt, mi a viszonylag árnyékos pálmaligetben landoltunk. Viszont Kim a tűző napon feküdt a forró sivatagi homokban. Már rég halott lenne, ha Lámia nem siet a segítségére. Istenem, mennyire égethette a nap a lenyúzott testét – mondta mély részvéttel –, ő azonban nem törődött ezzel, csak ment rendületlenül, hogy mentse Kimet. – Te ekkor már eszméletednél voltál? – kérdezte Konstantin. 71

– Nem, az egészet csak Lámia elmondásából tudom, később tértem csak magamhoz, mikor már visszatértek. – Mennyi ideig maradt Oliver magára? – fordultam Lámiához. – Pár percre. – Láttál valakit a közelben ólálkodni. – Nem, senkit. Illetve, ha jobban belegondolok, mintha láttam volna egy árnyat átsiklani a pálmaliget fölött, de akkor nem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget. – Árny formában megjelenni egyedül Széth képes, legalábbis itt, Kemetben. Valószínűleg ő lopta el a gyűrűt – dörzsölte meg az állát gondterhelten Konstantin. – Mi történt azután? – érdeklődtem. – Utána leástuk magunkat ide, mert tudtuk, hogy kint végünk lesz. – Oliver, kérlek, próbálj meg visszaemlékezni, ásás közben a gyűrű még az ujjadon volt? – tapogatózott tovább Konstantin. – Sajnos nem emlékszem. Olyan gyorsan kellett ásni, hogy semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak arra, hogy minél hamarabb eltűnjünk a homok alá. Miközben beszélgettünk egy látomás rajzolódott ki előttem, valóságosnak tűnt, és úgy éreztem magam is része vagyok a jelenésnek. Széth a trónusán ült, mellette Venofer térdelt alázatosan, akár egy hűséges szelindek, az Idő Spirálja pedig ott ragyogott a gonosz istenség ujján. – A gyűrű Széth-nél van – mondtam ki határozottan. – Honnan tudod?– képedt el Oliver. – Látomásom volt. – Mit láttál, kedvesem? – fogta meg a kezemet Konstantin izgatottan. – Venofer is vele van, most már együtt járják a gonosz útját – suttogtam. – Pont, ahogy javasoltam – fogta a fejét Konstantin. – Már nem tehetünk semmit, teljesen a befolyása alá vonta – mondtam kicsit sem nyugodtan. 72

– Ozirisz, ő az utolsó reményünk – mondta Lámia csüggedten. – Csakhogy ahhoz el kell pusztulnom, kizárólag úgy férkőzhetek a közelébe – állapította meg a szomorú tényt Oliver. – Nincs más mód rá? – nézett rá kétségbeesetten Lámia. – Attól tartok, nincs – túrt bele a hajába nyugtalanul Konstantin. – A történelem megismétli önmagát. Hát nem bájos? – szólalt meg Kim váratlanul. – Cseppet sem – szűrte a fogai közt Oliver. – Semmi kedvem újra az évszázados lélekvándorláshoz. – Nyugodj meg, fiam, kitalálunk valami megoldást! – bátorította Konstantin. – Vegyük a tényeket – kezdett bele a latolgatásba Oliver. – Adott a test, amiben most lakom, az én ősi porhüvelyem, melyből képes vagyok Oliverré alakulni, természetesen kizárólag a gyűrű segítségével. Mikor meghalok, a lelkem elhagyja ezt a testet, és nincs rá sok esély, hogy valaha is rátalál Oliverére. Egy megoldás van csupán. Még azelőtt vissza kell szereznünk az ékszert, mielőtt a lelkem elkülönül kagylóhéjától. Vajon mennyi idő áll rendelkezésemre? – Körülbelül két perc – vágta rá Kim határozottan. – Hát az nem túl sok – sóhajtott Oliver. – Két nyomorult perc alatt kellene Ozirisz elé járulnom, és segítségével visszaszereznem az Idő Spirálját. – Van egy másik út is. – Mi lenne az? – A testcsere. – Hogy érted ezt? – Mielőtt meghalnál a lelked egy halandó testébe vándorolna, az övé pedig a tiedbe. Így megmaradna Hór-Aha teste, és amikor a lelked ismét felszabadulna, visszaköltözhetne saját otthonába – magyarázta Kim hevesen gesztikulálva. – És mi történne a halandóval, és egyáltalán ki lenne az? – tudakolta Lámia.

73

– Az illető személyét alaposan meg kell választanuk, hisz elég egy apró hiba, és az égiek azonnal észreveszik a cserét. A kiválasztott halandó lelkének egy darabig Hór-Aha testében kell majd lapulnia, természetesen szigorú őrizetünk alatt. Azután a szerencsétlen flótás áldozatul esik majd, mivel teste soha többé nem szabadulhat majd ki az alvilágból. – Tételezzünk fel valamit, ez csak egy fikció, de megtörténhet – kezdte komoly arccal magyarázni Oliver. – És mi lenne akkor, ha elszabadulna az emberünk, és elrabolná természetfeletti képességekkel bíró testemet? – Kockázat nélkül nincs üzlet – mondta ki Kim a rideg igazságot. – Kimnek igaza van, és nagyon úgy tűnik, hogy ez az egyedüli megoldás – húzta össze a szemöldökét Konstantin. – Viszont van itt még egy sarkalatos kérdés, mégpedig az, hogy fogja mindezt Oliver végrehajtani? – Az én segítségemmel – mondta Kim határozottan. – Csináltál már ilyet? – kíváncsiskodtam. – Még soha, de tudom, hogy kell, Marlene megtanított rá. – Pompás, szóval kísérleti patkány leszek. – Nagyon úgy néz ki – mosolygott Kim. – Nem hiszem, hogy most rögtön kellene erről határoznunk, viszont jó lenne, ha végre kikecmeregnénk innen – dörzsöltem meg a homoktól irritált szememet. – Mégis hova menjünk? – kérdezte Lámia. – A palota romokban. – Thébába – vágta rá Oliver. – Gyalog? – háborodott fel Kim. – Tudtommal hárman is tudnak közülünk repülni, így ez nem lehet akadály – világítottam rá. – Én sem hiszem – mondta Konstantin. Gyorsan kiástuk magunkat a homok fogságából, kint már koromsötét volt és metsző hideg, a csillagok vakító tisztasággal világítottak a derült égbolton. Kimet Konstantin zárta karjaiba, hogy azután lazán a magasba repítse. Lámia pedig hátára vette Olivert, és úgy úsztak az 74

égbolton akár a delfinek. Én voltam csupán gondban, mivel még soha nem szálltam fel egyedül, sőt még az sem volt világos számomra, hogyan jelenítsem meg a szárnyaimat. – Repülni akarok – ismételtem el a mondatot többször egymás után, de nem történt semmi. A többiek felülről, lebegve figyeltek. Erősen koncentráltam és elképzeltem, ahogy hasítom szárnyaimmal a levegőt. És akkor megjelentek, szinte éreztem, ahogy kinőnek lapockáimból. Mennyei volt. A felszállás könnyen ment, alig pár szárnycsapás és Konstantin mellett teremtem. Egy órába sem telt, és megpillantottuk Théba jelzőtüzeit. A palotától nem messze szálltunk le, koszosak voltunk és szörnyen elnyűttek. – Valahogy ki kell játszanunk az őrséget, nem mutatkozhatunk így – nézett végig magán Oliver. – Majd én elintézem – mondta Kim a tőle megszokott önbizalommal, és elindult az őrök felé. A két vigyázó egy másodperc múlva már mélyen aludt. – Gyertek gyorsan! – suttogta bele a sötétségbe Kim. A palotában tiszta ruha várt ránk és meleg fürdővíz. A rabszolgák dolgos kezeinek munkája hamar megmutatkozott. Újra frissek lettünk és üdék. Persze többen is meglepődtek érkezésünkön, de firtatni senki sem merte, és a hatalmas fáraó a tőle telhető legnagyobb természetességgel foglalta el felső-kemeti trónusát.

75

A testcsere A thébai palota sem volt kevésbé fényűző, mint a memphiszi. Kisebb volt ugyan, de jóval lakályosabb. Ámon pedig mindenhol jelen volt, szelleme átsütött a falakon. Az utcákon pezsgett az élet, az árusok hangos erőszakossággal tukmálták portékáikat a mellettük elhaladó halandókra. Közeledett az Opet-ünnep, amely Ámon és felesége, Mut egyesülését volt hivatott dicsőíteni. A zsibongás behallatszott a palota vastag, méltóságteljes falai közé. Kinéztem az ablakon és belefeledkeztem az izzó fénybe, mely átitatta és tündöklővé tette az égbolt végtelen azúrját. A szobába nem hatoltak be az alkonyat tüzei, sűrű félhomályba burkolóztak a fából és kőből faragott, vaskos bútorok. Az asztalon álló kosárból harmatosan kínálták magukat a harsány színekben pompázó ropogós gyümölcsök. Kivettem egy gránátalmát és élvezettel szopogatni kezdtem lédús magjait, a vérvörös nedv lecsorgott az államra, majd végigfolyt a nyakamon. Oliver és Lámia elképedve nézték. – Te kis vérszívó – viccelődött Oliver. – Gyere, gyakorolnunk kell! – nyomta le kissé szemrehányóan Lámia Olivert a kemény fekhelyre. Már napok óta ezzel foglalatoskodtak, de én akkor láttam először, mit is csinálnak. – Hunyd be a szemedet és lazítsd el magad! – utasította hipnotikus hangon Olivert Kim. – Jól csinálod. Most pedig képzeld el, hogy benne vagy a testedben, aztán pedig azt, hogy kiemelkedsz belőle. Legalább egy órán keresztül suttogta a már unalomig csépelt oktató szavakat, mire Olivernek végre sikerült belesüppednie abba a bódult, álomszerű állapotba, amit testvére elvárt tőle. A teste ütemes rezgésbe kezdett, majd hirtelen egy nagy erejű rándulás vetett végett az öntudatlan mozdulatoknak, és pár másodperc múlva kinyitotta a szemét. 76

– Sikerült! – mondta győzelemittasan. – Láttam magamat fentről, olyan könnyű voltam, olyan végtelenül könnyű – mondta könnybe lábadt szemmel. – Istenem, mennyire jó volt, szinte eszményi. És milyen nehéz volt megállni, hogy itt maradjak, hogy ne repüljek fel a magasba. Aztán hirtelen tudatosult bennem, hogy vissza kell térnem a testembe. Mikor behatoltam tagjaimba, szűknek éreztem mindenemet, ha nem tudnám, hogy ez a test tart életben, talán soha nem költöznék vissza belé – mondta mámorittasan. – Örülök, hogy ennyire élvezted a mókát, de meg kell tanulnod elzárni az elmédet, mert így túlságosan sebezhető vagy. Most pedig megismételjük. Addig gyakoroltak, míg végül akkor emelkedett ki, és lépett viszsza Olier a testébe, amikor csak akart. – Most állj fel, kérlek! Itt az ideje, hogy megtanuld a támadást. Ki kell ütnöd belőlem a lelkemet, hogy aztán elfoglalhasd a helyét. – Máris? – kérdezte Oliver lelkesen. Ez a dolog már jóval nehezebben ment. Az eddigi passzivitást át kellett változtatnia erőszakos aktivitássá, minden erejére szüksége volt. Kim hergelni próbálta, hogy az összes benne szunnyadó energiát előcsalogassa belőle. – Az időzítés a legfontosabb, ne feledd! – ostromolta a fiút szűnni nem akaró elszántsággal. – Próbáld újra! Figyelj jobban! Palástold el a gondolataidat! – hangzottak a vezényszavak. Oliver már olyan kimerült volt, hogy alig állt a lábán. – Még egyszer! És akkor hirtelen benne termett, Kim szemeiből Oliver méltóságteljes tekintete sugárzott. A másodperc töredékéig tartott csupán ez az állapot, aztán Kim elragadó pillantása újfent beragyogta a szobát. – Ennyi – konstatálta Kim röviden. – Hát ez… – hebegte Olier –, mennyire más a női test, olyan lágy, olyan könnyű.

77

– Elég könnyen kiszorítottalak magamból, úgyhogy ezt még gyakorolnunk kell. Ha végleg le akarod igázni a testemet, ennél jóval nagyobb vehemenciával kell majd behatolnod. Olivernek még legalább tízszer meg kellett ismételnie a kiütést, mire annyira jól ment, hogy már fél percnél is tovább sikerült bent maradnia. – Ez az, most már menni fog – lelkendezett Kim. Később, mikor arról faggattam Olivert, hogy milyen érzés volt, lelkesen mesélni kezdett: – Már bánom, hogy eddig nem tudtam megcsinálni ezt a mutatványt. El sem tudod képzelni, milyen érzés volt Kim bőrébe bújni, az ő érzékszervein keresztül érzékelni a világot. Tudod, milyen éles a látása, a hipnotikus erejéről nem is beszélve, és milyen elképesztő volt a hangom az ő hangszálain keresztül? Soha nem fogom elfelejteni ezt az érzést. – Vajon a halandó test is ilyen benyomást tesz majd rád? – kérdeztem kissé megszeppenve. – Kétlem – felelte –, de akkor is megteszem, kénytelen vagyok, bármennyire is utálom magam érte. Tudtam, hogy nem szívesen vállalkozik erre a cseppet sem veszélytelen feladatra, de nem gondoltam, hogy mindez önmegvetésre sarkalja. – Tényleg így gondolod? – Miért gondolnám másként? Egy gyanútlan embertől fogom elrabolni a testét, a lelkét pedig az én vámpír testembe fogom belekényszeríteni. Képzelheted, mennyire meg fog majd ettől rémülni a szerencsétlen. – Egy módon tudnánk csak kiküszöbölni a sokkhatást. Mégpedig úgy, hogy egy olyan személyt választunk, aki járatos a mágia sötét útvesztőiben. – Varázslóra gondoltál?

78

– Vagy egy papra. Thébában csak úgy nyüzsögnek. Egy-kettő közülük talán még hálás is lenne azért, hogy feláldozhatja magát a jó ügy oltárán. – Ezek itt mind Amon papjai, magasról tesznek Ozirisz és Széth ellenségeskedésére. – Széth-et mindenki megveti, vagy talán rosszul tudom? – Nem, jól tudod – pillantott rám nehézkesen, hosszú, sűrű, fekete szempillái alól. – Nem nyúzlak tovább, látom elfáradtál – simogattam meg az arcát. – Köszönöm – nézet rám hálásan. Épp ideje volt nyugovóra térniük, kint már aranyló fátyolba öltöztette az ünnepre pazarul feldíszített utcákat a pirkadat. A szobánkba mentem, Konstantint szokásához híven nem üldözte ágyba a derengő nap fénye, még csak be sem sötétített. Fogalmam sem volt, hogy bírja ennyi ideig mellőzni az alvást. Alig tettem be a lábamat, máris faggatni kezdett. – Hogy ment? – Jobban már nem is mehetett volna. – Ez örvendetes – mondta a tőle megszokott, visszafogott eleganciával. – Kevésbé örvendetes azonban az, hogy Olivert emiatt szörnyű kételyek gyötrik – mondtam kissé nagyobb éllel, mint ahogy szándékomban állt. – Sajnálom, de ezen feltétlenül túl kell esnie. Mindannyiunk érdekében – tette hozzá. – Tudom, de akkor is… – Iris – fojtotta belém a szót, majd zavartan megcsóválta a fejét, és a szemét meglepetten tágra nyitotta –, hogy lehet az, hogy még ennyi idő után is felkelted bennem a csodálatot lényed iránt? – Ezt kizárólag te tudhatod – mosolyogtam rá. – Valahányszor szomorúnak vagy frusztráltnak látlak, kihozod belőlem a védelmező ösztönt – ölelt meg melegen. 79

– Olivernek szüksége van ránk, jobban, mint gondolnád – mondtam nagyot sóhajtva. – Mi az, ami ekkora riadalommal tölti el? – A sajnálat. – A sajnálat? – képedt el. – Igen. Az iránt az érző lény iránt, akinek a lelkét az örök hontalanságra kell majd kényszerítenie. – Hmm… Ebbe bele sem gondoltam – dörzsölte meg az állát. – Persze, mert te egészen más perspektívákban gondolkodsz. – Miért mondod ezt? – nézett rám kérdőn. – Ne haragudj, de soha nem tudtam a te fejeddel gondolkodni. – Nem is szükséges – nézett rám nyugtalanul. – Kérlek, ne haragudj rám! Nem szabadna a saját emócióimat rád kényszerítenem. Konstantin mozdulatlanul állt és olyan elkeseredetten nézett rám, hogy most őt kezdtem el sajnálni. – Pedig te csak ugyanaz vagy, akit több száz éve választottam magamnak. Ugyanaz – szipogtam. – Megbántad talán? – ült ki a kétségbeesés az arcára. – Ó, dehogy is – tört ki belőlem a sírás. – Mi van veled, Iris? Felemeltem a kezemet, hogy ne szóljon, mert tudtam, hogy akkor végképp magával ránt a zokogás. – Magadra hagyjalak? – kérdezte aggódva. Fogalmam sem volt, mi játszódik le bennem, talán túl sok volt a csoda, mely mostanában utamba került, nem értettem semmit, de azt határozottan tudtam, nem akarom, hogy elmenjen. – Maradj, kérlek! – néztem rá reményvesztetten. – Természetesen, kedvesem, ahogy akarod – mondta csendben, majd odalépett a legközelebbi székhez és leült. Hátat fordítottam neki és az ablakhoz sétáltam, és mindezt azért tettem, mert tudtam, hogyha ránézek, újra hatalmába kerít a sírás. A nap már magasan járt, fényes pászmái vigasztalóan simogatták könnyáztatta arcomat. 80

Lassan megnyugodtam. Aztán hirtelen felé fordultam, és úgy mosolyogtam rá, hogy minden kételye azonnal szertefoszlott. Oliver jóval sötétedés után érkezett. – Agyamra megy ez a sok kötelezettség – dohogta –, még jó is, hogy egy kis időre megszabadulhatok tőlük – próbálta áltatni magát. – Nem húzhatjuk tovább az időt, nem sokkal ezelőtt érzékeltem valami nyugtalanítót, nem tudom megmagyarázni, mi volt, de eléggé aggaszt – húzta össze a szemöldökét Konstantin. – Mi volt az? – kérdezte Oliver. – Pontosan nem tudnám megmondani, de az ilyen jellegű megérzéseim legtöbbször bejönnek, leginkább a vihar előtti csendhez tudom hasonlítani. – Mégis hol keresgéljük az áldozatot? Milyen embert válasszunk? repkedtek Oliver nyugtalanító kérdései. – Szerencsénk van, az ünnep miatt ma este rengeteg ember fog nyüzsögni az utcákon – mondta Konstantin. – Ezt inkább balszerencsének mondanám, így még nehezebb lesz döntésre jutni – aggódott Oliver tovább. – Én már találtam valakit – mondtam csendesen. Mindketten tátott szájjal néztek rám. – Ma délben, egy rövid sétát tettem a városban. Konstantin még jobban elcsodálkozott, hisz déltájt csak egy rövid időre pilledt el egy kicsit, és nem vette észre, hogy elmegyek. – Rekkenő volt a hőség – folytattam –, alig lézengett valaki a kihalt utcákon. Aki tehette, behúzódott a vastag falú kőépületekbe, vagy a monumentális templomokba. Én az utóbbit választottam. Mut roskadásig díszített temploma volt, ahova betértem. A papok épp áldozatot mutattak be az istennő fényes oltárán. Leültem és csendben néztem a szertartást. A ceremóniát egy fiatal pap vezette. Meglepődtem ezen, hisz tudtommal a papok közt szigorú hierarchia uralkodik. Alig pár perce néztem csak a rítust, mikor feltűnt, hogy az ifjonc milyen hihetetlenül erős mágikus kisugárzással bír. Akkor már tudtam, 81

hogy ő a mi emberünk. De még mielőtt végérvényesen mellette köteleztem volna el magam, mindenképp beszélni akartam vele. Szerencsém volt. Amikor vége lett az áldozásnak, a többiek sietősen távoztak, de ő továbbra is ott piszmogott az oltárnál. Feltűnt, hogy magában beszél. Odaléptem hozzá, és megszólítottam. A hangomtól öszszerezzent, zavartnak tűnt, olyannak, mint akit megrémít valami. Kértem, hogy ne féljen tőlem, hisz nem akarok ártani neki. „Nem félek, csak valami meghatározhatatlan dolog kerített a hatalmába”, nézett rám alázatos tekintettel. Elmosolyodtam. Istenem hányszor találkoztam már ezzel a pillantással, megszámolni sem tudom. Beszédbe elegyedtünk. Megtudtam, hogy Antefnek hívják. Hosszasan beszélgettünk, kiderült, hogy a többiekkel ellentétben Ozirisz híve, Íziszért pedig a fél karját is odaadná. Hát nem csodálatos? – Valóban az – mondta Oliver fanyarul. – És van még valami. Imádja Hór-Ahát, a legnagyobb fáraónak tartja, ki idáig Kemet földjén uralkodott. – Ez fantasztikus – jegyezte meg Konstantin. – Megvan az eszményi áldozat – mondta Oliver enyhén ironikus éllel. – Még ma éjjel meg kell történnie, mert holnap Memphiszbe utazik, hogy megáldja a katasztrófában elhunytakat – mondtam határozottan. – Ez képtelenség, még nem állok készen rá – mentegetőzött Oliver –, és különben is hol találunk rá? – A templomban lesz, ezúttal füst áldozatot mutat majd be. Gyertek, minden perc számít! – szóltam rájuk ellenvetést nem tűrő hangon. Éjfél körül járhatott, a csillagok ezüstösen szikráztak a derült égbolton. A templom nem volt messze. Hogy ne keltsünk feltűnést, egyszerű ruhákat öltöttünk és lassan, andalogva közelítettük meg Mut házát. A szertartás épp akkor fejeződött be, az egész napos ünnepléstől kimerült tömeg gyorsan feloszlott. Az ifjú pap szokásához 82

híven még sokáig téblábolt az áldozati kegytárgyak között. Olyannyira belemerült a pakolgatásba, hogy fel sem tűnt neki népes csoportunk. Mindannyian aggódva pillantottuk Oliverre, aki a felismerhetetlenségig elmaszkírozva állt mellettünk. – Készülj! – adta ki az utasítást Kim. Oliver vetett ránk egy utolsó pillantást, közelebb lépett és megpróbált behatolni az idegen testbe. Legnagyobb meglepetésünkre azonban Antef olyan erővel verte vissza a támadást, hogy attól mindnyájan megrökönyödtünk. – Koncentrálj jobban! – tajtékozta Kim. A második támadás már jobban sikerült, de alig telt el pár másodperc és ismét visszatért az elhagyott kagylóhéjába. – Higgadj le, most sikerülni fog, most kiütöd! – szűrte a fogai közt Kim. Oliver nyaka megfeszült, szemei villámokat szórtak és újra nekifeszült. És bent volt. Akkor Konstantin rávetette magát a fáraóra, nehogy a testébe kényszerített Antef elmeneküljön. – Most pedig meg kell halnom – zengett Oliver hangja az új testből –, milyen sajnálatos, ha tudnátok, mennyire érdekes érzés újra halandónak lenni. Az elhangzottak a vámpír testbe bújt papot újabb ellenállásra kényszerítették, és vad rángatózásba kezdett. Oliver sajnálkozva nézte, majd elfordította a fejét és folytatta monológját. – Még szerencse, hogy könnyűszerrel végezhettek velem, hisz annyira törékeny vagyok. Elég egy apró szúrás a szívembe, vagy egy nagyobb ütés a fejemre és végem. Rajta! Ki teszi meg ezt az ügy érdekében? Döbbenettel álltunk, minden apró momentumot kiveséztünk, de ezt valahogy kihagytuk a számításból. – Én megteszem – lépett elő Kim –, hogy szeretnéd? – Milyen morbid, még meg is választhatom a halálnemet – nevetett bizarrul Oliver. – Szúrj szíven, kérlek! Megteszed, ugye megteszed nővérkém? 83

– Rendben van – szorította össze a száját Kim –, ahogy akarod. – Nem, nincs rendben – hallatszott hátulról az ifjú pap kiáltása. – Maradj csendben! – szólt rá idegesen Konstantin. Kim odasétált az oltárhoz, felemelte a tőrt és olyan pontosan szúrta bele a szívbe, akár egy gyakorlott sebész. A test megvonaglott, térdre rogyott, majd élettelenül terült el a földön. Lámia heves zokogásban tört ki, gyorsan mellé léptem és átöleltem. – Nyugodj meg, drágám, minden rendben lesz, most már Ozirisz vigyáz rá – próbáltam vigasztalni, bár az én könnyeim is úgy hullottak, akár a zápor. Kim reszkető kézzel markolta a véres kést, az oltárra meredt, és egyfolytában azt suttogta. – Bocsáss meg, kérlek! Konstantin is megrendülve állt, szorosan tartva Hór-Aha hisztérikusan vonagló testét. – Menjünk! – szólt kurtán. Segítettem Kimnek felállni, lába roskadozott a gyengeségtől. – Gyere szívem, mennünk kell! – súgtam a fülébe. A palotába vezető utat némán tettük meg. A fáraó testében bujdosó apró, de cseppet sem jelentéktelen lélek szintén csendbe burkolózott. Gondolataimba merülve haladtam át az alabástromszfinxek által őrzött pazar oszlopcsarnokon, alig észleltem a körülöttem lévők jelenlétét. Azon törtem a fejemet, miként és hová tudjuk elrejteni az ál Hór-Ahát. A legnagyobb problémát abban a pillanatban az Opetünnep jelentette, hisz a fáraónak több helyszínen is meg kell jelennie, hogy biztosítsa népét odaadásáról és szeretetétől. Lehetőségek tucatjai kerültek terítékre, de valamilyen oknál fogva egyik sem volt az igazi. 1 egyetlen esély maradt csupán, mégpedig a tökéletes színjáték, Ehhez azonban Antef együttműködésére volt szükség. Késő éjszaka volt, a vámpírok biológiai ritmusának tetőfoka, a vadászat és a hosszú beszélgetések ideje. Kim elnézést kért és letaglózva vonult vissza szobájának sötét rejtekébe. Lámia rongyosra sírt zsebkendője vöröslött a vértől, de ennek ellenére nem szándékozott 84

kimaradni semmiből, közvetlenül utánam lépett be a szobába. Konstantin már várt ránk, szigorúan méregette az ifjút, aki egy székre kucorodva ült az ablakkal szemben. Az ismerős arc átformálódott, az új lélek másképp mozgatta a parányi izmokat és a mimikai ráncokat. Az egész olyan volt, mint egy groteszk kísérlet az űrkorszakból. Sokáig értetlenül meredt ránk, majd megadóan lesütötte a szemét, mintha szüksége lenne a megnyugvásra. Nehezemre esett megtörni a csendet, mégis megtettem. – Bocsáss meg nekünk, hogy ezt tettük veled, de sajnos nem volt más választásunk. Felnézett és kérdőn pillantott rám, de egy szót sem szólt. – Az iszonyatos memphiszi vihar nem a természet műve volt. Széth ontotta ránk gyilkos haragját, hogy miért, azt most hosszú lenne elmesélni. Mi egy másik korszakból jöttünk, négyezer évvel későbbről. Az időutazást egy Idő Spiráljának nevezett gyűrű segítségével hajtottuk végre. Ezt az ékszert Széth elrabolta, nem kis fejfájást okozva ezzel nekünk. A bűvös tárgyat csakis Ozirisz segítségével szerezhetjük vissza, ahhoz viszont a fáraónak, ki egyedüli ura a gyűrű varázsának, meg kellett halnia, hisz kizárólag, ily módon járulhat az alvilág ura elé. Most jogosan kérdezhetnéd, hogy vajon miért kellettél te mindehhez. A válasz megdöbbentő, de egyben rém egyszerű, hogy Hór-Aha testét életben tartsd. Azonnal leesett neki a tantusz. – Akkor ez azt jelenti, hogy a testemnek vége, bebalzsamozva láthatom csak viszont – mondta fakó hangon. – Nagyon sajnálom – sóhajtottam. – Mi lenne a feladatom? – kérdezte nem kis döbbenetemre. – Hogy hűen alakítsd a fáraót – sütöttem le szemeimet. – Kire Széth vadászik? – Igen– Szép kis feladat! – Nem várhatjuk el tőled, hogy megtedd, tudom. – És én mégis megteszem – nézett nyíltan a szemembe. Erre nem számítottam. – Mit kell tennem? – kérdezte. 85

– Holnap reggel, nem sokkal napfelkelte után a protokoll szerint meg kell jelenned a főtéren. – Ott leszek. – Most pihenj egy kicsit! Konstantinnak később még beszéde lesz veled. Nem akartam mindent egyszerre rázúdítani, hisz már az is sok volt, mit addig megtudott. Az, hogy a test, amibe belelökték, egy vámpír teste, már csak hab lett volna a tortán. Lefeküdt, de álom nem jött a szemére, hogy is jött volna, hisz éjszaka volt. Átmentünk a szomszédos helyiségbe, egy imaszobába. Olajmécsesek fénye vibrált a rideg kőfalakon. – Kérlek, légy kíméletes! – mondtam Konstantinnak. Láttam, ahogy akaratlanul elkomorodik. – Hmm… kíméletes – dünnyögte az orra alatt. – Csak azt kérem, hogy ne a legrémisztőbb dolgokkal kezdd, a vérivást hagyd utoljára. – Arról már tud. – Honnan tudna? – Láttam rajta, hogy éhes, és nagyon jól tudja, mit kíván. Hát igen, az ösztön nagy úr. – Akkor most rögtön beszélned kell vele. – Máris, de előbb még hadd mondjak valamit! Túl nagy bizalommal vagy a fiú iránt. Nem gondolod, hogy ez visszaüthet? – Nincs más lehetőségünk, ezt meg kell értened. – Most átmegyek hozzá, és ősi titkokat fogok a fülébe suttogni. Mi a garancia arra, hogy egyszer nem fordítja majd ellenünk? – Nincs rá garancia, csak a becsületében bízhatunk. – Hát jól van, megteszem. De Isten lássa a lelkem, milyen nagy fenntartással. – Köszönöm – mondtam halkan. Visszatértünk a szobába, Antef csendesen húzódott meg egy sötét sarokban, láthatólag elmerült tépelődéseiben. Várakozás hullámzott a

86

levegőben. Konstantin lassan közelített, nehogy megijessze. Antef szorosan átkarolta lábait, és fürkésző pillantást vetett rá. – Meg kell osztanom veled egy pár dolgot – köszörülte meg a torkát Konstantin. – Hallgatlak – felelte az ifjú. – A test, amibe belekényszerítettünk, nem egy átlagos test. – Mit értesz ezen? – Természetfeletti erővel bír. – Talán a fáraó egy Isten? – Szó sincs ilyesmiről. – Akkor honnan ez az erő? – Ő egy vámpír. – Vámpír – ismételte el a számára ismeretlen szót Antef. – Látom, nem hallottál még a fajtánkról. – Nem igazán – nézett értetlen szemekkel. – A körmönfontság nagy mesterei vagyunk, és ráadásul halhatatlanok. – Még egy magyarázat a testrablásra – mosolyodott el fanyarul. – A maga nemében páratlan fajt alkotunk, nincs olyan, ki a nyomunkba érne – folytatta az előadást Konstantin. – Bár köztünk is járnak ordenárék, sőt gonoszok, de legtöbben közülünk csak természetünk törvényeit követik. Hór-Aha azonban még a vámpírok közt is kivételes, hisz ő a Kiválasztott, a lélekvándor, aki évszázadokon át csatangolt testről testre, hogy meglelje a bűvös éket, az Idő Spirálját. És tette mindezt Anubisz akaratából, ki varázserővel ruházta fel a gyűrűt. A múlt azonban erősebb mindannyiunknál és megismétli önmagát. A holtak országa újra magához szólította elkóborolt fiát. – Hogy lehet, hogy én még nem halottam erről a fajról? – kérdezte Antef. – A véristenekről bizonyára hallottál már? – Igen, de róluk sem sokat. Annyit tudok, hogy a perifériákon élnek, és a többi isten nem igazán szívleli őket.

87

– Kivéve Széth-et, bár ő csak kihasználja bűverejüket – jegyezte meg Konstantin. – Mégis mi közük van a véristeneknek a vámpírokhoz? – Az őseink, bár nem vagyunk tűl büszkék erre. – Ezek szerint a test melyben raboskodom, az első vámpír teste. – Nem egészen. Hór-Aha nem volt vámpír. A tizenkilencedik század elején vált csak azzá, egy Oliver nevű fiú testében. – Kezdem kapizsgálni, csak azt nem értem, hogy Oliverből, hogy lett újra Hór-Aha. – Oliver mágus, a vámpírvarázslók egyik legkiválóbbika. Mikor eljött értem, hogy kiszabadítson a véristenek fogságából, úgy döntött, hogy visszabújik régi bőrébe. – Ha minden nehézség nélkül járkál testről testre, akkor mire kellettem neki én? – Új testet nem képes teremteni, csak átváltozni képes. Így szereznie kellett egyet. – Ezért volt szüksége az enyémre. – Úgy van. – Mi végett kellett téged kiszabadítania, és egyáltalán, miért vagy itt? – Ez egy hosszú történet, majd egyszer talán megosztom veled – mélyült gondolataiba Konstantin. – Lenne viszont egy igen fontos dolog, ami nem tűr halasztást – ocsúdott fel újra. – Egy újabb rejtély? – Inkább létszükségleti tényezőnek mondanám. A mi fajtánk mással táplálkozik, mint az ember. – Gyanítottam. – A vámpírok vért isznak, és ezzel nem csak az életet veszik magukhoz, hanem a halhatatlanságot is. Bárkiből lehet vámpír, csak egy rövid légyott szükségeltetik hozzá, melyet a vércsere tesz végképp meghitté. Az ifjonc, kinek mestere vérét veszi, később visszaszívja az elegyet teremtője vénájából. Az újszülöttet aztán elviselhetetlen szomjúság gyötri, így azonnal áldozatot kell magának cserkésznie és 88

mikor a fény elszáll, a vér útjára indul. Később, ha megéri a több száz éves kort, étvágya apadni kezd, és gyakran már csak szenvedélyből öl. Mikor ezer éves lesz, vagy még annál is több, halvány lesz, szinte áttetsző és gránit kemény. Addigra már olyan sokat fog tudni a kínról és a szenvedésről, hogy vértanúvá akar válni, és egyre csak a máglya feloldozását keresi majd, zavaros fejjel. És a végén, a legvégén, még azt is elfelejti, hogy ki is volt ő valójában. – Nem túl biztató perspektíva. Megkérdezhetem, hogy te mennyi idős vagy? – Közel ötszáz éves – mondta zavartan Konstantin. – Szóval te már a szenvedélyből ölés időszakában jársz. – Nem egészen. Én valahogy más lettem, az evolúció hamiskártyásává váltam. – Hogy érted ezt? – A vámpírok szervezetbe tömörültek, melyet Principátusnak neveztek el, a nagy egészet pedig törzsek alkotják. Az én törzsem a nemeseké, kik idővel vérszolgák véréből kezdtek táplálkozni, mert megvetették a gyilkolást. Amióta ebben a világban vagyok, újból emberi vért iszom, mert nem tehetek mást, a véristenek erről is gondoskodtak. – Értem – mondta tárgyilagosan Antef. – Gyere, mert mindjárt hajnalodik, és ha jól látom rajtad, addig még van egy kis dolgunk, nem állhatsz az alattvalóid elé ilyen szemekkel. Elégedetten és jóllakottan tértek vissza. Antef olyan természetesen viselkedett, mintha a saját testében lenne. Már nem tett önkéntelen mozdulatokat, és nem is botladozott. Határozott kiállással járt-kelt. – Még lenne itt valami – mondtam nyugtalanul, miután beléptek a szobába. – Éspedig? – kérdezte Konstantin. – Fel kell készítenünk Antefet a belépőjére, nem jelenhet meg egyszerű halandóként, méltóságteljesen kell a tömegek elé járulnia, akár egy Isten. Most megyek, összeválogatom a ruháit és idekülde89

tem a szolgákkal. Ti addig gyakoroljatok, minden perc számít – hadartam. Átmentem a fáraó szigorúan őrzött rezidenciájába, a palota keleti felében volt, a fényűzése a világ összes palotáját megszégyenítette. A ruháit kizárólag erre a célra betanított szolgálók őrizték és tartották rendben. Precíz nyilvántartást vezettek minden egyes darabról, sőt még azt is lejegyezték, hogy az adott öltözetet, hol és mikor viselte utoljára az uralkodó. Kiválasztottam egy hófehér gyolcs ruhát, és hozzá arannyal átszőtt kobaltkék kötényt, majd kértem, hogy emeljék le a polcról az elmaradhatatlan fejdíszt, és még az arany saruról sem feledkeztem meg. – Ez nem a megfelelő viselet – szólalt meg a hátam mögött egy hang. Hátrafordultam, egy alacsony köpcös férfival találtam magamat szemben. Mélyen meghajolt és zengzetes kiejtéssel szólt hozzám. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Ptaj vagyok, a ceremóniamester. – Megkérdezhetem, hogy miért nem? – Mert a fáraónak feltétlenül viselnie kell a két ország vörös-fehér koronáját, amennyiben ezt elmulasztaná, az Ámon papok vérig sértődnének, hisz már így is fenntartással közelednek felé. Tudja, kedvesem, Thébában vagyunk – emlékeztetett udvariasan, miközben felém nyújtotta a fejdíszt. – Természetesen, ahogy tanácsolja, hisz ön a szakértő – mondtam mosolyogva és elvettem tőle a koronát.

90

Mennyek országa Hór-Aha a következő reggelen teljes díszben jelent meg, fején a csodás kettős korona pompázott. Antef tökéletesen alakította a fáraót, mindent a protokoll előírásainak megfelelően tett. A ceremónia elkezdődött. Három, leopárdbőrt viselő pap lépett az uralkodó elé, kezükben tartva Ámon aranyszobrát. A fáraó intett, hogy letehetik a szobrot. A nagyszabású ünnepség áldozat bemutatásával folytatódott. A következő pillanatban három rabszolga a térre vonszolt egy igen csak hevesen tiltakozó, kitágult orrlyukú borjút. A szegény állat reménytelenül bőgött, és mindenképp ki akart törni fogvatartói karjaiból. Ekkor hirtelen a semmiből előlépett az áldozatot bemutató pap, és egy határozott mozdulattal levágta az élő állat jobb első lábát. Undorodva fordítottam el a fejemet. Nem tudom, mi dolgozott jobban bennem, a kíváncsiság vagy a szánalom, de végül lassan visszafordultam. Kár volt. Épphogy lehullott a szerencsétlen a földre, már el is kezdték a feldarabolását, felvágták a hasát és gyorsan eltávolították a belső szerveit. Eközben rabszolgák népes csapata tüzet gyújtott, majd a borjú belső szerveit belevetették a lángokba. A tűz magasra csapott, a belek iszonyatos bűzt árasztva, sercegve égtek, és mintha mindez nem lett volna elég, következett a végtagok eltávolítása, mellyel a gyakorlott hentesek pillanatok alatt végeztek. Mikor az áldozati tűz a leghevesebben lángolt, a pap felemelte a mágikus erejű mellső lábat, és a fáraó lábai elé helyezte. Hór-Aha bólintott, mire a pap ismét megragadta a végtagot és a hatalmas úr kezébe adta. A fáraó úgy tartotta a véres lábat, mintha legalábbis az uasz jogar lenne, majd a magasba emelte. A tömeg őrjöngött. Ez már sok volt nekem, nem vártam meg a ceremónia végét, rosszullétre hivatkozva visszatértem a palota hűs falai közé. – Micsoda barbárság – dohogtam. És ez soha nem ér véget. Még a huszonegyedik században sem. A bikaviadalok, a harci kutyák és a kakasok párharcai. Istenem, hány91

szor láttam vendéglátóim falain afrikai vadászatokból származó trófeákat, némán üvöltő zsiráf és gnú fejeket, kik üveges tekintettel bámultak a semmibe. Mintha erény vagy büszkeség lenne az ölés, pedig mennyit veszíthetünk rajta. Ha jól belegondolok, mindent. Hisz Isten nem ezért vitte véghez a teremtés koránt sem egyszerű procedúráját, hogy teremtményei később puszta élvezetből irtsák egymást. És azt sem hiszem, hogy azt várná el, hogy véres áldozatokkal hódoljanak neki. Fáradt voltam, végtelenül fáradt, holott még dél sem volt. Nem értettem az okát, de megadtam magamat az erőtlenségnek. Az ágy kemény volt, mégis úgy süppedtem bele tömörségébe, mintha pelyhek öleltek volna körül. És álmodtam. Még soha nem jártam azon a csodás helyen, de mégis otthonomnak éreztem. A látvány ugyanúgy lenyűgözött, mint a fény és hanghatások. Leírni képtelenség lenne a tünemények-e tárházát, mi azt a helyet, oly szépségessé tette, hogy fejem csak úgy kavargott a rengeteg bámulatba ejtő tapasztalástól. Amerre csak a szem ellátott, áttetsző emberalakok sétáltak, beszélgettek, csilingelő hangon nevetgéltek, sőt kacagtak. A lábam elé néztem, és eszményi virágokat láttam. Elképesztő változatosságban tündököltek, voltak köztük olyanok is, amilyenekkel még soha nem találkoztam. A hófehér, magasba törő sziklákról, azúrkék vízesések hullottak alá, melyek aztán egy közös tóba egyesültek. A tavat fürdőző, nimfa szépségű alakok lepték el, kik lágyan ringatózva élveztek a hűs vizet. Alig lehet részleteiben megjeleníteni azt a kozmikus gyönyört, mit ott láttam, hisz minden összefüggött mindennel. Paloták, kúriák, házak nem voltak, a langyos anyatermészet adott szállást az itt lakóknak. A dús lombú fák törzsei közé selyemszerű anyagból készült függőágyak voltak kifeszítve, de még az is lehet, hogy valamilyen más matériából fonták őket. Minden annyira anyagtalan volt, hogy már meg sem próbáltam nevén nevezni a dolgokat. A horizontot mindenfelé szivárványok határolták, melyből csőszerű cseppek szitáltak és tapadtak a harsogó zöld fövényre, csillogó fénybe vonva a fűszálakat és a dús páfrányokat.

92

Aztán felhangzott a dal. Semmilyen általam ismert szerzeményre nem hasonlított. A hangok olyan széles skálán szóltak, hogy azt egy virtuóz sem tudta volna kiénekelni. Kerestem a forrást, ahonnan a csodás ének hallatszik, de nem volt behatárolható, mindenfelől szűrődött. A hangulat magával ragadott, sírtam és kacagtam egyszerre, és csak nyeltem a könnyeimet. A zene hatására az emberek fürtté rendeződtek, egymás kezét fogva lebegtek a határtalan térben. Az összetartozás szemmel látható volt, családok, barátok alkották a szövedéket. A dalt most már mindenki énekelte, a szivárványok olyan fényesen ragyogtak, hogy lesütöttem szememet. A vízesések zubogó zaja is erősödött, aláfestést nyújtva ezzel a harsogásnak. Hirtelen azon vettem észre magam, hogy én is csatlakoztam a kórushoz, és fennhangon éneklem a himnuszt. Aztán elérkezett a katarzis, mely úgy tört ki, akár egy vulkán és úgy sodorta el a dalt, mint egy szupernóva. Meglepetésemben elállt a lélegzetem. A hely ismét a nyugalom szigetévé vált, és folytatódott a lágy lebegés. Felnéztem, és egy fényes kapu rajzolódott ki tőlem nem messze, alig pár méterre. A fénylugas közepén egy magas, hosszú, fehér ruhába öltözött alak körvonala rajzolódott ki. A neme meghatározhatatlan volt, de nem is igazán számított abban a fenséges pillanatban. Rám nézett mindent látó, őszinte tekintettel és hívogatóan kitárta karjait. Az arc, amibe belenéztem, lélegzetelállítóan gyönyörű volt, és semmi mást nem tükrözött, csak a végtelen szeretetet. Isten volt az. Ő ragyogott a mennyország közepén. Mögötte pedig két fenséges alak állt, kiket azonnal felismertem, Gábriel és Miháel. Lélegzetvisszafojtva vetettem magamat térdre. Aztán megszólított az Úr, a hangja nyugodt volt és simogató. – Hazatértél, Iris. A döbbenettől elállt a szavam. – Szóval ezért volt annyira ismerős minden – szöktek ismét a szemembe a könnyek. – Igen, kedvesem – mondta jóságosan az Úr. Mikor ezeket a szavakat kimondta, a két angyal elindult felém, felsegítettek és kézen fogva az azúrkék tóhoz vezettek. Mások vol93

tak, mint én, legalábbis ott más alakot öltöttek. A tollas szárnyaik áttetszőek voltak, olyanok akár a szitakötőé, általában szorosan maguk mellé húzva viselték, és olyan természetességgel mozgatták őket, akár a madarak. Gábriel arca finom volt és gyermekien ártatlan, meleg barna szemei éles kontrasztot alkottak hosszú, szőke fürtjeivel. Miháel férfiasabb jelenség volt, aranyszínű bőréből élesen villantak ki égszínkék szemei. Mindhárman leültünk a puha fövényre, Isten akkor már a tó fölött lebegett. Rettegtem attól, hogy fejemre olvassa majd Konstantinhoz fűződő kapcsolatomat, de nem ez történt. Egész más dolgok foglalkoztatták. – Szeretném, ha elintéznél számomra egy igen fontos dolgot. – Természetesen, Uram – feleltem még mindig ellágyulva tekintve rá. – Belzebub rakoncátlankodik, drogbárónak adja ki magát. A föld legnagyobb városaiban tevékenykedik. Egyik pillanatban Tokióban bukkan fel, a másikban Amszterdam drogosait kábítja. A távolság nem akadály számára. – Szóval a bukott angyal megint rossz fát tesz a tűzre? Bólintott. – Bárcsak ne teremtettem volna meg! – sóhajtott nagyot. – Mit kell tennem, Uram? – Vissza kell zavarnod őt hozzám. – Meglesz – feleltem olyan elszántsággal a hangomban, hogy magam is meglepődtem. Elégedett pillantással nyugtázta válaszomat, elmosolyodott és ugyanolyan hirtelenséggel tűnt el, mint ahogy megjelent. Hárman maradtunk. Egy ideig csendben figyeltük tükörképünket a vízben, Gábriel szólalt meg elsőként: – Rég nem láttunk, Iris. – Olyan rég, hogy szinte már el is felejtettelek titeket – mondtam lesütött szemmel. – Ne szégyelld magad emiatt, hisz a te feladatod egészen más, mint a többi angyalé. Neked emberi alakban kell élned a földön, míg mi csak rövid kirándulásokat teszünk odalent – vigasztalt Miháel. 94

– Higgyétek el, hogy van okom rá, hisz elfeledtem az itteni életemet, a keletkezésemet. – Szeretnéd, hogy meséljünk neked ezekről a dolgokról? – simította végig finom tollacskáit az arcomon Gábriel. Kikerekedett szemekkel bólintottam. – Örömmel – szólt Miháel. – Isten minket teremtett meg elsőként, mi vagyunk a leghatalmasabbak, és mi vagyunk a legközvetlenebb kapcsolatban vele. Őrangyaloknak nevezett el minket, és bármennyire meglepő, Lucifer és Belzebub is közénk tartozott valaha, az elsők között voltak, kiket megteremtett. Nem vagyunk túl sokan, de mégis elegen ahhoz, hogy ellássuk feladatainkat. Azután megalkotta az Első Triádot melyet a Szeráfok, a Kerubok és a Trónusok alkotnak. A hármas kórus virágzik legjobban Isten mennyei fényében, és csakis ebben képes létezni és virulni. A kórustagok mindegyike képes lelátogatni a földre, de legügyesebben a szeráfok álcázzák magukat a halandók között. Nem sokkal később teremtette meg a második Triádot, melyek az Uraságok, Erények és Hatalmasságok nevet viselik. Ők kissé távolabb esnek Isten ragyogásától, és talán nem annyira éles látásúak, de mégsem sokban különböznek az első Triádtól. Az Alsó Triád tagjai a Fejedelemségek, az Arkangyalok és az Angyalok, ők kissé szeszélyesek, de azért jól ki lehet jönni velük. A Triádok folyamatosan zengik a dalt, himnuszaik betöltik a mennyek országát – magyarázta Miháel lelkesen. – Szóval az volt az a fenséges ének? – Igen – mondta mosolygó szemekkel Gábriel, és csókot bigygyesztett a számra. Furcsán tekintettem rá. – Ne aggódj, ez nálunk így szokás – nevetett gyöngyözőn. – Én melyik Triádhoz tartozom? – kíváncsiskodtam, mert ahhoz kétség nem férhetett, hogy nem vagyok őrangyal gondoltam. – Egyikhez sem – hangzott a meglepő válasz Gábriel szájából. – Te vagy a mennyek legfiatalabb szülötte, mindannyiunk húga. Téged Isten a legnagyobb jókedvében teremtett, és egészen más képes95

ségekkel ruházott fel, mint bármelyikünket. Te vagy a legemberibb és a legcsodálatosabb angyala. Mikor megteremtett, elhatározta, hogy nem tudatosítja veled származásodat, úgy intézte, hogy emberként szüless meg és élj. Később adta csak tudtodra, hogy más vagy, hogy nem vagy halandó. Mindezt azért tette, hogy rajtad keresztül még jobban megismerhesse az emberek örömeit és szenvedéseit, mellyel Belzebub már oly rég traktálta. – Miért hagyott árválkodni, miért nem hívott magához? – Mert ez is a terv része volt. Egyértelműen azt akarta, hogy ember légy, még ha halhatatlan is – felelte komoly arccal Miháel. – Szóval ezért nem adattak meg nekem bizonyos angyali képességek oly hosszú időn keresztül. – Ezért – mondta Gábriel. – Miért döntött úgy később, hogy mégis felruház velük? – Mert megesett a szíve rajtad – mosolyodott el újfent Gábriel. – És mit szólt ahhoz, hogy szerelmes lettem? – kérdeztem szorongva. – Ez cseppet sem volt meglepő számára. – Nem? – Ez benne volt a pakliban – vágta rá Gábriel. – Úgy érted, hogy ez is a kísérlet része volt? Rajtam keresztül akarta megismerni a szerelmet? – Pontosan – mondta Miháel határozottan. Döbbenten süppedtem mélyebbre a lágy fövenyben. – És mit szólt ahhoz, hogy egy vámpírba szerettem bele, gondolom ez a tény nem hagyta hidegen? – Tévedsz. Még örült is neki – lepett meg válaszával újra Miháel. – Miért? – tátottam el ismét a számat. – Mert így megtudta, hogy a szerelemnek nincsenek határai. Iris, számára a vámpír nem gonosz lény, csak egy a sok közül, akit megteremtett – magyarázta Gábriel. – Értem – mondtam elgondolkodva.

96

Csend telepedett közénk, csak a Szeráfok halk éneke hallatszott a távolból. – Most mégis magához hivatott. – Mert más módja nincs Belzebub megzabolázására, egyedül te jársz-kelsz közülünk emberként a földön – mondta Gábriel. – Ez nevetséges, hisz oda és akkor sújt le, ahova és amikor csak akar. – Épp ez az, nem akar lesújtani, mert még mindig szereti őt, mint ahogy mi is – nézett a távolba bús tekintettel Gábriel. – Ne aggódj, vissza fogom őt hozni – simogattam meg kedves gyermeki arcát. – Köszönöm. Ez volt az utolsó mondat, amit angyaltestvéremtől hallottam. A mennyország köddé vált, és én csak lebegtem ég és föld között, egy olyan tartományban, melyben csak az elkóborolt lelkek mozognak. Ajtónyikorgás és forróság, majd hűs érintés a homlokomon. Kinyitottam a szemem. – Ez az álom nem álom volt – hebegtem. – Talán rosszat álmodtál? – Ellenkezőleg. A mennyországban jártam, Istennel és az angyalokkal beszélgettem. – Hogy te milyen szerencsés vagy! – tátotta el a száját Konstantin. – Valóban az vagyok. – Megkérdezhetem, hogy miről? – Belzebubról, a teremtésemről, mindenről. – A bukott angyalra gondolsz? – Igen rá. – Mi van vele? – Drogbárónak adja ki magát, a föld szinte valamennyi fővárosában tevékenykedik és kábítja a népet. – Miért nem szólítja őt magához Isten? – Nem reagál a hívószavára, bármennyire hangos is az. – És mit tudtál meg magadról? 97

– Azt hiszem, mindent, amit tudnom kell. Részletesen beszámoltam neki mindenről, a Triádoktól kezdve a saját küldetésemig. – Eláll a szavam. – Nem csodálom. – Milyen volt Ő? – kérdezte meghatottan. – Kinézetre olyan volt, mint egy ember, hisz saját képmására teremtette őket. Nemét viszont nem tudtam meghatározni. A fényudvar, ami körülvette azonnal behatolt a lelkembe és éreztem, hogy olyan mérhetetlenül szeret, hogy soha nem kívánhatok mást. – Bárcsak láthatnám! – mondta a meghatottságtól rekedten. – És milyen volt a két angyal, hasonlítottak rád? – Álomszépek voltak, áttetsző testük kristályként ragyogott. Nem hiszem, hogy a földön ebben az alakban jelennének meg, valószínűleg itt felveszik a tucatember kinézetet. – Szárnyaik voltak? – Igen, tollas szárnyaik, de azok is átlátszóak voltak, szorosan simultak hátukra, és olyan ügyesen mozgatták őket, akár a madarak. – Láttad őket repülni? – Sajnos nem. Miközben beszélgettünk, fejem egyre tisztább lett és kezdtem visszatérni a valóságba. – Antef – mondtam ki hangosan. – Ne aggódj, kedvesem jól van, Lámia vigyáz rá. De máris jött a következő aggály. – Vissza kell térnem a huszonegyedik századba, mégpedig minél előbb. – Ez nem lesz túl egyszerű –, meg kell várnunk, míg Oliver viszszajön a Holtak Birodalmából – simogatta meg az arcomat vigasztalón. Napok teltek el, de Oliver semmilyen életjelet nem adott magáról. Konstantinnal szokásunkká vált az esti séta. Aznap Kim is velünk 98

tartott, a Nílushoz zarándokoltunk és hallgattuk a folyó csendes morajlását, melybe szelíden simult bele a pálmaliget fáinak megnyugtató suhogása. Ahogy ott álltunk, elmerülve a természet szépségeiben, furcsa erőhullám söpört végig a fövenyen, és dermesztő hideg áramlott a hátam mögül. Hátrafordultam, és amit láttam, a legmerészebb képzeletemet is fölülmúlta. A levegő egy részen megbomlott, olyan volt, mintha felszakadt volna az anyag, ami a világot elválasztja valamitől. Opálos köd gomolygott a rés körül, és a talaj dohogó zihálással füstöt okádott. A háttérből síró, rimánkodó és nevető emberi hangok hallatszottak. – A Holtak Birodalma – suttogtam. Egész lényemet átjárta a borzongás. – Lépjetek be! – szólított egy ismerős hang, Ozirisz hangja. Éreztem, ahogy Konstantin és Kim teste megfeszül a hátam mögött. Mindketten halk, egyenletes lélegzetvételre hangolódtak. Beléptünk Ozirisz és Anubisz országába. A talajt forró, lávaszerű anyag borította, előrehaladni csak a kikövezett részeken lehetett. Elég lett volna egy apró meggondolatlan mozdulat, és szénné égünk. A tájat magasba törő meredélyek és fergeteges mélységű szakadékok szabdalták. Az egybeolvadó hangok egyre erősödtek, és kemeti nyelven kántáltak valamit, ami leginkább a halotti beszédek hangzásvilágára emlékeztetett. A lelkek voltak azok. Ők kántáltak és énekeltek. Voltak köztük hozsannát zengők, és volt, aki gyászéneket dalolt. Itt együtt volt boldog és boldogtalan, elítélt és dicsőségbe menetelő. Legtöbben már túlestek Maat ítéletén, de sokan még reszketve vártak rá. Ez a világ bonyolult volt és szövevényes, megszámlálhatatlan helyiségre oszlott. A szemem egyre jobban megszokta a félhomályt, és így tisztán kivehetővé vált egy hosszú folyosó, melynek mélyéről fáklyafény szűrődött ki. Konstantin előttem haladt, az ő érzékei pont ilyen viszonyok között voltak a legélesebbek. Kim szorosan mögöttem lépdelt, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy engem próbálnak fedezni. Egyre világosabb lett, és akkor egy hatalmas terem közepén megpillantottam egy gyolcsba öltözött, hosszú, hófehér süveget viselő ala99

kot, aki egy pazar trónuson ült. Mellette egy alacsonyabb trónuson foglalt helyet a sakálfejű istenség, Anubisz. – Ozirisz – mondtam halkan. A meglepetések áradata azonban ezzel még nem ért véget, a terem egy távoli sarkából Antef közeledett, teljes testi mivoltában. – Oliver – lélegeztem fel megkönnyebbülten. Ozirisz méltóságteljesen szólított meg minket. – Nagyon örülök a látogatásotoknak, bár tudom, hogy ez a hely nem a legszívderítőbb. Ne vegyétek udvariatlanságnak, de megkérlek titeket, hogy térjünk azonnal a tárgyra. A helyzet igen súlyos és ráadásul kaotikus is. Széth tartózkodási helye egyelőre nem tisztázott, bizonyos hírek arra engednek következtetni, hogy egy sivatag alatti labirintusba fészkelte be magát. Ezt az útvesztőt Venofer többedmagával alakította ki, régebben ott rejtegette a védenceit. A labirintus be- és kijáratai a legelképesztőbb helyekre vezetnek. Széth-en és Venoferen kívül csak két ember ismeri a lejáratokat és az alaprajzot. Az egyik már régóta halott és birodalmunk lakója. A lelke az Albirodalomban bolyong a gonosztevők között. Nem lesz könnyű rátalálni, és szóra bírni. – Ha meglelnénk is, a tervrajzot bizonyosan nem hozta magával – mondtam kissé morbid megfogalmazásban. Ozirisz mosolygott megjegyzésemen. – A katakomba tervrajza soha nem került papiruszra, kizárólag az agyakban van elraktározva. – Akkor tudok segíteni – jelentettem ki az istenségek legnagyobb megdöbbenésére. – Hallgatunk – szólalt meg Anubisz meglepő, reszelős hangján. – Kiolvasom a lelkek emlékeiből. – Kivételes képesség – bókolt Ozirisz. – Remélem, a bátorságod is ugyanilyen kivételes, ugyanis az Albirodalomba csak egyedül léphetsz be. Ez a szabály – intett Anubisz.

100

– Megteszem, ez nem jelent akadályt számomra – mondtam kissé fellengzősen. A hátam mögül torokköszörülést halottam, azonnal felismertem, kitől származik a hang. Konstantin óvón vállamra helyezte karját. Felé fordultam és megérintettem az arcát. – Meg tudok birkózni a feladattal. Kérlek, bízz bennem! – Nem szeretném, hogy kitedd magad ilyen veszélynek. – Kénytelen vagyok, hisz minden ezen múlik. – Hát jól van, de kérlek, légy nagyon óvatos! – Meglesz – mosolyogtam rá, hogy kissé oldjam a feszültséget. – Jöjj, Iris! – szólított meg Ozirisz. Egy óriási kőfalhoz vezetett, melyen egyetlen egy bejárat volt csupán. A halálfejekkel kirakott kaput két hatalmas szfinx őrizte. Első pillantásra szobroknak látszottak, de mikor Ozirisz kitárta előttem a kaput, az egyik mennydörgő hangon megszólalt. – A lány csak egyedül léphet be! Az Istenség bólintott, majd hátrébb lépett. Beléptem. A levegő sűrű volt és csendes. Mindenfelé lelkek lebegtek. Voltak köztük, akik áttetsző testet öltöttek és szellemként úsztak a légben. Voltak azonban olyanok is, akik nem bajlódtak ezzel, és csak apró fény foltként világítottak a félhomályban. Közelebb húzódtam a falhoz, de láthatólag nem érzékelték a mozgásomat. Araszoltam a fal mentén, és elkezdtem a gondolataikra koncentrálni. Milliónyi emlékkép rohant meg egyszerre, majd szétvetették a fejemet. Kiáltások, sóhajok, sírás, jajveszékelés hangjai visszhangozlak a fülemben. Egy lélek, aki egy fiatal fiú testét öltötte magára, bűnbocsánatért könyörgött, de vélhetőleg Maat nem hallotta meg szavait. Tovább haladtam, és egyre jobban kezdtem elveszíteni a reményt, hogy valaha is rátalálok a katakombák titkának őrére. Aztán egy sötét sarokban érdekes jelenségre lettem figyelmes. Egy rongyos ruhába öltözött férfi ült a földön, magába roskadva, mindene csupa homok. Csendesen suttogott valamit, és meredten bámult felém, de nem engem né101

zett, mert amikor elmozdultam, nem követett a szemével. A gondolatait szilárd pajzs zárta el előlem. Akkor már tudtam, hogy ő az, és készen álltam arra, hogy áthatoljak a védőbástyán. Nagy előnyt jelentett, hogy ő nem érzékelte a jelenlétemet, közelebb mentem hozzá, hogy érzékeimmel jobban letapogathassam. Több módon is próbálkoztam, de a támadásaim sikertelennek bizonyultak. Aztán eszembe jutott egy nagyon régi módszer, olyan egyszerű volt, hogy senki nem feltételezte a használatát, éppen ezért nem is védték a lélek gondolatait ellene. Aztán egyszer csak benn voltam a fejében, úgy olvastam az emlékképeiben, akár egy regényben. – Nem voltál elég körültekintő, Széth – kuncogtam magamban. A térkép szinte teljesen betöltötte a memóriáját, a többi információ jelentéktelenül kis helyet foglalt el csupán belőle. Az útvesztő hihetetlenül kesze-kusza volt, és legalább tíz kijárattal rendelkezett. A kijáratok kivétel nélkül stratégiailag fontos helyekre nyíltak, de a legmegdöbbentőbb az volt, hogy egyik közülük a fáraó palotájának alagsorába torkollott. Órákig tudtam volna tanulmányozni a tervrajzot, ami kissé veszélyes lett volna az adott körülmények között, így inkább a gondolatátvitelt alkalmaztam. Nehezebben ment, mint vártam. Rettentő lassan haladtam, de nem akartam hibázni, így türelmesen kivártam, amíg minden egyes apróság a helyére kerül. Már majdnem kész voltam, mikor egy eget rengető robbanást hallottam. Csípős füstszag és izzó vörös fény borított el mindent. A lélek is megrémült, és vacogva zárta magát még szorosabbra. – Túl lassú voltam – bosszankodtam. De nem volt időm mérlegelni, mert megpillantottam a tüzet. Úgy tűnt, hogy villámgyorsan közeledik, aztán hirtelen eltűnt, fojtogató szagot hagyva maga után. Körülnéztem. A lelkek akkor már nyugodtan lebegtek, mintha mi sem történt volna, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy futótüzek jönnek, futótüzek mennek, itt lent a világ talán legsötétebb bugyrában. Mikor meggyőződtem róla, hogy a tűz valószínűleg csak egy káprázat volt, mely az itt lakók büntetésének egy része, elindultam a kijárat felé. A kapu azonban nem volt a helyén. 102

– Vajon ez is az itteni tünemények egyike? – kérdeztem magamtól. De nem tudtam sokáig merengeni a kérdésen, mert a következő hallucináció vagy valóság magával sodort. A fantomok érzékelni kezdték, hogy köztük vagyok. Körbevettek, simogattak, kérleltek, hogy maradjak velük és vigasztaljam őket. Egyesek csókolgatni kezdték a lábamat, sírva rimánkodtak, hogy könyörögjek értük. Pár perc múlva már annyian voltak, hogy lélegzethez is alig jutottam. Ha tudtam volna, merre találom a kaput, kitörhettem volna gyűrűjükből, de fogalmam se volt róla, hol lehet. Nem volt más hátra, imádkozni kezdtem a lelki üdvükért. Szavaim idegenül csengtek a füleiknek, de valahogy mégis megérezték, hogy értük szólok. Megnyugodtak kissé, sokan csendesen szipogtak, mások, kik csak a fénysugárként szűrődtek, halványabban kezdtek el világítani, akár a leégni készülő gyertya. – Merre van a kapu? – kérdeztem tőlük suttogva. Egy nő, aki valószínűleg örömlány lehetett életében, mert ledér ruhát viselt, és kihívóan erősre festette az arcát, kézen fogott és a fal felé vezetett. Nem szólt egy szót sem csak maga elé mutatott. Ahol még percekkel azelőtt csak zord szikla állt, most megjelent a halálfejes kapu. Zárva volt. – Nyissátok ki a kaput – kezdte kántálni a milliónyi lélek. A kijárat azonban nem nyílt ki. Közelebb léptem, orrom szinte súrolta a jéghideg követ, mindkét tenyeremet a kapura helyeztem, arra gondoltam, hogy már a túloldalon vagyok és látom a szfinxeket. A kapu akkor nagyon lassan kinyílt, előtte népes csoport várakozott. Konstantin sápadt arcát pillantottam meg elsőként. Megnyugodtam. Ám ekkor hátulról tucatnyian vetették rám magukat, és a lelkek hada szívfacsaróan üvölteni kezdett. – Ne hagyj minket itt sínylődni, vigyél magaddal! – kiabálták. Konstantin egyből mellettem termett, és cibálni kezdte rólam a rám tapadt szellemeket, akik vissza akartak húzni a sötétségbe. Az ajtó záródni kezdett, és én még mindig mögötte álltam. Ekkor Konstantin odaugrott, lábával kitámasztotta az ajtót, engem pedig kirántott a homályból. A kapu óriási dörrenéssel csapódott be mögöttünk. A 103

testem egy merő seb volt, a ruháim szakadtan és mocskosan lógtak rólam. – Gyere, menjünk! – mondta Konstantin vigasztaló hangon. Ha volt valami a világon, amire abban a pillanatban vágytam, akkor az ő volt, ahogy félrehajtotta csodás fejét és rám nézett azzal a bizalmas, mindentudó pillantásával, mellyel azt érzékeltette, hogy ennél jóval nagyobb veszélytől is képes lenne megóvni. – Megérte, a térkép már itt van – mutattam a fejemre. – Gyere, kedvesem, most pihenned kell! – nyújtotta felém a karját, és a világ legragyogóbb mosolyával törölte le arcáról az aggodalmat. Megkönnyebbült sóhajok hallatszódtak mindenhonnan. – Kérlek, helyezd magad kényelembe, ezúttal eltekintünk az etikettől – mondta szívélyesen Ozirisz, mikor a trónhoz értünk. Jólesett leülni, távol a meggyötört lelkek őrjöngésétől, a csendes földalatti zugban. A két Istenségen kívül mindenki állt, hisz jelenlétükben csak kivételezett személyiségek foglalhattak helyet. A megkönnyebbülés kíváncsiságra váltott, kimondatlanul tódultak elém a szavak, melyeket a pillantásokból azonnal leszűrtem, csak tapintatból nem rohantak le azonnal a kérdéseikkel. Kifújtam egy kissé magam, aztán kértem egy papirusztekercset, tollat, tintát és rajzolni kezdtem. A lehető legnagyobb részletességgel vetettem a térképet papiruszra. A munka legalább egy órán át tartott, de senki nem türelmetlenkedett. Időnként felpillantottam, és ők biztatóan néztek rám. Mikor végeztem, a tollat lassan visszahelyeztem a tartójába és rájuk emeltem tekintetemet. Konstantin, aki a legközelebb állt hozzám, mellém lépett. – Szabad? – kérdezte. – Tessék – emeltem fel és nyújtottam oda neki az elkészült rajzot. Olyan óvatosan fogta meg, mint egy hímes tojást, majd odasétált vele Oziriszhez és átnyújtotta neki. Az Istenség tanulmányozni kezdete az útvesztőt. – Milyen furmányos, még az Ízisz templomban is van kijárata, sőt a palotába is nyílik egy. Ez a katakomba behálózza egész Memphiszt 104

és elvezet egészen a sivatagig. Aki ebbe a labirintusba beleveti magát, az észrevétlenül képes mozogni a városban. Roppant leleményes! – A kezünkben vannak. Már az ujjamon érzem a gyűrűt – dörzsölgette a tenyerét Oliver. – Mikor támadunk? – kérdezte Kim a maga ifjonti lelkesedésével. – Türelem, kedvesem, türelem – csitítgatta a bölcs Ozirisz – , mindent a maga idejében. Körültekintőnek kell lennünk, nem hibázhatunk. Egy apró mulasztás, egy nüánsznyi tévedés és az Idő Spirálja elvész. – Memphiszben most szörnyű felfordulás lehet, a hírek szerint az egész város az újjáépítésen dolgozik – mondta Konstantin. – Ezt ki kell használnunk – heveskedett újra Kim. – Igaza van a lánynak – fogta pártját Anubisz –, a káosz lesz a legütősebb fegyverünk, no meg a meglepetésszerű rajtaütés. – Rendben van – adta meg magát Ozirisz –, de mielőtt nekilátnánk a támadási stratégia kidolgozásához, az ellenfeleinket kell górcső alá vennünk. És mivel mindannyiunk közül én ismerem őket a legjobban, kérlek benneteket, hogy hallgassátok meg a mondandómat. – Széth… – mondta szomorkás hangon. – Valamikor ez a név kedvesén csengett füleimnek, talán túl kedvesen is. Ezért is esik még mindig olyan nehezemre szólni róla – szegte le szomorúan a fejét Ozirisz. – A testvérbátyámról beszélek, a véremről és egyben a gyilkosomról. Ma már szégyenteljesen cseng ez a név, bár rengeteg kemeti mégis dicsőíti. Már a világra jötte is szörnyű esemény volt. Széth durván kihasította magát anyánk, Nut testéből. Születésének napja szerencsétlen napnak számít a kemeti naptárban. Sokak szerint ő a szükséges rossz, az ellenpólus, ami nélkül a jó nem is létezhetne. Tudnotok kell, hogy a legváltozatosabb formákban képes megjelenni, de leggyakrabban a disznó, az okapi vagy a szamár külsejét ölti magára. Hatalma óriási, és ezt főleg annak köszönheti, hogy megmentette Ré életét Apóphisz, a kígyó elleni harcban, így a Napisten nem szűkölködött a hálában. 105

Egy szó mint száz, nem lesz könnyű dolgunk, és akkor még a csatlósairól nem is szóltam. Hát igen – sóhajtott Ozirisz –, User, Xish és Hator sem a legegyszerűbb ellenfelek, Venoferről nem is beszélve, akit az apja valószínűleg korlátlan hatalommal ruházott fel, ami azt jelenti, hogy cselszövésben és mágiában már tudja mindazt, amit ő. – Neki is biztosan van gyenge pontja, mint mindenkinek – mondta reménykedve Oliver. – A gonoszsága az, mely a végtelenségig elvakítja – folytatta tovább Ozirisz. – Hiába a hatalom, hiába az erő és az ész, ha szeretet nem táplálja. Ez a legsebezhetőbb pontja, és ezt mi ki is fogjuk használni. Iris – fordult felém –, te leszel a mi legütősebb fegyverünk, a te sugárzó szereteted fogja elpusztítani ezt a bagázst. – Bizalmad megtisztelő, hiszek benne, hogy képes leszek rá – mondtam mindenki legnagyobb megrökönyödésére, csak Konstantin nézett rám megértően, mert ő tudta, hogy miről beszélek. – És most nézzük az útvesztő alaprajzát – vette elő újfent a papiruszt Ozirisz. – Minden kijárathoz őröket fogunk állítani, ők fedeznek majd minket bentlétünk alatt. Három csoportot alkotunk majd, az elsőt jómagam vezetem, a másodikat Anubisz, a harmadik csoport vezetésére pedig Konstantint javaslom. Van valakinek ellenvetése, vagy más javaslata? Nem volt, a javaslattal mindenki egyetértett. – Köszönöm. Kim átvennéd Lámiától az őrző szerepét, és vigyáznál a fáraóra, akiben jelenleg Antef lelke lakozik? – Természetesen, Ozirisz. – Akkor ti ketten lehetnétek az én csapatomban. – Megtisztelnél vele – kacsintott Kim. – Anubisz, megkérlek, hogy vezesd és óvd Olivert és Lámiát. – Mindent elkövetek azért, hogy dicsőséget hozzunk rád és a Holtak Birodalmára, uram – felelte Anubisz. A nagy Isten hálásan nézett segítőjére és hű társára, majd folytatta.

106

– Gondolom, ebből egyértelműen kiderül, hogy a harmadik csapatot Iris és Konstantin alkotja. Ők már évszázadok óta vigyázzák és óvják egymást, az együttműködésük tökéletes lesz, ebben nem kételkedem. – Igyekszünk rászolgálni bizalmadra, uram – tette a szívére a kezét Konstantin. – Most pedig térjetek vissza a világotokba, és pihenjétek ki magatokat! Holnap naplementekor várunk titeket ugyanott, ahol ma megnyílt előttetek birodalmam kapuja. A támadási terv addigra meglesz – intett Ozirisz. Távozásunk kevésbé volt látványos, mint érkezésünk. Egy szempillantás alatt a pálmaliget fái közt találtuk magunkat. A palotába érve az aggódó Lámiával találtuk szembe magunkat, Konstantin elnézést kért és elszáguldott a szobánk felé. – Hol voltatok ennyi ideig? – méltatlankodott duzzogva. – Ha tudnád, hogy milyen jó hírt hoztunk, akkor nem lennél enynyire dühös – mosolyogtam rá. – Mond már, Iris, vagy talán élvezed, hogy kínozhatsz? – Oliver jól van, él és virul a Holtak Birodalmában. – Honnan tudod? – Onnan, hogy találkoztam vele. – Ti jártatok a Holtak Birodalmában? – Igen, és el sem tudod képzelni, mennyi minden történt ott velünk. – Mesélj el mindent részletesen! – kérlelt. A legapróbb részletekig mindenről beszámoltam neki, csevegésünket a beviharzó Konstantin szakította félbe. – Gyere, Iris, itt az ideje, hogy lepihenj, holnap nehéz nap vár ránk. Nem tiltakoztam, hisz a fáradtságtól, már többször is lecsukódott szemem.

107

– Van egy kis meglepetésem számodra – mondta kedvesen. Mikor beléptünk a szobába eltátottam a számat az ámulattól. Az ágyunk puha pehelypárnákkal és paplanokkal volt ágyazva. – Ezeket meg honnan szedted? – Csináltattam. – Mégis kivel? – Az öltöztető mesterrel. Képzelheted, hogy milyen képet vágott, amikor elmondtam neki a kívánságomat. Eleinte azt hitte, hogy meghibbantam, aztán mikor kész lett, zsenivé kiáltott ki. Szerintem megcsináltam számára az évezred üzletét, sorozatgyártásba kezd, már most rengeteg megrendelése van. – Ez fantasztikus, és mi is jól alszunk végre. Visszagondoltam a kényelmetlen kemény priccsre, a vékony gyolcstakaróra és a párnának nem nevezhető valamire, amit a kemetiek a fejük alá tesznek. – Isteni – süppedtem bele fürdés után a pihék lágyságába. – Szerintem ez még fokozható, bújt szorosan hozzám Konstantin. – Gondolod? – Remélem – mondta játékosan, hangjából sütöttek a vágy mindent elsöprő rezdülései. Megszédítettek a hullámok, amik a testéből áradtak, légzésem először lelassult majd eszelősen felgyorsult. – Én biztos vagyok benne – búgtam a fülébe.

108

A tükör A terv ésszerű volt és roppant logikus, mellőzte a Széth által oly jól bevett módszereket, a cselszövést és az ármányt. Amint sikerül kellőképpen közel kerülni az ellenséghez, Ozirisz beazonosítja a tartózkodási helyüket, azután a csapatok három különböző irányból támadásba lendülnek. Amennyiben mégsem egy helyen tartózkodnának ellenfeleink, úgy az egyes osztagok egy időben veszik fel a harcot a különböző helyszíneken. Teljes volt a létszám. Lámia és Oliver, ki még mindig Antef testében időzött, szoros közelségben beszélgettek, időnként megmegérintve egymás karját. Kim és Hór-Aha testébe száműzött Antef távolabb álltak, a pap csodálattal nézegette az Isteneket, kiket addig még csak falfestményeken láthatott. Konstantin elmélyülten diskurált Anubisszal, ki tudja, miről, csak annyit lehetett látni, hogy Anubisz időnként elvörösödik a dühtől. Ozirisz rezzenéstelen arccal ült a trónján, cseppet sem látszott gondterheltnek vagy izgatottnak, olyan volt, mint mindig. Méltóságteljes. – Az akciót még ma éjjel megejtjük – mondta Ozirisz. – Akkor vissza kell térnünk Memphiszbe – vetette fel Oliver. – Ott vagyunk – jelentette ki a nagy Isten. – Az hogy lehetséges? – kérdeztem meglepetten. – A Holtak Birodalma minden alatt ott van, csak a megfelelő kijáratot kell megválasztani. – Ez azt jelenti, hogy ott megyünk fel, ahol akarunk? – folytattam a faggatózást. – Fogalmazzunk úgy, hogy ott, ahol én akarom. – Akkor ez leegyszerűsíti a dolgunkat, mert így egyből az útvesztőben lehetünk. – Ezt jól látod, Iris.

109

– Mielőtt azonban sor kerülne erre, még lenne egy fontos dolog, amit meg kellene beszélnünk – mondtam kissé feldúltan. – Mégpedig? – Antef ügyét. – Sokat gondolkodtam a dolgon, kedvesem – ráncolta össze homlokát Ozirisz, de sajnos tehetetlen vagyok. A teste halott, és ez ellen nem tehetek semmit, ha tehetnék, magam sem lennék e földalatti világ lakója. Sajnos, Ré nem ruházott fel azzal a képességgel, hogy holtakat tudjak feltámasztani, csak az őrzésüket bízta rám – mondta Ozirisz keserűen. – Semmi baj – szólalt meg Antef mindenki legnagyobb megdöbbenésére –, szívesen maradok itt szeretett Isteneim között. – És mi hálásak leszünk neked ezért – bólintott Anubisz, így fejezve ki tiszteletét a nemes lélek iránt. – Akkor már csak egy dolog maradt hátra – szólalt meg Oliver – , vissza kell cserélnünk a testünket. A testcsere szinte észrevétlenül zajlott le, hiszen Antef semmiféle ellenállást nem tanúsított. Oliver játszi könnyedséggel siklott bele Hór-Aha porhüvelyébe, melyet annyira kedvelt. Csak az arckifejezések változásán lehetett észrevenni az esemény megtörténtét, más nem volt, ami árulkodott volna az átalakulásról. Megkönnyebbülten sóhajtottam föl. – Most, hogy ezen a dolgon is túl vagyunk, megkérdezlek titeket, készen álltok a harcra? – emelte fel hangját a Holtak Birodalmának ura. – Igen – feleltük kórusban. – Akkor megkérlek benneteket, hogy hagyjatok magamra egy kis időre. Most bele kell tekintenem Széth gondolataiba, és fel kell térképeznem a tartózkodási helyét. Mindnyájan átvonultunk a szomszédos terembe, a feszültséget kézzel lehetett tapintani. – Lehet, hogy ez az utolsó éjszakánk itt – mondta nem kis örömmel Kim.

110

Közülünk ő vágyott vissza legjobban a huszonegyedik századba, hiszen egyedül ő volt annak a kornak a szülötte. Nem tudta megszokni és megszeretni az ókort, bármennyire is próbálta. Neki túl magasztos volt ez a világ és túl pátoszi. Ő a hamburgert és a CocaColát szerette, a rockzenét és a farmert. Anubisz és Konstantin újra kezdték a diskurzust. Hosszasan néztem, ahogy hevesen tanakodnak és indulatosan gesztikulálnak. Egy idő után kedvesem megérezte értetlen pillantásomat és rám emelte ragyogó, smaragd szemét. – Máris megyek hozzád – mondta a sugárzó szempár. Pár perc múlva már mellettem állt és gyengéden átölelt. – Ne aggódj, drágám, minden rendben van, a helyzet az, hogy Anubisz most hallott először arról a „kis” szerződésről, amit a véristenekkel kötöttünk. – A, szóval ezért vöröslött annyira az arca. – Jól láttad, nem dobta fel túlzottan a dolog. – Mi köze mindehhez Anubisznak? – Nagyon is sok, az ő feladata, hogy az ilyen és hasonló jellegű szerződéseket betartassa. – Szóval ő az Istenek legfelsőbb ügyésze. – Valami olyasmi. – Te pedig próbáltál érvelni pro és kontra. – Látod, milyen jól ismersz. – No és mire jutottatok? – Arra, hogy mivel mi nem vagyunk Istenek, így szemet hunyhat a dolog felett, és azt javasolta, hogy amennyiben sikerül visszaszereznünk az Idő Spirálját, sürgősen tűnjünk el Kemetből, és ebből az elátkozott évezredből. – Pompás, és mi lesz akkor, ha nem sikerül? – Hát az roppant kínos lenne, de gondolkodjunk pozitívan! Sikerülni fog és kész. – Szóval feladtad azt a nagybecsű törekvésedet, hogy megakadályozd a vámpírfaj létrejöttét.

111

– Hmm. Tulajdonképpen igen is és nem is. Egyelőre lemondok róla, de a jövőben is küzdeni fogok azért, hogy megakadályozzam a sokasodásunkat. Elegen vagyunk már így is. – Örülök, hogy így látod. Hidd el, helyesen tekintesz a dologra, és biztos vagyok benne, hogy nem fogod megbánni a döntésedet. Ami pedig a vámpírfaj jövőjét illeti, kétségeim vannak afelől, hogy mesterségesen szabályozható lenne a szaporodás. Még ha a Principátus törvényben írná is elő, mindig lenne, aki megszegné a törvényt, nem beszélve arról a tényről, hogy minden teremtmény ösztönösen törekszik a fajfenntartásra, és én úgy gondolom, joggal teszi ezt. – Bizonyos keretek között, Iris, bizonyos keretek között – mondta nyomatékosan. – És ki dönti el, mik azok a keretek? Fejenként egy utód, talán kettő? És meddig élnek a vámpírok? Mit gondolsz, hány vámpírnak van lelkiereje az örökléthez? Hisz körülötte minden változik, századok jönnek, századok mennek, csak ő marad mindig ugyanaz. Halált lát és születést, fejlődést és pusztulást. – Látod, ebben igazad van. Kevesen maradtunk a régi korokból, sokan választották közülünk az önkéntes pusztulást. Felébredtek egy szürke téli alkonyon és egyszerűen belesétáltak a lobogó tűzbe. Ezek a vámpírok maradványokat sem hagytak maguk után, sőt nagy kétségbeesésükben még búcsúlevelet sem írtak. Ha keresi is őket valaki, az hamar feladja, és senki sem tudja meg, hogy miért és miként mentek el. – Szomorú, amit mondasz. Jó lenne tenni ez ellen valamit – néztem rá bánatosan. – Talán hozzak létre egy pszichoterápiával foglalkozó intézményt vámpírok számára? – húzódott mosolyra a szája. – Nem is rossz ötlet – mondtam lelkesen. – Viccelsz, soha nem tennék be a lábukat egy ilyen helyre, büszkébbek annál, hogy bárkitől is segítséget kérjenek. – De azért meg lehetne próbálni – erősködtem. Beszélgetésünknek a beviharzó Ozirisz vetett véget. 112

– Megvannak – közölte minden előzetes nélkül –, mindnyájan a labirintusban lapulnak akár a patkányok. Sejtelmük sincs arról, hogy mire készülünk. – Az útvesztő melyik részén tartózkodnak? – kérdezte Konstantin. – Van egy központi helyiség, egy kiszélesedő bugyor, nem messze az Ízisz templomtól. – Milyen menekülési útvonalaik vannak? – tudakolta Anubisz. – Gyertek, megmutatom a térképen. Mindnyájan a papirusz fölé hajoltunk, és lélegzetvisszafojtva hallgattuk Oziriszt. A földalatti teremnek három kijárata volt, egy a sivatagba vezetett, egy az Ízisz templomhoz, egy pedig a palotához. – A tervem a következő, a három csapat eltorlaszolja a kijáratokat, és csapdába ejti az ellenséget. Ne számítsatok rá, hogy önként megadják majd magukat, harcolni fognak az utolsó csepp vérükig. – Remélem is – szólalt meg harciasan Konstantin –, gyűlölök küzdelem nélkül győzni. – Mielőtt harcba indulnánk, engedjétek meg, hogy egy ősi rítussal erősítsem szellemi és testi erőtöket – szólt Ozirisz emelkedett hangsúllyal. Majd elővett egy arany tálat, eret metszett magán, és vérét az edénybe csurgatta. Aztán körbement és a vörös nedűvel mindannyiunk homlokára rajzolt egy apró jelet, mely egy bika szarvát formázta. Konstantin, Lámia, Oliver és Kim lemerevedve álltak, a vérszagtól teljesen megmámorosodva. Ozirisz láthatólag nem vett tudomást a dologról, én azonban rögtön a segítségükre siettem. Nyugtatgatni kezdtem őket és kértem, hogy gondoljanak a harcra, arra, hogy ez az isteni vér segítségükre lesz majd a győzelemben. Nagy nehezen sikerült lecsitítanom őket, olyannyira, hogy már más dolgokra is képesek voltak koncentrálni. – Indulnunk kell! – adta ki az utasítást Ozirisz. Csoportokba rendeződtünk. A matéria ismét megnyílt és hirtelen az útvesztő kellős közepén találtuk magunkat. 113

– Már jártam itt – súgta a fülembe Konstantin. – Mikor? – Nem sokkal azután, hogy Kemetbe érkeztem, ezen a helyen tartottak fogva a véristenek. Miközben vártunk arra, hogy Ozirisz megadja a jelet, próbáltam a gyűrűre koncentrálni, bíztam benne, hogy minél előbb megjelenik majd lelki szemeim előtt, de nem láttam sehol, csak az ellenség jelenlétét éreztem egyre erősebben. Aztán elkezdődött. Lassan, hangtalanul hatoltunk be a rejtekhely felé vezető folyosókba. Mikor a bejáratokhoz értünk, szembe találtuk magunkat velük. Ellenfeleink a terem közepén álltak, és úgy néztek ránk, mintha valamilyen idegen bolygóról érkeztünk volna. Meglepetésükben még védekezni is elfelejtettek. Aztán magukhoz tértek, és az első támadási hullámot acélosan verték vissza. Széth középen állt, kivételesen emberi alakban. Egy meglepően jóképű, huszonöt év körüli férfi testét öltötte magára. A bőre bronzbarna és hihetetlenül sima volt, csak nagy fekete szemei alatt látszódtak apró sötét karikák. Fehér ágyékkötőt és királykék övet viselt, meztelen felsőtestén szikár izmok rajzolódtak. Hollófekete vállig érő haja laza hullámokban omlott a vállára, puha szája a dühtől enyhén megrándult. Venofer és a véristenek őt próbálták fedezni. User, Hathor és Xish szemében izzóan lángolt fel az eszeveszett vérszomj. Konstantin, Oliver és Anubisz álltak a legközelebb hozzájuk. User volt a legerősebb köztük, hatalmas izmok dagadtak vörös testén, a bivalyfej félelmet nem ismerő tekintettel kutatta a vele szemben állókat. Hathor és Xish is előre lépett, a belőlük áradó harag sötét fuvallatként fodrozódott a levegőben. Oliver és Anubisz a három szörnyisten felé lépett, mire azok támadásba lendültek. Xish a kosszarvú fajzat majdnem felöklelte Olivert, de szerencsére még időben sikerült kitérne az éles szarvak útjából. Hathor, a bika fújtatva rohanta le Anubiszt, aki a sakálok fürge mozgásával cselezte ki a dühöngő vadállatot. User a háttérben maradt, onnan figyelte a küzdelmet, az ő feladata valószínűleg az volt, 114

hogy védje Széth-et és fiát. Venofer kihívóan nézett Konstantinra, a gyűlölet parazsa, szikrákat szórt a levegőben. – Talán inadba szállt a bátorságod? – sziszegte. Konstantin egy végtelennek tűnő pillanatig némán állt, az undor és a megvetés átjárta gyönyörű vonásait, melytől arca még soha nem látott kifejezést öltött, majd megszólalt: – Eddig csak azért nem pusztítottalak el, te fattyú, mert azt hittem, a szerelem teszi mindazt veled, amit mostanában cselekszel. De tévedtem, amikor magamban bizalmat szavaztam neked, hisz te rútul elárultál, és most már tudom, hogy nem érdemelsz mást csak halált. Hogy voltál képes annyi életet kioltani, hisz fél Memphisz halott? Ne várj feloldozást, és ne hidd, hogy a szerelem mindenre feljogosít. – Ne játszd itt az ártatlant, Konstantin, mindenki tudja, hogy embervéren élsz, akárcsak én. Nincs jogod ítélkezni fölöttem. Iris pedig az enyém lesz, és az égő máglyáról fogod végignézni, ahogy magamévá teszem – harsogta a herceg. Egy pillanatra azt hittem, hogy nem jól hallok. Úgy tűnt, hogy megáll az idő, csak a csend feszültségét lehetett észlelni, no meg a Konstantin halántékán lüktető ér finom pulzálását. Aztán hirtelen Venoferra vetette magát. User azonnal mellettük termett, de a herceg intett neki, hogy ne avatkozzon bele. A két test egymásnak feszült, mindkettőt a szerelem és a gyűlölet tüze hajtotta. Venofer kiszabadította bal karját és több helyen is beletépett Konstantin húsába. Ő azonban nem hagyta magát és mély sebeket ejtett ellenfele bal combján és oldalán. Mindenki tudta, hogy ez a küzdelem élet-halál harc. A levegő megtelt átható vérszaggal és keserű méreggel. Konstantin arcáról patakokban ömlött az élet vörös folyása, végig csorgott a nyakán és meztelen mellkasán. Ez azonban cseppet sem zavarta, sőt erőt adott neki. Hatalmas ugrással vetette rá magát a hercegre. Pár pillanatig nem láttam semmit, csak a két egymáson guruló testet. Majd amikor Venofer megpróbált kivédeni egy újabb támadást, nyakát óvatlanul felkínálta Konstantinnak. És ő harapott. Tűhegyes metszőfogai játszi könnyedséggel hasították át a torok lágy szö115

veteit. A vér tódulni kezdett a nyaki ütőérből, de legnagyobb meglepetésemre Konstantin egy cseppet sem ivott belőle. Nem tudni, hogy sikerült leküzdenie az ösztöneit, de megtette. Elfordult, a haldoklót a földön hagyta és visszalépett a bejárathoz. Széth őrjöngött dühében és fiához rohant, kezét rászorította az érre, de a vér továbbra is tódult, hatalmas pocsolyává duzzadva. Senki nem támadott közülünk, volt bennünk annyi becsület, hogy megadjuk a tisztességet a haldoklónak. Elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy közbelépjek. A szeretetet hatalmas sugárban zúdítottam rájuk, hirtelen nyugalom szállt meg mindenkit, de legfőképpen Széth-et. Mikor a hercegből elillant a földi élet utolsó szikrája is, Széth lezárta a szemeit, majd Oziriszre nézett. – Látod, testvérem, Ré, az igazságos megbüntetett – mondta halkan. A pillantása hideg volt, szinte erőltetetten érzelemmentes. – Megérte? – kérdezte Ozirisz. De Széth nem felelt, egyre csak halott fiát bámulta. – Amiért jöttetek, már nincs nálam – szólalt meg végül. A szavak hallatára Oliver felhördült. – Hol van? – kérdezte Ozirisz nyugodt hangon. – A Lelkek Tükrébe zártam. – De hisz a tükör már rég megsemmisült. – Sokan így hiszik, pedig ép és sértetlen. – Megmondanád, hol találjuk? – mondta Ozirisz kissé ingerülten. – Arra magatoknak kell rájönnötök, csak annyit mondok, hogy a napsugár soha nem érinti, és a csillagok vigyázzák. Járjatok szerencsével! – mosolyodott el gúnyosan és intett a véristeneknek, hogy engedjenek szabad utat nekünk. – Ne engedd el őket, a lelkük már a miénk! – sivították a fajzatok. – Küldd rájuk pusztító haragodat! Vesd máglyára őket! Mozdulatlanságba merevedtünk. Ozirisz tudomást sem vett róluk, elindult az egyik kijárat felé.

116

– Ne törődjetek velük, kövessetek! – mondta méltóságteljes hangján. Utánamentünk, hátra se néztünk, bár még mindig hátunkon éreztük szúrós tekintetüket. Konstantin mellé léptem és kisimítottam homlokából a véres hajfürtöt, hálásan nézett rám, és valami megbocsájtás félét remélt. – Ez elkerülhetetlen volt – mondtam vigasztalón. – Gondolod? – Tudom – törölgettem meg vértől maszatos arcát ruhám szegélyével. – Gyere, kedvesem! – nyújtottam felé a kezemet. – Haza akarok menni – mondta, és én tudtam, hogy a comói kastélyra gondol. – Hazamegyünk, ígérem – simogattam meg hófehér arcát. Pár pillanat múlva ismét a Holtak Birodalmában voltunk, a hatalmas trón üresen állt. Ozirisz udvariasan a türelmünket kérte, és sietve elvonult az Albirodalom felé. – Gyere, drágám, üljünk le! – húztam Konstantint egy távoli üres sarok felé. Nagyon emberi sóhajtás szökött ki belőle, és fejével beleegyezően bólintott. A csöndes szegletben megnyugtató félhomály honolt, a döngölt földpadló hideg volt, de mégis jólesett rákucorodni. – Iszonyatos voltam, igaz? – kérdezte halkan. – Csak azt tetted, amit tenned kellett. – Félek tőle, hogy Isten válasza más lenne. – Isten megbocsátó. – Én is mindig ebben reménykedem – nézett bele a sötétbe. Olyan közel húztam magamhoz, amennyire csak lehetett, és becéző szavakat suttogtam a fülébe. A megnyugvás lassan kezdett eluralkodni rajta, gyönyörű arca kitárult, akár az ablak egy derűs reggelen. – Szeretlek – suttogta a fülembe. Szerettem volna én is ugyanezt visszasúgni, de Ozirisz érkezése belém fojtotta a szót. Kezével intett, hogy figyelmet kér.

117

– Bizonyára sokatokban felmerült a kérdés, mi is az a Lelkek Tükre? – kérdezte, majd hosszú hatásszünetet tartott. – Rendben van, akkor kielégítem kíváncsiságotokat – mondta mosolyogva. – A Lelkek Tükre egy mágikus tárgy, mely lecsupaszítva, teljes valójában jeleníti meg a lelket. Senki nem képes kijátszani, vagy becsapni a tükröt. A mai napig abban a tudatban voltam, hogy a bűvös tárgy megsemmisült egy száz évvel ezelőtti összecsapásban, melyet Széthtel vívtam, de tévedtem – pirult el, majd folytatta. – Van azonban még egy tulajdonsága a tükörnek, mely cseppet sem szívderítő. Csak annak adja ki a belsejébe rejtett dolgokat, akit tiszta szívűnek ítél, akit pedig nem ítél annak, azt halállal sújtja. És még valami – mondta nagyon komoly arcot vágva –, kizárólag csak az járulhat a színe elé, aki jogos tulajdonosa a benne elrejtett tárgynak vagy gondolatnak. És mint mindnyájan tudjuk, ez a személy Oliver, vagy Hór-Aha, ahogy óhajtjátok. Oliver keresztbe font karokkal állt az ajtóban, és kissé sápadtan hallgatta a Nagy Istent. Mohazöld szemeit szikrázó ezüstbe vonta a lecsorduló gyertyák fénye. Fiatalabbnak látszott, mint valaha. Megköszörülte torkát, és csendesen megszólalt. – Nincs mitől tartanom, állok elébe. – Örömömre szolgál, fiam – mondta Ozirisz nyájasan. – Így hát nincs más hátra, mint hogy megtaláljuk. – A napsugár soha nem érinti, és a csillagok vigyázzák – ismételtem el magamban a mondatot. – Ez azt jelenti, hogy a szabad ég alatt van, mégsem éri a nap. Talán egy mély kútba rejtették, ahová a fény nem tud behatolni, de a csillagokat látni még az aljából is – morfondíroztam. – Talán tudom a megoldást! – kiáltottam fel. – Hallgatunk, Iris – bólintott Ozirisz. – Szerintem egy feneketlen kútban van, melynek aljára soha nem szűrődik le a napsugár, viszont a csillagokat látni lehet a mélyből. Hátamon éreztem Konstantin büszke tekintetét. – Ez az! Nekem hogy nem jutott eszembe? – dühöngött mosolyogva Ozirisz. – Tudom is, hogy hol lehet az a kút. A Nasszer-tó 118

keleti partján van, közel a sivataghoz. Egy ősrégi nép él azon a helyen, kiket maluboknak neveznek. Még az őseik ásták a kutat, és a szellemeik laknak benne. A kút olyan mély, hogy emberi léptékkel órákig is eltarthat a lejutás, és olyan egyenes, hogy még a legaljáról is látni lehet az eget. Nehéz lesz megszerezni a tükröt, mert az a szellem irtózatosan komisz, a legkomiszabb, akivel eddig találkoztam. – Ezzel nem lesz gond – szólalt meg váratlanul Kim. – Bocsáss meg, kedvesem, elfelejtettem, hogy egy szakértő is van köztünk. Kim elmosolyodott, majd kérdések özönét zúdította Oziriszre. Mindent tudni akart a szellemről, érdeklődött megjelenési formájáról, viselkedéséről és szokásairól. A holtak istene a tőle megszokott türelemmel válaszolgatott. Oliver kissé távolabb húzódott, magányosan álldogált, hátát a kőfalnak vetette. Valami nyugtalanítót láttam az arcán, ami nem hagyott békén. Némán odamentem hozzá. – Mi a baj? – kérdeztem. A korábbihoz hasonló aggodalmas tekintettel nézett rám, volt benne valami meghatározhatatlan bizonytalanság vagy félelem. – Nekem elmondhatod. – Gyávának fogsz tartani. – Soha nem tennék ilyet – néztem rá ellágyulva. – Félek attól a nyomorult tükörtől – bökte ki. – Nincs mitől félned. – Vajon mit fogok benne látni, Iris? – ragadta meg a kezemet, majd saját maga válaszolta meg a kérdését. – A lecsupaszított valómat, az esszenciámat, amiről mit sem tudok. – Én viszont annál többet tudok róla. Tudom, hogy nemes lelkű vagy és pallérozott elméjű, de ami mindennél fontosabb, tudsz szeretni és részvétet érezni mások iránt. – És tudok gyilkolni. – Igen, azt is tudsz, de csak azért, hogy életben maradhass. Mondd, mi mást tehetnél? 119

– Elpusztulhatnék. Nem is lenne olyan nehéz. Szörnyen feldühített a szavaival, melyek úgy vágtak belém, akár a szike. Azonnal meglátta arcomon az érzelmeket, melyeket ostoba mondata váltott ki. – Ne haragudj! – mondta csendesen. – Verd ki a fejedből az ilyen és az ehhez hasonló gondolatokat! – fortyantam fel. – Megpróbálom – nézett rám még mindig sajnálkozva. – Nálatok ez már rögeszme, Konstantin is folyton sanyargatja magát az elméleteivel. Úgy látszik, ez belétek van kódolva, mint valami különleges faji sajátosság. Attól pedig ne félj, amit a tükörben fogsz látni, mert az a valóság lesz. Még jobban hozzásimult a hideg kőfalhoz, mintha az magába zárná és megvédené attól, amitől annyira tart. Sokáig álltunk még ott szótlanul, az aurámmal nyugtattam, és ő átengedte magát nekem.

120

Nebehut kútja Az éjszaka csöndes volt, csak a tó felől hallatszó nádsuhogás törte meg a hangtalanságot. A kút mellett álltunk, és vártuk, hogy Kim és Oliver behatoljanak a mélybe. Lámia egyik lábáról a másikra lépdelt, türelmetlenül szorongatta a Kristály Szemet. A szem misztikus fénye merészen világított bele az éjszakába. Lenéztem a sötét mélységbe, ahonnan cseppet sem kellemes szagok áradtak a felszín felé. Kriptaszag keveredett valamilyen jázminhoz hasonló illattal. A szellemek jelenlétét is érezni lehetett, bár igen kis mértékben, de ahhoz épp elegendően, hogy a karomon felborzolódjon a szőr. Hosszas tanakodás után Lámia Oliver homlokára erősítette a szemet, mely így leginkább egy bányászlámpára emlékeztetett. – Mehetünk – adta ki az utasítást Oliver, és lassan ereszkedni kezdett. – Várjatok, én is veletek megyek! – kiáltottam. – Pszt, csendesebben! – szólt rám Kim. – Ezért Konstantin a fejemet fogja venni – mondta Oliver. – Majd meggyőzöm, ne aggódj! – Lámia, el ne mozdulj innen, és ha bárki közeledne, vagy bármi furcsát észlelnél, kérlek, üzend meg gondolataid útján! – mondta kedvesének aggódva Oliver. – Őrködésben verhetetlen vagyok – mosolygott rá Lámia. – Indulás! – markolta meg a kötelet Kim. Oliver haladt legelöl, fején a Kristály Szemmel, majd Kim, legutoljára pedig én következtem. Minél mélyebbre süllyedtünk, annál hidegebb lett. Nem siettünk, megfontoltuk minden mozdulatunkat. Már legalább egy órája ereszkedtünk lefelé, amikor a levegő szokatlanul langyos lett, simogatóan enyhe, akár egy nyári fuvallat. A mélyből suttogás hallatszott. – Meglakolsz – kántálták a hangok. 121

Nem törődtünk velük, csak szorosan fogtuk a kötelet, és lábunkat a kőfalnak vetve másztunk lefelé, az örök sötétség felé. A suttogás egyre csak hangosabb lett, már szinte elviselhetetlenné vált a hangok utálkozó áradata, de még mindig nem láttunk senkit. – Rejtőzködnek – adta tudtunkra Kim. Majd kiugrott a szívem, megállás nélkül kémleltem a feketeséget, és próbáltam felmérni merre lehetnek a teremtmények. – Mutassátok meg magatokat! – kiáltottam. – Pszt… elriasztod őket! – szólt rám Kim. Újból hátranéztem. Addigra már ott lebegtek körülöttem, áttetsző karjaikkal megérintettek, sőt egyenesen tapogattak, ahogy egy ismeretlen tárgyat szokás. Hadonászni kezdtem, hogy elkergessem magamtól őket, de ők erőszakosak voltak, és nem hagyták magukat. – Oliver, irányítsd rájuk a szemet! – ordította Kim. Mikor a fény rájuk vetült, szétrebbentek, akár egy madárraj. Csend lett ismét, és mi akadálytalanul haladtunk tovább. Aztán eltelt egy újabb óra, de a lények nem mutatkoztak. – Szörnyen mély ez az átkozott kút – mérgelődött Oliver. – Az is lehet, hogy feneketlen – mondta Kim. Megint hűlni kezdett a levegő, mindenfelé jégcsapok lógtak a falakról. Egyre nehezebben haladtunk. Tagjaink elmerevedtek, a fal csúszóssá vált, és alig kaptunk levegőt. A lény közvetlenül mellettem bukkant fel. Anyaga meghatározhatatlan volt, nem tudtam megmondani, hogy materiális vagy csupán egy energiamező. A jelenés időnként összetömörült, majd újra szertefoszlott, akár a köd. – Nézz rám, Iris! – mondta, a hangja olyan volt, akár a simogatás. Nem parancsolt, nem könyörgött, csak egyszerűen megkért, hogy emeljem rá a tekintetemet. Ellenállhatatlan volt ez a hang, soha nem halottam még hozzá foghatót. – Csak általad válhatok láthatóvá – dalolta, akár egy szirén. Szememmel próbáltam követni, de nagyon nehezen állt össze újra a ködtest. Mikor végre újraformálódott, megpillantottam az arcát. Mosolygott, az óriási kék szempár megtelt könnyel, és úgy csillogott, akár a 122

gyémánt. Éreztem az energiát magam körül, és a meleget mellyel átölelt. – Szóval eljöttél – sóhajtott fel megkönnyebbülve. – Te vártál rám? – Mióta az eszemet tudom. – Te tudtad, hogy egyszer eljövök? – Nagyon bíztam benne. – Miért? – kérdeztem. – Mert csak te láthatsz – mondta megindító hangon –, és mert kedves vagy számomra. Mert angyal vagy, és mert megvan benned mindaz, amire áhítozom. – Ki vagy te? – Bocsáss meg, udvariatlan voltam és nem mutatkoztam be. Nebehut vagyok. Oliver és Kim még mindig a kötélen lógtak, furcsán néztek rám. – Mindent megmagyarázok – böktem oda, és gyorsan visszafordultam, nehogy a teremtmény újra eltűnjön. – Hogy keletkeztél? – Soha nem firtattam. – Mióta vagy itt? – Az idők kezdete óta. – Szellem vagy? – Igen, az vagyok, de nem egy halott szelleme. – A megjelenésed zavarba ejtő, még azt sem tudom, hogy férfi vagy-e vagy nő. – Változom, bármi lehetek. Olyannak látsz, amilyennek akarsz, megtestesítem a vágyaidat – mondta bársonyos hangon. – Neked is vannak vágyaid? – Vannak – hagyta el ajkát egy szívet tépő sóhaj. – Mik lennének azok? – Hogy kijussak innen, hogy lássak és láttassam magam, hogy élvezzem a nap melegét, az esőt. Hogy tapintsak dolgokat, hogy engem

123

tapintsanak, hogy legyenek céljaim és álmaim, hogy érzékeljem az idő múlását és az elmúlást. – Megértelek – mondtam megilletődve. – Tudom, hogy miért jöttetek – váltott témát. – Akkor azt is tudod, hogy mennyire fontos számunkra, hogy megszerezzük. Bólintott és így szólt: – Gyertek utánam, megmutatom, hol van. A kút falán egy nyílást fakasztott, mely egy tágas terembe vezetett. Intettem Kimnek és Olivernek, és ők szótlanul követtek. Nebehut kecsesen úszott a levegőben, mi pedig nesztelenül lépkedtünk utána, nehogy megzavarjuk a csendet, mely mindent behálózott. A Lelkek Tükre a sarokban állt, hófehér selyem borította, Nebehut egy laza mozdulattal lerántotta róla a sikamlós anyagot. A tükör akkora volt, hogy mikor belenéztünk, tetőtől talpig láthatóvá váltunk benne, és olyan szikrázóan tündökölt, hogy a Kristály Szem fényét, alig lehetett látni mellette. – Megkérlek, Iris, hogy közvetíts – szólt lágy hangon a szellem. – Természetesen – mondtam. – Kérd meg Olivert, hogy lépjen a tükör elé. – Oliver lépj a tükör elé! – mondtam. – Jól csinálod – dicsért –, most mondd neki, hogy gondoljon arra a dologra, amit a tükörbe rejtettek. – Oliver, kérlek, gondolj az Idő Spiráljára! – Innentől már nem lesz szüksége a segítségemre – úszott hátrébb a szellem. És valóban nem volt rá szükség, a tükör maga közölte a kívánságait. – Nyisd meg a lelkedet, Oliver! – szólt a bűvös hang. Oliver életei peregni kezdtek a tükörben, akár egy film. Hór-Aha jelent meg először, aztán az őt követő fáraók, majd a többi test, melyeket hosszú léte folyamán bitorolt. Különböző korok, városok, másmás viseletek, férfiak és nők, öregek és gyermekek. Majd legvé124

gül megjelent Oliver, a vámpír. A kép elsötétült, majd újra kivilágosodott. Újabb arcok jelentek meg, halottak arcai, csak egy közös volt bennük, az apró seb a nyakukon. – Az áldozataim – suttogta Oliver elszörnyülködve. – Felismered őket? – kérdezte a tükör. – Igen – mondta könnyes szemmel. – Készen állsz arra, hogy megbűnhődj? Oliver bólintott. – Visszatérhetsz a világodba, de csak halandóként. Örökre elveszted a sötét ajándékot, a halhatatlanság gyümölcsét. Oliver ismét bólintott. – Most nyúlj belém, és vedd ki a gyűrűt! A tükör apró vízköröket formázva nyílt meg, és Oliver könnyedén kiemelte belőle a spirál gyűrűt. – Most menj! – utasította a tükör, majd végleg sötétségbe borult. A csend nem is lehet dermesztőbb, mint akkor volt. – Sajnálom – fordult felém Nebehut. Oliver meredten nézte a gyűrűt, majd halkan megszólalt. – Iris, van Isten? – kérdezte szívtépő hangon. – Igen, van – fogtam meg a kezét. – Akkor nem értem, miért van ennyi szenvedés? – Talán azért, hogy értékelni tudjuk a szeretetet. – El fogom veszíteni Lámiát és titeket is. – Soha nem fogsz elveszíteni minket – öleltem meg. Nebehut a sarokba húzódva hallgatta beszélgetésünket, arcát ráncba vonta a részvét. Aztán a szellem vonásai kisimultak és elmosolyodott. – Van megoldás – vetette oda büszkén. – Bocsáss meg, Oliver, a szellem akar valamit mondani – léptem oda Nebehuthoz. – Hogy érted, hogy van megoldás? – Újra vámpírrá kell változtatni, tudtommal csak egy apró harapás az egész. 125

– Konstantin nem fogja megtenni, de Lámia bizonyosan átváltoztatja – morfondíroztam –, de ha ő sem, akkor megteszi Kim. – Na, látod. – Hacsak nem tette átváltozhatatlanná a Lelkek Tükre. Képes ilyesmire? Hosszasan elgondolkodott, a kék szemek sötétebbé váltak. – Mindenre képes, de nem biztos, hogy számításba vette ezt a lehetőségét. – Majd elválik. Szívesen beszélgetnék még veled, de most mennünk kell – mondtam őszinte sajnálattal. – Szóval itt hagysz – mondta szomorúan. – Tehetek valamit érted? – nyúltam felé, de érintésemtől szertefoszlott, majd kissé távolabb újra összeállt. – Testet szeretnék, igazi hús-vér testet. – Nem adhatok neked testet – sóhajtottam. – Tudom, ne haragudj – hajtotta le a fejét –, de most, hogy láttál, és én is téged, elképzelhetetlenül fogok szenvedni. – Csak van rá valami gyógymód? – tördeltem az ujjaimat. – Egy van. – Mi lenne az? – Félek kimondani. – Mondd már! – türelmetlenkedtem. – Ha beengedsz a testedbe. – Tessék? – szörnyülködtem el. – Nem, azt nem tehetem, mit szólna hozzá Isten, Konstantinról nem is beszélve. – Akkor itt maradok, sínylődöm tovább az idők végezetéig. Szörnyű lelkiismeret-furdalásom támadt. – Szép kis lélekmentő vagyok – gondoltam. – Rendben van – mondtam ki, szavaimtól megrémülve. – Szeretlek – duruzsolta a mézédes hang, de az arckifejezése megváltozott, hiú lett és öntelt. Akkor esett csak le a tantusz, a fülemben felcsengtek Ozirisz szavai: „Azok a szellemek irtózatosan komiszak.” 126

– Valami baj van? – kérdezte. – Nem engedlek magamba, csak ki akarsz használni. – Te céda – rivallt rám, hangja és ábrázata úgy átalakult, hogy alig ismertem rá. Csapkodni kezdett, és vulgáris szavakkal sértegetett. Persze még akkor is csak én láttam és halottam őt. Képzelem, mit gondolhatott Kim és Oliver abban a percben, mikor rohanva menekülni kezdtem. Már nem volt idő a magyarázkodásra, a szél úgy süvített a kút mélyén mintha hurrikán tört volna ki. – Meneküljünk! – üvöltöttem torkom szakadtából. Addigra már a többi fantom is ott termett, sivítottak és fülsiketítőén vonítottak. Úgy pörgettek minket, akár a ringlispíl. A ruhám öszsze-vissza tekeredett rajtam, alig bírtam megmozdulni. – Oliver, a gyűrű, vedd fel a gyűrűt! – kiabáltam. Aztán elnyelt a semmi, már nem láttam a démonokat, nem hallottam szörnyű őrjöngésüket. Pillanatok alatt a felszínen voltunk, Lámia aggódva nézte szakadt ruháinkat. – Látom, volt egy kis galiba odalent – mondta. – Hát ez meleg volt – lihegett Kim. Oliver nem szólt egy szót sem, csak csendesen leült a földre, és kezével a fűszálakat kezdte húzogatni. – Mi történt? – kérdezte rémülten Lámia. – Halandóvá kell válnom – vágta rá Oliver. – Tessék? – Jól hallottad. – Hát ez meg hogy lehet? – Az az átkozott tükör csak ezzel a feltétellel adta vissza a gyűrűt. – Újra átváltoztatunk – mondta Kim. – Már ha tudtok. Össze kellett szednem magam, félrevonultam egy kicsit, egy pálmafa alá telepedtem le. A gondolat, hogy majdnem beköltöztettem magamba egy démont, iszonyattal töltött el. A fű nedves volt és kellemesen hűvös. – Történt valami más is odalent, amit mi nem láttunk, igaz? – ült mellém Kim. 127

– Majdnem megszállt egy szellem. – Az, akivel beszélgettél? Nem úgy vettem észre, hogy bántani akar. – Emlékszel, mint mondott Ozirisz? – Arra gondolsz, hogy mit mondott a kút szelleméről? – Igen – Azt mondta, hogy „szörnyen komisz”. – Nem azt mondta, hogy „szörnyen komiszak”? – Nem, egyes számban beszélt róla – mondta magabiztosan Kim. – Érdekes. Na mindegy, lényeg az, hogy magába bolondított, a jó szívemre és a részvétemre apellált. Azt mondta, hogy az idők kezdete óta csak rám vár, és azt is, hogy egyedül csak én vagyok képes látni és hallani őt. És képzeld, még azt is mondta, hogy szeret. – Tipikus. – Hogy érted azt, hogy tipikus? – Ez a fajzat nem egyedi, több ilyennel is találkoztam már. Megmondta a nevét? – Nebehutnak hívják. – Szóval személyesen a nagy Nebehuthoz volt szerencséd – bólintott elismerően Kim. – Ismered talán? – A mi köreinkben mindenki ismeri, a legagyafúrtabb démonok egyike. Persze testet akart, mi mást is akart volna? – Miért mondod ezt? – Szerinted önszántából lakik ott lent, magányhoz láncolva. Hát nem. Száműzték, még a saját fajtája sem tűri meg. A többi szellem pedig őt őrzi. Emlékszel rá, hogy mit suttogtak a sötétben? – Meglakolsz – ejtettem ki a szót. – Szóval azt neki mondták, akkor most már világos, miért beszélt egyes számban Ozirisz. – Bizony ám. Szerinted ki tudtunk volna jutni, ha a többiek nem úgy akarják? – Valószínűleg nem. – Gyere, Iris, menjünk haza, kissé megfeküdte már a gyomromat ez a Kemet. 128

– Konstantin – ugrott be –, ő még Ozirisznél van. – Nézz oda! – mutatott előre Kim. Konstantin a kútnál állt, és ajkán fényként játszó mosoly ült. Odaszaladtam hozzá, és olyan szorosan simultam a karjába amennyire csak bírtam. – Készen álltok? – kérdezte Oliver maszkmosollyal. – És le, majd felhúzta a gyűrűt. Egymásba kapaszkodtunk, az örvény felemelt, és repített minket az idő végtelen dimenzióin keresztül.

129

Az em ber Éjfél is elmúlt már, a digitális óra kijelzője kéken világított. Bolus, a vámpírvarázslók legnagyobbika az óriási üvegablaknál állt, és elmélázva gyönyörködött a puhán aláhulló hópelyhekben. Napok óta havazhatott, hatalmas hóbuckák sorakoztak a Park Avenue széles járdáin. Kipirult arcú munkások lapátolták teherautókra a havat, de az így sem akart fogyni. A lakosztályt legutóbbi látogatásom óta teljesen átalakították. A lakberendező első osztályú munkát végzett. Bár nem vagyok híve a design bútoroknak, de amit láttam, az lenyűgözött. Az elegáns nappalit fekete, rendkívül finom vonalvezetésű bőrkanapékkal rendezték be, a hófehér márvány asztal laposan nyúlt el az ülőalkalmatosságok között. A falakat grafit színű, absztrakt mintás selyemtapéta borította, a szoba legfőbb éke azonban a hatalmas kristálycsillár volt, méhnek csiszolt üvegcseppjei sziporkázó fényárba vonták a szalont. A falakon méregdrága nonfiguratív festmények sorakoztak. Kandinszkij, Mondrian és Paul Klee művei. Oliver az egyik hatalmas kanapén ült, és egy laptop nyomógombjain zongorázott. – Az internet rendkívüli találmány – mondta Bolus gondterhelt fél mosollyal az arcán –, de sajnos a mi problémánkra nem nyújt megoldást. Oliverre nézem, teljesen megváltozott. Az arca élettelivé vált, bőre fehérsége eltűnt, és enyhén napbarnított színűvé vált. Mohazöld szemei kifakultak, természetfeletti szépségük odalett. Mégis a mozgásán látszott a legjobban az átalakulás. Ruganyos, ragadozó járását elvesztette, és kissé esetlenül csetlett-botlott. Különleges képességei tovatűntek, még az asztalon lévő dísztárgyakat sem volt képes megmozdítani. Az emberibbnél is emberibb lett. – Éhes vagyok – szólalt meg váratlanul. – Máris rendelek valamit, Iris, gondolom, te is kérsz – lépett a telefonhoz Bolus. – Mit szeretnétek enni? 130

– Pizzát sonkával, sajttal és kólát is rendelj, kérlek! – felelte Oliver. – Köszönöm, az nekem is megfelel, de a kóla helyett inkább ásványvizet kérnék – mondtam. Bolus megrendelte az ételt, és belesüppedt az Oliverrel szemközti kanapéba. Sokáig ültünk ott nesztelenül, és hallgattuk az autógumik tompa hangját, ahogy lassan tovagördültek a fagyott havon. Konstantin szólalt meg elsőként: – Nem lenne feltétlenül szükséges, hogy újra közénk tartozzon – mondta határozottan. – Úgy érted, maradjon halandó? – háborodott fel a távoli bárszéken ülő Lámia, nem véletlenül húzódott oda, amióta Oliver emberré változott, kerülte a közeli kontaktust szerelmével, féltette őt magától, az illata felkorbácsolta a benne lakó vadat. – Talán kérdezzük meg, ő mit szeretne? – javasolta Kim. A beszélgetést a portás kopogása vágta félbe. Az ajtóhoz siettem, elvettem tőle a forró kartondobozokat, a hatalmas adag kólát, az ásványvizet, és mindent az étkezőasztalra tettem. – Gyere, együnk, hidegen szörnyen rágós. Oliver hatalmas étvággyal látott neki a pizzának, és időnként nagyokat kortyolt a jéghideg szénsavas italból. – Isteni – áradozott –, nem is tudom, hogy voltam képes eddig lemondani róla. A többiek elképedve nézték falatozását, azt, ahogy magába tömi az ételt. Én csak óvatosan csipegettem, és közben fél szemmel a kölyköt figyeltem. – Oliver, ne egyél olyan gyorsan, a gyomrodnak fokozatosan kell hozzászoknia az emberi táplálékhoz – figyelmeztettem. De ő nem hallgatott rám, csak habzsolt tovább, és töméntelen mennyiségben öntötte magába az üdítőt. Aztán bekövetkezett, amitől tartottam, az arca elfehéredett, és kezét szája elé téve motyogta: – Bolus, a mosdó még mindig ott van, ahol régen volt? És már futott is. 131

A mosdóból szörnyű hangok hallatszódtak, már épp azon voltam, hogy bemegyek, mikor holtsápadt arccal kivánszorgott. – jobban vagy? – Jól vagyok. Köszönöm. Hogy lehettem olyan ütődött, hogy nem hallgattam rád. – Semmi baj, drágám, lényeg az, hogy túl vagy rajta – fogtam meg a homlokát. – Most meg mit csinálsz? – Megnéztem, hogy nincs-e lázad? – Ó, ezek az emberi nyavalyák, máris torkig vagyok velük. – Pedig egy darabig még együtt kell élned velük, most pedig gyere, feküdj le! Bekísértem a hálószobába, amit nagy valószínűség szerint senki sem használt mindeddig. A tükörfényesre polírozott padlón egy alacsony, modern franciaágy terpeszkedett. Az ágytakaró hamuszínű selyem volt, rajta tömérdek fehér díszpárna sorakozott. – Gyere, avasd fel az ágyat, majdnem biztos vagyok benne, hogy nem aludt még benne senki. Amíg pihent, a portással gyorsan hozattam egy lázmérőt, és óvatosan a hóna alá dugtam. Mélyen aludt, érintésemtől meg sem rezzent, harmincnyolc egész ötöt mutatott a kijelző. Gyógyszer híján priznicet raktam a homlokára és a csuklóira, aztán óvatosan behajtottam az ajtót, és visszamentem a nappaliba. – Oliver lázas – tájékoztattam a többieket. – Hát ez remek – dühöngött Lámia –, épp ideje, hogy visszaváltoztassuk. A hajnal azonban nem várta meg a döntésünket, a nap kíméletlenül felvöröslött a horizonton. – Ideje nyugovóra térnünk, ma estére összehívtam a Vének Tanácsát – mondta Bolus. – Mi szükség van erre? – morgolódott Lámia. – Azért van szükség rá, kedvesem, mert fogalmunk sincs róla, hogy valójában milyen varázslatot alkalmaztak az egyiptomi démo132

nok. Ha valamit rosszul csinálunk, akkor az Oliver életébe is kerülhet. – Értem. Bocsáss meg, kérlek, a türelmetlenségemért, de ez a helyzet teljesen kétségbe ejt, az életemnél is jobban szeretem Olit. – Nyugodj meg, Lámia! Mindent elkövetünk annak érdekében, hogy ne történjen baj – nyugtatgatta Bolus. Lámia, Kim és Bolus egy kizárólag alvás céljára kialakított ablaktalan szobába vonult, ahol puha bársonnyal bélelt koporsók vártak rájuk. Konstantin és én az Oliverrel szomszédos hálót foglaltuk el, hogy éjszaka is szemmel tarthassuk a fiunkat. Lefekvés előtt még ellenőriztem a hőmérsékletét, a láza öt tized fokkal lejjebb ment, de a homloka még mindig tüzelt. Megnyugodtam kissé. Visszamentem a szobánkba, ébresztésre állítottam az éjjeliszekrényen álló fénykijelzős órát, és elmentem zuhanyozni. A szobánk szinte mása volt Oliver hálójának, csak színeiben tért el tőle. Behúztam a földig érő, nehéz selyem függönyöket, és bebújtam Konstantin mellé az ágyba. – Hihetetlen volt ez a nap – fújta ki a levegőt fáradtan. – Ma éjjel nagyon szótlan voltál, kedvesem – simítottam végig vállgödrén a kezemet. – Mert gondolkodtam – mondta halkan –, nem hinném, hogy helyes lenne ismét vámpírrá változtatni a fiunkat. – Miért mondod ezt? – Iris, te tényleg azt akarod, hogy megint szörnnyé váljon? Akármennyire is szépítjük, azok vagyunk, amik. – Miért, te talán azt akarod, hogy megöregedjen és meghaljon? – Igen, azt. – Kérlek, ne mondj ilyeneket! Elhúzódott tőlem, és mélyen magába zárkózott. Bár nagyon megviselt, amit mondott, a fáradtság mégis győzedelmeskedett felettem, és mozdulatlan, ájulásszerű alvásba merültem. Reggel, halk zenére ébredtem, az ébresztő rádió szerencsére időben bekapcsolt. Nyolc óra volt. Magamra vettem egy farmernadrágot és egy meleg kasmír pulóvert. A patika fél kilenckor nyitott, úgy gondoltam, előtte 133

benézek Oliverhez, és talán még arra is marad időm, hogy bekapjak egy tál müzlit. Betakargattam Konstantint, és átmentem a kölyök szobájába. Az ágy üres volt. Odaszaladtam, és megérintettem az ágyneműt, már kihűlt. Körbejártam a szobát, nyomok után kutattam. A pipereasztalon pillantottam meg a levelet. Oliver kézírása volt, hosszúkás döntött betűk. Az üzenet rövid volt és megrázó: „Elmentem, hogy kipróbáljam, milyen embernek lenni.” A döbbenettől kivert a víz. Úgy léptem ki a szobából, mint egy holdkóros, letéptem egy papírt a nappali egyik asztalán heverő jegyzettömbből és két sorban megírtam, mi történt, majd magamra kaptam egy kabátot és Oliver után eredtem. Csak remélni mertem, hogy ő is magára vett valami meleg ruhát, vámpírként akár egy szál ingben is járkálhatott volna a mínuszokban, de emberként, lázasan, életveszélyes lett volna. A legközelebbi metrómegálló felé indultam, a hó még mindig szakadt, leszaladtam a lépcsőn ki a peronokhoz, de nem volt sehol. Aztán végigjártam a környék összes reggeliző bárját és szupermarketét, de senki nem látta. Körülbelül délig folytattam a kutatást, bevetettem minden képességemet is, de nem találtam rá. Úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Kénytelen voltam elkönyvelni magamban, hogy egyedül nem birkózom meg a feladattal. Hazaindultam. Gyomrom fájón kordult meg az éhségtől, vékony talpú cipőm teljesen átázott és a lábam égett a hidegtől. Mikor a kapuhoz értem, a kijelzőbe beütöttem a hatjegyű kódot, és az ajtó automatikusan kinyílt. Sietősen üdvözöltem a portást, és beszálltam a liftbe. Beléptem a lakosztályba, meglepő látvánnyal szembesültem. Behúzott függönyök mögött, egy eddig még nem látott körasztalnál hat idős vámpír ült. Mellettük a kanapén Lámia, Kim és Konstantin foglalt helyet. Épp valami megbeszélésfélét tartottak. Konstantin azonnal talpra ugrott, mikor meglátott. – Hát te meg hol a pokolban voltál? – vont félre. – Olivert kerestem. – Én meg téged. – Te utánam jöttél? 134

– Miért, azt képzelted, hogy itt maradok, és a fenekemen ülve várom, hogy visszagyere? – Nem képzeltem semmit, csak cselekedtem. Úgy gondoltam, helyesebb, ha nem hagyom kihűlni a nyomokat. – Nem gondolod, hogy ketten eredményesebbek lettünk volna? – Igazad van, kérlek, ne haragudj, de abban a pillanatban helyes döntésnek tűnt. – Te ne haragudj, hogy így neked estem – ölelte meg átfagyott testemet. – Istenem, te jéghideg vagy, gyere, üljünk le a kandallóhoz. Rátelepedtünk a kellemesen meleg gyapjúra, Konstantin lehúzta a lábamról az átázott cipőt, és masszírozni kezdte elgémberedett ujjaimat. A vének szavait onnan is tisztán lehetett hallani. – Mielőbb meg kell találnunk Olivert! Képzelhetitek, milyen veszélynek van kitéve, minden fajtársunk azt hiszi róla, hogy közülünk való – mondta Bolus fojtott hangon. – Pénz nélkül nem jut messzire – vetette oda az egyik vén. – Van nála pénz. Mikor értesültem róla, hogy elment, azonnal az irattartó szekrényhez siettem. Mindent magával vitt, a bankkártyáit, az útlevelét, még a jogosítványát is. – Akkor most a föld bármely pontján lehet – mondta az Ábel névre hallgató vámpír. – Nincs más hátra, meg kell bíznunk Malcolm MacAlistert – jelentette ki Bolus. Mindketten felkaptuk a fejünket a név hallatán. – Te tudod ki az a Malcolm MacAlister? – kérdeztem suttogva Konstantint. – Igen, tudom. – Ki az? – A Principátus legjobb nyomozója. – Szóval Bolus nem bízik bennünk. – Nem erről van szó – mondta Bolus. 135

Elvörösödtem. Teljesen kiment a fejemből, hogy mindent hall, még a gondolatainkat is. – Csak biztosra akarok menni, nem kockáztathatom meg, hogy a Kiválasztott és a gyűrű a Mundo Sambra vagy más illetéktelen szervezet vagy személy kezére kerüljön – szögezte le Bolus. – Milyen rég hallottam már a Mundo Sambra nevét – kalandoztak el gondolataim –, azét a vámpírszövetségét, mely a Principátus legnagyobb ellenlábasa és melyet Rufus, a fő gonosz kormányoz már időtlen idők óta. – Vajon mi lehet vele? Utoljára New Orleansban láttam a házunk padlóján vérbe fagyva, még az első világháború idején. – Iris, figyelsz te rám? – térített magamhoz Bolus öblös hangja. – Természetesen. – Az, hogy Malcolmot bízzuk meg, nem azt jelenti, hogy mi a babérjainkon fogunk ülni, de egyikünknek sincs akkora gyakorlata a nyomozásban, mint neki. Ő valóságos legenda. Még ma este üzenek neki, nektek pedig köszönöm, hogy fényes nappal idefáradtatok, és bocsássátok meg, hogy megzavartam a pihenéseteket – szólt Bolus a vénekhez. A boszorkány varázslók udvariasan elbúcsúztak, majd beültek fekete, elsötétített üvegű limuzinjaikba, és szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Malcolm MacAlister késő este érkezett. Karizmatikus egyéniség volt. A tekintete borzasztóan ismerős volt, de nem tudtam hova tenni. Enyhén deres haján, melyet hátrafésülve viselt, megcsillant a brillantin, leheletvékony bajusza dévaj kifejezést kölcsönzött arcának. Az a fajta arc volt, amely bármikor képes félrevezetni, még a legrafináltabb bűnözőt is. Modora nyájas volt és rendkívül megnyerő. Roppant intelligensnek és éles eszűnek látszott, és az is volt. – Kérlek, foglalj helyet, kedves Malcolm – kínálta hellyel Bolus – , szeretném neked bemutatni a barátaimat: Irist, Konstantint, Lámiát és Kimet. 136

A nyomozó nyájas pillantással méregetett minket, és bármennyire próbálta is, szemeit nem tudta levenni rólam. Bolusnak persze egyből feltűnt a dolog. – Iris nem közülünk való – mondta kurtán. – Értem – jegyezte meg a nyomozó. Nagyon diszkrét volt, nem kérdezett semmit, megvárta, hogy Bolus tájékoztassa. – Köszönöm, hogy ilyen hamar a rendelkezésünkre álltál, sajnos ez az ügy nem tűr halasztást. Oliver, fiamként szeretett tanítványom, a Vének Tanácsának oszlopos tagja, valamint barátaim közeli hozzátartozója, ma hajnalban eltűnt. Az ügy rendkívül szövevényes, rengeteg információra lesz szükséged, melyet részben az itt jelenlévőktől tudsz beszerezni. Kérlek mindnyájatokat, hogy ne sajnáljátok az időt erre, hisz rengeteg minden múlik a tények pontos ismeretén. Malcolm egyesével hallgatott ki minket. Konstantinnal kezdte, azután Lámia következett, majd én. Félrevonultunk a könyvtárszobába, és leültünk a kényelmes olvasósarokba. Újra meglepett az ismerős pillantás. – Hogy tetszett önnek Egyiptom? – tette fel a meglepő kérdést. – Életem egyik legnagyobb élménye volt – feleltem szenvtelenül. – Ó, ez nem meglepő, magam is jártam már ott, fantasztikus hely. – Megkérdezhetem, hogy miért érdekli ez önt? – Merő kíváncsiságból, elnézést – köszörülte meg a torkát – , akkor térjünk a tárgyra. Nagyon úgy néz ki, hogy ön tud a legtöbbet segíteni, legalábbis a többiek szerint. – Valóban? – Igen, határozottan ezt állítják. Meg tudná mondani, mikor látta utoljára Olivert? – Ma, hajnali hat óra felé. – Ha jól tudom, beteg volt? – Igen, gyomorrontást kapott a hirtelen elfogyasztott nagy menynyiségű ételtől. – Már emberként, igaz? 137

– Igen. – Mesélne nekem a tegnap történtekről? – A tegnapi napunk egy kissé bizarr volt… Részletesen beszámoltam neki Nebehut kútjáról és a történtekről, egészen addig a pillanatig, amíg vissza nem tértünk Manhattanbe. – Ön látta az átváltozást? – Nem! Akkor történt, amikor a gyűrű hazarepített minket, csak a végeredményt láttam. – Értem – szegezte rám átható pillantását. – Talán nem hisz nekem? – Látom, gondolatolvasásért nem kell a szomszédba mennie. Kérem, ne haragudjon rám, de a munkám ezzel jár, rutinból vagyok bizalmatlan. Nem szóltam egy szót sem, vártam a következő kérdést, bár az egész hajcihőt fölöslegesnek tartottam. – Milyennek látta a fiát? – Emberinek. – Kifejtené ezt bővebben? – Teljesen megváltozott, a kinézete, a kisugárzása, még a mozgása is. Egy dologban maradt csak változatlan, a szeretete kifejezésében. – Ön szerint miért ment el? – Mert ki akarja próbálni, milyen érzés újra halandónak lenni. Talán ön nem ezt tenné? Zavartan köhécselt, majd újra ostromolni kezdett a kérdéseivel. – Tett önnek esetleg említést arról, hogy szeretne ismét ember lenni? – Nem, nem tett. Viszont a halál kérdése annál jobban foglalkoztatta. – Meg akart halni talán? – Nem, azt nem hiszem, csak a szokásos vámpír lelkiismeretfurdalás tört rá. – Ez mikor történt?

138

– Mielőtt lementünk a kútba. Rettegett a Lelkek Tükrétől, és így utólag úgy gondolom, hogy meg is volt rá az oka. – Mert ott szembesült az áldozataival – tapintott a lényegre Malcolm. – Igen. – Mérhetetlenül sajnálom, szerencsére ritkán történik meg az ilyesmi, bár nem egyedi eset. – Találkozott már ilyesmivel? – Igen, de csak egyszer-kétszer. – Ön szerint hova mehetett? – Fogalmam sincs – néztem rá szomorúan. – Nincs kedvenc helye, egy olyan hely ahová szép emlékek kötik? – Talán New Orleans, igen, azt nem tartom lehetetlennek. Van ott egy kastélyunk, nem messze a francia negyedtől, a villasoron. – Lenne még itt egy igen kényes kérdés – dörgölte meg az állát – , ön szerint halandóként is képes használni az Idő Spirálját? – Nem hiszem, de ezt talán Bolustól kellene megkérdeznie. Amennyiben képes használni a bűvös gyűrűt, akkor az csak tetézi a bajt, mert akkor követhetetlenné válik. És a legrosszabbra még gondolni sem merek. – Mi lenne az? – Arra, hogy esetleg egy idegen vámpír változtatná vissza. – Rufusra céloz. – Akár. – Bolust szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötri, hogy nem vette el tőle a gyűrűt a megérkezése után. – Hát igen, az célra vezető lett volna – sóhajtottam. – Kifejezetten jóképű fiú – nézett a fotóra, melyet pár pillanattal azelőtt vett elő zakója belső zsebéből. – Az nem kifejezés. – Meg tudná mondani, milyen öltözékben ment el itthonról? – Sajnos nem, mikor utoljára láttam, pizsamát viselt. – Ezen a képen fekete pulóvert visel és farmernadrágot. 139

– A fekete a kedvenc színe, szinte minden ruhája az. – Nem meglepő – mondta. – Ha jól tudom, ön orvos? – Igen, génsebész vagyok. – Ön szerint milyen egészségi állapotban volt a fiú, amikor távozott? – Lázas volt és gyomorrontás gyötörte, de ezt már említettem önnek. – Súlyos volt az állapota? – Nem különösebben. Az viszont aggodalomra ad okot, hogy kint mínusz tíz fok van. – Tényleg ennyire hideg lenne, érdekes, fel sem tűnt – nézett rám meglepetten. – Mindeddig neki sem, csak hát tudja, a helyzet megváltozott, most már csak egy védtelen ember. – Valóban, ebbe bele sem gondoltam – dörzsölte meg újra az állát gondterhelten. – Ezt a tény azonban előnyökkel is járhat, legalábbis a nyomozás szempontjából. Mivel ember, így szükségletei is vannak, olyanok mint az evés, ivás, meleg szálláshely, orvosi ellátás. És mindezek beszerzéséhez pénzre van szüksége. Tehát használnia kell a bankkártyáit. Lenyomozták már a kártyákat? – Hát ennyire amatőrnek néz? – mondta sértődést színlelve, aztán elmosolyodott, a szarkalábak táncot jártak az arcán. – És? – Ez idáig még nem használta őket. – Akkor azt ajánlom, hogy ellenőrizzék le a kórházak regisztrációs rendszereit. – Ügyes – nézett rám elismerően. – Most ha megengedi, lepihennék egy kicsit. – Természetesen. Köszönöm a beszélgetést, rengeteget segített. – Hát akkor, viszlát! – indultam el a hálószoba felé. – Ne haragudjon a kellemetlenkedésért, de megtenné, hogy válaszol még egy utolsó kérdésre – szólt utánam. Hátrafordultam és a 140

szemébe néztem, egy kicsit szúrósabb pillantással, mint ahogy szándékoztam. – Természetesen – sóhajtottam. – Ismer ön esetleg olyan személyt, akinél Oliver meghúzhatná magát? – Persze rengeteget. De ezt véletlenül nem önnek kellene kiderítenie? – mondtam enyhe éllel. Konstantin még aludt, mikor beléptem az álomillatú hálószobába. A kora esti sötétségbe burkolózott utcák neonvilágításban úsztak. A beszűrődő fény megvilágította kedvesem anyagtalannak tűnő, túlvilági arcát, mely köré a lepedő gyűrődései varázsoltak békés hátteret. Nesztelenül felkapcsoltam az éjjeli lámpát és levetkőztem. – Ilyen sokáig tartott? – szólalt meg váratlanul a hátam mögül. – Ne is mondd, szörnyen kimerültem. Kérlek, adj egy percet, máris visszajövök. A fürdőszoba kihívóan elegáns volt és nagyon tágas. Beléptem az üvegfalú zuhanyfülkébe, és magamra engedtem a szinte már elviselhetetlenül forró vizet. A meleg csobogás lassan ellazított, először a gondolataimat mosta el, majd elernyesztette a hátamat és végül a végtagjaimat. Az illatos tusfürdő bársonyként siklott végig bőrömön, majd habosan, apró örvényt gerjesztve tűnt el a lefolyóban. A törülközőből turbánt csavartam a fejem köré, belebújtam egy puha frottír köntösbe és visszamentem a szobába. – Hogy te milyen gyönyörű vagy! – mondta simogatón Konstantin. Melléültem a puha ágyra, és megérintettem az angyalarcot, mely hideg volt, mint mindig. – Rettegéssel tölt el, hogy nem tudom, merre jár Oliver – néztem bánatosan a smaragd szempárba. – És ez a nyomozó, ez a Malcolm MacAlister szörnyen idegesít, időnként borzalmasan értelmetlen kérdésekkel ostromol. Tudod, mi volt az első kérdése? – Elképzelésem sincs. – Azt kérdezte, hogy tetszett-e nekem Egyiptom? Konstantin elmosolyodott. 141

– Ez annyira jellemző rá. – Ki ez a valaki valójában? Sehogy sem tudom hova tenni, Bolus szavaiból ítélve vámpír, de én kétlem, hogy az lenne. Láttad a ráncokat az arcán? És valahogy annyira emlékeztet valakire, de fogalmam sincs, hogy kire. – Malcolm egy különleges teremtmény. Az apja vámpír, az anyja pedig egy nagy erejű boszorkány volt. Kinetikus és telepatikus képessége határtalan, gondolatolvasó és boszorkány szakértő. – Ha ennyire profi, akkor minek tesz fel egyáltalán kérdéseket? – Mert szereti tényekkel alátámasztani a téziseit. – Ez a lény halhatatlan? – puhatolóztam tovább. – Nem tudom, ezt talán tőle kellene megkérdezned. – Te mióta ismered? – Legalább ötven éve. A Principátus gyakran használja a képességeit. Még olyan dolgokat… Konstantin hangja egyre távolodott, mintha sűrű felhők mögül hallatszódtak volna a szavai. Ereztem, ahogy lefektet, homlokomra csókot sóhajt és gyengéden betakargat. Az álom lerántott a mélybe. Egy vámpírt láttam és a szeretőjét, egy hollófekete hajú boszorkányt, kinek sápadt arcából csak égővörös cseresznye szája tűnt ki. Egy szakadék peremén álltak, fekete köpenyük egymásba gabalyodott. Aztán zuhanni kezdtek, a jéghideg levegő metszően korbácsolta testüket, átéreztem a fájdalmukat, szinte szétszaggatta a mellkasomat. Körkörösen hullottak alá, nem lehetett tudni, hogy zuhannak vagy repülnek, körülöttük fekete madarak röpködtek. Nem tudtam kivenni, hogy hollók-e vagy varjak, csak a rikácsolásukat halottam egyre fülsiketítőbben. A madárraj kitartóan követte a mozgásukat és a reménytelenségüket, mögöttük a horizont narancsos fényben izzott. Valami azt súgta, hogy itt véget ért az élet, visszavonhatatlanul megszűnt létezni.

142

Malcolm MacAli ster A hóesés elállt. A téli napsugarak erőtlenül melengették a nappali szürkés ezüst kőburkolatát. Malcolm MacAlister a kanapé langyos kényelmében pihent. – Jó reggelt! Hozhatok esetleg reggelit önnek? – kérdeztem tőle udvariasan. – Köszönöm, egy tejeskávét szívesen elfogadok. Igazi angol villásreggelit ütöttem össze számára, ahogy az dukál, szalonnával, tojással és pirítóssal. A hipermodern konyhában minden vadonatúj volt, a kerámialapos főzőlap tükre érintetlenül feketéllett. Tálcára raktam az ínycsiklandozó finomságokat: a narancs dzsúszt, a gőzölgő kávét és néhány muffint, majd bevittem a szobába, és a nyomozó előtti asztalra tettem. – Igazán nem kellett volna fáradnia – mondta zavartan. – Szeretek főzni, szórakoztató elfoglaltságnak tartom. – Ön nem eszik semmit? – Reggelire csak gyümölcsöt fogyasztok – húztam közel magamhoz az asztalon álló gyümölcsöstálat. – Micsoda spártai életmód, én képtelen lennék erre – harapott bele jóízűen a ropogós pirítósba. – Ön azt hiszi, hogy tudja, ki vagyok – szegezte nekem váratlanul a kérdést teli szájjal. – Ezt miből gondolja, Mr. MacAlister? – Megkérhetem önt, hogy szólítson egyszerűen Makóimnak? – Természetesen, amennyiben ön Irisnek szólít. – Szerintem ebben megegyezhetünk. Ami pedig az előbbi kijelentésemet illeti, azzal az ön álmára céloztam. – Meg sem lepődöm – mosolyogtam rá kétértelműen. – Az álma a valóságot mutatta, de hogy megértsen mindent, már ha kíváncsi rá, szeretném, ha több epizódba is belelátna az életemből. – Lekötelezne vele. 143

– 1901-ben születtem Glasgow-ban – kezdett bele a mesélésbe – , egy meglehetősen otthonos árvaházban nevelkedtem. Kiváló tanulmányi eredményeimnek és a számomra letétbe helyezett óriási vagyonnak köszönhetően felvettek az oxfordi egyetemre, ahol jogi tanulmányokat folytattam. Tanáraim kezdettől fogva meg voltak elégedve velem, bár időnként furcsállották hóbortos viselkedésemet. Már kisgyermekkoromban világossá vált számomra, hogy birtokában vagyok bizonyos képességeknek, melyeket jobbnak láttam eltitkolni. Gyakran azonban elfeledkeztem magamról, és mikor harmadik osztályban a mellettem ülő fiú megkért, hogy adjam oda neki a tollamat, egyszerűen csak odaröptettem neki. Persze a padtársam nem tudta mire vélni a dolgot, azt hitte, hogy képzelődik. Attól kezdve óvatosabb lettem, és mindent elkövettem, hogy ez többször ne ismétlődjön meg. Az egyetemi vizsgákon roppant egyszerű dolgom volt, hisz már előre tudtam, mit fog kérdezni a tanár, sőt a választ is tudtam, csak ki kellett olvasnom a gondolataiból. Miután ledoktoráltam, bíró lettem. De ez sem jelentett különösebb kihívást, hisz még alig kezdődött el a per, én máris tudtam, hogy bűnös-e a vádlott vagy ártatlan. Ezek után ástam magam bele az okkultizmus titkos tudományába, és kezdtem el kutakodni a gyökereim után. Hosszas utánajárás árán jutottam el egy skót boszorkányhoz, aki Fort Williamben élt. A boszorkányt Adélnak hívták. Ő volt az első, aki előtt őszintén megnyílhattam. El sem tudom mondani, mennyire jó volt vele beszélgetni, félszavakból is megértettük egymást. Percek alatt kiderítette, hogy a mágia, ami bennem lakozik roppant erős és veszélyes. Később órákat vettem tőle, melyeken megtanultam, hogyan kezeljem és tegyem még hatékonyabbá a varázserőmet. Gyorsan haladtam. Adél folyton csak dicsért, azt mondogatta, hogy nálam jobb tanítványa még soha nem volt, megtanított mindenre, még a bájitalfőzésre is. Szabadidőmben pedig egyre csak a múltamban vájkáltam, minden fellelhető könyvet elolvastam, ami okkultizmussal és ősi boszorkány családokkal foglalkozott. Mivel Adél élete folyamán ki sem tette a lábát Fort Williamből, ezért kizárólag a környék médiumait és javasasszonyait ismerte. A boszorkák időnként összeültek, úgy havonta egyszer144

kétszer, ezekre a szeánszokra legtöbbször Adél engem is magával cipelt. Egy alkalommal egyikőjük, aki rendkívül szuggesztív médium volt, megpróbált belenézni a múltamba. Félig meddig sikerült is neki, bár akkor még nem tudtuk, hogy az emlékeim egy számunkra ismeretlen varázslattal vannak blokkolva. Ez a boszorkány kiderítette, hogy két különböző faj keveréke vagyok, azt ugyan nem tudta megmondani, melyek ezek a teremtmények, de a megállapítása jó kiindulási pont volt. Tovább ástam. Elutaztam Glasgow-ba, felkerestem az árvaházat, kikértem az irataimat, melyeket huszonöt évvel azelőtt egy ügyvédi irodában állítottak ki. Felkerestem a praxist, de az iratokon szereplő aláírások tulajdonosa már rég halott volt. A fia lépett a helyébe, aki körülbelül velem egyidős lehetett. Kiderült, hogy az apja hagyott rá egy kazettát, és a végrendeletében kikötötte, hogy a leplombált fémdobozt kizárólag csak nekem adhatja át. Miután az ügyvéd tapintatosan magamra hagyott, türelmetlenül letörtem a plombát és kinyitottam a dobozt. Két hajtincs volt benne, mindkettő fekete, csak árnyalatban tértek el egymástól, és volt még benne egy régi, nagyméretű kapukulcs. A szüleim hajtincsei voltak, a kulcs pedig a házé, ahol anyám a családjával lakott. Persze ezt akkor még nem tudtam, értetlenül álltam a dolog előtt. Visszaraktam a hajtincseket és a kulcsot a dobozba, majd a kabátom alá csúsztattam, és sietősen távoztam. Mikor visszaértem a szállodába, az első dolgom az volt, hogy újra kinyissam a kazettát. Sokáig tartogattam a kezemben a kulcsot, a hideg fém felmelegedett a tenyeremben. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve kimentem a temetőbe. Külön kis birodalom volt, panteonokkal, körbe kerített kertekkel, ligetek mögött rejtőzködő ösvényekkel, melyek a sírok közt kanyarogtak. Voltak köztük roskatag, bedőlt kripták, ezek már rég megadták magukat a mohás enyészetnek, és voltak istenek lakhelyére emlékeztető pompás emlékművek, melyeken ragyogva aranylottak a nevek, a születési és a halálozási dátumok. A sírok közt lépdelve, olvasgatni kezdem a feliratokat, magam sem tudtam, miért teszem ezt. Aztán rájöttem, hogy a sírfeliratokon a családnevemet keresem. Már legalább egy órája bandukoltam a csapások kusza útvesztőjében, mikor megpillantottam 145

egy kriptát. Valamikor pazar lehetett, de addigra fénye megkopott, sűrűn benőtte a vadszőlő és a lonc. Szokatlan módon egy szobor díszítette a síremléket, mely egy ölelkező párt ábrázolt. A meghitt jelenetet egy nyitott kőház keretezte, az építmény fedelét faragott oszlopok tartották. A szobor jóval később kerülhetett oda, mert sokkal világosabb volt a többi márványnál. A háromszög alakú homlokzaton a következő név volt olvasható: MacAlister. Könnybe lábadt szemmel néztem a megkopott feliratot. A gyökereimre leltem ott, abban a glasgow-i temetőben, a holtak krizantém illatú városában. Mikor magamhoz tértem a hüledezésből, felkerestem a temető gondnokát. A tisztes öregúr készséggel adott felvilágosítást a családom lakhelyét illetően. Sőt még azt is megjegyezte, hogy a MacAlister a legősibb skót dinasztiák egyike. A családom mindvégig egy városban élt velem, és tudomást sem vettek rólam, soha nem látogattak meg, sőt még karácsonyi üdvözlőlapot sem küldtek. Döbbentem álltam a tények előtt. Majd ellátogattam a szüleim házához… A MacAlistervilla a zöldövezetben állt. Képzelni sem lehetett volna meglepőbb házat. Elhagyatott volt, de mégis élő. Talán az emlékek tették azzá, melyeket úgy árasztottak az ősi kőfalak, mintha balladát dúdolnának. A napsugarak alig hatoltak át a hatalmas tölgyek lombkoronáin, de csodával határos módon mégis sikerült egy-két csipkemintát képezniük a szürke macskaköveken. Az épület vörös festéket pergető csukott zsalugáterei olyanok voltak, akár a lehunyt szemek, könyörtelenül kizárták a külvilágot. Megálltam a burjánzó kertben kezemben a kulccsal, és készen álltam arra, hogy megismerjem az igazságot. Szemerkélni kezdett az eső, sűrű párát fakasztva a hűvös skót nyárban. Aztán erőt vettem magamon, és elindultam a bejárat felé. A kulcs akadálytalanul siklott a zárba, az ajtó nyikorogva nyílni kezdett, majd félúton beszorult. Nagy nehezen átpréseltem magamat a keskeny résen. Bent vaksötét volt. Kinyitottam egy pár zsalugátert, a napfény azonnal belopakodott a kosztól homályos ablakokon. Láthatóvá váltak a kopott, szúrágta bútorok, a foszló bársonyfüggönyök, a málladozó kandalló. A falakat freskó nagyságú festmények borították, egytől egyig vadászjeleneteket ábrázoltak. Békés, parancsszóra 146

váró szelindekek ültek a nemes urak lábainál. A poros csillárokba gyertyák mélyedtek, és némán várták, hogy valaki meggyújtsa végre őket. Furcsa hangok hallatszódtak mindenfelől. Mintha életre keltek volna a falak egy borzadó pillanatra, felszakadó sóhajt lehelve felém. Felmentem a kanyargós lépcsőn, minden szobát bejártam, a helyzet ott is hasonló volt a lentiekhez. Egy meredek tetőtéri feljárat már csak egy szintet rejtett előlem, nyögve felkapaszkodtam a lépcsőfokokon, és hunyorogva járattam körbe tekintetemet. A padlás óriási volt. Ezernyi pókháló szövevényén át lépdeltem, de semmi érdekeset nem láttam, csupán utazó ládák és kofferek egymásra dobált halmazát. Kinyitottam a legközelebbi koffert. Fából és emberi csontból készült babák voltak benne. Az egyik baba hajszíne teljesen olyan volt, mint az a hajtincs, amelyet az ifjú ügyvédtől vettem át. Zsebemből előhúztam a dobozt, benne lapult a hollófekete haj. Elővettem a tincset, és a baba fejére simítottam. Hűvös szellő söpört végig a padlás gerendái között. Boszorkány mágia, gondoltam, és félve néztem bele a poros levegőbe. A jelenések homályosak voltak, majd egyre tisztábbá váltak. Először a nő képe rajzolódott ki. Hollófekete derékig érő hajkorona, bársonyosan fehér bőr, nagy, sötétkék szemek, apró cseresznye száj. Az asszony hosszú mágusköpenyt viselt. Erős bűbáj lengte körül, de mégis emberi volt, nyoma sem volt benne a halhatatlanság részegítő mámorának. Aztán felsejlett a férfi. Ő teljesen más volt. Azonnal érezni lehetett rajta, hogy a sötét ajándék birtokosa. Neki is fehér bőre volt, de az övé másképp volt fehér, szoborszerűen, élettelenül. Magas volt és kecsesen vékony. Fekete haja, karakteres arca veszedelmes külsőt kölcsönzött neki. És akkor megpillantottam a szemét. A saját tekintetem nézett vissza rám. Ezek után nem volt nehéz rájönnöm, kiket látok. A szüleim lebegtek előttem a ködös félhomályban. Próbáltam kapcsolatba lépni velük, minden tudásomat bevetettem, de ők továbbra is némán álltak, olyan volt, mintha egy projektorral vetítették volna oda őket. Nem volt mit tenni, visszatettem a babát a kofferbe, és lementem a nagy szalonba. Hetekig maradtam a házban, és a ház lépésről lépésre tárta elém titkait. Türelemmel kivártam, míg az anyámat megtestesítő fekete hajú 147

baba, mindent a tudomásomra nem hozott. Végül azt is sikerült megtudnom, hogy miért adtak árvaházba, és azt is, hogy haltak meg a szüleim. Anyám nagy múltú boszorkány-dinasztia sarja volt, apám pedig vámpír. Anyám családja elítélte a szerelmüket, és eltiltotta a szerelmeseket egymástól. Éjszakánként anyám apám házába szökött. Aztán anyám csodák csodájára állapotos lett, valószínűleg mágiával bűvölt magába engem. Mikor nagyapám megtudta mi történt, szinte az eszét vesztette a haragtól, és szigorú szobafogságra ítélte anyámat. Borzalmasan szenvedett a nem szokványos terhesség, és apám hiánya miatt. Miután megszült engem, velem együtt elmenekült otthonról. Akkor kerültem az árvaházba, alig voltam pár napos. Mivel anyám tudta, hogy nagyapám soha nem fogja engedni, hogy egy vámpír felesége legyen, végső elkeseredésében öngyilkosságra szánta el magát. Felment egy magas sziklaszirtre, és onnan készült a mélybe vetni magát. Apám túl későn érkezett, zuhanás közben kapta el anyámat. Egymást ölelve hullottak a mélybe. Hát így ért véget a szüleim története – nézett le szomorúan a felhőkarcoló tetejéről Malcolm –, és akkor kezdődött el az én valódi életem. A boszorkányokkal ellentétben a vámpíroktól abban az időben még alig tudtam valamit – folytatatta lenyűgöző meséjét. – Talán csak a legalapvetőbbeket, azt hogy emberi véren élnek és szinte elpusztíthatatlanok. Kutató munkámat ezek után már csak a vámpírok tanulmányozásának szenteltem, előkerítettem minden ezzel a témával kapcsolatos feljegyzést. Abból pedig rengeteg volt. Persze csupa ellentmondásos és gyakran nevetséges dolog, mint például a fokhagyma füzér és az ezüst karó. Keresni kezdtem magamban a vámpírt. – És jutott valamire? – Nem sokra. – Érdekes, Bolus szavai másra engednek következtetni. – Ez is a létem egy sarkalatos pontja. A vámpírok maguk közül valónak éreznek, hisz vér vagyok a vérükből, de mégsem vagyok teljes értékű vámpír, hisz emberi mivoltom teszi ki lényem egy fontos hányadát. 148

– Különös – gondolkodtam el –, ahogy elém tárta a történetét, ahogy lefejtődött a cselekmény fonala, teljességgel olyan volt, mintha önmagát bontotta volna ki, és árasztotta volna el a világot mesés rejtelmeivel. Pontosan úgy, mint az én esetemben. – Úgy gondolja, hogy van valami közös bennünk? – De még mennyire, hogy van. Meglepett csend következett. – Ön árvaházban nevelkedett, én kolostorban. Mindkettőnk szülőanyja boszorkány volt. Az én anyám is meghalt szinte közvetlenül a születésem után, és én is csak felnőtt koromban ismertem meg azt, amit ön igazságnak nevezett. Csak a kor, amiben világra jöttünk, az nem azonos. Én a reneszánsz kor szülötte vagyok, családi nevem La Fayette. Döbbenet ült ki az arcára. – Ez lehetetlen. Ki képes ennyi ideig élni a vámpírokon és a démonokon kívül? – Az angyalok – feleltem folyékony természetességgel. Még nagyobb döbbenetet láttam rajta. – Az nem lehet, hisz akkor önnek a mennyországban lenne a helye! – Emlékezetem szerint annyi időt sem töltöttem ott, hogy rendesen körül tudtam volna nézni – mosolyodtam el. – Az hogy lehet? – Úgy látszik, én vagyok a földre kihelyezett egyszemélyes különítmény – tártam szét a karjaimat. – Különös, de mindeddig azt hittem, hogy az angyalok az égben születnek, és ott is töltik végtelen idejüket. – Velem is így történt, de különös módon arra az életre egyáltalán nem emlékszem, csak angyaltársaim elbeszéléseiből tudok egyet s mást róla. – Akkor ön még a földnél is idősebb. – Lehetséges – néztem a távolba.

149

– Szóval Isten önt egy boszorkány testébe plántálta. Meglepő fordulat. – Én nem hiszek a boszorkányságban. – Pedig ha tudná, amit én tudok – nézett mélyen a szemembe. – Ön a szakértő. – Évtizedekig kutattam a boszorkány-dinasztiák titkait szerte a világon. Haititől Skóciáig, a woodoo-tól, a fekete mágiáig, de még most sem állítom magamról, hogy minden rejtélyt felfedtem. – Mi volt a legmeglepőbb dolog, amivel találkozott? – A legmeglepőbb vagy a legvérfagyasztóbb? – Önre bízom. – Volt egy boszorkány-dinasztia, a nevüket most nem árulnám el. Angliából vándoroltak ki az Újvilágba, nevezetesen Atlantába. Őket generációról generációra kísérgette egy szellem. Az az átkozott mindig kiválasztotta a család legszebb és legtehetségesebb boszorkányát és a szeretőjévé tette, és nem csak a szeretőjévé, hanem a rabszolgájává is. – A kísértet irányította őket? – Pontosan. És legtöbbször az őrületbe. – Ez hátborzongató. – És a legszörnyűbb az egészben az, hogy ennek a dinasztiának a leszármazottai még ma is élnek. – És a szellem? Vele mi van? – Egyesek még ma is látják felbukkanni a Williams úton. – Van neve ennek a kísértetnek? – Ha minden igaz, Nebehutnak hívják. Azt hittem, menten elájulok. – Valami baj van talán? – nézett rám Malcolm értetlen tekintettel. – Ez egy nagyon ősi, nagyon rafinált, behízelgő modorú szellemfejedelem. Már az ókorban is létezett. – Volt vele dolga talán?

150

– Nem sok hiányzott ahhoz, hogy belém fészkelje magát. Azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is kiszabadul abból az átkozott kútból. – Milyen kútból? Mindent elmeséltem neki, ami akkor éjjel abban a nedves, lidércektől hemzsegő földalatti világban történt. Ő figyelmesen végighallgatott és csak annyit mondott: – Adja a sors, hogy soha többet ne kelljen találkoznia vele! És most elnézését kérem – nézett rá a hideg fényű digitális órára –, most már igazán ideje elindulnom, Olivert senki sem fogja megkeresni helyettem. – Ha bármiben a segítségére lehetek, kérem, telefonáljon! – Köszönöm, azt hiszem, ha úgy adódik, élni fogok a lehetőséggel. Felállt, kezet csókolt, és nagyon határozott léptekkel elindult az ajtó felé, majd hirtelen megfordult. – Bocsásson meg, majdnem elfelejtettem megköszönni az isteni reggelit – mondta amolyan igazi angolszász udvariassággal.

151

Jeges fuvallat Sokáig ültem a kanapén gondolataimba merülve, aztán elszundítottam. Olyan mennyei volt elmerülni a gondtalanság puha pelyhében, csak lebegni, nem tudva semmiről. Mikor felébredtem, tőrként hasítottak belém a megoldatlan problémák sokasága. Oliver, Belzebub és a hab a tortán: Nebehut. Már dél is elmúlt, de még mindenki aludt. Sétálni mentem. A tisztára takarított utcákon a hideg ellenére nyüzsögtek az emberek. A szürkén gomolygó hófelhők szertefoszlottak, az eget a nap vonta kizárólagos uralma alá. Csillogó karácsonyi kirakatok, fahéjas sütemény illata, mosolygó nők, férfiak és gyerekek. Pezsgő életöröm amerre a szem ellát. Ez kellett nekem. Belevetettem magam a tömegbe, és élveztem a céltalan sodródást. Rácsodálkoztam mindenre, olyan volt, mintha először járnék a felhőkarcolók erdejében. Megigéztek a hatalmas, fekete és szürke gránit talapzatok, az égig érő karácsonyfák, melynek díszein játékosan csillant meg a sápadt téli napfény. Bementem egy ruhaüzletbe, hogy szeretteimnek ajándékot vásároljak. Konstantinnak meleg, magas nyakú gyapjú pulóvert vettem, Bolusnak elegáns selyemsálat. Olivernek egy vagány, fekete zakót, Lámiának egy fűzöld, extravagáns szabású kasmír ruhát, Kimnek pedig fekete farmernadrágot és egy fehér vászonblúzt. Mikor kiléptem az utcára, azon vettem észre magam, hogy megint agyalok. Próbáltam újra elterelni a gondolataimat, de ezúttal nehezebb volt. Ha nem jön arra egy szőke, copfos, fülsüketítő hangon visító kislány, akkor talán nem is sikerül. Nem hiszem, hogy sokan hálásak voltak neki ezért, de én az voltam. Gyorsabbra vettem az iramot, és negyed óra múlva már a hangtalan lifttel siklottam a toronyépület hajmeresztő magasságába. Cipeléstől elgémberedett karokkal léptem be az ajtón. Konstantin háttal ült az ajtónak, és a televíziós hírcsatornákat váltogatta. – Hát te? 152

– Vásárolni voltam. – Csak nem karácsonyi ajándékokat? – Nem, ezeket csak úgy vettem. – Én is kapok valamit? – Csak ha megérdemled – bújtam hozzá. – És mit kell tennem érte? – Tudod te azt nagyon jól. – Ez zsarolás – mosolygott rám elbájolón. Turbékolásunknak a könnyes szemű vörös démon vetett véget. Lámia csendesen állt az ajtóban. – Ne haragudj! – mondtam zavartan. – Ugyan, miért kéne haragudnom, csak szeretitek egymást, és ezt olyan jó látni – tört ki zokogásban. – Kérlek, nyugodj meg! – öleltem magamhoz. – Meg fogjuk találni Olit, ha kell a föld alól is előkerítjük. De tudod mit, hoztam neked egy kis apróságot. Tágra nyílt szemekkel nézett rám. Elővettem a díszes csomagot és a kezébe nyomtam. – Még nincs is karácsony. – Nem tesz semmit – mosolyogtam rá. – Nyisd csak fel! Lefejtette a selyem masnikat, majd feltépte az aranypapirost. – Micsoda gyönyörűség! – emelte a magasba a ruhát. – Köszönöm, Iris. – Ugyan már. Nekem már az is elég, ha legalább erre az egy pillanatra feledtetni tudom veled a szomorúságodat. – Malcolm, már elment? – kérdezte Lámia a ruhát még mindig a kezében tartva. – Nem sokkal tizenegy után. – Tudja már, hogy mivel fogja kezdeni a nyomozást? – Már akkor tudta, amikor értesült az eltűnésről – mondta Konstantin. – Sajnos, nekem semmit sem mondott, az az érzésem, hogy nem szereti megosztani másokkal a módszereit. 153

– Ne aggódjatok, jobb kezekben nem is lehetne az ügy – nyugtatgatott minket Konstantin. – Ebben a szent pillanatban jutott eszembe valami – mondtam izgatottan, felemeltem a telefonkagylót és tárcsáztam. – Meg tudná mondani kérem, hogy mikor megy a legközelebbi gép Anchorage-be? Köszönöm, várok. – Te Alaszkába akarsz utazni? – csodálkozott Konstantin. Kezemmel befogtam a kagylót. – Ha lehet, még ma. Velem jössz? Köszönöm, tartom – szóltam bele ismét a telefonba. – Ma már nincs több járat? Köszönöm, akkor megyünk holnap, rögtön visszaszólok, hogy hány jegyre lesz szükségem. Viszonthallásra! – Azt gondolod, hogy Avenarhoz ment? – kérdezte Konstantin. – Benne van a pakliban. – Miért nem hívod fel? – Mert a hómezőkön nincs se vezetékes telefon, se térerő, és mire telefonon kiderítem, hogy épp merre kóborol, addig inkább odarepülök. – Ebben van valami? – Ki az az Avenar? – kérdezte Lámia tágra nyílt szemekkel. – A legjobb barátunk, többszörös megmentőnk és a fogadott testvérem. – És mit csinál azon a jeges helyen? – Falkázik. – Tessék? – Avenar falkában él. Ő cambiomágus. – Milyen mágus? – Cambiomágus. Bármikor képes átváltozni emberből farkassá vagy más állattá. – Szóval, olyasféle mint én – lelkendezett Lámia. – Azzal a különbséggel, hogy ő nem vámpír, és ideje túlnyomó részét farkasbőrben tölti.

154

– Vigyél magaddal, Iris! – kérlelt olyan hangon, hogy nincs az a lélek, aki nemet tudott volna neki mondani. – Rendben van. És veled mi lesz drágám, te is velünk jössz? – Sajnos nem tehetem, Bolus megkért, hogy hívjam össze a szenátorokat, és számoljak be nekik Oliver eltűnéséről – mondta kedvtelenül. – Semmi baj, majd ha tudsz, utánunk jössz – mosolyogtam rá. – Kimet viszont feltétlenül meg kell kérdeznünk. Vajon ébren van már? – fordultam Lámiához. – Szerintem még alszik. Gyere, nézzük meg! Kim a tükörnél ült, és eltorzult arccal próbálta kibontani tejfölszőke, fenékig érő haját. – Lenne kedved egy utazáshoz? – kérdezte tőle izgatottan Lámia, és kivette a kezéből a hajkefét, majd finom mozdulatokkal folytatta a műveletet. – Időutazásra gondolsz? Kösz nem, elegem van belőle. – Hogy gondolnék arra, a gyűrű Olivernél van. Én csak egy egyszerű utazásra gondolok. – Hová lesz a kiruccanás? – Alaszkába. – Talán itt nincs elég hideg? – mondta a tőle megszokott, csipkelődő hangvételben Kim. – Meglátogatjuk Avenart. – Ja, a farkasembert. – Ismered talán? – Még nem volt hozzá szerencsém, de Iris már áradozott róla jó pár kötetnyit. Köze van ennek a hirtelen jött utazásnak Olihoz? – Csak egy lehetőség a sok közül. – Ott a helyem. Rosszabb nem lehet, mint az a futóhomokos ókor volt a flúgos isteneivel. Elnevettem magamat, könnyed modora mindig megnevettetett, olyan volt, mint egy langyos tavaszi szellő a fagyos tél közepén.

155

– Akkor gyorsan megrendelem a jegyeket – mondtam, és magukra hagytam őket. Konstantin már alig várta, hogy visszamenjek hozzá, egyből a szobánkba vonszolt. – Nem tetszik nekem ez a dolog, itt kéne maradnod. És mi van Belzebubbal, talán róla elfeledkeztél? – Róla is fogok gondoskodni, ha majd visszajöttem. Jut eszembe, vennél addig egy éjszakai bárt a Times Square környékén. – Tessék? – Egy Night clubot, lehet sztriptízbár is. – Iris, neked elment az eszed. A repülőnk úgy szállt fel, mint ahogy az a tankönyvekben meg van írva. Csukott szemmel élveztem a repülést, bár meg sem közelítette azt a fantasztikus élményt, amit akkor éreztem, mikor saját szárnyaim reptettek a magasba. Kim és Lámia szemben ültek velem, és valamin viccelődtek. Mikor kinyitottam a szemem, már a felhők fölött jártunk. Alkonyodott. A hanyatló fények lustán nyúltak el a távoli horizonton, szemtelenül megvilágítva egy-egy ébredező csillagot. Újra átjárt az előző éjszaka forrósága, és csak remélni mertem, hogy a lányok ebből mit sem vesznek észre. Miután Konstantin végre megkapta tőlem az ajándékát, úgy érezte, hogy feltétlenül viszonoznia kell azt. Sikerült neki. Gyengéd csókjait még mindig a testemen éreztem. Nem volt egy négyzetmilliméternyi hely sem rajtam, ahol ne kalandozott volna puha ajka. Felsejlett előttem hófehér márványteste, a smaragd szemek fénye, ahogy engem néznek csodálattal. Talán még soha nem hiányzott ennyire. – Rosszul vagy, Iris? Olyan piros vagy – térített magamhoz Lámia aggódó hangja. – Köszönöm, semmi bajom, csak egy kicsit melegem van – füllentettem, és magamra állítottam a levegő befúvó dűznijét.

156

– Nagyon kíváncsiak vagyunk erre a híres-nevezetes Avenarra – kuncogott Kim. – Szóval ő volt a nevetség tárgya? – Elképzeltem, hogy egy farkas vár ránk a terminálon – mondta Kim. – Ez bizonyosan nem fog megtörténni, mivel még azt sem tudja, hogy jövünk. Nekünk kell majd felkutatnunk a tartózkodási helyét. – Klassz – vágta rám Kim. – Remélem, van életbiztosításunk. Megint rötyögés. – Erről jut eszembe, lesz egy kis kellemetlenség. – Éspedig? – kérdezték egyszerre. – Alaszkában nincsenek Bospremek, a vérszolgák messze elkerülik ezt a hideg környéket. Így be kell érnetek vadállatok vérével. – Undorító – méltatlankodott Kim –, még a szaguktól is rosszul vagytok. – Ne finnyáskodj, nem olyan rossz az. Azt hallottam, hogy a jávorszarvas vére kifejezetten finom – cukkolta Lámia. – De ha rossz lesz, belőled iszom – csiklandozta meg Lámiát Kim. A landolás is tökéletesre sikeredett, szinte észre sem vettük és már a földön voltunk. A repülőtér tele volt meleg bundákba és tollkabátokba öltözött emberekkel. Érthető, a kültéri hőmérő -13 Fahrenheitet mutatott. Taxiba ültünk, és egy olyan áruházba vitettük magunkat, ami éjszaka is nyitva tartott, ahol főleg sarkvidéki kalandorok és kutatók vásárolnak. Komplett felszerelést vettünk, mindenből a legmelegebbet. A kesztyűink fantasztikusan modernek voltak, elemmel működő fűtőszálak hálózták be a puha vatelint. – Ezekben a szerkókban úgy fogunk kinézni, mint egy Michelinbaba. – Vagy mint a szumó birkózók – nevetett Lámia. – Lányok, ti ebben is csinosak lesztek, gyertek, mert reggel lesz, mire elindulunk Samhez. Egy hatalmas dzsipet béreltünk, a háromszemélyes motoros szánt utánfutón vittük magunkkal. 157

– Ki az a Sam? – tudakolta a két lány, ahogy kiléptünk az autókölcsönzőből. – Szálljatok be, útközben elmesélem. Holy Cross legalább nyolcszáz kilométerre volt Anchorage-tól, így rengeteg idő állt a régi történetek felidézésére. Maximumra állítottam a fűtést, és belehajtottam az ólmos sötétségbe. – Sam nagyon jó barátom, soha nem öregszik meg. Ő az egyedüli, aki az alaszkai eszkimók között birtokolja a földöntúli ajándékot. – Ő is vámpír? – tudakolta Lámia. – Nem egészen, Sam táltos. – Olvastam már a táltosokról, de személyesen még eggyel sem találkoztam – lelkendezett Kim, akit minden varázslény el tudott bűvölni –, olyan mágusfélék, de kapcsolatuk az ősi szellemvilággal sokkal szorosabb, mint a hagyományos értelemben vett varázslóké. Sorsuk már születésükkor elrendeltetik. A táltosok kivétel nélkül foggal és tíznél több lábujjai jönnek világra. – Érdekes, Sam erről még soha nem tett említést – mondtam. – Elvitt már téged a fájához? – A fájához? – néztem Kimre csodálkozva. – Minden táltosnak van egy fája, melynél megküzdenek a szellemekkel, ehhez két ellentétes jellegű tárgyat használnak fel, olyanokat mint a fa és tűzkerék, kék és vörös láng, fekete és pej csődör. – És mi van akkor, ha a lidércek győznek? – sápadtam el. – Egy igazi táltossal, ez nem fordulhat elő. – Akkor megnyugodtam, ezek szerint még van rá esélyem, hogy viszontlássam Samet. – Abszolút – mosolygott rám Kim. A meglehetősen erős kamionforgalom ellenére gyors tempóban haladtunk. A hatalmas jószágok dübörögve száguldoztak a külső sávban, keményen kellett nyomnom a gázpedált, hogy lépést tudjak tartani velük. Egy idő után aztán elfogyott az autópálya, és az út is síkos lett.

158

– Lányok, húzzátok le a napfényrolókat, mert perceken belül feljön a nap – szóltam hátra. Az alaszkai pirkadatnak nincs párja, a nap olyan hirtelen pattan ki a látóhatár kékjéből, mintha puskából lőtték volna ki. – Hát ez hihetetlen, az előbb még koromsötét volt – kukucskált ki Lámia a gondosan elsötétített autó rejtekéből. – Fantasztikus, igaz? És ez még semmi, fogtok ti még ámulni. – Hány óra van? – tudakolta Kim. – Délelőtt tizenegy. – És a nap csak most kelt fel? – December van, jó, ha pár órát van világos ebben az időszakban. – Szuper, akkor ez ideális hely a számunkra – örvendezett Kim. – Már ha nem fagyunk meg – rázta ki a hideg Lámiát a Mediterránium szülöttét. Még világos volt, mikor Holly Crossba értünk. Áthajtottam a városon, és a roppant hómezők felé vettem az utam. A falu úgy ötven kilométerre lehetett, de úgy tűnt, mintha a világ végén lenne. Hó, hó és hó. Ezzel lehetne jellemezni legjobban a környéket. A jégkunyhóknak nyoma veszett, füstölgő kéményű faházikók kacsintgattak felénk hívogatón. Sam egy szál ingujjban állt egy zöldre mázolt mézeskalácsház előtt, széles mosolya beragyogta gömbölyű arcát. – Iris! – tárta szét karjait, és miközben engem ölelt, kíváncsian szemlélgette a két lányt. – Ha tudom, hogy három ilyen gyönyörű nő érkezik hozzám, jobban kicsípem magam – mondta mosolyogva. – Ugyan már, Sam, te ne tudtad volna? Fogadjunk, hogy még Lámia hajszínével is tisztában voltál. – Még a születési évével is – nyújtott kezet a lányoknak. – Ezek után maradt még valami, amiről társaloghatunk? – kérdezett rá Kim. – Szerintem lesz miről – tessékelt be minket Sam a házba. A házikó vaskos farönkökből épült, a kandalló melege mennyei fenyőillatot oldott fel a levegőben. Egyszerű és otthonosan hívogató 159

berendezése annyira ráillett Samre, hogy ha nem látom őt benne, akkor is rá emlékeztetett volna. A kockás kárpitok, a faragott fa jelképek és a temérdek gyertya. – Aggódtunk érted, Iris – nézett rám lágyan. – Kérlek, ne haragudj, de próbáltam összeköttetésbe lépni veled, a szférák azonban áthatolhatatlanok voltak. – Avenar csak annyit tudott mondani, hogy elhurcoltak a Mundo Sambra vámpírjai, és szinte minden fellelhető helyen kutatott utánad, de te úgy eltűntél, mintha a föld nyelt volna el. – Konstantin szabadított ki, azután Oliver és Kim segítségével az ókori Egyiptomba menekítettek. – Sejtettem, hogy az Idő Spirálja is benne van a dologban. Szép kis vendéglátó vagyok – fordult a lányok felé hirtelen –, kérlek, ne haragudjatok rám, hozhatok egy forró italt? A lányok kuncogva néztek egymásra. – Hát ebbe jól beletrafáltam – mondta Sam kínos mosollyal. – Ne is törődj vele, én kérek. A grog irtózatosan erős volt, és nagyon jólesett. – Akkor inkább egy jó vadászterületet ajánlok – próbálta menteni a helyzetet Sam. Újabb mosoly a bájos arcokon. – Az a helyzet, hogy a Kim és Lámia, hát hogy is mondjam, nem túl gyakorlottak ebben. – Értem – dörzsölte meg az állát Sam. – Talán segíthetünk ezen, holnap együtt megyünk vadászni, majd csak kitalálunk valamit. – Köszönjük – vágták rá mindketten. – Teljesen meg vagyok zavarodva, de csak az öröm teszi, hogy viszontlátlak – fordult ismét felém Sam. – Tulajdonképpen mi járatban vagytok? – Olivert keressük. – Mit keresne itt a kölyök? – Oliver emberré vált és megszökött. – Tessék? 160

– Ez volt a feltétele, hogy mindannyian visszatérhessünk a jelenbe, és arra gondoltam, hogy esetleg idejött hozzád vagy Avenarhoz. – Nem sok jóval biztatlak, Avenart már legalább két hónapja nem láttam. – Ez azt jelenti, hogy fogalmad sincs róla, hogy merre járhat? – Valahogy úgy, de ne aggódj, pár nap alatt kiderítjük, hol kószál. Addig is arra kérlek benneteket, hogy élvezzétek a vendégszeretetemet, és most már ideje ágyba bújnod, Iris, biztosan hullafáradt vagy – tuszkolt az ágyba Sam. Az éjszaka nyugalmasan telt, másnap hajnalban, pedig ők hárman vadászni mentek. A véres élvezet eltartott legalább délig. Kim és Lámia elégedett ábrázattal léptek be az ajtón, Sam mögöttük lépdelt, vállán cipelte a hatalmas vadászpuskát. – Hát ez fergeteges volt – sóhajtott jóllakottan Kim. – Ennek örülök, csak arra kérlek titeket, hogy kíméljetek meg a részletektől. – Ezt el kell mesélnem – erősködött Kim. – Csak egy feltétellel, ha komoly cenzúra alá veszed a mesédet. – Megpróbálom, bár úgy kevésbé lesz izgis – biggyesztette le a száját. – Sam fantasztikus, szinte hangtalanul cserkészi be a vadakat, és olyan pontosan céloz, hogy képes akár száz méterről is eltalálni egy jávorszarvas lábikráját. Miután elejtett két szarvast melyekkel csillapítottuk éhségünket, megmutatta nekünk a technikáját, amit még az őseitől tanult. A nesztelenség művészetét. Lámia született vadásznak bizonyult, én azonban eleinte kissé esetlen voltam. – Holnap a nyomolvasást tanítom meg nektek – mondta lelkesen Sam –, most viszont ideje lefeküdnötök. Estére kitört a hóvihar. A szél süvítve repesztett a hómező felett, félelmetes reccsenéseket fakasztva az apró, védtelen faházból. Kim és Lámia azonnal magukhoz tértek. – Nincs ok aggodalomra, ez csak egy közepes erősségű vihar – nézett ki rezzenéstelen arccal az ablakon Sam.

161

– Nekünk már fóbiánk van ezzel kapcsolatban – mondta Lámia, és mesélni kezdett az egyiptomi tornádóról. – Ilyen itt nem lesz, a sarkkörön túl vannak ugyan heves orkánok, de forgószéllel én még nem találkoztam. – Van valami híred Avenarról? – kérdeztem zaklatottabb hangon, mint ahogy szándékoztam. – Kérlek, adj még egy kis időt, Iris. – Ne haragudj, tudom, hogy mindent megteszel, de egyre jobban aggódom Oliverért. – Megértelek, de ha megfelelő felszerelés nélkül, emberként járkál ebben az ítéletidőben, nem túl sok esélye maradt. – De az sem biztos, hogy itt van – hívta fel a figyelmünket Kim. – Na, látod, ebben igazad van – mondtam, de a félsz még mindig nem akart távozni belőlem. – Mi lenne, ha megkérdeznénk egy szellemet? – nézett Samre égszínkék szemeivel Kim. – Megpróbálhatjuk, de az ő válaszát sem vehetjük készpénznek, mert gyakran szeszélyes, és csak ámít engem. – Nem baj, attól még pár információra szert tehetünk, és különben is annyira szeretném látni, hogy csinálja ezt egy táltos. – Nem egyedül fogom csinálni, ha ezt tenném, akkor csak én látnám és hallanám őt. Együtt fogjuk megidézni. Megkérlek benneteket, hogy üljetek le a kandalló elé, és négyen, együtt formáljuk meg a spiritualizmus ősi körét. Szóról szóra azt tettük, amit mondott, kört alkottunk, majd hozzáillesztettük mutatóujjunkat a mutatóujjunkhoz, és kisujjunkat a kisujjunkhoz. Aztán megkért minket, hogy úgy képzeljük el az anyagi világot akár egy kristályt, és próbáljunk behatolni a középpontjába. Gondolataim őrült sebességgel kezdtek száguldani, egyre élesebben láttam a szerkezetet, és tisztán éreztem a végtelen minden apró rezdülését. Mikor elértem a feltételezett origóba, egyszer csak megszólalt egy hang, lágyan zengett akár a hárfa. – Mit akartok tőlem? – dalolta. 162

– Olivert keressük – mondta határozott, de nagyon udvarias hangon Sam. – Láttam őt – hosszú csendet tartott, majd folytatta –, emberré lett és ezzel veszélybe sodorta önmagát. Konok, úgy hiszi, nem parancsol neki senki. – Merre jár? – faggatta tovább Sam. – Össze-vissza repked a világban, nem tudom, hogy csinálja, az én időmben még nem voltak ilyen masinák. Ismét csend. – Hol láttad utoljára? – Nagyon meleg helyen, a levegő csak úgy rezgett a forróságtól. – Volt ott homok és egy hosszú végtelen hosszúságúnak tűnő folyó? – Nem, nem volt. – Miket láttál ott? – Kiégett füvet, vízszintes ágú fákat és vadállatokat. Oroszlánt, leopárdot, zebrát. – Nem láttad betegnek? – Talán, de nem tudom igazán, mi az, nekem olyan nincs. – Tudott járni, a bőre nem volt fakó? – Kicsit tántorgott, de az arcszíne rózsásnak tűnt. – Mikor volt ez? – Nem tudom, számomra nincs idő, az idő végtelen. – Köszönöm, hogy elmondtad ezeket, Lamar. – Remélem, tudtam segíteni, hatalmamból csak erre futotta, sajnos már nem vagyok a régi, egyre csak fogyok – mondta és valóban oszlani kezdett, akárcsak egy gomolyfelhő. Elkeseredetten néztem bele a tűzbe. – Hát ez tényleg nem sok, de annyit legalább megtudtunk, hogy viszonylag jól van, és hogy Afrikában is járt – összegezte az elhangzottakat Lámia. – Milyen szellem ez a Lamar? – érdeklődött Kim.

163

– Nagyon ősi és rendkívül törékeny. A térlátása egyedülálló, de az időt sajnos képtelen érzékelni. – Volt valaha élő ember? – Nem tudja. – Hogy lehet az? – Mint mondtam, végtelenül öreg, kora évezredekben mérhető. Sok mindent elfeledett, többek közt ezt is, de szerintem volt. – Miből gondolod? – Az érzéseiből, képtelen lenne ennyi emóciót a szellemvilágból meríteni – mondta elmélázva Sam. – Valóban hallatlanul kedves volt a hangja, szinte könnyet fakasztó. – Akárcsak Nebehuté – világítottam rá –, aztán mégis hová jutott? – Hát a szellemek már csak ilyenek, nem megmondtam – mosolygott Sam. A vihar hajnalra sem csillapodott, sőt a szél egyre csak erősödött. Kim és Lámia reggelig susmorogtak a sarokban, félálmomban megcsapott egy-egy mondatfoszlány. Aztán halk kopogás metszette el beszélgetésük fonalát. Egy fiatal eszkimó férfi lépett be a házba, Samnek hozott üzenetet. Beszélgettek egy darabig, aztán már csak a csukódó ajtó neszét halottam. – Iris, ébredj! – suttogta a félhomályban Sam. – Történt valami? – rezzentem össze. – Megtalálták Avenart. – Hol van? – ültem fel hirtelen magamhoz térve. – Fort Yukontól északra, nem messze a kanadai határtól. Felírtam ide a pontos paramétereket, a motoros szánon van helyzetmeghatározó műszer – nyújtott át egy papirost. – Milyen messze van innen? – Úgy ezerhatszáz kilométerre, és ráadásul arra az utak járhatatlanok, egy idő után már csak motoros szánnal tudtok majd közlekedni. – Bérelhetünk repülőt is.

164

– Nincs az a pilóta, aki ebben a viharban felszállna. Azt javaslom, várjátok meg a vihar végét. – Meddig tarthat? – Az előrejelzések szerint még legalább három napig. – Az túl hosszú idő, annyit nem várhatunk. Van más megoldás is. – Kérlek, azt ne tedd, az legalább olyan veszélyes lenne, mint a repülő. – Honnan tudsz te erről? – Mikor két napja megláttalak, egy pillanatra megjelentek a szárnyaid körvonalai. – Szóval előtted semmi nem maradhat titokban – sóhajtottam. – Remélem is. Most pedig megyek és felkészítem a dzsipeteket az útra, mielőtt esztelenségekbe bonyolódnál. Legalább egy órát töltött kint, minden fellelhető alkatrészt átvizsgált, aztán teletankolta az autót, a motoros szánt és még legalább tíz kannát gázolajjal. Majd bejött, és egy óriási kosár elemózsiát csomagolt nekem. A lányok is készülődni kezdtek, bepakolták ruháikat egy hatalmas sporttáskába és meleg ruhákba öltözve álltak az ajtóban. – Sajnálom, hogy elmarad a nyomolvasó óra, de a lényeget már tudjátok – fordult feléjük Sam. – Legyetek nagyon óvatosak, felraktam a hóláncokat, de ha úgy látjátok, hogy a hó nagyon mély, inkább szálljatok át motoros szánra. – Köszönjük, Sam – csókoltuk össze. Aztán beszálltunk a dzsipbe és addig integettünk, ameddig apró ponttá nem zsugorodott.

165

Az erdők m él yén Az ablaktörlő lapátok alig győzték lesodorni a havat a szélvédőről, a látási viszonyok pedig katasztrofálisak voltak. A hóláncok ellenére sem lehetett többel menni negyven kilométeres sebességnél. Már második napja voltunk úton, két óránként váltottuk egymást a volánnál. A szemeim égtek a fáradtságtól, és mikor lehunyjam őket, akkor is csak a kavargó hópelyheket láttam. Épp elszenderedtem egy kicsit, mikor Lámia szitkozódására és a kipörgő hátsó gumik zajára ébredtem. – Hogy a mennykő essen beléd, miért pont most tudsz elakadni a hóban. Mindhárman kiszálltunk, hogy szemrevételezzük a helyzetet, ami siralmas volt. A kerekeket szinte teljesen ellepte a hó. – Át kell szállnunk a motoros szánba – konstatáltam. A poggyászainknak a fele sem fért fel a szánra, nem beszélve az üzemanyagról. Reszketve húztuk magunkra a legmelegebb ruháinkat meg a csodakesztyűt, és felültünk a szánra. A műszerek -40 Fahrenheitet mutattak. Egész éjjel úton voltunk, de alig haladtunk valamit. Másnapra a vihar csillapodott, majd pirkadatra a szél teljesen elállt. A táj, ami elénk tárult minden képzeletet felülmúlt. Vakítóan fehér hóbuckák sora fürdőzött az előbukkanó nap káprázatos sugaraiban. A tombolás szelíd lankákká rendezte a felszínt. A szán élvezetesen siklott az apró dombokon, időnként egyet-egyet röppenve a levegőben. Gyorsan haladtunk, mire leszállt a sötétség megpillantottuk Fort Yukon hívogató fényeit. A városkát ellepték a motoros szánok, minden fellelhető helyen parkolt egy. Megálltam egy barátságosnak tűnő vendéglő előtt. Elkínzottan, merev végtagokkal szálltam le a járgányból. A lányok sem voltak túl frissek, de ők szemmel láthatóan jobb állapotban voltak. Miután leporoltuk magunkról a havat és nagyjából szalonképes állapotba hoztuk magunkat, bementünk a csábítóan meleg és ínycsiklan166

dó illatokat árasztó helyre, leültünk egy akkurátusan megterített asztalhoz és rendeltünk. – Meg kell szállnunk valahol, ilyen sötétben nem találjuk meg őket – mondtam, már a második levest kanalazva. – Lehet, hogy te nem, de mi könnyedén a falka nyomára akadunk. – Köszönöm, hogy emlékeztetsz a hiányosságaimra, Lámia – mondtam mosolyogva. – Indulhatunk, vagy felfalod az egész étlapot? – nézett rám Kim sürgetően. – Ne haragudjatok, de két napja nem ettem egy falatot sem, sajnos én ilyen tökéletlen vagyok, nem bírom ki egy hétig élelem nélkül. – Ne haragudj, nem akartalak leteremteni, de már alig várom a nagy találkozást. – Hát még én – törültem meg a számat. Miután kifizettem a számlát, és meglátogattuk a mosdót, vissza szálltunk a szánra, majd pontosan követve a navigációs rendszer útmutatásait, elindultunk. A koordináták által meghatározott hely, úgy egy órányira lehetett a várostól, egy fenyves erdőben. Az erdei csodaszép volt, a hatalmas fák roskadoztak a hótól, mesebeli helyszín volta nem kétséges. – Kérlek, állj meg, Iris! Innen gyalog megyünk tovább, a navigációra már semmi szükség – szagolt bele a levegőbe Lámia. A szagok egyre beljebb vittek minket, a világító hó ellenére egyre sötétebb lett, de ez nem hátráltatta a két ragadozót, kik kiélezett érzékekkel vetették bele magukat az ágak sűrűjébe. Alig győztem követni őket, rugalmas macskamozgásukkal hangtalanul lépdeltek a hópaplanon. A morgás alig hallhatóan szakadt bele a csöndbe. – A falka – suttogta Lámia. – Milyen messze lehetnek? – Körbe vagyunk kerítve. Gyere, Iris, állj elém és vedd le a sapkád, a te szagodat biztosan felismerik. Azt tettem, amit mond, de fejemben rögtön megfogalmazódott a kérdés.

167

– Mi van akkor, ha ez egy másik falka? Vagy ha Avenar nincs velük? Ezen a ponton azonban be is kellett fejeznem a filozofálgatást, mert egy hatalmas farkas állt velem szemben, és világító szemeit rám szegezte. Egy velőtrázó pillanatig szó szerint farkasszemet néztünk, majd újra felhangzott a morgás, de most már jóval hangosabban. Aztán a fenevad vicsorogva hátrahúzta világító hófehér fogsoráról vérvörös ínyét. – Add meg magad! – lövelltem felé a gondolatot. Az állat megtorpanni látszott, csodálkozó pillantást vetve rám. – Add meg magad! – küldtem felé immár erősebben az akaratomat. Akkor nyüszített egy rövidet, és nagyon lassan a hátára feküdt, mind egy szelíd eb és feltétel nélküli bizalommal megadta magát. A sötétből halk neszelés hallatszott. A valami vészes sebességgel közeledett. Az előbbi farkas kölyöknek tűnt amellett az óriási állat mellett, ami akkor lépett ki a sűrűből, láttára a többi farkas azonnal eliszkolt. A földön fekvő pára, szűkölve, farkát behúzva loholt a társai után. Agresszivitásnak nyomát sem láttam a hatalmas állaton, inkább kíváncsiság villant fel a mandulavágású szempárban. Kecsesen, de határozottan mellém lépdelt, és finoman szaglászni kezdte a kezemet, majd nyugodtan visszasétált a fák közé, és egy pillanat múlva már egy magas, szőke, őzbarna szemű, elképesztően jóképű férfi állt velünk szemben. Kim és Lámia tátott szájjal figyelték a jelenetet. Mivel én már többször voltam szemtanúja hasonló átváltozásnak, így szinte alig csodálkoztam. – Nem kis vakmerőségre vall, éjnek évadján szembekerülni egy farkasfalkával – mondta megnyerő hangon –, de biztos van rá magyarázat. – Avenart keressük – vágtam rá kertelés nélkül. – Meg sem lepődöm – mosolygott kissé gondterhelten. – Kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzunk, Kim, Lámia – mutattam a lányokra –, én pedig Iris vagyok. – Micsoda hírességek. – Ismer talán minket? – kérdeztem meglepve. 168

– Mielőtt beavatnám önöket a titkaimba, kérem, engedjék meg, hogy én is bemutatkozzam. Lupus vagyok. – Szóval személyesen Lupushoz, a nagy falkavezérhez van szerencsénk? – Kérem, Iris, ne hozzon zavarba, ami pedig a vezérséget illeti, azt már rég átadtam közös barátunknak. Most ideje indulnunk! – adta ki az utasítást, szinte azonnal meghazudtolva előző állítását. Hangtalanul lépkedtünk a szűk ösvényeken. Lupus tévedhetetlen pontossággal fordult egyik csapásról a másikra, mintha egy beépített radarral rendelkezne. Legalább egy órát meneteltünk a fekete, csillagtalan égbolt alatt, a hideget már szinte alig érzékeltem, hisz mindenem szétfagyott. Aztán az erdő még sűrűbbé vált, olyan átláthatatlanná akár egy fal. – Megjöttünk – közölte Lupus. Csodálkozó pillantásunk ismét előcsalta szája sarkából a mosolyt. De nem szólt semmit, csak kinyitott egy ajtót, mely egy hatalmas fa törzsébe volt építve. Keskeny csigalépcső vezetett fel a torony tetejére. Mikor felértünk a tér kiszélesedett, és hatalmas üvegtáblák néztek rá a felhők mögül előbukkanó vékony holdsarlóra. A magasság meghökkentő volt. – Kérem, foglaljanak helyet, mutatott a vastagon párnázott, rönkökből faragott ülőalkalmatosságok felé. – Tegeződhetnénk? – Örömömre szolgálna – mondta kissé régimódias hanghordozásban. Lámia közvetlenül mellém telepedett, Kim kicsit távolabb ült le, úgy, hogy egy villanásnyit sem mulasszon el Lupus látványából. – Iris, nem vagy éhes, vagy esetleg szomjas, hozhatok valamit? – váltott formulát egyből, nem tévesztve szem elől azt, hogy hármunk közül egyedül csak én élek az emberi élvezetek e forrásaival. – Köszönöm, valami forró ital kimondhatatlanul jólesne, teljesen mindegy, hogy mi.

169

Igazi angol teát hozott, tejjel, mellé erdei mézet. Miközben kortyolgattam a meleg nedűt, vártam, hogy belekezdjen mondandójába. Kimérten mozgott, mintha húzni akarná az időt, aztán nagy nehezen leült és a szemembe nézett. – Avenar most nincs abban az állapotban, hogy fogadhasson benneteket – bökte ki aggodalmas arckifejezéssel. – Beteg, vagy talán megsebesült? – ugrottam talpra. – Nem, illetve nem egyértelműen – mondta, és az arca már nem is aggodalmas volt, hanem egyenesen kétségbeesett. – Kérlek, ne kertelj, mondd ki nyíltan! – Nem tud visszaváltozni emberré, és teljesen kiszámíthatatlanná vált. Hol olyan szelíd, mint egy ma született bárányka, hol pedig teljesen megvadul. – Hol van most? – Bezárva tartjuk, hogy ne tegyen kárt önmagában és másokban. Lent van a földalatti cellában. – Azonnal látnom kell. A cella meleg volt és tiszta. Az egyik sarokban, párnázott kutyakosarat, etető és itató edényeket, a másikban pedig almos tálat helyeztek el. Semmi nem utalt arra, hogy oda egy ember lenne bezárva, a ketrec egy vadállat szálláshelye volt. A farkas a leghátsó sarokban kushadt, sarlóvá gömbölyödve. Kívülről megfogtam a rácsot és beszélni kezdtem hozzá. – Avenar, most meg foglak vizsgálni. Nem fog fájni, de feltétlenül meg kell tudnom, hogy mi bajod van. Az állat lassan felemelte a fejét, és a meleg barna szemek furcsa, kissé kusza pillantást vetettek rám, résnyire nyitott szájából, nyálcseppek csurogtak a padlólapra. – Hallani szeretném a hangodat – mondtam neki, és vonyításhoz hasonló hangot adtam ki hátha utánozza. Torz, rekedtes nyöszörgés hagyta el a torkát. Mikor meghallottam, már majdnem biztos voltam a dolgomban.

170

– Veszettsége van – mondtam ki a diagnózist, de hogy biztos legyek benne, be kell mennem, meg kell néznem, van-e láza, és hogy milyen állapotban van a sebe. – Ez lehetetlen – mondta Lupus –, nem engedhetlek be, tegnap már megharapott egy falkatagot, de szerencsére csak felületes volt a sérülés. – Hol van most, akit megharapott? – A többiekkel kint az erdőben. – Kérlek, azonnal menj érte, karanténba kell helyezni. – Elmondanád, hogy zajlik le ez a betegség? – kérdezte Lupus az állát dörgölve. – A kórokozó a központi idegrendszer magatartást szabályozó központját támadja meg. Főbb tünetei: nyálzás, kancsalság és a rekedt hang, melyet a hangszálakat ellátó ideg bénulása okoz. Avenarnál mindhárom tünetet észleltem. A lappangási idő körülbelül húsz nap. Maga a betegség három további szakaszban zajlik le. Az első a bevezetési szakasz. Lehangoltság és izgatottság felváltva, álmatlanság, enyhe láz. Ez az állapot kettőtől nyolc napig tarthat. Véleményem szerint Avenar most ebben a stádiumban van. – És azután mi következik? – A dühöngési szakasz. Lélegzési zavarok, nyelőcsőgörcsök, hang- és fényérzékenység. Őrjöngés. Ez a stádium egytől három napig tarthat. – Már meg se merem kérdezni, hogy mi jön azután – sápadt el Lupus. – A bénulási szakasz. Az izgatottság megszűnik, a nyelési görcsök elmúlnak. A gyengeség fokozódik, a tagok lebénulnak, a beteg elveszíti az eszméletét, és bekövetkezik a halál. – Mennyi ideig tart ez? – Kettőtől tizennyolc napig. Síri csönd. – Vajon ki és mikor haraphatta meg? – kérdeztem Lupustól. – Forgalmam sincs. Elég gyakran járta egyedül az erdőt.

171

– Ez a valami, ami megharapta, nem egy közönséges állat lehetett, hisz Avenar halhatatlan, következésképpen beteg sem tud lenni. – Istenem, hányszor kértem tőle, hogy ne menjen el egyedül, de ő hajthatatlan volt. Azt mondta, hogy szüksége van egy kis magányra. – Ezt megértem, ezzel én is így vagyok. – Hát igen, tipikus emberi tulajdonság. – Mennyire tudsz most vele kommunikálni? – Csak annyira, mint az átlagos farkasok. Egyszerű gondolatokkal. Olyanokkal, mint hogy merre haladjunk, hogy cserkésszük be a zsákmányt, és a táplálék elosztásával kapcsolatos gesztikulációkkal. De a kérdéseidet sajnos nem tudom feltenni neki. – Egy dolog viszont teljesen érthetetlen számomra, vajon miért nem tud visszaváltozni? – törtem a fejemet hangosan. – Azt mondtad, hogy a betegség blokkolja a központi idegrendszer egy részét. – Igen ez valóban így van, mégpedig a magatartást szabályozó központot. Lupus, te zseni vagy! Több mint valószínű, hogy ez az agyközpont felelős az átváltozásért is, és mivel nem működik, így az átalakulás sem jöhet létre. – Most már tényleg be kell mennem hozzá – léptem a rácsos ajtó felé. – Kérlek, légy nagyon óvatos! – nézett rám aggódva Lupus. – Menned kell. Haza kell hoznod a megsérült farkast – emlékeztettem. – Nem azt mondtad, hogy a lappangási idő húsz nap? Úgyhogy addig nem mozdulok innen, amíg ki nem jössz. Nyugtató gondolatokkal körbebástyázva léptem be a ketrecbe. Karjaimat lazán magam mellé lógatva haladtam a farkas felé. Avenar még mindig a letargikus stádiumban volt, ellazulva feküdt továbbra is. Tudtam ugyan, hogy milyen sűrűn követhetik egymást a különböző hangulatok, de arra nem számítottam, hogy ilyen gyorsan bekövetkezik. Az a lény, aki a legjobb barátom és lelki társam volt, és mindig csak a legjobb szándékkal közeledett hozzám, rám vetette 172

magát. Morogva, acsarogva próbált belém harapni. Lupus villámgyors ugrással termett mellettem, és nekiesett a támadónak. – Kérlek, ne tedd, téged is meg fog harapni – kiabáltam. Választ azonban nem kaptam, csak a két hatalmas marakodó farkast láttam magam előtt. – Bocsáss meg, Avenar – suttogtam, és egy bénító gondolat lövedéket küldtem felé. Úgy esett össze, akár egy lisztes zsák. – Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte Lupus újra emberi alakban. – Hidd el, ezt csak végső esetben alkalmazom, és olyankor egyáltalán nem vagyok büszke magamra – mondtam savanyú mosollyal. – Most pedig meg fogom vizsgálni – guggoltam az ernyedt test mellé. Nehezen találtam meg a sebet, apró volt és jelentéktelen, a bal fül mögötti lágy részen ejtették és nem volt nagyobb két centinél. A láza sem volt túl magas, alig pár tized fokkal tért el a normálistól. – Ez még a kezdeti stádium legeleje. A legrosszabb esetben is van még öt napunk. – Ami akár huszonkilenc nap is lehet. – Így igaz. Most pedig menjünk, sok dolgunk lesz. Egy óra múlva visszajövök, addigra talán magához tér – tapintottam ki a pulzusát, ami nyugodt volt és egyenletes. Visszatértünk a csillagvizsgálószerű tágas helyiségbe, ahol Kim és Lámia már lerágta az összes körmét. Mindent részletesen elmeséltem nekik, majd ismét Lupushoz fordultam. – Ne haragudj, de a nagy felfordulásban még nem is beszéltem neked jövetelünk céljáról. – Nem akartam tapintatlan lenni, azért nem kérdeztem meg – mondta udvariasan. – Olivert keressük, a fiamat. Azt reméltem, hogy idejött. – Miért gondoltad, hogy idejön? – Magam sem tudom, ez csak olyan megérzés volt. – Mikor tűnt el?

173

– Egy hete, és a bajt még az is tetézi, hogy Oliver már nem az, aki volt. – Hogy érted ezt? – Ember lett belőle, egy védtelen halandó. A Vének Tanácsa már másnap megbízott egy nyomozót, hogy kerítse elő. – Nem hiszem, hogy Avenar tud róla valamit, hisz több mint húsz napja farkas bundában tengődik. És mi van a gyűrűvel? – Ez a másik probléma. Nála van. – Azt akarod mondani, hogy egy ember őrzi a gyűrűt? – Sajnos így van, és ráadásul ide-oda utazgat vele. – Ez olyan, mintha mindnyájan egy pokolgép tetején ülnénk. – Abban bízom, hogy az egész annyira banális, hogy talán ezért fogjuk megúszni. – Talán, esetleg, de még a gondolattól is kiráz a hideg, hogy a Mundo Sambra kezébe kerülhet. – A gyűrűt ti is őriztétek, igaz? – Igen, de erről nem beszélhetek. – Megértem – mondtam kurtán. – Mi lesz Avenarral? – kérdezte aggódva. – Gondolkodom a dolgon. Valószínűleg haza kell utaznom Olaszországba, és a laboratóriumomban ki kell fejlesztenem egy antiszérumot. Öt nap, ennyi áll összesen a rendelkezésemre. Utazással és a tenyésztésekkel együtt, a dolgot még az is komplikálja, hogy a laboromat már évek óta nem használtam, így be kell szereznem jó pár dolgot. – Az utazással nem lesz gond, Avenar magángépe gyorsan hazarepít, holnap délre otthon leszel. – Innen a világvégéről? – Fantasztikus masina, majd meglátod. Most rögtön szólok a pilótának. – Van a bázison injekciós tű és fecskendő? – Természetesen, az orvosi szobában, visszafelé hozok egy párat – mondta és elviharzott. 174

Kim és Lámia akkor kezdett csak felocsúdni az újabb megrázkódtatásból. – Avenar beteg? – kérdezte Lámia. – Veszettsége van. – Az hogy lehet, hisz eddig úgy tudtam, az öröklét örök egészséggel is jár? – Fogalmam sincs, de ki fogjuk deríteni. A teremtmény aki megharapta nem egy egyszerű veszett állat lehetett. – Itt valami nagyon bűzlik – csóválta a fejét Kim. – Szeretnék tőletek kérni valamit, maradjatok Lupusszal és segítsetek neki. Nagyon tartok tőle, hogy ez nem lesz egy egyszerű menet. Ha esetleg Avenar teljesen megvadulna, tudjátok, mire gondolok… – hajtottam le szomorúan a fejemet. – Hát, persze – vágta rá azonnal Kim –, mindenben a segítségére leszünk, ne aggódj, Iris, nem lesz semmi baj, ezt garantálom. – Jól látom, hogy ez nem is olyan nagy kérés? – kérdeztem mosolyogva. – Iris, ne fantáziálj, kinőttem már abból, hogy első látásra beleesek egy cuki pasiba. – Te Lupust egyszerűen csak cuki pasinak titulálod? – Jól van – sóhajtott nagyot –, ő a legdögösebb hapsi, akivel valaha is találkoztam. – Akkor vigyázz is rá, ki tudja, mi fog történni még itt, amíg viszsza nem térek. – Meglesz. Még a széltől is óvni fogom – szalutált mókásan Kim. Lupus mindent flottul megszervezett, a gép egy mezőn szállt le, úgy félórányira az erdei bunkertől. Mielőtt elindultunk több fiolányi vért is vettem a még mindig bódult állapotban fekvő Avenartól. Lupus motoros szánnal vitt ki a repülőhöz. A masina fantasztikus volt, csúcstechnika. A fedélzeten luxus fogadott, de a legnagyobb pompát mégis az jelentette, hogy végre volt térerő a mobiltelefonomon. Azonnal felhívtam Konstantint, aki már szörnyen aggódott mi175

attam. Beszámoltunk egymásnak a fejleményekről, és megkértem, hogy amilyen gyorsan csak tud, jöjjön ő is a comói kastélyba. Délben már a laboratóriumban ültem, és egy orvosi műszereket gyártó cégnek küldtem el e-mailben a megrendeléseimet. A legszükségesebb berendezések este hatra már a rozsdamentes pultokon díszelegtek. Konstantin kilencfelé érkezett. A Ferrari dorombolva gördült be a ház előtti felhajtóra. – Annyira hiányoztál – ugrottam a nyakába, mikor belépett a hatalmas duplaszárnyú Tiffanv-üvegajtón. – Hát még te – kapott a karjába, majd nagyon óvatosan lefektetett a kanapéra, úgy ahogy egy porcelán babát szokás. Aztán gyengéden végigcsókolta a nyakamat, akár a selyem, olyan jólesett bőre hűvössége. – Átkozottul hiányoztál – suttogta. A szoba elvesztette perspektíváját, a kandalló tüze lágyan olvadt bele a kristálycsillárok sziporkájába, és én újra hálás voltam a hűvösségért, mert minden porcikám úgy égett, mintha izzó parázzsal hevítettek volna. Hallottam a gombok pattanását, aztán lehullott az anyag, súlytalanul akár a pihe, és ott álltunk édes meztelenségben. Mintha hirtelen száz karja nőtt volna, mindenhol egyszerre éreztem az érintését. Kéjesen nyíltam meg, mint a bimbóit kipattintó tűzliliom. Hirtelen villanások, a gyönyörben úszó smaragd szemek összefolytak az elragadtatott kiáltásokkal, amelyek vélhetően belőlem törtek elő. Apró pulzálások a testem összes receptorában, aztán a robbanás és az elakadó lélegzet. Majd az univerzum végtelen csendje, melyben elégett az idő és a gondolat. Összeölelkezve feküdtünk a kandalló előtti vastag perzsaszőnyegen, az öblös hangú, antik falióra már számtalanszor ránk öntötte lágy zenéjét, de nem mozdultunk. Éjfélkor Konstantin pezsgőt bontott, élvezettel kortyolgattam a habzó italt, és hosszasan beszélgettünk. Aztán lezuhanyoztam, felöltöztem és munkához láttam. Ő kinézett magának egy kényelmes forgószéket, olyat, aminek háttámlája is volt, beleült és csendben figyelte, ahogy töltögetem a 176

vért egyik fiolából a másikba. Reggel hatig bírtam, aztán bezuhantam az ágyba. Délben ébredtem, meglepődve konstatáltam, hogy Konstantin nincs mellettem. A nappaliból hallatszott a hangja, épp telefonált, egyből a laborba rohantam, kíváncsi voltam a teszteredményekre, de nem mutattak semmit. Elszomorodtam, bár kutató orvosként tisztában voltam vele, hogy a vírusok elleni küzdelem az egész világon gyerekcipőben topog még, mégis reménykedtem a csodában, de a csoda még váratott magára. Újabb kísérleti edényeket vettem elő. Takarékoskodnom kellett a vérmintákkal is, mivel csak korlátolt mennyiségben álltak a rendelkezésemre. Szerencsére az egyik általam rendelt készülék épp erre szolgált, hisz pár cseppnyi mintából is képes volt elvégezni a kívánt műveleteket. Konstantin azonnal észrevette, hogy be sem tettem a lábamat konyhába, tálcán reggelit hozott, meleg croissant-t vajjal, mézzel és egy bögre forró tejeskávét. – Jó reggelt, angyalom! – Hát te, hogyhogy ilyen korán keltél? – Le sem feküdtem, hajnalban elmentem sétálni, aztán elintéztem a telefonjaimat. – Beszéltél Makóimmal is? – Minden nap beszélek vele, de sajnos, ma sem tudott jó hírrel szolgálni. – Hol van most? – Dél-Afrikában. – Járt Kenyában is? – Igen, öt nappal ezelőtt. – Akkor a szellem nem tévedett. – Milyen szellem? – Akit Sam megidézett. – Torkig vagyok velük, kérlek, ne is emlegesd őket! – csattant fel Konstantin. – Nem fogom – mondtam halkan. – Kérlek, Iris, ne haragudj, de annyira tehetetlennek érzem magam – simogatta meg az arcomat. 177

– Én is pont így érzek. – Nem tudom, hova tenni a dolgot. Nagyon úgy néz ki, hogy Oliver mindig egy lépéssel Malcolm előtt jár. – Mire gondolsz? – Szerintem valaki irányítja. Valaki, aki olyan rafinált, hogy még a legprofibb nyomozót is az orránál fogva vezeti. – Gyanakszol valakire? – Igen és nem. – Kérlek, ne beszélj talányokban, azokból már így is van elég. – Kedves barátunk, Rufus mostanában egyáltalán nem hallat magáról, lapul, mint egy féreg. – Miért irányítaná Olivert? Nem látom értelmét, ha a kölyök a Mundo Sambra fogja, már semmi szükség a packázásra. Hacsak – gondolkodtam el egy hosszú pillanatra – a gyűrű körül nem alakult ki valami gond. – Mire gondolsz? – Sok lehetőség van. Elveszett, Oliver elrejtette, vagy csak egyszerűen odalett a hatalma. – De miért csinálná Rufus ezt a macska-egér játékot? – Hogy bosszantson téged, a Vének Tanácsát és az egész Principátust. – Hmm… Lehet benne valami – dörzsölte meg az állát. – Most kérlek, bocsáss meg, de vissza kell mennem a laborba, vár egy másik probléma, amit még egyelőre fogalmam sincs, hogy fogok megoldani – mondtam, és magára hagytam Konstantint. Újabb tenyésztések, újabb kudarcok. Az ocsmány kórokozók a végtelenségig elmentek, és nem adták meg magukat az ellenanyagok hadának, melyeket folyamatosan zúdítottam rájuk. – Valami egész más kell, valami forradalmi – mondtam ki félhangosan. – Mire gondolsz?– szólalt meg Konstantin a hátam mögül egy újabb roskadásig tömött tálcával a kezében. – Még nem tudom. 178

– Gyere, kedvesem, egyél, éhesen még az agysejtek is működésképtelenek. Vacsora után tovább figyeltem a vírusokat, ezeket a baktériumoknál is parányibb organizmusokat, melyek az élő és az élettelen anyagra jellemző tulajdonságokkal egyaránt rendelkeznek. Ezeket a parazitákat, amelyek önmagukban nem mutatnak életjelenségeket, önálló anyagcserével és mozgással sem rendelkeznek, és életfunkciókat is kizárólag csak a gazdaszervezetekben mutatnak. Kész kivégzőosztagok sorakoztak a Petri-csészékben, melyek félelmetes sebességgel repesztették szét az élő sejteket. Kértem Istent, hogy segítsen és gyújtson szikrát az agyamban. Egész éjjel fenn voltam, Konstantin öntötte belém a kávét. Pirkadatkor sétáltam egyet. A tó téli nyugalomba burkolózva álmodott a langyos nyári szellőkről. Alig látható tüllként feszült a vékony jéghártya a vízfelszínen, türelmetlenül várva a felkelő nap első sugarait. Nem csináltam mást, csak nagyokat szippantottam a ropogós levegőből, és megpróbáltam kiüríteni az agyamat. Tiszta fejjel tértem vissza a házba, hogy végleg leszámoljak, a mikrobiológia által ismert legellenállóbb parazitáknak. Újra leültem az elektronmikroszkóp elé, és akkor jönni kezdtek a képek, de nem a lencsék mögül, hanem a tudatom feneketlen mélységeiből, ha becsuktam a szememet, akkor is tisztán láttam mindent. Egy óriási vírus szervezete tárult elém, csupa DNS egy viszonylag jól átjárható fehérje burokban. – Meg kell változtatnom a DNS szerkezetét, így megállíthatom a szaporodást. Talán elegendő lesz és az immunrendszer képes lesz leküzdeni a betegséget. Csodával határos módon sikerült mutálnom az örökítő anyagokat, melyek már nem adták tovább a genetikai kódokat, és az osztódás végre leállt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Az érzést ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valaki kiiktat egy épp felrobbanni készülő időzített bombát. Felemeltem a telefont és hívtam a pilótát, aki már három napja állandó készültségben várta a riasztásomat. Fél óra múlva már a repülőn ültem, Konstantin pedig Dél-Afrika felé 179

vette az irányt, hogy kizökkentse a holtpontról az egy helyben toporgó nyomozást.

180

Az élet csodája Pár perce érkeztem meg az erdei rejtekbe, kihalt volt és sötét, semmi jóval nem kecsegtetett. Miután megmásztam a tornyot és beléptem a csupa üveg, tágas helyiségbe, megpillantottam Lupust. A karosszékben ült és baljós keretbe font arccal bámulta a zúzmarás ágakat. – Épp azon töprengtem, hogy mi tévő leszek, ha ma sem érkezel meg – szegezte rám aggódó tekintetét. – Mi történt? – Bekövetkezett, amitől tartottam. Avenar kárt tett magában. – Ettől féltem – sóhajtottam. – Súlyosak a sérülései? – A sebek rettentő mélyek, de sikerült őket ellátnunk. Az altató lövedékekre azonban már egyre kevésbé reagál, már csak pár percre bódul el tőlük. – Tapasztaltál légzési elégtelenséget vagy fényérzékenységet? – Ma reggel kezdődött, csak egy pillanatra hagyott ki a lélegzete, de fényérzékenységet még nem észleltem. – Van egy jó hírem – próbáltam mosolyogni. – Istenem, mennyire vártam ezeket a szavakat – fogta meg a kezem. – Sikerült megtalálnom azt a gént, amivel mutációra késztettem a vírusok DNS-ét. Leállítottam a szaporodásukat. – Iris, ez fantasztikus! Meglengettem az orra előtt az ellenanyagokat tartalmazó, aprócska szállító táskát. – Ezzel az egész falka biztonságban lehet – mondtam mosolyogva. – Csodás vagy. – Gyere, menjünk, ne vesztegessük az időt, azonnal be kell adnunk a szérumot Avenarnak és annak a farkasnak, akit megharapott. 181

– Szerencsére nála még semmilyen tünetet nem észleltünk. – Menjünk, később őt is megnézem. Rögtön a ketrechez mentem, Avenar pillantása elkeseredett dühvel csüngött rajtam, le sem vette rólam a szemét. Elszántan tudatosította velem, hogy mindent megjegyzett, és nem felejtette el, miként csaptam földhöz a kábító átokkal. – Nem tehettem mást – mondtam neki, nem törődve azzal, hogy egy szavamat sem érti –, és most újból meg kell tennem, sajnálom. Vártam még pár pillanatot, aztán megtettem. Elnyúlva feküdt a földön, szánalmas látványt nyújtva, lógó nyelvvel és csupa seb testtel. Gyorsan felszívtam a fecskendőbe a szert, és a laza combizomba szúrtam a tűt. – Hányszor kell még megkapnia a szérumot? – Fogalmam sincs, ez az egész egy in vivo kísérlet, Lupus. Mégpedig élesben. – Ne aggódj, sikerülni fog. – Megmutatod nekem a másik beteget? – kérdeztem, miután végeztem Avenarral. – Gyere, Iris! Egy távoli helyiségbe vezetett. A farkas teljesen normálisan viselkedett, a veszettség tünetei még nem mutatkoztak rajta. – Képes még emberré változni? – Már nem. – Úgy látszik, ez az első tünet – nézegettem figyelmesen az állatot –, aztán Lupus segítségével beadtam neki az injekciót. – Védőoltásként is alkalmazható a szer? – kérdezte Lupus. – Nem tudom, elvileg igen. Kész őrültség, amit csinálok – rejtettem tenyerembe az arcomat –, tudod te, hogy mennyi ideig szoktak tesztelni egy ilyen szérumot? – Fogalmam sincs – Legalább hat hónapig. – Hát ez most elmarad – állapította meg tárgyilagosan. – Elképzelni sem tudod, mennyire rettegek. 182

– Ne tedd! – mondta határozottan. Elgondolkodva sétáltattam körbe a tekintetemet a szobán. – Sajnos, gyakran azt gondolom magamról, hogy mindenható vagyok, hogy a világ összes tudása a birtokomban van – sóhajtottam. – És miért baj ez? – Mert ijesztő. – Ijesztő? – Igen az. És gyakran szörnyen magányos tudok lenni ettől az érzéstől. – Mint ahogy mi mindnyájan. – Akkor tudod, miről beszélek. Bár tisztában vagyok vele, honnan fakad az erőm és a tudásom, mégis megrémülök tőle. Nem akkor, mikor végrehajtom a feladatot. Nem. Csak később, mikor jobban belegondolok, mikor mérlegelni kezdek. – Hát ne mérlegelj, egyszerűen csak fogadd el a mennyei ajándékot! – Hálátlanságnak hangzik, tudom. – Iris, számomra hihetetlen, hogy te angyal vagy, nálad emberibb lénnyel még soha nem találkoztam. – Ez is eltervelt, de még mennyire, hogy az! – magyaráztam nagy hévvel. – A jó Isten semmit nem bíz a véletlenre. Az sem véletlen, hogy szenvedélyesen hiszek a jóságban, a szeretetben, az őszinteség hatalmában és az Ő hatalmában is. A baj az – mondtam szomorúan – , hogy számomra csak korlátozott mértékben áll nyitva az a híd, mely a két világ közt feszül, és attól tartok, hogy egyszer csak leszakad, és én ott lebegek majd az idők végezetéig, kiszolgáltatva, megnyomorodva. – Megértem az érzéseidet, mert egykor magam is egyedül álltam a világban, fajtatársak nélkül, de neked ott van a családod. – Látod, ebben igazad van, de a kettő nem egy és ugyanaz. Imádom őket, a véremet adnám értük, és mégis gyakran hiányérzetem van. Te megteremtetted magadnak a falkát, a sajátjaid között élsz, a gondjaitok és az örömeitek hasonlóak. Konstantinnak és a többi 183

vámpírnak ott a törzs és a Principátus. Én csak álmodhatom minderről – sóhajtottam, átsütött rajtam a szomorúság, de nem tehettem ellene semmit, mert Isten másképp rendelkezett. „A küldetést… a küldetést kell mindig szem előtt tartanom” – gondoltam magamban keserű türelemmel. Újra nagyot sóhajtottam és visszatértem Avenarhoz, aki még mindig aludt. Mellkasa egyenletesen mozgott, és ez roppant jó hír volt. – Gyere, Iris, menjünk, most már pihenned kell! – vont magával finoman Lupus. Az elkövetkező huszonnégy órát alvással töltöttem. Nem álmodtam semmiről, az elmém totálisan kiürült. A szobában, ahol felébredtem csak egy halvány fényű éjjeli lámpa égett. A szemem nem alkalmazkodott azonnal a világossághoz, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán minden átmenet nélkül eszembe jutott az egész történet. A következő meglepetés akkor ért, amikor lenéztem a testemre, makulátlan hálóing volt rajtam, és patyolat tiszta voltam. Nem emlékeztem rá, hogy mindezt magam tettem volna. Visszamentem a kellemesen meleg hálószobába, és keresgélni kezdtem a ruháimat. – Ezeket keresed? – szólalt meg a hátam mögül Lámia. – Igen. – Tiszták, kimostam őket. – Köszönöm, rettentően hálás vagyok érte. Nem tudod, hogy ki fürdetett meg és öltöztetett hálóruhába? Mosolygott. – Az is te voltál? Magamhoz öleltem, és szörnyű lelkifurdalást éreztem a miatt, amiket előző nap Lupusnak mondtam. – Van valami hír Oliverről? – rándult meg a szája sarka. – Sajnos semmi. Annyit tudok, hogy nyomokat hagyott maga után Kenyában és Dél-Afrikában. – Lehet, hogy már nem is él? – nézett rám csüggedten Lámia. – Él. Azt megérezném, ha nem így lenne. Bízzál benne, és bízzál Malcolmban is, meg fogja találni. 184

– Megpróbálok, de annyira nehéz. Ahogy múlnak a napok, úgy fogy a remény. – Ne mondd ezt, kérlek. – Iris, te annyira erős vagy – mondta, és úgy nézett fel rám, akár a szentekre szokás. – Ez csak a látszat – mosolyodtam el szárazon. – Gyere, menjünk, nézzük meg, mi van a mi szegény beteg farkasunkkal. Félve léptem be a föld alatti helyiségbe. A hatalmas állat békésen szundított a sarokban. – Van valami változás? – kérdeztem Lupust, aki a kialvatlanságtól vöröslő szemekkel ült egy széken. – Nagyon kicsi, de ezért is hálásak lehetünk. A dühkitörések már nem olyan gyakoriak, és a lélegzete is nagyjából egyenletes. – Itt az ideje, hogy megkapja a következő dózist. Nem gondoltam, hogy két napon belül sor kerül rá, de az állapotát figyelembe véve mindenképp indokoltnak tartottam a kezelés folytatását mindaddig, amíg két lábon nem áll majd előttem és meg nem szólít. Napokig vergődtem a kételyeimben, enni is elfelejtettem, szüntelenül a ketrec előtt álltam és vártam a csodát. De a csoda csak óvatosan mutatta meg szépséges arcát, bújócskázott, hol előjött, hol rejtőzködött, akár egy huncut gyerek. Aztán egy végtelenül fagyos és sötét napon, úgy döntött, hogy felhagy a játszadozással és végleg előbújik. Pár percre elbóbiskoltam. Mikor felriadtam és pillantásomat a megszokott szegletre emeltem, Avenar nézett vissza rám. Sose láttam még ennyire nemesnek és ennyire hálásnak sem. Barna hajhullámai csapzottan tapadtak fejbőrére, szelíden kontúrozva beesett arcát. Anyaszült meztelen volt, csontjai majd kibökték aranyszín bőrét, melyet hegek barázdáltak keresztbe, kasul. A hatalmassá növekedett meleg szemek szüntelenül engem figyeltek. Nem babráltam a kulcsokkal, akaratommal könnyedén felpattintottam a zárat, berontottam a ketrecbe, aztán magamhoz öleltem, és úgy ringattam, ahogy a kisdedeket szokás. Sírtunk mind a ketten, könnyeink apró csermellyé 185

egyesültek, nehezen szólalt meg, de szavai mindennél szebben csengtek. – Köszönöm, Iris. – Én köszönöm, ezért Nobel-díjat fogok kapni – utánoztam a hangját. Rám mosolygott, de nem szólt semmit, jólesett neki a hallgatás. Nem unszoltam a beszédre, csendben maradtam, és dúdolni kezdtem egy nagyon régi dallamot, ő rögtön felismerte, mert újra rám mosolygott. Fogalmam sem volt, mennyi ideig ültünk így, ha Lupus nem jön, akkor talán az örökkévalóságig. – Testvérem! – szakadt ki az örömkiáltás a szép szőke fiúból. Úgy magasodott fölénk akár egy szikla, majd sima tenyerét Avenar vállára tette. – A falkavezér visszatért – mondta fátyolos szemekkel. Akkor Avenar összeszedte minden erejét és alig hallhatóan megszólalt. – Megjöttem, újra itt vagyok, és nagyon úgy néz ki, ismét boldogítani foglak titeket. – Avenar megint a régi vagy, még a fanyar, brit humorérzékedet is visszanyerted – simogattam meg az arcát. Lehunyta szemét. Kimerítette az öröm. – Gyere, Iris, vigyük fel! – suttogta gyengéden Lupus. Erős karjai közé kapta a csonttá soványodott testet és könnyed léptekkel elindult fölfelé. Avenar a legszebb szobát kapta, melynek ablakából lélegzetelállító kilátás nyílt a fenyvesekre. A kandallóban hangulatosan pattogtak a fahasábok, gyanta illatot párologtatva a jóleső melegségbe. Alig evett egy keveset és újra elaludt. Így ment ez napokig. Fehérje és vitamindús ételekkel etettük, mindig volt mellette valaki. Fontosnak tartottam, hogy természetes gyógyuláson menjen keresztül, hisz a természet a legjobb orvos. Az odaadó ápolás nemsokára meghozta gyümölcsét, erősödni kezdett, izmai újra épültek. Először csak a rejtekben sétálgatott, majd kiment a csípős hidegre is. A falka nagyon féltette, mikor az erdőben levegőzött, legalább hatan vették körül. 186

Elérkezettnek láttam az időt, hogy közösen visszanézzünk a múltba, és felfedjük a rejtélyes harapás elkövetőjének kilétét, valamint szóba hozzam Oliver eltűnését. A megfelelő alkalom már aznap este eljött. Avenar ragyogott, arca kipirult a délutáni kószálástól. – Jó látni, hogy újra egészséges vagy – mosolyogtam rá. – És ezt egyedül neked köszönhetem. – Ugyan már, ha nincs benned ez az őserő, a tudományom fabatkát sem ér. – Iris, hogy mondhatsz ilyet. Apropó, elküldted már a kísérleti eredményeidet a Nobel-bizottságnak? – Persze, még aznap mikor magadhoz tértél. Mégis, hogy gondolod? Nem vagyok ember. – És? Azt csak mi tudjuk. Meg kell osztanod a világgal ezt a hatalmas eredményt. Vagy azt akarod, hogy továbbra is pusztítson ez az átkozott kór. – Hogy akarhatnék ilyet? – Akkor fel kell tárnod a tanulmányt, hogy életeket menthess. – Igazad van, mint mindig. Majd átgondolom – méláztam el –, de most nem ez a legfontosabb. – Mi lehet ennél fontosabb? – Oliver eltűnt. – Ne aggódj miatta, tud ő magára vigyázni. Nem hiszem, hogy sokan kóborolnak a világban, akik ártani tudnának neki. – A helyzet sajnos megváltozott. – Hogy érted azt, hogy megváltozott? Teremtődött talán egy újabb bűvös ékszer, mely felülmúlja az Idő Spiráljának hatalmát. – Oliver emberré lett. Fagyos csönd. – Halandóként cikázik a világban, ide-oda repked, a váróterem az otthona. – És mi van a gyűrűvel? – Nála van. – Ez baj, ez nagyon nagy baj. Konstantin hol van most? – kérdezte nem titkolt feszültséggel a hangjában. 187

– Egy Malcolm MacAlister nevű, zseninek titulált nyomozóval követi az eszelős sebességgel helyet változtató Olivert. – Itt valami sántít. Képtelenségnek tűnik, hogy az orránál fogva vezessen két ilyen nagy tudású és tapasztalatú vámpírt. – Ismered talán Malcolmot? – Személyesen nem, de a hírek, ha lassan is, azért ide is eljutnak. Visszatérve az előzőekhez, mi a te meglátásod, Iris? – Az, hogy Olivert irányítja valaki. – Csak nem egyre gondolunk? – csalt egy rejtélyes mosolyt arcára a felismerés. – Meglehet – gondolkodtam el. Avenar már nem bírt tovább ülve maradni, felpattant és járkálni kezdett. – Hát nagyon úgy néz ki, hogy Rufus barátunk újra színre lépett – mondta. – Miből gondolod, hogy ő az? – A módszer nagyon is rá vall. Soha nem volt képes azt mondani „Gyertek, itt vagyok. Ki mer lángra vetni?” Emlékezz vissza Erdélyre! A korhadt rejtekükre, a szánalmasan ódon koporsókkal a pincében. Nincs olyan dolog a világon, ami bármit is jelentene számára, még az ösztöneit is megcsalja. – Mire célzol? – Konstantinra. – Az egyedüli jó dolog, amit tett a több mint hatszáz év alatt, az, hogy megteremtette, és legfőképp az, hogy elhagyta – sóhajtottam nagyot. – Nagy igazság. – Inkább keserű igazság, és ez az igazság rányomta Konstantin lelkére a békétlenség örök pecsétjét. – És még így is ő a legszerencsésebb fickó a világon, Isten első számú kegyeltje. – Miért is? – kérdeztem mosolyogva. – Iris, a hiúság bűn – mosolygott vissza. 188

– De nem főbenjáró. – Látod, ebben igazad van. – Avenar, lenne itt még valami – fogtam komolyra a szót. Sóhajtott. – Azt hittem, több rossz hír már nem lesz, mikor így ráncolod a szemöldöködet, abból már jó nem sülhet ki. – Arról a harapásról lenne szó, ami a betegségedet okozta. – Sajnos nem tudok jó hírrel szolgálni, ugyanis fogalmam sincs róla, ki vagy mi okozta azt a jelentéktelen kis sérülést, amiről Lupus beszélt nekem. – Sejtelmed sincs? – Nincs – ingatta a fejét –, de miért olyan fontos ez? – Mert ez nem egy átlagos veszettségi vírus volt, az soha nem betegített volna meg téged és a falkatársadat sem. Valaki szándékosan az életedre akart törni. – Hát ez…. Nem gondolod, hogy más módja is lett volna rá? Miért akarta volna így a véremet venni valaki? – Fogalmam sincs. Fezért lenne jó, ha vissza tudnál emlékezni. – Nem megy, már próbáltam, de neked biztosan sikerülne. – Az tapintatlanság lenne a részemről. Nem hatolhatok be csak úgy az elmédbe. – És ha megkérnélek rá? – Akkor sem. – Nem hagyhatod annyiban a dolgot, roppant veszélyes lenne. Mi van, ha új dologgal próbálkozik majd az illető. – Te manipulálni próbálsz engem, Avenar – böktem meg finoman –, és meg kell hagyni, roppant jól csinálod. – Én ugyan nem. Távol álljon tőlem – nézett rám kaján ártatlansággal. – Rendben van, megteszem, de ha olyat látok, amit nem kellene, azt ne ródd fel nekem, kérlek. – Nem fogom – mondta nemes egyszerűséggel. – Hát akkor lássunk hozzá! 189

– Most azonnal? – Most szólj, ha meggondoltad magad? – Nem, dehogy, csak egy kicsit hirtelen jött. – Úgy érzed, fel kell még készülnöd rá? Határozottság és határozatlanság mezsgyéjén táncoltak a gondolatai. Nem olvastam bennük, rá volt írva az arcára. – Felkészültem – mondta aztán tömören. – Akkor gyere, ülj le ide – mutattam rá egy székre –, és nézz bele a szemembe, de ne úgy, mint máskor, hanem úgy, mintha egy tükörbe néznél. – Mintha önmagamat akarnám látni benne? – Pontosan úgy. Az emlékek olvasása az egyik legnehezebb feladat, mert számtalan akadályt kell legyőzni és áthidalni ahhoz, hogy eljussunk a célhoz. A memória pedig maga a csoda, minden apró mozzanatot elraktároz, és csak később szelektál. Elképesztő precizitással különíti el a lényeges és a lényegtelen emlékképeket egymástól. A kutakodást, a jelentéktelennek hitt emlékek halmazánál kezdtem. Volt belőlük bőven. Hosszú séták az erdőben, madárdal, édes erdei gyümölcsök illata. Tovább úsztam az áradatban. Mesés, repülőtér, le- és felszálló gépek, őrségváltás a Buckingham palota előtt, vacsora a Ritzben egy feltűnően csinos szőke nővel, vad szex ugyanazzal a nővel, magány. Pírral az arcomon folytattam az ásást. Roppant nagy hómező, kimerítő futás a szakadó hóban, barlang, csend és sötétség, denevérek a mennyezeten, apró csípés a fül mögött, alig érezhető, nedves kutyaszőr- és enyhe vérszag. Nagy ugrás a jelenbe. Avenar tágra nyílt írisze szeget vert az enyémbe. Egy hosszú percre lehunytam a szememet, és a kontaktus megszakadt. Mindketten bágyadtan ültünk, és fáradt melankóliával bámultuk a semmit. – Megtaláltad, amit kerestél? – szólalt meg Avenar végül. – Igen. – Megosztanád velem is? – kérdezte enyhe éllel.

190

– Ne haragudj, de nagyon rég csináltam már ilyet, és eléggé megviselt a dolog. – Szóval nem csak azt láttad meg, amit kerestél. – Nem. – Akarsz róla beszélni? – Mi vagy te, pszichológus? – kérdeztem nyersen. – Ne haragudj, de utálom ezt az egészet, semmi közöm a magánéletedhez, és most úgy néztem, akár egy mozit. – Akkor talán térjünk rá a harapásra! – ugrotta át a témát. – A sérülést, ami a betegségedet okozta, egy denevértől szerezted. – Egy denevértől? – Igen, egy aprócska ragadozótól. Abban a barlangban, ahová valószínűleg a hóvihar elől menekültél. – Szóval egy barlangban. Az alighanem az a sziklaüreg lehetett, ahová gyakran vonulok el magányt szippantani. De hogy denevérek tanyáznának benne, azt kétlem, még soha nem láttam ott egyet sem. – Márpedig ott voltak, és nem közönséges denevérek voltak. – Ezt meg honnan veszed? – Mert azok képtelenek lettek volna megbetegíteni téged. – Kész összeesküvés-elmélet. – Lehet, hogy őrültségnek hangzik, de biztosan tudom, hogy így van. – Akkor kik voltak, talán denevérnek álcázott vámpírok? Nevetséges. – Nem tudom – néztem rá tanácstalanul –, de van egy nagyon régi havasalföldi legenda, talán még emlékszel is rá. – Csak nem Dracula grófra célzol? – De igen. A legenda szerint Dracula képes volt denevérré változni. „És ügy röpködött az éj leple alatt denevér szárnyaival, akár a sötét gondolat.” Ezt egy erdélyi mondában olvastam több mint háromszáz évvel ezelőtt. – Már ha él még egyáltalán. – Miből gondolod, hogy már elpusztult? – kérdeztem. 191

– Te hallottál róla azóta? – Nem, de az semmit nem jelent. Sőt talán ez a titok nyitja. Talán ő az egyedüli hordozója a tiszta mutáció nélküli vírusnak. – Vagy Rufus, hisz ő is családtag, ha jól tudom, egyenes ági unokatestvére. – Így igaz– Szép kis fantazmagóriát kreáltunk, Iris – húzódott mosolyra a szája, de most már ennünk kellene valamit. A lakoma pompázatosra sikeredett. Avenar minden fellelhető ínyencséget az asztalra halmozott. Volt jégen hűtött orosz fekete kaviár és hozzá francia pezsgő. A legkülönlegesebb francia sajtok dióval és szőlővel, vékonyra szeletelt pármai sonka sárgadinnyével. Mintha nem is Alaszkában lettünk volna, hanem valamelyik világvárosban. – Elárulnád honnan sikerült beszerezned ezeket a finomságokat? – A Harrod's-ból. – Hát persze, milyen naiv is voltam, mikor azt hittem, hogy egy angol lord a Fort Yukon-i sarki fűszeresnél vásárol. – Egyszer élünk, Iris – mosolygott rám derűsen. – Az élelmiszereket pedig természetesen nem én szerzem be, hanem a pilótám repíti ide, hetente kétszer. – Akkor fény derült egy újabb talányra. – Mégpedig? – Unalmas óráimban, rövid kirándulásokat tettem a motoros szánnal a felszállópálya környékén, és feltűnt, hogy a repülőgép legtöbbször utas nélkül száll le. – Muszáj valahogy tartanom a kapcsolatot a külvilággal. – Nem zavar, hogy itt nem tudod használni sem a telefonodat, sem az internetet? – Hetente kétszer pont megteszi, a repülőn van mindkettő. Vészhelyzet esetére pedig ott a rádió. – Mégsem értesített senki, hogy bajban vagy. – Lupus abban reménykedett, hogy csak egy múló dolog az egész. Tudod, mi itt már megedződtünk, és próbálunk belesimulni a termé192

szetbe, az ínyencségem az egyedüli luxus, amiről nem tudok lemondani. – Avenar, már rég fel akartam neked tenni ezt kérdést, de valahogy soha nem került rá sor – fürkésztem az arcát. – Állok elébe – tárta szét karjait. – Hogy vagy képes ezt a kettős életet élni? – Egyre nehezebben, Iris, egyre nehezebben. Akkor vettem először észre, milyen mérhetetlen elhagyatottság árad belőle. – Ha nem akarod, nem muszáj most erről beszélnünk – visszakoztam. – Már úgyis mindent láttál. Lesütöttem a szememet. – Na, látod – forgatta elmélázva a csiszolt kristálypoharat – , nekem már csak ez jut, apró kiruccanások a fények városaiba, szerelem nélküli mámor, kaviár, no meg a pezsgő – kortyolt egy jókorát az. italból. – Nem tudtam, hogy ilyen sivárnak tartod az életedet, azt hittem, boldoggá tesznek a végtelen hómezők. – Miért, téged boldoggá tennének? Borzasztó elégedetlenség ült ki az arcára, olyan, amilyet még alig láttam férfinál. – Elszomorít, amit mondasz. – Pedig ez az igazság. – Akkor miért élsz így? – Mert kénytelen vagyok, de erről nem beszélhetek. – Miért nem? – nyúltam felé, de aztán mégis visszahúztam a kezemet, mert attól féltem érintésem végképp felszakítja a láthatatlan sebeket. – Esküt tettem. – Értem – szegtem le a fejemet –, de hát te mindig olyan derűs vagy, csak úgy árad az életöröm belőled – próbálkoztam elkeseredetten.

193

– Akkor igazán jól csinálom, ha még egy angyalt is képes vagyok rászedni – mosolyogtak újra a szemei. – Ezt már szeretem, ez az igazi Avenar – néztem rá büszkén. – Ha így szeretsz csak, akkor nincs mese, mindig vigyorogni fogok. – Én mindenhogy szeretlek, jól tudod – öleltem meg –, csak nagyon fáj belelátni a magányos szívedbe. – Most már nem magányos – mondta és homlokon csókolt.

194

Belzebub Korán reggel indultunk. Koromsötét volt, és pokolian hideg. Lámia bekapcsolta a biztonsági övet, és fejére tette a fülhallgatót. Ebben az időpontban soha nem volt túl beszédes, hiszen ilyenkor szokott bekucorodni koporsója nyugalmába és mély álomba szenderedni. Néztem bőre fehérségét, makulátlan tökéletességét, az épp csak áttetsző erek pókhálóját. Gyönyörű volt, mint mindig, maga a tökély. Észrevette pillantásomat, levette a fülhallgatót és megkérdezte: – Csak nincs valami baj? Talán ott felejtettél valamit? – Nem, drágám, nincs semmi baj. – Akkor jó – mondta és kinézett a sötétségbe. – Mit szólsz Kimhez? – Szerelmes, még a vak is látja. – Finnek nagyon örülök – mondta enyhe éllel –, de miért kellett ott maradnia? – Ezek szerint nagyon szerelmes – mosolyodtam el. – Nem lesz ennek jó vége – húzta össze a szemöldökét. – Miből gondolod? – Lupus mégiscsak egy farkas, legalábbis legtöbbször. – Hát most kénytelen lesz változtatni ezen. – Már ha tud. – Muszáj lesz neki. – Iris, tulajdonképpen mivel foglalatoskodik a falka, és miért élnek pont ezen a távoli szegletén a világnak? – Megpróbálom megválaszolni a kérdésedet, legalábbis amennyire tudom. Az, hogy miért pont Alaszkát választották, az a napnál is világosabb. Itt tudnak legjobban elrejtőzni a világ szeme elől. Az első kérdésed már bonyolultabb. Egy ideig az Idő Spirálját és más ereklyéket őriztek, de jelenleg fogalmam sincs, mi a búbánatot csinálnak. 195

– Ezt úgy mondtad, mintha dühös lennél ezért. – Félreértesz, egyáltalán nem vagyok dühös, inkább kíváncsi. – A kíváncsiság egyáltalán nem jellemző rád. És most mégis az vagyok. Manhattanben tombolt a lehangoló január. Az utcákat fekete latyak és ázott szemét borította, mindez tarkítva egy-egy kihajított karácsonyfacsonkkal. Bolus új hírekkel várt minket, melyek csak reménytelenségünket szolgálták fokozni. Konstantin és Malcolm épp Oroszországban kutakodtak, friss nyomokra bukkanva. – Ahogy hallom, Avenar egészséges, mint a makk – mondta örömmel a vén. – Olyannyira, hogy teóriákat kreál. – Mivel kapcsolatban? – Oliver eltűnésével kapcsolatban. – És mik lennének azok? – Szerinte Rufus keze van a dologban. – És mire alapozza ezt? – Arra, hogy Oliver halandóként képtelen lenne ilyen agyafúrt módon zsinóron rángatni Konstantint és Malcolmot. – Ebben van igazság, de mégis képtelenségnek hangzik, hisz már az egész Principátus ezen dolgozik. Több száz nyomozó és érát. – Érátok? – Egy választási testület tagjai, és egyben kivételes képességekkel bíró vámpírok. – Milyen képességekkel? – Azt jobb, ha nem tudod – nézett maga elé ridegen. – Érdekes, még soha nem hallottam róluk. – Ezen nem csodálkozom – zárta le a témát Bolus. – De van itt valami a számodra, Iris – nyújtott át egy kulcsot és egy borítékot. – Hát ez meg minek a kulcsa? – Az éjszakai mulatódé, Konstantin küldi. – Uramisten! Erről teljesen elfeledkeztem.

196

Bolus nem kérdezett semmit, tapintatosan magamra hagyott, nesztelenül tette be maga mögött az ajtót. Felnyitottam a borítékot és mohón falni kezdtem a betűket. Kedvesem! Elintéztem számodra, amit kértél, a lokált a Brodway és a 37. utca sarkán találod. Szerintem ideális helyen van. Kicsit lepukkant ugyan, de remélem, örömödet leled majd a felvirágoztatásában. Hiányzol! Hmm…, de még mennyire. Ölelő szívvel, Konstantin Megcsókoltam a levelet, és azonnal taxiba vágtam magamat. A környék tökéletes volt, teli bárokkal, pubokkal és szórakozó helyekkel. Az ajtó nyekeregve nyílt ki. A hely évek óta zárva lehetett, mert mindent vastagon beborított a por és a pókháló. Volt benne minden, amire szükség lehetett. Hatalmas bárpult, táncparkett a sztriptíztáncosnőknek, rudakkal, ahogy kell. Hátul, jól elszeparálva egy kártyabarlang és szobák a légyottokhoz. – Tökéletes – gondoltam. A felújítás lassabban ment, mint hittem, alig lehetett megbízható mestereket keríteni. Konstantinnal gyakran konzultáltam telefonon, és a tanácsaival rengeteget segített. Szörnyen hiányzott, már a hangjától is lázba jöttem, de nem jöhetett még haza. Január végére a lokál elkészült, a Belzebub pokla nevet kapta. A megnyitót szombatra időzítettük. A reklámügynökség remek munkát végzett, és a mulató színültig megtelelt. New York legszebb női szolgáltak fel és pörögtek a rudakon. A kártyabarlangban képzett krupiék osztották a lapot. A hely egyszerűen tökéletesre sikeredett. A drogkereskedelem is hamar beindult, nem kellett semmit tennem az érdekében. A dílerek egymásnak adták a kilincset, ahogy egy ilyen helyen szokás. Volt minden: marihuána, kokain, sőt még ópium

197

is, és persze fizetett szerelem, töméntelen mennyiségben. Egyszóval igazi bűnbarlanggá vált, amit persze nem csak halandók látogattak. Az első vámpír nem sokkal a nyitás utáni napokban tűnt fel. Magas, vékony fiú volt, frizurája kissé eltért a trendtől, a hatvanas években hordtak hasonló bubi frizurát. Senkinek nem tűnt fel természetellenes sápadtsága, szemének izzó ragyogása, mely olyan volt akár a jáspis. Finom csontozatú arcát, erős vonalú szemöldöke tette férfiassá. Rendkívül vonzó jelenség volt, a lányok csak úgy tapadtak rá, de ő nem állt szóba senkivel. Minden este felbukkant, legtöbbször éjfél után jött, és szinte egész éjjel a táncoslányokat fixírozta. Úgy két héttel a megjelenése után eltűnt a legvonzóbb táncoslány, Elektra. Azonnal tudtam, mi történt. A fiú napokig nem jött, aztán egy éjjel újra feltűnt. Mikor megláttam, rögtön odamentem hozzá és megszólítottam. – Remélem, nem akarja kiirtani az egész személyzetet? Úgy nézett rám, mint aki szellemet lát. – Nem tudom, miről beszél? – Elektráról. Tudja, arról a gyönyörű szőke lányról, aki pár napja még itt pörgött a rúdon, most valószínűleg valamelyik csatornában lebeg, vagy jobb esetben a föld alatt nyugszik. – Mit képzel rólam, talán gyilkosnak néz? – fakadt ki. – Ne játssza itt az ártatlant, jól tudom, ki maga. – Miért, ön szerint ki vagyok? – Vámpír – suttogtam a fülébe. Elsápadt, olyan fehér lett, akár a fal. – Honnan veszi ezt? – Több vámpírt ismerek, mint hinné, és magáról lerí, hogy az. Már akkor tudtam, mikor belépett ide. – Nem én öltem meg a lányt, a drog végzett vele. – Milyen drog? Elektra tiszta volt, soha nem drogozott. – Mindeddig. – Talán túladagolta magát? 198

– Szó sincs róla, az anyag volt szennyezett. – Kitől vette a szert? – Egy új drogdílertől, nem ebben a csehóban terít. – Hát hol? – A Brodway másik végén egy Cirkusz nevű lokálban. – Értem. A nevét nem tudja véletlenül? – Mindenki csak Magnusnak szólítja. – El tudná intézni, hogy ez a Magnus nálam is terítsen? – Maga megőrült, ki akarja irtani talán a vendégkörét? – Bízza csak rám – mondtam és visszaléptem a pult mögé. Mikor a Magnus nevet meghallottam, világossá vált, ki a viselője. De hogy egy szent nevét viselje, azt azért túlzásnak véltem. Az üzlet továbbra is virágzott, de sem a fiú, sem Magnus nem tette be a lábát a lokálba. Már kezdtem azt hinni, hogy mindketten elhagyták a várost és felszívódtak. Aztán egy este, miközben épp a megrendeléseket intéztem, egy férfi ült le a bárpulthoz. Nem szólt semmit, csak kirakta arany cigarettatárcáját a pultra, és mélyen a szemembe nézett. A szögletes, durva vonású arc egyáltalán nem volt ismerős, de a tekintete, ami már igencsak túl volt az ártatlanságon, rettentően. – Megtisztelő, hogy ezt a csehót rólam nevezted el – szólalt meg ironikus mosollyal az arcán. – Szóval előkerültél. – Hogy az ördögbe ne – tűnt fel ismét az előző mosoly. Szavai metszően csapódtak az agyamba. – Miért csinálod ezt? – Mit miért csinálok? – Ne tettesd itt az idiótát, nagyon is jól tudod, miről beszélek. – Miért kell folyton valakinek elrontania a szórakozásomat? – Embereket gyilkolászol. Ez neked jó szórakozás? – Nem csak én teszem ezt – bökött mutatóujjával az ég felé. – Neked elment az eszed – ökleltem fel a szemeimmel. – Én legalább válogatok, csak a férgesét irtom, narkósokat, utcalányokat, bűnözőket. 199

– Elektra egyik sem volt, mégis végzett vele a mérged. – Ki az az Elektra? – Látod? Erről beszélek, fogalmad sincs róla, mit csinálsz. – Kockázat nélkül nincs üzlet – vigyorodott el újfent. – És mi van az országoddal, csak úgy faképnél hagytad, képzelem, milyen káosz lehet ott. – Elboldogulnak nélkülem is, legfeljebb egy kicsit nagyobb a hangzavar. – És ez a karakter, amit megformálsz, ez az arc? – Csak egy átlagos drogdíleré. – A nevedet pedig egy szenttől vetted. Hogy merészelted? – sziszegtem. – Szegény Albertus Magnus most bizonyára forog a sírjában, és közben bőszen filozofálgat Arisztotelész téziseiről. – Te pokolfajzat – csattantam fel kicsit hangosabban, mint kellett volna, és szinte az összes vendég rám bámult. – Gyere, menjünk innen! – jöttem ki a pult mögül és karon ragadtam. – Hova megyünk? – Olyan helyre, ahol egyedül lehetünk. Lecipeltem magammal a raktárba, ahol sötét volt és állott dohszag. – Ez a hely még a pokolnál is rosszabb – nézett körbe undorral. – Nekem megteszi, itt legalább úgy kiabálhatok veled, ahogy jólesik. – Igazán, kedves tőled, Iris. Formát váltott, most nem a drogdíler volt, hanem egy ónix angyal, gyönyörűre faragva, szárnyai burokként vették körül. Az arckifejezése páratlanul kifejező volt, rá volt írva minden tudás, amit évezredek alatt magába gyűjtött. – Szóval le akarsz, nyűgözni – néztem rá csodálattal –, hát sikerült, de ha tovább akarod folytatni a beszélgetést, kérlek, válts kinézetet.

200

Most egy teljesen átlagos brit férfi alakját öltötte magára, és oxfordi angolsággal csűrte a szót. – Ez megfelel? – Tökéletes. És most beszélj, mondj el mindent! – Szóval mindent akarsz tudni? Bólintottam. – Mint tudod, az angyalok a földön láthatatlanok, persze téged kivéve. Téged Isten az emberek képére teremtett. Nekem viszont nem volt ekkora szerencsém. Nekem elképesztő mennyiségű energiát kellett magamba szívnom ahhoz, hogy képes legyek testet ölteni. – Ha ennyire nehezedre esett, minek jöttél akkor ide? – Mert szomjaztam rá, hogy a földön járjak, mert látni akartam az élőket, és közöttük akartam lenni. Beszélgetni akartam velük, meg akartam ismerni a természetüket az érzéseiket és a filozófiájukat. – És sikerült? – Csak részben. – Hogy érted ezt? – A kapcsolataim elég szűk körre korlátozódtak. – A drogosok körére – vágtam oda –, de ha képes vagy alakot váltani, miért nem jelentél meg ebben a formában is? – Mert az nem volt része a tervnek. – Milyen tervnek, neked is van terved? – Az igazságszolgáltatás tervének. – Szóval ezért jöttél? – Ezért – mondta halkan. – Talán elégedetlen vagy Istennel? – Istennel senki nem lehet elégedetlen, ő maga a tökély – mondta átszellemülve –, és mégis volt valami, ami ide vonzott, ami arra sarkallt, hogy magam is igazságot szolgáltassak. – Azzal, hogy irtod az embereket? – Te nem tudod, milyen lelkek kerülnek hozzám. Nem mind bűnös, sőt. – Azt akarod mondani, hogy Isten rosszul végzi a dolgát? 201

– Félreértesz, ilyet én nem mondtam. – Akkor? – Olykor túl szigorúan ítélkezik, és van, amikor túl megbocsátó. – Szóval mégis kritizálod. – De csak építő jelleggel. – Belzebub, te egy talány vagy, és mindig az is voltál – sóhajtottam. – Ha te mondod… Már cseppet sem haragudtam rá, és utólag megértetettem Gábrielt és Miháelt, mikor azt mondták, hogy még mindig mennyire szeretik őt. Az elégedetlenség angyala ő, és ez hajtja folyton folyvást újabb kellemetlenségek felé, ezért szegül ellen az Úrnak nap, nap után. – Vissza kell térned hozzá – mondtam, és megérintettem a karját. – Szóval ő küldött. Gondolhattam volna. – Miért nem válaszoltál a hívószavára? – Mert maradni akartam. – Csökönyös vagy tudod-e? – Tudom – kacagott –, én ne tudnám? – Nem kell azonnal visszamenned. – Hogy érted ezt? – Ha akarod, megmutatom neked a föld egy másik arcát, egy olyan arcot, aminek semmi köze az éjszaka világához, a droghoz és a bűnözőkhöz.

202

A vil ág m ás szemm e l És a világ káprázatos volt, különösen egy olyan szempár számára, amely a pokol mélyéről jött. Alig bírt betelni a természet csodáival. Akármerre is jártunk, minden hajnalban megnézte a napfelkeltét, addig ült csendbe burkolózva, míg a vöröslő napkorong be nem aranyozódott. Párizsba mentünk, a fény városa szikrázóbban tündökölt, mint valaha. Megmutattam neki mindent, amit meg kell mutatni. Napokon át jártuk a Louvre hatalmas termeit, és ő számtalan alkotáson fedezte fel önmagát. – Ilyen ocsmány lennék? – kérdezte tőlem megrökönyödve. – Hogy lennél az? Gyönyörű vagy. Ezek itt a fals képzelet szüleményei. – De az emberek ilyennek hisznek. – Ne törődj vele! A lényeg, hogy én tudom, milyen vagy. – Most már kezdem megérteni a rettegés okát, csak azt nem értem, miért van minderre szükség? – Nem érted? Pedig a napnál is világosabb. A félelem nagy viszszatartó erő – magyaráztam. – Úgy látszik, mégsem elég nagy. – Az emberi elme már csak ilyen. Kifürkészhetetlen. – Sokat beszélgettem a lelkekkel, kik az országomat lakják, de egyikőjük sem említette ezeket az ijesztő dolgokat. – Gondolom, azért nem, mert nem rettentek meg tőled, mert látták, milyen vagy valójában. Belzebub, te ugyanolyan angyali vagy, mint bármelyikünk, csak gránitba öntve. – Tényleg így gondolod, Iris? – csillant fel a szeme. Bólintottam. – Gyere – húztam magammal –, még nem láttál semmit. Lesétáltunk a Szajna partjára, elmentünk egészen a Tuilleriákig, közben dőlt belőlem a szó. Elmeséltem neki, hogy itt éltem XIV. Lajos korában és a forradalom idején, hogy Marié Antoinette, a franciák utolsó ki203

rálynéja a barátnőm volt, és imádom ezt a várost. Aztán onnan is továbbmentünk a Concorde téren át a Champs-Élysées-re. Kiültünk egy hamisítatlanul francia kávézó teraszára és élvezettel kortyolgattuk a jegeskávénkat. – Csak nézd az embereket, figyeld meg, mennyire különbözőek – mondtam –, nézd azokat a szerelmeseket, hát nem csodálatosak? És nézd azt az idős párt, már legalább ötven éve házasok, mégis milyen kedvesen néznek egymásra. És az a kicsi lány ott, az újságos bódé mellett, nézd a gödröcskéit, amikor mosolyog. – Iris, ez szebb, mint a mennyország – mondta könnyes szemmel. – Reméltem, hogy ezt mondod. – Milyen jó neked, hogy itt élhetsz. – Igen jó – merengtem el. – Iris, te már voltál szerelmes? – Most is az vagyok. – Milyen érzés szerelmesnek lenni? – Megválaszolhatatlan kérdést tettél fel, de azért megpróbálkozom a lehetetlennel. A szerelem egy misztérium, egy érzés, ami a semmiből tör elő, és pillanatok alatt mindent megváltoztat, a múltat, a jelent és a jövőt. Látni kezded magadat a másik szemével, és keresni kezded őt magadban. És egy idő után már nem tudod, hogy ki ő, és ki vagy te, mert egy lénnyé váltok és egy gondolattá. – Ezt nagyon szépen mondtad. – Köszönöm, bár meg sem közelíti mindazt, amit érzek. – Elárulnád, ki az a szerencse fia? – Meg fogsz lepődni. – Kétlem. Oh, amiken én már keresztülmentem – legyintett –, a meglepetés fogalma ismeretlenné vált számomra. – Az én szerelmem Konstantin, a vámpír – szegeztem neki. – Tessék? – nézet rám hitetlen döbbenettel. – Jól hallottad, vámpír – ismételtem meg. – Ez még viccnek is rossz. – Pedig nem vicc, ez a valóság. 204

– És ezt hogy adagoltad be neki? – mutatott az égre. – Sehogy, ez is a terv része. – Miféle tervé? – Amit Isten kitervelt számomra. – Hát ez pompás. Kezdesz megrémíteni. – Nem volt célom. – Mesélj el mindent! – sürgetett. Izzott az arca a kíváncsiságtól. – Hát jó. Mint tudod, emberként jöttem e világra, és ébredtem tudatomra a reneszánsz kori Firenzében. – A konkrétumokat nem tudom, csak annyit, hogy emberként élsz a földön. – Kérlek, ne szólj közbe, a végén választ adok majd minden kérdésedre. – Ne haragudj! – Szóval Firenzében éltem, a társaság krémjéhez tartoztam. Minden bálra meghívtak, és én is meghívtam mindenkit a báljaimra. Az egyik ilyen estélyen szerettem bele Konstantinba. Első látásra még nem jöttem rá, ki is ő valójában, de a másodikra már igen. Káprázatos és félelmetes volt egyszerre, maga volt a megtestesült talány. Szerelemre lobbantam, akár a fáklya, megvilágítottam sötét rejtelmeit, kifürkésztem minden érzését, melyeket még maga elől is titkolt, és ő cserébe nekem adta a szívét. Később összekötöttem vele az életemet, és lassacskán rájöttem, hogy mindez ki volt tervelve. Egy éjjel aztán álmodtam, az álmom a mennyországba repített. Ott aztán bizonyosságot nyertem. Hosszasan beszélgettem Gábriellel és Michaellel. Elmesélték szinte az összes misztériumot, a triádok karzatait és az én históriámat is. El tudod képzelni azt, hogy az én érzéseimen keresztül akarta megismerni az Úr az embereket? – Nagyon is. – Én ezt nem értem, hisz maga is leszállt közéjük. – De nem lett szerelmes. – Ebben igazad van. – És szerinted miért merült alá a földi létbe? 205

– Ha jól tudom, miattad – mondtam szelíden. – Jól tudod. Századokon át győzködtem őt arról, hogy az emberek szenvednek, hogy szörnyű sorsuk van, hogy betegek, éheznek és mind egy szálig meghalnak. És erre mit tesz ő? Fiat teremt magának, leküldi az emberek közé és keresztre feszítteti. – A mártírság igen vonzó. – Be is jött neki. Hát nem okos? – Valóban az és gyönyörű. – Ebben egyetértünk – lágyult el a tekintete. A tömeg még mindig hömpölygött a Champs Elysees-n. – Kérsz még egy kávét? – néztem üres poharára. – Köszönöm, nem. – Szeretnél még megnézni valamit? – Templomokat – mondta egy kisgyermek felcsigázottságával. – Gyere, megmutatom neked a legpazarabbat! Visszaandalogtunk a Szajnához, szürke volt, sehol egy kék színárnyalat. A vízen lakóhajók úsztak. Átmentünk a hídon a csepp alakú szigetre. – Hát nem döbbenetes? Porszemnek érzed magad mellette. – Szóhoz sem jutok – bámult fel Belzebub a két toronyra. – Ez itt a Notre Dame, a székesegyházak királynője. – Fenséges. De nézd a vízköpőket! – Hát igen, úgy látszik, sehonnan sem maradhatsz le. – Ez a népszerűség már kezd az agyamra menni. Egyáltalán honnan veszik azt a badarságot, hogy szarvaim vannak, és a nyelvem, nézd, olyan, mint egy kígyóé? – Úgy látszik, a fantáziának nincsenek határai. – Bárcsak megmutathatnám magam teljes mivoltomban! – Én nem tenném a helyedben. – És miért nem? – Mert lerombolnál egy mítoszt. – Bánom is én, de nem bírom látni magam ilyen szörnynek. – Akkor nem viszlek többet ilyen helyekre. 206

– Azt nem akarom, lenyűgöznek ezek a helyek – mondta duzzogva. – Akkor törődj bele, hogy az emberek ilyennek képzelnek. – Megpróbálom, de ne várd, hogy örömódát zengjek. Mosolyogtam. – Gyere, menjünk be! Beléptünk a templom hűsébe, mindenfelől angyalok néztek le ránk. – Olyan, akár a mennyország – tátotta el a száját Belzebub. – Nézd! Istent ilyennek képzelik az emberek – mutattam egy freskóra. Belzebub mosolygott. – A különbség majdnem olyan nagy, mint az én esetemben – mosolygott. – Na, látod, most már megnyugodhatsz. Figyelj csak, Belzebub – szólítottam meg halkan –, lenne itt valami, ami már régóta foglalkoztat. – Ki vele! – A vámpírok mind pokolra jutnak? – Hűha, erre a kérdésre egyáltalán nem számítottam. – Ne kertelj, kérlek, mondd ki az igazat! – Zömmel igen. Válasza arcul csapott. – Te nem tudtad ezt? – Sejtettem, de titokban azt reméltem, hogy nem így van. – Ne izgulj, a te Konstantinod biztosan nem kerül majd hozzám. – Mire alapozod ezt? – Rád. Ha te nem tudod elintézni, akkor senki. Egyébként, ha másképp alakulnának a dolgok, és mégis kénytelenek lennénk megosztani a fedelet, ne félj semmitől, Konstantinnak királyi dolga lesz mellettem. Sőt talán még örülni is fogok neki, akkor legalább az idők végezetéig hallgathatom az ömlengését rólad. – Nem az a típus, ő inkább a két lábon járó lelkiismeret-furdalás. – Az baj, azt nehezen viselem. Összenevettünk. 207

– Viszont rendkívül filozofikus, és mindenben a mélyebb értelmet keresi. – És gondolom, cseppet sem gonosz. – Szikrája sincs benne, akár csak benned. Felkacagott. – És mégis engem tartanak a világegyetem egyik leggonoszabbjának, még a gyerekeket is velem ijesztgetik – mosolygott kényszeredetten. – Belzebub, milyen a te poklod? – kérdeztem nem titkolt kíváncsisággal. – Amolyan elmélkedő hely. Felejtsd el a tüzet, a máglyákat meg az egyéb látványelemeket. Kissé hangos, kietlen és szürke, de nem rossz, legalábbis nekem megteszi. A pokol az az ország, melynek nincsenek határai, az az ország, ahol a lelkek újjászülethetnek, levetve magukról a bűn béklyóit. Meghallgathatják tanításaimat, és ha nem csak hallgatják, hanem magukévá is teszik, kikerülhetnek az ördögi körből. – Szóval nélkülözhetetlen vagy, fontosabb vagy, mint bármely más angyal? – Nem tudom, csak azt tudom, hogy büntetésből kerültem oda, mégsem érzem annak, és elkövetek minden tőlem telhetőt, hogy jól lássam el a feladatomat, és minél több lelket szabadítsak ki a gazság bilincseiből. – Nemes dolog. És vajon ez örökké így marad? – Szerintem igen – nézett meredten az oltárra. – Miből gondolod? – Mert a bűn mozgatja a világot, így sajnos az én munkám is nélkülözhetetlen. – Hogy bírod ezt nap nap után?– néztem rá sajnálkozva. – Nehezen, Iris, el sem tudom mondani, mennyire fáradt vagyok, hiába vannak ott a többiek is, depressziós mind. Borzalmas látni, ahogy egyre mélyebbre süllyednek a bukott angyalok. Lucifert a téboly kerülgeti, nem tud tisztán gondolkodni már, képtelen megemészteni, hogy ő, aki egykor Isten jobbján ült, és árasztotta a fényt, 208

most a pokolban sötétlik. Ezért is kezdtem kóborolni a világban, hogy friss levegőt szívjak, feltöltődjek, és élőkkel társalogjak, analizáljam és kiismerjem őket. – És sikerült? – Talán igen, talán nem. Mindenesetre rengeteget segítettél, és fogalmam sincs, hogy háláljam ezt meg neked. – Vigyázz Konstantinra és a családom többi tagjára, ha esetleg sor kerülne rá – mondtam elgondolkodva. – Meglesz – mosolygott rám biztatóan –, de most már mennem kell. Ha szükséged lenne rám, tudod, hol találsz? – Tudom – mondtam halkan. – A kapum mindig nyitva áll előtted, már ha át akarod lépni – mondta simogató hangon, majd szertefoszlott akár a köd. Órákig ültem a kemény padon gondolataimba merülve, aztán lassan felálltam és kiléptem a Notre Dame előtti térre.

209

Déjá vu Jó volt újra a saját ágyamban feküdni, és emészteni az elmúlt napok történéseit. A bellevue-i palotában megállni látszott az idő. Minden apró részlet magába itta a letűnt századok fanyar aromáját. A báli ruháim még mindig a szekrény mélyén lapultak, gondosan huzatokba zárva. Szerettem megérinteni őket, a selymeket, bársonyokat, tafotákat. Gondoltam egy merészet, és elővettem azt a szépséget, melyet Marié Antoinette esküvőjén viseltem. Türkiz bársonyra cseréltem a farmert. Felkavaró élmény volt újra érezni a pompás ruha anyagát. Megnéztem magamat a tükörben, de csak homályt láttam a könnyhártya fátylán át. Odasétáltam az öltözőasztalhoz, szelencék, púderes dobozok, parfümös üvegek borították. Sorra megérintettem őket, régmúlt korok atmoszférája sejlett fel belőlük. Jólesett az állandóság. Azzal az illúzióval kábított, hogy a világ változatlan. Pedig az idő múlása cseppet sem látszott lassulni, robogott akár egy expressz vonat. De én nem siettem, átadtam magamat az önáltatásnak. Sorra jártam minden szobát, megérintettem minden drapériát, és felidéztem az egykor látott képeket, illatokat és elhangzott szavakat. Díszletnek hatott az egész, mint ahogy én sem voltam valódi, legalábbis embernek nem. Fel sem tűnt, hogy Konstantin az ajtóban áll, annyira beleillett a miliőbe. – Iris, mit csinálsz te itt? – kérdezte. – Semmi különöset, csak körbejárom a szobákat, de te miért nem alszol? – Hisz csak ebben a pillanatban érkeztem – nézett rám elkerekedett szemekkel –, miért van rajtad ez a ruha? Felocsúdtam. – Ne haragudj, de minden tökéletesen olyan volt, mint régen, a ház, te és én is. A ruhát pedig egyszerűen kedvem támadt felvenni. – Déjá vu. 210

– Igen az. Olyan volt, mintha ugyanezt a szituációt már átéltem volna egyszer. – Mint ahogy valószínűleg át is élted – mondta és közben kezét a derekamra csúsztatta. – Mérhetetlenül hiányoztál – súgtam a fülébe. Úgy öleltük egymást, hogy az már szédítő volt, hallgattam a teste zenéjét, és ő is hallgatta az enyémet. – Van ebben a házban egy üres ágy? – Rengeteg van – suttogtam érzékien. – Akkor sorra járjuk mindet – suttogta vissza kissé rekedtes hangon. Borzongatott a bűbája. Amikor újra ránéztem, kóvályogni kezdtem a látványtól, és remegés tört rám. Azok a szemek, a porcelán bőr, az ajkak, esélyem sem volt ellenük. És ő minden fegyverét rám zúdította. Kíméletlenül. Az évszázadok múlása nem csorbította a szenvedélyt, mely hozzá kötött, inkább még élesebbre fente. Olyan élesre, hogy szinte veszélyes volt hozzá érni és olyan vonzóvá, hogy még a megsemmisüléssel is képes lettem volna dacolni érte. Konstantin újfent álmélkodott minden porcikámon, nevet adott nekik, és hosszan becézgette őket, ahogy a csecsemőket szokás. A kedvence a hónom alatti hajlat volt, újra és újra megmászta hűvös ujjaival. – Meddig maradhat ez így? – kérdezte árnyalt félelemmel a hangjában, miközben felkönyökölt. – Ne törődj vele, addig lubickolj benne, amíg nem visz el az ár. – Semmi kedvem megadni magamat a természet szeszélyeinek. – Márpedig kénytelen leszel – koppintottam az orrára. – Tudom, ez úgy hangzik, mintha telhetetlen lennék, és valójában az is vagyok, de okkal. – Vagy úgy. És mi lenne az ok? – Az, hogy egyre jobban szeretlek, és kíváncsi vagyok meddig fokozható még ez az érzés – fogta tenyerébe arcomat. – Értem, bár nem hiszem, hogy a sorsot ez különösebben érdekelné. 211

Nevetett. – Akkor oda az utolsó reményem is. – Van valami hír Oliverről, és egyáltalán, hogy kerülsz te ide? – tettem fel a kérdéseket, melyek már rég ott motoszkáltak az agyamban. – Oliver él, és ez a fontos. A többit majd megoldjuk. – Szóval ismét nyoma veszett? – Igen, de több mint valószínű, hogy Szentpéterváron van. Malcolmmal holnap odautazunk. – Malcolm is Párizsban van? – A Savoyban szállt meg. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – A hatodik érzékem súgta meg – cirógatta meg a vállamat. Furcsállottam a dolgot, de nem firtattam. – Igaz, hogy Olivert már több tucat nyomozó keresi? – Igaz. De honnan tudsz te erről? – Bolustól, és nem csak a nyomozókról van tudomásom, hanem az érátokról is. Elsápadt, fehérebb már nem is lehetett volna. – Ezt igazán nem kellett volna – sziszegte. – Kik ők? – Jobb, ha nem tudsz róluk semmit – szűrte a fogai közül. Felpattant, ilyen ingerültnek már rég láttam. – Ezt már volt szerencsém hallani, Bolus sem volt túl közlékeny ezzel a témával kapcsolatban. – Meg sem kellett volna említenie őket. – Kicsúszhatott a száján, merő véletlenségből. – Kétlem, de nem vagyok hivatott kritizálni őt – mondta kicsit már nyugodtabb hangnemben. – Akkor ne kritizáld, csak beszélj végre! – Hát jó, de nem szívesen. – Úgy is jó lesz. – Az érátok a Principátus végrehajtói. 212

– És mi ebben a szörnyű? – Még nem fejeztem be – mondta nyomatékkal –, végrehajtói és hóhérai. Láttam rajta, hogy kirázza a hideg. – Értem. – Nem értheted, mindaddig, míg nem láttad őket, és saját szemeddel nem tapasztaltad meg, hogy mire képesek. – Ezek szerint te már túl vagy mindezen. Bólintott. – Ezért esik nehezemre erről beszélni. – Akkor ne tedd! – fogtam kezembe a kezét. – Azt hiszem, jobb, ha most túlesünk ezen, talán még biztonságosabb is. – Milyen szempontból? – Az épséged szempontjából, miheztartás végett, bár nem hiszem, hogy valaha is találkoznál velük. Legalábbis remélem. – Folytasd, kérlek. – Szóval ezek a lények képesek szárazra szipolyozni bárkit egy lélegzetvétellel. – Hűha! – A látvány megdöbbentő. A hús-vér, erőtől duzzadó test egy másodperc alatt pergamenné aszalódik. Önmaga lenyomatává válik, akár egy kiszáradt falevél. – Ez megdöbbentő. – Nincs rá szó, mennyire. A megjelenésük a másik elképesztő dolog. – Miért, hogy néznek ki? – Teljesen átlagosan, mint az utca embere. – Semmi vámpír allűr, márvány bőr, izzó szemek és hasonlóak? – Semmi. – Ijesztő. – És van itt még más is. – Mi? – Az, hogy ezek a teremtmények valójában nem is teremtmények, hanem csupán egy teremtmény. 213

– Hogy érted ezt? – Ez a lény egyszerre több testet is tud ölteni, és képes egyazon időben a világ különböző pontjain jelen lenni. Ezek a testek mind egyformák, ikertestvérei egymásnak. – Hihetetlen – mondtam megrökönyödve –, de nem értem, mi keresnivalójuk vagy – valója van ennek a kreatúrának vagy kreatúráknak Oliver körül? – Beszélj csak nyugodtan többes számban róluk, mindnyájan azt tesszük. A kérdésedre pedig egyértelmű lesz a válaszom: Rufus miatt vontuk be őket az ügybe. – Szóval beigazolódott a gyanúm. – Igen, a nyomok egyértelműen erre utalnak. Detektívjeink úgy értesültek, hogy pár órával ezelőtt Rufust és Olivert, valamint néhány testőrt több szemtanú is látta a szentpétervári repülőtéren. Azóta nyomuk veszett. – Vajon mit keresnek ott? – Fogalmam sincs. – Mennyire szervezett a Principátus Oroszországban? – Rendkívül kezdetlegesen. – Az hogy lehet? – Az egész az arisztokrácia üldözésével és kiirtásával kezdődött. Akiket nem mészároltak le a kommunisták, azok külföldre menekültek. A Romanov család utolsó sarjait 1918-ban végezték ki Jekatyerinburgban. II. Miklós cárnak, feleségének és öt gyermekének esélye sem volt a bolsevikokkal szemben. Tárgyalás persze nem volt, a mai napig kétséges, hogy valóban az ő maradványaikat temették-e el. A forradalom után az arisztokrata noblék, kik az orosz vámpír társadalom vázát alkották, szanaszét széledtek a világban, előidézve ezzel a többi törzs bukását is. Néhány évvel ezelőtt indult csak újra valami harmatgyenge szerveződés, de ennek túl sok jelentősége nincsen. – És mi a helyzet a Mundo Sambrával?

214

– A Mundo Sambra soha nem volt egy egységes szervezet. Vámpírjai szétszórtan élnek a világ számos pontján, a tagok szinte alig ismerik egymást. – Lehetséges lenne, hogy egy ilyen magányos farkasnál húzták meg magukat? – Minden lehetséges, Iris. – A kémek, akik látták Olivert, adtak pontos személyleírást róla? – Ezt miért kérdezed? – Mert meg akarom tudni, hogy ereiben még mindig emberi vér csörgedezik-e? – Hmm…, ebbe még bele sem gondoltam. – Akkor jobban teszed, ha belegondolsz, mert ha Rufus átváltoztatta, és még az Idő Spirálját is birtokolják, nem sok esélyünk marad. – Nem kaptam pontos személyleírást róla, de holnap magam fogok beszélni azzal az ügynökkel, aki a tanúkat kihallgatta, és nagyon remélem, hogy akkor majd okosabbak leszünk. – Azt én is nagyon remélem. – Istenem, milyen figyelmetlen vagyok, még meg sem kérdeztem, hogy a te merész vállalkozásod sikerrel járt-e? – Belzebubra célzol? – Természetesen rá. – Fogalmazhatunk úgy, hogy végrehajtottam a rám bízott feladatot. – Ez nagyon kétértelműen hangzik. – Mert a saját célomat nem sikerült elérnem. – Mi lett volna az? – Hogy a lelkének békét adjak. – Ennyire megkedvelted? – Határozottan. Olyan angyali, olyan, mint bárki közülünk, és mégis más. Folyton kétségek gyötrik. Nagy gondolkodó ő és örök lázadó, képtelen elfogadni az isteni igazságszolgáltatás téziseit, és soha nem adja föl. Nem titkolt célja a pokolra jutott lelkek megmentése. 215

– Hát ez röhejes. Belzebub a lélekmentő. – Kérlek, ne gúnyolódj! – Ne haragudj, de ez annyira ironikus. – Ha beszéltél volna vele, akkor most nem ezt mondanád. – Lesz még bőven időm vele társalogni, talán túl sok is – élcelődött. Hallgattam, és közben Belzebub szavai lágy csengésbe kezdtek a fülemben: „Ne félj, Konstantinnak királyi dolga lesz mellettem”.

216

Fehér éjszakák Észak Velencéje fehér éjszakában fürdött. A Téli Palota ablakai némán tekintettek le a lassan hömpölygő Néva folyóra. Konstantin kimért léptekkel ballagott a vízparton. – Erre is rá tudtál venni – mondta nagyot sóhajtva. – Muszáj volt eljönnöm. – Megtudhatnám, hogy miért? – Túl sok minden lóg itt a levegőben, és egyébként sem jártam még Oroszországban. – Hát most itt vagy. – Nézz körbe Konstantin, hát nem csodálatos, itt konzerválva van a történelem, szinte átdereng a falakon. Tudtad, hogy Puskin ablaknak nevezte a várost, ablaknak Európára. – Én inkább Dosztojevszkijt olvasok. – A Bűn és bűnhődést? – Igen. Talán ellenedre van? – Konstantin, ez annyira jellemző rád – nyögtem. – Senki sem tud kibújni a bőréből – mosolygott kamaszosan. – És vajon mi a helyzet Makóimmal? Szerinted ő melyik orosz írót favorizálja? – Én Gogolt ajánlanám neki, a Holt lelkek az egyik legmegrázóbb mű, amit valaha olvastam. – Drágám, ha csupa ilyesmiről olvasgatsz, ne csodálkozz rajta, ha gyászba öltözve látod a világot. Mintha végszó lett volna, ami a számon kicsúszott, az égen hatalmas fekete viharfelhők kezdtek gyülekezni. – Gyere, mert bőrig ázunk – húztam magammal Konstantint. – Szeretek bőrig ázni, akkor legalább úgy érzem, mintha élnék. – Ezt meg sem hallottam – mondtam nem titkolt bosszúsággal, és ismét húzni kezdtem. 217

Malcolm a szálloda halljában várt ránk. Konstantin egyből nekiszegezte a kérdést: – Ki a kedvenc orosz írója? – Gogol – mondta határozottan. Összenevettünk. – Mi olyan nevetséges ezen? – Semmi – mondta Konstantin mosolyogva. Malcolm értetlen képet vágott, sehogy sem tudta hova tenni a dolgot. – Konstantinnal épp az orosz irodalomról társalogtunk, mely a maga fanyar melankóliájával érdekes színfoltja a világirodalomnak – magyaráztam. – Az nem kifejezés, órákon át tudnék beszélgetni erről, de sajnos sem a hely, sem az időpont nem alkalmas erre – mondta, miközben tekintete a hatalmas aula távoli pontjára szegeződött, ahol egy teljesen átlagos kinézetű, szürke öltönyös úriember ácsorgott. – Malcolm, megkérdezhetem, hogy ki az illető, akit ilyen nyíltan szuggerál? – Bosszantó, hogy néha mennyire óvatlan tudok lenni, de ezeket a lényeket soha nem tudom megfejteni. Felismerni igen, de átlátni rajtuk, beférkőzni a gondolataikba lehetetlen feladatnak tűnik. Megpróbáltam a szemem sarkából rásandítani, de a férfi azonnal kiszúrta, és egyenesen a szemembe nézett. A pillantása maga volt a borzalom. Jéghideg, totálisan érzelemmentes, mintha nem is természeti lény lenne, hanem egy kizárólag mások megsemmisítésére teremtett kreatúra. – Az eszményi gyilkológép – szólalt meg Malcolm, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. A hátamon futkorászni kezdett a hideg. Elfordítottam a fejemet, mert nehezemre esett állni a pillantását. És akkor ért a legnagyobb rettenet. Nem messze tőlünk, közvetlenül a lengőajtó mellett, egy pont ugyanolyan férfi állt, tökéletes hasonmása volt a szürke öltönyösnek, csak ő tweed zakót viselt. Malcolm is kiszúrta.

218

– Itt az ideje, hogy felmenjünk a lakosztályukba – mondta, udvariasan belém karolt és határozott léptekkel elindult velem a lift felé. Konstantin is nekiiramodott, sietős léptekkel megelőzött egy hatalmas bőröndöket cipelő londinert, és beugrott mellénk a liftbe. Az apartman igazán szép volt, kényelmes, pasztellszínű bútorai és kárpitjai pazar eleganciát sugároztak. Konstantin azonnal belehuppant egy óriási fotelba, és kérdőn nézett a vele szemben helyet foglaló Malcolmra. – Teát? – kérdeztem. – Köszönöm, kérek – válaszolta Malcolm a bajsza alatt. Töltöttem két csészényit a tálalóasztalra helyezett cirádás szamovárból, és én is leültem közéjük. – Képtelenség megszokni őket, mintha a gondolatainkat is kiszippantanák – mondta Malcolm, és nagyot kortyolt a teából. – Nem róhatjuk fel nekik, hisz direkt erre lettek teremtve – mondta Konstantin. Döbbenten néztem rá. – Csak nem azt akarod mondani, hogy ezek a fajzatok mesterséges kreatúrák? – De igen. Förtelmes mutációk. – Ki volt képes megalkotni ilyen istentelen lényeket? – A Principátus genetikusai. – Nem is tudtam, hogy a Principátusnak vannak genetikusai? – Én sem, Malcolm világosított fel róla. Mindketten a nyomozóra néztünk. – Csak egy páran tudnak róla, nem verték nagydobra. – Csodálja? – Természetesen nem, de kissé meglep, hogy Konstantint nem avatták be. – Ezzel nincs egyedül. Én azt hittem, hogy a Szenátorok tudnak az ilyen és az ehhez hasonló dolgokról – mondtam enyhe éllel. – Nagyon úgy néz ki, hogy az érátok eredetéről kizárólag csak a PTSZ tud – mondta a nyomozó. 219

– Mi az ördög az a PTSZ? – kérdeztem idegesen. – A Principátus titkosszolgálata – vágta rá Konstantin. – Melynek magam is tagja vagyok – egészítette ki Malcolm. – Ez több mint felháborító. Konstantin részt vesz egy akcióban, melyben elfelejtik közölni vele, hogy pontosan milyenek is azok a szerzetek, melyekre az életét rábízza – dohogtam. – Ebben száz százalékig egyetértünk, szarvashiba volt – bólogatott Malcolm. – Ideje, hogy túllépjünk ezen, és a feladatra koncentráljunk – mondta Konstantin határozottan. – Konstantin, ön igazán nagyvonalú, rendkívüli egyéniség, aki minden nehézség nélkül képes felülemelkedni a sérelmein. – Kedves Malcolm, ha folyton a fullánkjaimmal foglalkoznék, semmi érdemlegeset nem tudnék cselekedni. – Okos, nagyon okos, de térjünk a tárgyra! – simította meg vékony bajuszát. – Kérem, engedjék meg, hogy röviden összefoglaljam a tényállást. – Tessék – intett Konstantin. – A tegnapi napon, pontosan huszonegy órakor, Oliver, Rufus és jó néhány testőr a szentpétervári repülőtérre érkezett. Többen is látták őket, de pontos személyleírással egyik szemtanú sem tudott szolgálni. A megfigyelt személyek negyed órával az érkezésük után limuzinokba szálltak és ismeretlen helyre távoztak. Egyesek látni vélték az autókat a kikötő közelében, de ezek az egyének illuminált állapotban lévő hajléktalanok voltak. – Mennyire? – Nem tudni. Oroszországban vagyunk, az emberek itt vizespohárból isszák a vodkát. – Akkor irány a kikötő, hátha sikerül érzékelnünk valamit. Ha jól tudom ön mestere a megérzéseknek, kedves Malcolm. – A számból vette ki a szót kedvesem. Alkonyatkor kimerészkedtünk a mólóra. A kikötő átláthatatlanul 220

hatalmas volt, amerre csak a szem ellátott, gigászi tengerjárók és tankerek úsztak a vízen. Emberek százai hemzsegtek a hajók körül, akár a szorgos hangyák. – Túl sokan jártak itt tegnap óta, az ingerek kavalkádja olyan határtalan, hogy képtelen vagyok megmondani, járt-e itt Oliver. – Talán ha elsétálnánk a kisebb hajók irányába… – vetettem fel. – Megkísérelhetjük – mondta Malcolm, de nem sok jót néztem ki a tekintetéből. A kikötőnek az a része már sokkal átláthatóbb volt, motoros jachtok és vitorlások között bandukoltunk, de Malcolm ott sem érzett semmit. – Talán ön is tehetne egy próbát, Iris, a szoros érzelmi kötelék nagymértékben hozzájárul az intuíciók megjelenéséhez. – Rendben van, bár nem bízom túlságosan a sikerben. Telepátiával képes vagyok kommunikálni, ha megvan hozzá a megfelelő alany, de sajnos Oliver, most nem vevő rá, számtalanszor próbáltam már, sikertelenül. Látnoki képességeim nincsenek, vagy ha vannak is, harmatgyengék. – Próbálkozott már vele? – Egyszer nagyon-nagyon régen, Firenzében – mosolyogtam Konstantinra. – Akkor bejött neki – kacsintott. – Na látja, most is be fog jönni – győzködött Malcolm –, a lényeg, hogy ne görcsösen akarja. Lazuljon el, üljön le a vízpartra, nézze a hullámokat! Gondoljon Oliverre, idézze fel a régi emlékeket, érzéseket, szagokat, tapintásokat, egyszóval mindent, ami hozzá köti. Mi most magára hagyjuk egy kis időre, de ne féljen, semmiképp nem tévesztjük szem elől. – Köszönöm, és ígérem, megteszek minden tőlem telhetőt. – Ez a beszéd – nézett rám apáskodóan. Úgy tettem, ahogy Malcolm mondta, levettem a cipőimet és leültem a mólóra. A szürkület lágyan súrolta a vizet, csak cirógatta, nem telepedett rá. Hullámokat láttam mindenhol, volt, amelyik fehér taj221

tékot vetett, de a legtöbb csak szelíden hömpölygött. A látványtól lassan egész más dimenziókban kezdtem csatangolni. New Orleans, fülledt trópusi naplemente, bódító virágillat. Konstantin és Nestor kosztól ragadó fiút vonszol ki egy fogatból. Borzas haj, ragyogó, mohazöld szemek. – Oliver – suttogom. Morgás, harapás, majd bensőséges vérivás. Konstantin nagyon gyengéd, Oliver szomja kiapadhatatlan. Hosszú, mosolygós, íróasztalnál töltött órák, szelíd érintések. Majd feltűnik Bolus tekintélyt parancsoló alakja. Félelem, gyötrő félelem a veszteségtől. Bolus magával akarja vinni a fiút. Annyira szeretem, mintha a saját vérem lenne. Bombay, bűzlő emberi roncsok, luxusszálloda. A gyönyörű orákulum és az egyiptomi csoda, Hór-Aha, a fáraó. Aztán a sötétségből előbukkanó bűvös ékszer, mely uralja a múltat és a jövőt. A pompás gyűrű, az Idő Spirálja. Oliver alakja valóságossá válik, szinte tapintani tudom, érzem az illatát, érzékelem a pillantását. És ez az éteri valami, ez a káprázat megmutatja nekem a múltat, méghozzá azt a részét, amelyikre kíváncsi vagyok. Két fekete limuzin hajt fel a mólóra, szürkület van, nem csoda, hisz egész éjjel az van. Az első autóból egy ismerős alak száll ki, lassan, kimérten, kajánul lubickolva önmaga rettenetében. Rufus az, a legfőbb kárhozott. Oliver gyorsabban hagyja el a limuzint, olybá tűnik, hogy valaki jókorát taszít rajta. Istennek hála, ember még mindig. Gyenge, meggyötört, de ember. A díszes társaság egy csodás fekete jachthoz sétál, Oliver tiltakozik, nem akar beszállni az úszó luxusba. A mögötte álló magas, szikár vámpír könnyűszerrel felemeli, és egyszerűen berakja a kapálózó fiút a kabinba. Ekkor a kép szertefoszlott, mintha elfújta volna a hűs, esti szellő. Hátranéztem, elsőnek Malcolm elégedett arcát pillantottam meg, agyamban még lázasan motoszkáltak a képek, melyeket Oliver emberi lénye láttatott velem. Egyikőjük sem szólt hozzám, türelmesen várták, hogy nyilatkozzak. – Járt itt – mondtam kurtán. – Mikor és hová ment innen? – kérdezte türelmetlenül Konstantin. 222

– Kérlek, lassíts, szörnyen fáradtnak érzem magam. – Ne haragudj! – Azt nem tudom, hogy mikor járt itt, annyi biztos, hogy szürkület volt, szóval, éjszaka lehetett. Rufusszal volt, és talán Valton is velük volt, de esküdni nem mernék rá. Ők és még néhány testőr egy hatalmas luxusjachttal hajóztak el észak felé. – Jöjjön, Iris, most visszamegyünk a szállodába, pihennie kell! – mondta Malcolm csendesen. Soha nem gondoltam volna, hogy a múlt előhívása ilyen szörnyen fárasztó lehet. Kimerülten feküdtem a puha ágy langymelegében, várva az édes álomra, de nem jött el. Konstantin az íróasztalnál ült és körmölt valamit, az arca olyan volt, akár egy költőé, aki épp poézisén dolgozik. Időnként mormolt valami rímszerűt, aztán gyorsan papírra vetette, nehogy elfelejtse. – Csak nem verset írsz? – Csak gyenge utánzat. Fogalmam sincs mi jött rám, talán a város szelleme teszi, de az is lehet, hogy csak a feszültséget próbálom oldani. – Felolvasnál nekem belőle? – Még nincs kész, és hát kissé kaotikus is. – Nem baj, akkor is kíváncsi vagyok rá. – Ahogy akarod, de kérlek, úgy hallgasd, hogy ez az első vers, amit papírra vetettem. Átszellemült arccal kezdett bele, alabástrom bőrére enyhe pírt csalt az izgalom.

223

Bűnös világ! Lopakodva les le rád. S ha nem vagy éber, bekebelez, méhébe zár. Lelkedet elrabolja, s örökre olyan testhez lakatol, Mely képtelen a halálra, s tetteiért így lakol. – Ez gyönyörű – mondtam kipirult arccal –, ne hagyd abba, addig írj, ameddig üresnek nem érzed magad. – Ezt meg honnan veszed? – Mármint azt, hogy addig kell írni, ameddig teljesen ki nem fosztod a gondolataidat? – Igen. – Én mindig így tettem. – Te írtál verseket? – Verseket csak hébe-hóba, inkább novellákat. – Iris, te aztán mindig tudsz meglepetéssel szolgálni – mondta tágra nyílt szemekkel. – Remélem is, nem szeretném, ha unalmasnak tartanál. – És mégis mikor írtad őket, talán akkor, amikor távol voltam, vagy amikor aludtam? Még soha nem láttalak körmölni. – Nem is láthattál, akkor írtam őket, amikor még meg sem születtél. A Mediciek Firenzéjében, és az én Firenzémben. Istenem, de rég volt! – sóhajtottam. – Hol vannak a kéziratok? – Elégtek egy palotatűzben, abban az időben nem volt ritka az ilyesmi. Tudod a gyertyák, melyek százszámra égtek, hogy fényt csaljanak a sötétségbe, hatalmas károkat tudtak okozni. – Sajnálom – mondta szomorúan. – Ne sajnáld, csak kósza gondolatok voltak, semmi több. – De a te gondolataid, Iris, és azok mindennél kedvesebbek a lelkemnek. Kikeltem az ágyból, mezítláb odalépdeltem hozzá, megcsókoltam az arcát, és csak annyit mondtam: – A gondolataim és az egész lényem a tieid, vedd csak el őket! 224

Igor herceg és a gránit pa lota – Kibéreltem egy hajót – mondta Malcolm, és nagyot harapott a reggeli pirítósból. A szálloda étterme szinte üres volt. A mellettünk lévő asztalnál egy fiatal pár beszélgetett lágy hangzású orosz nyelven. A nő folyamatosan mosolygott. Jó volt rájuk nézni, olyan gondtalannak tűntek. – Mi a szándéka a hajóval? – Meg sem merem említeni. – Ne butáskodjon! – Arra kérem, hogy ismételje meg a tegnapi bravúrját. – Azt hiszem, túl sokat vár el tőlem – néztem ismét az ifjú párra. – Ne legyen ilyen kishitű, Iris, hisz maga egy született látnok. – Kétlem, de ennek ellenére megteszem, amit kér. – Köszönöm. – Mit kéne tennem? – Követnie kéne a jacht útját, melyben Oliver utazott. – Ön lehetetlent kér tőlem, nincs az a parafenomén, aki erre képes lenne. – Amennyiben az lenne, nem is kérnék ilyet öntől, de ön egy földre szállt angyal, ha jól tudom. – Rengeteg emberi tulajdonsággal. – Kérem, bízzon magában és bízzon bennem, segíteni fogok. Higgye el, ez sem lesz nehezebb, mint a repülés. – Kérdezhetek öntől valamit? – Tessék! – Ön látta már a glóriát a fejem fölött ragyogni? – Sajnos még nem, pedig mit nem adnék érte. – Na, látja, ezek azok a dolgok, amit magam sem értek. Hol angyal vagyok, hol pedig egy teljesen átlagos emberi lény.

225

– Erre mondják azt, kedvesem, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. A kis halászhajó egy távoli mólóhoz volt kikötve. – Hát ez elég bizarr – konstatálta Konstantin, mikor odaértünk. – Sajnos minden valamire való hajót lefoglaltak, csak ez az egy maradt szabadon – mondta Malcolm sajnálkozva. – Nem meglepő. Még szerencse, hogy mindnyájan halhatatlanok vagyunk, különben nem sok esélyünk lenne ebben a lélekvesztőben – mondta Konstantin, miközben könnyedén beugrott a fedélzetre. – Hol van a kapitány? – kérdeztem. – Ön előtt áll – tisztelgett mókásan Malcolm. – Akkor visszavonom az előzőeket, így örökéletűként sincs sok esélyünk – mosolygott Konstantin. – Téved, ha azt hiszi, hogy nem tudok elnavigálni egy ilyen jószágot. – Hányszor vezetett már hajót? – Ez lesz a második alkalom. – Megkérdezhetem, hogy mikor volt az első? – Úgy harminc éve. – Hát az nem tegnap volt. Ha szüksége van segítségre, kérem, szóljon! – ajánlotta fel Konstantin. – Csak nehogy előjöjjön, a vak vezet világtalant szindróma – jegyeztem meg. – Horgonyt fel! – hangzott a kapitány parancsa, és az egyszemélyes legénység laza mozdulattal végrehajtotta az utasítást. Alkonyodott, a kikötőben horgonyzó vitorlások árbocainak árnyai hosszú csíkot húztak a vízen. – Na, és most merre? – kérdezte Konstantin. – Azt Iristől kérdezze! Megkérhetem, kedvesem, hogy próbáljon meg koncentrálni? – fordult felém a nyomozó. – Természetesen, de nem ígérek semmit. – Ezzel most ne törődjön, ön csak a megérzéseit figyelje!

226

Becsuktam a szemem, és elképzeltem a jachtot, mely a látomásomban feltűnt. Éjfekete volt, csak egy vékony arany csík futott végig az oldalán és egy felirat szintén arannyal. A betűket nehezen tudtam kivenni, Román vagy Romano, de lehet, hogy Romanov. – Milyen furcsa név egy jachtnak. Tudtommal az utolsó cár családi neve volt Romanov – mondtam ki halkan. – Mi van a Romanovokkal? – kérdezte Konstantin. – A hajó neve Romanov. – Próbálja meg lelki szemeivel követni az útját, Iris – suttogta Malcolm. Újra felderengett a hajó, sűrű páraburokban úszott valamerre. Az irány meghatározhatatlan volt, körös-körül csak a határtalan tenger és a köd. Aztán az égtájak kezdőbetűi jelentek meg és számok, teljesen logikátlan sorrendben. Hangosan olvasni kezdtem őket, és csak reménykedni tudtam, hogy valóban hallatszanak a szavaim, és nem csak magamban beszélek. A látomás ugyan olyan gyorsan tűnt el, mint az előző. – Megvan, Iris, megvan! – kapott a karjaiba Konstantin. Fogalmam sem volt, miről beszél, semmire sem emlékeztem. – Mi van meg? – bámultam rá bambán. – A koordináták, annak a helynek az adatai, ahová Olivert hurcolták. – Honnan tudod őket? – Te magad mondtad ki, alig egy másodperce. – Én? – néztem rá csodálkozva. – Iris, a látomás, hát nem emlékszel? – Nem. Nagyon sajnálom. – Semmi baj, mindent feljegyeztem. Gyere a kabinba, le kell feküdnöd, szinte zöld vagy. – Szörnyű ez a tengeri betegség – mondtam öklendezve. – Nem hinném, hogy ez az. Szerintem a látomás gyötört meg enynyire. – Kérhetek egy kis vizet? 227

– Máris hozom. Míg ittam, Konstantin a hajamat simogatta. – Most próbálj meg aludni, talán az jót tesz. Csak bólogattam, nem mertem kinyitni a számat. A priccs szörnyen kemény volt, de nem bántam, a másodperc töredéke alatt zuhantam álomba. Mikor felébredtem, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán tisztulni kezdett a kép, és lassan ráeszméltem, hogy az aprócska halászhajó kajütjében fekszem. A bárka egy helyben ringott, és néma csend ölelte körül. Felmentem a fedélzetre, üres volt. – Eltűntek – suttogtam bele a szürkületbe. Valaki gondosan ledobta a vasmacskát, így a hajó nem tudott elsodródni. Előrementem a kormánykerékhez, zakatoló szívvel kezdtem kutatni nyomok után. De az égvilágon semmit nem találtam, csak a némaságot. Nagyot sóhajtottam, és nekiláttam az elkerülhetetlennek. De a látomás sehogy nem akart rám törni, olyan üres voltam, akár a csillagtalan éjszaka. Még egyszer átnéztem a hajót, hátha találok valamit. A kabinban leltem rá, a hűtőszekrény mellett hevert a földön. Apró papírfecni volt csupán, de nekem a reményt jelentette. A koordináták voltak rajta. Fogalmam sem volt, hogy működik a navigáció, ennek ellenére megpróbáltam beazonosítani a tartózkodási helyemet. Könnyebben ment mint gondoltam. Felhúztam a horgonyt, beindítottam a motort, és elindultam a megadott irány felé. A part nem volt messze, talán félórányira. A nyílt vízen kidobtam a vasmacskát, nem kockáztattam meg, hogy bárki is meglássa a bárkát. A kabinban volt egy búvárruha, sietősen magamra vettem és beugrottam a jéghideg Balti-tengerbe. Úsztam, nem néztem semerre, csak tempóztam. Száz méterre lehettem a parttól, mikor felbukkantam a víz alól. A legfurcsább építmény tárult a szemem elé, amit valaha is láttam. Egy fekete színben sötétlő, gránitpalota. Az építmény nem volt sem modern, sem gótikus, sem antik, de még semlegesnek mondható sem, elegye volt az összes általam ismert építészeti stílusnak. Voltak ma228

gasra nyúló, karcsú, gótikus ablakai, reneszánsz balusztrádjai, díszes barokk cirádái és hatalmas üvegtáblái. A tornyok és kupolák még elképesztőbbé tették az épületet. Egyesek közülük az égbe törtek, mások gömbölyű burokba zárták a tereket. Jón oszlopsorok szabdalták a modern homlokzatot, és mindez éjszínben pompázott. Mikor felocsúdtam a döbbenetből, megpillantottam a jachtot, ugyanolyan lágyan ringatózott, mint a látomásomban, és ugyanaz a név állt rajta, amit már egyszer olvastam: Romanov. Tovább úsztam, a víz már nem volt annyira didergető, de volt azonban valami más, ami arra adott okot, hogy újra ledermedjek. Először a lábamon éreztem az érintést, majd az egész testemen. Aztán már nem tudtam szabadulni a karok szorításából. A két búvár könnyedén emelt ki a vízből, és már cipelt is a palota felé. Nem ellenkeztem, értelmetlen lett volna, kalodájukból esélyem sem volt szabadulni. Egyfolytában kérdezgettem őket, hogy tudnak-e valamit arról a két férfiről, akik egy hajóról tűntek el, de ők némák maradtak. Egy tágas aulába vittek. Bent is vegyültek a stílusok, de meglepően ízlésesen. Klasszikus muzsika szólt a láthatatlan hangfalakból, talán Csajkovszkij, de még soha nem hallottam ezt a művét, a búsan csengő szimfónia álmosan zengett be mindent. A víz még mindig csöpögött a feszesen rám simuló búvárruhából, apró pocsolyát képezve a szürke kövezeten. Hirtelen magas sarkú cipők kopogására lettem figyelmes, egy gyönyörű szőke nő közeledett felénk, haja szoros kontyba volt fésülve. Egyszerű, de roppant elegáns fekete kosztümöt viselt. – Mademoiselle La Fayette, kérem, jöjjön velem! – szólított a nevemen. Azt sem tudtam, hova legyek a meglepetéstől, a franciát törte ugyan egy kicsit, alig észrevehetően, és ez roppant bájossá tette a kiejtését. Hosszú, végeláthatatlan folyosókon át vezetett, menet közben alkalmam nyílt megfigyelni minden egyes mozzanatát. Kecses járásában volt valami meghatározhatatlanul gyönyörű, porcelán bőre szinte ragyogott a félhomályban. 229

– Kérem, ne haragudjon, hogy csak most mutatkozom be, de a helyszínt nem véltem túl alkalmasnak hozzá. Irina vagyok – nyújtotta felém vékony kezét. Érintése hűvös volt és ruganyos, azonnal észrevette csodálkozó pillantásomat, mert elmosolyodott. – Nem minden az, aminek első pillantásra látszik – mondta még mindig mosolyogva –, és most kérem, fáradjon be, abba a szobába! – mutatott egy ajtó felé. – Remélem, mindent megtalál benne, amire szüksége van. Beléptem a szobába, ami inkább lakosztálynak volt mondható. A berendezés hasonló volt a már látottakhoz, de inkább a francia rokokó irányába hajlott, minden fekete, szürke vagy ezüstszínű volt, nyomokban sem lehetett látni aranyat, vagy más meleg színárnyalatot. Csak egy csokor fehér liliom szegte meg a sötét színek monotonitását. – Vajon honnan tudták, hogy ez a kedvenc virágom? Nem töprengtem rajta tovább, értelmetlen lett volna, a fürdőszobába mentem, lerángattam magamról a szűk gumiruhát, aztán forró vízzel lezuhanyoztam. A ruhám egy szobainasra volt készítve. Fekete bársony, a hátán majdnem fenékig érő kivágással, hozzá fekete csipke fehérnemű és harisnya. – Ki hord ilyeneket hétköznap? Mivel nem volt sok választásom, magamra vettem őket és a tükörhöz sétáltam. A méretet hajszálpontosan eltalálták. Tisztára úgy néztem ki, mint aki bálba készül, csak a vállamra lógó nedves haj csorbította a látványt. Gyorsan megszárítottam és kontyba tűztem. A hatalmas pipereasztal roskadásig volt rakva francia parfümökkel és méregdrága, márkás arcfestékekkel. Finoman kisminkeltem magam és vártam. Gondolataim egyfolytában Konstantin és Malcolm körül forogtak, már minden elképzelhető lehetőségen átrágtam magam, de a legkézenfekvőbb mégis az volt, hogy ők is a palotában vannak. Megpróbáltam észlelni a jelenlétüket, de nem ment, valami blokkolta az érzékeimet. Valami olyasmi, amivel még soha nem találkoztam, ez a dolog fallal vett körül, olyan érzetet keltve bennem, mintha rab 230

lennék, pedig nem voltam az, legalábbis a szó szoros értelmében nem. Tapintatos kopogás hallatszott az ajtó felől. – Tessék – mondtam. Irina állt az ajtóban, ezüst foglalatba zárt, drágakő arccal. Átöltözött. Remek szabású kosztümjét báli ruhára cserélte. Az övé azonban egészen más volt, mint az enyém, több évszázaddal régebbi, inkább reneszánsz, mint barokk, magam is viseltem ilyesmit egykor. Úgy nézett ki, mintha egyenesen a hajdani Firenzéből toppant volna ide. Ezüsttel hímzett fekete bársony ruhája, olyan mélyen volt dekoltálva, hogy majdnem elővillantak belőle mellbimbói. Karján két, bíborszínű leplet tartott. – Megkérem önt, hogy ezt vegye magára! – mondta udvarias határozottsággal, és felém nyújtotta az egyiket, majd ő is magára öltötte a sajátját. – Hova megyünk? – kérdeztem izgatottságtól remegő hangon. – Majd meglátja, kedvesem, igazán nem szeretném elrontani a meglepetést – pöszögte, enyhén oroszos franciasággal. Újra a kanyargó, kietlen folyosók, melyeket most a neonfények helyett fáklyák világítottak meg, ünnepélyes csillogással. Egy galériára lyukadtunk ki, mely körbeölelt egy hatalmas csarnokot, ami leginkább egy székesegyház belső terére emlékeztetett. Az óriási, gömbölyű kupola olyan érzetet keltett bennem, mintha, apró, semmitmondó lény lennék csupán. A kupola belsejét reneszánsz stílusú freskók borították, akár Michelangelo is festhette volna őket, olyan gyönyörűek voltak. Egy valamiben tértek el csupán a mester műveitől, hogy ezeken a festményeken nem Jézust, Máriát vagy az angyalokat lehetett látni, hanem orosz uralkodókat és híveiket. Odalent a hosszú, fekete abroszokkal borított asztalok mellett hölgyek és urak társalogtak. Mindnyájan a mienkhez hasonló bíborszínű palástot viseltek, és kezükben egy szál sötétvörös rózsát szorongattak. – Íme, a rózsák bálja – mutatott körbe szertartásosan Irina. A zene hirtelen más lett, talpalávaló. Egyes urak felálltak és a dámákhoz sétáltak, majd átnyújtva nekik a saját rózsájukat táncra kérték őket. A táncuk maga volt az észveszejtő csoda, olyan lágy hajlé231

konysággal mozogtak, és olyan akrobatikus elemeket alkalmaztak, hogy kizárták azt a lehetőséget, hogy közönséges halandók lennének. Majd valahonnan, ki tudja honnan, bíbor és ezüst drapériák sülylyedtek bele a térbe, eltakarva a szürke falakat. A drámai hatás ettől még jobban az egekbe szökött. Megbabonázva álltam a lángoló és sötétlő színek kavalkádjában, melytől sejtésem döbbent bizonyosságba ment át. – Ezen a helyen a vér az úr – suttogtam magamban a borzalmat. Aztán hirtelen fáklyatartók sokasága özönlött be a csarnokba. A lélegzetek lelassultak, és izgatott suttogás hallatszott mindenfelől. A fáklyák fénye mögött négy fekete ruhába öltözött alakot pillantottam meg. Hordozható ezüst trónt cipeltek. A trónon egy ifjú ült, hosszú, egyenes, szőke haja aranyként ragyogta be a termet. Az arca olyan volt, akár egy tündéré, de kék szeme égető rejtélyességben izzott. Az öltözete más volt, mint udvartartásáé, nem viselt feketét, csak kizárólag mély bíbor bársonyt, szőrmegallérral, egyvalamiben azonban hasonlított a többiekre, ugyanolyan képtelenül sápadt volt, mint háza népe. A nyakában vastag ezüstlánc lógott, rajta egy kétfejű, karmaiban jogart és országalmát tartó fekete sas díszelgett. Lassan, kimérten hordozta körbe arisztokratikus tekintetét az egybegyűlteken, megakasztva érzelemmentes pillantását rajtam, majd intett Irinának. A lakájok lerakták a trónt, és hátrébb léptek. – Mennünk kell! – mondta Irina nyersen, és elindult lefelé. Minden szempár ránk szegeződött. Irina nem sietett, méltóságteljes léptekkel lépdelt a trón felé. Mikor odaértünk, a királyi jelenség intett, hogy lépjek elé. Mereven bámultam a fenséges urat, és ő ugyanezt tette velem. Átható, kék szemeivel próbált olvasni bennem, és közben művészien vékony ujjaival a medálját babrálgatta. – Üdvözlöm a palotámban, engedje meg, hogy bemutatkozzam, Romanov herceg vagyok – mondta színtiszta franciasággal. – Nagy örömömre szolgálna, ha egyszerűen csak Igornak szólítana. – La Fayette bárónő – hajoltam meg. – Kedvesem, ha jól tudom, nem volt túl szokványos az ideérkezése, de semmiképp sem szeretnék kicsinyesnek tűnni, ezért jobb, ha 232

ezt a témát nem is firtatjuk. Beszélgessünk inkább ennél sokkal lényegesebb dolgokról, nevezetesen az ön barátairól, Konstantinról és Makóimról. – Jól vannak? – kérdeztem égő arccal. – Nyugodjon meg, mademoiselle, a hajuk szála sem görbült meg, sőt ha nem csalnak az értesüléseim, ők is hivatalosak a mai bálra. – Igazán? Akkor láthatnám őket? – Mindent a maga idejében, drágám – mosolygott rejtélyesen. – Most pedig folytatódjon a bál! – mondta zengő hangon, és ezzel egyértelműen a tudtomra adta, hogy a mi kis diskurzusunk véget ért. Irina egy asztalhoz kísért, melynél megkönnyebbülésemre egy kreatúra sem ült. Fáradtan roskadtam bele egy karosszékbe, és kíváncsian vártam a folytatást. Akkor tűnt csak fel, hogy az asztalok teljesen üresek, se teríték, se étel, se ital. Borzasztóan éhes voltam, és még inkább szomjas. – Hozhatok valamit? – olvasott Irina a gondolataimban. – Hálás lennék. – Máris – mondta és elrobogott. Akkor vettem alaposabban szemügyre a körülöttem ülő sokaságot. Szerencsére már nem velem voltak elfoglalva, bár egyesek olyan pillantásokkal illettek, akár egy ínyenc falatot szokás. Csupa halottsápadt szláv arc. A kárhozottak udvara. – Vajon hol alhatnak? Mindenkinek saját koporsója van a pincében? Merengésemből Irina kedves alakja lódított vissza a valóságba. Kezében egy hatalmas tálcát tartott, telis-tele orosz finomságokkal, a kaviártól a pezsgőig minden megtalálható volt rajta. – Köszönöm – suttogtam, majd feltűnés nélkül körbe néztem. Újra mindenki engem figyelt. Olyan fagyos merevséggel fixíroztak, melynek természetellenessége önmagában is riasztó volt. Felkavart ez a dermedtség, a szobrok sem lehettek volna ennél élettelenebbek. – Kérem, ne haragudjon rájuk, időtlen idők óta nem láttak táplálkozó embert – próbálta menteni a helyzetet Irina. 233

– Biztató. – Ne féljen tőlük, nincs merszük hozzá – mondta csendesen. – Megkérhetem, hogy üljön le egy kicsit mellém? – Természetesen – mondta megértőn. Óvatosan leült, és rám emelte tündöklő íriszét. – Irina, gondolom, tudja, hogy miért vagyok itt? Bólintott. – Feltétlenül tudnom kell, mi van a hozzátartozóimmal. Eltűnt a fiam, a szerelmem és egy jó barátom. – Sajnos nem mondhatok semmit a herceg engedélye nélkül – sütötte le a szemét. – Csak annyit mondjon, hogy jól vannak-e? Kérem! – Mindhárman jól vannak, a testi épségükkel nincs semmi gond. Hirtelen csend lett, egy pisszenést sem lehetett hallani. Újabb fáklyahordozók érkeztek, mögöttük egy négy főből álló csoport közeledett, kedélyesen cseverésztek, körvonalaikból ítélve férfiak lehettek. Az arcukat csak nehezen tudtam kivenni, mikor végre sikerült, azonnal halvánnyá merevedtem. Konstantin, Oliver, Malcolm és Rufus álltak a fáklyafényben. Rufus épp átkarolta Konstantint, és a fülébe suttogott valamit. Oliver Malcolm mellett állt, szemei újra a démoni fényben parázslottak. – Hát megtette – mondtam ki halkan. Nem értetettem semmit, úgy álltam ott, mint akinek elment az esze, Irina megértő pillantásokat vetett rám, de magyarázattal nem szolgálhatott. A herceg intett nekik, mire ők a színe elé járultak. Hosszasan, barátian beszélgettek, aztán helyet foglaltak a herceghez legközelebb eső asztalnál. Észre sem vettek, holott többször is felém pillantottak, egyedül talán csak a tálcát furcsállották, ami még mindig az asztalon volt, de abban sem voltam egészen biztos. Olyan voltam számukra, akár a levegő, vagy még annál is átlátszóbb, egyedül Rufus sandított rám olykor-olykor, de ő sem adta tanúbizonyságát annak, hogy ismer. Volt még egy különös dolog, mely első pillantásra nem tűnt fel, Malcolm és Rufus tekintete, mintha ugyanaz a szempár szegeződött volna rám, két különböző arcba zárva. 234

– Mi történik itt? – pattantam fel. – Kérem, nyugodjon meg! – rántott vissza Irina. – De hát hogy nyugodjak meg, ön talán nyugodt lenne, ha nem ismernének önre a szerettei? – Akkor sem célravezető most jelenetet rendezni. Nézzen körül! Tudtam, hogy igaza van, hisz legalább kétszáz vérszomjas fenevad vett körül.

235

A Rom anov dinasztia vadhajtása Képtelen voltam ott maradni, a szívem ezer sebből vérzett. Irina nélkül elvesztem volna, úgy éreztem, egyedül benne bízhatok. Viszszakísért a szobámba, és leült mellém a kanapéra. – Ha megengedi, ma éjjel önnel maradok. – El sem tudja képzelni, mennyire hálás lennék. – Nem tegeződhetnénk? – Dehogynem, én is akartam már javasolni, csak hát annyi minden történt – sóhajtottam. – Most ne beszélj róla, pihenned kell, olyan törékeny vagy. – Csak annak látszom, kedvesem – mosolyogtam kényszeredetten. – Miért mondod ezt? – Irina, én nem vagyok ember. – Hogy érted ezt? – Úgy, ahogy mondom. – Akkor mi vagy? – húzódott el egy parányit. – Angyal vagyok. – Angyal? – Igen, az. – Az nem lehet, a földön nem járkálnak angyalok. – Kivéve engem, én vagyok az egyedüli, aki ezt megteheti. Megilletődve nézett rám. – Akkor most már értem, miért vagy olyan földöntúli. Mondták már neked, hogy a szemeid szivárványban játszanak. – Igen, de csak egy valaki. – Ki? – Konstantin – mondtam bánatosan. – Sajnálom. – Ne sajnáld, te igazán nem tehetsz erről az egészről. De ha megengeded, én is kérdeznék valamit – néztem mélyen a szemébe –, te milyen lény vagy? 236

– Jó a szemed, Iris – hajtotta le a fejét. – Bármi is vagy, nem kell szégyenkezned miatta – emeltem fel az állát. – Félvér vagyok, egy halhatatlan embervámpír. – Lehet, hogy képtelenségnek hangzik, de két lényt is ismerek, akik hasonlóak hozzád. Kikerekedett szemekkel bámult rám. – Az egyikőjük itt van. – Ki az? – Malcolm MacAlister. – És ki a másik? – A másik a fogadott lányom, de ő Egyiptomban végleg vámpírrá változott. – Milyen rendkívüli család a tietek. – Hát igen, nem túl szokványos, és a történeteink egyenesen regénybe illőek. – Iris – fogta meg a kezemet –, mindent el fogok követni annak érdekében, hogy ne essen bántódásod. Holnap az első dolgom az lesz, hogy kieszközöljek számodra egy személyes találkozót a herceggel. – Köszönöm, Irina, bár csak tehetnék én is valamit érted. – Tehetsz. Imádkozz a lelki üdvömért! – mondta reménykedő pillantást vetve rám. Másnap este a herceg fogadott. Egy hatalmas, fekete tömörfa íróasztalnál ült. Földre omló, bő ujjú, bíborpalástot viselt. Kissé lehajtotta a fejét, épp írt valamit. – Segítségére lehetek valamiben? – kérdezte, le nem véve a szemét az irományról. Legszívesebben nekiestem volna, de nem tettem, visszafogtam magam és olyan szelíd hangon szólaltam meg, akár egy ma született bárányka. – Felség, megkérdezhetem, hogy mi történt a szeretteimmel? 237

– Oliverre és Konstantinra gondol? – Igen, és természetesen Makóimra. – Semmi különös, nagyon jól érzik magukat nálunk – mondta előkelő hangon. – Olyannyira, hogy meg sem ismernek, és puszipajtásként kezelik a legfőbb ellenségüket, Rufust. – Talán valami védekezési reakció lehet, vagy ilyesmi. Az alattvalóim közül már rengetegen vesztették el az emlékezetüket, még az is lehet, hogy a hely teszi. Elzárva élünk itt, a külvilág mit sem tud rólunk. – Szóval nem akarja elmondani, mit tett velük? Láthatólag zavarba jött. – Nem hinném, hogy magyarázattal tartozom – felelte a szokott udvariassággal. – Úgy látom, nincs ínyére ez a beszélgetés, felség. – Jól látja. Válthatnánk esetleg témát? Nehezemre esett igent mondani, de tudtam, hogy nincs más választásom. A családjáról kezdett beszélni a dicső Romanov-házról. Valószínűleg ez lehetett a kedvenc témája, mert mesélés közben, égszín szemei gyermekien csillogni kezdtek, és a bőre élővé vált. – Apám, a dicső Mihály cár, rendkívüli népszerűségnek örvendett alattvalói körében, ő volt a dinasztiaalapító. Anyám tíz gyermeket szült, öten közülük kisgyermek korban meghaltak, Irina volt a legidősebb közülünk. Tágra nyílt szemekkel néztem rá. – Igen, Irina a nővérem, mindennél jobban szeretem, ő az egyedüli kapocs a családomhoz. A huszadik születésnapomon történt, vadászni mentünk, apám havasalföldi vendégei is velünk tartottak. Volt köztük egy roppant furcsa alak, olyan fehér volt a bőre, akár a tej, kerülte a napfényt, és legtöbbször csak este jött elő a szobájából. Így vitiligó nevű bőrbetegségre hivatkozott. Voltak más furcsa dolgai is, de senki nem firtatta, egyszerűen csak különcnek könyvelték el. A vadkan, amit kiszemeltem magamnak, nagy túlélőnek bizonyult, íjammal többször is megsebeztem, de ő csak csörtetett tovább az erdő 238

mélye felé. Utánamentem. Nem volt más választásom, közelharcban kellett megküzdenem vele. Elbaltáztam. A vadkan halálos sebet ejtett rajtam. Kettesben maradtam a fenevaddal, többször is felöklelt, mozdulni sem bírtam, a vérem úgy folyt, akár a csermely. Akkor jelent meg a havasalföldi nemes, mintha csak a vérszagra jött volna, fölém hajolt, metszőfogaival sebet ejtett a nyakamon és szívni kezdte a véremet. Elborzadtam, de ő folytatta: – Rengeteg vért veszítettem, az eszméletlenség határán voltam, már csak imádkozni tudtam. Ő nyugtatgatott, kért, hogy legyek türelemmel, fel sem tudtam fogni, hogy miért kér ilyet egy haldoklótól. Kis idő elteltével újra fölém hajolt és a fülembe súgta: mi lenne, ha véget vetnék a szenvedéseidnek, és új életet adnék neked? Végtelen életet. Ha megajándékoználak az örök ifjúsággal, és sem öregség, sem betegség nem fenyegetne többé. A halál mezsgyéjén kóborolsz fiam, ha most magadra hagylak, meghalsz, mint ez a vadkan itt, imádkozhatsz napestig, de ezt más úgysem fogja megtenni érted. Választhatsz, velem tartasz, vagy hagyod, hogy kukacok lakmározzanak belőled. Veled tartok, nyögtem. Ekkor a tőrével egy apró metszést ejtett a csuklóján, és a vérét egyenesen a számba csepegtette. Undorodva néztem rá, de ahogy szétáradt a vér a számban, valami őrületes szomj fogott el. Megragadtam a csuklóját, és falni kezdtem a nedűt. Hevesen ittam, abba sem akartam hagyni, mire ő könyörtelenül ellökött magától. Meg akarsz ölni? Sziszegte. Nem tudtam rá figyelni, mert szörnyű kínok törtek rám, és biztos voltam abba, hogy haldoklom. Odabökte, hogy ne aggódjak, csak a testem pusztul el, ezen mindnyájunknak túl kell esnünk. A halálom nem tartott hosszú ideig, alig volt pár perc. Mikor újra kinyitottam a szememet egy csodás világ tárult elém. Minden olyan másnak látszott, és mégis ugyanaz maradt. A fák zöldje még zöldebben ragyogott, a madarak trillája mennyei hangon zengett, még a vak is látta, mennyire elbűvölt mindez. Most már a fiam vagy, mondta majdnem kedvesen. Tiltakoztam, hogy nekem van apám. Az már a múlt, fiam, előre kell nézned, hangoztatta. Semmit nem tudtam erről az új életformámról, még csak nem is hallottam a vámpírokról, édesanyám, Jevdokija rendkívül 239

vallásos nevelésben részesített. Az új apám azonban nem habozott, beavatott minden sötét fortélyba, elhűlve álltam az erdő közepén és magamban sirattam a régi életemet. – Ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetem, hogy ki az ön teremtője? – néztem rá őszinte kíváncsisággal. – Ön is ismeri. – Ettől féltem – mondtam lelombozva. – Rufus az, ki is lehetne más. Ökölbe szorítottam a kezemet, a tehetetlen düh méregként áramlott szét az ereimben. – Konstantin a vértestvérem, és mérhetetlen örömmel tölt el, hogy végre magam mellett tudhatom – mondta a herceg meghatottan. – Szóval ezért akarja elválasztani tőlem. Nem válaszolt semmit, csak égszín szemeiben gyúlt halvány mosoly, aztán minden átmenet nélkül folytatta: – Joggal merülhet fel önben a kérdés, vajon honnan ered ez a hatalmas udvartartás? Az alattvalóimat magam teremtettem, nem egy korból származnak, és éppen ez benne az izgalmas. Természetesen mindannyijukban nemesi vér csörgedez, és van olyan gyermekem is, aki csak pár hónapja él köztünk. – Egy valódi sorozatgyilkos – futott át az agyamon. – Ne gondolja, kedvesem – olvasott bennem –, ők maguk döntöttek, így velem ellentétben nekik megvolt a választási lehetőségük. – És mi a helyzet Irinával? Elkomorult az arca. – Ő egészen más, vele kudarcot vallottam. – Hogy érti ezt? – Nem tudom, csak azt tudom, hogy az ő lelke megmaradt olyan tisztának, amilyen volt. – Miért baj az? – Mert szörnyen szenved. – És mi a helyzet a testével? – Az is csak félig változott át. Fogalmam sincs, hogy miért, talán az is a lelke miatt van. 240

– Irina úgy csodálatos, ahogy van. – Tudom, és mégis elszomorít a gondolat, hogy azzá tettem, ami. Azóta vérzik a szívem, csak egy űr tátong a helyén, és úgy érzem, hogy már soha többé nem fogok érezni vele. De esküszöm, mindenre, ami szent, hogy nem volt más választásom, bár csak lett volna! – nézett ki szomorúan a hatalmas üvegablakon. – Fiatal vámpír koromban gyakran jártam haza, úgy lopóztam az ablakok alatt, akár egy tolvaj. Órákig néztem a családtagjaimat, de legfőképpen Irinát. Borzasztóan hiányoztak, olyan volt, mintha kitépték volna egy részemet. Egy napon Irina megbetegedett, senki nem tudta, mi a baja. Egekig szökött a láza és félrebeszélt. Az orvosok tanácstalanok voltak, de ennek ellenére mindent elkövettek érte, még eret is vágtak. Az állapota azonban nem javult. Mikor papot hívtak, akkor szántam rá magam arra a tettre, amit a mai napig bánok. Nem volt könnyű dolgom, mert mindenki halottnak hitt, és csak egy módon tudtam a közelébe férkőzni, mégpedig úgy, hogy elraboltam és megkötöztem azt a papot, akit mellé rendeltek. Magamra öltöttem a ruháit és bementem Irina szobájába. Még a halálos ágyán is gyönyörű volt, arany haja dúsan omlott a párnájára. Mikor fölé hajoltam, kinyitotta a szemét és a nevemen szólított. Mindenki azt hitte, hogy lázálmában beszél. Megkértem a családom tagjait, hogy hagyjanak magunkra, szerencsére egyikőjük sem ismerte meg a hangomat, mely akkorra már igencsak megváltozott. Mindent elkövettem, hogy kíméletesen nyújtsam át neki a sötét ajándékot. Harmatgyenge volt, alig pihegett. Szívni kezdtem a vérét, de alig reagált. Attól tartottam, hogy elkéstem, a szíve már alig vert. A halála még az enyémnél is gyorsabban zajlott le, és nem hiszem, hogy bármit is érzett volna belőle. Azután jött csak a java, el kellett hitetnem mindenkivel, hogy már halott, ami abban a pillanatban majdnem igaz is volt. Orosz szokás szerint az egész családnak a halott mellett kellett virrasztania. Ki kellett találnom valamit, ami ráadásul hihető is. Csuklyában, lehorgasztott fejjel beszéltem a szüleimmel, és tájékoztattam őket Irina utolsó kívánságáról, miszerint azt szeretné, hogy a Moszkva folyó mellett legyen felravatalozva, és kizárólag én, Isten szolgája maradjak mellette. 241

Mondanom sem kell, hogy a szüleimet mennyire meglepte lányuk utolsó akarata, ha fájó szívvel is, de végül kötélnek álltak. A legszebb hintónkon ravataloztuk föl a nővérem „holttestét”, és a legcsodálatosabb lovaink húzták a fogatot. Borzalmasan ideges voltam, mert rengeteg idő telt el azóta, hogy a vérét vettem. Meg sem vártam, hogy a folyóhoz érjünk, már menet közben felhasítottam a karomat. Irina meg sem mozdult, és már majdnem teljesen merev volt. Megmártottam a hüvelykujjamat a vérben és a szájába dugtam, és imádkoztam, alig láttam őt, úgy hullottak a szememből a könnyek. Mikor hozzáért a nyelve az ujjamhoz, ujjongani tudtam volna örömömben. Aztán újra rátettem a vérző sebemet az ajkára, és ő inni kezdett. A ruhám vöröslött a könnyeimtől és a csuklómról lefolyó vértől. A teste halála után, csak nagyon lassan tért magához. Amikor ez megtörtént, egyből megköszönte, hogy nem hagytam a folyó mélyére süllyedni. Megsimogattam szépséges arcát, melyet a bűnös ajándék még eszményibbé tett. Mondtam neki, hogy pihennie kell, de ő nem akart. Belekacagott az arcomba és azt mondta, hogy soha nem érezte még magát jobban. Hát ez történt akkor, réges-rég – sóhajtott nagyot Igor herceg. – Megható történet, de gondolom, itt még nem ér véget. – Számomra igen, ami azóta történt, az puszta vegetáció. – Megkérdezhetem, mióta élnek itt a szigeten? – Már ha annak lehet nevezni, ami itt folyik. Csupa ficsúr és dekadens selejt vesz körül. Most már érti, miért ragaszkodom annyira a barátaihoz? – Érteni értem, de nem értek vele egyet. – Sajnálom – mondta nem túl nagy meggyőződéssel –, de a kérdéséhez visszatérve, már több mint háromszáz éve lakunk itt, az isten háta mögött. – Kész száműzetés. – Nekem mondja! Úgy hiányzik a friss levegő, mint egy korty vér. – Milyen szép mondás – mondtam ércesen. – Még nem hallotta? Ez vámpírok között már szlogennek számít. – Bizarr. 242

– Apropó, megkérdezhetem, hogy tetszik önnek a palotám? – Szokatlan, de tetszik. Ki tervezte? – Természetesen én. A mai formáját öt éve nyerte el, a kedvenc stílusaimból gyúrtam össze. Az építészet az egyedüli öröm, amiben még részem lehet. – Nem túl biztató perspektíva. – Igaza van – szögezte le röviden. – Kérhetek öntől valamit? – vágtam merészen bele. – Ki vele. – Beszélhetnék Konstantinnal? – Még nem tudom, gondolkodnom kell rajta. – Hát akkor tegye azt – feleltem nem titkolt szemrehányással a hangomban –, és most engedje meg, hogy távozzak. – Tessék – intett gálánsán, és újra elmerült az irományban. Lakosztályomban égő gyertyaerdő fogadott, a meleg fény varázslatba illő sziluetteket rajzolt a faragott bútorok köré. Csodálkozó pillantásom egy fotelba süppedő alakon akadt meg. Keresztbe tett lábakkal ült, és merően bámult engem. – Csodálatos este ez a mai, nem igaz, kedvesem? Századok óta várok erre a találkozóra. Így kettesben azért egészen más, olyan bizsergetően izgalmas – mondta negédes hangon Rufus. Szemem villámokat szórt, farkasszemet néztem apám gyilkosával, és nem csinálhattam semmit, a kínzó tehetetlenség béklyóba zárt. Alig tudtam megszólalni, de aztán mégis megtettem. – A véleményeink eltérnek e téren, de ez az apróság ne zavarja, inkább bökje ki végre, mit akar tőlem. – Ugyan már, drágám, csak nem akar ennyire kicsinyes lenni velem? Tudom, hogy titokban már ön is várta ezt a légyottot, csak túl büszke ahhoz, hogy ezt beismerje – húzódott mosolyra csontos arca, melytől görbe orra karvalycsőrszerűnek hatott. – Ha nem tér a tárgyra, akkor megkérem, hogy távozzon!

243

– Iris, ha látná magát, milyen angyali, amikor ideges, még a hideg is futkos tőle a hátamon. Ez a szűziesen harcias arc, a szivárvány szemek éteri fénye, bájos, roppant bájos. A következő percben azonban már nem a fotel kényelméből figyelt, hanem lefelé csüngve a mennyezetről, akár egy denevér. Egyből Avenar és a veszettség jutott eszembe róla, de ezt a témát máskorra hagytam, mint ahogy a többit is, és inkább az aktuális dolgokat kezdtem firtatni. – Hát jól van, akkor én kérdezek, megtudhatnám, milyen sötét varázslattal változtatta meg Oliver, Konstantin és Malcolm tudatát? – Csak nem gondolja, hogy elárulom. Apropó, majd elfelejtettem önnel közölni az örömhírt, Konstantinnak már három vértestvére is van ebben a csodás palotában. – Istenem – suttogtam. – Úgy bizony, szép kis családdá lettünk. Oliver volt a legínycsiklandozóbb azzal az isteni fáraóvérével, olyan bukéja volt, mint az óboroknak. Emlékszem azokra a régi szép napokra, mikor még kupaszám döntöttem magamba őket. Élet, édes élet, de távoli vagy már – skandálta még mindig fejjel lefelé lógva. – Makóimból a boszorkányság mágiáját szívtam magamba, olyan erőkét, melyektől még magam is megriadtam. – A harmadik pedig Igor herceg – mondtam, mereven magam elé nézve. – Fölöttébb jól értesült, kedvesem. – Most jövök a hercegtől. – Bravó – tapsolt –, őt is sikerült őszinteségre bírnia, pedig nem az erőssége. Olyan voltam, akár a kitörni készülő Vezúv, de tudtam, hogy nem onthatom ki magamból a lávát, mely legalább ezer fokon izzott bennem. Összeszűkült szemmel néztem Rufusra, aki éppen akkor ugrott le a plafonról. Egészen közel jött hozzám, olyan közel, hogy magamon éreztem a leheletét. – A vér, amire végtelenül vágytam – sóhajtott –, és most itt van egészen közel hozzám – megtévesztő lágysággal ejtette ki a szavakat. 244

– Üzletet ajánlok – csúszott ki a számon nem kis megdöbbenésemre. – Megízlelheti a hőn áhított vért. Felcsillantak a vámpírszemek. – Természetesen nem grátisz – tettem hozzá gyorsan. – Ön született üzletasszonya Iris. Isten bizonyára díjazza ezt. – Biztos lehet benne. – Mi lenne az ára? – nézett a szokott gúnnyal. – Vegye le a varázslatot róluk! – Milyen nemes lélek. Nem is tudom, ki vállalt még véráldozatot a bűnösökért, nem véletlenül az a Jézus nevű illető volt az? – Ne merje a nevét a szájára venni – sziszegtem. – Nyugalom, egy vérbeli üzletasszony soha nem veszti el a fejét, az agya olyan hideg és gépies, hogy még a fogaskerekek kattogását is lehet hallani. – Várom a válaszát – mondtam türelmetlenül. – A válaszom: nem. Bármennyire is nehezemre esik megválni attól a lehetőségtől, hogy megostromoljam az isteni nedűt, ami önben csörgedezik. – Az ön döntése – mondtam önuralmat színlelve. – Ne gondolja, hogy könnyű nemet mondanom, sőt pokolian nehéz, de hát tudja, rengeteg munkám fekszik ebben a projektben. Századokon át törtem magam rajta, éjt nappallá téve agyaltam. Azután jött ez a nevetségesen egyszerű megoldás, melyet Oliver halandóvá válása tett lehetővé. Pofon egyszerű volt elkapnom a grabancát. Azután a történések már magukat gerjesztették, az egész olyan volt, akár egy kémiai reakció, az elemek egyszerűen kölcsönhatásba léptek egymással. A végkifejlet pedig pompás lett, álmodni sem mertem volna ilyen fináléról. – Ez még nem a finálé, attól még fényévekre vagyunk – mondtam ékesen. – Ön rendkívül optimista, kedvesem, bár nem is lehetne más, hisz ön optimizmusra született. Árulja el nekem – nézett rám nem titkolt kíváncsisággal –, milyen az a híres nevezetes mennyország? 245

– Minek akarja tudni, hisz úgysem láthatja soha, maga egy egészen más helyen fog sínylődni, és megnyugtathatom, hogy azon a helyen is megvannak a megfelelő kapcsolataim. – Ah, csak nem személyesen a híres Belzebub? – Semmi köze hozzá. – Szóval ő az. Drágám, csak nem paktált le az ördöggel? – Belzebub egy angyal. – Szóval ön bedőlt a meséjének, úgy látszik, a naivitás nem kizárólag emberi tulajdonság. – Magának fogalma sincs semmiről. Itt dagonyázik a saját gonoszságában, és ez úgy látszik, teljesen leköti. – Szóval ez a véleménye rólam? – Ez még csak a töredéke annak, amit magáról gondolok. – Hallhatnám esetleg a többit is? Imádok sütkérezni a dicséretekben. – Szóval hallani akarja? – Természetesen. – Mennyi ideje van? – Időm végtelen, hisz jól tudja. Intettem, hogy üljön le. – Az ön élettörténetét csak hézagosan ismerem, de annyi bizonyos, hogy vámpírként és apaként egyaránt megbukott. Tud róla, hogy a legtöbb fajtársa megveti és elítéli önt? – Igen, tudok, de teljes mértékben hidegen hagy. Engem csak egy dolog motivál, hogy elérjem a magam által kitűzött célokat. – Bármi áron? – Magától értődik. – Voltak valaha is érzései? – Már nem tudom, olyan rég volt – mondta halkan, akkor láttam először őszinteséget a szemében. – Lehet, hogy képtelenségnek hangzik, de mindig is izgatta a fantáziámat az ön életregénye.

246

– Valóban regényes – gondolkodott el olyan arckifejezést öltve, mint aki visszanéz a múltba –, de ezt inkább hagyjuk máskorra, most ennél sokkal lényegesebb dolgokat kell megbeszélnünk. – Szóval mégis hajlandó tárgyalni? – néztem rá meglepetten. – Igen, de kizárólag csak egy témában. – Éspedig? – Az Idő Spirálja ügyében – szűrte a fogai között. – Mi van vele? – kérdeztem dobogó szívvel. – Csak nem azzal akar áltatni, hogy nem tud róla semmit? – Én azt hittem, Olivernél van. – Ő pedig azt állítja, hogy önnél van. – Nincs nálam, soha nem is volt. – Akkor Oliver hazudott nekem – sziszegte –, de esküszöm, ezt nem hagyom annyiban! – mondta, majd felpattant és kiviharzott. Sóbálvánnyá meredve ültem, félelmeim úgy törtek utat maguknak, mint a repedésekből kiszivárgó víz. Mire lehet képes még ez a teremtmény? Talán legendát akar csinálni a gonoszságából, hogy még évezredek múltán is emlékezzenek rá? Vagy talán arra vágyik, hogy a pokolban szobrot állítsanak neki a LEGELVETEMÜLTEBB felirattal? Téved, ha azt hiszi, hogy Belzebub hagyja majd, hogy odalent is folytassa a kisded játékait. Vagy talán az ő lelkének a megmentése is az én rendeltetésem? Süvített át a fejemen a szörnyű gondolat. Az nem lehet. Ki róna rá bárkire is ilyen borzalmas feladatot? De a választ már akkor tudtam, amikor kimondtam a kérdést, és azt is tudtam, hogy milyen őrült nagy képtelenség, amin filozofálgatok, hisz sokkal fontosabb dolgaim lennének. – Úgy látszik, így vagyok kódolva – sóhajtottam. Aztán felálltam, nyújtóztam egyet, és megpróbáltam hideg fejjel átrágni magamat a kialakult helyzeten. Hosszasan mérlegeltem, és arra jutottam, hogy egyedül nincs túl sok esélyem, hacsak nem az, hogy porrá égetem az egész kócerájt. Ingerülten járkáltam fel-alá, a hajnal közeledtével kezdtem kissé kimerülni, de a megoldás még váratott magára. 247

– Nincs kedved megnézni a napfelkeltét? – csengett Irina bársonyos hangja a hátam mögül. Arra gondoltam, mennyire közelállónak érzem magamhoz, már az első pillanattól kezdve, és hogy mennyire megbízom benne. – De van. – Akkor menjünk! Elsétáltunk az őrök mellett, majd kiléptünk a palota hatalmas oszlopokkal szegélyezett főbejáratán. A friss, ropogós levegő megtöltötte a tüdőmet. Nagyokat lélegeztem, hagytam, hadd nyugtasson le a hűvös hajnal. Hosszú, kanyargós lépcső vezetett a parti mólóhoz, napokkal azelőtt azon hurcoltak föl. Több jacht is állt a kikötőben, mindegyiken ott díszelgett a Romanov felirat. – Szép hajók – mondtam, megszegve a csendet. Irina nem szólt semmit, csak bólintott, majd fellépett az egyik jachtra, és felém nyújtotta a kezét. Egy pillanat múlva már a kényelmes padon ültünk, puha gyapjútakarókba csavarva, olyanok voltunk, mint két hajótörött, akiket éppen akkor húztak ki a jeges vízből. És így is volt, persze nem szó szerint. A sárga napkorong abban a pillanatban emelkedett ki a vízből, végtelennek tűnő, vízszintes fénycsíkot rajzolva a tenger fölé. A hullámok lágyan fodrozódtak a sápadt aranyhíd fényében. – Tudom, mit szeretnél, és segítségedre leszek a megvalósításában – szólalt meg váratlanul, le nem véve szemeit a távoli horizontról. Fogalmam sem volt, hogy jutott a tudomására, de nem firtattam. Abban a pillanatban mindennél többet jelentettek a szavai, a remény kihunyó szikráját élesztették újra, és én mérhetetlenül hálás voltam érte. – köszönöm – mondtam halkan. – Van valami terved? – Még nincs. Talán ha beszélhetnék Konstantinnal – sóhajtottam egy nagyot. – Ma este beszélhetsz. Nem lesz egyszerű, de megszervezem. – El sem tudom mondani, mennyire örülnék neki. 248

– Ma este ismét bál lesz, ma ünnepeljük a bátyám születésnapját. Ilyenkor szörnyen nagy a felfordulás a palotában, mindenki az estélyre készül. El sem tudod képzelni, mennyi különc és gusztustalan ajándékot kap ilyenkor a testvérem. De a legnagyobb meglepetés egy szűzlány lesz, amit személyesen a hercegnek ajánlanak föl majd a vendégei. – Véráldozat? – Igen – hajtotta le a fejét. – Irina, nem kell szégyenkezned e miatt, már mondtam ugyan, de ha kell százszor is elismétlem. – Kedves tőled, hogy ezt mondod, de azt hiszem, sok melletted töltött időre lenne még szükségem ahhoz, hogy ezt el is higgyem. – Velem jönnél, hogy megismerd a nagyvilágot? – tettem fel a váratlan kérdést. – Minden vágyam, el sem tudod képzelni, mióta várok erre a napra, erre a percre, ezekre a szavakra – emelte rám könnyben ázó tekintetét. – Drágám – fogtam meg a kezét –, ahogy megtettük, amit tennünk kell, azonnal útra kelünk, és meg sem állunk Párizsig. – A fény városa – szipogta. – Majd meglátod, milyen a valódi élet. Bemutatok neked mindenkit, aki kedves a szívemnek, és remélem, te is megszereted majd őket. Megismerheted majd a valódi Konstantint, Olivert és Malcolmot, nem csak a torzójukat. El sem tudod képzelni, mennyire szeretetre méltóak, okosak, szellemesek. Tele vannak emberi érzésekkel, vágyakkal, akár csak te, kedvesem. – Képtelenségnek hangzik, de ha te mondod, akkor biztosan igaz. Soha nem találkoztam még ilyen vámpírokkal, az általam ismert kreatúrák egészen mások, ridegek, érzéketlenek, semminemű érzelmet nem mutatnak. Egész lényüket csak egy dolog motiválja, a mérhetetlen és örökös vérszomj. – A bátyádat nem ilyennek láttam.

249

– A bátyám kiszámíthatatlan, de engem szeret, és ezt időnként ki is mutatja. Másokkal viszont ugyanolyan hideg, mint a többiek. Vajon miért van ez így, Iris? – Nem tudom, talán Rufus miatt van, hisz az ő vére folyik itt már mindenki ereiben. – De hát Konstantin is az ő szüleménye. – Épp ez az, ezért mondtam, hogy nem tudom. Talán csak a második generáció válik olyanná, mint Rufus, vagy csak félvámpírrá, úgy, mint te és Kim. – Van valami abban, amit mondasz, az első ági leszármazottak, mint Konstantin és Igor, nem öröklik a teremtőjük tulajdonságait, vagy csak alig. Kimnek és nekem viszont szédületes szerencsénk volt, elképzelni is szörnyű, hogy olyan is lehetnék, mint azok az élő holtak – mutatott az épület felé. – Ne is gondolj erre! – Nem tudok nem gondolni rá – mondta elsápadva. – Igor esetét semmiképp sem lehet összehasonlítani Konstantinéval – folytattam az érvelést –, ő kizárólag a saját teremtményei között él. Ezért idővel az ő viselkedésüket tekintette mérvadónak. Az, hogy téged a végtelenségig imád, megmutatja a másik, a valódi énjét. Hidd el, hogy Igorban egy érző lény szunnyad, mélységesen mély álomba merülve. – Remélem, igazad van. – Én is nagyon remélem, már csak azért is, mert így Olivernek és Makóimnak is vannak esélyei. – Mint első ági leszármazottak. – Pontosan. Csak ez a megváltoztatott tudatállapot ne lenne, fogalmam sincs milyen mágiát alkalmazott Rufus. Bárcsak itt lenne Kim, ő biztosan tudná, mitévők legyünk. – Van egy ötletem – mondta halkan Irina –, ma éjjel, a bál után, amíg te Konstantinnal találkozol, én meglátogatom a bátyámat, és megpróbálom kiszedni belőle, miféle bűbáj köti béklyóba őket. Biz-

250

tosra veszem, hogy ma éjjel jó kedve lesz, hisz telve lesz a forró áldozati vérrel. – Már ha tud valamit. – Szerintem tud. Ő és Rufus folyton pusmognak, és mikor rájuk nyitok, azonnal elhallgatnak. – Milyen a kettőjük közti kapcsolat? – Elég bizalmas, de ugyanakkor hideg és üzleties. Cseppet sem hasonlít egy apa-fiú kapcsolatra, ugyanis a legfontosabb elem hiányzik belőle: a szeretet. – Mily meglepő – kacagtam fel. Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy egyikünknek sem tűnt fel, hogy a nap már hétágra süt. – Irina, téged nem zavar a napsugár? – Egyáltalán nem – tartotta bele az arcát egy meleg fénypászmába. – Ezen csodálkozom, Kim folyamatosan menekült a nap elől. Úgy látszik, a félvérek sem egyformák. – Iris, a végén még vámpírológus leszel – mondta mosolyogva. – Nem szeretnék, és ezt őszintén mondom, inkább maradok a saját szakterületemnél. – Megtudhatom mi az? – A genetika. – Te genetikus vagy? – Igen, a bolognai egyetemen végeztem. – De hát miért, minek? Egyáltalán, egy angyal járhat egyetemre? – Természetesen, de kizárólag emberi alakban. Szárnyakkal biztosan nem vettek volna fel, legfeljebb csak kísérleti alanynak. Az ok pedig roppant egyszerű volt, meg akartam ismerni a saját testemet, a véremet, a génjeimet, minden egyes sejtemet. – És sikerült? – Csak annyit tudtam meg, hogy a DNS-em és a vérem szerkezete egészen más, mint egy földi lényé. Sokkal, de sokkal ellenállóbb. – És ettől boldogabb lettél?

251

– Tudósként igen, de magánszemélyként egyáltalán nem. A nap egyre följebb kúszott az égen. – Mennünk kell – mondtam –, aludnunk kell egy kicsit, hogy felkészüljünk az esti feladatra, amennyire várom, olyannyira félek is tőle. Páncélba kell vonnom a lelkem.

252

Az elveszett lelkek bálja Lement a nap, mire felébredtem, úgy éreztem magamat, mint aki egy szemet sem aludt. Felkecmeregtem és kivonszoltam magamat a fürdőszobába. A szenzoros lámpa azonnal felkapcsolódott, éles fényt lövellve kitágult pupilláimba. Langyos vízzel lezuhanyoztam, hogy életet leheljek fáradt testembe, majd a törülközővel vörösre dörgöltem magamat. Mire kijöttem a mosdóból, már be volt ágyazva, és a heverőn egy csodálatos estélyi hevert. Mélyen dekoltált, fekete bársony ruha volt, brüsszeli csipkével díszítve. Felvettem a ruhát, káprázatosan állt. Pont olyan voltam benne, mint aki a vámpírok báljába készül. Szorosan hátrafésültem a hajamat, és a tarkómon kontyba fogtam. A sminkem erősebbre sikeredett a megszokottnál, és égővörös rúzst kentem a számra. Már csak egy valami hiányzott a toalettemből, az ékszerek. A sötétkék bársony doboz a kandalló párkányán hevert, mellette egy levél. Kibontottam a levelet és olvasni kezdtem a rövidke üzenetet: „A mennyország legkedvesebb angyalának, Irisnek, barátnőjétől, Irinától.” Kíváncsian nyitottam fel a dobozt. A világ talán legnagyobb gyémántja hevert benne, a hozzá illő kiegészítőkkel. Könnyek gyűltek a szemembe a meghatottságtól, magamra vettem az ékszereket, és megnéztem magamat a tükörben. A látvány földhöz szögezett, nem én álltam a szoba közepén estélyi ruhába öltözve, hanem egy királynőire sikeredett vamp, egy férficsábász, egy kalandornő, aki élete egyik legnagyobb dobására készül. Megigazítottam a frizurámat, tettem még egy kis parfümöt a halántékomra, aztán kiléptem a folyosóra. Az ajtóm előtt, egy lakáj várakozott. – Biztos az ékszerek miatt van mellém rendelve – suhant át az agyamon. – Kérem, fáradjon utánam! – mondta udvariasan a vámpír. 253

Lassan ment, ruganyos léptekkel. A bálterem az épület másik végén volt, távol a lakosztályoktól. Ahogy közeledtünk, úgy hangosodott a zene, de nem szokványos báli muzsika akkordjai ütötték meg a fülemet, hanem valami elvont, nem e világi hangzásé. Semmihez sem tudtam hasonlítani, annyi biztos volt, hogy táncolni nem lehetett rá. A terem zsúfolásig megtelt, csak a középen futó vörös szőnyeg maradt üresen, melynek végén Igor herceg ült, hatalmas ezüst trónusán. Épp beszélgetett egy idősebb alattvalójával vagy gyermekével, ahogy tetszik. A ruganyos járású lakáj mélyen meghajolt, megköszörülte a torkát, és fennhangon megszólalt. – La Fayette bárónő, a mennyországból. Azt hittem, menten hanyatt esek. Minden szempár rám szegeződött, az átkozottak udvarának legfőbb látványossága lettem. Egy angyal, aki alászállt, hogy megismerje a bűnt, hogy egyenes adásban szemlélje a fertőt. – A cári ékszerek – suttogták a kreatúrák. – Milyen kívánatos – hallottam a hátam mögül, miközben az uralkodó felé lépdeltem. – Kedvesem, ön álomszép, és ez az öltözet még izgalmasabbá teszi a megjelenését, a gyémántokról már nem is beszélve – bókolt a herceg. – A bál után természetesen vissza fogom szolgáltatni őket Irinának – hajoltam meg. – Tartsa csak meg, drágám, örömet okozna vele – mosolygott rám kétértelműen. – Boldog születésnapot, felség! – hajoltam meg újra. – Köszönöm a jókívánságait, és most kezdődjék a várva várt ajándékozás – nézett egy másik lakájra, aki pont az ajtó mellett állt. – Még nem érkeztek meg a díszvendégek – súgta a herceg fülébe egy udvaronc. – Akkor küldessen értük! – Igenis, felség.

254

A díszpáholy a terem központi részén helyezkedett el, és üléseit bordó bársony borította. Nem sokáig tudtam szemlélődni, pedig rengeteg érdekes látnivaló akadt a teremben, mert újabb bejelentés hangzott fel. – Gróf Vlad, gróf Pagett, Oliver Pagett és Malcolm MacAlister. Megdermedtem. A négy vámpír előkelően lépdelt a vörös szőnyegen, mikor a herceg elé értek meghajoltak, és születésnapi jókívánságaikat fejezték ki rendkívül választékos stílusban, úgy ahogy az udvari főméltóságoktól elvárható, majd ügyelve arra, hogy nehogy hátat fordítsanak neki, elfoglalták helyeiket a páholyban. Ekkor egy érintést éreztem a vállamon, a kéz meleg volt és nyugtató. – Ne félj semmitől! – súgta fülembe Irina. – Kérlek, maradj mellettem, mert menten elájulok – súgtam viszsza. – Megszerveztem a találkozót, a bátyám meglepően könnyen kötélnek állt. Azt mondtam neki, hogy azért akarsz beszélni Konstantinnal, hogy eláruld neki a gyűrű hollétét. – Az Idő Spiráljáét? – Mi másét? – De hát fogalmam sincs róla, hol van. – Azt nekik nem kell tudniuk, elég, ha mi ketten tudjuk. – Okos. – Figyelj, mert most jön a fő attrakció, ha nem bírod, nyugodtan hunyd le a szemedet, csak ki ne menj, kérlek! Próbáltam feltűnés nélkül a díszpáholy felé nézni. Rufus ült a jobb szélen, mellette foglalt helyet Konstantin, majd Oliver és végül Malcolm. Fürkészni kezdtem kedvesem arcát, acélos keménységgel feszült meg, olyan volt, mint akit szörnyű gondok kínoznak. A smaragd szemek, fénytelen kedvetlenséggel szemlélték a történéseket. Árnyéka volt önmagának, és valóban élőholtnak látszott. Oliver sem nézett ki sokkal jobban, bár ő próbált mosolyt erőltetni az arcára. Hármójuk közül Malcolm nézett ki a legrosszabbul, karikás szemek, beesett arc, komor tekintet, ha ember lett volna, azt 255

mondták volna rá, hogy mély depresszióba esett. Alig szóltak egymáshoz, csak Rufus tett fel időnként egy-egy kérdést. Aztán újra felhangzott a bejelentő hangja. – Ezt az ajándékot gróf Rufus Vlad ajánlja Igor hercegnek. Hirtelen vaksötét lett. Majd egy vékony fénycsík jelent meg, mely színpadiasan világított meg egy hófehér alakot. Az ajándékot két fekete palástba öltözött vámpír hozta be. Először nem tudtam kivenni, ki vagy mi lehet, annyit láttam csak belőle, hogy szárnyai vannak. A szerzet magára borította a hófehér tollakat, úgy, hogy szinte semmi nem látszott belőle. Mikor a hordozók a herceg elé értek az alak felemelkedett és széttárta szármáit. Egy angyal volt. Erősen megmarkoltam Irina kezét. – Nem az, aminek látszik, ez egy halandó szűzlány angyalnak öltöztetve – súgta a fülembe. A páholy felé néztem, kíváncsi voltam a reakciókra. Rufus egyenesen a szemembe nézett, szája ironikus mosolyra húzódott. – Szóval miattam tette. – Ne is törődj vele, a lényeg, hogy megőrizd a hidegvéredet. – Megpróbálom – súgtam vissza. Tovább vizsgáltam a páholyban ülők arcát. Konstantin eleinte közömbösen szemlélte a lányt, nem láttam rajta semmiféle érzelmet, aztán mintha részvét villant volna a szemében egy röpke pillanatra. Oliver roppant érdeklődő volt, láthatólag alig várta, hogy elkezdődjön a szeánsz. Malcolm beteges melankóliával bámult a semmibe, fel sem tűnt neki, hogy bármi is készülődik. A lány egyenesen a rivaldafénybe nézett, a pupillái ennek ellenére tágak maradtak. Gondtalannak tűnt, mit sem törődött az őt bámuló kárhozottakkal, mesterséges boldogság sugárzott minden porcikájából. Vélhetőleg be volt drogozva. Szívszorító látványt nyújtott, derékig érő, barna hajkoronája majdnem teljesen beborította a felsőtestét. Hosszú, selyem tunikát viselt, széles tölcsér ujjakkal, és továbbra is rendületlenül bámult a fénybe, Mona Lisa arca földöntúli káprázatban ragyogott. A háttérből lágy, romantikus zene akkordjai szűrődtek. A szépség pedig csak állt 256

a felhő tetején arany glóriával a fején, és várta a bebocsájtást. Hogy hová? Természetesen a Mennyországba. Ebben a fenségesnek tűnő pillanatban állt fel a herceg. A lányhoz lépett, gyengéden leemelte őt a felhő tetejéről és magához ölelte. A fekete és a fehér úgy fonódott össze akár a jing-jang jel, vagy a Pokol és Mennyország, mint két ellenpólus, hogy létrehozza az áhított egyensúlyt. Az illúzió tökéletes volt. Egy pillanatra újra megláttam a lány arcát, örömkönnyben ázott, félelemnek nyoma sem volt a tekintetében, egész lényét átjárta a meghatottság. Tudtam, mi fog következni, le akartam hunyni a szemem, de nem tudtam, mert az a képtelen érzés tört rám, hogy ha megteszem, már nincs, aki vigyázzon a lányra. Fel akartam állni, hogy megakadályozzam a vérontást, de Irina erős karjai a székhez szegeztek. – Ne! – suttogta. Mély levegőt vettem és hátradőltem. A herceg óvatosan hátrabuktatta a lány fejét, úgy hogy megfeszüljenek az inak és megjelenjen a lüktető ér. A szépség lágyan átkarolta a vámpír szoborszerű nyakát, és vágyakozó pillantást vetett rá. Harapás nem is lehetett volna kéjesebb, semmi köze nem volt a táplálkozáshoz, inkább a nászt juttatta eszembe, olyannyira erotikus volt. A herceg ivás közben felemelte a lányt, simogatta, cirógatta selymes haját. Egyre kábább lettem, görcsösen szorongattam Irina kezét a sötétben. Aztán a lány feje hátrahanyatlott, és üveges tekintettel bámult a semmibe. Halott volt. A vámpír óvatosan lefektette a földre, lecsukta a szemét, eligazgatta a ruháját, és karjait keresztbe fonta a mellkasán. – Már temethetik is – gondoltam. A két fekete köpenyes alak egy gyönyörű hófehér koporsót hozott be. Majd lassan felemelték az élettelen testet és vigyázva belehelyezték. A lány arca még akkor is rózsás volt. Úgy vitték ki, akár egy királynőt, mert az is volt, a halandó szépség királynője. A herceg ekkor már újra a trónján ült, arca kipirult a meleg vértől, soha nem láttam még ennyire emberinek egy vámpírt. A szerelem tehette ezt vele, melyet áldozata iránt érzett. Sajnálkozás nem volt az arcán, 257

csupán elégedettség. Egyfolytában mosolygott, mint akit váratlan boldogság ért, pedig örömének forrása már a koporsóban aludta örök álmát. – Szomorú – mondtam Irinának. – Szomorú és igazságtalan. – Most mitévők legyünk? – Meg kell várnunk a bál végét, mindjárt kezdődik a tánc. Szemeimmel Konstantint kutattam, a helyén ült és engem nézett. Pillantása már cseppet sem volt közömbös, szemei vágytól izzottak. – Lehet, hogy el kell halasztanunk a ma éjszakai légyottot – suttogtam Irina fülébe. – Miért? – Megtudod, ha ránézel Konstantinra. – Még soha nem láttam ilyennek – mondta halkan a hercegnő. – Most ez a pillanat is elérkezett. – Valamit muszáj lesz kitalálnom, de a találka nem maradhat el. – Akkor jobb lesz, ha kerítesz számára valami eleséget. – Mióta itt van, még nem hagyta el a palotát. – És a többiek, velük mi van, ők mivel táplálkoznak? Az a sziget annyira elzárt, nem hinném, hogy lenne módjuk itt vadászni. – Erről nem véletlenül hallgattam, még beszélni is borzalmas róla. Van a sziget másik végén egy régi erőd, oda szállítják nap mint nap az újabb és újabb áldozatokat, akiket a városok szegénynegyedeiből gyűjtenek össze. Oroszország hatalmas, van elég belőlük. Ugyan kinek tűnne fel pár szerencsétlen koldus eltűnése? – Vágóhíd – mondtam lehajtott fejjel. – Mégis oda kell vinnem Konstantint. Felnyögtem. – Iris, nincs más megoldás, meg kell tennem.

258

Gátszakadás Kint szakadt, az ablaküvegeken láncba fonódtak a kövér esőcseppek. Konstantin kitárta az egyik ablakszárnyat, az esőszag beáramlott a szobába. Háttal állt nekem. Aztán hirtelen megfordult, földig érő fekete palástja megrezegtette a levegőt. Az arca színtelen volt, csak az ajkán lehetett látni egy parányi rózsás árnyalatot. Pillantásába visszatért a megszokott közöny, mely mindennél jobban elszomorított. – Úgy tudom, mondanivalója van számomra, kedves bárónő – mondta udvariasan. – Igen, csak nem tudom, hol kezdjem – hazudtam. – Talán az elején, ha javasolhatnám. Fogalmam sem volt, mivel folytassam. – Az Idő Spiráljáról lenne szó – dadogtam. – Ha jól tudom, önnél van. – Rosszul tudja – fakadtam ki. – Hmm… Érdekes. Akkor tulajdonképpen miről is akar velem beszélgetni? – Rólunk, Konstantin – kezdtem bele egy igen veszélyes játékba. – Hmm… Ez még meglepőbb. Ha jól tudom, összesen kétszer láttam önt, nem is értem ezt a bizalmas hangnemet. – Konstantin – léptem felé –, mi több mint négyszáz évet töltöttünk együtt. – Ön megőrült. Meg tudná mondani, mi dolgom lenne nekem egy angyallal? – A szerelem – feleltem határozottan. – Szóval azt állítja, hogy szerelmes voltam önbe? Meg tudná magyarázni, miért nem emlékszem rá?

259

– Kérlek, hagyd abba ezt a nevetséges magázódást és figyelj rám! A tudatodat manipulálták, és szinte az összes emlékedet kitörölték belőle. – Ugyan már, ki tenne ilyet és mi célból, nevetséges még a feltételezés is. – Rufus. És hogy mi célból? Az a napnál is világosabb. – Ez egyre röhejesebb. – Lehet, hogy számodra röhejes, de engem mérhetetlenül elszomorít és felbosszant. – Rendben van, halljuk a teóriádat! – váltott tegező formára, melyet magamban arasznyi sikernek könyveltem el. – Csak néhány napja vagy ebben a tudatállapotban. Úgy egy hete indultunk el a szentpétervári kikötőből egy halászbárkán, Malcolm, te és én, hogy megkeressük Olivert a fogadott fiunkat. A nyomok egyértelműen erre a szigetre vezettek. Egy reggel arra ébredtem, hogy ti ketten eltűntetek, a hajónk pedig a nyílt vízen vesztegel. Nem volt túl messze a part, így kiúsztam. Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy a szigetet kizárólag vámpírok lakják. A második pedig akkor, amikor a Rózsák bálján se te, sem Oliver, sem pedig Malcolm nem ismertetek rám. A meglepetések áradata azonban ezzel még nem ért véget. Gyorsan kiderült, hogy Rufus Vlad mindhármatokat a befolyása alá vont, és úgy rángat titeket zsinóron, mint a marionett bábokat szokás. A jéghegy csúcsa pedig az volt, amikor megtudtam, hogy vérségi kapcsolatba került Oliverrel és Makóimmal, vagyis vércserét hajtott végre mindkettőjükkel. Rufus határozott célja pedig az, hogy egyszer s mindenkorra megszerezze a bűvös gyűrűt, és rajtatok keresztül nyomást gyakoroljon a Principátusra. Egyszóval a világuralom. – Soha életemben nem hallottam még ennél képtelenebb összeesküvés-elméletet. – Szóval nem hiszel nekem. – Miért hinnék? Egyszer csak felbukkansz a semmiből, és nyíltan megvádolod az apámat. 260

– Ebben igazad van, Rufus valóban az apád, csakhogy teremtésed pillanatában magadra hagyott, még arra sem volt kíváncsi, mivé cseperedik az ő fiókája. Később pedig az esküdt ellenségeddé vált, és mindenáron el akart pusztítani. Én magam már kétszer is kimentettelek a karmai közül. A Principátus számít rád, Konstantin, ne engedd, hogy ez a szörny irányítsa minden lépésedet. – Most már elég legyen – hördült fel –, kifelé! És soha többé ne kerülj a szemem elé! – Nézz magadba, valahol a mélyben még ott lakozik az igazi Konstantin – kiabáltam, miközben kifelé tuszkolt az ajtón. Miután kidobott, nem volt más választásom, visszamentem a szobámba. Irina már várt. – Ajaj – mondta, mikor meglátta feldúlt ábrázatomat. – Totális csőd – rogytam az ágyra kimerülten. – Szóval nem hitt neked. – Az enyhe kifejezés. Bolondnak nézett, egy agyament képzelgőnek. – Annak alapján, amit megtudtam, nem is csodálom. – Mi lenne az? – néztem rá kikerekedett szemekkel. – Most kapaszkodj meg! Rufus Malcolm vérével magába szívta a boszorkányság magasiskoláját. Az ilyen és ehhez hasonló tudatmódosítások gyerekjátéknak bizonyulnak a számára. – Ezt a bátyádtól tudtod? – Igen, tőle. – Ha ez valóban így van, akkor szükségünk lesz egy igen nagy tudású és nagy hatalmú boszorkányra. És én csak egy ilyet ismerek. – Ki az? – Marlene. – Marlene – mondta ki dallamosan –, olyan ismerősen cseng a neve. – Ismert személyiség a varázsvilágban. – El tudod őt érni? – Kimen keresztül biztosan. 261

– Hol van most Kim? – Tudtommal Alaszkában. – Hát az nincs közel. Van mobiltelefonja? – Természetesen van, de ott, a civilizációtól távol eső helyen, ahol él, térerő még nyomokban sincs. – Az baj. – Ha tudnánk szerezni egy repülőt, egy nap alatt odarepülhetnénk – sóhajtottam. – Tudunk. A magángépünk egy földalatti hangárban parkol, közvetlenül a palota alatt. Egyedül kell mennem, te semmiképp sem jöhetsz velem. Csak olaj lenne a tűzre, ha eltűnnél. – Madárka aranykalitkába zárva – sóhajtottam. – Ahogy mondod, de ne csüggedj, megbirkóztam én már ennél nehezebb feladatokkal is – mosolygott rám napsugarasan. – Ismered a koordinátákat? – Fejből tudom őket. – Akkor meg fogom találni Kimet. Holnap hajnalban indulok. Miután elment, üres lett a palota, csak az élőholtak járták hatalmas termeit. Nem sokkal később tudatosult bennem, hogy hiába tartózkodom a hozzám legközelebb álló két lénytől alig pár lépésnyire, mégis mérhetetlenül távol vagyok tőlük. Az életem kisiklott szokott dimenzióiból. Konstantin levegőnek nézett, hiába futottunk össze olykorolykor, ő csak ment magába zárkózva, és úgy tett, mintha nem is léteznék. Oliver udvariasan köszönt, de semmi több. Makóimmal már érdekesebben alakultak a dolgok. Annak ellenére, hogy a melankólia nyomasztó hatása alá került, időnként mégis sikerült vele váltanom egy-két szót. Nem mondom, hogy egyszerű volt kicsikarni belőle, de már azt is sikerként könyveltem el, hogy szóba állt velem. Titokban megpróbálkoztam a gondolatolvasással, de kőkemény falakba ütköztem, Rufus erről is gondoskodott. Mint ahogy másról is. Mozgásteremet kizárólagosan a palota területére korlátozta. A dolgot természetesen úgy tüntette fel, mintha az Igor herceg akarata lett vol262

na, de számomra nem volt kérdéses, ki áll a dolog mögött. Szenvedtem a bezártságtól, és szenvedtem a magánytól, de legjobban attól szenvedtem, hogy nem lehetek Konstantin mellett. Ürügyeket kerestem, hogy láthassam. Megfigyeltem a napirendjét, majdnem percre pontosan tudtam, mikor merre van. A délelőttöket átaludta. Kora délután a könyvtárban olvasgatott, legtöbbször Arisztotelészt, Thomas Mannt vagy Dosztojevszkijt. Sötétedés után pár órára visszavonult a szobájába. Az éjszakáit legtöbbször Igor herceg lakosztályában töltötte, ahová gyakran Oliver, Malcolm és Rufus is elkísérték. Hajnaltájt tért csak nyugovóra, mikor a madarak már javában trilláztak. Minden reggel megnéztem a napfelkeltét, bármennyire is nehezemre esett fennmaradni. Felidéztem a közösen töltött pirkadatokat, a hatalmas comói teraszon vagy a Bellevue-ben, és a hajnallal együtt a szívem is meghasadt. Egy nap aztán újra elé álltam, és nem hagytam, hogy lerázzon. – Beszélnünk kell – mondtam határozottan, és egy elegáns mozdulattal a szobám felé tereltem. – Most nem érek rá – próbált kitérni az uramból. – Csak nem azt állítod, hogy a könyvek nem tudnak várni? – Honnan tudod, hogy a könyvtárba készülök? – Nem nehéz kitalálni, hisz minden délutánodat ott töltöd. – Szóval nyomoztál utánam. – Bevallom, igen. – Megtudhatnám az okát? – Szörnyen unatkoztam, a kutakodás izgalmas elfoglaltságnak bizonyult. – Pusztán unaloműzésből? – Igen. Talán ez olyan hihetetlenek tűnik? – Számomra igen. – Nem vagyunk egyformák, én szörnyen kíváncsi természetű vagyok, mondhatni betegesen – ingereltem a béketűrését. – Ne haragudj, de mennem kell – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. 263

– Jól van, menj csak, a megfigyeléseimet majd megtartom magamnak, talán még papírra is vetek néhányat, azzal is telik az idő, ebben az idétlen szentélyben. – Milyen megfigyeléseket? – kapta be a csalit. – Semmi különös, csak amiket ezeken a folyosókon látok. Mindenki jön-megy, az egész palota olyan akár egy hangyaboly. – Beszélnünk kell – mondta hirtelen. – Tessék – mutattam a lakosztályom felé. Bizonytalanul lépett be a szobába, amit buja liliomillat lengett be. – Ismerős ez az illat, mi ez? Meglepődtem. – Az illatok emlékeit úgy látszik, nem sikerült kimosni az agyából. – Liliom – feleltem mosolyogva. – Foglalj helyet! Az a karosszék ott megfelel? – Szeretem a karosszékeket – mondta. – Tudom – gondoltam magamban. – Hallhatnék bővebben azokról a dolgokról? – A kutakodásaimra gondolsz? – Igen. – Hát azok roppant érdekesek – blöfföltem, és fogalmam sem volt, mivel álljak elő. – Valami konkrétum? – Igor hercegről lenne szó, no meg Rufusról, az apádról – próbáltam a legcsábosabb hangomon mondani, és közben egyfolytában a szemébe néztem. – Mi van velük? – nézett rám türelmetlenül. – Ha jól tudom, ők mindketten koporsóban alszanak – böktem ki a legnagyobb sületlenséget, amit mondhattam, de nem ez volt a fontos, csak az, hogy minél többet hallja a hangomat, hátha beugrik neki valami emlékkép a múltból. – És akkor mi van? A fajtársaim közül rengetegen alszanak koporsókban.

264

– De ők gyakran átviszik egymáshoz a koporsóikat – lódítottam gátlástalanul, és tovább fíxíroztam. – Ez képtelenség. Honnan veszed ezt? – Láttam – léptem közelebb. – Olyan közelről, mint ahogy most téged látlak. Akkor gyúlt fel az első szikra a smaragd szemekben, de olyan tiszavirág életű volt, hogy szinte azonnal ki is hunyt. Arcához kapott, és megérintette a járomcsontját. – Valami baj van? – Semmi – mondta zavartan –, csak furcsa érzés fogott el. – Megkérdezhetem, hogy milyen? – Magam sem tudom, soha nem éreztem még ehhez foghatót. – A szívdobogáshoz van köze? – Igen, és még sok minden máshoz – mondta szégyenlősen. – Siker – ujjongtam magamban. – Hmm… Akkor folytatnád? – Ah, a koporsók, igen – vittem tovább a játékot. – Furcsa szokás, nemde? – Soha nem hallottam még ilyesmiről, hogy két vámpír ide-oda hurcolászza a koporsóját – gondolkodott el. – Nem nehéz egy ilyen koporsó? – Miért érzem úgy, hogy a bolondját járatod velem, Iris? – Fogalmam sincs – léptem még közelebb, olyan közel, hogy a karom majdnem hozzáért. Újra a fellobbanás, mely ezúttal sokkal intenzívebb volt és az arcára színt varázsolt. – Mennem kell – mondta feszengve. – Hisz alig egy pár perce vagy itt. Csak nem a vérszomj gyötör? – kérdeztem tapintatlanul. – Nem, ez valami más, de nem szeretnék erről beszélni veled. – Persze, ahogy gondolod. Beszélgessünk akkor valami másról! – mondtam, és leültem a szemközti fotelba.

265

– Szerintem nekünk nincs miről beszélnünk egymással. Te tényleg nem érzed, mennyire taszítjuk egymást? Sértődött arcot vágtam. – Ne haragudj, nem akartalak megbántani, de ez az igazság. – Ha tudnád, mi az igazság! – gondoltam, bár a számat egészen más hagyta el. – Ha így gondolod, akkor nyugodtan elmehetsz, bár még el sem kezdtük a beszélgetést. – Ebben igazad van – dőlt hátra a székben. – Csak van valami, amiről velem is tudsz beszélgetni? Kérdezz bármit, ne gyötörjenek gátlások – fordítottam komolyra a szót. – Ugyan, mit kérdezhetnék én egy angyaltól? – Sok mindent – mondtam elszántan. – Figyeltelek a bálon, láttam az együttérzést a szemedben. Sajnáltad a lányt, igaz? – Cseppet sem. – Most nem mondasz igazat. – Akkor kvittek vagyunk. – Ez nevetséges. Én most komoly dolgokról beszélek. – Miért, koporsók hurcolászása nem számít komoly dolognak? – mondta mosolyogva. – Ha annak tartod, akkor igen – viszonoztam a mosolyát. – A bálon – kanyarodott vissza az előzőekhez – különös érzések kerítettek hatalmukba. Kész őrület, hogy pont veled beszélek erről – próbált visszabújni újra a csigaházba. – Ugyan, kivel beszélhetnél ezekről a dolgokról, szerinted a vámpírtársaid megértenének? – Kétlem, az apám biztosan nem. Ő olyan erős, olyan sziklaszilárd, gyengeségnek venné az ilyesmit. – Akkor beszélj, mire vársz, könnyíts a lelkeden! Ki érthetne meg jobban Isten egyik angyalánál? – Megpróbálom, de szörnyen nehéz erről beszélni – sóhajtott. – Vágj bele! Kezd ott, ahol jónak látod.

266

– Az egész akkor kezdődött, amikor megjelentél. Furcsa álmok kezdtek gyötörni. – Elmerengett. – Most már tényleg mennem kell – mondta zaklatottan, és eszement sebességgel kiviharzott a szobából. Sokáig ültem ott magamban, de nem voltam szomorú, mert tudtam, hogy sikerült elindítanom benne valamit, amit már senki és semmi nem tud leállítani.

267

A Boszorkányság m agasi skolája Marlene úgy viharzott bele a dolgok sűrűjébe, ahogy szokott. Varázslatosabb volt, mint valaha. Derékig érő, kékesfekete haját szoros copfba fogta. A szeme épp zöld színű volt, és ez nála azt jelentette, hogy szörnyen dühös. – Szervusz, drágám – biggyesztett az arcomra két cuppanós, rúzsos puszit –, remélem, te jól vagy! Mert én szörnyű állapotban vagyok – hadarta. – Történt valami? – néztem kérdőn Irinára, aki a háttérben ácsorgott, de ő széttárta karjait. – Csak annyi, hogy hiába magyarázta ez a gyönyörű ifjú hölgy azoknak a fajankóknak ott lent a kapunál, hogy a vendége vagyok, alig akartak beengedni. Képzeld, még ujjlenyomatot is vettek – mondta felháborodva. – Persze nem a sajátomat adtam meg, gondolhatod. Nem ment el teljesen az eszem – nevetett harsányan. Bámulatos volt, ahogy megtöltötte a szobát derűs lényével, és utolsó szálig kifüstölte a kriptaszagot. – Olyan jó, hogy végre itt vagy, el sem tudod képzelni mennyire – öleltem meg könnyes szemekkel. – Itasd csak az egereket, drágám, úgysem kapnak szegények itt semmit – simogatta meg az arcomat. – Hát ennyire rossz a helyzet? Nem szóltam egy mukkot sem, csak bólintottam. – Ne félj semmit, drágám, majd én mindent elrendezek, tudod, úgy ahogy szoktam – ölelt meg gyengéden. A következő pillanatban ajtócsukódást hallottam, Irina tapintatosan magunkra hagyott minket. – Gyere, üljünk le – húztam a kanapé felé –, annyi mindent kell megbeszélnünk. Elmeséltem neki mindent, ami azóta történt, hogy a lábamat a szigetre tettem. Nem szakított félbe, hagyta, hogy dőljön belőlem a szó, 268

időnként bólintott egyet, vagy hümmögött, de semmi több. Mikor befejeztem, nem szólt semmit, csak elgondolkodva ült a kanapén, és meredten nézte a földet. Rögtön tudtam, mi jár a fejében, hogy az ellenvarázson morfondírozik. – Egészen különleges eset – szólalt meg, jó néhány perc múlva. – Malcolmot már régóta ismerem, igazi úriember, fiatal koromban még udvarolgatott is. – Marlene, te most is fiatal vagy. Legyintett. – Malcolm fantasztikus, és akkor még keveset mondtam, és most a varázserejét Rufus birtokolja – mondta elsápadva. – Minek köszönheti Malcolm ezt az erőt? – Véleményem szerint a vérkeveredésnek, de az sem elhanyagolandó tény, hogy az anyja egy nagy múltú boszorkánydinasztia leszármazottja volt. – Miért a boszorkányság örökletes dolog? – De még mennyire. Ha tudnád, hogy milyen bűbájok, varázsitalreceptek, sötét fortélyok, varázsigék adódnak át nemzedékről nemzedékre, biztosan elképednél. – És mi a helyzet a genetikai öröklődéssel? – Nem végeztem kutatásokat e téren, de tapasztalatom szerint legalább egy utód örökli a boszorkányszülő képességeit, a többi pedig elsajátítja. – Szóval ez a tudomány elsajátítható. – Valamilyen szinten igen, de soha nem úgy, mint amikor valaki vérbeli boszorkánynak születik. – A te szüleid is boszorkányok voltak? – Csak az apám, ő volt korának egyik legnagyobb boszorkánymestere. – Hogy hívták? – Alfonz Teewanger – mondta végtelen szeretettel. – Érdekes név. – Német származású volt, akár csak én. De nagyon elkalandoztunk, jobb lesz visszatérni a mi kis problémánkra. Nincs mese, meg 269

kell találnom az ellenvarázst, és nincs túl sok időm. Ha pontos akarok lenni, akkor két napom van rá. – Miért pont két nap? – Mert utána az érátok lerohanják a palotát. – Tessék? – Jól hallottad, a zsinat megszavazta a totális megsemmisítést. – Csak nem azt akarod mondani, hogy Olivert, Konstantint és Malcolmot is kivégzik. – Ha addig nem járunk sikerrel, akkor igen. – De miért? Ez tiszta őrület – mondtam remegve. – Mert túl nagy a kockázat, ha az Idő Spirálja a kezükben van, és Olivert is úgy mozgatják akár egy bábot, akkor az a világunk végét jelentheti. – Szóval két nap? Bólintott. – Ez lesz életem két legrövidebb napja – mondtam elkeseredve. – Drágám, bízz bennem, imádkozz, és szeresd őket. – Konstantin ma itt járt. – És ezt csak most mondod? – Eddig nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. – Mit mondott? Hogy nézett rád? Beszélj már, hát mindent harapófogóval kell kihúzni belőled? – morgolódott. – Ha pillanatokra is, de sikerült lángot gyújtanom a szívében, de aztán újra magába zárkózott. – A szerelem erősebb a mágiánál – jelentette ki határozottan –, ez lesz a megoldás. Persze rásegítek egy keveset. – Jó, jó, de mi lesz Oliverrel és Makóimmal? – A beszámolód alapján úgy gondolom, hogy ez egy csoportos varázslat. – Az mit jelent? – Azt drágám, hogy hármójuk tudata összeköttetésben van egymással. Ha Konstantin visszanyeri a józan eszét, akkor, valószínűleg Oliverrel és Makóimmal is ugyanez fog történni – nézett rám immáron borostyán színű szemekkel. 270

– Lenne itt még valami – jutott hirtelen eszembe. – Ki vele, kedvesem. – Irináról és Igor hercegről lenne szó. Őket is el akarják veszejteni? – A lányt természetesen nem, de a hercegnek pusztulnia kell. – Ugyan miért? Hisz nem csinált semmi olyat, amit a fajtársai ne tettek volna meg. – Vagy csak nem tudsz róla. A herceg a Mundo Sambra egyik vezetője. – Ezt nem tudtam – mondtam halkan, és közben Irinára gondoltam. – Hidd el, drágám, ez a bagázs megérdemli, amit kapni fog. – Senki sem érdemli meg a halált – mondtam. – Most az angyal szólt belőled, ugye tudod? És mi van azokkal, akik a mennyországba kerülnek? – A földi életet semmi nem pótolhatja. – Kár, pedig már kezdtem reménykedni – mosolygott. Visszamosolyogtam, majd újra komolyra fordítottam a szót. – Meg kell akadályoznunk ezt az értelmetlen vérontást – mondtam határozottan. – Iris, be kell látnod, hogy ezt nem intézhetjük el egy apró dorgálással. Ezek a vámpírok veszélyesek, és nem csak a saját fajtájukra nézve. Szerinted mi történne akkor, ha hatalom kerülne a kezükbe, ha eltörölnék a Principátus törvényeit? – Az maga lenne a földi pokol – mondtam lehajtott fejjel. – Na, látod. Hidd el, én is gyűlölöm a vérontást, de ebben az esetben ez elengedhetetlen. Neked most, csak egy dologra kell koncentrálnod, drágám, mégpedig arra, hogy csalogatod elő Konstantinból az emlékeket. – Kétszer is megpróbálkoztam már vele, és mindkét kísérletem kudarcba fulladt. Rufus olyan szoros burkot vont köré, hogy még átlátni is nehéz rajta, nemhogy belehatolni. – A kagyló héja is szorosan zár, ám egyszer mégis kinyílik. 271

– Persze, ha forró vízbe dobják. – Tedd te is forró vízbe, perzseld meg az érzéseiddel. – Mintha olyan könnyű lenne – sóhajtottam. – Semmi nem könnyű ebben az életben, mindenért meg kell harcolni. – Tudom, Marlene, tudom. – Most pihenj egy kicsit, szükséged van rá, én majd vigyázom az álmod – nézett rám szelíden. Mikor felébredtem, láttam, hogy Marlene lázasan keverget valami furcsa színű italt. – Mi az? – kérdeztem álmos hangon. – Csak egy kis rásegítés. – Rásegítés? – Szerelmi bájital, keverve egy kis memória-javítóval, az egyik legjobb receptem. – És ezt kinek szánod? – Neked. – Nekem? – Tulajdonképpen nem is neked, hanem Konstantinnak. De mivel a mi üdvöskénk nem él ilyesmivel, ezért neked kell meginnod. – Nem értem, ha Konstantinnak van rá szüksége, akkor miért nekem kell meginnom? – Mert valahogy belé kell juttatnunk. – Csak nem arra gondolsz? – sápadtam el. – De igen. – Nem tartom jó ötletnek. – Már pedig nincs sok választásunk, a két napból már csak másfél nap van hátra – hívta fel a figyelmemet. – Szóval legyek áldozati bárány? – Hogy mondhatsz ilyet, tudod, mennyire szeretlek. Soha nem tennélek ki veszélynek. – Azt állítod, hogy ez a módszer veszélytelen?

272

– Biztosan tudom. Elég pár csepp a véredből, és Konstantin olyan lesz, mint régen. – Nem gondolod, hogy túl feltűnő tálcán kínálni fel magamat? – Ha ügyes vagy, akkor nem fogja észrevenni. Mindenesetre remek színpadi alakítást kell nyújtanod. – A végén még Oscarra is jelöltetem magam. – Remélem is – mosolygott, és kitöltötte a sötétkék italt. – Milyen íze van? – kérdeztem fintorogva. – Semmi különös. Nagyot kortyoltam a löttyből, és egyből kiköptem. – Ez neked semmi különös. Bűn rossz. – Próbáld meg nagy levegővétellel. Ugy tettem, ahogy tanácsolta. Undorral nyeltem a kék löttyöt. – Idd ki az egészet! – mondta szigorúan. Bólogattam, és ittam tovább. Minden szőrszálam égnek állt, mire végeztem. – Na, látod, ez is megvolt, és most menj, szedd magad rendbe és vedd fel a legcsábosabb ruhádat! – Azt, amelyik a legjobban illik a zöld arcszínhez. – Menj már! – noszogatott. Legalább egy óra volt, mire újra emberi külsőt nyertem. Fehér selyeminget vettem fel és farmert. Feltűrtem az ujjait, hogy jól látszódjanak a csuklóimon az erek. – Veled leszek – súgta a fülembe rejtélyesen Marlene, mielőtt kiléptem a szobából, fogalmam sem volt mire céloz, de bólintottam. Konstantin az állólámpa mellett ült, egy könyvet tartott a kezében, a szűrt fény csodás perspektívákat kölcsönzött az arcának. Tekintetünk rögtön egymásba fonódott, és engem elöntött a szerelem. Nem tudhattam, hogy valódi érzelmeim okozzák-e ezt az elragadtatást, vagy a bájital van rám ilyen hatással. Bele sem mertem gondolni.

273

– Kérlek, foglalj helyet! – mondta nyájasan. – Mi járatban ilyen kései órán? – Unatkozom, ha ráérsz, beszélgethetnénk egy kicsit. – Épp olvasok – mondta félvállról. – Mit olvasol? – Dosztojevszkijt, eredeti nyelven. Nehezen megy, alig haladok, de nem adom fel. – Helyes – bólintottam. – Miről is akartál beszélgetni? – kérdezte szórakozottan. Kihasználtam az alkalmat, hogy én választhatom meg a témát, és egyből a közepébe csaptam. – A vérivásról – mondtam olyan természetességgel, mintha a napi időjárást akarnám elemezni. Konstantin leplezetlen csodálkozással fogadta a felvetésemet. – Hmm… Nem mondanám túl szokványos témának. – Mert nem is az, és épp ennek köszönhetően izgatja a fantáziámat. – Konkrétan mi érdekel? – A vágy. – Szóval a vágy – gondolkodott el. – A vágy valóban nélkülözhetetlen, de van egy másik dolog is, ami elengedhetetlen, az étvágy. – Melyik az erősebb? – Nehéz lenne megmondani – gondolkodott el újra –, talán az étvágy. Próbáltam észrevétlenül megfeszíteni a nyakamat, úgy hogy kidagadjanak rajta az erek. Konstantinnak azonnal feltűnt, és le sem vette rólam a szemét. Gyönyörű volt, ahogy összeszűkült pupillákkal nézett, és nyelvével finoman megérintette a felső ajkát. – Most éhes vagy? – kérdeztem tapintatlanul. Nem válaszolt azonnal, zavarában lapozgatni kezdte a könyvet. – Miért érdekel az téged? – Egyszerűen csak érdekel. – Ez nem válasz. 274

– Jól van – mondtam dacosan. – Arra vagyok kíváncsi, hogy szomjazol-e rám? Még jobban zavarba jött, már rám sem mert nézni. – Nem – mondta, de a szemei egészen másról tanúskodtak. – Hazudsz – mondtam élesen, és egész közel léptem hozzá. Megszédült az illatomtól, olyan mámorosan pillantott rám, hogy azt hittem, menten elveszti a fejét. – Ne gyere közelebb! – nyögte. – Akarom, hogy megtedd, soha semmit nem akartam még ennél jobban – cirógattam a szavaimmal. – Menj el, kérlek! – könyörgött. – Eszemben sincs. Remegő kézzel tartotta a könyvet, aztán a földre ejtette. Megérintettem, érintésemtől először megmerevedett, majd még jobban lázba jött. Az íriszei úgy vöröslöttek, akár az izzó tűzgolyók. Finoman elfordítottam a fejemet, és felkínáltam neki a nyaki ütőeremet. – A karodat add! – suttogta, összeszedve minden erejét. Felé nyújtottam. Óvatosan kifordította, megcsókolta a csuklómon feszülő ereket és belém harapott. Borzasztóan fájt, úgy égetett, mintha parazsat nyomtak volna bele. Nem láttam semmit, csak Marlene hangját hallottam, valahonnan a messzi távolból. „Ne engedd, hogy egy percnél tovább igyon, olyan nagy a véredben a szérum koncentrációja, hogy az is bőven elég lesz.” Elvesztettem az időérzékemet, ködfátyol borított be mindent. „Letelt az idő, rántsd el a karodat! – csengett tompán Marlene feszült hangja a fejemben.” Próbáltam megmozdítani a karomat, de nem engedelmeskedett, olyan volt mintha lebénultam volna. A köd egyre sűrűbb lett. Már alig éreztem fájdalmat, csak Konstantin hűvös ajkának érintését érzékeltem. „Iris, szedd már össze magadat és rántsd el a karodat végre! – hallottam alig hallhatóan.” De nem tettem semmit, csak úsztam abban az édes lebegésben, mely minden addigi képzeletemet felülmúlta. A fájdalom teljesen megszűnt, csak a gyönyör maradt, mely úgy ringatott, hogy teljesen elaléltam tőle. Mikor magamhoz tértem, enyhe nyomást éreztem a fejemben. Kinyi275

tottam a szememet és elsőként Konstantin lélegzetelállítóan tökéletes arcát pillantottam meg. Mosolygott. Egy hatalmas, baldachinos ágyban feküdtünk. Csak fehérnemű volt rajtam, és gondosan be voltam takarva. Konstantin feje közvetlenül az enyém mellett nyugodott egy hatalmas csipkedíszítésű hófehér párnán. – Köszönöm – mondta, és cirógatni kezdte a csuklómat. – Mit köszönsz? – simítottam ki az arcából egy kósza tincset. – Hogy megint megmentettél. – Visszatért az emlékezeted? – ültem fel hirtelen. – Ne olyan hevesen, kedvesem, még megárthat – húzott vissza maga mellé gyengéden. – Mondd már! – szóltam rá ingerültebben, mint ahogy szerettem volna. – Mindenre emlékszem, de legfőképp arra, hogy milyen mérhetetlenül szeretlek – suttogta a fülembe. Újra a kétségek. Vajon a bájital teszi ezt vele, vagy valódiak az érzései? Faggatni kezdtem, kikérdeztem mindenről. Pontosan le kellett írnia a comói házunkat a bejárattól a padlásig. Felsoroltattam vele a szenátorok neveit, megkértem, hogy adjon részletes személyleírást Avenarról. Minden stimmelt. – Most már hiszel nekem? – ölelt magához szorosan. – Igen, csak ez a bájital dolog ne lenne – duzzogtam –, fogalmam sincs róla, hogy az érzéseidet milyen mértékben irányítja. – Miről beszélsz? – Úristen! Persze, te semmit nem tudsz az egészről – ugrott be. – Kimondanád, miről kellene tudnom? – ült fel az ágyban. – Marlene… – kezdtem bele. – Ő is itt van? – Kérlek, ne szakíts félbe. Szóval Marlene, hogy visszatérítse az emlékezetedet egy szörnyű löttyöt kutyult. Ez az elegy szerelmi bájitalból és emlékezetjavítóból állt. Mivel köztudott, hogy te semmi-

276

lyen italt nem fogyasztasz, egyet kivéve – mutattam a csuklómra – , ezért nekem kellett meginnom azt a gusztustalan kék kotyvalékot. – És a véred által került belém – folytatta. – Pontosan. – De miért volt minderre szükség? – Hát persze, te még azt sem tudod – mondtam magamnak. Elmeséltem neki az egész rémtörténetet, a hajóról való eltűnésüktől kezdve az érátok fenyegető jelenlétéig. Ő kikerekedett szemekkel hallgatta, aztán kipattant az ágyból, és elindult az ajtó felé. – Most azonnal meg kell keresnem Olivert és Malcolmot – mondta magából kikelve. – Várj! – kiáltottam utána. – Mire várjak, várjam meg talán, hogy az érátok lemészárolják őket? – Ne cselekedj forró fejjel, beszéljük át pontról pontra, mit fogunk tenni. Nehezére esett, de visszaült mellém az ágyra. Láttam, hogy az indulattól megfeszülnek az izmai, és rugalmas ragadozó teste ugrásra készen várja, hogy lecsapjon bárkire, aki az útjában áll. – Le kell csillapodnod, a düh rossz tanácsadó – fogtam meg a kezét. – Nem hagyom meg az érátoknak, magam tépem cafatokra – sziszegte. – Rufusra célzol? – Ki másra? – dagadtak ki az erek a halántékán. Kopogtattak. – Vársz valakit? – kérdeztem meglepve. – Senkit. Felállt, odalépett az ajtóhoz és kitárta. Irina állt ott halálsápadtan, alig tudott kimondani két épkézláb mondatot. Annyit értettem csak belőle, hogy Makóimmal történt valami.

277

A m erengő Malcolm az ágyon feküdt, oldalára fordulva. Kisimult arca meg se rezzent, szemei tágra nyílva meredtek a semmibe. Konstantin sietősen odalépett hozzá, és fülét a mellkasára helyezte. – Nagyon lassan dobog és erőtlenül – mondta elkeseredve. – Mi lehet vele? – Mereng – szólalt meg a hátam mögül Marlene. – Hogy érted azt, hogy mereng? Konstantin válaszolt helyette. – A merengés egy állapot, ami ritkán ugyan, de lesújthat a mi fajtánkra. Ilyenkor a lélek vándorútra indul, bejár minden elfeledettnek hitt utat, hogy azután újjászületve térjen vissza halhatatlan testébe. – Meddig tarthat ez az állapot? – Könnyebbet kérdezz – sóhajtott Konstantin –, napokig, hetekig, évekig vagy akár évtizedekig. – Ez kétségbeejtő. – Ahogy mondod – vonta össze a szemöldökét Marlene. – Tehetünk érte valamit? – kérdeztem. – Csak annyit, hogy békén hagyjuk – mondta Konstantin. – Azt mondod, hogy semmivel nem tudjuk kizökkenteni ebből az állapotból? – Sajnos, nem. – Ez képtelenség. Marlene te sem tudsz segíteni? – Fájlalom, de nem, drágám. Nincs olyan varázserő, ami megszüntetné ezt a helyzetet. Viszont nagy valószínűséggel állíthatom, hogy tudom, mitől alakult ki. Mindketten kérdő szemekkel néztünk rá. – A szérum tette, ami közvetve ugyan, de rá is hatott. Sajnos nem tudtam előre, hogy ilyen galibát fog okozni. – De hát a szernek nem ilyen hatása van.

278

– Malcolm esete egészen más. Ő egy mágus, és a varázslat, melyet Rufus alkalmazott, az ő tudományának hozadéka. – Vagyis nála másképp sült el. – Így is fogalmazhatunk – mondta Marlene. – Te ismered azt a mágiát, amit Rufus rájuk szabadított? – Pontosan nem, csak sötétben tapogatózom. Konstantin leült az íróasztalhoz, és rajzolgatni kezdett, egész lényéből áradt a feszültség. – Tudsz valamit Oliverről? – kérdezte. – Igen, tudok – mondta Marlene határozottan –, vadászni ment Rufusszal a sziget túlsó felére. – Oda, ahol akolban tartják a szerencsétlen véráldozatokat? – kérdeztem feldúltan. – Igen, oda. – Hisz ott nem is kell űzni őket, elég, ha csak kitárják a karjaikat, és több tucatnyian zuhannak az ölükbe. – Te nem hallottál még a hajtóvadászatról, Rufus legújabb perverziójáról? – kérdezte Marlene. Elhűltem. – Konstantin, te hallottál róla? – dobtam tovább a kérdést. – Igen – felelte olyan arckifejezéssel, mint aki épp most ismerte be bűnösségét a bíróság előtt. – Talán részt is vettél benne? – Egy párszor – felelte kurtán. – Mesélj el mindent! – kértem elszorult torokkal. – Nem szívesen – bökte oda a földet fixírozva. – Pedig muszáj lesz – szűrtem a fogam közt. – Hát jó, ha ennyire ragaszkodsz hozzá. – Kérlek! – mondtam határozottan. – Kegyes lehetőségnek nevezte Rufus a vadászatot – kezdett bele szörnyű meséjébe –, melyet meg kellett adnunk az áldozatainknak. A halandókat jóval a vadászat előtt szabadon engedték, hogy elrejtőzhessenek, hogy lehetőségük legyen a menekülésre. Nevetséges, nem 279

igaz? – mosolygott fanyarul. – Ugyan már, mennyi esélyük lehetett ellenünk? Legalább annyi, mint egy báránynak egy egész farkas falka ellen. Ennek ellenére elvakulva követtük Rufust, és nem kérdeztünk semmit. Játszi könnyedséggel kaptuk el őket. Nem volt olyan sűrű erdő, olyan vaksötét, hogy ne akadtunk volna áldozataink nyomára. Rufus betegesen élvezte a dolgot, szinte a rabjává vált, egyenesen sóvárgott a vadászat után. Mikor épp nem cserkelt, akkor terveket szőtt, játszadozott a gondolataival, amik mindig egy és ugyanazon téma körül forogtak. Egy alkalommal kitalálta, hogy az emberek egymásra is vadásszanak, és nekünk jutalom gyanánt csak a túlélők jussanak. Ettől felpezsdült az adrenalin a szerencsétlenek vérében, ezerszeresére fokozva ezzel élvezetünket. Utána pedig addig habzsoltuk őket, míg teljesen el nem teltünk velük. – Elég! – mondtam a rosszulléttel küszködve. – Te akartál mindent hallani – figyelmeztetett. Fázni kezdtem, borzongatni kezdett a véres történet. És a rémmesének még nem volt vége. – Egy éjjen – folytatta Konstantin – egy gyermeket hozott elém a sors, vagy aminek nevezzük. Egy párától csöpögő bokorban bujdosott, vacogva. Hallottam, ahogy időnként összekoccannak a fogai. Beleolvastam a gondolataiba. Egy asszony járt az eszében, olyan tisztán rajzolta meg a képet, hogy magam is meglepődtem rajta. Fiatal nő volt, nem több huszonötnél. Dús gesztenyebarna haja a vállára omlott. Égszínkék, mandula szeme földöntúli erőt sugárzott, makulátlan hófehér bőre szikrát szórt a sötétben. Te voltál az Iris, te álltál a sötétlő erdő közepén a fiú gondolataiba ágyazva. Persze akkor ezt nem tudtam, csak annyit tudtam, hogy határtalanul elbűvöltél. Hozzá sem tudtam érni a fiúhoz. Sőt, úgy éreztem, el kell rejtenem, meg kell védenem minden veszedelemtől, amit az éjszaka rejt számára. És a legfőbb veszélyt egyvalaki jelentette, a teremtő apám. Tisztában voltam vele, milyen nehéz fába vágtam a fejszémet, hisz tudtam, Rufus átlát rajtam, és játszi könnyedséggel olvas a fejemben. Nem ismerek más vámpírt, aki ekkora hatalommal bír. Azonnal tudta, hol vagyok és miben sántikálok, próbáltam elrejteni a gondolataimat 280

előle, de nem jártam sikerrel. Kérte, hogy adjam át neki a fiút. Persze nem tettem. Akkor lángolt fel bennem először a gyűlölet, amit még csírájában elfojthatott egy újabb varázslással, mert pár pillanat múlva készségesen nyújtottam át neki a fiút – mondta elborzadva. – Ami azután történt, arról nem szívesen beszélnék – hajtotta le a fejét szomorúan. – Ezekre a dolgokra persze csak azóta emlékszem, amióta te, szerelmem átvágtad azt az iszonyatos köteléket, ami Rufushoz fűzött – nézett rám hálásan. – Én csak azt tettem, amit a szívem diktált, se többet, se kevesebbet – fogtam meg megértően a kezét. – Soha nem fogom elfelejteni, mint ahogy a többit sem – csókolta meg a homlokomat. – Oliver. Mi lehet most vele? – kérdeztem nyugtalanul, mert folyton csak ez motoszkált az agyamban. – Most azonnal utánuk megyek – pattant fel Konstantin. – Én nem tennék ilyet – szólalt meg Marlene a sarokból. – Megkérdezhetem, hogy mi más csinálhatnék? – Te semmit, de én talán igen. – Csak nem akarsz egyedül kimenni a sötét éjszakába? – Természetesen nem. – Akkor? – Azt hiszed, nincs más eszközöm? – kacagott Marlene gyöngyözöm – Aztán elővett egy tőrt a ruhája alól, és levágott egy hosszú tincset ébenfekete hajából. – Most mit csinálsz? – nézett rá kérdőn Konstantin. De a boszorkány nem válaszolt rögtön. Szemét körbejáratta a szobán, csak azután szólalt meg: – Tudsz nekem szerezni egy-egy személyes tárgyat Rufustól és Olivertől? Bármi lehet. – Mi sem könnyebb. Amióta itt vagyok Rufus elhalmozott ajándékokkal, rengeteg személyes tárgy van közöttük. Oliver ruháival pedig tele van a szobám, mindig szétdobálja őket. Egy pillanat és itt vagyok – mondta, majd megfordult és kisietett az ajtón. Alig telt el 281

pár másodperc, és újra ott volt. Egyik kezében egy rendkívüli mandzsettagombot tartott, mely egy sárkányt mintázott, a másikban pedig egy szürke kasmír pulóvert. – A családi címer, a Vladok ősi jelképe – ugrott be azonnal. Marlene óvatosan elvette tőle az ékszert és a pulóvert, kivett a hajtincsből egy jó pár hajszálat, és szorosan a mandzsetta gombra, majd a ruha ujjára tekerte, aztán megköpködte a megbűvölt tárgyakat, elmormolt pár érthetetlen varázsigét, és az ágy alá rejtette őket. – Most várnunk kell – mondta kurtán, és visszaült a sarokba. – Megmondanád, mire kell várunk? – kérdezte Konstantin enyhe éllel. – Majd megtudod, légy türelemmel, kérlek! – hárított Marlene. – Rendben van – ült vissza Konstantin, Malcolm élettelennek tűnő teste mellé. A percek vánszorogtak, az idő nem sietett, úgy haladt végtelen útján, ahogy szokott. Nem néztem a faliórára, csak monoton ketyegését hallottam. Talán egy óra telhetett el, de lehet, hogy annál is több, mikor izgatott hangok szűrődtek be a folyosóról. – Mi történhetett velük? – hallottam az aggódó szavakat. – Ilyet még soha nem láttam – mondta egy másik hang. Marlene megkönnyebbülve sóhajtott fel. – Sikerült. – Szóval sikerült a varázslatod? – Hála a jó égnek – fohászkodott. – Most már megtudhatnánk, mit csináltál? – kérdeztem nyugtalanul. – Semmi komolyat, csak gúzsba kötöttem mindkettőjüket. – Olivert is? De miért? – Drágám, gondolkozz! – Az álca miatt, igaz? – Hát persze. Így legalább nem gyanúsíthatják semmivel. Igaz, hogy egy kis ideig nem válthatunk vele szót, de legalább biztonság-

282

ban van. Ki tudja, mikor döbben rá arra, hogy már nem az, akinek hiszi magát. – Ha már rá nem döbbent. – Minden lehetséges – mondta Marlene. – Vajon hol lehet a gyűrű? – kérdeztem hirtelen, bár magam sem tudtam, hogy jutott eszembe. – Azt csak a jó Isten tudja – sóhajtott Konstantin. – Vagy Oliver, de tőle valószínűleg soha nem fogjuk megtudni – mondtam elkeseredetten. – Ne csüggedj, drágám, a keserűség, rossz tanácsadó, kiirtja a pozitív gondolatokat. Azokra pedig nagy szükségünk van – mondta Marlene, miközben odasétált Malcolm ágyához, felemelte a férfi ernyedt kezét és ráhelyezte a tenyerére. – Bárcsak belelátnék a fejedbe, bár csak birtokolni tudnám a tudásodat! – mondta a kifejezéstelen arcra nézve. Aztán hirtelen Konstantinhoz fordult. – Tudsz valamit a szüleiről? – Nem sokat – dünnyögte. – Én tudok – vágtam rá –, mire vagy kíváncsi? – Arra, hogy ki volt az apja? – Azt nem árulta el, csak annyit tudok róla, hogy vámpír volt, és hogy a szakadékba vetette magát az anyjával együtt. – Érzek valami meghatározhatatlant ezzel kapcsolatban, fogalmam sincs, hogy mi az, de egyáltalán nincs ínyemre. – Gondolkodj hangosan, lehet, hogy tudok segíteni – biztattam. – Az anyja a híres MacAlister-dinasztia leszármazottja volt, ha jól tudom. Bólintottam. – Nem sok boszorkány család vetekedhet velük. Mágikus hatalmuk messze földön híres és hírhedt. – Talán, még ma is élnek az utódaik?

283

– Természetesen. A sarjaik a mai napig méltóan megállják helyüket a varázsvilágban. Számos kitüntetés birtokosai, többször is elnyerték már az Arany Seprű-díjat. – Nem mondod, hogy létezik ilyen díj? – mosolyodtam el. – Hát persze, hogy létezik, különben miért mondanám? – Hogy jókedvre deríts. – Látod, ebben igazad van, drágám, azért még füllenteni is képes lennék. – Semmi szükség rá, hidd el, majd a jó kedvem is megjön, ha túl leszünk ezen. – Remélem is, de most térjünk vissza Makóimhoz. – Vajon hány éves lehet? – kérdeztem Marlenét. – Százötven biztos van. – Ezt meg honnan veszed? – A boszorkánykódexből. Benne van minden kiemelkedő képességű mágus. – A többi varázsló nem furcsállja a korát? Tudtommal a boszorkányok halandók. – Makóimról mindenki tudja, milyen vér csörgedezik az ereiben, de érdekes módon ez senkit nem zavar. Hát igen, a tehetség mindent elfeledtet. – Most hogy beszélünk róla, és magam elé képzelem mindent átvilágító pillantását, ahogy a nyomok után kutat, ahogy olvas a gondolatokban. A tekintete nagyon emlékeztet valakire, és erre akkor döbbentem rá, mikor először láttam őket egymás mellett. – Kire? Mond már, Iris, ne csigázz! – Rufusra. – Sokat hallottam már róla, borzadtam a rémtörténetein, szörnyülködtem a vérszomján, de személyesen még nem találkoztam vele. – Addig örülj, mert nem az lesz a te szerencsenapod. – Úgy érzed, több van köztük, mint a vámpírok vérségi köteléke? – Igen, úgy, de fogalmam sincs, mi lehet. – A tekintetük hasonlósága, lehet a sötét vér műve is. 284

– Tudom – feleltem –, de én mégis mást érzek. – Csak nem azt gondolod, hogy az édesapja? – Nem tudom. Szerinted lehetséges lenne? – Drágám, ebben a feje tetejére állított világban, minden lehetséges – mondta. – Malcolm nem mesélt soha az apjáról? – Egyszer megemlítette, de csak egy pár szóban. – Nem emlékszel arra a pár szóra. – Sajnos nem, illetve egy dologra mégis. A saját tekintetét látta viszont az apjáéban. – Pont mint te Rufuséban. Konstantinra néztem, aki az egyik karosszékben ült, érdeklődve hallgatta beszélgetésünket, és mindaddig egy mukkot sem szólt. – A sötét vér is képes ilyesmire, de ebben az estben nem hinném, hogy erről lenne szó – szólalt meg halkan. – Miből gondolod? Visszakérdezett. – Te látsz valami változást Malcolm tekintetében? – Nem, nem látok. – Én sem. – Szóval azt állítod, hogy Malcolm Rufus édes fia, magjának gyümölcse? – Igen azt. Bár fogalmam sincs róla, hogy jöhetett létre, hisz a vámpírok elvileg magtalanok. – Ezek szerint csak elvileg. Miközben beszélgettünk, egyre több dolog ugrott be Malcolm meséjéből. Például az is, mikor azt mondta, hogy az anyja magába bűvölte őt. – Marlene, létezik olyan varázslat, mellyel egy magtalan férfi teherbe tud ejteni egy nőt? – Mi sem egyszerűbb, elég hozzá egy hajszál, néhány lehámlott bőrsejt vagy körömdarab. – Ennyi az egész? – Meg egy kis mágiatudomány.

285

Elképedve álltam mondatai előtt. Malcolm lélektelen teste továbbra is mozdulatlanságra kárhozva feküdt az ágyon. Egyikőnk sem volt képes visszahozni őt a való világba. Ami abban a pillanatban felötlött bennem az majdnem gyalázatos volt, valószínűleg a végső kétségbeesés hozta elő belőlem. – Vizsgáljuk át a testét – mondtam hirtelen. – Ugyan már, mi értelme lenne? – kérdezte Konstantin. – Nem tudom, csak azt tudom, hogy meg kell néznem a bőre minden centiméterét. – Megtudhatnám, hogy mit keresünk? – Sebet, tetoválást, heget, bármit, ami a segítségünkre lehet abban, hogy a származásáról többet megtudjunk. – Hmm… Ez amolyan angyali megérzés? – Valami olyasmi, de most kérlek, ne ezen filozofálgassunk! Megtennéd, hogy levetkőzteted? – Teljesen meztelenre? – csodálkozott. – Természetesen, különben, hogy tudnám tüzetesen átvizsgálni. Nem volt könnyű dolga, a mozdulatlan test kissé merev volt, ahogy a keringés lelassult, tagjai elgémberedtek. Hosszú percekbe telt, mire végzett. Közelebb léptem, Marlene is követett. A fejénél kezdtem. Ujjaimmal finoman szétnyitottam a hajtincseket, és átnéztem a hajas fejbőrt. Nem volt rajta semmi. Aztán tovább haladtam, az arca sima volt, maszkszerű, az alabástrom bőrön egy ránc sem éktelenkedett, vékony bajusza finoman követte szája felső vonalát. Tekintettem tovább siklott a mellkasán át a csípőjéig, majd le egészen a bokájáig. – Fordítsuk meg! – mondtam, és felnéztem Konstantinra. Arca lángolt. – Kedvesem, orvos vagyok, hidd el, hogy nem ez az első meztelen férfitest, amit látok. Nem szólt egy szót sem, de láttam rajta, hogy továbbra is szörnyen zavarja a dolog. – Megtennéd nekem, hogy megfordítod? – szóltam újra.

286

– Persze, máris – mondta zavartan, majd odalépett, felkapta Malcolmot, és a hasára fektette. – Köszönöm, kedvesem – mondtam, és bátorítóan rámosolyogtam. A háta is ugyanolyan makulátlan volt, mint a hasa és a mellkasa, még apró karcolások sem látszódtak rajta. – Úgy látszik tévedtem – mondtam nagyot sóhajtva. – Konstantin felöltöztetnéd? – Ahogy gondolod – mondta és egész közel lépett Makóimhoz. – Várj! – szólt rá Marlene. – Nézzetek csak oda! Malcolm izmos hátán, furcsa írásjelek kezdtek kirajzolódni, olyan volt, mintha egy láthatatlan toll írná őket. Ösztönösen hátrébb léptem. Marlene döbbent arca az írásra szegeződött. – Milyen nyelven van ez? – kérdezte Konstantin olyan hangon, mint aki lidércet lát. – Taltékul – vágta rá Marlene. – Ismered ezt a nyelvet? – Természetesen. Ez az okkultizmus ősi nyelve, az Árnyak könyve is ezen a nyelven íródott. – Akkor elmondanád, mi áll az írásban? – sürgette Konstantin. – Nehezen olvasható, de megpróbálom lefordítani – mondta Marlene. És nagyon lassan olvasni kezdte a szöveget. Az ősrégi nyelv rendkívül hangzatos volt, és tele volt mássalhangzókkal. – Azt írja, hogy nemsokára újra feltárul az Aranykapu, és a boszorkányság újra felvirágzik, hatalma nagyobb lesz, mint valaha. Araion csillaga fenségesebben fog ragyogni, mint idáig bármikor, mióta világ a világ. Hirtelen elhallgatott, arcára kiült a megrökönyödés. – Mit olvastál még, Marlene? Mondd már! – nógattam. – Ez a vámpírboszorkány lesz Araion legfőbb földi helytartója – nyögte ki végül. Aztán hirtelen eltűnt az írás, nyoma sem maradt. 287

– Üljetek le! – mondta Marlene elhaló hangon, azt hiszem, ez bővebb magyarázatra szorul. Konstantin odalépett a testhez, egy takaróval gondosan betakargatta, majd leült mellém. Marlene képtelen volt megnyugodni, ideoda járkált, soha nem láttam még ilyennek. Türelmetlenül vártuk, hogy belekezdjen, de a boszorkány olyan volt, mintha gombócot nyelt volna. Aztán nagy nehezen rászánta magát. – A talték a harmadik atlantiszi faj – mondta fakó hangon –, a nyugati partvidéken alapítottak városokat, és anyagi javak hihetetlen bőségében uralkodtak az Atlantisz összes népe fölött. Birodalmukban soha nem látott virágzásnak indultak az okkult tudományok és kultúrák. Végül a sötét mágia művészei uralkodót választottak maguk közül. Így lett Araion, az elképesztő erővel bíró mágus a boszorkányok császára. A hívei hatalmas aranykaput emeltek a tiszteletére. Később ez lett az ország legfőbb szimbóluma. Araion keménykezű uralkodó volt, és úgy bánt a bűvöléssel, hogy abban senki sem érhetett a nyomába. Csodákra volt képes, és szörnyű gaztettekre. Aztán jött az özönvíz. Az aranykapu bezárult, és a Talték Birodalom örökre elmerült az óceán sötét hullámsírjában. – Nagyon titokzatos, és egyben megindító történet – sóhajtottam. – Engem inkább elborzaszt – mondta Marlene, még mindig nyugtalanul –, ti is hasonlóan ereznétek, ha tudnátok a részleteket. – Akkor avass be minket, kérlek! – fogtam meg a kezét. – Nem tudok most beszélni róla, talán egyszer majd képes leszek rá. – Egyet mondj csak meg, mi az az Árnyak könyve? – Épp ez az, amiről most nem szeretnék beszélni. Csendben maradtam, nem zaklattam többet a kérdéseimmel. Kint zuhogni kezdett, az ablakokat ezüsteső mosta, és a Balti-tenger fölött sűrű ködpára gomolygott.

288

Az Árnyak könyve Már tudtuk, Malcolm lelke merre jár. Az ősi Atlantiszon bolyongott, kutatva a halhatatlan mítoszok és misztériumok után. Azt azonban nem tudtuk, ki használja a testét üzenőfalnak, melyik hitvány mágus képes ilyesmire. Marlene egész nap a könyveket bújta, jól jött neki a hatalmas könyvtár, tele volt az okkult tudományok alapműveivel. Konstantin szinte ki sem mozdult a szobájából, csak néha jött elő, hogy meglátogassa Olivert, aki magánál volt ugyan, de még mindig félrebeszélt. Rufust és Igor herceget napok óta nem láttuk, Malcolm állapota pedig változatlan maradt. Irina engem vigasztalt, pedig neki lett volna inkább szüksége rá. Mikor elmeséltem, hogy a herceg és Rufus milyen üzérkedéseket folytat a halandókkal, teljesen kiborult, szörnyű rémálmok kezdték gyötörni, és többször is felsírt éjjelente. A napok semmittevéssel teltek, az éjszakák pedig végeláthatatlan beszélgetésekkel. Olivert is próbáltuk bevonni, de az ő feje a bájolástól még mindig zavaros volt. Órákon át ecseteltem neki az elmúlt idők történéseit, de csak a töredékét volt képes felfogni. Marlene érdekes forrásokra bukkant, és fellelt egy-két idézetet is az Árnyak könyvéből, mind szörnyen bonyolult volt és telis-tele mágikus csavarokkal. Csodálatos módon az érátok még nem támadták meg a palotát, és ez valószínűleg egy dolognak volt köszönhető, a szenátorok még nem látták elérkezettnek az időt, hogy miért, azt senki nem tudta. Az udvarban keringő pletykák szerint Rufus és Igor herceg viszszavonult a palota alatti katakombákba, de azt senki nem firtatta mi okból. Rajtunk kívül. Rufus, immáron volt olyan tehetséges mágus, hogy megérezze az érátok jelenlétét. És ők itt voltak, teljes létszámban körbevették a szigetet, és csak a szenátus parancsára vártak. Végeláthatatlannak tűnt az idő, és az időzített bomba egyre csak ketye289

gett. Mindnyájan tudtuk, hogy sorsdöntő fejezet következik életünk regényében. Már sötét volt, mikor Marlene kopogtatott az ajtón. – A könyvtárból jövök – mondta feldúltan. – Találtál valami nyugtalanítót? – Az nem kifejezés. – Gyere be! Az ablakhoz telepedtünk. Tisztán lehetett hallani, ahogy a hullámok nyaldossák a kikötő betonját, és ahogy a hajók nyikorogva nekicsapódnak a facölöpöknek. – Hajolj közel hozzám, Iris, itt még a falnak is füle van – suttogta. Egészen közel kucorodtam hozzá, arcunk majdnem összeért. – Az Árnyak könyvéről akarok veled beszélni. Megdöbbentem arckifejezésén, mintha valaki vagy valami megbabonázta volna. Szeme acélosan fénylett a gyertyalángnál. – Mi van vele? – kérdeztem halkan. – Azt hiszem, sikerült megfejtenem a titkát – mondta magára erőltetett nyugalommal. – Folytasd! – Teljesen letaglózott – szakadt fel belőle egy szívtépő sóhaj. – Akkor is el kell mondanod – szóltam rá határozottan. – Rendben van, csak adj egy szusszanásnyi időt! Türelmesen vártam, míg kicsit lenyugszik és belekezd. Hátradőltem és kinéztem az éjszaka sötétjébe. – Ez a könyv a fekete mágia legeslegsötétebb irománya, maga a kárhozat, egyenes út a földi pokol létrejöttéhez. – Hogy érted ezt? – Elég, ha csak kinyitja valaki, és ezrével tódulnak ki belőle a letűnt korok szellemei, démonai, elfeledett istenei, elárasztva világunkat mérhetetlen gonoszságukkal és létezni akarásukkal. A könyv a taltékok hagyatéka, és maga a hatalmas mágus, Araion irománya. Lapjai ismeretlen anyagból készültek, egyes feljegyzések szerint emberi bőrből. Tinta helyett a szerző vért használt, melynek színe az 290

idők folyamán teljesen megfakult, és majdnem olvashatatlanná vált. Hogy hogy élte túl a szökőárt és Atlantisz elsüllyedését? Megfejthetetlen talány. A könyv hollétéről senkinek nincs tudomása, utoljára a huszadik század elején bukkant fel Tibetben, ahol szerzetesek őrizték. – Ez hátborzongató, és minderre hogy sikerült rájönnöd? – Különböző feljegyzésekből raktam össze, akár egy mozaikot. Igor hercegnek felbecsülhetetlen értékű könyvtára van. Vannak kódexei a IV. századból, Constantinus császár korából, melyek görögül íródtak. Csupa nagybetű, szóközök nélkül. – És te el tudtad olvasni őket? – Igyekeztem – mondta szerényen. – Ez a könyv egy újabb talány, már a sokadik – sóhajtottam. – De a rébuszok összefüggnek, egy közös rejtvényt alkotva. Valami azt súgja, hogy így van, de meg ne kérdezd, hogy mi az. – A kirakó alappillére pedig Malcolm, az ő feladata, hogy terjeszsze az igét. – És hogy megtalálja és kinyissa a könyvet – folytatta a gondolatmenetet Marlene. – A könyvet már nem kell megtalálnia – szólalt meg váratlanul a hátam mögül Konstantin, aki egy vastag, bőrkötéses, szörnyen elnyűtt kötetet szorongatott a kezében. Marlenének a lélegzete is elakadt. – Már napok óta nálam van, és csak most jöttem rá, hogy mi is ez valójában. – Nem nyitottad ki ugye? – kérdezte rémülten Marlene. – Már többször is megpróbáltam, de nem sikerült. – Hol találtál rá? – A könyvtárnak van egy részlege, melyben igen ritka és becses könyveket őriznek. – Hol van ez a részleg? – kérdezte Marlene. – Nem láthattad, a bejárata egy óriási festmény mögé van rejtve.

291

– És én még azt hittem, hogy minden könyvbe szabadon belenézhetek. – Tévedni emberi dolog – mosolygott rá Konstantin, miközben úgy markolta a könyvet, hogy attól féltem kettéroppantja. – Miért hoztad el a könyvtárból? – Fogalmam sincs, egyszerűen megfogtam és kihoztam. – A vonzás hatalma – mondta Marlene szenvtelenül. – Senkinek nem tűnt fel, hogy a könyv eltűnt? – kérdeztem. – Ebben a felfordulásban? Ugyan már. – Add ide, kérlek! – nyúltam a kötet után. – Nem tehetem – utasított el. – És mégis miért nem? – Mert nem a te kezedbe való – mondta ellenvetést nem tűrő hangon. – Ezek szerint, nem bízol bennem? – Őszintén? Nem. Iris, te valahogy mindig kihívod magad ellen a sorsot, emlékezz csak vissza Nebehut kútjára. – Szóval megjegyezted? – kérdeztem remegve az indulattól. – Meg ám. – Akkor azt hiszem, nincs miről beszélnünk – mondtam, és kitártam Konstantin előtt az ajtót. – Rendben van, most elmegyek, de ne hidd, hogy ilyen könnyen megszabadulhatsz tőlem – kacsintott, és villámgyorsan elhagyta a szobát. – Ti mindig ilyen önérzetesek vagytok? – kérdezte Marlene kissé felháborodva. – Nem, de Konstantin szörnyen makacs tud lenni, pedig sejtelme sincs róla, hogy milyen hatalommal bír ez a könyv – dohogtam. – Nyugodj meg, drágám, ülj ide mellém, és beszéljük meg a dolgokat – paskolta meg a díványt maga mellett. Nem gondolod, hogy tartozol egy mesével? – Mire gondolsz? – Természetesen Nebehutra. 292

– Olyan rég történt – mondtam nyűgösen, mert egyáltalán nem szándékoztam Nebehutról csevegni. – Látom, nem ez a kedvenc témád. – Ne haragudj, igazán semmi bajom a témával, de most szörnyen dühös vagyok Konstantinra. – Akkor ugorjunk egyet – mondta nem kis megkönnyebbülésemre. – Hol is tartottunk, mielőtt Konstantin bejött? – Ott, hogy Malcolm kulcsfontosságú szereplő ebben a bájos rémtörténetben. – Igen, valóban. – És most itt van az újabb fejlemény, amit nem tudok hová tenni – gondolkodott el. – Hogy a pokolba kerülhetett ide ez a könyv? – Rufus gyűjtőszenvedélyének a hozománya lehet. Úgy látszik, mindent magáénak akar tudni, ami nagyszabású terveit előmozdíthatja. – Az egész bolygót akarja, igaz? – Sőt még az Univerzumot is. – Szóval így állunk – sóhajtott. – Az Idő Spiráljáról pedig senki nem tud semmit – mondtam elkeseredetten. – Beszéljünk újra Oliverrel, talán tisztult egy kicsit a tudata. – Tegnap kérdeztem rá utoljára, de sajnos még arra sem emlékezett, hogy egyáltalán mi az. – Ne haragudj, nem állt szándékomban ilyet tenni vele, csak a kényszer vitt rá. – Hogy lehet az, hogy Rufus ilyen könnyen megúszta? – Rufus feltöltekezett Malcolm vérével, ami valószínűleg enyhítette a gúzsbakötés átkát, aminek természetes velejárója a hosszabbrövidebb ideig tartó emlékezetkiesés. – Meddig tarthat? – Minden eset más, de ne aggódj, már dolgozom rajta. – Szóval van ellenátok? 293

– Már többet is küldtem rá, de eddig még egyik sem használt – tört fel belőle a sóhaj. – Most mennem kell – álltam fel sietősen. – Nem hagy nyugodni a lelkiismereted, hogy Konstantinnak csak úgy ajtót mutattál? – Nem, nem az. – Hát akkor mi? – A könyv – böktem ki. – Csak nem gondolod, hogy Konstantin kárt tesz benne? – Már nem tudom, mit gondoljak. Csak annyit tudok, hogy jobb, ha most odamegyek. Konstantin az íróasztalnál ült, egy magas támlájú, bőr karosszékben. Úgy meredt rám, akár egy dúvad, egy metsző szépségű ragadozó. A szoba pedig vadonná változott, melynek közepén ott trónolt a királya. Soha nem láttam még ilyennek, lehántotta magáról a civilizációs kérget, hogy magára öltsön egy sokkal nemesebb köntöst, a természet köntösét. Támolyogva állt fel, mint aki kábítószert élvezett. Odajött hozzám, egy szót sem szólt. Arca fehéren ragyogott a halvány lámpafényben, a smaragdok pedig olyan vörösen parázslottak szemgödrében, mintha rubinná változtak volna. Szorosan átölelt, és a nyakamba fúrta arcát, bőrömet szinte égette hűvös lehelete. Aztán felemelt, és odacipelt a szófához. – Te éhes vagy – súgtam a fülébe. – Nem csak a szó szoros értelmében – nyögte. Felültem és keményen megmarkoltam a vállát. – Ettél azóta, amióta nálad jártam? – Nem emlékszem rá – lódított. – Komolyan beszélek. – Nem – bökte ki végül. – Szóval nem – néztem rá dühösen. – Ugye nem akarsz az általad vágóhídnak nevezett veszejtőbe küldeni? 294

– Persze, hogy nem. – Ki fogom bírni, már nincs sok hátra a szabadulásig. – Honnan tudod? – Nem tudom, csak remélem. – Az nagy különbség. Szórakozottan félrenézett, mintha hidegen hagyná a téma. – Többször is megtettem már – célozgattam finoman, mert nem akartam faltörő kosként berontani a szentélyébe. – Elég baj az – mondta elfojtott indulattal. – Meg tudod állni, hogy időben abbahagyd. Vagy talán tévedek? – Hmm… Ügyesen manipulálsz. – Én nem manipulállak, csak segíteni akarok neked – fortyantam fel. – Megfogadtam, hogy nem teszem többé, egy kis koplalás egyébként sem árt – hárított újra. – Mikor fogadtad meg? – Most. – Most? – Igen, most. – Nevetséges. – Miért lenne az? – Mert időd sem volt rá. – Gondolatban tettem meg. Sokáig meg sem szólaltam, csak meredten néztem a szemközti sötét sarkot. Csökönyössége mindennél jobban bosszantott. Ökölbe szorítottam a kezemet, hogy leküzdjem a feltörő dühöt, mely már a nyelőcsövemet feszegette. – Nem akarom, hogy a rabszolgámmá válj – mondta simogatón. – Már rég az vagyok – szakadt ki belőlem. – Most maradj csendben! – mondta, és ajkamra tette az ujját, hogy egyértelművé tegye a kívánságát.

295

Megcsókolt. Aztán hirtelen visszavonulót fújt, és újra befészkelte magát a mérföldekre fekvő karosszékbe. Az Árnyak könyve az asztalon hevert, jó pár más kötettel egyetemben. – Nem vigyázol rá eléggé – feddtem meg indokolatlanul, mert abban a percben jutott eszembe, hogy ő mit sem tud Marlene legújabb felfedezéséről. Elmeséltem neki mindent, amit a könyvről megtudtam. Ő csodálkozva nézett, majd kérdések tucatjaival kezdett bombázni, felére sem tudtam válaszolni. – Szóval Marlene okoskodása szerint kizárólag csak Malcolm képes kinyitni a könyvet? Bólintottam. – Most már megkaphatom? – néztem rá a legszendébb pillantásommal. – Hát… nem is tudom – mosolygott kacéran –, sokba fog ez neked kerülni. Felálltam, és elindultam az asztal felé. Konstantin finoman felemelte a könyvet, és óvatosan a kezembe adta. Lehengerlő érzés volt a kezembe tartani, bár kissé elborzasztott a matéria, amiből készült. A borítón elmosódott betűk és rajzok váltották egymást, olyan volt, mintha a képírás keveredett volna valami egészen különös betűírással. Gyengéden végigsimítottam a kezemet a megkeményedett bőrön, hogy megérezzem a letűnt és újra virágozni vágyó kultúra minden rezdülését. A bőr a kezem melegétől megpuhult kissé, és furcsa mód úgy éreztem, mintha lélegezne, mintha egy élőlényt tartanék a kezeim közt. – Mi a baj, kedvesem, hirtelen úgy elsápadtál? – kérdezte Konstantin aggódó pillantást vetve rám. – Ez a könyv él – suttogtam, mintha attól félnék, hogy a kezemben tartott valami meghallhatná. – Ugyan már. – Hidd el, hogy él – fogtam immár reszkető kézzel. – Én órákig tartottam a kezemben, hogy rájöjjek, miként nyílik, de semmi ilyesmit nem tapasztaltam. 296

– Talán elfeledkeztél a képességeimről? – Istenem, hogy lehetek ilyen korlátolt. Hát persze, te képes vagy élettel feltölteni szinte mindent, amire az enyészet már rátette gyilkos tenyerét. – Ez a valami haldoklik, és utolsó esélyként választott minket. Igen minket, és ebben mindnyájan benne vagyunk, nem csak Malcolm. Szerinted véletlenül bukkant fel pont itt és pont most? Kétlem. – Véleményed szerint az sem véletlen, hogy rátaláltam a könyvtárban? – Hát persze, hogy nem. Jártál már előzőleg a titkos részlegben? – Azt se tudtam, hogy létezik. – És miből tudtad meg? – A festmény, mely az ajtóval szemközti falon lógott, elmozdult egy kissé, odamentem, hogy megigazítsam, és akkor láttam meg az ajtót. – Micsoda véletlen! – Kezdem azt hinni, hogy valaki dróton rángat – mondta nem titkolt elégedetlenséggel. – Bármennyire is dühít, ez az igazság. A dolog a kezemben hirtelen megmozdult, és keserű sóhaj szakadt fel belőle. Csodálattal teli szánalommal néztem le rá, és sietősen visszaraktam az asztalra. – Én is hallottam – mondta Konstantin, és óvatosan megérintette a könyvet. De az újra tetszhalottá vált, olyan élettelené, mint egy darab fa. – Vajon miről írhatnak benne? – kérdezte. – Szerintem csupa olyasmiről, amiről más boszorkánykönyvekben írni szokás. Varázslatokról, rítusokról, fohászokról, ráolvasásokról, bájitalokról és valószínűleg fekete mágiáról. – Csakhogy mindezt emberi vérrel vésték bele, Atlantisz fénykorában, több mint tizenkétezer évvel ezelőtt.

297

– Vajon létezett az a világ? És mi van akkor, ha az egész csak fikció? – Vagy egy másik dimenzió, egy fal mögé zárt világ, ami még ma is létezik. Tengernyi itt a titok, és egyre csak mélyülnek – sóhajtott. – Nem hagyhatjuk, hogy elpusztuljon, hogy feleméssze önmagát. Érzem, hogy szenved, olyan mérhetetlenül szenved, ahogy csak érző lény szenvedhet. – Muszáj neked minden teremtményt megmentened? Ez a valami gonosz, és rengeteget árthat nekünk, hisz te magad mondtad, milyen évezredes démonokat szabadíthat ránk. – Értsd meg, hogy akkor sem árthatunk neki – mondtam, addigra már égették az arcomat a kibuggyanó könnyek, melyeket ruhám ujjával próbáltam felitatni. – Édesem, szép szívű kedvesem, ne sírj, hisz szeretlek. Lelked gyémánt, melyet a sorstól ajándékba kaptam – vigasztalt, és gyengéden az ölébe ültetett. De én csak tovább szipogtam. – Emlékezz Venoferre és Nebehutra, bennük is csak a jót láttad, és lám, mi lett belőle? – Hogy láthatnék mást? Hisz Isten ilyennek teremtett. – Ó mennyire bizakodó is az Isten, és milyen megbocsátó. Akár csak te, gyönyörű angyala – itatta fel könnyeimet egy zsebkendővel. – És naiv. – Inkább mondanálak optimistának. – Milyen kedves tőled. – Csak az igazat mondom, nem is tudnék mást. – Akkor mitévők legyünk, pusztítsuk talán el? – Nem kell ilyet tennünk, egyszerűen csak hagyjuk, hadd történjen meg az, aminek történnie kell. – Hagyjuk meghalni? – Én ezt tenném – felelte Konstantin és megcirógatta az arcomat. – De vajon ki mondja meg, meddig tart majd az agóniája?

298

– Te, te fogod megmondani – mondta olyan arccal, mint aki biztos a dolgában. – Mégis hogy? – A kettőtök között kialakult kontaktus alapján. – Azt kéred, hogy beszéljem rá a halálra? – Igen, azt. – Nincs jogom erre, önállóan kell döntenie. – Akkor nem marad más hátra, el kell pusztítanom. Nem engedhetem, hogy megtörténjen az a rémes dolog, ami a rendeltetése ennek a lénynek. – Rendben van, megpróbálom – mondtam hirtelen, mert még a gondolattól is kirázott a hideg, hogy Konstantin ilyesmire kényszerüljön. – Akkor neki is láthatsz! – Most rögtön? – néztem Konstantinra ijedten. – Nincs mire várni. Nagyon lassan az asztalhoz sétáltam, reszkető kézzel nyúltam a könyv felé. Mikor hozzáértem, éreztem merev hűvösséget, melyen elemi erővel sütött át az élni akarás. Összeszedtem magam, és felemeltem. Kezemben egyből felmelegedett, pórusai kitágultak, és a bőrlégzés, amely egyedüli éltetője volt ennek a furcsa szerzetnek, beindult. Mit mondhatnék neki, mikor ennyire sóvárog az élet után, talán kezdjek neki magyarázni a benne lakó démonokról, akik alig várják, hogy rászabadítsák rosszindulatukat a világra? Valószínűleg tisztában van vele, mire készülnek, és talán még támogatja is őket. Miközben ezen elmélkedtem, Konstantin le sem vette a szemét rólam, magamon éreztem kutakodó pillantását. Forgatni kezdtem az élő könyvet, magam sem tudtam, miben reménykedem. A mozgatástól összerezdült, és valahol középtájon egy apró nyílás keletkezett rajta, ami leginkább egy szájhoz hasonlított, de mégsem lehetett annak mondani. Meghökkentem, és majdnem elejtettem, úgy kaptam utána a levegőben.

299

– Ne hagyd, hogy elpusztuljak! – hallatszott tisztán a nyíláson át. Akkor majdnem újra elejtettem, ha Konstantin nem ugrik oda természetfeletti sebességgel, biztosan a földön landol. – Nem tudsz vigyázni?! – szólt rám idegesen, és visszaadta a kötetet. Keményen szorítottam attól való félelmemben, hogy ismét kiesik a kezemből. – Meg akarsz ölni? – lehelte a könyv egy fuldokló hangján. – Nem dehogy, bocsáss meg! – engedtem a szorításon. – Mit akarsz tőlem? – szegezte nekem élesen. – Meg akarom menteni tőled a világot. – Milyen buzgó vagy. Talán a mennyben tanultad a buzgóságot? – mondta lenézően. – Miért mondod ezt ilyen megvetően, hisz nem is ismersz? – Én mindenkit ismerek. – Talán Konstantint is ismered? – A vámpírról beszélsz, aki a sarokban áll? – kérdezte közömbösen. – Csak nem fél? – Nem félek – mondta Konstantin indulattól remegő hangon – , csak ezért nem megyek közelebb, mert akkor kárt tennék benned, és Iris ezt nem akarja. A könyv izzadni kezdett, a rémület kiült a bőrére, a kezem nedves lett tőle. – Áldott jó lelke van a mi kis angyalunknak, de elképzelni sem tudom, hogy akarja megvalósítani nagyszabású tervét. – Rábeszéléssel. – És megkérdezhetem, hogy mire szándékozol rábeszélni? – Arra, hogy önszántadból pusztulj el. A nyílás hahotázni kezdett, olyan hangosan, hogy attól féltem, fellármázza az egész kastélyt. – Legyek öngyilkos? – Inkább mondanám eutanáziának. – Ah, így már sokkal jobban hangzik, kegyes halál. 300

– Haldokolsz – mondtam ki kegyetlenül, és egyből meg is bántam. – Honnan veszed ezt a badarságot? – Te is tudod. – Nem, nem tudom, és nem haldoklom, kikérem magamnak a feltételezést – mondta sértve. – Minden angyal képes megérezni a halál leheletét. Utad véget ért, most ágyat bont neked az elmúlás. Nemsokára áttetszővé válsz akár egy látomás, és jajszó nélkül felszállsz, mint a hajnali pára. – Milyen szépen tudod csavarni a szót, te még a halálból is művészetet kreálsz, Iris. – A halál nem tragédia, csak annak, aki azt csinál belőle. – Milyen megnyugtató. És mégis mit kellene tennem, talán ne lélegezzek? – Csak aludj el békésen a démonaiddal együtt. – Utána pedig szálljak fel az égbe. Így gondolod? – Igen, így. – Túl távoli nekem az ég, a felhők sem nyugtatnak meg – sóhajtott. – Sajnálom, hogy így érzed, de mégis ezt kell tenned. – Csak azért, mert te ezt mondod? – Angyal vagyok, ez a feladatom. – De én nem vagyok ember. – Az mindegy, élőlény vagy te is, érzelmekkel, félelmekkel teli. – Mondták már, hogy jó a rábeszélő képességed? Halványan Konstantinra mosolyogtam. – Igen, mondták már. – Nem lep meg – mondta a könyv. – Akkor hajlandó vagy rá? – Még meggondolom. – Rendben, van időd, nem sürgetlek – mondtam, és megsimogattam puha, lélegző bőrét. – Már megérte – suttogta.

301

Visszatettem az asztalra, és gyengéden betakargattam a kendőmmel, langyos volt még a testem melegétől. Nyugodtan feküdt, meg sem rezzent, és várt, várta, hogy eljöjjön érte a halál.

302

Oliver vil ágjárásának története A világ e távoli zugában megállni látszott az idő, és nyomasztó gondolatok kísértettek a kastély ólmos fényei közt. Rufus és Igor herceg a katakombák mélyén aludta gondűző álmát, melyet nem zavart meg senki és semmi, mi e világból való volt. Az udvar népe háborítatlan nyugalommal élte hétköznapjait, melynek vitathatatlanul az éjszakák voltak a tetőpontjai. Bálokat nem rendeztek ugyan a herceg jelenléte nélkül, de a szeánszok nem maradtak el, és legtöbbször véres tivornyákba torkollottak. Vezérüket vesztett csordaként tombolt a kárhozottak udvara, vértől mámorosan járták a palota termeit, hogy hajnalhasadtára a lumpolástól kimerülve félholtan zuhanjanak koporsóik selymébe. Mozdulatlanul feküdtem a hajnali csendben, vártam, hogy végre felkeljen a nap, és kiűzze belőlem a sötét gondolatokat. Konstantin mélyen aludt, és valószínűleg nem álmodott semmiről, az arca legalábbis nem tükrözött semmit. Békés volt, szinte gyermeki. Órákig el tudtam volna nézni, de mégsem tettem, mert úgy éreztem, ezzel megsérteném a magánszféráját. Így hát felálltam, az ablakhoz sétáltam, épphogy csak elhúztam a nehéz bársony függönyt, nehogy betörjön a fény, és lenéztem a tengerre. A horizont szélén éppen akkor jelent meg a bíborszínben tündöklő napkorong. Arra gondoltam, milyen jó lenne örökké a napot nézni, elfelejteni a gondokat, a világ bűneit, a küldetésemet, mely ólomként nehezedett rám. Elképzeltem, milyen lehet napfény nélkül élni, örök sötétségben, félhomályban gubbasztani nap nap után, hideg testbe zárva, a nap éltető ereje nélkül. Szerettem volna átadni kedvesemnek a meleget, a boldogságot, amit ebben a pillanatban éreztem, hogy felmelegítsem hűvösséget. Lehunytam a szememet, a napkorong még akkor is ott izzott előttem fenségesen és lebilincselőn. – Bár csak én is belenézhetnék, de a napfényt az ókorban hagytam a többi csodával együtt – szólalt meg álmos hangon Konstantin. 303

– Pihenned kellene még, hisz alig aludtál pár órát. – Nem számít, túlélem – nevette el magát. Megjegyzése az én arcomra is mosolyt csalt. – Még soha nem érezted úgy, hogy nem bírod tovább napfény nélkül? – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Sokszor úgy érzem, egyetlen perce is megérné. – Miért nem beszéltél nekem erről mindeddig? – Mert szörnyen ostoba gondolatnak tartom. Ugyan már, ki dobná oda a szerelmet, az öröklétet, a természetfölötti erőt, egy pár napfényen töltött pillanatért? – Én nem tartom ostoba gondolatnak, sőt, napsugár nélkül élni elviselhetetlen lehet. – Gyakran az – mondta bánatosan, de aztán újra elmosolyodott. – Most min mosolyogsz? – Te teszed ezt velem, Iris, ha rád nézek, csak mosolyogni tudok. Te vagy az, aki visszatart attól, hogy kisétáljak a nap tüzére, csakis miattad választom a fény helyett inkább az árnyat. A te sugarad mennyei ragyogása kárpótol mindenért, mit elvesztettem, és inkább élek így, ebbe a halhatatlan testbe zárva, a sötétség birodalmához láncolva, mintsem eldobjam magamtól a szerelmedet. Most add a kezed, és soha ne engedj el! – mondta meghatottan, szemében alig látható vérhártya feszült. Megöleltem, minden melegemet rá öntöttem, és attól féltem, megég testem hevétől. Szerelmes szavakat suttogtunk egymás fülébe, és ő egyre csak ringatott, újra gyermeknek éreztem magam karjaiban, gondtalan gyermeknek. Örökre az emlékezetembe véstem azokat a mondatokat, a napfelkeltét, a sós tengerillatot, a hűs hajnali szellőt. Magammal vittem őket az öröklétbe, hogy életerőt adjanak, mikor elhagy a szerencse és a remény. Addig álltunk ott, míg felkelt a nap, és ragyogó bíborrá változtatta a bordó bársony függönyöket. Egy apró résen mégis belopózott a napfény, odaléptem, gondosan behúztam. Aztán visszabúj304

tunk az ágyba, Konstantin újra elaludt, a mosoly azonban nem tűnt el az arcáról, boldognak látszott és álmodott. Az Árnyak könyvét ugyanazon a helyen találtam, mint ahol hagytam. Kezembe vettem, de semmilyen életjelt nem mutatott, a bőrborítás makulátlan volt rajta, nem ráncolódott, pórusai szorosan össze voltak zárva. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, visszaraktam az asztalra, és titokban abban reménykedtem, hogy ez már így is marad. Miután mindent rendben találtam, elhatároztam, hogy meglátogatom Malcolmot. A szobája a kastély bal szárnyában volt, meglehetősen távol az enyémtől. Nesztelenül suhantam a folyosókon, minden kihalt volt és elég sötét, csak az irányjelző fények világítottak tompán. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, nem akartam zajt csapni. Fanyar parfümillat csapta meg az orromat. Marlene az ágy mellett ült egy széken, elmélyülten nézegette Malcolm arcát, mely vékonyabb volt a megszokottnál, és beesett a járomcsontok alatt. Szeme körül vörös volt a bőr, mintha be lett volna gyulladva a szemhéja. Kackiás bajusza, melyet mindig akkurátusan fazonra igazított, megnőtt és formátlanná vált. Eletet, még nyomokban sem fedeztem fel benne. Oliver hátát a falnak vetve, jobb lábát enyhén felhúzva állt kissé távolabb. Mintha kicserélték volna, farmert és frissen vasalt fekete inget viselt, tekintetéből tiszta értelem sugárzott. Olyan volt, mint aki élete legpihentetőbb álmából ébredt, és ez az álom új élettel töltötte volna fel minden egyes porcikáját. Egymás felé indultunk és összeölelkeztünk. – Újra a régi vagy, drágám – simogattam meg kedves arcát. – Remélem is, és tombol bennem az energia, csak épp fogalmam sincs, mire fordíthatnám – nézett Makóimra szánalommal. – Hogy van? – léptem oda Marlenéhez, és egy csókot biggyesztettem az arcára. – Nemrég magához tért ugyan, de olyan volt, mint aki hipnotikus állapotban van. – Mondott valamit? 305

– Az Árnyak könyvét kereste. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy a könyv biztonságban van, és hogy ti vigyáztok rá Konstantinnal, de egyre nyugtalanabb lett, úgy tűnt, meg sem hallja, amit mondok neki. Egyre csak azt szajkózta, hogy látni akarja a könyvet. – Miért nem üzentél Irinával? Idehoztam volna. – Mert nem szeretném rá felhívni a figyelmet. Ez az egész pont akkor történt, mikor a legnagyobb volt a jövés-menés, úgy éjfél körül. Ti is hallottátok az őrjöngést? Ezek a veszett kutyák úgy tomboltak, akár az állatok. – Mi mással voltunk elfoglalva. – Vagy úgy, a szerelmes gerlepár se látott, se hallott – mondta mosolyogva Marlene. – Most csődöt mondott a tudományod, mert nem az történt, amire gondolsz. Egész más történt, el sem fogjátok hinni, mi – néztem titokzatosan rájuk. – Mond már, Iris! – sürgetett Oliver. – Az Árnyak könyve él. – Hogy érted, hogy él? – kérdezte Marlene. – Életre kelt a kezeim közt. Felmelegedett, lélegzett, sőt még beszélt is. – Te beszélgettél egy könyvvel? – tátotta el a száját Oliver. – Bármennyire is hihetetlen, de így történt. – És mit mondott? – faggatott tovább. – Főleg én beszéltem, ő csak válaszolgatott. Elmondtam neki, hogy haldoklik, és hogy már nincs sok ideje hátra. – Ezt meg honnan vetted? – nézett rám döbbenten Marlene. – Megéreztem rajta, miközben a kezemben fogtam. Nagyon öreg, már alig van benne energia. – De annyi még biztosan van, hogy rászabadítsa szörnyeit a világra – dohogta Marlene. – Rábeszéltem, hogy önszántából vessen véget az életének. Mindketten hitetlenkedve néztek rám. – Igen. És nagyon úgy néz ki, hogy megfogadta a tanácsomat. 306

– Honnan veszed ezt? – kérdezte Marlene. – Ma reggel, mikor a kezembe vettem, már nem mutatott semmi életjelet. – Vagy csak halottnak tettette magát. – Még az is lehet, de legyünk optimisták, van elég problémánk ezen kívül is. – Maradjon csak továbbra is nálatok, nem lehet tudni, hogy Malcolm mikor tér újra magához, és ha itt van az az átokverte könyv, bármi megtörténhet. – Rendben van, Marlene, ne aggódj, őrizzük továbbra is. – Konstantin mit csinál most? – Alszik. – Igen. – És ki vigyáz a könyvre? – Nyugodjatok meg – szólalt meg Oliver –, abba a szobába senki nem fog belépni Irisen kívül. – Ezt meg honnan veszed? – kérdezte kissé idegesen Marlene. – Tudom – mondta határozottan. – Konstantin érzékszervei olyan kifinomultak és élesek, hogy még álmában is képes megérezni a veszélyt és az idegen betolakodót. – Ha te mondod – sóhajtott megkönnyebbülten Marlene. – Ha megengeditek, én most áttérnék egy számomra igen fontos témára. – Tessék – mondták majdnem egyszerre. – Oliver, hol van most a bűvös gyűrű, az Idő Spirálja? – Nincs okod aggodalomra, a gyűrű egy széfben van egy New York-i zálogházban. – Istenem, mekkora kő esett le a szívemről, talán még hallani is lehetett. Mindketten mosolyogva néztek rám. – Még aznap tettem be, mikor eljöttem otthonról. – Hogy neked mennyi eszed van – öleltem magamhoz. – Ez nem vitás – mosolyodott el újra. 307

– És most mesélj, mondd el, mi történt veled azóta, mióta elhagytad a New York-i felhőkarcok biztonságos rejtekét. – Mennyi időd van? – Van időm, legalábbis azt hiszem. – A mesém hosszú lesz, helyezd magad kényelembe, kérlek. Ennél a pontnál Marlene elnézést kért és tapintatosan távozott. Leültem a hozzám legközelebb eső fotelba, mélyen belesüppedtem puha kényelmébe, és türelmesen vártam, hogy belevágjon. – Gyalog vágtam neki az útnak egy szál pulóverben. Őrültség volt, most már tudom, de akkor fogalmam sem volt, mire vállalkozom. Percek alatt mindenem átfagyott, de nem törődtem vele, hisz annyi mindent elterveztem. Fergeteges jókedv tört rám, mert lehetőségem nyílt arra, hogy újra ember lehessek, és megtehessem mindazt, amit oly sokáig nem tehettem meg. Készpénz nem volt nálam, csak bankkártya, na meg az irataim és a gyűrű a kezemen. Pénzt kellett szereznem, mert a bankkártyát nem akartam használni, hisz tudtam, hogy az azonnal lenyomozható. Akkor jött az ötlet, hogy elzálogosítom a gyűrűt, és így két legyet ütök egy csapásra, biztonságban tudhatom, és mellékesen még pénzt is kapok érte. A zálogfiók vezetője egy csinos középkorú nő volt. A legjobb modoromat vettem föl, hogy simán menjen a dolog, és magam is meglepődtem milyen akadálytalanul zajlott le az ügylet. A nő kezébe vette a gyűrűt, persze fogalma sem volt milyen irdatlanul régi, megállapította, hogy antik arany. Lemérte az aprócska mérlegén, és adott érte hétszáz dollárt. A pénzen megvettem a repülőjegyet Európába, a maradékot pedig elraktam az irataim közé. – Miért pont Európába? – Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen csak oda vágytam, legfőképp Párizsba. Talán azért, Iris, mert te annyit meséltél róla nekem. Emberi szemmel akartam látni a várost, érezni az ízeit, és belélegezni az illatait. A hideg ott sem kegyelmezett nekem, Párizst elborította a hó és a fagy. A Champs-Élysées fáira rádermedt a pára, mesebeli tájjá varázsolva a széles sugárutat. A diadalív úgy tündökölt a háttérben, mintha a mennyek kapuja lenne, és bárki beléphetne rajta az 308

üdvösség országába. Első dolgom az volt, hogy a maradék pénzből vegyek egy kabátot és egy pár alsó ruhát. A hotel, melyben megszálltam, a belvárosban volt, alig pár percre a Notre Dame-tól. A szobám kicsi volt, de kényelmes. Fáradtan zuhantam be az ágyamba és azonnal elaludtam. Másnap arra ébredtem, hogy hasogat a fejem, ég a torkom, szörnyen ráz a hideg, és az orromból valami ismeretlen eredetű nyák csurog. Kivánszorogtam a fürdőszobába és belenéztem a tükörbe. Rögtön visszahőköltem, a tükörből egy vörös orrú, vörös szemű ijesztő teremtmény nézett vissza rám. Nem tudtam, mihez kezdjek, csak azt tudtam, hogy azt a nyúlós valamit, ami a szám felé csurog, valahogy el kell távolítanom magamból. Halvány képek éltek bennem gyerekkoromból, hogy az anyám gyakran rám szólt, hogy fújjam ki az orromat, de arra, hogy kell, már nem nagyon emlékeztem. Zsebkendő híján a törülközővel próbálkoztam, nagy levegőt vettem, és az orromon keresztül fújtam ki. Nagyon fájt, a füleimben pedig mintha megpattant volna valami. Később rájöttem, hogy be kell fognom az egyik orrlyukamat, és egyszerre csak az egyiket kell kifújnom. A szobalány tíz óra körül jött, udvariasan kopogott, majd belépett. „Mon Dieu, de hisz ön beteg, Monsieur, látta már orvos?”, selypegte bájos akcentussal. Biztosítottam róla, hogy jól vagyok és semmi szükségem orvosra, de ő erősködött, hogy legalább egy aszpirint vegyek be. Az aszpirin használt, pár óra múlva sokkal jobban lettem, de a szobámat még akkor sem mertem elhagyni. Egész nap a televíziót néztem, eszement gyorsasággal váltogattam az adásokat. Az egyik csatornán épp egy vámpíros sorozat ment, Igaz vér címmel. Mondanom sem kell, milyen jókat mulattam rajta. Mikor a szobalány újra bejött, hogy felszolgálja a vacsorámat, mosolyogva konstatálta, hogy már jól vagyok. Összebarátkoztunk. Nicole-nak hívták, és nagyon kedves lány volt. Mikor elfogyott a pénzem, hozzá költöztem. Egyedül élt nem messze a szállodától. A lakása egy kis ékszerdoboz volt, a romantika átitatta még a kispárnáját is. Mielőtt bármi rosszra gondolnál, nem volt köztünk semmi, csak barátság, Lámia biztosan meg fogja érteni.

309

– Hiszek neked – mondtam –, csak csodálkozom. Oliver te ellenállhatatlan férfi vagy. – Ha te mondod – mosolyodott el sármosan. – Szóval a lány nem akart semmit tőled, csupán barátságot? – Azért azt nem mondanám – pirult el. – Oliver, nézz a szemembe! Te lefeküdtél azzal a lánnyal? – Csak majdnem. – Hogyhogy csak majdnem? – Az utolsó pillanatban beugrott Lámia arca, és szörnyű lelkiismeret-furdalás tört rám. – Ellen tudtál állni a kísértésnek, amit az emberi mivoltod rótt rád. – Valahogy úgy. – Szép teljesítmény. – Szóval most gratulálsz nekem? – Azt hiszem, igen. Igen, gratulálok! – Akkor lapozhatunk? – Ahogy gondolod. Újra mesélni kezdett. Elmondta, hogy milyen hatással volt rá Párizs, a műemlékek, a Szajna-part, a parfümillat, mely ott lengedezett minden nő körül. A francia konyhaművészet remekei, melyeket az elegáns éttermekben és kávézókban fogyasztott. Aztán Nicole legnagyobb bánatára mégis odébbállt, nem akarta még, hogy rátaláljunk. Berlinbe, Bécsbe, majd Rómába utazott, néhány napnál többet egyik városban sem töltött. A bankkártyáját csak egyszer használta, a zürichi repülőtéren, de akkor egy nagyobb összeget vett fel. Mikor elege lett Európából és a télből, elhatározta, hogy Afrikába repül. Először Etiópiába, majd Kenyába utazott, majd végül a DélAfrikai Köztársaságba. Letaglózta az a nyomor és a szenvedés, amit az első két országban látott, felüdülés volt számára leszállni a johannesburgi repülőtéren. Öröme azonban nem sokáig tartott. Alig szállt be a taxijába, mely egy belvárosi szálloda felé repítette, észrevette, hogy egy fekete Mercedes követi az autójukat. Kalandozásai véget

310

értek, de arra, ami azután következett, még legszörnyűbb rémálmában sem jutott volna eszébe. A taxi felhajtott a szálloda előtti kis emelkedőre, Oliver kiszállt, és utána már semmire sem emlékezett. A bolondokházában tért magához, a legsúlyosabb esetek kórtermében, skizofrének és paranoiások társaságában, totálisan benyugtatózva. A nővérke épp hozta a következő injekciót, amit a karjába adott be. Ettől még tompább lett, de nem annyira tompa, hogy ne érzékelje a körülötte zajló eseményeket. Jobbra tőle egy katatóniába esett beteg feküdt, teljesen merev volt, csak a szemei jártak ide-oda nyugtalanul. A másik ágyon, tőle balra, egy középkorú férfi ült, és rémülten magyarázta, hogy őt üldözi egy nem e világi szervezet, és ha rátalálnak, meg fogják ölni. A szemközti ágyon egy fiatal fiú gépies mozdulatokat tett, és közben bizarr hangokat hallatott. A hangok leginkább egy túlvilági lény hangjára emlékeztették. Olivert kirázta tőle a hideg. A legszörnyűbb azonban mégis az a beteg volt, akinek közvetlenül az ajtónál volt az ágya. Valószínűleg épp hallucinált, mert üvöltve szidta a sátánt és az összes pokolfajzatot. Ocsmány szavak tömege hagyta el az ajkát, és közben sűrű hab folyt a szájából. – Megveszett – gondolta Oliver –, és újra kirázta a hideg. A férfi azonban nem veszett meg csak a skizofrénia egyik legsúlyosabb stádiumában volt. Legalábbis ezt hitték róla. Mint ahogy Oliverről is azt hitték, hogy üldözési mániában szenved. Mikor bekerült a tébolydába folyton azt hajtogatta, hogy egy Mundro Sambra nevű vámpírszekta üldözi, valami Rufus nevűvel az élen. Az orvosok és a nővérek tiszta szívből sajnálták az angyalarcú, mohazöld szemű fiút, akit ilyen szörnyű sorsra juttatott ez a kegyetlen betegség. Egy közös dolog azonban mindnyájukban volt, kivétel nélkül valami nem e világi dologtól rettegtek. A napok egyhangúan teltek, csak a dührohamok szegték meg a csendet, mely felváltva tört a kórterem lakóira. Oliver egyre nehezebben viselte a bezártságot, és azt, hogy bolondnak nézik, nem beszélve a díszes társaságról, mely minden képzeletet felülmúlt. Olyan 311

volt, mintha egy groteszk drámába keveredett volna. Aztán egy este, látogatója érkezett. Az egyik gondozó vezette ki a kertbe. Alkonyodott. Az árnyak megnyúltak, az égen lassan úsztak tova a bíborszínű felhők. Egy sötét alak állt a fák alatt, vészjósló alakja némán simult a szürkületbe. Oliver nagy levegőt vett és közelebb sétált. A férfi egyenesen a szemébe nézett, hatalmas, fekete, mélyen ülő szemei voltak, akár a lyukak. Hiába próbált a lelke mélyére látni a szemein keresztül, nem látott ott semmi mást csak határtalan űrt. És akkor megismerte. Rufus volt az, a sötétség elátkozott fejedelme. Legszívesebben hátat fordított volna neki, és visszament volna az őrültek közé, de nem tette, csak állt, fagyos önkívületbe dermedve, és nézte a fekete szempárt. Közben egyre sötétebb lett, a lombokon megcsillant a felkelő hold halvány fénye. Rufus kilépett a fák alól és egész közel ment hozzá, olyan közel, hogy ha kinyújtotta volna a karját meg tudta volna érinteni. Az arca még a hónál is fehérebb volt, az erek lilásan sejlettek át a kemény vámpírbőrön. – Most elviszlek innen – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd felkapta a fiút, és úgy vitte, akár egy pelyhet. Aztán belökte a fekete Mercedesbe és elhajtott vele az éjszakába. Órákon át száguldoztak úttalan utakon, Rufus egy szót sem szólt, még a lélegzetét sem lehetett hallani, talán nem is volt neki. Hajnal felé egy repülőtérre értek. Már várták őket. Rufus tőmondatokban közölte híveivel a feladatokat, és Oliverrel együtt felszállt egy hipermodern, ezüstszínű gépre. – Kapcsold be a biztonsági övet! – szólt rá szigorúan. Órák óta ez volt az első mondat a fiú felé, ami elhagyta az ajkát. Oliver szó nélkül engedelmeskedett, bár nem értette, mire ez a nagy féltés. Az út hosszú volt és zökkenőmentes. Aztán ismét autóba szálltak, ezúttal egy hatalmas limuzinba, mely egy kikötőbe vitte őket, ahol egy gyönyörű fekete jacht várt rájuk. Oliver kimerülve az utazástól és a tébolydában töltött eszelős napoktól, fáradtan rogyott le a hajó kényelmes bársony pamlagjára. Miután elindultak, Rufus szorosan mellé telepedett, és bizalmas beszédbe kezdett. 312

– Gondolom, nem tudod mire vélni azt, hogy tébolydába zárattalak? Minderre csak azért volt szükség, hogy megtévesszem Malcolm MacAlistert, aki már napok óta a nyakadban loholt. A johannesburgi bolondokháza, amolyan gyűjtőhely, ide kerülnek azok a szerencsétlenek, akik tudomást szereznek a létezésünkről. A huszonegyedik század nem kedvez a mi fajtánknak, óvatosnak kell lennünk, nem tehetünk el mindenkit láb alól. A halandók, akikkel egy képteremben feküdtél, egytől egyig köztiszteletnek örvendő személyek, feltűnő lenne, ha mindnyájan gyilkosság áldozataivá válnának. Sokkal ésszerűbb megoldásnak véltem, ha egyszerűen csak bolonddá nyilvánítják őket. De most hagyjuk a halandókat, bár jelen pillanatban te is közéjük tartozol – jegyezte meg csalódottan –, és térjünk rá a mi fajunkra. Sokan közülünk nehezen veszik tudomásul teremtésünk okát, és téves eszméket gyártanak. Mi, az ellenpólus vagyunk, az árny világ szülöttei, a sötétség helytartói. Isten azért alkotott minket, hogy kordában tartsuk az emberiség bűnös vágyait, és lesújtsunk, ha kell. Részei vagyunk a világ gyötrelmének és nyomorúságának, ha tetszik, ha nem. Vért iszunk, hogy fennmaradhassunk, kizárólag a túlélési ösztön hajt minket előre, mely mindennél erősebben uralkodik lényünk felett. Hogy gonosz vagyok? – kacagott fel démonian. – Igen, sokan mondták már, de soha nem törődtem vele. Mert egyszerűen csak olyan vagyok, amilyennek Isten teremtett – nézett vészjósló szemekkel. – Miért is akarnék változtatni rajta? Oliver hüledezve hallgatta szavait, és magában azt kívánta, bárcsak lenne inkább süket. Rufus azonban nem hagyta abba az érvelést. – Nevetséges, hogy egyesek, köztük az egyik teremtményem is – célzott nyíltan Konstantinra –, milyen teóriákat állítanak fel üdvözülésük érdekében. Ami megjegyzem, úgysem fog bekövetkezni, soha. Ezek a vámpírok fajunk legősibb dogmáit cáfolják meggondolatlanul és arcátlanul. Megdöbbentenek és felháborítanak életformájukkal, gondolkodásmódjukkal és táplálkozási szokásaikkal. Elfajzott korcsok mind – mondta magából kikelve. Aztán dühe csillapodott, és mély, méltóságteljes hangon szólt Oliverhez. – Most pedig nem habozok tovább, megteszem, amit tennem kell. Jöjj és add nekem a 313

véredet, hogy én is adhassak az enyémből. Akkor majd újra közénk tartozol, és végre az igaz oldalra állsz. Ne félj semmitől, tudom mi történt veled abban a sötét kútban ott a távoli Kemetben. És azt is tudom, hogy most mit kell tennem. Oliver hátrálni kezdett, maga sem tudta hová, csak annyit tudott, hogy nem akar ennek az ördögi fajzatnak a teremtménye lenni. Rufus káprázatos sebességgel termett mellette, megragadta a karját, magához rántotta a fiút, és pengeéles metszőfogait a nyakába mélyesztette. A baljós vérnász hosszú ideig tartott, és rendkívül fájdalmas volt. Oliver a gyötrelem legfelsőbb szféráit feszegette, szemei előtt milliárdnyi foton csillámlott őrjítőn. Aztán hosszú pillanatokra elvesztette az eszméletét. Mikor magához tért, féktelen éhség tört rá. Rufus felajánlotta neki a karját, és Oliver eszement habzsolásba kezdett, fuldokolva itta, szívta a vért, kiélvezve annak minden egyes cseppjét. Miután véget ért a rituálé, mindketten kimerülten feküdtek a hajópadlón, Oliver a kíntól összegömbölyödve, embrió pózban. – Nem volt más választásom – mondta Rufus zihálva –, teljes vércserét kellett végrehajtanom, az a nyavalyás tükör kényszerített rá az átkával, melyet rád zúdított. Oliver nem szólt semmit, csak meredten nézte a szürke hajókárpitot, és próbált magához térni a mámorból. Nem volt könnyű dolga. A sűrű, roppant erejű vér ott keringett az ereiben, behatolt minden porcikájába, minden zsigerébe. Aztán elmúlt a bódulat, és helyét egy egész más érzés vette át. A hatalmas erő, mely testébe költözött, még csak bontogatta szárnyait, de máris úgy érezte, szét akar robbanni. – Ne ijedj meg az erődtől, megtanítalak bánni vele – olvasott a gondolataiban Rufus. És így is történt. A jacht egy kikötőbe vitte őket. Meredek lépcső vezetett a bűnök kastélyába, melyben a kárhozottak udvara tanyázott Igor herceg szélesen kiterjesztett védőszárnyai alatt. Az építmény csodás volt, szemet gyönyörködtető, Oliver mégis úgy érezte, mintha valami örökké ólálkodna falai közt. Mintha a halottak árnyainak lehelete suhanna a légben, és áttetsző látomások járnának végtelen táncot a folyosókon. Újdonsült ereje felkorbácsolta, nem tudott aludni, 314

nem tudott gondolkodni, és nem tudott érezni. Egyedül csak egy dolog járt a fejében, a maró és elapadhatatlan éhség. Rufus és Igor herceg felváltva tanították, vadászni is együtt jártak. Oliver több áldozatot is ejtett egy éjszaka alatt. Soha nem a földön vadászott, a fák koronáiról vetette magát prédáira. Örömmel és kéjjel ölt, akár csak mesterei. Aztán lassan lenyugodott, és megtanulta kordában tartani roppant hatalmát. Egy pirkadatkor vértől szennyesen rogyott bele a kandallóval szemközti selyemmel kárpitozott fotelba. Rufus barátságosan mellé telepedett, és együtt nézték a tűz vörösen izzó lángjait. – Oliver, mindenképp meg kell tudnom valamit – mondta fojtott hangon Rufus. Oliver kérdőn nézett rá. – Meg kell tudnom, hova rejtetted az Idő Spirálját. Oliver agyában lázasan forogni kezdtek a fogaskerekek, valahogy ösztönösen megérezte, hogy erre a kérdésre nem válaszolhat. Azonnal hárított, bár maga sem tudta miért teszi ezt. – Nem emlékszem semmire – hazudta. Holott mindenre, tisztán emlékezett. Emlékezett a kedves, fiatal nőre, ahogy szép, ápolt kezeiben érdeklődve forgatta a gyűrűt. Az apró zálogfiókra, mely a Kolumbusz sugárút és a 107. utca sarkán található. Még a hóra is emlékezett, mely mesebeli tájjá változtatta Manhattan utcáit, sőt a munkába siető emberekre is, akik csúszkálva kerülgették a hóbuckákat. Teremtője próbált olvasni a gondolataiban, de Oliver elzárta előle elméjét, melyre a Mestertől kapott vér tette képessé. Rufus elvárta teremtményeitől, hogy Mesterüknek szólítsák, ő pedig Tanítványainak szólította gyermekeit. A Mestert érzelmi szálak nem fűzték senkihez, talán még saját magához sem. Egyetlen dolog motiválta csupán, a mohó és elapadhatatlan hatalmi vágy. Ez éltette végtelennek tűnő századokon át, és ez edzette azzá, amivé lett. Lelketlen szörnyeteggé, tiszta vérű démonná, az ősi vámpírdogmák legfőbb védelmezőjévé. Mindent és mindenkit elítélt és üldözött, aki az általa szentnek hitt eszméket sutba vágta, és nem titkolt célként tűzte maga elé 315

azt, hogy minden hitehagyott vérivót megtérít vagy elpusztít. Újabb és újabb társakat keresett a vérben, mert a régiek lassan kikoptak, vagy elhullottak mellőle. A halál a lelkében virágzott, fekete rózsaszirmok lepték be az érző lényt, ki egykor volt, mielőtt vámpírrá született. Megjelenése megőrizte az évszázados tradíciókat. Kizárólag feketét viselt. Szerette a bársonyból készült felöltőket, szőrmedíszítéses köpönyegeket, testhez álló szűk nadrágokat. Legtöbbször csizmát hordott, lovagló fazont, kizárólag, akkor húzott cipőt, ha az alkalom és a társaság megkövetelte. Arca alig változott valamit, leszámítva bőre egyre mélyülő acélos keménységét és vonásainak karcolatlan simaságát. Méltóságteljes nézése és arckifejezése leginkább egy sólyomra emlékeztetett. Ebben valószínűleg hórihorgas orra és apró, fekete szemei is közrejátszottak. Olyan kemény kézzel irányította híveit, hogy egyikőjüknek sem jutott eszébe megkérdőjelezni döntései helyességét. A Mundo Sambrában totális diktatúra uralkodott, és a vezérelv a Principátus gyűlölete és megvetése volt. Ezért is esett nehezére megemészteni Oliver válaszát, nehezen viselte a kudarcot, de nem tudott mit tenni, várnia kellett, és a türelem nem tartozott az erősségei közé.

316

Apa és fiai Oliver a tőle megszokott átéléssel osztotta meg velem élményeit, élvezettel taglalgatta emberi mivoltának első napjaiban. Nehéz szívvel mesélt Rufus praktikáinak kihatásairól. Istenem, mennyire felszabadultnak és boldognak láttam, hogy újra tiszta a tudata és ismét maga irányítja a sorsát. A Konstantinnal és Makóimmal történteket elméjükből olvastam ki, nem akartam terhelni őket a rossz emlékek felidézésével. Szerencsés voltam egyikőjük sem zárta el előlem elméjét. A nyílt tengervízen csaptak le rájuk, hogy engem miért nem vittek magukkal, azt a mai napig nem tudom. A támadók olyan nesztelenül és szagtalanul osontak be a halászhajó kabinjába, hogy az alvó Konstantin és Malcolm csak az utolsó pillanatban vette csak észre őket, de akkor már késő volt, a kloroform azonnal hatott. Többszörös adagot kaptak, annyit, hogy talán egy elefántot is leterített volna. Órákig kábulatban feküdtek a földön egy cellához hasonló rácsos helyiségben. Mikor magukhoz tértek, fél tucat vigyázó termett mellettük, majd pár perc múlva megérkezett Rufus és Igor herceg is. – Hát eljött a várva várt pillanat – mondta Rufus önelégülten –, a fiacskám most végre hazatért. – Ne merj a fiadnak nevezni! – sziszegte Konstantin. Rufust igen különös szálak fűzték Konstantinhoz, bár ezt magának sem merte bevallani. Gyakran rohanták meg az emlékek, a londoni sikátor sejtelmes félhomálya, a lüktető érzés, mely akkor kerítette hatalmába, mikor Konstantin vérét szívta. Szívének káprázatos ritmusát azóta sem tudta elfelejteni. A másik oldalról viszont gyűlölte őt. Gyűlölte mindazért a sok bosszúságért és megaláztatásért, amit teremtménye okozott számára. És irigyelte is. Irigyelte a sikereiért és az elismertségért, a pozíciójáért, amit a vámpírtársadalmon belül ki317

vívott magának. És mégis a lelke egy parányi szegletében, amely halandó korából konzerválódhatott benne valami csoda folytán, Konstantin volt a föld egyedüli teremtménye, aki iránt bárminemű érzést is táplált. Mindennél jobban vágyott rá, hogy apjaként tisztelje, szeresse és felnézzen rá. Bármit megadott volna ezért, és tudta, hogy ezt csak egy módon érheti el: varázslattal. A varázslathoz viszont nem volt tehetsége, leszámítva azt a pár bűbájt, ami a vámpírvér hozadéka volt. Másrészről viszont ott volt Malcolm, aki többek szerint is nagyon hasonlított rá, és a névegyezés is azonnal feltűnt neki. MacAlister. Így hívták az első és egyedüli szerelmét, a halandó boszorkányt, kivel a mélybe zuhant Skóciában, és aki halála előtt nem sokkal egy gyermekkel ajándékozta meg. Rufus természetesen túlélte a zuhanást, de az érzéseit ott hagyta, abban a feneketlen szakadékban, a kövek alatt, ahová az asszonyt temette. A gyermekét pedig elhagyta, a történtek után úgy érezte, soha nem lenne képes ránézni. Erről azonban senkinek nem beszélt. – A MacAlister nem ritka név, még Amerikában sem – nyugtatta meg magát. Ennek ellenére tovább motoszkált a fejében a gondolat, hogy Malcolm a vér szerinti fia, és az egyedüli, ki magjának gyümölcse. Meg akarta ismerni anélkül, hogy félelmet keltsen benne, és birtokolni akarta a varázserejét, mi messze földön híres volt. Egy apa és három fiú, kik különböző okokból lettek a fiai. Igor herceggel egészen furcsa kapcsolatban állt, jobbkezének tekintette, még sem tudott feltétel nélkül megbízni benne. Gyakran csodálkozott rá visszás hangulatváltozásaira, megmagyarázhatatlan érzéseire egyes halandók és Irina iránt. Makóimnak is feltűnt a hasonlóság, de ódzkodott tőle, hogy közelebbről megismerje Rufust. Aztán mégsem tudott ellenállni a meghívásnak, mikor a Mester magához hívatta. Végzetes este kerekedett belőle. – Foglalj helyet! – mondta bizalmasan Rufus, mikor belépett a lakosztályába. 318

Malcolm gyorsan szemrevételezte, hová is tudna letelepedni, majd egy kényelmesnek tűnő karosszéket választott, nem túl közel az íróasztalhoz, és megpróbálta megőrizni hidegvérét. – Sok jót hallottam már rólad, kivételes személynek tartanak. Okosnak, műveltnek és rendkívül rafináltnak. Amennyiben értesüléseim nem csalnak, varázstudományodat még a legnevesebb boszorkányok és mágusok is elismerik és irigylik. – Köszönöm az elismerő szavakat, de nem hinném, hogy ilyen óriási hírnevem lenne – mondta Malcolm szerényen. – Ne szerénykedj, az érdemeinket meg kell becsülnünk, és önbizalmunk építésére kell fordítanunk. – Sajnos nem olyan helyen nőttem fel, ahol az önbizalom fejlesztésére igazán hangsúlyt fektettek volna. – Ne vedd tolakodásnak, de elárulnád, hogy hol nőttél fel? – Egy glasgow-i árvaházban – felelte Malcolm kurtán. – Értem – köszörülte meg a torkát Rufus, és szürkeállományában lázasan forogni kezdtek a fogaskerekek. – Megkérdezhetem, hogy mikor születtél? – A huszadik század első tavaszán. – Szép tavasz volt emlékszem, bár csak az éjszakáit láttam, de azok feledhetetlenek maradtak. – Járt talán Skóciában? – Igen, sokáig éltem ott, a glasgow-i katakombák csodálatos, kifürkészhetetlen csendjében. – Hát ez különös – jegyezte meg Malcolm. – Igen, érdekes véletlen. De az élet már csak ilyen, csupa véletlen egybeesés – mondta Rufus titokzatosan. – Valóban – helyeselt Malcolm. – Remélem, nem veszed bizalmaskodásnak, ha megkérdezem azt, ami sokak szerint nyílt titok. Te félvér vagy? – Igen, az vagyok. Az anyám boszorkány volt, az apám pedig vámpír. De ez már jelentőségét vesztette, ugyanis mindketten halottak. 319

– Különös – dörzsölte meg az állát Rufus gondterhelten. – Mi ebben a különös? – Az, hogy az apád halott, hisz köztudott, hogy a vámpírok halhatatlanok, már ha nem vetik magukat máglyára, vagy nem vérezteti ki őket valaki. Ez történt talán? – Tudtommal nem. Úgy tudom, hogy mindketten egy szakadékba zuhantak. – Szóval így történt – rázta ki a hideg a vámpírt. – Talán hallott az esetről? – Nem, nem hallottam. – Különös, állítólag egész Glasgow erről beszélt. – A katakombák mélyére nem jutott el a hír – mondta zavartan, majd felállt, és idegesen járkálni kezdett. – Mondtam valami nyugtalanítót talán? – kérdezte Malcolm. – Nem, dehogy, csak gondolkodom valamin. – És ez ennyire ingerültté teszi? – Malcolm, ajándékban akarlak részesíteni – mondta váratlanul. – Megkérdezhetem, mi lenne az? – A vérem. – Tessék? – Jól hallottad, a vérem. Szeretnélek tökéletes vámpírrá változtatni. Fajunk mintapéldányává. Még soha nem éreztem rá ekkora késztetést. Kérlek, fogadd el ezt tőlem! – Nem tehetem. Bár tudom, hogy idővel elkerülhetetlen lesz, de még nem vagyok rá felkészülve. – Soha nem fogod úgy érezni, hogy fel vagy rá készülve, hidd el, tudom, miről beszélek. – Honnan tudja, hisz már nem is emlékszik rá, milyen volt halandónak lenni, oly rég birtokolja a fekete varázslatot. – Lehet, hogy meglep, de tisztán emlékszem rá, és arra is, hogy milyen volt a vámpírrá születés. Életem legdicsőítőbb és legalávalóbb pillanataként éltem meg. Transzilvániában történt, az unokafivérem kastélyában. 320

– Dracula gróf, ha jól tudom. – Jól tudod. Ő már halott, máglyára vetette magát, és örökségül rám hagyta mindenét, még a démonait is. – Ez roppant érdekes, mesélne nekem róla? – Talán majd máskor. Most sokkal fontosabb dolgunk van. – Szóval nem akar letenni róla. – Eszemben sincs – válaszolta feldúltan. – Mennem kell – állt fel Malcolm sietősen. – Azt hiszem, elfeledkeztél valamiről. – Mégpedig? – Arról a sajnálatos tényről, hogy a foglyom vagy. – Vagy úgy. Rufus szinte lángolt a dühtől, ki nem állhatta, ha semmibe veszik az akaratát. Márpedig ő azt akarta, hogy ez a férfi, ez a mágus, a vér szerinti fia feláldozza életét és büszkeségét az ő istenverte oltárán. Tudta, hogy kemény harc lesz, de ő soha nem félt a kemény harcoktól. Egyenesen imádta őket. Felkorbácsolták a szenvedélyét, amelyet porossá tett a végeláthatatlan idő. Malcolm olvasni próbált a gondolataiban, de ő nem engedte. Vaskos fallal zárta el előle elméjét. Aztán támadott. Nem a megszokott módon, tudta, hogy úgy esélye sem lenne. Emlékképeket küldött rá az anyjáról, Anne-ről, ahogy halkan dúdol neki, ahogy lágyan álomba ringatja. Malcolm letaglózva állt a szoba közepén, és pont úgy nézett ki, mint aki jelenést lát. Rufus odalépett hozzá, és suttogni kezdett a fülébe egy skót mesét, amit utoljára az árvaházban hallott, majd ajkát lágyan a nyakára csúsztatta, és gyengéden beleharapott. Malcolm mozdulni sem bírt, annyira megbabonázta a pillanat. Valahol a lelke legmélyén elpattant valami, valami, aminek létezéséről mindaddig fogalma sem volt, a vér szava szólította magához. Érezte, tudta, hogy ez a vámpír az édesapja, és bármennyire megveti és gyűlöli is, mégis az ő testéből és véréből való, és ez ellen nem tehetett semmit. Átadta magát neki, és összeforrt vele a kárhozatban, melyet nem kerülhetett el. Rufus elapadhatatlan szomjjal szívta magába a pezsgő vért és vele a mágiát, mely Malcolm testéből áramlott ereibe. 321

Már látta maga előtt magasztos tervét, miszerint fiai kíséretében lépked a pokol dicső útjain, és uralma alá vonja az egész földkerekséget. Mire véget ért a szeánsz, a régi Malcolm halott volt, és született helyette egy új lény, egy rettenthetetlen fenevad, egy méltó utód. Apjának büszkesége. A „büszkeség” még kába volt a történtektől, napokig bolyongott ebben a bódulatban, de ezt nem bánta senki, legfőképp Rufus nem. Így már csak egy feladat maradt hátra a Mester számára, de érdekes módon ettől ódzkodott a legjobban. Alaptalanul. Konstantinnal nem volt nehéz dolga. Oliver ősi vére, egyesülve Malcolm varázserejével és Rufus Draculától kapott hatalmával olyan elegyet képezett, ami mindenki fölé emelte a Mestert. A bájolás szinte azonnal hatott, Konstantinnak esélye sem volt a védekezésre. Rufus bábjává vált, akár csak a másik három teremtménye, akiket immár Tanítványainak szólított.

322

Nuada Az érátok gyorsan és mesterien hatoltak be, pont úgy, ahogy ez tőlük elvárható volt. Se nesz, se sikoly, se pánik. Profizmus és vérszomj a legfelső fokon. A folyosón láttam meg először őket pirkadat előtt egy órával. A kastély népe már elvonult koporsói biztosnak hitt rejtekébe. Fogalmam sem volt róla, hányan lehetnek, mert mind egyformák voltak, mintha egymás klónjai lettek volna. A levegőben zúzmara kavargott, a fagy pókhálóként feszült a kastély falai közt, és rádermedt mindenre, jégcsapokat képezve a mennyezeteken. Az egyik érát, egyenesen az arcomba nézett, a pillantását nem felejtem el soha. Mintha egy feneketlen tóba néztem volna, a pupillája olyan tág volt, hogy kitöltötte az egész íriszét. Szája gúnyos mosolyra görbült. A halál mosolya volt, de nem a megváltó halálé. Meglepetésemre továbbment, ügyet sem vetett rám. Gyorsan visszamentem a szobámba, Konstantin már aludt. – Ébredj! – suttogtam a fülébe. – Mi történt? – ugrott talpra a ragadozók szemkápráztató sebességével. – Itt vannak. – Kik vannak itt? – Az érátok. – Hála a jó égnek! – sóhajtott. – Nem mondanád ezt, ha láttad volna őket. – Nyugodj meg, kedvesem, semmi okod az aggodalomra, nem ránk vadásznak. – Szerintem ezeknek mindegy, kit zabálnak be reggelire. – Tévedsz, Iris. Pontosan tudják, kiket kell szárazra szipolyozniuk. – Szárazra? – Nem emlékszel? 323

– Próbáltam elfelejteni, de úgy látszik, nem fog sikerülni. – Sajnálom. – Mit sajnálsz? – Hogy mindezeket meg kell élned. Neked egészen máshol lenne a helyed, nem ebben a földi pokolban. De sajnos csak ezt tudom nyújtani, az én világom már csak ilyen, ilyen förtelmes. – Semmi okod rá, hogy emiatt magadat hibáztasd. Nem emlékszel? Én kutattalak fel akkor Firenzében, réges-régen, a reneszánsz idején – bújtam hozzá. – Szóval így is jó vagyok neked, a rémségeimmel együtt is – mosolygott. – El sem tudnálak képzelni nélkülük – mosolyogtam vissza. Kintről egészen furcsa hangok hallatszottak, halálhörgés, fojtott nyögések, zokogás hangjai. A kárhozottak udvara utolsó bálját szenvedte, lesújtó muzsikája betöltötte a palota termeit, az átkozott lelkek a halál táncát járták, megsemmisülő léptekkel keringőztek át a pokol kénköves bugyraiba. Konstantin befogta a fülemet, hogy ne halljak semmit, de ugyanúgy hallottam mindent, mert a szörnyű hangok visszhangot vertek a fülemben. Aztán hirtelen csönd lett, vészjósló csönd. Konstantin kitárta az ajtót, és kilépett a félhomályba. Utánamentem, bár előzőleg szigorúan megtiltotta. A látványtól sóbálvánnyá meredtem. Amerre a szem ellátott holttestek hevertek, melyek csupán lenyomatai voltak hajdani önmaguknak. Az éltető nedv már nem töltötte ki a szöveteket, nem keringett, nem pezsdített. A tetemek olyanok voltak, akár a falevelek, mikor gondosan lepréselik, és herbáriumba helyezik őket. Az arckifejezésük maga volt a téboly, a néma sikoly ráfagyott az ábrázatukra, tágra nyílt szemeikben kimondhatatlan rettegés honolt. Soha nem láttam még hasonlót sem. Megtántorodtam. Konstantin hozzám lépett, oltalmazó karjaiba vett, visszavitt a szobába, és lefektetett az ágyra. Nem sokkal utána magamhoz tértem, szörnyű hányinger gyötört. Ez a halandók rosszullétének tünete már nagyon rég nem mutatkozott rajtam, azt sem tudtam, mit kezdjek vele. Konstantin vizes ruhát tett a homlokomra, ettől egy kicsit jobban lettem. 324

– Most mitévők legyünk? – kérdeztem leverten. – Te nem mozdulsz el innen, majd én utánajárok a dolgoknak – mondta ellenvetést nem tűrő hangon. – Csak nem gondolod, hogy tétlenül fekszem majd itt, míg te kint kószálsz ezek között a pokoli démonok között? – pattantam fel az ágyról, de azonnal vissza is ültem, mert megszédültem. – Látod, ez történik akkor, ha ellenszegülsz nekem – simogatta meg az arcomat. – Rendben van, itt maradok, de csakis miattad – mondtam duzzogva –, de kérlek, mindenképp próbáld meg megtalálni a többieket! – Mindent el fogok követni annak érdekében, hogy megtaláljam, és biztonságba helyezzem őket. – Tudom, hogy így lesz – szorítottam meg biztatóan a kezét. – Most megyek – mondta, vetett rám egy utolsó pillantást, és kilépett a folyosó néma félhomályába. Órák teltek el, de nem jött vissza, az aggodalomtól szinte eszemet vesztettem. Az ablakhoz léptem, és elhúztam a nehéz bársony függönyt, kint már világos volt, az eget vastag felhőtakaró borította, szemerkélni kezdett az eső. A csend kézzel fogható volt. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek, várjak tétlenül, vagy utánamenjek. Az ajtóhoz lopóztam, résnyire nyitottam és kinéztem, de senkit sem láttam. A holttestek is eltűntek, a folyosó makulátlanul ragyogott, mintha egy takarítósereg vonult volna keresztül rajta. Persze nem ez történt, mert azt hallanom kellett volna, de én nem hallottam semmit az esőcseppek kopogásán kívül, melyek egyre hevesebben verték az ablaküveget. Elvesztettem az időérzékemet, sejtésem sem volt, mennyi idő telhetett el azóta, hogy Konstantin elment, azt sem tudtam, hogy délelőtt van vagy délután, csak azt tudtam, ha sokáig kell még várakoznom, akkor megbolondulok. Minden lehetőség megfordult már a fejemben, természetesen rosszabbnál rosszabbak, fel-alá járkáltam a szobában, mint egy ketrecbe zárt állat, aki nem szokta meg a fogság gyötrő tényét. Aztán nem bírtam tovább, türelmem felőrlődött, elkoptatta a hosszú várakozás. Magamra vettem a palástomat, és belevetettem magam a fo325

lyosók végtelen útvesztőibe. Lassan haladtam, megfontoltan, éreztem a veszélyt, de nem törődtem vele, csak a cél számított. Érzékeltem a lényeket, fölöttem voltak, egy emelettel följebb, valószínűleg ők is megérezték a jelenlétemet, mert elindultak felém. Nem siettek, lassan lépdeltek, tisztában voltak azzal, hogy nincs olyan élőlény ezen a földön, aki elmenekülhetne előlük. De ebben tévedtek, először is azért, mert rosszul mérték fel a képességeimet, másodsorban pedig azért, mert nem tudták, milyen hatalom áll mögöttem. Látomásokat küldtem rájuk, olyanokat, amilyenekkel még soha nem találkozhattak rút életük során. Csermely zúgását, tavaszi szellő cirógatását, édes akác illatát, szárnyaikat bontogató pillangók látványát, selymes, puha kéz cirógató érintését. A káprázat fényesen működött, megkövülten álltak, mozdulni sem bírtak, csak élvezték az illúzió tündöklő ábrándjait. Elmentem mellettük, de észre sem vettek, bambán bámultak a semmibe. A bálterem már nem volt messze, alig pár méternyire, sietősre fogtam a lépéseimet, aztán megtorpantam, hangfoszlányok ütötték meg a fülemet. Rufus fojtott hangon magyarázott valakinek. – Szóval nem állsz ki mellettem, még azok után sem, amit érted és Oliverért tettem. – Te nem tudod, miről beszélsz, hogy mondhatsz ilyet? Semmit nem tettél értem, azon kívül, hogy ezzé a démonná változtattál, ami vagyok – sziszegte Konstantin. – Szóval a halhatatlanság neked semmi, neked ajándékoztam a legdrágább kincset, amit halandó kaphat és vele a hatalmamat is. Szerinted véletlenül lettél azzá, ami vagy, törzsed vezetőijévé és a Szenátus elismert tagjává? – Van képed a sikereimet a saját számládra írni? Hol voltál, amikor szükségem lett volna rád, amikor elöntött a rémület és az iszony, mert azt sem tudtam, ki vagyok, amikor riadtan és elkeseredetten fetrengtem a sötét sikátorban, és a változások, mik végbementek bennem a kétségbeesés perifériájára sodortak? – Azt hittem, hogy elég erős leszel hozzá, hogy megküzdj ezekkel a problémákkal. 326

– Miért, te elég erős voltál hozzá, mikor Dracula megteremtett? Ha jól tudom, ő melletted maradt, tanított, kiállt érted, és az otthonába fogadott. Koporsót készíttetett számodra, melyen ott díszelgett a neved színarany betűkkel. – Igen, így volt, de az egészen más helyzet volt. – Persze, mert rólad volt szó. Hosszú csend állt be, nem láttam őket, de a feszültséget éreztem, mely a levegőben vibrált körülöttük. Végül Konstantin törte meg a csendet. – Rendben van, segítek neked, bár magam sem tudom, miért teszem. Azt hittem, rosszul hallok. – Köszönöm, fiam – mondta Rufus halkan. – Gyere velem! Alig tudtam elrejtőzni és elfedni az illatomat, olyan gyorsan rontottak ki a teremből. Kisiettek mellettem, és befordultak balra, a pincébe vezető lépcső felé. Utánuk lopakodtam, semmiképp nem akartam, hogy észrevegyenek, de túl feldúltak voltak ahhoz, hogy egyáltalán észleljenek valamit. A pince két emelettel lejjebb volt. Eszeveszett tempóban haladtak, alig győztem követni őket. Mikor a pinceajtóhoz értek, Konstantin pillantásával ügyesen felpattintotta a zárat. Az ajtó lassan, nyikorogva nyílt ki, beléptek rajta, majd hatalmas csapódással rögtön be is zárult mögöttük. Odasettenkedtem, még a lélegzetemet is visszatartottam, megérintettem az ajtót, megnéztem, hogy zárva van-e? Zárva volt. Nem próbálkoztam erővel kinyitni, a gondolataim segítségével hamarabb célba értem. A fal mellé lapulva osontam le a meredek lépcsőn. Azelőtt még soha nem jártam itt, nyirkos volt és hideg, de a berendezése ugyanolyan fényűző volt, mint a palota többi terméé. A belső helyiségből fények és hangok szűrődtek. Mindenki ott volt. Igor herceg emelt hangon magyarázott Irinának az érátokról, közben erőteljesen gesztikulált. Aztán Oliver mérlegelte hevesen a kialakult helyzetet. Végül Marlene szólalt meg, és mindenkit óva intett az indulatoktól, felhívta a figyelmüket arra, hogy a düh semmit nem 327

old meg. Konstantin és Rufus egy szót sem szólt, ők valószínűleg még mindig a saját problémájukkal voltak elfoglalva. Hatalmas szikla vált le a szívemről, a tény, hogy mindnyájan biztonságban voltak, megnyugvással töltött el. Aztán hirtelen eszembe jutott Malcolm. Csak remélni tudtam, hogy ő is ott van velük és haja szála sem görbült. De mindenképp bizonyosságot akartam szerezni, mégpedig azonnal. Beléptem hát a gyertyákkal kivilágított szobába, orromat megcsapta az erős tömjénillat. Mindnyájan egy magas asztal körül álltak, az asztalon egy test feküdt. Marlene szemét elöntötte a könny, mikor megpillantott. – Iris, annyira aggódtam miattad – szaladt oda hozzám, és ölelt meg melegen. De aggódó szavait elengedtem a fülem mellett, figyelmemet kizárólag a ravatalon fekvő alak kötötte le. Mikor közelebb mentem, ráismertem, bár nem volt könnyű. Lesújtva néztem a felravatalozott Makóimra, ki minden kétséget kizárva az érátok végzetes támadásaitól lehelte ki utolsó lélegzetét. Szinte felismerhetetlenné aszalódott, csak a vékony kackiás bajusz és a fekete fényes haj maradt változatlan. – Malcolmot elveszítettük – suttogta Marlene. – Hogy történhetett meg ez? Hisz Rufus őt is halhatatlanná tette – néztem kérdőn Rufusra. Ő bólintott, de nem szólt semmit. – Akkor ennyit ér csak ez az átkozott erő? – mondtam immár zokogva. Marlene még szorosabban ölelt, és rajta is erőt vett a sírás Konstantin odalépett hozzánk, és mindkettőnket megölelt. Rufus és Igor herceg mogorván néztek maguk elé, de nem kommentálták az eseményeket. – Hogy történt? – kérdeztem szipogva. – Hajnalodott már, mikor kétségbeejtő hangokat hallottam a folyosóról – kezdte el az események magyarázatát Oliver. – Malcolm nyugodtan feküdt, mint mindig, az állapota stabil volt. Elhatároztam, hogy, megnézem, mi történik odakinn. Épp hogy résnyire nyitottam 328

az ajtót, mikor valaki kintről őrült erővel benyomta, aztán ez a valaki, egyenesen Malcolm ágya felé vette az irányt, olyan sebességgel, hogy a pillantásommal alig győztem követni. Egy érát volt az. Nem volt sem ijesztő, sem szörnyszerű, teljesen átlagos volt, akár az utca embere. Megállt az ágy lábánál, figyelmesen szemügyre vette Malcolmot, utólag most már tudom, miért tette ezt? Mert száz százalékosan biztos akart lenni a dolgában. Mikor végzett a beazonosítással, rám nézett, de olyan pillantással, mintha a jóváhagyásomra várna. Én értetlenül néztem vissza rá. Ekkor rántott egyet a vállán, és rávetette magát Malcolmra. Azonnal ráugrottam, bevetettem minden fizikai és szellemi erőmet, de mindez kevésnek bizonyult. Úgy dobott le magáról, akár egy porszemet. Újra próbálkoztam, de minden kísérletemet visszaverte. Borzasztóan magatehetetlennek éreztem magamat. Végső kétségbeesésembe megkíséreltem behatolni a gondolataiba, harmadik próbálkozásra sikerült rést ütnöm a pajzson, mellyel elméjét védte előlem. A gondolatai egyáltalán nem voltak normálisak, inkább elfajzottnak mondanám őket. Halál, halál és halál. Ezt sikerült kiolvasnom belőlük. Így hát nem jutottam sokra ezzel a képességemmel sem, nem segíthettem rajta – mondta ökölbe szorítva kezét Oliver –, meghalt, szárazra szívta az a szörnyeteg, hogy miért, azt most sem tudom, mint ahogy azt sem, engem miért hagyott életben. – Pedig pofon egyszerű – szólalt meg váratlanul Rufus. – A Szenátus kifejezett céllal bízta meg az érátokat, ezek a pokolfajzatok soha nem tévednek. És hogy miért kapta ezt a feladatot? Mert ő volt az egyedüli, aki kiszabadíthatta volna a szellemeket az Árnyak könyvéből. Mindnyájan elképedve néztünk rá. – Ezzel azt akarod mondani, hogy a Szenátus szánt szándékkal kivégeztette Malcolmot? – csattant fel Konstantin. – Pontosan azt. – Itt valami szörnyű tévedés történt – mondta Oliver fojtott hangon. 329

– Ez nem tévedés, Oliver – mondta Rufus immár indulatosan, és egy aprócska vörös könnycseppet véltem felfedezni a szeme sarkában, de az is lehet, hogy csak odaképzeltem. – Soha nem tennének ilyet, hisz Malcolm odaadó hívük volt, egész életében a Szenátust szolgálta – bizonygatta Konstantin. – Most viszont veszélyforrássá vált. Nektek fogalmatok sincs arról, milyen erejű démonok lakoznak abban a könyvben. – Sajnos van – tette hozzá Marlene. – Több mint valószínű, hogy a könyv már nem él – mondtam lesújtva –, így Malcolm halála végképp értelmetlenné vált. – Hogy érti azt, hogy nem él? – nézett rám értetlenül Rufus. Nagyot sóhajtottam. Marlene megkönyörült rajtam, és átvette tőlem a szót. – Az Árnyak könyve egy élőlény volt, vagy még most is az. Iris kezei közt kelt életre. Megnyílt neki, feltárta előtte titkait, valószínűleg nem az összesét, de meglehetősen sokat. – Ah, a mi csodatévő angyalkánk – mondta gúnyosan Rufus – , mindig kavar maga körül egy kis szellőt vagy hurrikánt, mikor mihez van kedve. – Hagyd békén! – szólt rá durván Konstantin. Rufus csendben maradt, de a szemei mindent elárultak, majd felöklelt a pillantásával. Nem törődtem vele, Konstantint figyeltem, olyan mérhetetlen csalódottság és szomorúság ült ki az arcára, hogy attól tartottam, menten összeomlik. De ő tartotta magát, mi mást tehetett volna, mikor megszólalt, hangja alig észrevehetően megremegett. – Nem tudom, hogy a Szenátus mely tagjai voksoltak Malcolm meggyilkolása mellett, de ki fogom deríteni, ha addig élek is. És most, az itt jelenlevők előtt megesküszöm, hogy nem leszek könyörületes velük – mondta, majd megfordult és odasétált Malcolm holttestéhez, és a vállára helyezte a kezét. – A vértestvérem volt és a legjobb barátom – mondta –, igaz, hogy alig pár hónapja ismertem meg csupán, de ez nem számít semmit. Ez alatt a rövid idő alatt olyan közel került hozzám, mint kevesen az 330

öröklétben. A becsület és az önzetlen szeretet mintaképe volt, árvaként nőtt fel, de a szíve nem maradt árva. Soha nem foglak elfelejteni, testvérem, lelkedet örökre a szívembe zártam, és tovább barangolom vele a halhatatlanság végeláthatatlan útjait – mikor bejezte a rövid, de annál meghatóbb gyászbeszédét, fölé hajolt, és megcsókolta a halott arcát. – Szép beszéd volt, fiam, szívemből szóltál – szólalt meg Rufus, az arca vérkönnyben ázott. Meglepetten néztem rá, soha nem gondoltam, hogy vannak gyengéd érzelmei is, azt hittem, hogy szívét csak a düh és a bosszúvágy uralja. Nagyon fájt, hogy Malcolm nincs többé, szinte felfoghatatlan volt. Nekünk, halhatatlanoknak megadatott az a csodás ajándék, hogy csak ritkán veszítjük el a hozzánk közel állókat. Levettem a köpenyemet, odaléptem a ravatalhoz, és szelíden ráterítettem Malcolm földi maradványaira, aztán letérdeltem és imádkozni kezdetem. A teremben békés csend honolt, csak a lassú szívdobbanások hangjait lehetett hallani és az én csendes fohászomat, melyben arra kértem Istent, hogy Malcolm lelkét vegye magához. Mikor befejeztem az imát, felálltam, odébb mentem és kimerülten roskadtam le egy sarokban álló székre. Fásult voltam, belefáradtam a halhatatlanságba, olyan jó lett volna aludni, nem gondolni semmire, nem érezni semmit, és tudomás nélkül hagyni az idő múlását. De nem tehettem meg, mert én csak egy angyal voltam, és a jó Isten nem adta meg nekem ezt az áldást. – Bár csak vámpír lehetnék! – suhant át rajtam a gondolat. – Akkor átalhatnék akár több évszázadot is, senki sem neheztelne érte. Konstantin folyékonyan olvasott a gondolataimban, még arra sem volt erőm, hogy elrejtsem őket. – Nemsokára kiviszlek innen – mondta, és ujjaival gyengéden megszorította a kezemet. Szavaitól még jobban elgyengültem, felé fordítottam a fejemet, és fáradtan rámosolyogtam. 331

– Tudom – suttogtam, és magamhoz öleltem. Teste jéghideg volt a koplalástól, de nem bántam, sőt egyenesen jólesett. – Enned kéne – mondtam. – Ráérek arra még, most nem ez a legfontosabb. – Gyenge lehetsz. – Úgy érzed? – Nem – mosolyogtam újra. Még soha nem láttam ilyen elszántságot és bosszúvágyat a szemében, ez adott erőt neki, és ez feledtette vele a kínzó éhségét, ami már kiült a vonásaira. Az arca beesett volt és fehér, írisze vörösen izzott akár a parázs. De mindez cseppet sem érdekelte, ügyet sem vetett rá. Féltettem őt, és féltettem mindnyájunkat. Fogalmam sem volt, hogy keveredünk ki ebből a pokoli csapdából. Ha tudtam volna, amit ma tudok, akkor nem aggódtam volna, de nem tudtam, és egyre csak a kiszipolyozott holttestek látványa lebegett a szemem előtt, semmi más. Rufus jelenléte is zavart, sőt egyenesen aggasztott. Nem láttam benne mást, csak apám gyilkosát, a kegyetlen vérivót, a hóhért. Hol maradt a megbocsátás és a felebaráti szeretet? Még nyomokban sem volt jelen a szívemben. „Mi van, ha mégsem vagyok angyal, ha csak egy félresikeredett mutáns vagyok, aki tele van emberi gyarlósággal, ha Isten eltaszított magától, és csak a halhatatlanságot hagyta meg számomra, ha soha többet nem láthatom a testvéreimet és a mennyek országát?” – gondoltam félve. – Angyal vagy, Iris. Mi más lehetnél? – olvasott bennem Konstantin újra. – És ha mégsem? – Angyal vagy, Botticelli sem tudott volna szebbet festeni – simogatta meg az arcomat. – Akkor miért érzek gyűlöletet? – És miért érzel szerelmet? Iris, téged Isten emberi formára teremtett, az érzéseid is emberiek, és ebbe bele kell törődnöd, bármennyire nehezedre esik is. Egy percig sem gondolom, hogy könnyű dolgod 332

van, sőt szörnyen nehéz, hisz ilyen, mint te nincs több, külön fajt alkotsz. De itt vagyok neked én, rám támaszkodhatsz, elmondhatod, mi bánt, mi tölt el örömmel, és azt is elmondhatod, amit még magadnak sem mersz bevallani. – Köszönöm. Konstantin az ölébe vont, és egyre csak ringatott, mintha soha nem akarná abbahagyni, és közben szerelmes szavakat suttogott a fülembe. Eltávolodtunk attól a földalatti búvóhelytől, már nem érzékeltük, hol vagyunk, csak egymást észleltük és a mérhetetlen szerelmet, mely vakká és süketté tett mindkettőnket. – Halljátok egyáltalán, miről beszélek? – rántott vissza Marlene. – Egy szót sem – mondta Konstantin kábán. – Akkor jobb lesz, ha idefigyeltek, feltéve, ha nem akartok préselt bőrfoszlánnyá változni. A terv a következő: Rufust és Igor herceget csalinak fogjuk használni, hisz elsőként az ő skalpjukra pályáznak, mi csak mellékes tényezők vagyunk. – Mellékes tényezők? – ugrott talpra Konstantin. – Csak nem gondolod, hogy meg mernek támadni ezek, ezek a pokolfajzatok? – mondta, miközben hangja remegett az indulattól. – Nem gondolok semmit, de a tények nagyon is azt mutatják, hogy ezek nem kímélnek senkit – nézett Malcolm holttestére Marlene. – Amennyiben ez lenne a céljuk, önök már rég halottak lennének – jegyezte meg Rufus. – Igaza van – szólalt meg váratlanul Irina. – Ezt meg honnan veszed? – kérdezte Oliver. – Láttam őket gyilkolás közben, nincs olyan lény a földön, akivel ne tudnának végezni. Ezek gyilkológépek, de be vannak programozva, nem csak ösztönből ölnek. – Irina jól látja a dolgot – mondta Rufus. – Csak nem te is erátszakértő lettél, apám? – csattant fel Konstantin.

333

– Nem kell hozzá nagy szakértelem, hogy következtetéseket szűrjek le. Kíváncsi lennék rá, hogy hozta létre a Szenátus ezeket a lényeket, mert hogy nem Isten teremtményei, az biztos. – Miért, mi talán azok vagyunk? – kérdezte Konstantin kihívóan. – Bizonyos mértékben igen, mi mások lehetnénk? – Ebben eltérnek a nézeteink, különösen, ha figyelembe veszünk téged – mondta Konstantin durva éllel. – Szóval engem Istentelen lénynek tartasz? – kérdezte Rufus nyílt dühvel. – Ha jól belegondolok, nem tartalak annak, hisz a poklot is Isten teremtette. – Nem tudnátok ezt az érdekfeszítő beszélgetést későbbre halasztani? – kérdezte ingerülten Oliver. – Inkább arra pazaroljátok az energiátokat, hogy végre kisüssetek valamit. Lennie kell megoldásnak, csak van valami gyenge pontjuk ezeknek a fantomoknak. – Mindenkinek van gyenge pontja – mondta elgondolkodva Marlene, majd Konstantinhoz fordult. – Mondott neked valamit Malcolm ezeknek a lényeknek a keletkezéséről? Konstantin hosszasan elgondolkodott, közben egyfolytában az ajtót fixírozta, mintha attól tartana, hogy menten beront rajta valaki. Aztán nyugodt hangon beszélni kezdett. – Malcolm mesélt nekem, egy Nuada nevű fiatal kelta harcosról, akit egy druida tett vérivóvá. Halandóként a fiúnak szörnyű sors jutott, gyermek volt még csupán, mikor végig kellett néznie a szülei halálát. És a haláluk borzalmas volt, először a végtagjaikat vágták le, majd a fejüket, és tették mindezt azért, mert élelmet rejtegettek a gyermekeik számára. Ezek után Nuadát már semmi más nem érdekelte, csak a bosszú és a gyilkolás. Felnőtt korára félelmetes harcossá vált, messze földön híressé, irányítása alatt a serege minden csatában győzedelmeskedett. Egy baljós napon aztán sorsa végleg megpecsételődött. Egy erdei portya során találkozott a varázslóval, ki a sűrűbe csalta, és felruházta a vér sötét ajándékával. Később kiderült, hogy a druida nem véletlenül választotta ki őt, hanem konkrét céllal. Azt 334

akarta, hogy ő legyen a legrettegettebb vámpír, aki valaha is élt a földön. – És mi köze van ennek az egésznek az érátokhoz? – kérdezte türelmetlenül Oliver. – Ha jól gondolom, akkor nagyon is sok. Nuada beváltotta a hozzá fűzött reményeket – folytatta Konstantin –, nem csak hatalmas erejűvé vált, hanem roppant intelligensé is, és a druidának köszönhetően birtokolta a mágia ősi tudását is. A vámpírok vezérüknek választották, teljhatalmat kapott, minden és mindenki felett állt. Uralma egészen a középkorig tartott. Aztán hirtelen eltűnt, senki sem tudta, mi történt vele. Évtizedekig keresték, aztán felhagytak vele. Húsz évvel ezelőtt került elő, régészek ásták ki egy középkori kolostor romjai alól. A leletet a British Museumba szállították, ahol antropológusok tanulmányozták a hibernálódott testet. Fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek vele. A Szenátus ekkor értesült arról, hogy a tudósok egy ismeretlen eredetű, emberinek nem nevezhető holttestet találtak Írországban. Még aznap éjjel elrabolták a tetemet. A Szenátus genetikusai azonnal megvizsgálták, és megállapították, hogy egy vámpír teste, aki úgy nyolcszáz évvel azelőtt beásta magát a földbe. Tovább kutakodtak, és pár napra rá arra a következtetésre jutottak, hogy még életben van, csak vegetációs állapotba hozta magát, ami a vámpíroknál egyáltalán nem ritka jelenség. Napokig melegítették, és vérátömlesztéssel próbáltak életet lehelni belé, de próbálkozásaikat nem koronázta siker. Közben a vámpírvarázslók régi írásokból próbálták kihámozni, hogy ki lehet. Végül hosszú kutatómunka után személyleírásokból, melyekre ősi kelta mondákban leltek rá, sikerült megállapítaniuk, hogy a személy, aki évszázadokon át hevert a kolostor katakombái alatt, nem más, mint Nuada, a hatalmas erejű kelta vezér. Véletlen vagy sorsszerű, ki tudja, hogy a Szenátus kísérleti laboratóriumaiban éppen ekkor indultak el a genetikai kísérletek, melyek a tökéletes vámpírharcos megteremtésére irányultak – mondta Konstantin, aztán tartott egy lélegzetvételnyi szünetet majd folytatta: – Cseppet sem lepődnék meg azon, ha kiderülne, hogy az érátok génállományának jelentős részét Nuada génjei alkotják. 335

Döbbent csend. – Ezzel azt akarod mondani, hogy ezek a pokolfajzatok, akik kiirtották az egész udvartartásomat, valójában egy ősvámpír leszármazottai? – kérdezte Igor herceg nem kis megrökönyödéssel a hangjában. – Pontosan azt. – És ez mit változtat a dolgokon? – folyt bele a beszélgetésbe Oliver. – Nagyon is sokat – mondtam. – Mégpedig? – Megtaláltuk a gyenge pontot. – Hmm… Kedvesem, én a helyedben nem tennék ilyen könnyelmű kijelentéseket – nézett rám Konstantin. – A kijelentésem megalapozott – mondtam. – Akkor hallhatnánk a korszakalkotó ötletet? – mordult rám Rufus. – Nuada emlékei lesznek a fegyvereink. – Rászabadítom az érátokra az emlékeit, közülük is a legborzasztóbbat, a szülei meggyilkolásának képeit. – Hisz nem is láttad őket, fogalmad sincs róla, hogy végezték ki őket – mondta Konstantin. – Megoldom, ne aggódj, de ehhez egy kis időre egyedül kell maradnom. – Ez nem lehet akadály – mondta Konstantin, majd hozzám lépett, és a fülembe súgta –, csak semmi felelőtlenség, kedvesem, aztán intett a többieknek és mindnyájan átmentek a szomszédos terembe. Utazásom a múltba minden képzeletet felülmúlt. A kelták idején még a mennyország volt az otthonom. Azokból az időkből nem emlékeztem semmire, első emlékeim a reneszánsz korhoz kötődtek, Franciaországhoz, hol földi életem elkezdődött. Lekucorodtam a földre, a padló hideg volt és nyirkos, becsuktam a szemem, és próbáltam elaludni. Hosszú percekig feküdtem így, de 336

nem jött álom a szememre. Képzelegni kezdtem, sejtelmem sem volt, milyenek lehettek a kelták, de megpróbáltam magam elé vetíteni Nuadát. Elképzeltem szobornak, na nem Michelangelo finom, művészi ábrázolásának, hanem ősi erőt sugárzó, durva alkotásnak, melyen látni az alkotó késének éles nyomait. A szobor lassan kezdett kibontakozni a homályból, gyönyörű volt és hatalmas. Az arca fogott meg leginkább, roppant férfias volt és érzelmekkel teli, a szeme távolba tekintett, mintha az óceánt kémlelné. Mozdulatlanul tornyosult a köd fölé, elképesztő erőt sugárzott. Aztán lassan megmozdult, a lábait alig bírta megemelni, erei kidagadtak az erőlködéstől. Intettem neki, hogy ne tovább, ennek ellenére, ő felém nyújtotta erős karját. Közelebb léptem hozzá, lénye úgy vonzott akár a mágnes, tanulmányozni akartam tökéletes arcának minden egyes részletét. Ő azonban elfordult, mintha el akarna rejteni előlem valamit, valamit, amit nem akart a tudomásomra hozni. Egész közel léptem hozzá, megfogtam a fejét, és nagyon lassan, óvatosan magam felé fordítottam. A szeme tengerkék volt, olyan árnyalatú, hogy azonnal láttam rajta, nem emberi. A sötét átok jelei megmutatkoztak minden egyes vonásán. Hosszú, arany haját, mely majdnem a derekáig ért, varkocsba fogta tarkóján. Tudtam, hogy csak a képzeletem szüleménye, mégis annyira valóságosnak tűnt. Megszólítottam. – Nuada, segítened kell nekem – mondtam mézédes hangon. – Ki vagy te? – nézett rám csodálkozva. – Angyal vagyok. – Angyal? Nem ismerek ilyen nevű lényeket, talán egy Istenség vagy? – Ó, dehogy, hova gondolsz. Fogalmazzunk úgy, hogy Isten küldötte vagyok. – Melyik Istené, talán Morrigané? Vele már leszámoltam. – Nem egészen, de most hagyjuk ezt, hosszú lenne elmagyarázni, és kevés időm van. – Hallgatlak! – mondta nem kis meglepetésemre. – Szükségem lenne az emlékeidre. Úgy nézett rám, mintha gyengeelméjű lennék. 337

– Nem vagyok bolond – mondtam, de a tekintete mit sem változott. – Rendben van, elmondok mindent, csak ne nézz így rám! – Én a jövőben is létezem, kortalan vagyok és örök életű. A vértestvéreid a jövőben a te részecskéidből, melyek testedet alkotják, gyilkotógépeket teremtenek. Meg kell állítanom őket, és ezt csakis a te segítségeddel tehetem meg – próbáltam elmagyarázni a lényeget. – Szóval az emlékeimet akarod. – Igen– Mindet? – Nem – feleltem –, csak a legfájóbbat. – Értem – nézett rám szívet tépő szomorúsággal. – Ne haragudj rám, soha nem kérnék tőled ilyet, ha nem lenne muszáj. – Mit kell tennem? – Vissza kell emlékezned a szüleid halálára. Az arca megrándult a fájdalomtól, és a gondolatok önkéntelenül kezdtek áramlani az agyába. Kint esett, mindent sár borított. A kőből, vályogból és sövényfonadékból épített kunyhó közepén vidáman lobogott a tűz. Az asszony egy szövőszék mellett ült és szőtt, az ember a fegyvereit élezte egy lapos kövön. A gyerekek csontból faragott játékokkal játszadoztak egy félreeső sarokban. Ekkor rontottak be a katonák, római módra voltak öltözve, de az arcukon látszott, hogy nem azok. Először a férfit ragadták meg, hátracsavarták a kezét, és faggatni kezdték arról, hova rejtette az élelmet. A férfi tagadta, hogy ilyet tett volna, de látszott rajta, hogy hazudik. Hatalmas ütéseket mértek rá, de ő hősiesen tűrte az ütlegelést, csak néha nyögött egyet-egyet. Mikor látták, hogy nem tudják szóra bírni, megragadták a törékeny asszonyt, és addig verték, míg eszméletlenül össze nem esett. A férfi sírva nézte, mit csinálnak asszonyával, de nem tehetett semmit, a katonák vasmarokkal fogták. Aztán egy magas, termetes harcos felemelte a tűzhely mellett heverő baltát, kivett a farakásból egy széles hasábot, ráhelyezte a férfi bal karját, és egyetlen ütéssel levágta. A gyerekek piszszenni sem mertek a sarokban, némán nyelték könnyeiket. A katonák 338

azonban nem tudtak maguknak megálljt parancsolni, a vérszomj teljesen elhatalmasodott rajtuk, szabályosan kivégezték az asszonyt és az embert, a baltával levágták a karjaikat és végül a fejüket. Mérhetetlen csend borult a kunyhóra, csak a reszkető gyerekek szipogását lehetett hallani. Nuada arca vérkönnyben ázott, az emlékek savként marták a lelkét. Megráztam, azt reméltem, hogy magához tér, de ő szertefoszlott a karjaimban. Felocsúdtam. Teljesen átfagytam, vacogtam a hidegtől. Konstantin mellettem térdelt, és rám terítette a köpenyét, aztán óvatosan a karjába vett és felemelt. – Megvannak az emlékek, a fejemben van minden egyes részlet. Szörnyűek – suttogtam álmosan. – Most ne beszélj, előbb egy kicsit fel kell melegedned, ha tudtam volna, hogy ennyire átfagysz… – sóhajtott. – Nem, most kell elmondanom, nehogy elfelejtsem őket – mondtam aggódva. – Átviszlek a többiekhez, ott vannak meleg takarók, és ott majd elmondhatsz mindent. Nem erősködtem, mert még mindig borzongtam, alig vártam, hogy valami meleget érezzék. A külső helyiségben rengeteg gyertya égett, már a fényük is elég volt ahhoz, hogy jobban érezzem magam. – Marlene kérlek, hozd ide a takarókat! – mondta Konstantin, miközben lefektetett egy kanapéra. A vastag gyapjútakarók pillanatok alatt felmelegítettek. – Már nem lila a szád – simogatta meg az arcomat Konstantin. – Most már beszélhetek? – Hallgatunk, drágám – nézett rám megértően Marlene. – Borzalmas volt, még most is a hatása alatt állok. A szemem előtt mészárolták le őket. Az a rengeteg vér… Az egész kunyhó vöröslött tőle – rázott ki újra a hideg. – Most már túl vagy rajta – fogta meg a kezemet Marlene. 339

– Nem, még nem vagyok, most jön csak a neheze, a képeket át kell vetítenem az érátok elméjébe. Újra és újra fel kell idéznem azt a szörnyű emléket, Nuada legfájdalmasabb emlékét. – Milyen volt Nuada? – kérdezte Konstantin őszinte kíváncsisággal, mikor a többiek egy kicsit arrébb vonultak, hogy megtárgyalják a történteket. Nem tudtam, mit mondjak, nem akartam félrevezetni, de megbántani sem. Ezen kívül tudtam, hogy nem rejthetem el előle a gondolataimat, mert azt sértésnek venné. – Vonzó. – Hmm… Szóval vonzónak találtad? – Igen, de közel sem olyan vonzónak, mint amilyennek téged látlak – mondtam őszintén. Elhúzódott tőlem, sértve érezte magát. – Remélem, soha nem fog életre kelni! – mormolta. – Konstantin, semmi okod a féltékenységre, hisz csak téged szeretlek, soha nem is szerettem mást – nyúltam utána, de ő még jobban elhúzódott, és tovább durcáskodott. – Ez még nem jelenti azt, hogy nem is fogsz. – Nem bízol meg bennem? – Benned megbízom, de ebben a Nuadában nem, ki tudja, milyen bájolásra tanította meg a druida pap. – Konstantin, mióta hat rám bármilyen bájolás is, talán elfelejtetted, ki vagyok? – Hogy felejthetném el, elég, ha rád nézek. – Akkor? – tártam szét karjaimat. – Mégis kétségek gyötörnek. – Kétségek? Mióta? – Tudod te azt nagyon jól – mosolyodott el fanyarul. – Csak nem Avenarra célzol. – De igen. – Te még mindig féltékeny vagy Avenarra? – Magam sem tudom, vagy inkább nem akarom tudni. 340

– Tehát féltékeny vagy. – Hmm… – Konstantin, miért csak most hozod ezt a tudomásomra? – Azt hiszed, büszke vagyok rá? Próbálom eltemetni magamban ezt az alávaló érzést, de folyton előjön. Olyan, akár egy vulkán, bugyog, bugyog, aztán egyszer csak a felszínre tör, és ő úgy éget, akár a forró láva. – Ennyire kínoz? – Nem is tudod, mennyire. Mikor nemrég Avenarhoz utaztál, majdnem belepusztultam – fakadt ki. – Nem láttam rajtad semmit. – Mert az idők folyamán megtanultam a tökéletes színlelést. – Azt mondod, hogy az egész életünk egy színjáték? – Dehogy! Hogy mondhatsz ilyet? – Pedig nagyon úgy tűnik. – Kérlek, ne most vitassuk ezt meg! – nézett a többiekre, akik még mindig a tőlem hallottakról diskuráltak. – Rendben van, de ezt alaposan át kell majd rágnunk – mondtam nagyot sóhajtva. – Sort kerítünk rá, ne aggódj! – mondta Konstantin kissé nyersen, és magamra hagyott. A beszélgetésünk lezárult ugyan, de képtelen voltam nem gondolni az elhangzottakra. Igazságtalannak tartottam ezt az alaptalan féltékenykedést, mert semmilyen cselekedetemmel nem szolgáltam rá. Konstantin Oliverrel vitatkozott valamiről, nem hallottam, hogy miről, csak néhány szófoszlány ütötte csak meg a fülemet. Senki nem figyelt rám, így szabad utat engedhettem gondolataimnak. Tisztáznom kellett magamban jó pár dolgot, ez volt az a pillanat, amikor el kellett számoltatnom a lelkemet, melyben felismertem emberi gyarlóságaimat. Képtelen voltam felfogni, miként történhetett meg velem az, hogy egy látomás, egy anyagtalan jelenés ennyire elkápráztatott, megzavarta egyensúlyomat, ami olyan megingathatatlannak látszott. Törtem a fejemet, de semmire sem jutottam, továbbra is értetlenül 341

álltam a jelenség előtt. Aztán megrohant egy képtelen gondolat, mely csak elsőre tűnt képtelennek. Próbát kell kiállnom, vagy talán vezekelnem kell valamiért? De miért? Hangtalanul imádkoztam, és kértem Istent, hogy adjon magyarázatot. De ő hallgatott, mint mindig, és hagyta, hadd őrlődjek tovább. És Nuada arca újra kísérteni kezdett. Beleborzongtam a látványba, annyira vonzott. Aztán Konstantinra néztem, szívem megenyhült, gyönyörű volt, mint mindig. Ki akartam űzni a fejemből Nuada vonásait, de nem tudtam, folyton elém tárultak, mintha valaki szándékosan vetítené elém őket. Milyen szépen csengett a hangja, hogy ragyogtak tengerkék szemei, és lenyűgözött az erő, mely átjárta minden porcikáját és az enyéimet is. Druida varázslat, nem kétséges, gondoltam, más nem lehet. A fejembe vettem, hogy mihelyst kiszabadulok ebből az átkozott palotából, megkeresem, akárhol is van, és életre keltem, mert csakis ily módon szabadulhatok tőle. És csak remélni mertem, hogy meg is akarok majd szabadulni tőle.

342

Pokoljárás Olyan váratlanul történt minden, hogy hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Az ajtó hangosan kicsapódott, és az érátok ellepték a termet. Még arra sem volt időm, hogy magamat okoljam amiatt, hogy gondolataim máshol jártak és így nem érzékelhettem közeledtüket. Sorfalat álltak. Olyanok voltak, akár egy teljesen egyforma gyöngyszemekből álló nyakék, vagy mint egy sorozatfotó. A pillantásuk végtelenül rideg volt és teljesen érzelemmentes, kék szemeik metsző hideget árasztottak. Vizsgálni kezdtem az arcvonásaikat, azt kutattam, hogy találok-e rajtuk valamit Nuadából, de nem találtam, a kék szemeket kivéve. Észrevettem, hogy mindnyájan Rufust fixírozzák és talán a mellette álló Igor herceget, de abban nem voltam biztos. Micsoda képtelenség ez az egész, hogy Rufusért kelljen harcolnom, aki kegyetlenül lemészárolta apámat és a kedves nővéreket, kik felneveltek. De Konstantin ígéretet tett neki, és nem akartam megszegni azt. A feszültség egyre jobban fodrozta a levegőt, a csendet hasítani lehetett. Felvérteztem magam a gondolataimmal, melyeket cseppet sem volt nehéz magam elé varázsolnom, hisz keselyűként köröztek a tudatomban. Vártam, hogy támadjanak, de ők nem mozdultak, élvezték a félelemkeltés minden egyes pillanatát. Rufus egy darabig állta a tekintetüket, de aztán nem bírta tovább, elvesztette a fejét, és hangosan ócsárolni kezdte őket. A szavak esőcseppként peregtek le róluk, mintha meg sem hallották volna őket, továbbra is csak álltak, és mereven néztek maguk elé. Aztán az egyikőjük kilépett a sorból, és elindult Rufus felé, nem sietett, megfontoltan lépkedett. Behunytam a szemem, az emlékek ott lebegtek a felszínen, mintha csak arra várnának, hogy újra felidézzem őket. A képek megállíthatatlanul kezdtek áramlani, a kunyhó, Nuada arca és végül a mészárlás. Kivetítettem őket magamból, minden, a teremben tartózkodó 343

elme felé, nem szelektáltam, nem állt módomban. Semmi nem történt. Az érát már közvetlenül Rufus előtt állt, támadásra készült, nyakán és arcán íjként feszültek meg az izmok. Tovább vetítettem, görcsösen, már-már reménytelenül. – Nuada, segíts! – törtek elő belőlem önkéntelenül a szavak. A lény éles szemfogaival felszakította a bőrt Rufus nyakán, olyan erősen fogta, hogy a Mester mozdulni sem tudott. Konstantin őrjöngve vetette magát a pokolfajzatra, tépni kezdte az arcát, és belemart a szemébe. A többi vérivó, nem mozdult egy tapodtat sem. Szemeimmel Olivert kutattam, nem kellett sokáig keresgélnem, Rufus mögött állt. Soha nem láttam még ilyennek. Olyan volt, mint egy megvadult fenevad, morgott és vicsorgott egyszerre. Konstantinnak sikerült lerángatnia Rufusról a támadót, a lendülettől mindketten a földre estek. Az érát ekkor Konstantin ellen fordult, elkapta az egyik kezét, és hatalmas erővel rángatni kezdte. Konstantin kezéből ömleni kezdett a vér, a mutatóujja leszakadt, csak egy vékony bőrfoszlány mentette meg attól, hogy a földre essen, ekkor Oliver egy óriási ugrással mellettük termett, és hátulról kíméletlenül beleharapott az érát tarkójába. A meglepetéstől a lény hátratántorodott, majdnem elvesztette az egyensúlyát. Ekkor Igor herceg is támadásba lendült, rávetette magát a fajzatra. Hatalmasat estek. A két test egymásba gabalyodva feküdt a földön. A padlóra küldött érát ránézett a társaira és bólintott. Tudtam, hogy itt a vég, borzalom gázolt az agyamba. – Könyörgök, Nuada! – suttogtam –, te vagy az utolsó reményünk. Hirtelen jéghideg szellő csapódott az arcomba, és ismerős illat kavargott a levegőben. Az érátok vijjogni kezdtek. És ekkor megláttam őt, magasabb volt, mint amire emlékeztem. Hosszú haja aranylott a sötétben, tengerszín szemei villámokat szórtak. Egy megtestesült kelta isten lebegett előttünk. – Nuada – mondtam meghatottan. Ő nem szólt semmit, csak elszántan rámnézett, és elindult az eránok felé. 344

– Most véget vetek ennek az eszelős kísérletnek, a testemből lettetek, és most hamuvá változtatlak benneteket. Mindenkinél nagyobb jogom van hozzá, hogy a pokol fenekére küldjelek titeket, ti sátán kutyái – tajtékozta. – Meg akarsz égetni minket? – vijjogták kétségbeesetten a vérszipolyok. – Ebben a pillanatban semmit sem akarok jobban. A fajzatok dideregni kezdtek a félelemtől, hallani lehetett, ahogy a fogaik összekoccannak – A véreid vagyunk, mondta az érát, aki Rufusra támadt. Nuada hangosan felnevetett. – Nézzetek magatokba, undorító férgek, és meglátjátok, kik vagytok. De minek is diskurálok itt veletek? Elég ebből! Közelebb úszott hozzájuk a levegőben, rájuk szegezte izzó tekintetét, és egyenként lángra lobbantotta őket, aztán hatalmas füstöt kavarva eltűnt. Láttam, ahogy a vérükből élesen felcsapnak a lángok, sivalkodásuk és az átkaik rettenetesek voltak. Sűrű, fojtó füst gomolygott a helyiség falai közt, a bűz elviselhetetlen volt. Tudtam, hogy Konstantin segítségére kellene sietnem, de a látvány magához láncolt. Végül sikerült a szememet levenni az égő testekről, és Konstantinhoz rohantam. A földön ült, lábait maga alá húzta, a keze még mindig vérzett, de már csak alig. Az ujja ismét a helyén volt, begyógyította a hatalmas erejű vér. Leültem mellé, és hozzá bújtam. – Megértelek – mondta fáradtan. – Jó neked, mert én egyáltalán nem értem meg magamat. – Lenyűgöző jelenség. – Igen, az, de most ne róla beszélgessünk, hanem rólad. El sem hiszed, mennyire aggódtam érted – vettem a tenyerembe sérült kezét. – Nem kellett volna, bár ha jobban belegondolok, ki tudja, mi lett volna a vége ennek az egésznek, ha Nuada, vagy fogalmazunk inkább úgy, hogy Nuada szelleme nem lép közbe. Vajon, hogy került ide ez a jelenés? 345

– Én szólítottam. – Te szólítottad? – nézett rám elképedve. – Ki máshoz fordulhattam volna? – Például Istenhez, vagy talán nem bízol már benne? – Hogy mondhatsz ilyet, természetesen bízom Istenben, de valahogy Nuada kézenfekvőbb volt. – Hmm… kézenfekvőbb? Iris, te kétségbe ejtesz. – Hidd el, nincs szándékomban. De semmi okod az aggodalomra, ezt én majd elrendezem magammal. Most pedig mennünk kell, ez a szag kezd egyre elviselhetetlenebbe válni. Körülnéztem, mindenhol elszenesedett holttestek feküdtek, iszonyat volt rájuk nézni. Legtöbbjük porrá égett, de voltak olyanok, akik egyben maradtak. Az egyikőjük még élt, elszenesedett testéből kiálltak a bordái. A haja teljesen leégett, és az arca helyén üszök feketéllett. Halkan nyöszörgött, alig hallhatóan. – Nem hagyhatjuk így itt, még él – néztem könyörögve Konstantinra. – Iris, ne akarj mindenkit megmenteni, ez a lény itt gonosz, és el akart minket pusztítani. Nem emlékszel? – Akkor sem hagyhatom szenvedni – mondtam, és felé léptem, de addigra már halott volt. – Látod, Isten mégis csak törődik veled – mondta szelíden, és magával vonszolt.

346

Összetört szív Minden másképp alakult, mint amire számítottam. Konstantin, Oliver és én New Yorkba repültünk. Irina és Igor herceg Párizsba utaztak, hogy új életet kezdjenek, a herceg elhagyta a Mundo Sambrát, és feltétel nélküli hűséget esküdött a Principátusnak. Felajánlottam nekik bellevue-i kastélyunkat mindaddig, míg nem találnak maguknak megfelelő otthont. Irinának ígéretet tettem, hogy rövid időn belül Párizsba utazom, és megmutatok neki minden csodát, melyet a fények városa tartogat. Marlene visszament Alaszkába Kimhez, aki már szörnyen hiányolta. Rufus, róla még kell egy pár szót szólnom. Miután elhagytuk a gránitpalotát, két napot Szentpéterváron töltöttünk egy igazán elegáns szállodában. Rufus és Konstantin hosszú órákra bezárkóztak egy gondosan elsötétített szobába, és csak hajnalban kerültek elő. Mindketten feldúltnak látszottak, és ebből arra a következtetésre jutottam, hogy nem sikerült zöld ágra vergődniük. Mikor rákérdeztem, Konstantin azonnal elzárkózott a téma elől, így hát nem faggattam tovább, gondoltam, ha majd jónak látja, úgyis beszél róla. Másnap nyomozók jöttek Rufusért, akik teljesen úgy néztek ki, mintha ikertestvérei lennének egymásnak, és feltűnés nélkül betuszkolták egy fekete, elsötétített üvegű Mercedesbe. De térjünk vissza New Yorkba. Bolus limuzint küldött értünk, melynek lehúzott ablaka mögül Lámia villantotta ránk lenyűgöző mosolyát. Az éjszakai járattal érkeztünk, mint rendesen. Oliver észveszejtő sebességgel termett az autó mellett. Lámia, aki addigra már a járdán állt, azonnal a nyakába ugrott. Fogalmam sincs, hogy élték túl a hazafelé vezető utat, mert a szájuk egész úton összeért, már azt hittem, megfulladnak, de nem ez történt, mosolyogva szálltak ki a limuzinból. 347

Bolust a kandalló melletti karosszékében ülve találtuk, mint általában. – Ne haragudjatok rám, hogy ülve fogadlak benneteket, de tegnap összeszedtem egy apró sérülést, ami rendkívül kellemetlen – kért elnézést tőlünk. Mindnyájan tudtuk, hogy csak ámít minket, az igazság az volt, hogy nagyon fáradt, és már nehezen viseli a Vének Tanácsában és a Szenátusban felmerülő problémákat, melyeket szinte kivétel nélkül neki kellett megoldania. Semmiről nem kellett beszámolnunk, mert természetesen már mindenről értesült. Malcolm halála szörnyen lesújtotta, mikor szóba került, szeme könnybe lábadt, és alig tudott megszólalni. Órákon át beszélgettünk, visszaemlékeztünk a régi szép napokra, mikor még mindegyikünkben élt a remény, hogy jobbá tehetjük a világunkat. Az igazság az, hogy nemcsak Bolus volt elcsigázva, hanem mi mindnyájan, elnyűtt minket a végtelen lét, és nem vágytunk másra, csak egy kis pihenésre, hogy aztán folytathassuk küldetésünket, melyet Isten rótt ránk. Nekem azonban volt még egy kis dolgom, mielőtt nyugovóra hajtottam a fejemet. Meg kellett találnom Nuadát, hogy békét teremtsek a lelkemben, melyet olyan törékenynek éreztem, akár az üveget. Mikor megszületünk, a lelkünk tiszta, folyékony akár az üveg, mielőtt megformálják. Gyermekkorunkban aztán kocsonyássá válik, sűrűbb már, de még mindig képlékeny. Mire felnőttek leszünk, megszilárdul, keménnyé merevedik, kinek jobban, kinek kevésbé. A végén pedig, mikor az érett korba lépünk, törékeny lesz, és ha nem vigyázunk rá, akkor el is törik. Ezt a törést akartam mindenáron elkerülni, ugyan mit kezdtem volna egy törött lélekkel? Napokig faggattam Bolust Nuada testének holléte felől, de ő habozott a válasszal, mindig elodázta. Konstantin egyre mélyebbre merült a bánatban és az elkeseredettségben, biztosra vette, hogy örökre elvesztette szerelmemet. Hiába borítottam el csókjaimmal, hiába suttogtam becéző szavakat a fülébe, ő meg sem hallotta őket, egyre csak a mennyezetet bámulta, gyakran még a vérivásról is megfeledkezett. 348

Egy este Bolus a szobájába hivatott. – Foglalj helyet Iris! – mondta és szelíden rám mosolygott. – Úgy döntöttem, elmondom neked, amiről már napok óta faggatsz. Nuada testét a Szenátus egy Oregon állambéli Salem nevű városban rejtette el. A testet egy genetikai laboratóriumban tárolják, és folyamatosan ellenőrzik az életfunkcióit, mellyel egy hat főből álló orvoscsoportot bíztak meg. – Minél előbb be kell jutnom oda – pattantam fel a székből. – Kérlek, nyugodj meg, kedvesem, és ülj vissza! Nagyon nehezemre esett visszaülni, de Bolus kedvéért megtettem. – El kell még mondanom egy s mást a témával kapcsolatban, amit feltétlenül tudnod kell. – Hallgatlak – mondtam, és egy hatalmasat sóhajtottam. – A dolog, amire készülsz elképesztően veszélyes. – Tudom, de muszáj megtennem. – Nem akarlak befolyásolni, de szerintem rosszul látod a dolgokat. – Akkor sem tehetek mást, tisztába kell tennem az érzéseimet, csak így menthetem meg a szerelmünket és Konstantint. – Szóval erről van szó. – Azt hittem, hogy még mindig folyékonyan olvasol a gondolataimban? – Soha nem tennék ilyet, hacsak nem vészhelyzetről lenne szó – csattant fel Bolus. – Ne haragudj, de én azt hittem… – Rosszul hitted, kedvesem, én csak az arcodból olvasok, és gyakran az is rengeteget elárul – mondta ellágyulva. – Tudom – hajtottam le szomorúan a fejem. – Rendben van, segítek neked – mondta váratlanul –, még ma éjjel odautazunk. Keresztülhasítottuk az Egyesült Államokat, majdnem a Csendesóceán partjáig repültünk. Salem elbűvölő város volt, főterén egy középkori bástyára emlékeztető építmény magasodott, a hangulatát 349

egészen különlegesnek éreztem, hát még a nevét. A genetikai laboratórium egy kórház alagsorában kapott helyet. Fogalmam sem volt, hogy sikerült ezt kieszközölnie a Szenátusnak, hogy vámpírok szabadon mozoghassanak egy halandók által használt kórházban. A lift legalább négy szintet süllyedt, mire megérkeztünk. Egyből otthon éreztem magamat, hisz egyetemi éveim során gyakran napokat, sőt éjszakákat töltöttem hasonló intézményekben. Minden szörnyen steril volt, csupa csempe, üveg és rozsdamentes acél. Egy dologban azonban mégis eltért az általam megszokottaktól: az orvosok, Bolus legalábbis így nevezte őket, nem fehér ruhát viseltek, hanem feketét. Rengeteg kisebb-nagyobb helyiség volt az alagsorban, melyet folyosók útvesztője fogott közre. Már legalább fél órája bolyongtunk, mikor egy hatalmas vasajtóhoz értünk. Bolus ráhelyezte a tenyerét az ajtóra, mire az automatikusan kinyílt. – Megérkeztünk, ez itt a titkos részleg, gyere, mindjárt megláthatod azt, akit annyira szeretnél látni – mondta Bolus, és tenyerével újra kinyitott egy ajtót. A látvány megrendített. Nuada egy óriási üvegszarkofágban feküdt, a helyiségben koromsötét volt csak a koporsó mögött világított néhány gyertya. – A természetes fényt kedveli – súgta Bolus. Egész közel mentem, hogy lássam az arcát. Holtában is gyönyörű volt, akár egy isten. – Nem halott – mondta Bolus. – Szóval te mégis olvasol a gondolataimban. – Ne haragudj, de kivételesen nem tudtam ellenállni. Megenyhülve néztem rá. – Van rá remény, hogy valaha is magához tér? – Ne sok, de én mégis bízom benne. – Talán ha valami hatás érné? – Iris, az egyedüli hatás te lehetsz. – Megpróbálhatom? – kérdeztem félszegen. 350

– Nem ezért jöttél? – nézett rám kérdőn. – De igen, csak most annyira meg vagyok illetődve. – Én most kimegyek, ha szükséged lenne rám, üzenj a gondolataiddal, biztos lehetsz benne, hogy érzékelni fogom őket – szorította meg biztatóan a kezemet. – Úgy lesz! Fogalmam sem volt róla, hogy fogjak hozzá, annyira izgatott voltam. Megpróbáltam felnyitni a szarkofág tetejét, de elsőre nem ment. Másodszorra aztán minden erőmet összeszedtem és sikerült. Fölé hajoltam. Nuada rezzenéstelen arccal bámult a semmibe, a bőre elefántcsont színben játszott, kék szeme fakó volt, mint a tenger esős időben. Elképesztően elbűvölő volt, hogy ha ránéztem, elakadt a lélegzetem. Megsimogattam arany haját, mely már összetapadt a portól. Érintésemtől, mintha megrezdültek volna a vonásai, de az is lehet, hogy csak képzelődtem. Újra megérintettem, az arcára tettem mindkét tenyeremet, de az álom olyan mély volt és olyan hosszú, hogy az ébredés még váratott magára. Kezdtem kétségbeesni, aztán hirtelen szikra gyúlt az agyamban. Bemásztam a szarkofágba, mellé feküdtem és átöleltem. Végtelenek tűnő percekig feküdtünk így, teljesen elvesztettem az időérzékemet. Egyszer csak észlelni kezdtem vére lüktetését, szíve dobbanását, nyugodt lélegzetét. Még jobban magamhoz szorítottam, a végén már attól féltem, nem kap levegőt. De kapott, sőt egyre sűrűben vett lélegzetet. Teste hevülni kezdett, bár még mindig hűvös volt, és érezni kezdtem rajta a felágaskodó vérszomjat. Aztán hirtelen rám nézett, cseppet sem volt meglepve. – Már vártalak – mondta, olyan hangon, hogy a szívemet elöntötte a forróság. Olyan ismerősen csengtek a szavai. Konstantin, Firenze… mart belém a gondolat, és elszégyelltem magam. – Nincs okod a szégyenre – mondta vigasztalón –, hisz csak segíteni akarsz, egy ős, öreg vérivóm, aki élve eltemette magát egy régi, sötét korban, mert már nem bírta fény nélkül. Úgy bántál velem, 351

mintha jó és bűntelen lennék, holott temérdek gazság szárad a lelkemen. Arcát átmelegítették a szavak, döbbenetes látványt nyújtott. Mélységesen meghatódtam, könnyfátylon át néztem az arcát. – Most menj haza, angyalom, életem felmelengetője, és szeresd a te Konstantinodat, mert megérdemli – mondta szívet tépő szomorúsággal. – Mi lesz veled? Nem hagyhatlak, csak így itt! – ragadtam meg a kezét elszántan. – Miattam ne aggódj, kedvesem, túl fogom élni, mint ahogy már annyi mindent túléltem. – Ígérd meg, kérlek, hogy megkeresel, ha szükséged lesz rám. – Megígérem – mondta, arcán fáradt mosoly suhant át. – És most menj! – szólt elcsukló hangon, láttam rajta, hogy már rettenetesen gyötri a szomj. Megcsókoltam a homlokát, kimásztam a szarkofágból, a szívem darabokra hullott, de éreztem magamban az erőt, hogy újra összerakjam. Konstantinért érdemes lesz, hisz annyi minden vár még ránk.

352