KEMECSEI VÁROSVÉDŐ EGYESÜLET LAPJA
Kemecsei Helytörténeti Krónika MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE
2008. IV. évfolyam 2. szám
Juhász legény szegény juhász legény színdarab szereplői
Fotó: Kiss Dénes gyűjteményéből
Személyek Juhász legény: Szarvadi Antal, Mikuláné kocsmárosné: Francz Boriska, Juliska lánya: Francz Mariska, Bobák cipész: Váradi János, Bíró és király: Fedor, Kisbíró és apród: Ferike, Kondás: Enyedi Ferencz, I. Testőr: Szakács József, II. Testőr Köröskényi Bálint, I. Dáma: Rácz Mariska, II. Dáma: Végső Mária, Legények és lányok, Sugó: Ficsor Imre. A népi színjátszás, a színpadi előadások Kemecse kulturális életében több korszakra osztható. Kiemelkedik közülük az 1848/49-es szabadságharc utáni korszak, a trianoni tragédia utáni 20-30 évek eseményekben gazdag korszaka, majd a II. világháború utáni 40-50-60 évek. E fénykép a második korszakból való, amely hűen tükrözi a népszerű színjátszó kör tevékenységét.
2.
2008. 2. szám
Áttelepítések Kemecséről a visszacsatolt területekre Az I. Világháborút lezáró igazságtalan Trianoni béke területveszteségeit korrigáló 1938-3940-es évek területi visszacsatolásai Kemecsén is éreztette hatását. Az 1940 után a visszacsatolt területekre községünkből több családot helyeztek át: főleg vasutas, de egyszerű parasztcsaládokat is. Közülük Juhász Pétert és családját a kárpátaljai Zárnyára és Iloncára, Magyar Andrást és családját Erdélybe, Pethő Sándort és családját a vajdasági Vitézújfaluba, Enyedi Miklóst és feleségét a kárpátaljai Zábrogyra telepítették. Pethő Sándor és családja a Vajdaságban földet kapott és ott gazdálkodtak. 1944-ben Vitézújfalut elhagyni kényszerültek a szerb partizánok támadásai miatt, mert akik időben nem hagyták el a Vajdaságot, és nem menekültek el, azokat a szerbek összeszedték és több családot kiirtottak. Hasonlóan tragikus sors jutott Horváth István családjának is. Őt a Kolozs megyei Kissebesre helyezték útőrnek 1942-ben, később behívták katonai szolgálatra és kivitték a frontra. Felesége ott maradt a 4 gyerekkel. 1944. október közepén
Kissebest elfoglalták a románok. Egyik nap a házba berontott egy román, aki magyarul is tudott és rákiáltott az asszonyra, hogy „miért nem mentek még haza, Magyarországra”. Ekkor a megrémült anya a gyerekeket magához vette, és az úton menekülő szász családokhoz csatlakozott, akik gyerekeket egy szekérre rakták. Amikor a falu végén folyó patak hídjára értek, a német katonák éppen készültek a híd felrobbantására. Mikor a szekér a híd közepére ért, akkor robbantották fel. Horváthné a szekér után pár méterrel haladt, légnyomást kapott és elvesztette eszméletét. Gyermekei, akik a szekéren voltak mind meghaltak. A 4 gyermek neve: István (Kemecse: 1935); Sándor (Kemecse :1940); Irén (Kissebes: 1942); Ilona (Kissebes: 1944) A patak hídjánál egy magyar család lakott. A gazda a gyerekek holttestét egy ládába fektette és az út mellett eltemette. Horváthnét bevitték a házukba és ott gondozták. A tragédia után értesítették Horváthné testvérét (Bohács Józsefnét), aki a férjét szekérrel elküldte a betegért. Horváth Istvánné csak több hónapos kezelés után gyógyult fel. Később férje is hazakerült a háborúból.
A kép baloldalán Ónodi János látható. A felvétel 1939 októberében Nyírbátorban készült Nemcsak polgári, hanem a csendőrséghez tartozó személyeket is helyeztek át a visszacsatolt területekre. Így került Kemecséről az Aknaszlatinai Csendőrőrsre (Kárpátalja) Ignéczi Károly, Ónodi János és Hegyes János. A háború vége felé a térségbe ukrán partizánokat dobtak le ejtőernyővel, melyről a csendőrőrs parancsnoka tudomást szerzett és parancsot adott a partizánok elfogására. Ekkor tűzharc alakult ki a csendőrök és a partizánok között, mely során két partizán életét vesztette. A háború végén az előrenyomuló orosz csapatok elől a csendőröknek menekülniük kellett.
Adalékok Kemecse történetéhez
2008. 2. szám
3.
Egy részük hazatért (Hegyes János és Ignéczi Károly), míg Ónodi János több társával Ausztriába menekült, és itt esett orosz hadifogságba, ahonnan tíz év múlva tért haza.
Korabeli csendőrkard Kemecséről Magyarország a II. világháború után szovjet befolyás alá került. Az 1956-os forradalom leverése után felszínre került a partizánok elleni akció, és annak a kimenetele. A szovjet hatóságok követelték azoknak a volt csendőröknek a felelősségre vonását, akik a partizánok elleni akcióban részt vettek. 1957 októberében ennek a vádnak alapján tartóztatták le Ignéczi Károlyt és vitték Budapest egyik fogházába, ahol két évet ült. 1959 telén ítélték halálra, majd kivégezték. A háború után, a Nagy Magyarország területéről hazatértek Kemecsére azok a családok, akik korábban elkerültek és itt éltek halálukig. Összeállította: Enyedi Sándor
Vasutas emlékek és képek (3. rész) A képen látható épület Kemecse MÁV vasútállomáshoz tartozó váltókezelői szolgálati hely volt. Két ilyen a képen látható épület volt. Az egyik a Nyírtura felé vezető út közelében, a másik a szőlős kert felé a vasúton átvezető úthoz közel. Az épületekben lévő berendezésekkel állította a váltókezelő a vágányoknál lévő váltókat, a jelzőberendezéseket és az útátjáróknál lévő sorompókat. Ez a két épület a II. világháború vége felé a berendezésekkel együtt megrongálódott hasznavehetetlenné vált. Ugyanis a német csapatok visszavonulásukkor, 1944 őszén a vágányokat felrobbantották és így ez a két épület később lebontásra került. Összeállította: Csergő Endréné
Adalékok Kemecse történetéhez
4.
2008. 2. szám
Debrovszky Gyula kemecsei lakos Szovjetunióban töltött hadifogsága (1944. júl. 28 - 1955. júl. 26.) Debrovszky Gyula 1920. július 25.-én Kemecsén született. Apja Debrovszky Lajos hentes és mészáros, anyja Terhes Emma. Hajdúböszörményben 1941. júniusában érettségizett, 1941. októberében Berettyóújfaluba a 10. honvéd gyalogezred 2. zászlóalj 6. századához vonult be katonai szolgálatra, ahol géppuskás kiképzést kapott. Az ezredet 1944. januárjában mozgósították. A 24. hadosztályba sorolták, februárban keltek át a Kárpátokon. Áprilisban a Kárpátok előterében folyó harcokba vetették be ezredüket. A szovjet túlerő miatt állandó visszavonulásban voltak, így értek el Kolomeaig. 1944. július 23-án Kolomeanál a szovjet csapatok kiverték állásaikból a magyar csapatokat. A Dóra -i állomásnál szovjet szakasz állta el útjukat. A menekülők lőszere elfogyott, így mintegy háromszázan estek fogságba. A Prut folyó aláaknázott hídján hajtották át a foglyokat. A kiürített faluban kétezer foglyot gyűjtöttek össze. Ezt a helyet „Borsós lágernek” nevezték, mert csak azt kaptak enni. Házakba, pajtákba, padlásokra, sertésistállókba összezsúfolva helyezték el őket. Ember-ember hátán volt a faluban. A „Borsós lágerből” Staniszlauba, egy volt osztrák-magyar időkben épített laktanyába kísérték a foglyokat. Ott már 5-6 ezer magyar, német volt vegyesen. Tetvesek, éhesek voltak. Augusztusban az oroszok felajánlották, hogy az önként jelentkezőket az ország belsejébe - jobb körülmények közötti táborokba szállítják. Debrovszky Gyula szeptember 2-án az első transzporttal indult. Útközben hol kaptak enni valami löttyöt, hol nem. Szeptember 17-én érkeztek meg Krasznouralszkba, amikor leesett az első hó, és meg is maradt. A város faházakból és fabarakkokból épült. Egy nagy rézbányában dolgozott a nyolc fabarakkba elhelyezett tábor. A tábor körüli drótkerítést, a tisztálkodási, az étkező barakkot a foglyok maguknak építették. Az étkezési hely
elkészültéig a bánya konyhájából kapták a korpalevest, káposztalevest, zabkását, fekete kenyeret. Egy kerek betonbunkert is kellett építeni kúpos tetővel. Fél oldala egy terem volt fapriccsekkel, a másik oldal 70 x 70 cm-es odúkból állt, amikben esős időben 20-30 cm-es víz állott, fűtés nem volt. Ez volt a fogda épülete. Egy hét pihenő után orvosi vizsgán 4 kategóriába sorolták a foglyokat. Az 1-es, 2-es minősítésűek a rézbányába mentek, a 3-asok építkezéshez és tábori munkára. A 4-esek is tábori munkát végeztek, ha bírtak mozogni. Az orvosi vizsgát havonként ismételték. A bánya 360 méter mélységű volt. A liftmegállók 124 m, 184 m, 240 m-nél voltak. Kis lift szállította tovább a foglyokat 240 m-tót 360 m-re. A 124 m-es lifthez három vágat szint tartozott; a 102 m-es, a 114 m-es és a 124 m-es. Ezeken a szinteken az erkölcstelen szovjet férfiaknak és nőknek kellett volna dolgozni. A 184 m-es és 240 m-es szinteken szovjet vezetők felügyelete mellett magyar hadifoglyok dolgoztak. 1945 telén a kiéhezett, legyengült embereken tífuszjárvány tört ki. A 35-40 kg-os holttesteket az 5. sz. barakk végében tárolták. Amikor már sok volt a csonttá fagyott tetem, akkor a tábor lovas szánján kihordták a mezőre. A még járni bíró emberek keserves munkával robbantással, ékekkel, hatalmas kalapácsokkal, vasrudakkal 1 m mély 5 x 5 m-es terjedelmű gödröket ástak. Ezekbe dobálták az elhaltakat. Kevés földet, havat raktak rájuk. Ha a megfagyott kar vagy láb kilátszott, vasrudakkal eltörték, hogy föld alá kerüljön. A 2000 fogolyból kb. 300 maradt életben. Az elhaltak törzslapjára azt írták, hogy Magyarországon szerzett tbc-ben halt meg. 1945 nyarán újabb 2000 hadifoglyot vittek oda munkára. 1946 tavaszán súlyos vérhas járvány lépett fel, a tábornak ismét csak néhány száz lakója maradt. Debrovszky Gyula szerint a magyar veszteségnek csupán 10 %-a következett be a fronton harci cselekmény miatt,
Adalékok Kemecse történetéhez
2008. 2. szám
5.
90 %-a pedig a fogolytáborokban a szándékos pusztítás, éheztetés és nem a megfelelő körülmények miatt. Az éheztetést, a hideget, a tetűt, tífuszt, vérhast, a különböző munkahelyi baleseteket csak a szerencsések és a rendkívül erős szervezetű, testi adottságú foglyok vészelhették át.
szánt, majd a nadrágjukat is a kiszakított nadrágzseben keresztül. Így lopták be a krumplit a barakkba. Igaz ugráltak, amíg a combjuk megszokta a fagyos krumplit, de megérte. A kapuőrség sokszor elszedte a foglyoktól az így lopott krumplit a maga számára.
1946 nyarán a súlyos veszteségek pótlására ismét újabb 2000 hadifoglyot kapott a tábor. Ezután már csak balesetek, szerencsétlenségek miatt pusztultak az emberek. Az erdőben száz köbméteres mennyiségekben korhadtak a már kitermelt és ölbe rakott facsomók. De súlyos büntetést kapott a szerencsétlen orosz, ha egy hát gally lopásán rajtakapták. A Szovjetunió ugyanakkor Egyiptomba búzát szállított a lakosság közötti hírek szerint. A civil lakosság irigyelte a hadifoglyokat, mert azok naponta háromszor kaptak enni. Korpa, savanyú káposzta, zabkása, fagyos krumpli, nyáron csalán volt az étel.
Debrovszky Gyula a világ legjobb szívű népének az oroszt tartja. A kommunista rendszer hibájának tudja be, hogy az éhezés miatt rákényszerült a foglyok megrövidítésére. A rendszer talpköve az NKVD volt, amelynek csupán a neve változott az idő múlásával (CSEKA, GPU), de a lényege nem. Krasznouralszkban is volt ennek egy díszpéldánya Nikolai Celebrov tiszthelyettes személyében. Puskaport soha nem szagolt, gyermekotthonban nevelkedett kalandor, aki szerint becsület, lelkiismeret nincs. Sok embert vallatott, zárt be a vízben álló fogdába. A 40. gyalog ezred sok foglya miatta halt meg, vagy szerzett gyógyíthatatlan betegséget. 1947-ben bíróság elé vitte hatójuk ügyét, de vádjait nem fogadták el. Ennek ellenére Csontos Istvánt (Kisújszállás 1918.), Lehoczki Istvánt (Budapest 1918.), Szűcs Mihályt (Békés 1918.), Balogh Ádámot (Kenderes 1921.), Szűcs Istvánt (Karcag 1921.) , Debrovszky Gyulát (Kemecse, 1920.) Szverdlovszkba helyezték át.
Augusztus közepén kezdték a krumplit ásni. A becsületes magyar hadifoglyok az itthoni szokásoknak megfelelően gondosan felszedték a termést. Estére az agronómus felmérte a területet. A hadifoglyok által felszedett burgonya mennyisége háromszorosa volt az oroszok által felszedettnek, de a felásott terület nagysága számított és nem a gondosan felszedett mennyiség. Ebből tanultak az élelmes foglyok, és másnap már az egyik kapával itt-ott belevágott a krumpli sorba. Társa a felszínre került termést vödörbe rakta. Este az agronómus már a hadifoglyokat dicsérte a nagy területért. Igaz, a lakosság tallózni járt a krumpli táblára. Debrovszky Gyula az 1945-ös telet és tavaszt is nehezen vészelte át. 1946 tavaszára 42 kg-ra soványodott, 3 hónapig betegen feküdt, ám orvosságot nem kapott. A halottakat napokig rejtegették a helyiségben, hogy annak az ételadagját is megkaphassák. Ugyanaz a szánkó szállította a tífuszban, vérhasban meghalt embereket temetni, amely az élelem felvételezését is végezte. Az Uralban ősszel a felszedett krumplit egy téren prizmába rakták. Amikor leesett az első hó, azzal betakarták. Természetesen megfagyott. A vételező szánt egy szovjet puskás őr kísérte, meg négy ember, akik a csákányt, lapátot vitték magukkal. A négy fogoly megrakta krumplival a
Szverdlovszk az Ural egyik központja. Németekkel és egy románnal voltak az épülő rádiógyár udvarán lévő táborban. Különböző munkahelyeken dolgoztak, de legjobb hely a rendőrség volt. Három becsületes rendőr volt az őrük. Utat építettek, de odamehettek, ahova akartak. Így Debrovszky egy hónapig egy kenyérüzlet előtt koldus volt. Nemcsak megerősödött, meghízott, hanem öt társát is ellátta kenyérrel. Majd hatan elkerültek Szverdlovszktól északkeletre egy csonttuberkulózisos szanatóriumba. Utazás közben Szverdlovszktól nem messze látták a két méter magas hatalmas oszlopot, amelynek egyik oldalán Európa, másik oldalán Ázsia felirat volt olvasható. A szanatóriumban leírhatatlan betegeket láttak. Voltak orr és száj nélküli kezeltek is. A szanatórium sertéshizlaldája jelentette számukra az élelem pótlásának lehetőségét. Majd a halfeldolgozó üzembe kerültek. Amit ott elcsentek, azt már pénzért tudták eladni. Dolgoztak a Dinamó stadionjában is.
Adalékok Kemecse történetéhez
6.
1948. tavaszán átvitték őket a Karpinszki szénbánya táborába. Óriási felszíni szénbánya, de nyomorúságos település volt. Németek, románok, magyarok dolgoztak a lágerben. A hat magyar egy lakásépítkezéshez került. Kijelölték az épület alaprajzát, melyre nappal fát, szenet, fűrészport hordtak, este pedig meggyújtották. Reggel a kiengedett talajt kiásták, majd ismét tüzelőanyagot hordtak, amit este megint meggyújtottak. Ezt folytatták az alap kiásásáig. A magyarok gyakran verekedtek a románokkal. Ha a németek békítően beavatkoztak, az addig verekedők közösen verték el a németeket. Pedig 150 magyar, 150 román és 1500 német volt a táborban. 1949 tavaszán bevagonírozták őket, hogy jönnek haza, de Voronyezsbe szállították őket. Ott nagy tömeg fogadta a foglyokat. „Addig nem mentek haza, amíg Voronyezst fel nem építitek” - ordítozták. Az őrség alig tudta a foglyokat a táborba vezető úton a csőcseléktől megmenteni. A táborban már volt 2000 magyar hadifogoly: tábornokok, tisztek, csendőrök, rendőrök, honvédek. Egy Németországban leszerelt gumigyár felépítését végeztették velük. Az eredetit tervező német mérnök most fogolyként másodszor építette azonos anyagból a gumigyárat. Az építés befejezése után a német mérnök elvette a kinevezett orosz gyárigazgató lányát, kocsit kapott és feleségével együtt hazaengedték. Az építkezésen 300 fiatal szovjet lány is dolgozott. Őket a párt toborozta, jó megélhetést, biztos jövőt ígérve számukra. Éheztek, fekete kenyéren, apró sós halon éltek. Ha teát, levest akartak maguknak főzni, az építkezésről vitt fahulladékot a tábor kapujánál az őrség elszedte tőlük. A hadifoglyoktól a civil őrség a hulladékot nem merte elszedni, ezért a lányok rimánkodva tőlük kérték a fát. Egy csővezeték árkát kellett a foglyoknak kiásni. Ásás közben egy lefektetett csővezetékre akadtak. Egy ügyes ember csákánnyal lyukat ütött a csövön. Szesz folyt rajta, a szomszédos szeszgyárhoz tartozott. Mire az őrség rájött, már vagy 500 fogoly részeg volt. A katonák nem árulták el a foglyokat, hanem maguknak is vitték a szeszt, majd a lyukat bedugták. A tisztek is csatlakoztak. A szeszgyárban feltűnt, hogy sok szesz elfolyik a
2008. 2. szám
csővezetéken, akkor szüntették meg a szeszlopást. 1949 nyarán Nikolai Celebrov NKVD-és feljelentése alapján a 40. gyalog ezred hat foglya ügyét ismét elővették Voronyezsben. A haltól, káposztalevestől büdös voronyezsi börtönbe zárták őket. Külön zárkákba kerültek, amelyeknek már voltak lakói. Debrovszky egy német tüzér tábornok, egy spanyol százados és egy olasz hadnagy cellájába került. Ősszel hatójukat átszállították Rovnóra. Itt is civil börtönbe kerültek, de egy cellába. Az őrség Rovnóban jól bánt a foglyokkal. 1949. december 22-én kezdődött ügyük hadbírósági tárgyalása. Arra kettesével összebilincselve, kutyákkal kísérve vezették őket. A tárgyalásra hamis, megfenyegetett és megvesztegetett tanúkat vittek, akik állítólag még a nevükre is emlékeztek. A foglyok nem ismerték el a szovjet bíróság illetékességét, a vádakat, de nem kaptak szót. 24.-én este 8 órakor egy alezredes hirdette ki előttük az ítéletüket. A jaltai egyezményre hivatkozva 25-25 évet kaptak. Az indoklás szerint tagjai voltak a Szovjetuniót megszálló hadseregnek, akik nagy anyagi kárt okoztak Ukrajna területén. Az alezredes engedélyezte, hogy az utolsó szó jogán elmondhassa észrevételeit. Debrovszky Gyula elismerte, hogy katona volt, hogy harcolt, de a falu, az épületek felgyújtását, a felsorolt vádakat nem ismerte el, és az ítéletet nem fogadta el. Megtagadta az ítélet aláírását. Ezután visszavitték a foglyokat a börtönbe, de már nem külön-külön cellába, hanem orosz és román elítéltek közé. Huszonhatan voltak összesen. Igen becsületesek voltak a hat magyarral szemben: mindent megosztottak velük. A románok csomagokban még dohányt is kaptak. 1950 márciusában Dnyepropetrovszkba szállították őket. Ott már voltak 25 évre elítélt németek, magyarok. Májusban Vorkutáról 40 magyar érkezett közéjük. Egy autógyárban dolgoztatták a foglyokat. Az 1800 főnyi német mindig piszkálta különböző ürügy alapján a 180 főnyi magyart. Egy ruhaosztásnál verekedés támadt, néhány német fejét beverték a magyarok. 1951 nyarán Dnyepropetrovszkból a magyarokat elvitték Sztálingrádba egy földbunkerból álló táborba. Kis idő múlva Jelsankára vitték őket, ahol sok magyar és román volt már.
Adalékok Kemecse történetéhez
2008. 2. szám
7.
Aránylag kis tábor működött ott. Két épületben hatszázan voltak. A Volga-Don csatorna műtárgyait, majd a mezőgazdasági technikumot építették. Ott érték meg Sztálin halálát 1953-ban, akit a foglyok maguk között „öreg postarablóként” emlegettek. A temetés napját a rendelet szerint munkával kellett ünnepelni, csupán délben volt szabad rövid időre megállni a munkával a megemlékezés idejére. A foglyok azonban egész nap ünnepeltek, kártyáztak, hiába veszekedett, rimánkodott, fenyegetőzött az orosz táborparancsnok. A foglyok utakat építettek a VolgaDonhoz, meg zsilipeket, parkokat. Sztálingrád volt a legjobb hely. Egy orosz hadnagy volt a parancsnok, helyettese egy őrnagy. Amíg a hadnagy végtelenül rendes ember volt, az őrnagyot „villával kaparták az anyja alól”. A politikai tiszt is talpig becsületes ember volt. Az árulkodót kibocsátásakor kikísérte és rámutatott. A foglyok aztán az illetőt méltóképpen megbüntették. A sztálingrádi táborban kaptak először a személyenkénti 560 rubel táborfenntartási költségen felül 200 rubelt. Ebből vásároltak a kantinban. A tábor gazdálkodott, disznót tartott a hulladékon. Két-három fogoly összetársult, közösen főztek. Németországból kaptak csomagokat, azokban olyan dolgokat, amiről az orosz tisztek el sem tudták képzelni, mi lehet az. Az idősebb, munkára már képtelen foglyokat a még dolgozók munkaszüneti napokon meghívták ebédre. Az ottani táborban volt: Papp Zoltán altábornagy, a Magyar Királyi Honvédség megszálló erőinek parancsnoka, Ibrányi Mihály altábornagy Brjanszki parancsnok, Simonfay Zoltán tábornok a 2. hadseregből, Meskó Arisztid rendőr ezredes és több magas rangú csendőrtiszt. A tábor két kutyája a magyarokat szerette, de a szovjeteket nem, még az orvosnőt is faldosta. Rengeteg nyulat tartottak, az emberek testileg feljavultak. A tábor udvarán egy szín alá tűzhelyet építettek, ott főztek maguknak. Az orvosnő végtelenül csodálkozott, hogy a magyarok milyen nagyszerűen értenek a főzéshez, míg a románok nem. Munka közben békességben megvoltak a románokkal, de szabadidőben még a román dal miatt is verekedés támadt. 1954 tavaszán jó ruhát, lábbelit, sapkát kaptak, hogy hazaindulnak. Az óriási örömöt
azonban az állomáson a kétkedés váltotta fel, mert a drótos ablakú teherkocsikba 80 embert betuszkolva indultak el északkelet felé. Egy hét vonatozás után ismét az Urálban voltak. Revda nevű kis táborba vitték a foglyokat, ahol németek, románok voltak. Vasgyár építése volt a főmunkahely. Nagyon el voltak keseredve a magyarok. 1954. március 5-én reggeli kivonulás közben Trencsényi Béla tüzérőrmester megőrült. Kállai Miklós hadnagy és egy őr visszavitték a táborba, ahol az orosz orvos vizsgálat nélkül fogdába csukatta a szerencsétlent. Ezt este megtudták a munkából bevonult magyarok. Megtagadták a munkát, az őrök katonai erősítést kértek. A magyarok a barakkból kiverték az oroszokat, akik közben a toronyból géppuskával lőtték az épületet. Az oroszok a románok ellen fordultak, akiknek a géppuskatűz miatt a magyarok nem tudtak segíteni. Hivatták Dr. Sefcsik Alajos hadnagyot, aki Kárpátalján a beregi járásban volt szolgabíró, ő volt a magyarok közül a táborparancsnok. Visszatérve meggyőzte a foglyokat, hogy 4000 km-re a hazától 250 fogolynak értelmetlen a munka megtagadása. A többiek kivonultak a munkára, csupán kilencen maradtak Debrovszkyék, őket a fogdába kísérték. Másnap nem kaptak enni. Harmadnapra ők nem fogadták el az élelmet. Következő napon megkezdődött a kihallgatásuk. Vele elérték, hogy kivonul ugyan a munkahelyre, de többet nem dolgozik a Szovjetuniónak. Két hónapig járt ki és nem dolgozott. Ígéretét megtartotta, és a többieket nem bíztatta a munka megtagadására. Egy nap a sánta, kistermetű munkaügyi tiszt felelősségre vonta, amiért nem dolgozott. Majd szidni, mocskolni kezdte. Amikor már nem bírta tűrni, egy ásóval derékon ütötte, majd ráugrott és ütötte, ahol érte. Az őr a toronyból lőni kezdett. Fogolytársai lehúzták az orosz tisztről és elvitték onnan. A telefonjelentésre kiszállt a táborparancsnok, egy főhadnagy, akivel korábban Voronyezsben már találkozott. Két őr kíséretében teherkocsin bevitték a táborba kihallgatásra. Tíz napig volt a fogdában. Azután bevitték Szverdlovszkba a börtönbe. Cellatársa két német és egy román volt. Az egyik német 125 évre volt elítélve, a másik 90-re, a román 75-re. Tábori banditizmus volt büntetésük alapja. A besúgókat ölték meg különböző táborokban. Három hétig volt velük, aztán elvitték Novocserkaszkba.
Adalékok Kemecse történetéhez
8.
Novocserkaszkban zárt börtön volt, ott nem kellett dolgozni. A börtönparancsnok fejére olvasta bűneit: –
1946 őszén Krasznouralszkban megverte a bánya kőtörőjének parancsnokát,
–
1950-ben Dnyepropetrovszkban szakaszvezetőt lapátolt meg,
–
1954-ben Revdán a tábor parancsnokát támadta meg.
egy
munkaügyi
Ezekért 1 évi zárt börtönt kapott. Bekísérték a fürdőbe, ahol egy orosz kopaszra akarta nyírni, amit nem engedett. Felkísérték egy cellába, ahol egy 190 cm magas, hatalmas Iván volt, aki eredetileg hadbíró alezredes volt. Annak a tanácsára Moszkvába panaszlevelet írt a Legfelsőbb Bíróság Katonai Osztályához. Két hét után felvitték egy közös szobába, ahol 12 német, 1 magyar, 1 spanyol fogoly volt. Elmondta panaszlevelének elküldését, amiért azok kinevették. Három hónap elteltével egy ebéd után kihívták a folyosóra, onnan a parancsnokhoz vitték. Az felolvasta, hogy a Legfelsőbb Bíróság Katonai Osztálya a Rovnán 1949. dec. 24-én kelt ítéletet megsemmisítette és új kivizsgálást rendelt el. Egy hét múlva érkezett meg az utasítás, hogy Harkovba kell utaznia. Onnan egy napi pihenő után folytatta az útját Kievbe. Debrovszky Kievben ismerte meg az igazi szovjet börtönök világát. Egy nagyobb helyiségbe zárták, ahol a régi foglyok kártyáztak. Egy rossz arcú bandita volt a vezér. Debrovszky után egy fiatalembert is betettek közéjük. Az nem nyerte meg az öreg vezér tetszését. Intésére két elítélt törülközőt csavart a jövevény nyakára és megfojtották. Azután dörömböltek az ajtón. Amikor az őr kinyitotta, a hullát kidobták a folyosóra. Másnap folytatta útját Rovnóra. Ott már várta két katona és bekísérték egy lóistállóhoz hasonló börtönbe. A cellákban kettesével voltak az elítéltek. Debrovszkynak egy olyan cellatársa volt, aki a másik cellában lévő társával 1954-ben egy politikai tisztet elevenen fűrészelt ketté. 1955. április 1-jén hatójukat a börtönparancsnok irodájába vezették, ahol a hadbíró
2008. 2. szám
ezredes, a vizsgálóbíró és még három tiszt volt. A foglyoknak fel kellett állniuk. Az ezredes kihirdette, hogy alaptalanul és jogtalanul ítélték el őket és elrendelik hazaszállításukat. Az ítélet kihirdetése után Debrovszky megkérdezte: - Ezredes úr! Az a szokás, ha valaki ártatlanul volt elítélve, azt kárpótolják. Az ezredes felelte: - Tehát ha hazaérnek, kérjék kárpótlásukat Rákosi Mátyástól. Egy tiszt ezután kivitte őket az állomásra, megváltotta számukra a jegyeket Moszkváig. Két napig ismertette velük Moszkvát, majd kivitte őket egy üdülőtáborba. Ott kellett tartózkodniuk, amíg a kommunista Magyarország vezetői megküldték az engedélyt a beutazásra. 1955. július 23-án indultak Moszkva Kievi Vasútállomásáról. Nemzetközi gyorson jöttek Csapig. Ott állig felfegyverzett kék ávósok fogadták őket. Akkor már 28-an voltak magyarok. Csapról áthozták őket Záhonyba, ahol a valamikori diáktárs, a Nyírbogdányba való Buczkó Ferenc volt a MÁV állomás főnöke. Buczkó Ferenc telefonon beszélt a nyíregyházi állomásfőnökkel, aki értesítette szüleit hazaérkezéséről. Záhonyból hatójukat július 25-én bekísérték Nyíregyháza rendőrségére. Július 26-án megkapták az igazoló lapot, és a rendőrségen dolgozó Kemecsére való Kenderes Mártával a du. 5 órakor induló vonattal érkezett meg szülőfalujába, ahol az állomáson a családja fogadta 11 évi távollét és szenvedés után. A 11 esztendő tapasztalata alapján Debrovszky Gyula dicséri a jószívű, segítőkész orosz népet, de a kommunista vezetőséget bűnszövetkezetnek tartja. Hazatérte után sokáig nem tudott elhelyezkedni, szülei tartották el. Különösen megalázóan beszéltek vele Nyírbogdányban, a Kőolajfinomító Gyárban. Végül a MÁV Építési Osztályfőnöksége alkalmazta, ahol utolsó szolgálati idejében raktáros volt. Ötvenkét éves korában, 1972-ben 67 %-os rokkantsággal nyugdíjazták. Lejegyezte: néhai Kozma Sándor helytörténész
Felelős szerkesztő: Lucza János E-mail:
[email protected] Letölthető: www.kemecse.hu Technikai szerkesztő: Lucza Viktor Kiadja: Kemecsei Városvédő Egyesület Nyomdai munka: Fodor Irodagép, Nyíregyháza
