JOSEPH CONRAD
A szigetek száműzöttje
2011
I. Rész
I. Amikor különös becsületességének keskeny és egye nes ösvényéről lelépett, ezt a meg nem ingatható elha tározásnak azzal a belső meggyőződésével tette, hogy mihelyt az útszéli mocsarakba való kis kirándulása meghozta a kívánt eredményt, visszatér a tisztesség egyhangú, de biztos útjára. Az egész csak rövid epi zódnak készült, mondhatnók, nem lett volna egyéb, csak egy zárójel közötti mondat életének ömlő mesé jében: egy jelentéktelen dolog, amelyet nem szívesen, de ügyesen tesz meg és gyorsan elfelejt. Úgy képzelte, hogy azután majd halad tovább, gyönyörködve a nap fényben, élvezve az árnyat és szürcsölve a háza előtti kis kert virágainak illatát. Azt gondolta, hogy nem változik meg semmi; továbbra is jókedvűen zsarno 5
koskodhat félvérű felesége fölött, gyöngéd megvetés sel nézheti gyermekének sápadt, sárga arcát és kegyes leereszkedéssel atyáskodhat barna bőrű sógora fölött, aki szereti a rózsaszínű nyakkendőket, kicsiny lábán mindig lakkcipőt hord és alázatosan meghajol szeren csés nővérének fehér férje előtt. Ezek voltak életének gyönyörei és képtelen volt felfogni, hogy bármine mű cselekedetének erkölcsi jelentősége összeütközés be kerülhet a dolgok lényegével, elhomályosíthatja a nap fényét, megronthatja a virágok illatát, nejének alázatosságát, gyermekének mosolyát, Da Souza Le onard és az egész Da Souza-család rettegő tisztele tét. Ennek a családnak csodálata volt életének nagy fényűzése. Ez kerekítette ki s tette tökéletessé létét, állandóan igazolva kétségbe nem vonható felsőségét. Szerette azt a nyers tömjént, melyet a család a sze rencsés fehér ember oltára előtt égetett. A szerencsés ember előtt, aki megtisztelte őket azzal, hogy nőül vette lányukat, illetve nővérüket, unokahúgukat; aki egyre halad és bizonyosan nagyon sokra viszi; aki bi zalmas tisztviselője a Hudig és Tsa cégnek. A család, amely népes volt és tisztátalan, elvadult kertekkel körülvett, düledező bambuszházakban élt Macassar szélén. Wil lems három lépés távolságban tartotta magától az egész társaságot, sőt talán még távolabb, mert nem táplált illúziókat a család tagjainak értéke felől. Olyanoknak látta ezeket a félvérű, tunya embe reket, amilyenek valójában voltak: rongyosak, véznák, mosdatlanok, abbamaradtak. A különböző korú fér fiak gyámoltalanul csoszogtak papucsukban ide-oda. 6
A porlepte verandák árnyas sarkaiban rozzant nádszé keken üldögélő szinte sutba rakott, mozdulatlan vén asszonyok olyanok voltak, mint megannyi formátlan zsírtömeggel megtöltött nagy, rózsaszín kalikó-zsák; a sárgabőrű. karcsú, nagy szemű és hosszú hajú fiatal nők pedig oly bágyadtan járkáltak hajlékuk szemetje s lim-lomja közepette, mintha minden lépésük az utol só volna. Willems napról-napra hallgatta rikácsoló civakodásukat, gyermekeik visítozását, disznaik rö fögését; érezte az udvarokon felgyűlt hulladékdomb szagát: és nagyon megundorodott. De ő táplálta és ruházta ezt a hitvány sokaságot, a portugál hódítók elfajzott ivadékait. Nekik ő volt a gondviselés; tunyaságuk, szennyük, sivár és remény telen piszkaik közepette egyre az ő dicséretét énekel ték: ebben nagy gyönyörűsége telt. Sok kellett nekik, s Willems meg tudott adni nekik mindent anélkül, hogy magát tönkretette volna. Cserébe övé volt szót lan félelmük, fecsegő szeretetük, zajos hódolatuk. Jól esik az embernek, ha a gondviselés szerepét játszhatja és ezt minden nap újra meg újra elismerik. Van ebben valami hallatlanul nagy, felsőséges érzés, amit Wil lems különösen élvezett. Nem elemezte a saját lelkiállapotát, de legnag yobb gyönyöre az a ki nem mondott, mély megg yőződése volt, hogy ha ölbe rakná két kezét, ezek az áradozó em beri lények éhen vesznének. Bőkezűségével megrontot ta erkölcseiket, ami könnyen ment. Amióta leereszke dett közéjük és nőül vette Joannát, kiveszett belőlük még az a kevés munkára való hajlam és erő is, mely a 7
végső kényszer hatása alatt talán megmozdult volna bennük. Most jóakaratának kegyéből éltek. Ez hatal mat jelentett. Willems ezt szerette. Régebbi s talán alacsonyabb színvonalú életében nem nélkülözte a kevésbé bonyolult, de szembe szökőbb élvezeteket. Szerette a billiárd egyszerű és ügyes játékát; aztán egy másik játékot, amely nem volt oly egyszerű és egészen másfajta ügyességet kívánt: a pókert. Ő volt a legértelmesebb tanítványa egy hideg szemű, szűkszavú amerikainak, aki titokzatos módon a Csendes-óceán végtelenségéről került Macassarba, és miután egy ideig a városi élet forgatagában csatangolt, rejtélyesen eltávozott az Indiai-óceánnak valami napos magányába. A kaliforniai idegen emléke azóta is él a pókerben – amely attól kezdve Celebesz fővárosában népszerűvé vált – és egy erőteljes koktél receptjében, amely a Sunda szálló kínai pincérei közt kwang-tungi tájszólásban leírva mind a mai napig főpincérről főpin cérre száll. Willems szakértő volt az italban, mester a játékban. Ebbeli erényei csak mérsékelt büszkeséggel töltötték el. De gazdájának, Hudignak bizalmára di csekvően és tolakodóan büszke volt. Büszkesége nagy jótékonyságának tudatából, s abból a meggyőződé séből származott, hogy teljesíti kötelességét úgy saját magával, mint általában a nagy világgal szemben. És az az ellenállhatatlan inger, mely szinte elválaszthatat lan a vaskos tudatlanságtól, közlékenységre késztette. Mindig van valami, amit a tudatlan ember tud és sze rinte csak ezt érdemes tudni; ez kitölti a tudatlan em ber egész világát. 8
Willems mindent tudott, ami rátartozott. Azon a napon, amikor a samarangi kikötőben tömérdek ag godalom közt megszökött egy kelet-indiai holland ember kezéből, elkezdte tanulmányozni önmagát, cél jait, képességeit, s azokat a sorsdöntő tulajdonságokat, amelyek mai jövedelmező állásába lendítették. Miután egyszerű és szerény ember volt, sikerei megzavarták, majdnem megijesztették és – miután túlesett a meg lepetés döbbenetén – veszettül önhitté tették. Hitt a maga tehetségében és világismeretében. Tudjanak erről mások is a saját hasznukra s az ő na gyobb dicsőségére. Azok a barátságos emberek, akik hátba szokták veregetni és zajosan szokták üdvözöl ni, hadd tanuljanak példáján. Muszáj volt beszélnie és önérzetesen beszélt. Délutánonként, a kis asztalok mellett, bajuszát bele-belemártva a koktél apróra tört jegébe, kifejtette a siker elméletét; esténként pedig, dákót tartva a kezében, a billiárdasztal fölött tartott előadást valamelyik fiatal hallgatójának. Az alacso nyan függő, ernyős lámpa élénk ragyogásában mintha még a golyók is megálltak és figyeltek volna. Távolabb, a nagyterem árnyában, a kínai pincér fáradtan támasz kodott a falnak s kifejezéstelen arca sápadtan világított a mahagóni jelzőtábla alatt; szemhéjait a késői óra ál mos fáradtságától és a fehér ember érthetetlen, ömlő szavainak zümmögő egyhangúságától elernyedve, le csukta. Aztán a beszélgetés hirtelen megszakadt, a já ték egy éles koccanással újra kezdődött és folyt tovább lágy gurulással s halk puffanással, miközben az ele fántcsont golyó ide-odaszaladgált az elmaradhatatlan 9
szerencsés karambolig. A nagy ablakokon és tárt ajtó kon beáradt a tenger sós párázata, a televény földi és a szállodai kert virágainak sejtelmes illata s elkeveredett a lámpaolaj szagával, amely a leboruló éjszakával egyre nehezebbé vált. A játékosok feje, amint a soros egy-egy lökésnél lehajolt, belemerült a fénybe, majd ismét für gén hátralendült a széles lámpaernyő szürkés homályá ba. A mozdulatlan kínai, mint egy nagy beszélő baba, élettelen hangon egyre olvasta a karambolok számát. A játékot Willems nyerte meg. Azzal a megjegyzéssel, hogy az idő későre jár, és hogy ő házas ember, barátsá gos jóéjszakát kívánt, aztán kilépett a hosszú, néptelen utcára. Ilyenkor a fehér por olyan volt, mintha a földön vakító holdsugár halmaza ragyogott volna, mely elől a szem szívesen menekült az elszórt petróleumlámpák enyhébb világába. Willems a buja, pazar, ágbogas utcai kertek fala mentén ballagott hazafelé. Jobbról-balról a házak virágzó bokrok fekete sűrűjébe rejtőztek. Wil lems maga volt az utcán. Ment az utca közepén, árnya engedelmesen ringott előtte. Willems megelégedetten nézte. A szerencsés ember árnyéka! A koktéltől és saját dicsőségének mámorától kissé szinte szédült. Amint ismerőseinek gyakran elmondta, tizennégy évvel ez előtt, mint hajóinas került keletre. Kis fiú volt. Nagyon kicsike lehetett akkoriban az árnyéka is. Mosolyogva gondolt arra, hogy akkor még nem volt semmije, még az árnyékát sem merte a magáénak mondani. Most pedig a Hudig és Tsa cég meghitt tisztviselőjének ha zafelé ballagó árnyékát látja maga előtt. Milyen nagy szerű! Milyen jó az élet azokhoz, akik a napos olda 10
lon járnak. Akár egy billiárdpartit, úgy megnyerte a játékot az élettel is. Gyorsabban kezdett haladni, mi közben csörgette nyereségét, s azokra a napokra gon dolt, melyek mint fehér kövek jelezték életének útját. Eszébe jutott a pónilovakért tett lomboki utazás. Ez volt az első fontosabb üzlet, amelyet Hudig rábízott. Aztán visszagondolt a nevezetesebb ügyekre: a sima ópiumüzletekre; a törvénybe ütköző puskapor-árusí tásra; a becsempészett puskák híres esetére és a goaki rádzsával kötött nehéz üzletre. Tisztára szerencse volt, hogy ez sikerült. A kegyetlen, vén uralkodóval tanács termében mérte össze erejét s megvesztegette egy ara nyozott üveghintóval, amelyet most a rádzsa, mint a hír meséli, tyúkólnak használ. Teljesen levette az öre get a lábáról s becsapta mindenképpen. Csak így viszi az ember valamire. Elítélte azt a kezdetleges becstelen séget, amely mélyen belenyúl a pénztárba, de az ember megkerülheti a törvényt s érvényesítheti a kereskede lem elveit a legvégső következményekig. Vannak, akik ezt csalásnak mondják. Ezek a bolondok, a gyengék, a megvetésre méltók. A bölcsek, az erősek, a megbe csültek nem ingadoznak. Ahol ingadoznak, ott nincs hatalom. Gyakran magyarázta ezt fiatalembereknek is. Ez volt Willems doktrínája, s ő maga példájával tün döklően igazolta a doktrína igazságát. Nap-nap után így tért haza éjjelente, a mindennapi vesződség és szórakozás után, öndicsérő hangjának csengésétől mámorosan. Harmincadik születésnapján is így ballagott hazafelé. Jó társaságban kellemes, zajos estét töltött, s miközben a néptelen utcán lépkedett, 11
