ÉVFORDULÓ
Japán története évszámokban
Japán története dióhéjban A kezdetektõl napjainkig Japán-szigetek a monszunövbe tartoznak, rizstermesztésre alkalmas kevés földdel (területének alig több mint 10%-a mûvelhetõ). A többi meredek, magas hegyekkel, mély, néhol szakadékszerû völgyekkel, sebes folyású keskeny folyókkal, erdõkkel borított vidék. Az éghajlat változatos: meleg, nagyon csapadékos, fülledt, párás nyár, tájfunokkal terhes õsz, nagyon hideg, szelet és sok havat hozó tél, áradásokkal, erõs széllel érkezõ tavasz. Mindehhez még erõs vulkanikus tevékenység, évi több száz kisebb-nagyobb földrengés társul szökõárral, földcsuszamlásokkal, hegyomlásokkal. Az emberi élet számára meglehetõsen zord körülményeket biztosító táj.
A
Õstörténet: népcsoportok keveredése A Japán-szigeteket egy törésvonal mentén felgyûrõdött hegylánc alkotja, Ajnu férfi. Ahogy Japán õsi lakóit 1898 körül elképzelték. Kézzel színezett albuminkép
amely a jégkorszakokban összefüggött az ázsiai kontinenssel. Az emberi jelenlétre utaló legkorábbi leletek 130 ezer évesek. 32 ezer évvel ezelõttõl található õskõkori, paleolit kultúrák létezését bizonyító leletanyag. 13 ezer éve, az utolsó jégkorszakot követõ felmelegedés következtében a tengerszint emelkedett. Ekkor alakult ki a mai Japán-szigetvilág. Ebben az idõszakban egy nagyobb, eszközhasználatban fejlettebb, gyûjtögetõ társadalom tûnt fel. A régészek Dzsómon-kultúrának hívják. Nevét az agyagedények jellegzetes zsinórmintás díszítésérõl kapta. E kor-
Kr. e. 14 000-tõl. A Dzsómon-kultúra korszaka. Kr. e. 600. A legenda szerint az elsõ császár (tennó), Dzsinmu trónra lép. Ez a japán idõszámítás kezdete. Kr. e. 3. sz. Elterjed a földmûvelés és a fémmûvesség. 4. sz. A Jamato törzs Hokkaidó kivételével egyesíti a Japán-szigeteket, létrejön az elsõ államalakulat. 6. sz. A buddhizmust pártoló Sótokú herceg „Tizenhét cikkelyes alkotmánya” a konfucianizmus eszmeiségének elsõ jelentõs megjelenése. 645. Megkezdõdik a Taika-reform: kínai mintára erõsen decentralizált, szigorú alá-fölérendeltségre épülõ államot hoznak létre. 710–794. A Nara-korszak. Heidzsó (ma Nara) néven geometriailag megtervezett állandó fõvárost alapítanak. 724. Sómu japán császár (ur. 724–749) államvallássá teszi a buddhizmust. 794–1185. A Heian-korszak. A fõvárost Heiankjóba (ma Kiotó) költöztetik (1868-ig ez a császári székhely). 9. sz. Az egymással harcoló családok, tartományi vezetõk fegyveres kíséretének tagjaiból, a szamurájokból új társadalmi réteg alakul ki. 1068. Goszandzsó tennó (császár) véget vet a Fudzsivara család befolyásának. Ezután a trónjukról lemondott, szerzetesi fogadalmat tett császárok kormányoznak. A helyi hatalmasságok közül kiemelkednek a császári család mellékágai, a Tairák és a Minamotók. 1159–1160. A Heidzsi-zavargások. A Tairák és a Minamotók versengésébõl ideiglenesen az elõbbiek kerülnek ki gyõztesen. 1180–1185. A Gempei-háború. Minamoto no Joritomó megsemmisíti a Taira családot. 1192-ben felveszi a sógun címet, amelyet 1868-ig viselnek Japán tényleges uralkodói. A császár udvara Kiotóban marad, a sógun Kamakurából irányítja az államot. 1185–1333. A Kamakura-korszak. A nyugat-európai hûbéri rendszerrel mutat rokon vonásokat. 1333–1600. Muromacsi-kor. Az Asikaga családból származó sógunok uralkodnak, székhelyük Kiotó Muromacsi negyede. 1467–1477. Az Ónin-háború során felbomlik az Asikaga-sógunátus által fenntartott központi hatalom. Az ország független feudális fejedelemségekre esik szét, élükön a daimjóknak nevezett tartományurak állnak. 1543. Elsõ európaiként portugál kereskedõk jelennek meg Japánban. 1573. Oda Nobunaga daimjó megfosztja hatalmától Asikaga Josiakit, ezzel megdönti a kiotói Asikaga-sógunok uralmát és harcot kezd a tartományurakkal Japán újraegyesítéséért.
3
1600–1868. Az Edo- vagy Tokugavakorszak. Tokugava Iejaszu daimjó felveszi a sóguni címet. Székhelyét Edóban (a mai Tokió) alapítja meg. A Tokugavák felszámolják az európaiak befolyását: a keresztények elüldözése után 1635-tõl kezdve teljesen elzárják Japánt az európaiak elõl. 1853-tól. Az USA és az európai hatalmak egyenlõtlen szerzõdések megkötésére kényszerítik a sógunkormányt. 1867. Tokugava Josinobu visszaadja a politikai hatalmat a császárnak. A Meidzsi (felvilágosult kormányzás) néven meghirdetett új történelmi korszak modernizálást, terjeszkedést és nagyhatalmi törekvéseket hoz. 1894–1895. A japán–kínai háború. Kína lemond Tajvanról Japán javára, Korea önállósul. 1904–1905. Az orosz–japán háború. A portsmouthi békében Oroszország átengedi Japánnak Port Arthur és a Liaotung-félsziget bérletét, Szahalin szigetének déli részét, valamint Koreát és Mandzsúriát japán érdekterületnek ismeri el. 1910. Japán annektálja Koreát. 1912–1926. A Taisó-kor Japánban. 1922. február 6. A washingtoni konferencián öthatalmi flottaegyezményt írnak alá. Nagy-Britannia, az USA, Japán, Franciaország és Olaszország hadiflottáinak arányát 5:5:3:1,75:1,75-ben állapítják meg. 1926. A Sóva-kor kezdete. Taisó császár halála után helyére fia, Hirohito kerül. 1931. Mandzsúria Japán kézre kerül. 1932. február 18. A japánok Mandzsúriában bábállamot (Mandzsukuo) hoznak létre. Kormányzójává, majd császárává az utolsó kínai császárt, Pu Jit teszik. 1936. november 25. Németország és Japán aláírja az antikomintern paktumot . 1937. Japán–kínai háború (1945-ig tart). 1940. szeptember 27. Japán, Németország és Olaszország háromhatalmi egyezményt köt. Elismerik Japán vezetõ szerepét Ázsiában. 1941. december 7. Japán megtámadja az USA-t. 1945. augusztus 6. és 9. Atombombatámadás Hirosima és Nagaszaki ellen. 1945. szeptember 2. Japán aláírja a feltétel nélküli megadást. 1951. szeptember 8. A gyõztes hatalmak közül az USA, Nagy-Britannia és Franciaország (a Szovjetunió és Kína nem), valamint további 46 állam San Franciscóban békét köt Japánnal. Japán visszanyeri teljes szuverenitását, de elveszti Koreát, Tajvant, a Kuril-szigeteket, Szahalin déli részét és Mandzsúriát, illetve mandátumterületeit. Japán beleegyezik, hogy továbbra is amerikai haderõk állomásozzanak területén. 1989. A Heiszei-kor kezdete. Hirohito császárt halála után a trónon fia, Akihito követi (1990. november 22-tõl).
Oprán Emese
4
Dzsómon-kori zsinórszak (Kr. e. 14. évezredtõl Kr. díszítésû agyagedény e. 3. század elejéig) emberei készítették – japán régészek szerint – a világ elsõ agyagedélyozták mûködését. Ezek nyeit és -figuráit. értelmében az uralkodó – Vitatott kérdés, hogy ez a néakit ekkortól neveztek kínai pesség – vagy népességek – a mai mintára tennónak, „mennyei japánok õsei-e, illetve van-e közük császárnak” – az ország a mai japánoknál régebben a szigeegész területe és népe teken lakó ajnukhoz (akik mára alig felett abszolút hatalom20 ezren maradtak Hokkaidón). Egyes mal, istenként uralkodott. vélemények szerint a Japán-szigetvilág Hatalmát a törvényeknek megfelelõen elsõ lakói, közöttük feltehetõen a mai az intézmények és a kinevezett hivatalajnuk õsei Észak- és Kelet-Ázsiából az nokok révén gyakorolta, minden föld akkor még létezõ földhidakon érkeztek az õ tulajdona lett állami földként. erre a területre mintegy 35 A Nara-kor (710–794) az átvételek ezer évvel ezelõtt. Más kutaés a kínaias kultúra idõszaka Japántók szerint néhány népcsoban: a buddhizmus, konfucianizport hajóval is jött erre a mus, kínai írásrendszer, jogrendvidékre Délkelet-Ázsiából szer, kínai mûveltség és szokások a csendes-óceáni nagy vánátvétele és meghonosításának dorlási idõszakban. A legideje. inkább elfogadott véleJapánban azonban a magánmény az, hogy a japán nép földtulajdon és a nemzetségi elv több irányból érkezett népis megmaradt a társadalomszercsoportok keveredésébõl vezésben. A 10. század végére a alakult ki. hatalom alapja a magánbirtok A zsinórmintás kerálett, s a földet birtoklók különmiákat elõállító népeket bözõ rétegeit bonyolult függõ(Dzsómon-kultúra) az ségi rendszer kötötte össze, úgynevezett Jajoi-kormely leginkább az európaihoz szak követte. Idõhatárát hasonló hûbéri hierarchiával a régészek a Kr. e. 3. jellemezhetõ. (Ez a fejlõdés Bronzharang a Jajoi-korból. századtól a Kr. u. 3. szá- (Kr. e. 3. sz.–Kr. u. 3. sz.) Ázsiában máshol nem találzadig tartó idõszakra teható.) szik. A kontinensrõl átkerülõ rizsAz állami földek – és az onnan betermesztési és öntözési technikák jelen- folyó adók – csökkenésével a központi tek meg, és fémeszközöket készítettek. hatalom rendfenntartó ereje egyre A törzsek vezetõit hatalmas halomsí- gyengült, a 10. századra megszûnt a rokban temették el. központi hadsereg. A vidéki földbirtokosok, tartományurak, templomok, földesgazdák kis birodalmainak fontos réAz elsõ államszervezetek, 3–9. század sze volt magánhadseregük. Ebbõl a saAz elsõ államalakulat a leghatalma- ját fegyveres erõbõl alakult ki a szamusabb törzs, a Jamato nemzetség vezeté- rájréteg. sével a 3–4. században jött létre. A 7. század folyamán a laza államszövetsé- Bezárkózás, 9–12. század get kínai mintára egy központosított, szigorúan szervezett állammá alakították A 9. században a Kínai Birodalom megát. Az akkor már évezredes Kínai Biro- gyengült, Kelet-Ázsiában új államok jedalom kultúrája, jól szervezett állama lentek meg (például a Koreai-félszolgált példaként. A reform részben a szigeten). Japán bezárkózott. A 12. belsõ hatalmi harcok megszüntetését, század második feléig nem érintkezett részben a Kína és a Koreai-félsziget a kontinenssel. Ez adott lehetõséget a államai felõl érkezõ külsõ fenyegetés sajátosan japán kultúra megszületéséelhárítását célozta. A 8. századi jog- nek és fejlõdésének. A Heian-korszak gyûjtemények (Ricurjó) meghatároz- (794–1185) folyamán megjelentek a jaták az új állam szerkezetét és szabá- pán nyelven és japán írással írt, japán
A császárság japán császári dinasztia az egyedüli a világon, mely ugyanazon országban megszakítás nélkül uralkodik a császárság kialakulásától (igazoltan a 4–5. század) a mai napig. A 8. századi japán krónikák szerint (amelyek 1945ig a hivatalos állameszmét jelentették) az elsõ japán császár a sintó panteon fõistenének egyenes ági leszármazottja volt. Isteni személy, és egyben a sintó, az õsi japán hitvilág „feje”. Elsõsorban vallási vezetõként tevékenykedett, és a legitimáció forrása volt a legfõbb államhivatalokat birtokló – és ténylegesen kormányzó – nemzetségek számára. A japán császárság intézményének jellegzetessége, hogy a császár szeméHirohito (uralkodói nevén Sóva), a 124. japán lye már a kezdetektõl csak szimbólum császár hagyományos öltözékben, volt, és nem valós politikai hatalom mint a sintó egyház feje, 1926 körül birtokosa. A 12. század végétõl a 19. század közepéig a hatalom a szamurájok hûbérura, a sógun kezében volt. Õket névleg a császár nevezte ki, hatalmuk legitimációja tõle eredt, ugyanakkor a császár és udvara nem avatkozhatott bele a politikába. Isteni származásáról a császár 1946. január 1-jén mondott le. Kétezer éve a császár a nemzet egységét, a japán történelem és állam folytonosságát szimbolizálja.
A
Minamoto no Joritomo (1147–1199), az elsõ Kamakura-kori sógun
ízlésvilágot tükrözõ sajátos irodalmi mûfajok. A vidéki elit harcos réteg – szamuráj vagy busi – megerõsödött. A 12. század végén a szamurájok az egyik magasra emelkedett család vezetésével megalakították saját „kormányukat”, s a politikai hatalmat kivették az udvari arisztokrácia kezébõl. A Kamakura-korszakban (1185– 1333) a sógun, a szamurájok legfõbb hûbérura, a császártól katonailag kikényszerített felhatalmazással az egész országra kiterjedõ végrehajtó és ellenõrzõ rendszert épített ki vazallusaival. Az intézmények: sóguni államtanács, kincstár, a tartományokba kirendelt védnök (sóguni helytartó) és a magánbirtokokra (!) kihelyezett sóguni intézõ. A sógun ezen intézményekkel az összes tartományt, a magánbirtokok területét, a birtokosokat, a szamurájokat, az udvari nemeseket és a császári udvart is irányítani és ellenõrizni tudta. A császár és az udvari arisztokrácia felsõbbsége névlegessé vált, legfõbb tevékenységük a mûvészetek gyakorlása maradt. A busihatalom 1868-ig tartott. A harcosok rétegének megjelenése nemcsak a politikai struktúra átalakulását vonta maga után, hanem a mûvészi ízlés változását, a filozófia és vallás újabb irányzatainak érvényesülését, a társadalmi szervezõdés új formáinak kialakulását is. (A szamurájok klasszikus korszaka a 15–16. század. A szamuráj harcmûvészet kikristályosodása, a szamurájetika megformálása ekkor történt meg.)
Szamurájhagyományok japán szamurájok (busik) 600–800 évig uralták országukat, és kultúrájuk a nemzeti mûveltség alapvetõ része lett. Harci erejükre a 10. században lett igazán szükség, amikor a központi hatalom már nem mûködött. A harcos csapatok Szamurájok harca. Színes nyomat a Heian-kori eredetileg családi Heike monogatoriból. A 12. századi mûben az eszményi harcos alapon szervezõdhõsiességének végsõ próbája az élet feláldozása a hûbérúrért tek, a családfõ körül csoportosultak a család férfi tagjai, a rokon fiúk, illetve a háziszolgák, a szolgálatban álló parasztok és hûségüket felajánló kisebb gazdák. A tagokat szoros függõségi rendszer kötötte össze. A busicsoportok egymással is függõ viszonyba kerültek. A szamurájkultúra alapja filozófiai, vallási, társadalmi és katonai eredetû. Konfucianizmus, zen buddhizmus, busidó és a családmodell együttesen alakította ki a szigorú morált és etikát. A hagyományokat, szabályokat és szokásokat a 17. század elejére rendszerezték a busidó („a harcos útja”) nevû íratlan erkölcsi kódexben. Az eszményi szamuráj nemcsak kiváló harcos, hanem mûvelt is volt. Elsajátították az arisztokrácia mûveltségét, és emellé saját ízlésviláguknak megfelelõ jellegzetes stílust teremtettek. Legfontosabb értékeik a hõsiesség, a hûség, a családi dicsõség és a harci jártasság voltak.
A
5
Hadakozó tartományok, 15–16. század A Kamakura-korban még viszonylag erõs és szilárd volt a busi központi hatalom, de a Muromacsi-korban (1333–1600) kitört tartományi zavargások és helyi háborúskodások miatt a szamurájok központi hatalma is elveszítette irányító és ellenõrzõ erejét. A tartományokban a szinte állandóvá váló háborúskodásban végül egy-egy nagyúr vált a terület egyedüli urává, és a tartományban élõ szamurájok az õ vazallusai lettek. A következõ korszak neve – „hadakozó tartományok kora”, 1467–1560 – arra utal, hogy az így létrejövõ független uradalmak folyamatosan harcban álltak egymással a területekért, illetve a hatalomért. A 16. század elsõ harmadára mintegy 250 önálló tartomány alakult ki, mindegyik saját uralkodóval. A széttagoltság azonban nem csak háborúskodást jelentett az országnak. A kontinensrõl újabb ismeretek érkeztek, a kereskedelmi cikkek mellett. A mezõgazdasági termelékenység növekedett, a különbözõ területek egyedi termékei állandósuló piacokon – a városokban – cseréltek gazdát az egyre növekvõ számban megjelenõ kereskedõk révén. Különösen a tartományurak központi vára körül jöttek létre a nagyobb városok, a jelentõs önálló rétegként megjelenõ városlakó – kézmûves és kereskedõ – népességgel. Az önállóságra kényszerített – magára hagyott, de az adókötelezettségeket teljesíteni köteles – vidéken megkezdõdött a faluközösségek kialakulása, amelyek zárt, hierarchikus és önigazgató egységekként foglalták keretbe a parasztság életét. Ekkor (1543) érkeztek elõször európaiak Japánba, s bár az általuk hozott puska és dohány hamar meghonosodott, hatásuk még nem lehetett hosszan tartó és jelentõs. Néhány évtizedes jelenlét után az ismét egységesedõ országból kiszorították az idegeneket, az általuk terjesztett kereszténységgel együtt.
Országegyesítés: békés elzártság, 1600–1868 A széttagoltságot az egységesítés idõszaka követte. A 17. század elejére három nagy hadvezérnek kevesebb mint 50 év alatt sikerült megteremteni az
6
Terakoja iskola lányok számára. Edo-kori színezett fametszet
Kabuki színészek. A színészportré – mint mûvészeti ág – az Edo-kor kedvelt mûfaja
ország egységét. A Tokugava-sógunok a japán történelem legszilárdabb, két és fél évszázadon keresztül fennálló hatalmi rendszerét építették ki. A Tokugava- (vagy más néven Edo-) kor (1600–1868) a japán történelem legbékésebb korszaka volt, a középkori anarchia után az országegyesítés befejeztével, majd a külvilág (spanyol, portugál hittérítõk és kereskedõk) fokozatos kizárásával lehetõség nyílt a békés, külsõ hatásoktól mentes fejlõdésre. Szigorúan ellenõrzött hie-
rarchikus társadalom, erõs központi államszervezet, agrárgazdaság, fejlett pénzgazdálkodás, jelentõs urbanizáció, önálló városi kultúra, magas szintû jog-
felfogás, törvényi szabályozottság és iskolázottság jellemezte ezt a korszakot. A 30 milliós népesség nagy többsége (85%) az agrártársadalomhoz tartozott. A falvak autonómiája, az árutermelésre berendezkedett tehetõs parasztgazdák rétege, a bérleti rendszer egy Ázsiában szinte páratlan életszínvonal-emelkedést biztosított nekik, és nagyszámú munkaerõ-felesleget is teremtett. A városi népesség (15%) egyrészt a hosszú békeidõben civil állami hivatalnokokká vált mûvelt szamurájrétegbõl, másrészt a gazdag, autonóm polgárságból állt. A már létezõ fejlett pénzgazdálkodás (a tõkeerõs kereskedõházak szinte bankokként tevékenykedtek) túlnõtt az agrárgazdaság keretein. Az Edo-korszakot a városi kultúra korszakának lehet tartani. A polgárság megteremtette saját mûvészeti mûfajait (színház, bábszínház, városi szórakoztató irodalom, a híres japán fametszetek), amelyek a nemzeti kulturális hagyomány részei lettek. Az elszigeteltség alatt kialakult az erõs hagyományokkal rendelkezõ homogén nemzeti kultúra, amely a késõbbiekben meg tudta tartani az átalakuló ország etikai-szellemi egységét.
A reformok kora, 1868–1914 Japán a 19. század közepéig elzárt ország volt, s ennek az lett a következménye, hogy lemaradt a technikai fejlõdésben. Amikor az 1850-es évektõl kezdve megjelentek a japán partoknál az ország megnyitását követelõ amerikai, angol, francia és orosz hajók, nyilvánvalóvá vált a Nyugat technikai fölénye, s az is, hogy ezzel Japán nem szállhat szembe. A „császárság hatalmának visszaállítása” programjával 1868-ban uralomra került csoport meghirdette az új (Meidzsi) korszakot: az ország gazdasági és állami berendezkedésének nyugati mintájú átalakítását. Japán „megnyitása” után feszített tempójú, irányított modernizációt kezdett, hogy technikai lemaradását behozza és egy modern államot építsen fel, amely az akkori hatalmakkal minden tekintetben egyenrangú. A modernizáció – nyugati mintájú államberendezkedés (parlamentáris rendszer) kiépítése, közigazgatási reform, hadseregszervezés, földreform,
A Port Arthur bevételét elõsegítõ nan-shani csata, 1904. május 25. A propaganda célzatú japán fametszet a japán (technikai) fölényt és hõsiességet emeli ki
iparosítás, bankrendszer kialakítása – a társadalmat is megváltoztatta, eltörölte a korlátokat. A modern államszerkezet és gazdaság kialakítása a századfordulóra lezárult. A Japán történelem aranykora kezdõdött el ekkor és tartott az elsõ világháború végéig: folyamatos gazdasági fejlõdéssel, gyarapodással és gyõzelmekkel. Az iparosítás és a gyors népességnövekedés azonban az azelõtt önel-
látó, de ásványkincsekkel és nyersanyagokkal nem rendelkezõ országot teljességgel kiszolgáltatottá tette. A gazdaság problémája, a külkereskedelmi mérleg egyensúlya nemzetbiztonsági kérdés lett, amelyet részben békés kereskedelemmel, részben területszerzésekkel, katonai eszközökkel próbáltak megoldani. Kína vonzóvá vált, hatalmas területével, nyersanyagforrásaival, ásványkincseivel, felvevõpiacával. Ez
A zen kultúrája szamurájok jellegzetes stílust teremtettek, amelyhez az eszmei – filozófiai és vallási – alapot a zen buddhizmus szolgáltatta. A zent a többi buddhista irányzattól az egyén és az individuum fegyelmezésének hangsúlyozása különbözteti meg. A 12–13. században terjedt el Japánban. Az egyszerûség, egyenesség, az A puritán egyszerûségû zen kert – ülõ helyzetben végzett a kifinomult mûvészi ízlés példája meditáció szigorúsága, a személyes erõfeszítéssel elérhetõ megvilágosodás lehetõsége, a lényegre törõ gondolkodás transzcendens és mindennapi síkon is eligazítást adott az életvitelhez. Önfegyelem, összpontosítás, szigorú munka a mindennapokban: ez a kívánatos viselkedés alapja, amely a már nem katonáskodó szamurájok életvitelét is meghatározta. A zen mûvészet szigorú egyszerûsége, letisztult formavilága, jelzésszerû, de mégis egyenes mûvészi kifejezésmódja tökéletesen megfelelt a szamurájok puritánabb életvitelének és szemléletmódjának, amelyhez azonban finom mûvészi ízlés társult. A tusfestészet színtelen, jelzésszerû vonalakkal a valóságot csak sejtetõ ábrázolásmódja, a „száraz kertek” (amelyekben csak homokkal, kaviccsal és kövekkel jelzik a természet világát), a teaszertartás mesterkélten egyszerû kellékei voltak ennek a finom ízlésû világnak a jellegzetes kifejezõi.
A
7
vezetett az 1894–1895-ös japán–kínai háborúhoz, melyben Japán tíz hónap alatt gyõzelmet aratott, és amellett hogy birtokait (Tajvan, Okinava) és érdekszféráját (Korea) Kínával elismertette, még óriási hadisarcot és kínai területeket is kapott. Japán legyõzte az egykori civilizációs mintát, és a helyére lépve Ázsia nagyhatalmává lett. A kontinensen való terjeszkedése azonban az orosz expanzióba ütközött, és ez az ellentét vezetett az 1904–1905-ös orosz–japán véres háborúhoz, amelyben Japán ismét gyõzelmet aratott, és ezáltal egyenrangúvá vált a nyugati nagyhatalmakkal. Az elsõ világháborúban Japán Anglia szövetségeseként vett részt, bár hadi eseményekbe nem kapcsolódott. Szállítóként viszont hatalmas haszonra tett szert, és területeket foglalhatott el.
Fellendülés, válság, nyugati életformák, 1912–1926 Meidzsi császár halála 1912ben egy korszak végét is jelölte. A fél évszázados nagy átalakulás lezajlott. Már olyan nemzedékek éltek Japánban, amelyek a nyugati kapitalizmus mintáit befogadó új világban születtek. A hatalmat különbözõ elit csoportok (udvari tisztviselõk, közhivatalnokok, hadsereg, flotta, parlamenti pártok, gazdasági elit) birtokolták kényes egyensúlyban. A parlament mûködése még nem szilárdult meg, a császár hatalma viszont abszolút volt, amit azonban nem õ, hanem a nevében fellépõ csoportok gyakoroltak. Az 1912-tõl 1926-ig tartó Taisó-kort a „liberális húszas évek” megjelölésével szokták emlegetni. A nyugati típusú parlamentáris, polgári kormányzás korszaka volt ez, a nyugatias életforma, stílus, divat és életérzés megjelenése Japánban. A háborús konjunktúra vége (1918) nagy csapást jelentett a japán ipar számára. Japán modern kori gazdasági
8
fejlõdésében (1880 és 1945 között) az 1920-as években volt a leglassúbb a növekedés, komoly válsághelyzet alakult ki több alkalommal is. 1926-tól új korszak kezdõdött: Sóva (Hirohito) császár uralkodása (egészen 1989-ig). 1930-ban a világválság nagy erõvel elérte Japánt, a külföldi piacok elvesztek, a bankok tönkrementek, a termelés visszaesett, a japán exporttól külföldön magas vámokkal védték a belsõ piacokat. Mindez a gazdasági összeomláson túl tudati válságot is elõidézett az országban: a Nyugatból való kiábrándulást. Elõtérbe kerültek a japán értékek, a nemzeti jellegzetességek, a saját fejlõdés elemei. Szélsõséges politikai ideológiák hódítottak, amelyek sajátos módon ötvözték a japán hagyományokat a modern radikális eszmékkel. Az 1920-as évek kényes egyensúlya felbomlott, és a hatalmi ûrt az egyre erõsödõ hadsereg töltötte be.
„Megoldás” – területi hódítások, 1931–1945 1931-ben japán csapatok támadást indítottak Kínában, amivel megkezdõdött egy majdnem 15 éves küzdelem Kína és Japán között. 1932-ben az elfoglalt mandzsúriai területeken létrehozták Mandzsukuo japán bábállamot, amelyet a Népszövetség nem ismert el, sõt kizárta Japánt a tagjai közül. 1936-ban Japán aláírta az antikomintern paktumot Németországgal, amivel egy új szövetségi rendszerbe tagolódott, bár attól függetlenül saját háborúját vívta. 1937-ben a Japán Birodalom elfoglalta Kína egyes részeit, elindítva a második kínai–japán háborút. A belpolitikában egyre diktatórikusabb elemek kaptak szerepet: a politikai ellenzék üldözése, nacionalista és militarista propaganda, a pártok betiltása (1940). A japán stratégia célja a haditengerészeti fölény megszerzése volt a csendes-óceáni térségben, majd a fontos nyersanyaglelõhelyek megszerzésével elõnyös béke megkötése az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával. 1941. december 7-én Japán megtámadta a Pearl Harbor-i amerikai haditengerészeti bázist és hadüzenetet küldött az Egyesült Államoknak. 1942-re érte el a birodalom a legnagyobb kiterjedését: ellenõrzése alatt tartotta Kína nagy részét, Koreát, szinte a teljes Délkelet-Ázsiát (Indokína, Malajzia, Burma, Thaiföld, Fülöp-szigetek, Indonézia) és a csendes-óceáni szigetvilágot, egészen Ausztrália partjaiig. Az amerikaiak ellentámadásba kezdtek, és 1943–1944 folyamán sorra visszafoglalták a japánok területeit. 1945 februárjában az amerikai légierõ megkezdte a japán hadiüzemek és városok módszeres bombázását. Miután az USA az atombombát is bevetette Japán ellen és a Szovjetunió is belépett az ország elleni háborúba, Japán augusztus 15-én feltétel nélkül megadta magát a szövetségeseknek. A háború Japánban több millió emberéletet
park biztosítása – segítette a rekonstrukciót.
Modernizáció és hagyomány, 1951-tõl
Nagaszaki romjai az atomtámadás után
követelt és jórészt elpusztította az ország gazdaságát és infrastruktúráját.
Amerikai megszállás, újjáépítés, 1945–1951 A világháború után Japánra hat és fél éves amerikai katonai megszállás és gyámság várt, amely incidensek nélkül zajlott le. A japán nép kollektív célja (amellyel mindig is mozgósítani lehetett a társadalmat) ekkorra az újjáépítés és a talpra állás lett, és ehhez akkor az amerikaiak segítséget nyújtottak – ez motiválta a japán együttmûködési készséget. A megszállás fõ célja Japán átalakítása, demilitarizálása és demokratizálása volt, és ugyanolyan horderejû reformfolyamatot jelentett, mint a Meidzsi kori modernizáció. Földreform, emberi jogok az alkotmányban, általános választójog, a császár szimbolikus szerepre korlátozása, közigazgatási decentralizációs reform, az oktatás átalakítása, demilitarizálás, politikai tisztogatás, titkos szabad választások, parlamenti reform, a háborúról és a hadsereg fenntartásáról való lemondás – a mai demokratikus Japán megteremtése zajlott le akkor, amerikai vezénylettel. 1948-ban a világpolitikai helyzet változása felértékelte Japán szerepét az USA számára, és érdekeltté tette abban, hogy Japán gazdaságilag megerõsödjön. Amerika részben elengedte a japán háborús jóvátételt, részben pénzügyi stabilizációs politikával és konkrét segélyekkel – az amerikai piac megnyitása a japán áruk elõtt, technológia átadása, hitelek nyújtása, gép-
1951. szeptember 8-án San Franciscóban 48 állam békeszerzõdést kötött Japánnal. Az ország visszanyerte teljes szuverenitását, és nekilátott, hogy átalakított gazdaságát és teljes berendezkedését nemzeti sajátosságaihoz igazítsa. Az 1950–1953 között zajló koreai háború fellendítette a japán gazdaságot, áruik keresettek lettek, fejlõdött a háború elõtt már világszínvonalon termelõ nehézipar. Az ipar újjáépítésében fontos szerepe volt az állami ellenõrzésnek, amely az olyan – az iparosítás elsõ szakaszában kulcsfontosságú – ágazatok fejlesztését szorgalmazta, mint az acélipar, a hajógyártás, a szénbányászat és a vegyipar. A japán gazdaság fejlõdése meghaladta az évi 10%-ot. Az 1960-as évek második felében óriási ütemben indult meg az autók gyártása és exportja, valamint az elektronikai ipar felfutása. Japán 1968-ra a világ második legfejlettebb piacgazdasága lett. Az 1970-es évek energiaválságára az ipar szerkezetátalakítással válaszolt: a kevésbé energiaigényes,
A japán GDP növekedése 1955–1995 között (milliárd japán jen) Év
GDP
1955
52 271,0
1960
76 414,6
1965
110 946,7
1970
182 944,3
1975
227 821,8
1980
285 851,9
1985
342 399,8
1990
429 860,4
1995
465 036,5
Kiss Sándor közlése.
viszont magas fokú technikai fejlettséget és szakértelmet igénylõ iparágak fejlesztésével: csúcstechnológia, elektronika, számítástechnika stb. A sikerekben nem kis szerepet játszott a sajátos japán menedzsment-, valamint a munkáltatói rendszer, amely a közösségi és családi szervezõdés hagyományait vette mintának. A kormányzatnak méltó partnere volt a közös célért jól mozgósítható, fegyelmezett, keményen dolgozó japán társadalom, amely a gazdasági sikerek elérését mindennél fontosabbnak tartotta, mert ezáltal nemcsak az ország erõsödését – és ezzel saját sorsának jobb alakulását – remélte, hanem a világháborúban elvesztett presztízs és kedvezõ országimázs visszaszerzését is. FARKAS ILDIKÓ
Tokió modern Sindzsuku kerülete, elõtérben a Sinkanszen gyorsvasúthálózat egyik szuperexpressze
9
