JOSÉ RODRIGUES DOS SANTOS
A 632-es KÓDEX Fordította:
Nagy Viktória
K O S S U TH K IA D Ó
Florbelának, Catarinának és Inêsnek
„Az idő feltárja az igazságot.” SENECA: DE IRA
A regényben említett könyvek, kéziratok és dokumentumok mindegyike létezik. A 632-es kódex is.
Prológus Négy. Az idős történész nem tudta, honnan is tudhatta volna, hogy már csak négy perc van hátra az életéből. A szálloda liftje tárt ajtókkal várta, a férfi pedig megnyomta a tizenkettes gombot. A felvonó elkezdte útját fölfelé, utasa pedig belenézett a tükörbe. Öregnek látta magát: a feje csaknem teljesen kopasz volt, csak a füle mögött és a tarkóján volt némi haja, és az is fehér volt, mint a hó. Akárcsak gyér szakálla, amely sovány, beesett, mély ráncokkal barázdált arcát fedte. kinyitotta a száját, és megvizsgálta elhanyagolt fogait is: fakó sárgán vicsorogtak rá. Csak a műfogai ragyogtak fehéren, makkegészséget hirdetve. Három. A lift kellemesen csilingelő tin hanggal közölte vele, hogy megérkezett, legyen szíves kiszállni és elmenni a halálba, mert őrá, a liftre, más vendégek is várnak. Az öreg kilépett a folyosóra, balra fordult, és jobb kezével előkereste a zsebéből a kulcsot: egy fehér kártya volt az, amelynek az egyik oldalán a szálloda neve állt, a másikon pedig egy fekete csík – ez tartalmazta a kulcs kódját. A férfi bedugta a kártyát az ajtón lévő résbe, mire felvillant egy zöld fény, majd elfordította a gombot, és belépett a szobába. Kettő. A légkondicionáló száraz, fagyos lehelete fogadta, a jóleső hidegtől felborzolódtak a szőrszálai, és arra gondolt, milyen jó is ez a felfrissülés, ha az ember az egész délelőttöt az utca perzselő hőségében töltötte. Lehajolt a hűtőhöz, kinyitotta az ajtaját, kivett egy pohár gyümölcslevet, és odalépett a nagy ablakhoz. nyugodt sóhajtások közben csodálta meg az ipanema magas és ódon épületeit. éppen szemben volt egy ötemeletes kis, fehér épület, amelynek türkizkék medencéje hívogatóan, felüdülést ígérve csillogott a teraszon a délutáni napsütésben. Mellette egy magasabb, sötét épület ágaskodott, hatalmas, székekkel és nyugágyakkal telezsúfolt teraszokkal. A háttérben a dombok úgy ölelték körbe a betonerdőt, mint valami hullámzó zöldesszürke kerítés. A Corcovadón kitárt karral álló Megváltó krisztus szobra oldalról látszott, elefántcsontszínű, nyúlánk alakja oltalmazón magasodott a város fölé, de aprónak és törékenynek tűnt, ahogy ott egyensúlyozott Rio de Janeiro legmagasabb dombján, a feneketlen mélység fölött, a kis fehér felhőpamacs fölött lebegő kilátó tetején. Egy. Az öreg a szájához emelte a poharat, és érezte, ahogy a narancssárga folyadék édesen és hűsítően lecsorog a torkán. A mangólé volt a kedvenc itala, leginkább azért, mert a cukor kihangsúlyozta a trópusi gyümölcs mézédes fanyarságát. Ráadásul a gyümölcsléárusok tiszta mangólevet préseltek, hozzáadott víz nélkül, frissen hámozott gyümölcsből, így aztán a rostok is benne voltak a sűrű, élénkítő italban. Az öreg lehunyt szemmel, lassú élvezettel ízlelgetve, az utolsó cseppig megitta az italt. Amikor végzett, kinyitotta a szemét, és gyönyörködve nézte a szemben lévő épület teraszán csillogó kék medencét. ez volt az utolsó kép, amit felfogott. Fájdalom. Ebben a pillanatban éles fájdalom nyilallt a mellkasába, összegörnyedt, görcsbe rándult, és amikor a fájdalom elviselhetetlenné vált, elvágódott. Magatehetetlenül feküdt a földön, forogtak a szemei, aztán megállapodtak egy ponton: üveges tekintettel meredt a plafonra, mozdulatlanul, hanyatt fekve, széttárt karral és nyújtott lábbal, egy utolsó vonaglásban megremegve. Kilehelte a lelkét.
I – Micsoda? Már megint vajas pirítóst kérsz? – Azt ké’ek. – Már megint? Tomás mélyen felsóhajtott. Haragos pillantást vetett a lányára, elutasítóan csóválta a fejét, mintha rá akarná venni, hogy gondolja meg magát. De a kislány csak bólogatott, tudomást sem véve apja idegességéről. Constança rosszallóan nézett a férjére. – Jaj, Tomás, hadd egyen azt, amit szeretne. – De hát mindig ugyanazt akarja, az idegeimre megy – méltatlankodott. – Mindig csak vajas pirítóst, vajas pirítóst, minden áldott nap. – A minden szót külön hangsúlyozta, és közben fanyalgó képet vágott. – Már a szagát sem bírom, hányingerem van tőle. – De hát ő ilyen, tudod jól. – Tudom – morogta Tomás. – De legalább megpróbálhatna változtatni, nem? – Fölemelte a mutatóujját. – Legalább egyszer az életben. Egyszer. Csak egyetlenegyszer. Elhallgattak. – Ké’ek vajas pi’ítóst – motyogta a kislány, és egyáltalán nem zavartatta magát. Constança odalépett a kenyértartóhoz, kivett két héj nélküli szeletet, és betette a pirítóba. – Kapod már, Margarida. Anya ad neked pirítóst, kislányom. A férj hátradőlt a székén, és csüggedten felsóhajtott. – Különben is annyit eszik, mint egy elefánt. – Bosszúsan intett a fejével. – Nézz rá, milyen mohón tömi magába. Még a nyála is kicsordul, ahogy megpillantja a pirítóst. – Ő ilyen, és kész. – De ne legyen ilyen! – kiáltott föl Tomás, a fejét csóválva. – Kizabál minket a vagyonunkból, ha ennyit eszik! Nem ezért dolgozunk! Az anya tejet melegített a mikrohullámú sütőben, tett bele két kanál kakaóport és két kanál cukrot, összekeverte, aztán az asztalra tette a poharat. Pár pillanat múlva a kenyérpirító a szokásos klik hanggal közölte, hogy elkészültek a szeletek. Constança kivette őket, kent rájuk egy kevés vajat, és odaadta a lányának, aki azonnal bele is harapott az egyikbe, a vajas felével lefelé fordítva, ahogy szokta. – Hm, de finom! – mondta Margarida, a forró kenyeret nyammogva. A szájához emelte a poharát, és ivott még egy kis kakaót. Amikor visszatette az asztalra, az ajkai fölött csokibajusza volt. – Nagyon finom! Apa és lánya tíz perc múlva kilépett a lakásból. Hűvös, szeles idő volt. Észak felől fújt, a nyárfák lombja nyugtalanul, idegesen susogott. Az autót átlátszó, csillogó vízcseppek borították, az aszfalton pedig kis, nedves foltok fénylettek: úgy tűnt, mintha esett volna az eső, pedig csak az éjszakai pára szállt le az ablakokra és gyűlt össze itt-ott, apró tócsákat alkotva szerte egész Oeirasban. Tomás az egyik kezében a táskáját vitte, a másikkal a kislánya kezét fogta. Margarida világos farmerszoknyát és sötétkék kabátot viselt, a hátizsákja pedig lazán lifegett a hátán. Az apja kinyitotta a kis fehér Peugeot ajtaját, Margaridát beültette a hátsó ülésre, a hátizsákot és az aktatáskát a lábához tette, aztán ő is beült a volán mögé, beindította az autót és elhajtott. Sietett, mert a lánya késésben volt az iskolából, neki pedig még meg kellett küzdenie a reggeli forgalommal, hogy beérjen az egyetemre, Lisszabon belvárosába. Az első lámpánál belenézett a visszapillantó tükörbe. A hátsó ülésen Margarida csak úgy habzsolta a világot nagy, fekete, élénk és mohó szemeivel: figyelte az embereket, ahogy átkelnek az úttesten, majd elnyeli őket a nyüzsgő élet. Tomás próbálta kívülről szemlélni őt, mintha idegen lenne, nézte sötét, vékony szálú haját és keskeny vágású szemét: olyan volt, mint egy pufók távol-keleti. Vajon azt mondaná rá, hogy fogyatékos? Biztos volt benne, hogy igen. Végül is, régebben ő is ezt a szót használta, amikor az utcán vagy a boltban meglátott egy ilyen embert. Fogyatékos. Gyengeelméjű. Értelmi sérült. A sors különös iróniája ez. Mintha csak ma lett volna, olyan élénken élt az emlékezetében az a tavaszi reggel, kilenc évvel ezelőtt, amikor izgatottan, lihegve megérkezett a szülészetre: majd kicsattant az örömtől és a lelkesedéstől, hiszen apa lett, és meg akarta nézni a lányát, aki hajnalban jött a világra. Lonccsokorral a kezében rohant a szobába, átölelte a feleségét és megcsókolta az újszülött kislányt. Úgy csókolta, mint egy kincset, és meghatottan gyönyörködött a látványában: édesdeden aludt a bölcsőben, rózsaszín arcocskáján elégedett kifejezés ült, olyan bölcsnek és nyugodtnak tűnt, mint valami apró, szunyókáló Buddha. De ez a tökéletes, transzcendens, égi boldogság félóráig sem tartott. Húsz perc múlva belépett a doktornő, diszkréten intett neki, és behívta a szobájába. Szűkszavúan elkezdte kérdezgetni, hogy vannak-e a felmenői között ázsiai vagy jellegzetes szemű rokonok. Tomásnak nem tetszett ez a beszélgetés, és röviden felszólította a doktornőt, hogy ha valami mondanivalója van, mondja ki egyenesen, ne kerteljen. Erre a nő elkezdte magyarázni, hogy régebben bizonyos típusú emberekre azt mondták, hogy mongoloidok, de ez a kifejezés már nem használatos, inkább azt mondják helyette, hogy Down-kóros vagy 21-es triszómiás. Mintha ököllel gyomorba vágták volna. A talpa alatt megnyílt a föld, és a jövő elmerült a sötétségben, ahonnan nincs visszatérés. Az anya mély hallgatással reagált, sokáig egyáltalán nem akart beszélni róla. A kislányával kapcsolatos terveit örökre eltörölte ez a szörnyű ítélet. Egy hétig még élt bennük valami halvány remény, ennyi ideig tartott ugyanis, amíg a Ricardo Jorge Intézetben elvégezték a kariotípus- meghatározást, vagyis azt a genetikai vizsgálatot, amely eloszlatja az esetleges kétségeket. Ezekben a napokban győzködték magukat, hogy csak félreértés történt, hiszen Tomás végül is az apai nagyapja voná-sait véli felfedezni a kicsin, Constança pedig az egyik nagynénjét látja benne, úgyhogy egészen biztos, hogy tévednek az orvosok, még hogy ez a gyerek értelmi fogyatékos, hogy nem sül le a képéről a bőr annak, aki ilyet mer állítani! De nyolc nap múlva telefonáltak az intézetből, és kimondták a végzetes szavakat: „pozitív lett a teszt”. Ezzel minden eldőlt. A házaspárt brutális sokk érte. Mindketten hónapok óta tervezgették a kis jövevény érkezését, szép reményeket tápláltak és álmokat dédelgettek a jövőjével kapcsolatban: elvégre benne folytatódik majd az életük. De fél tucat száraz szó egy csapásra eloszlatta légváraikat. Nem maradt más, csak a hitetlenkedés, a tagadás, az igazságtalanság érzése, a hirtelen rájuk törő tiltakozás. Az egészről a nőgyógyász tehetett, aki nem vett észre semmit, meg a kórházak, amelyek nem voltak felkészülve az ilyen esetekre, és a politikusok, akiket nem érdeklik az emberek valódi problémái: igen, tulajdonképpen ez az egész szar ország a hibás. Aztán jött a veszteség érzése, a mély fájdalom és az enyhíthetetlen bűntudat. Miért pont én? Miért pont az én lányom? Miért? Ezerszer is föltették ezt a kérdést, sőt Tomás még a mai napig azon kapja magát, hogy ezt ismételgeti. Egész éjszakákat töltöttek álmatlanul, azon rágódva, hogy mit rontottak el, mit vétettek, miben felelősek, és kétségbeesetten keresték a hibát magukban és másokban, keresték az okokat és a magyarázatokat. A harmadik fázisban félretették saját magukat, és aggódó figyelmüket
a lányuk felé irányították. A jövőjén törték a fejüket. Mi lesz belőle? Mi lesz vele, ha felnő, és ők már nem lesznek? Ki fog akkor segíteni neki? Ki fogja védelmezni? Ki fog gondoskodni róla? Hogyan tartja majd el magát? Élhet-e egyáltalán jól? Lesz-e valaha önálló? Lehet-e boldog? Eljutottak odáig, hogy a halálát kívánták. Az isteni gondoskodás megnyilvánulása lenne, gondolták. Az isteni kegyelemé. Talán jobb lenne mindenkinek, de főleg neki: mennyi fölösleges szenvedéstől menekülhetne meg! Elvégre minden rosszban van valami jó. Aztán egy babamosoly, a tekintetek összetalálkozása, egy bájos pillanat – és hirtelen minden megváltozott. Egyszer csak, mintegy varázsütésre, már nem a szellemi fogyatékost látták Margaridában, hanem a lányukat. Ettől kezdve minden energiájukat a kislányra fordították, ha róla volt szó, semmi nem volt drága, mindenáron segíteni akartak rajta, sőt abban az illúzióban ringatták magukat, hogy „meggyógyítják”. Ettől fogva abból állt az életük, hogy rohantak egyik kórházból a másikba, intézetből klinikára, klinikából gyógyszertárba, rendszeres kardiológiai, szemészeti, fülészeti vizsgálatokra, pajzsmirigykontrollra, az atlanto-axiális instabilitás kivizsgálására, és még számtalan vizsgálatra és ellenőrzésre. Mindhárman kimerültek ebben a rohanásban. Kész csoda, hogy Tomásnak sikerült valahogy ledoktorálnia történelemből, mert az állandó orvoshoz járás közepette hihetetlenül nehéznek bizonyult a reneszánsz kriptoanalízis tanulmányozása, Alberti, Porta és Vigenère bonyolult rejtvényeivel megspékelve. A pénz sem vetette fel őket, az ő egyetemi keresete és az a kevés, amit a felesége középiskolai vizuálisnevelés-tanárként megkeresett, a mindennapi megélhetésükre is alig volt elég. Egy szó, mint száz, erőfeszítéseik elkerülhetetlen következményekkel jártak a házaséletükre nézve: Tomás és Constança annyira belemerült a gondokba, hogy alig értek egymáshoz. Nem volt rá idejük. – Apa, nem énekelünk? Tomás összerezzent, ahogy a kislány hangja visszarántotta a jelenbe. Újra belenézett a visszapillantó tükörbe, és elmosolyodott. – Már azt hittem, elfelejted, kislányom. Mit szeretnél, mit énekeljek? – Azt, hogy Ma’ga’ida ’ám néz. Az apa krákogva megköszörülte a torkát.
Margarida vagyok, kerted margarétája. Tiéd vagyok, apám. De szépen nézel rám. – Jó! Jó! – kiáltotta lelkesen tapsolva. – Most a Zé, jól húzd meget! Az egyetem garázsában parkolt le, amely délelőtt fél tízkor még elég kihalt volt. Lifttel ment föl a hatodik emeletre. A szobájában megnézte a leveleit, és magához vette a kulcsot a titkárságon, aztán a lépcsőn lement a harmadikra, és átsétált a hangosan beszélgető diákok között. Jelenléte izgatott sugdolózást váltott ki a lányokból, akik jóképűnek tartották ezt a magas, harmincöt éves, ragyogó zöld szemű férfit: feltűnő szemeit gyönyörű francia dédnagyanyjától örökölte. Kinyitotta a T9-es terem ajtaját, felkattintott egy sor kapcsolót, mire minden fény kigyulladt, aztán belépett, és az asztalra tette a táskáját. A nyomában beözönlő diákok reggeli locsogása morajlássá vegyült. Mindenki nagyjából a szokásos helyére ült le, nagyjából a szokásos társaságban. A tanár elővette a táskájából a jegyzeteit, leült, és várt egy keveset, amíg a hallgatók elhelyezkedtek. Végignézett a diákokon, akiket alig több mint két hónapja, a tanév kezdete óta ismert. Legtöbbjük lány volt, némelyik még álomittasan, mások gondosan kicsinosítva ültek ott, de többen az értelmiségiekre jellemző hanyagság jeleit mutatták. Szemük inkább a sok olvasástól volt vörös, mint a sminktől. Tomás már ki tudta következtetni az ideológiai nézeteiket. A hanyagok általában baloldali nézeteket vallottak, és a formánál többre tartották a tartalmat. A rendesebbek inkább jobboldali kötődésűek voltak, katolikusok és visszafogottak. Akik pedig ki voltak festve és parfümillat lebegett körülöttük, s szemmel láthatóan habzsolták az életet, hallani sem akartak politikáról meg vallásról: az ő életfilozófiájuk az volt, hogy minél hamarabb megtalálják életük párját. A morajlás elhúzódott, és még mindig betoppant egy-egy későn jövő. Amikor Tomás úgy érezte, hogy végre adottak a feltételek az óra elkezdéséhez, fölállt az asztaltól és a hallgatókra nézett. – Akkor hát jó reggelt kívánok. – Jó reggelt – hangzott a diákok morajlása. A tanár tett néhány lépést az első asztalok előtt. – Mint emlékeznek rá, az előző órákon a sumer írás megjelenéséről beszéltünk, nevezetesen Ur és Uruk területén. Tanulmányoztuk az ékírást egy uruki plaketten, és elolvastuk a legrégebbi ismert fikciós szöveget, a Gilgames-eposzt. – Újabb hallgatók léptek a terembe. – Láttuk Marduk király sírkövét is, és elemeztük Akkádia, Asszíria és Babilónia szimbólumait. Aztán beszéltünk az egyiptomi hieroglifákról, részleteket olvastunk a Halottak könyvéből, és olvastuk a karnaki templom feliratait, valamint egy sor papiruszt. – Szünetet tartott, jelezvén, hogy befejezte a tanult anyag összefoglalását. – A mai órán pedig, egyiptomi tanulmányaink befejezéseképpen, megtudjuk, hogyan fejtették meg a hieroglifákat. – Megállt, és körülnézett. – Van valakinek ötlete? A hallgatók elmosolyodtak: már megszokták, hogy ez a tanár ily módon próbálja őket bevonni az órába. – A rosette-i kő segítségével – szólalt meg egy diáklány, és igyekezett komoly maradni. A rosette-i kő szerepének ismerete a hieroglifák megfejtésében az alapműveltség része volt. – Igen – bólintott Tomás, de nem túl meggyőzően, ami meglepte a hallgatókat. – A rosette-i kő kétségtelenül fontos szerepet játszott benne, de nem jelenthetjük ki, hogy ez volt az egyetlen tényező. Sőt még azt sem, hogy a legfontosabb. A teremben felélénkültek a tekintetek. A lány, aki az imént megszólalt, most hallgatott, mert zavarta, hogy nem adott tökéletes választ. De a többiek izgatottan mozgolódtak a székükön. – Hogyhogy, tanár úr? – kérdezte a bal oldalon egy alacsony, kövér, szemüveges lány, aki rendszerint aktívan részt vett az órákon. – Hát nem a rosette-i kő szolgáltatta a kulcsot a hieroglifák értelmezéséhez? Tomás elmosolyodott. A rosette-i kő jelentőségének lekicsinylése, amely a hanghordozásában rejlett, meghozta a várt hatást. Felébredt a terem. – De, nyújtott némi segítséget. Ám ennél sokkal több kellett hozzá. – Ekkor belépett a terembe egy új hallgató, és Tomás tekintete egy pillanatra rátévedt. – Mint tudják, évszázadokig... – Elvesztette a fonalat, az újonnan érkező diák elvonta a figyelmét. – A... a hieroglifák... évszázadokig... – Még soha nem látta ezt a lányt. – Öö... a hieroglifák évszázadokig nagy rejtélyt jelentettek. – Az ismeretlen lány az utolsó sorban ült le, külön a többiektől, és mostanra már minden pillantást magára vont. – A... a... legrégebbi hieroglifák... – Ragyogó szőke haja élénk fürtökben keretezte az arcát, teste érzéki volt. – Szóval... az első hieroglifák Krisztus előtt... öö... háromezer évvel jelentek meg. – Tomás igyekezett a tananyagra koncentrálni, és kényszerítette magát, hogy levegye a szemét a lányról, mert észrevette, hogy nem szerencsés, ha őt bámulja, és közben csak hebeg-habog. – A... hieroglifák több mint háromezer évig maradtak fenn csaknem változatlanul, mígnem a Krisztus utáni negyedik század végén egyszer csak eltűntek. És nemcsak a használatuk, de az olvasásuk is egyetlen generáció alatt merült feledésbe. És tudják, miért?
A csoport hallgatott. Senki sem tudta. – Az egyiptomiak amnéziásak lettek? – tréfálkozott egy fiú. A teremben kuncogás támadt, a lányoknak tetszett a vicc. – A keresztény egyház miatt – válaszolta meg a saját kérdését a tanár, mosolyt erőltetve az arcára. – A keresztények megtiltották az egyiptomiaknak a hieroglifák használatát. Egyszer s mindenkorra szakítani akartak pogány múltjukkal, kényszeríteni akarták őket, hogy felejtsék el Íziszt, Oziriszt, Anúbiszt, Hóruszt és az egész istenseregletet. A szakítás olyan radikális volt, hogy a régi írás ismerete egész egyszerűen feledésbe merült. – A tanár tett egy hirtelen mozdulatot. – Puff! – suttogta. – Egyik pillanatról a másikra, anélkül hogy egyetlen ember is tudta volna, mit jelentenek a hieroglifák. A régi egyiptomi írásból egy szempillantás alatt történelem lett. – Most, hogy eltelt legalább egy perc, Tomás lopva megint rá mert nézni az új lányra. – A hieroglifák iránti érdeklődés lecsillapodott, és csak a XVI. század végén élénkült fel újra, amikor egy titokzatos könyv, Francesco Colonna Hypnerotomachia Poliphili, vagyis Poliphilus álma című műve hatására V. Sixtus pápa egyiptomi obeliszkeket helyeztetett Róma új útjainak sarkára. – Tomás valóságos istennőnek látta a lányt, noha kétségkívül nem az Ízisz-félékre emlékeztette. – A műveltek elkezdték fejtegetni a hieroglifákat, de nem értettek belőlük semmit, és azt hitték, hogy fogalomírással állnak szemben, azaz olyan jelekkel, amelyek egész fogalmakat jelölnek. Amikor Napóleon meghódította Egyiptomot, odahívott egy történészekből és tudósokból álló csapatot, hogy térképezzenek fel, mérjenek meg és jegyezzenek fel mindent, amivel találkoznak. A tudósok 1798-ban érkeztek Egyiptomba, és a következő évben, a Nílus deltájában, a Fort Julienban állomásozó katonák elhívták őket, mert a környéken, Rosette városában találtak valami érdekeset. – A szőke lány inkább az északi istennőkre emlékeztette: ragyogó türkizkék szeme volt, s tejfehér bőre. Az a pazar szépség áradt belőle, amely a férfiakat leveszi a lábukról, a nőket meg taszítja. – A katonák azt a feladatot kapták, hogy romboljanak le egy falat, így nyitva meg az utat az erőd felé, és munkájuk közben találtak rá a falba épített kőre, amelyen háromféle felirat szerepelt. – Tomás arra a következtetésre jutott, hogy külföldi, hiszen Portugáliában ritka az ilyen világos szőke haj. – A francia tudósok ránéztek a kőre, és megállapították, hogy görög és démotikus írás, valamint hieroglifák vannak rajta. Arra is rájöttek, hogy egyazon szövegről van szó három nyelven, és egyből felismerték a felfedezés jelentőségét. Csakhogy a brit seregek bevonultak Egyiptomba, legyőzték a franciákat, a kő pedig, amelyet Párizsba készültek vinni, végül a londoni British Museumba került. – Lehet, hogy ez a lány német? Tomás mindenképpen valami északi országra tippelt. – A görög fordításból kiderült, hogy a kő Ptolemaiosz egyik rendeletét tartalmazza, amelyben a különböző kivetett adók és Egyiptom népe számára tett jótétemények szerepelnek, illetve az, hogy cserébe a papok miként dicsérik a fáraót. – Talán holland vagy esetleg angol... De nem, Tomás azt gyanította, hogy Németországból jött. Persze nem az a tipikus német tehén, hanem inkább egy német modell: magas és káprázatos, igazi címlaplány. – Nos, hát, gondolták az angol tudósok, ha mindhárom felirat ugyanazt a jelentést hordozza, akkor nem lesz nehéz megfejteni a démotikus és a hieroglif szövegeket. – Aha! – kiáltott fel a kövér, szemüveges lány, aki nemrég kérdőre vonta a tanárt. – Akkor mégiscsak a rosette-i kő volt a kulcs a hieroglifák megfejtéséhez... – Türelem – felelte Tomás, jobb kezét fölemelve. – Türelem. – Drámai szünetet tartott. – A rosette-i kővel három probléma volt. – Fölemelte a hüvelykujját. – Először is, meg volt rongálódva. A görög nyelvű szöveg viszonylag érintetlen volt, azonban a démotikus és még inkább a hieroglif feliratból fontos részek hiányoztak. Az utóbbi esetében a sorok fele eltűnt, és a maradék tizennégy sor is nehezen volt olvasható. – Fölemelte a mutatóujját is. – Aztán ott volt az a probléma, hogy a két megfejteni való szöveg egyiptomi nyelven íródott, amit a feltételezések szerint már vagy nyolcszáz éve nem beszélt senki. A tudósok meg tudták állapítani, hogy mely hieroglifák felelnek meg bizonyos görög szavaknak, de nem ismerték a kiejtésüket. – A középső ujja is csatlakozott az első kettőhöz. – Végül pedig az is gondot jelentett, hogy az értelmiségiek körében nagyon elterjedt az a nézet, mely szerint a hieroglifák szemagrammák, azaz minden egyes szimbólum egész fogalmat jelöl, nem pedig fonogrammák, amelyek egy-egy hangot jelölnek, mint például a mi fonetikus ábécénk. – Akkor hogyan fejtették meg a hieroglifákat? – Az első rést a hieroglifák rejtélyén egy Thomas Young nevű angol úriember ütötte, aki tizennégy évesen már tudott görögül, latinul, olaszul, héberül, törökül, tanulta továbbá a káld, a szír, a perzsa, az arab, az etióp és... és... lássuk csak... – A hottentotta? – kockáztatta meg a csoport tréfamestere. Nevetés. – A szamaritánus nyelvet – jutott Tomás eszébe. – Ah, ha tudott szamaritánusul, akkor biztos jó fiú volt – folytatta a mókamester az előbbi sikerén fellelkesülve. – Jó szamaritánus. Újabb nevetés. – Nos, lépjünk tovább – mondta Tomás, akit kezdett idegesíteni a viccelődés. Tudta, hogy minden csoportnak megvan a maga bohóca, és itt ez a fiú tölti be ezt a szerepet. – Szóval ez a Young 1814-ben magával vitte a nyári szünetre a rosette-i kő három szövegének másolatát. Az alapos tanulmányozás közben arra lett figyelmes, hogy néhány hieroglifát kártus, azaz hosszúkás gyűrű vesz körül. Azt gyanította, hogy ez a keret talán kiemel valami fontosat. No mármost, a görög szöveg alapján tudta, hogy ebben a részben Ptolemaiosz fáraóról van szó, így aztán arra a következtetésre jutott, hogy a kártus Ptolemaiosz nevét emeli ki, hogy ezzel kihangsúlyozza a fáraó jelentőségét. És ekkor tett egy forradalmi lépést. Ahelyett, hogy abból a korábbi feltételezésből indult volna ki, hogy kizárólag ideografikus írásról van szó, föltette magában, hogy fonetikusan írták le a szót, és elkezdte megfeleltetni az egyes hieroglifákat a kártuson belül. – Odalépett a táblához, és fölrajzolt egy négyzetet: .– Mivel abból indult ki, hogy a fáraó neve van odaírva, föltette, hogy ez a jel, a kártus első jele, a fáraó neve első hangjának, a p-nek felel meg. – A négyzet mellé egy lapos felével lefelé álló félkört rajzolt:
fölrajzolt egy fekvő oroszlánt, oldalnézetből:
. – Aztán föltette, hogy ez a jel, a kártus második szimbóluma, egy t. – Aztán
. – Sejtése szerint ez a kis oroszlán egy l hangot jelölt. – Újabb szimbólum került a
fehér táblára, ezúttal két párhuzamos vízszintes vonal, baloldalt összekötve:
. – Itt egy m-et vélt fölfedezni. – Most két kés
következett egymás mellett, függőlegesen: . – Ez a két kés egy i volna. – Végül egy álló kampót is fölrajzolt: . – Ez a jel pedig egy os. – Megfordult, és ránézett a hallgatóira. – Látják? – Egyesével rámutatott a táblára rajzolt jelekre, és közben kiejtette őket. – P, t, l, m, i, os.
Ptlmios. Ptolemaiosz. – Ismét a diákokra nézett, és elmosolyodott az ifjú arcokon megjelenő ámulaton. – Ma már tudjuk, hogy nagyjából el is találta a hangokat. – Eljött a táblától, és odalépett az első sorban ülőkhöz. – És itt, kedves hallgatók, véget is ért a rosette-i kő szerepe. – Megvárta, míg leülepszik a kijelentése. – Egy nagyon fontos első lépés volt, az igaz, de a végső megoldáshoz még sok hiányzott. Miután Thomas Youngnak sikerült egy hieroglifát elolvasnia, elindult, hogy megerősítést keressen. Thébában, a karnaki templomban rátalált egy újabb kártusra, és kikövetkeztette, hogy valószínűleg egy ptolemaioszi királyné, Bereniké nevét tartalmazza. Itt is eltalálta a megfelelő hangokat. A baj csak az volt, hogy Young úgy vélte, hogy ezek a fonetikus átírások csak külföldi nevekre alkalmazhatóak – a Ptolemaiosz-dinasztia ugyanis Nagy Sándor egyik tábornokától származott, következésképpen szintén külföldi volt –, ezért nem vitte tovább ezt a gondolatmenetet. Vagyis nem törte fel a kódot, csak megkarcolta. – Nem értem – szólt közbe a szemüveges kövér lány. – Miért nem ment tovább? Mi vezette arra a következtetésre, hogy csak a külföldi neveket írták le fonetikusan? A tanár egy pillanatig tétovázott, azt fontolgatva, hogy miként tudná a legkönnyebben megmagyarázni. – Nézzék, olyan ez, mint a kínai – mondta végül. – Tud valaki kínaiul? A diákok nevettek a kérdésen. – Jól van, látom, senki nem tud kínaiul, a jó ég tudja, miért. Nem baj. A kínai, mint tudjuk, ideografikus írás, amelyben minden szimbólum egy-egy fogalmat jelöl, nem pedig hangot. Ezzel az írásmóddal az a baj, hogy amikor megjelenik egy új szó, mindig új szimbólumot kell kitalálni hozzá. Míg nekünk az új szavak leírásához elég, ha átrendezzük a már meglévő fonetikai jeleinket, a kínaiaknak folyton új szimbólumokat kell alkotniuk, ami végső soron több ezer szimbólum alkalmazásához vezet, amelyeket lehetetlen mind észben tartani. Mit csináltak hát, hogy kiküszöböljék ezt a problémát? – Memóriajavító tablettákat szedtek... – szólalt meg a mókamester. – Fonetizálták az írásukat – folytatta a tanár, tudomást sem véve a viccelődőről. – Pontosabban, a régi ideografikus jeleket megtartották, de az új szavakra már nem találtak ki új szimbólumokat, hanem a meglévőket alkalmazták rájuk fonetikusan. Vegyük például a Mozambik szót. A kantoni kínaiban a hármas számot három vízszintes vonallal jelölik, és zam-nak ejtik. – Tomás odament a táblához, és felrajzolt három rövid vonalat a hieroglifák alá. – Amikor le kellett írniuk a Mozambik szót, elővették a hármas szimbólumát, a zamot, és ez lett a Mozambik szó második szótagja. Értik? – Körülnézett, és látta, hogy mindenki felfogta a lényeget. – Nos, Young úgy gondolta, hogy az egyiptomiakkal is ez történt. Akárcsak a kínaiak, ők is ideografikus írást használtak, de az új szavakra, mint amilyen a Ptolemaiosz, nem találtak ki új jeleket, hanem fonetikusan alkalmazták rájuk a már meglévőket. Young úgy vélte, hogy a többi szót szemagrammákkal jelölték, ezért meg sem próbálta kikövetkeztetni a jeleknek megfelelő hangokat. – És nem volt senki, aki ezt megtette volna? – kérdezte a duci szemüveges. – Dehogynem – bólintott a tanár. – Ekkor tűnt fel a francia Jean-François Champollion. Tehetséges nyelvész volt, aki szintén rengeteg nyelven beszélt... – Ő is jó szamaritánus volt? A mókamester újra támadásba lendült. – Nem, de sok nyelvet megtanult, köztük a szanszkrit, a zend, a kopt és a pahlavi nyelvet, a megszokottakon kívül, kizárólag abból a célból, hogy egyszer majd rávesse magát a hieroglifákra. Tomás ismét ránézett a terem végében ülő szőkére, és azon tűnődött, hogy vajon mit keres itt. Talán hallgató? Vajon tényleg külföldi? És ha külföldi, vajon érti-e egyáltalán, amit mond? Mindenesetre úgy tűnt, hogy figyel, és Tomás igyekezett olyan előadást tartani, amit nem felejt el egyhamar. Úgy fog kilépni innen, hogy el tudja olvasni a hieroglifákat, határozta el magában. – Nos, a mi Champollion barátunk más kártusokra is alkalmazta Young módszerét, nevezetesen Ptolemaiosz és Kleopátra kártusaira, mégpedig sikerrel. Egy Nagy Sándorra való utalást is megfejtett. Csak az volt a baj, hogy ezek mind idegen eredetű nevek voltak, és ez még jobban bebetonozta azt a meggyőződést, hogy a fonetikus olvasást csak azokra a szavakra lehet alkalmazni, amelyek nem a hagyományos egyiptomi szókincs részei. De 1822 szeptemberében minden megváltozott. – Tomás hatásszünetet tartott, mert drámai kijelentésre készült. – Ekkor fért ugyanis hozzá Champollion az Abu Szimbel-i templom domborműveihez, amelyeken a görög-római uralom előtti időkből származó kártusok voltak, ami azt jelenti, hogy a rajtuk szereplő nevek nem lehettek idegen eredetűek. – A diákokra nézve megállapította, hogy világosabban kell fogalmaznia. – Champollion nagyon egyszerű kihívás előtt állt. Ha meg tudna fejteni néhány hieroglifát, amelyek az idegen hatás előtti időkből származnak, azzal bebizonyítaná, hogy az egyiptomi írás nem szemagrammákból áll, ahogy mindig is gondolták, hanem fonetikai jelekből. És ha valóban így van, akkor végre lehull a lepel erről a titokzatos írásról, és fel lehet törni a kódját. Csakhogy még mindig maradt egy nagy probléma: ha kiderül, hogy valóban fonetikai jelekről van szó, amit most bebizonyíthat a régebbi szavakon, akkor sem tudja elolvasni a hieroglifákat, hiszen nem ismeri a hangokat, amelyeknek az egyes szimbólumok megfelelnek. – Tomás megvárta, míg mindenkiben leülepszik ez az utolsó mondat, és felfogják a diákok, mekkora feladat előtt állt a francia nyelvész. – A mi barátunk azonban ügyes ember volt, és hozzáfogott a domborműveken található szövegek elemzéséhez. Miután az összeset áttanulmányozta, úgy döntött, hogy mindenekelőtt az egyik kártusra összpontosít. – Tomás a táblához lépett, és fölrajzolt négy hieroglifát egy
kártusban: . – Az első két hieroglifát nem ismerte, de a másik kettővel már két kártusban is találkozott: a Ptlmios és az Alksentr, vagyis Alexander névben, azaz Nagy Sándor nevében. – Rámutatott az utolsó hieroglifára. – Azokban a kártusokban ez a szimbólum az s hangnak felelt meg. Így hát Champollion abból a feltevésből indult ki, hogy az Abu Szimbel-i kártus utolsó két hangja megvan. – Fölírta a táblára a megfelelő latin betűket, az első két hieroglifa helyére pedig kérdőjeleket tett. A fehér felületen a rejtélyes ?-?-s-s állt. Tomás visszafordult a csoport felé, és ujjával a két kérdőjelre bökött. – Az első két hieroglifa hiányzik. Mik lehetnek? Milyen hangot jelölhetnek? – Most rámutatott a kártus első hieroglifájára. – Champollion figyelmesen megnézte ezt a kerek hieroglifát, amelynek a közepén pont volt, és úgy gondolta, hogy a napra hasonlít. Ebből az ötletből kiindulva, elkezdte találgatni, milyen hangnak felelhet meg. Eszébe jutott, hogy a kopt nyelvben a napot ra-nak mondják, és az első kérdőjel helyére beírta, hogy ra. – Letörölte az első kérdőjelet, és a helyére fölírta: ra. Így ez állt a táblán: ra-?-s-s. – És most? Mire cserélje a második kérdőjelet? Champollion addig töprengett, míg rá nem jött egy igen egyszerű dologra. Bármi legyen is az a szó, ami oda van írva, az a tény, hogy kártusba foglalták, nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy egy fáraó neve. No mármost, melyik fáraó neve kezdődik ra-val, és végződik két s-szel? – A kérdés ott lebegett a néma előadóteremben. – És ekkor támadt egy másik ötlete, egy merész, rendkívüli, döntő ötlete. – Tartott még egy utolsó szünetet, hogy fönntartsa a feszültséget. – Mi lenne, ha egy m lenne? – Tomás visszament a táblához, letörölte a másik kérdőjelet is, és egy m betűt írt a helyére. A diákok szeme előtt megjelent a ra-m-s-s szó, és Tomás diadalittas mosollyal, csillogó szemmel, büszkén nézett rájuk, mint aki épp most fejtette meg a hieroglifák rejtélyét. – Ramszesz.
Amint Tomás befejezte az órát, a teremben azonnal kitört a lárma. Széktologatás, füzetek pakolása, csevegés és az ajtó felé igyekvő léptek zaja keveredett egymással. Szokás szerint néhányan a tanár felé indultak, hogy további felvilágosítást kérjenek. – Tanár úr – kezdte egy barna kabátos, sovány diáklány. – Hol lehet elolvasni a Précis du système hiérogliphique-et? Ez Champollion 1824-ben kiadott könyve volt, amelyben végre lehullt a lepel a hieroglifák rejtélyéről. Ebben a könyvben írta meg a francia nyelvész, hogy a hieroglifák nyelve a kopt volt, és hogy a régi egyiptomi írás nem ideografikus volt, hanem fonetikus. – Két lehetőség van – magyarázta Tomás, miközben a papírjait szedegette. – Vagy megrendeli az interneten, vagy megkeresi a Nemzeti Könyvtárban. – Itt, Portugáliában nem lehet megvenni? – Tudtommal nem. A lány megköszönte a segítséget, és átadta helyét a következő lánynak, aki szürke szoknyát és blézert viselt, mint egy üzletasszony, és úgy tűnt, mintha nagyon sietne. – Tanár úr, én dolgozom, és nem tudtam eljönni az előző órákra. Már megvan a zárthelyi időpontja? – Igen, az utolsó órán lesz. – Az mikor lesz? – Nem tudom fejből. Nézze meg egy naptárban. – És mi lesz a dolgozatban? – Gyakorlati dolgozat lesz. – Tomás folytatta a pakolást, miközben beszélt. – Dokumentumelemzés és régi szövegek megfejtése. – Hieroglifák? – Az is, de nem csak. Lehetnek benne sumer ékírásos plakettek, görög feliratok, héber és arámi szövegek, vagy sokkal egyszerűbbek is, mint mondjuk középkori és reneszánsz kéziratok. A lánynak ijedtében tátva maradt a szája. – Jaj! – kiáltotta megbotránkozva. – Ezt mind meg kell fejteni? – Nem – nevetett a tanár. – Csak néhány apróságot... – De én nem ismerem ezeket a nyelveket... – motyogta letörten, panaszos hangon. Tomás ránézett. – Ezért jár erre az órára, nem? – Fölhúzta a szemöldökét, hogy hangsúlyt adjon a szavainak. – Hogy megtanulja. Most vette észre, hogy a szőke szépség is sorban állt, és izgatottságában, hogy megismerheti, egész testében megremegett. De a lány, aki kérdezősködött, nem tágított mellőle, sőt átnyújtott neki egy papírlapot. – Ezt alá kell íratnom a tanár úrral – mondta, mintha ezzel akarná megbüntetni, amiért ilyen nehéz feladat elé állítja. Tomás kérdőn nézett rá és a papírra. – Mi ez? – Egy dokumentum, amit be kell mutatnom a munkahelyemen, és azt igazolja, hogy azért nem mentem dolgozni, mert órára kellett jönnöm. Aláírná? Tomás ráfirkantotta a nevét, és a lány elment. Már csak két diák volt hátra, egy fekete hajú lány és a szőke bombázó. A feketét választotta, hogy aztán több ideje maradjon a másikra. – Tanár úr, hogy lehet észrevenni, hogy mikor alkalmaztak az egyiptomi írnokok rébuszt? A rébusz hosszabb szavak fonetikai elemekre bontása, és az egyes elemekhez hasonló hangzású képekké alakítása. Például a mecset szót felbonthatjuk úgy, hogy m-ecset. És ezt a szót, ahelyett hogy fonetikusan leírnánk, úgy is leírhatjuk, hogy rajzolunk egy ecsetet és elé írunk egy m betűt, és így lesz belőle m-ecset, vagyis mecset. – Az a kontextustól függ – felelte Tomás. – Az egyiptomi írnokoknak volt néhány rugalmas szabályuk. Például néha használtak magánhangzókat, néha kihagyták őket. Bizonyos esetekben tisztán esztétikai szempontból fölcserélték a hieroglifák sorrendjét. És időnként valóban a rébuszhoz folyamodtak, hogy összevonjanak szavakat, vagy kettős értelmet hozzanak létre. – Ez a helyzet a Ramszesznél is? – Igen – bólintott. – Champollion rögtön az első Abu Szimbel-i hieroglifánál rébuszba ütközött. A ra nemcsak egy betű, hanem ebben a hieroglifában szó is. Azzal, hogy az írnok így használta, Ramszeszt a Naphoz hasonlította, amiben van is logika, hiszen a fáraókat szinte istenként tisztelték. – Köszönöm, tanár úr. – Viszlát a jövő héten. Végre sorra került a végzetes szőke. Tomásnak már az is nagy gyönyörűséget szerzett, hogy végre nyíltan, szemtől szemben megnézheti. Úgy érezte, elvakítja a ragyogása, de nem jött zavarba: elmosolyodott, a lány pedig viszonozta a mosolyt. – Helló – üdvözölte. – Jó napot, tanár úr – felelte a lány, helyes portugálsággal, de egzotikus akcentussal. – Új hallgató vagyok. A tanár elnevette magát. – Azt észrevettem. Hogy hívják? – Lena Lindholm. – Lena? – Kissé eltúlzott csodálkozással nézett rá, mintha csak most venné észre, hogy különbözik a többiektől. – Ez a portugálban az Helena becézése. A lány diszkréten elnevette magát. – Igen, de én svéd vagyok. Tomás kinyitotta a száját. – Ááhh! – kiáltott föl. – Aha. – Az emlékezetében bujkáló szavak után kutatott. – Lássuk csak... ööö... hej, trevligt att träffas! Lena szeme kerekre nyílt. – Nahát! – mondta kellemesen meglepődve. – Talar du svenska? Tomás megrázta a fejét. – Jag talar inte svenska – felelte mosolyogva. – Csaknem minden svéd nyelvtudásomat kimerítettem. – Vállat vont, mint aki elnézést kér. –
Förlat. A lány elismerően nézett rá. – Nem rossz, nem rossz. A kiejtésen még van némi javítanivaló, hogy dallamosabb legyen, mert így dánnak hangzik. Hol tanulta ezeket?
– Diákkoromban Inter-Raillel utazgattam, és négy napot töltöttem Malmőben. Mivel kíváncsi vagyok, és érdekelnek a nyelvek, fölszedtem egy-két dolgot. Például meg tudom kérdezni, hogy var är toaletten? – A lány nevetett. – Hur mycket kostar det? – Újabb nevetés. – Äppelkaka med
vaniljsås. Erre az utolsó mondatra följajdult. – Jaj, tanár úr, ne emlékeztessen az äppelkakára... – Miért? A lány végignyalta telt, rózsaszín ajkait, amit Tomás csábítóan érzékinek talált. – Annyira finom! Máris honvágyam lett... A tanár elnevette magát, és igyekezett leplezni, hogy milyen hatást tett rá a lány. – Elnézést, de olyan egyedi dolog egy desszertet kakának nevezni. – Az igaz, hogy kakának hívjuk, de édes almaíze van. – Lehunyta szépen ívelt szemhéját, és megint megnyalta az ajkát. – Hmm, utmärkt! Fenséges! Tomás elképzelte, hogy magához húzza és megcsókolja, megízleli bársonyos ajkait, és finoman végigsimítja meleg, vibráló testét... Erőszakkal kellett kikergetnie az elméjéből az ellenállhatatlan szexuális vágyat, amit a lány ébresztett benne. Megköszörülte a torkát: khmm-khmm. – Mondja csak... hogy is hívják? – Lena. – Mondja csak, Helena... – Lena... – Ah, Lena. – Egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy hogyan is ejtse ki a nevét. De mivel a lány nem javította ki, úgy gondolta, hogy valószínűleg eltalálta a helyes kiejtést. – Mondja, Lena. Hol tanult meg ilyen jól portugálul? – Angolában. – Angolában? A lány elmosolyodott, és kivillant ragyogó, tökéletes fogsora. – Apám angolai nagykövet volt, és öt évet éltem ott. Tomás befejezte a pakolást, és fölegyenesedett. – Á, nagyszerű. És tetszett? – Nagyon. Volt egy házunk Miramarban, a hétvégéket pedig Mussulóban töltöttük. Csodás élet volt. – Angolának melyik része ez? A lány meglepetten nézett rá, mintha furcsállná, hogy van olyan portugál, akinek nem csengenek ismerősen ezek a nevek. – Hát... természetesen Luandában van. Miramar volt a mi kerületünk, a partra, az erődre és a félszigetre volt kilátásunk. Mussulo pedig egy paradicsomi sziget Luandától délre. Soha nem járt ott? – Nem, nem ismerem Angolát. – Nagy kár. A tanár elindult kifelé, és intett a lánynak, hogy kövesse. Amikor Lena odalépett mellé, Tomás megállapította, hogy csaknem egyforma magasak: egy méter nyolcvannak becsülte, magánál mindössze három centiméterrel alacsonyabbnak. A puha, kék pulóver, amit viselt, tökéletesen illett a szeméhez és szőke hajához, amely göndör fürtökben hullott a vállára, mint Nicole Kidmannek, és feszes, dús kebleket sejtetett, melyeknek méretét széles csípője még jobban kihangsúlyozta. Tomásnak komoly erőfeszítésébe telt, hogy ne bámulja a telt, csábító melleket. Erőnek erejével fordította el a fejét. – Akkor hát mesélje el, mit keres az órámon – mondta, és megállt, hogy előreengedje az ajtóban. – Az Erasmusszal jöttem – felelte, miközben kilépett. Tomás önkéntelenül is mohón figyelte a lány fenekét: telt volt és kerek, tökéletesen kitöltötte a világoskék farmert. Alig tudott uralkodni magán: akaratlanul is elképzelte, milyen lenne nadrág nélkül, elképzelte, ahogy halvány, finom bőre kiszélesedik a csípőjén, aztán elkeskenyedik a derekán, és szinte látta maga előtt a lány meztelen hátát, melleinek felsejlő ívét. – Tessék? – hebegte, és nyelt egyet szárazon. – Az Erasmus-ösztöndíjjal vagyok itt – ismételte el Lena, és megfordult, hogy ránézzen. – Erasmusos diák vagyok. Gondolom, ismeri, vagy nem? Elérték a központi csarnokot, és elindultak fölfelé a lépcsőn. Tomás ráparancsolt önmagára, hogy vegye le a szemét a pokoli kísértésről, amit ez az érzéki test jelent, és koncentráljon a beszélgetésre. – Ja, igen. Az... az Erasmus-ösztöndíj. Hát persze... az Erasmus. – De még mindig beletelt néhány másodpercbe, amíg fölfogta, mit is mondott a lány. – Á! Szóval az Erasmusszal jött. A lány mosolyt erőltetett az arcára, de zavarta a tanár dadogása. – Hát ezt mondom. Az Erasmusszal vagyok itt. Tomás végre megértette a hallgató lisszaboni tartózkodásának körülményeit. Az Erasmus az az európai ösztöndíjprogram, amelyet 1987-ben vezettek be a felsőoktatásban, és amelynek keretében az Európai Unió egyetemei diákokat cseréltek, legfeljebb egy tanév erejéig. Négy évvel ezelőtt, 1995-ben egy nagyobb oktatási programba, a Sócratesbe integrálták. A Lisszaboni Új Egyetem Történelem Tanszékére érkező külföldi diákok nagy része spanyol volt, ami a nyelvet tekintve érthető, de Tomásnak eszébe jutott, hogy volt egyszer egy német hallgatója is, aki a Heidelbergi Egyetemről jött. – És melyik egyetemről jött? – Stockholmból. – Történelem szakos? – Igen. Fölmentek három emeletet, és szinte észre sem vették. A hatodik emeleten balra fordultak, és elértek a tanári szobákhoz. Tomás a svéd lánnyal az oldalán végigment a Történelem Tanszék folyosóján, és elővette a zsebéből a kulcsát. – És miért esett a választása Portugáliára? – Két okból – felelte Lena. – Egyrészt a nyelv miatt. Folyékonyan beszélek és olvasok portugálul, így hát nem esik nehezemre a tananyag követése. Az írás már nehezebb... A tanár megállt a szobája előtt, és bedugta a kulcsot a zárba. – Ha nehézségei támadnának a portugállal, írjon csak nyugodtan angolul, nem gond. – A kulcs becsusszant a lyukba. – És a másik ok?
A lány mögötte állt meg. – Azt tervezem, hogy a szakdolgozatomat a tengeri felfedezések témájából írom. Vannak egyrészt a viking hajózások, másrészt szeretnék párhuzamot vonni köztük és a portugál felfedezők között. Az ajtó kinyílt, és Tomás udvariasan előretessékelte a diáklányt. A szobában nagy rendetlenség volt, mindenütt javításra váró dolgozatok és fénymásolatok hevertek, még a földön is. Az ablakból megcsodálták odalent, a tanszék közvetlen szomszédságában, a Curry Cabral Kórház nyugalmat árasztó parkját, a kórtermek alacsony épületeit és téglaszínű cseréptetőit a csupasz fák között, melyeket megkopasztott a tél. Köntöst viselő férfiak sétáltak odalent, mások, nyilván az orvosok, fehér köpenyben, sietősen járkáltak ki-be a kórtermek épületeiből. – A portugál felfedezések nagyon nagy téma – jegyezte meg Tomás, miközben az arcát süttette a téli nap sugaraival, amelyek áttörtek a felhők közti résen, és beáradtak az ablakon. – Van fogalma róla, mekkora munkára vállalkozik? – Minden halacska reménykedik, hogy bálna lesz belőle. – Tessék? – Ez egy svéd közmondás. Úgy értem, munkakedvből nem szenvedek hiányt. – Azt nem kétlem, de fontos, hogy határt szabjon a kutatási területének. Pontosan melyik korszakot szeretné tanulmányozni? – Mindent tudni akarok, ami Vasco da Gama utazását megelőzte. – Ezek szerint csak 1498-ig érdekli a téma? – Igen – felelte lelkesen a lány. – Gil Eanes, Gonçalves Baldaia, Nuno Tristão, Diogo Cão, Nicolau Coelho, Gonçalves Zarco, Bartolomeu Dias... – Ejha! – kiáltotta a tanár, és elismerően biggyesztette az ajkát. – Mindet ismeri. – Persze. Már egy éve tanulmányozom a témát, és azóta arra készülök, hogy idejövök. – Tágra nyíltak a szemei. – A tanár úr szerint meg lehet nézni az eredeti krónikákat, amelyek beszámoltak mindenről? – Kire gondol? Zurarára és a többiekre? – Igen. Tomás felsóhajtott. – Nem lesz könnyű. – Ó! – kiáltott fel Lena kissé csalódottan. – Tudja, az eredeti szövegek értékesek, olyan becses ereklyék, amelyeket a könyvtárak féltve őriznek. – Elgondolkodott. – De a fakszimiléket és a másolatokat meg tudja nézni, az majdnem ugyanaz. – Ó, de az eredeti jobb lenne! – A tanárra szegezte szép kék szemét, és kérlelőn nézett rá. – Esetleg tudna nekem segíteni? – Ellenállhatatlanul bájos arcot vágott. – Naa, kérem... Tomás fészkelődni kezdett a székén. – Nos, talán megpróbálhatjuk... – Tack! – kiáltotta a lány, és hálából elbűvölő mosolyt eresztett a férfira. – Tack! Tomás halványan sejtette, hogy manipuláció áldozata lett, de egyáltalán nem bánta: élvezet volt a kedvére tenni ennek az istennőnek. – De hát megérti egyáltalán a tizenötödik századi portugált? – A tolvaj hamarabb megtalálja a kelyhet, mint a sekrestyés. – Micsoda? A lány elnevette magát Tomás elképedt arca láttán. – Ez is egy svéd mondás. Azt jelenti, hogy ha az érdek hajt, bármit elérünk. – Azt nem kétlem, de a kérdés akkor is fönnáll – mondta Tomás. – El tudja olvasni az akkori portugál nyelvet, azzal a bonyolult kalligráfiával? – Nem. – Akkor mit ér, ha hozzájut az eredeti szövegekhez? Lena huncutul elmosolyodott, magabiztosan, mint egy csintalan gyerek, aki tudja, hogy ellenállhatatlan. – Biztos vagyok benne, hogy a tanár úr segít nekem. Tomás a délutánt a Történelem Tanszék tudományos bizottságának ülésén töltötte, amely a szokásos pletykákról, a belső politikai mesterkedésekről, a végeérhetetlen napirendi pontokról és az előző értekezlet jegyzőkönyvével kapcsolatos kételyekről szólt, meg az olyan aktuális témákról, mint az elfogadtatási eljárások elemzése, illetve három diploma- és egy doktori védés alkalmából felállítandó bíráló bizottság összetétele. Már este volt, amikor hazaért, Constança és Margarida éppen vacsorázott. Hamburgerhúst ettek ketchupos makarónival: ez volt a kislány kedvence. Tomás fölakasztotta a kabátját, aztán mindkettőjüket arcon csókolta és leült az asztalhoz. – Már megint hamburger van tésztával? – kérdezte panaszos hangon. – Miért, mi a baj vele? Margarida imádja... – A maka’óni jó! – lelkendezett a kislány, hangosan szürcsölve a tésztaszálakat. – Slurp. Az apa kiszolgálta magát. – Akkor jó – mondta megadóan, miközben szedett magának a tányérjára. Ránézett a lányára, és megsimogatta sima, fekete haját. – Na és? Mit tanultál ma? – Pé, a: pa. Pé, e: pe. – Már megint? Hát elfelejtetted, amit tavaly tanultál? – Pé, í: pí. Pé, ó: pó. – Te érted ezt? – kérdezte, és a feleségére nézett. – Már másodikba jár, és még nem tud olvasni. – Nem ő tehet róla, Tomás. Az iskola még mindig nem vett fel fejlesztő pedagógust. – Bemegyünk és beszélünk velük... – Igen – bólogatott a felesége. – Már kértem időpontot az igazgatónőtől a jövő hétre. – Pé, ú: pú. A 21-triszómiás gyerekek egyik tünete éppen az, hogy nehezen jegyeznek meg dolgokat, ezért főleg a megszokás és a rutin irányítja az életüket. Margarida az előző évben lett első osztályos egy olyan általános iskolában, ahol a rendes tanítón kívül volt egy kisegítő tanító is, aki a sérült gyerekekkel foglalkozott. De az utóbbi időben az Oktatási Minisztérium olyan sok támogatást vont el az iskoláktól, hogy ezt a tanítót nem tudták tovább alkalmazni, és Margarida meg a hozzá hasonló helyzetben lévő gyermekek pedagógiai segítség nélkül maradtak, annak ellenére, hogy a törvény előírta a speciális oktató alkalmazását. Ennek következtében a kislány visszaesett a tanulásban: sokat felejtett az előző évben tanultakból. Ahhoz, hogy újra fejlődhessen, szüksége lenne egy fejlesztő pedagógusra, egyfajta edzőre, aki felhúzza, de egy elszegényedett iskolát meggyőzni
arról, hogy újra vegyen föl egy ilyen tanítót, kemény diónak bizonyult. Tomás beleharapott a hamburgerbe, és ivott hozzá egy korty alentejói vörösbort. Margarida már végzett a desszerttel, egy meghámozott, gerezdekre vágott almával is, így hát fölállt és elkezdett lepakolni az asztalról. – Jaj, Margarida, majd később elpakolsz, jó? – Nem – felelte határozottan, miközben egymásra halmozta a szennyes edényeket a mosogatóban. – Ezt mindet el kell mosogatni, ezt mindet! – Majd később elmosogatsz. – Nem. Csupa kosz, minden csupa kosz. El kell mosogatni! – Ez a lány egyszer még nyit egy mosodát – viccelődött az apja, és megfogta a tányérját, nehogy elvegye előle. A takarítás és a rendrakás volt Margarida legnagyobb mániája. Ha meglátott egy foltot, máris ott termett, hogy eltávolítsa, könyörtelenül és eltökélten. A szülei jó pár kínos jelenetet éltek át a barátaik otthonában. Ha csak meglátott egy kis pókhálót vagy némi port egy bútoron, máris ordítani kezdett és az ujjával mutogatta a piszkot, és olyan átéléssel undorodott tőle, hogy a megszégyenült házigazdák azonnal meggyőződtek róla, hogy valóságos disznóólban élnek, és a sokkoló élmény hatására kimerítő nagytakarítást végeztek, mielőtt újra meghívták magukhoz a Noronha családot. Margarida vacsora után lefeküdt. Az apja megmosta a fogát, az anyja átöltöztette pizsamába, az apja előkészítette másnapra a holmiját, az anyja elalvás előtt mesélt neki. Mikor elaludt, a házaspár ledőlt a kanapéra, hogy kipihenje a nap fáradalmait. – Soha nem lesz szombat – szólalt meg Constança, a plafont bámulva. – Hullafáradt vagyok. A szoba kicsi volt, de ízlésesen volt berendezve. A falakat színes absztrakt képek díszítették, amelyeket Constança festett, még az egyetemen. A rózsamintás törtfehér kanapék jól illettek a függönyökhöz és a szőnyeghez. De az igazi derűt a világos bükkfa bútorokon minden- felé elhelyezett vázák és kaspók kölcsönözték a helyiségnek. Az egyik edényben a nagy zöld levelek közül élénkpiros virágok kandikáltak ki. – Milyen virág ez? – Kamélia. Tomás a buja szirmok fölé hajolt, hogy megszagolja őket, nagyot szippantott, de nem érzett semmit. – Ennek nincs is illata – mondta bosszúsan. – Persze hogy nincs – nevetett Constança. – A kaméliának nincs illata. Tomás leült a felesége mellé, és megfogta a kezét. – Meséld el a kamélia történetét. Constança a virágok szerelmese volt. Furcsamód éppen ez volt az egyik olyan vonása, ami közelebb hozta őt Tomáshoz az egyetemi éveikben. Tomás imádta a rejtvényeket és a fejtörőket, a kódok és rejtjelek, a szimbólumok és titkos üzenetek bűvöletében élt. Ifjúkorában mindig megvette a Kalandok világát, nem feltétlenül a képregény miatt, amit mellesleg szintén elolvasott, hanem mert rajongott a Pikk hetes rovat bűnügyi rejtélyei iránt. Amikor megismerkedtek, Constança a szimbológia új világára nyitott ajtót előtte: a virágokéra. A szeplős lány elmesélte neki, hogy a török háremhölgyek a virágok segítségével kommunikáltak a külvilággal, a virágszimbólumok varázslatos kódrendszerén keresztül. Ezt a gyakorlatot a nyugati világban először Lady Montagu írta le 1718-ban, és ebből nőtte ki magát a floriografia, az a szimbólumrendszer, amely a XIX. században óriási népszerűségre tett szert, az eredeti török jelentéseket az ókori mitológiához és a hagyományos folklórhoz társítva. A virágokat rejtett értelemmel ruházták fel, és olyan érzelmeket és érzéseket fejeztek ki általuk, amelyeket normál körülmények között elnyomott a társadalmi etikett. Az például elképzelhetetlen volt, hogy egy férfi rögtön az első randevún azt mondja a nőnek, hogy beleszeretett, az azonban elfogadható volt, ha az „első látásra szerelem” egyértelmű jelképeként átnyújtott neki egy csokor gloxíniát. A virágok nyelve rányomta bélyegét az ékszerészetre és a preraffaelita képzőművészeti mozgalomra, sőt még a divat világára is hatott: II. Izabella a koronázási szertartásán olajfalevél- és búzakalászmintás palástot viselt, abban a reményben, hogy uralkodását béke és bőség fémjelzi majd. Constança nemcsak az emberi, de a természeti műalkotásokért is rajongott, és a virágszimbólumok szakértője lett, aki szó szerint értett a virágok nyelvén. – A kamélia Kínából származik, ahol nagy becsben tartották – magyarázta Constança. – A mi kultúránkban ifj. Alexandre Dumas-nak köszönheti az ismertségét, aki megírta A kaméliás hölgy című regényt, amely egy XIX. századi párizsi kurtizán, Marie Duplessis igaz történetén alapult. Nos, ez a mi mademoiselle Duplessisünk allergiás volt a virágillatra, és éppen azért választotta a kaméliát, mert annak nincs illata. – Huncutul Tomásra nézett. – Gondolom, tudod, mi az a kurtizán. – Jaj, kincsem, történelem szakos vagyok. – Jó. Szóval, ez a mademoiselle Duplessis mindennap kaméliát tűzött a mellére, huszonöt napig fehéret, hogy jelezze a férfiaknak, hogy a rendelkezésükre áll, a fennmaradó öt napon pedig pirosat, hogy a tudomásukra hozza, hogy ezeken a napokon nem kapható semmire. – Óóóhh – kiáltott föl Tomás, csalódottságot színlelve. – Verdit megihlette Dumas regénye, és megírta a Traviatát, amelyben megidézi a kaméliás hölgy történetét. Azzal a különbséggel, hogy a Verdioperában a hősnőnek el kellett adnia az ékszereit, és azok helyett viselte a kaméliát. – Szegény pára – jegyezte meg Tomás gúnyosan. Megnézte a szobában elhelyezett virágokat. – Szóval, akkor most vegyem tudomásul, hogy ha piros kaméliát vettél, az azt jelenti, hogy nem számíthatok ma semmire. – Jól sejted – bólintott Constança sóhajtva. – Hullafáradt vagyok. Tomás alaposan szemügyre vette a feleségét. Még mindig az a melankólia áradt belőle, ami annak idején megfogta, amikor megismerkedtek. Ő a Lisszaboni Új Egyetem hallgatója volt, és akkor hozta össze őket a sors, amikor először hallott a többi fiútól a képzőművészetis lányok szépségéről. „Valóságos remekművek” – viccelődött Augusto az egyetem udvarán. – Én mondom, a szüleik az igazi művészek. Egyszer elviszlek, majd meglátod, milyen kis helyesek. Egy alkalommal aztán a csoporttársai magukkal cipelték Tomást is a képzőművészeti kar menzájára, és ebéd közben megállapíthatta, hogy igaz a pletyka: itt voltak az egész lisszaboni egyetemi élet legszebb lányai. Sorban állás közben megpróbáltak beszédbe elegyedni néhány rátarti szőkével, de azok magasról tettek rájuk. Miután fizettek, kissé tanácstalanul járkáltak az ebédlőben, tálcával a kezükben, és keresték, hova ülhetnének le. Kinéztek egy asztalt az ablak mellett, ahol csak három lány ült, köztük egy szoborszerű fekete hajú szépség. „A természet bőkezű” – kacsintott Augusto, és odavezette társait a szépséghez. A lány komoly érdeklődést mutatott Tomás zöld szemei iránt, de a fiú figyelmét inkább az egyik barátnője kötötte le, egy tejfehér bőrű, szeplős orrú, barna szemű lány, akinek a tekintete valahol máshol járt: talán melankolikus volt, talán csak ábrándos. Lágy, kecses mozdulatai első látásra gyengéd, álmodozó, finom természetről árulkodtak, noha idővel kiderült, hogy ez merő illúzió: törékeny külleme mögött igazi vulkán rejlett, a szelíd macska külső könyörtelen oroszlánt takart. Nem ment el úgy, hogy ne szerezze meg előbb a telefonszámát. Két héttel később, miután átadta első lonccsokrát, amelyről nemrég tudta meg tőle, hogy az eltökélt és hűséges szerelem ígéretét jelenti, Tomás megcsókolta Constançát az oeirasi állomáson, aztán kézen fogva sétáltak a carcavelosi homokos parton. A múlt emlékei Margarida mozdulatlan arcává alakultak át, Tomás mintha időutazáson vett volna részt, és hirtelen visszarepült volna a jelenbe: kislánya fényképe az egyik kaméliacsokor mellől mosolygott rá. – Figyelj, nem úgy volt, hogy most, az év elején kell visszavinnünk az orvoshoz?
– De – bólintott Constança. – Jövő héten kell elvinnünk Oliveira doktorhoz. Holnap elmegyek a Szent Mártába, hogy elhozzam a leleteket, mert azokat is magunkkal kell vinnünk. – Az agyamra megy már az állandó orvoshoz járkálás – tört ki Tomásból. – Neki is az agyára megy – vágott vissza a felesége. – Ne felejtsd el, hogy bármelyik pillanatban megoperálhatják szegényt... – Ne is mondd. – Tomás, ha szereted, ha nem, segítened kell nekem. – Jó, jó, persze. – Őszintén szólva elegem van már abból, hogy egyedül húzom az igát. A gyereknek segítségre van szüksége, és nem tudok mindent egyedül csinálni. Neked is be kéne szállnod, elvégre te vagy az apja. Tomás úgy érezte, hogy sarokba szorították. A Margaridával járó gondok valóban túlterhelték az asszonyt. – Ne aggódj, elkísérlek Oliveira doktorhoz. Constança láthatóan megnyugodott. Hátradőlt a kanapén és ásított egyet. – Na jó, én lefekszem – mondta, és felállt a kanapéról. – Te még maradsz? – Hát, én még maradok egy kicsit. Elolvasok valamit, aztán én is lefekszem. A nő fölé hajolt, finoman szájon csókolta, aztán kiment a szobából, maga mögött hagyva Chanel N°5 parfümjének meleg illatát. Tomás a fejét vakargatva indult el a könyvespolc felé, nem tudta, mit válasszon. Végül Edgar Allan Poe Válogatott műveit vette le, hogy újraolvassa Az aranybogár című novellát, ami egy aranyszínű skarabeuszról szól, és tizenhat évesen tovább mélyítette benne a kriptoanalízis iránti érdeklődését, amit a Kalandok világa ébresztett föl benne. Amikor a harmadik oldalnál tartott, félbe kellett szakítania az olvasást, mert megszólalt a mobiltelefonja. – Igen? – Hi. Beszélhetnék Noronha úrral? A kiejtése brazilos volt, de angol anyanyelvi akcentussal. Orrhangon beszélt, és ebből Tomás arra következtetett, hogy amerikai. – Én vagyok. Kivel beszélek? – A nevem Nelson Moliarti, az American History Foundation executive boardjának advisere vagyok. New Yorkból telefonálok. – Igen, tessék. – Elnézést, hogy ilyen késői órán telefonálok. Zavarom? – Nem, egyáltalán nem. – Oh, good – kiáltotta. – Nem tudom, ismeri-e az alapítványunkat... Nem vitte le a hangját, mintha megerősítésre várna. – Nem, nem ismerem. – Nem baj. Az American History Foundation egy amerikai non-profit szervezet, amely az amerikai kontinenssel kapcsolatos történelmi kutatásokat támogatja. New Yorkban van a központunk, és jelenleg egy fontos kutatásunk van folyamatban. Csakhogy felmerült egy bonyolult probléma, amely az egész projektet veszélybe sodorja. Az igazgatóság engem bízott meg a feladattal, hogy találjak megoldást a problémára. Két hete ezzel foglalkozom. Félórával ezelőtt bemutattam az igazgatóságnak egy javaslatot, amit elfogadtak, és ezért telefonálok most. Szünetet tartott. – Igen? – Noronha úr? – Igen, igen, itt vagyok. – Maga a megoldás. – Tessék? – Maga a megoldás a problémánkra. Át tudna ugrani hozzánk, New Yorkba?
Tomás néhány órája szállt le a JFK-n. Egy fényűző fekete limuzin, amit az American History Foundation bocsátott a rendelkezésére, elvitte a repülőtérről a Waldorf-Astoriába, az impozáns art deco szállodába, amely egy egész háztömböt foglalt el a Lexington és a Park Avenue között. Tomást annyira fellelkesítette a tény, hogy alkalma nyílt közelről megcsodálni eme pompás épület dekorációjának és architektúrájának apró részleteit, hogy amint fölért a szobájába, gyorsan letette a csomagjait, majd lement, kért egy várostérképet a szállodaportástól, és máris belevetette magát a város nyüzsgésébe. Mivel mindig azt hallotta, hogy New Yorkot csak gyalog lehet jól megismerni, lemondott a limuzin szolgálatairól, és elindult gyalog, hogy fölfedezze a metropolist. Ez hiba volt. Azt ugyanis elfelejtették neki megmondani, hogy ez csak olyankor érvényes, ha nincs hideg. A New York-i hideg felejthetetlen élmény: olyan intenzív, hogy elhomályosul a látás, minden, ami az imént még fontos volt, az jelentéktelenné törpül, ami érdekes volt, az hétköznapi lesz, és nem számít semmi más, csak a harc az időjárással. Már leszállt az este a lenyűgöző betonrengetegre. Eleinte, amíg fűtötte a saját testhője, nem zavarta a hideg, élvezte a gyaloglást. Miután bekanyarodott az East 50th Streetre, sorra csodálta meg az óriási felhőkarcolókat, különösképpen a szállodával szomszédos General Electric Buildinget, a Lexington Avenue-n, amely szintén art deco stílusban épült. De mire átkelt az Avenue of the Americasen és elérte a Hetedik sugárutat, már komoly tünetei voltak: fájt az orra, elhomályosult a szeme, és egész testében reszketett. Ám a legnagyobb kínt a fülei okozták: úgy fájtak, mintha éles pengével hasogatnák őket. Aztán amikor megpillantotta a Times Square fénykatlanját, egy pillanatra fölmelegedett a lelke, és erőt merített a továbbhaladáshoz. Letért a Hetedik sugárútról, és belépett a Színházi Negyed közepébe. A Times Square fényes forgataga a Hetedik sugárút és a Broadway találkozásához vezette, ahol olyan színkavalkád és olyan vakító fényáradat fogadta, hogy olybá tűnt, mintha nappal lenne. A forgalom élénk volt és kaotikus, a járókelők úgy hemzsegtek, mint a hangyák. Minden épületen színes neonfények ragyogtak, hatalmas szavak villództak a hirdetőtáblákon, gigászi képernyők sugároztak hirdetéseket vagy éppen tévéadásokat, olyan volt az egész, mint valami óriási, ujjongó kép- és színorgia. Tomás megérezte, hogy a zsebében rezegni kezd a telefonja, majd a csengőhangját is meghallotta: elővette, és a füléhez emelte. – Halló? – Noronha úr? – Igen. – Itt Nelson Moliarti. Minden rendben? Épségben megérkezett? – Ah, helló. Minden rendben, köszönöm. – Elégedett a sofőrrel? – Ötcsillagos. – És hogy tetszik a Waldorf-Astoria? – Csodálatos. – Tudta, hogy az amerikai elnökök is ott szállnak meg, amikor New Yorkba látogatnak? – Á, tényleg? – csodálkozott el Tomás, őszintén meglepve. – Mindegyik? – Persze. 1931 óta. Államférfiak, filmsztárok, híres művészek, sőt még uralkodók is megfordultak ott. A windsori herceg és hercegné például egy időben ott is élt. – Ezt nem tudtam. Ha így van, akkor még inkább köszönettel tartozom a figyelmességükért, amiért itt szállásoltak el. – Jaj, nem kell megköszönnie. Vacsorázott már? – Még nem. – Akkor ajánlanám a szálloda valamelyik éttermét, például a Bull and Bear Steakhouse-t, ha szereti a húst, vagy az Inagikut, ha inkább a japán konyha kedvelője. De szobaszervizt is igényelhet, az nagyon jól működik a Waldorf-Astoriában. Magának csak alá kell írnia a számlát, és az alapítvány minden költségét állja, legyen nyugodt. – Ó, köszönöm, de nem szükséges. Majd bekapok valamit itt, a Times Square-en. – Maga most a Times Square-en van? – Igen. – De hát nagyon hideg van! A sofőr is magával van? – Nem, elengedtem. – És hogy jutott el a Times Square-re? – Gyalog. – De hiszen mínusz öt fok van! És nemrég mondták a tévében, hogy a szél miatt mínusz tizenötnek érezzük. Remélem, legalább jó melegen öltözött... – Öö... hát, nagyjából. Moliarti szemrehányó hangon folytatta: – Vigyázzon magára! Ha kell, csak szóljon, és odaküldöm magáért a sofőrt. Megvan a telefonszámom? – Azt hiszem, elmentette a telefonom. – Jól van. Ha kell, csak hívjon, rendben? – Ó, nem lesz rá szükség. Fogok egy taxit. – Ahogy óhajtja. Mindenesetre csak azért hívtam, hogy üdvözöljem, és közöljem, hogy holnap reggel kilenc órakor várjuk az irodánkban. A sofőr fél kilencre a Park Avenue-i bejáratnál lesz. Az iroda nincs messze a szállodától, de tudja, hogy van ez: a reggeli forgalom pokoli. – Nyugodt lehet, holnap látjuk egymást. – Úgy van. Viszlát holnap. Amikor visszatette a telefont a zsebébe, észrevette, hogy teljesen elgémberedtek az ujjai, a keze nem engedelmeskedik, mintha nem is a saját keze lenne. Mélyen a zsebébe süllyesztette, hátha fölmelegszik, de nem sokat javult a helyzet. Ráébredt, hogy be kell térnie valahova. Balra meglátott egy éttermet, és gyorsan, már-már kétségbeesetten benyitott. Belépett, és a meleg megkönnyebbüléssel töltötte el. Hevesen dörzsölni kezdte a kezeit, hogy beindítsa a vérkeringést, míg végre megérezte, hogy az ujjbegyeibe visszatér az élet. – Segíthetek? – kérdezte a pincér, egy mosolygós fiatalember. Tomás jelezte, hogy egyedül jött, és leült az ablak mellé. Az asztalától jól láthatta a Times Square nyüzsgését. A pincér átadta neki az étlapot, és a vendég most tudta meg, hogy egy mexikói étterembe tért be. Miután átnézte a lehetőségeket, sajtos-marhahúsos enchiladast és egy margarita on the rockst rendelt. Amikor a fiú távozott, ropogós nachost mártogatott hagymás paradicsomszószba, és belekortyolt a pikáns aperitifbe,
miközben kényelmesen hátradőlt a székén, és érdeklődve szemlélte az utcai életképet. Tudomásul vette, hogy nem öltözött fel elég melegen ahhoz, hogy a városban kószáljon, így hát nincs más választása: vacsora után taxiba ül, és visszatér a jó, meleg szállodába. Az ötórás időeltolódás Lisszabonhoz képest megtette a hatását. Tomás reggel hatkor ébredt, odakint még sötét volt, de bármennyire igyekezett is visszaaludni, félórás forgolódás után föladta, és felült az ágy szélén. Ránézett az órájára, és megállapította, hogy Lisszabonban már fél tizenkettő van, nem csoda hát, ha kiment az álom a szeméből. Ideje telefonálni. Felvette a telefont, és beütötte Constança mobilszámát. – Szia, pöttyös – üdvözölte a becenevén, amit még szerelmük hajnalán adott neki. – Minden rendben? – Szia, Tomás? Milyen New York? – Iszonyú hideg van. – De szép? – Furcsa város, de igen, mondhatjuk, hogy szép. – Mit hozol nekem? – Cc, cc – ciccegett fejcsóválva. – Mindig is tudtam, hogy számító dög vagy... – Na, nézd csak! A kis szélhámos Amerikában sétálgat, és még én vagyok a számító? – Jó, jó. Elviszem neked az Empire State-et, King Kongostul meg mindenestül. – Nem kell annyi – nevette el magát a nő. – Elég lesz a MoMA is. – Micsoda? – A Museum of Modern Art. – Aha. – Hozd el nekem Van Goghtól a Csillagos éjt. – Azt, amelyiken a nagy, kerek csillagok vannak? Az itt van? – Igen. De szeretném Monet-től a Vízililiomokat, Picassótól az Avignoni kisasszonyokat és Toulouse-Lautrectől a Divan Japonais-t is. – És King Kongot? – Idefigyelj, minek nekem King Kong, ha itt vagy te? – Te dög! – nevetett Tomás. – A képek másolatok is lehetnek? – Nem, azt akarom, hogy lopd el az eredetieket. – Rövid szünetet tartott. – Hát persze, hogy reprodukciókat szeretnék, mi mást, te lüke? – Jó, jó, értem már. Hogy van a nagylány? – Jól. Jól van – hangzott a válasz. – Zabagép, mint mindig. – Pff, képzelem. – De tegnap elég kemény dolgot mesélt. Azt mondta vacsora közben: anya, a gyerekek azt mondják rám, hogy mongol vagyok. Erre azt feleltem neki: nem, rosszul hallottad, azt mondják, hogy Margarida vagy. Nem, anya, felelte. Sugdolóznak, mutogatnak rám, és azt mondják: ott a mongol. Tomás felsóhajtott. – Tudod, milyenek a gyerekek... – Tudom, kegyetlenek. Csak az a baj, hogy ő meg észreveszi, és nagyon fáj neki. Lefekvéskor, mielőtt meséltem neki, még egyszer megkérdezte, mi az a mongol. – Hát ez elég szar ügy, de hát mit tehetnénk? – Sürgősen be kell mennem az iskolába, hogy beszéljek a tanítónővel. – Sokat érsz vele... – Csak el tud mondani egy-két dolgot a gyerekeknek, nem? – Gondolom, igen. – És neked is velem kéne jönnöd. – Ne kezdd. Nem látod, hogy külföldön vagyok? – Jó, most kivételesen van mentséged – ismerte be a nő. Témát váltott. – Megmondták már az amerikaiak, hogy mit akarnak tőled? – Még nem, de hamarosan találkozom velük. Mindjárt kiderül. – Fogadok, hogy valami kézirathoz keresnek szakértőt. – Valószínű. Tomás hallotta, hogy a vonal végén, a háttérben valami csörögni kezd. – Megszólalt a vekker – mondta. – Le kell tennem, mert megyek tanítani. Különben is, biztos egy vagyonba kerül ez a telefonbeszélgetés. Puszi és jó legyél, hallod? – Puszi, pöttyös. – És hozz virágot! Tomás letette a kagylót, és mivel nem volt semmi dolga, bekapcsolta a tévét. Összevissza váltogatta a csatornákat, NBC, CBS, ABC, CNN, C NN Headline News, MSNBC, Nick’at’Nite, HBO, TNT, ESPN, és olyan hangzavar támadt a szobában, hogy az unalomtól ásítozni kezdett. Ránézett a bejárati ajtóra, és megpillantott egy újságot a földön: bizonyára egy alkalmazott csúsztatta be éjszaka az ajtó alatt. Fölkelt és odament az újságért. Egy New York Times volt, a címlapot Bill Clinton foglalta el, csak az egyik sarkában kukucskált Rudolph Giuliani, a város polgármestere. Szórakozottan lapozgatta, bele-beleolvasott. Amikor befejezte az olvasást, elment fürödni, megborotválkozott és felöltözött. Vékony fehér csíkos sötétkék öltönyt választott, hozzá pedig egy vörös nyakkendőt, arany kasmírmintával. Kilépett a szobából, és lement az Oscar’s American Brasserie-be, a nagy terembe, ahol felszolgálták a reggelit. Tomás általában nem evett sokat reggelire, de ha nagy ritkán külföldre utazott, felrúgta ezt a szokását, hatalmas étvágya támadt, és mohón befalt mindent: talán a bizonytalanság miatt, hogy nem otthon van, és ki tudja, mikor tud megint enni, gondolta. Mindenesetre élvezettel habzsolta be a szirupos palacsintát és az eggs benedictet, ami egy buggyantott tojásos étel, az English muffin pirítóst és a kanadai bacont: valóságos koleszterinbomba volt ez a reggeli, és ha a háziorvosa megtudta volna, miket eszik, valószínűleg idegsokkot kapott volna. Pedig ez még nem minden: evett még egy kis virslit paradicsomos babbal, amit aztán narancslével öblített le, és még egy csokoládés-mogyorós palacsinta is lecsúszott a torkán, mielőtt degeszre tömve úgy döntött, hogy most már jóllakott. Már majdnem fél kilenc volt, amikor befejezte a reggelit. Azonnal elindult a Park Avenue-i előcsarnok felé, ahogy Moliartival megbeszélte. Miközben várta a sofőrt, megcsodálta a hatalmas márványcsarnokot. A gyönyörű kerek márványmozaik padló fölé tekintélyes méretű csillár lógott, a falakat allegorikus témájú olajfestmények díszítették. – Good morning, sir – szólalt meg egy hang, udvariasan üdvözölve őt. – Hogy van?
Tomás megfordult, és megpillantotta a tegnapi sofőrt, egy jóságos arcú fekete bőrű férfit kék egyenruhában. – Good morning. – Mehetünk? – kérdezte a sofőr, és kesztyűs kezével intett, hogy kövesse. Fagyos volt a reggel, de a város napsütésben pompázott. Kár, hogy ide nem érnek el a napsugarak, gondolta Tomás, a felhőkarcolók ragyogó tetejét csodálva, majd beült a Cadillacbe, amely minden bizonnyal ugyanaz a fekete limuzin volt, amelyik előző nap a reptéren várta, a sofőr pedig leült a volán mögé. Az elválasztó üveg kellemes zümmögéssel húzódott le, a sofőr hátrapillantott, és megmutatta utasának a kis tévét és az ülése mellett lévő polcot, amelyen egy jégvödör állt, benne egy palack Glenlivet és egy Moët et Chandon. – Legyen kellemes az útja – mondta mosolyogva. A limuzin elindult, és Tomás a hátsó ülésről nézte a várost. A Lexington Avenue-n balra fordultak, elmentek a Racquet Club mellett, amelynek reneszánsz palazzo stílusa meglepte a látogatót: erre az építészeti irányzatra végképp nem számított. Rátértek a Madisonra, a Cadillac sűrű forgalomban haladt előre a széles sugárúton, míg el nem érték a Sony épületét, amely könnyen felismerhető volt chippendale tetejéről, itt az autó fékezett, majd megállt a következő sarkon. – Itt van az iroda – közölte a sofőr, és rámutatott egy felhőkarcoló kapujára. – Mister Moliarti várja önt. Tomás kiszállt, és megcsodálta az épületet. Tekintélyes zöldesszürke, modern, csiszoltgránit-torony magasodott előtte, legalább negyven emelettel. Metsző szél söpört végig a sétányon, és egy melegen öltözött férfi lépett ki a kapun, feléjük sietve. – Noronha úr? Tomás felismerte brazilos-amerikaias portugál kiejtését. – Jó reggelt. – Jó reggelt, tanár úr. Nelson Moliarti vagyok, az American History Foundationtől. Örülök, hogy megismerhetem. – Részemről a szerencse. Kezet fogtak. Moliarti alacsony, sovány, ősz hajú férfi volt. Apró szemeivel és keskeny, horgas orrával olyan volt, mint egy ragadozó madár. – Isten hozta – mondta. – Köszönöm – felelte Tomás. Körülnézett. – Hideg van. – Igen, igen, nagyon hideg. – Intett neki. – Jöjjön, menjünk is be. Tettek néhány lépést, és már bent is voltak az elegáns és – nem mellékesen – jó meleg épületben. Tomás megcsodálta a márványcsarnokot, és tekintete egy meghökkentő szoborba ütközött: egy gránittömb volt, amely mintha egy acéltartályban függne, alatta pedig keskeny patak csordogált. Moliarti észrevette, hogy a szobrot nézi, és elmosolyodott. – Különös, igaz? Egy amerikai szobrász alkotása. – Érdekes. – Jöjjön, az irodánk a huszonharmadik emeleten van. Beszálltak a liftbe, és meglepő gyorsasággal emelkedtek: néhány másodperc múlva már nyíltak is az ajtók, és a két férfi kilépett az alapítvány emeletén. A tejüveg ajtót az intézmény logója díszítette: egy szirti sas az egyik lábával egy olajágat tart, a másikkal pedig egy latin nyelvű feliratot: Hos successus alit: possunt, quia posse videntur. Alatta a cikornyás AHF kezdőbetűk. Tomás halkan motyogva elolvasta a mondatot, és lázasan keresett az emlékezetében. – Vergilius – mondta végül. – Tessék? – Ez a mondat, itt – felelte a portugál, és rámutatott a logón szereplő sas karmában tartott szalagra. – Ez egy idézet a Vergilius Aeneiséből. – Újraolvasta a mondatot, majd lefordította. – „A siker felbátorítja őket: azért sikerül, mert azt gondolják, hogy sikerül.” – Ja, igen. A mottónk – mosolyodott el Moliarti. – A siker sikert szül, és nincs az az akadály, ami megállíthatna minket. – Tisztelettel nézett Tomásra. – Jártas a latin nyelvben? – Természetesen – válaszolt a portugál. – A latinban, a görögben, a koptban, bár nem gyakorlom eleget. – Sóhajtott. – Most akarom belevetni magam a héberbe és az arámiba, hogy újabb dimenziók nyíljanak meg előttem. Az amerikai elismerően füttyentett, de nem fűzött hozzá több megjegyzést. Beléptek az ajtón, elmentek a recepció mellett, és Moliarti végigvezette Tomást a folyosón. Egy modern irodába léptek be, ahol egy ellenszenves hatvanas nő ült. – Megérkezett a vendégünk – mondta, és Tomásra mutatott. A hölgy fölállt, és egy fejbiccentéssel üdvözölte. – Hi. – Ez itt Theresa Racca, az alapítvány elnökének a titkárnője. – Hello – köszöntötte a portugál, és megszorította a kezét. – John itt van? – kérdezte Moliarti. – Yes. Moliarti bekopogott az ajtón, és szinte várakozás nélkül benyitott. A súlyos mahagóni íróasztal mögött egy csaknem teljesen kopasz férfi ült, gyér ősz haját hátrasimítva hordta, és tokája volt. A férfi fölkelt, és kitárta a karját. – Jöjjenek be. Moliarti belépett, és bemutatta a vendéget. – Ez itt Noronha úr, Lisszabonból – mondta angolul. – Tanár úr, ez itt John Savigliano, az American History Foundation igazgatóságának elnöke. Savigliano ellépett az íróasztaltól, és mindkét kezét Tomás felé nyújtotta, arcán pedig széles mosoly jelent meg. – Welcome! Welcome! Isten hozta New Yorkban, tanár úr! – Köszönöm. Lelkesen kezet ráztak. – Jól utazott? – Igen, nagyszerűen. – Pompás! Pompás! – Bal kezével az iroda sarkában lévő bőrfotelekre mutatott. – Kérem, foglaljon helyet. Tomás elhelyezkedett egy fotelban, és futólag megnézte magának a szobát. A berendezés konzervatív stílusú volt: tölgyfa borítású falak és plafon, XVIII. századi francia vagy olasz bútorok. Egy óriási ablakból a manhattani épületek erdeje tárult a látogató elé. A mindenfelé ágaskodó felhőkarcolók között balra a lenyűgöző Chrysler Building csillogó acélívei, jobbra pedig a lépcsőzetes Empire State Building volt látható, tetején a hosszú antennával. A háttérben a World Trade Center ikertornyainak üveghomlokzatai látszottak. Az alapítványi elnök irodájának padlója lakkozott diófával volt burkolva. A sarkokban hatalmas növények díszelegtek, a falon egy szép absztrakt festmény, olajzöld alapon élénkpiros formákkal.
– Ez egy Franz Marc-kép – magyarázta Savigliano, amikor észrevette, hogy vendége érdeklődve nézi a festményt. – Ismeri? – Nem – felelte Tomás. – Kandinszkij barátja volt, ők ketten alapították a Der Blaue Reiter csoportot 1911-ben – mondta. – Ezt a képet négy éve vásároltam egy müncheni árverésen. – Füttyentett. – Egy vagyonba került, elhiheti. Egy vagyonba. – John a jó képek szerelmese – magyarázta Moliarti. – Képzelje, otthon van egy Pollockja és egy Mondrianja is. Savigliano elmosolyodott, és lesütötte a szemét. – Hát igen, ez a szenvedélyem. – Tomásra nézett. – Kér valamit inni? – Nem, nem kérek semmit. – Ugyan már, ne szerénykedjen. Igyon egy kávét! Csodás cappuccinónk van... – Jól van, egy cappuccino jöhet. Az alapítvány elnöke az ajtó felé fordította a fejét. – Theresa! – kiáltott. – Igen, elnök úr? – Hozzon három cappuccinót és néhány süteményt. – Azonnal, elnök úr. Savigliano összedörzsölte a kezét és elmosolyodott. – Tomás Noronha tanár úr – mondta. – Hívhatom Tomnak? – Tomnak? – nevette el magát Tomás. – Mint Tom Hanks? Rendben. – Remélem, nem zavarja. Tudja, mi, amerikaiak, nem szeretjük a formaságokat. – Magára mutatott. – Kérem, hívjon Johnnak. – Engem pedig Nelnek – mondta Moliarti. – Akkor ezt megbeszéltük – tette hozzá Savigliano. Kinézett a felhőkarcolókra. – Először jár New Yorkban? – Igen, még soha nem voltam Európán kívül. – És hogy tetszik? – Még nem sokat láttam belőle, de eddig jónak tűnik. – Egy kicsit habozott. – Tudja, nézem az utcákat, és az az érzésem, mintha egy Woody Allen-film díszletei között járkálnék. A két amerikaiból kirobbant a kacagás. – Ez jó! – kiáltotta Savigliano. – Mint egy Woody Allen-film! – Ilyet is csak egy európai mondhat – tette hozzá Moliarti, és mosolyogva csóválta a fejét. Tomás mozdulatlanul ült, mosolygott, de nem értette a viccet. – Maguk nem így vélik? – Nos, ez nézőpont kérdése – felelte Savigliano. – Lehet, hogy az, aki csak a moziból ismeri New Yorkot, így látja. De jegyezze meg: nem New York hasonlít a filmekre, hanem a filmek hasonlítanak New Yorkra. – Kacsintott. – Capisce? Racca asszony egy tálcával lépett be az irodába, a csészéket a fotelek előtti kis asztalra helyezte, megtöltötte őket gőzölgő kávéval, letett melléjük néhány zacskó cukrot és csokis süteményt, aztán kiment. A három férfi kortyolgatni kezdte a cappuccinóját. Savigliano hátradőlt a fotelban, és megköszörülte a torkát. – Tom, térjünk rá a tárgyra, hogy miért hívtuk ide. – Rápillantott Moliartira. – Ha jól sejtem, Nel már elmagyarázta, mivel foglalkozik az intézetünk... – Igen, felvázolta. – Nagyszerű. Az American History Foundation egy magántőkéből fenntartott non-profit szervezet. Az alapítvány itt született, New Yorkban, 1958ban, azzal a céllal, hogy az amerikai kontinenssel kapcsolatos történelmi tanulmányokat támogassa. Létrehoztunk egy ösztöndíjat amerikai és más diákok számára, hogy díjazzuk az innovatív kutatásokat, illetve az olyan tanulmányokat, amelyek új oldalról mutatják be a múltunkat. – Ez a Columbus Scholarship – tette hozzá Moliarti. – Igen. Ezenkívül régészek és történészek kutatásait is finanszírozzuk. Ezeknek a munkáknak nagy része meg is jelent, és bármelyik jobb könyvesboltban megtalálhatja őket az Americana részlegen. – Milyen munkák ezek? – érdeklődött Tomás. – Minden, ami az amerikai földrész történelmével kapcsolatos – válaszolta az alapítvány elnöke. – Az ezen a kontinensen élő dinoszauruszoktól kezdve a native-americanekkel és az európai gyarmatosítókkal kapcsolatos kutatásokon keresztül a bevándorlókig minden. – Native-americans? – Igen – mosolygott Savigliano. – Ez egy politikailag korrekt kifejezés, amit Amerikában használunk. Azokra a népekre értjük, amelyek már itt éltek, amikor az európaiak megérkeztek. – Aha. Savigliano felsóhajtott. – Na de térjünk rá a mi problémánkra. – Szünetet tartott, mérlegelve, hogy hol is kezdje. – Mint tudja, 1992-ben ünnepeltük Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulóját. Pompás ünnepségek voltak, és büszkén állíthatom, hogy az American History Foundation fontos szerepet játszott a megemlékezések sikerében. Amikor véget értek az ünneplések és elcsendesedett minden, összejöttünk, hogy megbeszéljük, mi legyen a következő projekt. Ránéztünk a naptárra, és megakadt a szemünk egy dátumon. – Erősen Tomás szemébe nézett. – Tudja, melyik az a dátum? – Nem. – 2000. április 22. Ami három hónap múlva lesz. Tomás fejében világosság gyúlt. – Brazília felfedezése. – Bingó! – kiáltott föl Savigliano. – Brazília felfedezésének ötszázadik évfordulója. – Belekortyolt a kávéjába. – Összehívtunk hát egy értekezletet a tanácsadóinkkal, hogy ötleteket kérjünk tőlünk. Arra kerestük a választ, hogy miként tudnánk méltóképpen megünnepelni ezt az évfordulót. Egyik konzulensünk Nel volt, aki már tanított történelmet egy brazil egyetemen, és jól ismerte az országot. Nel előállt egy javaslattal, amit érdekesnek találtunk. – Ránézett Moliartira. – Nel, azt hiszem, jobb, ha te mondod el az ötletedet. – Természetesen, John – bólintott Moliarti. – Lényegében az a vita volt az ötletem alapja, amely már jó ideje foglalkoztatja a történészeket: vajon Pedro Álvares Cabral véletlenül fedezte föl Brazíliát, vagy szándékosan? Mint tudja, a történészek nagy része kételkedik abban, hogy a portugálok már tudtak Brazília létezéséről, és Cabral csak hivatalossá tett egy olyan eseményt, amely már korábban lezajlott. Nos, én azt javasoltam az igazgatóságnak, hogy teremtse meg egy olyan tanulmány anyagi feltételeit, amely végleges választ ad erre a kérdésre. A bizottság beleegyezett, és beindult a gépezet. Úgy döntöttünk, hogy megkeressük a terület legjobb szakembereit, de olyan embereket akartunk, akik amellett, hogy
alaposak, kellően merészek is, és bátran szembeszállnak az elfogadott nézetekkel, vagyis képesek túlmenni a meglévő szakirodalom összegzésén, és elég kreatívak ahhoz, hogy észrevegyék azt is, ami nincs szó szerint kimondva a forrásokban, de burkoltan beleérthető. Nyilván maga is tudja – folytatta Moliarti –, hogy a portugálok sok felfedezésüket elhallgatták, és bizonyos információkat államtitokként kezeltek. – Portugália a titkolózás bajnoka volt – bólintott Tomás. – Úgynevezett titokpolitikát folytatott. – Pontosan – értett egyet Moliarti. – No mármost, ha tudjuk, hogy bizonyos felfedezéseiket szigorúan titokban tartották, nincs is értelme az olyan történelmi kutatásnak, amely nem képes túlmenni a hivatalos dokumentumokon. Hiszen ha a hivatalos dokumentumok éppen azt a célt szolgálták, hogy elfedjék az igazságot, nem pedig azt, hogy nyilvánosságra hozzák, akkor fenntartásokkal kell kezelnünk őket. Ezért akartunk merész történészeket. Tomás szkeptikus arcot vágott. – Ez így nagyon szépen hangzik, de az igazság az, hogy egy komoly történésztől nem várhatjuk el, hogy figyelmen kívül hagyja a forrásokat, és se szó, se beszéd, spekulációs kalandokba bocsátkozzon. Egy tudós kutatásának a meglévő dokumentumokra kell támaszkodnia, nem pedig holmi zabolátlan fantaziálásra. Nem várhatjuk azt egy történésztől, hogy szabad folyást engedjen a képzeletének, hiszen ez esetben nem történelemtudományról beszélünk, hanem történelmi regényről. Nem igaz? – De, persze. – Evidens, hogy a dokumentumokat kritikusan kell kezelni – folytatta Tomás. – Meg kell érteni a kéziratok célját, szándékát, és ez alapján kell értékelni a megbízhatóságukat. Végül is ezt nevezik forráskritikának. De az akkor is elengedhetetlen, hogy a történelmi kutatás a forrásokon alapuljon, efelől semmi kétségem. – Nekünk sincs – sietett Moliarti tisztázni. – Nekünk sincs. Éppen ezért akartunk megbízható történészeket. Csak emellett azt is fontosnak tartottuk, hogy olyan szakembereket keressünk, akik képesek a XV. századi Portugália titokpolitikájának jegyében születő forrásokon túlmenően gondolkodni. Ez azt jelenti, hogy kutatóinknak megbízhatónak kell lenniük, de egyúttal merésznek is. – Elvett egy csokis süteményt, és beleharapott. – Az igazgatóság engem bízott meg a feladattal, hogy megtaláljam azokat a történészeket, akik megfelelnek az elvárásainknak, és hónapokig kerestem, böngésztem az önéletrajzokat, kérdeztem, olvastam és érdeklődtem a barátaimnál. Míg végül találtam valakit, aki megfelelt a megadott feladatnak. Moliarti szünetet tartott, de olyan hosszút, hogy Tomás úgy érezte, föl kell tennie a kérdést: – És ki az? – Martinho Vasconcelos Toscano professzor, a Lisszaboni Egyetem Bölcsészkarának tanára. Tomásnak tágra nyílt a szeme. – Toscano professzor? De hiszen ő... – Tudom, barátom – szakította félbe Moliarti komoly arccal. – Két hete meghalt. – Nekem ezt mondták. Sőt még az újságokban is megjelent. Moliarti mélyet sóhajtott. – Toscano professzor azzal keltette fel az érdeklődésemet, hogy igen újszerű tanulmányokat írt Duarte Pacheco Pereiráról, különösképpen legismertebb művével, az Esmeraldo de Situ Orbisszal kapcsolatban. Olvastam a munkáit, és lenyűgözött az a friss szemlélet, az a lendületes intelligencia, amellyel képes volt a felszín alá ásni és szembeszállni a meggyökerezett nézetekkel. Ráadásul a munkáit komoly megbecsülés övezte a PUC Történelem Tanszékén. – PUC? – A Rio de Janeiró-i Katolikus Egyetem, ahol tanítottam – magyarázta Moliarti. – Így hát elmentem Lisszabonba, hogy beszéljek vele, és meggyőztem, hogy vágjon bele ebbe a projektbe. – Elmosolyodott. – Gondolom, a busás honorárium, amit fizettünk, segített neki a döntésben. – Az American History Foundation büszke rá, hogy a legjobban fizető intézmény – dicsekedett Savigliano. – A legjobbat követeljük, és a legjobban fizetünk. – Szóval Toscano professzor tökéletes választásnak tűnt – vette vissza a szót Moliarti. – Nem írt túl jól, az igaz, ez jellemző néhány portugál történészre, de nem ez volt a fő baj. A stílus javítására megvannak a szakembereink, a mi kis Hemingwayeink, akik Toscano professzorból John Grishamet csinálnak. A két amerikai felkacagott. – Mért nem inkább James Joyce-t? – érdeklődött Tomás. – Azt mondják, ő a legjobb angol nyelvű író... – Ki? Joyce? – kiáltotta föl Savigliano. – Jézusom! Az talán még Toscanónál is rosszabbul ír! Újabb kacagás. – Na jó, elég a tréfából – mondta végül Moliarti. – Hol is tartottam? – Ott, hogy Toscano tökéletes választás volt, de nem jól írt – felelte Tomás. – Ja, igen. – Mély levegőt vett. – Hát, azt nem mondanám, hogy Toscano professzor volt a tökéletes választás. Inkább úgy fogalmaznék, hogy megfelelt azoknak a feltételeknek, amiket felvázoltak nekem. – És az nem ugyanaz? Moliarti grimaszolt. – Nem egészen. Tudja, Toscano professzor elég problémás volt, mint később kiderült. – Ivott egy korty kávét. – Először is, nem maradt a saját kutatási területe keretein belül. Olyan utakra tévedt, amelyek valóban érdekesek voltak ugyan, de a saját kutatási témája szempontjából irrelevánsnak bizonyultak, így aztán olyan dolgokra fecsérelte az időt és a mi pénzünket, amelyek nem vitték előbbre a tanulmányában. Másodszor, nem szeretett beszámolni a munkájáról. Szerettem volna figyelemmel kísérni a kutatását, rendszeres beszámolókat kértem tőle, de ő nem közölt semmit, csak értelmetlen badarságokat motyogott. Végül elárulta, hogy rendkívül jelentős felfedezést tett, olyat, ami gyökeresen megváltoztatja az ismereteinket a felfedezések koráról. Valóságos forradalmat csinál. Amikor azonban megkérdeztem, mi volna az, mintha megkukult volna, és csak annyit mondott, hogy várnom kell. Elhallgattak. – És vártak? – Vártunk. Hiszen nem volt más választásunk, igaz? – És aztán? – Aztán meghalt – közölte Savigliano komoran. – Hm – hümmögött Tomás elgondolkodva. – Még mielőtt elmondta volna, milyen felfedezésre jutott. – Pontosan. – Értem már – mondta a portugál, és hátradőlt a fotelban. – Ez a problémájuk. Moliarti megköszörülte a torkát.
– Ez is a problémánk. – Fölemelte a mutatóujját. – De nem az egyetlen, és még csak nem is a legnagyobb. – Ó, nem? – kérdezte csodálkozva Tomás. – Nem – válaszolta Moliarti. – A legnagyobb problémánk az, hogy három hónap múlva lejár a határidőnk, be kell mutatnunk a kutatás eredményeit, és nem tudunk felmutatni semmit. – Hogyhogy? – Úgy, ahogy mondom. Három hónap múlva kezdődnek Brazília ötszáz éves évfordulójának az ünnepségei, és az American History Foundation munkája nem lesz látható. Mint már említettem, Toscano professzor szeretett titkolózni, és nem adott nekünk semmit, úgyhogy itt állunk üres kézzel. Nincs semmink. – Ez lesz az első alkalom, hogy az alapítványunk nem járul hozzá egy, a kontinensünk történelméhez kapcsolódó jeles eseményhez – tette hozzá Savigliano. – Szégyen – jegyezte meg Moliarti a fejét csóválva. Reménykedve néztek a portugálra. – Ezért kerestük meg magát – magyarázta Savigliano. – Szeretnénk, ha rekonstruálná Toscano munkáját. – Én? – Igen, maga – erősítette meg, és rámutatott az ujjával. – Sok tennivalója lesz, és gyorsan kell cselekednie. A kéziratnak legkésőbb két hónap múlva készen kell lennie. A kiadónk képes egy hónap alatt kiadni a könyvet, de csodát nem tud tenni. Ezért nagyon fontos, hogy március közepére befejezzük a munkát. Tomás döbbenten nézett rájuk. – Már megbocsássanak, de itt valami félreértés van. – Előredőlt és a mellkasára tette a kezét. – Nekem nem a felfedezések kora a szakterületem. Én mással foglalkozom. Paleográfus és kriptoanalitikus vagyok, vagyis régi szövegeket értelmezek, dokumentumok megbízhatóságát ellenőrzöm és titkos üzeneteket fejtek meg. Én ebben vagyok jó, akár a legjobb a téren. Ha maguknak a felfedezések szakértője kell, rendben, tudok ajánlani neveket. Az én tanszékemen, a Lisszaboni Új Egyetemen több professzor is dolgozik, akik bőven megfelelnek a maguk elvárásainak. Sőt, ha tudni szeretnék, én már most is tudok neveket mondani. De én, uraim, én nem vagyok alkalmas erre a munkára. – Ránézett a két amerikaira. – Érthető voltam? A két amerikai egymásra nézett. – Igen, Tom, nagyon világosan fogalmazott – felelte Savigliano. – De mi magát akarjuk szerződtetni. Tomás két hosszú másodpercig mozdulatlanul meredt rájuk. – Azt hiszem, nem magyaráztam el elég jól – szólalt meg végül. – Maga nagyon is jól elmagyarázta, Tom. Úgy vélem, inkább mi nem voltunk elég világosak. – Hogyhogy? – Nézze, nekünk nem a felfedezések szakértője kell – magyarázta Savigliano. – Arra itt van nekünk Nel. – A hüvelykujjával Moliartira mutatott. – Nekünk olyasvalaki kell, aki segít összeszedni Toscano professzor kutatását, amit Brazília felfedezésével kapcsolatban végzett. – De hát én éppen erről beszélek – érvelt Tomás. – Eddig is értettem, hogy nem olyan történészt keresnek, aki tovább kutat, hanem olyat, aki összeszedi és a kiadásra előkészíti a már elvégzett kutatást. Nagyszerű. De erre leginkább olyan tudós alkalmas, aki maga is a felfedezések korával foglalkozik, nemde? Nem én vagyok a megfelelő ember, értik? Én a paleográfia és a kriptoanalízis, vagyis a rejtjelfejtés szakértője vagyok, és nem tudok segíteni maguknak. Értik már? – Nem, nem mi nem értjük magát, hanem maga nem ért minket – erősködött Savigliano. Moliartira nézett. – Mondjon el neki mindent, Nel, különben soha nem végzünk. – Nos, a probléma a következő – kezdte Moliarti. – Mint nemrég említettem, Toscano professzor olyan ember volt, aki szeretett titkolózni. Nem adott le rendszeres beszámolókat, nem mondott semmit, állandó homályban tartott minket. Ha megkérdeztem, hogy halad a kutatással, üres szavakkal válaszolt, ügyesen kitért a válaszadás elől. Még össze is vesztünk emiatt. – Mély levegőt vett. – De ez még nem minden: a titkolózási mániája egészen abszurd méreteket öltött. Annyira fontos volt neki, hogy senki ne tudja meg, mit fedezett föl, és annyira paranoiásan félt attól, hogy ellopják a titkát, hogy titkosított minden információt, ami a kutatásával kapcsolatos volt. – Hogyan? – Ezt akarom elmondani – felelte Moliarti. – Mindent titkosított. Mindent. Titkosírással írta le a felfedezéseit, és mi nem tudjuk megfejteni a rejtett üzeneteit. – Tomás felé hajolt. – Tom, maga portugál, megvannak az alapvető ismeretei a felfedezések koráról, és a kriptoanalízis szakértője. Ezért maga a megoldás. Tomás ismét hátradőlt a fotelban. Meglepődött a hallottakon. – Ráadásul számíthat az én segítségemre is – folytatta Moliarti. – Magam megyek Lisszabonba, hogy szintén kutassak, és mindig a rendelkezésére állok majd, ha szüksége lesz rá. – Némi habozás után hozzátette: – Az igazat megvallva, rendszeres jelentést is fogok kérni a munkájáról. – Egy pillanat – szakította félbe Tomás. – Nem tudom, belefér-e ez az életembe. Órákat adok az egyetemen, ráadásul olyan problémáim vannak, amelyek... – Jól meg tudjuk fizetni – húzta elő Savigliano az adu ászt. – Heti kétezer dollár, plusz a járulékos költségek. Ha pedig sikerül a megadott határidőn belül mindent kiderítenie, félmillió dolláros jutalmat is kap. – Szinte szótagolva mondta az összeget. – Érti? Félmillió dollárt. – Tomás felé nyújtotta a kezét. – Kell vagy nem kell? Tomásnak nem kellett sokat számolgatnia. Kétezer dollár körülbelül kétezer eurónak felelt meg. Az heti négyszázezer escudo. Egy hónapra egymillió-hatszázezer escudo. A félmillió dollár pedig nagyjából félmillió euróval egyenlő. Vagyis százmillió escudo. Ez megoldaná minden gondját. Margarida állandó vizsgálatait, a fejlesztő pedagógust, egy jobb lakást, biztosabb jövőt, még az olyan apró örömöket is, amelyek hiányoznak az életéből, mint mondjuk az, hogy néha étteremben vacsorázzanak, vagy elmenjenek Óbidosba, és ne aggassza őket a benzinköltség, vagy akár eltöltsenek egy hétvégét Párizsban, és elvihesse Constançát a Louvre-ba, a kislányát pedig az Eurodisneybe. Hát akkor minek habozik? Ez az ajánlat visszautasíthatatlan. Előrehajolt és az elnök szemébe nézett. – Hol írjam alá? – kérdezte. Lelkesen kezet ráztak, és az üzlet megköttetett. – Tom! Üdvözlöm a fedélzeten! – köszöntötte Savigliano széles mosollyal. – Nagy dolgokat fogunk véghez vinni együtt. Nagy dolgokat! – Remélem, hogy így lesz – bólintott a portugál, akinek már sajgott a keze az amerikai eufóriától. – Mikor fogjak hozzá? – Most azonnal. – És hol?
– Toscano professzor két hete hunyt el egy Rio de Janeiró-i szállodában – felelte Moliarti. – Képzelje, infarktust kapott, miközben gyümölcslevet ivott. Annyit tudunk, hogy a Nemzeti Könyvtárba, illetve a riói portugál könyvtárba járt olvasni. Talán talál ott valami nyomot, amin elindulhat. John Savigliano arcán gúnyosan sajnálkozó kifejezés jelent meg. – Tom, nekem jutott az a hálátlan feladat, hogy közöljem magával: holnap repülőre száll, és Rióba utazik.
A fehér São Clemente-palota a XVIII. századi európai kastélyok mintájára épült. A karcsú épület büszkén magasodott az ápolt kert fölé, amelyet sudár banánfák, pálmák, mangófák és flamboyant-ok díszítettek. A házat körülvevő burjánzó növényzet mintha sorfalat állt volna Botafogo sűrű erdeiben, a háttérben pedig néma óriásként emelkedett a magasba a csupasz és sötét Santa Marta-hegy. Meleg volt, és Tomás megtörölte a homlokát, amikor kiszállt a taxiból. Elindult a kapu felé, és amikor odaért a lépcsőhöz, bekukucskált az őrkunyhóba. – Elnézést! – kiáltotta. Az egyenruhás férfi összerezzent a székén, amelyen bóbiskolt, fölkelt és zavartan odalépett a látogatóhoz. – Igen? – Találkozóm van a konzullal. – Van időpontja? – Igen. – Mi a neve? – Tomás Noronha, a Lisszaboni Új Egyetemről. – Kérem, várjon egy percet. Az őr visszament a kunyhóba, telefonon beszélt valakivel, várt néhány pillanatot, és amikor megkapta a választ, kinyitotta a kaput. – Kérem, uram – mondta, és a palota bejárati ajtajára mutatott. – Szíveskedjék befáradni. Tomás végigment a konzulátus épületéhez vezető portugál mozaikon, majd felment az enyhén emelkedő lépcsőn. Amikor belépett a sötét, faragott ajtón, egy XVIII. századi azulejo-csempével díszített kis hallban találta magát. A csempék virágokat és korabeli öltözetet viselő embereket ábrázoltak. Az aranyfüsttel bevont, kitárt kétszárnyú ajtón belépve pedig egy hatalmas terembe került, amelynek a közepén előkelő, I. József korabeli asztal állt. A plafonról egy káprázatos csillár lógott le. Egy sötétkék öltönyös, hátrafésült fekete hajú fiatalember sietett a látogató felé. Léptei visszhangzottak a márványpadlón. – Noronha úr? – Igen. – Lourenço de Mello – mutatkozott be a férfi, és kezet nyújtott. – A konzulátus kulturális attaséja vagyok. – Örvendek. – Máris jön a konzul úr. – Egy teremre mutatott, balra. – Kérem, várjuk meg a díszteremben. A terem magas volt és hosszú, de nem túl széles. A krémszínű mennyezetet aranyozott keretek tették még elegánsabbá, a falakat lazacszínűre festették, balra pedig nagy, arannyal hímzett vörös függönyökkel díszített ajtók nyíltak, amelyek az elülső kertbe vezettek. Az intarziás lakkozott padló olyan fényes volt, hogy halványan visszatükrözte a terem bútorait. Tomás úgy gondolta, hogy a bútorzat XVI. Lajos korának stílusát imitálta. A falat, amely mellé leültek, VI. János király hatalmas portréja díszítette. János király a napóleoni hadjáratok elől Rióba menekült. A terem végében egy nagy, ragyogó fekete zongora állt, talán Érard márkájú. – Kér valamit? – kérdezte a kulturális attasé. – Köszönöm, nem – felelte Tomás, miközben elhelyezkedett a széken. – Mikor érkezett? – Tegnap, késő délután. – A TAP-pal jött? – Nem, a Delta Airlinesszal. Lourenço de Mello csodálkozva nézett rá. – A Deltával? Lisszabonból idáig? – Nem – nevetett Tomás. – New Yorkból repültem Atlantába, és Atlantából ide. – Maga elment az Egyesült Államokba, hogy Brazíliába utazzon? – Tulajdonképpen igen. – Kezdte a magyarázatot. – Az történt ugyanis, hogy New Yorkba kellett utaznom egy találkozóra az American History Foundation munkatársaival, nem tudom, ismeri-e... – Nagyjából. – …és úgy döntöttek, hogy azonnal jöjjek ide. A kulturális attasé beharapta az alsó ajkát. – Hm, értem. – Sóhajtott. – Kellemetlen ügy. – Micsoda? – Toscano professzor halála. El sem tudja képzelni, mennyire... Hirtelen belépett a terembe egy középkorú, energikus, elegáns, őszülő halántékú férfi. – Jó napot kívánok! Lourenço de Mello fölállt, és Tomás követte a példáját. – Nagykövet úr, ez itt Noronha tanár úr – mondta az attasé, és bemutatta őket egymásnak. – Tanár úr, Álvaro Sampayo nagykövet úr. – Örvendek. – Kérem, helyezze magát kényelembe – mondta a konzul. Mindannyian leültek. – Drága Lourençóm, kínáltad már kávéval a vendégünket? – Igen, nagykövet úr. De a tanár úr nem kér. – Nem kér? – hökkent meg a diplomata, és szemrehányó tekintetet vetett Tomásra. – Ez brazil kávé, barátom. Ennél csak az angolai jobb. – Szívesen megkóstolnám a kávéjukat, nagykövet úr, de üres gyomorra nem tenne jót. A konzul a térdére csapott, és fölpattant. – Milyen igaza van! – Az attaséra nézett. – Lourenço, szólj a személyzetnek, hogy szolgálják fel az ebédet, már itt az ideje. – Igenis, nagykövet úr – válaszolta az attasé, és kiment, hogy átadja az utasítást. – Jöjjön – mondta a konzul, és megfogta Tomás könyökét. – Átmegyünk az étkezőbe. Beléptek az óriási étkezőbe, amelyet egy hatalmas rózsafa asztal uralt, mindkét oldalán húsz-húsz bordó szövettel bevont székkel. A két vége fölött egy-egy impozáns kristálycsillár függött. A mennyezet két oldalán kerek tetőablakok voltak, a padlót alpesi márvány borította, itt-ott beiriz szőnyegekkel, a terem végében pedig óriási falikárpit díszelgett a falon, amely egy XVII. századi angolkertet ábrázolt. A terem jobb oldalán négy
magas márványszobor őrzött egy folyosót, amely a belső udvarra vezetett. Az asztal másik végén, ahol a méretes falikárpit is volt, három előre odakészített porcelántányér állt a hozzá tartozó ezüst evőeszközökkel és kristálypoharakkal. – Szíveskedjen helyet foglalni – mutatott a konzul a jobbján lévő székre, miközben leült az asztalfőre. Tomás leült, és az időközben visszatért kulturális attasé is csatlakozott hozzájuk. – Máris jön az ebéd – közölte Lourenço. – Kitűnő! – kiáltotta a konzul, miközben az ölébe tette a szalvétát. Ránézett a vendégére. – Jól utazott? – Hát… belekerültünk egy kis légörvénybe. – Csak nem azt mondja, barátom, hogy fél a repüléstől...? – Azt nem mondanám, hogy félek. Inkább csak kissé tartok tőle. Mindhárman elnevették magukat. – Tudja, ez csak megszokás kérdése – magyarázta a diplomata. – Maga ritkán repül, igaz? – Igen, ritkán repülök. Néha meghívnak egy-egy konferenciára Spanyolországba, Olaszországba vagy Görögországba, vagy szakértőnek megyek valahova, vagy csak kutatni, de általában Lisszabonban tartózkodom, túl komplikált az életem ahhoz, hogy csak úgy csavarogjak mindenfelé. Egy fehér egyenruhás férfi jelent meg, tálcával a kezében, és felszolgálta a levest. Tomás ránézett a zöldségekre, és felismerte a juliana levest. – Most jár először Rióban? – érdeklődött a konzul. – Igen, még sosem jártam itt. – És hogy tetszik? – Még nem tudom megmondani. Csak tegnap érkeztem, estefelé. De amit láttam, az tetszik, azt hiszem, olyan, mint egy trópusi Portugália. – Igen, ez nagyon jó megfogalmazás. Trópusi Portugália. Tomás kanala megállt a levegőben egy pillanatra. – Nagykövet úr, engedjen meg nekem egy kérdést. Ha nagykövet, miért dolgozik konzulként? Nem nagyköveti pozícióban kéne lennie? – Igen, normális körülmények között így lenne. De tudja, Rio de Janeiro különleges hely. – Lehalkította a hangját, úgy tette hozzá: – A riói konzulátus jobb, mint a brazíliavárosi nagykövetség, ért? – majd hozzáfűzte: – Rio de Janeiro sokkal kellemesebb hely, mint Brazíliaváros, ami egy isten háta mögötti fennsíkon van. – Aha! – kiáltott fel Tomás, aki most értette meg a konzul válaszát. – De sok helyen volt már nagykövet... – Hogyne. Bagdadban, Luandában, Bejrútban. A maga alázatos és áldozatkész barátja ott volt minden problémás helyen, hogy a nemzetét szolgálja. Amikor megették a levest, az alkalmazott elvitte a tányérokat. Pár pillanattal később egy gőzölgő tálcával tért vissza: sült sertésoldalas volt rajta, paradicsomos rizzsel, párolt zöldborsóval és sült burgonyával. Aztán vizet és alentejói vörösbort töltött a poharakba. – Nagykövet úr, szeretném megköszönni a szíves meghívást. – Ugyan már, az Isten szerelmére, nem kell megköszönnie. Nagy örömömre szolgál, hogy segíthetek a küldetésében. – Hozzákezdtek a második fogáshoz. – Egyébként miután telefonált New Yorkból, azt az utasítást kaptam a minisztériumból, Lisszabonból, hogy minden szükséges támogatást adjak meg. Tudja, a Brazília felfedezésének ötszázadik évfordulójával kapcsolatos kutatások stratégiai fontosságúak a két ország közötti kapcsolatok fejlődésében, úgyhogy higgye el, nem teszek szívességet, csak a kötelességemet teljesítem. – Én akkor is köszönöm. – Habozott. – Sikerült megszereznie azokat az információkat, amelyekről a telefonban beszéltem? – Igen – mondta a nagykövet, miközben lenyelt egy falat húst. – Toscano professzor halála meglehetősen sok munkát adott nekünk. El sem tudja képzelni, mennyi bosszúsággal járt a holttest hazaszállítása Portugáliába. – Felsóhajtott. – Bonyolult ügy volt, nekem elhiheti. Borzalmas! Papírok, nyomtatványok, plusz a rendőrségi kivizsgálás, na meg a hullaházi ügyintézés és még egy sor engedély megszerzése, pecsétek és bürokrácia... Aztán jöttek a légitársaság aggályai... Komolyan mondom, valóságos horrorfilm volt az egész. – Az attaséra nézett. – Lourenço a megmondhatója, igaz, Lourenço? – Ne is említse, nagykövet úr! – Ami a kért információt illeti, átnéztük Toscano professzor papírjait, és kiderítettük, hogy szinte csak a Nemzeti Könyvtárban dolgozott, de azért a régi királyi könyvtárban, a Real Gabinete Português de Leiturában is végzett kutatásokat. – Az hol van? – A belvárosban. – Ivott egy korty bort. – Hm, ez a bor isteni! – kiáltott fel, és poharát a fény felé tartva vizsgálgatta a sötét folyadékot. Tomásra nézett. – De magának nem sok dolga lesz itt, tudja? Toscano professzor mindössze három hetet töltött itt, mielőtt felmondta a szolgálatot..., elnézést..., mielőtt elhunyt. Tomás megköszörülte a torkát. – A nagykövet úr azt mondta, hogy átnézte Toscano professzor papírjait... – Igen. – Gondolom, már elküldte őket Lisszabonba. – Persze. A kulturális attasé köhintett egyet. – Ez nem egészen így van – vetette közbe Lourenço de Mello. – Hogyhogy nem egészen így van? – kérdezte csodálkozva a konzul. – Volt egy kis gond a diplomáciai küldeménnyel, és Toscano professzor papírjai még mindig itt vannak. Holnap indulnak Lisszabonba. – Ó, tényleg? – kiáltott fel Álvaro Sampayo nagykövet. Tomásra nézett. – Nos, akkor még itt vannak azok a papírok. – Megnézhetném őket? – Minden bizonnyal. – Az attaséra nézett. – Lourenço, hozza ide, legyen szíves! Az attasé fölállt, és kiment az ajtón. – Hogy ízlik a sült oldalas? – kérdezte a konzul, vendége tányérjára mutatva. – Nagyon finom – dicsérte Tomás. – És pompás ötlet volt édesburgonyát keverni a krumplihoz. – Ugye? Lourenço de Mello egy dossziéval a kezében tért vissza. Leült, az asztalra téve kinyitotta a mappát, és elővett belőle egy köteg papírt. – Főleg fénymásolatok és feljegyzések – magyarázta. Tomás a kezébe vette a papírköteget, és elkezdte lapozgatni. A fénymásolatok régi könyvekből származtak, a nyomtatás és a szöveg jellege alapján tizenhatodik századi szövegekből. Voltak köztük olasz nyelvűek, régi portugál nyelven írottak, és néhány latin szöveg is, tele aprólékosan
kidolgozott iniciálékkal és szép miniatúrákkal. A jegyzetek csaknem olvashatatlan, sietve papírra vetett ákombákomok voltak, de itt-ott felismert néhány szót – Cantino, Pinzón, Cabral –, és ez elegendő volt ahhoz, hogy megállapítsa: Brazília felfedezésével kapcsolatos jegyzetekről van szó. A vázlatos feljegyzések között Tomás felfigyelt egy különálló lapra, amelyen csak három szó szerepelt két sorba rendezve, ám ezek gondosan meg voltak formálva, csupa nagybetűvel, olyan erősen, hogy majdnem átszakították a papírt, és olyan rejtélyes kalligráfiával, mintha valami archaikus varázsigét alkotnának, amit a régi druidák találtak ki, és aztán feledésbe merültek az évszázadok során. Maga sem tudta, miért, önkéntelenül, mintha valami ősi történészösztönnek engedelmeskedne, annak a bizonyos hatodik érzéknek, ami a régi kéziratok penészes szagához szokott könyvmolyok sajátja, a lap fölé hajolt, és megszagolta: a rejtély illatát szívta magába, egy titkos aromát, egy olyan szagot, amit az idő hírnöke hozott magával. Mint valami ezoterikus varázslat, amely nem fed föl semmit, csak sugall, ezek a megfejthetetlen szavak a rejtély titokzatos illatát árasztották. MOLOC NINUNDIA OMASTOOS – Furcsa, ugye? – jegyezte meg Lourenço izgatottan. – Ezt találták összehajtva Toscano professzor tárcájában. Nem tudjuk, mi lehet. Mi a csudát jelenthet ez a halandzsa? Tomás némán vizsgálgatta a kezében tartott lapot. – Istenemre mondom, nekem flamandnak tűnik! – kiáltotta a nagykövet. – Vagy valami régi nyelvnek... – vetette föl Lourenço. Vendégük nem szólalt meg, csak a különös szavakra összpontosított. – Lehet – mondta végül, anélkül hogy levette volna a szemét a szövegről. – De szerintem inkább kódolt üzenet. A konzul előrehajolt, és megnézte a lapot. – Hogyhogy? Nem értem. – New Yorkban a tudomásomra adták, hogy Toscano professzor a felfedezésével kapcsolatos minden fontos információt kódolt vagy rejtjelezett – magyarázta Tomás. – Állítólag üldözési mániája volt, és szerette a rejtvényeket. – Sóhajtott. – A jelek szerint ez valóban így van. – Micsoda zagyvaság! – kiáltotta a konzul. – Drága barátom, maga ért belőle valamit? – Igen, van benne néhány támpont – motyogta Tomás. – Először is, itt van ez a moloc. Ez az üzenet első szava, és egyben az egyetlen, amely értelmesnek tűnik, bár rejtélyes. – És mit jelent? – Moloc egy ókori isten volt. – Megvakarta az állát. – Gyerekkoromban találkoztam először ezzel a szóval, amikor egyik kedvenc képregényhősöm, Bernard Prince kalandjait olvastam. Az album címe az volt, hogy Le souffle de Moloch, és ha jól emlékszem, egy szigeten játszódott a történet, amelyet vulkánkitörés fenyegetett, és a vulkán neve volt Moloch. Szintén gyerekkoromban olvastam történeteket Alixről, akinek a kalandjai az ókorban játszódtak, és szerepelt bennük Moloch isten. És még az is eszembe jut, hogy nemrég láttam egy Henry Miller-könyvet, amelynek Moloch volt a címe. – De itt nem Moloch áll, hanem Moloc. – Nézze, nevezhetjük Móleknek, Molocnak, Molochnak vagy Melechnek is, mind ugyanaz. Az eredeti szó Melech, és a sémi nyelvekben királyt jelentett. A zsidók szándékosan torzították el, hogy a melech, vagyis király szót a bosheth, vagyis szégyen szóhoz kapcsolják, így lett belőle Molech. Innen pedig már csak egy lépés a Moloch, bár a Moloc helyesírás elterjedtebb. – És miféle király volt ő? – Egy istenkirály, aki nagyon kegyetlen volt. – Beharapta az alsó ajkát. – Tudja, noha a Moloc jelentése király, valójában egy istenről van szó, akit Moáb, Kánaán, Türosz és Karthágó népe egyaránt imádott, és szörnyűséges emberáldozatokat ajánlottak fel neki: elsőszülött gyermekeket égettek el. – Körülnézett, mintha keresne valamit. – Van itt egy Biblia? – Biblia? – kérdezte csodálkozva a konzul. – Van. – Megnézhetném? – Mindjárt hozom – ajánlkozott Lourenço, aki ismét fölállt az asztaltól és kiment a teremből. – Miért kell a Biblia? – érdeklődött a konzul. – Eszembe jutott, hogy az Ószövetségben van egy utalás Molocra – magyarázta Tomás. – Tudja, az idők során Mólek kultusza összekapcsolódott a Minótaurosz mítoszával, azzal a szörnyeteggel, aki minden évben megevett hét-hét szűz leányt és ifjat a Mínosz király krétai palotájának közelében lévő labirintusban. A görög Kronosz istenhez is hasonlították, aki a saját gyerekeit falta fel, de leginkább a tíruszi Melkarttal és az ammoniták főistenével, Milkómmal szokták azonosítani. De nem szaporítom a szót. Számomra most az a fontos, hogy milyen kontextusban említi Móleket a Biblia. – Jóságos ég! – kiáltott fel ismét a konzul. – Ez a Moloc félelmetes alak volt! – Ismét a rejtélyes üzenetre nézett. – Vajon mire utalhatott Toscano professzor ennek a kellemetlen fickónak az említésével? – Azt én is szeretném tudni. Lourenço egy régi könyvvel a kezében tért vissza, amit letett az asztalra. Tomás elkezdte lapozgatni a Bibliát, és figyelmesen pásztázta a szöveget, időnként több oldalt is gyorsan átlapozott, máskor megállt, hogy alaposan végigolvasson egy-egy részletet. Néhány perc múlva fölemelte a kezét. – Figyelem, itt van! A két diplomata a könyv fölé hajolt. – Micsoda? – Az utalás Molocra. – Rámutatott a megfelelő bekezdésre. – Ebben a részben Isten Mózes hangján szólva megtiltja népének, hogy gyermekeket áldozzanak Molocnak. – Szünetet tartott. – Hallgassák csak. – Elkezdett olvasni. – „Valaki Izráel fiai közül és az Izráelben tartózkodó jövevények közül odaadja az ő magzatát a Moloknak, halállal lakoljon, a földnek népe kövezze agyon kővel.” – Fölemelte a fejét. – Látják? – Ah – kiáltott föl a konzul, anélkül hogy bármit is megértett volna. – És ez mit jelent? – Nos... nem tudom – ismerte be Tomás. – A mózesi törvénykönyv megtiltotta a Molocnak felajánlott gyermekáldozatot, halálbüntetéssel sújtva azokat, akik utasítást vagy engedélyt adnak az ilyen áldozati felajánlásra, noha az Ószövetség több esetről is beszámol, amikor ezt a törvényt megszegték. – De mi köze lehet ennek ahhoz a titkos üzenethez, amit Toscano professzor hátrahagyott? – Ahhoz, hogy ezt kiderítsem, alaposabban meg kell néznem a szöveget. Most még csak arról beszélek, ami esetleg segítségünkre lehet az üzenet megfejtésében. Amikor rejtjelezett vagy kódolt szöveggel van dolgunk, minden támpontot meg kell ragadnunk, bármit, amit megértünk
belőle, hogy aztán abból kiindulva megfejthessük a rejtjel kulcsát vagy feltörjük a kódot – attól függ, melyikkel állunk szemben. – A kettő nem ugyanaz? Tomás megrázta a fejét. – Nem, dehogy. A kód a szavak helyettesítése más szavakkal, a rejtjel pedig a betűk helyettesítése. Ha úgy tetszik, a kód a rejtjelek arisztokratája, hiszen itt a helyettesítési rejtjel komplex formájáról van szó. – És ez? – kérdezte a konzul, Toscano professzor lapjára mutatva. – Ez kód vagy rejtjel? – Hm, még nem tudom – felelte Tomás grimaszolva. – A moloc szó egyértelműen kódra utal, de a többi... – Hagyta, hogy a mondat a levegőben lebegjen. Aztán, alapos meggondolás után, döntött. – Nem, azt hiszem a többi is kód. – A maradék két szóra mutatott. – Látja, hogyan kapcsolódnak a magánhangzók a mássalhangzókhoz, szótagot formálva? Ninundia. Omastoos. Ezek, nagykövet úr, bizony szavak. Egy rejtjel egészen másképpen fest, ritkán jelennek meg benne szótagok, rendszerint sokkal kaotikusabb, rendezetlenebb, áthatolhatatlanabb formát ölt. Olyan betűsorokkal találkozunk, mint mondjuk HSDB vagy JHWG. Itt nem ez a helyzet, itt vannak szótagok, amelyek szavakat formálnak, hangokat jelölnek. – Meredten, kitartóan nézte a rejtélyes mondatot, abban a reményben, hogy esetleg a szemébe ötlik valami, amit eddig nem vett észre, ami eddig megbújt a titokzatos szavak mögött, de végül a fejét csóválva megadta magát. – Az a gond, hogy nem értem őket. – Lehunyta a szemét, és megdörzsölte az ujjaival, mint aki érzi, hogy nagy munka áll előtte. – Alaposabb tanulmányozásnak kell alávetnem. – Nem mondanak semmit ezek a szavak? – Hát... a ninundia és az omastoos, őszintén szólva... öö... nem tudom, mik lehetnek – vallotta be. Aztán az első szóra irányult a figyelme, halkan mondogatta, és támadt egy ötlete. – Hm – morogta. – Ez a ninundia úgy hangzik, mintha egy ország neve lenne, nem? – Elmosolyodott, mert kissé felbátorította az a lehetőség, hogy esetleg talált valamit, amin el tud indulni. – Lehet, hogy az utolsó szótag, a dia, valami helynévre utal. – Helynévre? – Igen. Például Normandia, Burgundia, Hollandia... – És? – És akkor megvan a Ninundia. – És kik lennének a lakói? – viccelődött a konzul. – Talán a ninundok? – Nézze, mindez puszta találgatás, tapogatózás a sötétben. – De mit jelent ez az egész, az isten szerelmére? – Tanulmányozni fogom. Azzal, hogy Toscano professzor a ninundia szót használta, talán arra utalt, hogy a rejtjel kulcsa egy országgal kapcsolatos. – Tehetetlenül tárta szét a karját. – Ki tudja? Ami tény, az az, hogy egy nagy hatalmú ókori isten nevével találkoztunk, a szörnyű kánaáni Moloc nevével, illetve úgy tűnik, hogy egy ismeretlen országra is találtunk utalást, erre a Ninundiára. Azt, hogy mi a csuda vitte rá Toscano professzort, hogy egy üzenetben említse ezt az istent és ezt az esetleges ismeretlen földet, még ki kell derítenem. – Ránézett a konzulra, és meglengette a papírt. – Nálam maradhat ez a lap? – Nem – mondta a diplomata. – Nagyon sajnálom, de mindent át kell adnunk az özvegynek. Tomás csalódottan csettintett a nyelvével. – Ah, a fenébe – bukott ki belőle. – A csudába… – De le lehet fénymásolni – tette hozzá Sampayo nagykövet. – Ezt is, meg amelyiket csak akarja, hacsak nem a professzor magánéletével kapcsolatos. – Jaj, akkor jó – felelte Tomás. – És hol tudom lemásolni? – Majd Lourenço elintézi – közölte a konzul, és intett az attasénak. – Mit akar lefénymásolni? – kérdezte Lourenço, miközben elindult Tomás felé. – Mindent. Mindenre szükségem lesz. – Ismét meglobogtatta a rejtélyes üzenetet tartalmazó lapot. – De ez a legfontosabb. – Nyugodjon meg – biztosította a kulturális attasé. – Máris hozom. Megfogta az összes lapot, és kiment a teremből. – Köszönöm a segítségét – mondta Tomás a konzulnak. – Nagyon sokat számít. – Ó, igazán semmiség. Van még szüksége valamire? – Az az igazság, hogy van. – Mondja. – Föl szeretném venni a kapcsolatot azokkal a könyvtárakkal, amelyekbe Toscano professzor járt. – A Nemzeti Könyvtárral és a Real Gabinete Portugues de Leiturával? – Igen. – Meglesz. Fullasztó volt a hőség, a nap kíméletlenül ostorozta a várost, és Tomás előtt ott állt az egész délután, ígéretesen és szabadon. Megvolt hát a három fő összetevő, ami a strandra vezette. Az alapítvány ugyanabban a szállodában szállásolta el, amelyikben Toscano professzort, és amikor visszatért a szobájába, nem tudott ellenállni a tenger hívogató csábításának. Fürdőnadrágot vett, lement az alagsorba, kért egy törülközőt és kilépett a hotelból. A Maria Quitéria utcán elment a pazar Vieira Souto sugárútig, a lámpánál átkelt a tengerparti úton, és lement a partra. A finom, aranyló homok égette a talpát, így hát szökdécselve jutott el a szálloda strandjáig, ahol nyugágyat és napernyőt kért. A két jó felépítésű, kék inget és sapkát viselő, fekete bőrű alkalmazott a víz közvetlen közelében helyezte el a nyugágyat, és felállítottak mellé egy kék-fehér napernyőt a szálloda logójával. Amikor végeztek, Tomás adott nekik egy reál borravalót. Az ipanemai strandon emberek ezrei tolongtak, sehol nem volt egy négyzetméternél nagyobb szabad hely. „Ó, Itália, ó, de csodás!” – kiáltotta egy távolodó hang. Tomás leült a napozóágy szélére, elővette a naptejet, bekente a testét, aztán hanyatt dőlt. Körülnézett. Közvetlenül mellette, jobbra, egy csapat olasz fiatalember feküdt, előtte egy hatvanas asszony kalapban és napszemüvegben, balra pedig három mulatt lány hatalmas, feszes keblekkel. Tomás alaposan megnézte őket, és megállapította, hogy tökéletesek, sőt hosszas vizsgálódás után úgy döntött, hogy talán túlságosan is azok: bizonyára plasztikai műtéten estek át. „Citrom és mate! Matia! Limonada Matia!” – kiabálta egy mellette elhaladó hang. Érezte, ahogy valósággal égeti a bőrét a nap, és jobban behúzódott a napernyő alá. – Figyelj, kicsim, nyugi, jól van? Nyugi, drágám... – mondta valaki mögötte. Hátrafordult, és megpillantott egy ötven körüli kopasz férfit, aki mobiltelefonnal a kezében feküdt a napon. – Figyelj, drágám, a gyerekek elmennek nyaralni... és kész – mondta a férfi. Nem lehetett nem meghallani. – Ez az... ennyi... na, elmennek nyaralni, te meg nyugodtan szeretkezhetsz a férjeddel, érted? Tomás zavartan fordította vissza a fejét, és igyekezett nem odafigyelni a brazil apa és lánya közötti intim beszélgetésre, amit a zsúfolt strand kellős közepén folytattak. Megpróbált arra koncentrálni, hogy mi van körülötte, ami nem volt nehéz. Egy sereg árus árasztotta el a strandot, nem telt el úgy öt perc, hogy ne haladt volna el előtte valaki a legkülönfélébb portékákkal. „Itt a mate! Itt a finom citromos mate!” Kellemes illat csiklandozta
meg az orrát, miközben a háta mögött éppen azt magyarázta az apa a lányának, hogy miként tudná a legjobban kielégíteni szexuálisan a férjét. „Grillezett sajtot! Így a finom! Olvasztott sajtot!” A finom illat a sajt felől jött, amelyet éppen egy vevőnek sütöttek, tőle balra. „Narancslé répááááával! Narancslé répááááával!” A háta mögötti alak közben csak adta a tanácsokat a lányának, és éppen ebben a kényes pillanatban szólalt meg a saját telefonja, mint valami megváltó gongütés. – Halló? – Noronha tanár úr? – Igen? – Lourenço de Mello vagyok, a konzulátusról. – Á, helló! De hiszen nemrég... – Igen. Nos, megvannak a holnapi időpontjai a könyvtárakba. Fel tudja írni? – Egy pillanat. – Tomás a táskája fölé hajolt, és elővett egy jegyzettömböt meg egy tollat. Ismét a füléhez emelte a telefont. – Igen, mondja. – Reggel tíz órakor várják a Real Gabinete Português de Leiturában. – Igen... – Délután háromkor pedig maga a Nemzeti Könyvtár igazgatója fogadja, hogy segítsen magának, amiben tud. Már tájékoztattuk a küldetése részleteiről, és felajánlotta a segítségét. Paulo Ferreira da Lagoának hívják. – Kicsit várt, majd megismételte: – Paulo Ferreira da Lagoa. – …daaa La-go-a. Megvan. Délután háromkor. – Pontosan. – És mi a könyvtárak címe? – A portugál királyi könyvtár a Luís de Camőes utcában van, könnyű megjegyezni. Ott van a Tiradentes térnél, a belvárosban. A Nemzeti Könyvtár itt van a közelben, azon a téren, ahol a Rio Branco út kezdődik. Bármelyik taxi odaviszi, nem gond. – Köszönöm. – Ha bármi másra is szüksége van, keressen meg újra. – Csodás. Nagyon köszönöm. A háta mögötti férfi is letette végre a telefonját, csak az árusok nem pihentek. „Rióiak, turisták! Megjött Claudinho friss gyümölcsleve! A legjobb gyümölcslé egész Rióban!” A fél világ itt sütkérezett a napozószékeken és napozóágyakon, vagy csak a homokban. A többség napernyők védelmében, mások szinte egymás hegyén-hátán: az Ipanema olyan volt, mint a portugáliai Caparica, csak még sűrűbb népességgel. „Halpástétomot vegyenek! Itt a halpástétóóóóm!” Körben álló csoportok labdáztak a víz mellett, a vízparton elképesztő erővel ütötték egymásnak a strandteniszezők a kis gumilabdát, míg mások a tengerben nyüzsögtek. Jobbra, a strand végén, két csúcs emelkedett Leblon fölé: a Morro dos Dois Irmãos, amelynek lejtőjén, a tenger fölött ott fehérlett a Vidigal nyomornegyed. A stranddal szembeni kék horizontot a kis Cagarras-szigetek színezték zöldre. Balra, jóval a Pedra do Arpoadoron túl, két teherhajó haladt lassan a Guanabara-öböl szűk torka felé. „Itt a friss húsos tááááska! Languszta-garnéla-pálmarügy-hús szárítottbanán-csirkekakas-sajt-tőkehal!” Az árusok maguk is egyfajta látványosságként szolgáltak, ahogy nehéz terheikkel járkáltak, izzadtan, napbarnítottan, színes sapkában és pólóban. „Önbarnító! Olcsón adom. Olcsó az önbarnító!” Az étel- és italárusok kurjongatva járták a strandot, a többiek diszkrétebben árulták portékáikat, a legtöbbjük némán járt-kelt, és csak néha szólaltak meg halkan. „Tetoválást?” A homokban cikázva kínálgatták a naptejeket, játékokat, karkötőket, papucsokat, tetoválásmintákat, sapkákat, táskákat és szatyrokat, bikiniket, kézműves tárgyakat, napszemüvegeket és ki tudja még, mit nem. „Pálcikás jééégkrééém! Egyenesen Olaszországból! Itt a finom olasz jééégkrééém!” Tomás szeretett volna Toscano titkos üzenetével foglalkozni, de a fülledt meleg és a nyüzsgés nem engedte, hogy a szövegre koncentráljon. Fölkelt hát, végigszlalomozott a sütkérezők között, és bement a tengerbe. Ahogy belelépett, a hűs víz körülölelte a lábait, és úgy érezte, hogy a trópusi klímához képest talán egy kissé túl hideg is. Kicsit beljebb kétméteres hullámok csaptak le a fürdőzőkre, és egyesek ezt kihasználva, szörfdeszkát formálva a testükből, ráfeküdtek a hullámokra, és úgy vitették magukat. A nap erősen tűzött, de a hűs víz Tomás testét-lelkét felfrissítette, így hát visszatérhetett az őt foglalkoztató problémához. Az első megoldandó kérdés természetesen a moloc név jelentése volt, annál is inkább, mivel a szöveg többi részétől elszigetelten szerepelt. Vajon miért utalt Toscano professzor Kánaán kegyetlen istenére, az emberáldozatot követelő istenségre? Miért ezzel kezdte a rejtvényét? Talán arra akart célozni, hogy a rejtély kulcsa az áldozattal kapcsolatos? Másrészt azt a lehetőséget is meg kellett fontolni, hogy Toscano esetleg egyazon üzeneten belül rejtjelezést és kódolást is alkalmazott. Azaz lehet, hogy a moloc valóban kód, valaminek a szimbóluma, de be kell látni, hogy nem kizárt, hogy a másik két szó inkább rejtjelezett szöveg. Ha mégsem rejtjelek, akkor kódoknak kell lenniük, ami egyébként logikusabbnak és valószínűbbnek tűnik, hiszen szavaknak látszanak, ám ebben az esetben itt van a ninundia problémája. Tomás némi töprengés után elvetette azt a hipotézist, hogy rejtjelről van szó, és úgy döntött, hogy abból a feltevésből indul ki, hogy kóddal áll szemben. Ha viszont kódolt üzenettel van dolga, mi az ördögöt jelenthet ez a ninundia? Vajon tényleg valami ismeretlen föld neve? De hát milyen összefüggés van Ninundia és Moloc isten között? Ha a két rész kapcsolatát jobban meg tudná érteni, tűnődött, valószínűleg a harmadik szót is meg tudná fejteni, az omastoost, akárcsak több mint kétszáz évvel ezelőtt Champollion, aki két s-ből és egy ra-ból kiindulva fejtette meg a hieroglifák rejtélyét. Belefáradt a töprengésbe, és visszament a napozóágyhoz: derékig vizesen lefeküdt, várva, hogy a nap megszárítsa. Tomásnak nem esett nehezére fölfedezni az Ipanema finomságait. A sarki cukrászdákban végigkóstolta a mangóleveket és a cukornádleveket, finom, lágy, még meleg sajtos pogácsával. Amikor leszállt az este, megfogadva a szálloda egyik kifutófiújának tanácsát, elindult a Visconde de Piraján, a Farme de Amoedo utcán balra fordult, és betért a Sindicato do Chopp nevű étterembe, amely ablakok nélkül, közvetlenül az utcára nyílt. Káposztalevest kért pirított maniókaliszttel, utána pedig vagdalt húst fehér rizzsel és fekete babbal, amit aztán üdítő caipirinhával öblített le. A szomszédos Bofetada bárban egész tömeg férfi gyűlt össze: Tomás alaposan megfigyelte őket, és rájött, hogy homoszexuálisok. Miközben az omlós húst eszegette, gondolatai visszatértek Toscano rejtvényére. A ninundia szóra összpontosított. Ha a ninundia egy ismeretlen ország neve, akkor a sor másik szava, az omastoos is szükségképpen ehhez az országhoz kapcsolódik. De hogyan, az ég szerelmére? Eszébe jutott az egyik legrégibb irodalmi alkotás, egy akkád nyelven fennmaradt sumer szöveg, amelynek Ninurta kalandjai a címe. Talán ez a Ninundia Ninurta földjére utal? De emlékei szerint Ninurta Nippurból származott, azaz a mai Irak területéről, vagyis nem sok köze lehet Brazíliához. Nem, döntötte el. A két szó közötti hasonlóság ellenére a Ninundia nem utalhat Ninurtára. Tomás még megpróbálta a második sor szavait elemekre bontani, de a Sindicato do Chopp papírszalvétájára firkált próbálkozásai sorra kudarcba fulladtak. Most azon törte a fejét, hogy mi lehet az összefüggés a rejtett üzenet és az alapkérdés között, azaz: milyen kapcsolatban áll Moloc Brazília felfedezésével? Lehet, hogy ez a Ninundia nem más, mint Brazília? Ennél is fontosabb volt kideríteni, hogy ez az üzenet vajon kapcsolódik-e valamilyen módon a nagy felfedezéshez, amit Moliarti elmondása szerint Toscano tett, és ami állítólag gyökeresen megváltoztatja minden tudásunkat a felfedezések koráról. És ha már itt tartunk, mi köze van Molocnak a tengeri terjeszkedéshez? Toscano talán arra jött rá, hogy már az ókorban is jutottak el emberek Brazíliába? Ez valóban érdekes adalék lenne, de Tomás semmi forradalmit nem látott benne. Ez nem sokat
változtatna az ismereteinken azzal az időszakkal kapcsolatban, amikor a portugálok nekivágtak a tengernek, hogy felfedezzék a világot. Nem, döntötte el. Valami másról van itt szó, valami nagyobb jelentőségű dologról. Noha valóban érdekes és fontos tény lenne azt tudni, hogy Kánaán lakói eljutottak Brazíliába, azt azért nem mondhatnánk, hogy gyökeresen megváltoztatná a felfedezésekkel kapcsolatos tudásunkat. Vagy igen? Tomás gondolatai a rejtvény körül forogtak, lázasan kereste a megoldást, megpróbált Toscano professzor fejével gondolkodni, de nem sikerült előrehaladnia az elhunyt történész által hátrahagyott feladványban. Mintha minduntalan áthatolhatatlan falba ütközne. Megszólalt a mobiltelefonja. – Igen? – Hej! Kan jag få tala med Tomás? – Tessék? Női kuncogás volt a válasz. – Jag heter Lena. – Tessék? Kivel beszélek? – Én vagyok az, tanár úr. Lena. – Lena? – Igen. Csak próbára tettem a svéd nyelvtudását. – Újabb kuncogás. – Rászorul egy-két nyelvleckére. – Ah, Lena! – világosodott meg a portugál. – Hogy szerezte meg a telefonszámomat? – A tanszéki titkárnő adta meg. – Tétovázott. – Miért? Nem akarta, hogy fölhívjam? – Nem, dehogy – felelte sietve a tanár, attól tartva, hogy félreérthető volt a reakciója. – Semmi baj. Csak meglepődtem, ennyi az egész. Egyáltalán nem vártam, hogy telefonál. – De biztos, hogy nem baj? – Persze, nyugodjon meg. Szóval, miről van szó? – Először is jó estét, tanár úr. – Helló, Lena. Minden rendben? Meséljen. – Minden rendben, köszönöm szépen. – Kissé megváltozott a hangja. – Tanár úr, azért telefonálok, mert szükségem van a segítségére. – Mondja. – Mint tudja, kissé késve kezdtem el járni az órákra, mert az Erasmus késlekedett az ügyintézéssel. – Igen. – Szeretném bepótolni a kihagyott tananyagot. – Nos, ennek az a legjobb módja, ha elkéri a csoporttársai jegyzeteit. – Erre már én is gondoltam. Csakhogy az anyag egy részét nem lehet megtanulni egyszerű jegyzetekből. Itt van például az ékírás, amiről az egyik órán beszélt a tanár úr. Láttam, hogy a sumereknek szokásuk volt két szimbólum összevonásával egy harmadikat alkotni, amelynek jelentése az alkotóelemeiből tevődött össze. A probléma az, hogy ezeket a jeleket nem mindig ugyanabban a sorrendben tették egymás mellé. – Igen, ez a helyzet a, tudom is én... például a geme és a ku szóval. A geme rabszolganőt jelentett, és úgy írták, hogy a sal, vagyis a „nő” szimbólumát a kur, vagyis „idegen ország” szimbóluma mellé írták. De a ku esetében, ami azt jelenti, hogy „eszik”, a kenyeret jelentő ninda szimbólumot nem a ka, azaz „száj” szimbóluma mellé tették, hanem bele. – Ez az, ami nekem kissé zavaros. Mikor teszik a szimbólumokat egymás mellé, és mikor egymásba? – Nos, ez attól függ, hogy... – Tanár úr – szakította félbe Lena. – Csak nem akar telefonon órát tartani nekem? Tomás habozott. – Öö... igen... nem. – Mi lenne, ha találkoznánk, és személyesen magyarázná el, amit nem értek? Mondjuk holnap, ha gondolja, vagy akár ma, ha ráér. – Ma? Sajnos nem lehet... Se ma, se holnap nem alkalmas. Jelenleg Brazíliában tartózkodom. – Brazíliában? A tanár úr Brazíliában van? – Igen. Rio de Janeiróban. – Juj, de irigylem! És meleg van? – Harminc fok. – Itt meg a szegény tanítványa csak úgy vacog a hidegben – mondta a lány, panaszkodást színlelve. – Brrrr. Nem is sajnál? – Dehogynem – nevetett Tomás. – Akkor segítsen! – kiáltotta a lány, olyan lelkesen, hogy majd kiugrott a bőréből. – Persze. Mire van szüksége? – Egy kis különórára. – Rendben. Nem tudom pontosan, mikor megyek vissza Lisszabonba, attól függ, hogy halad a kutatásom itt, Rióban, de hétfőre biztosan ott leszek, hiszen órám lesz. Hívjon fel akkor, jó? – Igen, tanár úr. Köszönöm szépen. – Nincs mit. – Tudja – tette hozzá a svéd lány, némi huncutsággal a hangjában –, biztos vagyok benne, hogy élvezet lesz magával tanulni. Erősen megnyomta az élvezet szót. Nyüzsgött az utca a reggeli sietségben, és Tomás kinézett a taxi ablakán. Figyelte az épületeket és az üzleteket, ahogy fogadják a vevőket. Az épületek festői szépségűek voltak, régiek és kissé elnyűttek, magas ablakokkal, gondosan megmunkált verandákkal, a legkülönbözőbb színűre festett falakkal: itt egy sárga, ott egy rózsaszín, amott zöld, kék és krémszínű... Tomás egyértelműen felismerte ebben az utcában a hagyományos portugál építészet összetéveszthetetlen jegyeit. A járdák fekete geometrikus formákat ábrázoló portugál mozaikkal voltak kirakva. Mindenfelé a legkülönbözőbb nevű üzletek voltak láthatók: Pince-Nez de Ouro, Palácio da Ferramenta, Casa Oliveira. – Ez milyen utca? – Tessék, uram? – kérdezte a taxisofőr, a visszapillantó tükörbe nézve. – Hogy hívják ezt az utcát? – Ez a Carioca utca, kérem alássan. Rio egyik legrégebbi utcája, a XIX. századból. – Balra mutatott. – Látja ott azt a bárt? Tomás odanézett, és látott egy épületet, amelynek a belsejében asztalok álltak, szépen megterítve. – Azt az éttermet?
– Igen. Az a Luís Bárja. – A taxi megállt az étterem előtt, pontosabban megállította a reggeli forgalom, és mindketten benéztek. – Ez Rio legrégebbi bárja, uram. 1887-ben nyitották meg, és érdekes története van. Régebben Adolf Bárnak hívták, és itt készítették a város legjobb német ételeit, nagyon klassz virsliket és kolbászokat árultak. A korszak összes értelmiségije ide járt enni és sörözni. – A forgalom újraindult, és a taxi is továbbállt. – Aztán jött a második világháború, és tudja, mi történt? – Lebombázták? A taxis elnevette magát. – Megváltoztatták a nevét. Keresztezték a Paraguayi Köztársaság útját, aztán a sofőr balra mutatott, egy fémvázas épület irányába. – Az ott az Íris mozi – közölte, mintha hirtelen idegenvezetővé változott volna. – Rio legelegánsabb mozija volt. A Carioca utca egy nagy térbe torkollott. A közepét egy park foglalta el, amit vasrács vett körül, középen pedig egy nagy lovas bronzszobor magasodott, a lovon ülő férfi jobb kezében valami dokumentumot tartott. Az emelvényen más alakok is látszottak, például lándzsás és krokodilháton ülő indiánok. – Mi ez? – Ez a Tiradentes tér, uram. – Az ott Tiradentes? – kérdezte Tomás, és a teret uraló hatalmas emlékmű lovasára mutatott. A taxis ismét felnevetett. – Nem, uram. Az ott I. Péter császár. – Ah! Akkor miért hívják Tiradentes térnek? – Ez hosszú történet. A tér eredeti neve Cigánymező volt. Aztán felállítottak itt egy szégyenoszlopot, hogy megbüntessék az engedetlen rabszolgákat, és elkezdték Csiga-udvarnak nevezni. A Tiradentes-felkelés idején, ami később a függetlenséghez vezetett, itt állították fel a vérpadot, ahol Tiredantest kivégezték. – Á! – kiáltott föl Tomás, és elhúzta a száját. Megnézte a lovas szobrot. – És I. Péter császár mit tart a kezében? – Brazília függetlenségi nyilatkozatát. – A taxis szipogott egyet. – Ezt a szobrot a fia, II. Péter császár állíttatta. Azt mondják, a felavatása napján nagyon feldühödött, amikor meglátta. – Elmosolyodott. – A lovas férfi nem hasonlított a papára. A taxi megkerülte a teret, és behajtott egy szűk utcába. Aztán jobbra kanyarodott, és nem sokkal később megállt egy antikvárium mellett. A sofőr a bal oldali keresztutcára mutatott. – Ez a Luís de Camőes utca, uram. Arra van a Real Gabinete. Tomás fizetett és kiszállt. Bement a szűk, macskaköves, egyirányú utcába, és elhaladt a São Francisco tér mellett. A szolid terecskét egy neomanuelista stílusú, szép fehér emlékmű tette méltóságteljesebbé, amely kissé emlékeztetett a Belém-toronyra, csak még kifinomultabb volt, és a homlokzatán négy életnagyságú emberalak őrködött. Hátralépett néhány lépést, hogy jobban szemügyre vegye a káprázatos épületet. Csupa fehér volt az egész, az egyetlen színfoltot az a két piros portugál kereszt jelentette, a Krisztus Lovagrendjének két keresztje, amelyek a XVI. századi hajókat és karavellákat díszítő keresztekre emlékeztettek. A tetején nagybetűkkel ez állt: Real Gabinete Portuguez de Leitura. Tomás miután megcsodálta a pompás homlokzatot, belépett a nagy, ívelt kapun Rio de Janeiro második legnagyobb könyvtárába. A szép, XIX. századi épületet Portugália ajánlotta fel Brazíliának. Portugálián kívül itt található a legtöbb portugál mű. Néhány lépéssel végigment a kis csarnokon, és szinte a lélegzete is elakadt, amikor feltárult előtte a központi terem. Valósággal lenyűgözte az olvasóterem látványa: a neomanuelista stílus itt érte el a csúcspontját. A falakat három emelet magasságban könyvek borították, káprázatos faragott fapolcokon sorakozva, mint valami borostyánfüggöny. A polcok első és második emeletét pazar, boltívbe hajló oszlopok tartották, a padlón fényes világosszürke gránitburkolat ragyogott, amit fekete geometrikus minta díszített. A mennyezet nyolcszögletű, kék-piros berakásos tetőablakán keresztül áradt be a fény, közepéről óriási vascsillár függött, olyan kerek, mint egy armilláris gömb. A plafon négy sarkát egy-egy portugál hős képmása díszítette, akik közül Tomás messziről is felismerte a költő Luís de Camőes és a tengerész Pedro Álvares Cabral arcát. Tomás nem győzött ámuldozni a könyvtár pompája láttán. Tiszteletteljes léptekkel ment végig a termen, majd a sarokban ülő, számítógép fölé hajoló hölgy felé vette az irányt. Amikor odaállt elé, a nő fölemelte a tekintetét a képernyőről. – Miben segíthetek? – kérdezte. – Jó napot. A hölgy itt dolgozik? – Igen, én vagyok a könyvtáros. Segíthetek valamiben? – Tomás Noronha vagyok, a Lisszaboni Új Egyetem tanára. – Á, igen! – kiáltott fel a nő, mert ráismert a névre. – Dr. Rebelo beszélt magáról. A konzul ajánlására jött, igaz? – Igen. – Megkértek, hogy bánjak jól magával – mondta mosolyogva. – Szóval, miben segíthetek? – Szeretném megtudni, milyen könyveket kért ki Vasconcelos Toscano professzor, aki úgy három hete járhatott itt. A könyvtáros beírta a nevet a számítógépbe. – Vasconcelos Toscano, igaz? Lássuk csak... egy pillanat, uram. A képernyőn néhány másodperc múlva megjelent a válasz. A nő végigpásztázta az információt, és kutatott az emlékezetében. – Ez a Toscano professzor nem egy fehér szakállú, idős úr volt? – De igen. – Aha. Akkor emlékszem rá. – Elmosolyodott. – Egy kicsit zsémbes volt, olyan magának való típus. – Ránézett Tomásra, és észbe kapott. Arra gondolt, lehet, hogy a barátja vagy rokona az illetőnek, ezért sietve hozzátette: – De tündéri bácsi volt, az is biztos. Nincs okom panaszra. – Ez kétségtelen. – Ó! – jutott eszébe. – Hát azóta sem járt itt! Talán megharagudott ránk? – Nem. Két és fél hete meghalt. A nő szörnyülködő arcot vágott. – Ó! – kiáltotta. – Tényleg? Micsoda szörnyűség! Nézzenek oda! Az egyik nap itt van, és most meg... – Keresztet vetett. – Jóságos Szűzanyám! Tomás tettetett együttérzéssel sóhajtott fel, miközben türelmetlenül várta, hogy megtudja a kérdésére a választ. – Ilyen az élet. – Jaj, Istenem! Maga a rokona? – Nem, nem. Én egy... barátja vagyok. Azt a feladatot kaptam, hogy rekonstruáljam Toscano professzor utolsó kutatását. Hogy publikálni lehessen. – A fejével a számítógép felé bökött. – Megvan az eredmény? A könyvtáros összerezzent, és visszafordult a képernyő felé. – Igen – mondta. – Nos, tudja, ez a bácsi... ez a Toscano professzor csak háromszor járt itt, és mindig ugyanazt a könyvet olvasta. – A
számítógépen megjelent címre meredt. – Mindig csak az História da Colonização Portuguesa do Brasil című könyvet kérte ki, az 1921-es portói kiadást. Semmi mással nem foglalkozott. – Ó, igen? – csodálkozott el Tomás. – És itt van ez a könyv? – Hogyne. Melyik kötetet óhajtja? – Ő melyik kötetet olvasta? A nő megnézte a képernyőt. – Csak az elsőt. – Akkor azt hozza ide nekem is, kérem – felelte Tomás. A könyvtáros fölállt, és elment a könyvért. Tomás leült egy székre az egyik olvasóasztalnál, és tovább gyönyörködött a csodálatos teremben. Élvezettel szívta magába a régi papír édeskés illatát, amit már jól ismert más könyvtárakból, és aminek már rabjává vált: ez volt az ő oxigénje, hiszen ez a levegő a múltból jött, és hírt hozott valamiről, ami már nem létezik. Ebből merített ihletet, ez volt a végzete. Tomás tudta, hogy mindenkinek megvan a maga gyengéje. Van, aki nem tud meglenni a tenger sós fuvallata nélkül, mások a friss, tiszta hegyi levegőért vannak oda, megint másokat a ligetekben és az erdőkben terjengő zöld illat ejt rabul, de Tomás a poros könyvtárakban kallódó, régi, dohos, megsárgult kéziratok között találta meg azt a varázst és azt az ener-giát, amiből erőt merített. Ez itt az ő háza, itt van az ő helye, ezek között a régi könyvek között, innen erednek az ő legmélyebb gyökerei. – Itt is van – közölte a nő, és letett az asztalra egy vaskos kötetet. Tomás szemügyre vette a könyvet, és megállapította, hogy az História da Colonização Portuguesa do Brasilt Malheiro Dias szerkesztette és a Litografia Nacionalban nyomtatták, Portóban, 1921-ben. Elkezdte figyelmesen olvasni a szöveget, de egy óra múlva arra a megállapításra jutott, hogy a kötet csupán azokat az ismereteket összegzi, amelyeknek ő már a birtokában van. Így hát áttért a felületesebb, gyorsabb olvasásra. Amikor a végére ért, csalódottan csukta be a könyvet, amiért semmi fontosat nem talált benne, ami előbbre vihetné a kutatásban. Visszavitte a könyvtároshoz, és azt mondta: – Elolvastam. Mondja, tényleg semmi mást nem olvasott itt Toscano professzor? – A számítógép csak ezt a könyvet jelezte. Tomás elgondolkodva bólogatott. – Egészen biztos benne, hogy csak ezt a könyvet nézte meg? Erre a nő is elgondolkodott. – Nos, ahhoz nem fér kétség, hogy csak ezt a könyvet kérte ki. De most jut eszembe, hogy az ereklyéink is érdekelték, sőt be is nézett oda egyszer. – Miféle ereklyék? – Hát, van egy példányunk A lusiadák első kiadásából, 1572-ből, és van egy 1521-es kiadású Ordenaçőes de D. Manuelünk. Aztán van még az 1539-es Capitolos de Cortes e Leys que sobre alguns delles fizeram, és az 1540-es Verdadeira informaçam das terras do Preste Joam,
segundo vio e escreveo ho padre Francisco Alvarez. – Ezt mind elolvasta? – Nem – felelte a nő, és megrázta a fejét. – Csak megnézte a könyveket. – Történészkíváncsiság – mondta csalódottan Tomás. – Az – mosolyodott el a könyvtáros nő. – Tudja, nekünk 350 ezer kötetünk van, de a legfontosabbak a ritkaságaink, igen értékes gyűjteményünk van belőlük. Megvan például Camilo Castelo Branco Amor de Perdição című regényének az eredeti kézirata. Ez sok embert idevonz, gondolhatja. – Fölhúzta a szemöldökét, mint aki meghívást akar közölni. – Maga is meg akarja nézni? A portugál az órájára pillantott, és felsóhajtott. – Talán majd máskor – mondta. – Már egy óra van, és éhes vagyok. Nem tudja, van-e valami étterem a Nemzeti Könyvtár közelében? – Persze. Pont vele szemben, a tér másik oldalán. – Jaj, de jó. Érdemes gyalog menni? – Gyalog a Nemzeti Könyvtárba? Jaj, dehogy, semmiképp. Az nagyon nagy séta, legalább egy óra. Ha siet, jobban jár, ha hív egy taxit. A széles Rio Branco sugárút elején, a Cinelândia néven ismert Floriano tér egyik éttermében ebédelt. Miközben a bifsztekjét ette, a titokzatos feladványon rágódott. Elméjét megrohanták a kétségek, amelyek abból a tanácstalanságból fakadtak, amit Toscano professzor azzal idézett elő, hogy összefüggésbe hozta egymással Móleket, Ninundiát és Brazília felfedezését. De akárhogy törte is a fejét, nem találta a megoldást. Mivel nem haladt előre egy tapodtat sem, úgy döntött, újra fontolóra veszi azt a lehetőséget, amit egyszer már elvetett, amikor először pillantotta meg a rejtvényt a São Clemente-palotában. Mi van, ha mégiscsak rejtjelezett üzenetről van szó? Ez nem hangzott túl valószínűen, az igaz: a három szó közül egyik sem hasonlított a rejtjelek kaotikus megjelenésére. A magánhangzók szótagokat formáltak a mássalhangzókkal, hangokat fejeztek ki: valódi szavaknak tűntek. Ez inkább kód. De mi van, ha mégis rejtjel? Tomás jobb ötlet híján úgy döntött, megfontolja ezt a lehetőséget, és puszta kíváncsiságból aláveti a gyakoriságelemzésnek. Az első kérdés az volt, hogy vajon milyen nyelven írták a rejtjelezett szöveget, már ha egyáltalán rejtjelezett. Mivel Toscano is portugál volt, kézenfekvőnek tűnt, hogy a rejtett üzenet portugál nyelven íródott. Jegyzettömbjéből elővette a rejtvény összehajtogatott fénymásolatát, és alaposan szemügyre vette. Megszámolta a második sor szavainak betűit, és arra lett figyelmes, hogy az o és az n háromszor szerepel bennük, míg az a, az s és az i kétszer, a d, a t, az u és az m pedig csak egyszer. Kriptoanalitikusként Tomás jól tudta, hogy az európai nyelvekben az e és az a a leggyakoribb betű, ezért behelyettesítette őket a rejtvényben az n és az o helyére. Szintén nagyon gyakran fordulnak elő az s, az i és az r betűk, így hát ezeket az a, az s és az i helyére írta be. A szalvétájára leírta az eredeti mondatot, alá pedig a behelyettesített betűket. Amikor végzett, megnézte, mit kapott. N IN U N D IA O M A S TO O S E R E ? E ? R S A ? S I? A A I Mi lehet az első szó, ez az ere?e?rs, amelyből csak két betű hiányzik? A kérdőjelek helyére ritkább betűket próbált behelyettesíteni, először a c-t, erececrs, aztán az m-et, erememrs, végül a d-t, erededrs. Megrázta a fejét. Egyiknek sincs értelme. Most áttért a második szóra, a?si?aai, de ez se hagyta magát. A csicaai? A msimaai? A dsidaai? Elégedetlenül csóválta a fejét, és arra a következtetésre jutott, hogy eleve rossz sorrendben írta föl a gyakori betűket. Megcserélte hát az a-kat és az e-ket, és megnézte az eredményt: ARA?A?RS E?SI?EEI
Ez még rosszabb. Az ara?a?rs netán aramamrs? Vagy Ara tatrs? Semmi értelme. Csüggedten fordult a második szóhoz, de az e?si?eei sem fedte föl titkos értelmét. Emsimeei? Etsiteei? Nem. Most arra gondolt, hogy talán a többi betűben van a hiba, ami elképzelhető volt, és megváltoztatta az s-ek, az r-ek és az i-k sorrendjét. Amikor ezzel is megvolt, ismét ránézett az eredményre, de most sem talált semmi értelmezhető jelentést. Most már biztos volt benne, hogy csakis kód lehet. De miféle? A portugál királyi könyvtárban nem talált semmit, ami nyomra vezethetné, úgyhogy már csak a Nemzeti Könyvtárban reménykedhetett, ahol Toscano professzor ideje nagyobb részét töltötte, és ahol talán a Moliarti által említett korszakalkotó felfedezést tette. Mélyet sóhajtott. Kinézett az étterem ablakán, és a teret tarkító fák mögül előtűnő épületre meredt. Tomás tudta, hogy ez egy különleges könyvtár. Több mint tízmillió kötet van benne, és ezzel a világ nyolcadik legnagyobb könyvtára, portugál nyelvterületen pedig az első. Mégsem ez teszi különlegessé. A kutatás szempontjából nem a művek mennyisége a fontos, hanem a minőségük, amelynek biztosítéka az intézmény keletkezésének távoli és viszontagságos körülményeiben keresendő. A Rio de Janeiró-i Nemzeti Könyvtár valójában annak a régi portugál Királyi Könyvtárnak az örököse, amely az 1755-ös nagy lisszaboni földrengés következtében kitört tűzvészben pusztult el. A könyvtárat I. József építtette újjá, és Real Bibliotheca lett a neve. Amikor a XIX. század elején Napóleon serege megtámadta Portugáliát, a portugál udvar Brazíliába menekült, és áthelyezte a birodalom fővárosát Rio de Janeiróba. Ekkor hozatták át ide a könyvtár teljes állományát: hatvan-ezer könyv, kézirat, metszet és térkép, ezen belül több mint kétszáz értékes ősnyomtatvány kelt át az Atlanti-óceánon ládákba pakolva, és kötött ki a Guanabara-öböl partjain, hogy aztán a Kármelita Harmadrendi Kolostor kórházának katakombáiban őrizzék őket. A világ bibliográfiájának igazi kincsei kerültek ide, többek között az 1462-es Mainzi Biblia, amely a Gutenberg-Biblia után a második nyomtatott Biblia a világon, Luís de Camőes eposza, A lusiadák 1572-es első kiadása vagy Hartmann Schedel híres műve, a Nürnbergi Krónika néven is ismert 1493-as Registrum huius operis libri cronicarum cu(m) figuris et ymagibus ab inicio mu(n)di, amely az akkor ismert világ krónikája, és Albrecht Dürer három metszetét is tartalmazza. Amikor Brazília kikiáltotta a függetlenségét, Portugália visszakövetelte ezt a kulturális kincset, de a brazilok nem adták. A két fél végül abban állapodott meg, hogy Lisszabon nyolcszázezer reál kárpótlást kap a veszteségéért. Így aztán Tomás érthető módon nagy reményekkel lépett ki az étteremből öt perccel három óra előtt, hogy a téren és a Rio Branco sugárúton átkelve eljusson a Nemzeti Könyvtárig. Fölment a széles lépcsőn, amelynek a tetején egy őr állította meg, és irányította balra, a portára. Ott négy unott lány fogadta egy pult mögött. – Jó napot – üdvözölte őket Tomás. Belenézett a jegyzettömbjébe, és kikereste a konzulátuson megadott nevet. – Paulo Ferreira da Lagoával szeretnék beszélni. – Van időpontja? – kérdezte az egyik lány, akinek barna bőre és smaragdzöld szeme volt. – Igen, vár engem. – Mi a neve? A látogató bemutatkozott, és az egyik lány fölvette a telefont. Rövid várakozás után átadott Tomásnak egy látogatókártyát, és közölte vele, hogy föl kell mennie a negyedik emeletre, majd megmutatta, merre van a lift. Tomás elindult a jelzett irányba, de a liftek előtt ismét megállította egy őr, ezúttal egy nagydarab nő. Megvizsgálta a látogatókártyáját, és fölhúzta a szemöldökét, amikor megpillantotta a kezében a jegyzettömböt. – Csak ceruzát használhat az olvasóteremben – közölte. – De nálam csak toll van... – Semmi gond. Kérjen kölcsön egy ceruzát az olvasóteremben, vagy ha nincs, vegyen egyet a büfében, azt is árulnak. Várt néhány pillanatot a liftre, aztán amikor kinyílt az ajtó, bepréselte magát a többi ember közé, akik lentről igyekeztek fölfelé. Fölment a negyedik, azaz a legfelső emeletre. Amikor kilépett, körülnézett, és észrevette, hogy jobbra az első ajtón az áll: Igazgatóság. Elindult felé, kinyitotta az ajtót, és első benyomásként a légkondicionáló berendezésből áradó hűvös, száraz levegő csapta arcul. A következő érzés a döbbenet volt. Azt hitte, egy hagyományos irodába fog belépni, ehelyett azonban egy hatalmas terembe került, amelyet egy széles körerkély vett körül. Itt voltak a szekrények, az íróasztalok és a dolgozó emberek. Ez volt az iroda. Az egész plafont egy óriási, színes üvegekkel kirakott tetőablak foglalta el, bőséges nappali fénnyel árasztva el az egész helyiséget. – Igen? – kérdezte egy fiatalember a legközelebbi asztal mögött. – Segíthetek valamiben? – Az igazgatóhoz jöttem. A fiatalember elvezette a Nemzeti Könyvtár igazgatójának asszisztenséhez, egy barna bőrű, fekete szemű, hegyes állú lányhoz, aki egy régi asztal mögött ült és telefonált. Amikor befejezte a beszélgetést, letette a kagylót, és ránézett a látogatóra. – Noronha úrhoz van szerencsém? – Igen, én vagyok. – Máris szólok doktor Paulónak, aki szeretné üdvözölni magát. A lány végigment a körerkélyen, majd odalépett egy világosbarna, felül kopaszodó férfihoz, aki negyvenöt év körülinek látszott és egy hosszú asztalnál ült több emberrel együtt: szemmel láthatóan értekeztek valamiről. A férfi fölállt, magas volt, a hasa elégedetten görbült az inge alatt, de azért nem volt túl kövér, és követte a lányt, hogy üdvözölje Tomást. – Noronha úr, szívből örvendek! – köszöntötte, feléje nyújtva a jobb kezét. – Paulo Ferreira da Lagoa vagyok. – Örvendek. Kezet fogtak. – Felhívott a konzul, és elmondta, mi járatban van. Én pedig előredolgoztam egy kicsit, és lehívtam Toscano professzor összes kérését. – Jelzett az asszisztensének. – Célia, itt van a dosszié? – Igen, igazgató úr – bólintott a lány, és átadott egy bézs színű mappát. Lagosa doktor kinyitotta a dossziét, átlapozta a benne lévő dokumentumokat, aztán átnyújtotta vendégének. – Tessék, tanár úr. Tomás elvette a mappát, és szemügyre vette a tartalmát. Toscano hetekkel azelőtti kérőlapjainak fénymásolatai voltak. A lista azonnal felkeltette a történész érdeklődését. A professzor első kérése az 1507-es Cosmographiae introductio cum quibvsdam geometriae ac astronomiae principiis as ean rem necessariis, Insuper quatuor Americi Vespucii navigationes volt, Martin Waldseemüllertől. Ezt Bartolomé de las Casas 1598-as szövege követte, a Narratio regionum indicarum per hispanus quosdan devastatarum verissima. Majd pedig a Kolumbusz Kristóf által publikált 1493-as Epistola de Insulis nuper inventis. A következő kérés az 1516-os Pietro d’Anghiera-műre irányult, melynek címe De orbe nous decades. Az utolsó előtti lapon Bernardo Giustiniani Psalteriumja állt, szintén 1516-ból, az utolsón pedig Fracanzano da Montalboddo 1507-es műve, a Paesi nouamente retrovati et novo mondo da A. Vesputio.
– Ezt kereste? – Igen – bólintott Tomás eltűnődve. A brazil Nemzeti Könyvtár igazgatója megérezte a portugál férfi tétovázását. – Minden rendben? – Ó... igen... akarom mondani, van itt valami, amit furcsának találok. – Mi az? Tomás átnyújtotta a kérőlapok fénymásolatait. – Kérem, mondja meg nekem Lagoa doktor, hogy ezek közül a művek közül melyik áll bármiféle kapcsolatban Brazília felfedezésével, illetve Pedro Álvares Cabrallal? A brazil végignézte a lapokon feltüntetett címeket. – Nos – kezdte. – Waldseemüller Cosmographiae-jában feltűnik az egyik legelső térkép, amelyen már Brazília is szerepel. – Megnézte a többi címet. – Montalboddo Paesije pedig az első könyv, amely közzéteszi a Brazília felfedezéséről szóló beszámolót. Cabral útjának részleteit 1507-ig csak a portugálok ismerték, nagy tettét senki nem tárta részletesen a nagyközönség elé. A Paesi volt az első könyv, amelyik ezt megtette. – Aha – mormogta Tomás, elgondolkodva a hallottakon. – A többi könyvnek nincs köze Brazíliához? – Tudomásom szerint nincs. – Furcsa... Hallgattak egy darabig. – Szeretné megnézni valamelyik művet? – Igen – döntött végül Tomás. – A Paesit. – Mindjárt szólok, hogy kísérjék el a mikrofilmekhez. – Toscano professzor mikrofilmen olvasta a Paesit? Lagoa ránézett a kérőlapra. – Nem, ő az eredetit tanulmányozta. – Akkor, ha nem jelent problémát, szeretném én is az eredetit megnézni. Pontosan ugyanazokat a példányokat szeretném tanulmányozni, amiket ő. Lehet, hogy vannak fontos lapszéli feljegyzések, vagy esetleg a papír fajtájából következtetni lehet valamire. Nekem is azt kell látnom, amit ő látott, mert csak így lehetek biztos benne, hogy semmi sem kerüli el a figyelmemet. A brazil intett az asszisztensének. – Célia, hozassa ki a Paesi eredetijét. – Ismét ránézett a kérőlapra. – Az 1.3-as széfben van. Azután vezesse el a tanár urat a ritkaságok részlegére, és ott a szokásos protokoll szerint adja ki a könyvet. – Tomás felé fordult, és megszorította a kezét. – Tanár úr, örömömre szolgált, hogy megismerhettem. Ha bármire szüksége van, Célia a segítségére lesz. Lagoa visszament az értekezletre, az asszisztense pedig rövid telefonálás után intett a látogatónak, hogy kövesse. Kiléptek a folyosóra, és lementek egy emeletet a márványlépcsőn, aztán Célia elvezette Tomást egy ajtóhoz, amely pontosan az igazgatói iroda alatt helyezkedett el, és a tábláján ez állt: Ritkaságok. Beléptek az ajtón, és a portugál észrevette, hogy ugyanabba a terembe került, mint az előbb, csak most nem a körülötte futó erkélyen, hanem magában a teremben találta magát. Balra egy hosszú faszekrényt látott, kis, fémfogantyús fiókokkal. A fogantyúk melletti címkéken feltüntetett betűk jelezték, hogy az ábécérendnek megfelelően melyik katalóguscédula melyik fiókban keresendő. Végigmentek a termen, amíg el nem érkeztek egy asztalhoz, amely a könyvtárosok íróasztala előtt állt, és bordó bársonyszövet borította. Az asztalra ki volt készítve egy kis barna könyv arany dombornyomatokkal, és egy pár finom, fehér kesztyű. Célia bemutatta neki a könyvtárosnőt, egy alacsony, kerekded hölgyet. – Ez az a könyv? – kérdezte Tomás, a bársonyasztalon heverő régi kötetre mutatva. – Igen – válaszolta a könyvtárosnő. – Ez a Paesi, Montalboddótól. – Hm. – Közelebb lépett az asztalhoz, és a könyv fölé hajolt. – Megnézhetem? – Természetesen – felelte a hölgy. – De kérem, vegye föl a kesztyűt. Régi könyv, és óvjuk az ujjlenyomatoktól és a... – Igen, tudom, hogy van ez – szakította félbe Tomás mosolyogva. – Ne aggódjon. – És csak ceruzát használhat. – Na, az viszont nincs – felelte a portugál, a zsebeit tapogatva. – Használja ezt – mondta a könyvtáros, és letett elé egy kihegyezett ceruzát. Tomás fölhúzta a fehér kesztyűt, leült, és a kezébe vette a kis barna könyvet, finoman végigsimítva a bőrkötést. Az első oldalakon a cím és a szerző neve szerepelt, valamint a város, Vicentia, illetve a kiadás éve, 1507. Egy ceruzával írt bejegyzés, mai portugál nyelven, azt jelezte, hogy ebben a könyvben található az első beszámoló Pedro Álvares Cabral Brazíliába vezető hajóútjáról, illetve hogy a kötet a második legrégebbi útibeszámoló-gyűjtemény. Belelapozott, és látta, hogy a lapjai jócskán megsárgultak és itt-ott foltosak. Mélyen magába szívta a belőle áradó meleg, édeskés illatot, és szerette volna az ujjbegyein érezni a lapok tapintását is, de a kesztyű ebben meggátolta. Úgy tűnt neki, hogy a szöveget toszkán nyelven írták, és oldalanként huszonkilenc sorba nyomtatták, minden fejezet elején ornée-vel. Két órájába telt, amíg elolvasta a könyvet, miközben a ceruzával a jegyzettömbjébe jegyzetelt. Amikor végzett, letette a könyvet, fölállt a székről, kinyújtózott, és odament a könyvtároshoz, aki a kérőlapokkal volt elfoglalva. – Elnézést – szólította meg, hogy fölhívja magára a figyelmét. – Befejeztem. – Ah, igen! – rezzent össze a nő. – Szeretne még mást is megnézni? Tomás az órájára pillantott. Délután öt óra volt. – Hánykor zárnak? – Este nyolckor, uram. A portugál felsóhajtott. – Nem, azt hiszem, most már elmegyek, fáradt vagyok. Majd holnap visszajövök, hogy megnézzem a Waldseemüllert. – Intett a fejével. – Nagyon köszönöm és viszontlátásra holnap. Célia visszament a ritkaságok terméhez, és lekísérte Tomást a lifttel. Lementek a főbejárat szintjére, és a márványlépcsőt megkerülve elsétáltak az előcsarnokig. Miközben a recepciós pult felé haladtak, a lány megtorpant, a fejéhez kapott, és hirtelen felkiáltott. – Jaj, tanár úr, most jut eszembe! Tomás csodálkozva nézett rá. – Micsoda? – Tudja, Toscano professzor rendszeresen használta az olvasói széfet, és most hogy meghalt, zárva maradt a szekrénye, és nem tudjuk használni. – Segélykérőn nézett Tomásra. – Megtenné, hogy elviszi a konzulátusra a holmiját, amit itt hagyott?
A portugál vállat vont, jelezve, hogy neki mindegy. – Természetesen. De ugye nem tart sokáig? – Máris adom – nyugtatta meg Célia. A lány sietős léptekkel indult el a recepció mögötti fémdetektor felé, Tomás pedig követte. Két nagy, masszív, fekete szekrénynél álltak meg. Célia keze végigsiklott a rekeszeken, és végül a hatvanhetes számún állapodott meg. Elővett a zsebéből egy pótkulcsot, és bedugta a fiók zárjába. Az ajtó kinyílt, és eléjük tárta a rekesz tartalmát: különböző papírlapokat. A lány kivette mindet, és odaadta Tomásnak, aki egyre növekvő kíváncsisággal figyelte a műveletet. – Ezeket hagyta itt Toscano professzor. El tudja vinni, ugye? Tomás belelapozott a papírokba: mikrofilmes dokumentumok másolatai voltak, meg néhány feljegyzés. Próbálta elolvasni a jegyzeteket, és ekkor észrevett valami furcsát: az egyik lapon két háromszavas mondat állt, csupa nagybetűvel, alatta pedig az ábécé betűi kacskaringósan összekötve. ANA ASSA ARARA SONOS MATAM OTTO A D E H IM |||||| BCFGJL Tomás lehunyta a szemét, úgy próbálta megfejteni ezeknek a különös mondatoknak az értelmét. Egy darabig törte a fejét, fontolgatva a különböző lehetőségeket, aztán egyszer csak elmosolyodott, és büszkén, diadalmasan nyújtotta át a lapot Céliának. – Mit gondol erről? A brazil lány megnézte a szavakat, összeráncolta a szemöldökét, aztán fölemelte a tekintetét. – Hát... nem is tudom, valami furcsa írás, nem? – A papír fölé hajolt, és elolvasta az első két blokkot. – Ana assa arara és sonos matam Otto . Tomás fölhúzta az egyik szemöldökét. – Nem vesz észre semmi különöset? A lány ismét szemügyre vette a papírlapot, és némi hiábavaló keresgélés után elhúzta a száját. – Hát, eléggé értelmetlennek tűnik. – De nem vesz észre valami mást? A lány újra a papírra meredt. – Nem – felelte végül. – Miért? A portugál rámutatott a két mondatra. – Nem vette észre, hogy ezek a szavak szimmetrikusak? Balról jobbra olvasva ugyanazt kapjuk, mint jobbról balra olvasva. – A betűkre meredt. – Nézze csak. Az első szó Ana, ami mindkét irányból ugyanaz. Az assa szintén. És az arara is. És így tovább. – Jé, tök jó! – kiáltott fel Célia csodálkozva. – Nahát! De szuper! – Érdekes, mi? – És vajon miért írta ezt? – Nos, a professzor szerette a rejtvényeket, szemmel láthatólag szívesen eljátszogatott a... – Tomás hirtelen elhallgatott, tágra nyílt a szeme, ajkai pedig ó-t formáltak. – Akarja látni, hogy a fickó... a fickó... – dadogta halkan, szinte csak tátogva. Zavartan beletúrt a zsebébe, és mivel nem találta, amit keresett, idegesen kotorászott a sok összehajtogatott cetli között, míg rá nem akadt végre a megfelelő papírra. – Á, itt van! Célia ránézett a papírra, de nem értett semmit. {*}
MOLOC NINUNDIA OMASTOOS Tomás ismét végigpásztázta a tekintetével az előbbi szavakat, és érthetetlen mormogással maga elé suttogta őket. Majd lázasan jegyzetelni kezdett. Aztán egyszerre földerült az arca. – Megvan!!! – kiáltotta, és az előtérben visszhangzó kiáltása magára vonzotta a tekinteteket. Célia döbbenten nézett rá. – Mi van meg, tanár úr? – Megfejtettem a rejtvényt! – kiáltotta izgatottan és boldogan. – Pimaszul egyszerű. Én meg mióta töröm már a fejem, mint egy hülye, pedig az első sorban csak annyit kell csinálni, hogy jobbról balra kell olvasni a szót. – Ismét a papírra pillantott. – Meg akarja nézni? A kezébe vette a tollat, és a rejtvény alá leírta a megoldást. A felső sorba ezt firkantotta: COLOM Aztán a másik két sort összevetette a kacskaringós ábécével, és a következő eredményre jutott: NINUNDIA OMASTOOS
NOMINASUNTODIOSA Alaposabban szemügyre véve ezt a betűhalmazt, szavakra osztotta, és mondatot formált belőle. NOMINA SUNT ODIOSA – Ez meg micsoda? – kérdezte Célia. – Hm – mormogta Tomás, és lázasan kutatott az emlékezetében. Összeráncolta a szemöldökét, és rátalált az idézetre. – Ovidius. – Micsoda? – Ovidius – ismételte. – Ez az üzenet, amit Toscano professzor ránk hagyott. – Ovidius? De hát mit jelent? – Azt jelenti, kedvesem, hogy én most visszamegyek a negyedikre, és mindent újraolvasok – felelte, és már meg is indult a liftek felé. Meglobogtatta a papírlapot. – Itt van a nyom, amely elvezet a nagy felfedezéshez!
IV A téli napsütés tiszta, átlátszó fénye megvilágította a Tejo folyó csillogó tükrét és Lisszabon alacsony házait, élénk tónust kölcsönözve a színes falaknak és a téglaszínű tetőknek, amelyek a Lapa-domb nőies hullámzását követve hol magasabban, hol alacsonyabban helyezkedtek el. Tomás a kerület félig-meddig kihalt utcácskáin kanyargott, hol balra, hol jobbra, és maga sem volt biztos benne, merre kell mennie ebben a kiterjedt városi labirintusban, mígnem jóformán véletlenül kijutott a Pau da Bandeira utcára. Elindult lefelé a lejtős utcán, és a közepén rátalált egy szép, lazacszínű épületre. A kis Peugeot behajtott a kapun, majd megállt két ragyogó, fekete Mercedes mellett az udvaron, az elegáns palota bejáratával szemben. Egy makulátlan öltözetű portás, aki világosszürke cilindert, sötétszürke felöltőt és mellényt, valamint ezüstös nyakkendőt viselt, odalépett az autóhoz, mire Tomás leeresztette az ablakot. – Ez itt a Lapa szálló? – Igen, ez az. – Leparkolhatok itt az udvaron? – Csak nyugodtan. Hagyja itt nekem a kulcsot, és én beállok az autóval. Tomás, kezében a táskájával, belépett a szálloda halljába. A krémszínű márványpadló olyan fényes volt, mint egy tükör, sima felületét csak középen törte meg egy berakott geometrikus forma, amely fölött szép, kerek asztal állt. Az asztalon egy nagy vázában szemkápráztató mályvarózsák virítottak, legyezőszerűen szétterülve, mint a pávatollak. Jól ismerte ezeket a virágokat, a Neander-völgyi emberek és a fáraók sírjain lehetett néha ilyeneket látni. Constança biztos azt is tudná, mit jelentenek, gondolta. Az előcsarnok XV. Lajos korabeli bútorokkal, vagy legalábbis ügyes utánzatokkal volt berendezve, krémszínű kanapék és fehér bőrhuzatú székek tették hangulatossá. Balra megpillantott egy ismerős arcot. Az apró szemű, horgas orrú férfi letette az újságot, fölállt a fotelből és elindult felé. – Tom, maga aztán pontos! – kiáltott Nelson Moliarti széles mosollyal és a rá jellemző amerikaias brazil kiejtéssel. Kezet fogtak. – Helló, Nelson. Hogy van? – Nagyszerűen. – Széttárta a karjait, és mélyen beszívta a levegőt. – Á, de jó itt, Lisszabonban! – Régóta itt van? – Három napja. Annyit sétáltam már, hogy lejártam a lábam. – És merre járt? – Ó, hát erre is, arra is, tudja, hogy van. De jöjjön, igyunk valamit. – Intett, hogy induljanak el jobbra, egy helyiség felé, amelyet a kifüggesztett tábla szerint Rio Tejo Barnak hívtak. – Éhes? – Nem, köszönöm, már ebédeltem. – De hát már majdnem öt óra van, Tom! Szép, nagy koncertzongora, egy fényes, fekete Kawai állt a bár bejárata mellett. Jobbra, a lakkozott diófa pult mögött egy pincér poharakat törölgetett, a teremben pedig XV. Lajos korabeli asztalok és székek sorakoztak. A kertre néző öt nagy ablakot sötétvörös függöny díszítette. Valahol egy Csajkovszkij-balett lágy dallama szólt, meghitt hangulatot teremtve. Moliarti kiválasztott egy ablak melletti asztalt, és intett Tomásnak, hogy foglaljon helyet. – Mit kér? – Egy teát. – Pincér! – kiáltott az amerikai, és a fiú otthagyva a pultot a vendégekhez lépett. – Egy teát a barátomnak! A pincér elővette a jegyzettömbjét. – Milyen teát óhajt? – Zöld teát – mondta Tomás. – Milyen fajtát hozhatok? – Hát... nem is tudom... – dadogott a történész. – Van többféle is? – Igen. Többféle zöld teánk van. – Ö... hát... melyiket ajánlja? – Ha megengedi az úr, én a japán gabalongot javaslom. Lágy, nemes, enyhén gyümölcsös, friss, szemcsés, virágos. – Már meg is győzött – nevetett Tomás. – Hozzon egyet. – Még valamit? – Valami desszertet. Valami csokoládés süteményt. – Rendben – bólintott a pincér, és fölírta a rendelést. Aztán ránézett Moliartira. – És az úrnak mit hozhatok? – Hozzon egy olyan snacket, amilyet tegnap is ettem. – Armagnackal illatosított kacsa foie gras zöldparadicsom-kompóttal és pirított briós dióval és fügével? – Pontosan! – felelte Moliarti lezseren legyintve. – És egy üveg champagne. – Csak nem reimsi Louis Roederer? – Ó, igen! Jó hidegen. A pincér távozott, és Moliarti barátságosan megveregette Tomás hátát. – Nos, Tom? Milyen volt Rio? – Csodálatos város – mosolyodott el a portugál, a szokásos refrént ismételve. – Csupa varázs és káprázat. – Egyetértek – bólogatott Moliarti. – Mikor érkezett vissza? – Tegnap reggel. Egész éjszaka repültem. – Szörnyű volt, mi? – Borzalmas. Semmit nem aludtam. – Ismerem az érzést – mondta az amerikai fintorogva. – Sokat hízott? – Ó... egyáltalán nem. Magam is elcsodálkoztam, amikor hazatérve ráálltam a mérlegre, és megláttam, hogy semmit nem változott a súlyom. Hogy lehetséges ez annyi nassolás után? – Sok gyümölcsöt evett?
– Tonnaszám. Mangólé, maracujalé, ananászlé, reggelire rengeteg papaya... – Hát talán ezért. Ennyi gyümölcs mellett hogy akar meghízni? A pincér meghozta a süteményt és a pezsgőt, amit egy diszkrét pukkanással felbontott, majd töltött egy kevés aranyló, gyöngyöző folyadékot Moliarti poharába, aztán elment a többi rendelésért. – Na, meséljen – mondta az amerikai, most már komoly arccal, az asztalra könyökölve. – Mire jutott? Tomás kinyitotta a táskát, amit a lába mellé tett, elővette belőle a jegyzettömbjét meg néhány dokumentumot, és az asztalra tette őket. – Találtam valamit – felelte, miközben lehajolt, hogy becsukja az üres táskát. Aztán fölegyenesedett, és beszélgetőtársára nézett. – Elolvastam az összes könyvet, amit Toscano professzor a Riói Nemzeti Könyvtárban és a Real Gabinete Português de Leiturában tanulmányozott, és hozzájutottam a fénymásolataihoz és a jegyzeteihez, azokhoz is, amelyeket az ipanemai szállodában találtak, majd a konzulátuson keresztül eljuttattak az özvegyéhez, és azokhoz is, amelyeket a Nemzeti Könyvtár megőrzőjében hagyott. Ma reggel pedig elmentem a portugál Nemzeti Könyvtárba, itt, Lisszabonban, hogy utánanézzek még egy-két dolognak. Úgyhogy kijelenthetem, hogy noha még távol a végső cél, valamennyit azért sikerült haladnom. – Belepillantott a jegyzeteibe. – Ha nem bánja, kezdjük azzal, hogy felvázolom, mit is kutatott Toscano professzor Brazília felfedezésével, vagyis azzal a témával kapcsolatban, amire az alapítványtól megbízást kapott. – Okay. – Mint elmondták, a Toscano professzornak adott megbízás egy olyan kutatásról szólt, amely azt a történészek által régóta megfogalmazott kérdést volt hivatott eldönteni, hogy Pedro Álvares Cabral valóban csak hivatalossá tett-e egy olyan felfedezést, amelyet előtte más tengerészek titokban már megtettek. – Így van. – Térjünk hát a részletekre. Az első alapvető kérdés, hogy valóban létezett-e Portugáliában az úgynevezett titokpolitika a felfedezések korában. Ez egy lényegi kérdés, hiszen ha nem létezett ez a titokpolitika, akkor eleve el lehet vetni azt a hipotézist, miszerint Cabral csak hivatalossá tette mások korábbi felfedezését. Mégpedig azért, mert ha nem létezett ez a politika, semmi értelme nem lett volna titokban tartani egy ekkora horderejű felfedezést. Brazília felfedezését. – Ez nyilvánvaló. – A kérdés nem fölösleges, hiszen vannak olyan történészek, akik szerint a titokpolitika merő kitaláció, történelmi mítosz csupán. – És tényleg az? Tomás lebiggyesztette az ajkát. – Nem hiszem. A titokpolitika valóban létezett. Én legalábbis így gondolom, és így gondolta Toscano professzor is, meg még rengeteg más történész. Az igaz, hogy bizonyos történészek visszaéltek ezzel a fogalommal, és a titokpolitikára hivatkozva egészítették ki a rendelkezésükre álló dokumentumok hiányosságait, de ettől függetlenül tény, hogy a portugál hajózási ismereteket nagy titkolózás vette körül, még a legfontosabbakat is. Például a korszak hivatalos portugál krónikái egész egyszerűen elhallgatták Bartolomeu Dias dicsőséges tettét, nevezetesen azt, hogy sikerült átkelnie a Jóreménység fokán, vagyis megtalálta az Atlanti-óceán és az Indiai-óceán közötti átjárót, és nem más, mint Kolumbusz Kristóf volt az, aki miután Lisszabonban véletlenül tanúja volt Dias visszatérésének, a nagyvilág elé tárta ezt a rendkívüli eseményt. Ha Kolumbusz nem tartózkodott volna véletlenül éppen Portugáliában, ki tudja, talán soha nem derült volna fény e nagy tettre, és Dias neve örök feledésbe merült volna. A titokpolitikának megfelelően talán örökre elhallgatták volna emlékezetes hajóútját, és a mai napig azt hinnénk, hogy Vasco da Gama volt az első, aki átkelt a rettegett fokon. – Értem – bólintott Moliarti. – Lényegében tehát azt állítja, hogy a portugál tengeri terjeszkedés tele van Bartolomeu Diasokkal, akik névtelenül eltűntek a történelem süllyesztőjében, mert nem érte őket az a kivételes szerencse, hogy egy Kolumbusz megszegte a titokpolitikát. – Pontosan. Egyébként, ha belegondolunk, ennek a politikának valóban van értelme. A portugál kis nép volt, korlátozott anyagi eszközökkel, és nem tudtak volna egyenrangú félként versenyre kelni a többi európai hatalommal, ha megosztották volna velük az információikat. Idejekorán rájöttek, hogy az információ hatalom, ezért aztán féltve őrizgették ismereteiket, megtartva maguknak ezt a monopóliumot. Stratégiai jelentőségű tudásuk a saját jövőjük záloga volt. Ez a titkolózás azonban nem volt teljes: ügyesen szelektáltak, és csak bizonyos érzékeny tényeket hallgattak el. Bizonyos helyzetekben pedig nem is állt érdekükben a rejtegetés, éppen ellenkezőleg: egyes felfedezéseiket azért kellett nyilvánosságra hozniuk, mert egy-egy területre az tarthatott igényt, aki felfedezte. Megjött a pincér, és letett az asztalra egy gőzölgő kannát, egy csészét és egy cukortartót. Tomás észrevette, hogy a Vista Alegre porcelán teáskészlet mintája a híres famille verte, pillangók és eperlevelek, amelyek a Kang-hszi korabeli kínai porcelán stílusát idézték. A pincér kitöltötte a teát a csészébe, majd finoman biccentett. – A japán gabalong tea – mondta, és már távozott is. A zöld tea tiszta volt és átlátszó, és kellemes illatot árasztott. Tomás beletett két kanál cukrot, óvatosan megkeverte, aztán belekortyolt. Valóban könnyű volt és gyümölcsös. – Hm, nagyon finom – mormogta, majd letette a forró csészét. – Hol is tartottam? – A titokpolitikánál. – Ja, igen. Mindezt azért mondtam el, hogy megmutassam: a portugálok valóban ezt a politikát folytatták, ami azzal a gyakorlati következménnyel járt, hogy a legfontosabb hajózások jó részét a magasabb államérdekeket szem előtt tartva elhallgatták. Ennek eredményeképpen ezek a tettek a történelem során feledésbe merültek. Megtörténtek, de mivel nem tudjuk, hogy megtörténtek, olyan, mintha meg sem történtek volna. – Ez pedig elvezet minket Brazília felfedezéséig. – Pontosan. A hivatalos szövegek Brazília felfedezését 1500. április 22-ére teszik, amikor is Pedro Álvares Cabral India felé tartó flottáját egy vihar nekilökte egy magas, kerek dombnak, amit a portugálok Monte Pascoalnak kereszteltek el. Ez volt a brazil partvidék. A flotta tíz napig maradt ott, megismerkedett az új területtel, és elnevezte Terra de Santa Cruznak, azaz Szent Kereszt Földjének. Kapcsolatot létesített a helyi lakossággal, és feltöltötte a készleteit. Május 2-án a flotta elindult India felé, de az egyik hajó, egy kis élelemszállító, Gaspar de Lemos parancsnoksága alatt visszatért Lisszabonba vagy húsz levéllel, amelyek beszámoltak a felfedezésről I. Mánuel királynak, köztük Pêro Vaz de Caminha krónikás híres szövegével. – Tomás megsimogatta az állát. – Az első jelei annak, hogy ez a felfedezés nem lehetett véletlen, éppen ennek a krónikának a hangnemében rejlik, Caminha ugyanis nem tűnik meglepettnek, olyan, mintha nem csodálkozna azon, hogy szárazföldbe ütköztek. – Jó, de ez szubjektív – vetette közbe Moliarti. – Attól még lehet, hogy meglepődtek, csak a krónikában nem juttatták kifejezésre a meglepődésüket. Vagy akár az is lehet, hogy, mivel nem ismerték a világnak azt a részét, nem is csodálkoztak el azon, hogy szárazföld van ott. – Ez igaz. A meglepődés hiánya Pêro Vaz de Caminha krónikájában önmagában véve valóban nem bírna különösebb jelentőséggel, ha nem kísérné számos más gyanús mozzanat is. A második ilyen mozzanat a kis hajó jelenléte Cabral flottájában. Hiszen egy ilyen kis lélekvesztő túl törékeny ahhoz, hogy megtegye a Lisszabon és India közötti hosszú és viszontagságos utat. Bárki, aki egy kicsit is ért a hajózáshoz, tudja, hogy ez a hajó nem alkalmas ekkora út megtételére, főleg ha tekintetbe vesszük a Jóreménység fokán való bonyodalmas átkelést, amit a tengerészek
egyébként Vihar-foknak is neveztek, teljes joggal. Márpedig a portugálok ez idő tájt a világ legjobb tengerészei voltak, és nem kerülhette el a figyelmüket egy ilyen nyilvánvaló tény. Akkor viszont mi a fenének vittek magukkal egy ilyen kis törékeny hajócskát is? – Tomás egy darabig hagyta lebegni a kérdést a levegőben. – Erre csak egyetlen lehetséges magyarázat van. Mégpedig az, hogy előre tudták, hogy a kis hajó nem fogja megtenni az egész utat. Vagyis tökéletesen tisztában voltak vele, hogy csak az odaút egyharmadát fogja megtenni, azután pedig vissza fog térni Lisszabonba, hogy elvigye az új föld felfedezésének hírét. Vagyis már tudták, hogy azon a helyen szárazföld van, és éppen azért vitték magukkal a kis hajót, hogy az visszatérhessen Lisszabonba a hivatalos hírrel. – Ez valóban különös és elgondolkodtató, de nem döntő érv. – Egyetértek. Bár van egy apró részlet, amit érdemes külön kiemelni. Amikor a kis hajó megérkezett Lisszabonba, a legénység hallgatott a történtekről, és az udvar egészen addig titokban tartotta Brazília felfedezésének hírét, amíg maga Pedro Álvares de Cabral is vissza nem tért. Ez aztán már tényleg nem volt rendjén, és arra utal, hogy az egészet előre eltervezték. – Hm... érdekes. De még mindig nem elég meggyőző. – Igen. Ezért kell tekintetbe vennünk a harmadik mozzanatot is. Pontosabban mozzanatokat. Ugyanis két térképről van szó. Az első, és egyben a fontosabb, az Alberto Cantino megbízásából, Hércules d’Este, Ferrara hercege számára egy névtelen portugál térképész által készített planiszféra, egy egy méter széles és két méter hosszú pergamenen. Mivel a portugál alkotó nevét nem tudjuk, ezt az óriási térképet csak Cantino-planiszféra néven szokás emlegetni, és Olaszországban, a modenai könyvtárban őrzik. Egy 1502. november 19-én kelt levélben Cantino elmondja, hogy a térkép portugál hivatalos példányok alapján készült másolat, bizonyára titokban, hiszen abban az időben érvényben volt a titokpolitika. Ebben a térképben az az érdekes, hogy van rajta egy részletes rajz a brazil partvidék egyik fontos részéről. Na, most akkor vonjuk le a következtetést. – Tomás egy üres oldalra lapozott a jegyzettömbjében. – A térkép legkésőbb 1502 novemberében került Cantino kezébe, ami azt jelenti, hogy Cabral felfedezése és a planiszféra Olaszországba érkezése között alig több mint két év telt el. – Húzott egy vízszintes vonalat, amelynek a bal végéhez felírta, hogy Cabral, 1500. április, a jobb végéhez pedig, hogy Cantino, 1502. november. – A gond csak az, hogy Cabral egyáltalán nem készített semmiféle részletes térképet a brazil partokról, ami ugyebár azt jelenti, hogy a planiszférán szereplő információk minden valószínűséggel későbbi hajóutak eredményei lehettek. – Fölemelte két ujját. – Nos, a portugálok második hivatalos útja Brazíliába João da Nova nevéhez fűződik, és 1501 áprilisában történt, vagyis alig több mint egy évvel az előtt, hogy a Cantino-planiszféra megérkezett Ferrara hercegéhez. De figyelem! João da Nova útjának célja nem a brazil partok feltérképezése volt! Csakúgy, mint Cabral, ő is Indiába tartott, így hát nem is volt ideje térképet készíteni a partvidékről, ráadásul csak 1502 közepén tért vissza Lisszabonba. – Fölemelte a harmadik ujját is. – Ezek után az a legnyilvánvalóbb gondolat, hogy a Cantino-planiszféra alapjául szolgáló információk egy harmadik útról származnak. Nos, valóban indult egy flotta Lisszabonból azzal a céllal, hogy felfedezze a brazil partvidéket. Gonçalo Coelho expedíciójáról van szó, aki 1501 májusában indult a portugál fővárosból, és aki legénysége tagjai közt tudhatta azt a firenzei Amerigo Vespuccit, aki akaratlanul is a nevét adta az amerikai kontinensnek. A flotta augusztus közepén érte el Brazíliát, és több mint egy évig tartott, míg a keleti partszakasz jelentős részét felderítette. Eljutott egy nagy öbölig, amit Rio de Janeirónak nevezett el, aztán tovább hajózott dél felé, egészen a későbbi Cananéia városáig, majd elhagyta a partokat, és visszatért Portugáliába. Az expedíció három karavellája 1502. július 22-én ért be Lisszabon kikötőjébe. – A vízszintes vonal jobb oldalára, nem sokkal a Cantino, 1502. november felirat elé, odaírta, hogy Gonçalo Coelho, 1502. július. – És itt van a bökkenő! – mondta, egymás után rákoppintva a két dátumra. – Lehetséges, hogy a július és november között eltelt négy hónap elég legyen arra, hogy a lisszaboni hivatalos kartográfusok elkészítsenek egy részletes térképet Gonçalo Coelho információi alapján, ezután a névtelen portugál áruló Cantino megbízásából lemásolja azt, majd a titkos planiszféra eljusson Olaszországba? – Tomás a tollával még egyszer aláhúzta a kicsiny távolságot, hogy kihangsúlyozza a Gonçalo Coelho és Cantino közötti szakasz rövidségét, és a fejét csóválta. – Nem hinném. Nem fér bele mindez négy hónapba. És felvetődik bennünk egy nagy kérdés: hogy az ördögbe vásárolhatott meg Alberto Cantino egy portugál planiszférát, amely olyan információkat tartalmazott, amelyeknek, ha hihetünk a hivatalos beszámolók kronológiájának, a részletes megrajzolására egyszerűen nem volt elegendő idő? Honnan származtak hát ezek az információk? – Bal kezét a magasba emelte, mintha valami evidenciát közölne. – Ennek a rejtélynek egyetlen megoldása létezhet. A Cantinoplaniszféra nem a hivatalos brazíliai hajóutak információi alapján készült, hanem a Cabral előtti, titkos és a titokpolitika által elhallgatott utakról származó adatok alapján. – Hm – bólogatott elismerően Moliarti. – Érdekes. De maga szerint ez döntő bizonyíték? Tomás megrázta a fejét. – Úgy gondolom, nem valószínű, hogy négy hónap alatt részletes térképek készültek a brazil partszakaszról, ezeket titokban lemásolták, a másolat pedig eljutott Itáliába. Aligha történhetett meg ennyi minden ilyen rövid idő alatt. – Majd a nyomaték kedvéért hozzátette: – Vagyis azt mondom, hogy nem valószínű, de nem azt, hogy lehetetlen. Az amerikai kissé csalódottnak tűnt. – Nos... – motyogta. – Egy másik térképet is említett... – Nem is térkép. Inkább utalás egy térképre. – Mit akar ezzel mondani? – A Gaspar de Lemos által irányított kis hajó fedélzetén Lisszabonba tartó levelek között, amelyek közölték a hivatalos hírt Brazília felfedezéséről, ott volt az a levél is, amit João mester írt I. Mánuel királynak, 1500. május 1-jén. Nos, ebben a levélben a Terra de Santa Cruz, azaz Brazília földrajzi helyét illetően utalás történik egy elveszett térképre, a portugál Pêro Vaz Bizagudo régi mapa-múndijára. – Belepillantott a jegyzeteibe. – João mester azt írta, hogy „Uram, ami e föld helyét illeti, hozasson Felséged egy mapa-múndit, amit Pêro Vaz Bizagudo készített, és azon látni fogja Felséged, hogy hol helyezkedik el ez a föld; de az a mapa-múndi nem jelzi, hogy ez a föld lakott-e vagy nem. Az egy régi mapamúndi”. – Tomás Moliartira nézett, és meglengette a jegyzettömbjét. – De hát hogy lehetséges, hogy Bizagudo egy olyan szárazföldet jelöljön az ő régi világtérképén, amit még föl sem fedeztek? A pincér meghozta a kiadós snacket, amit Moliarti rendelt. Tomás kihasználta az alkalmat, hogy igyon egy kortyot a teájából. – Ezek valóban erős érvek – látta be az amerikai, miközben falatozni kezdett. – De még hátravan a... hogy is mondják... smoking gun? – Hátravan még a döntő bizonyíték. – Igen. – Nyugalom, van még itt pár dolog. – Ismét a jegyzeteibe mélyedt. – A francia Jean de Léry 1556-tól 1558-ig volt Brazíliában, és a legrégebbi kolóniákkal beszélgetve megtudta, hogy „a világ negyedik része, amit a portugálok már vagy nyolcvan éve ismernek, vagyis azóta, hogy először fölfedezték...”. – Fölírt egy számítást. – Nos, ha az 1558-ból kivonunk nyolcvanat, akkor... nyolcból nulla, az nyolc... tizenötből nyolc, az hét, és ötből egy, az négy... marad 1478. – Moliartira nézett. – Ha úgy vesszük, hogy a „már vagy nyolcvan éve” jelenthet hetvenhat vagy hetvenöt évet is, akkor is bőven 1500 előttről beszélünk. – Hm. – És van egy másik levél is, amit a portugál Estêvão Fróis írt, akit elfogtak a spanyolok, valószínűleg Venezuela területén, és azzal a váddal
tartóztatták le, hogy kasztíliai területen próbált letelepedni. – Tomás ismét a jegyzeteibe pillantott. – A levél keltezése 1514-es, és I. Mánuel királynak címezték. Fróis azt mondja benne, hogy ő csak azt a területet foglalta el, „ami Felségedé, hiszen már felfedezte João Coelho Porta da Luzból, Lisszabon szomszédságából, huszonegy évvel ezelőtt”. – Újabb számolgatás. – Ha pedig 1514-ből kivonunk huszonegyet… az 1493. – Az amerikaira mosolygott. – Újfent egy jóval 1500 előtti dátumot kaptunk. – Ezek a levelek léteznek? – Persze. – De nem gondolja, hogy ezek a források kissé kétesek? Úgy értem, az egyik egy francia, akiről senki se tudja, hogy kicsoda, a másik meg egy portugál fogoly... szóval... – Drága Nel, van rajtuk kívül még négy nagy tengerész, akik szintén azt állítják, hogy Brazília már Cabral előtt is ismert volt. – Ó, igen? Kik? – Elsőként hadd említsem a spanyol Alonso de Hojedát, aki a mi Amerigo Vespucci barátunk kíséretében 1499 júniusában megpillantotta a délamerikai partvidéket, valószínűleg a Guyanák magasságában. Aztán 1500 januárjában egy másik spanyol, Vicente Pinzón is eljutott a brazil partig, vagyis három hónappal Cabral előtt. – Ezek szerint a spanyolok megelőzték a portugálokat. – Nem feltétlenül. A harmadik név Duarte Pacheco Pereira, a felfedezések korának egyik legnagyobb tengerésze, aki egyben a legkevésbé ismert a nagyközönség előtt. – Arra a Pacheco Pereirára gondol, akiről Toscano professzor a doktori disszertációját írta? – Arra, pontosan. Ő nemcsak tengerész volt, de katona és tudós is, aki a legnagyobb pontossággal tudta meghatározni a földrajzi hosszúságot a megfelelő mérőeszközök nélkül, amelyeket csak jóval később találtak fel, az órák fejlődésével. Nos, ez a Duarte Pacheco Pereira volt a szerzője a korszak egyik legrejtélyesebb szövegének, amelynek címe Esmeraldo de Situ Orbis. – Tomás megint a jegyzeteibe pillantott. – Pacheco Pereira egy ponton azt írja az Esmeraldóban, hogy I. Mánuel elküldte őt „felderíteni a nyugati részeket”, és ez „az Úr ezernégyszázkilencvennyolcadik esztendejében történt, amikor egy hatalmas szárazföldre bukkantak, sok hozzá tartozó szigettel”. – Tomás Moliartira meredt. – Vagyis egy portugál tengerész 1498-ban szárazföldet fedezett föl Európától nyugatra. – Ah! – kiáltott fel az amerikai. – Két évvel Cabral előtt. – Igen. Moliarti még egyet harapott a briósából, és egy korty pezsgővel öblítette le. – És ki a negyedik nagy tengerész? – Kolumbusz. Az amerikai abbahagyta a rágást, és döbbenten meredt beszélgetőtársára. – Kolumbusz? Milyen Kolumbusz? – Hát, Kolumbusz Kristóf. – Hogyhogy Kolumbusz Kristóf? – Úgy, hogy amikor Kolumbusz visszatért az első Amerika-felfedező útjáról, megállt Lisszabonban, és volt egy beszélgetése II. János királlyal. Ezen a beszélgetésen a portugál király elmondta neki, hogy vannak más földek is attól a helytől délre, ahol Kolumbusz járt. Ha megnézzük a térképet, megállapíthatjuk, hogy a Karib-szigetektől délre Dél-Amerika van. Ez a találkozás Kolumbusz és II. János király között 1493-ban volt, ami azt jelenti, hogy a portugálok már akkor tudták, hogy arrafelé szárazföld van. – De hát hol van leírva ez a beszélgetés? – Egy spanyol történész művében, aki egyesek szerint személyesen ismerte Kolumbuszt. – Tomás belemerült a jegyzettömbjébe. – Bartolomeu de las Casasról van szó, aki Kolumbusz harmadik újvilági útjával kapcsolatban azt írta: „az Admirális azt mondja, hogy Délre akar menni, mert meg akar bizonyosodni a portugál János király tervéről, amely szerint híres földek vannak arrafelé”. Moliarti végzett a snackkel, és a fotelban hátradőlve élvezte a pezsgőjét meg a kilátást: a bár nagy ablakain túl a kerti fügefák lengették sűrű lombjaikat, hívogató árnyékot vetve az ápolt gyepen. – Tudja, Tom, van itt valami, amit nem értek – szólalt meg végül. – Ha a portugálok valóban tudtak már Dél-Amerika létezéséről, vajon miért vártak olyan sokáig a felfedezésük hivatalossá tételével? Mi okuk volt rá, hogy csak 1500-ban hozzák nyilvánosságra? Miért nem korábban? – Színjáték – felelte Tomás. – Ne feledje, hogy a portugálok hittek a titokpolitika előnyeiben, vagyis abban, hogy érdekükben áll minden stratégiai jelentőségű információ elhallgatása. Sokkal jobban ismerték a világot, mint amennyit a kortársaiknak és a következő nemzedékeknek mutattak. Az udvar tisztában volt azzal, hogy abban a pillanatban, hogy nyilvánosságra hozná ezeknek a földeknek a létezését, azonnal nem kívánt feltűnést keltene, felhívná magára az irigykedők és a veszélyes érdeklődők figyelmét. A portugálok tudták, hogy senki nem vágyik olyasmire, aminek a létezéséről nem tud. Ha a többi európai ország nem tud ezekről a földekről, akkor biztosak lehetnek benne, hogy nem is fognak velük versengeni a benne rejlő lehetőségek kiaknázásáért. A felfedezők így nyugodtan kutatgathattak, anélkül hogy tartaniuk kellett volna a konkurenciától. – Ez világos, Tom – mondta Moliarti. – De ha a portugáloknak az volt az érdekük, hogy titokban tartsák Brazília felfedezését, akkor mi vitte őket arra, hogy 1500-ban hirtelen meggondolják magukat, és mégis hivatalossá tegyék? – Gondolom, a kasztíliaiak. A titokpolitikának az volt az értelme, hogy ne keltsék fel a nem kívánt figyelmet a portugál felfedezések iránt. De attól a pillanattól kezdve, hogy Hojeda 1499-ben, Pinzón pedig 1500 januárjában elkezdte szagolgatni Dél-Amerika partvidékét, világossá vált a portugál udvar számára, hogy a titoktartás már nem jó ötlet, hiszen azzal a kockázattal jár, hogy végül a kasztíliaiak szerzik meg azokat a területeket, amelyeket a portugálok már megtaláltak. Ekkor tették hivatalossá Brazília felfedezését. – Értem. – És ez már átvezet minket az utolsó nagy nyomhoz. – Mihez? – A tordesillasi szerződéshez. – Ja, igen! – kiáltotta Moliarti, felismerve a híres dokumentumot, amely két részre osztotta a világot: az egyiket Portugália kapta, a másikat Spanyolország. – A globalizáció születési anyakönyvi kivonatáról beszél. – Arról – mosolyodott el Tomás. Az amerikaiak szeretnek mindenre kitalálni valami fellengzős nevet vagy tetszetős hasonlatot. – A tordesillasi szerződés a Vatikán által jóváhagyott megállapodás volt, amelyben a portugálok és a spanyolok gyakorlatilag felosztották egymás között a világot. – Micsoda önteltség! – Kétségkívül. De tény, hogy abban az időben ennek a két államnak volt a legnagyobb hatalma, így aztán természetes volt számukra, hogy ők ketten osztozzanak a világ zsákmányain. – Tomás megitta a teáját. – Amikor létrejött ez a megállapodás, mindkét országnak megvoltak a maga politikai előnyei a másikkal szemben. A portugálok hajózási technológiája volt a fejlettebb, és előrébb jártak a tengeri felfedezésekben. A
spanyolok e téren kicsit le voltak maradva, viszont kiváló vatikáni kapcsolatokkal rendelkeztek – az akkori pápa ugyanis spanyol volt. Kicsit olyan ez, mintha egy focimeccsen nekünk lennének jobb játékosaink, jobb edzőnk, jobb csapatunk, de a mérkőzést a másik csapatnak alárendelt bíró vezetné, aki bármelyik gólunkat érvénytelenítheti, és bármikor büntetőt ítélhet ellenünk. Bizonyos tekintetben valami ilyesmi történt. A portugál hajósok kedvükre mászkálhattak az afrikai partok mentén és az Atlanti-óceánon, míg a kasztíliaiak csak a Kanári-szigeteket tartották a fennhatóságuk alatt. Ez a helyzet 1479-ben kristályosodott ki, az alcáçovasi szerződésben, amelyben Kasztília elismerte a portugál fennhatóságot az afrikai partvidéken és az atlanti-óceáni szigeteken, cserébe a portugálok pedig elfogadták a kasztíliaiak igényét a Kanári-szigetekre. Ezt a szerződést egy év múlva megerősítették Toledóban, de abban a pillanatban, hogy Kolumbusz Kristóf új szárazföldekre bukkant az Atlanti-óceán nyugati részén, hatályát vesztette, hiszen egyetlen záradéka sem tett említést a kialakult új helyzetről, így aztán új megállapodásra volt szükség. – És ez volt a tordesillasi szerződés. – Pontosan. Lisszabon első ajánlata az volt, hogy osszák két részre a Földet a mentén a szélességi kör mentén, amelyik a Kanári-szigeteken keresztül halad, és ettől a vonaltól északra a kasztíliaiak, délre pedig a portugálok keresgéltek volna. De VI. Sándor pápa, aki spanyol származású volt, 1493-ban két bullát is kiadott, amelyekben az Azori-szigetektől és a Zöld-foki-szigetektől száz mérföldre nyugatra jelölte ki a választóvonalat. Mint láthatjuk, a pápa Kasztíliának kedvezett. A portugálok nem hagyták magukat, és bár elfogadták a vonal létezését, azt követelték, hogy tegyék nyugatabbra, a Zöld-foki-szigetektől háromszáz mérföldre. Mivel a kasztíliaiak és a pápa nem láttak ebben semmi kivetnivalót, belementek. Van azonban ebben a kérésben egy számunka igen érdekes dolog. – Tomás felvázolta a világtérképet a jegyzetfüzetében, nagy vonalakban, épp csak jelezvén Afrika, Európa és az amerikai kontinens kontúrjait. Aztán húzott egy függőleges vonalat az Atlanti-óceánon, Afrika és Dél-Amerika között félúton, és odaírta alá, hogy 100. – Ez volt a pápa és a kasztíliaiak javaslata: egy vonal száz mérfölddel a Zöld-foki-szigetektől nyugatra. – Aztán felrajzolt egy másik függőleges vonalat, az előzőtől balra, amely jócskán belehasított Dél-Amerikába, és alá a 370-es számot írta. – Ez pedig az a vonal, amihez a portugálok ragaszkodtak, háromszázhetven mérföldre a Zöld-foki-szigetektől. – Moliartira nézett. – Mondja, Nel, mi a fő különbség e között a két vonal között? Az amerikai a jegyzettömb fölé hajolt, és megnézte a vonalakat. – Nos, az egyik csak a tengert szeli át, a másik viszont egy földterületen is keresztülmegy. – És mi az a földterület? – Brazília. Tomás bólintott és elmosolyodott. – Brazília. Akkor most azt mondja meg nekem, hogy vajon miért ragaszkodtak annyira ehhez a második vonalhoz a portugálok? – Azért, hogy az övék legyen Brazília? – Ez pedig elvezet a harmadik kérdéshez. Honnan az ördögből tudhatták a portugálok, hogy ez a második vonal kihasítja nekik Brazíliát, ha 1494-ben még nem is fedezték föl? – Tomás a beszélgetőtársához hajolt. – Vagy igen? Moliarti hátradőlt a fotelban, és nagyot sóhajtott. – Világos. – Fogta a Louis Roeder-palackot, töltött még egy kis pezsgőt a poharába, és megitta, aztán Tomásra szegezte a tekintetét. – Tényleg van itt min elgondolkodni – jelentette ki lassan. – De mondja, Tom, mindebből mi az, ami valóban újdonság? Tomás állta Moliarti tekintetét, mintha farkasszemet néznének egymással. – Semmi – felelte. – Semmi, de semmi? – Semmi, de semmi. Amit most elmondtam, azt Toscano professzor kutatásaiban találtam Brazília felfedezésének rejtélyeiről. – És semmi újat nem talált? – Semmit. Toscano professzor összegyűjtötte mindazt, amit más történészek már felfedeztek, illetve megállapítottak. Az amerikai hitetlenkedve nézett rá, mint aki nem akar hinni a fülének. – Ez biztos? – Biztos. Moliarti megadta magát. Leejtette a vállát, és beesett a mellkasa, levette tekintetét a beszélgetőtársáról és a végtelenbe meredt. Aztán valami megindult benne, elvörösödött és az arcán éktelen harag jelei mutatkoztak, mintha mindjárt robbanna. – Mocskos rohadék! – sziszegte dühösen a foga közt. Aztán becsukta a szemét, és a bal tenyerébe hajtotta a homlokát, miközben a könyöke az asztalon támaszkodott. – A fenébe! Tudtam! A portugál csöndben figyelte, és várta, hogy lecsillapodjon fojtott haragja. Moliarti felháborodva elmormolt még néhány érthetetlen szitkot, aztán felsóhajtott, kinyitotta a szemét, és Tomásra nézett. – Tom – kezdte, mély hangon. – Toscano professzor átvert minket. – Milyen értelemben? Az amerikai megdörzsölte a szemét. – Hét évvel ezelőtt azzal bíztuk meg Toscano professzort, hogy tisztázza a Pedro Álvares Cabral előtti esetleges felderítő utakkal kapcsolatos kérdéseket. És ő ez alatt az idő alatt csak költötte a pénzünket, és azzal hitegetett, hogy korszakalkotó felfedezésre jutott, amely alapjaiban változtatja meg a felfedezések koráról alkotott elképzelésünket. És most meghalt, maga pedig azt állítja, hogy Toscano professzor ez alatt a hét év alatt nem csinált semmi mást, mint hogy feldolgozta más történészek munkáit, és nem tett hozzá semmi újat a témához. Sejtheti, hogy mennyire... – Én nem azt mondtam, hogy Toscano nem állított semmi újat, és hogy csak a meglévő szakirodalmat dolgozta föl. – Már megbocsásson, de én ezt vettem ki a szavaiból. – Jól is értette, a tekintetben, amit Toscano professzor kutatásairól elmondtam. De mint már említettem a beszélgetésünk elején, még nem jutottam végleges eredményre, és olyan nyomokra bukkantam, amelyeken csak most fogok elindulni. – Á, értem! – kiáltott fel Moliarti, és minden figyelmét Tomásnak szentelte. – Szóval van még valami. – Persze, hogy van – felelte Tomás bizonytalanul. – Csak nem vagyok biztos benne, hogy köze van Brazília felfedezéséhez. – Ezt meg hogy érti? A portugál lesütötte a szemét, és megcsóválta a fejét. – Még nem tudom. – Beharapta az alsó ajkát. – További kutatásokat végzek, és ha majd konkrétabbat tudok mondani, jelentkezem. – Kérem, Tom, ne hagyjon így, válasz nélkül. Miről beszél? – Egy rejtjelezett nyomról beszélek. Moliarti furcsán elmosolyodott, mintha valami olyasmit hallott volna, amit már régóta gyanított. – Á! Tudtam én, hogy van még valami! Tudtam! Na, mondja már, Tom, mi az a nyom? – Nelson, hallott maga már Ovidiusról? – Igen – felelte az amerikai bizonytalanul, és próbálta megfejteni, milyen kapcsolatban állhat ez a név Toscano professzor kutatásaival. – Római
volt, nem? – Ovidius római költő volt, aki Jézus Krisztus idejében élt. Valóságos irodalmi virtuóz volt, ironikus, érzékeny verseket írt, és nagy hatással volt a későbbi olasz reneszánsz költészetre. Sokoldalú művészetének alkotásai között szerepel egy Heroides című gyűjtemény. Ebben Ovidius egy helyen leírt egy bizonyos mondatot. Rövid szünetet tartott, amíg bekapott egy falat süteményt. – Milyen mondatot? – szólalt meg Moliarti türelmetlenül. – Nomina sunt odiosa. – És ez mit jelent? – A nevek gyűlöletesek. Moliarti értetlenül nézett rá. Széttárta a karját, és merő kérdés volt a tekintete. – Mi köze van ennek a beszélgetésünkhöz? – A nomina sunt odiosa a nyom, amit Toscano hátrahagyott nekünk, hogy elvezessen a nagy felfedezéséhez. – Á, igen? – kiáltott fel Moliarti növekvő izgalommal. – Szóval egy nyom? És hova vezet? – Nem tudom – vetette oda Tomás hanyagul, és mélységes nyugalommal beleharapott a sütijébe. – De kiderítem, és ha megtudom a választ, Nelson, el fogom mondani.
V A klinika várója nagyon tiszta volt, szinte steril, fehérre volt festve, és csak a sárga fotelek meg a padló barna csempéi ütöttek el ettől a nagy fehérségtől. A levegőben valami fertőtlenítő szaga terjengett, nem mondta volna rá az ember, hogy kellemetlen, de mégis a kórházak nyugtalanító szagára emlékeztetett. Az ötödik emelet hatalmas ablakai a Vidámparkra néztek, látszottak a hullámvasút szerelvényei, amelyek most üresen álltak. Tomás előrehajolt a fotelban, elvett egy magazint az asztalról, és szórakozottan lapozgatni kezdte. Lapjait hatalmas fényképek töltötték be jól öltözött, egyforma mosolyú, sztereotip emberekről, akik házasságuk rózsaszín boldogságát vagy a lisszaboni társasági összejövetelek léha vidámságát hirdették. A magazinokban jómódú emberek szerepeltek, gondosan beállított pózokban tetszelegve, sikeres férfiak kigombolt nyakú, márkás ingekben, mellettük agyonbarnított, vastag sminkrétegtől egyforma festett szőkék, akik háborút indítottak az évek múlása ellen, de küzdelmük hiábavaló volt, sőt groteszk. Tomás gondolatai azonban másutt jártak. – Szerinted meg kell műteni? – kérdezte jó halkan, hogy Margarida ne hallja. Constança felsóhajtott. – Nem tudom. Én már nem tudok semmit. – Megdörzsölte a szemét. – Egyrészt szeretném, ha megoperálnák, hátha jobb lenne. Másrészt viszont borzasztóan félek, egyáltalán nem nyugtat meg a gondolat, hogy a szívében turkálnak. Margarida szívproblémái az állapotából adódtak. Amikor megszületett és diagnosztizálták a Down-szindrómát, amit később a Ricardo Jorge Intézet is megerősített, a gyermekorvos konzultációra hívta a házaspárt. A konzultáció célja nem a kislány vizsgálata volt, hanem az, hogy elmagyarázzon egy-két dolgot a halálra vált szülőknek. Az orvostól megtudták, és tudásukat később tudományos cikkek olvasásával elmélyítették, hogy a kislányuk problémája egy kromoszóma-rendellenességből adódik. A kromoszómák minden egyes sejtben megvannak, és mindent meghatároznak az egyénben, beleértve a szeme színét vagy a szíve formáját is. Minden sejtben negyvenhat kromoszóma van, párokba rendezve. Az egyik ilyen pár a huszonegyes nevű, és itt történt a hiba: ahelyett hogy minden sejtben két darab huszonegyes kromoszóma lenne, mint az emberek többségénél, Margaridánál három van, innen a 21-es triszómia elnevezés. Vagyis a Down-szindrómát az idézi elő, hogy a sejtekben nem kettő, hanem három huszonegyes kromoszóma van. A gyerekorvos ezt „genetikai balesetnek” hívta, amiről valójában senki se tehet, de a szívük mélyén egyikük sem hitt ebben a magyarázatban, merő színjátéknak gondolták, ami csak arra szolgál, hogy megnyugtassa a lelkiismeretüket. Mindketten meg voltak győződve róla, szinte babonásan, bár ezt maguk sem tudták volna értelmesen alátámasztani, hogy nem vétlenek ebben a történetben. Hogy bizonyosan elkövettek valamit, amiért ezt a büntetést érdemlik, hogy valamikor vétkeztek valamiben, amiért most ez a szerencsétlenség rájuk szakadt. Attól kezdve alig leplezett bűntudatban éltek, úgy érezték, hogy valahogyan ők tehetnek a kislány állapotáról, hiszen mégiscsak az ő gyermekük, az ő művük, és ezért magukra vállalták azt a lehetetlen küldetést, hogy megtesznek mindent, hogy kiharcolják azt az igazságosságot, amit a természet megtagadott tőlük, és jóvátegyék azt a bűnt, amiért ezt a büntetést érdemelték. Ezt a lappangó bűntudatot csak tovább mélyítették a szokásos problémák, amelyek az ilyen gyerekeket érintik. Ahogy bármely más 21-es triszómiás, Margarida is rendkívül hajlamos volt a megfázásra és a légúti megbetegedésekre, a fülgyulladásra, a gastroesophagealis refluxbetegségre, az atlantoaxialis subluxatióhoz kapcsolódó ortopédiai problémákra, és ami a legrosszabb, a szívbetegségekre. A szülész doktornő rögtön a születése utáni első vizsgálat során észrevette, hogy furcsán ver a kicsi szíve, és elküldte az ügyeletes kardiológushoz, aki megállapította, hogy nem záródott be teljesen a szíve két felét, azaz az artériás és a vénás vért elválasztó sövény. Ez egy veleszületett rendellenesség, amit előbb-utóbb korrigálni kell. A félelmetes hír hallatára még aznap szereztek egy tudományos magazint, amelyben érthetetlen orvosi szaknyelven írták le a nyitott atrioventrikuláris septum rendellenességét meg a pitvarok közötti sinus venosus típusú kapcsolatot, vagyis mindazt, amit az orvos sokkal érthetőbben magyarázott el nekik. Az egymást követő vizsgálatok során, a rájuk záporozó borzalmas hírek sokkoló hatása alatt, Constança és Tomás megtudta, hogy Margarida szívét három hónapos koráig meg kell operálni, hogy bezáródjon ez a sövény, mert az ennél későbbi beavatkozás komoly kockázatokkal járhat. Nehéz korszak volt ez az életükben, amely napról napra egyre szörnyűségesebb rémálommá vált, mert minden új hír rosszabb volt, mint az előző. Margarida három héttel a műtét eldöntése után bekerült a Szent Márta Kórházba, de a kardiológus a sebésszel való konzultációt követően az utolsó pillanatban elbizonytalanodott. Mindketten úgy határoztak, hogy még egyszer megnézik a szív mágneses rezgéséről készült felvételt, és ennek során megállapították, hogy a nyílás nagyon kicsi, és komoly esély van rá, hogy a gyermek fejlődésével magától bezáródik. A kislány születése óta ez volt az első jó hír. A kardiológus aláírt egy felelősségi nyilatkozatot, és Margarida hazatérhetett a megkönnyebbült szülőkkel. A baj csak az volt, hogy kilenc év múlva kiderült, hogy minden várakozás ellenére mégsem záródott be a szívsövény, és a szívműtét réme újra kísérteni kezdett. – Margarida Noronha – szólította őket egy fehér köpenyes, kövérkés lány, aki bekukucskált a váró ajtaján. – Mi vagyunk – felelte Constança, és fölállt a fotelből. – Jöjjenek. Mindhárman követték a lányt, aki a folyosó végén megállt egy ajtó előtt, és előreengedte őket. Beléptek a rendelőbe. A szoba végében, a szomszéd épületre néző kis ablak mellett, az íróasztal fölé görnyedve ült az orvos, és valamit írogatott. Amikor beléptek, fölemelte a fejét és elmosolyodott. – Helló! – üdvözölte őket. – Jó napot, Oliveira doktor úr! Kezet fogtak, és a középkorú kardiológus megsimogatta Margarida kobakját. – Na, Margarida? Hogy vagy? – Jól. – Jól viselkedsz? Margarida ránézett a szüleire, akik mellette álltak, hogy megerősítést kapjon tőlük. – Hát... A mama azt mondja, hogy nem kéne állandóan taka’ítgatnom. – Mit csinálnod? – Taka’ítgatnom. – Takarítania – tolmácsolt Constança. – Az a mániája, hogy folyton takarít meg pakol. – Á! – kiáltott fel az orvos, anélkül hogy levette volna a szemét a kislányról. – Szóval kényszeres pakolászó vagy.
– Nem sze’etem a disznóólat. – Igazad is van. A disznóólat fel kell számolni! – Az orvos elnevette magát, aztán végre ránézett a szülőkre, és rámutatott az íróasztala előtt álló két székre. – Foglaljanak helyet, kérem. Leültek, és Margarida elhelyezkedett Tomás bal térdén. A kardiológus előkészítette a jegyzetfüzetét, miközben Constança a táskájában kotorászott, Tomás pedig a szétszedhető, miniatűr műanyag szívet bámulta az asztalon. – Itt vannak a leletek, doktor úr – mondta végül Constança, és átnyújtott az orvosnak két nagy, barna borítékot. A kardiológus elvette a papírokat, és megnézte őket. – Látom, a Szent Márta gyermekkardiológiáján csináltatták a szívultrahangot és a mellkasröntgent. Az orvos a borítékok fölé hajolt. Először a szürke-fehér röntgenfelvételt vette elő, és megnézte a Margarida mellkasáról készült képet. – Hm-hm – hümmögte, anélkül hogy kinyilvánította volna a tetszését vagy a nemtetszését. A házaspár árgus szemekkel figyelte, hátha meglátnak valamit a tekintetében, amiből kitalálhatják, hogy jó vagy rossz hírre számíthatnak, de ez a hm-hm áthatolhatatlannak bizonyult. Margarida szülei izgatottan és nyugtalanul fészkelődtek a székeiken. – Nos, doktor úr? – kockáztatta meg Tomás. – Előbb hadd nézzem meg. Az orvos fölállt, és odavitte a felvételt a falra erősített üvegdobozhoz, majd megvilágította a röntgenképet, és alaposan megvizsgálta. Aztán amikor végzett, lekapcsolta a fényt, és visszavitte a felvételt az íróasztalára. Most fogta a másik borítékot, és elővette belőle az echocardiogramot, a kislány szívműködéséről végzett ultrahangos vizsgálat eredményét. – Minden rendben, doktor úr? Ezúttal Constança érdeklődött, már-már fuldokolva az izgatottságtól. Oliveira még néhány másodpercig nézegette a leletet, és csak ezután szólalt meg. – Szeretnék látni egy EKG-t – mondta végül. Otthagyta az íróasztalát, és az ajtóhoz lépett, hogy odaszóljon az asszisztensének. – Cristina! Egy sovány, rövid fekete hajú fiatal nő jelent meg, szintén fehér köpenyben. – Igen, doktor úr? – Csináljon nekem egy elektrokardiogramot Margaridáról! A nő odavezette Margaridát az ágyhoz. A kislány levetkőzött és lefeküdt. Cristina bekente a törzsét zselével, aztán kis korongokat helyezett el a mellkasán, a karjára és a lábára pedig nagy csipeszeket tett. A korongok és a csipeszek az ágy fejénél lévő géphez voltak kötve. – Most feküdj nyugodtan, jó? – kérte Cristina. – Csinálj úgy, mintha aludnál. Margarida lehunyta a szemét, és az asszisztens bekapcsolta a gépet: a készülék finoman rezegni kezdett és elektromos zúgást hallatott. Az orvos az asztalánál ült, elég távol az ágytól ahhoz, hogy kihasználhassa az alkalmat, és kikérdezhesse a szülőket. – Panaszkodik mostanában, hogy nem kap levegőt, könnyen elfárad vagy zsibbad a lába? – Nem, doktor úr. Constança vállalta a válaszolgatást. – És előfordul, hogy szapora a szívverése vagy elájul? – Nem. – És láza szokott lenni? – Az volt, igen. A kardiológus fölhúzta a szemöldökét. – Mennyi? – Harmincnyolc fok, nem több. – Mennyi ideig volt lázas? – Úgy egy hétig. – És ez mikor volt? – Talán egy hónapja. – Karácsony után volt – pontosított Tomás, aki eddig hallgatott. – És észrevettek valami furcsát a viselkedésében? – Nem – felelte Constança. – Talán egy kicsit csöndesebb, kevesebbet játszik.... Az orvos mintha kissé elbizonytalanodott volna. – Hm – morogta. – Rendben. Közben elkészült az EKG. Amíg Margarida öltözött, Cristina átadta az orvosnak a hosszú lapot, amit kiadott a gép. Oliveira szemügyre vette a rezgések rögzítését, aztán amikor úgy találta, hogy most már minden szükséges adatnak a birtokában van, a szülők felé fordult. – Nos, a vizsgálatok hasonló eredménnyel jártak, mint az előzőek – mondta. – A septum állapotában nem történt rosszabbodás, de az az igazság, hogy még mindig nem záródott össze. Constança nem elégedett meg teljesen ezzel a válasszal. – Ez most mit jelent, doktor úr? Meg kell operálni, vagy nem? Az orvos levette a szemüvegét, hogy megnézze, tiszták-e a lencséi, aztán megint eltette a zsebébe. Előrehajolt, a könyökére támaszkodott, és mélyen az aggódó anya szemébe nézett. – Szerintem igen – suttogta. – De nem sürgős. Az óra már tíz perce befejeződött, és Tomás a szokásos óra végi kérdések megválaszolása után fölment hatodik emeleti szobájába. Az előadás egész másfél órája alatt diszkréten figyelte Lenát: a lány ugyanott ült, ahol a múlt héten, végig erősen figyelt, mintha inná a szavait. Szűk, bíborvörös pulóvert viselt, amely kihangsúlyozta telt kebleit. Maga a kísértés, gondolta a tanár, és most még vonzóbbnak találta, mint ahogyan a múlt óráról emlékezett rá. Amikor véget ért az előadás, kissé csalódott volt, amiért a lány nem jött oda hozzá, de hamar helyrerázta a gondolatait. Mégiscsak egy diák, ő pedig a tanára, ráadásul harmincöt éves és házas. Észnél kell lennie. Elővette a fiókból az óravázlatait. Három kopogás hallatszott az ajtó felől, majd az ajtó kinyílt, és a szép szőke fej mosolyogva kukucskált be. – Szabad, tanár úr? – Ah! Jöjjön csak be! – felelte, talán egy kicsit túlságosan is hevesen. A lány csábos léptekkel közeledett felé, mint aki tökéletesen tudatában van annak, hogy milyen hatással van a férfiakra. Odahúzott egy széket, és Tomás asztalára könyökölt. – Nagyon izgalmas volt a mai óra – búgta Lena.
– Igen? Akkor jó. – Csak azt nem értettem, milyen volt az átmenet az ideografikus és az alfabetikus írás között... Megjegyzése közvetlenül az aznapi előadásra vonatkozott, az ábécé megjelenésére. – Hát, azt mondanám, hogy ez egy természetes lépés volt, és szükséges is – magyarázta Tomás, akit megelégedéssel töltött el, hogy megcsillogtathatja tudását, és mohón vágyott rá, hogy lenyűgözze a lányt. – Gondoljon csak bele, mekkora mennyiségű jelet kellett megjegyezni mind az ékírás, mind a hieroglifák, mind pedig a kínai írás esetében. Több száz kép bemagolásáról beszélünk. Ez nyilvánvalóan egyre nagyobb akadályt jelentett. Az ábécé viszont egy csapásra megoldotta ezt a problémát, hiszen az ezer kínai karakter vagy a hatszáz hieroglifa helyett elég volt legfeljebb harminc jelet megtanulni. – Fölhúzta a szemöldökét. – Érti? Ezért mondom azt, hogy az ábécé bevezetése az írás demokratizálását jelentette. – És minden a föníciaiakkal kezdődött. – Nos, ez csak félig-meddig igaz, ugyanis felmerült a gyanú, hogy az első alfabetikus írás Szíriában jelent meg. – De a tanár úr az órán csak a föníciaiakat említette. – Igen, a föníciai ábécé valóban a legrégebbi azok között, amelyekről biztosan tudjuk, hogy ábécé. Feltételezik, hogy bizonyos ékírásos jelekből vagy esetleg a régi Egyiptom démotikus írásából fejlődött ki. És az is tény, hogy ez az írás később a Földközi-tenger egész keleti részén elterjedt, hála a föníciai hajósoknak, akik kiváló kereskedők voltak. Így jutott el az írásuk Görögországba, majd pedig hozzánk. De vajon valóban az első ábécé? – A tanár kérdőn nézett a lányra. – Szíriában, egy Ugarit nevű helyen találtak egy ékírásos leletet a Kr. e. XIV. századból, vagyis a föníciai írásnál régebbről. Mindössze huszonkét jelet használt. És ez itt a lényeg. Ugyanis egy ilyen kevés jelből álló írás aligha lehet fogalomírás. Szerintem ez a legrégebbi alfabetikus írás, csakhogy ez a nép nem volt utazó nép, így aztán a találmányuk sem terjedhetett el úgy, mint a föníciaiaké. – Értem – mondta Lena. – És a Biblia is föníciai nyelven íródott? Tomás hangosan felkacagott, de gyorsan abbahagyta, nehogy megbántsa a lányt. – Nem, a Bibliát héber és arámi nyelven írták – magyarázta. Fölhúzta a szemöldökét. – De a kérdés tulajdonképpen nem hülyeség, ugyanis valóban van kapcsolat a Biblia nyelve és a föníciai nyelv között. Tudja, Szíriában, amelynek területét akkoriban Arámnak hívtak, találtak egy arámi ábécét, amely hasonlított a föníciaiakéhoz, ez pedig arra enged következtetni, hogy a két írás között kapcsolat van. Sok történész úgy véli, hogy a héber, az arámi és az arab írás szintén a föníciaiból ered, csak azt nem tudjuk, miképpen. – És a mi ábécénk is a föníciaiból jött? – Közvetetten igen. A görögök sok mindent átvettek a föníciaiaktól, a magánhangzókat pedig az arámi és a héber mássalhangzók alapján találták ki. Például a héber ábécé első négy betűjének, álef, bét, gimel és dalet, görög megfelelői az alfa, béta, gamma és delta. Ez a hasonlóság a két ábécé között nyilvánvalóan nem véletlen. Másrészt az is figyelemreméltó, hogy a görögök ábécéjük első két betűjének összevonásával alkották meg az ábécé jelentésű alfabéta szavukat. A görög ábécé képezte aztán a latin ábécé alapját. Az alfából a lett, a bétából b, a gammából c, a deltából pedig d. Mi pedig most portugálul beszélgetünk, és mint tudjuk, a portugál latin nyelv. – De a svéd nem az. – Jó, a svéd nem latin nyelv, hanem skandináv, a germán nyelvek családjából. De szintén a latin ábécét használja, nem? – Na és az orosz? – Az orosz a cirill betűket használja, ami szintén a görögből jön. – De ezt nem mondta el az órán. – Nyugalom – mosolyodott el Tomás. – A tanévnek még nincs vége, a görög nyelv a következő óra témája lesz. Mondjuk, hogy egy kicsit előreszaladtunk most az anyagban... Lena felsóhajtott. – Jaj, tanár úr! – kiáltott fel hirtelen. – Nekem igazából nem előreszaladnom kéne, hanem bepótolnom az első néhány óra anyagát! – Na, mondja csak. Mire kíváncsi? – Mivel az Erasmus miatt lemaradtam az első pár óráról, kölcsönkértem a csoporttársaim jegyzeteit a sumer ékírásról, de bevallom, nem sokat értettem belőlük. Tényleg szükségem lesz egy kis segítségre. – Rendben. Mi az, amit nem ért? A lány az asztal fölött közelebb hajolt Tomás arcához. A tanár érezte a parfümje illatát, és látta kerek, telt melleinek körvonalát, kemény mellbimbói mintha át akarták volna szúrni a pulóvert. Erőt vett magán, és leállította a képzeletét, azt ismételgetve, hogy a lány diák, ő pedig a tanára, a lány fiatal, ő pedig harmincöt éves, a lány szabad, ő pedig házas. – Kóstolta már a tanár úr a svéd ételeket? – kérdezte a lány bársonyos hangon. – Svéd ételeket? Igen, azt hiszem, Malmőben, amikor Inter-Rail jeggyel utazgattam. – És ízlett? – Nagyon. Emlékszem, hogy nagyon finom volt, de jó drága is. Miért? A lány elmosolyodott. – Tudja, tanár úr, azt gondolom, hogy félóra alatt nem tud nekem mindent elmagyarázni. Nem akar inkább eljönni hozzám ebédelni, és ott nyugodtan, sietség nélkül átnézni velem az anyagot? – Hogy magánál? Ebédelni? Tomást váratlanul érte az ajánlat, és zavarba jött, nem tudta, mit feleljen egy ilyen meghívásra. Érezte, hogy nem veszélytelen egy ilyen meghívás, de kétség sem férhetett hozzá, hogy Lena kedves lány, akivel jól érzi magát. Nagy volt a kísértés. – Igen, készítek valami svéd finomságot, mind a tíz ujját megnyalja utána, meglátja. Tomás tétovázott. Arra gondolt, hogy nem fogadhatja el. Elmenni egy hallgatója lakására igazán kockázatos lépés, nem fér bele az életébe ilyen kaland. Másrészről viszont igyekezett átgondolni a meghívás valós következményeit. Nem túloz egy kicsit? Végül is csak egy ebédről van szó, meg egy kis korrepetálásról. Mi rossz van ebben? Miért ne tölthetne egy-két órát a lánynál, hogy az ékírásról beszéljen neki? Semmi kivetnivaló nem lehet abban, ha valakinek a saját tantárgyát magyarázza. Csupán annyi a különbség, hogy az egyetemen kívül tenné. Na és? Mi azzal a baj? Másrészt, ha jól meggondoljuk, még kellemes is lesz. Mi rossz van abban, ha eltölt egy kis időt egy ilyen szép lány társaságában? Különben is, kiváló alkalom, hogy megismerjen valami új gasztronómiai különlegességet, hiszen a skandináv konyha valóban bámulatos. Miért is ne? – Rendben – bólintott. – Elfogadom a meghívást. Lena elbűvölő mosolyra húzta a száját. – Akkor ezt megbeszéltük! – kiáltotta vidáman. – Olyan ebédet főzök a tanár úrnak, hogy mind a tíz ujját megnyalja! Holnap jó lesz? Tomásnak eszébe jutott, hogy másnap el kell mennie Constançával Margarida iskolájába. Megbeszéltek egy találkozót az igazgatónővel, hogy megoldást találjanak a fejlesztő pedagógus hiányának problémájára, muszáj ott lennie. – Holnap nem jó – rázta meg a fejét. – El kell mennem a... holnapra már van programom, nem tudok magánál ebédelni.
– És holnapután? – Holnapután? Pénteken? Igen, az jó lesz. – Egy óra megfelel? – Egy óra. Rendben. És hol lakik? Lena megadta a címét, aztán két puszival elbúcsúzott. Amikor kiment, parfümjének finom illata ott maradt utána, és belengte a szobát, mint valami kísértet. Tomás meglepetten vette észre magán, hogy a hormonjai máris mozgásba lendültek, működésbe lépett a kémia: a teste mohón vágyott arra, amit az elméje elnyomni igyekezett. Hatalmas merevedés feszítette a nadrágját. Késő délelőtt léptek be a São Julião da Barra Általános Iskola kapuján. Meglesték Margaridát a tanteremben, bekukucskáltak a résnyire nyitott ajtón, és látták, hogy nagyon ügyesen ül a helyén, az ablak mellett. Tudták, hogy a lányuk jó magaviseletű, mindig megvédi a gyengébbeket, nem érdekli, ha veszít a játékokban, és mindig önként kiáll a csapatból, ha túl sokan vannak, sőt akkor se szól egy szót se, ha valamelyik társa csúfolja, és hamar elfelejti a sértéseket. Tomás és Constança sokáig nézte a résen át, de aztán észbe kaptak, hogy megbeszélt időpontra jöttek, és otthagyták az ajtót. Meggyorsították a lépteiket, és hamarosan bekopogtak az igazgatónő ajtaján. Nem kellett sokáig várniuk, máris behívták őket. Az iskola vezetője egy negyvenegynéhány éves, magas, szőke festett hajú, szemüveges asszony volt. Udvariasan fogadta őket, de látszott rajta, hogy szorítja az idő. – Egy órakor dolgom van – magyarázta. – Háromkor pedig pedagógiai értekezlet lesz. Tomás az órájára pillantott, tíz perccel múlt dél, volt még ötven percük, nem értette, miért ne volna elég annyi idő. – Jó is, hogy lesz ez a pedagógiai értekezlet – szólalt meg Constança. – Ugyanis mi is azért jöttünk, hogy fölvessünk néhány pedagógiai kérdést. – Tudom – felelte sietve az igazgatónő. – Ha jól sejtem, ismét a fejlesztő pedagógus problémájáról van szó. – Természetesen igen. – Hát, ez valóban bosszantó ügy. – Lehet, hogy magának bosszantó – szakította félbe Constança, némi ingerültséggel a hangjában. – De elhiheti, hogy nekünk, és főleg a lányunknak, valóságos tragédia. Van fogalma arról, hogy milyen károkat okoz Margaridának a fejlesztő pedagógus hiánya? – Asszonyom, mi megteszünk minden tőlünk telhetőt... – Nem sokat tesznek. – Amit csak tudunk. – Miért nem veszik vissza Correia urat? – kérdezte Tomás, aki igyekezett megakadályozni, hogy a két nő beszélgetése szócsatává fajuljon. – Ő kitűnő munkát végzett. Az előző találkozásuk durva hangneme, amikor a tanév elején közölték velük, hogy mostantól sem Correia úr, sem más nem foglalkozik külön Margaridával, óvatosságra intette a férfit. Az indulatok egyre nőttek, ahogy a probléma megoldása váratott magára, és egyre nyilvánvalóbbá vált a gyermek lemaradása. – Én nagyon szeretném fölvenni Correia urat – felelte az igazgatónő –, de mint már a legutóbbi találkozásunkkor is elmondtam, a minisztérium rengeteg támogatást vont el tőlünk, és nincs pénzünk külső munkatársak alkalmazására. – Na persze! – kiáltotta Constança. – Annyi mindenre van pénzük, csak arra nincs, hogy foglalkoztassanak egy fejlesztő pedagógust? – Nincs annyi mindenre pénzünk. Csökkentették a költségvetésünket. – Tisztában van vele, hogy Margarida tavaly már tudott olvasni, most pedig egyetlen írott szót sem képes megérteni? – kérdezte Tomás. – Oh... ezt nem tudtam. – Tavaly Correia úr foglalkozott vele, idén pedig senki, csak az osztálytanító. – Az ajtóra mutatott, mintha a lánya odakint várná. – És íme az eredménye. – Az osztálytanítónak a jelek szerint halvány fogalma sincs róla, hogy kell bánni a különleges szükségletű gyerekekkel – tette hozzá Constança. Az igazgatónő nyugalomra intette őket. – Maguk nem hallgatnak meg – jelentette ki. – Én a magam részéről már régen visszavettem volna Correia urat. Csakhogy nincs rá anyagi fedezetem. Constança az íróasztal fölé hajolt. – Igazgató asszony – mondta, igyekezve megőrizni a nyugalmát. – Az állami oktatási intézményekben tanuló speciális szükségletű gyerekekkel foglalkozó fejlesztő pedagógusok alkalmazását a törvény írja elő. Ez nem a mi rögeszménk, nem valami szeszélyes követelőzés, maguk pedig nem szívességet tesznek nekünk. A férjem és én csak annyit kérünk, hogy legyenek szívesek betartani a törvényt. Se többet, se kevesebbet. Tartsák be a törvényt. Az igazgatónő felsóhajtott és megcsóválta a fejét. – Tisztában vagyok vele, hogy mit ír elő a törvény. Csakhogy az a probléma, hogy ebben az országban nagyon szép kis törvényeket hoznak, de nem teremtik meg a feltételeit annak, hogy alkalmazni is lehessen őket. Mire jó egy olyan törvény, amely arra kötelez engem, hogy alkalmazzak egy fejlesztő pedagógust, ha egyszer nem adnak rá pénzt? A képviselő urak felőlem azt is elrendelhetik, hogy... teszem azt…, mindenki éljen örökké. De attól még, hogy születik egy ilyen törvény, az emberek nem fognak örökké élni. Ez egy irreális törvény lenne. Ugyanez a helyzet a mi ügyünkkel is. Alkottak egy nagyon igazságos, nagyon szép, nagyon humánus törvényt, de amikor pénz is kéne hozzá, abban már nem segítenek. Vagyis a törvény csak azért létezik, hogy létezzen, hogy valaki eldicsekedhessen vele, hogy meghozta. Semmi másért. – Jó. Akkor mit javasol? – kérdezte Tomás. – Hogy minden maradjon úgy, ahogy van? Hogy Margaridát hagyjuk a sorsára az osztályban, és ne foglalkozzon vele szakképzett oktató? Ezt? – Igen – csatlakozott hozzá Constança. – Mit óhajt tenni az ügy érdekében? Az igazgatónő levette a szemüvegét, rálehelt, majd megtörölgette egy kis narancssárga kendővel. – Mint már mondtam, nincs rá pénzem, hogy Correia urat alkalmazzam. Ennek az akadályoztatásnak a tudatában azt tudom ajánlani, hogy Adelaide asszony foglalkozzon Margaridával. – Adelaide asszony? – csodálkozott el Constança. – De hát van neki gyógypedagógusi végzettsége? – Asszonyom, ha ló nincs, szamár is jó. – Akkor másképp fogalmazom meg a kérdést. Ért ő a speciális szükségletű gyerekek fejlesztéséhez? Az igazgatónő fölállt az íróasztaltól. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha idehívom – felelte, és elindult az ajtó felé, kitérve a válaszadás elől, ami nem kerülte el a szülők figyelmét. Kinyitotta az ajtót, és kinézett. – Marília, kérem, hívja ide nekem Adelaide asszonyt. Visszaült a helyére. Tomás és Constança aggódva néztek egymásra. Mindketten eltökélték, hogy a végsőkig hajlandóak harcolni a lányuk
jogaiért, hogy igenis megkapja, ami jár neki. Márpedig a fejlesztő pedagógus jár neki. Mindketten meg voltak róla győződve, hogy Margarida ugyanúgy képes fejlődni, mint a többi gyerek, csak éppen, mivel lényegesen lassabban tanul, segítségre van szüksége. – Szabad? Adelaide volt az, egy erős testalkatú, tyúkanyószerű, csupa-jóindulat tanítónő. Olyan volt, mint azok a falusi tanító nénik, akiket mindig gyereksereg vesz körül. Üdvözölték egymást, és a tanítónő leült a szülők mellé. – Adelaide – kezdte az igazgatónő. – Mint tudja, nincs rá keretünk, hogy ebben az évben alkalmazzuk Correia urat, aki Margaridával külön foglalkozott. Egyszer már beszéltünk erről a problémáról, és emlékszem, hogy önként felajánlotta, hogy idén elvállalja a különórákat. Adelaide bólintott. – Igen. Akkor is elmondtam, hogy engem is aggaszt Margarida és Hugo helyzete. – Hugo egy másik 21-es triszómiás gyermek volt, aki ugyanabba az iskolába járt. – Mivel Correia úr már nem tud hozzájuk járni, kész vagyok én magam foglalkozni ezekkel a gyerekekkel. – De hát Adelaide asszony! – szakította félbe Constança. – Van magának fejlesztő pedagógusi képesítése? – Nincs. – És foglalkozott már 21-es triszómiás gyerekekkel? – Még nem. Nézze, én csak felajánlottam, hogy megoldom a helyzetet. – Gondolja, hogy Margarida a maga segítségével jelentősen fejlődni fog? – Úgy vélem, hogy igen. Én megteszek minden tőlem telhetőt. Tomás fészkelődni kezdett. – Természetesen tisztelem és becsülöm a jóindulatát, de hadd mondjak valamit. Margaridának nem olyan különórára van szüksége, ahol nem halad semmit, és csak azért van, hogy legyen. A különóra önmagában nem cél, hanem eszköz. A cél nem az, hogy különórákra járjon, hanem hogy fejlődjön. – Nos, reményeim szerint fog fejlődni. – De az imént hallottakat úgy értelmezem, hogy ön nem tudja, hogyan kell egy ilyen gyereket tanítani. Nem végzett ilyen irányú képzést, és nem is tanított még 21-es triszómiás gyerekeket. Egy fejlesztő pedagógus voltaképpen nem is tanító a szó szoros értelmében, inkább a személyi edző és a fizioterapeuta keveréke, aki húzza a gyereket, edzi, megkeresi a korlátait, és egészen odáig viszi. Már megbocsásson, minden jóindulata ellenére nem látom magán, hogy föl lenne készülve erre a feladatra. – Elismerem, hogy nincs meg a kellő végzettségem, és nincs tapasztalatom a... – Nézzük – szakította félbe az igazgatónő, akinek nem tetszett, hogy így elkanyarodott a beszélgetés. – A dolog úgy áll, hogy nem áll módunkban Correia urat alkalmazni. Adelaide asszony viszont készségesen felajánlotta a segítségét. Mindannyian egyetértünk abban, hogy Adelaide asszony nem rendelkezik fejlesztő pedagógusi végzettséggel. De akár akarjuk, akár nem, ő az egyetlen lehetséges megoldás. Úgyhogy ragadjuk meg ezt a lehetőséget, hiszen ez az egyetlen, ami egyáltalán szóba jöhet. Tomás és Constança csüggedten néztek egymásra. – Igazgató asszony – szólalt meg a férfi. – Amit maga ajánl, az nem oldja meg Margarida problémáját. Az csak a maga problémáját oldja meg. – Kihangsúlyozta a maga szót. – Maga csak halogatni akarja a kérdést, nem megoldani. Elmondom még egyszer. A lányunknak fejlesztő pedagógusra van szüksége. – Csaknem szótagolva beszélt. – A lányunknak nem korrepetálás kell, hanem valódi fejlődés. Adelaide asszonnyal csak korrepetálást kap, de nem fog fejlődni. Adelaide asszony nem a megfelelő megoldás. – De mi ezt a megoldást tudjuk kínálni. – De ez a megoldás csak a maguk problémájára megoldás, Margarida problémájára nem. – Más megoldás nem létezik – zárta le a vitát az igazgatónő határozott mozdulattal. – Adelaide asszony fogja a különórákat megtartani. – Az nem lehet. Ezt nem fogadjuk el. – Hogyhogy nem fogadják el? – Nem fogadjuk el. Mi igazi fejlesztő pedagógust akarunk, ahogy a törvényben le van írva. Az igazgatónő összehúzta a szemeit, és úgy meredt a házaspárra. Némi szünet után felsóhajtott, mint aki nehéz döntést hozott. – Akkor írásban kell nyilatkozniuk, hogy nem fogadják el a fejlesztő órákat. – Nem nyilatkozunk. – És miért nem nyilatkoznak? – Mert ez nem igaz. Mi akarjuk a fejlesztő órákat, hát persze, hogy akarjuk. De azt akarjuk, hogy egy kellően felkészült pedagógus tartsa őket. Mi azt utasítjuk vissza, és ezt hajlandóak is vagyunk írásba foglalni, hogy egy olyan tanítónő tartsa meg ezeket a foglalkozásokat, aki minden jó szándéka ellenére sincs fölkészülve arra, hogy speciális szükségletű gyerekeket korrepetáljon. A beszélgetés úgy ért véget, hogy a felek nem jutottak egyetértésre. Az igazgatónő kimérten búcsúzott el tőlük, frusztrálta a patthelyzet, a házaspár pedig azzal az érzéssel hagyta el az iskolát, hogy itt semmire sem jutnak. Tomás és Constança számára nyilvánvalóvá vált, hogy már nem számíthatnak az iskolára, és nekik maguknak kell szerezniük egy fejlesztő tanítót a gyermekük számára, ami viszont, mint oly sokszor az életben, abba az akadályba ütközik, hogy nincs rá pénzük. Ránézett az épületre, amely a jegyzettömbjében meg volt adva. Régi ház volt, a Latino Coelho utcában, és szemmel láthatóan sürgős restaurálásra szorult. Odalépett a kapuhoz, és észrevette, hogy résnyire nyitva van. Benyomta, és egy kopott, itt-ott repedezett azulejo-csempékkel kirakott előtérben találta magát. Az utcáról beszűrődő fény volt az egyedüli világítás. Tomás fölment a falépcsőn, amely minden lépésére megnyikordult, mintha méltatlankodna, amiért megzavarták a nyugalmát. Az ódon épületben is szagot árasztott, a falakból és a padlóból a doh és a penész szaga szállt fel, ami már-már a védjegyévé vált a régi lisszaboni házaknak. Fölért a második emeletre, és megnézte az ajtó számát, aztán ellenőrizte a jegyzeteiben, és megállapította, hogy jó helyen áll. Megnyomta a csengőt, és a lakásban kellemes ding-dong dallam csendült fel. Lépteket hallott, aztán a zár zörgését, végül kinyílt az ajtó. – Hej! – üdvözölte Lena. – Välkommen! Tomás zavartan álldogált még egy-két másodpercig a félhomályban, és ámulva meredt a házigazdára. A lány nagyon szűk, világoskék selyemblúzban állt ott, mintha nyár lenne. A dekoltázsa óriási volt, csaknem teljesen fölfedte telt, érzéki kebleit, és látszott, hogy nincs rajta melltartó. Csak a mellbimbói nem látszottak ki, de a selymen keresztül ki lehetett venni a formájukat: úgy kidomborodtak, mint valami rejtett gombok. Fehér miniszoknyája, melyen egy oldalt megkötött sárga szalag szolgált övként, megmutatta hosszú, formás lábait. Elegáns, fekete tűsarkú cipője pedig tökéletesen kiemelte testének vonzó görbületeit. – Helló – szólalt meg végül. – Nagyon... nagyon szép ma. – Úgy találja? – kérdezte mosolyogva a lány. – Köszönöm, nagyon kedves. – Intett, hogy lépjenek be. – Tudja, a svédországi télhez hasonlítva a portugál tél nekem nyárnak tűnik. Úgyhogy állandóan melegem van, és itthon kissé lengébben öltözöm. Remélem, nem zavarja.
Tomás belépett az ajtón. – Egyáltalán nem – mondta, és igyekezett elrejteni az arcát elöntő pírt. – Jól teszi. Nagyon is jól teszi. A fűtött lakás melege éles ellentétben állt a kinti hideggel. Az öreg padló széles, lakkozott deszkákból állt, a falakon pedig régi, rosszul megfestett, zord képek lógtak. De itt nem volt penészszag, épp ellenkezőleg, kellemes ételillat lengett a levegőben. – Elvehetem a kabátját? – kérdezte a lány, és már nyújtotta is felé a karját. A tanár levette a kabátját, amit Lena felakasztott egy fogasra, a bejárati ajtó mellett, majd végigvezette vendégét egy hosszú előszobán. Balra két csukott ajtó volt, elöl pedig a konyha. A konyha melletti ajtó vezetett a nappaliba, ahol már meg volt terítve egy asztal két személyre. – Hogy szerezte ezt a lakást? – érdeklődött a portugál, miután bekukkantott a szobába. Régi tölgy- és diófa bútorokkal volt berendezve a szoba. Volt benne még két komor, barna kanapé, egy kis asztal a tévével, és egy nagy tükrös szekrény, amelyben régi porcelánok sorakoztak. A két magas ablak egy belső udvarra nézett. – Kibéreltem. – Jó, de honnan hallott róla? – A GIRÉ-ben. Az egyetem Információs és Külkapcsolati Irodájában. Ők segítenek a logisztikai kérdésekben. Amikor megérkeztem, odamentem, és megnéztem, van-e valami albérlet, és ezt a lakást találtam. Festői, ugye? – Hát, festőinek elég festői – mondta Tomás. – És ki a tulajdonosa? – Egy idős néni, aki az első emeleten lakik. Ez a lakás az egyik bátyjáé volt, aki tavaly meghalt. Úgy döntött, hogy külföldieknek adja ki, mert csak ők mennek el biztosan egy idő után. – Ravasz a hölgy. Lena belépett a konyhába, belekukkantott a fortyogó fazékba, beleszagolt a felszálló gőzbe, és rámosolygott a tanárra. – Jó lesz. – Kiment a konyhából, és elvezette Tomást a szobába. – Helyezze magát kényelembe – mondta, és a kanapéra mutatott. – Nemsokára kész lesz az ebéd. Tomás leült a kanapéra, a lány pedig mellé, kényelmesen keresztbe vetett lábbal. A tanár igyekezett elfoglalni magát, és hogy elkerülje a kínos csendet, kinyitotta a táskáját, és elővett néhány papírt. – Hoztam néhány jegyzetet a sumer és akkád ékírásról – mondta. – A determinatívumok használata nagyon fog tetszeni. – Determinatívumok? – Igen – felelte. – Szemantikai indikátoroknak is nevezik őket. – Rámutatott néhány ékírásos jelre a papíron. – Látja? Ez jó példa arra, amikor egy szót szemantikai indikátorként is használnak. Ebben az esetben a gis szót, amelynek a jelentése fa, a fanevekkel és a fából készült tárgyakkal együtt is használják. A szemantikai indikátoroknak az a funkciójuk, hogy csökkentsék a szimbólumok többértelműségét. Ebben a példában a gis determinatívum, ha olyan szavak előtt használják, mint a... – Ó, tanár úr – szakította félbe Lena, és esdeklőn nézett rá. – Nem lehetne ezt ebéd után? – De, de, hogyne – felelte döbbenten Tomás. – Azt hittem, szeretne rögtön a tárgyra térni. – Üres gyomorral soha – mosolyodott el a lány. – Tartsd jól a szolgádat, és több tejet ad a tehened. – Tessék? – Ez egy svéd közmondás. Jelen esetben azt jelenti, hogy a fejem jobban fog működni, ha tele lesz a gyomrom. – Maga nagyon szereti a közmondásokat, ugye? – Imádom őket. A közmondások nagy bölcsességeket fogalmaznak meg, nem gondolja? Mi Svédországban azt mondjuk, hogy a közmondások megmutatják, mit gondol a nép. – Fölhúzta a szemöldökét. – A portugáloknak is sok közmondásuk van? – Van néhány. – Megtanítja nekem őket? Tomás felkacagott. – De hát voltaképpen mit szeretne tanulni tőlem? – kérdezte. – Az ékírást vagy a portugál közmondásokat? – Mért ne lehetne mindkettőt? – De az elég sokáig fog tartani... – Ó, az nem baj. Előttünk az egész délután, nem igaz? – Látom már, hogy mindenre van válasza. – A nő kardja a szája – jelentette ki Lena. – Ez is közmondás. – Huncut pillantást vetett Tomásra. – És látja, az én esetemben ennek kettős értelme van. Tomás zavarba jött, nem tudta, mit mondjon, és a magasba emelte a kezeit. – Megadom magam. – Jól teszi – mondta a lány, és hátradőlt a kanapén. – Mondja csak, tanár úr, maga lisszaboni? – Nem, Castelo Brancóban születtem. – És mikor jött Lisszabonba? – Fiatalkoromban. Ide jöttem történelmet tanulni. – Melyik egyetemre? – A miénkre. – Ah – mondta a lány. Rászegezte kék szemét, és erősen figyelte a reakcióját. – Soha nem nősült meg? Tomás egy pillanatig nem tudta, mit feleljen. Egy csipetnyit habozott, hirtelen nem tudta, hogy a hazugságot válassza-e, ami hamar lelepleződhet, vagy az igazságot, ami viszont azonnal eltántorítja a lányt. Végül lesütötte a szemét, amint azt mondta: – De, házas vagyok. Félt a lány reakciójától. De legnagyobb meglepetésére Lena nem zavartatta magát. – Nem is csoda! – kiáltott fel. – Amilyen jóképű... Tomás elvörösödött. – Szereti? – jött a következő kérdés. – Kit? – Hát a feleségét, nyilván. Szereti? Ez kiváló alkalom volt arra, hogy kimagyarázza magát. – Amikor összeházasodtunk, igen, nagyon szerettem. De tudja, az idő múlásával eltávolodtunk egymástól. Ma már inkább barátok vagyunk, ezt nem lehetne szerelemnek nevezni. A lány arcát fürkészte, hogy kiderítse, mit gondol. Úgy tűnt, Lenát kielégítette a válasz, és ettől megkönnyebbült.
– Svédországban azt mondjuk, hogy az élet szerelem nélkül olyan, mint az év nyár nélkül – jegyezte meg. – Nem ért egyet? – De, persze. Lena hirtelen fölpattant a kanapéról, és rémülten felkiáltott. – Jaj, elfelejtettem! Az ebéd! Kiszaladt a konyhába. Tomás messziről hallotta a rotyogó étel hangját, a fazék zörgését és a házigazda fojtott szitkozódását. – Minden rendben? – kiáltott oda neki, nyakát az ajtó felé nyújtogatva. – Igen – hangzott a válasz a konyhából. – Már kész is van. Leülhet az asztalhoz. Tomás nem engedelmeskedett. Ehelyett odament a konyhaajtóhoz. Látta, ahogy Lena egy konyharuhával fogja a forró fazekat, és beletölti a levest egy nagy, régi porcelántálba, amely az asztalon lévő tányérkészlethez tartozik. – Segítsek? – Nem, minden rendben. Üljön az asztalhoz. A tanár tétován nézte, nem tudta, hogy tényleg leüljön-e, vagy erősködjön még. De a határozott kifejezés a lány arcán meggyőzte, hogy jobb, ha engedelmeskedik. Pár pillanat múlva Lena is belépett a gőzölgő levessel. Óvatosan letette a tálat az asztalra, és kifújta magát. – Huh! Itt van! – mondta megkönnyebbülten. – Együnk. Levette a porcelántál tetejét, és egy merőkanállal kiszolgálta Tomást. Aztán magának is szedett. A tanár bizalmatlanul méregette az ételt: fehér színű leves volt, középen szilárd darabokkal, de az illata jó volt, ínycsiklandó. – Mi ez? – Halleves. Kóstolja meg. Finom. – Svéd halleves? – Ez most kivételesen norvég. Tomás belekóstolt. A leves tejfehér volt és krémes, intenzív tengerízzel. – Hm, nagyon jó – mondta bólogatva, miközben ízlelgette. Elismerően biccentett a vendéglátója felé. – Gratulálok, maga nagyon jól főz. – Köszönöm. – Milyen hal van benne? – Ó, többféle. De nem tudom a nevüket portugálul. – És a főétel is hal lesz? – Ez a főétel. – Hogyhogy? Hiszen ez egy leves... – Igen, de gazdag és laktató. Ha megette, majd meglátja, hogy jóllakott. Tomás beleharapott egy darab halba, ami tőkehalnak tűnt. – Mitől fehér a leves? – kérdezte érdeklődve. – Tej van benne – mondta a lány. Abbahagyta az evést, és csábítóan ránézett a férfira. – Tudja, milyen bolond gondolatom támadt? Ha majd férjhez megyek, és gyereket szülök, egyszer a hallevest a saját anyatejemből készítem el. Tomás majdnem félrenyelte a levest. – Tessék? – Jól hallotta – mondta a lány. Azzal kissé felemelte a bal mellét, és a mély dekoltázsból kivillant a mellbimbója. – Meg szeretné kóstolni? Tomás érezte, hogy olyan erős merevedése van, hogy majd szétrobban a nadrágja. Képtelen volt megszólalni, hirtelen kiszáradt a torka, csak bólintott. Lena erre elővette a mellét a világoskék selyem alól: olyan hófehér volt, mint a leves, ágaskodó, kemény mellbimbóját halvány rózsaszín udvar vette körül. A lány felállt, odalépett a tanárhoz, és a szájához tette telt emlőjét. Tomás nem tiltakozott. Átölelte a lány derekát, magához húzta és elkezdte szopni a mellbimbóját. A lány melle meleg volt és puha, és olyan hatalmas, hogy bele tudta fúrni a fejét. Mindkét kezével markolászni kezdte és buján nyomkodta őket, hogy érezze, milyen puhák és bársonyosak. Miközben ő a mellekkel volt elfoglalva, a lány kioldotta az övét, kigombolta a nadrágját, lehúzta a cipzárját, és bámulatos gyorsasággal levetkőztette. Megvonta tőle a melleit, de hamar kiengesztelte. Tomás felnyögött, és a maradék önuralmát is elvesztette.
A Jeromosok kolostorának déli kapuja zárva volt a látogatók előtt. A tizenhatodik századi kolostor látványos, hosszú homlokzatának a déli kapu volt a legszebb része a maga lenyűgöző, fehér kőcsipkéivel, platereszk és reneszánsz elemekkel gazdagított gótikus stílusával. Rendkívüli részletességgel megfaragott vallási és világi jelenetek díszítették a kaput, fenn középen Tengerész Henrik szobra állt, körülötte pedig szobrokkal és domborművekkel díszített karcsú oszlopok nyúltak a magasba, a szürke reggeli égbolt felé. Tomás megkerülte a fehér kőépület déli homlokzatát, amelyet csak itt-ott szennyezett barnás vagy szürke koszfolt. Befordult a sarkon, és belépett a kolostor nyugati kapuján, amely egyébként a főbejárat volt, csak szerencsétlen elhelyezkedése miatt – be volt szorítva egy szűk zugba – háttérbe szorult. Ráadásul egy alacsony boltív beárnyékolta reneszánsz stílusú kőcsipkéjét. Átment rajta, és belépett a pompás Szűz Máriatemplomba, amelynek csodálatos hálóboltozata mindig lenyűgözi. A boltozatot nyolcszögletű karcsú kőoszlopok tartották, amelyek a magasban mintha hatalmas pálmafákként terültek volna szét, hogy leveleikkel alátámasszák és erezethálóval vonják be a kupolát. Nelson Moliarti egészen belefeledkezett a templom ablakainak csodálásába, amikor egyszer csak észrevette az újonnan érkezőt, aki visszhangzó léptekkel közeledett felé. – Helló, Tom – üdvözölte. – Hogy van? Tomás kezet fogott vele. – Helló, Nelson. – Ez aztán bámulatos épület – mondta, és laza mozdulattal végigmutatott a templom belsején. – Ha Lisszabonban járok, ide mindig beugrok. Ennél pompásabban nem is lehetne megemlékezni a felfedezések koráról és a globalizáció kezdetéről. – Odahúzta Tomást az egyik nyolcszögletű oszlophoz, és rámutatott egy domborműre. – Látja ezt? Ez egy hajókötél. A maga elődei hajókötelet véstek a templom oszlopába! – Most a másik felére mutatott. – Itt pedig halak, articsókák, trópusi növények, sőt még tealevelek is vannak. Tomás elmosolyodott az amerikai lelkesedésén. – Nelson, én jól ismerem a Jeromosok kolostorát. És azt is tudom, hogy éppen ezek a kőbe vésett tengeri motívumok tették a manuelista stílust egyedülállóvá a világ építészetében. – Ez így igaz – helyeselt Moliarti. – Egyedülálló. – És azt tudja, miből fizették a kolostor építésének a költségeit? Megadóztatták a fűszereket, drágaköveket és aranyat, amiket a karavellák hoztak a világ minden tájáról. – Oh, igen? – Paprikapénznek nevezték. – Ki építtette? Tengerész Henrik? – Nem, a Jeromosok kolostora későbbi. A felfedezések aranykorában épült. – De hát nem Tengerész Henrik idején volt az aranykor? – Dehogyis, Nelson. Henrik volt az, aki az egészet kitalálta, a XV. században. De a felfedezések kora csak a század végén érte el a csúcspontját, II. János, illetve I. Mánuel király uralkodása alatt. A Jeromosok kolostorát Mánuel király építtette a XV. század végén. – Végigmutatott a templomon. – Tudja, ez a templom régen a Krisztus Lovagrendje templomosainak kápolnája volt, és ide jött imádkozni Vasco da Gama, mielőtt elindult Indiába, 1497-ben. Mánuel akkoriban arról ábrándozott, hogy a saját koronája alatt egyesíti az egész Ibériai-félszigetet, amelynek Lisszabon lesz a fővárosa, ezért mindent megtett annak érdekében, hogy megörökölje Kasztília és Aragónia trónját. Hogy elérje célját, kidolgozott egy tervet, amelynek az volt az alapja, hogy megnyeri a Katolikus Királyokat. Kasztília és Aragónia uralkodóinak két lányát is feleségül vette, és hogy a kedvükben járjon, kiűzte a zsidókat Portugáliából, aztán amikor megépíttette ezt a kolostort, nem a templomosoknak adta oda, ahogy az elvárható lett volna, hanem a Jeromosok Rendjének, akik Katolikus Izabella gyóntatói voltak. Mánuel igyekezete már-már elnyerte méltó jutalmát, amikor 1498-ban kihirdették, hogy ő a Katolikus Királyok örököse, de mint tudjuk, a dologból végül nem lett semmi. A karzat alatt sétáltak, aztán megcsodálták Vasco da Gama sírját. A nagy hajós szarkofágjának tetején egy életnagyságú, fekvő, imára kulcsolt kezű, rózsaszínű márványszobor volt, magát a szarkofágot körben armilláris gömbök, karavellák, egy Krisztus-rendi kereszt és más tengerészeti motívumok díszítették. A másik oldalon Luís de Camőesnak, a felfedezések legnagyobb epikus költőjének a mauzóleuma volt látható: egy újabb imára kulcsolt kezű, fekvő szobor, kőpárnán nyugvó fején babérkoszorúval. – Tényleg itt vannak? – kérdezte Moliarti, tekintetét Vasco da Gama faragott kőkoporsójára szegezve. Tomás felnevetett. – A turistáknak ezt mondjuk. – De itt vannak, vagy nincsenek itt? – Hadd fogalmazzak másként – felelte Tomás, kezét a nagy portugál hajós sírján pihentetve. – A szarkofágban található halotti maradványok csaknem egészen bizonyosan Vasco da Gamától származnak. – Most a másik oldalra mutatott. – Ami viszont azt a szarkofágot illeti, abban csaknem egészen bizonyos, hogy nem Camőes maradványai vannak. De az idegenvezetők továbbra is azt mondják a turistáknak, hogy Camőes nyugszik benne. A turisták pedig ennek annyira megörülnek, hogy lelkesedésükben rögtön meg is veszik A lusiadákat. Moliarti a fejét csóválta. – De hát ez tisztességtelen. – Jaj, Nelson, ne legyen naiv. Ki lehetne biztos abban, hogy egy ötszáz évvel ezelőtt elhunyt ember maradványai valóban egy bizonyos emberhez tartoznak? – De akkor is... – Járt már Sevillában? Látta Kolumbusz sírját? – Láttam. – És biztos benne, hogy valóban Kolumbusz nyugszik benne? Moliarti megvonta a vállát. – Ki törődik vele? – Pontosan. Kit érdekel? A szimbolikus értéke a lényeg. Lehet, hogy nem Kolumbusz nyugszik abban a sírban, de az a holttest akkor is Kolumbuszt jelképezi. Valahogy úgy, ahogy az Ismeretlen Katona sírja, aki bárki lehetett, akár egy dezertőr vagy egy áruló is, mégis az összes katonát képviseli. Az oldalkapun egyre nagyobb tömeg hömpölygött befelé, és úgy elárasztották a templomot, mint az éhes hangyák, nyakukban fényképezőgéppel, kezükben úti könyvvel.
– Jöjjön csak – szólt Moliarti, és intett a kezével. – Menjünk be oda beszélgetni. Elhagyták a templomot, és jobbra fordultak. Vettek két jegyet a pultnál, beléptek a rövid belső folyosókra, és megpillantották az előttük feltáruló Claustro Realt. A kolostor kétszintes kerengőjének udvarán egy egyszerű franciakert volt. Nem voltak benne virágok, csak egy kis, kerek tó, körülötte geometriai formákra nyírt pázsit. A látogatók balra fordultak az árnyas kerengőn, miközben megcsodálták a kőcsipkéket és a domborműveket. Mindenfelé vallási szimbólumokat láttak, a Krisztus-rend keresztjeit, armilláris gömböket, címereket és emblémákat, kőből faragott köteleket, egymásba fonódó formákat, növényeket, orsókat, madarakat, képzeletbeli állatokat, gyíkokat, tengeri sárkányokat. Az egzotikus növény- és állatvilág közepette pedig Vasco da Gama és Pedro Álvares Cabral profilját ábrázoló kerek domborművek tűntek elő. – Ez a kolostor egészen rendkívüli – jegyezte meg Moliarti. Megcsodálták a kerengő alsó szintjét, ahol céltalanul sétálgattak. A boltíveket csavart, pikkelymintás oszlopok osztották két részre, amelyeknek a külső fele egyszerű és sima volt, míg a belső boltívet kihangsúlyozta a Mánuel-stílusú, csipkézett, bonyolult díszítés. Egy darabig sétálgattak a kerengőn, mígnem az amerikai megunta a kőbe vésett szimbólumokat, és Tomásra nézett. – Nos, Tom? Tud már nekem válaszokkal szolgálni? A portugál vállat vont. – Nem is tudom, válaszaim vannak-e, vagy inkább újabb kérdéseim. Moliarti bosszúsan csettintett a nyelvével. – Tom, ketyeg az óra, nincs vesztegetni való időnk. Két hete utazott New Yorkba, és egy hete jött vissza Lisszabonba. Nekünk gyors válaszok kellenek. Tomás odalépett a kolostor kútjához. A kút Szent Jeromos címerállatát formázta: egy fölemelt mellső lábbal ülő kőoroszlánt, a szájából nyugodtan csordogált a víz. A történész megmártotta a kezét a tiszta, hűs vízsugárban, de rá se nézett a szoborra: más, fontosabb dolgok jártak a fejében. – Nézze, Nelson, nem tudom, tetszeni fog-e, amit mondok, mindenesetre ez a megfejtése Toscano professzor ránk maradt rejtvényének. – Már megfejtette azt az üzenetet? – kérdezte Moliarti. Tomás leült a kerengő kőpadjára, a boltívek alatt, háttal a belső udvarnak, a Fernando Pessoa sírját jelző márványtömb előtt. Kinyitotta a táskáját. – Igen – mondta. Elővette a dokumentumokat, és kikereste a megfelelő lapot. Amikor megtalálta, felmutatta Moliartinak, aki mellette ült. – Látja ezt? Rámutatott a nagybetűkkel írt szavakra. – Moloc – olvasta Moliarti az első sort. Aztán a másodikat. – Ninundia omastoos. – Ez egy fénymásolat Toscano ránk maradt rejtvényéről – magyarázta Tomás. – Napokig törtem a fejem ezen a zagyvaságon, abban a hitben, hogy kódról vagy esetleg helyettesítő rejtjelről van szó. Valójában azonban transzpozíciós rejtjel volt. – Moliartira nézett. – Egy anagramma. Tudja, mi az az anagramma? Az amerikai elhúzta a száját. – Nem. – Az anagramma olyan szó vagy mondat, amelyet egy másik szó vagy mondat betűinek felcserélésével kapunk. Például a Rudolf a fordul anagrammája. Mindkét szó ugyanazokból a betűkből áll, csak más sorrendben, érti? – Aha – fogta föl Moliarti. – Ez angolul is létezik? – Persze, minden nyelven, amelynek alfabetikus az írásmódja – magyarázta Tomás. – Az alapelv mindig ugyanaz. – Én nem ismerek egyet se. – Dehogynem ismer. Vannak híres anagrammák az angolban. Például az Elvis a lives anagrammája. Elvis él. A funeral pedig a real fun anagrammája. – Nagyon vicces – jegyezte meg Moliarti komor arccal. – De mi köze van mindennek Toscano professzor kutatásaihoz? – Az, hogy ő is egy anagrammát hagyott ránk, mégpedig az első sorban egy igen egyszerűt: az első betűje az utolsó, a második az utolsó előtti, és így tovább, mint egy tükör. – Ismét rámutatott a rejtjelezett üzenet fénymásolatára. – Látja? A Molocból Colom lesz. A ninundia omastoos ennél már egy kissé bonyolultabb, a megfejtéséhez kellett egy kis segítség. Azt jelenti, hogy nomina sunt odiosa. – A római mondata. – Igen, Ovidiusé. – És mit jelent? – Mint már mondtam, a nomina sunt odiosa annyit tesz, hogy a nevek gyűlöletesek. – És a Colom? – Az egy név. – És kit takar? – Kolumbusz Kristófot. Moliarti egy darabig csak bámult Tomásra. – Magyarázza már el nekem, hadd értsem meg én is – mondta az amerikai az állát simogatva. – Mégis mit akart mondani Toscano professzor ezzel a feladvánnyal? – Azt, hogy a Colom név gyűlöletes, kerülendő az említése. – Jó, de mit jelent ez a mondat? – Ezt volt a legnehezebb kibogozni, ugyanis ez a mondat kétértelmű – ismerte be Tomás. Elővett egy másik lapot a táskájából, és megmutatta az amerikainak. Egy latin nyelvű szöveg fénymásolata volt. – Megkerestem az eredeti szöveget a Heroidesben, hogy jobban megértsem az idézet értelmét. Úgy tűnik, Ovidius azt akarta mondani, hogy kínos, szégyenletes vagy súlyos ügyekkel kapcsolatban nem helyénvaló megemlíteni az emberek nevét. Moliarti elvette a lapot, hogy tanulmányozza. – Kolumbusz neve szégyenletes vagy nagy súlyú ügyekkel került kapcsolatba? – A Kolumbusz név nem. A Colom név azonban igen. – Én ebből semmi nem értek. Nem azt mondta az előbb, hogy Colom Kolumbusszal azonos? – De igen, de Toscano professzor valamiért a Colom névre akarta fölhívni a figyelmet. Ha a névnek nem lenne jelentősége, nyugodtan írhatott volna egyszerűen Kolumbuszt. De nem, ő Colomot írt. Ennek csak az lehet az oka, hogy jelent valamit. – Mit? – Azt, hogy ez az a név, amelyik kerülendő.
– De Tom, milyen értelemben kerülendő ez a név? Nem értem. – Pontosan ezt a kérdést tettem fel én is magamban. Mi olyan különös ebben a Colom névben, hogy Toscano professzor így felhívja rá a figyelmet, kerülendőnek bélyegezve? Egymásra néztek, elméikben ott lebegett a kérdés, mint valami felhő. – Remélem, választ talált erre a kérdésre – morogta végül Moliarti. – Találtam egy választ és sok újabb kérdést. – Lapozgatott a jegyzeteiben. – Az utóbbi napokban azzal foglalkoztam, hogy igyekeztem kideríteni a Kolumbusz Kristóf név eredetét. Mint tudja, Kolumbusz úgy tíz évig Portugáliában élt, és itt szedte össze mindazt a tudást, ami az Atlanti-óceán hajózásával volt kapcsolatos. Madeirán élt, és feleségül vette Filipa Moniz Perestrelót, annak a Bartolomeu Perestrelo tengerésznek a lányát, aki Madeira Porto Santo nevű szigetének az első kormányzója volt. Abban az időben Portugália volt a világ legfejlettebb országa, a legjobb hajókkal, a legtökéletesebb navigációs eszközökkel, a legkifinomultabb fegyverekkel és a legnagyobb tudással. Tengerész Henriktől kezdve az volt a királyok terve, hogy megtalálják a tengeri utat Indiához, megkerülve így Velence fűszerkereskedelmi monopóliumát. A velenceieknek volt ugyanis egy kizárólagossági egyezményük az Ottomán Birodalommal, így aztán a többi itáliai városállam, nevezetesen Genova és Firenze, amelyeket hátrányosan érintett ez a szerződés, támogatta a portugál törekvéseket. Ilyen körülmények között történt, hogy 1483-ban a genovai Kolumbusz azzal az ötlettel állt a portugál II. János király elé, hogy mivel a Föld gömbölyű, ő nyugat felé szeretne Indiába hajózni, ahelyett hogy délnek menne és megkerülné Afrikát. A portugál uralkodó nagyon is jól tudta, hogy a Föld gömbölyű, csakhogy azzal is tisztában volt, hogy sokkal nagyobb, mint Kolumbusz gondolná, így aztán a nyugat felé tartó utat túlságosan hosszadalmasnak gondolta. Ma már tudjuk, hogy II. Jánosnak volt igaza, nem pedig Kolumbusznak. Ekkor a genovai, akinek időközben meghalt a portugál felesége, Spanyolországba ment, hogy ott ajánlja fel szolgálatait a Katolikus Királyoknak. – Tom – szakította félbe Moliarti. – Minek meséli el nekem mindezt? Én is jól ismerem Kolumbusz történetét... – Nyugalom – csitította Tomás. – Hadd helyezzem kontextusba a mondandómat. Fontos, hogy röviden áttekintsük Kolumbusz történetét, mert van valami furcsaság a nevével kapcsolatban, valami, ami mind az élettörténetének, mind a Toscano professzor által ránk hagyott rejtvénynek a kontextusában releváns. – Jól van, mondja tovább. – Rendben – mondta Tomás. Szünetet tartott, hogy ott folytathassa a mesélést, ahol abbahagyta. – Mint mondtam, Kolumbusz Spanyolországba ment, ahol akkoriban Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd uralkodott, vagyis a Katolikus Királyok, akik a két koronát a házasságukkal egyesítették. Az ország ez idő tájt azzal volt elfoglalva, hogy kiűzzék az arabokat az Ibériai-félszigetről, de a királynőt érdekelte Kolumbusz ajánlata. A tengerész egyfajta bölcsek tanácsa, a Dominikánus Testület elé vitte a tervét. Csakhogy abban az időben a spanyolok jócskán elmaradtak a portugálok mögött tudományos ismeretek terén, így hát bölcseik négy évi tanulmányozás után arra a döntésre jutottak, hogy teljességgel lehetetlen nyugat felé elhajózni Indiáig, hiszen a Föld lapos, mint egy tányér. 1488-ban Kolumbusz visszatért hát Portugáliába, ahol ismét fogadta őt a jóval felvilágosultabb II. János, hogy újra meghallgassa ajánlatát. Csakhogy Kolumbusz Lisszabonban tanúja volt Bartolomeu Dias visszatérésének, akinek sikerült megkerülnie Afrikát, vagyis megtalálta az átjárót az Atlanti-óceán és az Indiai-óceán között, megnyitva ezzel a hőn áhított tengeri utat Indiába. Kolumbusz terve így természetesen okafogyottá vált. Minek is ölne bele a portugál király egy vagyont a hosszú és bizonytalan nyugati útba, ha megvan végre a déli átkelő? Kolumbusz csüggedten tért vissza Spanyolországba, ahol időközben megismerkedett másik asszonyával, Beatriz de Aranáttal, akitől fia született. 1492-ben az arabok megadták magukat Granadában, és a keresztények ezzel visszafoglalták az egész félszigetet. A győzelem mámorában a kasztíliai királynő zöld utat adott Kolumbusznak, és a tengerész nekivágott a nagy utazásnak, amelynek csúcspontja Amerika felfedezése volt. – Mondjon valami újat is, Tom – erősködött az amerikai. – Azért meséltem el mindezt, hogy világossá tegyem Kolumbusz Kristóf kapcsolatát az ibériai királyságokkal, tehát nemcsak Kasztíliával, hanem Portugáliával is. Ez utóbbi ugyanis szintén nem futólagos kapcsolat volt, hanem mint látni fogja, nagyon is mélyreható. – Értem. Tomás abbahagyta magával hozott jegyzetei tanulmányozását, és Moliartira nézett. – Ha érti, akkor magyarázzon meg nekem valamit – kezdte. – Ha a portugálok és a kasztíliaiak ilyen szoros kapcsolatban álltak Kolumbusszal, akkor vajon miért nem hívták soha Kolumbusznak? – Tessék? – A XV. században, amikor a nagy tengerész Portugáliában és Kasztíliában élt, soha senki nem hívta őt Kolumbusznak. – Hogy érti ezt? – Úgy, ahogy mondom. Nincs egyetlen dokumentum sem, se portugál, se kasztíliai, amelyben Colombo, azaz Kolumbusz néven említenék. Az első portugál szöveg, ahol „Colonbo” néven utalnak rá, n-nel, a Crónica de D. Joao II, amit Ruy Pina írt a XVI. század elején. Addig egyetlen portugál sem hívta soha Colombónak. – Akkor hogy hívták? – Colomnak vagy Colonnak. Moliarti egy időre elhallgatott. – És ez mit jelent? – Mindjárt rátérünk – felelte Tomás, ismét a jegyzeteit lapozgatva. – Megnéztem a korszak dokumentumait, és azt találtam, hogy Kolumbuszt Christovam Colom vagy Colon néven említették, a keresztnevét időnként Xpovamnak rövidítve. Amikor a nagy hajós átment Spanyolországba, a spanyolok elkezdték Colomónak hívni, de hamar áttértek a Christóbal Colonra, a Christóbalt Xpovalnak rövidítve. De Colombónak soha nem nevezték. Soha, de soha. – Keresgélt a papírjai között. – Na, nézze. – Elővette a lapot, amit keresett. – Ez egy levél fénymásolata, amit Medinaceli hercege írt Mendoza bíborosnak, 1493. március 19-én, és a Simancasi Levéltár a tizennégyes dokumentumként tartja nyilván. Nézze csak, mi van ide írva. – Rámutatott az egyik mondatra. – „Sokáig volt a házamban Cristóbal Colomo, aki Portugáliából jött és Franciaország királyához akart menni.” – Fölemelte a fejét. – Látja? Itt Colomo. De még ennél is furcsább, hogy ugyanebben a levélben kicsit lejjebb már más néven említi a herceg. – Egy másik részletre bökött. – Itt van. Cristóbal Guerra. – Kérdőn meredt Moliartira. – Guerra? Akkor most Colombo, Colom, Colon, Colomo vagy Guerra? – Ez a Guerra nem lehet valaki más, akit szintén Cristóbalnak hívtak? – Nem, a herceg leveléből világosan kiderül, hogy ez a Guerra a mi Kolumbuszunk. Nézze csak. – Úgy tartotta a lapot, hogy jobban el tudja olvasni. – A herceg azt írta: „ebben az időben Cristóbal Guerra és Pedro Alonso Niño felfedezőútra indultak, és eme tanú váltig állítja, hogy Hojeda és Juan de la Cosa flottájával”. – Ránézett Moliartira. – No mármost, az a Cristóbal, aki Niñóval, Hojedával és de la Cosával járt felfedező utakra, mint tudjuk, nem más, mint Kolumbusz. – De következetlenség is lehet, vagy valami tévedés. – Az biztos, hogy következetlenség, de nem hiszem, hogy tévedés lenne. És tudja, miért? – Előkeresett a papírjai közül két újabb fénymásolatot.
Megmutatta az egyiket az amerikainak. – Ez egy kivonat Pietro Martire d’Anghiera 1515-ös kiadású Legatio Babylonica című művéből. Ebben a szövegben d’Anghiera így azonosítja Kolumbuszt: „Colonus vero Guiarra”. Minthogy a vero azt jelenti, hogy valójában, d’Anghiero ezzel azt mondta, hogy Kolumbusz, alias Colom, alias Colomo, alias Colon, alias Colonus, alias Guerra valójában a Guiarra nevet viselte. – Most megmutatta a másik fénymásolatot. – Ez pedig ugyanennek a Legatio Babylonicának az 1530-as, második kiadásából származik, d’Anghierától, amely ezúttal a Psalterium címet viseli. Itt ugyanez az azonosítás átesett némi változtatáson. Úgy szerepel, hogy „Colonus vero Guerra”. – Lelkesen elővett még egy lapot. – Ez pedig a Simancasi Levéltár harminchatos számú dokumentuma, 1500. június 28-ai dátummal. Ez egy bizonyos Afonso Álvaresnek címzett utasítás, akinek „megparancsoltatik, hogy menjen el Xproval Guerrával az újonnan felfedezett földre”. – Megint Moliartira nézett. – Ismét ez a Guerra név. – Három dokumentumban Guerrának nevezik – jegyezte meg az amerikai. – Négyben – helyesbített Tomás, visszafordítva tekintetét a jegyzeteire. – Kolumbusz halála után portugál fia, Diogo Colom pert indított a kasztíliai udvar ellen, Pleyto con la Corona címmel, hogy biztosítsa apja jogait. A meghallgatások 1512-ben kezdődtek a karibi São Domingosszigeten, és 1515-ben értek véget Sevillában. Az eljárás során meghallgatták az összes tengerészt és kapitányt, aki részt vett Amerika felfedezésében, és mindannyian eskü alatt tettek vallomást, kezükkel a Biblián. – Újabb lapot vett elő a kötegből. – Ez itt Nicolás Pérez főkormányos vallomásának a másolata. Ő a Bibliára helyezett kézzel azt mondta, hogy „Colón valódi vezetékneve Guerra volt”. – Vagyis ha jól értem, azt mondja, hogy Kolumbuszt a maga idejében nem Kolumbuszként, hanem Guerraként ismerték. – Nem, nem feltétlenül ezt akarom mondani. Inkább azt, hogy valamilyen oknál fogva sok neve volt, de ezek között egyáltalán nem szerepelt a Colombo. – A levegőbe legyintett. – Tudja, valamilyen rejtélyes okból gyakorlatilag nem léteznek dokumentumok Kolumbusz Portugáliába való érkezéséről, de úgy vettem ki, hogy ebben az országban Colom vagy Colon néven ismerték. 1484-ben Spanyolországba ment, és Colomo lett a neve. Csak nyolc évvel később kezdték a kasztíliaiak Colonnak hívni. – Nyolc évvel később? – Igen. Az első spanyol dokumentum, amelyben megjelenik leírva a Colon név, ékezet nélkül, a Provisión, 1492. április 30-ról. És csak a nagy hajós halála után, 1506-ban jelent meg az ékezet a második o betűn, így lett belőle Colón. – Cristóbal Colón. – Igen. De még a keresztnevének is megvan a maga története. A portugálok rendszerint Cristofomnak vagy Cristovamnak hívták, míg az olaszok a Cristoforót részesítették előnyben. De különös, hogy Pietro d’Anghiera mind a huszonkét levelében, amelyekben Kolumbuszról írt, mindig Cristophom Colonus néven említette, és sohasem Cristoforóként. VI. Sándor pápa a tordesillasi szerződés idején két bullát adott ki ugyanazzal a címkezdettel (Inter caetera), amelyekben nyomon követhető a név elkasztíliaisodása. Az első, 1493. május 3-ai bullában Crhistofom Colonnak nevezte a tengerészt, a második, június 28-aiban viszont már Crhistoforu Colonnak. Érdekes ez a fejlődés, hiszen a Crhistofom nyilvánvalóan a portugál Cristofom vagy Cristovam megfelelője. A Crhistoforu viszont az a latin alak, amelyikből a portugál Cristovam és a kasztíliai Cristóbal személynév kialakult. – Na és a Guerra? – Tisztázzunk valamit. Kolumbuszt errefelé Cristofom vagy Cristovam néven ismerték. A vezetékneve Colom vagy Colon volt, esetleg Collon, két l-lel. Aztán megérkezett Spanyolországba, és Colomo lett. 1492-től a spanyolok főleg Cristóbal Colonnak nevezték, bár itt-ott még felbukkant a Colom alak is. – Elővett egy fénymásolatot. – Például az Újvilág felfedezéséről szóló egyik latin nyelvű levél 1493-as kiadásában ismét megjelenik a Colom. Vannak más példák is, de érdemes még ezt is megnézni. – Megmutatott egy újabb fénymásolatot. – Ez egy részlet az admirális Santo Domingó-i kérvényéből, 1498-ból. Itt is a Colom szerepel. – Visszatette a két fénymásolatot. – És mint már mondtam, van négy olyan dokumentum, amelyek implicit vagy explicit módon arra utalnak, hogy nem Colom volt a nagy hajós igazi neve. A helyes név a Guerra. Van tehát Guiarránk, Guerránk, Colonusunk, Colomunk, Colomónk, Colonunk és Colónunk. – De hát minek ennyi név? Tomás lapozgatta a jegyzetfüzetét. – Úgy tűnik, itt valami titok lappang – felelte. – Spanyol fia, Hernando igen rejtélyes megjegyzéseket tett az apja nevével kapcsolatban. – Az egyik oldalra meredt. – Hernando egy helyütt így ír a könyvében: „el sobrenome de Colón, que él volvió a renovar”, azaz „a Colón vezetéknév, amit ismét felvett”. Máshol pedig a következő rejtélyes mondatot mondja, amit megpróbálok lefordítani: „sok nevet viselhetnénk, például azokat, amelyeket nem rejtett ok nélkül valamely jóslat valóra váltásának céljából adtak”. – Az amerikaira meredt. – Érti? Először is, ez a „volvió de renovar” azt sugallja, hogy Kolumbusz többször is nevet változtatott. Ha a renovar önmagában állna, az azt jelentené, hogy ez volt az egyetlen alkalom. De a „volvió de renovar” arra utal, hogy ismét megváltoztatta, azaz egynél többször. Másrészt mit mondhatnánk a „sok nevet viselhetnénk, például azokat, amelyeket nem rejtett ok nélkül” kezdetű mondatról? Sok nevet? Rejtett ok? Mégis mit jelentsen ez? Milyen nevek és milyen rejtett ok? És mi a fenét akar jelenteni, hogy „valamely jóslat valóra váltásának céljából” vették fel őket? Netán arra céloz, hogy az apja több álnevet is fölvett egymás után, hogy bizonyos jóslatokkal összefüggésbe hozza őket? De hát voltaképpen mi az igazi neve? – Hm – mormogott Moliarti. – Akkor hogy jelenik meg végül a Colombo név ebben a zűrzavarban? Tomás ismét a jegyzeteibe mélyedt. – Az első írásos utalás a Colombo névre 1494-ben történt. Az egész azzal a levéllel kezdődött, amit a tengerész Lisszabonból küldött, egy évvel korábban, hogy bejelentse Amerika felfedezését. Ezt a levelet különböző helyeken publikálták. A bázeli kiadás utolsó oldalán, amely 1494-ben jelent meg, egy itáliai püspök közzétett egy epigrammát, amelyben ez olvasható: „merito referenda Columbo Gratia”, vagyis latinosította a Colom nevet. Ezt az új változatot vette át a velencei Marcantonio Coccio, közismertebb nevén Sabellico, a Sabellici Enneadesban, 1498-ban. Sabellico „Christophorus cognomento Columbus” néven utalt rá. De Sabellico nem ismerte őt személyesen, így hát bizonyára a híres epigrammára támaszkodott. Aztán van még egy levél, amelyet a velencei Angelo Trevisano küldött Domenico Maliperónak, 1501 augusztusában, és amelyben Pietro d’Anghiera 1500-as Decadesének első kiadásából idézve megemlíti, hogy a szerző nagy barátja volt „a tengerésznek, akit zenovai Christophoro Colombónak hívtak”. A probléma az, hogy d’Anghiera más levelekben azt a benyomást kelti, hogy nem ismerte személyesen Kolumbuszt, ugyanis úgy említi, hogy „egy bizonyos Cristovam Colon”. Ez viszont arra enged következtetni, hogy Trevisano meghamisította d’Anghiera szövegét, azzal a céllal, hogy az itáliai olvasók ízléséhez igazítsa, ezért aztán a nevét is olaszosította. Ezenkívül van még egy utalás Trevisano egy könyvére, amelynek címe Libretto di tutte le Navigationi di Re de Spagna, és 1504-ben adták ki a királyi vikárius-káplán levélmásolatai alapján. Ebből a könyvből sem maradt fenn egyetlen példány sem, de kortársa, Francesco da Montalboddo megerősítette, hogy Trevisano így mutatta be Kolumbuszt: Cristoforo Colombo Zenoveze. Az a baj, hogy ez a Trevisano-szöveg nem az eredeti kiadásában jutott el hozzánk. A legrégebbi birtokunkban lévő krónika, amely megemlíti a Colombo nevet Amerika felfedezőjével kapcsolatban, nem más, mint Montalboddo 1507-ben kiadott Paesi nuovamente retrovati című műve, amelyet a Rio de Janeiró-i Nemzeti Könyvtárban volt szerencsém elolvasni. Ez a könyv rendkívül népszerű volt a maga korában, a ma használatos kifejezéssel azt mondanánk rá, hogy bestseller volt. Még Brazília Pedro Álvares Cabral általi felfedezésének első leírását is tartalmazta, és sokat segített egy másik hamis állítás elterjesztésében is, amely szerint
az Újvilág felfedezője Amerigo Vespucci volt. – Egy másik hamis állítás? Miért, mi volt az egyik? Tomás csodálkozva nézett Moliartira. – Hát nem egyértelmű? Az első hazugság az, hogy Colom neve Colombo volt. – Hogy jelentheti ki ezt? – Pusztán a józan észre támaszkodva. Volt egy férfi, akit sokféleképpen neveztek, de főleg Colomnak és Colonnak, aztán később megjelent néhány itáliai, akik nem is ismerték személyesen, és egyikük mindenféle rejtélyes fővikáriusi levelek másolataiból idézgetett, meg d’Anghiera Decadese elveszett első kiadásának valamely kétes fordításából, amelyekből az derült ki, hogy voltaképpen nem is Colomnak hívták, hanem Colombónak. Hát mi ez, ha nem legalábbis felettébb gyanús? És hogy hívhatjuk Colombónak, ha egyszer ő maga soha, egyetlen általunk ismert dokumentumban sem utalt önmagára Colombo néven? És a latin változatát, a Columbust sem említette soha. Egyetlenegyszer sem. És Genova egész tengeri történelméhez sem köthető egyetlen olyan dokumentum sem, amelyben említés történne egy tengerészre, akit így hívtak. Egyetlenegy sem. Az első ismert dokumentum, amelyben maga Kolumbusz bemutatkozik, az a levél, amit 1493-ban küldött, rögtön amint visszatért Amerikafelfedező útjáról, egy bizonyos Rafael Sancheznek, hogy adja át a Katolikus Királyoknak. Ebben a levélben úgy mutatkozik be, mint „Christofori Colom”. Colom, m-mel a végén. Később pedig, a testamentumában elmagyarázza, hogy a Colomok családjába tartozik, amit úgy nevez, hogy „mi linage verdadero”. Vagyis azt állítja, hogy az igazi felmenői a Colomok, nem pedig a Colombók. – Ha ez így van, akkor miért hívjuk még ma is Colombónak? – Ugyanazért, amiért Amerikát ma is Amerikának hívjuk, az után az Amerigo Vespucci után, aki nem is a felfedezője. Tévedés miatt. Egyszer csak felbukkant egy itáliai püspök, aki azt hitte, hogy a Colom latin megfelelője Columbo, aztán jött az a bizonyos Sabellico, aki egyáltalán nem ismerte Colomot, ám ebből a hibás fordításból átvette a Colombo nevet. Nem sokkal később egy másik velencei, Trevisano, ugyanezt tette. Egy újabb itáliai, Montalboddo pedig, aki szintén nem ismerte Colomot személyesen, fogta Trevisano szövegét, és széles körben ismertté tette abban a Paesi nuovamente retrovatiban, amelyet 1507-ben adtak ki, egy évvel a tengerész halála után. A Paesi nagy siker volt, mindenki Montalboddót olvasott, és Colom egy csapásra Colombo néven vált ismertté. A dolog odáig fajult, hogy még a portugál krónikás, Ruy de Pina is átkeresztelte a hajóst erre a névre, Crónica do Rei D. João II című művében. – De hát honnan tudjuk, hogy az itáliai püspöknek nem volt igaza? – Onnan, hogy a bázeli kiadásnak ugyanazon az oldalán, ahol ő Columbót írt, az is ott áll, hogy Colom, ami katalánul galambot jelent. – Fürkésző tekintettel nézett Moliartira. – Mondja csak, hogy is mondják olaszul a galambot? – Colombo. – És latinul? – Columbus. – Látja? A püspök, aki tudott katalánul, azt gondolta, hogy a Colom jelentése galamb. És mivel latinosan akarta írni, Columbót írt. – Pontosan – érvelt az amerikai. – Ha a Colom galambot jelent, akkor olaszul helyesen Colombo. A Colom a Colombo ibériai változata, és kész. – Ez így is lenne, ha nem állna fenn az a tény, hogy a Colom bizony nem galambot jelent. – Ah, nem? Akkor hát mit jelent? Tomás lapozgatta a jegyzeteit. – Ismét Kolumbusz fia, Hernando Colón az, aki felvilágosít minket. „Por conseguiente, le vino a propósito el sobrenome de Colón” – írja, és meg is magyarázza, hogy merült fel ez a vezetéknév: „porque en griego quiere decir miembro”. Vagyis kapóra jött neki a Colón név, hiszen görögül azt jelenti: tag. – Nem értem. – Nelson, hogy mondják görögül, hogy tag? – Mit tudom én... – Kolon. – Colon? – Kolon, k-val. Vagyis a Colom név nem a galamb jelentésű Colombóból jött, hanem a tag jelentésű Kolonból. – Visszafordította a tekintetét a jegyzeteire. – Egyébként Hernando Colón, ugyanakkor, amikor felfedi, hogy a Colón vezetéknév a tag jelentésű görög kolon szóból származik, azt is elmondja, hogy „si queremos reducir su nombre a la pronunciación latina, que es Christophorus Colonus”. – Moliartira mosolygott. – Látja? Hernando ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy a Colón név latinos változata nem a Columbo vagy Columbus, ami akkor lenne így, ha az eredeti alak Colombo lenne és galambot jelentene, hanem Colonus. Ami végső soron annyit jelent, hogy bármi volt is az igazi neve, az biztos, hogy nem Colombo. – Talán Colonus? A portugál történész félrebillentette a fejét, és kétkedő arcot vágott. – Lehet. De lehet, hogy a Colonus is csak egy álnév. Ne feledjük, hogy Hernando azt írta, hogy „sok nevet viselhetnénk, például azokat, amelyeket nem rejtett ok nélkül valamely jóslat valóra váltásának céljából adtak”. Vagyis a hajós olyan neveket választott, amelyek megjósoltak valamit. – És a Colonus név mit jósol meg? – Maga Hernando válaszol erre a kérdésre: „Krisztus segítségét kérte, hogy támogassa őt veszedelmes útján, amelyen embereivel együtt azért indult el, hogy az indiaiakat a mennyek győzedelmes egyházának tagjaivá tegye, hiszen már addig is sok lélek lett a dicsőséges, örök paradicsom lakója.” Vagyis a Colonus nevet azért választotta, mert India keresztény hitre való térítését, kolonizációját vetítette előre. – Aha – bólogatott Moliarti bosszúsan. – És maga szerint ez volt az a rettentő nagy felfedezés, amiről Toscano professzor beszélt? – Határozottan kijelenthetem, hogy a Colom, nomina sunt odiosa üzenettel Toscano azt akarta közölni, hogy a Colom név helytelen. Pontosabban az említése vált helytelenné. – Ennyi? – Úgy vélem, van még mit felderíteni ez ügyben. Mint már mondtam, Ovidius a nomina sunt odiosa mondatot olyan kontextusba helyezte, amelyből kiderül, hogy nem ildomos megemlíteni az emberek nevét olyan ügyekkel kapcsolatban, amelyek szégyenletesek vagy rendkívüli súllyal bírnak. Számomra tehát egyértelmű, hogy Toscano professzor ezzel az idézettel arra céloz, hogy kapcsolat van Colom és valamilyen nagy jelentőségű tény között. – De mi lehet az? – Ha én azt tudnám, drága barátom, már elmondtam volna. Az amerikai nyugtalanul fészkelődött a kényelmetlen kőpadon.
– Tudja, Tom – kezdte –, mindennek valójában semmi köze nincs Brazília felfedezéséhez. – Ez nyilvánvaló. – De hát akkor Toscano professzor minek vesztegette az idejét Kolumbuszra? – Colomra. – Mindegy. Mért pazarolta a pénzünket erre a kutatásra? – Nem tudom. – Tomás bal tenyerét a mellkasára tette. – De egyvalami világos számomra. Bár úgy tűnik, hogy Toscano professzor kutatásai nincsenek kapcsolatban Brazília felfedezésével, fölvetnek bennünk egy igen fontos gyakorlati kérdést. Érdemes-e ezek után folytatni a kutatást? Hiszen bármi legyen is Toscano professzor felfedezése, annyi bizonyos, hogy nem kell publikálni április 22-én, ugyanis semmi köze nincs Pedro Álvares Cabral útjának ötszázadik évfordulójához. – Moliarti szemébe nézett. – Akarja, hogy folytassam a munkát? Az amerikai azonnal rávágta a választ: – Hogyne! Az alapítvány kíváncsi, hogy az a fickó mire költötte a pénzét. – Ez viszont átvezet minket a második problémához. Nincs már mit kutatnom. – És mi van Toscano professzor dokumentumaival és feljegyzéseivel? – Már mindent megnéztem, amit Brazíliában találtam. – De Európában sokkal többet kutatott. Itt, Lisszabonban például a Nemzeti Könyvtárat és a Torre do Tombo levéltárat látogatta. Aztán elutazott Spanyolországba és Olaszországba is. – És mit keresett? – Soha nem mondta meg nekünk. Tomás eltűnődött, tekintete a távoli boltívek csipkéibe révedt. – Hm – hümmögött. – És hol vannak a feljegyzései? – Gondolom, az otthonában, a feleségénél. – És elkérték már tőle ezeket a dokumentumokat? Hiszen kulcsfontosságúak a kutatás szempontjából. Moliarti megcsóválta a fejét, arcizmai idegesen megrándultak. – Tudja, Toscano professzor mellébeszélése egyre nagyobb feszültséget szült köztünk. Sokat vitatkoztunk vele, mert rendszeres beszámolót szerettünk volna kapni tőle, de ő nem volt hajlandó együttműködni velünk. Ez a feszültség természetesen a feleségére is átragadt, akivel szintén elmérgesedett a kapcsolatunk. Tomás felnevetett. – Vagyis nem akarja látni magukat. Moliarti leverten felsóhajtott. – Úgy van. – Akkor mitévők legyünk? – Maga megy el hozzá. Magát még nem ismeri. Nem tudja, hogy az alapítványnak dolgozik. – Már megbocsásson, Nelson, de ez nem lehetséges. Menjek el az elhunyt otthonába, és csapjam be az özvegyét? – Van más választásunk? – Moliarti nézése megváltozott, szemében mintha könyörtelenség villant volna meg. Már nem az a rokonszenves, laza amerikai volt, aki barátságosan beszélgetett vele. – Tom, heti kétezer dollárt fizetünk magának, és félmillió dollár jutalmat helyeztünk kilátásba, amennyiben sikerül fényt derítenie Toscano professzor titkos kutatásaira. Akarja azt a pénzt, vagy nem? Tomás tétovázott, letaglózta beszélgetőtársa rideg hangja. – Hát..., persze, hogy akarom. – Akkor menjen el abba a rohadt házba, és szedjen ki abból a nyavalyás özvegyből mindent, amin az a rohadék Toscano ügyködött! – sziszegte Moliarti agresszív, fenyegető hangon. – Megértette? Miután Tomás magához tért beszélgetőtársa hirtelen hangulatváltozása miatti döbbenetéből, az undortól felkavarodott a gyomra, s már csaknem öklendezett. Legszívesebben felpattant és elviharzott volna, mert nem állhatta, ha így beszélnek vele. Forró düh öntötte el. Fölállt a kőpadról, azt se tudta, hova nézzen, amikor megpillantotta Fernando Pessoa költő sírján a márványba vésett Ricardo Reis-költeményt:
HOGY NAGY LÉGY, légy teljes: semmit ne túlozz és el se fojts magadban. Mindenben légy egész. Bármily csekély is a tett, add bele lelked. Minden tóban ott ragyog az egész hold, mert a magasban él ő. Ebben a pillanatban Tomás is nagy akart lenni, mint Fernando Pessoa, teljesnek akarta mutatni magát Moliarti előtt, semmit sem elfojtva, beleadva a lelkét és a torkában feltoluló szavakat, minden kontroll nélkül. De pár pillanattal később, ahogy csillapodott kezdeti haragja, újra átgondolta a dolgot. Nagynak lenni, ennyire nagynak lenni, olyan fényűzés, amit nem engedhet meg magának. Nem engedheti meg magának, hiszen van egy lánya, akinek meg kell operálni a szívét, és akinek szerezni kell egy fejlesztő pedagógust. Nem engedheti meg magának, mert a házassága darabokra törik a lányuk homályos jövőjével kapcsolatos gondok meg egy vakmerő skandináv diáklány ellenállhatatlan nyomulása közepette. Heti kétezer dollár nagyon sok pénz, a félmillió dollár jutalom pedig még több, ha sikerül kiderítenie, mit fedezett fel Toscano professzor. És Tomás tudta, hogy sikerülni fog. Összeszedte magát. Megfordult, és kimért hangon annyit mondott: – Rendben.
Tomás reggelizés közben az asztal mellől bámult kifelé az ablakon. Nézett, de nem látott, mert a gondolataiba merült, élete nagy dilemmái kötötték le a figyelmét. Constança tíz perce ment el, ma ő vitte Margaridát az iskolába. Tomás kettejükre gondolt, és velük szemben Lenára, és komolyan eltöprengett rajta, hogy jutott idáig, és vajon milyen sors várja e bizonytalan út végén. Egész házasságuk alatt ez volt az első alkalom, hogy hűtlen volt, és tette iránt ellentmondásos érzelmekkel viseltetett. Egyrészt mérhetetlen bűntudatot és szégyent érzett, amiért van egy lánya, akiről gondoskodnia kell, és egy felesége, akinek támaszra van szüksége, ő pedig könnyelműen és önző módon belement egy viszonyba egy tanítványával, aki tizenöt évvel fiatalabb nála. Másrészt viszont ez a lány, aki elcsábította őt anélkül, hogy módjában állt volna visszautasítani a közeledését, nem akármilyen lány volt. Mit tehetett volna? – tűnődött magában. Hiszen ő is csak férfi! És melyik férfi tudna nemet mondani egy ilyen nőnek? Dohogott magában. Igen, szólalt meg benne a felelősségtudat, valóban férfi, de ez nem jelentheti azt, hogy meg lehet fosztani a szabad akaratától. Ez nem jelentheti azt, hogy marionettbábbá válhat egy nő kezében, bármilyen vonzó is az a nő. Ez nem jelentheti azt, hogy így viselkedhet, megadva magát legalantasabb ösztöneinek, egy múló szeszélynek, egy könnyelmű és felelőtlen kalandnak. Lehunyta a szemét, és végigsimította a haját, mintha ezzel a mozdulattal kitörölhetné magából mindazt a mocskot, amely beszennyezte az elméjét és megrontotta a lelkét. Tetteinek okai felkavarták, az igaz, de ennél sokkal többről volt szó: mardosta a lelkiismeret, ostorozták a kérdések, kételyek gyötörték, kínozták tetteinek emlékképei, a házasságtörő viszony, amibe keveredett, és szeretteinek megcsalása. Voltaképpen mi tartotta még Lena mellett? Talán a tiltott gyümölcs kísértése? Vagy a fiatalság kergetése, amely minden pillanatban egyre távolabb került tőle? Netán a szex, semmi más, csak a szex? Megrázta a fejét önmagával folytatott vitájában. Nem. Nem az. Nem csak a szexről van szó, az nem lehet. Szeretné, ha úgy lenne, de nem úgy van. Akkor lenne úgy, ha megelégedett volna azzal az egy alkalommal, amikor elment hozzá ebédelni és mohón egymásnak estek, engedve a bujaság lángoló követeléseinek, egymás testét felfalva. Akkor lenne csak a szex, ha rövid fellángolásról lenne szó, ami heves, de hamar ellobban, ha ürességet érzett volna, miután magáévá tette, miután kielégítette a fékezhetetlen vágyat, amit ébresztett benne. Csakhogy nem így történt. Az igazság az, hogy Tomás gyakori látogató lett a lány lakásán, ebéd után rendszeresen beugrott hozzá, és a házasságtörés a hétköznapok részévé vált, kellemes mindennapi programmá. Volt valami abban a lányban, ami a legpajzánabb vágyait ébresztette fel. Mindig azt hallotta, hogy a nagy mellű nők nem különösebben jók az ágyban, ám ha ez igaz, Lena bizonyosan kivételként erősítette a szabályt. A svéd lány teljesen gátlástalanul viselkedett, hatalmas szexuális étvággyal és élénk fantáziával megáldva, és minden elképzelhető módon kényeztette, hangos gyönyörökben részesítve őt. Ráadásul egyáltalán nem voltak nagy igényei: rendkívül érdeklődőnek mutatkozott a Toscano professzor munkájával kapcsolatos kutatásai iránt, ezzel szemben soha nem kérdezte a családjáról, és tökéletesen megelégedett azzal, hogy csaknem minden délutánt együtt tölt vele. Kapcsolatuk így oldott maradt, megnyugtatóan független és kötelezettségek nélküli, és Lena mégis valamiképpen az élete részévé vált, élő menedékké, ahova elrejtőzhetett a mindennapi problémák elől, amibe belefeledkezhetett, mint egy játékba. Ivott egy kortyot a langyos tejből, és magában megismételte a találó kifejezést: belefeledkezett, mint egy játékba. Igen, erről volt szó. Lena a játékává vált, a játékszerévé, amely az egekbe repítette, és, ha csak egy-két órára is, feledtetni tudta vele Margarida állandó egészségügyi problémáit és a Constança iránti kötelezettségeit. Lena kellemes kikapcsolódást nyújtott zaklatott életében, szüksége volt rá, hogy elterelje a figyelmét a mindennapok egyre halmozódó problémáiról. Szeretője mellett Tomás megszabadulhatott az őt nyomasztó aggodalmaktól, és viszonyuk egyfajta biztonsági szeleppé vált, amely megvédte a hétköznapok feszültségeitől. Azt vette észre, hogy valamilyen különös, rejtélyes oknál fogva jobban oda tud figyelni a lányára és gyengédebb a feleségéhez: mintha egyik kapcsolata segítené a másikat. Érezte, hogy ez paradox helyzet, amit lehetetlen megmagyarázni, mégis olyan valóságos, olyan életszerű, hogy már-már kézzelfogható. Lenának köszönhetően új életre kelt a családjához való viszonya, Constança és Margarida léte fontosabb lett neki, mint előtte. Egy húzásra kiitta a maradék tejet a poharából. Ránézett az órájára, kilenc óra tíz perc volt, mennie kellett. Fölállt az asztaltól és fölvette a kabátját. Meg kellett látogatnia valakit Lisszabonban. A szűk utcácska, ahova a cetlire felírt útmutatások vezették, szinte vidékies volt, nyugalmat és békét sugárzott, pedig a város központjában volt, a Pombal márki tér mögött, az Amoreirashoz vezető utcára merőlegesen. A régi ház modern épületek közé ékelődött be. Ilyen házat ma már inkább csak vidéken lehet látni Portugáliában: hátsó udvarában tyúkok kapirgáltak, ahol kis veteményeskert rejtőzött korai fejes salátával, zöldséggel, a fal mellett pedig egy almafa állt. Tomás megnézte a házszámot. Egyezett. Tétován körülnézett, mintha nem hinné el, hogy tényleg itt lakott Toscano professzor. De a cetlire fölfirkantott jegyzetek minden kétséget kizártak: valóban ezt a címet adták meg neki a Lisszaboni Egyetemen. Ennek ellenére még mindig bizonytalanul nyomta be a kaput és lépett be az udvarra. Fülét hegyezve, óvatosan körbekémlelve haladt előre, hátha előront valahonnan egy kutya, de csak a tyúkok barátságos kotkodácsolását lehetett hallani, semmi mást. A bejárati ajtó résnyire nyitva volt. Belépett a házba, és elnyelte a sötét. Tapogatózva kereste a villanykapcsolót, és amikor végre megtalálta, megnyomta, de nem gyúlt világosság. Még egyszer megnyomta, de a sötétség makacsul ellenállt. – A francba – morogta bosszúsan. Megvárta, míg hozzászokik a szeme a félhomályhoz. A nappali fény beszűrődött a nyitott ajtón, de mivel borús volt az idő, nem volt elég világos. Azért így is egyre jobban látott, s fokozatosan kezdte kivenni a formákat. Jobbra korhadó falépcső nyílt a falból, mellette rács, amely rozsdás kalitkaként védte a régi felvonót: szemmel láthatóan régóta nem működött. Az épület halljában bűz terjengett, az elhagyatottság szaga. Tomásnak eszébe jutott Lena háza, és a kettőt összehasonlítva megállapította, hogy az is régi, de lakható, ez viszont az összeomlás szélén áll, olyan, akár egy haldokló. Kereste a jegyzetei közt a további útmutatásokat, de a homály áthatolhatatlan leplet vont a papírjára. Nem tudta elolvasni, mit írt föl, ezért lépett egyet az ajtó felé, ahol elég erős volt a fény, hogy lássa a betűket. Közben azonban eszébe jutott, hogy az egyetemen azt mondták, hogy Toscano professzor lakása a földszinten van, így hát mégis továbbment a folyosón. Két ajtót talált. A falat tapogatva kereste a csengőt, de nem találta. Rátapasztotta a fülét az első ajtóra, de nem hallott semmit. A második mögött viszont érzékelt valami motoszkálást. Bekopogott. Csoszogást hallott, valaki közeledett. Résnyire nyílt az ajtó, és megpillantott egy feszülő fémláncot, amely a zárhoz volt erősítve. Idős hölgy kukucskált ki kérdőn, homokszínű pizsamában és kék köntösben, kócos ősz hajjal. – Tessék? Gyenge, reszketeg, félénk hangja volt. – Jó napot kívánok. Toscano asszony? – Mit óhajt?
– Én az egyetemről jöttem, a Lisszaboni Új Egyetemről... Szünetet tartott, hátha elég ennyi bemutatkozás. De az idős asszony fekete szemei még mindig várakozón néztek rá, Tomás szemmel láthatólag nem mondta ki a „szezám, tárulj” jelszót. – Igen? – A férje kutatásai miatt jöttem. – A férjem meghalt. – Tudom, asszonyom. Fogadja részvétemet. – Feszengve habogott. – Én éppen azért jöttem, hogy befejezzem a férje kutatásait. Az asszony bizalmatlanul ráhunyorított. – Kicsoda maga? – Tomás Noronha vagyok, a Lisszaboni Új Egyetem Történelem Tanszékéről. Engem kértek fel, hogy folytassam Toscano professzor kutatásait. Elmentem a régi egyetemre, és ott adták meg a címét. – De hát minek akarja befejezni a kutatást? – Mert nagyon fontos. A férje utolsó munkája. – Érezte, hogy erős érvet talált, és ettől felbátorodott, magabiztosabb lett. – Nézze csak, egy ember élete a munkája. Magának meghalt a férje, és a mi feladatunk életre kelteni az utolsó kutatását. Igen sajnálatos lenne, ha nem látna napvilágot, nem igaz? Az asszony összeráncolta a szemöldökét, mint aki elgondolkodik. – És hogyan kívánja életre kelteni a munkáját? – Úgy, hogy publikálom, természetesen. Méltó tiszteletadás lenne, úgy hiszem. De ez nyilvánvalóan csak úgy lehetséges, ha sikerül rekonstruálnom a férje kutatását. Az idős hölgy még mindig töprengett. – Nem az alapítvány küldte, ugye? Tomás nyelt egyet szárazon, és érezte, ahogy a homlokát elönti a hideg verejték. – Milyen alapítvány? – dadogta. – Az az amerikai. – Én a Lisszaboni Új Egyetemről jöttem, asszonyom – mondta, kitérve a kérdés elől. – És mint látja, portugál vagyok. Úgy tűnt, az asszony megelégedett a válasszal. Levette a láncot és kitárta az ajtót, hogy betessékelje. – Kér teát? – kérdezte, miközben a nappaliba vezette. – Köszönöm, nem, nemrég reggeliztem. A szoba kopottnak, elnyűttnek tűnt. A falat virágos tapéta és faragott frízek díszítették, a képek rideg arcú embereket, falusi jeleneteket és régi hajókat ábrázoltak, a kis tévékészüléket horpadt, piszkos fotelek vették körül. Egy bronzberakásos étkezőszekrényen fekete-fehér képek sorakoztak egy házaspárról és mosolygó gyermekekről. A lakásban dohszag volt. Tomás leült az egyik fotelba, és a háziasszony követte a példáját. – Kérem, ne nézze a rendetlenséget. – De kérem, asszonyom. – Körülnézett. Valóban minden elhanyagoltnak tűnt, szemlátomást már régen takarítottak. – Minden rendben, nincs semmi gond. Ne aggódjon. – Tudja, mióta Martinho meghalt, nincs erőm rendet rakni. Nagyon egyedül vagyok. Tomásnak eszébe jutott a professzor teljes neve. Martinho Vasconcelos Toscano. – Az élet már csak ilyen, asszonyom. Mit lehet tenni? – Hát igen – sóhajtott az asszony. – Csak hát olyan nehéz. – Az élet gyorsan elröpül. Észre sem vesszük, és... huss! – Úgy van. Elröpül. – Széles mozdulattal végigmutatott a szobán. – Ezt az épületet a férjem nagyapja építette a század elején, gondolta volna? – Ó, valóban? – Lisszabon egyik legszebb épülete volt. Akkoriban még itt minden szép és rendezett volt. A Rotundán voltak a legszebb házak, nagyon kellemes környék volt. – Gondolom. – De az idő semmit nem kímél. Nézzen csak körül. Minden öreg, romos és omladozó. Néhány év, és leomlik az egész ház, nem kell hozzá sok. – Az asszony felsóhajtott. Megigazította a köntösét, és hátratűrt egy hajtincset. – Na, mondja csak. Mire van szüksége? – Nos, szeretném megtekinteni a férje feljegyzéseit, amelyeket az utóbbi hat-hét évben készített. – Azt a kutatást, amit az amerikaiaknak végzett? – Azt... én... nem tudom. Azt az anyagot szeretném megnézni, amit éppen gyűjtött. – Az az amerikaiak kutatása. – Köhintett. – Tudja, Martinhót megbízta valami alapítvány, Amerikából. Egy vagyont fizettek neki. Állandóan a könyvtárakat bújta, meg a Torre de Tombót, és kéziratokat olvasott. Úgy beleásta magát a régi iratokba, hogy olykor fekete volt a keze a portól, még ujjlenyomatot is hagyott maga után. Néha csak hipóval jött le. Aztán egy napon nagy felfedezésre jutott, és nagyon izgatott lett, úgy jött haza, mint egy gyerek. Én itt olvastam, ő meg annyit mondott, hogy „Madalena, rendkívüli dolgot fedeztem föl, rendkívülit”. – És mi volt az? – tudakolta Tomás kíváncsian, izgatottan előrehajolva a fotelban. – Soha nem mondta el. Tudja, Martinho különleges ember volt, imádta a titkos üzeneteket és a rejtvényeket, egész napokig képes volt keresztrejtvényt fejteni. Soha nem mesélt semmit. Csak annyit mondott: „Madalena, ez most még titok, de ha majd elolvasod, mit találtam, tátva marad a szád, meglátod.” Én meg ráhagytam, hadd örüljön, nem igaz? Rengeteget utazott, Olaszországba meg Spanyolországba, lázasan kutatott mindenütt. – Megint köhögött. – Aztán az ameri-kaiak elkezdték zaklatni, tudni akarták, mivel foglalkozik, mit talált meg ilyenek. Csakhogy Martinho nem árulta el nekik, ahogy nekem sem, nekik is csak azt mondogatta: „nyugalom, ha meglesz minden, majd megmutatom”. De ők csak nem nyughattak, és aztán rossz vége lett a históriának. Egy napon idejöttek, és üvöltöztek, mindenáron azt akarták, hogy Martinho mutassa meg, mit fedezett fel. – Az asszony az arcára tette a két kezét. – Képzelje, úgy összevesztek velünk, hogy azt hittük, nem is fizetnek többet. De fizettek. – Nem találja ezt furcsának? – Mit? – Ha ennyire fontos volt nekik, hogy mindent tudjanak, és Toscano professzor nem mondott nekik semmit, nem furcsa, hogy ennek ellenére tovább fizettek? – De igen. De Martinho azt mondja, hogy nagyon félnek. – Félnek? – Igen, megrémültek.
– Mitől rémültek meg? – Ó, azt nem mondta meg Martinho. Ez az ő dolguk volt, én nem szóltam bele. De azt hiszem, attól féltek az amerikaiak, hogy Martinho megtartja magának a felfedezését. – Elmosolyodott. – Látszik, hogy nem ismerték a férjemet, nem igaz? Ha egyszer befejezte volna a kutatásait, dehogy tartotta volna a fiókban! Semmiképp! – De most, hogy meghalt a férje, miért nem adja oda az anyagot az amerikaiaknak? Elvégre így biztosan sikerülne publikálni a felfedezését. – Azért nem teszem, mert Martinho összeveszett velük. – Az özvegy elnevette magát, és megváltoztatta a hangját, mintha zárójelben jegyezne meg valamit. – Tudja, egyetemi professzor volt, de ha néha kikelt magából, nagyon tudott szitkozódni. – Megköszörülte a torkát. – Egyszer például azt mondta nekem: „Te Madalena, ezek ugyan nem látnak semmit, amíg nem végzek a munkával. Egy betűt sem. És ha megjelennek itt az ostoba követeléseikkel, seprűvel kergesd ki őket! Seprűvel, bizony!” Én úgy ismerem Martinhót, mint a tenyeremet, és ha ő ezt mondta, akkor bizonyosan szélhámosság volt a dologban. Úgyhogy engedelmeskedtem neki. Ne féljen, nem is merészkednek ám ide azok az amerikaiak! Egyszer idejött az egyik, még portugálul is tudott, olyan brazilosan beszélt, és letelepedett itt, az ajtó előtt, mint egy keselyű. Azt mondta, addig nem mozdul egy tapodtat sem, amíg be nem engedem. Ez akkortájt volt, amikor Martinho Brazíliába utazott. Hát, az az ember órákig várakozott, már azt hittem, gyökeret eresztett, istenemre mondom. Úgyhogy ki kellett hívnom a rendőrséget, képzelje. Azok idejöttek, és talpra állították, hogy eridjen már innen. Tomás elképzelte a jelenetet, ahogy Moliartit kitaszigálják a pocakos PSP-sek az utcára, és elnevette magát. – És visszajött? – Amikor Martinho meghalt, egy darabig még itt ólálkodott, mint valami kivert kutya párzás idején, de aztán egyszer csak eltűnt, azóta se láttam. Tomás végigsimította a haját, és azon törte a fejét, hogyan térhetne rá a tárgyra. – A férjének ez a kutatása igazán fölkeltette az érdeklődésemet – kezdte végül. – Tudja, hol tartotta az összegyűjtött anyagot? – Á, biztosan az íróasztala fiókjában. Akarja látni? – Igen, igen. Az asszony végigvezette az előszobán, köntöse súrolta a padlót, néhány parkettadarab hiányzott, helyenként pedig óriási repedések tátongtak. Végigmentek, aztán beléptek az áporodott sötétbe, ez volt a dolgozószoba. Általános volt a káosz, mindenütt könyvhalmok tornyosultak, a polcokon és a földön egyaránt, lépni is alig lehetett tőlük. – Ne nézze a rendetlenséget – mondta a háziasszony, ügyesen lavírozva a halmok között. – Még nem volt se időm, se kedvem rendet rakni. Madalena Toscano kihúzta az első fiókot, és belekukkantott, aztán kihúzott egy másikat, és miután gyorsan átfutotta, visszatolta. Aztán egy szekrényben keresgélt, és végül elégedetten kiáltott fel: megtalálta, amit keresett. Megpillantott egy világosbarna kartondobozt, amelynek az oldalán egy japán elektronikai cég neve állt. A dobozban egy nagy köteg papír volt, melynek a tetején egy zöld mappa virított, borítóján a Colom felirattal. – Nézze csak, itt van – mondta az asszony, és elővette a dobozt. – Ebben a dobozban gyűjtötte a munkájával kapcsolatos dokumentumokat. Tomás úgy fogta a dobozt, mintha kincsesládát tartana a kezében. Nehéz volt. Elvitte a szoba legüresebb sarkába, letette és leült mellé a földre, törökülésben, majd máris nekiesett a tartalmának. – Meggyújtaná a villanyt? Madalena megnyomta a kapcsolót, és gyenge, pislákoló fény gyulladt a szobában. Tomás egy pillanat alatt belefeledkezett az iratokba, elveszítette az időérzékét, és az is kiment a fejéből, hogy hol van, meg sem hallotta az asszony szavait, átkerült egy másik síkra, egy másik valóságba, abba a világba, ami csak az övé. Övé és Toscanóé. Csak a fénymásolatok és a jegyzetek röpködtek a szeme előtt, ahogy válogatta őket: jobbra tette azokat, amelyeket fontosnak vélt, és balra azokat, amelyeket nem vélt fontosnak. Megtalálta Bernáldez História de los Reys Católicosát, Oviedo História General y Natural de las Índiasát, Giustiniani Psalteriumát és Hernando Colón História del Almiranté jét, továbbá Muratori egy-egy művét, a Minuta de Mayorazgót, a Raccoltát, az Anotacionest és az Assereto-dokumentumot. Volt ott még egy Toscanelli-levél és több Colom kézjegyével ellátott levél is. A teljes listához már csak Francesco da Montalboddo Paesi nuovamenti retrouvatija hiányzott, de Tomás tudta, hogy Toscano ezt Rio de Janeiróban tanulmányozta. Már leszállt az este, amikor Tomás visszatért a jelenbe. Ekkor vette észre, hogy elfelejtett ebédelni, és hogy egyedül van a dolgozószobában. Visszapakolt a dobozba és felállt. A háta és a lába elgémberedett, elzsibbadt és fájt, ezért eleinte nehézkesen mozgott. Sántikálva jutott el a nappaliba, ahol Madalenát a kanapén szunyókálva találta, ölében egy könyvvel a reneszánsz képzőművészetről. Tomás köhintett, hogy megpróbálja felébreszteni. – Asszonyom – suttogta. – Elnézést, asszonyom. Az idős hölgy kinyitotta a szemét, felült, és megrázta a fejét, hogy felébredjen. – Elnézést – ásította kábultan. – Elbóbiskoltam. – Jól tette. – Megtalálta, amit keresett? – Igen. – Szegénykém, biztos nagyon fáradt. Próbáltam étellel kínálni, de meg se hallotta, amit mondok, úgy ült ott, mint akit hipnotizálnak. – Ó, bocsásson meg, észre sem vettem, hogy ott van. Tudja, ha belemerülök valamibe, azt se tudom, mi történik körülöttem. Felőlem akár megindulhat a föld, elönthet az ár, akkor sem veszek észre semmit. – A férjem ugyanilyen volt, ne is törődjön vele. Ha dolgozott, úgy tűnt, mintha nem is itt lenne. – A konyha felé biccentett. – Nem éhes? Nagyon finom húst sütöttem. – Ó, köszönöm, igazán nem kellett volna. – Nem fáradság ez. Na, egyen egy kicsit. Maradt még... – Nem, nem, köszönöm. Csak még valamit hadd kérjek. – Mondja. – Elvihetném a dobozt, hogy lefénymásoljam a papírokat? Holnap hiánytalanul visszahozom. – El akarja vinni? – kérdezte vonakodva az asszony. – Ah, nem tudom. – Ne aggódjon, holnap reggel visszahozom az egészet. Hiánytalanul. – Nem tudom... Tomás belenyúlt a zsebébe, és elővette a pénztárcáját. Kinyitotta, és kivett belőle két igazolványt, majd átnyújtotta őket Madalenának. – Tessék, itt hagyom a személyi igazolványomat és a hitelkártyámat. Letétbe helyezem őket, hogy biztosítsam magát arról, hogy holnap valóban visszatérek a dobozzal. A háziasszony elvette a dokumentumokat, és alaposan megnézte őket. Tomás szemébe nézett, majd eltette a kártyákat a zsebébe, és végül így
szólt: – Rendben. De holnap mindent visszahoz nekem. – Ahogy megígértem – felelte Tomás, és megfordult, hogy visszamenjen a dolgozószobába. Amikor az előszoba közepén járt, meghallotta Madalena gyenge hangját, amint utánaszól a szobából. – És az is kell, ami a széfben van? Tomás megtorpant és hátrafordult. – Elnézést, mit mondott? – Martinho a széfben is tartott dokumentumokat. Azokat is meg akarja nézni? – A kutatással kapcsolatosak? – Igen. – Akkor szeretném őket látni, ha lehet – bólintott Tomás izgatottan. – Milyen dokumentumok ezek? Madalena kijött a nappaliból, és elvezette vendégét a hálószobába. Az ágy nem volt bevetve, egy fonott széken egymásra dobált ruhák, a levegőben pedig áporodott szag terjengett. – Nem tudom – felelte. – De Martinho azt mondta, hogy ez a végső bizonyíték. – Végső bizonyíték? Minek a bizonyítéka? – Azt nem tudom. Gondolom, annak a bizonyítéka, amit felfedezett, nem? Tomás egyre növekvő izgalommal figyelte, ahogy az idős hölgy kinyitja a ruhásszekrény ajtaját, és megjelenik egy nehéz fémdoboz. Egy széf volt az. – Dokumentumokat tartott a széfben? – Csak a legfontosabbakat. Egyszer azt mondta nekem: „Madalena, itt van a bizonyítéka annak, amit felfedeztem. Ha ezt meglátják, leesik az álluk.” – Olyan nagy jelentőségűnek ítélte a dolgot, hogy még a zár kódját is megváltoztatta. Tomás odalépett, és szemügyre vette a széfet. Be volt építve a falba, és tíz számjegy volt rajta. – És mi a kód? – kérdezte, leplezetlen izgalommal. Madalena elővett egy papírt az éjjeliszekrényből, és odaadta neki. – Itt van. Tomás széthajtogatta a papírt, egy fehér A4-es lap volt, amin 10 betű- és számcsoport állt, két oszlopba rendezve: QUO | ELE LAE | FTA DOC | OP5 UAC | UE4 TNE | DN5 – Ez a széf kódja? – kérdezte Tomás döbbenten. – De hát ezek betűk, a széfen meg számok vannak... – Igen – ismerte be Madalena. – De minden betű megfelel egy számnak. Például az a az egy, a b a kettő, a c a három, és így tovább. Érti? Tomás a jobb oldali oszlop alsó soraiban álló számjegyekre mutatott. – Na és ezek a számok? Ezek meg talán betűk? – Azt nem tudom – ismerte be az asszony. – Nem mondta meg a férjem. Tomás lemásolta a széf kódját a jegyzettömbjébe. Aztán tapasztalatból számokká alakította a betűket, ügyelve arra, hogy megtartsa a hármas egységeket. Amikor befejezte a számításait, megnézte az eredményt: 17 21 15 5 12 5 12 1 5 6 20 1 4 15 3 15 16 5 21 1 3 21 5 4 20 14 5 4 14 5 Beütötte a számokat a széfbe, ami jó sokáig eltartott. Amikor végzett, várt egy pillanatot. De az ajtó zárva maradt. Ez nem volt meglepő: a kód nyilván sokkal bonyolultabb volt, mint a betűk számokká alakításának egyszerű művelete. Ránézett Madalenára, és vállat vont. – Ez nehezebb, mint amilyennek látszik – vonta le a következtetést. – Magammal viszem az iratokat, hogy lefénymásoljam őket, és holnap mindent visszahozok, jó? – Rámutatott az A4-es lapra. – Ha pedig megértettem, mit jelent ez a rejtvény, visszajövök majd, és megnézzük, mi van ebben a széfben. Jó lesz így? Egyenesen az egyetem melletti Apolo 70 fénymásoló szalonba ment, és otthagyta a Toscano dokumentumait tartalmazó kartondobozt. Azt mondták neki, hogy menjen csak el nyugodtan, másnap délelőttre minden kész lesz. Aznap este különösen figyelmes volt a feleségével és a kislányával. Elhalmozta őket gyengédséggel, csókokkal, szerelmi vallomással. Szokatlan viselkedése meglepte a családját, de még náluk is jobban meglepődött ő maga. Arra gondolt, hogy biztos a bűntudat nyilvánul meg így. Constança kicserélte a virágokat a vázákban. Most a jácintot választotta, amely a kis lakást tiszta, angyali fehérségbe vonta. Vacsora után, miközben a felesége Margaridát lefektette, Tomás a nappaliban tanulmányozta a jegyzeteit, amelyeket Toscano professzor lakásán írt fel. Constança hamar megjött, és leült a férje mellé. Tomás fölemelte a tekintetét, megsimogatta a nő szeplős arcát, és elmosolyodott. – Alszik már? – Mint egy angyal. – Milyen volt a napod? – A szokásos. Tanítottam, aztán elmentem Margaridáért, és sétáltam vele egy kicsit. – Hova mentetek? – A Költők parkjába, a bevásárlónegyednél. Tanítottam biciklizni. – És? Constança elnevette magát.
– Katasztrofális volt. Ment egy kicsit, aztán rögtön elesett, és ez így ment egy darabig, nem fejlődött semmit. Aztán egyszer csak megunta, és azt mondta, hogy „a f’ancba ezzel a sza’al!”, és felült egy kisgyerek triciklijére. – És nem szégyellte, hogy más gyerek játékát használja? – Jaj, hát tudod, milyen! Nem szégyell ő semmit! Tomás mosolyogva csóválta a fejét. Valóban, ha valami igazán jellemző volt a lányára, az a szégyenérzet teljes hiánya. Soha nem jött zavarba. Mondhattak rá bármit, gúnyolhatták, megalázhatták, ő csak félrenézett, mint aki oda se figyel. Úszás közben is ragaszkodott a karúszóihoz, amit más hasonló korú gyerek már szégyellt volna, de ő nem zavartatta magát. Ilyen értelemben véve szabad ember volt. Tomás kihúzta magát, nyújtózott egyet és ásított. – Na, nekem még dolgoznom kell. Visszaült a kanapéra, és nekilátott a rejtvény megfejtésének: meredten nézte Toscano betűit. – Mi ez? – kérdezte a felesége, furcsállva a látszólag értelmetlen betűoszlopokat. – Szerintem egy rejtjeles üzenet – felelte Tomás, anélkül hogy fölemelte volna a fejét. – Lassan az agyamra megy. – Az amerikaiaknak csinálod? – Igen. Tomás belemerült a széf kódját rejtő titkos üzenet fejtegetésébe. A legkülönbözőbb lehetőségeket is kipróbálta, de tisztában volt vele, hogy ahhoz, hogy feltörje a kódot, először azt kell kiderítenie, hogy milyen típusú rejtjelezéssel áll szemben. Ez pedig nem volt egyszerű feladat. Egymás után vizsgálta a különböző opciókat, de gondolatmenetét hirtelen félbeszakította egy kéz, amely elvette előle a jegyzetfüzetét. – Tomás – szólalt meg Constança. – Tessék – szólt a valóságba visszarántott férfi. – Mi az? – Bocsáss meg, amiért megzavarlak a munkában. – Mi történt? – Semmi különös, csak szeretnék elmesélni valamit. Amikor elhoztam Margaridát az iskolából, és elmentünk a Költők parkjába, hogy megtanítsam biciklizni, borzasztó helyzetbe kerültem. Szóval, miután eleget biciklizett és triciklizett, hagytam, hadd játsszon más gyerekekkel, én meg leültem egy padra. És tudod, mi történt? – Mi? – Egyszer csak odajöttek az anyukák, sőt lélekszakadva rohantak, és elvitték a gyerekeiket, nem akarták, hogy a mi Margaridánkkal játsszanak. Tomás döbbenten meredt a feleségére. Constança nehezen tartotta vissza a könnyeit. Tomás kitárta a karját, és magához ölelte a nőt. – Ó. Ne is törődj vele, ne foglalkozz velük. – Úgy viselkedtek vele, mintha fertőző beteg volna... – Az emberek tudatlanok, ennyi. Ne törődj velük, tényleg. Szájon csókolták egymást, Tomás megsimogatta a nő könnyes arcát, és gyöngéden átkarolta. Fölsegítette a kanapéról, és ágyba kísérte. Lefektette a paplanra, és megígérte, hogy mindjárt jön. A szomszéd szobába ment, a sötétben megcsókolta lánya puha arcocskáját, megsimogatta a párnán szétterülő sima haját, aztán visszament a hálószobájukba, levetkőzött, fölvette a pizsamáját, eloltotta a villanyt, lefeküdt, és hátulról átölelte Constança magzati pózba kuporodó, elalvó testét. A reggelt a Nemzeti Könyvtárban töltötte, és a Toscano professzor lakásán talált anyagokkal kapcsolatban igyekezett kibővíteni az ismereteit. Néha szünetet tartott, ilyenkor a széf titkának fejtegetésével tornáztatta az agyát. Déltájban beugrott az Apolo 70 fénymásoló szalonba, és elhozta az előző este megrendelt munkát. Aztán fogta a kartondobozt az eredeti lapokkal, és bedobta az autóba. Elment Madalena Toscanóhoz, odaadta neki a dobozt, cserébe visszakapta a letétben nála hagyott személyi igazolványát és a hitelkártyáját. Amikor kilépett az utcára, már délután egy óra volt, elővette hát a mobiltelefonját és felhívta Lenát, aki lazacot ígért ebédre. Elment a Latino Coelho utcába, fölrohant a lépcsőn, egyenesen a lány karjai közé. Eszeveszett gyorsasággal dobálták le magukról a ruháikat. Remegtek az égő vágytól, türelmetlenül, mohón akarták már érezni egymás forró testét, mielőbb összefonódni, elégni a szenvedély lobogó tüzében. Vadul hemperegtek a padlón, hol a lány volt fölül, hol ő került a lány fölébe, sóhajtozva és nyögve, belefeledkezve az érzéki gyönyörbe. Eggyé olvadtak és végül együtt robbantak fel, a lángoló testek hatalmas üvöltésében, ziháló nyögésében és szabadjára engedett sikolyában. Köntösben ebédeltek, kielégült, ellazult testtel, amely már jóllakott, most a gyomruk következett. Tomás eredetileg nem szerette a lazacot, de a lány valami skandináv fűszerrel úgy megédesítette, hogy nem lehetett érezni a hal erős ízét. – Mitől lett ez a hal ilyen édeskés? – tudakolta az ételt ízlelgetve. – Ó, hát két napig pácoltam a halat cukorban, sóban és... még valamiben, aminek nem tudom a portugál nevét. Ez egy régi svéd recept, a neve gravad lax – mosolyodott el a lány. – És mik ezek a zöldségek? – Ez a gubbröra. Egy smörgåsbord étel, ami szardellából, répából, hagymából, kapribogyóból és tojássárgájából áll. A gravad lax szószában pedig édes-savanyú mustár és petrezselyem van. Ízlik? – Finom – bólintott Tomás elismerően. Némán átadták magukat az evésnek. A lazac valóban ízletes volt, a történész még soha nem evett hasonló fűszerezésű halat. Az asztalnál csak az evőeszközök csörgése és a falatozás hangjai hallatszottak. A csönd kezdett kínossá válni, mintha a szex kiszívott volna belőlük minden energiát, ami egymás felé hajtotta őket, mintha semmi más mondanivalójuk nem lett volna egymásnak, és mintha az étkezés csak ürügy lett volna a hallgatásra. – Szeretsz engem? – kérdezte végül a lány, arcába hulló ragyogó szőke fürtjei mögül fürkészve a férfi tekintetét. – Hát persze, kis vikingem. Nagyon szeretlek. Tomás maga sem tudta, igazat mond-e vagy hazudik. A lány megkérdezte, ő pedig azt a választ vágta rá, amit a lány hallani akart. De legbelül nem volt benne biztos. Tudta, hogy szereti Constançát, szó sem lehetett róla, hogy elhagyja. Igaz, hogy néha, amikor úrrá lett rajta a szenvedély, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy elválik tőle és lecseréli a svéd lányra, de amint magához tért, ez a lehetőség komolyan nem jöhetett szóba. Talán nem is annyira szerette Lenát, mint inkább kívánta. De nemcsak a testét kívánta, noha meg kell jegyezni, hogy a teste fontos részét képezte az egyenletnek, hanem a társaságát is, a menedéket, amit nyújtott neki, azt a plusz energiát, amit paradox módon neki köszönhetően tudott belevinni a házasságába és a családi életébe. Szerette Constançát, és talán Lenát is, de másképp, és be kell látni, hogy némileg képmutatóan. Lehet, hogy összetévesztette a szerelmet azzal, hogy jó vele lenni, markolászni dús testét, elröpülni vele egy másik dimenzióba, ahol nem létezik 21-es triszómia, szív- és érrendszeri problémák, és a felesége sem fordul el tőle, hogy minden figyelmét a beteg gyermeküknek szentelje. – És hogy haladsz a kutatásoddal? – kérdezte a lány, a villájára felszúrt lazacdarabot billegtetve. – Jutottál már valamire?
A lány érdeklődése a munkája iránt őszinte volt, amint ezt Tomás már megállapította. Először meglepődött rajta, nem gondolta volna, hogy egy ilyen száraz téma felkeltheti az érdeklődését, ugyanakkor hízelgőnek is találta, és ami még ennél is fontosabb: ez tartotta életben a társalgásaikat, a közös téma megerősítette a kapcsolatukat. – Képzeld, tegnap elmentem Toscano professzor lakásába, és az özvegye megengedte, hogy lefénymásoljak minden dokumentumot és jegyzetet, amit az utóbbi években összegyűjtött. – Bra! – kiáltott fel a lány elégedetten. – És jó az anyag? – Kitűnő. – Lehajolt a szék lábához, és fölvette a táskáját. Kinyitotta, elővette a jegyzetfüzetét, és rögtön lapozgatni kezdte. – De egyértelmű, hogy a legjobb anyag egy széfben van. – Amikor megtalálta a titkos üzenetet, megmutatta a szeretőjének. – Csak az a baj, hogy ahhoz, hogy hozzájuthassak, meg kell fejtenem a széf kódját. Lena előrehajolt, és szemügyre vette a rejtjeleket. – És meg tudod fejteni ezt a zagyvaságot? – Nincs más választásom – felelte Tomás, és ismét lehajolt a táskájához. – De ennek csak egy módja van. – Elővett egy kék könyvet. – Ha gyakorisági táblázatot használok. Az asztalra tette a könyvet: angol nyelven írták, és Cryptanalysis volt a címe. – Ez egy gyakorisági táblázat? – kérdezte Lena, a borítóra meredve, amelyen leginkább keresztrejtvényekhez hasonlító képek voltak. – Ebben a könyvben különböző gyakorisági táblázatok vannak. – Kinyitotta a kötetet, és megkereste a megfelelő oldalt. Amikor megtalálta, megmutatta a szeretőjének. – Látod? Vannak benne angol, német, francia, olasz, spanyol és portugál gyakorisági táblázatok. – És ezekkel a táblázatokkal bármilyen üzenetet meg tudsz fejteni? Tomás felkacagott. – Dehogy. Csak a helyettesítő rejtjeleket. – Majd magyarázatba kezdett. – Tudod, háromféle rejtjel létezik. Az elrejtő, a transzpozíciós és a helyettesítő. Az elrejtő az, amikor a titkosírást oly módon rejtik el szem elől, hogy azt se vegye észre senki, hogy egyáltalán létezik. A legrégebbi ismert ilyen rejtjelezést az ókorban használták, amikor egy futár, rendszerint rabszolga leborotvált fejére írták az üzenetet. Aztán megvárták, míg kinő a haja, és csak akkor eresztették útnak. A futár könnyen átjutott az üzenettel az ellenségen, hiszen észre sem vették, hogy üzenetet visz. A címzettnek pedig csak újra le kellett borotválnia a futár fejét, és máris el tudta olvasni, mi áll rajta. – Nekem ez nem jönne be – mosolyodott el Lena, és végigsimította dús, hosszú, szőke fürtjeit. – És a többi módszer? – A transzpozíciós rejtjel a betűk sorrendjének megváltoztatása. Voltaképpen anagramma, mint amilyet Rio de Janeiróban is megfejtettem. A Moloc jobbról balra olvasva Colom. Ez egy egyszerű anagramma. Egyértelmű, hogy nagyon rövid üzenetekhez, nevezetesen az olyanokhoz, amelyek egy szóból állnak, nem elég biztonságos az ilyen rejtjelezés, hiszen a betűk sorrendjének végesek a variációi. De ha növeljük a betűk számát, a lehetséges kombinációk száma meghatványozódik. Egy mindössze harminchat betűből álló mondat például milliárd és milliárdféleképpen kombinálható. – Felírt a jegyzetfüzetébe egy hosszú számsort: 50 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000. – Látod? Ez mindössze harminchat betű lehetséges kombinációinak a száma. – Várta, hogy a lány megeméssze a harmincegy nullát. – Ez bizony már magában foglalja azt az eshetőséget is, hogy egy ilyen üzenet megfejthetetlenné váljon a címzett számára. Ez a helyzet azzal az anagrammával is, amit megfejtettem, vagyis a Moloc, ninundia omastoosszal. Ez a mondat huszonegy betűből áll, ami azt jelenti, hogy több millió kombinációja létezik. De szerencsére észrevettem, hogy az első sorban a Moloc az egyszerű szimmetria elve alapján van átrendezve, vagyis az első betű helyére került az utolsó, a másodikéra az utolsó előtti, és így tovább. Csak jobbról balra kellett olvasnom, és meg is kaptam a megfejtést: Colom. A második sor már nem volt ilyen egyszerű, ott egy előre meghatározott mintát kellett követnem, és az alapján kellett megfeleltetnem egymásnak a betűket. – Zseni vagy – jelentette ki Lena, és gyengéden megsimogatta a férfi arcát. Rámutatott a Toscano lakásán feljegyzett rejtvényre. – Na és ez? Ez is transzpozíciós rejtjel? – Kétlem. Szerintem inkább helyettesítő. – Miből gondolod? – Az általános benyomásból. Nézd csak meg az első oszlopot. Hármas csoportokba rendezett betűkből áll, amelyek mintha csak találomra kerültek volna egymás mellé. Látod? – Rámutatott az első oszlopra. – Quo, lae, doc. Mintha az igazi betűket más betűkkel helyettesítenék. Lena beharapta az alsó ajkát. – De pontosan mi az a helyettesítés? – Egy olyan rejtjelező rendszer, amelyben az igazi betűket valamilyen mások számára ismeretlen szabály alapján más betűkkel helyettesítik. Aki nem ismeri a helyettesítő ábécét, az nem tudja megfejteni. Képzeld el például a pék szót. Ha mondjuk a p helyett t-t írunk, az é helyett x-et, a k helyett pedig r betűt, akkor a rejtjeles szövegben txr lesz belőle. Csakhogy magától senki nem jön rá, hogy a t a p helyett áll, az x az é helyett, az r pedig a k helyett. De amint megismerjük a rejtjeles ábécét, könnyű dolgunk lesz: így már bárki képes megfejteni az üzenetet. – Tehát, ha jól értem, az a lényeg, hogy megtaláljuk a rejtjel ábécéjét. – Pontosan. Amikor megették a lazacot, Lena kiment a konyhába a desszertért. Pár pillanat múlva visszatért, kezében egy almatortával. – Mivel egyszer említetted az appelkakát, gondoltam, készítek neked – közölte, miközben az asztalra helyezte az édességet. Vágott belőle két adagot, és az egyiket Tomásnak nyújtotta. – Tessék. A portugál megkóstolta. – Hm. Finom – mondta. – Ez az appel egyáltalán nem kaka. – Vicces – mosolyodott el Lena. A könyvre mutatott. – De mondd: ez a helyettesítő rejtjelezés gyakori? – Nagyon. Az első ismert helyettesítő rejtjelről Julius Caesar De bello gallico című könyvében olvashatunk. Ez a rejtjel azon az ötleten alapszik, hogy a rejtjeles ábécé három betűvel el van csúsztatva az eredetihez képest. Tehát a rendes ábécé a betűje helyére a három betűvel arrébb álló d betű kerül. A b-ből pedig e lesz, és így tovább. Ez a rendszer Caesar-rejtjel néven vált ismertté. A művelt Vátszjájana brahman is azt ajánlotta művében, a Káma-szútrában a nőknek, hogy sajátítsák el a titkosírás művészetét, hogy titokban tudjanak kommunikálni a szeretőjükkel. Az egyik általa javasolt módszer éppen a helyettesítő rejtjel volt. Manapság már nagyon fejlett ez a rendszer, és a bonyolultabb üzenetek csak számítógépek segítségével fejthetők meg, amelyek másodpercek alatt több millió kombinációt képesek ellenőrizni. Lenát teljesen lenyűgözték az elhangzottak. – Ha szerinted ez helyettesítő rejtjel, akkor hogy fogod megfejteni? Megvan az ábécé? – Nincs. – Akkor mit fogsz csinálni? Tomás meglengette az asztalon heverő könyvet.
– Megnézem a gyakorisági táblázatokat. A lány értetlenül bámult rá. – A gyakorisági táblázatokban benne van a rejtjeles ábécé? – Dehogy – felelte Tomás a fejét csóválva. – De van bennük egy nagy segítség, amivel le lehet rövidíteni az utat. – Megette a maradék almás desszertet. – A táblázat ötlete a művelt arabok fejéből pattant ki, amikor Mohamed kinyilatkoztatásait tanulmányozták a Koránban. A muzulmán teológusok igyekeztek megállapítani a próféta kinyilatkoztatásainak kronológiáját, és elkezdték számolni az egyes szavak és betűk előfordulásának gyakoriságát. Ekkor fedezték föl, hogy egyes betűk gyakoribbak, mint mások. Például az a és az l , amelyek az al határozott névelőt alkotják, a két leggyakoribb betűnek bizonyultak az arab ábécében, tízszer olyan gyakran fordultak elő, mint mondjuk a j betű. Ezzel az arabok voltaképpen megalkották az első gyakorisági jegyzéket, amelyben megállapították a nyelvükben előforduló betűk gyakoriságát. Ezen felfedezés alapján írta meg a XIX. század nagy arab tudósa, Abu al-Kindi azt a kriptográfiai értekezést, amelyben kijelenti, hogy egy rejtjeles üzenet megfejtésének az a legjobb módja, ha meghatározzuk a titkos üzenet nyelvének a leggyakoribb betűjét, és megnézzük, hogy melyik a rejtjeles szöveg leggyakoribb betűje. A kettő nagy valószínűséggel meg fog felelni egymásnak. – Nem értem. – Tegyük fel, hogy a rejtett üzenet eredeti nyelve az arab. Ha tudjuk, hogy az arab nyelv két leggyakoribb betűje az a és az l , elég, ha megkeressük a rejtjeles üzenet két leggyakoribb betűjét. Mondjuk legyen a t és a d. Ezek után nagy valószínűséggel el is kezdhetjük a megfejtést, azzal, hogy behelyettesítjük az a-t és az l-t az összes t és d helyére. Ez a gyakoriságelemzés. Ha tudjuk, milyen gyakorisággal fordulnak elő az adott nyelvben az egyes betűk, akkor ezt össze tudjuk vetni a rejtjeles üzenet betűinek gyakoriságával. – Ahá, most már értem. Egyszerűnek tűnik. – Nem feltétlenül az. Ez a rendszer nem tévedhetetlen. A gyakorisági táblázat az egyes betűk átlagos előfordulását tartalmazza, de a gyakorlatban lehetnek ettől eltérések. Főleg a rövidebb szövegekben. Tegyük fel például, hogy az eredeti szöveg a répa, retek, mogyoró, korán reggel ritkán rikkant a rigó. Ebben a szövegben nyilvánvalóan sokkal többször fordul elő az r betű, mint egyébként, vagyis az r betű előfordulása eltér a gyakorisági táblázatban feltüntetett átlagostól. Ez a bizonytalansági tényező bizony fennáll minden száz betűnél rövidebb szöveg esetében. A hosszabb szövegek viszont már jobban igazodnak a gyakorisági átlaghoz. Ez azonban sajnos nem mondható el a kezemben tartott feladványról. – Hány betűből áll? – Ez a feladvány? – Belenézett a jegyzeteibe. – Tegnap éjjel megszámoltam. Csak harmincból. Pontosabban huszonhét betűből és három számból. Kevés. A lány fölállt az asztaltól, és elkezdte leszedni a tányérokat. – Kérsz kávét? – Igen, kösz. Tomás segített kivinni a konyhába a piszkos tányérokat, leöblítette őket és bepakolta a mosogatógépbe. Aztán levette a terítőt, miközben Lena kávét főzött. A lány bekapcsolta a dugattyús kávéfőzőt, egy régi üveg Meliort, ami a lakás tartozéka volt, és kiment a férfihoz. Leültek a nappaliban, és szétterítették a kanapén a papírokat. – És most? – kérdezte a lány. – Hogyan tovább? – Új megközelítést kell keresnem. – Meg se próbálod a gyakorisági táblázatot? – Tegnap éjjel és ma reggel is azt próbálgattam, amíg a Nemzeti Könyvtárban voltam – felelte Tomás sóhajtva. – Nem hozott semmi kézzelfogható eredményt. – Nem? Na, mutasd csak. A férfi kinyitotta a kriptoanalízis könyvet, és megnézte a gyakorisági táblázatokat. – Látod? – mutatta Lenának a megfelelő oldalt. – Különböző táblázatok vannak itt. – A jegyzetfüzetében is kikereste azt a lapot, ahova fölírta a rejtvényt, és nyitva hagyta az ölében. – Az első feladat a nyelv meghatározása, amelyen az eredeti üzenet íródott. – Nem a portugál? – Lehet, hogy az – biccentett a férfi. – De nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az első rejtvény megfejtése latin volt. Az Ovidius-idézetről beszélek. Semmi sem garantálja, hogy Toscano professzor ezúttal nem a latint választotta, vagy valamely más holt nyelvet. – És nincs latin nyelvű gyakorisági táblázatod? – Itt most nincs. De tudok szerezni, ha kell. – Visszafordult a könyvhöz. – Mindenesetre megnéztem a portugál táblázatot. – És? – Először is meg kell jegyezni, hogy a portugál nyelvnek van néhány különleges sajátossága. Például, hogy míg az angolban, a franciában, a németben, a spanyolban és az olaszban az e a leggyakoribb betű, a portugál esetében az a viszi el a pálmát. – Ó, igen? Rámutatott a táblázatban szereplő értékekre. – Az a a portugál nyelvű szövegek betűinek tizenhárom és fél százalékát teszi ki, az e pedig tizenhármat. Tény, hogy a többi újlatin nyelvben is ilyen szoros az eredmény, de mindenhol az e van többségben. A germán nyelvekben viszont már sokkal jelentősebb az e előnye. Az angolban az e aránya tizenhárom százalék, az a-é viszont csupán hét egész nyolc, és még a t is megelőzi, a maga kilenc százalékával. A németben még nagyobb a különbség. Az e gyakorisága eléri a tizennyolc és fél százalékot, míg az a aránya csupán öt százalék, és megelőzi az n, az i, az r és az s is. – Ezek szerint lehetetlen e nélküli szöveget találni, igaz? – Meglehetősen kicsi a valószínűsége. De azért nem mondanám, hogy lehetetlen. Georges Perec író 1969-ben írt egy kétszáz oldalas regényt, La disparition címmel, és ebben csak olyan szavakat használt, amelyekben nincs e betű. – Nahát! – És az a leghihetetlenebb az egészben, hogy ezt a regényt A Void címmel lefordították angolra, és a fordítónak szintén sikerült mellőznie az e betűs szavakat. Megszólalt a kávéfőző csengője, és Lena kiment a konyhába. Egy perc múlva visszatért, tálcával a kezében, amelyen a kávéskannát és a két régi, kopott porceláncsészét egyensúlyozta. Letette a tálcát a kanapé melletti asztalkára, és töltött a kannából. Mindketten két adag cukrot tettek a csészéjükbe. Tomás belekortyolt a gőzölgő italba: a kávé testes volt, sűrű, krémes, kellemes aromájú. – Finom? – kérdezte Lena. – Csodás. De nincs egy kis törkölypálinkád? Lena fölállt, és odament a szekrényhez. Elővett egy üveget, amelynek címkéje egy lombtalan fákkal szegélyezett utat ábrázolt, alatta pedig a
következő felirat állt: Skane Akvavit. – Pálinkát teszel a kávéba? – Csak egy picit. – Néhány cseppet öntött mindkét csészébe. – Az olaszok ezt úgy hívják, hogy caffé corretto. Kóstold meg. Lena belekortyolt, és érezte, ahogy az alkohol tüzessége a krémes ital aromájába keveredik. Elismerően biccentett. – Nem rossz. – Én mindig jót akarok neked – mosolyodott el Tomás. A lány a jegyzetfüzetre mutatott, hogy visszaterelje a beszélgetést a rejtjeles üzenetre. – Mikor akarod kipróbálni a táblázatot a rejtvényen? – Már kipróbáltam. Megvizsgáltam a rejtvény betűit, és felfedeztem, hogy az e a leggyakoribb, amely ötször fordul elő benne. Ezt az a, az o és az u követi, három-három előfordulással. Feltételezve, hogy az eredeti szöveg portugál nyelven íródott, az e betűk helyére a betűket írtam. Aztán az a, az o és az u betűket is behelyettesítettem, váltakozva, hol az egyiket, hol a másikat, e-vel, o-val, r-rel és s-sel, ugyanis a portugálban ezek követik az a-t. – És nem jött ki semmi? – Semmi. Lena megnézte a táblázatot. – De ha nem jutottál semmire, és a leggyakoribb betű az e, akkor miért nem gondoltál arra, hogy esetleg nem portugálul írták a szöveget, hanem valamilyen más nyelven? – Azért, mert ez azt jelentené, hogy nem is helyettesítő rejtjelről van szó, hanem... Mondat közben elhallgatott, mert maga is meglepődött azon, amit mondott. – Hanem miről? – kérdezte Lena türelmetlenül. Tomás egy pillanatig még hallgatott, az önkéntelenül megtalált váratlan lehetőségeket latolgatva. Aztán a szájára tette a kezét, és tekintete a semmibe révedt, mintha csak ezt az új opciót látná maga előtt. – Hanem miről? – sürgette Lena. Tomás végre ránézett. – Aha, talán…, talán tényleg nem is helyettesítő rejtjel. – Akkor micsoda? Tomás elkezdte számolni a rejtvény betűit. – Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét... – motyogta halkan, és betűről betűre ugrált az ujja, szinte találomra. – Tizennégy – mondta végül. Felírta a számot a füzetébe, aztán újból elkezdett számolni. – Egy, kettő, három, négy, öt... – A sorozat tizenháromig tartott. – Tizenhárom – közölte, és felírta a füzetébe, a tizennégy alá. Aztán fogta a könyvét, és megnézte a gyakorisági táblázatot. – Megvan! – kiáltotta, és a győzelem jeleként ökölbe szorította a kezét. – Mi van meg? – kérdezte Lena, aki semmit nem értett. Tomás rámutatott egy adatra a táblázatban. – Látod ezt? Tomás ujja fölött az állt, hogy negyvennyolc százalék. – Igen – felelte Lena. – Negyvennyolc százalék. És az mi? Tomás elmosolyodott. – A magánhangzók aránya a portugál nyelvű szövegekben, vagyis egy portugál szövegben átlagosan a betűk negyvennyolc százaléka magánhangzó – magyarázta izgatottan. – Rámutatott a följegyzett számokra. – Látod? Csak az olaszok használnak annyi magánhangzót, mint a portugálok. A spanyoloknál ez az arány negyvenhét százalék, a franciáknál negyvenöt, az angoloknál és a németeknél pedig csak negyven. – Na és? – Tudod, hány magánhangzó van Toscano professzor rejtvényében? – Hány? – Tizennégy. És tizenhárom mássalhangzó. Vagyis a rejtvény betűinek több mint a fele magánhangzó. – Lenára szegezte a tekintetét. – Tudod, mit jelent ez? – Azt, hogy az üzenetet portugál nyelven írták? – Lehet – bólogatott Tomás. – De van ennél fontosabb jelentése is. A magánhangzók ilyen magas aránya egy olyan rejtjeles üzenet esetében, amely valószínűleg európai nyelven, sőt bizonyára portugálul íródott, arra enged következtetni, hogy nem helyettesítő, hanem transzpozíciós rejtjelről van szó. – Bocsáss meg, de nem tudlak követni. – Pedig egyszerű. Ha helyettesítő rejtjel lenne, akkor a leggyakoribb betűk, amelyek magánhangzók, mássalhangzókkal lennének helyettesítve. Például tegyük fel, hogy az e helyén mindenütt x áll. Ebben az esetben az történne, hogy a gyakoriságelemzés során felfedeznénk, hogy szokatlanul sok az x a szövegben. De nem ez történik, igaz? Ebben a rejtvényben még mindig nagyon sok a magánhangzó. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy azért ilyen sok benne a magánhangzó, mert nem lettek behelyettesítve. Csak máshova kerültek. A betűk megmaradtak, csak a sorrendjük cserélődött fel. Vagyis ez egy anagramma. – Mint a Moloc? – Pontosan. Csak ezúttal hosszabb és bonyolultabb szövegről van szó. – Megnézte a rejtvényt. – És azt a benyomást kelti, mintha helyettesítő rejtjel lenne. Megitták a kávéjukat. – És tudod használni a gyakorisági táblázatot? – Nem, a gyakorisági táblázat csak a helyettesítő rejtjelekre alkalmazható. Ami ezt az anagrammát illeti, itt csak arra volt jó, hogy megállapítsuk, hogy transzpozíciós rejtjelről van szó. Arra nem, hogy meg is fejtsük. – Akkor mit fogsz tenni? – Meg kell néznem, találok-e értelmes szavakat, ha összeolvasom a magánhangzókat a mássalhangzókkal. Ha találok valamit, onnan már talán ki tudom következtetni, milyen alakzatot alkalmazott Toscano professzor. Például a Moloc esetében szimmetrikus alakzatot, tükörírást használt. Egyszerűen csak jobbról balra kellett olvasni. – Megmutatta a rejtvényt. – De itt nem működik a szimmetria. Nézd csak. – Elolvasta az első oszlop első sorát, jobbról balra. – Ouq. – Megvonta a vállát. – Ennek nincs értelme. – Aztán a második oszlop első sorát is elolvasta ugyanígy. – Ele. – Habozott. – Jó, az ele létező portugál szó, de ha a második sorban folytatjuk ezt a módszert, akkor azt kapjuk, hogy atf, ami viszont szintén
értelmetlen. – És ha lentről fölfelé próbáljuk? – Bármi lehet az alakzat. Balról jobbra, lentről fölfelé, föntről lefelé, átlósan, lóugrásban, cikcakkban, a lényeg, hogy... – Qldut – mormogta Lena, föntről lefelé összeolvasva az első oszlop első betűit. Aztán fordítva is megpróbálta. – Tudlq. Tomás szemügyre vette a feladványt, és alapos vizsgálódás után a kezébe vett egy ceruzát. – Próbáljuk ki, hogy egymás mellé tesszük a két oszlopot. A jegyzetfüzete szomszédos oldalára újra leírta a rejtvényt, de most nem két hármas oszlopot csinált, hanem csak egy hatost. Az eredmény így festett: QUOELE LA E F TA DOCOP5 UACUE4 TNE D N5 – Quoele – folytatta a lány suttogva, most már az egész vízszintes sort egybeolvasva. Mivel ez a hangsor nem csengett ismerősen, ugyanezt a sort visszafelé is elolvasta. – Eleouq. – Nincs értelme – motyogta Tomás a fejét csóválva. – Laefta – folytatta a lány kitartóan, a második sorban. – Atfeal. Miközben Lena különböző irányokból próbálta összeolvasni a betűket, Tomás a kétbetűs és a hárombetűs egységekre koncentrált. A portugálban a leggyakoribb kétbetűs egység az es, az os, a de, az as és a ro. Megkereste a rejtvényben azokat a pontokat, ahol ezek a betűk egymás mellett szerepeltek. De nem talált sem es, sem os, sem as, sem pedig ro kombinációt. Egyetlenegy de-t talált, azt is fordítva, jobbról balra olvasva, az utolsó sor közepén. Így, jobbról balra összeolvasva, az egész sor azt adta ki, hogy 5ndent, ami nem tűnt értelmesnek. Csüggedten folytatta a hárombetűs egységekkel. A portugál szövegekben a leggyakoribb három betűből álló egységek a que, az ent, az nte, a des és az est. Ezeket is kereste a rejtvényben, de megint nem talált egyetlenegy que, nte, des és est kapcsolatot sem, csupán egy ent-t, ugyancsak az utolsó sorban, szintén jobbról balra olvasva. 5ndent. – Hoppá – suttogta alig hallhatóan. – Megint az utolsó sor. Az egybeesés megragadta a figyelmét. Az egyik leggyakoribb portugál kétbetűs egység, a de, ugyanabban a sorban található, amelyikben az egyik leggyakoribb hárombetűs egység, az ent. Tomás elkezdte magában sorolni azokat a portugál szavakat, amelyekben benne van a dent betűsor. Sok ilyet talált. Independente. Correspondente. Intendente. – Dut – folytatta Lena, most csak a függőleges oszlopok utolsó három betűjére koncentrálva. – Tud. Persze az 5-ös számjegy és az n összekapcsolása a denttel problémát jelentett. 5ndent. Az 5-nek itt nem sok értelme volt, de az n-nek annál inkább. Az ndent több európai nyelvben is gyakori betűsor. Kétségtelen, hogy ez az ndent, amely egy gyakori kétbetűs és egy gyakori hárombetűs portugál betűsorból áll össze, valószínűleg nem véletlen. Csakhogy a fölötte lévő sorok ugyanígy összeolvasva nem adnak ki értelmes szót. Az utolsó előtti sorban jobbról balra az áll, hogy eucau, az az előttiben pedig, hogy pocod. Semmi. Gondolatmenetét Lena keze szakította félbe, amely Tomás lába között matatott. – Hú, ez izgató – mondta érzéki hangon. – Micsoda? – Ez itt. – Rámutatott az utolsó előtti oszlop három legalsó betűjére, alulról fölfelé. – Pen. – Csábosan rámosolygott Tomásra. – Csak nem a pénisz kezdete? Tomás elnevette magát. – Te kis pajzán. – A rejtvény fölé hajolt, hátha talál valahol egy is-t, amit összekapcsolhat a pen-nel. Föntről lefelé olvasott, és a pen után elfordult balra. Rögtön leolvadt az arcáról a mosoly, és meglepetésében tátva maradt a szája. Pendent – olvasta. A pen és az előtte azonosított ndent együtt már majdnem egy egész szó volt. Pendent. Keresni kezdte az e betűt, amit hozzákapcsolhat a t-hez. Az első sor végén meg is találta. Újból fölvázolta az egész rejtvényt, kiemelve a megfejtett szót: QUOELE LA E F TA DOCOP5 UACUE4 – Megvan! – kiáltott fel szinte ordítva. – Itt van! – Micsoda? Mi van meg? – A rejtvény. Sikerült megtalálnom azt a helyet, ahonnan föl lehet fejteni. – Rámutatott az aláhúzott betűkre. – Látod? Pendente. Az van ideírva, hogy pendente. Lena elolvasta az aláhúzott betűket. – Vicces, ez tényleg pendente. – Összehúzta a szemöldökét, furcsállta a szó bizarr formáját. – De a szó végi e külön áll a többitől... – Az alakzat miatt van – vetette közbe Tomás izgatottan. – Függőlegesen kezdődik, fentről lefelé, aztán vízszintesen folytatódik, jobbról balra, de a szélén átugrik a következő oszlop tetejére, és onnan folytatódik tovább. – A kezébe vette a ceruzát, és megnézte a rejtvényt. – Lássuk csak. Ha folytatjuk a pendentét, fölülről lefelé, az következik, hogy a545. Ez, ha nem tévedek, nem más, mint pendente a 545. – Most a pendente előtti sorokat nézte. – Itt pedig az áll, hogy efoucault. – Törte a fejét. – Hm. – Megvakarta az orrát. – Talán úgy kell olvasni, hogy e foucault pendente a 545. Eljutott az első sorig, és végigkövette az egész betűláncot az elejétől a végéig, a felderített útvonal alapján. Le, balra, le, balra, mint egy kibontott gombolyag. Leírta a megfejtett szöveget. QUALOECODEFOUCAULTPENDENTEA545
Szemügyre vette a sort, és leírta újra, de most logikusan szavakra bontva. Amikor végzett, megcsodálta a munkáját, és diadalmas mosollyal
nézett a szeretőjére. – Voilà! – mondta, mint egy bűvész, aki éppen befejezett egy mutatványt. Lena ránézett a papírra vetett mondatra, és lenyűgözte a mód, ahogy az imént még érthetetlen, olvashatatlan, bonyolult massza egyszeriben átalakult egy érthető, egyszerű, világos mondattá. QUAL O ECO DE FOUCAULT PENDENTE A 545?
Alacsonyan röpködtek a sirályok, vijjogásuk elnyomta a homokos partot nyaldosó hullámok morajlását. A carcavelosi tengerpart melankolikus hangulatot árasztott a téli, szürke ég alatt, csaknem teljesen kihalt volt, mindössze néhány szörfös, két-három szerelmespár és egy kutyáját sétáltató öregúr hozott bele némi életet. Milyen más itt a hangulat, amikor nyáron felpezsdül az élet, csupa tarka kavalkád, élet és energia az egész strand! A felszolgáló letette a gőzölgő kávét az asztalra. Tomás ivott egy kortyot, és az órájára nézett: délután három óra negyven perc volt, késett az illető, akire várt. Fél négyet beszéltek meg. Csüggedten felsóhajtott. Végül is ő akart találkozni vele. Este hívta fel a Filozófia Tanszéken dolgozó kollégáját, Alberto Saraiva professzort, és sürgős találkozót kért tőle. Saraiva Carcavelosban lakott, Oeirastól egy ugrásra, és a tengerpart kézenfekvő találkozóhelynek tűnt, ráadásul a tél ellenére jóval kellemesebbnek is, mint az egyetem szűk irodái. – Mon cher, elnézést a késésért – hallatszott a háta mögül. Tomás felállt, és kezet fogott az újonnan érkezővel. Saraiva gyér, ősz hajú, keskeny ajkú, ötvenes férfi volt, és kancsal, akárcsak Jean-Paul Sartre. Volt benne valami extravagáns, valami negligé charmant, valami szeleburdi, őrült zseniszerű, amit természetesen ő maga is táplált, hiszen az eszelős külső tökéletesen illett a szakterületéhez, a francia dekonstruktivizmushoz, amit a sorbonne-i doktori képzésén behatóan tanulmányozott. – Helló, professzor – üdvözölte Tomás. – Tessék – invitálta egy kézmozdulattal a mellette lévő székre. – Kér valamit? Saraiva leült, és az asztalon lévő csészére nézett. – Egy kávé nekem is jólesne. Tomás fölemelte a kezét, és intett a pincérnek, aki már jött is. – Még egy kávét, legyen szíves. A professzor mély levegőt vett, teleszívta a tüdejét a tengerszaggal, aztán végigtekintett a tengeren. – Imádok télen idejönni – szólalt meg. Nagyon előkelően beszélt, minden szótagot tökéletesen artikulált, úgy ejtette ki a szavakat, mintha költeményt szavalna. – Ez a kimondhatatlan nyugalom inspiráló hatással van rám, energiát ad, új távlatokat nyit és megtölti a lelkemet. – Sokat jár ide? – Csak ősszel és télen. Amikor nincsenek itt a nyaralók. – Elfintorította az arcát, mintha épp most haladt volna el előtte az emberi fajnak egy ilyen szánalmas példánya. Meg is borzongott, mintha el akarná kergetni ezt a rémes gondolatot. De bizonyára hamar ráébredt, hogy ennek igen csekély az esélye, mert arcizmai újra fölvették azt a szelíd, kissé blasé kifejezést, amely az ő márkajelzése volt. – Imádom ezt a derűs nyugalmat, a sirályok és a hullámok állandó küzdelmét, a szerény nap és a fátyolfelhők véget nem érő párharcát. – Lehunyta a szemét, és ismét mélyet lélegzett. – Ez, mon cher, serkentőleg hat rám. A pincér meghozta a második kávét is, és ezzel megszakította Saraiva merengését. – Hozhatok még valamit? – érdeklődött a pincér. – Köszönöm, nem – felelte Tomás. – Itt tudok a legjobban elmélyülni Jacques Lacan, Jacques Derrida, Jean Baudrillard gondolataiban, és Gilles Deleuze, Jean-François Lyotard, Maurice Merleau-Ponty, Michel Foucault, Paul... Tomás köhintett egyet, mert kiváló alkalom kínálkozott, hogy félbeszakítsa az elmélkedést. – Igen, professzor úr – szólalt meg tétován. – Épp Foucault-ról szeretnék beszélni magával. Saraiva professzor magasra fölhúzott szemöldökkel nézett rá, mintha Tomás legalábbis istenkáromlást követett volna el. – Michel Foucault-ról? Saraiva a Michel nevet külön megnyomta, finoman jelezve, hogy ha Foucault-ról beszél, a keresztnév említése is elengedhetetlen, nobless oblige. – Igen, igen, Michel Foucault-ról – felelte Tomás diplomatikusan, elfogadva a feddést. – Tudja, egy történelmi kutatást végzek éppen, és belefutottam, ne kérdezze, hogyan, Michel Foucault nevébe. Nem tudom, mit keresek pontosan, de van valami ebben a filozófusban, ami fontos lehet a kutatásom szempontjából. Mit tud róla mesélni nekem? A filozófiaprofesszor a levegőbe legyintett, mintha azt akarná jelezni, hogy annyi mindent tudna mesélni, hogy azt se tudja, hol kezdje. – Oh, Michel Foucault! – nosztalgikus tekintettel meredt a háborgó tengerre, de bár az óceánt nézte, valójában ifjúkora Sorbonne-ját látta maga előtt. Mélyet sóhajtott. – Michel Foucault volt a legnagyobb filozófus, Immanuel Kant után. Olvasta A tiszta ész kritikáját? – Sajnos nem. Saraiva felsóhajtott, mintha egy tudatlan emberrel beszélgetne. – Ez a legfigyelemreméltóbb filozófiai mű, mon cher – jelentette ki, tekintetét Tomásra szegezve. – A tiszta ész kritikájá ban Immanuel Kant kifejti, hogy az ember nem magát a valóságot érzékeli, nem a dolgok ontológiai valóságát, hanem csak a valóság megjelenéseit. A dolgok önmagában való természetét nem ismerjük, csak azt a módot, ahogyan észleljük őket, és ami a mi sajátságunk. Egy ember például más módon érzékeli a világot, mint a denevérek. Az emberek képeket érzékelnek, a denevérek ezzel szemben szonárvisszhangokat. Az emberek látják a színeket, a kutyák viszont fekete-fehérben látnak. Az emberek képeket észlelnek, a kígyók viszont hőmérsékletet. Egyik mód sem igazabb a többinél. Mindegyik más. Egyik sem észleli az önmagában vett valóságot, és mindegyik a valóság különböző megnyilvánulásait képes érzékelni. Platón híres hasonlatát felhasználva, Immanuel Kant azt mondja, hogy saját észlelésünk bilincseiben ülünk egy barlangban. A valóságnak csak az árnyait látjuk, sohasem a valóságot magát. – Tomás felé fordult. – Érti? Tomás tűnődve figyelte egy hullám fehér habját, ahogy elterült a part fehér homokján. Anélkül hogy levette volna a szemét a partról, bólintott egyet. – Igen. Saraiva egy darabig a körmeit nézegette, aztán folytatta a gondolatmenetét. – És ezért mondják azt a francia dekonstruktivisták, hogy a szövegen kívül nincs semmi. Ha a valóság a saját érzékelésünk korlátai miatt elérhetetlen, az azt jelenti, hogy voltaképpen mi magunk konstruáljuk a valóságról alkotott képünket. Ez a kép azonban nem kizárólag magából a valóságból ered, hanem a mi saját megismerési folyamatainkból is. – És ezt vallja Foucault is? – Michel Foucault-ra erősen hatott ez a felfedezés, igen – helyeselt a professzor, ismét hangsúlyozva a keresztnevet, finoman nyomatékosítva ezzel azt a követelményt, hogy ha egy ilyen nagy súlyú filozófusról beszél az ember, akkor mindig mondja ki a teljes nevét. – Észrevette, hogy valójában nem egy igazság létezik, hanem több különböző igazság.
Tomás grimaszolt. – Nem gondolja, hogy ez kissé erőltetett? Hogy lehet azt mondani, hogy nem létezik egy igazság? – Mon cher, ez logikusan következik mindabból, amit Immanuel Kant kitalált. Hiszen ha nem férünk hozzá a valósághoz, mert korlátolt megismerési mechanizmusaink által rekonstruáljuk, így hát elérhetetlen az észlelésünk számára, akkor az igazsághoz sem férünk hozzá. Érti? A való az igazság. Ha nem érjük el a valót, akkor az igazságot sem érjük el. – Tett egy kézmozdulatot. – Logikus. – Szóval nincs igazság, ugye? – Rákoppintott a bükkfa székre. – Ha azt mondom, hogy ez a szék fából van, akkor talán nem mondok igazat? – Az óceánra mutatott. – És ha azt mondom, hogy a tenger kék, akkor nem mondok igazat? Saraiva elmosolyodott: a beszélgetés elért az ő területére. – Ezt a problémát a fenomenológiai iskolának kellett megoldania A tiszta ész kritikája jegyében. Ehhez viszont újra kellett értelmezni az igazság szót. Edmund Husserl, a fenomenológia egyik atyja, ennek a kérdésnek szentelte a figyelmét, és megállapította, hogy az ítéleteknek nincs objektív értelmük, csupán szubjektív igazságuk van, ezért kettéválasztotta a dolgok konnexióját, azaz a nómeneket, és az igazságok konnexióját, azaz a fenoméneket. Vagyis az igazság nem az objektív dolog, bár kapcsolatban áll vele, hanem az önmagában való dolog szubjektív reprezentációja. Martin Heidegger folytatta ezt a gondolatot, és arra a következtetésre jutott, hogy az igazság a dolog hasonlósága az ismerethez, de egyben az ismeret hasonlósága is a dologhoz, hiszen az igazság lényege a lényeg igazsága. – Hm, nem tudom – szólalt meg Tomás tétován. – Nekem úgy tűnik, hogy ez az egész csak játék a szavakkal. – Nem, nem az – ellenkezett Saraiva hevesen. – Nézze csak meg a saját területét, a történelmet. A történelmi szövegek megemlítik a luzitán Viriato ellenállását a római hódításokkal szemben. De hát honnan tudhatom biztosan, hogy Viriato valóban létezett? Természetesen csakis a róla szóló szövegekből. De mi van, ha ezek a szövegek csak kitalációk? Maga aztán nálam is jobban tudja, hogy a történelmi szövegek nem magával a valósággal foglalkoznak, hanem a valóságról való beszámolókkal, és ezek a beszámolók lehetnek pontatlanok, vagy akár kitalációk is. Így aztán a történelmi diskurzusban nem létezik objektív valóság, csak szubjektív. Ahogy Karl Popper megjegyezte, nincsenek véglegesen igaz dolgok, csak véglegesen hamisak és átmenetileg igazak. – Ez mindenre érvényes – ismerte el Tomás. – Belátom, hogy a történelmi diskurzusra is igaz. Egyébként elég, ha elolvassuk Marrou, Ricoeur, Veyne, Collingwood vagy Gallie műveit, hogy megértsük: a történelmi diskurzusban nincsenek végleges igazságok, a történelem a múltban történt dolgok beszámolója a tanúk és a dokumentumok alapján, amelyek tévedhetnek, illetve a történész munkája alapján, aki szintén tévedhet. De ha kíváncsi a véleményemre, ez nem ad választ a kérdésemre. – A messzeségbe mutatott. – Látom, hogy ott a tenger, és látom, hogy kék. Hogy lehet erre azt mondani, hogy ez egy szubjektív igazság? – Csücsörített a szájával. – Tudomásom szerint az, hogy a tenger kék, egy objektív igazság. – Nos, történetesen nem az – felelte Saraiva a fejét csóválva. – Ha a színek fenoménját tanulmányozza, megállapíthatja, hogy voltaképpen illúzióról van szó. A tenger és az égbolt azért tűnik kéknek, mert a napfény éppen úgy esik a Földre. Ha viszont a horizonthoz közeli pontról jön a fény, akkor lehet, hogy éppen vöröses, ugyanis másképp oszlik el a napsugarak színskálája. Pedig az ég ugyanaz marad, csak a fénytörés változott meg a Nap megváltozott helyzete miatt. Ez azt mutatja, hogy a tenger nem kék, csak a mi szemünk észleli így – az érzékelés sajátosságai, valamint a fénytörés miatt. Alapjában véve ez a valóság problémája. Mivel tudom, hogy az érzékeim becsaphatnak, a gondolkodásom hamis következtetésekre juttathat, az emlékezetem megtréfálhat, nincs hozzáférésem magához a valósághoz, soha nem lehetek az objektív igazság birtokában, a végleges, végső igazság birtokában. Maga ránéz a tengerre, és azt látja, hogy kék, de ha egy kutya néz rá a tengerre, szürkének látja, mivel színvak. És egyikük sem magát a valóságot érzékeli, csak a valóság látványát. Egyikük sincs az objektív igazság birtokában, csak valami kevésbé egyértelműnek a birtokában vannak. – Széttárta a tenyerét, mintha valami értéket őrizgetett volna, amit csak most mutat meg. – A szubjektív igazságnak. Tomás a jobb kezével megdörzsölte a szemét. – Értem – mondta. – És itt lép be Foucault? – Michel Foucault ezt a gondolatmenetet követi – bólintott Saraiva. – Ő azt mutatta meg, hogy az igazságok annak a korszaknak az előfeltételezéseitől függnek, amelyben kihirdették őket. Történészi munkája során arra a következtetésre jutott, hogy tudás és hatalom olyan lényegi kapcsolatban áll egymással, hogy tudás-hatalommá változik, mintegy ugyanazon érem két oldalaként. Alapjában véve ennek a lényegi tengelynek a mentén fejtette ki egész munkásságát. – Tomás felé bökött a fejével. – Olvasott valamit Michel Foucault-tól? – Hát... – habozott Tomás, mert attól félt, hogy megsérti a beszélgetőtársát. – Nem – bökte ki végül. Saraiva atyai rosszallással csóválta a fejét. – Olvasson – tanácsolta. – De meséljen még róla. – Mit szeretne hallani, mon cher? Michel Foucault 1926-ban született. Miután fölfedezte Martin Heideggert, rátalált Friedrich Nietzschére és arra a gondolatra, hogy minden emberi tevékenységben központi szerepet játszik a hatalom. Ez a felismerés mélyen meghatározta a gondolkodását. Megállapította, hogy a hatalom áll minden mögött, és egész munkáját annak a küldetésnek szentelte, hogy kielemezze, miként gyakorolható a hatalom az ismereten keresztül, a tudást használva fel a társadalmi ellenőrzés felállítására. A híres tudás–hatalom szövetséget vizsgálta. – De hol van mindez leírva? – Ó, sok könyvben. A Les mots et les choses például azokat az előfeltételezéseket és előítéleteket elemzi, amelyek egy-egy korszak gondolkodását meghatározzák. A könyv címét nagyon parisien francia kiejtéssel mondta. Tomás jegyzetelt. – Várjon – mondta, miközben sietve írt. – Les mots et les choses, vagyis A szavak és a dolgok ugye? – Igen. Talán ez Michel Foucault legkantiánusabb szövege, amelyben a szavak a valóság megnyilvánulásai, a dolgok pedig maga a valóság. Ez a könyv valamiképpen hozzájárult az igazság abszolút fogalmának a megszüntetéséhez. Hiszen ha a gondolkodásunkat mindig meghatározzák a korszakunk előfeltételezései és előítéletei, akkor nem lehet eljutni az objektív igazságig. Az igazság tehát relatívvá válik, attól függően, hogy hogyan látjuk a dolgokat. – Ezt mondta Kant is. – Persze. Ezért tartják sokan Michel Foucault-t az új Immanuel Kantnak. – Nem inkább egy újabb követője? Hiszen végül is csak Kant nézeteit gondolta újra, nem? – Michel Foucault új kontextusba helyezte ezeket a gondolatokat – magyarázta Saraiva, aki biztosítani akarta, hogy kedvenc filozófusát senki ne tekintse egyszerű plagizátornak. – Elmesélek egy történetet, mon cher. Amikor meghívták a Collège de France-ra tanítani, megkérdezték, mi a címe a tantárgyának. Tudja, mit válaszolt? Tomás vállat vont. – Nem. – A gondolati rendszerek története. – Saraiva felkacagott. – Képzelem, milyen ostobán nézhettek rá. – Kacagása jóleső sóhajban végződött. –
Alapjában véve valóban erről volt szó, nem? A gondolati rendszerek történésze volt. Mellesleg ez jól látszik a következő művében, amelynek címe L’archéologie du savoir, vagyis A tudás archeológiája . Michel Foucault ebben úgy definiálta az igazságot, mint egy építményt, amely az egyes korszakok ismereteinek a terméke, és ezt a látásmódot más fogalmakra is kiterjesztette. Például az irodalmi művek szerzőinek fogalmára. Szerinte a szerző nem csupán az a valaki, aki megír egy könyvet, hanem egy több tényezőből, úgy mint a nyelvből, az aktuális irodalmi irányzatokból és más társadalmi és történelmi elemekből álló konstrukció. Vagyis a szerző voltaképpen nem más, mint a saját műveinek és körülményeinek a terméke. Tomás kétkedő grimaszt vágott, nem volt igazán meggyőzve. – De hát ez nyilvánvaló, nem? – kérdezte. – Mindannyian a termékei vagyunk mindannak, amit teszünk, és azoknak a körülményeknek, amelyek között tesszük. Mi ebben az újdonság? – Ismét a kontextus, mon cher. Azáltal, hogy ízekre szedi a fogalmat, dekonstruálja is. – Vagy úgy – kiáltott fel Tomás, mint aki végre megértette. Valójában azonban semmi rendkívülit vagy újat nem látott benne. De nem akart vitatkozni Saraivával, nem akarta lehűteni a lelkesedését. – És mi van még? A filozófiaprofesszor fél szemét Tomáson tartotta, a másikkal pedig a horizontot fürkészte, miközben hosszasan értekezett Foucault életművéről, részletesen taglalva legismertebb köteteinek tartalmát. Lelkes előadást tartott, amit a történész óvatossággal vegyes figyelemmel hallgatott. Figyelmesen azért, mert igyekezett elkapni a kutatása szempontjából fontos részleteket, óvatosan pedig azért, mert úgy vélte, hogy a dekonstruktivisták alaposan túlértékelik Foucault jelentőségét. – Ez minden – fejezte be Saraiva a hosszú előadást. – Két héttel azután, hogy leadta az Histoire de la sexualité harmadik kötetének kéziratát, Michel Foucault összeesett, és kórházba került. AIDS-es volt. 1984 nyarán halt meg. Tomás átfutotta a jegyzeteit, elejétől a végéig. – Hm – hümmögött elgondolkodva. – Nem találok semmi nyomot. – Miféle nyomot? – Hát, amin elindulhatnék. Meg kell fejtenem egy rejtvényt. – Michel Foucault-ról? Tomás szórakozottan dörzsölgette az arcát. – Igen – mondta. A tágas óceánra emelte a tekintetét. Késő délután volt már, jobbra, a felhők fátylán túl, egy vörösessárga golyó ereszkedett lefelé az égen: a Nap végre kiszabadult az eget borító szürke palást fogságából, és szikrázó csillogást bocsátott a tengerre. – Milyen rejtvény ez? Tomás tétován nézett Saraivára. Érdemes megmutatni neki a rejtvényt? Végül is mit veszíthet? Még az is lehet, hogy a filozófiaprofesszornak támad egy jó ötlete. Ismét lapozgatni kezdte a jegyzetfüzetét, és megtalálta a mondatot. Fölemelte a füzetet, és megmutatta Saraivának. – Látja? Saraiva odahajolt, és megnézte a mondatot. Különös kérdés jelent meg előtte: QUAL O ECO DE FOUCAULT PENDENTE A 545? – Ez meg mi a fene? – kérdezte Saraiva. – Mi a visszhangja Foucault-nak? – Tomásra nézett. – Miféle visszhang? – Én nem tudom. Maga mondja meg. A filozófiaprofesszor újra szemügyre vette a jegyzetfüzetbe írt mondatot. – Mon cher, fogalmam sincs, mi ez. Talán valaki, aki Michel Foucault-t visszhangozza? – Na, ez egy érdekes gondolat – vetette közbe Tomás tűnődve. Kissé izgatottan nézett Saraivára. – Tud róla, hogy valaki visszhangozta volna Foucault-t? – Esetleg Immanuel Kant. Bár, inkább Michel Foucault volt az, aki Immanuel Kantot visszhangozta, nem pedig fordítva. – És nem volt olyan, aki Foucault-t követte? – Michel Foucault-nak sok követője volt, mon cher. – És van köztük olyan, aki 545 felé hajlik vagy 545-től függ? – Erre nem tudok válaszolni, mert nem értem, hogy ez mit jelent. Mi az, hogy 545 felé hajlik? Mi ez az 545? Tomás nem vette le a szemét a beszélgetőpartneréről. – Egyáltalán nem hangzik ismerősen? Saraiva beharapta az alsó ajkát. – Egyáltalán nem, mon cher – mondta, a fejét csóválva. – Egy csöppet sem. Tomás színpadias mozdulattal becsukta a füzetét, és felsóhajtott. – A fenébe! – kiáltotta, és csalódottan rácsapott az asztalra. – Annyira reménykedtem benne, hogy találok valamit. – Körülnézett, aztán intett a pincérnek. – Elnézést. Kérem a számlát. Saraiva följegyezte magának a rejtélyes mondatot, és a kabátzsebébe tette a cetlit. – Figyelmesen elolvasom a könyveit – ígérte. – Hátha találok valamit. – Nagyon köszönöm. A pincér odaért hozzájuk, és megmutatta az összeget. Tomás fizetett, aztán fölálltak: ideje volt indulni. – Mit fog most tenni? – érdeklődött Saraiva. – Hazamegyek. – Úgy értem, a rejtvénnyel. – Ja, hát bemegyek egy könyvesboltba, és megveszem Foucault könyveit, hátha találok bennük valamit. A rejtvény kulcsa valószínűleg valami apró részletben rejlik. Kiléptek az étteremből, és a parkolóban elbúcsúztak egymástól. – Michel Foucault különös ember volt – mondta még Saraiva. – Hogyhogy? – Nagy filozófus volt, és jelentős történész. Azt mondta, hogy az objektív igazság elérhetetlen, hogy csak a szubjektív igazsághoz van hozzáférésünk, hogy az igazság relatív és attól függ, miként látjuk a dolgokat. Tudja, mit mondott egyszer a saját igazságkereső munkájáról? – Mit? – Hogy egész életében nem tett mást, csak fikciókat írt.
A tiltott gyümölcs élvezete lassan veszíteni kezdett erejéből. Tomás és Lena viszonya csaknem két hónap múltán belesimult a hétköznapokba. A vágy vihara, amely a zabolátlan eksztázis csúcsaira ragadta őket, annyi energiát emésztett fel és olyan gyorsasággal, hogy végül önmagát is felzabálta: a vihar elcsendesedett, a vad szél szellővé szelídült. Tomás már nem azzal a remegő vággyal, nem abban a lázas izgalomban sietett föl a Latino Coelho utcai ház lépcsőjén és jelent meg szeretője ajtajában, mint az első randevúik alkalmával. Lena még mindig meleg fogadtatásban részesítette, de már ő sem azzal a hévvel, mint eleinte. Elmúlt az újdonság izgalma mióta a találkák rendszeressé váltak. Az első alkalmakkor elég volt csak meglátniuk egymást, és máris egymásnak estek. Annyira túlcsordultak a vágytól, hogy alig bírták türtőztetni magukat, amikor egymáshoz értek, és amint tehették, máris átadták magukat a tomboló érzékeknek, és elégtek a részegítő lángokban. A szerelmi aktus után azonban Tomás olyan ürességet érzett, mintha kifacsarták volna belőle mindazt a sóvárgást, ami az imént még elvakította, a lány őrjítően izgató teste hirtelen közömbössé vált számára, és már nem is értette, mitől volt olyan farkaséhes pár pillanattal előbb. Kellemetlen zavar fészkelte be magát közéjük. Ezért egy idő után megtanultak uralkodni kezdeti izgatottságukon, és igyekeztek apró hétköznapi élményeket csempészni az együttléteikbe. Lena ezúttal fehér selyemruhában fogadta a tanárt. A ruha kissé átlátszó volt, és szokás szerint sejteni engedte a lány keményen duzzadó mellbimbóit és lágyan ívelő kebleit, amelyek olyan óriásiak voltak, hogy Tomást a látványtól elöntötte az állati vágy, és azonnal nekiesett a dús melleknek, de a lány gúnyos mosollyal eltolta magától. – Még ne, te kis mohó – hűtötte le. Végigvonult az előszobán, izgatóan riszálva a testét, közben hátranézett és huncutul elmosolyodott. – Nem lehet mindent egyszerre. Svédországban azt mondják, hogy az ígért csókra emlékszünk, a kapott csókokat viszont elfelejtjük. Kényelmesen elhelyezkedtek a kanapén, a fűtőtest mellett. Lena főzött egy hársfateát, és hagyományos svéd gyömbéres kekszet kínált mellé. Tomás belekortyolt a teába, és megkóstolta a kekszet is. – Ez finom – mondta elismerően, miután megízlelte a fűszeres, fanyar-édes süteményt. Lena belekukucskált a nejlonszatyorba. – Még mindig nálad van a Foucault? A tanár lehajolt, és elővett egy könyvet a szatyorból. – Nálam – felelte. – De már nem A szavak és a dolgok, hanem a Felügyelet és büntetés. Ez a Surveiller et punir brazil fordítása. Képzeld, Portugáliában még nem is jelent meg. – De brazilul is ugyanaz, nem? – Persze. – És a másik könyv milyen volt? Már kiolvastad? – Igen, de nem volt benne semmi. – Megvonta a vállát, s kinyitotta a nála lévő könyvet az első oldalon. – Meglátjuk, ez mit nyújt. Talán ez a közös nevező kettejük közt, ébredt rá Tomás. Persze a szexen kívül. Lehet, hogy nem egyezett az érdeklődésük, de ami a Toscanokutatást illeti, abban egy hullámhosszon voltak, és a lány e tekintetben is nagyon hasznosnak bizonyult: kérdéseket tett fel, beszállt a munkába, kérdezgette filozófia szakos évfolyamtársait, kereste a nyomokat, amelyek elvezethettek a rejtély megoldásához, sőt még esszéket is szerzett Foucault-ról, abban a reményben, hogy találnak bennük valami elejtett megjegyzést. A lány érdeklődése olyan méreteket öltött, hogy képes volt elolvasni A bolondság történeté t csak azért, hogy megtalálja benne az 545-ös számot, vagy bármilyen utalást az őket foglalkoztató rejtvénnyel kapcsolatban. – Minden bolond egymásnak testvére – jelentette ki, amikor felütötte a könyvet Tomás mellett. – Micsoda? – kérdezte a férfi, fölemelve tekintetét a Felügyelet és büntetésről. – Svéd mondás – felelte Lena. Fölemelte A bolondság történetét, és megismételte a közmondást. – Minden bolond egymásnak testvére. Tomás igyekezett belemerülni a könyvbe, de a koncentrálás nem tartott sokáig. Már az első oldalaktól rosszul lett, elsápadt, végül undorodva félbehagyta az olvasást: még soha nem olvasott ennyire durva, visszataszítóan brutális szöveget. – Mi az? – kérdezte Lena, akit meglepett ez a heves reakció. – Ez szörnyű – felelte a szemét forgatva. – Micsoda? – Ez a történet a könyv elején. – Milyen történet? – Lena kiegyenesedett, és ránézett a könyvre. – Meséld el. Tomás elnevette magát, és megrázta a fejét. – Nem tudom, tényleg akarod-e hallani... – Naná, hogy akarom – erősködött a lány, ellentmondást nem tűrően. – Na, meséld már! Tomás újra kinyitotta a könyvet, miközben le sem vette a szemét a szeretőjéről. – Én szóltam, utólag ne panaszkodj. – Lenézett a könyv első szavaira. – Ez egy dokumentum, amely leírja Robert Damiens-nak a nyilvános kivégzését Párizsban. Ő volt az, aki 1757-ben, Versailles-ban merényletet kísérelt meg XV. Lajos ellen. A kivégzést, melynek során az elítélt mellbimbóit, karjait, combjait és vádlijait kellett gyötörni, egy bizonyos Samson vezette hóhércsapat hajtotta végre. A jobb kezét, amely a bűnös fegyvert tartotta, kéntűzzel akarták égetni, a többi megkínzandó testrészét pedig olvasztott ólommal, forró olajjal, égő szurokkal, olvasztott viasz és kén elegyével kívánták gyötörni, hogy végül négy lóval felnégyeljék. Ez volt a terv. A kivégzéséről végül részletesen beszámolt Bouton rendőrbiztos, aki végignézte az egészet. – Ismét a lányra nézett. – Biztos vagy benne, hogy hallani akarod? – Nem – felelte Lena, és kivette a kezéből a könyvet. – Na! El kell olvasnom... – Majd utána elolvasod. A lány odahajolt a lejátszóhoz, és betett egy CD-t. Bono hangja megtöltötte a lakást a Joshua Tree dallamával, és érzéki hangulatot teremtett. Amikor végeztek a teával és a keksszel, Lena elpakolta a tálcát, és elkezdte kigombolni a ruháját, közölve, hogy most jön a desszert. Levetette fehér selyemruháját, és meztelenül Tomás fölé hajolt. Tejfehér bőre remegett az izgalomtól, égett a vágytól, mohón sóvárgott az érintésre. A tanár birtokba vette a nőt, és ott szeretkeztek, a kanapén, a fűtőtest mellett, miközben Michel Foucault ott hevert a földön, és talán fölfedte a titkot, amit Toscano annyira rejtegetett előlük. Amikor a tornádó kifulladt, mindketten elterültek a kanapén, kimerülten, kifacsartan. Lena lustán kinyújtotta a karjait, a könyökére támaszkodott, és Tomás fölé hajolt, a férfi ziháló mellkasára helyezve hatalmas melleit. – A feleségeddel nem szeretkezel, ugye? Tomás hirtelen magához tért a letargiából, ahova a bujaság tüzes hullámai taszították, és zavartan nézett a lányra.
– Nem – felelte, a fejét csóválva. Erre a kérdésre aztán nem számított. – Persze, hogy nem. A lány beletörődve felsóhajtott, és hátravetette magát a kanapén. Szőke haja szétterült a párnán, kék szeme a plafonra meredt. – Kénytelen leszek hinni neked. Az agyagcserepekben nagy fejű, finom szirmú virágok virítottak. Könnyűek, mint a pihe, a rózsaszín különböző árnyalataiban ragyogtak, és középen összeborultak, mint valami rongyos kagylók. Szép virágok voltak, érzékiek, buják. – Ez rózsa? – kérdezte Tomás, egy pohár whiskyvel a kezében. – Rózsának tűnik – felelte Constança. – De peónia. Már befejezték a vacsorát, és a nappaliban pihentek, kihasználva az alkalmat, amíg Margarida a szobájában pizsamába öltözött. – Soha nem hallottam róla – motyogta Tomás. – Milyen virág ez? – Paieón a görög istenek orvosa volt. A legenda szerint egy különleges virág magjával gyógyította meg Hádészt. Róla nevezték el ezt a virágot peóniának. Az idősebb Plinius azt állította, hogy a peónia húsz betegséget gyógyít, de ezt soha nem bizonyították. Mindenesetre a XVIII. században arra használták, hogy a gyermekeket megóvják az epilepsziától és a rémálmoktól, ezért aztán ez a virág a gyermekkorhoz köthető. Tomás a virágra meredt. – Esküdni mertem volna, hogy rózsa. – Bizonyos szempontból az is, hiszen a másik, ismert neve a bazsarózsa. – És ez mit jelképez? – A félénkséget. A kínai költők a bazsarózsához hasonlították a lányok szemérmes pirulását, és ezzel a szűziességhez kapcsolták ezt a virágot. Hirtelen betört a szobába Margarida hangja. – Anya, gye’e má’, mesélj nekem! Constança fáradtan nézett a férjére. – Most te jössz. Én mára bezártam a boltot. Tomás átment Margarida szobájába, és a tükör előtt találta a kislányt. Lefektette az ágyba, betakarta, fölé hajolt és megcsókolta rózsaszín arcocskáit, megsimogatta selymes haját, miközben lágyan duruzsolt neki. – Melyik mesét szeretnéd ma? – A Hamupipőkét. – Már megint? Nem akarnál inkább egy újat? – A Hamupipőkét aka’om. Az apa lekapcsolta a mennyezeti lámpát, és csak az éjjeliszekrény olvasólámpáját hagyta égve. A sárga fény kellően tompa volt ahhoz, hogy megteremtse a megfelelő hangulatot. Tomás leült az ágy szélére, megfogta a lánya kezét, és szinte suttogva kezdte el a mesét a lányról, aki előbb elvesztette az édesanyját, aztán az édesapját, és végül a gonosz mostohájával és annak két kényes lányával kellett élnie. Margarida tágra nyílt szemekkel feküdt egészen a báli jelenetig, amikor Hamupipőke megismerkedett a herceggel. A sorsdöntő találkozás úgy megnyugtatta, hogy engedett a fáradtságnak, lehunyta a szemét, és átadta magát apja suttogó szavai ritmusának meg a testét elárasztó kellemes gyengeségnek. Tomás újra megcsókolta a lányát, és eloltotta a lámpát. Szinte visszafojtott lélegzettel lépkedett ki a szobából, halkan, finoman becsukta az ajtót, és visszament a nappaliba. Constança a kanapén aludt, a vállára ejtett fejjel, miközben a tévében egy vetélkedő ment. Tomás az ölébe kapta és az ágyba vitte, levette róla a ruháját és a papucsát, lefektette és állig betakarta. Constança motyogott valami érthetetlent, aztán megfordult, és magához ölelte a párnáját. Tomás eloltotta a villanyt, és elindult a nappaliba. De megtorpant. Visszafordult az ajtóból, és mélyen alvó feleségére meredt. Odament hozzá, óvatosan, nehogy zajt csapjon, ránézett, aztán leült az ágy szélére. Csöndben figyelte, ahogy alszik. Lena kérdése még ott visszhangzott az elméjében, és most úgy felerősödött, mint még soha: A feleségeddel nem szeretkezel, ugye? Egy ideje már valóban nem szeretkezett a feleségével, a házasságtörő kapcsolata óta pedig egyszer sem. De miként garantálhatná, hogy nem is fog? Hogyan is ígérhetne ilyet? Ez a kérdés, így föltéve, egyszerre kiragadta abból az irreális álomból, amelyben lebegett, brutális erővel térítette magához, mintha jéghideg vízbe dugta volna a fejét, hogy keményen szembenézzen a valósággal. Mi vár rá ezután? Ha mindkét nővel szeretkezni fog, nem csak az egyiküket csapja majd be, hanem mindkettőt? Végül is milyen jövőt akar magának, a feleségének, a lányának, a szeretőjének? Milyen sors vár rájuk? Ő irányítja a sorsát, vagy a körülmények irányítják őt? Igazságban akar élni? De milyen igazságban? Nem azt mondta Saraiva, hogy az objektív igazság elérhetetlen? Lehet. Mindazonáltal mint ember mindig hozzáférhet egy másik igazsághoz, a szubjektív igazsághoz. A morális igazsághoz. A tisztességhez. Az pedig tény, hogy ő nem a morális igazságban élt. Illúzióban élt, kettősségben, hazugságban. Hazudott a feleségének, és hamarosan hazudna a szeretőjének is. De hát valóban ezt a jövőt szánja önmagának és annak a három nőnek, akikhez kötődik? Lena látszólag ártalmatlan kérdése egész gondolatláncolatot indított el Tomásban. Miféle furcsa históriát fedett föl a kaland, amibe keveredett? Voltaképpen mit jelent neki Lena? Puszta szexuális hőstettet? Felelőtlen ábrándozást? Kockázatos játékot, amelyben a rizikó csak ajzószerként hatott? Talán, gondolta, valami mást jelent. Egy kitérőt, kibúvót, útkeresést. Menekülést. Igen, bólintott, mint aki megtalálta a megfelelő szót, azt, amelyik a legjobban ráillik az őt gyötrő küzdelemre. Menekülés. Ki tudja, Lena talán fontosabb dolgot is kínált, mint a szex kémiája: a menekülés kémiáját. A menekülést önmaga elől, a felesége fáradtsága elől, Margarida problémái elől, a pénzhiány okozta gondok elől, az életből való kiábrándulás elől. Lena volt a menedék, a kibúvó, a vészkijárat. Ábránd. Egy olyan ábránd, amely napról napra veszített a varázsából, egy illúzió, amely már nem ragyogott olyan fényesen, egy szeszély, amelyből kifogyott csaknem minden csillogás. Mi maradt hát belőle? Megadta magát a svéd szőkeség bájainak, hogy kiszabaduljon a gondok bonyolult hálójából. Az illúzió működött egy ideig. De most látta, hogy a problémák soha nem szűntek meg teljesen, csak elhalványultak a Lenával való mámorító viszony fényében. Úgy érezte magát, mint egy nyúl az út közepén, akit odaláncol egy autó fényszórója, és csak áll meredten, mert elvarázsolja a vakító ragyogás, és megfeledkezik róla, hogy a fényár mögött egy hatalmas tömeg közeleg megállíthatatlanul, és hamarosan agyonlapítja az aszfalton. Szóval ez az a szörnyűséges sors, ami rá is vár. Vagy képes a fényszórók ragyogása mögé látni? Ránézett Constançára. A nő magához szorított párnával aludt, ártatlan volt és törékeny, fürtjei gyűrűket rajzoltak a párnára és a lepedőre. Felsóhajtott és megsimogatta Constança fürtjeit, szórakozottan eljátszott velük. Érezte a nő lélegzését, és csodálta azt a lelki erőt, amellyel képes szembeszállni azokkal a problémákkal, amelyek előtt ő összeesik. Végigsimította az arcát, érezte meleg, bársonyos bőrét, és elképzelte, hogy két jegy van a kezében, az egyik a maradásra szól, a másik az elutazásra, és most meg kell hoznia a döntést. Körülnézett, mintha az emlékezetébe akarná vésni a szoba árnyait, a felesége halk és nyugodt lélegzését, a Chanel no. 5 finom illatát, amely a levegőben lebegett. Miközben
gyengéden cirógatta Constança békés arcát, egyszer csak mély lélegzetet vett, és abban a pillanatban gondolatainak végéhez ért. Meghozta a döntést. A siető tömeg ideges nyüzsgése mindig nagyon zavarta, amikor a belvárosba kellett mennie. Körözött egy darabig az Alecrim utcán, hogy parkolóhelyet találjon, és végül a Luís de Camőes téren hagyta az autóját. Lesétált egészen a Garrett utcáig, kerülgetve a sok gyalogost, akik a Bairro Alto és a Baixa közötti szakaszon tülekedtek. A szépen kikövezett sarok után végre rátért a széles Garrett sétányra. Az utca tágas volt, mégis folyton kerülgetni kellett a sok asztalt és széket, amelyek henyélő vendégekkel voltak tele. A leghíresebb közülük Fernando Pessoa, akinek itt bronzból van a teste, akárcsak a kalapja, kerek szemüvege és keresztbe tett lába. Tomás körülnézett, hátha megpillantja valahol Lena aranyló szőkeségét, de a lány nem volt ott. Belépett hát a régi Lisszabon irodalmi életének egyik kitüntetett kávéházába, A Brasileira kávéházba. Ahogy belépett, mintha az időben is ugrott volna egy nagyot, egészen a ’20-as évekig. A Brasileira tágas belső tere a szecesszió jegyében készült, és igazi békebeli kávéház volt. Balra az egész falat aranykeretes tükrök borították, amelyek hatására megduplázódott a helyiség valódi tágassága. Az asztalok a tükrök mentén sorakoztak, míg az egész jobb oldalt egy art nouveau stílusú, hosszú pult foglalta el, mögötte, a falon számtalan boros, pálinkás, whiskys , brandys és likőrös üveg kápráztatta el a szemet. A terem végében egy római számozású, antik óra mutatta, hogy tizenegy óra van. Tomás talált egy helyet egy félig foglalt asztalnál, és leült, jobb vállát a tükörnek támasztva, de tekintetével a bejáratot fürkészve. Rendelt egy pastel de natát és egy jázminteát. Miközben várt, bele-belelesett a mellette ülő férfi újságjába. A férfi a sportújságot olvasta, és volt benne egy kétoldalas interjú a Benfica kegyetlen kapitányával, tele a rendszer elleni vádakkal és fantasztikus szerződtetésekről szóló hírekkel, amelyeket nem akart kifizetni. Futólag megfigyelte asztaltársát is, aki valószínűleg nyugdíjas lehetett és bizonyára benficás. Megjelent a pincér, sietősen és idegesen, mint akinek rengeteg dolga van és nem elég hozzá a két keze. A tálcáról szép sorban az asztalra helyezett egy kis fémkannát, egy csészét, egy kistányért, rajta a süteménnyel, két adag cukrot és egy adag fahéjat meg a számlát. Tomás fizetett, a pincér pedig rövid biccentés után elsietett. Miközben várt, elővette a telefonját, és felhívta Nelson Moliartit. Az amerikai álmos hangon szólt bele a telefonba, egyértelmű volt, hogy a csöngésre ébredt. A szokásos udvariaskodás után Tomás közölte, hogy el kell utaznia néhány helyre, mert a kutatás olyan irányba mutat, aminek alaposan utána szeretne járni. Nelsont érdekelte, milyen irányba mutat a nyomozás, de Tomás nem árult el részleteket, arra hivatkozva, hogy még semmi biztosat nem tud, csak a sötétben tapogatózik. Az amerikai egy darabig még erősködött, de végül beleegyezését adta és rendelkezésére bocsátotta a küldetés végrehajtásához szükséges anyagi fedezetet, elvégre az alapítvány bízta meg a portugált a kutatással. Miután ilyeténképpen zöld utat kapott, Tomás felhívta az utazási irodát, és lefoglalta a megfelelő járatokat és szállásokat. Akkor vette észre, hogy Lena belépett a kávéházba, amikor minden fej egy irányba fordult, mintha a hadseregben lennének, és valami néma parancsnak engedelmeskednének. A lány testhezálló fekete ruhát viselt, ami térdig se ért, karcsú derekára feltűnő sárga szalag hívta fel a figyelmet, hosszú lábait pedig nagyon finom sötétszürke nejlonharisnya fedte. Szokás szerint magas sarkú, ezúttal csillogó fekete cipővel emelte ki ívelt vonalait. Hatalmas divatszatyrokat tartott a kezében, amelyeket letett a szék lábához, miközben áthajolt az asztal fölött, hogy megcsókolja Tomást. – Hej – üdvözölte. – Bocsánat a késésért, csak vásároltam. – Semmi baj. Tomás tudta, hogy Lisszabon belvárosa, a Chiado sok nő számára jelent kísértést, márkás üzleteivel és butikjaival, amelyek az egész környéken nyitva állnak, odavonzva a vásárlókat és felpezsdítve az óváros kanyargós, macskaköves utcáit. – Huh! – tört ki a lányból, miközben hátradobta hosszú, szőke haját. – De elfáradtam, pedig még csak most kezdődött a nap. – Sokat vásároltál? Lena lehajolt, és megfogta az egyik széknek támasztott szatyrot. – Vettem ezt-azt – felelte. Kinyitotta a szatyrot, és előhúzott belőle egy piros csipkés melltartót. – Tetszik? A benficás nyugdíjas kilesett az újságja mögül, és feltűnően mustrálgatta a svéd szépséget. Lena viszonozta a pillantását, mintha zavarba akarná hozni, amiért beleüti az orrát más dolgába, mire a férfi vállat vont és visszabújt az olvasnivalója mögé. – Szóval egész délelőtt vásárolgattál? – Igen. És voltam annál a régi felvonónál is, ami ott van a Rua do Ourón. – A Santa Justa liftnél? – Igen. Jártál már ott? – Még soha. – Hát igen – mosolyodott el a lány. – A külföldi szeme messzebbre ellát, mint a helybélieké. – Ez igaz – bólogatott Tomás. A fehér egyenruhás pincér odalépett hozzájuk, és kérdőn nézett a vendégekre. – Kérsz valamit? – kérdezte Tomás. – Nem, már ettem. A tanár egy fejcsóválással jelzett a pincérnek, aki máris eltűnt a folyosón, amely zsúfolásig tele volt emberekkel: nagy volt a sürgés-forgás, nem volt vesztegetni való idő. Tomás fogta a csészéjét, és ivott egy kortyot. – Ez a tea valóságos csoda. Lena az asztal fölé hajolt, és Tomás tekintetét kereste. – Mi van veled? – kérdezte, némi nyugtalansággal a kék szemeiben. – Két napja nem láttalak, és olyan titokzatos vagy, mint aki a Holdon jár. Mi a baj? – Semmi. – Az a rohadt rejtvény zavar ennyire, mi? – Nem. – Akkor? A férfi gondterhelten simította végig a haját. Idegesen forgatta a fejét, végignézett a kávézón, aztán megállapodott a tekintete a lányon. – Tudod, azt hiszem, nem voltam veled őszinte. Lena ijedten húzta fel a szemöldökét. – Nem? Hogyhogy? – Egyik nap megkérdezted, hogy szoktam-e szeretkezni a feleségemmel...
– És szoktál? – Nem, azóta, hogy megismertelek, nem szeretkeztem vele. De, hogy őszinte legyek, nem tudom garantálni, hogy soha nem is fogok. A lány arca hirtelen megkeményedett. – És? – Együtt élünk, egy lakásban, házasok vagyunk, előbb-utóbb biztos történik valami. És akkor mindkettőtöket megcsallak majd, nem? A lány körülnézett a kávéházban, hirtelen nagyon érdekelték a képek, de néhány pillanatnyi elkalandozás után ismét Tomásra szegezte a szemét. – Engem nem zavar. A tanárnak tátva maradt a szája, bambán meredt rá. – Nem zavar? – Nem, nem zavar. Nekem nem gond. – De hát... – habogott Tomás zavartan. – Neked nem lenne baj, ha veled is szeretkeznék, meg a feleségemmel is? – Nem – ismételte a lány, és megcsóválta a fejét, hogy megerősítse a szavait. – Nekem egyáltalán nem gond. Tomás döbbenten, szinte kábultan dőlt hátra a székén. Igazából azt sem tudta, mit mondjon, olyan váratlanul érte ez a válasz. Soha nem gondolta volna, hogy van olyan nő, aki ilyen könnyedén kijelenti, hogy nem bánja, ha gyakorlatilag egy hárem tagja lesz. – Hát, nem tudom, mit szólna a feleségem... – Ő nyilván soha nem egyezne bele. – Hát igen. – Úgyhogy ne is mondd el neki, hm? A tanár ismét idegesen a hajába túrt. – Nos... ööö... ez a másik probléma. Arról van szó, hogy nem tudok így élni... – Hogy nem tudsz így élni? De hiszen már majdnem két hónapja élsz két nővel, és eddig még soha nem láttam, hogy gyötrődnél emiatt! Mi ütött beléd? – Pontosan. Kétségeim támadtak afelől, amit művelünk. Most Lena szája maradt tátva a döbbenettől. – Kétségeid? De hát milyen kétségeid? Megőrültél, vagy mi? Van egy családod otthon, aki nem tud semmiről. Van egy szeretőd, aki, elnézést a szerénytelenségért, de minden pasi vágya, és semmi terhet nem jelent neked. Ráadásul még az sem zavarja, ha megtartod a nyugodt kis családi életedet. Akkor meg mi a bajod? Hol van itt a kétség? – Az a probléma, Lena, hogy nem tudom, akarom-e ezt az életet. A lány elkerekedett szemekkel bámult rá, és még jobban tátva maradt a szája. – Nem tudod, hogy... – Összehúzta a szemöldökét, hogy jobban átgondolja a dolgot. – Tomás, miről van szó igazából? – Arról, hogy nem akarom így folytatni. – Akkor mit akarsz? – Be akarom fejezni. Lena leejtette a vállát, és kábán hátrahanyatlott a széken. Még mindig tátva volt a szája, a szemében hitetlenkedő kifejezés ült, és úgy nézett Tomásra, mintha egy őrülttel ülne szemben. – Szakítani akarsz? – kérdezte végül, szinte szótagolva a szavakat. A tanár bólintott. – Igen. Bocsánat. – De hát hülye vagy? Most mondtam, hogy nem zavar, ha a feleségeddel is együtt vagy, és nem kell problémáznod, erre te szakítani akarsz? Miért? – Mert nem érzem jól magam ebben a helyzetben. – De miért? – Mert hazugságban élek, és igaz ember akarok lenni. – Na tessék! – kiáltott fel a lány. – Az igazság köpönyege sokszor hazugságokból van összetoldva. – Ne gyere már megint a szólásaiddal. Lena az asztal fölé hajolt, és megszorította a férfi kezét. – Mondd meg, mit tegyek, hogy jobban érezd magad? Több szabadságot akarsz? Több szexet? Vagy mit? Tomást megdöbbentette, mennyire ragaszkodik a lány a kapcsolatukhoz. Azt hitte, hogy ha szakít vele, azonnal fölpattan és kiviharzik a kávéházból, és ezzel le is zárhatja az ügyet. De nem ez történt. – Tudod, Lena, én képtelen vagyok egyszerre két nővel lenni. Nem tudok, és kész. Becstelennek érzem magam. Én a tiszta helyzeteket szeretem, az egyértelmű, világos helyzeteket, és amiben most élek, az minden, csak nem ilyen. Nagyon kedvellek, de a családomat is szeretem, a feleségem és a lányom nagyon fontos nekem. Amikor néhány napja föltetted azt a kérdést, hogy szoktam-e szeretkezni a feleségemmel, valami átkapcsolódott bennem, nem tudom elmagyarázni. Az egyik pillanatban még elkápráztattál, a másikban meg, miután föltetted ezt a kérdést, hirtelen magamba zuhantam, és elkezdtem töprengeni a kapcsolatunkon. Mintha véletlenül megnyomtál volna egy kapcsolót, és meggyulladt volna a fény, és hirtelen elkezdenék mindent tisztán látni, ahol addig csak a sötétben tapogatóztam. Ez a fény ráébresztett a valóságra, és egy sor kérdésre, amit elkezdtem föltenni magamnak. Végül a lelkiismeretemnek szegeztem néhány valóban alapvető kérdést. – Milyen kérdéseket? – Mit tudom én. – Körülnézett, mintha a kávézó valamelyik pontján választ találna a lány kérdésére. – Például fölteszem magamnak a kérdést, hogy melyek azok az okok, amelyek ahhoz vezettek, hogy veszélybe sodorjam a családi életemet. Mi vezetett idáig? Miért csinálom ezt? Valóban megéri? Hiszen az életemben meglévő problémákkal szembe kell néznem, nem menekülhetek el előlük. Ezért gondolom úgy, hogy először is meg kell oldanom a problémáimat, az életemet. Kell adnom egy második esélyt a házasságomnak, ezzel tartozom a feleségemnek és a kislányomnak. És ha sikerül, az csodás. Ha nem sikerül, akkor másképp kell újrakezdenem. De amit most csinálok, hogy mindkettőtöket megcsallak, az nem helyes és nem tisztességes. Ez így nem. – Vagyis elhagysz. Így van? – Nem érdemes túldramatizálni. Házas ember vagyok, és gondoskodnom kell a családomról. Te egy fiatal lány vagy, aki szabad és gyönyörű. Te magad mondtad, hogy elég, ha fölemeled a kisujjad, és máris megkapsz bárkit, akit akarsz. Úgyhogy ne bonyolítsuk túl az ügyet. Mindenki menjen a maga útjára, és maradjunk barátok. A lány kedvetlenül csóválta a fejét.
– Nem hiszek a fülemnek. Tomás ránézett, és arra gondolt, hogy mostantól már csak ismételgetné magát. Meghozta a döntést, és elmondta, amit akart. Egy pillanatnyi várakozás után fölállt az asztaltól és kezet nyújtott a lánynak. Lena ránézett a feléje nyújtott kézre, még mindig döbbenten és letaglózva, és nem viszonozta az üdvözlést. Tomás ügyetlenül visszahúzta hát, és elindult a kijárat felé. – Találkozunk az egyetemen – mondta búcsúzásképpen. Lena követte a tekintetével. – Amelyik kakas reggel kukorékol – sziszegte a fogai között –, délután a sólyom csőrében végzi. De Tomás már kilépett A Brasileirából, és elindult a Garrett utcán a Luís de Camőes tér felé.
A Földközi-tenger kristálytisztán ragyogott a reggeli napsütésben. A Porto Antico régi világítótornya az öböl kék tükre és a part mellett lehorgonyzott fehér vitorlások fölé magaslott. A Lanterna szilárdan állt az öböl bejáratánál, mint az idő őrszeme, akinek az a küldetése, hogy őrködjön a Ligur-tenger eme tetszetős csücske fölött. A partot az Appenninek meredek lejtői övezték, a hegy lába mentén elterülő kis házakat oltalmazva. A taxi bevetette magát az óváros labirintusába, Genova szűk és forgalmas utcáin kanyarogva. – La Piazza Acquaverde – jelentette be a szószátyár sofőr, amikor a térhez értek. Széles kézmozdulattal jelezte, hogy a közepén magasodó óriási szobor, melynek tetején egy férfialak áll, igen fontos. – Questo è Cristoforo Colombo. A dugó megállásra kényszerítette az autót. Tomás kinézett az ablakon, és megpillantotta a magasban Kolumbuszt: hosszú haja lobogott a szélben, rövid spanyol tabardót viselt, felette hosszú, nyitott köpenyt, a bal keze egy horgonyon pihent, a jobb pedig egy térdeplő bennszülött lány vállán. Kissé lejjebb, a sarkokon négy másik alak ült kis talapzatokon, közöttük pedig domborművek ábrázolták a tengerész életének egyes jeleneteit. Az emlékmű alapzatán, a kőnek támasztott virágkoszorúk között felirat állt: A Cristoforo Colombo, La Patria. Újraindult a forgalom, és a taxi is nekilódult az autók áradatában. A sofőr, aki Mateo néven mutatkozott be, calabriai volt, és hebehurgya olaszsággal részletesen elmesélte egész hányatott életét. A szavak eme zűrzavaros kavalkádjában, amit sűrű köpködések és heves kézmozdulatok kísértek, Tomás elkapott ezt-azt, például hogy a sofőr elvált, és van neki „due bambini”, valamint hogy társat keres, aki mellette fekszik majd a franciaágyon és aki megfőzi neki a spaghettit. – Il Palazzo Ducale – közölte Mateo pár másodperc múlva, félbeszakítva saját mondatát, amelyben a vörösbor gyógyhatásait ecsetelte, és rámutatott egy szép, régi épületre a Piazza Matteottin. – Le piace? – Si – bólintott Tomás közömbös arccal, és csak azért helyeselt, hogy a kedvében járjon. A taxisofőr ezen felbuzdulva belelendült a beszédbe, és szinte szünet nélkül ömlengett az olasz borok csodálatos tulajdonságairól és egy általa kedvelt „tratttoriá”-ról, amely valahol a Piazza Campettón van, amit már elhagytak, valamint kigúnyolta azokat, akik csak „piatti vegetari”-t esznek. A taxi befordult a Salita Pollaiuolira, aztán balra kanyarodott a Vico Tre Re Magira, és végül, Tomás nagy megkönnyebbülésére, megérkeztek végre a Piazza Dantéra. – Eccoti qua! – hirdette ki Mateo színpadiasan, amikor megállt a zöld lámpa előtt. A továbbhaladni akaró autók vad dudálása arra kényszerítette Tomást, hogy gyorsan fizessen. Így legalább megszabadulhatott a pokoli taxitól, mert bár mindig is csodálta az olaszok nyitottságát, ez a sofőr jócskán túlzásba vitte a barátkozást. Eredetileg azt tervezte, hogy csak megnézi a Piazza Dante nevezetességeit, és továbbutazik a taxival, de az olasz sofőr végeérhetetlen ömlengése végül arra késztette, hogy gyorsan megváltoztassa a tervét, és az átutazásból megállás legyen. Két félhenger alakú, gótikus stílusban épült, híddal összekötött kőtorony határozta meg a tér arculatát. Ez volt a Porta Soprana, az óváros keleti kapuja. A középkori tornyok tetején, a kőcsipkék között két fehér zászló lobogott, a közepükön egy-egy piros Szent György-kereszttel: ez a város lobogója. A középkorban a Porta Soprana Genova védőfalának része volt, a francia forradalom idején itt tartották a guillotine-t, a hóhér az egyik torony tetején élt. A börtöntorony leghíresebb foglya, a velencei Marco Polo volt, aki évszázadokkal korábban raboskodott itt, a korculai csata után. Lent, a két torony között húzódó híd alatt, egy magas, ovális kapu vezetett a parkba, amelynek fő látványossága a régi Szent András-kolostor kerengéjőnek lenyűgöző romja volt, de Tomás figyelme mégsem erre irányult, hanem egy másik pontra, a közvetlen szomszédságában. A Porta Soprana mellett, a burjánzó lombok közt állt egy borostyánnal befutott, durva kőhomlokzatú, csaknem romos ház, nagy kapuval a földszinten, és két kis ablakkal az emeleten. Tomás közelebb ment és szemügyre vette. Egy tábla hirdette, hogy a romok nem látogathatóak a közönség számára, egy másik táblán pedig ez állt:
Nessuna casa há nome più degno di questa. Qui nell’abitazione paterna, Cristoforo Colombo trascorse l’infanzia e la prima giovinezza. Ez volt tehát a valamikori Vico Diritto di Ponticello harminchetes számú háza, ahol egy régi számlakönyv és egy másik, a Vatikáni Apostoli Könyvtárban őrzött dokumentum tanúsága szerint 1455 és 1470 között Dominicus Columbus élt a családjával, köztük Bartholomeus, Jacobus és Christofforus nevű fiaival. Vagyis ebben a házban töltötte ifjúkorát Kolumbusz Kristóf. Megállt egy busz a járda mellett, és kiözönlött belőle egy csapat japán turista. A látogatók odaszaladtak a romos házhoz, és máris kattogtatták a fényképezőgépeiket. – Non mi piace questo – jegyezte meg egy olasz Tomásnak, cinkos pillantással, fejével a fényképezés elsőbbségéért küzdő, tolongó turisták felé bökve. – Mi scusi – mentegetőzött Tomás. – Non parlo italiano. Parla lei inglese? – Oh, elnézést – mondta az olasz, most már angolul. – Maga amerikai? – Nem, portugál vagyok. Az olasz döbbent arcot vágott. – Portugál? – Igen. Mit mondott az előbb? – Ööhh... semmit, semmit. – Na, mondja. A férfi tétovázott. – Azt, hogy... nem szeretem, hogy így becsapjuk a turistákat. – Hogyhogy becsapják? Az olasz körülnézett, lehalkította a hangját, és mintha összeesküvést szőne, megszólalt: – Tudja, ez a ház igazán varázslatos és nagyon kedves. De Kolumbusz valószínűleg soha nem élt itt. – Valóban? – Turistalátványosság, semmi más – mondta bizalmasan. – A ház Kolumbusz korából való, efelől semmi kétség, de semmi nem bizonyítja, hogy valóban ez az a ház, amelyik a dokumentumokban szerepel. Csak annyit lehet tudni, hogy Domenico Colombo, Cristoforo apja, bérbe adott a szerzeteseknek egy házat a Porta Soprana mellett. De abban az időszakban sok ház állt itt, és nem lehet tudni, melyik volt az a bizonyos ház. Ezt a
házat találomra választották ki, de éppúgy választhatták volna bármelyik másikat is a környékről. – Vagyis merő csalás az egész. A férfi legyintett egyet a levegőbe és a száját csücsörítve azt felelte: – Mondjuk inkább úgy, hogy megkönnyítették a dolgokat a turizmus kedvéért, illetve azért is, hogy megerősítsék azt a feltételezést, mely szerint Kolumbusz Genovából származott. – Fölemelte a mutatóujját, és komoly arcot vágott, mint aki figyelmeztet valamire. – Ami mellesleg igaz is. Cristoforo Colombo genovai volt, ezt tudományosan és minden kétséget kizáróan alátámasztották. Tomás elmosolyodott. Nagyon csodálkozott volna, ha egyszer olyan genovaival hozza össze a sors, aki az ellenkezőjét állítja. – Igen – helyeselt. – No de a ház? Az olasz lehajtotta a fejét, mintha megadná magát. – Az valószínűtlen, hogy Kolumbusz valóban itt lakott... Élénk volt a forgalom, és Tomás taxit akart fogni, de nem talált egyet sem, amelyik üres lett volna. Gyalog indult hát el a Piazza Matteotti felé, abban a reményben, hogy valahol majd fel tud szállni valamilyen járműre, amely elviszi a levéltárba, és nekivágott a Via di Porta Sopranának. Útközben megéhezett, és minden keresgélés nélkül betért egy étterembe, melynek a helyzethez illő neve volt: La Cantina di Colombo. Mivel úgyis az alapítvány fizetett neki mindent, nem fogta vissza magát. Előételként ligúriai nyúlragut fogyasztott pappardelle tésztával, aztán grillezett marhahúscsíkokat modénai balzsamecetes öntettel, végül álmai desszertjével, egy rumos csokoládéval koronázta meg a lakomát. Liguriai vörösbort ivott, amihez még egy finom sajttálat is rendelt lekvárral, amit úgy hívtak, hogy misto formaggi con confetture. A délutánt a genovai Állami Levéltár Kolumbusz olvasótermében töltötte, a pompás Palazzetto Criminale épületében, a Via Tommaso Reggión. Itt volt az Archivio dei Banco di San Giorgio és az Archivio Notarile, amelyeket Tomás türelmesen elolvasott. Órákig nézte a mikrofilmeket és lapozgatta Genova és Savona 1429 és 1494 közötti 188 dokumentumának egy részét, illetve néhány későbbit is, rengeteget jegyzetelve. Délután fél hatkor a levéltár alkalmazottai közölték vele, hogy szeretnének zárni, így hát kénytelen volt megszakítani a munkáját. Estefelé a Piazza delle Erbén sétálgatott, ahol benézett egy könyvesboltba, ahol régi kéziratokat árultak, és ivott egy sört a Berto Barban. Aztán meglátogatta a Porto Antico közelében lévő üzleteket, és benézett néhány kisvendéglőbe, kóstolgatva a világ ízeit, például evett thaiföldi illatos rizst, ivott egy pohár görög ouzót és megkóstolta a marrokói couscoust. Késő este, miután visszatért a Hotel Bristol Palace-ba, felhívta Constançát, aki elpanaszolta, hogy aggódik a lányuk fejlesztő tanítója miatt, és hogy még mindig nem találtak megoldást a problémára. Aztán Margarida ragadta magához a kagylót, és megígértette az apjával, hogy hoz neki ajándékba egy „sí’ó babát”. Másnap reggel Tomás ismét a levéltár Kolumbusz termében találta magát. Ezúttal két vaskos kötetre koncentrált, mindkettőnek Colombo volt a címe, és 1932-ben adták ki őket. Az egyik olasz nyelven íródott, a másik pedig ugyanazt a szöveget tartalmazta angolul és németül, voltak bennük fakszimile dokumentumok, és a Genovai Iskola döntő műveinek számítottak, vagyis annak a munkának az összegzésének, amelyet Gerolamo Bordoni kezdett el 1614-ben, és amely a csúcspontját 1904-ben érte el, az Assereto-dokumentum nyilvánosságra kerülésével. Tomás rengeteget jegyzetelt, és a fontosabb szövegeket le is fénymásolta. Aztán rátért a Nuova Raccolta Colombianára, végül délután négy körül úgy döntött, hogy végzett a munkával, és visszaadta a két nagy kötetet. Több dolga nem akadt itt, így hát útra kelt, hogy egy másik városban egy másik levéltárat látogasson meg. A hatalmas mór torony, amely olyan meredeken hasított bele a sötétkék égboltba, mint egy sziklaszirt, oltalmazó árnyékot vetett a tágas Plaza Virgen de los Reyesen sorakozó lovas hintókra. Tomás nekidőlt a Calle Mateos Gago egyik narancsfájának, és a La Giralda tornyán álló bronzalakot figyelte, amely nemcsak a katedrális, hanem az egész Santa Cruz, azaz a Guadalquivir folyó bal partján lévő zsidó negyed fölé magasodott. Festői része volt ez a városnak, tele kis utcácskákkal és színes udvarokkal, rácsos ablakokkal és zuhatagos, jázminos, csodatölcséres vidám kertekkel, miközben az impozáns épületek a régi idők Amerikából érkező gazdagságát idézték. Most érkezett Sevillába, és már nagyon éhes volt. Fogta a kis bőröndjét, és belépett a közeli étterembe, amit Bar Giraldának hívtak. Odabent a termeket mór stílusú boltívek és arabeszkek díszítették. Leült egy asztalhoz, és kérte az étlapot. – Ez régen unos mór baños volt, señor – magyarázta a pincér, egy fekete bajuszos, borostás arcú, sovány férfi, aki igyekezett portunyolul beszélni. A tekintetével az étlapra bökött, és végül mégis anyanyelvén, spanyolul folytatta. – Que quiere comer usted? Tomás becsukta a menüt. Semmi nem tetszett neki. – Mit ajánl? – Le gusta tapas? – Nem rossz ötlet. Azt kérek. – Bueno. Con xerez? – Nem lenne jobb vörösborral? – Xerez es mejor con las tapas, señor. – Akkor legyen azzal. Tíz perc múlva megtelt az asztal kis tányérokkal és egy pohár amontillado sherryvel, egy friss, aranylón csillogó fino száraz fehérborral. A pincér elmagyarázta neki, hogy éppen az ételek és az ital összhangja adja ennek az andalúziai fogásnak az egyedi jellegét. A legenda szerint az egész azzal kezdődött, hogy a régi szokás szerint a sherrys poharat mindig befedték egy csészealjjal. Innen a név is: tapas. Idővel került ez-az erre a kistányérra: olajbogyó, egy kis sajt, aztán egyre több falatka. Mire az andalúzok észbe kaptak, már az ízek és a színek egész kavalkádja sorakozott a csészealjon, ahogy most a portugál vendég is tapasztalhatta. Tomás félóráig csipegetett, és egytől egyig elfogyasztott minden falatot. Nem kétséges, gondolta, miközben az asztali kavalkádban gyönyörködött és sorra kóstolt mindent, hogy az egyik legjobb dolog a világon az utazás, főleg, ha más állja a cechet. Az ember kiszakad a hétköznapokból, sétál, új dolgokat fedez föl, az élet legjobb ízeivel találkozik. Mi lehet ennél kellemesebb? Kényelmesen elüldögélt a Bar Giraldában és élvezte a fehérboros, olívaolajos, citromleves, petrezselymes, hagymás szószba mártott kagylót. De nagyon ízlett neki a piros paprikás, ecetes szószos languszta és garnéla, valamint a marinált zöldséges, főtt tojásos, garnélás, olajbogyós étel is. Befejezésül elmajszolt néhány cukorral borított churrost, és mivel még sok munka állt előtte, megivott egy jó erős kolumbiai kávét. Ebéd után kiment az utcára, és végigsétált az impozáns Plaza Virgen de los Reyesen. Itt mintha megállt volna az élet, az emberek lustán, ráérősen lépkedtek, nem siettek sehova. Elment egy kolostor mellett, aztán megcsodálta a tér másik oldalán a érseki palotát, majd megkerülte a katedrálist, befordult a Plaza del Triunfo sarkán, ahol egy barokk oszlop Szűz Mária alakjával arra emlékeztetett, hogy Sevilla túlélte a földrengést, amely 1755-ben letarolta Lisszabont. Elérkezett az Újvilági Levéltár, az Archivo General de Indias épülettömbjének sarkához, amely abból a vörösesbarna téglából épült, amit a spanyolok annyira szeretnek, és ami Tomásnak annyira nem tetszik. Őt mindig a hideg rázza, valahányszor ilyen épületet lát, talán mert a téglagyárak jutnak róla eszébe, vagy a bikaviadal-arénák. Átkelt az úton és a pazar déli kapun belépett Európa legnagyobb gótikus katedrálisába. Tomás első benyomása az volt, hogy egy impozáns, de
sötét, sőt nyomasztó helyre került, mintha valami hatalmas, félelmetes barlangba sodródott volna. Amint befordult ott, ahol a jobb oldali kereszthajó találkozik a főhajóval, a Puerta de San Cristóbalnál, egyszerre borzongató és lenyűgöző jelenet fogadta. Egy emelvényen négy alabástromarcú színes bronzszobor állt fényűző tizenhetedik századi öltözékben, vállukon szarkofággal. A kis koporsó szintén bronzból készült, zománcozott fémlemezek díszítették, halotti lepel borította, és a jobb oldalán volt egy címer, amit Tomás azonnal felismert. Kolumbusz címere volt. Benézett a szarkofág alá, és Spanyolország címerét pillantotta meg, körülötte pedig egy gót betűs feliratot. A fejét forgatva olvasta:
Aqui jacen los restos de Cristobal Colon desde 1796 los guardo la Habana y este sepulcro por R. D. to de 26 de febrero de 1891. Kolumbusz sírja. Jobban mondva, a hely, ahol állítólag a nagy tengerész csontjai találhatóak. De Tomás tudta, hogy Amerika felfedezője halálában is a rejtély mesterének, igazi illuzionistának bizonyult. Minden azzal kezdődött, amikor Kolumbusz Kristóf négy újvilági utazása után Sevillába költözött. Támogatója, Izabella királynő halála után, 1504-ben kegyvesztett lett az udvarban. Az öreg és beteges admirális a király, Ferdinánd kegyeit keresvén ment a következő évben Valladolidba. Célját nem érte el, és 1506. május 20-án ebben a városban hunyt el. Egy valladolidi ferences kolostorban őrizték a holttestét csaknem egy évig, aztán elszállították a sevillai Cartuja de Santa Maria de las Cuevas kolostorba, és ezzel bonyodalmas utazások sora kezdődött. Harminc évvel később úgy döntöttek, hogy Kolumbusz és az időközben szintén elhunyt portugál fia, Diogo halotti maradványait a Hispaniolán helyezik el, ezért a két holttestet a Santo Domingó-i katedrálisba szállították. Több mint kétszáz év elteltével, 1795-ben, a bázeli egyezmény értelmében a sziget spanyol fele Franciaországhoz került, ezért Amerika felfedezőjének csontjait nagy pompával átvitték a havannai katedrálisba. De Kuba 1898-as függetlensége újabb elszállítást eredményezett, ezúttal vissza a kiinduló pontba, Sevillába. Csakhogy ennyi viszontagság közepette nagy az esélye, hogy valahol hibát követtek el, mégpedig valószínűleg Santo Domingóban, így hát azok a csontok, amelyeket nagy tisztelettel és ünnepélyességgel őriznek a sevillai katedrálisban, minden bizonnyal nem Kolumbusz Kristóftól származnak, hanem elsőszülött fiától, a portugál Diogo Colomtól, vagy valamely más leszármazottjától. Tomás egy darabig álldogált a sír mellett, és nem érdekelte a történelmi kétely. Végül is semmit nem vesz el a tiszteletadás ünnepélyességéből: teljesen mindegy, hogy ő maga nyugszik ott, vagy Diogo fia, ez is, az is Kolumbusz, és ez neki elég is. Egy idő múlva hátat fordított a sírnak, és elindult a főhajó felé. Bejárta a katedrálist, megcsodálta a boltozatát és a Capilla Mayort, amelyet hatalmas rácsok védtek, aztán a nyugati kapu, vagyis a Puerta de la Asunción felé vette az irányt. Útközben belebotlott egy másik, kevésbé feltűnő sírba: Kolumbusz spanyol fia, Hernando Colón nyugodott benne, aki az egyik legfontosabb életrajzi művet írta Amerika felfedezőjéről. Megkerülte a sírt, és a főhajó bal szárnyán ment tovább, ahol újabb kaput talált. Kilépett rajta, és érezte a gyenge téli napot az arcán. A Pátio de los Naranjosra jutott, egy zárt téglalap alakú udvarra, amely hat sorban tele volt ültetve narancsfákkal, középen pedig egy kerek kút állt. Az udvar egy kerengőre hasonlított. A La Giralda tornya mellett, amely eredetileg egy minaret volt, ez az udvar volt a régi szaracén mecset utolsó maradványa, amit azért romboltak le, hogy a helyére felépítsék ezt a gótikus katedrálist. Tomás valódi célja azonban odafent volt, a kerengő fölött. A történész fölment az épület lépcsőin, és belépett a Biblioteca Colombinába. Miután regisztráltatta magát, beengedték a helyiségbe. A Biblioteca Colombinát a XVI. században alapította Hernando Colón, aki szintén a katedrálisban van eltemetve, a Puerta de la Asunciónnal szemben. Amerika felfedezőjének spanyol fia tizenkétezer kötetet gyűjtött össze, köztük olyan könyveket és dokumentumokat, amelyek az apjáéi voltak. Halálakor Hernando a sevillai Szent Pál-kolostor dominikánus szerzeteseinek adományozta a becses gyűjteményt, és a kéziratok a Pátio de los Naranjost körülvevő épületben kaptak helyet, a katedrális bal oldalán. A Biblioteca Colombina műveit üveges szekrényekben, különböző termekben rendezték el. A központi termek vitrinjeiben voltak kiállítva a koronaékszerek és azok a dokumentumok és könyvek, amelyek magától Kolumbusz Kristóftól származtak. Tomás különleges engedéllyel rendelkezett, amelyet a tanulmánya jellege miatt kapott meg, a Lisszaboni Új Egyetem és az American History Foundation jóvoltából. Miután ezt készségesen felmutatta, kinyitották neki a megfelelő szekrényeket, és megnézhette a bennük őrzött műveket. A délutánt azzal töltötte, hogy az ötszáz évvel azelőtt az admirális birtokában lévő és általa olvasott könyveket tanulmányozta, kezdve a Próféták könyvével, amelyből Kolumbusz gyakran idézett a naplójában és a leveleiben, leginkább Izajás prófétától, mert a jelek szerint Amerika felfedezője őt szerette a legjobban. Átfutotta az Imago Mundit is, Petrus d’Ailly bíboros szövegét a világról, amelynek lapszéleit saját kezű jegyzetekkel látta el a tengerész, valamint Plinius természettudományi enciklopédiáját, a Naturalis Historiát, amely szintén fontos jegyzetekkel volt tele. Micsoda egybeesés, gondolta Tomás, ez a Plinius bizonyára azonos azzal a Pliniusszal, akit Constança említett a peóniával kapcsolatban. Tomás alaposan szemügyre vette a feljegyzéseket, amelyek többnyire spanyol és portugál nyelven íródtak, és csak egy tűnt olasznak. Aztán a II. Piusz pápa Historia rerum ubique gestarumjában talált különös jegyzetekre koncentrált, majd a többi művet is megnézte. Alaposan áttanulmányozta Marco Polo művét, a De consultidinibus et conditionibus orientalem regionumot, továbbá egy Plutarkhosz-kötetet, Seneca több művét, valamint II. János király befolyásos tanácsadójának, az ibériai zsidó Abraão Zacutónak egy könyvét. Már esteledett, amikor munkája végeztével és néhány fénymásolattal a táskájában kilépett a Biblioteca Colombinából. Balra fordult, elment az Avenida de la Constitucionon a Puerta de Jerezig, ahol a folyó felé fordult. Átkelt a Guadalquiviren a Puente de San Telmón, és egy festői folyóparti utcán igyekezett a szállodája, az El Puerto felé. Letette a holmiját a szobában, és miután az ablakból megcsodálta a történelmi negyedet, ahonnan jött, leült az ágya szélére és felhívta Constançát. A felesége telefonja ki volt kapcsolva, így üzenetet hagyott a hangpostáján, aztán lement az utcára. Gondtalanul sétált a vidám Calle de Betisen, aztán kiült egy folyóparti bár teraszára, és hosszasan nézte a Guadalquivir sötét tükrén ringatózó hajókat. A folyó túlpartjáról, a Paseo de Cristobal Colónról ugyanilyen jól látszott az élettől lüktető város nyüzsgése. Az este egy részét ebben a tarka utcában töltötte tapas-kóstolgatással, amire az andalúziaiak azt mondják, hogy tapear. Több helyre is betért, és mindenhol tapast evett manzanilla kíséretében – természetesen az alapítvány költségére. A csillagos ég alatt az andalúz főváros a flamenco és a sevillanas lüktető ritmusára pulzált. Ez a város Carmen és Don Juan városa, a tánc és a bikaviadal városa, a bohémek és a komédiások városa, és ez sehol nem volt látványosabb, mint itt, a Triana negyedben, ahol a tapas és a tablaos, az érzéki táncok és a forró éjszakák uralkodtak. Egy idő után otthagyta a folyópartot, és elindult a Calle de la Purezán, amelynek színes homlokzatai egészen lenyűgözték. Betért egy szuvenírboltba, és vett a kislányának egy csupa-flitter piros ruhás babát, a feleségének pedig egy pazar El Greco-albumot. A becsomagolt ajándékokat egy műanyag szatyorba tette, és tovább sétálgatott a Trianában, egészen addig, amíg be nem csábította egy kis szórakozóhely lármája. A füstös, zajos helyiség egy tablao volt, ahol pezsgő gitárakkordok, egy énekes rekedt hangja, gyors lábdobogás és a színpadon pörgő táncosok kasztanyettáinak csattogása izzította a levegőt. A büszke tartású táncosnők szenvedélyesen forogtak a flamenco tüzes ritmusára, miközben a tömeg tapsolt és dölyfös olé!-kat vetett oda nekik. Kimerülten ért vissza az El Puertóba, és amint ledőlt, el
is aludt, át se öltözött, az ajándékos szatyrát is ott hagyta a szoba közepén. Reggel visszament a Santa Cruz negyedbe, és egyenesen az Archivo General de Indiasba sietett. Az épület csaknem ötszáz éves volt, és eredetileg lonjának épült, ahol a kereskedők üzleteltek. De a XVIII. század óta itt őrizték az Újvilággal kapcsolatos dokumentumok nagy részét. Több mint nyolcvanmillió kéziratoldal, nyolcezer térkép és rajz kapott itt helyet, nem beszélve Cortés, Cervantes, II. Fülöp és mások levelezéséről. Tomást ezeknek a „másoknak” az egyike érdekelte. A portugál tudós egész délelőtt Kolumbusz Kristóf leveleit olvasta. Némelyiknek az eredetijéhez még az engedélye bemutatása után sem juthatott hozzá, annyira óvták a fénytől. Hiába győzködte az illetékeseket, hajthatatlanok voltak, sem a Lisszaboni Új Egyetem, sem pedig az American History Foundation ajánlása nem hatotta meg őket. Azt mondták, hogy ki kell töltenie egy hivatalos kérvényt, és pár nap múlva megkapja a választ. Tomás beérte hát a mikrofilmekkel és a fakszimilékkel, amelyeket le is fénymásolt. De nem csupán Kolumbusz leveleire koncentrált, hanem az Institución de Mayorazgo fogalmazványának jegyzői másolatára is, amely egy fontos végrendeleti dokumentum volt, és szintén itt őrizték. Az idő szorításában fejezte be a kutatást a levéltárban, valósággal versenyt futott az idővel, mert délután háromkor indult a gépe, és előtte még enni is akart valamit. Sietve bekanalazott egy ízletes hallevest, sok hallal, kagylóval és kesernyés narancshéjjal, aztán magába tömött egy finom tésztaételt, majd mindezt leöblítette egy Montillával, a Calle Romero Murube egyik vendéglőjében, hogy aztán taxiba szálljon, lóhalálában összeszedje a holmiját a szállodában, kifizesse a számlát, és elvitesse magát a repülőtérre. Amikor végre beült a taxi hátsó ülésére, immár megkönnyebbülve, hogy véget ért reggeli maratonja, ismét megpróbálta felhívni Constançát, de megint csak a hangposta szólalt meg. Este tíz órakor dugta be a kulcsot a zárba. Fáradt volt, arra vágyott, hogy megfürödjön, vacsorázzon és lefeküdjön aludni. Elfordította a kulcsot, kattant a zár, kinyílt az ajtó, és Tomás belépett a lakásba, óvatosan letette a bőröndjét a kredenc mellé. – Lányok, megjöttem! – kiáltotta el magát, egyik kezében a flitteres, piros ruhás babával, a másikban pedig az El Greco-albummal, hogy máris átadhassa az ajándékait. A lakásban sötét volt, amit egy kissé furcsállott. Fölkapcsolta a villanyt, és megállapította, hogy minden tiszta és rendes, de egy teremtett lélek sincs otthon. – Lányok! – kiáltotta ismét, most már idegesebben. – Hol vagytok? Ránézett az órájára, és arra gondolt, hogy talán már lefeküdtek. Előfordult, hogy egy-egy fárasztóbb nap után korán elnyomta őket az álom. Óvatosan végigjárta a lakást, nehogy zajt csapjon, és bekukucskált az ajtókon, de mindkét szoba üres volt. Letette a bőröndjét a hitvesi ágyra, és tanácstalanul körülnézett, mint aki eltévedt. Hol a fenében lehetnek? Idegesen megvakarta a fejét. Csak nincs valami baj? Hosszasan mérlegelte a lehetőségeit. Megpróbálhat telefonálni, de még ötven perce sincs, hogy a repülőtérre érve felhívta Constançát és megint csak a hangpostát hallotta. Most mi tévő legyen? Kiment a szobából és elindult a konyha felé: farkaséhes volt, nem állhatta a repülők műételeit. Arra gondolt, teli gyomorral az esze is jobban forog majd, és ki tudja találni, mit csináljon. Valószínűleg az lesz a legjobb, ha vár, gondolta, valamikor úgyis megjönnek. Aztán amikor a konyha felé menet újra átment az előszobán, megpillantotta a vázát a szekrényen: telis-tele volt sárga és lazacszínű virágokkal. Tűnődve nézte egy darabig, aztán odalépett és megszagolta a csokrot: frissnek tűnt. Az állát simogatva töprengett magában, és eszébe jutott valami. Minél többet gondolkodott, annál inkább érezte, hogy utána kell járnia. Némi tétovázás után végül irányt változtatott, és a konyha helyett a nappaliba ment. Ott is ugyanazok a virágok díszítették a bútorokat. Az asztalon megpillantott egy cetlit. Elvette és megnézte: a virágüzlet számlája volt, amely rózsa és gyűszűvirág vásárlásáról szólt. Hosszasan eltűnődött ismét. Aztán a számlával a kezében odalépett a könyvespolchoz, és a legfölső polcról leemelt egy könyvet, amelyen ez állt: A virágok nyelve . Ez volt Constança kedvenc könyve. Az utolsó oldalakon nyitotta ki, ahol a mutató van, és megkereste a gyűszűvirágot. Megtalálta. A könyv szerint a gyűszűvirág hazugságot és önzést jelent. Riadtan kapta föl a fejét. Lehet, hogy ez egy üzenet? Eszeveszett gyorsasággal, a kétségbeeséstől környékezve, kapkodva lapozott tovább, az r betűhöz. Türelmetlenül kereste az ujjával a sárga rózsáról szóló utalást. Megtalálta a rózsát, aztán szinte azonnal rábukkant a sárga rózsára is. Megállt az ujja a jelentésén.
Hűtlenség.
XI Egyszer csak magához tért a telefonja, és türelmetlenül elkezdett rezegni és csengeni. Tomás kábultan emelte föl a fejét a párnáról, és hirtelen elvakította a reggeli napsütés. Megnézte az óráját: kilenc óra öt perc volt. A mobiltelefonja az éjjeliszekrényen üvöltött. Kezébe vette, aztán a kijelzőjére nézett és felismerte a számot. – Constança, hol vagytok? – kérdezte azonnal, amint megnyomta a zöld gombot. – A szüleimnél – felelte a felesége hidegen és kimérten, mintha nem lenne kötelessége elárulni a tartózkodási helyét. – Minden rendben? – Persze, csodásan érezzük magunkat. – De hát mit csináltok ott? – Szerinted? – felelte a nő harciasan. – Elrendezem az életemet, természetesen. – Hogy érted azt, hogy elrendezed az életedet? – faggatta tovább Tomás, értetlenséget színlelve, mintha a nő tartozna neki magyarázattal. Titkon abban bízott, hogy ha nem vesz tudomást a történtekről, ha úgy tesz, mintha azok a virágok nem lennének a vázában és nem jelentenék azt, amit jelentenek, akkor talán a probléma is szertefoszlik. – Tudtommal ideköt az életed. – Ah, igen? És a tiéd? Hova köt? – Az enyém? – kérdezte Tomás csodálkozást mímelve. – Az én életem is itt van, nyilván, hát hol lenne máshol? – Á, valóban? Nem láttad a virágokat a vázákban? – Milyen virágokat? A nő tétován hallgatott egy darabig. Tomás arra gondolt, hogy kapott egy pontot, és magabiztosabb lett. – Ne játszd a hülyét! – kiáltott fel végül Constança. Rájött, hogy a férje csak azért tetteti magát, hogy ne kelljen szembenéznie a helyzettel – túl jól ismerte ahhoz, hogy bedőljön neki. – Tudom, hogy láttad a gyűszűvirágot és a sárga rózsát, és azt is nagyon jól tudod, hogy mit jelentenek. Tomás számára egyértelművé vált, hogy nem vált be a taktikája, de most már folytatta. – Nem, nem láttam – felelte. – Mit jelentenek? – Mond neked valamit a Lena név? Tomás egész testében megborzongott. Ha eddig kétségei voltak, most már világossá vált számára, hogy Constança mindent tud. – Egy tanítványom. – Micsoda tanítvány! – kiáltotta Constança gúnyosan. – És mire tanítod, ha szabad kérdeznem? Most Tomáson volt a sor, hogy szünetet tartson. Honnan a csudából tudja mindezt? Igyekezett összeszedni a gondolatait, és rájött, hogy a mellébeszélés nem vezet sehova, vállalnia kell a felelősséget, és meg kell próbálnia menteni a menthetőt. Ha egyáltalán még lehetséges. – Valóban volt valami ezzel a diákommal – ismerte be halkan, bűnbánóan. – De rövid ideig tartott és már vége van, úgyhogy... – Volt valami? – kérdezte Constança a felháborodástól egyre növekvő hangerővel. – Volt vele valami? Dugod az egyik diákodat, és ezt „valaminek” nevezed? Tomás megérezte, hogy mindjárt kemény támadás éri, és megpróbált magyarázkodni. – Hát... ööö... – Szóval én csak dolgozom, mint egy rabszolga, igyekszem segíteni a lányunknak, küzdök a különóráiért, folyton az Oktatási Minisztériumba rohangálok, hogy reklamáljak, gyakorlom vele az olvasást és az írást, még biciklizni is én tanítom, orvosi vizsgálatokra járok vele, egyedül húzom az igát, miközben a drágalátos fiatalember meg egy lisszaboni lakásba jár szórakozni, ahol van „valami” egy svéd ribanccal? Ezek után hogy merészelsz hazajönni és édelegni meg bájologni? Hogy van pofád ezt megtenni velem, aki éjt nappallá téve loholok, és lóg a nyelvem, mert megteszek minden tőlem telhetőt, meg még annál is többet, hogy toljam a szekeret? Te meg ezzel a ronggyal enyelegsz. Hogy merészeled... Magánkívül ordítozott, mígnem zokogásba fulladtak a szavai. Constançát rázta a sírás. – Nyugodj meg, kérlek. Nyugodj meg. – Te szemétláda – nyögte fájdalmas hangon. – Bocsáss meg, kérlek, bocsáss meg. Már ezerszer megbántam. – Hogy tehetted... – Constança, hallgass meg. Már megbántam, amit tettem, és már vége. Már nem tudom meg nem történtté tenni, de azt megígérem, hogy soha többé nem teszek ilyet, mert nagyon szeretlek. Most megállt a sírás, úgy tűnt, mintha a nő összeszedte volna magát. – Menj a francba! Hallottad? Menj a büdös francba! Tomás elcsüggedt, a helyzet kezdett elmérgesedni, és úgy érezte, kicsúszik a kezéből az irányítás. – Tudom, hogy hibát követtem el, és soha nem fogom magamnak megbocsátani. – Akkor ketten vagyunk, te szemét! – Jól van, nyugodj meg. – Én nyugodt vagyok, hallod? – üvöltötte a nő – Nagyon is nyugodt vagyok! – Majd kissé lecsillapodva folytatta. – Csak azért hívtalak, hogy közöljem, hogy jövő szombaton eljöhetsz a szüleimhez, délután háromkor, hogy elvidd Margaridát. De vasárnap ötig vissza kell hoznod. Megértetted? Az anyám fogja átadni neked, mert én látni sem akarom a képed. Értetted? Tomás a szabad kezével a haját dörzsölgette, kétségbeesve a dolgok állásától. – De drágám... Három sípolás jelezte a vonal bontását: a felesége letette a telefont. Tomás bénultan ült az ágyon és meredten bámulta a telefonját, elméjében pedig rémisztő és zavaros gondolatok kavarogtak. És a lelkét nyomasztó káosz közepette, ami végzetes viharral fenyegette az életét, újra meg újra visszatért ugyanaz a kérdés. Honnan tudott meg mindent? A következő napokat azzal töltötte, hogy újra meg újra próbált beszélni a feleségével, de az anyósa világosan a tudtára adta, hogy Constança hallani sem akar róla. Amikor elérkezett a szombat, elment São João do Estorilba, és megjelent az apósáék házának ajtajában, három óra előtt tíz perccel. Teresa asszony, Constança édesanyja, nem meglepő távolságtartással fogadta, és otthagyta az ajtóban, a szemerkélő esőben, hogy ott várja meg, míg Margarida elkészül. A kislány arca felragyogott, amint megpillantotta az apját, és még jobban, amikor megkapta a flitteres ruhás babát.
Egy pizzeriában ebédeltek, és úgy döntöttek, hogy megnéznek egy filmet. Margarida a Toy Story 2 -t választotta, és Tomás kénytelen volt sztoikus nyugalommal végigülni két órát Woody és Buzz Lightyear társaságában. Csak este, amikor elterültek a nappali kanapéján, az Anita című könyvvel a kezében, csak ekkor sikerült kiszednie egyet s mást a lányából. – A mami nagyon ha’agszik ’ád – közölte Margarida. – Mindig csak sí1 meg sí’, és azt mondja, hogy gazembe’ vagy meg ge’inctelen. – Összeráncolta a szemöldökét. – Papa, mi az, hogy ge’inctelen? – Arra mondják, aki nem jól viselkedik. – És te nem jól viselkedtél? Tomás szomorúan felsóhajtott. – Sajnos nem, kislányom. – Mit csináltál? – Hát, megbántottam a mamit. – Aha – felelte a kislány. – És most büntetésben vagy? – Így van. Büntetésben vagyok. – Szegényke. – És mondott még valamit a mami? – A nagyi azt mondta neki, hogy menjen el egy ügyvédhez, aki az ő ba’átja. Tomás ijedtében fölugrott a kanapéról, és rémülten nézett a lányára. – Ügyvédhez? – Igen, a nagyi azt mondja, hogy nagyon jó ügyvéd, és majd ő elintéz. – Ah, igen? – Igen. Mi az, hogy elintéz? – Semmi, kicsim. És mit mond erre a mami? – Hogy majd meggondolja. Többet nem tudott kiszedni Margaridából. Másnap délután visszavitte, otthagyta a São João do Estoril-i lakás ajtaja előtt, adott neki egy puszit, aztán még végignézte, ahogy belép az ajtón és eltűnik. Hiába reménykedett, napokig nem kapott hírt a felesége felől. Cserébe viszont újra látta Lenát az órán. Az aznapi anyag a pergamenírás művészetéről szólt, valamint a scriptoriumok másolóiról. Egyes kalligráfiatípusokat alaposabban is elemeztek, nevezetesen a karoling és az unciális írást, továbbá a különböző gót betűket, kezdve a kialakulásától, a frakturon, a texturán, a rotundán és a notulán át a bastardáig. A lány szokás szerint a terem hátsó részén foglalt helyet, de kihívóbb volt, mint addig bármikor. Rendkívül szűk, élénkpiros ruhát viselt, olyan hatalmas dekoltázzsal, hogy majdnem kibuggyantak a mellei. Nehéz volt úgy ránézni, hogy az ember ne a dús kebleit bámulja. Nem beszéltek egymással, de Tomás fejében megfordult, hogy folytathatnák ott, ahol abbahagyták, elvégre a körülmények gyökeresen megváltoztak, amióta utoljára látták egymást a Chiadón. Most már ő is egyedülálló volt, és a vonzó svéd szőkeség is szabadnak tűnt. Mégis uralkodott az ösztönein, legyőzte a kísértést, amely ebben a gyönge pillanatban rátámadt, és hagyta, hogy minden maradjon a régiben. Magányos éjszakáit Michel Foucault olvasásával töltötte, továbbra is arra koncentrálva, hogy találjon valami nyomot, amely elvezeti Toscano professzor rejtvényének a megoldásához. De elméje minduntalan elszakadt a Felügyelet és büntetés témájától, és állandóan azon gyötrődött, milyen zavaros lett az élete, amióta Constança elhagyta. Amikor egyedül volt otthon, a világtól elszigetelve, mint egy remete, folyton törte a fejét, újra meg újra átgondolta a feleségével való kapcsolatát és a házasságtörő viszonyba való menekülését. Nem, nem csupán szexuális kalandról volt szó, több volt ez annál, gondolta. Talán annak is a tünete volt, hogy mennyire eltávolodott Constançától, ami pedig valószínűleg annak volt az eredménye, hogy mélységesen csalódott volt, mert közös jövőjükkel kapcsolatos elvárásai és reményei fokozatosan szertefoszlottak. Ezt a csalódottságát pedig, ha tudatosult is benne, nem tudta érzelmileg feldolgozni, és ennek következtében kimondatlanul is neheztelt a feleségére, akaratlanul is haragudott rá, és valahol őt hibáztatta azért, mert zsákutcába került. Miközben az ágyban feküdt vagy a kanapén hevert, folyamatosan Constança hívását várta, de tartott tőle, hogy hiába, Tomás ezerszer is ugyanarra a gondolatra jutott, akárhányszor megpróbálta magában rekonstruálni a lépéseket, amelyek ehhez a szakításhoz vezettek. A Lenakaland most már úgy tűnt fel neki, mintha csupán valami titkos üzenet lett volna, valami kódolt szöveg, amelyet a lelkében hurcolt néma lázadásra írtak fel láthatatlan tintával. Önfelfedező úton volt, és utazása során sorra felkutatta létének rejtett zugait, és próbálta meghallani a némán üvöltő hangokat, amelyek a legmélyebb bensőjéből szóltak. Most jött rá, hogy a házasságtörés volt az egyetlen hang, amit sikerült megfejtenie magából, és ezt a hangot próbálta most megérteni. De mit is mondott neki ez a hang, amely folyton az elméjében visszhangzott és a lelkiismeretét püfölte? Amikor ehhez a kérdéshez ért, mindig fölkelt és járkálni kezdett a kis lakásban, és hangosan beszélt magában. Hogyan értelmezze a házasságtörését? A válasz, mondta ilyenkor magának, abban a mélységes csalódásban gyökerezik, ami Margarida születését követte. Minden álmát és törekvését, amit ő maga nem tudott megvalósítani, a lányára vetítette, és amikor világossá váltak a gyermek korlátai, az olyan kemény pofon volt számára, amit a látszat ellenére soha nem sikerült kihevernie. Constança bátran szembenézett a csalódással, ő azonban nem így működött. Kilenc év tűrés után elmenekült. Lena volt a menedéke, a hely, ahol elrejtőzhetett a problémák elől, és ahol a paradicsom illúziójában élhetett. Öntudatlanul is azzal áltatta magát, hogy így egyszerűen megszűnnek a gondok, de most már tudta, hogy ez nem igaz, most is ott voltak, sőt még sokkal szilárdabban, mint eddig, kézzelfoghatóan és megkerülhetetlenül. A házasságtörő kapcsolatnak, gondolta, alapjában véve vajmi kevés köze volt magához a lányhoz, a gyönyörű testhez és a mámorító szexhez. Sokkal inkább őhozzá volt köze, az őt fojtogató problémáihoz, az elképzeléseihez, amiket kettétört az élet, a félelmeihez, amelyekkel nem mert szembenézni. Vigaszt keresve járt az illúzió útján, mint egy részeg, és végül a házasságtörés hálójába akadt. Most már tudta, hogy a félelem akadályozta meg abban, hogy szembenézzen életének problémáival. De nem valaki mástól félt, hanem a saját érzéseitől, amelyeket mélyen eltemetett magában, a szenvedéstől félt, amit a megélésük okozott volna. A felnőtté válás fájdalmától félt, a kudarctól, a döntéshozástól és a felelősségtől, és attól, hogy megfojtják a házassága nehézségei és gyötrelmei. Ha jól meggondoljuk, Lena volt a kiút a mindennapokból, ő volt az ösvény, amelyen ki akarta kerülni a kínzó félelmeket, ő volt a drog, amit lenyelt, hogy megszabaduljon a szorongásaitól. Igen, a házasságtörés volt a csigaház, ahova behúzódhatott, abban a csalóka reményben, hogy így megvédheti magát a világtól. Mintha az élet lenne a tenger, Lena meg egy kagyló. Freud egyszer azt mondta, hogy a szerelem újrafelfedezés. A szerelmen keresztül próbáljuk visszaszerezni azt az egykori boldogságot, amit csecsemőkorunkban éreztünk, amikor még békében éltünk a világgal. Ha jól meggondoljuk, a szerelem voltaképpen egy meghatározhatatlan, éteri és érzékelhetetlen vágy a gyermekkorhoz és az anyai gyöngédséghez való visszatérésre, és abból a hiú reményből táplálkozik, hogy ezt az eltűnt boldogságot elő lehet halászni a lét kezdeteiből. Tomás arra a következtetésre jutott, hogy ezt látta ő meg annak idején Constança tejfehér, szeplős arcán, amikor megismerte a képzőművészetin és a carcavelosi tengerparton sétáltak. És ezt az álomképet törte össze akaratlanul Margarida, az ő korlátaival, amelyek az állapotából adódtak. Tomás pedig soha nem fogalmazta meg világosan ezt az érzést, nem is volt igazán
tisztában az őt emésztő drámával, csak némán tűrt, aztán a csalódottságtól megsemmisült, és álma szertefoszlásának traumáját soha nem tudta kiheverni. Az egyik illúzió megsemmisülése után aztán egy másikban keresett vigasztalást. Tomás napról napra jobban elmélyült önmagáról szóló tűnődéseiben, egyre mélyebbre hatolt, hogy megtalálja a keresett válaszokat. Most, hogy szembesült tetteinek következményeivel és az őt körülvevő magánnyal, világossá vált számára, hogy mit rontott el. Olyan dolgokat vetített bele a világba, amik nincsenek benne. Nem Constançával és Margaridával élt, hanem azzal a képpel, amit róluk előzetesen kialakított, egy ábránddal élt, amit lehetetlen volt megvalósítani. És ahelyett hogy elfogadta volna őket olyanoknak, amilyenek, elmenekült és egy másik illúzióban keresett menedéket, ezáltal szabadulva meg a tudatalattijában felgyülemlett hallgatás feszültségétől. Ebben a helyzetben viszont már nem az volt a fő feladata, hogy megértse, mit rontott el, hanem az, hogy kitalálja, hogyan tovább. Ezen a ponton pedig újabb önelemzésbe kellett kezdenie. Úgy tűnt, a válasz az intimitás megteremtésében rejlett. Amikor összeházasodtak, tele szép reményekkel és tervekkel, álmaik mennyei fényétől ragyogó szemekkel, mást se csináltak, csak osztoztak mindenben. Kapcsolatuk első éveiben olyanok voltak, mint Arisztophanész mítosza, amit Platón a Symposiumban mesél el. A mítosz szerint az embernek az ősidőkben négy karja és négy lába volt, és a gondok akkor kezdődtek, amikor szembeszegült az istenekkel. Zeusz ekkor büntetésből félbe vágta, így lett belőle egy női rész és egy férfi rész, akiket arra az illúzióra ítéltek, hogy egyszer majd újra egyesülhetnek egymással. Tulajdonképpen ebben a lelkiállapotban voltak, amikor összeházasodtak: örökké eggyé akartak válni, és ebben a hiábavaló sóvárgásban született meg köztük az intimitás. Aztán jött Margarida, az ő végtelen problémáival, és egy csapásra tönkretette az egyesülés álmát, és idegenekké változtatta azokat, akik meghittségben éltek. Megszületett a kislány, és az édes illúzió helyét elfoglalta a könyörtelen valóság. Életüknek új célja lett: a lehető legnormálisabb élet megteremtése a gyermek számára. Miután leestek a valóság kemény talajára, a fájdalmas érkezés utáni lábadozás közben, az összetört álom szilánkjai között, nem maradt erejük, hogy tovább keressék a Zeusz bosszúja előtti ősállapotot. Elszánt belenyugvással vállalták gyermekük támogatását, de nem beszéltek az őket mardosó csalódottságról, mintha a puszta emlegetése is tovább súlyosbíthatná a helyzetet. Ezért inkább elfojtották a bensőjükben háborgó indulatokat, és egy színjáték szereplőivé váltak. Időközben kiveszett belőlük az intimitás: elnyelte a hétköznapok nehézségeinek árja, megfojtotta a kommunikáció hirtelen megszűnése és összezúzta az az ütés, amit reményeik végső szertefoszlása mért rájuk, amikor tudatára ébredtek, hogy a lányuk soha nem lesz olyan, mint a többi gyerek. Tomás bezárkózott a négy fal közé, sorra felidézte darabokra tört házasságának emlékeit, és meggyőződésévé vált, hogy ezt az intimitást kell visszaszerezni és ezt a valóságot kell elfogadnia, ha meg akarja adni az esélyt, bármily csekély is, annak a lehetőségnek, hogy egyszer még helyrehozhatja az életét Constançával. Amikor megszólalt a telefonja, azonnal felkapta, abban az örökös reményben, hogy Constança hőn áhított hívása az, hiszen már csaknem egy hete erre várt, de megint csalódnia kellett. – Hi Tom – üdvözölte Moliarti. – Helló, Nelson – viszonozta Tomás komor hangon, alig leplezve a csalódottságát. – Egy ideje semmi hírt nem kaptam magáról, barátom. Mi történt? A portugál csüggedten csettintett a nyelvével. – Nem könnyű – mentegetőzött. – Toscano professzor olyan rejtvényt talált ki, amit nem sikerül megfejtenem. – De az alapítvány kifizette magának a genovai és a sevillai utazást. Valamit azért bizonyára haladt, nem? – Hogyne, persze – ismerte be. Az amerikainak igaza volt, ha új híreket követelt, és Tomásnak lelkifurdalása volt amiatt, hogy az utóbbi időben hanyagolta a kutatást. – Értékes dokumentumokat találtam, és a fontosabbakról másolatot hoztam. De a legnagyobb gondom most az, hogy valahogy hozzáférjek Toscano professzor széfjéhez. Ehhez viszont meg kell fejtenem ezt a bonyolult rejtvényt, ami feltételezhetően a zár kódját rejti. – Nem tudná... ööö... hogy is mondják? Break in? – Feltörni a széfet? – nevetett Tomás az amerikai gyakorlatiasságán. – Nem lehet, az özvegye nem engedné. – Mért nem csinálja azt a break int titokban? – Nelson, maga megőrült? Én egyetemi tanár vagyok, nem holmi tolvaj. De ha maga fel akarja törni a széfet az özvegy engedélye nélkül, akkor béreljen fel egy hozzáértőt, aki elvégzi ezt a munkát. Mert én ugyan nem. Moliarti felsóhajtott a vonal másik végén. – Okay, okay. Felejtse el. De nekem kell egy beszámoló. – Persze, persze – bólogatott Tomás. Végignézett a dohányzóasztalon szétterített dokumentumokon. – Találkozzunk holnap? – Nagyszerű. Azt terveztem, hogy a Casa da Águiában ebédelek. Tudja, hol van? – A Casa da Águia? Az nem a Szent György-várban van? – De, az az. Egykor találkozunk. Okay? Tomásnak annyi problémája volt a magánéletében, hogy nem törődött a munkájával és hanyagolta Michel Foucault könyvét. Most azonban Moliarti hívása mintegy varázsütésre észhez térítette, és ismét Toscano rejtvénye került a figyelme központjába, folytatta hát a Felügyelet és büntetés olvasását. Már az utolsó oldalakon tartott, így hát még aznap este be tudta fejezni. Becsukta a könyvet, és nézte egy darabig: elcsüggedt, mert már megint hiába fektetett bele valamibe annyi erőfeszítést, hiába koncentrált minden apró részletre, nem talált semmi olyat, ami segíthetne megválaszolni a rejtélyes kérdést, amit az elhunyt professzor fogalmazott meg. De tudta, hogy nem adhatja fel, ráadásul ha siker koronázza a kutatásait, busás jutalom üti a markát, így hát fölvette a kabátját, és elindult otthonról. Rengeteg könyv volt még, amit el kellett olvasnia, nagy munka állt még előtte. Elment a bevásárlóközpontba, és a könyvesboltban újabb Michel Foucault-könyveket keresett. Megtalálta A szavak és a dolgok egy példányát, és arra gondolt, hogy talán ebben leli meg a rejtvény kulcsát. De mielőtt elindult volna a pénztárhoz, úgy döntött, hogy ha már itt van, nézelődik egy kicsit. Megnézte a történelmi szekciót, és hosszasan szemezett Samuel Noah Kramer klasszikusával a sumer történelem kezdeteiről. Olvasta az egyetemen ezt a könyvet, de szerette volna kitenni a polcára is, Douglas McMurtrie könyvei mellé, meg az História da Vida Privada kötetei mellé, vagyis a kedvencei közé. Aztán a szépirodalmi választékot is megnézte, amiért nem rajongott annyira, kivéve természetesen a történelmi regényeket, lévén történész. Talált két könyvet a libanoni Amin Maalouf tollából, ezeket tüzetesen megnézte: az egyik a Taniosz sziklája volt, a másik pedig a Szamarkand. Ettől a szerzőtől a Fénykertek című könyvet olvasta először, amely a mezopotámiai Mani életéről szól, aki a manicheizmus megalapítója. Elfogta a kísértés, hogy megvegye ezt a két könyvet, de legyőzte, mondván, hogy most túl zűrös ahhoz az élete, hogy az irodalomra fecsérelje az idejét. Ennek ellenére még mindig ott időzött a szépirodalmi műveknél, és olvasgatta a címeket. Az egyik polcon megakadt a tekintete egy szép borítón, rajta egy rejtélyes címmel: Az Apró Dolgok Istene. Az indiai Arundhati Roy regénye volt. Amikor megpillantotta A rózsa nevé t Umberto Ecótól, elmosolyodott. Micsoda könyv, gondolta, nehéz olvasmány, de nagyon érdekes. Senki más nem közelítette így meg a középkori mentalitást. A klasszikus mellett a szerző legújabb könyve állt, A Foucault-inga . Tomásnak leesett az álla. Na tessék, még egy szerencsétlen, akinek
Foucault-val kellett bajlódnia. Csakhogy Ecónak szerencséje volt, állapította meg huncut mosollyal az ajkán: neki nem a filozófus Michel Foucault jutott, hanem a fizikus Léon Foucault, aki bizonyára könnyebben hozzáférhető. Léon volt az, aki a XIX. században bemutatta a Föld forgását egy inga segítségével, ami most a párizsi műszaki múzeumban van kiállítva. Ahogy a borítóra meredt, három szó ötlött a szemébe: Eco, inga, Foucault. Fölhúzta a szemöldökét, és egy örökkévalóságnak tetsző pillanatig bénultan bámulta a borítóról kiabáló szavakat. Eco, inga, Foucault. A kabátja belső zsebébe mélyesztette a kezét, előhúzta a pénztárcáját, aztán lázas izgatottsággal kirántotta az ötszázasok és ezresek közül azt a kis cetlit, amire följegyezte Toscano rejtvényét. Ott állt a történész kérdése, amely már-már a megfejthetetlenséggel fenyegetett: QUAL O ECO DE FOUCAULT PENDENTE A 545? A tekintete a könyv borítója és a cetlin virító kérdés között ingázott. Eco, Foucault, inga. Eco, inga, Foucault. A könyv címe A Foucault-inga, és Umberto Eco írta. Toscano professzor pedig azt kérdezi, hogy „qual o Eco de Foucault pendente a 545?”. Mint akit eltalált az isteni szikra, Tomás fejében egyszerre világosság gyúlt.
Fiat lux! Nem Michel Foucault könyveiben kell keresni a rejtvény kulcsát, hanem ebben az Umberto Eco-regényben, ami a másik Foucault, Léon ingájáról szól! Hogy lehetett ekkora marha? Átkozta az ostobaságát, hiszen a feladvány válasza mindvégig ott volt az orra előtt, és olyan egyszerű, olyan kézenfekvő, olyan könnyű, olyan logikus volt, hogy csak az ő abszurd Michel Foucault-rögeszméje terelhette el róla a figyelmét. Bárki más rájött volna, hogy egyértelmű utalás a Foucault-ingára, csak éppen ő nem, a tanult ember, a doktor, a filozófia szerelmese. Az idióta. Tovább nézegette a könyvet és a cetlit, még mindig ide-oda ugrált a tekintete, míg meg nem akadt a kérdés utolsó elemén, a kérdőjelet megelőző három számjegyen. 545. Egy zavart mozdulattal, mintha éhen akarna halni, és éppen most hívnák meg egy királyi lakomára, gyorsan elkezdte lapozni a könyvet, és a közelgő megoldástól megrészegülve, mohón keresve végül megtalálta az 545. oldalt.
Lisszabon óvárosa, az Alfama negyed festőiségének teljes pompájában ragyogott, a házak ütött-kopott homlokzatát az ablakok között kifeszített köteleken lógó száradó ruhák színesítették. De Tomást most hidegen hagyta a varázslatos negyed, lehajtott fejjel, a járda köveire szegezett tekintettel kaptatott fölfelé a meredek, szűk utcákon a vár felé, kezében a táskájával, mintha valami súlyos terhet cipelne föl a hegyre. A kocsmákról és a kis bárokról sem vett tudomást, sőt még az antikváriumokról és ajándékboltokról sem, amelyek mind-mind ott szorongtak egymás mellett a keskeny utcákban, és megkönnyebbült, amikor végre elérte a Rua do Chão da Feirát és belépett a Szent György-kapun, amely már a várnegyedbe vezetett. Kimerülten, kissé zihálva megpihent a Praça das Armas fenyőinek árnyékában, Alfonz Henrik fenyegető szobra mellett. Egy pillanatra letette a táskáját, körülnézett a hatalmas tizenhetedik századi ágyúkat felsorakoztató téren, és megcsodálta a középkori falakat. Az összes portugál uralkodó a Szent György-várban élt, amióta I. Alfonz király 1147-ben visszafoglalta Lisszabont a móroktól. Még II. János és I. Mánuel, a felfedezések korának két nagy uralkodója is ebben a várban élt, amely a belvárost uraló dombon áll. Átkelt a ligetes téren, és a kőfalnak támaszkodva gyönyörködött a lábai előtt elterülő Lisszabonban, a horizontig nyúló vörös háztetőkben és a Tejo folyó békés tükrében, amit csak a fölötte átívelő piros vasszerkezet, a Ponte 25 de Abril tört meg. Végigment a várfal mentén, mígnem elért egy vendéglőhöz, amely a régi királyi rezidencia udvarán állt, a kolosszális Torre do Paço árnyékában. Kis kőoroszlánok őrizték az udvar bejáratát, árgus szemekkel figyelve a fal melletti kerek asztalokat és a vár alatt elterülő várost. Nelson Moliarti az egyik asztaltól integetett, egy vaskos törzsű olajfa és egy óriási ágyú között. Tomás csatlakozott hozzá. A hűvös idő nem igazán csábított a kinti ebédre, de az amerikait egyáltalán nem zavarta a télies időjárás, sőt kifejezetten tetszett neki a kint üldögélés. Kölcsönösen üdvözölték egymást, aztán megrendelték az ebédet, és amikor végeztek minden formalitással, amit a körülmények megköveteltek, Tomás végre rátért arra, hogy mire jutott Toscano kutatásaival kapcsolatban. – Az özvegy házában talált iratok másolatai és a lisszaboni, Rio de Janeiró-i, genovai és sevillai könyvtárak kérőlapjai alapján most már minden kétséget kizáróan kijelenthetjük, hogy Toscano professzor kutatásainak fő tárgya Kolumbusz Kristóf származásának a kinyomozása volt – közölte Tomás. – Úgy tűnik, leginkább azok a dokumentumok érdekelték, amelyek Amerika felfedezőjét Genovához kapcsolták, és különösen élénk érdeklődést tanúsított ezen iratok hitelessége iránt. Most pedig be fogom mutatni a professzor által összegyűjtött ismereteket és adatokat, és megpróbálom összefoglalni azokat a következtetéseket, amelyekre vélhetően juthatott. – Álljunk meg egy pillanatra, hadd tisztázzak valamit – szakította félbe Moliarti. – Tehát biztos benne, hogy Toscano professzor egy percig sem foglalkozott Brazília felfedezésének tanulmányozásával? – Számomra egyértelmű, hogy a kutatás kezdeti szakaszában arra koncentrált, amivel megbízták, időközben azonban akaratlanul rábukkanhatott valami dokumentumra, amely eltérítette eredeti tárgyától. – Milyen dokumentumra? – Azt nem tudom. Moliarti a fejét csóválta. – Ez a szemét tényleg végig átvert minket – szitkozódott. Elhallgattak. Tomás csöndben várta, hogy beszélgetőpartnere valamelyest lehiggadjon. A pincér közben kihozta az előételeket, az amerikainak egy szelet sült libamájat vörösborban párolt körtével és cikóriával, Tomásnak pedig egy kecskesajttálat konfitált koktélparadicsommal, karamellizált almával, mézzel és oregánóval. Az étel megnyugtató látványa jócskán hozzájárult Moliarti lecsillapodásához. – Folytathatom? – kérdezte a portugál, amint távozott a pincér. – Igen. Folytassa csak. Jó étvágyat – mondta, és hozzálátott az evéshez. – Köszönöm – felelte a portugál, és megkóstolta a karamellizált almáját a kecskesajttal. – Vegyük hát sorra, melyek azok a dokumentumok, amelyek Kolumbuszt Genovához kapcsolják. – Elővett a táskájából egy lapot. – Ez a százharmincas levél fénymásolata, amelyet a Granadai Érsekség priorja, a milánói Pietro Martire d’Anghiera küldött Giovanni Borromeo grófnak, 1493. május 14-én. – Átadta a lapot az amerikainak. – Olvassa el. Moliarti elvette a papírt, vetett rá egy pillantást, aztán visszaadta. – Tom, bocsásson meg, de nem tudok latinul. – Elnézést. – A portugál fogta a fénymásolatot, és rámutatott az egyik mondatra. – A következőt mondja itt: „redita ab Antipodibus ocidinis Christophorus Colonus, quidam vir ligur”, ami azt jelenti, hogy érkezett a nyugati végről egy bizonyos Christophorus Colonus nevű ligur férfi. – Elővett a táskájából egy másik papírlapot. – Egy másik levélben pedig, amit az olasz Ascanio bíborosnak írt, a száznegyvenkettes számúban, úgy említi Kolumbuszt, hogy „Colonus ille novi orbis repertor”, azaz Colonus, az Újvilág felfedezője. – Fölemelte a mutatóujját. – Figyelem, Anghiera Colonusnak nevezte, nem pedig Colombónak! – Hol vannak ezek a levelek? – 1511-ben publikálta őket a német Jacob Corumberger, Legatio Babilonica címmel, aztán 1516-ban a milánói Arnaldi Guillemi újra megjelentette őket az Újvilágról szóló művében, a De orbi novo decadesben, amely egy hibáktól hemzsegő beszámoló Kasztília történetéről. – De maga látta az eredeti leveleket? – Nem, úgy tudom, azok nem maradtak fönn. – Akkor lehet, hogy azok tévedtek Colombo nevét illetően, akik lemásolták őket. Tomás bólintott, és közben befalta a sajttál maradékát. – Nyilvánvaló, hogy mivel nem maradtak fönn az eredeti szövegek, a tévedés lehetősége fennáll. Mellesleg ez visszatérő probléma a Kolumbusz származásáról szóló dokumentumokban. Soha nem tudhatjuk, meddig követték pontosan a másolók az eredeti példányokat, és hol próbálkozhattak esetleg a tengerész nemzetiségének megmásításával, bizonyos esetekben egyenesen hamisítványokat gyártva, máskor, és valószínűleg ez az eset volt a gyakoribb, csupán egy-egy kulcsfontosságú ponton változtatva meg a másolt művek tartalmát. Mivel valóban nem láttam Anghiera eredeti leveleit, csak az 1511-es és az 1516-os másolatokat, lehetséges, hogy meghamisították a nevet. Fontos azonban kiemelni, hogy ami a névre érvényes, az ugyanúgy érvényes Kolumbusz származására is. Anghiera azt írta, hogy Liguriából jött, de vajon helyesen másolták-e le az Amerika felfedezőjének származására tett utalást? – Ez az Anghiera személyesen ismerte Kolumbuszt? – Egyes történészek szerint igen, de az az igazság, hogy a százharmincas levélben úgy emlegeti a hajóst, hogy „egy bizonyos Christophorus Colonus”. Mármost, ha valaki úgy beszél egy másik emberről, hogy „egy bizonyos” valaki, akkor az azt jelentheti, hogy legalábbis abban az időpontban nem ismeri személyesen az illetőt, nemde?
– Jó, legyen – bólintott Moliarti, miközben végzett az evéssel. – Tételezzük fel, hogy ennek az Anghierának a szövegével hitelességi problémák vannak. De gondolom, más szövegek is léteznek, amelyek Kolumbuszt Genovához kötik, vagy nem? – Léteznek, igen, léteznek – mosolyodott el Tomás. – Egy másik itáliai, a velencei Angelo Trevisano 1501-ben elküldte egy földijének Anghiera De orbe novo decadese egyik első változatának olasz fordítását, ahol megemlítette azt a barátságot, ami Anghierát a „Christophoro Colombo zenovese”-hez fűzte, első alkalommal mondva ki világosan a tengerész kapcsolatát Genovával. – Na, látja? – Igen ám, de Toscano professzor kétségbe vonta e kiadás bizonyos elemeinek a megbízhatóságát, Bayerri Bertomeu történész gyanúját idézve a jegyzeteiben. Elolvastam hát Bertomeu művét, és megállapítottam, hogy valóban kételkedett Anghiera szövegének hitelességében, ugyanis úgy tűnt neki, hogy egészen a művelt itáliai ízléshez igazították. Egy kicsit olyan, mintha a De orbe novo decades egy szenzációhajhász szöveg lenne, akárcsak azok, amelyeket Amerigo Vespucci publikált akkoriban az Újvilágról. Nem feltétlenül az igazat írta le, hanem inkább azt, amit az emberek hallani akartak. Az itáliaiak pedig természetesen azt akarták hallani, hogy Amerika felfedezése egy itáliainak köszönhető. – Hm – morogta Moliarti, az állát vakargatva. – Ez azért elég spekulatívnak hangzik. – Az is – ismerte el Tomás. – De hát mi nem spekulatív, ami Kolumbusszal kapcsolatos? – Elmosolyodott. – Mindjárt folytatjuk. Csak hadd mondjam még el, hogy Trevisano 1504-ben jelentette meg a Libretto di tutte le navigationi di Re di Spagnát, amelyben ismét azt írja: „Cristoforo Colombo Zenovese”. Moliarti a történész ölében fekvő táskára mutatott. – Van fénymásolata erről a könyvről? – Nincs – felelte Tomás a fejét ingatva. – Nem maradt fönn egyetlen példány sem a Librettóból. – Akkor honnan tudja, hogy mi áll benne? – Francesco da Montalboddo idézi a Paesi nuovamente retrovatiban, amit 1507-ben adtak ki. – Ez elég, nem? – Igen, amennyiben elfogadjuk a másodlagos források elvét. Ami viszont tény, hogy már megint nem tudunk hozzáférni az eredeti szöveghez, csak egy másolathoz, az összes ebből fakadó lehetséges következménnyel együtt. Másrészt fontos hangsúlyozni, hogy Trevisano nem ismerte személyesen Kolumbuszt, így aztán ő is kénytelen volt idézni, ezúttal Anghierát. Vagyis Montalboddo idézte Trevisanót, aki pedig Anghierát idézte. – Megkeresett egy feljegyzést a füzetében. – Ezenkívül maga Montalboddo azt állította, hogy „a rómaiak után csak az itáliaiak fedeztek fel új földeket”, ami olyan rendkívüli és abszurd kijelentés, hogy óhatatlanul is azt a képzetet kelti az emberben, hogy ennek a szerzőnek az volt a feltett szándéka, hogy bebizonyítsa: minden felfedező itáliai volt – még az is, aki nem. – A beszélgetőtársára szegezte a szemét. – Gondolhatja, hogy az ilyen körülmények között és ilyen indíttatásból tett közlések megbízhatósága nem túl erős. – Felejtsük el akkor Trevisanót. Mi marad? – Sok minden, sok minden. – Elővett a táskájából egy kis köteg fénymásolatot. – 1516-ban, Kolumbusz halála után tíz évvel, egy genovai szerzetes, aki Nebbio püspöke volt, egy bizonyos Agostino Giustiniani, kiadott egy szöveget több nyelven, amelynek az volt a címe, hogy Psalterium hebraeum, graecum, arabicum et chaldeum, etc., és valóságos kincsnek bizonyult addig ismeretlen információk tekintetében. Giustiniani a világ elé tárta, hogy Amerika felfedezője, egy bizonyos Christophorus Columbus, Genovából származott, mégpedig alacsony sorból, ugyanis az apja, akit nem nevezett meg, gyapjúkártoló volt. Guistiniani szerint maga Kolumbusz is gyapjúkártoló volt, és elemi oktatásban részesült. Halála előtt pedig vagyona egytizedét egy genovai bankra, az Ufficio di San Giorgióra hagyta. Ezeket az információkat Giustiniani később megismételte egy másik művében, a Castigatissimi Annali ban, amelyet 1537-ben posztumusz kiadásban jelentettek meg. Ebben azonban már más foglalkozást jelölt meg Christophorus számára: gyapjúkártoló helyett selyemtakács volt. – Ez egybevág azzal, amit ma tudunk Kolumbuszról. – Valóban – ismerte el Tomás. – Toscano professzor azonban felhívta a figyelmet egy sor problémára a Giustiniani két művében, a Psalteriumban és a Castigatissimi Annali ban közölt információkkal kapcsolatban. Először is, Kolumbusz nem hagyhatta a vagyona egytizedét a genovai bankra, hiszen nyomorban halt meg. Márpedig a semmi egytizede szintén semmi. – Elmosolyodott. – De ez csak egy komolytalan részlet. Ennél jóval súlyosabb az a felvetés, miszerint Kolumbusz tanulatlan selyemtakács volt, hiszen óriási ellentmondásokat rejt. Mert ha valóban selymet szőtt és képzetlen fickó volt, akkor vajon honnan az ördögből vette azokat a rendkívül magas fokú kozmográfiai és tengerészeti ismereteket, amelyek ahhoz kellettek, hogy ismeretlen vizeken hajózhasson? Hogy lehetséges, hogy ezzel a háttérrel nem csupán egy hajót, de egész hajórajokat rábíztak? Hogy lehetett belőle admirális? És elképzelhető-e, hogy egy ilyen egyszerű plebejus feleségül vegyen egy nemesi származási portugál nőt, méghozzá azt a Dona Filipa Moniz Perestrelót, aki Egas Moniz leszármazottja és Nuno Álvares Pereira hadvezér rokona volt? Ráadásul egy olyan társadalmi előítéletekkel terhelt korszakban, amikor nem jöhetett létre házasság a nép egyszerű emberei és nemesi származású nők között? Miként juthatott be egy ilyen tudatlan személy II. János király udvarába, aki korának leghatalmasabb és legtájékozottabb uralkodója volt? – Meglengette Toscano feljegyzéseinek fénymásolatát. – Nekem elég világosnak tűnik, hogy Toscano professzor szerint ennek így semmi értelme nem volt. Giustiniani különben sem ismerte személyesen a nagy hajóst, csak mások információira támaszkodhatott. Nem más, mint Kolumbusz spanyol fia, Hernando Colón vádolta meg Giustinianit azzal, hogy áltörténész, és rá is mutatott azokra a könnyen ellenőrizhető ténybeli tévedésekre, amelyek arra utalnak, hogy a genovai szerző ebben a rejtélyes ügyben is téves információkkal szolgált. – Értem – motyogta Moliarti szűkszavúan. – És mi van még? – Ami a XVI. századi itáliai törekvéseket illeti, ennyi. A pincér félbeszakította a beszélgetést: meghozta a főételt, és letett Moliarti elé egy citromos ördöghalat, Tomás elé pedig sült garnélát és langusztát paradicsomszósszal, citrommal és kapribogyóval, meg kukoricakását fésűkagylóval. A poharakba az amerikai kérésére jól lehűtött Casal Garcia fehérbort töltött. – És van még valami? – érdeklődött tovább Moliarti. – Vannak ibériai szerzők. – Ivott egy kortyot a borból. – Kezdjük a portugálokkal. Ruy de Pina a XVI. század elején azt írta, hogy „Cristóvam Colonbo, italiano”. Ugyanígy tett Garcia de Resende 1533-ban és António Galvão 1550-ben, míg Damião de Góis 1536-ban és João de Barros, illetve Gaspar Frutuoso 1552-ben már genovaira pontosították a tengerész származását, akit a többségük Colomnak nevezett. – Akkor többen is ugyanazt mondják... – Kétségtelenül – ismerte be Tomás. – De igazán csak Ruy de Pina érdemel hitelt, mert ő kortársa volt Kolumbusznak, és valószínűleg személyesen is ismerte. A többi portugál szerző csak őt ismételgette, meg a már említett itáliai szerzőket. Egyesek azért írták, hogy Kolumbusz itáliai volt, mert Ruy de Pina ezt állította, mások pedig azért írták, hogy genovai volt, mert Trevisano, Montalboddo és Giustiniani ezt az információt dobta be a köztudatba. – És Pina kijelentését valódinak tartja? – Tökéletesen.
– Ah – mosolyodott el Moliarti, elégedetten dörzsölgetve az állát. – Remek. – De meg kell, hogy mondjam, Toscano jegyzeteit böngészve, meglepetten vettem észre, hogy voltak kétségei, de ugyanakkor nem támasztotta alá ezeket a kétségeket. Csak ceruzával odabiggyesztett a Crónica do Rei D. João II, vagyis a II. János krónikája Torre do Tombóban található mikrofilmes másolatának a margójára egy furcsa megjegyzést. – Ránézett a szóban forgó másolatra. – „Jó is lenne”, írta, és még hozzátette, hogy „kis furfangosok”. Moliarti összehúzta az arcizmait, fölhúzta a szemöldökét, és értetlenül meredt Tomásra. – Ez meg mi a csudát jelent? – Fogalmam sincs, Nelson. Még utána kell járnom. Az amerikai leereszkedően csóválta a fejét. – Jó, és mi van a többi ibériai szerzővel? – A portugálokat már mondtam, már csak a spanyolok vannak hátra. Kezdjük Andrés Bernáldez káplánnal, aki 1518-ban jelentette meg a Katolikus Királyok történetét. Nos, ez a mi Bernáldez barátunk azt mondta, hogy Kolumbusz egyszerre két városban született. Művének 1556-os granadai kiadásában az áll, hogy Kolumbusz Milánóban született, az 1570-es madridi kiadásában viszont már Genova a szülővárosa. – De hát nem azt mondta az előbb, hogy 1518-ban jelent meg a könyve? – Valóban akkor jelent meg, az első kiadásaiból azonban egyetlen példány sem maradt fönn. A legrégebbi fennmaradt példányok a granadai és a madridi kiadásokból származnak, ám ezek eltérnek egymástól ebben a kulcsfontosságú kérdésben. Az amerikai türelmetlenül forgatta a szemét. – A következőt. – A következő kliensünk egy másik spanyol. – Felmutatott egy kis köteg fénymásolatot. – A neve Gonzalo Fernandez de Oviedo, és 1535-ben kezdte publikálni az Historia General y Natural de las Indiast. Ez az Oviedo olyan itáliaiaktól idéz, akik vitatkoznak Kolumbusz származásáról. Szerinte némelyek azt állítják, hogy savonai, mások viszont azt, hogy Nerviből származik, megint mások pedig azt, hogy Cugureóból. Oviedo nem ismerte személyesen Kolumbuszt, és csak olyan információkkal rendelkezett, amelyeket itáliaiaktól „hallott”. – Eltette a papírköteget a táskájába. – Vagyis Oviedo szintén csak egy másodlagos forrás. Az amerikai fáradtan felsóhajtott. – Mi van még? – Már csak a XVI. század után megjelent dokumentumok vannak hátra, és három igen fontos szöveg, tekintetbe véve a szerzőik személyét. Itt drámai szünetet tartott, hogy felkeltse Moliarti kíváncsiságát. – Kik azok? – A spanyol történész, Bartolomé de las Casas barát, Kolumbusz spanyol fia, Hernando Colón, illetve maga Kolumbusz Kristóf. – Nagyszerű. – Kezdjük Bartolomé de las Casasszal, aki Hernando Colónon kívül a legtöbbet írt Amerika felfedezőjéről. Las Casas 1525 és 1559 között írta az Historia de las Indiast. Saját elmondása szerint akkor ismerte meg Kolumbuszt, amikor az Spanyolországba érkezett, és hozzáfért a sevillai Convento de Las Cuevasban őrzött dokumentumaihoz. Szerinte genovai származású. – Akkor ez egy biztos forrás! – Kétségkívül az – bólintott Tomás. – De sajnos itt is találunk problémákat. Először is, az Historia de las Indiast csak 1876-ban adták ki, több mint három évszázaddal a megírása után. Ki tudja, milyen kezeken ment át időközben. Az mindenesetre tény, hogy Toscano professzor talált néhány kikaparást és betoldást az eredeti kéziratban. A másik probléma Las Casas szövegének megbízhatóságával kapcsolatos. Menéndez Pidal spanyol kutató fedezett fel nála pontatlanságokat, azzal a kijelentésével kapcsolatban, hogy akkor ismerte meg Kolumbuszt, amikor az Spanyolországba érkezett. – Miért, nem ismerte? – Közelítsük meg másképp – mondta Tomás, és a kezébe vett egy tollat. – Kolumbusz Kristóf 1484-ben érkezett Spanyolországba, mégpedig Portugáliából. – Az egyik fénymásolat hátuljára fölírta, hogy 1484. – Las Casas 1474-ben született. – Az előző szám alá írta az 1474-et, és húzott elé egy kivonásjelet. – Ez azt jelenti, hogy Las Casas tízévesen ismerte meg Kolumbuszt, aki akkor ráadásul még nem is volt híres. Maga szerint hihető, hogy egy tízéves gyerek megjegyez egy találkozást egy olyan emberrel, akivel akkoriban, nyolc évvel Amerika felfedezése előtt, még a kutya sem törődött? Moliarti csak felsóhajtott, de nem válaszolt. – Most térjünk rá a legfontosabb tanúra, mármint Kolumbuszon kívül. – Tomás betette a tollat a kabátja belső zsebébe, és elővett a táskájából egy könyvet. – Hernando Colónra, az admirálisnak a spanyol Beatriz de Aranával kötött házasságából származó, másodszülött fiára, az Historia del Almirante szerzőjére. – Megmutatta a spanyol című könyvet, amit Sevillában szerzett. – Ez egy valóságos információs kincsesbánya. Hernando Colónról senki nem vonhatja kétségbe, hogy személyesen ismerte az apját. Így aztán kiváltságos helyzetben volt az apját illető információk tekintetében. Nos, a mi Hernanditónk világossá teszi, hogy azért írta meg a tengerész életrajzát, mert sokan próbálkoztak hasonlóval, anélkül hogy ismerték volna a tényeket. A hamisítók között név szerint is említi Agostino Giustinianit, azt a genovai szerzetest, aki világgá kürtölte, hogy Kolumbusz egy genovai selyemtakács volt. – De azt megerősítette Hernando, hogy az apja Genovából származott? – Éppen itt van a probléma, mert ő nem állította egyértelműen, hogy genovai volt. Éppen ellenkezőleg. Hernando elmesélte, hogy háromszor utazott Itáliába, 1516-ban, 1529-ben és 1530-ban, azzal a céllal, hogy tisztázza, van-e alapja az egyre jobban terjedő információnak. Rokonokat keresett, több Colombo nevű embert kikérdezett, és a jegyzői irattárban is kutakodott. Mindhiába. Három alkalommal fordult meg tehát Genova környékén, és nem bukkant a nyomára egyetlen rokonnak vagy adatnak sem. Mégis Itáliában határozta meg apja eredetét, egészen pontosan Piacenzában, amelynek a temetőjében Colombo nevével és címerével ellátott sírokra bukkant. Hernando felfedte, hogy a felmenői nemesi származásúak voltak, noha a nagyszülei nagyon elszegényedtek, és tagadta, hogy apja tanulatlan lett volna, felhívva a figyelmet arra a tényre, hogy csak egy igen művelt ember képes térképet rajzolni vagy nagy tetteket véghez vinni. Az Historia del Almirante fontos részletekkel szolgál apja Portugáliába érkezéséről is. A látogatás oka eszerint „egy férfi, az ő nevével és az ő családjából, akit Colombónak hívtak”, akit Hernando aztán az Ifjabb Colombo néven azonosít. Valahol Lisszabon és az algarvei Szent Vince-fok között, egy tengeri csata közben Kristóf a vízbe esett, és egy evezőbe kapaszkodva két mérföldet úszott, mire a szárazföldre ért. Aztán Lisszabonba ment, ahol Hernando szerint „sokan voltak az ő genovai nemzetéből”. – Itt van! – kiáltotta Moliarti diadalmas mosollyal. – Itt van a bizonyíték, magától Kolumbusz fiától. – Egyetértenék magával – vetette közbe Tomás, – ha biztosak lehetnénk benne, hogy ezt tényleg Hernando Colón írta. Az amerikai döbbenten hátrahőkölt. – Miért? Hát nem ő írta?
A történész belenézett a Toscano jegyzeteiről készített fénymásolatokba. – Úgy tűnik, Toscano professzornak voltak kételyei a szöveg hitelességével és a benne található különös ellentmondásokkal és következetlenségekkel kapcsolatban – felelte Tomás. – Kezdjük a kézirattal. Hernando Colón befejezte művét, de nem adta ki. Utódok nélkül halt meg, így aztán a kézirat az unokaöccsére, Luís de Colónra, Hernando portugál bátyjának, Diogo Colomnak elsőszülött fiára szállt. Luíst 1569-ben felkereste egy Baliano Fornari nevű genovai, aki felajánlotta, hogy kiadja az Historia del Almiranté t három nyelven, latinul, spanyolul és olaszul. Hernando unokaöccse beleegyezett, és odaadta a kéziratot ennek a genovainak. Fornari elvitte a művet Genovába, lefordította, és 1576-ban, Velencében megjelentette az olasz változatát, mondván, hogy azért tette ezt, hogy „az egész világ megismerje ezt a történetet, amelynek dicsősége Genova államát, a nagy hajós szülőhazáját illeti”. A másik két változatról meg is feledkezett, az eredeti spanyol nyelvűt is beleértve, és el is veszejtette a kéziratot. – Meglobogtatta Hernando Colón könyvének spanyol nyelvű kiadását. – Vagyis ez itt nem az eredeti kasztíliai nyelven írt szöveg, hanem az olasz változat fordítása, ami ugyebár a kasztíliaiból lett fordítva, egy olyan genovai megbízásából, aki bevallottan azzal a céllal adta ki a könyvet, hogy Genova dicsőségét öregbítse. – Az asztalra helyezte a kötetet. – Egyszóval bizonyos szempontból ez is csak másodlagos forrás. Moliarti a nagy összevisszaságtól elfáradva megdörzsölte a szemét. – És milyen következetlenségek vannak benne? – Először is a piacenzai temetőben talált sírok, amelyeken a Kolumbuszok neve és címere szerepel. Ha ellátogatunk a szóban forgó temetőbe, megállapíthatjuk, hogy ezek a sírok valóban léteznek, de nem a Kolumbuszok neve szerepel rajtuk, hanem a Colonnáké. – Elmosolyodott. – Toscano professzor jegyzeteit olvasgatva az a benyomásunk támad, hogy a genovai fordító keze van a dologban, aki a Colonna nevet Colombóra változtatta. Mellesleg egy másik szakaszban meghagyta a Colón név latinizált alakját Colonusnak, és nem javította Columbusra, ezzel azonban ellentmond annak a változatnak, mely szerint a sírokon a Colombo név szerepelt. – De hát nem azt írta Hernando, hogy az apja egy bizonyos Fiatal Colombo miatt vágott neki a tengernek, aki a rokona volt? Tomás felnevetett. – Ifjabb Colombo, Nelson. Ifjabb. – Lapozgatta az Historia del Almiranté t. – A könyvben valóban ez áll. De ez csak egy újabb ellentmondás. Ugyanis ez az Ifjabb Colombo egy kalóz volt, akit még csak nem is Colombónak hívtak. Az igazi neve Jorge Bissipat volt, akit az olaszok neveztek el Ifjabb Colombónak, hogy az Idősebb Colombóhoz hasonlítsák, akit pedig Guillaume de Caseneuve Coullonnak hívtak és normandiai volt, és őt pedig azért hívták Colombónak, mert a Coullon név hasonlított a francia coup-long, „hosszú ütés” kifejezésre. – Micsoda zűrzavar! – Az bizony. De a lényeg a következő. Hogy lehetett volna ez az Ifjabb Colombo Hernando apjának a rokona, ha egyszer a Colombo nem is az igazi neve volt, csak ráragasztották? Az egyetlen logikus válasz az, hogy ismét a fordító keze van a dologban, aki nem volt tisztában a tényekkel, és önkényesen rokoni kapcsolatot teremtett Kolumbusz Kristóf és az Ifjabb Colombo között. Moliarti feszengve dőlt hátra a székén. Végzett az ebéddel, és eltolta a tányérját. – Jó, de akár Colonna, akár Colombo, és akár Piacenza, akár Genova, a lényeg az, hogy Hernando itáliai származásúnak tartotta az apját. – Nos, Toscano professzor szemmel láthatóan kételkedett ebben – felelte Tomás, még mindig a jegyzeteibe merülve. – A jegyzeteiben és az Historia del Almirantéban ahhoz a részhez, ahol a szerző Piacenzát nevezi meg Kolumbusz szülővárosaként, ceruzával azt írta a lap szélére, hogy nem a hajós származott ebből az olasz városból, hanem Dona Filipa Perestrelo, Kolumbusz portugál felesége, Diogo Colom anyja. Neki volt néhány piacenzai felmenője. Toscano azt feltételezte, hogy az eredeti szövegben Hernando megemlítette Dona Filipa távoli kapcsolatát Piacenzával, amit aztán az olasz fordító úgy fogalmazott át, hogy Dona Filipát Kolumbuszra cserélte. Egyébként Toscano egy olasz szólást is följegyzett ide: „traduttori, traditori”, ami annyit tesz, hogy a fordítók csalók. – Ez merőben spekulatív. – Az. De hadd hívjam fel ismét a figyelmét arra a tényre, hogy Kolumbusszal kapcsolatban majdnem minden spekulatív, olyan nagy rejtélyek és ellentmondások övezik Amerika felfedezőjének alakját. – Újra belemerült az Historia del Almiranté ba. – Hadd mutassak egy-két következetlenséget, amelyeket Toscano professzor vett észre, és amelyek tovább szilárdítják azt a meggyőződést, mely szerint a könyvben szereplő állítások némelyikének nem Hernando a szerzője. Például itt van ez a rész, hogy az apja, miután kiúszott a partra, Lisszabonba ment, ahol sok genovai honfitársa volt. – Ez egyértelmű bizonyíték. – Jaj, Nelson, gondoljon bele! Hát nem Hernando mondta azt néhány oldallal korábban, hogy elment Genovába, és nem talált egyetlen rokont sem? Nem ugyanez az Hernando mondta azt is, hogy az apja Piacenzából származott? De hát akkor hogyhogy most meg azt állítja róla, hogy genovai nemzetiségű volt? Egyik pillanatban nem genovai, a másikban meg igen? Milyen összevisszaság ez? – A jegyzetek fénymásolataira pillantott. – Toscano professzor itt is a genovai fordító beavatkozására gyanakodott, és itt is ideírta, hogy „traduttori, traditori”. – Más lapokat vett elő. – De más ellentmondások is vannak az Historia del Almirantéban, olyan sok, hogy Alejandro de la Torre y Velez atya, a salamancai katedrális kanonoka, szintén arra a következtetésre jutott, hogy „idegen kéz általi betoldások és hamisítások” vannak benne. – Azt állítja, hogy az egész hamis? – Nem. Az Historia del Almiranté t valóban Hernando Colón írta, ehhez nem fér kétség. De a kiadott szövegben olyan ellentmondások és következetlenségek vannak, amelyeket csak kétféleképpen lehet magyarázni. Vagy teljesen hülye volt ez az Hernando, ami nem tűnik valószínűnek, vagy valaki belejavított a kéziratba, hogy az itáliai ízléshez igazítsa, ahol először megjelent. – Ki? – Nos, számomra egyértelműnek tűnik a válasz. Csakis az a genovai Baliano Fornari lehetett, aki megszerezte a kéziratot Luís de Colóntól, és csak az olasz változatot adta ki, nyíltan vállalva, hogy azt akarja, hogy Amerika felfedezésének dicsősége „Genova államára, a nagy hajós szülőhazájára” szálljon. Moliarti türelmetlen mozdulatot tett. – Tovább. – Rendben – mondta Tomás. – Nézzük tehát az utolsó tanúnkat, aki bizonyára mind közül a legfontosabb. – Kolumbusz. – Pontosan. Maga Kolumbusz Kristóf, az admirális, személyesen. A pincér leszedte az üres tányérokat, és az asztalra helyezte a lekvárt és a portugál sajttálat. A két férfi szedett magának a jó puha serra sajtból, amely erős illatot árasztott, és belemártották a lekvárba, majd jóízűen befalták. Tomás a fénymásolatait rendezgette, miközben mélyet sóhajtott. – Ma már tudjuk, hogy Kolumbusz egész életében rejtegette a múltját. Kolumbusznak hívjuk, noha ő az általunk ismert dokumentumok mindegyikében Colom vagy Colon néven mutatkozott be. Ha Amerika felfedezője és a genovai selyemtakács valóban egy és ugyanaz a személy, mivel magyarázzuk azt a tényt, hogy a tengerész sohasem használta a takács nevét? A férfi, akit ma Kolumbusz Kristófként ismerünk, tudomásunk
szerint soha nem használta ezt a nevet, egyetlenegy alkalom kivételével. – A kezébe vett egy papírköteget, amit előzőleg már félretett. – Ez a
Mayorazgo. – Major-micsoda? – A Mayorazgo, vagy majorátus, egy végrendelet 1498. február 22-ből. Ebben Kolumbusz, harmadik újvilági útjának előestéjén, fia, Diogo Colom jogait biztosítja, egyúttal emlékezteti a koronát a nemzetnek tett szolgálataira, és a Katolikus Királyokhoz, valamint elsőszülött fiukhoz, Juan herceghez folyamodik, hogy védjék meg a jogait és „mis oficios de Almirante del Mar Océano, que es de la parte del Poniente de una raya que mandó asentar imaginaria, su Alteza sobre a cien leguas sobre las islas de las Açores, y otros tanto sobre las de Cabo Verde” . Kolumbusz ezeket a jogokat fiára, Diogóra hagyja, megjegyezvén, hogy ő az elsőszülöttje, aki viseli apja és felmenői nevét, „llamados de los de Colón”. Ha pedig Diogo fiú utód nélkül halna meg, jogai a féltestvérére, Hernandóra szállnak, azután Kolumbusz fivérére, Bartolomeura, azután a másik fivérére, és így tovább, amíg lesznek fiú örökösök. – Tomás fölemelte a fejét, és ránézett Moliartira. – Nézzük csak meg jobban ezt a fontos részletet. Kolumbusz nem azt mondja, hogy „llamados de los de Colombo”, amikor önmagáról és a felmenőiről beszél. Azt mondja, hogy „llamados de los de Colón”. – Értem – morogta az amerikai kedvetlenül. – De mi van a származásával? – Mindjárt rátérünk – felelte a történész, a kezével türelemre intve beszélgetőtársát. – A Mayorazgo arról is rendelkezett, hogy az admirális járadékának egy része az Ufficio de San Giorgiót illeti, és szigorú utasításokat adott azzal kapcsolatban, hogy miként írjanak alá az örökösei minden dokumentumot. Kolumbusz azt akarta, hogy ne használják a vezetéknevüket, csak az El Almirant címet, fölötte pedig egy különös, betűkből és pontokból álló piramist. – Tomás elővett egy másik lapot. – És most jön az a rész, amely magát annyira érdekli, Nelson. Illetve nemcsak magát, hanem a jelek szerint Toscanót is. A végrendelet egy bizonyos pontján Kolumbusz példátlan dolgot tett. Az admirális felhívta az uralkodók figyelmét arra a tényre, hogy Kasztíliában szolgálta őket, „siendo yo nacido en Genova”, pedig ő Genovában született. – Ahá! – kiáltott fel Moliarti, és majdnem felugrott a székről. – Itt a bizonyíték! – Nyugalom! Nyugalom! – csitította Tomás, magában kuncogva az amerikai lelkesedésén. – A Mayorazgo egy másik pontján Kolumbusz arra utasította örököseit, hogy mindig tartsanak valakit a leszármazottaik közül Genovában. – Látja? Hol itt a probléma? – Minden világos – értett egyet Tomás, huncut mosollyal a bajsza alatt. – Már amennyiben igaz. Sötét felhő árnyékolta el Moliarti lelkesedését. Lelohadt a mosoly az arcáról, majd végül teljesen felháborodott. – Na ne mondja már, hogy ez is hamis! – fakadt ki. – Ne jöjjön megint ezzel! Ezt már nem veszem be, nem bizony! – Nyugi, Nelson, nyugi! – csillapította Tomás, a váratlan kitörésen meghökkenve, és megadóan fölemelte a kezeit. – Tisztázzuk a dolgokat. Én nem azért vagyok itt, hogy megállapítsam, hogy ez vagy az hamis vagy valódi. Nekem csak az a dolgom, hogy tanulmányozzam a dokumentumokat és vallomásokat, átnézzem Toscano professzor jegyzeteit, és megpróbáljam rekonstruálni a gondolatmenetét. Elvégre ezzel bíztak meg. No mármost, én azt állapítottam meg, hogy Toscano professzornak komoly kételyei voltak Kolumbusz Kristóf életének egyes bebizonyítottnak tekintett aspektusaival kapcsolatban. Ha az összes létező dokumentumot igaznak fogadjuk el, akkor az admirális történetének nincs se füle, se farka. Egyszerre több helyen született, egyszerre különböző neveket viselt. Ez nem lehet. Egy szó, mint száz, el kell dönteni, hogy melyek valódiak, és melyek hamisak. Ehhez pedig végig kell elemezni az egyes dokumentumokban található ellentmondásokat és következetlenségeket. Ha minden adat a birtokunkban lesz, akkor hozhatunk valamilyen döntést. Ha azt akarjuk, hogy Kolumbusz genovai legyen, csak el kell tekintenünk az ezt a feltevést alátámasztó dokumentumokban lévő ellentmondásoktól és következetlenségektől: spekulációval meg lehet oldani. Ennek az ellenkezője is igaz. De jól jegyezze meg, hogy én nem azért vagyok itt, hogy szétromboljam a genovai elméletet. Sőt, valójában nekem egyre megy, hogy hol született Kolumbusz Kristóf. Kit érdekel! Nekem nyolc... – Szünetet tartott, hogy nyomatékosítsa a szavait. – Nekem az a dolgom, hogy rekonstruáljam Toscano professzor kutatását, hiszen erre kértek fel, igaz? És hogy analizáljam az egyes dokumentumokban található problémákat. Ennyi. – Igaza van – ismerte el Moliarti, most már nyugodtabban. – Bocsásson meg, hogy heveskedtem az előbb. Folytassa, kérem. – Jó – felelte Tomás. – Mint már mondtam, Kolumbusz a Mayorazgóban két helyütt is konkrétan utalt rá, hogy Genova városában született. De nem állt meg itt. Egy harmadik utalást is tett, mely szerint „Genova nemes város, és nemcsak a tenger miatt hatalmas”, néhány oldallal később pedig egy negyedik utalást is hozzáfűzött, arra kérve az örököseit, hogy igyekezzenek mindig Genova városa dicsőségét és javát szolgálni, és minden erejükkel és eszközükkel azon fáradozzanak, hogy öregbítsék a köztársaság hírnevét. – Kolumbusz tehát négyszer is utal Genovára, és ebből két alkalommal nyíltan ki is mondja, hogy ott született. – Pontosan – bólintott Tomás. – Tehát minden azon áll vagy bukik, hogy hitelesnek tekintjük-e ezt a dokumentumot. A Mayorazgo királyi visszaigazolása 1501-es keltezésű, de csak 1925-ben találták meg, és most a simancasi levéltárban őrzik. És hoztam fénymásolatokat a Mayorazgo fogalmazványának jegyzői másolatáról is, amelyet a sevillai Újvilági Levéltárban őriznek. – Meglengette a Sevillában készített fénymásolatokat. – Azt mondták, hogy a fogalmazvány eredeti példánya még a XVI. században tűnt el, de nem tudom, hogy ez igaz-e. Az egyetlen bizonyosságunk, hogy a levéltárban csak a másolat van meg. Gondolom, már a másolat szerepelt az 1578-ban indított rendkívüli jelentőségű bírósági eljárásban is, avagy a Pleyto Sucerrorión, amely azt volt hivatva megállapítani, hogy Don Diegónak, azaz Diogo Colom unokájának, vagyis Kolumbusz Kristóf dédunokájának a halála után ki az admirális törvényes örököse. Érdemes fölidézni, hogy a Mayorazgo kimondta, hogy csak Colón nevű férfi örökösök lehetnek. Mármost, a bíróság, tudomást sem véve az admirális kitételéről, úgy döntött, hogy a Colombo nevet is elfogadják, és ez az információ egész Itáliában elterjedt. Mivel Kolumbusz Kristóf a Katolikus Királyokkal kötött 1492-es megállapodása értelmében jogot szerzett India összes javainak egy részére, elképzelhető, mekkora érdeklődést keltett az ilyen nevű olaszok körében a lehetőség, hogy bármelyik Colombo pályázhat a jogutódságra. Csakhogy kiderült, hogy a Colombo név viszonylag gyakori Itáliában, ezért a bíróság azt is megkövetelte, hogy a pályázók mutassanak fel a felmenőik között egy Bartolomeo és egy Jacobo nevű fivért, valamint egy Domenico nevű apát. Ennek a követelménynek már csak három jelentkező felelt meg. Végül közülük is csak egy maradt. Egy bizonyos Baldassare Colombóról van szó, aki egy kis piemontei faluban, Cuccaro Monferratóban lakott. Baldassarénak azonban szembe kellett néznie Kolumbusz spanyol leszármazottaival, és a per során egy spanyol ügyvéd, akit Verásteguinek hívtak, felmutatta a fogalmazvány másolatát, amelyet Juan herceg hitelesített 1498. február 22-én, vagyis a végrendelet kidolgozása napján. – Ki ez a Juan herceg? – A Katolikus Királyok elsőszülött fia. – Szóval magánál van annak a fogalmazványnak a másolata, amit maga a spanyol trónörökös hitelesített, és ennek ellenére kételkedik a végrendelet hitelességében? – Nelson – mondta Tomás halkan. – Juan herceg 1497. október 4-én halt meg. Számoljon utána. Vajon hogyan hitelesíthetett egy fogalmazványmásolatot 1498-ban? – Kacsintott. – Hm? Moliarti egy pillanatra megmerevedett, és a következetlenségen töprengett.
– Hát... ööö... – dadogta végül. – Drága Nelsonom, ez bizony egy nagyon súlyos technikai probléma. Teljesen aláássa a Mayorazgo másolatának hitelességét. És ami ennél is rosszabb: nem ez az egyetlen következetlenség ebben a dokumentumban. – Fogta a fénymásolt szöveg egyik lapját. – Figyelje csak Kolumbusznak ezt a mondatát. „Lo suplico al Rey e a la Reina, Nuestros señores, y al Principe Don Juan, su primogénito, Nuestro Señor.” – Fölemelte a fejét, és az amerikai szemébe nézett. – Megint ugyanaz a probléma. Kolumbusz úgy folyamodik Juan herceghez, mintha még élne, holott az előző évben meghalt, mindössze tizenkilenc évesen. Ez az esemény akkora nyilvánosságot kapott, hogy az egész udvar gyászba öltözött, és minden köz- és magánintézmény negyven napig zárva tartott, a spanyol városok falaira és kapuira pedig kitették a gyász jelképeit. Ilyen körülmények között el tudja képzelni, hogy egy olyan ember, aki közel áll az udvarhoz, különösen a királynőhöz, nem tud Juan herceg haláláról? – Elmosolyodott és megcsóválta a fejét. – Most pedig nézzük meg ezt. – Ismét belemerült a fénymásolatokba. – „Habrá el dicho Don Diego” – kezdte, de rögtön félbe is szakította, hogy felvilágosítsa. – A Diego spanyolul Diogo. – Aztán folytatta az olvasást. – „...o cualquier outro que
heredare este Mayorazgo mis oficios de Almirante del Mar Océano, que es de la parte del Poniente de una raya que mandó asentar imaginaria, su Alteza sobre a cien leguas sobre las islas de las Açores, y otros tanto sobre las de Cabo Verde.” – Moliartira nézett. – Ebben a rövid mondatban a következetlenségek egész sora található. Először is, hogy mondhat olyat a nagy Kolumbusz Kristóf, hogy a Zöld-foki-szigetek az Azori-szigetekkel azonos hosszúsági körön vannak? Hát éppen ő ne tudta volna, amit minden tengerész tudott már: hogy az Azori-szigetek nyugatabbra fekszenek, mint a Zöld-foki-szigetek? Akad olyan ember, aki elhiszi, hogy Amerika felfedezője, aki ráadásul mindkét szigeten járt, kijelenthet ekkora baromságot? Másodszor, meg kell jegyezni azt is, hogy ez a „százmérföldes” szöveg az 1493-as Inter caetera pápai bulla részét képezi, és az alcáçovasi/toledói szerződésre vonatkozik. Csakhogy 1498-ban, amikor a Mayorazgót aláírták, már a tordesillasi szerződés volt érvényben, amit Kolumbusznak nagyon is jól kellett ismernie, hiszen ő személyesen hozzájárult ahhoz, hogy Portugália és Spanyolország ilyeténképpen felossza egymás között a világot. Hogy lehetséges hát, hogy az admirális egy olyan szerződésre vonatkozó pápai kifejezéseket használt, amely már nem is volt érvényben? Talán elment az esze? Harmadszor, amikor azt írja, hogy „de una raya que mandó asentar imaginaria, su Alteza”, megelőlegezi a királynő halálát, aki csak hat évvel később, 1504-ben hunyt el. Hogy lehet, hogy Kolumbusz egyes számban szólítja meg a Katolikus Királyokat? A korszak összes iratában a Felségtek megszólítás szerepel. Többes számban. Vagy talán szándékosan sértegetni akarta az uralkodók valamelyikét azzal, hogy úgy tesz, mintha tudomást sem venne róla? Vagy lehet, hogy ezt a dokumentumot csak 1504 után írták, amikor már csak egy király volt, és a hamisító megfeledkezett erről az apróságról, miközben odabiggyesztette az 1498-as dátumot? – Értem – mormogta Moliarti lehajtott fejjel. – Ez minden? – Nem, Nelson. Van még más is. Fontos, hogy megvizsgáljuk azt a kérdést, hogy Kolumbusz Kristóf négyszer említi Genovát a Mayorazgóban, se többször, se kevesebbszer. – Fölemelte négy ujját. – Négyszer. – Kettőt behajtott. – Ezek közül kettőben konkrétan kimondja, hogy Genova az a város, ahol született. – Hátradőlt a széken, és rendezgette a fénymásolatait. – Nézzük csak. Kolumbusz Kristóf egész életében rejtegette a származását. Olyan következetesen titkolózott, hogy a XIX. század egyik legnagyobb nyomozója, a kriminológus Cesare Lombroso egyenesen paranoiásnak nevezte. Hernando nevű fiától tudjuk, hogy Amerika felfedezése után, 1492-től még titkolózóbbá vált. Nézzük csak, mit ír az Historia del Almirantéban. – Kinyitotta a könyvet, és megkeresett egy aláhúzott részt. – „Quando fué su persona a propósito y adornaba de todo aquello, que convenia para tan grand hecho, tanto menos conocido y cierto quiso que fuese su origen y pátria.” – A beszélgetőpartnerére meredt. – Azaz minél ismertebbé vált Kolumbusz, annál kevésbé akarta nyilvánosságra hozni a származását és a születési helyét. Szóval itt van ez az ember, aki folyamatosan ködösít a szülővárosával kapcsolatban, és bármit megtesz azért, hogy ne derüljön ki az igazság, és akkor egyszer csak ki tudja, mi üt belé, a végrendeletében csak úgy árad belőle az őszinteség, és úton-útfélen közli, hogy Genovában született, egy csapásra semmissé téve minden addigi erőfeszítését? Hát van ennek értelme? Moliarti felsóhajtott. – Mondja, Tom, ez azt jelenti, hogy ez a végrendelet hamis? – A spanyol bíróság erre a következtetésre jutott. Olyannyira, hogy az örökség végül D. Nuno de Portugalra szállt, Diogo Colom másik unokájára. – És mi a helyzet azzal az 1501-es királyi igazolással, amelyet a simancasi levéltárban őriznek? Az is hamis? – Tudja, a simancasi levéltárban egy könyv található, amelyben az Udvar Királyi Pecsétjének az 1501. szeptemberi használata van felsorolva. De ez a hitelesítés is anakronisztikus, hiszen ebben is úgy szerepel Don Juan herceg, mintha még élne. – A mutatóujjával a halántékára bökött. – Vésse jól az eszébe: az udvar soha nem venne jegyzékbe olyan dokumentumot, amely egy halott elsőszülött hercegnek van címezve, ez egyszerűen elfogadhatatlan lenne. – Szünetet tartott. – Most pedig, Nelson, jól figyeljen arra, amit mondani fogok. Létezett egy valódi végrendelet, de eltűnt. Több történész is, köztük a spanyol Salvador Madariaga, valószínűnek tartja a hamisítás hipotézisét, mindemellett az a véleményük, hogy a rendelkezésre álló végrendelet a legtöbb dologban az eltűnt eredetire támaszkodik. – Belenézett a jegyzeteibe. – Madariaga azt írta: „a végrehajtási záradékok nagy része valószínűleg, de csak valószínűleg, megfelel az eredetinek”. Köztük a különös piramis alakú aláírás is. Ugyanez a véleménye Luís Ulloa történésznek is, aki felfedezte, hogy a Mayorazgo hamisított másolata, amit az a bizonyos Verástegui nevű ügyvéd mutatott be a bíróságon, annak a Luísa de Carvajalnak a kezében is megfordult, akinek a dokumentumhamisításairól elhíresült Luís Buzon volt a férje. – És Toscano professzor? Ő mit gondolt? – Toscano professzor egyetértett a bíróság döntésével, illetve Madariga és Ulloa véleményével, és az eltűnt eredeti végrendelet meghamisításának hipotézisében hitt. Egyébként a szöveg súlyos következetlenségeit is csak a hamisítással lehet magyarázni. Mint már mondtam, mindenki szeretett volna Kolumbusz örököse lenni, és természetes is, hogy ha ekkora pénz forog kockán, megjelennek a színen a hamisítók. Ha egy kicsit belegondolunk, könnyen elképzelhető, hogy egy ügyes hamisító, valószínűleg ez a Luís Buzon, technikai szempontból mestermunkát végzett, és a saját szempontjából lényegtelen dolgokat híven másolta át, beleértve a végrehajtási záradékokat is, de a megfelelő ismeretek híján árulkodó anakronizmusokat tett a szövegbe. Ilyen például az, hogy Kolumbusz egy halott herceghez folyamodik, és ilyenek a földrajzi jellegű szamárságok is, amelyek nyilvánvalóan a rosszul megválasztott forrásból, vagyis a pápai bullának az azóta már érvényét vesztett alcáçovasi/toledói szerződésre vonatkozó részéből származnak. De a hamisító anakronisztikus tévedése lehet a „Felséged” egyes számú megszólítás is, ami óriási sértés lett volna, ha akkor írják, amikor még mindkét uralkodó él, de miután egyikük már halott volt, nem jelentett problémát. – Olyan mozdulatot tett a kezével, mintha még hozzá akarna tenni valamit. – Mellesleg egyezzünk meg abban, hogy elég furcsa, hogy Kolumbusz 1506-ban halt meg, és ez a végrendelet nem jelent meg azonnal. Ha valaki végrendeletet ír, azt azért teszi, hogy a halála után azonnal megismerjék és végrehajtsák, nem? De úgy látszik, ez a Mayorazgo nem került nyilvánosságra akkor, amikor a végrendeletek szoktak, vagyis rögtön a megírójuk halála után, hanem csak jóval később. Kolumbusz 1506-ban halt meg, és a testamentum csak 1578-ban került elő, vagyis több mint hetven évvel később. Mégpedig egy olyan időszakban, amikor egyeseknek kifejezetten jól jött a megjelenése, még ha súlyos anakronizmusokkal és logikátlanságokkal is. Ilyen körülmények között hogy is bízhatnánk meg a leírtak hitelességében? – Unott képet vágott. – Sehogy. Az amerikai beletörődően vállat vont. – Felejtsük akkor el a Mayorazgót. Nincs több dokumentum?
– Az összeset felsoroltam, amelyek abban a korban jelentek meg, elsősorban a XVI. században. – És az összes közül egyedül a portugál Pina krónikája nem vetett föl hitelességi problémákat? – Tudtommal igen, de hadd emlékeztessem, hogy Toscano professzor lapszéli megjegyzései azt sugallják, hogy talán ő talált még valamit. A pincér meghozta a kávét, és letette a két férfi elé. – A dokumentumok terén nincs más? – kérdezte Moliarti, miközben megkeverte a kávéját, hogy feloldódjon benne a cukor. – Van még néhány, amelyek feltételezhetően szintén abból a korszakból valók, de csak jóval később, főleg a XIX. században váltak ismertté. – És mit mondanak ezek a dokumentumok? – Nos, megpróbálom összefoglalni a tartalmukat. – Néhány fénymásolatot összepakolt, másokat pedig elővett a táskájából. – 1733-ban egy modenai pap, Ludovico Antonio Muratori, kiadott egy kötetet az olasz írókról azzal a címmel, hogy Rerum Italicarum Scriptores, amelyben szerepelt két addig kiadatlan szöveg is. Az egyik a De Navigatione Columbi... volt, és feltehetőleg 1499-ben írta az Ufficio di San Giorgio kancellárja, Antonio Gallo, a másik pedig Bartolomeo Senarega munkája, amely szemmel láthatóan Gallo művére támaszkodott. Egyértelműen Gallo szövege a fontosabb. Az Ufficio volt kancellárja ebben azt mondja, hogy Kolumbusz három fivér közül a legidősebb volt, őt követte Bartolomeo, majd Jacobo. Amikor kamaszok lettek, Gallo szerint Bartolomeo Lisszabonba ment, Kristóf pedig később követte a példáját. Később, 1799-ben kiadták az Annali della Republica di Genovát, a genovai Filippo Casonitól, amely Cristoforo Colombo selyemtakács családfáját is közölte. Mivel azonban még mindig fennállt az a probléma, hogy Amerika felfedezőjét Colomnak vagy Colónnak hívták, és nem Colombónak, Casoni úgy döntött, hogy előremenekül, és kitalálta, hogy a Colombo voltaképpen a Colom ragozott alakja. Eszerint a Colombo tulajdonképpen azt jelenti, hogy „a Colomok családjából való”. Ez merész lépés volt, és valóságos dokumentumáradatot indított el, elhárítva minden akadályt a hivatalos iratok elől. Liguria-szerte mindenütt papírok jelentek meg, különösen Savonában, Cogoletóban, Nerviben, tudom is én, hol. Mindenütt bukkantak fel bizonyítékok a Colombo családdal kapcsolatban, az üzleti ügyeiket is beleértve. Ezeknek egy részét 1823-ban összegyűjtötték a Codice Colombo-Americanóban, másokat pedig, köztük a jegyzői okiratokat, a Raccolta di documenti et studi...-ban adtak közre, 1892-ben, az 1492-es nagy utazás négyszázadik évfordulója alkalmából. Az utolsó felfedezést 1904-ben közölte a Giornale Storico e Letterario della Liguria című akadémiai újság, amely hírül adta, hogy Ugo Assereto genovai ezredes talált egy jegyzői okiratot, 1479. augusztus 25-ei keltezéssel, amely azt rögzítette, hogy Christophorus Columbus másnap elindult Lisszabonba. Az Assereto-dokumentumból, ahogy ma nevezik, az is kiderül, hogy Columbus kijelentette, hogy huszonhét év körüli volt, vagyis 1451-ben született. – De ugye nem mondja azt, hogy mindez hamis? – kérdezte Moliarti, szinte félve. – Nelson – mosolyodott el Tomás. – Maga komolyan azt gondolja, hogy képes lennék erre a gonoszságra? Azt gondolja? – Azt. – Hát akkor téved, Nelson. Én sosem tennék ilyet. Az alapítvány emberének arcán óvatosan megkönnyebbült kifejezés jelent meg. – Jól van. – De... – Tessék?... – … mindig meg kell vizsgálni a dokumentumok megbízhatóságát, mindig kritikus szemmel kell feléjük fordulni, meg kell próbálni megérteni a mögöttük rejlő szándékot, és meg kell keresni az esetleges következetlenségeket. – Csak nem azt akarja mondani, hogy ezekben a dokumentumokban is vannak... – De, sajnos. Az amerikai rosszkedvűen hátravetette a fejét. – A francba! – Először is érdemes elgondolkodni azon, hogy ezek a dokumentumok nem akkor kerültek nyilvánosságra, amikor kellett volna, hanem jóval később. Toscano professzor még egy francia mondást is fölírt valahova a jegyzeteiben, „le temps qui passe c’est l’évidence qu’efface”, vagyis minél több idő telik el, annál több bizonyíték tűnik el. Itt azonban, úgy tűnik, éppen fordítva van. Ahogy telik az idő, egyre több bizonyíték kerül elő. Ez az első probléma Antonio Gallo szövegével. Ha valóban 1499-ben íródott, hogyhogy csak a XVIII. században jelent meg? Úgy látszik, Toscano hamisításra gyanakodott, hiszen Gallo adatai hasonlítanak Giustinianiéihoz, akire Hernando Colón azt mondta, hogy hazudozó. – Ez spekuláció. – Az. De tény, hogy Gallo története megegyezik Giustiniani történetével, és hogy Hernando azt mondta, hogy Giustiniani verziója hamis. – És a jegyzői iratok? Azok hivatalos dokumentumok... – Valóban azok. De csak azt bizonyítják, hogy élt Genovában egy Cristoforo Colombo nevű selyemtakács, akinek volt egy Bartolomeo és egy Jacobo nevű fivére, az apjuk pedig egy Domenico Colombo nevű gyapjúkártoló volt. Ez valószínűleg igaz, ezt nem is vitatja senki. Csakhogy ezek a dokumentumok egyáltalán nem bizonyítják, hogy ez a genovai selyemtakács azonos lett volna Amerika felfedezőjével. Csak egy olyan irat van, amelyik egyértelműen kimondja ezt. – Elővett néhány fénymásolatot. – Az Assereto-dokumentumról van szó. Volt előtte néhány savonai szöveg, amelyeket 1602-ben jelentetett meg Salinero az Adnotationes... ad Cornelium Tacitumban, és amelyek már utaltak erre az azonosságra, de ezek nem voltak elég világosak, és voltak bennük következetlenségek. Az Assereto-dokumentum azonban egyértelműen jelzi a genovai Colombo és az ibériai Colom azonosságát, azáltal, hogy közli, melyik nap indult el a selyemtakács Portugáliába. – Hadd találjam ki – szólalt meg Moliarti, némi gúnnyal a hangjában. – Ennek a szövegnek hitelességi problémái vannak. – Így van – felelte Tomás, tudomást sem véve a gúnyról. – Próbáljunk meg teljes képet alkotni a problémáról. Ehhez idézzük az eszünkbe, hogy a Kolumbuszról szóló dokumentumok csak a XIX. században szaporodtak el gombamód Genovában. Addig csak egy vallomás létezett, de abban is voltak hibák, és viszonylag homályos volt. Az igazság azonban az, hogy Genovában nem nagyon ismerte senki Kolumbuszt. Genova követei, akik 1493-ban Barcelonában voltak, Francesco Marchesi és Giovanni Grimaldi, a tengerész első újvilági útjáról való hazatérésekor beszámoltak Genovában a nagy hírről, de megfeledkeztek egy aprócska részletről, arról, hogy a hajós a honfitársuk. És Genovában sem hívta föl erre senki a figyelmüket. Hát van ennek értelme? De van még más is. Mint már láttuk, Kolumbusz spanyol fia, Hernando háromszor járt Genova környékén, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy van-e alapjuk azoknak a homályos utalásoknak, amelyek szerint az apja onnan származott, de egyszer sem talált rokonokat. Egyetlenegyet sem. Másrészt, a jegyzői iratok szerint 1492-ben, Amerika felfedezésének idején még élt a selyemtakács Cristoforo Colombo apja. Mégsincs arról semmilyen feljegyzés, hogy ő vagy bármely más családtag, szomszéd, barát vagy ismerős megünnepelte volna vagy legalább említést tett volna a város szülöttének nagy tettéről. Ezenkívül a genovai hivatalos dokumentumok tanúsága szerint Domenico szegényen halt meg 1499-ben, miután minden vagyonát elzálogosította. Hihetetlen, hogy Amerika felfedezője tudomást sem vett az apjáról, nem támogatta szegénységében, és egészen haláláig nem törődött vele. Sőt, Domenico hitelezőinek sem jutott eszébe az a kézenfekvő gondolat, hogy halála után a fián kérjék számon a tartozásait. Még ennél is hihetetlenebb, hogy a XVI. és XVII. század genovai krónikásai és történetírói milyen nagyvonalúan eltekintettek attól a ténytől, hogy Amerika felfedezője a honfitársuk volt. Uberto Foglietta műve, a Di Uberto Foglietta, della Republica di Genova például közöl egy listát a város hírességeiről. És sem az 1559-es római első kiadás, sem az 1575-ös milánói második
kiadás nem említette Cristoforo Colombo nevét, de Cristóvam Colomét vagy Cristóbal Colónét sem, pedig olyan kevésbé fontos genovai tengerészek is szerepelnek a listán, mint Biagio d’Assereto, Lazaro Doria, Simone Vignoso és Ludovico di Riparolo. Federico Federici genovai történész, aki a XVII. században élt, szintén nem foglalkozott Amerika felfedezőjével, és ugyanígy nem vett róla tudomást Gianbattista Richeri sem, aki a következő század genovai történésze volt. Richeri 1724-ben jelentette meg a Foliatum Notariorum Genuensinumot, amelynek eredetijét a Biblioteca Comunale Berio di Genova őrzi. Ebben a műben tizennyolc Colombót sorol fel 1299 és 1502 között, és közülük egyik sem Domenico vagy Cristoforo. Ettől függetlenül persze léteztek, amit a Raccolta jegyzői iratai is bizonyítanak, csak éppen nem tartották őket fontosnak a genovai történészek. Olyannyira, hogy még a korszak genovai iskoláinak tanulólistáin – amelyek ma is megvannak – sem szerepelt Cristoforo neve, pedig a nagy hajós tudott latinul, olvasta a klasszikusokat, értett a matematikához és ismerte a kozmográfiát. De hát, ha nem genovai iskolába járt, akkor hova? Végül, a híres Pleyto Sucessorio, azaz az 1578-ban indított per idején, amely az admirális törvényes örökösét volt hivatott kijelölni a dédunokája halála után, számtalan pályázó jelent meg Spanyolországban egész Liguria területéről, és mind azt állították, hogy Kolumbusz rokonai. Tomás Moliartira meredt. – Tudja-e, hogy ezek közül hányan voltak genovaiak? Az amerikai megrázta a fejét, mire Tomás folytatta: – Senki, Nelson. – Hagyta, hogy válasza ott lebegjen a levegőben, mint egy gongütés brutális visszhangja. – Egy sem. Egyetlen pályázó sem jött Genovából. – Még egy kis hatásszünetet tartott, hogy nyomatékosítsa kijelentésének drámaiságát. – Aztán a XIX. században sorra bukkantak fel a dokumentumok. Mint tudjuk, az itáliaiak ekkor indították egyesítési harcukat, és a ligur Giuseppe Garibaldi vezetésével meg akarták erősíteni a nemzeti összetartozásukat. Akkoriban jelentek meg az első elméletek arról, hogy Kolumbusz talán mégsem itáliai volt, és ez elfogadhatatlan volt az új állam számára. A genovai Kolumbusz a nemzeti egység szimbólumává vált, és mind az új államban élő olaszok millióinak, mind a Brazíliába és Argentínába emigrálóknak alapot adott a büszkeségre. A vita soviniszta színezetet öltött. És ebben a politikai és társadalmi kontextusban történt, hogy a genovai elmélet egyre mélyebbre süllyedt a slamasztikába. Sikerült ugyan dokumentumokkal alátámasztania, hogy valóban élt a városban egy Cristoforo, egy Domenico, egy Bartolomeo és egy Jacobo, de azt nem tudta egyértelműen bizonyítani, hogy ezek a személyek kapcsolatba hozhatók Amerika felfedezőjével. Ráadásul egy ilyen kapcsolat abszurd is lenne, hiszen a genovai Colombo egy tanulatlan selyemtakács volt, az ibériai Colom admirális viszont jártas volt a kozmográfiában, a hajózásban és az irodalomban. Csakhogy nem akármi forgott kockán, és tekintetbe véve a politikai érdekeket és az olasz nemzeti összetartozást, ez az érvelés elfogadhatatlan volt. De akkor végre felbukkan az Asseretodokumentum, amely fel tudja mutatni a hiányzó bizonyítékot. És az a tény, hogy ez a dokumentum éppen akkor lép színre, amikor a legnagyobb szükség van rá, kétségtelenül igen gyanús. És csak még gyanúsabbá teszi az a tény, hogy a hőn áhított bizonyíték bemutatása után az olasz állam kitüntette és tábornokká léptette elő Assereto ezredest a nemzetnek tett szolgálataiért. – Tom, lehet, hogy mindez igaz, de ne haragudjon, ismét csak spekuláció eredménye. Azt mondja meg, van-e olyan eleme az Assereto által megtalált jegyzői okiratnak, amely gyanút kelt? – Van. A két férfi egy darabig egymásra meredt. – És mi az? – kérdezte végül Moliarti, szárazon nyelve. – Kolumbusz születési dátuma. Ez bizony két problémát is felvet. Az első ismét az Assereto-dokumentum felfedezésének „időzítésével” kapcsolatos. 1900-ban tartották az Amerikanisták Kongresszusát, ahol a résztvevők abban állapodtak meg, hogy Kolumbusz 1451-ben született. Ez csupán feltételezés volt, amely egy 1470-es jegyzői iraton alapult, amelyben az áll, hogy... – Megnézte az irat fénymásolatát, amelyhez Genovában jutott hozzá. – „Cristoforo Colombo, figlio di Domenico, maggiori di diciannove anni.” – Fölírt egy számítást a jegyzetfüzetébe. – Ha az 1470-ből kivonunk tizenkilencet, 1451-et kapunk. Így hát a kongresszus résztvevői, akiknek ez az egyetlen jegyzői irat állt a rendelkezésükre, noha nem volt rá bizonyítékuk, hogy Cristoforo Colombo azonos Kolumbusz Kristóffal, úgy döntöttek, hogy ezt a dátumot tekintik Amerika felfedezője születési évének. Nos, lássuk csak, mit figyelt meg Armando Cortesão portugál történész az Assereto-dokumentummal kapcsolatban. – Elővett a táskájából egy vaskos kötetet, amelynek Cartografia e Cartógrafos Portugueses dos Séculos XV e XVI volt a címe, megkereste a megfelelő oldalt, és felolvasott néhány ceruzával aláhúzott sort. – „Rendkívüli, hogy egy ilyen fontos dokumentum, amely olyan jól illik Kolumbusz végrendeletéhez és más ismert iratokhoz, és amely ilyen pontosan képes megállapítani a felfedező korát, feltehetőleg az amerikanisták 1900-as kongresszusán született döntés alapján, Genova legfelkapottabb levéltáraiban legyen, amelyeket a kolumbuszi időket kutató, mohó történészek százai árasztanak el, ráadásul a jegyzői iratok között, és egészen addig senki sem botlik bele egy ilyen fontos kijelentésbe. Micsoda fatális véletlen! 1900-ban az amerikanisták kongresszusa 1451-ben határozza meg Kolumbusz születési évét, és lám, 1904-ben felbukkan egy 1479-es dokumentum, amelyben maga az érintett közli, hogy 27 éves, és minden más egybevág azokkal az adatokkal, amelyeket sokan bizonytalannak tartottak, mint például az 1478-as portugáliai tartózkodás.” Ez az egybeesés olyan meghökkentő, hogy a híres portugál történész arra a megjegyzésre ragadtatja magát, hogy „a ’régi’ dokumentumok hamisítása olyan tökélyre jutott, hogy ebben a fejezetben már semmin sem lepődünk meg”. – Tomás a beszélgetőtársára nézett. – Ami az „időzítést” illeti, kedves Nelson, ezzel meg is volnánk. – Visszatette a táskájába az Armando Cortesão-kötetet. – Most térjünk át magára a dátumra. Az Assereto-dokumentum csodálatraméltó gyorsasággal és buzgalommal erősíti meg a négy évvel korábban az amerikanista kongresszuson megállapított dátumot. De azt a kijelentést, mely szerint Kolumbusz Kristóf 1451-ben született, egy igen jelentős tanú cáfolja. – Egy pillanatra kihívóan nézett Moliarti szemébe. – Mit gondol, ki lehet az? – Fogalmam sincs. – Maga Kolumbusz Kristóf. Ma már tudjuk, hogy Amerika felfedezője többek között a születési dátumát is igyekezett titokban tartani. Fia, Hernando is csak annyit mondott, hogy az apja tizennégy évesen kezdett el hajózni. Két alkalommal azonban mégiscsak elszólta magát az életkorával kapcsolatban a tengerész. – A jegyzeteire pillantott. – Az első útján ezt írta a hajónaplójába, 1492. december 21-én: „yo he andado veinte y três años en la mar, sin salir della tiempo que se haya de contar”. Ez alapján a kijelentés alapján elég, ha utánaszámol az ember. – A kezébe vette a tollát, és számokat írt fel a füzete egyik üres lapjára. – Ha összeadjuk a huszonhárom tengeren töltött évet a nyolc Kasztíliában töltött évvel, vagyis azzal az idővel, amíg várta az engedélyt a hajózásra, és ehhez hozzávesszük még azt a tizennégy évet, ami tengerész évei előtt volt, negyvenötöt kapunk. – Lejegyezte, hogy 23 + 8 + 14 = 45. – Azaz Kolumbusz 45 éves volt, amikor 1492-ben felfedezte Amerikát. Mármost, ha az 1492-ből kivonjuk a negyvenötöt, 1447-et kapunk. – A papíron ez állt: 1492 – 45 = 1447. – Ebben az évben született tehát a nagy hajós. – Ismét a jegyzeteibe mélyedt. – Később, egy 1501-es levélben, amit a fia, Hernando másolt le, Kolumbusz azt írta a Katolikus Királyoknak, hogy már negyven éve hajózik. – Visszafordult a füzetéhez, amibe az imént a számításait írta. – Ha összeadjuk a negyvenet és a gyermekkor tizennégy évét, ötvennégy lesz az eredmény. – Leírta, hogy 40 + 14 = 54. – Vagyis ezt az 1501-es keltezésű levelet ötvennégy évesen írta. Ha kivonjuk az 1501-ből az ötvennégyet, akkor újfent 1447-et kapunk. Egy szó, mint száz, ebből a két utalásból világos számunkra, hogy 1447-ben született, négy évvel az előtt az 1451-es év előtt, amit az Assereto-dokumentum a születési dátumának tart. – A mutatóujjával a két számításra bökött. – Ez, drága Nelsonom, elfogadhatatlan tévedés az Assereto-dokumentum részéről, és bizony halálos sebet ejt a megbízhatóságán. Ráadásul ezen a jegyzői okiraton nem szerepel sem a nyilatkozó, sem a jegyző aláírása, inkább csak egy fogalmazvány, és nem említi Cristoforo apja nevét sem, ami példátlan a korszak hasonló dokumentumainál.
Moliarti mélyet sóhajtott. Hátradőlt a székén, és csak nézte a várost, a Praça da Figueirát a jól látható lovas szoborral, és a Monsanto zöld foltját, amely megtörte a horizontot a házak fölött. Odajött a pincér, letett az asztalra egy kis tálkát a számlával, és amikor elment, egy fülemülepár szállt a fal mellé, hogy fölcsipegessék a kenyérmorzsákat, amiket a szél szórt szét. – Áruljon el nekem valamit, Tom – morogta az amerikai. – Maga szerint Kolumbusz nem genovai volt? A történész a kezébe vett egy fogpiszkálót, és elkezdett játszani vele. – Számomra világos, hogy Toscano professzor szerint valóban nem genovai volt. – Azt én is észrevettem – mondta Moliarti. A mutatóujjával Tomásra bökött. – De én a maga véleményére vagyok kíváncsi. A portugál elmosolyodott. – Szóval a véleményemre kíváncsi? – Kuncogott. – Hát, én azt gondolom, hogy nem lehet biztosan kijelenteni, hogy Kolumbusz nem genovai volt. Túl sok vallomás szól mellette. Anghiera, Trevisano, Gallo, Giustiniani, Oviedo, Las Casas, Ruy de Pina, Hernando Colón és maga Kolumbusz Kristóf. Igaz ugyan, hogy ezek közül sokan csak egymást idézik, és egy hazugság akkor sem válik igazsággá, ha ezerszer elismétlik. Igaz továbbá, hogy azok a dokumentumok, amelyekben ezeket a forrásokat említik, nem éppen megbízhatóak, az viszont tény, hogy mind egy irányba mutatnak. Én azt mondanám, hogy Kolumbusz esetleges genovai származását nem kell elvetni, de azt is figyelembe kell venni, hogy egy sor tény ellentmond ennek az elméletnek. Az az igazság, hogy miként nemrég már mondtam, Kolumbusz Kristóf életét lehetetlen megérteni, ha a róla szóló összes beszámolót és dokumentumot igaznak fogadjuk el, hiszen ezek ellentmondanak egymásnak. Ha egyesek igazak, mások biztosan hamisak. Nem lehet mindegyik igaz. Két út áll előttünk: vagy igaznak és valódinak tekintünk minden genovai beszámolót és dokumentumot, a maguk következetlenségei ellenére, és ez esetben azt mondjuk, hogy Kolumbusz genovai volt, vagy elfogadjuk a számos ellenérvet, amelyek ezt az elméletet cáfolják, és azt mondjuk, hogy nem genovai volt. – Kis szünet után folytatta. – És van még egy harmadik hipotézis is, amely talán a legésszerűbb. Ez a harmadik lehetőség pedig az, hogy általánosságban mindkét oldal bizonyítékai és érvei igazak, bár mindkettőben vannak bizonyos csúsztatások és pontatlanságok. – Ez tetszik. – Persze hogy tetszik, barátom, de csak mert még nem tudja, milyen következményei vannak ennek a hipotézisnek – nevetett Tomás. – Következményei? – Igen, Nelson. – Fölmutatta két ujját, és folytatta. – Ez a harmadik hipotézis azt sugallja, hogy két Kolumbusz van. – Szünetet tartott, hogy leülepedjen a gondolat. – Kettő. Az egyik Cristoforo Colombo, a genovai tanulatlan selyemtakács, aki talán 1451-ben született, a másik pedig Cristóvão Colom vagy Cristóbal Colón, bizonytalan nemzetiségű, jártas a kozmográfiában és a hajózástudományban, tud latinul, admirális és Amerika felfedezője, aki 1447-ben született. Moliarti úgy meredt Tomásra, mint akit sokkhatás ért. – Ez nem lehet. – Ennek ellenére, kedves Nelson, meggondolandó hipotézis. Persze meg kell jegyezni, hogy ennek az elméletnek is megvannak a maga gyengéi, nevezetesen az a tény, hogy voltak emberek, akik ismerték Amerika felfedezőjét, és olyan dokumentumok alapján, amelyek nem száz százalékosan megbízhatóak, genovai származásúnak állították be. Ahhoz, hogy ez a hipotézis megállja a helyét, ezeket az információkat hamisnak kell tekintenünk. De az megint csak tény, hogy ebben az óriási kavarodásban valaminek biztosan hamisnak kell lennie, nem igaz? – És maga ezt tartja valószínűnek? – Az az elképzelés, miszerint két Kolumbusz volt, pontosabban egy Colom és egy Colombo, olyan lehetőség, amit kétségtelenül figyelembe kell venni. De azt is vegyük számításba, hogy a Genova-ellenes érveknek éppen az a leggyengébb pontjuk, hogy nem tudnak felmutatni valódi alternatívát a genovai származással szemben. Nincsenek olyan dokumentumaik, amelyek segítségével meg lehetne határozni Kolumbusz igazi származását. Ilyen problémája, minden ellentmondása, tévedése és valószínű hamisítása ellenére, a genovai elméletnek nincs, és ezért nem lehet kiütni a nyeregből. Amíg nem bukkan fel olyan megbízható dokumentum, amelyik valamilyen más származást tulajdonít Kolumbusznak, addig csak a selyemtakács verziója van, és bármilyen ostobán hangzik is, ezzel kell együtt élnünk. – Én biztos vagyok benne, hogy ez az igazság – jegyezte meg Moliarti. – Maga egy hívő ember – felelte Tomás mosolyogva. – Ha mindazok után, amiket elmondtam, még mindig úgy gondolja, hogy a genovai elméletnek nincs gyenge pontja, akkor azt kell mondanom, kedves barátom, hogy maga elhagyta a józan ész területét, és átlépett a tiszta hit világába. – Lehet – ismerte be az amerikai. – Van azonban valami, ami nagyon izgat. Nem tartja különösnek, hogy Toscano professzor anélkül kérdőjelezi meg a genovai elméletet, hogy előállna helyette valami mással? – De. Ez valóban különös. – Elvégre, ha félretette a Brazília felfedezésével kapcsolatos kutatást, és helyette ezen az úton indult el, akkor biztosan talált valamit. – Igen, ez elképzelhető. Az alapítvány embere összehúzta a szemét, és úgy fürkészte a portugált, mintha meg akarna győződni róla, hogy őszinte választ ad a következő kérdésére. – Biztos benne, hogy feltérképezte a professzor egész kutatását? Tomás elkerülte beszélgetőtársa tekintetét. – Ööö... éppen ez az, Nelson – hebegte. – Én... én még nem tudtam megfejteni a professzor feladványát. Moliarti elmosolyodott. – Akkor jól gondoltam. És mi hiányzik? – A válasz erre a kérdésre. – Elővett a tárcájából egy kis gyűrött papírt, és megmutatta. QUAL O ECO DE FOUCAULT PENDENTE A 545? Moliarti föltette a szemüvegét, és a papír fölé hajolt. – Qual o Eco de Foucault pendente a 545? – Te jó ég! Ebből semmit nem értek. – Tomásra nézett. – Mit jelent ez? A portugál elővette a táskájából A Foucault-inga című regényt. – Úgy tűnik, Toscano professzor erre az Umberto Eco-könyvre utalt. Moliarti a kezébe vette a kötetet, jól megnézte, aztán a különös kérdésre pillantott. – Ó! – kiáltotta. – Egyszerű, barátom! Csak meg kell nézni az 545. oldalt! Tomás elnevette magát. – Azt hiszi, hogy még nem tettem meg? –A történész fogta a könyvet, kinyitotta az 545. oldalon, és megmutatta az amerikainak. – Egy temetői jelenet. Egy temetést ír le, partizánok temetését, a második világháborúban, a német megszállás idején. Újra meg újra végigolvastam, már több
tucatszor, hátha találok benne valamit, ami segíthetne megtalálni a választ a rejtvény kérdésére. Nem találtam semmit. – Hadd nézzem – kérte Moliarti, és elvette a könyvet. Figyelmesen elolvasta az 545. oldalt. Több mint két percig tartott. – Hát, ez valóban nem mond semmit – szólalt meg végül. – Rengeteget törtem a fejem ezen az oldalon, és nem jut eszembe semmi. – Igen – mormogta Moliarti, most a címet nézegetve. Aztán belelapozott a könyvbe, megnézte az első oldalakat, és talált egy képet az Élet Fájáról, amely a tíz héber szefírát jelenítette meg, a szöveg előtt. Elolvasta az első feliratot, és némi tétovázás után Tomás karjára tette a kezét. – Tom, látta már ezt az idézetet? – Melyiket? – Ezt, itt. Nézze. – Hangosan fölolvasta. – „Csakis tinéktek írtuk ezt a művet, tudománynak és tudásnak fiai. Fürkésszétek e könyvet, mélyedjetek el széjjeltagolt és többfelé hintett szándékunkban; amit egy helyütt eltitkoltunk, azt más helyütt nyilvánvalóvá tettük, hogy megérthesse a ti bölcsességtek.” Idézet a De occulta philosophiából, Heinrich von Nettesheimtől. – A portugálra nézett. – Nem lehet, hogy ez egy nyom? – Talán. – Elvette a könyvet, és szemügyre vette a feliratot. – „Amit egy helyütt eltitkoltunk, azt más helyütt nyilvánvalóvá tettük”? Ez valóban célzásnak tűnik. Hadd nézzem csak meg jobban. – Figyelmesen lapozgatta a könyvet. A felirat után egy üres oldal következett, csak egy 1-es állt rajta, és a Keter szó. – Keter. – Az meg mi? – Az első szefíra. – Mi az a szefíra? – A zsidó Kabbala szerkezeti elemei. Továbblapozott, és megnézte a szöveg első oldalát. Egy következő felirat állt rajta, ezúttal héberül, meg egy újabb 1-es, de most kisebb, a bal oldalon. Magában elolvasta a regény első mondatát. „Ekkor láttam meg az Ingát.” Továbblapozott a könyvben, és hat oldallal később egy második alfejezet kezdődött, újabb felirattal, amely ezúttal egy Francis Bacon-idézet volt, a kis 2-es pedig szintén baloldalt helyezkedett el. Újabb nyolc oldal múlva ismét egy üres lap következett, amelyen csak egy 2-es állt és a hokhmá szó, amely a második szefíra neve. Gyorsan a könyv végére lapozott, és megnézte a tartalomjegyzéket. Ott volt a tíz szefíra, mindegyik különböző alfejezetekkel, hol csak egy-kettővel, hol rengeteggel. A legtöbb alfejezete az 5. gevurá és a 6. tiferet szefírának volt. Végigfutotta az 5-ös alfejezeteit. 34-től 63-ig tartottak. Időnként lesiklott a tekintete a könyvről, és a gyűrött papírra pillantott, amelyen a nyugtalanító kérdés állt: QUAL O ECO DE FOUCAULT PENDENTE A 545? Ismét megnézte az 5. szefíra, a gevurá alfejezeteit, és a szeme ide-oda siklott a tartalomjegyzék és a gyűrött papír között. És ami az imént még csak egy apró fénypont volt a tudatlanság sötétjében, hirtelen mindent elárasztó világossággá változott, mint a nap, ami mindent beragyog. – Úristen! – kiáltott föl, és majdnem fölugrott a székről. – Mi az, Tom? Mi történt? Tomás megmutatta Moliartinak a tartalomjegyzéket. – Látja ezt? – Az ujjával az 5-ös számra bökött, a gevurá szó mellett. – Igen, ez egy ötös. – Mi az első számjegye Toscano kérdésének? – Az 545-nek? Az ötös. Mi van vele? – És az ötös után milyen számjegyek jönnek? – A négyes és az ötös. – A négyes és az ötös, igaz? És nézze, a gevurá című 5. fejezetben van egy 45-ös alfejezet, igaz? – Így van. – Akkor ezek szerint Toscano nem 545-öt akart mondani, hanem 5:45-öt. 5. fejezet, 45. alfejezet. Érti? – Értem, hogyne érteném. – Na, akkor most figyeljen – kérte ismét Tomás, és odatolta elé a tartalomjegyzéket. – Mi a címe a 45. alfejezetnek? Az amerikai megtalálta a megfelelő sort, és felolvasta. – „Adódik tehát egy meghökkentő kérdés.” Érti? – nevetett Tomás. – „Adódik tehát egy meghökkentő kérdés.” És mi lehet az? – Ismét megmutatta a gyűrött papírt. – „Qual o Eco de Foucault pendente a 545?” – Fölhúzta a jobb szemöldökét. – Hát itt van egy rendkívüli kérdés. – Nézze csak! – kiáltott fel Moliarti. – Megtaláltuk! – Újfent a tartalomjegyzék fölé hajolt. – Hányadik oldalon van ez az alfejezet? Megnézték a tartalomjegyzékben, hogy melyik oldalon van a 45-ös fejezet. – A 236. oldalon. Az amerikai izgatottan nevetgélt. – Ezt mondta a feliratban, emlékszik? – mondta. – „Amit egy helyütt eltitkoltunk, azt más helyütt nyilvánvalóvá tettük”, vagyis, ami rejtve maradt az 545. oldalon, az kiderül a 236.-on. Tomás lázas sietségben lapozott a 236. oldalra. Egy pillanat alatt megtalálta, és rátette a kezét, hogy ne mozogjon a könyv, és nyugodtan szemügyre vehesse a szöveget. A tetején, baloldalt, kis méretű 45-ös szám állt, jobbra pedig egy idézet Peter Kolosimo Terra senza tempo, az Időtlen föld című könyvéből. – „Adódik tehát egy meghökkentő kérdés” – olvasta Tomás. – „Lehet, hogy az egyiptomiak már ismerték az elektromosságot?” – Ez meg mit jelent? – Nem tudom. Tomás mohó szemekkel futotta végig az egész oldalt. Misztikus szövegnek tűnt, rengeteg utalással az olyan elveszett, mitikus kontinensekre, mint Atlantisz és Mu, meg a legendás Avalon szigete és a maja komplexum, Chichen Itzá, amelyeket a kelták, a nibelungok és a Kaukázus meg az Indus eltűnt civilizációi laktak. De Tomás szíve akkor kezdett el kalapálni, amikor az utolsó bekezdéshez ért. – Úristen! – suttogta, és a kezét a szájára tette. – Mi az? Mi az? Átadta a könyvet Moliartinak, és rámutatott az oldal utolsó bekezdésére. – Nézze, mit ír itt Umbert Eco – mondta Tomás. Az amerikai föltette a szemüvegét, és elolvasta a jelzett mondatokat:
„Csak egy fura szöveget, Kolumbusz Kristófról szól, az aláírását elemzi, és még a piramisokkal is összefüggésbe hozza. Kolumbusz a jeruzsálemi Templomot akarja újjáépíteni, ő ugyanis nagymestere volt a száműzött templomosoknak. Köztudomású, hogy portugál zsidó és így nyilván Kabbala-szakértő volt, következésképpen kabbalista varázsigékkel csendesítette le a viharokat és győzte le a skorbutot.” – A francba! – káromkodott Moliarti.
A csengetés jellegtelen volt. Madalena Toscano megszokta, hogy felismeri a látogatói kopogását. A türelmetlen dörömbölés például az idősebbik fia érkezését jelezte, aki negyven év körüli volt, és a doktori tanulmányait végezte pszichológiából. Az ideges ujjpergés a kisebbik fiát jelentette, aki imádta a művészeteket, és abból élt, hogy filmkritikákat írt egy hetilapnak. Föl lehetett ismerni Ferreira úr ritmikus csengetését is, aki a vegyeskereskedésből jött, hogy feltöltse a kicsi, öreg hűtőszekrényt. De ez a csengetés más volt. – Ki az? – kérdezte az idős hölgy a maga remegő hangján, köntösbe bugyolálva, fejét az ajtó felé tartva. – Ki van ott? – Én vagyok – felelte egy férfi a túloldalon. – Tomás Noronha, a történelemtanár. – Kicsoda? – faggatta tovább bizalmatlanul. – Milyen tanár? – Az, aki a férje kutatását próbálja rekonstruálni, asszonyom. Jártam már itt, nem emlékszik? Madalena résnyire nyitotta az ajtót, de a biztonsági láncot rajta hagyta, és kikukucskált. Lisszabon már nem az a falucska, mint régen, szokta mondogatni, tele van tolvajjal és erőszakos alakokkal, meg naplopókkal, a legrosszabb fajtából, elég, ha az ember nézi a híreket a tévében. Annyira rettegett a kinti rossztól, hogy minden elővigyázatosság kevésnek tűnt. Az ajtó túloldalán azonban ezúttal nem látott semmi félelmetest: a folyosóról egy mosolygós, sötétbarna hajú, smaragdzöld szemű férfi nézett rá, akit rögtön fölismert. – Á, maga az! – kiáltott fel barátságosan. Sietve levette a biztonsági láncot, és kinyitotta az ajtót. – Jöjjön csak, jöjjön. Tomás belépett a lakásba. Ismét ugyanaz az áporodott levegő és félhomály fogadta, mint előző alkalommal. A nehéz függönyök résein beszűrődő fény nem tudta legyőzni a kis zugok sötétjét. Átadta az özvegynek a fehér csomagot, amelyet a kezében szorongatott. – Ez a magáé. Madalena Toscano ránézett a kis csomagra. – Mi ez? – Egy kis sütemény, a cukrászdából. Magának hoztam. – Ó! Nem kellett volna... – Dehogyisnem. Nagy örömmel hoztam. Az idős hölgy elvezette a nappaliba, és kibontotta a csomagot. – Ó, ez csodálatos! – kiáltott fel Madalena. Elővett egy kistányért a tálalószekrényből, és rátette a süteményeket. – Melyiket kéri? – Mind a magáé. – Jaj, dehogy, nekem ez túl sok! – Odatartotta Tomás elé a tányért. – Na, vegyen egyet. Elmajszoltak egy-egy süteményt, majd az idős hölgy kiment a konyhába, és pár pillanat múlva visszatért egy tálcával, amelyen egy zöld kanna, két régi porceláncsésze és egy fém cukortartó billegett. Letette az asztalra, és töltött mindkettőjüknek. Fekete tea volt, amit Tomás nem szeretett, otthon inkább gyógyteát ivott, de megitta, és jelezte, hogy nagyon ízlett neki. – Gondoltam magára valamelyik nap – szólalt meg Madalena. – Igen? – Bizony. Mondtam is a fiamnak, a nagyobbiknak: te, Manel, úgy szeretném látni a könyvet, amelyben megjelenik apád munkája. Elmeséltem neki, hogy itt járt egy fiatalember az egyetemről, aki a kutatás anyagát kereste, és azóta sem jelentkezett. – Hát most jelentkezem. – Igen. Megvan, amit keresett? – Majdnem minden megvan. Már csak az hiányzik, ami a széfben van. – Ja, igen, a széf. De mondtam már, hogy nem tudom a kódot. – Ez egy számkód, ugye? – Igen. – És azt mondta, amikor múltkor itt voltam, hogy ha megvan a kulcsszó, elég, ha minden betűt számmá alakítok, az ábécérendnek megfelelően. – Igen, mindig így csinálta a férjem. – Az egyes az a, a kettes a b, a hármas a c, és így tovább, ugye? – Úgy, úgy. – A portugál ábécé szerint? Vagyis k, y és w nélkül? – Úgy, úgy. Az én Martinhóm csak a mi ábécénket használta, nem foglalkozott ezekkel a külföldi betűkkel, mint az újságokban szokás manapság. Tomás elmosolyodott. – Nos, én már tudom, hogy mik a kulcsszavak. – Tudja? – csodálkozott Madalena. – Honnan tudja? – Emlékszik a rejtvényre, amit adott nekem? – Emlékszem, hát. Ott van. – Megfejtettem, és megvan a megoldás. – Ó, tényleg? – Megnézzük? Madalena Toscano elvezette a vendéget a szobába. Akárcsak az előző alkalommal, most is rendetlenség volt. Az ágy nem volt bevetve, a földön és a széken ruhák hevertek, és ugyanaz a savanyú szag terjengett a levegőben. Letérdeltek a széf elé, és Tomás elővette a táskájából a jegyzetfüzetét. A kulcsszavak már le voltak írva, alattuk a megfelelő számjeggyel. JUD E U P ORTUGUÊ S 10 20 4 5 20 15 14 17 19 20 7 20 5 18 A tanár a széf fölé hajolt, és beütötte a számokat. Nem történt semmi. Csalódott pillantást vetettek egymásra a háziasszonnyal, de Tomás nem adta fel. Most csak a második számsort pötyögte be, de a széf ajtaja most sem moccant meg. – Biztos benne, hogy ez a kód kulcsa? – kérdezte Madalena. – Biztosak soha semmiben nem lehetünk, nem igaz? De bíztam benne, hogy ez lesz az, igen. – Hogy jutott erre a megoldásra?
– Rájöttem, hogy a rejtjeles üzenet egy kérdés. – Milyen kérdés? – A rejtvényben szereplő kérdés a következő volt: qual o Eco de Foucault pendente a 545? Hosszas kutakodás után arra jutottam, hogy erre az a válasz, hogy judeu português. Vállat vont, leplezve idegességét. – De úgy tűnik, mégsem. – Nincs valami szinonimája? Martinho néha a szinonimákkal játszott... – Igen? – lepődött meg Tomás. Tűnődve megsimogatta az állát. – Hát, a XVI. századtól újkeresztényeknek hívták a megkeresztelkedett zsidókat... Elővette a tollát és a füzetét, és leírt két szót. Aztán az ujjai segítségével kiszámolta a betűk értékét, és az eredményeket leírta a szavak alá. C R IS TĂ O N O V O 3 17 9 18 19 1 14 13 14 21 14 Beütötte a széfbe a két számsort, és várt egy pillanatot. Ismét nem történt semmi, az ajtó zárva maradt. Felsóhajtott és kedvetlenül végigsimította a haját: nem volt több ötlete. – Nem! – mondta fennhangon, a fejét csóválva. – Egyik sem jó. A kastély úgy emelkedett ki a ködből, mintha a felhők fölött lebegne mélabúsan, a sötét sintrai hegyoldalban. A világos ançãi mészkőből épült homlokzat szfinxekkel, szárnyas lényekkel és különös, ijesztő állatokkal volt tele, amelyeket manuelista indás-leveles díszítések vettek körül. A hegy zöldjére telepedő sűrű párapelyhek fölött lebegő kastély úgy tündökölt a ködös délután szürke fényében, mint valami mesebeli palota, elvarázsolt kastély, a sok csúccsal és toronnyal, egyszóval időtlen és irreális helynek tűnt. Voltak pillanatok, amikor Tomás szépnek látta a Quinta da Regaleirát, de most a ráereszkedő ködfátyol gyászossá tette, mintha valami kísértetkastély lenne egy sötét labirintussal. Délután három óra öt perc volt, Moliarti már késett. A kert kihalt volt, de ez nem is csoda, hiszen munkanap volt, március közepe, az évnek és a hétnek ebben a szakában nem járnak itt turisták. Tomás alig várta, hogy az amerikai megérkezzen, nem szívesen téblábolt itt egyedül, mert ez a hely máskor kellemes volt, de most inkább rémisztőnek tetszett. Leült egy padra a kertben, a központi loggia mellett, amely az utcáról nyílt. A kastély előtt álló szobrot bámulta, mely Hermészt ábrázolta, az Olümposz hírnökét, az ékesszólás istenét, aki azonban egyben fondorlatos is volt, és gond nélkül levitte a pokolba a holtak lelkét. Az ő nevéből származik a hermetizmus kifejezése, amely az elérhetetlenség szimbóluma. Tomás körülnézett, és megállapította, hogy kétségtelenül ő az egyik legalkalmasabb isten a Quinta da Regaleira őrzésére, ahol minden kő valami titkot rejt, ahol még a levegő is titokzatosságba burkolózik. Valóban Hermész birodalma ez. – Hi Tom – köszönt rá Moliarti, miközben a kert lépcsőin felfelé kapaszkodott. – Elnézést a késésért, de nehezen találtam meg ezt a helyet. Tomás fölállt a padról, és örült, hogy már nincs egyedül. – Semmi baj. Legalább megcsodálhattam a tájat, és magamba szívhattam a tiszta hegyi levegőt. Az amerikai körülnézett. – Milyen hely ez? Tiszta... creeps tőle a hátam. Hogy is mondják portugálul? – Lúdbőrzik a háta. – Igen, lúdbőrzik. Futkos a hátamon a hideg. – Ez a Quinta da Regaleira, talán Portugália legezoterikusabb helye – mondta Tomás, és örült, hogy beszélhet róla. – A századfordulón, még a monarchia idején, egy Carvalho Monteiro nevű férfi vásárolta meg ezt a birtokot. Milliomos Monteirónak is nevezték, mert brazíliai üzletei eredményeképpen ő volt az ország egyik leggazdagabb embere. Carvalho Monteiro egyben korának egyik legműveltebb férfiúja is volt, és elhatározta, hogy a birtokot ezoterikus, misztikus, alkimisztikus hangulatú hellyé varázsolja, ahol életre keltheti Portugália dicső múltját a mitikus nemzeti hagyomány és a felfedezések korának története alapján, egészen az Ötödik Birodalom alapításáig visszanyúlva. – Rámutatott a tőlük jobbra elhelyezkedő kastélyra, amely némán, szinte fenyegetően emelkedett ki a ködből. – Nézze ezt az épületet. Mi jut eszébe róla? Moliarti szemügyre vette az ezüstös, csipkés építményt. – Hm – töprengett. – Talán a Belémi Torony... – Pontosan. Ez is neomanuelista stílusú. Tudja, az egész birtok a revivalizmus korában épült, amikor a régi értékeket próbálták újjáéleszteni. Egész Európában a neogótika uralkodott. Nos, a portugál gótika a manuelizmus volt, így aztán itt a neogótika is neomanuelizmusként jelent meg. De itt ennél is továbbmentek, és egyenesen a felfedezések korát akarták feleleveníteni. Ezért rengeteg utalást találunk Krisztus Lovagrendjére, amely a Templomosok Rendjének utódja volt Portugáliában, és alapvető szerepet játszott a tengeri terjeszkedésben. Az itt fellelhető mágikus szimbólumok egy alkímiai képletet követve a templomos kereszténységből és a reneszánsz hagyományból születtek, de gyökereik Rómába, Görögországba és Egyiptomba nyúlnak vissza. – Balra mutatott. – Látja azokat a szobrokat? Az amerikai szemügyre vette az ançãi mészkőből faragott, néma alakokat, amelyek a franciakertet vették körül. – Igen. – Bemutatom Hermészt, azt az istent, aki a hermetizmusnak kölcsönözte a nevét – mondta, a legközelebbi szoborra mutatva. Aztán sorban, mutatva az ujjával, mindegyik szobrot megnevezte. – Az ott Héphaisztosz, Zeusz és Héra sánta fia, amott meg Dionüszosz. Mellette Pán, a szatír, akit általában kecskelábbal és szarvval szoktak ábrázolni, mintha maga az ördög lenne, de itt szerencsére emberibb alakot öltött. Aztán Démétér következik, majd Perszephoné, Aphrodité, Orpheusz, és ott, leghátul Tükhé, római nevén Fortuna istennő. Ők mind-mind ennek a helynek az ezoterikus titkait őrzik, éberen vigyázzák a Quinta da Regaleira misztériumát. – Intett. – Sétálunk? Elindultak a szobrok mellett vezető úton, a kert végében lévő loggia felé. – Nos, meséljen. Mi volt az öregasszony széfjében? Tomás megrázta a fejét. – Nem sikerült kinyitnom. – Mégsem az volt a megoldás? – Sajnos, nem. De biztos vagyok benne, hogy közel járunk. Toscano professzor kérdése kétségtelenül A Foucault-inga bekezdéséhez vezet. – Biztos benne? – Abszolút. De a kulcsszót ennek ellenére nem jól választottuk meg. Elhaladtak Orpheusz és Tükhé mellett, és amikor elértek a loggia csipkézett előtetőjéhez, jobbra fordultak, és fölmentek az emelkedőn. Egy romantikus kertbe értek, ahol a burjánzó növényzet közül különös tó bukkant elő, amelynek felszínét sűrű, smaragdzöld lepel borította. – A Vágyakozás tava – mondta Tomás. Rámutatott a tó végében néhány sötét üregre, amelyek egy repkénnyel és páfránnyal benőtt barlangra engedtek következtetni. – Az pedig a Katarok barlangja, ahova benyúlik a tó.
– Félelmetes – jegyezte meg Moliarti. Végigmentek a tó melletti, mohás kövekkel szegélyezett úton, majd átmentek egy kis hídon a víz felett, amely fölé óriási magnólia borult, és egy kis kőépület mellett találták magukat. A közepén lévő, félkör alakú bemélyedésben, egy kőkagylóban kristálytiszta víz csillogott. – Ez az Egyiptomi kút – közölte Tomás, és a kagylóra mutatott. – Látja ezeket az ábrákat? – A kút mögötti falon a kék mozaik háttérből két szürkésfehér madár alakja rajzolódott ki. – Íbiszek. Az egyiptomi mitológiában az íbisz Thot isten jelképe, aki a teremtő szó és a titkos tudás istene, ő teremtette a hieroglifákat is. Tudja, hogy hívják Thotot a görög Olümposzon? Moliarti megrázta a fejét. – Fogalmam sincs. – Hermész. Thot és Hermész egyesítéséből születtek Hermész Triszmegisztosz titokzatos ezoterikus és alkimista szövegei. – A baloldali íbisz csőrére mutatott, amely mintha egy óriási gilisztát tartott volna. – Ennek az íbisznek egy kígyó van a csőrében, ami a gnózis, azaz a tudás szimbóluma. – Körbemutatott. – Azért mutatom meg mindezt, hogy elmagyarázzam: semmi nem véletlenül van itt. Mindennek jelentése van, minden mögött húzódik valami szándék, valami okkult üzenet, valami rejtély, ami a civilizáció kezdetéig nyúlik vissza. – De hát az íbisznek semmi köze a felfedezésekhez. – Itt mindennek köze van a felfedezésekhez, kedves Nelson. Az íbisz, mint mondtam, a titkos ismereteket jelképezi. Jób könyvében, ahol ezzel a madárral a Teremtés az előrelátás hatalmát bizonyítja, ez a kérdés hangzik el: „Az íbiszbe vajon ki ad bölcsességet?” Mármost, mi volt a XV. és a XVI. század világa, ha nem egy okkult hely, egy elolvasandó orákulum, egy megfejteni való misztérium? – Ránézett a ködben lebegő kastélyra. – A felfedezések szoros összefüggésben állnak a templomosokkal, akik a Franciaországban ellenük meghirdetett és a pápa által jóváhagyott üldöztetés elől menekültek Portugáliába. Ők hozták ide mindazt a tudást, amely a XV–XVI. század nagy tengeri kalandjához kellett. És ezért övezi egyfajta misztikus kultúra a felfedezések korát, amelynek gyökerei az ókorba, az ember újjászületésének gondolatáig nyúlnak vissza. – Fölemelte négy ujját. – Négy alapművet kell elolvasni, ha értelmezni akarjuk ennek a titokzatos helynek az architektúráját. Vergilus Aeneise. Ennek a portugál megfelelője A lusiadák, Luís de Camőestól. Dante Alighieri fő műve, az Isteni színjáték. És egy reneszánsz ezoterikus szöveg, amely szintén tele van rejtvényekkel és allegóriákkal: Francesco Colonna Hypnerotomachia Poliphili című műve. Mind a négy mű megjelenik így vagy úgy a Quinta da Regaleira kövein. Odamentek egy márványpadhoz, amelynek a két végén két agár őrködött, középen pedig egy nőszobor fáklyát tartott a kezében. – Ez az 515-ös pad – magyarázta Tomás, és megállt. – Mi az az 515-ös? – Ez egy kód Dante Isteni színjátékából. Az 515-ös szám Isten hírnökének felel meg, aki bosszút áll a templomosok elüldözéséért, és kihirdeti a kereszténység harmadik korszakát, a Szentlélek Korát, amely békét hoz a földre. – Emlékezetből idézett. – „Mert elmondom, mit lelkem szeme jól lát, hogy oly időt hoz már közeli csillag (csillag számára nincs se gát, se korlát), hogy egy kit Ötszáztizenötnek írnak, Istentől küldve, megölni a Szajhát és cinkos óriását, tettre virrad.” – Elmosolyodott. – Ez egy részlet a Purgatóriumból, az Isteni színjáték második részéből. – A kőpad felé intett. – Mint látja, ez a pad is egy allegória, akárcsak minden más a Quinta da Regaleirában. Leültek a hideg márványra, és az amerikai szemügyre vette a mellette lévő agarat és a fáklyás nőt. – És ki ez a nő? – Beatrice, aki elvezette Dantét a mennyországba. – Itt tényleg mindennek története van. Tomás kinyitotta nélkülözhetetlen táskáját, és elővette a jegyzetfüzetét. – Úgy van, ahogy mondtam – kezdte. – De van nálam egy másik történet is, amit el szeretnék mesélni. – Lapozgatta a füzetét, és hátradőlt a kemény padon. – Umberto Eco érdekes utalása, amelyben Kolumbusznak portugál származást tulajdonít, varázsütésszerűen átrendezte a gondolataimat. Új irányt vett a kutatásom, és ebben az értelemben kezdtem keresni az egyes elemeket, elsősorban a saját maga által írt dokumentumok fénymásolataiban. És találtam egyet s mást, amelyek bizonyára a maga érdeklődését is felkeltik. – Végigfutotta a jegyzeteit. – Az első dolog, amit el kell mondanom, az, hogy a Kolumbusz nemzetiségével kapcsolatos vitát nem lehet a mai keretek között folytatni, hiszen az ő korában még nem léteztek a mai értelemben vett országok. Például Spanyolország alatt akkoriban az egész Ibériai-félszigetet értették, és a portugálok, akik magukat is spanyolnak nevezték, vérig voltak sértve, amikor a kasztíliaiak kisajátították ezt a nevet. Nem voltak továbbá a mai értelemben véve portugál hajósok, csak olyan hajósok voltak, akik Portugália királyának vagy Kasztília királynőjének a szolgálatában álltak. Magellán például kiváló portugál tengerész volt, aki a kasztíliai flotta élén hajózta körbe a Földet. Eközben voltaképpen kasztíliai volt. – Valahogy úgy, ahogy Von Braun? – Tessék? – Von Braun német volt, de a Holdra-szállást amerikaiként tervezte meg. – Igen, igen – helyeselt Tomás. – A második fontos dolog az, hogy a Kolumbusz származásáról szóló nagy vita 1892 körül folyt, amely nemcsak Amerika felfedezésének a négyszázadik évfordulója, hanem a születő nacionalizmus kora is. A spanyol történészek következetlenségeket fedeztek fel a genovai érvelésben, és két új elmélettel álltak elő, melyek szerint Kolumbusz vagy galego, vagy katalán volt. Az olaszok a nagy nemzeti hevület közepette, újdonsült országuk politikai és kulturális megerősödésének időszakában vadul ellenezték mindkét felvetést. Mindkét oldalon ez idő tájt jelentek meg a hamis dokumentumok. – Ez nem így van. Az olaszokat csak az igazság érdekelte. – Úgy véli? – Tomás elővett a táskájából egy kis kötetet, amelynek Sails of Hope volt a címe, és kikeresett egy aláhúzott részletet. – Ez egy tanulmány, amit a híres nácivadász, Simon Wiesenthal írt Kolumbusz valódi identitásáról. Ebben Wiesenthal elmeséli, hogy egy olasz történésszel beszélgetett az éppen végzett kutatásáról, és a következőt hallotta tőle. – Egyenesen a könyvből fordította az olasz Wiesenthalhoz intézett szavait. – „Nem az a fontos, hogy mi derül ki. Az a lényeg, hogy Kolumbusz Kristóf ne váljon spanyollá.” – Moliartira nézett. – Vagyis ennek az olasz történésznek nem az igazság kiderítése volt a lényeg, hanem az a nemzeti érdek, hogy Kolumbusz maradjon olasz, kerül, amibe kerül. – Hohó, várjunk csak! – nevette el magát az amerikai. – Nem ugyanezt csinálja maga is, csak éppen fordítva? – Téved, Nelson. Mint már elmagyaráztam, én csak Toscano professzor kutatását igyekszem rekonstruálni, amivel maguk bíztak meg. De ha azt akarja, hogy hagyjam abba, csak szóljon, és abbahagyom. – Hm – morogta Moliarti. – Nem kell túldramatizálni. – Megsimította a fejét, mintha rendezni akarná a gondolatait. – Mondja csak, Tom, maga tényleg elképzelhetőnek tartja, hogy Kolumbusz spanyol származású volt? – Nem, nem hinném. Tény és való, hogy VI. Sándor pápa a Katolikus Királyokhoz írt egyik levelében úgy írta le Kolumbuszt, mint „Hispánia szeretett fiát”, de az igazság az, hogy akkoriban Hispánia alatt nemcsak Kasztíliát és Aragóniát értették, hanem mint már mondtam, az egész Ibériai-félszigetet, Portugáliát is beleértve. Másrészt ez a kifejezés nem feltétlenül jelenti azt, hogy ott is született, bár kétségkívül bele lehet érteni. Mindenesetre elképzelhető, hogy úgy értette, hogy Kolumbusz Hispániának egyfajta fogadott fia. – Ugyanúgy, ahogy Von Braun Amerika fogadott fia?
– Az? – Hát... voltaképpen... bizonyos szempontból az. – Némi jóakarattal ez az utalás is jelenthet ilyesmit. De csak némi jóakarattal... – Kacsintott. – De ezt most hagyjuk is. A mi esetünkben most az a fontos, hogy erősen valószínű, hogy Kolumbusz nem Kasztíliában, és nem is Aragóniában született. Az első dokumentum, amely Kolumbusz spanyolországi tartózkodását igazolja, 1487. május 5-ről való, és egy kifizetésről szól, „Cristóbal Colomo, extrangero”, vagyis „külföldi” részére. Egyébként a tengerész külföldi származását még be is bizonyították egy spanyol bíróságon, amikor portugál fia, Diogo Colom beperelte a koronát, amiért nem tartották tiszteletben annak a szerződésnek a záradékait, amit a Katolikus Királyok 1492-ben kötöttek Kolumbusszal. A per során több tanú is eskü alatt vallotta, hogy Kolumbusz külföldi akcentussal beszélte a kasztíliai nyelvet. A bíróság végül elutasította a panaszt, azzal az indokkal, hogy az uralkodók a szóban forgó kiváltságokat csak spanyol állampolgároknak adhatták meg, így olyan személy nem kaphatta volna meg, aki nem élt legalább tizennyolc éve az országban. – Megnézte a jegyzeteit. – A bírósági ítéletet az V.II.17. kódex tartalmazza, amely a Biblioteca do El Escorialban található, és a következőt mondja ki: „el dicho don Cristóbal era extrangero, no natural ni vecino del Reino, ni morador en él”. Vagyis Kolumbusz külföldi volt. – Genovai – pontosított az amerikai. – Maga aztán makacs! – nevetett Tomás. – Talán valóban genovai volt, ki tudja? De a portugál teóriát is meg kell fontolni, amit a jelek szerint Toscano professzor vallott, illetve Umberto Eco is elsajátított. – Szünetet tartott, amíg megkereste a jegyzeteit a füzete következő oldalán. – Az első erre utaló jelet a XV. század egyik legnagyobb kozmográfusa és földrajztudósa, a firenzei Paulo Toscanelli adta. Ez a nagy tudós levelezett Fernam Martins portugál kanonokkal és Kolumbusszal. Különösen érdekes az a latin nyelvű levél, amelyet 1474-ben küldött Lisszabonba. Ebben Toscanelli azt írja a tengerésznek, hogy „megkaptam a leveleidet”, így, többes számban, amivel értésünkre adja, hogy Kolumbusz több levelet is írt neki, a jelek szerint a nyugati irányú indiai útról. Toscanelli levele részletesen elemzi egy ilyen út lehetőségét, de a mi kutatásunk számára a konklúziója a legérdekesebb. Toscanelli a következőt jelentette ki. – Megköszörülte a torkát. – „Nem lep meg hát, ezekért, és még sok másért, amit erről a témáról el lehet mondani, hogy te, aki ily nagy lélekkel vagy megáldva, és a rendkívül nemes Portugál Nemzettel, amelyet minden korban annyi kiváló férfi hőstettei nemesítettek, ily nagy érdeklődéssel viseltetsz ennek az útnak a létrejötte iránt.” – Na és? – kérdezte Moliarti fölhúzott szemöldökkel. – Na és? – nevetett Tomás. – Na és ez a levél nagyon is árulkodó! Nézze, legalább négy igen különös eleme van. Az első az, hogy kiderül, hogy Kolumbusz a korszak egyik legnagyobb tudósával levelezett. – Nem látom be, miért olyan különös ez... – No de Nelson, nem a genovai elmélet mondja azt, hogy Kolumbusz csak egy tanulatlan selyemtakács volt? Egy ilyen ember hogy levelezhetne Toscanellivel? – Szünetet tartott, mintegy nyomatékosítva a kérdését. – Hm? – Ismét a jegyzetfüzetéhez fordult. – A második érdekesség az, hogy Toscanelli implicit módon utalt rá, hogy levelezőtársa portugál, amikor azt írta, hogy „te, aki ily nagy lélekkel vagy megáldva, és a rendkívül nemes Portugál Nemzettel”. Ezek szerint az itáliai Toscanelli ne tudta volna, hogy Kolumbusz szintén itáliai? – Félrebillentette a fejét. – Vagy nem is volt az? – Elmosolyodott. – A harmadik probléma az, hogy a Lisszabonba küldött levél dátuma 1474. – Na és? – Hát nem látja, micsoda problémát jelent ez? – Meglengette a fénymásolatot. – Drága Nelsonom, bizonyára emlékszik, hogy a jegyzői irat szerint a selyemtakács Cristoforo Colombo csak 1476-ban érkezett Portugáliába. Hogyan írhatott Toscanelli Kolumbusznak Lisszabonba, és hogyan kaphatott onnan válaszleveleket, ha a hajós csak két év múlva érkezett meg a városba? – Nem lehet, hogy tévedésről van szó? – Nincs ebben semmiféle tévedés. Ugyanis a tengerész 1474-es lisszaboni tartózkodását más forrás is megerősíti. Bartolomé de las Casas történész elmeséli Kolumbusz 1501-es, segoviai találkozását Ferdinánd királlyal, és idézi az admirálist, aki azt mondta, hogy tizennégy éven át igyekezett meggyőzni a portugál koronát, hogy támogassa a tervét. Mármost, ha meggondoljuk, hogy Kolumbusz 1484-ben hagyta el Portugáliát, és az 1484-ből kivonunk tizennégyet, akkor... – Fölírta a kivonást a füzetébe. – 1470-et kapunk. – Ránézett az amerikaira. – Így hát, ha Las Casas nem tévedett ebben a részletben, Kolumbusznak 1470-ben már Lisszabonban kellett lennie. Négy évvel később, 1474-ben megkapta Toscanelli levelét a portugál fővárosban. De ez hogy lehetséges, ha a genovai dokumentumoknak megfelelően ekkor még meg sem érkezett Portugáliába, hiszen ez csak 1476-ban következett be? – Ööö... hát... ez egy kis részlet... – Nelson, ez a látszat ellenére nem valami aprócska részlet, nem valami jelentéktelen apróság, hanem egy nagyon, nagyon nagy probléma. Olyan nagy, hogy a történészek, akik az egész XIX. századot végigvitázták ezeken a bizarr ellentmondásokon, képtelenek voltak egyezségre jutni egy olyan egyszerűnek tűnő kérdésben, hogy mikor érkezett Kolumbusz Portugáliába. És mindez azért volt, mert néhány évig két Kolumbusz létezett egyszerre. Az egyik Colombo Genovában szőtte a selymet, a másik Colom pedig Lisszabonban győzködte a portugál királyt, hogy hadd menjen nyugat felé Indiába, valamint Toscanellivel levelezett, aki őt portugálnak nevezte. Moliarti nyugtalanul fészkelődött a kőpadon. – Hát... khm... menjünk tovább. Mi a negyedik probléma? – Az, hogy Toscanelli levele latin nyelven íródott. – Ah, igen? Na és? – Nelson – szólt hozzá Tomás olyan türelmesen, mintha egy gyereknek akarna elmagyarázni valamit. – Toscanelli olasz volt, és Kolumbusz a feltételezések szerint szintén olasz volt. Ha mindketten olaszok voltak, akkor az lett volna a természetes, ha toszkán nyelven leveleznek egymással, vagyis azon a nyelven, amit a különböző városokban élő olaszok használtak egymás közt, nem pedig egy holt nyelven, nemde? – Bizonyára. De az sem volt kizárt abban az időben, hogy két itáliai latin nyelven levelezzen egymással, hiszen különböző városokból származtak, és művelt emberek lévén, a latin nyelv volt a legalkalmasabb a műveltségük kifejezésére. – Hogy Kolumbusz művelt volt? – nevette el magát Tomás. – Azt hittem, hogy csak egy tanulatlan selyemtakács volt... – Valahol biztosan megtanult latinul... – erősködött Moliarti. – Lehetséges, Nelson, lehetséges. De ne feledjük, hogy akkoriban az alacsony sorból származóknak nem volt könnyű részt venni az oktatásban. És Cristoforo Colombo neve nem is szerepel a genovai iskolák jegyzékében. – Talán másutt járt iskolába... vagy szereztek neki egy magántanárt. – Másik iskola? Magántanár? – Tomás ismét elnevette magát. – Lehet, ki tudja? De azért hadd hívjam fel a figyelmét arra a tényre, hogy a vélhetően olasz származású Kolumbusz nemcsak Toscanellivel nem levelezett élő itáliai nyelven. Az igazság az, hogy Kolumbusz soha semmit nem írt olasz nyelven. – Mit akar ezzel mondani? – Azt akarom mondani, hogy Kolumbusz ezek szerint olyan olasz volt, aki soha nem írt olaszul. Minden levelét vagy kasztíliai, vagy latin nyelven írta.
– Nos..., gondolom, ez természetes. Nyilvánvaló, hogy a spanyol levelezőtársai, mint mondjuk a Katolikus Királyok, nem tudtak olaszul... – Nelson – szakította félbe Tomás nyugodtan, de határozottan. – Az olasz Kolumbusz Kristóf egyetlenegyszer sem írt olasz nyelven, akkor sem, ha olaszokkal levelezett. Egyetlenegyszer sem. Az amerikai kérdőn nézett rá. – Nem hiszem. – Pedig elhiheti. – A történész kézzel írott levelek fénymásolatait vette elő. – Látja? – Megmutatta az egyik lapot. – Ez Kolumbusz egyik levelének a fénymásolata, amit Nicolo Oderigónak, Genova spanyolországi követének írt, 1502. március 21-i dátummal. A Palazzo Municipale di Genovában őrzik. Elvileg egy genovai írta egy másik genovainak. Na, de nézze csak: kasz-tí-li-a-i nyelven írták. – Lassan, szótagolva mondta ki ezt a szót, hogy ezzel is nyomatékosítsa. Elővett egy másik fénymásolt lapot. – Ebben a másik levélben, amit szintén Oderigónak küldött, szintén kasztíliai nyelven, még meg is kéri genovai levelezőpartnerét, hogy fordítsa le az írást egy másik genovai, bizonyos Giovanni Luigi számára. – Ránézett a feszengő Moliartira. – Abban azért megegyezhetünk, hogy ez meglehetősen különös, igaz? Nem elég, hogy egy másik genovainak kasztíliai nyelven ír, még meg is kéri, hogy fordítsa le a levelét egy harmadik genovai számára, aki nem érti a spanyol nyelvet, ahelyett hogy egyenesen genovai nyelvjárásban, vagy legalább más olasz nyelven írná meg. Ez azért nagyon furcsa, nem gondolja? Legalábbis abban az esetben, ha feltételezzük, hogy Kolumbusz genovai volt. – Újabb fénymásolat került elő. – Ez egy másik genovaival, ez esetben egy pénzintézménnyel, méghozzá az Ufficio di San Giorgióval folytatott levelezés egyik darabja. Természetesen újfent kasztíliai nyelven. – Elmosolyodott. – Ezek szerint van egy genovai férfiú, aki huszonnégy éves koráig Genovában élt, de egyetlen sort sem ír le genovai dialektusban a genovai levelezőpartnereinek. – Az utolsó fénymásolat következett. – Ezt a levelet pedig egy másik olasznak, Gaspar Gorricio atyának küldte. Minő meglepetés: ezt is kasztíliai nyelven! És ne feledje, ott van még a Toscanellinek küldött levele is, amely ugyan elveszett, de a tudós válaszából kiderül, hogy valószínűleg portugálul vagy latinul írhatta. Egy szó, mint száz, itt van öt olasz levelezőpartner, akik közül hárman genovaiak, és Kolumbuszunk egyikkel sem genovai vagy más olasz nyelvjárásban levelezett. Ez nem semmi, ugye? – Nem értem, Tom. Hiszen maga mondta, hogy nem gondolná, hogy Kolumbusz spanyol lett volna... – Valóban ezt mondtam, és így is gondolom. – Most mégis azt mondja, hogy hol kasztíliai, hol latin nyelven levelezett. – Igen, ezt mondtam, és így is van. – De hát ha kasztíliai nyelven írt, mégsem volt spanyol, akkor mégis mire akar kilyukadni? Tudtommal Portugáliában nem kasztíliai nyelven beszéltek... – Nem bizony. – Akkor meg miről beszélünk? – Az a helyzet, hogy még nem mondtam el mindent. – Ja, értem. – Hadd szögezzek le valamit előtte – mondta Tomás. – Kolumbusz Kristóf személyes iratai az idők során elvesztek. Amikor portugál fia, Diogo Colom meghalt, az admirális levelezése Diogo Maria nevű feleségének és fiuknak, Luísnak a kezébe került, akik mindent magukkal vittek az Antillákra. Az ő haláluk után a leveleket visszavitték Spanyolországba, és átadták a Las Cuevas-i szerzeteseknek. Aztán egy bírósági végzés megosztotta Muño Colón és Alba hercegének családja között. A dokumentumok egy része később Verágua második hercegéhez, az admirális leszármazottjához került. Addigra már csak néhány maradt meg Kolumbusz Diogóhoz írt leveleiből. – Fölemelte a bal kezét. – Jól figyeljen arra, amit most mondok, Nelson, mert fontos. A sok viszontagság során majdnem minden dokumentum eltűnt. Kolumbusz naplóját sem sikerült megőrizni, csak egy kézzel írt másolat maradt fenn, amit a XIX. században fedeztek fel, és feltehetően Bartolomé de las Casas készítette. – A feltehetően szót kihangsúlyozta. – Ebben a zűrzavarban természetesen rengeteg hamisítvány jelent meg. A hamisítók bizonyos esetekben csak a szöveg apró részleteit változtatták meg, hogy alátámasszák a teóriáikat, és valószínűleg megsemmisítették az eredetit, hogy elkerüljék a lelepleződést. Mások egész dokumentumokat hamisítottak. Bizonyos esetekben azzal a szándékkal, hogy kisajátíthassák Kolumbusz származását. Máskor egyszerűen csak pénzszerzés céljából. Beszéltem néhány kéziratszakértővel, akik ritka leveleket szoktak venni aukciókon, és megtudtam tőlük, hogy ha megjelenne egy levél, amit maga Kolumbusz írt, és egészen biztosan hiteles lenne, az körülbelül félmillió dollárt érne. Azt is elmondták nekem ezek a szakértők, félig komolyan, félig viccelődve, hogy ennél drágább csak egy olyan levél lehetne, amit maga Jézus Krisztus írt. Úgyhogy gondolhatja, hogy egy ilyen csillagászati összeg már erős motiváció lehet egy hamisító számára. – Azt mondja tehát, hogy mindez hamis? – Inkább azt mondom, hogy a Kolumbusznak tulajdonított levelek egy része minden bizonnyal részben vagy egészben hamis. – Beleértve ezeket a genovaiaknak írt leveleket is? – Igen. Moliarti elmosolyodott. – Akkor ez megoldást jelent arra a problémára, amit nemrég felvázolt nekem, ugye? Ha ezek a levelek hamisak, semmit nem bizonyít az a tény, hogy kasztíliai nyelven íródtak. Márpedig hamisak... – Ezek a levelek sok mindent bizonyítanak, Nelson. Bizonyítják, hogy még a hamisítók sem merték Kolumbusz genovaiaknak írt leveleit olaszul írni, mert azáltal hitelüket vesztették volna. Bizonyítják, hogy az eredetiek, amelyekre támaszkodtak, amennyiben voltak ilyenek, szintén kasztíliai nyelven íródtak. Végül pedig azt is bizonyítják, hogy valóban volt olyan összeesküvés, amely Amerika felfedezőjéből genovait akart csinálni. – Hülyeség. – Nem hülyeség, Nelson. Sok olyan hamis dokumentum létezett, amelyekbe szándékosan írták be a Genova nevet. – Azt akarja ezzel mondani, hogy a savonai és a genovai levéltárban talált jegyzői iratok hamisak? – Nem, ezek valószínűleg valódiak. A selyemtakács Cristoforo Colombo valóban létezett, efelől nincs kétség. A hamisítványok csak a tengerész Cristóbal Colón egyes iratait érintik, illetve az olyan dokumentumokat, amelyek Colombót Colónnal akarják azonosítani, mint például az Asseretodokumentum, és az admirálisnak a genovaiakhoz írt levelei. Ne feledje, Nelson, hogy mindazt, amit Kolumbuszról tudunk, olaszok és spanyolok írták, hol ártatlanul, hol nem. – Rendben, tovább! – kiáltott fel Moliarti türelmetlenül, és beszélgetőtársa jegyzetfüzete felé intett. – Semmi olyasmi nincs, amiről biztosan lehet tudni, hogy Kolumbusz saját kezű írása? – Mindössze két esetben lehetünk tökéletesen biztosak benne. Hitelesek egyrészt a fiának, Diogónak küldött levelei, hiszen ezeket kellőképpen azonosított személyek vagy intézmények őrizték meg az idők során, és ezt a folyamatot pontosan rekonstruálni lehet. – Azt a folyamatot, amit az imént említett? – Igen, azt. A másik hiteles csoportot azok a lapszéli feljegyzések képezik, amelyek a Kolumbusz Kristóf tulajdonában lévő könyveken találhatóak. Ezeket a könyveket spanyol fia, Hernando őrizte meg, és ma a sevillai Biblioteca Colombina gyűjteményében találhatóak. Bár ebben a második esetben elképzelhető, hogy egyes jegyzetek nem Kolumbusztól, hanem a testvérétől, Bartolomeutól származnak. De akkor is van néhány,
amelyek egészen bizonyosan az admirális saját kezű feljegyzései. – És milyen nyelven íródtak ezek a jegyzetek? – Főleg kasztíliai nyelven. Van néhány latin és két olasz nyelvű is, de ez utóbbiak közül csak egy származik biztosan Kolumbusz Kristóftól. – Na, látja? Ezek szerint mégiscsak írt olaszul, a latin és kasztíliai nyelven kívül. De úgy tűnik, semmit nem írt portugálul, igaz? Mivel tehát nem volt spanyol, és nem írt portugálul, mégiscsak olasznak kellett lennie. Tomás nem vette le a szemét Moliartiról, és az ajkai finom mosolyra húzódtak. – Nelson. Az amerikai arcizmai idegesen megrándultak. Tomás hanghordozásából és arcából azonnal kitalálta, hogy valami furfang rejlik a dologban, ami mindjárt elrontja a gondolatmenetét. – Nem így van? – Nelson. – Mondja már... – Minden szöveg, amit valóban maga Kolumbusz írt, akár kasztíliai, akár latin, akár olasz nyelven, tele van portugalizmussal. – Tessék? – A Kolumbusz által írt szövegek tele vannak portugál fordulatokkal, illetve olyan hibákkal, amelyeket jellemzően portugálok ejtenek. Kolumbusz valójában nem is spanyolul írt, hanem portunyolul, vagyis úgy írt, ahogy a portugálok szoktak, amikor spanyolul próbálnak írni. Érti? Moliarti hátradőlt a padon, és a Vágyakozás tavát bámulta. – Az nem lehet! – kiáltotta, és kérdő tekintettel nézett Tomásra. – Mit akar mondani ezzel a portugalizmussal? – A portugalizmus alatt olyan szavakat vagy kifejezéseket értünk, amelyek a portugál nyelvre jellemzőek, de valamilyen más nyelvbe vannak ágyazva. Ha például elmegyek Madridba, és azt mondom, hogy „olha, hombre, quiero apañar un carro para ir a el palácio”, akkor hiába próbálom utánozni a kasztíliai kiejtést, bármelyik madridi azonnal megmondja rólam, hogy portugál vagyok, ugyanis a kasztíliai nyelvben nem mondják, hogy „olha”, sem azt, hogy „carro”: ezek igazi portugalizmusok. A spanyolok ezek helyett azt mondják, hogy „mira” és „coche”. – Aha – értette meg az amerikai. – És milyen portugalizmusokat használt Kolumbusz? Tomás jóízűen felkacagott. – Azt hiszem, rosszul tette föl a kérdést, Nelson. Valójában nem azt kéne kérdezni, hogy milyen portugalizmusokat használt Kolumbusz, hiszen rengeteget használt... Inkább azt kéne kérdezni, hogy milyen nem-portugalizmusokat használt Kolumbusz? – Huncutul rákacsintott beszélgetőtársára. – Ugyanis a nem-portugalizmusokból van kevesebb, érti? Moliarti nem nevetett. – Igen, de mondjon néhány példát ezekből a portugalizmusokból. A történész lapozgatni kezdte a jegyzetfüzetét. – Kezdjük az egyetlen olasz nyelvű bejegyzéssel, amit biztosan az admirális írt. A Libro de las Profecias lapszélére írta, a 2.2 zsoltár kezdetéhez. Összesen huszonhat szóból áll, amelyek közül hat tizenötödik századi portugál vagy spanyol nyelvű. Például il helyett elt írt, degli helyett dellit, in helyett ent, somiglianza helyett simigliançát, és come helyett comót. Plinius Természetrajzában huszonhárom lapszéli jegyzet található. Ebből húsz kasztíliai, kettő latin és egy olasz nyelvű. Kétséges, hogy az olasz nyelvű jegyzet Kristóftól származik-e, vagy valaki mástól, esetleg a fivérétől, Bartolomeutól, mindenesetre fontos megjegyezni, hogy nevetséges próbálkozás az olasz írással, hiszen tele van tűzdelve tizenötödik századi portugál vagy kasztíliai szavakkal, mint amilyen a cierto, a tierra, a pieça, a como el, az y, a parda és a negra. – És a többi jegyzet? – Lényegében portugálosított kasztíliai nyelven vannak. – Visszafordult a jegyzeteihez. – Olyannyira, hogy egy spanyol kutató, Altolaguirre y Duval kijelentette, hogy „a kolumbuszi dialektizmus bizonyosan a portugál”, egy másik spanyol pedig, a híres történész és filológus, Menéndez Pidal, aki nem fogadta el azt a nézetet, mely szerint Kolumbusz portugál lett volna, ugyanerre a következtetésre jutott, elismerve, hogy „magánhangzórendszere a portugálhoz húz”, és hogy „ez a kezdeti luzizmus az admirális élete végéig megmaradt”. – Mondjon példákat. – Kezdjük, mondjuk egy nagyon portugál szokással, amikor a spanyol szavakba beteszik az ie diftongust. Nem tudom, tudja-e, de sok olyan szó van, amelyik csaknem teljesen megegyezik a portugálban és a spanyolban, azzal a különbséggel, hogy ahol a portugálok csak e-t írnak, a spanyolok ie-t. Kolumbusz két olyan dolgot követett el, amit csak a portugálok szoktak, amikor spanyolul próbálnak beszélni. Az egyik az, hogy nem használ ie diftongust, ahol kéne. Például az admirális azt írta, hogy se intende, ahelyett hogy se entiende, és azt írta, hogy quero, ahelyett hogy quiero. A másik tipikus hiba, amikor egy portugál oda teszi az ie diftongust, ahol a spanyolok nem használják. Ez történt a spanyol depende szóval, amit Kolumbusz úgy írt le, hogy depiende. Minden spanyol tudja, hogy ezt a hibát csak a portugálok szokták elkövetni, abbéli igyekezetükben, hogy jól beszéljék a kasztíliai nyelvet. Oda tesznek ie-t, ahova nem kell. – És mi a helyzet a szókinccsel? – Ugyanaz. Például Kolumbusz algunt írt, pedig spanyolul alguno, olaszul pedig alcuno. Azt írta, hogy ameaçaban, pedig a spanyolok úgy írják ezt a szót, hogy amenazaban, az olaszok pedig úgy, hogy minacciàvano. Vagy itt van még az arriscada szó, ami spanyolul úgy hangzik, hogy arriesgada, olaszul pedig úgy, hogy rischiosa. Aztán a boa és a bon, amit a spanyolok buenának és buenónak írnak, az olaszok pedig buonának é s buonónak. Kolumbusz a portugál crime szót használta, ahol egy spanyol szövegben crimen, egy olaszban pedig crimine állna. A spanyol después, illetve az olasz dopo szó helyett despoist írt. Kolumbusz dizert írt, pedig a spanyolban ez a szó decir, az olaszban pedig dire. Az admirális falart írt, a spanyol hablar és az olasz parlare helyett. Itt van a perigo szó, a kasztíliai peligro és az olasz periculo helyett. Vagy a portugál aberto, amire a spanyolok azt mondják, abierto, az olaszok pedig, hogy... – Jól van, jól van. Elég. Megértettem. – A portugalizmusok listája végeérhetetlen, Nelson. Végeérhetetlen. – Ez nem bizonyít semmit. Ezer oka lehetett annak, hogy nem olaszul írt. Például a firenzei volgarét, amelyből a toszkán nyelv lett, és ami akkoriban az új olasz nyelv volt, csak a dotti, azaz a műveltek használták. És Kolumbusz nem volt művelt. – Nem? Akkor honnan ismerte a latint és a kozmográfiát? – Hát… később tanulta meg. Tomás elnevette magát. – Biztos valami levelező tanfolyamon. Vagy az interneten szörfözve... – Nem számít – vágott közbe Moliarti. – ...ahol, ahelyett hogy felfedezte volna Amerikát, egy latin nyelvű site-ba ütközött, és nekiállt ismételgetni a deklinációkat. – Elég már! – kiáltott rá az amerikai, akinek nem volt hangulata az élcelődéshez. – Elég. – Mélyet lélegzett. – Folytassuk a nyelv kérdését, mert
fontosnak tűnik. – Megköszörülte a torkát. – Biztos van valami logikus magyarázat ezekre az anomáliákra, meg arra, hogy ezen a... ezen a... portugálosított kasztíliai nyelven írt. – Logikus magyarázat? Mégis miféle magyarázat? – Közelebb hajolt a beszélgetőtársához. – Tudja, mit mondtak az Archivio di Stato di Genovában? – Hm... – Azt mondták, hogy abban a korban a külföldön élő olaszok legfőképpen a toszkánt használták egymás közt. – Ez igaz – helyeselt Moliarti. – Akkor miért nem írta a leveleit az olaszoknak toszkán nyelven? – Lehet, hogy nem tudott... – De hát épp most mondta maga is, meg az Archivio di Stato di Genova is, hogy akkoriban a toszkán nyelv volt használatos a külföldön élő olaszok között... – Igen, de talán ő kivétel volt, ki tudja. Lehet, hogy Kolumbusz csak a genovai volgarét beszélte. És mivel ezt a dialektust nem használták írásban, nem tudott ezen a nyelven kommunikálni a többi genovaival, hm? – Ha kíváncsi a véleményemre, szerintem ez a magyarázat nagyon erőltetett és élénk fantáziára vall. Kezdve azzal a hamis állítással, miszerint a genovai dialektusnak nem volt írott változata. Beszéltem egy genovai nyelvtanárral, aki biztosított róla, hogy a genovai volgare már a középkorban írott nyelv volt. A genovai volgare megjelenik például a provanszál költők műveiben, köztük a Dante Isteni színjátéka által ihletett versekben. – Fölemelte a mutató- és a középső ujját. – Ez két kérdést vet föl. Szóval Kolumbusz nem tudott toszkánul, mert műveletlen volt, ellenben tudott latinul, amit csak a műveltek ismertek? És Kolumbusz nem írt genovai volgare nyelven, amit pedig minden genovai beszélt, a műveltek pedig írásban is használtak, ellenben ontotta magából a portugálos spanyol szövegeket? – Elfintorította az orrát. – Nekem ez bűzlik, barátom. – De van még valami, amit nem vett figyelembe – kockáztatta meg Moliarti. – Micsoda? – A hasonlóságok a genovai dialektus és a portugál nyelv között. A Kolumbusz által használt szavak, amelyekre az előbb azt mondta, hogy portugálok, valójában bizonyára genovaiak. – Úgy véli? – Szinte biztos vagyok benne. – Hát akkor téved – mosolyodott el kajánul. – Az az igazság, hogy ezt az érvet már hallottam valakitől, aki a genovai tézist vallotta, és utánajártam a genovai nyelvtanárral. Felsoroltam neki az idézett portugál szavakat, amelyeket Kolumbusz használt, és megkérdeztem a genovai megfelelőiket. – A jegyzeteibe mélyedt. – Na, figyeljen. A genovai nyelvjárásban az algun quarche, az arriscada reiszegösa, a boa és a bon bönn-a és bön, a crime corpa, a despois doppö, a dizer pedig dî. Láthatja, hogy a bön kivételével, ami hasonlít a portugálhoz, egyik Kolumbusz által használt kifejezés sem utal a genovai nyelvjárásra, csakis a portugálra. – Fölemelte a mutatóujját. – Ami elvezet minket a legfontosabb kérdéshez. Tudja, az én kriptoanalitikus tapasztalataim azt súgják, hogy amikor egy rejtvényben egy bonyolult magyarázattal és egy egyszerű magyarázattal állunk szemben, általában az egyszerű magyarázat lesz az igaz. Miért ne jelenthetnénk ki egyszerűen, hogy ha Kolumbusz nem írt semmilyen olasz nyelven, még a genovain sem, ami pedig akkor már írott nyelv volt, annak az az oka, hogy nem is beszélte ezeket a nyelveket? Ha pedig nem beszélt itáliai nyelveket, akkor egyszerű a következtetés, hogy valószínűleg nem is volt olasz. – De igenis olasz volt, ehhez nem férhet kétség. Mégpedig genovai volt. Kell lennie valamilyen magyarázatnak arra a tényre, hogy soha nem írt olasz nyelven. Valószínűleg nem tudott toszkánul... – Maga nagyon makacs, tudja? Az, hogy nem tudott toszkánul, a külföldön élő olaszok keveréknyelvén, számomra elég zavaros magyarázat... – Okay, beismerem, az is lehet, hogy tudott toszkánul, és kész. De mivel nagyon fiatalon hagyta el Genovát, lehet, hogy elfelejtette. – Elfelejtett toszkánul beszélni? – A portugál felkacagott. – Nelson, de őszintén! Ennek aztán semmi teteje! – Mosolyogva csóválta a fejét. – Idézze csak fel, mit mondtam nemrég a spanyol történész-filológusról. Menéndez Pidal azt mondta, hogy „ez a kezdeti luzizmus az admirális élete végéig megmaradt”. Emlékszik? – Igen. – Na, hát akkor igen különös helyzettel állunk szemben. Kolumbuszunk huszonnégy évig élt Itáliában, és egyszer csak hopp!, egy szempillantás alatt elfelejtette a toszkánt és az anyanyelvét, a genovai nyelvjárást. Ám ugyanez a Kolumbusz, noha csak tíz évet töltött Portugáliában, soha nem felejtette el a portugál nyelvet, élete végéig megtartotta. Hát nem fantasztikus? – Az amerikaira mutatott. – Maga tényleg arról akar engem meggyőzni, hogy az olasz nyelveket képtelen volt megjegyezni, holott az anyanyelvei voltak, ellenben a portugál nyelv kiválóan megmaradt az emlékezetében, pedig valószínűleg idegen nyelvként tanulta meg? Nelson, a maga állításának se füle, se farka – mondta Tomás fejcsóválva, most már kissé türelmetlenül. – Amit maga mond, az egyáltalán nem logikus, az egy kétségbeesett ábránd, és nincs semmi értelme. Akkor most tisztázzuk még egyszer. Ha hihetünk a genovai jegyzői iratoknak, akkor a szóban forgó férfi csak huszonnégy éves korában hagyta el Genovát. Huszonnégy. Jó, ha tudja, hogy abban az időben egy huszonnégy éves ember már nem számított fiatalnak. Tudomásom szerint senki nem felejti el az anyanyelvét huszonnégy évesen. Senki. Ráadásul együtt élt a fivérével, Bartolomeuval, akivel feltehetően lett volna lehetőségük gyakorolni az anyanyelvüket. Másrészt, ahogy maga is mondta az előbb, nagy valószínűséggel tudott toszkánul, hiszen a külföldön élő olaszok ezt a nyelvet használták. De az egyetlen biztosan kolumbuszi próbálkozás, hogy olaszul írjon, csúfos kudarcot vallott. És az az igazság, hogy amikor kasztíliai nyelven írt és nem jutott eszébe egy-egy szó, helyette nem italianizmusokhoz folyamodott, ami egy olasztól elvárható lett volna, hanem portugalizmusokhoz. Mellesleg csak azokban a szövegeiben nincsenek ilyen portugálos fordulatok, amelyek másolatok, hiszen ezekben a másolók kijavították a portugál kifejezéseket, és helyes spanyolsággal írták le őket. – De Tom, biztos, hogy nem voltak a spanyol szövegeiben italianizmusok? – Biztos. Ha nem jutott eszébe egy kasztíliai kifejezés, mindig a portugálhoz folyamodott. – Hm... – És van még más is, Nelson, van még más is. – Micsoda? – Nem állt módomban elolvasni a Kolumbuszt személyesen ismerő tanúk összes vallomását, amelyeket elsősorban a Pleyto con la Corona és a Pleyto de la Prioridad bírósági perek során adtak az admirálisról, és ahol megállapították, hogy külföldi volt. De két kutató, akiknek a műveit elolvastam, a zsidó Simon Wiesenthal és a spanyol Salvador de Madariaga talált néhány meglepő vallomást. – Ismét a jegyzeteire nézett. – Wiesenthal azt írta: „tanúk állítják, hogy Kolumbusz Kristóf portugál kiejtéssel beszélte a kasztíliait”. Madariaga pedig szintén megjegyezte, hogy Kolumbusz „mindig kasztíliai nyelven beszélt, portugál akcentussal”. – Moliartira nézett, és diadalmasan elmosolyodott, hogy csak úgy ragyogtak a zöld szemei; úgy nézett ki, mint egy sakkozó, aki épp most adott mattot, és legyőzött ellenfelének elképedt arcát fürkészi. – Érti? Az amerikai egy darabig szótlanul ült, és kifejezéstelen arccal bámult maga elé. – Szent ég! – fakadt ki végül, mintha csak magában beszélne. – Biztos benne?
– Ezt írták. – Fölállt a padról és kinyújtózott, hogy életet leheljen elgémberedett tagjaiba. – Sok minden van Kolumbusszal kapcsolatban, ami nem stimmel, Nelson. Például, amikor az admirális Spanyolországba ment, valószínűleg 1484-ben, tudja, kit keresett meg legelőször? Moliarti is fölállt, és kinyújtotta a törzsét, hogy ellazítsa merev tagjait, amelyek elzsibbadtak a kemény kőpadon: az 515-ös pad kétségkívül szép volt, de kényelmetlen. – Fogalmam sincs, Tom. – Egy Marchena nevű szerzetessel. És tudja, milyen nemzetiségű volt? – Portugál? – Bizony. – Elmosolyodott. – Tudta, hogy amikor külföldre megyünk, hajlamosak vagyunk felkeresni a honfitársainkat? Ő is kereshetett volna magának genovaiakat vagy más olaszokat, volt belőlük bőven Sevillában, még abban a kolostorban is, ahol Marchena lakott. De nem, ő egy portugállal találkozott. – Ez azért nem bizonyít semmit! – Persze, hogy nem, csak érdekes, nem gondolja? – Elindult a fák között, egy földúton, Moliartival az oldalán. – Sok kérdés van itt, ami válaszra vár. Például hogy ha Kolumbusz genovai volt, akkor miért titkolózott annyira a származásával kapcsolatban? Hiszen a kasztíliaiak akkoriban jó viszonyban voltak Genovával, és nem tudni, mi okuk lett volna nem bízni egy genovaiban. Sőt éppen ellenkezőleg, kifejezetten divatosnak számított kapcsolatban állni egy genovaival, az angolok például a genovai Szent György-zászló védelme alatt hajóztak a Földközi-tengeren, ez volt az a fehér alapon piros kereszt, ami később Anglia lobogója lett. Ezzel szemben, tekintve a kasztíliaiak és a portugálok rivalizálást, egy portugál jelenléte a kasztíliai hajósok élén már jelenthetett problémát, ugyanúgy, ahogy valószínűleg fordítva is. Mellesleg elég, ha megnézzük, mit kellett elszenvednie a portugál Magellánnak, amikor a kasztíliai hajók parancsnokaként először megkerülte a Földet. Kolumbusznak genovaiként nem volt rejtegetnivalója. Ám portugálként... – Ez spekuláció. – Az. Mindenesetre az igazság az, hogy nem lehet tudni, miért csinált titkot Kolumbusz a származásából. Ez is egy a rengeteg megválaszolatlan kérdés között. Moliarti a földre szegezett tekintettel lépkedett, némán, gondterhelt arccal. Tűnődő ábrázattal baktattak az emelkedő földúton, belemerülve a rejtélyekbe, amelyeket Toscano ásott elő a régi kéziratokból. Fehér és lila magnóliák tarkították a zölden virító pálmák, fenyők és tölgyek között vezető utat, a levegő friss volt és könnyű. Halk susogással rázta a fák lombjait a hegyről érkező lágy szellő, mintha az alacsonyan úszó, szürkésbarna felhőlepelből szállna alá. A buja ágak közül vidám hangok törtek elő: ujjongva trilláztak a tengelicék, mintha csak a fülemülék dallamos csiripelésére válaszolgatnának. A zöld növényzet közt vezető keskeny út egyszer csak kiöblösödött, mint valami lépcsőfordulóból nyíló terasz, amelynek az egyik oldalán egy fal állt, rajta kúttal, szemben pedig egy faragott kő félkörív. – A Bőség kútja – közölte Tomás. – De a neve ellenére ennél valójában sokkal drámaibb hely ez. Lássuk csak, kitalálja-e... Az amerikai szemügyre vette a nyitott építményt az erdőben. A félkörív mindkét végén egy-egy kőváza állt, amelyeknek egyik oldalán szatírfej, a másikon pedig kosfej volt látható. – Valami démonok? – Nem. A szatír az a lény, amelyik ellepi a Szerelem szigetét, és a káoszt jelképezi. A kos pedig a tavaszi napéjegyenlőség szimbóluma, és a rendet jelképezi. Ezeken a vázákon egymás mellett szerepel a szatír és a kos, vagyis az együttes jelentésük az ordo ab chao, azaz a káosz utáni rend. A félkörív közepén óriási kőtrónus állt, előtte pedig egy nagy asztal. A szemben lévő kút szép kőkagylóval hivalkodott, és egy mozaikból kirakott mérleg díszítette. – Fogalmam sincs, mi lehet ez. – Ez itt egy ítélőszék, Nelson, és az ott a bíró széke. – A nagy kőtrónra mutatott. – Az meg ott az igazság mérlege. – A mozaikképre mutatott. – A templomos és a szabadkőműves szimbolikában a tavaszi napéjegyenlőség idején a fény és a sötétség kiegyenlíti egymást, és ezáltal az igazságosságot és a méltányosságot jelképezi, ezért pontosan ezen a napon lép hivatalba az új nagymester, aki azzal veszi át e tisztséget, hogy leül a trónra. – A kút fala felé intett, ahol más mozaikképek is voltak. – Ezen a falon a jeruzsálemi Salamon-templom díszítményei láthatóak. Soha nem hallott még a salamoni ítéletről? – Tekintetét a fal tetejét díszítő két piramis formájú obeliszkre emelte. – Az obeliszkek összekötik a Földet és az eget, mintha a Salamon-templom bejáratának oszlopai lennének, az igazság valódi pillérei. Újabb ösvényen indultak tovább a fák között, amely aztán ismét kiszélesedett, még jobban, mint a Bőség kútjánál. A Gvárdiánok kapujához értek, amelyet két triton őrzött. Tomás megkerülte vendégével ezt az építményt, aztán tovább kanyarogtak a lejtős erdei utakon. Fölmentek egy emelkedőn, és egy dolmenszerű képződményhez jutottak, amely hatalmas, mohalepte kövekből állt. A tanár odavezette az amerikait a dolmenhez, átmentek néhány egymásra rakott kövekből álló ív alatt, amelyek a Stonehenge-re emlékeztettek, és Tomás odébb tolt egy nagy követ. Moliarti legnagyobb meglepetésére a kő elgördült, és eléjük tárult egy belső tér. Beléptek a titkos átjárón, és megpillantottak egy hatalmas kutat. Fölé hajoltak és lenéztek a mélybe: csigalépcső vezetett lefelé, a lépcső melletti kőkorlátot keskeny oszlopok tartották, a kőbe vájt zugok árnyékba borultak, hiszen nem érte el őket a fentről érkező napfény. – Mi ez? – érdeklődött Moliarti. – Ez egy beavatási kút – magyarázta Tomás, és hangja visszhangzott a hengeres falakon. – Egy dolmen belsejében vagyunk, egy megalitikus temetkezési helyen. Ez a hely az emberiség ősállapotának a halálát jelképezi. Le kell ereszkednünk a kútba, hogy megtaláljuk a spiritualitást, az új ember, a felvilágosult ember születését. Úgy ereszkedünk lefelé, mintha önmagunkba szállnánk alá, hogy megtaláljuk lelkünk legmélyét. – Intett a fejével, jelezve az amerikainak, hogy kövesse. – Gyerünk, jöjjön. Elkezdtek lefelé lépkedni a keskeny lépcsőkön, spirál alakban kerengve a kút falán belül, az óra járásával egyező irányban, egyre lejjebb és lejjebb. A fal nedves és mohás volt, a korlát úgyszintén. Ahogy lenéztek a mélybe, úgy tetszett, mintha egy fejjel lefelé fordított toronyban lennének, valami földbe ásott Pisai Toronyban. – Hány szintes ez a kút? – Kilenc – felelte a tanár. – Ez a szám nem véletlen. A kilences szimbolikus szám, és sok európai nyelvben hasonlít a neve az új szóhoz. Portugálul nove és novo. Spanyolul nueve és nuevo. Franciául neuf és neuve. Angolul nine és new. Olaszul nove és nuovo. Németül neun és neu. A kilenc ezért az átmenet a régiből az újba. Kilencen voltak az első templomosok, a lovagok, akik megalapították a Templomos Rendet, amiből később a portugál Krisztus-rend alakult. Kilencen voltak a mesterek, akiket Salamon küldött Hiram Abiff, a Templom építőjének keresésére. Démétér kilenc napig járta a világot, hogy megtalálja Perszephoné lányát. A kilenc múzsa Zeusz kilenc szerelmes éjszakájából született. Kilenc hónap kell az embernek, hogy a világra jöhessen. Mivel a legnagyobb egyjegyű szám, egyszerre hirdeti a véget és a kezdetet, a régit és az újat, a halált és az újjászületést, egy ciklus beteljesülését és egy másik kezdetét, ez az a szám, amely bezárja a kört. – Érdekes...
Végre leértek a mélybe, és szemügyre vehették a beavatási kút közepét. Fehér, sárga és vörös márvánnyal díszített, apró sártócsákkal pöttyözött kört láttak. A márványkör közepén egy nyolcágú csillag emelkedett, a belsejében halvány egyenlő szárú kereszttel: ez volt a templomosok keresztje, azé a rendé, amely elhozta a nyugati kereszténység templomaiba a nyolcszögletű épületszárnyat. A csillag egyik sárga ága egy, a kút aljába vájt sötét lyukra mutatott. – Ez a csillag egyben szélrózsa is – magyarázta Tomás. – A széle kelet felé mutat. Keleten kel a Nap, és arrafelé néznek a templomok is. Ezékiel próféta azt mondta: „az Úr dicsősége Keletről jön”. Gyerünk hát a barlangba. A történész eltűnt a kőfal sötét lyukában, és Moliarti rövid habozás után követte. Óvatosan haladtak a szabálytalan alagút sötét tekervényeiben, szinte tapogatózva, mintha vakok lennének. Balra, a kanyar után apró sárga fények sora jelent meg a talajon, hogy segítse a látogatót. Most már magabiztosabban mentek tovább. Jobbra egy másik sötét nyílás bukkant elő, újabb út kezdődött a barlangban, és ebből kiderült, hogy nem holmi föld alatti átjáróban vannak, hanem valóságos labirintusban. Tomás azonban ügyet sem vetett az alternatív útvonalra, és egyenesen haladt tovább a főúton, egészen addig, amíg meg nem pillantotta a külvilágot jelző fénysávot. A fény felé mentek, és megpillantottak egy kőívet, amely egy kristálytiszta tó fölött húzódott, amelybe keskeny vízesés hullott csobogva. Amikor az ív alá értek, az út kettévált a tó előtt, és dönteniük kellett. – Balra vagy jobbra? – kérdezte Tomás, hogy megtudja, melyik úton menjen tovább. – Talán balra? – kockáztatta meg Moliarti bizonytalanul. – Jobbra – ellenkezett a portugál, megmutatván a helyes utat. – Tudja, Nelson, az alagút vége Vergilius Aeneisének egyik epizódját jeleníti meg. Azt a jelenetet, amikor Aeneas lemegy az alvilágba, hogy találkozzon az apjával, és egy útelágazásnál el kell döntenie, melyik irányba megy tovább. Aki balra indul, annak az örök tűz lesz az osztályrésze. Csak a jobbra vezető út visz az üdvösségbe. Aeneas ezt az utat választotta, és átkelt a Léthé folyón, majd elért az Elysionba, ahol megtalálta apját. Ezért követnünk kell a lépéseit. Jobbra indultak hát, és az alagút itt sötétebb lett, keskenyebb és alacsonyabb. Egyszer csak teljes sötétség borult rájuk, és csak lassan, bizonytalanul lépkedve tudtak haladni, a nedves falakat tapogatva. Aztán végre kiértek a szabadba, ahol elárasztotta őket a fény, és a vízből kiálló köveken végigszökdécselve átmentek a tó túlpartjára, és ismét az erdőben találták magukat, ahol tarka színkavalkád, illatos levegő és az ágról ágra röppenő vörösbegyek kedves csicsergése fogadta őket. – Milyen különös hely ez! – jegyezte meg Moliarti, akit ebben a pillanatban a valószerűtlenség érzése fogott el. – De irtó klassz. – Tudja, Nelson, ez a birtok egy szöveg. – Szöveg? Ezt hogy érti? Most lementek a fák között vezető gyalogösvényen. Ismét a Gvárdiánok Kapujánál találták magukat, és Tomás fölvezette vendégét egy szűk csigalépcsőn, egy középkori stílusban épült, csipkés tetejű keskeny torony belsejében. – Régen, az inkvizíció és az obskurantizmus idején bizonyos műveket betiltottak. A művészeket üldözték, az újító gondolatokat elhallgattatták, a könyveket elégették, a képeket széttépték. Innen jött a kőbe vésett könyv ötlete. És voltaképpen ez a Quinta da Regaleira. Egy kőbe vésett könyv. Egy papírkönyvet könnyű elégetni, egy vászonképet könnyű széttépni, de egy egész birtokot már jóval nehezebb megsemmisíteni. Ez a birtok egy olyan tér, amelyben ezoterikus gondolatokat közvetítő konceptuális építmények találkoznak, amelyeket a Francesco Colonna hermetikus Hypnerotomachia Poliphilijében felvázolt eszmék labirintusa ihletett, és a portugál tengeri expanzióval, valamint a nagy klasszikus mondákkal kapcsolatos fogalmak tápláltak. Ha úgy tetszik, ez a komplexum az Aeneis, az Isteni színjáték és A lusiadák által közvetített mítoszokon keresztül állít emléket a portugál felfedezéseknek, és az azokban fontos szerepet játszó templomosoknak, akiket Portugáliában a Krisztus Lovagrendje névre kereszteltek át. Leértek a középkori torony aljára, és egy szélesebb úton mentek tovább, elhaladtak Léda barlangja mellett, és a kápolna felé vették az irányt. Most csöndben gyalogoltak, hallgatták a lépteik hangját és az erdő finom morajlását. – És most? – kérdezte Moliarti. – Odamegyünk a kápolnához. – Nem ezt kérdezem. Arra vagyok kíváncsi, hogy mi kell még ahhoz, hogy befejezhesse a kutatást? – Azon kívül, hogy alaposan áttanulmányozom Umberto Eco könyvében azt a bekezdést, hátha rátalálok a kódra, ami kinyitja Toscano professzor széfjét, tisztáznom kell még egyet s mást Kolumbusz származásával kapcsolatban is. Ezért még egyszer, utoljára el kell majd utaznom. – Rendben. Az anyagi feltételek megvannak. Tomás néhány lépésre a kápolnától megállt egy nagy fa mellett. Kinyitotta a táskáját, és elővett egy papírlapot. – Ez egy fénymásolat egy levélről, amely a veráguai levéltárban van – mondta, miközben megmutatta a lapot. Az amerikai kinyújtotta a kezét, és elvette a fénymásolatot. – Milyen levél ez? – Megnézte a szöveget, és fejcsóválva adta vissza a papírt Tomásnak. – Semmit nem értek belőle, ez tizenötödik századi portugál nyelven van. – Majd én elolvasom – ajánlkozott Tomás. – Ezt a levelet Kolumbusz Kristóf halála után találták a papírjai között. II. János, a Tökéletes Herceg, a tordesillasi szerződés portugál királya írta, a férfi, aki azt mondta Kolumbusznak, és igaza volt, hogy India közelebb van Afrikát megkerülve keletre, mint nyugat felé hajózva, az uralkodó, aki... – Jól tudom, ki volt II. János – szakította félbe Moliarti türelmetlenül. – Szóval írt Kolumbusznak? – Igen. – A levél hátoldalára fordította a figyelmét, és rámutatott néhány vízszintes és függőleges vonalra. – Látja ezeket a vonalakat? Ezek a levél hajtásai. – Elkezdte összehajtogatni. – Ha a hajtásoknak megfelelően hajtjuk össze, borítékot formál, amelyen olvashatóvá válik a címzett neve. – Megmutatta az összehajtott lapot. – A levelet a következőképpen címezték: „a xpovam collon noso espicial amigo en sevilla”. – Újra kinyitotta a lapot, hogy elolvashassa a másik oldalán a szöveget. – És a következőket írja: „Xpoval Colon. Mi, János király, Istennek kegyelméből Portugália és Algarve királya, Afrika tengereinek és Guineának uralkodója, üdvözletünket küldjük. Láttuk leveledet, a melyet nekünk írtál, és a benne mutatott jó szándékot és akaratot, a mellyel minket szolgálni óhajtasz. Nagyon köszönjük. Ami a jöveteledet illeti, te is említetted és más okok miatt is szükségünk van a tudásodra és a mesterségedre, ezért kívánatosnak találjuk, és örömünkre szolgál, ha eljössz, és neked is megelégedésedre lesz. Ha esetleg valamilyen okból tartanál a törvényszékünktől, ebben a levélben biztosítunk róla, hogy az ide utazásod, az itt maradásod és a visszautazásod alatt nem fognak el, nem tartóztatnak le, nem vádolnak meg és nem idéznek a bíróság elé, és nem is keresnek semmiféle polgári vagy büntető ügyben. Ugyanezt a levelet elküldjük minden törvényszékünknek, hogy teljesítsék a kérésünket. Azt kérjük és ajánljuk, hogy rögvest gyere, ne tarts semmitől, és hálásak leszünk és jól bánunk veled. Íródott Avisban 1488. március havának huszadik napján. A király.” – Furcsa levél – jegyezte meg Moliarti bosszúsan. – Szóval a portugál király meghívta Kolumbuszt, hogy térjen vissza Portugáliába 1488-ban? – Nem egészen. Itt az áll, hogy Kolumbusz küldött egy levelet II. János királynak, amelyben újból felajánlotta a szolgálatait. Ebben a levélben Kolumbusz félelmét fejezte ki azzal az eshetőséggel kapcsolatban, hogy netán szembe kell néznie a portugál király igazságszolgáltatásával. – De miért? – Valamit elkövethetett Portugáliában. Ne feledje, hogy Kolumbusz sietve távozott Portugáliából, valamikor 1484-ben, négy évvel ez előtt a
levélváltás előtt. Történt valami, ami Kolumbuszt arra késztette, hogy Diogo fiával Spanyolországba meneküljön, de nem tudjuk, mi az. Az admirálist övező rejtélyek egyike éppen a portugáliai életéről szóló dokumentumok hiánya. Nagyon fontos dolgok történtek itt vele, és ennek ellenére nem maradt fenn semmi, ami a segítségünkre lehetne, olyan, mintha ez a korszak egy fekete lyuk lenne. De ez a levél elárulja, hogy valóban történt valami, ami miatt el kellett menekülnie. – És hol van az a levél, amit Kolumbusz írt II. Jánosnak? – Soha nem találták meg a portugál levéltárakban. – Kár. – És van még egy különös részlet. – Mi? – Az a már-már bensőséges forma, ahogyan II. János Kolumbuszt nevezi, még mielőtt a tengerész híressé vált volna: „noso espicial amigo en sevilla”. Ez nem egy hivatalos levél, amit egy nagy uralkodó küld egy tanulatlan külföldi selyemtakácsnak, hanem sokkal inkább egy olyan levél, amit egy jó ismerősének küld az ember. Moliarti felhúzta a jobb szemöldökét. – Ennek a levélnek semmi köze nincs Kolumbusz származásának a kérdéséhez. Tomás elmosolyodott. – Talán nincs – ismerte be. – Vagy talán mégis van. Annyit mindenesetre elárul, hogy ezek ketten sokkal jobban ismerték egymást, mint gondoltuk, és hogy Kolumbusz bejáratos volt a portugál udvarba, aminek következtében felmerül a gondolat, hogy nemesember volt, és ez a gondolat két másik dologgal is egybevág. Az egyik, amiről már szó volt, hogy feleségül vette a nemesi származású Dona Filipa Monizt, ami abban az időben elképzelhetetlen lett volna, ha ő maga nem nemes. – Biztos benne, hogy elképzelhetetlen volt, hogy egy plebejus nemessel házasodjon? – Teljesen – bólintott Tomás határozottan. – Beszéltem az egyik egyetemi kollégámmal, aki a felfedezések korának a szakértője, és ő azt mondta, hogy egyetlenegy olyan XV. századi esetről sem tud, amikor egy plebejus nemest vett volna feleségül. A XVI. században két ilyen esetet ismer, amikor gazdag polgárok nemesi származású nőkkel házasodtak össze, de a XV. században egyet sem. Abban az időben ez lehetetlen volt. – Hm – motyogta az amerikai. – És mi az a másik dolog, amivel egybevág az elmélet, mely szerint Kolumbusz nemes volt? A történész elővett még egy papírt a táskájából. – A másik ez a dokumentum, amelyről még nem beszéltem. Katolikus Izabella 1493. május 20-ai parancsáról van szó, amelyben címerpajzsot adományoz Colonnak, és ebben a következőket mondja. – Rámutatott a kezében tartott lap megfelelő szakaszára. – „Y en outro cuadro bajo a la mano izquierda las armas vuestras que sabiades tener” – Kérdő tekintettel fordult Moliarti felé. – „Las armas vuestras que sabiades tener?” Ezek szerint Kolumbusznak már volt címere? Én meg azt hittem, hogy csak egy szegény, tanulatlan selyemtakács volt. Hát hogy lehetett egy genovai takácsnak címere, hm? – Újabb papírt vett elő a táskájából, és megmutatta az amerikainak: a bal oldali címer képére mutatott. – Nézze csak, ez Kolumbusz címere. Mint látja, négy képből áll. Felül egy vár és egy oroszlán, ezek Kasztíliát és Leónt jelképezik, balra lent szigetek a tengeren, ezek pedig Colon felfedezéseire utalnak. – Most az utolsó képre tette az ujját. – És ez az a kép, amelyre Katolikus Izabella azt mondta, hogy as armas que sabiades tener. Na, és mi van rajta? – Rövid szünetet tartott, mielőtt megválaszolta a kérdését. – Öt aranyhorgony, kék alapon, harántkereszt alakban elrendezve. Most nézze meg ezt. Rámutatott a jobb oldali képre, amely a portugál címert ábrázolta.
– Mint látja, Kolumbusz címerének utolsó negyede, amely az öt aranyhorgonyt ábrázolja, rendkívüli módon hasonlít Portugália királyi címeréhez, ahol ugyanilyen alakzatban van elrendezve az öt kis pajzson az öt érme, ami egyébként még ma is megtalálható a portugál nemzeti lobogón. Kolumbusz címere tehát közvetlenül utal León, Kasztília és Portugália szimbólumaira. – Hihetetlen... – És ez egybevág Joan Lorosano kijelentésével. – Az kicsoda? – Joan Lorosano egy spanyol jogász volt, Kolumbusz kortársa. – Megnézte a jegyzeteit. – Lorosano azt mondta az admirálisról, hogy „az a bizonyos, akiről azt mondják, hogy luzitán”. – Hm – hümmögött Moliarti elgondolkodva. – Azt írta, hogy azt mondják róla! Ez a Lorosano tehát nem biztos benne... – Jaj, Nelson, ne játssza már az értetlent! Nyilvánvaló, hogy ebben a kijelentésben az a fontos, hogy Kolumbusz portugál származása ezek szerint szóbeszéd tárgya volt! – De volt-e valaki abban az időben, aki kerek perec ki merte jelenteni, hogy Kolumbusz portugál volt? Tomás elmosolyodott. – Igazság szerint volt. A Pleyto de la Prioridad során két tanú is, Hernán Camacho és Alonso Belas úgy emlegette Kolumbuszt, mint „a portugál infánst”. – Ah! – nyögött fel az amerikai, mint akinek tőrt döftek a mellkasába. – És van még valami, amit el szeretnék mesélni – tette hozzá Tomás, a jegyzetfüzetébe pillantva. – A spanyol és az olasz történészek Kolumbusz valódi származásáról folytatott vitájának csúcsán az egyik spanyol, Ricardo Beltrán y Rózpide, a Királyi Földrajztársaság elnöke, írt egy szöveget, amely különös mondattal fejeződik be. Azt írta: „el descobridor de América no nació en Génova y fué oriundo de algún lugar de la tierra hispana situado en la banda occidental de la Península entre os los cabos Ortegal y San Vicente”, vagyis Amerika felfedezője szerinte nem Genovában született, hanem valahol Hispániában, a félsziget nyugati részén, az Ortega-fok és a Szent Vince-fok között. – Moliarti szemébe nézett. – Ez egy rendkívül figyelemreméltó megjegyzés, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy egy tekintélyes spanyol akadémikustól származik, ráadásul az admirálisról szóló nagy spanyol nemzeti vita időszakából. – Elnézést – mondta az amerikai –, de én nem látom, mi olyan rendkívüli ebben...
– Nelson, az Ortega-fok Galíciában van... – Pontosan. És természetes is, hogy egy spanyol a spanyol származás mellett száll síkra. – …a Szent Vince-fok pedig Portugália déli csücskében. Moliartinak tágra nyílt a szeme. – Ah... – Valóban, mint mondta, teljesen természetes, hogy a nemzeti érzület hevében folytatott vita közepette egy spanyol történész amellett törjön lándzsát, hogy Kolumbusz Galíciából jött. Az azonban, hogy az egész portugál partszakaszt belevette az admirális szülőföldjének kijelölésébe, már egyáltalán nem normális. – Fölemelte a mutatóujját. – Hacsak nem tudott valamit, amit nem mondott el. – Talán tudott? Tomás elmosolyodott, és bólogatott. – Úgy tűnik, tudott. Rózpidének volt egy portugál barátja, akit Afonso de Dornelasnak hívtak, és aki a híres történésznek, Armando Cortesão-nak is a barátja volt. A spanyol történész a halálos ágyán azt mondta portugál barátjának, hogy João da Nova papírjai között, amelyek egy magánlevéltárban vannak Portugáliában, van egy vagy több olyan dokumentum, amelyek teljesen tisztázzák Kolumbusz Kristóf származását. Dornelas többször is megkérdezte, melyik ez a magánlevéltár. Rózpide azt felelte, hogy Spanyolországban olyan heves érzelmek és indulatok övezik a kolumbuszi kérdés vitáját, hogy félő, ha elárulja, hol található ez a bizonyos dokumentum vagy dokumentumok, meggyalázzák. Nem sokkal később meghalt, és a titkát is magával vitte a sírba. Megfordult és továbbindult a miniatűr katedrális irányába, amely a voltaképpeni kápolna volt, egy újabb titokzatos hely, amelyet a Quinta da Regaleira falai őriznek, egy újabb fejezet ebben a csodálatos, kőbe vésett könyvben. Tomás a következő szombaton reménytől túlcsorduló szívvel állt meg a São João de Estoril-i ház kapujában. Igen látványos zíniacsokrot szorongatott a kezében, a virágok közt volt fehér, sárga, skarlátvörös, világos és sötét rózsaszín. Constança könyvében olvasta, hogy a zínia a távollévő szeretett személy körüli gondolatokat jelenti, és olyan melodramatikus üzeneteket közvetít, mint hogy „gyászban vagyok, mert nem vagy velem”, vagy egyszerűen „hiányzol”, és ezeket az érzelmeket a saját helyzetére tudta vonatkoztatni. De az anyósa, aki az ajtóhoz jött, megvetően méregette a csokrot, és csak megrázta a fejét, amikor Tomás megkérdezte, hogy beszélhetne-e a feleségével. – Constança nincs itthon – közölte szárazon. – Nagyon szeretnék vele beszélni. – Mondtam már, hogy nincs itthon – ismételte az anyós rideg hangon, szinte szótagolva a szavakat, mintha egy gyerekhez beszélne. – És Margarida? – Bent van. Szólok neki. Mielőtt Teresa asszony visszaindult volna, hogy kihívja az unokáját, Tomás gyorsan átadta neki a csokrot. – Odaadná neki legalább ezt a csokrot? Az anyós tétovázott, tetőtől talpig végigmérte, mintha azt mondaná, hogy most már visszaél a türelmével, és ismét megrázta a fejét, miközben titokban megelégedéssel töltötte el, hogy megint megtagadhatott tőle valamit. – A maga virága bűzlik. Margarida már megebédelt, így hát egyenesen odamehettek, ahova akartak. Az állatkertbe. Egész délután járták a parkot, hol pattogatott kukoricát, hol vattacukrot eszegettek. A kígyók és a többi hüllő láttán Margarida egészen ráfonódott az apjára, és ugyanez történt a ragadozók ketrecei előtt is, de a delfin-show nagyon tetszett neki, egyfolytában ugrált és tapsolt a vízi mutatványok felett érzett örömében. Tomás azon kapta magát, hogy arra gondol, milyen más hely az állatkert, mint a Quinta da Regaleira, az egyik vidám, színes forgatag, a másik meg hátborzongató és hallgatag. Milyen különbözőek és milyen hasonlóak is: mindkettő tematikus park, és mindkettőt ugyanaz az ember, Carvalho Monteiro építtette, a milliomos, aki valamikor a XX. század elején vadállatokat gyűjtött Lisszabonba, és ezoterikus misztériumokat Sintrába. Az ég aranyló vörös árnyalatot öltött, a Nap leereszkedett a horizontra. Az alkonyat hűvöse kiűzte őket az állatkertből, be, a kocsi melegébe. Hazafelé beugrottak az oeirasi bevásárlóközpontba, hogy bevásároljanak. Margarida kért egy rajzfilmes videót, és telepakolta a kocsit csokoládéval. Vásárlás után bementek egy gyorsétterembe, és rendeltek két menüt, hamburgerrel, sült krumplival és üdítővel. Becsomagoltatták és hazavitték. A nappaliban vacsoráztak, tévénézés közben, csupa ketchup és zsír volt a kezük az ételtől. Este tizenegy körül lefeküdtek, de Tomásnak még el kellett olvasnia, ki tudja, hányadszorra, a Hamupipőkét, Margarida a világért sem mondott volna le erről a szertartásról. – Na, mit csináltál ezen a héten? – kérdezte az apja, amikor becsukta a könyvet, és Hamupipőke már boldogan élt a hercegével a palotában. – Iskolában voltam meg Olivei’a dokto’ bácsinál. – Igen? És mit mondott? – Hogy még több vizsgálatot kell csinálni. – Mit kell vizsgálni? – A vé’emet. Me’t nagyon sápadt vagyok. Tomás megnézte. Valóban nagyon fehér volt, mintha el akarna ájulni, nem tűnt egészségesnek. – És még mit mondott? – faggatta tovább. – Hogy diétáznom kell. – De hát nem vagy kövér. Margarida vállat vont. – De azt mondta. Tomás az éjjeliszekrény felé fordult, és lekapcsolta a lámpát. Odabújt a kislányához, és jobban betakargatta. – És anya? – kérdezte a sötétben. – Ő hogy van? – Jól van. – Még mindig sír? – Má’ nem. Az apa csalódottan hallgatott egy darabig. – Szerinted már nem szereti apát? – kérdezte, kíváncsi volt, mit gondol a lánya. – Nem. – Nem szereti? – Nem. – Miért mondod ezt, kislányom? – Me’t má’ új ba’átja van. Tomás fölpattant az ágyról.
– Tessék? – Anyának új ba’átja van. – Barátja? Milyen barátja? – Úgy hívják, hogy Ca’los, és a nagyi szerint nagyon jóképű. És jobb pa’ti, mint te.
Lágyak. Mint a balerina, ahogy kecses lépteivel végigsiklik a színpadon, olyan lágyan emelkedtek föl a falevelek a talajról, ahogy fel-felszökkenve lebegtek, majd elkezdtek forogni, és csak pörögtek, pörögtek, ahogy szárnyára vette őket a meleg szellő, amely lassan egyre dühösebbé vált. Így lett az enyhe fuvallatból szinte észrevétlenül forgószél, amely felkavarta a port és magával sodorta a színes faleveleket a járdán. Tomás kikerülte az aszfalton végigsöprő forgószél hordalékát, majd meggyorsította a lépteit. Minden irányból régi, ezeréves kövek figyelték, amelyek a vér és a fájdalom, a remény, a hit és a szenvedés emlékeit őrizték. Kövek, amelyek erősek, mint a fém, és puhák, mint a márvány. Lágyak. Hűvös, száraz napra virradt, de a napsütés könyörtelennek és elviselhetetlennek bizonyult, ha az ember fedetlen fővel járt. Mindenfelől embertömeg áradt, amely lehömpölygött a széles lépcsőkön, hogy aztán a nagy kapuban összetorlódjanak az őket árgus szemekkel figyelő, olajzöld egyenruhás, sisakos férfiak előtt. A Zahal katonái voltak, akik megállítottak egy-egy gyalogost, kikérdezték, elkérték az iratait, átnézték a holmiját, miközben vállukon hanyagul ott himbálózott az M–16-os, de mindenki tudta, hogy ez csak hatáskeltés. A monumentális Damaszkuszi kapu körül izgatottan tolongott a tömeg, amely a bejárat felé hömpölygött, Tomás pedig ott vergődött a közepén, a messziről jött emberek szagát árasztó arabok között, akik azért igyekeztek, hogy bevásároljanak a soukban, vagy imádkozzanak Allahhoz az al-Aksza mecsetben. Az emberi massza elsodorta Jeruzsálem Óvárosának nagy, északi kapujáig, ahol fölnézve két izraeli katonát pillantott meg, akik a fal csipkéi közül az embereket figyelték, egytől egyig mindenkit, mintha csak arra várnának, hogy riaszthassák a társaikat. Az emberáradat átsodorta a nagy kapun, de az út rögtön újra összeszűkült, ahogy beért a muzulmán negyed alacsony házai közé. Tomás úgy érezte, mintha vinné a víz, és képtelen lenne küzdeni az ár ellen, elengedte hát magát, és hagyta, hogy a hullámok elsodorják egy szűk, lármás utcába, ahol egy kézművesbolt mellett gyümölcsárus pultokat pillantott meg. Volt ott banán, narancs, datolya, és kis üvegekben mandula és fekete olajbogyó. Háromfelé ágazott előtte az út, amely elvezette a Damaszkuszi kapun lankadatlanul beáramló tömeget, amely így végre megritkult. A tekintete az utcaneveket kereste, jobbra volt a Souk Khan El-Zeit, ahol kis pékségek, cukrászdák és vegyesboltok sorakoztak, balra pedig egy kis táblán az állt, hogy Indiai Szeretetház és Virágkapu. Megnézte a térképet és döntött: ami őt érdekelte, az a belvárosban volt, így hát egyenesen, dél felé ment tovább. Enyhe emelkedőn jutott el egy újabb kereszteződésig. A sarkon állt az Osztrák Szeretetház, a balról befutó utcácska egyik falán pedig egy olyan nevet pillantott meg héber, arab és latin nyelven, ami megtorpanásra késztette. Via Dolorosa. Tomás nem volt vallásos, de most nem tudta megállni, hogy el ne képzelje Jézus görnyedő alakját, ahogy a nehéz kereszttel a vállán vonszolja magát ezen a szűk utcán a római legionáriusok kíséretében, miközben fejéről keskeny csíkokban csorog a vér és le-lecsöppen a kövekre. Ez a kép igazi klisé volt, annyiszor látta már különböző ábrázolásokon, hogy amint megpillantotta a Via Dolorosa feliratot, elárasztották a kétezer évvel ezelőtti történések filmkockái. A térkép jelzése szerint az egész Óvárost át kellett szelnie az előtte álló hosszú utcácskán. Elindult hát az el-Wadon, ott, ahol éppen a Via Dolorosa kanyargott, elhaladt a Torat Haim Yesiva mellett, és maga mögött hagyta az utcát, amelyen Krisztus élete utolsó óráiban ment végig. Balra az első sarkon az izraeli hadsereg, a Zahal katonái felállítottak egy őrhelyet, ahonnan a Bar Kukot felügyelték, azt a szűk utcát, amelyik a Haram el-Sharif és az al-Aksza mecset területére vezet, ezáltal elállták az utat minden nem mozlim elől. Valami iszlám vallási ünnep folyt, amelynek biztosították a zavartalanságát. A környező házak, az egymást követő boltívek árnyéka megvédte az el-Wadot a napfénytől, a hűs szellő pedig úgy megborzongatta Tomást, hogy meggyorsította lépteit, ügyet sem vetve a különböző üzletekre, csak a réz- és bronzedényeket kiállító kapukra vetett lopva egy-egy kíváncsi pillantást. Miután elhagyta az el-Ain Hammámot, rátért a Rechov Hashalsheletre, és nyugat felé ment, az Örmény negyed irányába, de a Tashtamuriyya sarkán balra kanyarodott, és belépett a Zsidó negyedbe. Az arab utcák morajlását itt valami egész más váltotta fel: a nyugodt, már-már bukolikus hangulatú tereken egy teremtett lelket sem lehetett látni, csak a szél himbálta lombok szelíd susogása hallatszott. Tomás megtalálta a Shonei Halakhot utcát, és megkereste a házszámot. A csengő mellett aranyszínű tábla fénylett, rajta héber írással és alatta kisebb betűkkel angolul, hogy The Kabbalah Jewish Quarter Center. Megnyomta a fekete gombot. A csengő hangjára hamarosan léptek közeledtek, és kinyílt az ajtó: egy kerek szemüveges, gyér szakállú fiatal fiú nézett rá kérdő tekintettel. – Boker tov – üdvözölte a fiú, héberül jó reggelt kívánva, és azt tudakolta tőle, hogy miben segíthet. – Ma uchal laasot lemaancha? – Shalom – köszönt vissza Tomás. Belenézett a jegyzetfüzetébe, kereste a mondatot, amit a szállodában írt fel magának, hogy közölje, hogy nem tud héberül. – Ööö... eineni yode’a ivrit. – A fiatal zsidóra nézett, azt fürkészve, hogy megértette-e. – Do you speak English? – Ani lo mevin anglit – felelte a fiú a fejét csóválva. Tomás megértette, hogy a fiú nem beszél angolul. A szemébe nézett, hogy kiderítse, miként oldhatná meg ezt a problémát. – Ööö... Solomon... – hebegte, a rabbi után érdeklődve, akivel megbeszélte a találkozót. – Rabi Solomon Ben-Porat? – Ah, ken – bólintott az izraelita, és kinyitotta az ajtót, hogy betessékelje. – Be’vakasha! A fiatal házigazda elvezette egy kis, szerényen díszített szobába, kurtán odavetette neki, hogy „slach li”, ami azt jelentette, hogy várjon egy kicsit, röviden meghajolt, aztán eltűnt a folyosón. Tomás leült egy sötét fotelba, és szemügyre vette a helyiséget. A bútorok sötét fából voltak, a falak pedig héber betűkkel festett képekkel voltak tele, bizonyára idézetek voltak az Ótestamentumból. A levegőben kámfor és régi papírok szaga terjengett, a viasz és a lakk szagával keveredve. Egy kis ablak nyílt az utcára, és a függönyök csak némi szórt fényt engedtek be. Pár perc múlva hangokat hallott közeledni, és egy hetven év körüli, kora ellenére robusztus férfi jelent meg a szoba ajtajában. Bíbor csíkos fehér pamut tálitot viselt, amelynek a sarkaiban fehér és égszínkék rojtok lógtak, bizonyára a reggeli shacharit óta ez volt rajta, dús ősz szakálla volt, mint a Mikulásnak vagy egy asszír királynak, kopasz feje búbjára pedig fekete bársonykipa simult. – Shalom aleichem – köszöntötte a vendéget, és barátságosan nyújtotta a kezét. – Solomon Ben-Porat rabbi vagyok – mondta nehézkes angolsággal, héber akcentussal. – Kivel van szerencsém beszélni? – Tomás Noronha vagyok, Lisszabonból. – Á, Noronha tanár úr! – kiáltott fel lelkesen. Kezet ráztak. A rabbinak olyan erős volt a szorítása, hogy csaknem szétlapította a kezét. – Na’im le’hakir otcha! – Tessék? – Örülök, hogy megismerhetem – ismételte el angolul. – Jól utazott? – Igen, jól.
A rabbi intett, hogy kövesse, és elvezette a folyosón egy másik szobába, miközben arról csevegett, hogy milyen csodálatos dolog a repülő, és milyen fantasztikus találmány, hiszen gyorsabban utazhat rajta az ember, mint Noé galambja. Kissé nehézkesen járt, hatalmas testét ide-oda himbálta, így elég sokáig tartott, míg elértek a folyosó végére. Ott belépett egy könyvtárnak tűnő szobába, amelynek a közepén egy nagy tölgyfa asztal állt, és intett Tomásnak, hogy kövesse és üljön le az egyik székre, ő maga pedig szemben foglalt helyet. – Ez a mi kis tárgyalótermünk. Kér valamit? – Köszönöm nem. – Egy kis vizet? – Hát... egy kis víz jólesne. A rabbi a szoba ajtaja felé fordult. – Chaim! – kiabálta. – Ma’im. Néhány pillanat múlva megjelent egy másik férfi tálcával a kezében, amelyen egy vizes kancsó és két pohár állt. Harmincegynéhány évesnek látszott. Sovány volt, hosszú, sötét szakálla volt és göndör, barna haja, a fején pedig kötött kipát viselt. Belépett a szobába, és letette az asztalra a kancsót meg a poharakat. – Ez itt Chaim Nassi – mutatta be a rabbi. Nevetett. – A zsidók királya. Tomás és Chaim shalommal üdvözölte egymást, és kezet szorítottak. – Maga a lisszaboni tanár? – kérdezte Chaim angolul. – Igen. – Ah... – kiáltotta. Látszott, hogy szívesen hozzáfűzne még valamit, de uralkodott magán. – Nagyszerű. – Chaim portugál származású – magyarázta a rabbi. – Igaz, Chaim? – Igen – felelte a férfi, szerényen lehajtott fejjel. – Tényleg? – csodálkozott el Tomás. – Portugál zsidó? – Igen – bólintott Chaim. – A családom szvarádi. – Tudja, mi az a szvarádi? – kérdezte a rabbi. – Nem. – Az Ibériai-félszigetről származó zsidó. – Ja, szefárd. – Igen. Szefárd vagy szvarádi: ugyanaz. – Megvonta a vállát. – Nos, a szefárdokat 5250 körül száműzték az Ibériai-félszigetről. – 5250? – kérdezte Tomás értetlenül. – Igen, 5250. – Elhallgatott, aztán, mintha csak most értette volna meg a portugál csodálkozását, hozzáfűzte: – Persze, a zsidó időszámítás szerint. – Értem. A keresztény naptár szerint a XV. század végén mentek el. – Lehet, de mi a saját naptárunk szerint számítjuk az időt. – Ivott egy korty vizet. – Ha nem tévedek, a száműzött szefárdok összesen körülbelül negyedmillióan voltak. Miután elhagyták az Ibériai-félszigetet, Észak-Afrikában, az Ottomán Birodalomban, Dél-Amerikában, Itáliában és Hollandiában telepedtek le. – Igen – szakította félbe Tomás. – Spinoza például portugál zsidó volt, aki a családjával Hollandiába menekült. – Így van – bólintott a rabbi. – A szefárdok nagyon műveltek voltak, talán a legnagyobb tudással rendelkező zsidók voltak abban a korban. Az elsők közt telepedtek le az Egyesült Államokban, és mind a mai napig a zsidóság legtekintélyesebb ágát képezik. A portugál történész az asztalra tette a bal könyökét, hogy megtámassza az arcát. – Tudja, a zsidók száműzése a legnagyobb ostobaság volt, amit valaha is elkövettek Portugáliában – fakadt ki szomorú arccal. – És nemcsak humanitárius szempontból. Az ő távozásuk közvetlen összefüggésben van az ország hanyatlásával. Solomon Ben-Porat érdeklődéssel hallgatta. – Valóban? Milyen értelemben? Tomás figyelmesen fürkészte az arcát. – Mondja meg, hogy maga szerint mi tesz gazdaggá egy embert vagy egy országot? – A pénz, gondolom. Akinek van pénze, az gazdag. – Logikusan hangzik – bólintott a portugál. – De néhány évvel ezelőtt megjelent egy könyv, amit egy harvardi professzor írt, és az a címe, hogy The Wealth and Poverty of Nations. Ez a könyv másképp határozza meg a gazdagságot. Szaúd-Arábia például gazdag ország? A definíciója szerint az, hiszen rengeteg pénze van. De amikor a szaúdiaknak hidat kell építeniük, mit csinálnak? Német mérnököket hívnak. Amikor autót akarnak venni, hova fordulnak? Detroithoz, az Egyesült Államokban. Ha mobiltelefont szeretnének, Finnországból szerzik be. És így tovább. – A rabbi felé intett, és föltette a kérdést. – De hát mi lesz akkor, amikor elfogy a kőolaj? – Amikor elfogy a kőolaj? – Igen. Mi lesz Szaúd-Arábiával, amikor elfogy a kőolaj? – Mit tudom én – nevetett a rabbi. – Megint szegények lesznek, gondolom. Tomás gyorsan rászegezte a mutatóujját. – Pontosan. Megint szegények lesznek. – Széttárta a kezét, mint aki valami egyértelműt közöl. – Vagyis nem a pénz tesz gazdaggá egy országot. Hanem a tudás. A tudásomnak köszönhetően keresek pénzt. Lehet, hogy nincs kőolajam, de ha tudok hidat építeni, autót gyártani és mobiltelefont tervezni, akkor képes vagyok tartós gazdagságot teremteni. Ez tesz gazdaggá egy embert vagy egy országot. – Értem. – No, és mi történt Portugáliában a felfedezések korában? Az ország kinyílt a tudás előtt. Tengerész Henrik összegyűjtötte kora nagy koponyáit, portugálokat és külföldieket egyaránt, akik sorra találták fel az új tengerészeti műszereket, újfajta hajókat készítettek, fejlettebb fegyvereket terveztek, modernebb térképeket rajzoltak, egyszóval intellektuális szempontból nagyon gazdag volt ez a korszak. Ezek közül a portugálok és külföldiek közül sokan keresztények voltak, de nem mindannyian. – Volt köztük zsidó is... – Pontosan. A felfedezések kiagyalói között voltak zsidók is, és néhányuk igen fontos volt. Új ismereteket hoztak az országba, kapcsolatokat létesítettek, anyagi támogatást szereztek, irányt mutattak. Míg a spanyolok üldözték a zsidókat, a portugálok befogadták őket. De a XV. század végén kezdtek megváltozni a dolgok. A Katolikus Királyok 1492-ben száműzték a zsidókat Spanyolországból, és sokan Portugáliában kerestek menedéket, mert II. János az oltalmába vette őket. Csakhogy az utódja, I. Mánuel király egyszer csak a fejébe vette, hogy ő az egész Ibériaifélsziget uralkodója lesz, és Lisszabon lesz a főváros, úgyhogy e célból megkörnyékezte a Katolikus Királyokat. Mánuel tervének egyik legfontosabb lépése az volt, hogy feleségül veszi a Katolikus Királyok egyik lányát, így megkönnyítve az esetleges dinasztikus egyesítést, csakhogy
a menyasszony, aki fanatikus katolikus volt, komoly feltételhez kötötte a házasságot. – Azt akarta, hogy űzzék el a zsidókat – találta ki a rabbi. – Pontosan. Nem akart Portugáliában zsidókat látni. Rendes körülmények között Mánuel király elküldte volna a fenébe a menyasszonyt a Katolikus Királyokkal együtt. Csakhogy ezek nem voltak rendes körülmények. A portugál király az egész Ibériai-félsziget uralkodója akart lenni. A menyasszony követelésére és a portugál egyház nyomására megadta magát ez a bolond Mánuel. Azért még megpróbálkozott egy kibúvóval. Arra gondolt, hogy a száműzés helyett erőszakkal megtéríti őket. 1497-ben, egy óriási művelet során akaratuk ellenére megkeresztelte a zsidókat. Hetvenezer portugál zsidó tért így át a keresztény hitre, ők lettek az úgynevezett újkeresztények. De a többségük titokban a zsidó vallást gyakorolta. Ennek következtében került sor az első tömegmészárlásra 1506-ban. A zsidó pogrom kétezer áldozatot követelt. Spanyolországban, ahol az intolerancia általánossá vált, megszokottak voltak az ilyen akciók, de Portugáliában nem. Az eredmény pedig katasztrofális volt. A zsidók sorra menekültek el az országból, és magukkal vitték értékes kincsüket: a tudásukat, a kíváncsiságukat, az újító szellemüket. Ezt az első lépést követte az 1540-es években az inkvizíció bevezetése, a katasztrófa pedig akkor teljesedett ki, amikor negyven év múlva végre létrejött az a dinasztikus unió Spanyolország és Portugália között, amire Mánuel király annyira vágyott, csak éppen a spanyolok uralkodásával. Spanyolország pedig még radikálisabb obskurantista módszereket hozott magával. Portugália ettől kezdve elzárkózott a külföldi hatások és ismeretek elől. A tudományos műveket betiltották, az oktatás az egyház kizárólagos felügyelete alá került, az ország a fanatikus tudatlanságba süllyedt. A judaizmus betiltásával Portugália olyan hanyatlásnak indult, amit csak nagyon lassan sikerült visszafordítania. – Nos, igen érdekes módja ez egy ország történelmének a megismerésére – jegyezte meg mosolyogva a rabbi. – A rossz döntéseken keresztül. – Apró okok, nagy következmények – mondta Tomás. A rabbi szeretetteljesen Chaim vállára tette a kezét, de közben a portugálra nézett. – Nos, ez a zsidók királya itt az egyik legfontosabb portugál szefárd család leszármazottja. – A védencére nézett. – Nem igaz, Chaim? Chaim alázatosan bólintott. – Igen, mester. – Hogy hívták az elődeit? – érdeklődött Tomás. – A portugál vagy a héber nevükre kíváncsi? – Mindkettőre, azt hiszem. – A családom a Mendes nevet vette fel, de valójában Nassinak hívták. Évekkel a lisszaboni üldöztetések kezdete után Hollandiába menekültek, majd onnan Törökországba mentek. A család mátriárkája Gracia Nassi volt, aki a török szultánra való befolyásával és többszörös kereskedelmi kapcsolataival élve segített az újkeresztényeknek elmenekülni Portugáliából. Még egy kereskedelmi bojkott megszervezését is megkísérelte azok ellen az országok ellen, amelyek üldözték a zsidókat. – Gracia Nassi asszony híres lett népünk körében – tette hozzá a rabbi. – A költő Samuel Usque egy portugál nyelvű kötetet szentelt neki, Consolaçam às Tribulaçőens de Ysrael címmel, és elnevezte őt „a zsidók szívének”. – Gracia unokaöccse, José Nassi, szintén Isztambulba menekült Lisszabonból – folytatta Chaim. – José híres bankár és államférfi lett, az európai királyok barátja és a szultán tanácsadója, aki kinevezte hercegnek. José és Gracia megszerezték a hatalmat Tibériás felett, itt, Izraelben, és arra biztatták a többi zsidót, hogy telepedjenek le itt. Tomás elmosolyodott. – Csak nem azt akarja mondani, hogy két portugál zsidó, a maga ősei idézték elő a közel-keleti konfliktust? A két izraelita is elmosolyodott. – Így is lehet mondani, nézőpont kérdése – mondta Chaim, göndör szakállát simogatva. – Én inkább úgy gondolom, hogy Isten eszközei voltak, hogy visszakapjuk az Ígéret Földjét. – De a legjobbat még nem is tudja – közölte a rabbi. – José Nassi olyan gazdag lett, olyan nagyon gazdag, hogy még ma is a zsidók királyának nevezik. – Fölemelte a mutatóujját. – És azért is király volt, mert a nassi szó a héberben királyt jelent. – Megsimogatta Chaim haját. – És mivel José családjának a leszármazottja, és a neve is Nassi, ezért hívom én Chaimot a zsidók királyának. – Na tessék, itt is egy veszteség az országom számára – jegyezte meg Tomás. – Képzeljék csak, mi lett volna, ha Chaim családja Portugáliában marad! Solomon a könyvtárban kiállított nagy faliórára pillantott. – És még sok másik család is! – mondta szomorkásan. Mélyet sóhajtott. – De mi csak beszélünk és beszélünk, és még nem is tértünk rá a témára, ami miatt találkoztunk, nem igaz? Tomáson volt a sor, hogy elővegye a táskájából a fénymásolatokat. – Jól van! – kiáltotta. – Mint már mondtam a telefonban, szükségem van a segítségükre ezeknek a dokumentumoknak az elemzésében. – Az asztalra helyezte a köteget, és odatolta a rabbi elé. Az egyik lapot külön kivette. – Ez itt különösen érdekes. Solomon föltette apró szemüvegét, és a fénymásolat fölé hajolt, hogy szemügyre vegye a rajta látható betűket és jeleket.
– Mi ez? – kérdezte a rabbi, anélkül hogy levette volna a szemét a papírról. – Kolumbusz Kristóf aláírása. Az öreg zsidó elgondolkodva simogatta dús, fehér szakállát, levette a szemüvegét és Tomásra nézett. – Ez az aláírás sokat elárulhat – mondta.
A portugál egyetértően bólogatott. – Nekem is úgy tűnt – felelte. – Maga szerint kabbalisztikus? Solomon visszatette a szemüvegét, és újra szemügyre vette a lapot. – Meglehet, meglehet – bólintott kis idő múlva. Letette a fénymásolatot az asztalra, az ujjaival végigsimította vékony ajkát, némán mérlegelve a betűk és jelek struktúrájában rejlő lehetőségeket, majd felsóhajtott. – Szeretnék kérni magától pár órát, hogy megnézzek néhány könyvet, beszéljek néhány barátommal, és alaposabban áttanulmányozzam ezt az aláírást. – Ránézett a faliórára. – Délelőtt tizenegy óra van. Lássuk csak... menjen, sétáljon egyet, és jöjjön vissza... ööö... úgy öt óra körül, rendben? – Természetesen. Tomás fölállt, a rabbi pedig intett Chaimnak. – Chaim elkíséri. Jó vezető, elmegy magával sétálni az Óvárosba. – Búcsút intett a kezével. – Lehitra’ot. Az öreg kabbalista azonnyomban elfelejtkezett a két férfiról, akik kiléptek a szobából, mintha csak kísértetek lettek volna, és máris belemerült Kolumbusz Kristóf aláírásának rejtelmeibe. Az utcán hűvös és száraz volt a levegő, a várost elárasztó erős napsütés ellenére. Amint kiléptek az épületből, Tomás összehúzta a kabátját, és követte Chaimot. – Mit szeretne megnézni? – kérdezte az izraelita. – Gondolom, a szokásosat. A Szent Sírt és a Siratófalat. – Hova menjünk először? – Melyik van közelebb? – A Nyugati Fal – felelte Chaim, és jobbra mutatott. – Öt percre van innen. Úgy döntöttek tehát, hogy a zsidóság szent falával kezdik. Délnek fordultak, és az Etz Haim Yeshiván elmentek a Hurva térig. Ez volt az első tágasabb tér, amivel Tomás az Óvárosban találkozott, voltak itt kávézók, éttermek, szuvenírboltok és néhány fa is, de a tér jellegét az a négy szefárd zsinagóga adta, amelyeket a spanyol és portugál zsidók építettek a XVI. században, a Hurva zsinagóga romjai és az egykori Omar-mecset karcsú minaretje köré. Aztán kelet felé vették az irányt, elindultak a forgalmas Tiferet Jiszráél kanyargós utcáján, és szuvenírboltokkal teli utcácskák labirintusában tekeregtek. – Mit gondol, a rabbi meg fogja fejteni az aláírást? – érdeklődött Tomás, Chaim mellett gyalogolva, a földet nézve. – Solomon Ben-Porat mester a világ egyik legjobb kabbalistája. A világ minden tájáról jönnek hozzá, hogy segítsen felfedni a Tóra titkait. Tudja, ő nem valami Chelmer chochem. – Az micsoda? – A Chelmer chochem? Azt jelenti, hogy chelmi bölcs. Tomás kérdőn nézett idegenvezetőjére. – Nem chelmi bölcs? Mit akar ezzel mondani? – Elnézést, ez egy vicces mondás – magyarázta a zsidó vidáman. – Chelm egy lengyel város, amelynek lakói gyakran tárgyai az élcelődéseinknek. Az angolok az írekről mesélnek vicceket, a franciák a belgákon szórakoznak, mi pedig a chelmi bölcsekről anekdotázunk. Akkor mondjuk valakire, hogy chelmi bölcs, ha ostoba ötletei vannak. – Igen? Mi az eredete ennek? – Tudja, egyszer egy chelmi rabbi azt ígérte, hogy véget vet a szegénységnek a városban. Attól kezdve, ígérte, a szegények mind húst lakomáznak majd, a gazdagoknak pedig be kell érniük némi kenyérrel. Hogyhogy? – kérdezték a hívek, akiket megdöbbentett ez a terv. Hogy tesz a mester ilyen csodát? A rabbi válaszolt. Egyszerű, mondta. Mostantól kezdve húsnak hívjuk a kenyeret, és kenyérnek a húst. Mindketten felkacagtak. – Portugáliában azt mondjuk az ilyesmire, hogy parasztfurfang – mondta Tomás. – Tud még mondani más történetet is? – Ó, a chelmi vicceknek se vége, se hossza – felelte Chaim. – Egyszer összegyűltek a zsidó bölcsek, hogy megvitassák, melyik égitest a fontosabb, a Nap vagy a Hold? A chelmi rabbinak nem voltak kétségei. A Hold az, mondta. Igen?, csodálkozott a többi rabbi. De hát miért? A chelmi rabbi határozott volt. Kinek kell a Nap fénye, amikor úgyis nappal van? A Hold fényére viszont szükségünk van, hogy éjszaka is lássunk a sötétben, jött a magyarázat. Újabb kacagás. – Sok viccet mesélnek? – Ó, nagyon sokat. És nem csak a chelmiekről, leginkább önmagunkon viccelődünk. Imádjuk kifigurázni a zsidó mentalitást. – Mintha figyelmeztetni akarna valamire, felemelte a kezét. – De vigyázat, utáljuk, ha más teszi ugyanezt! – Akárcsak a portugálok – nevetett Tomás. – Ha egy portugál rosszat mond egy másik portugálra, az rendben van. De ha egy külföldi mond rosszat egy portugálra, az már baj. – Á, ezt biztosan tőlünk örökölték – mondta Chaim. – Tudja, van valami, amin a legjobban szeretünk nevetni. Ez a zsidók chutzpah-ja. – Mi az? – A chutzpah egyfajta zsidó arcátlanság, pimaszság, amire csak mi vagyunk képesek. Például egy zsidót bíróság elé állítottak, mert megölte az apját és az anyját. Nos, zsidó lévén, sok chutzpah volt benne, és elkezdett könyörögni a bírónak, arra hivatkozva, hogy teljesen elárvult. Megint nevettek. Elmentek a Yeshivah zsinagóga mellett, és nagy tér nyílt előttük. A végében magas fal állt, hatalmas mészkőtömbökkel, lent pedig zsidók álltak sorba, kipával a fejükön, és előre-hátra himbálták a testüket a régi, durva fal előtt. Az imahelyet díszkerítés védte, amely kőtömbökből állt, a tetején egy kovácsoltvasból készült nagy menóra volt, a fémelemeket pedig fekete lánc kötötte össze. – A Kotel Ha-Ma’aravi – jelentette be Chaim. – A Nyugati Fal. Tomás egy darabig csak nézte: olyan sokszor látta már a tévében és az újságokban. – Miért ez a zsidóság legszentebb helye? – kérdezte aztán. Chaim rámutatott egy aranykupolára, amely a fal mögötti dombon ragyogott. – Minden ott kezdődött, az alatt az aranykupola alatt. Ott van az a kő, amely fölött Ábrahám pátriárka, Isten parancsának engedelmeskedve, fel akarta áldozni Izsák nevű fiát. De az utolsó pillanatban egy angyal megállította a karját. Ezt a sziklát even hashetiah-nak hívják, és ez a világ alapköve, az őskő, később ezen állt a Frigyláda. A domb, ahol Ábrahám köve áll, a Moriah-hegy, a Templom hegye, hiszen itt építette Salamon
király az első Templomot. De amikor Salamon meghalt, viszályok osztották meg a zsidó népet, aztán vereséget szenvedtek az asszíroktól, majd fogságba vetették őket a babiloniak, akik lerombolták a Templomot. Miután a perzsák legyőzték a babiloniakat, a zsidókat szabadon engedték, és hazatérhettek a földjeikre. Ekkor épült a második Templom. Nagy Sándor idején görög uralom alá került a Közel-Kelet, majd a római uralom következett. A rómaiak megengedték a zsidóknak, hogy bár az ő fennhatóságuk alatt, de zsidó királyok uralkodjanak a nép felett. Ekkoriban történt, hogy nem sokkal Krisztus születése előtt Heródes király kibővíttette a Templomot, és építtetett köré egy nagy falat, amiből csak a Nyugati Fal maradt meg. A keresztény időszámítás szerint 66-ban a zsidók fellázadtak a római hatalom ellen, és elkezdődött az úgynevezett zsidó háború. Válaszképpen a rómaiak elfoglalták Jeruzsálemet, és 68-ban lerombolták a Templomot, ami mély nyomot hagyott népünk lelkében. – A nagy falra mutatott. – Ezért hívják a Nyugati Falat más néven Siratófalnak. A zsidók idejönnek siratni a Templom lerombolását. Beléptek a nagy térre, és elindultak a fal felé. Tomást meglepte a fal durva felülete, amelyből itt-ott zöld beléndekcsomók nőttek, a tetején pedig, a résekben oroszlánszáj látszott. Az alsó néhány sorban a kövek óriásiak voltak, ezek valóban eredetinek látszottak, a fal felső része azonban kisebb kövekből volt kirakva, jelezve, hogy ezek későbbi pótlások. Tomás a kövek közötti résekben még két madárfészket is felfedezett. – De hát miért olyan fontos maguknak ez a Templom? – kérdezte a látogató, aki megtorpant a tér közepén, hogy megcsodálja a falat. – A Templom szent. A Templom volt a spirituális univerzum közepe, az a hely, ahol a jóság belépett a világba. Ezen a helyen tisztelték Istent és az ő Tóráját. Itt áldozta fel kis híján Ábrahám Izsákot, itt álmodott Jákob az égig érő lajtorjáról. Amikor a rómaiak lerombolták a Templomot, az angyalok leszálltak a Földre, beborították a szárnyukkal ezt a falat, hogy megvédjék, és közölték, hogy ezt soha nem fogják lerombolni. Ezért mondják a próféták, hogy az isteni jelenlét soha nem hagyja el a Templom utolsó romjait, a Nyugati Falat. Soha. Szerintük ezt a falat soha nem döntik le, és örökké szent marad. – A fal alsó részét alkotó hatalmas kövekre mutatott. – Látja ezeket a köveket? A legnagyobb négyszáz tonnás. A legnagyobb kő, amit valaha is ember megmozgatott. Még Görögország antik építményeiben és az egyiptomi piramisokban sincsenek ekkora kövek, de még New York vagy Chicago modern épületeiben sem. Nincs az a modern daru, ami ekkora követ elbírna. – Mélyet lélegzett. – A Talmud azt tanítja, hogy amikor a Templomot lerombolták, Isten bezárta a mennyország összes kapuját. Mindet, kivéve egyet. A Könnyek Kapuját. A Nyugati Fal az a hely, ahova a zsidók imádkozni járnak, itt van a Könnyek Kapuja, a siralom helye. A zsidók imái a világ minden részéről ide szállnak, a Nyugati Falhoz, és ezen a ponton, a Könnyek Kapuján emelkednek fel az égbe, Istenhez. A midrás szerint Isten soha nem megy el ettől a faltól. – De ha ennyire fontos a Templom, akkor miért nem építik újjá? – Az újjáépítése akkor kezdődik meg, amikor eljön a Messiás. A harmadik Templom pontosan ugyanazon a helyen épül majd fel, ahol az első és a második. A midrás azt mondja, hogy ez a harmadik Templom már fölépült az égben, és csak arra vár, hogy a Földön is elkészüljön. Minden jel arra utal, hogy közeleg ez az idő. Nagyon erős jel például a zsidó nép visszatérése az Ígéret Földjére. A Messiás a Moriah-hegyen, a Templomhegyen fogja fölépíteni a Templomot. – És honnan tudják, hogy a Messiás valóban a Messiás, és nem valami szélhámos? – Éppen a Templom felépítéséből. A Templom felépítésének vállalása az egyik legfőbb jele annak, hogy a valódi Messiás jött el. – De hát ott van az al-Aksza mecset és a Szikladóm – vetette ellen Tomás, rámutatva a fal mögötti muzulmán kupolákra. – Ahhoz, hogy fölépítsék a harmadik templomot, le kell rombolniuk a mecseteket, amelyek az iszlám harmadik legszentebb helyét képezik, meg minden mást is, ami ott van. A Haram el-Sharif a muzulmánok számára is fontos hely, mit gondol hát, mit fognak szólni mindehhez? – Majd Isten és az ő küldöttje, a Messiás megoldják ezt a problémát. A portugál kétkedő arcot vágott. – Arra befizetek – dörmögte. A Moriah-hegyre nézett, és tett egy mozdulatot felé. – Chaim, magyarázza már el nekem, legyen szíves, hogy lehet az, hogy annyi domb közül éppen ezt választották szent helynek a zsidók is meg a muzulmánok is? – A válasz a történelemben rejlik, természetesen. A rómaiak kiűzték a zsidókat Jeruzsálemből, és a keresztényeket is üldözték. Egészen addig, amíg a maguk keresztény időszámítása szerinti IV. században Konstantin császár át nem tért a keresztény hitre. Konstantin anyja, Heléna eljött Jeruzsálembe, és fölépíttette az első keresztény templomokat a Krisztus életéhez kapcsolódó helyeken. Jeruzsálem visszaszerezte a jelentőségét. 614-ben a perzsa hadsereg meghódította ezt a területet, és a zsidók segítségével lemészárolta a keresztényeket. A rómaiak, akik ekkor bizánciak voltak, 628-ban visszahódították Palesztinát, és ugyanebben az évben történt, hogy Mohamed próféta serege elfoglalta Mekkát, és megalapított egy új vallást, az iszlámot. Tíz évvel később, amikor Mohamed már nem élt, az utódja, Omar kalifa legyőzte a bizánciakat, és meghódította Palesztinát. Mivel az iszlám elismeri Ábrahámot és az Ószövetséget, ennek a vallásnak a hívei is szent helynek tekintik Jeruzsálemet. Ráadásul a muzulmánok hite szerint Mohamed az even hashetiah-ról szállt fel az égbe, vagyis arról a kőről, amelyen Ábrahám majdnem föláldozta a fiát, és amely fölé a zsidók mindkét templomukat építették. A rómaiak által itt hagyott romokat eltakarították a Moriah-hegyről, és a muzulmánok felépítették két szentélyüket, 691-ben a Szikladómot, 705-ben pedig az al-Aksza mecsetet, a Haram el-Sharif szent terén. – Széles kézmozdulattal végigmutatott a Siratófal mögötti dombon, és a baloldalt álló aranykupolán is, amely úgy ragyogott a napfényben, mintha az Óváros koronája lenne. – Keresztények és zsidók nem léphettek be erre a térre, de továbbra is Jeruzsálemben éltek. Ezután a viszonylag békés együttélés korszaka kezdődött, mígnem a XI. században a muzulmánok hirtelen politikát változtattak, és egész Jeruzsálemből kitiltották a keresztényeket és a zsidókat. Ekkor kezdődtek a bajok. A keresztény Európa zokon vette a kitiltást, és elkezdődtek a keresztes háborúk. A keresztények visszafoglalták Jeruzsálemet, és még egy vallási rendet is alapítottak a Templom nevével. – Krisztus Szegény Lovagjainak és Salamon Templomának Rendje. – Pontosan. A Templom Rendjének Lovagjai, más néven a templomosok. Ők itt telepedtek le a Haram el-Sharif terén, és ásatásokat indítottak. Azt lehet tudni, hogy fontos relikviákat találtak, de azt már nem, hogy miket. Rebesgetik a Frigyládát meg a szent kelyhet, amelyből Krisztus az utolsó vacsorán bort ivott, és amelyben összegyűjtötték a vérét, amikor haldoklott a kereszten. – A Szent Grált. – Igen, azt. És van, aki még azt is állítja, hogy a Torinói Leplet, amellyel Krisztus testét betakarták a keresztre feszítés után, szintén itt találták meg a templomosok. Ezek olyan rejtélyek, amelyek még megfejtésre várnak, és hozzájárulnak ahhoz, hogy a Moriah-hegy a keresztények számára is mitikus hellyé váljon. A két férfi odament az imahelyhez. Figyelték, ahogy a hívek kezet mosnak egy tálban. A rituális kézmosást azért végzik, hogy egészen megtisztuljanak, mielőtt a falhoz járulnak imádkozni. A mechitza választja el a bal oldali férfi részt a női résztől. A fal előtt az egyik oldalon a férfiak, a másik oldalon a nők ingatták előre-hátra a fejüket és a törzsüket, ritmikus fohászba mélyedve, olykor kis könyvvel a kezükben. Aztán megfordultak és az északi sarkánál elhagyták a teret, a Khalidi könyvtárnál befordultak a Hashalsheletre, ahol a kegyetlen tatár emír, Barka kán sírja van, majd a Dávid utcán haladtak tovább. Már elmúlt két óra, és megéheztek. Chaim elvitte vendégét a Zsidó negyed egyik éttermébe. Előételnek hummust ettek, ami vagdalt hús citromos, fokhagymás, olívaolajos csicseriborsóval, és tabouleh-t, ami pedig bulgur, menta, petrezselyem, hagyma, paradicsom, olajos uborka és citrom keveréke. A főételük egy-egy kebab volt pitában, pikáns harif szósszal ízesítve, amit az izraelita egy helyi vörösborral, Kibbutz Tsorá val, míg Tomás inkább a legnépszerűbb zsidó sörrel, a Maccabee-vel öblített le. Chaim elmagyarázta, hogy a muzulmánokkal ellentétben a zsidók ihatnak alkoholt, a Purim ünnepén például kifejezetten ajánlatos addig inni, amíg
be nem csípnek, ami azt jelenti, hogy már nem tudják megkülönböztetni a jót és a rosszat Eszter történetében. Desszertként a portugál megkóstolta a diós, pisztáciás, mézes baklavát, Chaim pedig szezámmagos halvah-t evett. Végül mindketten ittak egy-egy rézcsészében felszolgált, erős katzar kávét. Ebéd után jólesett a séta a Dávid utcán, amely az Örmény negyedet választja el a Zsidó negyedtől. Élvezték vidám bazári hangulatát, hiszen egymást érték a különböző üzletek, amelyekben ruhát, szőnyeget, mindenféle csecsebecsét és olajfából faragott kegytárgyakat árultak: mindent, amit el lehet képzelni, hogy odavonzzák az érdeklődő turistákat és a zarándokokat. Nem sokkal a forgalmas Jaffa-kapu és a Citadella előtt befordultak jobbra, a Murisztán utcába, amely bőráruval volt tele, végül eljutottak a Keresztény negyedbe. Elhaladtak a neoromán Megváltótemplom előtt, és amikor elérték a Souk El-Dabbaghát, balra kanyarodtak, hogy szembe találják magukat a Szent Sír-templommal. Egy arab felajánlotta, hogy vezeti őket, de Tomás megérezte, hogy csak pénzt akar, és visszautasította. Néhány lépcsőfok után beléptek a márványoszlopok tartotta ívelt kapukon, majd jobbra fordultak és a lépcsősoron fölmentek a Kálváriára, ahol a rómaiak keresztre feszítették Krisztust. Magát a sziklát két kápolna rejtette magába. Jobbra, a római kápolna a tizedik és a tizenegyedik stáció helyét jelölte, ahol Jézust rászögezték a keresztre. Az egyik oldalán egy boltív jelezte a Stabat Matert, ahol Mária sírt a kereszt lábánál, a másik oldalán pedig az ortodox kápolna jelölte azt a helyet, ahol felállították a keresztet. Az ortodox oltár mellett két üvegdoboz tette láthatóvá a földből kiemelkedő Kálvária-domb szabálytalan felszínét. – Lenyűgöző! – álmélkodott Tomás megilletődve, és előrehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse a sziklát, ahol a megfeszítés történt. – Pontosan ez az a hely, ahol Jézust megfeszítették. – Nem feltétlenül pontosan itt történt – felelte Chaim, akit egyáltalán nem hatott meg a keresztények kultuszhelye. – Nem? – Emlékszik, hogy beszéltünk Konstantinról, a Keletrómai Birodalom császáráról, aki keresztény hitre tért? – Igen. – Konstantin 325-ben összehívott egy egyetemes zsinatot, hogy megvitassák a szentháromság természetét. Ezen a zsinaton jelen volt a jeruzsálemi pátriárka, Makárius püspök is, aki meggyőzte Konstantin anyját, Helénát, hogy jöjjön el a Szentföldre, és jelölje ki azokat a helyeket, ahol Krisztus megfordult. Heléna idejött, és megközelítő pontossággal azonosította a betlehemi barlangot, ahol Jézus megszületett, és azt a barlangot is, az Olajfák hegyén, ahol megjövendölte Jeruzsálem pusztulását. Konstantin anyja arra a következtetésre jutott, hogy a Golgota, a nagy szikla, ahol Krisztust keresztre feszítették, ott lehet a pogány templomok alatt, amelyeket még Hadrianus császár építtetett kétszáz évvel azelőtt, az Óváros északnyugati részén. – Golgota? – Ez a héber neve a sziklának, és azt jelenti, hogy koponyák helye. Latinul Calvaria. – Elhallgatott. – Hol is tartottam? – Ott, hogy Heléna kitalálta, hogy a Golgota a római templomok alatt lehetett. – Ja, igen. Leromboltatta hát ezeket a templomokat, és az alattuk lévő kövek egy részét is, és építtetett egy bazilikát a helyükre. Önkényesen kijelölte a helyeket, ahol Jézus fölkészült a kivégzésre, ahol fölfeszítették a keresztre és ahol fölállították a keresztet, azaz a tizedik, a tizenegyedik és a tizenkettedik stációt. De mindez feltételezések alapján történt, és az az igazság, hogy még az sem biztos, hogy az a szikla, amelyen a bazilika áll, valóban a Golgota, bár minden jel erre utal. Az evangéliumokból tudjuk, hogy Krisztust a régi városfalon kívül feszítették meg, egy kis domb mellett, amelynek a barlangjait katakombáknak használták. A régészeti kutatások pedig azt igazolják, hogy ez a hely valóban megfelel a leírásnak. Arra is maradt idejük, hogy beálljanak a Szent Sír előtti sorba, hogy Tomás megnézze a helyet, ahol Krisztus holttestét feltehetően elhelyezték, és amely most a bazilika nagy, aranyozott, fehér kupolája alatti, román stílusban épült Rotunda közepén emelt szentélyben rejtőzött. A szentély két szintje vette körbe a kis temetkezési helyet. Chaim jó zsidóként nem akart belépni, inkább kint maradt, hogy megnézze a Katholikont, a szomszédos kupolát, amely a keresztesek templomának a főhajóját fedte, és ahol az ortodox egyház szerint a világ közepe van. Amikor Tomásra került a sor, lehajtotta a fejét, belépett a kis átjáróba, és bekukucskált a Szent Sír meleg, fülledt kamrájába. Megdöbbentő tisztelettel szemlélte a márványlapot, amelyen állítólag Jézus teste feküdt kiterítve, és megnézte a szűk kripta domborműveit is, amelyek a feltámadás egyik jelenetét ábrázolták. Csak néhány másodpercig maradt ott, mert nagy volt a nyomás, hogy átadja helyét a mögötte várakozóknak. Amint kilépett, az izraelita kinyújtotta a csuklóját, és az órájára mutatott. – Fél öt van – mondta. – Vissza kell mennünk. Solomon Ben-Porat az ajtónak háttal ült, kopasz tarkóján virított a kipája. Egy sovány, csontos, apró szemű, hosszú, fekete kecskeszakállú férfival beszélgetett, aki sötét bekeshét, azaz haszid zsidó kaftánt viselt. A rabbi meghallotta, hogy megérkeztek, megfordult a székén, dús szakálla felett pedig elégedett mosolyra húzta a száját. – Á! – kiáltotta. – Ma shlomcha? – Tov – felelte Chaim. – Jöjjenek, jöjjenek – hívogatta őket most már angolul. – Noronha tanár úr – kiáltotta, szokása szerint jól megpörgetve az r-eket, hogy úgy hangzott: Norrronha tanárrr úrrr. A jobbján ülő férfi felé fordult. – Hadd mutassam be egy barátomat, Abraham Hurewitz rabbit. A sovány férfi fölállt, és üdvözölte Tomást és Chaimot. – Yom tov – mondta, jó napot kívánva. – Hurewitz rabbi eljött, hogy segítsen nekem – magyarázta Solomon, miközben szórakozottan simogatta fehér szakállát. – Tudja, miközben a dokumentumot tanulmányoztam, felhívtam néhány barátomat. Kiderült, hogy Hurewitz rabbi korábban sokat foglalkozott Kolumbusz Kristóf szövegeivel, különösen a Libro de las Profeciasszal és a naplójával, és miután megkerestem, készségesen felajánlotta, hogy ellátja magát a szükséges információkkal. – Á, nagyszerű – mondta Tomás elismerő hangon, és le sem vette a szemét Hurewitzről. – De úgy vélem, fontos, hogy először egy kis bevezetőt mondjak. – Solomon Ben-Porat kíváncsian méregette Tomást. – Noronha tanár úr, bocsássa meg a kérdésemet, de mit tud a Kabbaláról? – Elég keveset, azt hiszem – mondta, miközben előkészítette a jegyzetfüzetét, hogy mindent lejegyezhessen, amit mondanak. – Van róla némi fogalmam, de csak általánosságban, semmi konkrét, hiszen ez az első eset, hogy egy kutatás során beleütköztem. – Jól van – bólintott Solomon. – Akkor elmondom, Noronha tanár úr, hogy a Kabbala az univerzum, illetve Isten misztériumainak szimbolikus kódolását rejti magában. Maga a Kabbala kifejezés a lecabel, azaz kap igéből származik. Azaz egy közvetítő és recepciós rendszerről, egy értelmezési módszerről van szó, egy eszközről, amelynek segítségével meg lehet fejteni a világot és el lehet jutni Annak a szándékaihoz, akinek nincs neve. – Solomon ékesszólóan beszélt, lassan és mély hangon, mintha maga Mózes hirdetné ki éppen a Tízparancsolatot. – Van, aki szerint a Kabbala az első emberig, Ádámig nyúlik vissza. Mások úgy vélik, hogy Ábrahám pátriárkától ered, de sokan Mózesről, a Tora Mosheh, más néven a Pentateuchus, a mózesi öt könyv feltételezhető szerzőjéről gondolják, hogy ő volt az első kabbalista. De tudomásunk szerint ez a misztikus
tudás csak később állt össze rendszerré. – Lehalkította a hangját, mintha valami bizalmasat akarna mondani, mintha nem akarná, hogy Isten meghallja a szavait. – Hogy megkönnyítsem a dolgát, a kronológiai utalásokat a maguk keresztény időszámítása szerint fogom említeni. – Kihúzta magát. – A Kabbala mint rendszer a Kr. e. I. századig nyúlik vissza, és hét korszakra szokás osztani. Az első volt a leghosszabb, és egészen a X. századig tartott. Ebben a kezdeti időszakban jellemzően a meditáció útján érték el a spirituális eksztázist, amelynek segítségével megközelíthetőek Isten titkai. E korszak kabbalista művei a lét legfelsőbb síkjait írják le. A második fázis 1150 és 1250 között zajlott Németországban, a teljes aszketizmus jegyében, melynek során a bölcs lemondott minden világi dologról és végletesen önzetlen volt. A következő korszak a XIV. század elejéig tartott, és ekkor született meg a profetikus Kabbala, elsősorban Abraham Abulafia munkájának eredményeként. Ekkor fejlesztették ki a szent szövegek misztikus természetének olvasási és értelmezési módszereit is, a héber betűkombinációk és Isten neveinek bevezetésével. A negyedik fázis a XIV. századot foglalja magában, ekkor keletkezett a kabbalizmus legfontosabb misztikus műve, a Széfer ha-Zohár, avagy a Ragyogás könyve. Ez a rendkívül sokrétű szöveg a XIII. század végén jelent meg az Ibériai-félszigeten, és a szerzőjének Leoni Mózest tartják. – Miről szól? – Ez egy vaskos mű a Teremtésről és az univerzum, illetve az Isten titkainak okkult megértéséről. – Megköszörülte a torkát, hogy folytathassa a mesélést. – Az ötödik fázis szintén az Ibériai-félszigeten kezdődött, 1492-ben a zsidóság spanyolországi betiltásával, 1496-ban pedig a portugáliai üldöztetéssel. Legnagyobb tolmácsolója Isaac Luria volt, aki abbéli igyekezetében, hogy misztikus magyarázatot találjon az üldöztetésekre, kidolgozta a száműzetés elméletét, így a kollektív megváltás reménye a messianizmushoz közelítette a Kabbalát. Ezért ezt a hatodik fázist, amely a XVII. századtól a XVIII. századig tartott, a pszeudomessianizmus jellemezte, amely sok tévedést eredményezett, és végül utat nyitott a hetedik, egyben utolsó fázisnak, a haszidizmusnak, amely Kelet-Európában született, mintegy reakcióképpen a messianizmusra. A haszid mozgalom, élén Jiszráél Baál Sém Tov rabbival, lehetővé tette a Kabbala népszerűsítését, amely így elhagyva hermetikus és elitista jellegét, elérhetőbbé vált az emberek számára. – És mi van a betűk számolásával és az Életfával? – kérdezte Tomás, miközben hevesen jegyzetelt a füzetébe. – Ezek melyik fázishoz tartoznak? – Noronha tanár úr, két különböző dologról beszél – felelte Solomon. – Az, amit betűszámolásnak nevez, ha jól sejtem, a gematria. Ennek a módszernek az a lényege, hogy a héber ábécé minden betűje megfelel egy számnak, és így ki lehet számolni az egyes szavak számértékét. A gematriában az ábécé első kilenc betűje a kilenc egyesnek, a következő kilenc betű a kilenc tizesnek, a maradék négy betű pedig az első négy százasnak felel meg. – Széttárta a karját, mintha ezzel a mozdulattal az egész Teremtést át tudná fogni. – Isten számokkal teremtette a világot, és minden szám magában foglal egy misztériumot és egy kinyilatkoztatást. Manapság a matematikusok a káoszelmélet segítségével próbálják megérteni a dolgok bonyolult működését, míg a fizikusok a határozatlansági elvvel indokolják a mikrorészecskék különös viselkedését a kvantumállapotban. Mi, kabbalisták, a gematriát alkalmazzuk. Több mint kétezer éve, valamikor a keresztény időszámítás szerinti II. és VI. század között, megjelent egy enigmatikus és metafizikus kis mű, amelynek Széfer Jecirá, azaz a Teremtés könyve a címe, és leírja, miként teremtette Isten a világot számokkal és szavakkal. Akárcsak a mai matematika és fizika, a Széfer Jecirá is azt állítja, hogy a számok megértésén keresztül el lehet jutni a teremtő isteni erőhöz. Alapjában véve ez a gematria. Ez a rendszer teremtő erőt tulajdonít a szónak és a számoknak, és abból az elvből indul ki, hogy Isten a héber nyelvet használta a Teremtés aktusában. A gematria segítségével a betűket számokká lehet alakítani, és nagyon érdekes felfedezéseket lehet tenni. Például a héber shanah, év szó számértéke 355, ami pontosan a holdév napjainak száma. A terhesség jelentésű heraryon értéke 271, ami kilenc hónapnak felel meg, vagyis annyi időnek, ameddig a terhesség tart. – Olyan, mint egy anagramma. Pontosan. Mint egy isteni anagramma a számok és a szavak között. A gematriát a Szentírásra is alkalmazzuk. Isten egy másik neve, a Yhvh elohei Israel 613-at ér. Nos, a Mosheh rabeinu, a mi Mózes mesterünk neve szintén 613, és a Tóra parancsolatainak száma is pontosan 613, vagyis Isten a Tóra 613 törvényét közölte Mózessel. – Arra céloz, hogy a Bibliában tudatalatti üzenetek vannak? – Ha akarja, hívhatja így – mosolyodott el Solomon. – Tudja, mi a Szentírás első szava? – Nem. – Bereshith. Azt jelenti, hogy kezdetben. Ha a bereshith szót két részre osztjuk, bere, azaz teremtett, és shith, azaz hat lesz belőle. A Teremtés hat napig tartott, a hetedik napon pedig megpihent az Isten. A Teremtés üzenete így egyetlen szóban benne van, amely éppen a Szentírás legelső szava. Bereshith. Kezdetben. Bere és shith. Teremtett és hat. – És ez az értelmezési rendszer az Életfára is alkalmazható? – Az Életfa megint más – csóválta a fejét a kabbalista. – Hosszú ideig két kérdés uralta az ember Istennel való viszonyát. Ha Isten alkotta a világot, akkor mi a világ, ha nem Isten? A második kérdés az elsőből következik: ha a világ Isten, akkor miért olyan tökéletlen? Részben ezt a két kérdést hivatott megválaszolni a Széfer Jecirá, amit az imént említettem mint olyan misztikus szöveget, amely leírja, miként teremtette Isten a világot számokkal és szavakkal. Ezt a művet eredetileg Ábrahámnak tulajdonították, de valószínűleg Rabbi Akiba írta. A Széfer Jecirá felfedi a számok isteni természetét, és kapcsolatba hozza őket a bölcsesség harminckét útjával, amit Isten bejárt, hogy megteremtse az univerzumot. A harminckét út a tíz ősszám, a szefirák, valamint a héber ábécé huszonkét betűjének összege. Minden egyes betű és minden egyes szefira szimbolizál valamit. Például az első szefira az élő Isten lelkét jelképezi, a hangon, a leheleten és a beszéden keresztül. A második szefira a lélekből kiáradó levegőt jelenti, a harmadik szefira a levegőből kiáradó vizet, és így tovább. A tíz szefira az Isten által a Teremtés aktusában kinyilvánított tíz kiáradás. Belőlük áll össze az Életfa, amely a Teremtés elemi egysége, a legkisebb oszthatatlan részecske, amely magában foglalja az egész elemeit. Ez az elképzelés aztán természetesen továbbfejlődött, és a Széfer ha-Zohár, a nagy kabbalisztikus könyv, amely a XIII. század végén jelent meg az Ibériai-félszigeten, a tíz isteni tulajdonságként nevezte meg a szefirákat. Az első szefira keter, a korona. A második hokhmá, a bölcsesség. A harmadik biná, a megértés. A negyedik heszed, a könyörületesség. Az ötödik gevurá, a bátorság. A hatodik t iferet, a szépség. A hetedik necáh, az örökkévalóság. A nyolcadik hod, a dicsőség. A kilencedik jeszod, az alap. A tizedik pedig málkhút, a királyság. – Lassabban – könyörgött a portugál, lázasan jegyzetelve, hogy minden információt megőrizzen. – Lassabban. Eddigre Tomás már elvesztette a fonalat, belegabalyodott a héber szavak egymásutánjába, de Solomon nem zavartatta magát, rendületlenül sorolta tovább a Kabbala alapelveit. Rövid szünetet tartott, amíg a portugál fölvázolja a papírra az Életfát, és aztán folytatta a gondolatmenetet. – A Széfer ha-Zohár az Életfa értelmezésének több lehetőségét is fölvetette, attól függően, hogy vízszintesen vagy függőlegesen, felülről lefelé vagy alulról fölfelé olvassuk. Minden egyes szefira megfelel Isten tíz neve közül valamelyiknek. Keter például Ehieh, málkhút pedig Adonai. Minden szefirát egy-egy arkangyal ural. Keteré Metatron arkangyal. Az Életfát mindenre lehet alkalmazni. A csillagokra, a rezgésekre, az emberi testre. – Mély levegőt vett, fölemelte és széttárta a kezeit. – Ennél sokkal, de sokkal többet lehetne mesélni a Kabbaláról. Higgye el, hogy egy egész életen át lehet tanulmányozni, és még akkor sem lehet felfedni az összes titkát. Ám azt gondolom, hogy nekünk most egyelőre ennyi is elég: amennyit most elmondtam, az már lehetővé teszi, hogy megértse a fejtegetéseinket azzal az aláírással kapcsolatban, amelyet reggel ideadott nekem.
Tomás egy pillanatra abbahagyta a jegyzetelést, és az asztal fölé hajolt: úgy tűnt, beszélgetésük fordulóponthoz érkezett. – Igen, térjünk rá Kolumbusz Kristóf aláírásának értelmezésére. A maga véleménye szerint kabbalisztikus jegyeket mutat? Solomon elmosolyodott. – Nyugalom – mondta. – A türelem a bölcsek erénye, Noronha tanár úr. Mielőtt belevágnánk az aláírás elemzésébe, úgy vélem, van egy-két dolog, amit tudnia kell Kolumbuszról. – Hát, tudok már egyet s mást – nevetett Tomás. – Lehet – bólintott az idős kabbalista. – De hiszem, hogy azt is szívesen megtudná, amit Abraham Hurewitz rabbi mesélne magának. Ben-Porat jobbra fordult, és jelezte Hurewitznek, hogy beszéljen. A sovány kabbalista várt egy pillanatig, apró fekete szemei az őt figyelő három férfin táncoltak, aztán nagy levegőt vett, mielőtt megszólalt. – Noronha tanár úr – kezdte alázatos hangon, ami éles ellentétben állt Solomon mennydörgő torokhangjával. – Hallottam az imént, hogy már tud egyet s mást Kolumbusz Kristófról. Lenne hát olyan szíves, és elárulná nekem, mikor indult el Kolumbusz úr az első amerikai útjára? – Nos... úgy tudom, hogy 1492. augusztus 3-án hagyta el a cádizi Palos kikötőt. Tomás büszkén elmosolyodott, mint aki brillírozott a vizsgáztató tanár előtt. De a kabbalista közömbös maradt, és olyan arcot vágott, mint aki pontosan erre a válaszra számított. – Most pedig, tanár úr, azt szeretném megkérdezni, hogy milyen határidőt adtak a Katolikus Királyok a zsidóknak Spanyolország elhagyására? – Azt pontosan nem tudom, de valamikor 1492-ben volt az is. – Igen, tanár úr, de melyik nap? – Azt nem tudom. A rabbi drámai hatásszünetet tartott. Tomásra szegezte a szemét, és figyelte, mit szól ahhoz, amit mondani fog neki. – És ha én azt mondom, hogy a királyi rendeletek arra utasították a szefárd zsidókat, hogy 1492. augusztus 3-ig hagyják el Spanyol-országot? A portugálnak elkerekedett a szeme. – Tessék? Augusztus 3-ig? Úgy érti, addig a napig, amikor Kolumbusz elindult az első útjára? – Pontosan addig a napig. Tomás döbbenten csóválta a fejét. – Erről fogalmam sem volt – mondta. – Ez igen érdekes egybeesés. Hurewitz rabbi vékony ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. – Úgy véli? – kérdezte, már-már becsmérelve Tomás szóválasztását a dátumok egyezésével kapcsolatban. – Simon bár Jocháj rabbi azt írta, hogy a Mennyei Király összes kincsét egyetlen zár őrzi. Ez azt jelenti, tanár úr, hogy nincsenek véletlen egybeesések. A véletlenek a Teremtő üzeneteit közvetítik. Ilyenformán üzen nekünk. Vagy talán véletlen, hogy Isten és Mózes nevének ugyanaz a számértéke, mint ahány törvény van a Tórában? Véletlen csupán, hogy Kolumbusz Kristóf éppen azon a napon indult el Spanyolországból, amikor a zsidókat kiűzték onnan? Ha maga szerint ez véletlen egybeesés, tanár úr, magyarázzon el nekem valamit. – Belenézett az asztalon heverő kis könyvbe, amelyen Kolumbusz arcképe volt, meg egy héber cím. – Ezek itt az Amerika felfedezéséről szóló naplók, amelyeket maga Kolumbusz írt. Hallgassa csak, mit mond rögtön az első bejegyzésben. – Hurewitz magában elolvasta a héber nyelvű szövegrészletet, majd angol nyelven tolmácsolta. – „Miután elűztek minden zsidót a birodalmaikból, ugyanabban a januári hónapban utasítottak Felségtek, hogy induljak útnak a szükséges számú hajóval India felé.” – Fölemelte és ismét Tomásra szegezte a tekintetét. – Mit gondol erről a naplórészletről, tanár úr? A portugál, aki közben újra jegyzetelni kezdett, beharapta az alsó ajkát. – Olvastam már ezt a naplót, de bevallom, nem szenteltem nagy figyelmet ennek a mondatnak. – Pedig a napló elején van – mondta a rabbi. – Ez a mondat valójában több dolgot is elárul, tanár úr. Az első az, hogy a döntés, melynek értelmében Kolumbuszt Indiába küldték, 1492 januárjában született. A második az, hogy a március 30-án kiadott királyi rendeletben megfogalmazott döntés a zsidók kiűzéséről, amely augusztus 3-ában határozta meg Spanyolország elhagyásának határidejét, szintén 1492 januárjában született. – Félrebillentette a fejét. – Maga szerint ez véletlen, tanár úr? – Nem tudom – felelte Tomás a fejét ingatva, és föl sem nézett a jegyzetelésből. – Őszintén szólva, nem tudom, soha nem vettem észre, hogy ez a két dolog ennyire egyszerre történt. – Egyáltalán nem véletlen – jelentette ki határozottan a kabbalista. – Ugyanis még egy dolog kiderül a mondatból, amit felolvastam. Kolumbusz úr szándékáról van szó. Simon bar Jocháj rabbi azt írta, hogy nem a cselekedetért jár jutalom, hanem a szándékért, ami azt szülte. Mi lehetett Kolumbusz szándéka, amikor a naplója elején megemlíti a zsidók kiűzését? Talán csak úgy, ok nélkül tette? Merő szeszélyből? Mellesleg vetette oda? Egyszerűen az aktualitása miatt említette meg? – Fölhúzta a szemöldökét, mint aki nem ért egyet ezzel a magyarázattal. – Vagy talán szándékosan tette? – Fölemelte mindkét mutatóujját, és közelítette őket egymáshoz. – Hát nem egyértelmű, hogy kapcsolatba akarta hozni egymással a két eseményt? – Gondolja, hogy összefüggnek egymással? – Efelől szemernyi kétségem sincs. A tanár úr tudta, hogy az első utazás előestéjén Kolumbusz azt az utasítást adta az egész legénységének, hogy este tizenegy óráig érjenek a fedélzetükre? – Na, és? – Ez igen szokatlan volt, nem volt jellemző a korszak tengerészeinek szokásaira. De Kolumbusz ragaszkodott hozzá, hogy tizenegy óráig mindenki érjen a hajókra. És tudja, mi történt egy óra múlva? – Nem. – Hatályba lépett a zsidókat kiűző rendelet. – Elmosolyodott. – Vagyis a két esemény összefügg egymással. A legénység tagjai között voltak zsidók. – Arra céloz, hogy maga Kolumbusz volt az. – Pontosan. – A kabbalista lapozgatni kezdte a naplót. – Figyeljen, mit írt Kolumbusz szeptember 23-án arról, hogy egy veszélyes szélcsend után végre feltámadt a szél. – Elkezdte fordítani. – „Úgyhogy éppen jókor jött az árhullám, ami csak a zsidók idejében jelent meg, amikor kivonultak Egyiptomból, Mózes vezetésével, aki kiszabadította őket a rabságból.” – Tomásra nézett. – Nem különös, hogy egy katolikus ily módon idéz a Pentateuchusból, ráadásul éppen az Exodusból, amelynek vajmi kevés a jelentősége a keresztények számára, a zsidóknak viszont annál fontosabb? Ráadásul, tanár úr, egy-egy szituáció bibliai idézettel való illusztrálása egyértelműen zsidó szokás. Mi, zsidók nap mint nap ezt tesszük, és úgy tűnik, Kolumbusz is ezt tette. – Belenézett egy nagy füzetbe, amely héber betűkkel volt tele. – Néhány éve végzett, Kolumbusszal kapcsolatos kutatásaim során más különös dolgokkal is találkoztam. Az első az volt, hogy első utazásának előestéjén kapott Lisszabonból egy napjárástáblázatot, a Tábuas de Declinação do Solt, amelyet Samuel Zacuto készített Portugália királya számára. – II. János. – Igen. Ez az eszköz, amelyet Roteiro Calendáriónak is neveztek, most a New York-i Zsidó Múzeumban van kiállítva. El is mentem New Yorkba,
hogy megnézzem. És tudja, mit fedeztem föl? – Sejtelmem sincs. – Felfedeztem, hogy a Tábuas de Declinação do Sol feliratai héber nyelvűek. – Elmosolyodott. – Érti? Héber nyelvűek. – Hagyta, hogy leülepedjen a kijelentés. – Ami újabb kérdést vet fel. Hol tanult meg Kolumbusz úr héberül olvasni? – Jó kérdés – jegyezte meg Tomás. Lehalkította a hangját, és nem bírta kihagyni, hogy ne jegyezze meg gúnyosan: – Főleg, ha arra gondolunk, hogy csak egy szegény selyemtakács volt. – Pardon? – Ne törődjön velem, csak magamban beszélek – válaszolta a portugál, miközben minden fontosat följegyzett a füzetébe. – De van még egy kérdés, amit föl kell tennünk. Hogy lehet, hogy II. János király küldött neki egy hajózási eszközt egy olyan utazás előestéjén, amely elvileg szemben állt Portugália érdekeivel? – Erre sajnos nem tudok válaszolni, tanár úr – jött zavarba a kabbalista. – Nem is kell, rabbi úr. Nem is kell. Csak egy újabb rejtélyről van szó, amely közeli kapcsolatot tételez fel az admirális és a portugál király között. Hurewitz rabbi ismét belemerült a füzetébe. – Van még néhány dolog, amelyekre felfigyeltem – mondta, és megmutatta héber nyelvű jegyzeteit. – Van egy levél, amit a katolikus Izabella gyóntatója, Hernando de Talavera úr küldött a királynőnek. Ez a levél is igen különös. 1492-es keltezésű, és Talavera úr a Katolikus Királyok szemére veti a hozzájárulásukat Kolumbusz úr hajóútjához. Talavera úr az egyik szakaszban azt kérdi: „hogy adhatja oda Colón bűnös útja a Szentföldet a zsidóknak?” – Fölemelte a fejét, és kérdőn nézett a portugálra. – „A Szentföldet a zsidóknak”? Miért hozta közvetlen kapcsolatba a királynő gyóntatója Kolumbuszt a zsidókkal? – Egy ideig lebegtette a kérdést. – De még mindig nincs vége. A Libro de las Profeciasban Kolumbusz csaknem kizárólag a Pentateuchus prófétáira támaszkodott, bőségesen utalt Izajásra, Ezékielre, Jeremiásra és másokra, ami szintén jellemző zsidó szokás. Fia, Hernando Colón odáig ragadtatta magát, hogy az apjáról írt művében kijelentette, hogy Kolumbusz úr „jeruzsálemi királyi családból” származik. – Diszkréten nevetett, közben eltakarta a száját. – Ennél egyértelműbb már nem is lehetne. Hurewitz rabbi becsukta a füzetét, jelezvén, hogy befejezte az előadást. Solomon Ben-Porat a kezébe vette a papírköteget, amit Tomástól kapott reggel, megköszörülte a torkát, és magához vette a szót. – Noronha tanár úr – hörögte, és torokhangú angolja csak úgy mennydörgött a szobában, éles ellentétet képezve Hurewitz halk beszédével. – Nagy érdeklődéssel olvastam a fénymásolatokat, amiket magától kaptam, és fölfedeztem néhány szintén nagyon árulkodó jelet. – Elővette az egyik lapot, és megmutatta Tomásnak. – Mi ez? A portugál abbahagyta az írást, az asztal fölé hajolt, és szemügyre vette a fénymásolatot. – Ez II. Piusz pápa Historia rerum ubique gestarumjából egy oldal, ami Kolumbusz egyik könyve volt, és most a sevillai Biblioteca Colombinában található. Solomon rámutatott egy lapszéli jegyzetre. – És ezt ki írta ide? – Maga Kolumbusz Kristóf. – Nagyszerű! – kiáltotta a rabbi. – Észrevette, hogy az 1481-es keresztény dátumot átváltotta a zsidó időszámítás szerinti 5241-es évre? – Félrebillentette a fejét. – Árulja el nekem, Noronha tanár úr, hogy szoktak-e a keresztények zsidó évszámokká alakítani keresztény évszámokat? – Nem. – Ez elvezet minket a következő kérdéshez. Hány katolikus képes egyáltalán erre az átváltásra? Tomás elnevette magát. – Tudomásom szerint egy se. A selyemtakácsok meg aztán végképp nem. – Tessék? – Semmi – mondta, miközben lázasan jegyzetelt a füzetébe. – Ne is figyeljen rám. Solomon az ujjával egy másik jegyzetre mutatott a Historia rerum margóján. – Nézze csak ezt a részletet. A második Salamon-templom lerombolására utalva azt írja Kolumbusz, hogy „la destrucción de la segunda Casa”, és implicit utalás formájában azt is megállapítja, hogy ez az esemény Krisztus után 68-ban történt. A rabbi egyenesen Tomás szemébe nézett, aki viszont nem értette, hova akar kilyukadni, és megvonta a vállát. – Na és? – Ez a jegyzet nagyon árulkodó – jelentette ki Solomon. – Először is, csak egy nép van, a zsidó, amelyik a Salamon-templomra azt mondja, hogy Ház. Másrészt abban az időben a keresztények Jeruzsálem lerombolásáról beszéltek, és sohasem a Temploméról, még kevésbé a Házéról: ez csak a zsidók szokása volt. Ezenkívül van egy történelmi eltérés a Templom lerombolásával kapcsolatban. A zsidók mindig azt mondják, hogy 68ban történt, a keresztények azonban 70-re teszik, úgy tűnik, nagyobb pontossággal. – Fölhúzta a szemöldökét. – Most azt mondja meg nekem, tanár úr, hogy milyen identitásról tesz tanúbizonyságot Kolumbusz, amikor a Templomról Házként beszél, Jeruzsálem lerombolása helyett a Ház lerombolását említi, és 68-ra teszi ezt az eseményt? Tomás elmosolyodott. – Értem... Az idős kabbalista elővett egy újabb lapot a kötegből. – Ezen a másik fénymásolaton újabb érdekes jegyzet látható. A portugál megnézte a lapot. – Ezt a jegyzetet is Kolumbusz írta – jelentette ki Tomás. – Mit jelent? – Gog Magog. – Hm? – Góg Magóg. Helyesebben Gog uMagog. – Nem értem. Solomon a másik két zsidóra pillantott. Chaim és Hurewitz csodálattal szemlélték a lapot, mintha valami megdöbbentő ereklye volna. – Zsidók királya – mondta a rabbi, Chaimhoz fordulva. – Te, aki portugál származású szefárd vagy, meséld már el lisszaboni barátunknak, mit jelent a Gog uMagog. – A Gog uMagog Ezékiel próféta egyik próféciájára utal, amelyben a Magóg földjéről származó Gógról jövendöl – mondta Chaim, aki először szólalt meg, mióta elkezdtek beszélgetni. – Ez a prófécia azt mondja, hogy közvetlenül a Messiás eljövetele előtt Góg és Magóg nagy háborút indít Izrael ellen, amely óriási rombolásba torkollik. – Tomásra meredt. – Az az érdekes, hogy amikor a zsidókat száműzték az Ibériai-félszigetről, a szefárdok ezt úgy értelmezték, hogy még az életükben beteljesedik a jóslat. A két katolikus király volt Góg és Magóg, a zsidók pedig Izrael. Solomon meglobogtatta a fénymásolatot.
– A kérdésem az, Noronha tanár úr, hogy egy olyan katolikus, mint Kolumbusz, hogy az ördögbe vethetett papírra ilyesmit, ráadásul éppen a zsidóüldözés korában? Tomás hevesen jegyzetelt a füzetébe, ami Solomont arra késztette, hogy szünetet tartson. Miközben várt, előkeresett egy újabb fénymásolatot. A portugál végre befejezte az írást, és a rabbira nézett. – Mi van még? – A dokumentumok között megtaláltam Kolumbusz Kristóf leveleit, amelyeket Diogo fiához írt, és felfedeztem valami igen figyelemreméltót. Megmutatta a lapot, és a tetején lévő írásra mutatott.
– „Muy caro fijo?” – kérdezte nevetve Tomás. – Ez igazi portugalizmus. A spanyolok hijót mondanak, a portugálok pedig filhót. Kolumbusz spanyolul próbált írni, de gyakran követett el hasonló jellegű, tipikus portugál hibákat. Hijo helyett azt írta, hogy fijo. – Vállat vont. – Ezt a nyelvet hívják portunyolnak. – Noronha tanár úr – szólt közbe Solomon. – Számomra nem a muy caro fijo kifejezés a fontos, nekem ez nem mond semmit. Engem a fölötte lévő jel lep meg. Ez itt – és a muy caro fijo fölött lévő ákombákomra mutatott. – Mi ez? – Ez egy zsidó monogram. Bár furcsán néz ki, de akkor is két héber betű egymás mellett, a hei és a beth. Mivel a héberben jobbról balra olvasunk, úgy kell mondani, hogy beth hei. A beth hei pedig egy hagyományos zsidó utalás, amely a Baruch hashem köszöntésnek felel meg, ami annyit tesz: dicsértessék az Úr. A vallásos zsidók körében elterjedt volt, hogy a szöveg első szava fölé odaírták. Az erőszakkal megkeresztelt szefárd zsidók esetében titkos felhívás volt, ami azt jelentette: ne feledd a gyökereidet. És az is érdekes, hogy ezt a monogramot csak azokon a Kolumbusz-leveleken találtam meg, amelyeket a fiának, Diogónak írt. A többi levelének egyikén sem szerepel a beth hei. Csak azokon, amelyeket a fiának írt. Vagyis a héber monogram segítségével Kolumbusz arra kérte a fiát, hogy ne feledje, honnan származik. – Félrebillentette a fejét. – Nem nehéz kitalálni, milyen származás lehetett, igaz? Tomás ismét lázasan jegyzetelt. – És még? – kérdezte, miután végzett a jegyzeteléssel. – Térjünk hát rá arra az írásra, amelyik a leginkább fölkeltette az érdeklődését – mondta. – Kolumbusz aláírására. – Á, igen! – kiáltott fel a tanár. – Mit tud mondani erről az aláírásról? – Először is azt, hogy igen, kabbalisztikus. Tomás szája diadalmas mosolyra húzódott. – Tudtam. – De fontos, Noronha tanár úr, hogy megértse: a Kabbala egy nyitott értelmezési rendszer. A hagyományos rejtjelek és kódok pontos szöveget tárnak elénk, ha megfejtjük őket. A Kabbala viszont nem így működik: kettős értelmeket, tudatalatti jelentéseket, finoman rejtett üzeneteket mutat meg. Fogta a fénymásolatot Kolumbusz Kristóf aláírásáról, és az asztalra tette, hogy mindenki lássa.
– Mint jó kabbalisztikus üzenetnek, ennek az aláírásnak is különböző olvasatai vannak – közölte Solomon. – Ebben az esetben úgy tűnik, egyszerre több szöveg is együtt van egy helyen, vagyis a héber hagyományok a keresztény templomosok újításaival keverednek. A portugál meglepetten nézett rá. – A templomosokéval? – Igen, kevesen tudják, de sok keresztény filozófus, misztikus és mágus szentelte magát a Kabbala tanulmányozásának. Köztük volt a templomos lovagrend is, amely itt jött létre, Jeruzsálemben, és olyan kabbalisztikus elemzéseket fejlesztett ki, amelyeket később a hagyományos zsidó irányzatok is átvettek. Kolumbusz ezek szerint ismerte ezeket az újításokat. – Az aláírás tetején lévő s-ekre mutatott. – A keresztény, azaz templomos olvasat latin nyelvű. Ezek az s-ek, így, háromszög alakban elrendezve, a szentek háromságát jelképezik. Sanctus, Sanctus, Sanctus. Az a az Altimissimus kezdőbetűje, és azt jelzi, hogy a harmadik sortól kezdve, alulról fölfele kell olvasni, vagyis az anyagtól a lélek felé haladva. Így az x-szel, az m-mel és az y-nal kezdődő oszlopokat fölfelé kell összeolvasni. Az x-et az s követi, az m-et az a és az s, az y-t pedig a másik s. Vagyis az XS a Xristus, a MAS a Messias, az YS pedig a Yesus. A templomos értelmezés ezek szerint latin nyelven úgy hangzik, hogy Sanctus. Sanctus Altissimus Sanctus. Xristus Messias Yesus. Kétségtelen tehát, hogy egyértelműen keresztény aláírással van dolgunk.
– Keresztény? – kérdezte döbbenten a portugál. – De hát nem zsidó volt? – Majd mindjárt odajutunk – felelte Solomon, és intett Tomásnak, hogy legyen türelemmel. – Emlékszik, hogy az imént azt mondtam, hogy a Kabbala a Szentírást holografikusan értelmezi, és különböző jelentésrétegeket tár fel benne? Hát pontosan ez a helyzet Kolumbusz aláírásával is. Ugyanis a latin nyelvű templomos keresztény aláírás alatt valóban rejlik egy tudatalatti, zsidó kabbalista üzenet is, amely héber nyelvű. Minden idők egyik legnagyobb kabbalistája, Elazar rabbi azt mondta egyszer, hogy két világ létezik, egy rejtett és egy látható, de a valóságban ez a kettő alkot egy egészet. – A mutatóujjával a fénymásolatra bökött. – Ez a helyzet ezzel az aláírással is, amelynek van egy látható jelentése, a keresztény, és egy rejtett jelentése is, a zsidó. A kabbalista értelmezés éppen azzal a megállapítással kezdődik, hogy az aláírás kezdőbetűi megfelelnek egy-egy héber betűnek. Ha feltesszük, hogy az a betű a héber álef megfelelője, és az Adonai szót, azaz Isten egyik nevét jelöli, az s pedig Isten, azaz az Úr másik nevének, a Shadaynak a shinje, akkor azt kapjuk, hogy Shaday. Shaday Adonai Shaday . Ezt úgy lehet lefordítani, hogy Úr. Úr Isten Úr. És mi történik, ha fogjuk az utolsó sort, az XMY-t, és jobbról balra olvassuk, ahogy a héberben szokás? YMX lesz belőle. Az Y a Yehovah, az M a maleh, az X a xessed. Yehovay maleh xessed. Kegyelemmel teljes Isten. Vagyis a latin nyelvű keresztény ima alatt van egy héber nyelvű zsidó ima. A két világ, a rejtett és a látható, egy egészet alkot. – Ügyes. – De még milyen ügyes, tanár úr! – felelte Solomon. – Nem is tudja, mennyire. Ugyanis mindez még tovább bonyolódik, ha az XMY-t balról jobbra olvasom, és az y-t a héber ain betűnek feleltetjük meg. Ez esetben azt kapjuk, hogy shema, vagyis halld, ami a Deuteronómium hatodik fejezete negyedik versének első szava, ami így hangzik: „halld, Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr!”. A zsidók ezt az imát shemaként ismerik, és minden reggel és délután ezt kántálják a shacharit és az arvit imák alatt, valamint elalvás előtt, és a halál előtt is. A shema imája a monoteizmust hirdeti, az egyetlen Isten létezését, és feltehetőleg ezt a verset írták a tíz elveszett törzs harci lobogójára. Ezt kántálva minden zsidó elismeri a Mennyek és a Parancsolatok Urának hatalmát. Nos, Kolumbusz pontosan ezt a szót tette az aláírásába. – Fölemelte egy ujját. – De figyelje csak a kettős értelmet! Ha az y inkább a héber yudnak felel meg, akkor az XMY-t xminek, azaz shminek kell olvasni, ami annyit tesz: az én nevem. Feltehetően az aláíró, vagyis Kolumbusz nevéről van szó. – Az öreg kabbalista a papír fölé hajolt, mintha az valami nagy dolgot készülne elé tárni. – Most jól figyeljen, Noronha tanár úr, mert ez nagyon fontos. Most olvassuk az XMY-t jobbról balra, héber módra. Mint már láttuk, így YMX lesz belőle. De ha az y-t yudnak tekintjük, egy új szót kapunk. Ymx. Ymach. Ha összekötjük a balról jobbra olvasott szóval, az eredmény ymach shmo lesz, ami azt jelenti, legyen eltörölve a nevem. Tomásnak a döbbenettől tátva maradt a szája. – Tessék? – Legyen eltörölve a nevem. – Úristen! – kiáltotta üveges szemekkel, miközben elméjében összeállt a puzzle. – Colom, nomina sunt odiosa. – Pardon? – Nomina sunt odiosa. A nevek gyűlöletesek. Ez egy Ovidius-idézet. Erre a helyzetre alkalmazva, azt jelenti, hogy Amerika felfedezőjének a neve gyűlöletes. Nos, mindazok alapján, amit az aláírás kabbalista értelmezése során elmondott, világossá válik számomra, hogy nemcsak az admirális kortársai keltettek zűrzavart az identitását illetően, hanem valamilyen oknál fogva maga Kolumbusz is el akarta törölni az eredeti nevét. – Tűnődve megvakarta az állát. – Most már értem. A Colom nem az igazi neve volt, hanem egy felvett név, egy álnév. Az eredeti nevét ő maga törölte el. – Miért? – Nem tudom. Mindenesetre úgy tűnik, eltörölte. Nomina sunt odiosa. A nevek gyűlöletesek. – Ymach shmo. Legyen eltörölve a nevem. Ez egybevág. – A valódi neve gyűlöletes volt, és ezért el kellett törölni – folytatta Tomás, összevonva a latin és a héber kifejezést. – De vajon mi lehetett az eredeti vezetékneve? – Ezt nem tudom megmondani – felelte a rabbi. – De tudok adni még egy támpontot. Kolumbusz eltörölte a vezetéknevét, de ez még nem volt elég. A keresztnevét is megtagadta. – Melyiket? A Cristóvão-t vagy a Cristoforót? – Mindkettőt. – Hogyhogy mindkettőt? Solomon Ben-Porat fogta a Kolumbusz aláírását tartalmazó fénymásolatot, és az s-ekből álló háromszögre mutatott. – Látja ezeket a pontocskákat az s-ek között? – Igen. – Nem véletlenül kerültek ide – jelentette ki a kabbalista. – A héberben a betűk mellé tett pontok több dolgot is jelenthetnek. Jelenthetik azt, hogy a betű kezdőbetű, vagy azt is, hogy kell oda egy magánhangzó. Arra már láttunk példát, amikor a pontok kezdőbetűt jelölnek. A Shaday shinje és az Adonai álefje ilyen. De a régi nyelvekben a pontocskák arra is szolgáltak, hogy az olvasás irányát jelezzék, és ami még ennél is fontosabb, a fentről lefelé való olvasást is jelölhették. No mármost, a Kabbala azt mondja, hogy az univerzumban minden össze van kötve egymással egy láthatatlan kötéllel, és hogy az alsóbbrendű dolgok magukban hordozzák a felsőbbrendű dolgok titkát. Simon bár-Jocháj rabbi, aki nagy kabbalista volt, azt mondta: az alsó világ a felső világ képére készült, és voltaképpen nem más, mint a felső világ tükörképe. Yossef rabbi, egy másik nagy kabbalista pedig azt írta: ahhoz, hogy odafent létrejöjjenek a cselekvések, idelent kell megmozdulni. A kabbalista Misztériumok könyve szerint a világ, amelyben élünk, annak a világnak a fordítottja, ahonnan a lélek fölemelkedik. A Hermész smaragdtáblájába vésett axióma pedig elárulja, hogy ami fent van, az olyan, mint ami lent van. Az igazság az, hogy a tükörkép, a fordított, a fent és a lent szavak a tükör fogalmához vezetnek minket, amely nagyon kedves a Kabbalának. Mivel a pontocskák azt jelzik, hogy fentről lefelé kell olvasni, úgy döntöttem, kipróbálom, mi lesz, ha megfordítom az aláírás betűit, mintha egy tükörben tükröződnének. – Átnyújtott Tomásnak egy lapot, amire kézzel felvázolt egy ábrát. – Meglepő eredményt kaptam.
A portugál szemügyre vette az ábrát, különös tekintettel az alsó részre. – Mi ez? – kérdezte. – Az Életfa Fej nélkül. – Kinyitott egy könyvet, és mutatott benne egy körökből álló ábrát. – Nézze csak! Ez itt az Életfa.
– Tíz körből áll – jegyezte meg Tomás. – Igen, ez a tíz szefira. Az Életfa hagyományos ábrázolása, mint láthatjuk, tíz szefirából áll. Ez a fő Életfa. De a második legfontosabb ábrázolása hét szefirás. Ez esetben hiányzik a kép felső része, és így kapjuk meg a Fej nélküli Életfát, amit Ülő Embernek is szoktak hívni. Letakarta a három felső szefirát , ketert , hokhmát és bínát, és megmutatta a Fej nélküli Életfát, majd mellé tette Kolumbusz aláírásának tükörképét.
– Ó! – kiáltott fel a portugál, aki elképedve hasonlította össze a két képet. – Ezek hasonlítanak egymásra. – Igen – bólintott a kabbalista. – Kolumbusz Kristóf kabbalisztikus aláírása a Fej nélküli Életfa leképezése. Aláírásának minden betűje egy-egy szefira. Mivel hét betűből áll, ez hét szefirának felel meg. – De a hét szefira nem azt jelenti, hogy az Életfa hiányos? – Nem. Sőt, öt meg négy szefirás Életfa is van. De a hét szefirás különösen jelentős, a tíz szefirás Életfa után a második legfontosabb. A hetes nagyon fontos kabbalisztikus szám, az eredeti, érintetlen állapotú természetet jelképezi. Isten hat nap alatt teremtette az univerzumot, és a hetediken megpihent. – Most a tengerész aláírásának a tükörképére mutatott. – Ha megnézzük a tükörképet, világossá válik, hogy Kolumbusz így fedte fel a valódi identitását. Láthatjuk, hogy a fölső sorban az áll, hogy XWλ. Mármost, az X a chessed chetjének, azaz a jobb kart szimbolizáló, jóságot jelentő szefirának felel meg. A λ a gímelre utal, a gevurá szefira első betűjére, avagy a bal karra, amely az erőt jelképezi. A kettő között helyezkedik el a W, amely a héber ábécében a tete, a tiferet szefira első betűje. Ez a szépséget szimbolizálja, amely a jóság és az erő szintézise. Kolumbusz levette az Életfa fejét, és csak a középső és az alsó részét használta fel. A kabbalisztikus szándék egyértelmű. – Solomon ismét az első sorra mutatott, ahol az XWλ állt. – Most jól nézze meg ezt, tanár úr. Ha ezt a sort jobbról balra olvassuk, ahogy a héberben helyes, λWX lesz belőle, amit úgy olvasunk ki, hogy Yeshu. – Tomásra nézett, és felhúzta a szemöldökét. – Ah, ez szörnyű! – Szörnyű? – kérdezte a portugál. – Milyen értelemben? Mit jelent ez? – Ahhoz, hogy lefordíthassuk a Yeshu szót, először föl kell tennem egy kérdést, ha megengedi. – Igen? – Mit tud arról, hogy mit tartanak a zsidók Jézus Krisztusról? – Hát... ööö... nem sokat, azt hiszem. – Elnevette magát. – Az igazat megvallva, semmit sem tudok. – Akkor hadd világosítsam fel – mondta Solomon. – A zsidók másként ítélik meg Krisztust, mint a keresztények. – Olyan mozdulatot tett a kezével, mintha nyomatékosítani akarná a szavait. – Egészen másként. A zsidó mondák Jézust mamzernek, azaz egy zsidó nő és egy római katona házasságtörő kapcsolatából származó gyermeknek mondják. Krisztust egy félreértés miatt kiátkozta egy rabbi, és ezután eltávolodott az igaz hittől, és bálványoknak hódolt. Egyiptomban mágiát tanult, de a rabbik legyőzték. Varázslásért halálra ítélték, és felakasztották. Ahogyan a keresztények istenítik Jézust, azt a zsidók bálványimádásnak tartják. – És a zsidók így mesélik Jézus történetét? – Igen, így szólnak a zsidó legendák. – Caramba! – kiáltott fel a portugál. – Azért meséltem el ezt, hogy megértse, milyen rossz véleménnyel vannak a zsidók Krisztusról – magyarázta a kabbalista. – És most már értelmezhetjük Kolumbusz aláírása tükörképének a felső sorát: λWX. Héberül Jézus nevét Yeshuának mondjuk. De mivel a zsidók nem szeretik ezt a nevet, elvették a végéről az álefet, így lett belőle Yeshu. De a Yeshu nem valami ártatlan név. Jézus, vagyis Yeshua nevének pejoratív, sértő változata. A Yeshu rövidítést gyakran használják a zsidók. Azt jelenti: ymach shmo vezichro. Vagyis: legyen eltörölve a neve és az emléke. – A mindenit! – kiáltott föl Tomás. – Ez erős. – Noronha tanár úr – mondta Solomon. – Azt próbálom elmondani, hogy a katolikus keresztény Kolumbusz Kristóf a kabbalisztikus aláírásába beletette a héber Yeshu nevet, és ezzel letette a voksát arra, hogy legyen eltörölve Jézus neve és emléke. A portugál egy pillanatig hallgatott. Megdöbbent. – De miért? – dadogta végül. – Hogy tehetett ilyet Kolumbusz? – Ne feledje, hogy a XV. század végén élt, az Ibériai-félszigeten. Ha valóban zsidó volt, ahogy látszik, abban az időben, Európának azon a részén nem lehetett könnyű élete. Bármelyik szefárd zsidónak bőven volt oka gyűlölni a keresztényeket, különösen Jézust. Ebben ő sem volt kivétel. És innen rátérhetünk Kolumbusz keresztnevére. – A kezébe vette az aláírás fénymásolatát. – A kabbalisztikus aláírása szerint az a neve, hogy Xpoferens. Meg tudja nekem mondani, hogy mit jelent ez a név? – Xpoferens? Az Xpo görögül Krisztus, a ferens pedig a latin fero, szállít ige alakja. Az Xpoferens másképpen Cristoferens. Vagyis az, aki Krisztust szállítja, hordozza. A Cristóvão, illetve a Cristoforo név tövében is benne van Krisztus. – Nos, ezt a nevet soha nem használná egy zsidó – vetette közbe a rabbi. – Krisztus. Izraelben senki sem nevezi el a gyermekét Krisztusnak. Hogy lehet, hogy Kolumbusz zsidó létére mégis a Kristóf nevet használja, és Cristoferensként ír alá? – Fölemelte a jobb mutatóujját. – Csak egyféle zsidó képes erre. – Melyik? – Az, amelyik el van keseredve, amiért kényszerítik a keresztény hitre. Az, amelyik kereszténynek akar látszani, de titokban a zsidó vallást gyakorolja. Egy ilyen ember fölveheti Krisztus nevét, de hogy békében maradjon Istennel, kabbalisztikus aláírásában egyértelműen elutasítja a Jézus nevet, és eltörli még az emlékét is. Yeshu. Ezzel azt akarom mondani, Noronha tanár úr, hogy az ymach shmo, azaz a töröltessék el a nevem kifejezés egyszerre jelenti a Kolumbusz és a Kristóf név elutasítását. Amerika felfedezője ezen a két néven mutatkozott be a világnak: Kolumbusz Kristóf. – Az asztal másik oldalán ülő Chaimra mutatott. – Mindazonáltal ugyanúgy, ahogy Chaim családját nem Mendesnek hívták, hanem Nassinak, Kolumbuszt sem Kolumbusznak hívták, hanem volt egy másik neve, amit eltörölt, és nem árult el. – A tenyerével a fénymásolatra csapott. – Mindaz alapján, amit itt láttam, azt mondhatom, hogy a férfi, akit Kolumbusz Kristóf néven ismerünk, minden valószínűség szerint szefárd
zsidó volt, akinek az eredeti nevét homály fedi. Igazi vallását keresztény köntös alá rejtette, de nem lett belőle újkeresztény. Marrano volt. Solomon Ben-Porat, akit Jeruzsálem legnagyobb kabbalistájaként tartanak számon, rákönyökölt a tölgyfa asztalra, és elhallgatott. Befejezte az előadását. Súlyos csend telepedett a szobára, amit csak Tomás tollának sercegése tört meg, ahogy lázasan rótta a sorokat a jegyzetfüzet lapjain, hogy megörökítse a rabbi rendkívüli gondolatmenetét. A tanár sietve, látszólag olvashatatlan írással jegyzetelt, egészen addig, míg le nem írta Solomon utolsó szavát.
Marrano. Épp becsukta volna a füzetét, de valamiért megtorpant. A marrano szón akadt meg a szeme, de úgy, hogy le se tudta venni róla. Csak nézte a szót, és tűnődött. Végül fölemelte a fejét, és a kabbalistára meredt. – Hogy érti azt, hogy marrano? – kérdezte. – Hogy marrano? – kérdezett vissza Solomon csodálkozva. – Magának tudnia kéne. Mit jelent ez a szó portugálul? – Azt hiszem, régen így mondták a disznót. – Úgy van. Nos, Portugáliában és Spanyolországban ezt a nevet adták azoknak az újkeresztényeknek, akik titokban megtartották zsidó vallásukat. Marranóknak hívták őket, mert jó zsidóként nem ettek disznóhúst, hiszen a vallásuk szerint tisztátalan állat, nem kóser, és tilos a fogyasztása. – Hm – mormogta Tomás, – a marrano tehát olyan zsidó volt, aki színlelte a kereszténységet? – Igen. – Genovai marrano is lehetett? A rabbi elnevette magát. – A marrano kifejezést az ibériai zsidókra használták – magyarázta. – És különben is, ha Kolumbusz zsidó volt, semmiképpen nem lehetett genovai... – Miért nem? – Mert a zsidók a XII. századtól kezdve nem tölthettek három napnál többet Genova területén. És a XV. században, Kolumbusz idejében, még mindig érvényben volt ez a törvény. Vagyis ha genovai volt, nem lehetett zsidó. Ha zsidó volt, nem lehetett genovai. – Értem. – Egyébként van egy nagyon érdekes dolog, amit tudnia kell. Egy furcsa zsidó hagyományról van szó, amely szerint a XV–XVI. században a genovai szót eufemizmusként használták, zsidó értelemben. – Maga most tréfál... – Nem, dehogyis. Tudja, abban a korban általános volt, hogy nem azt mondták valakire, hogy ez az ember zsidó, hanem azt, hogy ez az ember a nép tagja. A zsidó népé, természetesen. De úgy tűnik, az antiszemita üldöztetések idején sok zsidó is genovainak vallotta magát, ha a keresztények faggatták őket. Ezért előfordult, hogy ha valakire azt mondták, hogy genovai, az ironikus vagy diszkrét módja volt a zsidó származásra való utalásnak. Érti? – De van erre bizonyíték? – Ezt csak a héber szájhagyományból tudjuk, nincsenek írásos dokumentumok, amelyek megerősítenék. De van egy implicit utalás, egy 1512-es levélben, amit a Jeromos-rendi António de Aspa atya küldött a nagy kasztíliai inkvizítornak. Ebben a levélben Aspa azt írja, hogy Kolumbusz „negyven genovait” vitt magával első újvilági útjára. Ma már tudjuk, hogy az első expedíció tagjai csaknem mind kasztíliaiak voltak, de volt köztük néhány tucat zsidó származású is, valószínűleg marranók. Vagyis António de Aspa atya valójában arról tájékoztatta az Inkvizíciót, hogy negyven zsidó tartózkodott a felfedezőútra induló hajók fedélzetén. Csak éppen nem zsidóknak nevezte őket, hanem vagy gúnyból, vagy illemből genovaiaknak, ahogy ezt akkoriban némelyek tették. – Hm – mormogta ismét a történész belemerülve a saját világába, és emlékei közül előlépett az ezerszer ismételt, és eddig még nem megválaszolt kérdés. – Qual o Eco de Foucault pendente a 545? – Tessék? Tomás összerezzent, mint akit leöntöttek egy vödör vízzel. – Ez egy kérdés, amit egyszer föltettek nekem. – Qual o Eco de Foucault pendente a 545? – Fölállt az asztaltól, az izgalomtól most már képtelen volt nyugodt maradni. – Egy Umberto Eco-idézet alapján azt gondoltam, hogy a válasz portugál zsidó vagy újkeresztény. De nem. A helyes válasz valami más. Tudja, mi? A rabbi megrázta a fejét. – Sejtelmem sincs. Tomás elmosolyodott. – Marrano.
XV Tomás ujjai megragadták a széf gombját, és lassan elkezdte tekergetni: a fémdoboz halk tik-tik hangokkal nyugtázta a számok elfordulását, a nyitókar pedig mechanikai precizitással forgott az óramutató járásával megegyező irányban, mint egy pontosan beállított szerkezet. Madalena Toscano Tomás válla fölött kukucskált, és tágra nyitott szemekkel, várakozó arccal figyelte a műveletet. – Biztos, hogy ez lesz a megoldás? A tanár ránézett a papírra, ahova fölírta a megfejtést. MARRANO 12 1 17 17 1 13 14 – Mindjárt kiderül – mormogta. Egyesével tekert oda a számokhoz. Tizenkettes, egyes, tizenhetes, megint tizenhetes. Tik-tik-tik-tik. Csak a tanár és az özvegy lélegzése hallatszott, ahogy lassan vették a levegőt. Úgy tűnt nekik, hogy a széf szeretné megtartani magának a kincsét, szeretne hallgatni, mint a sír, amíg végleg meg nem feledkeznek róla, és ez a néma párbaj ember és széf között, kulcs és titok között nem hagyta, hogy alábbhagyjon a feszültség az áporodott levegőjű, félhomályos szobában. Tomás a számsor végéhez közeledett, várt egy pillanatig, nagyon izgult, hogy vajon eltalálta-e végre a helyes kódot, aztán mély levegőt vett és az utolsó számjegyeket is megkereste. Az egyest, a tizenhármast és a tizennégyest. Tik-tik-tik. Vajon ki adja meg magát? Az ember vagy a széf? A válasz egy klikk volt. Akárcsak a csodás barlang szája a negyven rabló előtt, amikor kimondták, hogy szezám, tárulj, úgy pattant fel a széf ajtaja a varázslatos számsor hatására. – Hah! – kiáltott fel Tomás, diadalmasan a magasba emelve az öklét. – Sikerült! – Istennek hála! A legyőzött széf fölé hajoltak mindketten, és nézték, mit rejt a belseje. Eleinte azonban csak sötétséget láttak, mintha a széf még mindig rejtegetni próbálná a titkos kincset, amit olyan sokáig oltalmazott a világtól. De a behatolók szeme hamar hozzászokott a sűrű sötétséghez, amely szép lassan szertefoszlott, és végül mindketten megpillantották a széf belsejében heverő papírlapokat. A tanár belenyúlt a széf szájába, és félénken, sőt szinte félve, mint a felfedező egy ismeretlen barlang előtt, megtapogatta a benne fekvő papírlapokat. Aztán óvatosan megfogta a lapokat, és végre kihúzta a fényre. Három lap volt. Az első kettő fénymásolat volt, amit alaposan szemügyre vett. Első pillantásra egy tizenhatodik századi dokumentum lapjainak tűntek. Elkezdte pásztázni őket a tekintetével, mintha csak általános képet szeretne kapni valamiről, amit nem ért. Aztán paleográfusi tapasztalataira támaszkodva megfejtette a hozzáférhetetlennek tűnő tartalmat, és figyelmesen végigolvasta őket, az iniciálétól kezdve, amely az első fénymásolat alján volt.
– „No ano seguinte de m...” – kezdte tétován, mert nem tudta kivenni a dátumot, de aztán folytatta, – „e triiy estando elRei no lugar de Vale de parayso q he acima do mosteiro de Sancta mª das V.tudes, po caso da grande peste q nos lugares principaees da qla Cromarca abia a seis dias de março a Ribou a Restelo, em lixboa Xpova colo nbo y taliano qvinha do descobrimento das ylhas de Sypango, e dantilha que por mandado dos Reys de castela tinha fecto..” – Hát ez meg mi? – kérdezte Madalena. A tanár bosszúsan meredt a lapokra. – Ez szerintem Ruy de Pina művéből van, a Crónica de D. João II-ből. – Egy ideig tétovázott, de hamar meggyőződött róla, hogy helyes volt a feltevése, és egyre magabiztosabb lett. – Úgy látom, ez az a rész, amikor a portugál krónikás Kolumbusz Kristóf és II. János király találkozását meséli el, miután az admirális visszatért első útjáról, melynek során felfedezte Amerikát. – És fontos? – Nos, hát... igen, kétségkívül fontos. De nem erre számítottam. – Zavartan nézett az özvegyre. – Egyrészt ez a szöveg már régóta ismert, nincs benne semmi titok. Másrészt ez a krónika ellentmond a maga férje által felállított hipotézisnek. – A második lap harmadik és negyedik sorára bökött. – Látja ezt? Azt mondja „Xpova colo nbo y taliano”. Márpedig a maga férje ennek éppen az ellenkezőjét állította, vagyis azt, hogy Kolumbusz nem olasz volt. – De hát Martinho azt mondta, hogy ebben a széfben őrzi a bizonyítékot... – A bizonyítékot? Minek a bizonyítékát? Annak, hogy Kolumbusz mégiscsak olasz volt? – Zavartan csóválta a fejét. – Nem értem, ennek semmi
értelme. Madalena Toscano a kezébe vette a két lapot, és figyelmesen megvizsgálta őket. – És ez micsoda? – kérdezte az első lap hátoldalára ceruzával fölírt jegyzetre mutatva. A tanár elolvasta a feljegyzést.
– Furcsa – motyogta. – De mi ez? Tomás vállat vont, nem tudta, mit gondoljon. – Nem tudom, fogalmam sincs. – Félrebiggyesztette az ajkát. – 632-es kódex? – Elgondolkodva vakargatta az állát. – Biztosan ennek a dokumentumnak a jelzete. A könyvtári száma, ami alapján kikeresik. A könyvtárakban őrzött összes könyvnek és iratnak van egy iktatószáma, amely alapján azonosítani lehet őket. A jelzet alapján könnyebb megtalálni őket... – Nagyon jól tudom, mi az a jelzet – szakította félbe Madalena. Tomás zavartan nézett rá. Az özvegyasszony megviselt és elhanyagolt külseje egyszerű ember benyomását keltette Tomásban, de az igazság az, hogy az öregedő arc és a ráncos test művelt hölgyet takart, aki gyakori látogatója lehetett a könyvtáraknak, és otthonosan mozgott a könyvek között. A piszkos, rendetlen lakás talán nem is csak a férje halálának köszönhető, gondolta Tomás, hanem annak is, hogy ez az asszony nem volt hozzászokva a házimunkához. – Elnézést – motyogta a látogató. – De gondolom, a férje azért írta fel ezt a jelzetet, hogy később is ki lehessen keresni. Madalena Toscano tovább szemlélte a jelzetet. – De hát milyen kódexről beszél? – Nem tudom. A kódexeket írhatták papiruszra, pergamenre vagy papírlapokra, amelyeket egybekötöttek, akárcsak a könyveket. – És ez vajon papír? – Lehet – vélte a tanár. – De mivel a XVI. században íródott, inkább azt mondanám, hogy valószínűleg pergamen. De papír is lehet, nem kizárt. Madalena a kezébe vette a harmadik lapot, amit szintén a széfben találtak. – És ezt már látta? Egy üres A4-es lap volt, amin csak egy név állt, alatta egy számmal. Tomás a név láttán fölhúzta a szemöldökét. – João Nuno Vilarigues gróf – olvasta fel hangosan. – Ismeri? – Soha nem hallottam róla. – Tomás tekintete a név alatt található számokra siklott. – Ez olyan, mint egy telefonszám. Az özvegy a papír fölé hajolt. – Hadd nézzem – mondta. Egy pillanatra elgondolkodott. – Érdekes, olyan ismerős ez a körzethívószám. Martinho mostanában sokat hívta. – Ezt a telefonszámot? – Nem tudom, lehet. De az előhívószám biztosan ez volt. – És minek a körzetszáma ez? Madalena szó nélkül fölállt, kiment a szobából, és pár pillanattal később vaskos kötettel a hóna alatt tért vissza. Tomás felismerte a telefonkönyvet. Az özvegy az elejét lapozgatta: addig kereste a belföldi előhívószámokat, amíg egyszer csak rá nem talált. – Ahá, itt van! – kiáltotta. Végighúzta az ujját a sor végére, és azt mondta: – Tomar. A galambok folyamatos burukkolása töltötte meg a Praça da Repúblicát. A jól táplált madarak csipegettek a járdán, néha felröppentek, vagy felszálltak a háztetőkre, a homlokzatok kiszögelléseire, vagy éppen D. Gualdim Pais hatalmas bronzszobrára, amely a tér közepén magasodott. Néhány galamb közel merészkedett Tomás lábához, tudomást sem véve a padon üldögélő emberről. A látogató körülnézett, megcsodálta a tomari Paços do Concelho elegáns épületét és az egész főteret, melynek teljes területe fekete-fehér kőlapokkal volt kirakva, és olyan volt mint egy óriási sakktábla. Jobbra magasodott a gótikus Keresztelő Szent János-templom. Kopott, fehér mészkőhomlokzatát részletesen kidolgozott, elegáns manuelista kapu díszítette. A templom fölé magasodott a mellette álló, földszínű harangtorony nyolcszögletű csúcsa, amely alatt büszkén virított a három szimbólum: a királyi címer, az armilláris gömb és a Krisztus-rend keresztje. Egy sötétszürke öltönyös, ezüstszínű mellényt és csokornyakkendőt viselő férfi közeledett Tomás felé, kérdő tekintetét rászegezve. – Noronha úr? – kérdezte tétován. Tomás elmosolyodott. – Én vagyok – bólintott. – Az úr pedig a gróf, ha jól sejtem, igaz? – João Nuno Vilarigues – mutatkozott be a férfi, és kihúzta magát, összecsapta a sarkait, mintha katona lenne. Majd ünnepélyesen biccentett a fejével. – Szolgálatára. A gróf sovány volt, középmagas és titokzatos külsejű. Hátrafésült fekete haja a halántékánál őszült, magas homlokán már elkezdett ritkulni. De a legszembetűnőbb a vékony bajusza, a kecskeszakálla és az átható, fekete tekintete volt. Úgy festett, mint egy időutazó, aki a reneszánsz Itáliából érkezett, egy Francesco Colonna, aki elhagyta a Mediciek Firenzéjét, és egyenesen a XX. század végére repült. – Hálásan köszönöm, hogy eljött – mondta Tomás. – Bár bevallom, magam sem tudom, miről fogunk beszélgetni. – Ha jól értettem rövid telefonbeszélgetésünk során, az elhunyt Toscano professzor jegyzetei között találta meg a telefonszámomat. – Úgy van. – Mégpedig a Kolumbusz Kristóffal kapcsolatos dokumentumok között. – Pontosan. A gróf felsóhajtott, és egy pillanatig a történészre meredt, mintha valami belső küzdelmet vívna önmagával, azt fontolgatva, hogy mit mondhat el neki, és mit nem. – Maga ismeri Toscano professzor kutatását? – kérdezte óvatosan tapogatózva, nyilvánvalóan Tomást tesztelve. – Igen – bólintott a történész. A gróf hallgatott, mintha még várna valamit, és Tomás rájött, hogy meg kell győznie, hogy valóban ismeri a témát. – Toscano professzor úgy vélte, hogy Kolumbusz nem genovai volt, hanem egy marrano, egy portugál zsidó. – És maga miért akarja rekonstruálni a professzor kutatását?
Tomás érezte, hogy nem holmi ártatlan kérdések ezek. Óvatosnak kell lennie, ha ki akar húzni valamit ebből a titokzatos férfiból: egyetlen rossz válasz, és becsukódik előtte ez az ajtó. – A Lisszaboni Új Egyetem történelemtanára vagyok, és elmentem Toscano professzor özvegyéhez, hogy megnézzem a dokumentumokat, amelyeket hátrahagyott. Úgy vélem, rendkívüli kutatással állok szemben, ami gyökeresen megváltoztathatja a felfedezések korával kapcsolatos elképzeléseinket. A gróf még mindig hallgatott, és átható tekintetét Tomásra szegezte, mintha egyenesen a lelkét fürkészné. Aztán föltette a következő kérdést: – Hallott már az amerikaiak alapítványáról? A kérdés megfogalmazása óvatosságra intette Tomást. Nem tudta, miért, de úgy érezte, hogy ez a kérdés a legfontosabb, ezen áll vagy bukik, hogy számíthat-e a gróf együttműködésére. Az özvegyasszony reakciójából kiindulva, amit a kutatást finanszírozó alapítvány nevének említése váltott ki belőle, Tomás arra a következtetésre jutott, hogy jobb, ha elhallgatja Moliartival való kapcsolatát. Legalábbis egyelőre. – Milyen alapítvány? – hallotta a saját hangját. A gróf még mindig őt vizslatta, de Tomás állta a tekintetét, és igyekezett őszintének látszani. – Nem érdekes – mondta végül a különös férfi, és szemmel láthatóan elégedett volt Tomás válaszával. Körbenézett a téren, aztán a hegyre emelte a tekintetét, és elmosolyodott. – Látta már a tomari várat és kolostort? Tomás követte a tekintetét, és észrevette a város fölé magasodó hegy tetején a zöldellő növényzet közül előbukkanó falakat. – A várat és a kolostort? Igen, jártam már ott, de nagyon régen. – Akkor jöjjön – hívta a gróf, jelezve, hogy kövesse. Átszelték a teret, és elindultak a festői, macskaköves utcácskákon. Egy hatalmas, fekete Mercedeshez értek, amely a régi zsinagóga mellett állt. Vilarigues gróf beült a volán mögé, Tomás pedig mellé, és már el is indultak Tomar nyugodt utcáin. – Hallott már az Ordo Militaris Christiről? – kérdezte a gróf, utasára pillantva. – Krisztus Lovagrendjéről? – Nem, nem az Ordem Militar de Cristóról, hanem az Ordo Militaris Christiről. – Nem, arról még nem hallottam. – Én az Ordo Militaris Christinek, azaz a Krisztus Lovagrendje utódjának vagyok a nagymestere. Tomás kíváncsian húzta fel a szemöldökét. – A Krisztus Lovagrendjének az utódja? De hát a Krisztus Lovagrendje már nem létezik... – Éppen ezért vagyunk mi az utódja. Az Ordo Militaris Christi. Az az igazság, hogy amikor a Krisztus Lovagrendje megszűnt, néhány lovag, akik nem értettek egyet a döntéssel, úgy határozott, hogy titokban továbbviszik a lovagrendet, és megalapították az Ordo Militaris Christit, egy titkos társaságot, amely saját szabályok szerint működik, és amelynek a létezéséről csak kevesen tudnak. Egy maroknyi nemes, akik a régi Krisztusrendi lovagok leszármazottai, minden tavasszal összegyűlik itt, Tomarban, az én vezetésemmel, hogy felelevenítsük a régi szokásokat és lejegyezzük a szájhagyomány útján fennmaradt titkokat. Tudja, mi vagyunk a Krisztus-rend utolsó titkainak őrzői. – Erről nem tudtam... – És mit tud a Krisztus-rendről? – Néhány dolgot, nem sokat. Bár történész vagyok, de a szakterületem a kriptoanalízis és a régi nyelvek, nem pedig a középkor vagy a felfedezések kora. Mondjuk, hogy ebbe a kutatásba... ööö.... véletlenül csöppentem bele, azért, mert ismertem Toscano professzort, és nem azért, mert ez az érdeklődési területem. Az autó egy kis elágazáshoz ért, amelyet középütt Tengerész Henrik szobra díszített, aztán jobbra kanyarodtak, és elhagyván a belvárost, a Mata dos Sete Montes egyre zöldülő és emelkedő útjain haladtak tovább, a hegyoldalban kanyarogva. – Akkor hadd meséljem el a történetet az elejétől kezdve – mondta Vilarigues gróf. – Amikor a muzulmánok kirekesztették a keresztényeket Jeruzsálem városából, egész Európa felhördült, és elindultak az első keresztes hadjáratok. 1099-ben visszafoglalták Jeruzsálemet, és a Szentföld ismét keresztény kézbe került. Csakhogy a keresztes lovagok hazatértével veszélyessé váltak a keresztény zarándoklatok, hiszen nem volt, aki megvédje a zarándokokat. Ekkor jelent meg két új lovagrend. Az egyik az Ispotályosok Rendje volt, amely a betegeket és a sebesülteket ápolta, a másik pedig egy mindössze kilenc lovagból álló rend, amely a zarándokok által használt utakat biztosította. Noha csak kilencen voltak, valóban sikerült biztonságosabbá tenniük az utakat. Cserébe megkapták az al-Aksza mecsetet a jeruzsálemi Moriah-hegy tetején, ahol azelőtt a legendás Salamon-templom állott. Így született meg a Salamon Templomának Rendje. – Szünetet tartott. – A templomosok lovagrendje. – Ezerszer ismételt történet. – Bizonyára. Olyan rendkívüli történet, hogy egész Európa képzeletét megragadta. Azt mondják, hogy a templomosok a Salamon-templom romjai között kutatva, olyan értékes ereklyéket találtak, mint amilyen például a Szent Grál. Hogy ezeknek a rejtélyes legendáknak köszönhetően-e, vagy ügyességük és állhatatosságuk eredményeképpen, nem tudni, mindenesetre gyorsan gyarapodtak, és egész Európában elterjedtek. – És eljutottak Portugáliába. – Igen. Hivatalosan 1119-ben alapították a rendet, és néhány évvel később már itt voltak. Tomar városát, amit 1147-ben sikerült visszavenni a móroktól, 1159-ben Portugália első királya, Alfonz Henrik a templomosoknak adományozta, akik D. Gualdim Pais vezetésével a következő évben megépítették a várat. A Mercedes az utolsó kanyart is bevette, és megérkezett egy kis fákkal körülvett parkolóba. Innen jól látszott a templomos vár hatalmas, régi, csipkés kőfalai mögött a kék égbe magasodó, masszív vártorony. Az autót otthagyták a fenyők árnyékában, és az Alcáçovát, a torony falait megkerülő kövezett úton mentek tovább, az impozáns Porta do Sol irányába. Tomásnak az az érzése támadt, hogy visszatértek a középkorba, abba a rusztikus, egyszerű korba, amely a századok emlékezetének homályába veszett, és nem maradt belőle más, csak ezek a büszke romok. Balra durva kőfal emelkedett, amely az utat szegélyezte és határt szabott a sűrű erdőnek. Az út jobb oldalán pedig, egy sivár emelkedő tetején ott állt a vár, mint valami dölyfös földesúr. – Szóval ez a templomosok vára – szólalt meg Tomás, miközben a régi falakat csodálta. – Úgy van. A templomosok sok földet kaptak Portugáliában, cserébe a mórok elleni küzdelemben való részvételükért, beleértve Lisszabon és Santarém visszafoglalását, de sehol sem hagytak ilyen markáns nyomot, mint itt, Tomarban, a székhelyükön. Virágzásuknak azonban hirtelen véget vetett a franciaországi üldöztetés, amely 1307-ben kezdődött, és az 1312-es Vox in excelso pápai bulla végleg megszüntette a rendet. A pápa utasította az európai uralkodókat, hogy vessenek börtönbe minden templomost, de a portugál Igazságos Dénes király nem engedelmeskedett. A pápa elrendelte továbbá, hogy a templomosok javait az Ispotályosok Rendje örökölje, de Igazságos Dénes ebben sem engedelmeskedett. A portugál király ügyesen kijátszotta a törvényt, arra hivatkozva, hogy a templomosok csupán haszonélvezői a királyi birtokoknak. Ha megszűnik a rend, a király egyszerűen visszaveszi a javadalmait. Portugália királyának magatartása magára vonta a francia templomosok figyelmét, akiket a hazájukban kegyetlenül üldöztek. Sokan Portugáliába jöttek, hogy menedéket kapjanak. Igazságos Dénes egy darabig pihentette az ügyet, majd később egy új lovagrend alapítását javasolta, algarvei székhellyel, azzal a céllal, hogy megvédjék Portugáliát a
muzulmán fenyegetéstől. A Vatikán beleegyezett, és 1319-ben hivatalosan is létrejött a Krisztus Lovagrendje. Igazságos Dénes ennek az új rendnek adományozta a templomos rend minden vagyonát, köztük tíz várost is. Ennél is fontosabb, hogy tagjai maguk az egykori templomosok voltak. Azaz valójában a Templomosok Rendje élt tovább Krisztus-rend néven. A templomosok portugáliai újjászületése 1357-ben vált teljessé, amikor a Krisztus-rend áthelyezte a székhelyét ide, a tomari várba, az egykori templomosok központjába. Beléptek a pompás Porta do Solon, és a Praça de Armason találták magukat. Az út mellett szép díszkert terült el, amelyet félgömb alakúra formált bokrok, szögletesre nyírt sövények, karcsú, magas ciprusok, platánok és virágágyások díszítettek. – De miért meséli el nekem mindezt? – firtatta Tomás. Vilarigues gróf felnevetett, és kezével a jobbra lévő falra meg az előttük álló középkori építményekre mutatott, a széles lépcsőre és a pompás, román kori erődre emlékeztető Charola hatalmas tömbjére, melynek hatalmas támpillérei egészen a csipkés tetejéig értek. Az épületegyüttes másik oldalán emelkedtek a Grande Claustro tömör külső falai, egy óriási platán mögött pedig, amely oltalmazó árnyékot vetett a kolostorra, a Casa do Capítulo romjait lehetett látni. – Drága uram, azért, hogy jobban megértse ezt a csodálatos helyet, ahol találkoztunk. Elvégre itt él, Tomarban, e titokzatos, magas falak között, a Szent Grál tiszta szelleme, a rejtélyes ezoterikus lélek, amely részt vett Portugália létrejöttében és meghatározta a felfedezések tetteit. – Kacsintott. – És persze még azért is mesélem el mindezt, mert ezek az elemek szorosan összefüggnek azzal a rendkívüli történettel, amit szintén hamarosan maga elé tárok. – Miféle rendkívüli történet ez? – De drága uram, valóban lehetséges, hogy még mindig nem jött rá? Amit maga elé tárni készülök, az nem más, mint az igazi története annak a Kolumbusz Kristófnak, aki a kasztíliaiaknak adta Amerikát. – Kolumbusz igazi története? Maga ismeri? Beléptek a kertbe, áthaladtak egy híd alakúra nyírt bokor alatt, majd leültek egy kék és narancssárga azulejóval kirakott, falba vájt padra. – Ennek a történetnek a bevezetője a templomosokhoz és az ő Krisztus-rendjükhöz nyúlik vissza. Azt mondja meg nekem, drága uram, megfigyelte-e már, milyen keresztek díszítették a portugál karavellák vitorláit a felfedezések korában? – Pirosak, ha jól emlékszem. – Fehér alapon piros kereszt. Mond ez magának valamit? – Nem nagyon. – A keresztesek keresztje is fehér alapon piros volt. A portugál templomosok keresztje fehér alapon piros egyenlő szárú kereszt volt. A Krisztus Rendje keresztje fehér alapon piros volt. Nos, a portugál karavellákon szintén ilyen fehér alapon piros kereszt virított. A Krisztus-rend keresztje volt, a templomosoké, akik nekivágtak a tengernek, hogy megtalálják a Szent Grált. – A tanár fölé hajolt, mélyen a szemébe nézett, mintha egyenesen a lelkébe akarna belelátni. – Drága uram, kegyelmed tudja-e esetleg, mi az a Szent Grál? – A Szent Grál? Úgy tudom, Krisztus kelyhe volt. Isten fia állítólag ebből a kehelyből ivott az utolsó vacsorán, és ebben a kehelyben fogta fel a vérét a keresztre feszítéskor Arimathiai József. – Babonaság, drága uram, babonaság! A Szent Grál csak átvitt értelemben kehely, egy metaforikus kehely, ha úgy tetszik. – Tomar városára mutatott, amely a fákon és a falakon túl, egészen a hegy lábáig nyúlt. – Ha elmegy a Keresztelő Szent János-templom keresztelő kápolnájába, itt, Tomarban, fog látni egy triptichont, amely Keresztelő Szent Jánost ábrázolja a szent kehellyel a kezében. A kehelyben van egy szárnyas sárkány, a Kerekasztal Lovagjainak legendájában szereplő mitikus lény. Ebben a legendában Merlin, a varázsló beszámolt két sárkány küzdelméről egy föld alatti tóban, az egyik szárnyas volt, a másik nem, az egyik a jó erőket képviselte, a másik a gonoszakat, az egyik a fényt szimbolizálta, a másik a sötétséget. Ezt a sárkányharcot a tomari Keresztelő Szent János-templom oszlopfője is megjeleníti, ami a kezdeményező szelleme miatt felbecsülhetetlen értékűvé teszi ezt a szentélyt. – Ez az a templom, amelyik ott van a Praça de Repúblicán, ahol nemrég találkoztunk, ugye? – Igen. – Aha – mormogta Tomás, miközben magában felidézte a fehér templomot a világosbarna harangtoronnyal. – De miért meséli ezt el? – Drága uram, hiszen ez a válasz arra a kérdésre, amire az imént nem tudott válaszolni. Ugyanis a sárkány a bölcsesség templomos szimbóluma, az egyiptomi Thot és a görög Hermész. Az a Hermész, akiről elnevezték a hermetizmust. Ez azt jelenti, hogy a sárkány a szent kehelyben, ahogy a tomari templomban láthatjuk, a hermetikus bölcsesség jelképe. A Szent Grál. – Szünetet tartott. – Mi tehát a Szent Grál? A tudás. És mi a tudás, ha nem hatalom? Ezt a templomosok hamar fölismerték. Amikor az Európában meghirdetett üldözések elől menekülvén Portugáliába jöttek, magukkal hozták a kelyhet és a sárkányt, azaz a Szent Grált, azt a részben tudományos, részben ezoterikus bölcsességet, amelyet két évszázad kutakodása alatt gyűjtöttek össze a Szentföldön. Fejlett hajózási ismeretekkel, feltalálói, felfedezői szellemmel és hermetikus műveltséggel rendelkeztek. Portugália nemcsak az úti céljuk, hanem a kiindulópontjuk is volt a további felfedezésekhez, a világ megismeréséhez, az új ismeretek szerzéséhez. Mert ezt az országot Portugáliának hívják. A Portugália név a Portucalem szóból ered, amely szintén összekapcsolható a szent kehellyel. Portugália. Porto Graal. A Grál kikötője. Ebből a hatalmas kikötőből indult útnak az új Grál keresése. A bölcsesség Szent Gráljáé. A tudás kelyhéé. A világ felfedezéséé. – Arra céloz, hogy a felfedezéseket a templomosok vitték véghez, mégpedig azért, hogy megtalálják a Szent Grált? – Részben igen. A templomosok és a zsidók, a maguk ezoterikus titkaival és titokzatos kabbalista gyakorlatával, az előbbiek nyíltan a Szent Grált keresve, az utóbbiak pedig titkon az Ígéret Földjét kutatva, és mindketten a Jeruzsálem és a Salamon-templom utáni nosztalgiától kísérve, a portugálokkal együtt olyan robbanóelegyet alkottak, olyan koktélt, amely Portugália történetének egyik legnagyobb államférfijával s az emberiség egyik legnagyobb látnokával, Tengerész Henrikkel az élén a XV. század elején megkezdte mindazt, amit ma globalizációnak hívunk. I. János király harmadik fia, Henrik herceg 1420-ban Krisztus Lovagrendjének kormányzója lett, és később kapta a Tengerész Henrik nevet. Maga köré gyűjtötte a kor jeles tudósait, portugálokat, templomosokat, zsidókat és másokat, és felvázolt egy ambiciózus tervet a Grál keresésére. – Fölemelte a kezét, és elkezdett fejből idézni. – „Portugália ébredjen öntudatra” – írta a költő Fernando Pessoa. – „Adja át magát önnön lelkének. Megtalálja benne a lovagregények hagyományát, ahol megfordul a Kereszténység Titkos Hagyománya, a Sucessão Super-Apostólica, a Szent Grál Keresése.” – Miután befejezte az idézést, fennkölt hangját visszaváltoztatta természetessé. – Tengerész Henrik grandiózus terve ismeretlen tengerek meghódításáról és a világ felfedezéséről szólt, amit azután a következő századok során a portugálok meg is valósítottak. A lovagokból tengerészek lettek, a keresztes hadjáratokból pedig felfedezések. – Portugália volt tehát a kikötő, ahonnan a Grál keresésére indultak. – Pontosan. Portugália a tengerészek és a felfedezők hazája lett, a Szent Grál keresésére induló tengeri lovagok földje. Gil Eanes, Gonçalves Baldaia, Nuno Tristão, Antão Gonçalves, Dinis Dias, Álvaro Fernandes, Diogo Gomes, Pedro de Sintra, Diogo Cão, Pacheco Pereira, Bartolomeu Dias, Vasco da Gama, Fernão de Magalhães, Pedro Álvares Cabral, és még folytathatnám a sort a végtelenségig, az ország tele volt ezekkel az új keresztesekkel. Néhányukat ma is ismerjük. De sokan közülük titokban vágtak neki a tengernek, felfedezéseik soha nem láttak napvilágot, nevük pedig a történelem homályába veszett.
– És azt állítja, hogy Kolumbusz is közéjük tartozott? – Majd eljutunk oda is. Egy kicsit tegyük most félre a felfedezések nagy, misztikus célkitűzéseit, és koncentráljunk inkább a XV. század végi portugál királyság mindennapjainak prózai eseményeire. Amikor előbb Tengerész Henrik, majd V. Alfonz király is meghalt, egy másik férfi vette át az irányítást a tengeri terjeszkedés felett. Alfonz fia, az új király, II. János, a Tökéletes Herceg. Nem sokkal a trónra lépése után történt valami, ami megpecsételte Kolumbusz Kristóf sorsát. – Bartolomeu Dias felfedezte a Jóreménység fokát. A gróf nevetett. – Nem, drága uram, az később volt. – Otthagyták az azulejo csempés padot, és kis narancsfák között átmentek a Praça das Armason. Vilarigues odasétált a Paços Mestrais romjaihoz, ahol régen a királyi lakhely volt, mára azonban már nem volt teteje, és a csupasz, érdes falra tette a kezét, mintha meg akarná simogatni. – Nem tudom, tudja-e, de e falak között élt Tengerész Henrik, a férfi, aki mindent megtervezett a Tökéletes Herceg előtt. És egy másik államférfi is élt itt, akinek az életét ugyanaz az esemény változtatta meg, amely Kolumbuszét is megpecsételte. I. Mánuel királyról van szó, a Szerencsésről, aki II. Jánost követte a trónon. – És melyik ez az esemény? A gróf félrebillentette a fejét, és furcsán nézett Tomásra. – A II. János elleni összeesküvés. A történész összehúzta a szemöldökét. – Tessék? – A II. János elleni szervezkedés. Még sosem hallott róla? – De igen, valamire emlékszem. – No, hát akkor jól figyeljen kegyelmed erre a történetre – kezdte Vilarigues gróf, és fölemelte a kezét, mintha türelmet kérne. – 1482-ben a királyi tanács, élén a frissen megkoronázott királlyal, II. Jánossal, úgy határozott, hogy a királyi bírók beléphetnek a nemesek birtokaira, hogy ellenőrizzék, betartják-e a törvényeket, illetve adományokat és privilégiumokat eszközöljenek. Ez a döntés közvetlen támadásnak minősült a fidalgók hatalma ellen, akik addig földjeiknek nemcsak tulajdonosai, hanem teljhatalmú urai is voltak. A nemesek között a leghatalmasabb II. Fernando, Bragança hercege, a király távoli rokona volt. Nos, a herceg úgy határozott, hogy bemutatja az adományozásról és az előjogokról szóló iratokat, amelyeket ő és elődei kaptak. Megbízta hát a kincstárnokát, João Afonso apródot, hogy menjen el egy bizonyos széfhez, és keresse meg ezeket a bizonyos iratokat. De João Afonso, ahelyett hogy maga ment volna, a fiát küldte el, egy ifjú és tapasztalatlan legényt. Miközben a fiú az iratok között keresgélt, megjelent egy írnok, egy bizonyos Lopo de Figueiredo, aki azonnal a segítségére sietett. A kutakodás közben azonban Lopo de Figueiredo fölfedezett egy különös levelezést Bragança hercege és Kasztília és Aragónia Katolikus Királyai között. A szokatlan levélváltás fölkeltette az érdeklődését, így hát lopva magával vitte, és titkos audienciát kért a királytól, akinek megmutatta a leveleket. II. János elolvasta a kéziratokat, melyeket itt-ott a herceg saját kezűleg megtoldott, és rögtön megértette, hogy összeesküvést szőnek ellene. Bragança hercege a Katolikus Királyok titkos szövetségese volt Portugáliában, és elkötelezte magát, hogy segít a kasztíliaiaknak megtámadni az országot. – Lehalkította a hangját, mintha valami elátkozott szót készülne kimondani. – Áruló volt. – Visszaváltott a rendes hangjára. – A levelekből kiderült, hogy Viseu hercege, a királyné öccse, szintén részt vesz az összeesküvésben, akárcsak a királyné anyja. II. János lemásoltatta a leveleket, és megbízta Lopo de Figueiredót, hogy csempéssze vissza az eredeti dokumentumokat a széfbe, ahonnan ellopta őket. Az uralkodó több mint egy évig a birodalom ügyeinek és a felfedezésekkel kapcsolatos döntéseknek szentelte magát, de közben arra is volt gondja, hogy felgöngyölítse az összeesküvés szálait, és aztán leverje. Még azt is kiderítette, miképpen akarják megölni az ellenségei. Mígnem egy napon, 1483 májusában elfogatta Bragança hercegét. Árulásért halálra ítélte, és néhány nappal később Évorában lefejeztette. Az összeesküvés azonban folytatódott, csak ezúttal Viseu hercegének vezetésével. Mígnem 1484-ben II. János úgy döntött, hogy végleg lezárja az ügyet. Magához hívatta a herceget, a királyné öccsét, és miután váltott vele néhány szót, saját kezűleg szúrta le. A többi érintettet szintén lefejeztette vagy megmérgeztette, sokan pedig Kasztíliába menekültek. Mindeközben történt azonban egy különös dolog. II. János az udvarba hívatta Viseu hercegének öccsét, Mánuelt. Az meg is jelent, és reszketett félelmében, hiszen a bátyját éppen ott ölte meg a király, miután ugyanúgy hívatta, mint őt. De vele egészen más történt. II. János neki adományozta meggyilkolt bátyja minden vagyonát, és ami ennél is rendkívülibb, közölte vele, hogy ha a fia, Alfonz, utód nélkül halna meg, Mánuel örökli a trónt. És valóban így is lett. – Különös történet – jegyezte meg Tomás, akit lenyűgöztek a felfedezések korának kellős közepén lebonyolított udvari cselszövés részletei. – De nem értem, miért mesélte el nekem. Vilarigues gróf büszkén keresztbe tette a karját a mellkasán, és fölhúzta a bal szemöldökét. – Drága uram! – kiáltott föl elnézően. – Kegyelmed Kolumbusz Kristóffal kapcsolatban végez kutatást, és mégsem mond magának semmit a királyi tisztogatás kicsúcsosodásának időpontja? – Mit is mondott, mikor történt mindez? – 1484-ben. Tomás elgondolkodva vakargatta az állát. – Kolumbusz ebben az évben hagyta el Portugáliát, és ment Kasztíliába. – Bingó! – mosolyodott el a gróf, és csillogott a szeme. A történész egy darabig mozdulatlanul állt, töprengett az egészen, fontolgatta a lehetőségeket, rakosgatta a puzzle darabjait. Aztán a grófhoz hajolt, és fürkészőn rámeredt. – Csak nem arra céloz, hogy Kolumbusz is részt vett a II. János elleni összeesküvésben? – Touché. Tomásnak leesett az álla döbbenetében. – Ah... – dadogta, és képtelen volt összeszedni a fejében kavargó gondolatokat. – Ah... A gróf látta, hogy elakad a szava, és a segítségére sietett. – Áruljon el nekem valamit, drága uram. Felfigyelt már arra kegyelmed, hogy több tonna dokumentum maradt fenn Kolumbusz Kristóf Spanyolországba meneteléről, ám ami a portugáliai tartózkodását illeti, azzal kapcsolatban hatalmas üresség van? Semmi nem maradt róla! Semmi, de semmi! Egyetlen irat sem! Az a kevéske, amit tudunk, Las Casas, Hernando Colón, illetve maga Kolumbusz rövid utalásaiból tevődik össze. Semmi több. – Vállat vont, tanácstalanságot színlelve. – Szóval emberünk térült-fordult az országban, rengeteget hajózott a karevelláinkon, feleségül vett egy portugál nemes nőt, bejárt az udvarba, többször is találkozott a királlyal, és minderről nem maradtak fenn írásos emlékek? Hm? Hogy lehetséges ez? – Mindent kitöröltek? – Meglehet, drága uram. De talán még ennél is egyszerűbb az igazság. Colomnak más neve volt. Mi folyton a Colom nevű emberről keresünk dokumentumokat, holott ami minket érdekel, az más néven keresendő.
– És mi az a név? – Nomina sunt odiosa. Tomásnak kikerekedtek a szemei. – Tessék? – Nomina sunt odiosa. – A nevek gyűlöletesek – fordította Tomás, szinte gépiesen. – Ovidius. A gróf viszonozta a meglepett pillantást. – Ejha! – kiáltotta. – Ez gyorsan ment. – Toscano professzortól maradt rám ez az idézet a Heroidesből, ez volt az első nyom, amin elindultam. – Ah – értette meg a férfi. – Neki is én említettem, tudja? Gondolom, fölírta magának. – Vállat vont. – Nem érdekes. Mindenesetre Colom igazi neve mindörökre homályban marad. Egy nemesi név. – Ezt honnan tudja? – Colom fidalgo volt, és szintén csatlakozott a Krisztus-rendhez. Igazi története része a mi templomos szájhagyományunknak, és több dolog is alátámasztja. Feltűnt magának, hogy Dona Filipa Moniz Perestrelo volt a felesége, aki Porto Santo kormányzójának volt a lánya, Egas Moniznak a leszármazottja, és annak a Nuno Álvares Pereirának a rokona, aki az aljubarrotai csatában legyőzte a kasztíliaiakat? Egy ilyen nő, aki magával a királyi családdal állt rokonságban, soha nem ment volna hozzá egy plebejushoz, aki ráadásul még külföldi is! Soha! Inkább kolostorba vonult volna! Egy ilyen nő, drága uram, csakis nemeshez ment volna feleségül. – Erre már én is gondoltam – szólt közbe Tomás. – Valóban elképzelhetetlen, hogy egy Dona Filipa Moniz Perestrelo egy szegény selyemtakácshoz menjen feleségül. Elképzelhetetlen. – És olvasta kegyelmed azt a levelet, amelyet II. János küldött Colomnak 1488-ban? – Már hogy ne olvastam volna? – És mit gondol arról a részről, amelyben a király Colom problémáját említi az igazságszolgáltatással? Tomás kinyitotta a jegyzetfüzetét, és megkereste a levélről szóló jegyzeteit. – Várjon, itt van – mondta, mikor megtalálta. – Azt írta a király: „Ha esetleg valamilyen okból tartanál a törvényszékünktől, ebben a levélben biztosítunk róla, hogy az ide utazásod, az itt maradásod és a visszautazásod alatt nem fognak el, nem tartóztatnak le, nem vádolnak meg és nem idéznek a bíróság elé, és nem is keresnek semmiféle polgári vagy büntető ügyben.” – A grófra nézett. – Ez az. – És? Miféle bűn lehetett az, ami miatt Colom 1484-ben fejvesztve menekült a fiával együtt, Kasztíliába? – Az összeesküvés. – Pontosan. Az 1484-ben leleplezett összeesküvés. Mint mondtam, sok fidalgo menekült a családjával Kasztíliába ebben az évben. D. Álvaro de Ataíde, például. Vagy D. Fernando da Sylveira. És ott van még D. Lopo de Albuquerque vagy a befolyásos zsidó, Isaac Abravanel. Mindenki fejvesztve menekült, akinek bármi köze volt Bragança és Viseu hercegének intrikáihoz. Colom egy volt a sok közül. A történésznek kerekre nyíltak a szemei: eszébe jutott valami. Megragadta nélkülözhetetlen táskáját, kitapogatta a belsejét, elővett egy spanyol nyelvű könyvet, amelynek Historia del Almirante volt a címe, és lázasan elkezdte lapozni. – Várjon csak, várjon csak! – mondta, mintha attól félne, hogy elszáll a gondolata. – Ha jól emlékszem, Kolumbusz spanyol fia, Hernando Colón is ugyanezt írta egy rövid utalás formájában, amikor az apja kasztíliai érkezéséről mesélt. Lássuk csak... lássuk csak... Á, megvan! – Megtalálta a szövegrészletet. – Hallgassa csak: „az 1484-dik esztendő végén Diogo fiával titokban elhagyta Portugáliát, mert félt, hogy a király elfogatja”. – Colom titokban hagyta el Portugáliát? – kérdezte gúnyosan a gróf. – Félt, hogy a király elfogatja? – Elmosolyodott, és széttárta a kezeit, mintha az igazság a tenyerében rejtőzött volna, és most felfedné. – Ennél világosabb bajosan lehetne, nemde? – De maga szerint természetes, hogy a király megbocsátott neki, ha valóban részt vett az összeesküvésben? – Az a körülményektől függ, de ha tekintetbe vesszük mindazt, amit tudunk, akkor elég valószínű. Colom nem volt főkolompos, csak egy mezei résztvevő, másodrendű figura. Másrészt a bocsánatot négy évvel az események után nyerte el, akkor, amikor már senki nem jelentett reális fenyegetést a királyra nézve. És különben is II. János volt az, aki az egyik fő összeesküvő öccsét tette meg trónörökössé, nem igaz? Miért ne bocsáthatott volna meg akkor egy mellékszereplőnek is, mint amilyen Colom volt, főleg, ha ezt hasznosnak ítélte? – A Tomás kezében tartott füzetre mutatott. – És azt megfigyelte, miként szólította meg a király Colomot azon az 1488-as levélen? A történész elolvasta a jegyzeteit. – „A xpovam collon, noso espicial amigo en sevilla”. – Különleges barát? De hát miféle bizalmaskodás ez Portugália nagy királya és egy szegény selyemtakács között, aki akkor még nem is volt ismert? – A gróf leereszkedően csóválta a fejét. – Nem, drága barátom. Ez egy uralkodó levele egy fidalgónak, akit nagyon jól ismert, egy nemesnek, aki bejárt az udvarba. És ami ennél is fontosabb: ez egy békülő levél. – Akkor végül is ki volt Kolumbusz valójában? A gróf elindult a Praça das Armas másik felén lévő lépcső felé. – Mondtam már, drága uram – hangsúlyozta. – Kolumbusz Kristóf egy portugál nemes volt, talán zsidó származású, aki kapcsolatban állt Viseu hercegének családjával, és mellékszereplőként részt vett a II. János király elleni összeesküvésben. Amikor lelepleződött a konspiráció, az érintettek Spanyolországba menekültek. Először a fontosabbak, aztán a kevésbé fontos cinkosok is. Kolumbusz is köztük volt. Elhagyta régi nevét, és Sevillában kezdett új életet, ahol ki tudta használni Portugáliában szerzett tengerészeti tapasztalatait. Cristóbal Colon lett a neve, és úgy döntött, elhallgatja a múltját, annál is inkább, mivel Kasztíliában egyre zsidóellenesebb volt a hangulat. Amerika felfedezése után egyes olasz szerzők azt sugallták, hogy genovai származású volt. Ez Colomnak még kapóra is jött, noha nem erősítette meg, de nem is tagadta, hiszen elterelte a figyelmet a valódi származása körüli gyanakvásról. – Félrebillentette a fejét. – Kegyelmednek nem tűnt fel, hogy még a spanyol fia sem ismerte az apja származását? – Hernando? – Igen. Hernando Colón még Itáliába is elutazott, hogy utánajárjon, igaz-e, amit az apjáról mondanak, vagyis hogy genovai volt. – Kérdőn nézett a történészre. – Ki látott már ilyet? A saját fiának sem sikerült kiderítenie az igazságot! Gondoljon csak bele, mennyire titkolózhatott az apja, ha ilyen bonyodalmakba vitte a fiát, csak azért, hogy kiderítsen valami olyan egyszerű dolgot, hogy hol született. Hát persze hogy Hernando semmit sem talált Genovában, amint arról ő maga is beszámolt a könyvében, aminek következtében az az új feltételezés született, hogy az apja inkább Piacenzában született. De ezt a kavarodást csak az okozta, hogy Kolumbusz portugál felesége, Dona Filipa Moniz Perestrelo valamelyik apai felmenője valóban ebből az itáliai városból származott. – Még a Katolikus Királyok sem tudták, hogy ki volt Kolumbusz? – De, azok tudták, hogyne. – Bólogatott. – Colom részt vett a portugál király elleni összeesküvésben, amit Bragança hercege és Viseu hercege szervezett. Ők pedig szövetségben álltak a kasztíliai udvarral. A Bragança hercege széfjében talált irományok között a Katolikus Királyok levelei is
ott voltak. Mivel Colom is részt vett a cselszövésben, a Katolikus Királyok szükségszerűen ismerték őt, ha nem is túl közelről. Mellesleg csak ez magyarázza, hogy hitelt adtak a szavának. – Hernando Colón Historia del Almirantéjára mutatott, amely ott hevert Tomás ölében. – Mutassa csak azt a könyvet. – A gróf a kezébe vette a kötetet, és lapozgatni kezdte: keresett valamit. – Van itt... na, lássuk csak... van itt valahol egy utalás, egy levélrészlet, amit Colom írt Juan hercegnek, és Hernando idézte a könyvében. Itt... itt van, hallgassa csak: „yo no soy el primer Almirante de mi família”. – Félrebillentett fejjel, gúnyolódó arccal nézett Tomásra. – Colom azt mondja, hogy nem ő az első admirális a családjában? Hogy is van ez? Hát nem arról volt szó, hogy ő egy tanulatlan, genovai selyemtakács? – Nevetett. – Vagyis maga az admirális lebbentette föl a fátylat nemesi származásáról, amit mellesleg a kasztíliai udvar már tudott. Ezt az is bizonyítja, hogy 1492 áprilisában, még a nagy, amerikai út előtt elismerték egy dokumentumban, hogy a tengerész arisztokrata származású. Egyébként, ha Colom valóban egyszerű genovai selyemtakács lett volna, ahogy a genovai hivatalos verzió állítja, a Katolikus Királyok kinevették volna, ha bekopogtat az ajtajukon. De tekintve, hogy nem az volt, másként festett a dolog. Azonban mivel Portugália és Kasztília rivalizált egymással, nyilván nem lett volna okos dolog nagydobra verni, hogy a kasztíliai hajóhad admirálisa egy portugál, ráadásul talán még zsidó is. Ez elfogadhatatlan lett volna. Így hát Colom valódi identitása titokban maradt. Mellesleg megjegyzem, hogy annyira igyekeztek őrizni a titkot, hogy még az öccsének, Diego Colomnak a kasztíliai honosítási papírjain is elhallgatták az eredeti származását. Pedig a kasztíliai törvények szerint ezeken a papírokon mindig feltüntették az eredeti állampolgárságot is, amit jól példáznak a Registro de Sello del Archivo de Simancasban őrzött honosítási levelek is. Egyedül Diego Colom volt kivétel. Ez pedig azt mutatja, hogy a kasztíliai korona is mindent megtett azért, hogy ne derüljön ki az admirális származása. Ha valóban genovai lett volna, semmi okuk nem lett volna eltitkolni az eredeti állampolgárságát. De mivel portugál volt, ráadásul talán zsidó is, egészen más volt a helyzet. Így hát nem csoda, hogy a későbbi szóbeszéd a genovai származásról kifejezetten jól jött, hogy még jobban összezavarja az egészet. A Katolikus Királyoknak is kapóra jött, hiszen mind a nép, mind a legénység számára fel tudtak mutatni egy megnyugtató lehetőséget. Így aztán az elhallgatások és félreértések szövevényében, amit mind maga Kolumbusz, mind a támogatói tápláltak, sikerült sűrű ködbe burkolni a valódi kilétét. Elhaladtak egy óriási platán és egy búskomor diófa között; a két fa valóságos őrszemként állt ott mozdulatlanul: néma tanúi e különös kolostor évszázadainak. Elindultak fölfelé a templomos építmény kőlépcsőin. – De ha Kolumbusz részt vett az összeesküvésben, miért hívta vissza Lisszabonba II. János 1488-ban? Vilarigues gróf megsimogatta kis kecskeszakállát. – Államérdekből, drága uram. Államérdekből. Kolumbusz Kristóf váltig állította, hogy nyugat felé el lehet jutni Indiába, de a Katolikus Királyokat nem tudta meggyőzni. II. János viszont tudta, hogy ez az út nemigen kivitelezhető, két okból. Az egyik az, hogy a világ jóval nagyobb, mint Kolumbusz hitte. A másik pedig az, hogy a portugál király már tudta, hogy félúton van egy szárazföld. Átmentek a Terreiro da Entrada kolostorudvarán, a kolostor Déli kapuja felé vették az irányt, és a templomos Charola mellett haladtak el éppen, amikor Tomás megtorpant és beszélgetőtársára meredt. – Ezek szerint II. János tudott Amerika létezéséről... A gróf elnevette magát. – Jaj, drága uram, hát persze hogy tudott! Mellesleg ebben nem is volt semmi rendkívüli. Tudomásom szerint Amerikát már évezredekkel ezelőtt felfedezték az ázsiaiak, akik be is népesítették az egyik végétől a másikig. Európából elsőként a vikingek jutottak el oda, Vörös Erik vezetésével. Ezt a tudást megőrizték az északi templomosok, akik közül néhányan Portugáliába jöttek. A portugálok pedig kétségkívül alaposan felderítették azt a vidéket a XV. század során, természetesen titokban. Gago Coutinho admirális, aki elsőként repülte át az Atlanti-óceán déli részét, arra a megállapításra jutott, hogy a XV. századi hajósok már 1472 előtt eljutottak az amerikai partokig, és azt gyanította, hogy a vikingek után a portugál Corte-Real volt az első európai arrafelé. Más tekintélyes történészek ugyanezt gondolták, köztük például Joaquim Bensaúde. Egyébiránt a Pleyto de la Prioridad során, amelyet 1532-ben a Colom szolgálatában álló Pinzón kapitány gyermekei indítottak el azzal a furcsa felvetéssel, hogy az admirális olyan földet fedezett fel, amelynek már tudtak a létezéséről, több olyan tanút is meghallgattak, akik kapcsolatban álltak a nagy tengerésszel. Egyikük, egy bizonyos Alonso Gallego úgy beszélt Colomról, hogy „az az ember, akit Portugália Királya nevelt, és akinek tudomása volt az Indiának nevezett földekről”. Ezt Colom kortárs életrajzírója, Bartolomé de las Casas is megerősítette, amikor megemlítette, hogy az admirális egy portugál tengerésztől hallotta azt az információt, miszerint az Azori-szigetektől nyugatra is van szárazföld. Ugyanez a Las Casas elutazott az Antillákra, és beszámolt róla, hogy a kubai bennszülöttek elmesélték, hogy a kasztíliaiak érkezése előtt már jártak náluk fehér bőrű, szakállas hajósok. – Széles mozdulatot tett a kezével. – És látta már kegyelmed a Cantino-planiszférát? – Hogyne. – És azt is látta, hogy szerepel rajta Florida partja? – Igen. – Nos, hát van itt egy furcsaság. A Cantino-planiszférát egy portugál térképész készítette, legkésőbb 1502-ben, Floridát azonban csak 1513ban fedezték fel. Különös, nem? – Egyértelmű, hogy a portugálok többet tudtak, mint amennyit elárultak... – Persze hogy többet tudtak! És arról mi a véleménye kegyelmednek, hogy az első útja alkalmával Colom portugál pénzérméket vitt magával az Újvilágba? Miért éppen portugál érméket? Miért nem kasztíliait? Ennek csak akkor van értelme, ha az admirális meg volt róla győződve, hogy a helybéli lakosság már ismeri a portugál pénzt, nem? A Mánuel-stílusban épült, gazdagon díszített, finom szegéllyel ellátott Déli kapu zárva volt. Jobbról megkerülték hát a Charolát, továbbra is a Terreiro da Entradán, és a harangtorony után, egy szűk zugban beléptek a sekrestye apró ajtaján a szentély félhomályába. Vettek két jegyet, beléptek a lángoló gótikus kolostorudvarra, amelyet kis narancsfák díszítettek, majd sötét folyosókon eljutottak végre a kolostor szívébe. A templomos Charolába. A régi rotunda azt az ódon, dohos szagot árasztotta, amit Tomás a múzeumokhoz kötött. A tizenhat oldalú épületnek a központjában egy nyolcszögletű fülke adott helyet a főoltárnak, a falak telis-tele voltak freskókkal, az oszlopok pedig aranyszobrokkal hivalkodtak, a kerek hajót bizánci kupola fedte. Itt volt a tomari templomosok imahelye, amely a jeruzsálemi Szent Sír-bazilika Rotundája alaprajza szerint épült. Kétségtelenül a Charola volt a kolostor ékszere, a maga fennkölt, impozáns architektúrájával, amely a Szentföld templomait idézte. A Déli kaput belülről két hajlított oszlop vette közre, akárcsak a Salamon-templomot a Szentírás szerint, de a két férfi annyira belemerült a beszélgetésbe, hogy egy futó pillantást vetve minderre, szinte tudomást sem vettek az egészről. – Elnézést, de van valami, amit nem értek – mondta Tomás fejcsóválva. – Ha a portugálok már tudtak Amerika létezéséről, miért nem mentek oda, hogy kiaknázzák ezt a lehetőséget? – Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt mit kiaknázni – felelte a gróf, olyan arccal, mintha valami nyilvánvalót közölne. – Drága uram, a portugálok Keletre akartak eljutni. Ezoterikus szempontból úgy hitték, hogy a Szent Grál János pap mitikus keresztény országában található, ugyanis ezt állítja a legfontosabb német gráli mű, Wolfram von Eschenbach Parzivalja, ami bizonyára a germán templomosokon keresztül jutott el Portugáliába. Gazdasági szempontból pedig Indiába akartak eljutni, hogy megkerüljék Velence és az Ottomán Birodalom kizárólagos kereskedelmi jogát, azaz jóval elérhetőbb áron jussanak hozzá a fűszerekhez. Tengerész Henriket és a templomosokat még a tudás Szent
Gráljának a keresése motiválta, de a gazdasági érdekek szép lassan felülírták a misztikus célkitűzést. Amerikában viszont nem volt más, csak bennszülöttek és fák, amint a portugálok erről hamar megbizonyosodtak. – Fölemelte a bal mutatóujját, hogy nyomatékot adjon a szavainak. – Ezért kezdett II. János érdeklődést mutatni Colom terve iránt. – Érdeklődést? – csodálkozott Tomás értetlen arccal. – Nem értem. Épp az imént mondta, hogy nem volt ott más, csak bennszülöttek meg fák... – Drága uram – sóhajtott fel Vilarigues gróf. – Tényleg mindent el kell magyaráznom? – Attól tartok, igen. A gróf leült a Charola bejáratától nem messze az egyik boltív alatti padra, amely a márványpulpitus felé nézett. Tomás odaült mellé. – Hát jó – kezdte Vilarigues, aki titkon élvezte, hogy folytathatja az előadását. – Jól figyeljen arra, amit mondok. Kolumbusz Kristóf tudta, hogy az Azori-szigetektől nyugatra szárazföld van. Portugál volt, és ez az információ már közismert volt a lisszaboni udvarban, ahova bejáratos volt, és a karavellák legénysége körében is, akikkel kapcsolatban állt. Feltételezem, hogy Colom azt hitte, hogy ez a föld Ázsia, amiről Marco Polo mesélt, és nem volt tisztában azzal, hogy egy másik kontinensről van szó. Arról próbálta meggyőzni a portugál uralkodót, hogy nyugat felé hajózzanak el Indiába, de II. János akkor már tudta, hogy azon a helyen nem Ázsia található, és hogy a valódi Ázsia jóval messzebb van, ezért aztán elutasította az ifjú tengerész javaslatát. 1484-ben, amikor lelepleződött a király elleni összeesküvés, Colom Kasztíliába menekült, és elkezdett a Katolikus Királyoknál is kilincselni az ajánlatával. Ők sokkal tudatlanabbak és felvilágosulatlanabbak voltak a portugál királynál, olyannyira, hogy képzelje, még mindig abban a hitben éltek, hogy a föld lapos! De fontos megjegyezni, hogy a dolgok ilyetén állása kapóra jött II. Jánosnak. A portugál királynak nagyon is józan stratégiai elképzelései voltak, és hamar rájött, hogy a kasztíliaiak előbb vagy utóbb megzavarják a portugál terjeszkedési terveket. Mert lehet, hogy tudatlanok, de nem hülyék. Amint észreveszik, hogy a portugálok elkezdenek gazdagodni az indiai kereskedelem révén, ők is meg akarják kaparintani a részüket. Abból pedig háború lesz. II. János hamar felmérte, hogy Kasztília komoly fenyegetést jelent a terveikre nézve. Ki kellett hát cselezni, csapdába kellett csalni, el kellett terelni a figyelmét valamivel, ami látszólag rendkívül értékes, valójában azonban egy fabatkát sem ér. – Amerikával – szólalt meg Tomás. – Pontosan! Látja kegyelmed, hogy mégiscsak kezdi kapiskálni? – Kacsintott. – Amerika tökéletesen megfelelt a célnak, nagyszerű csali volt. Amíg a kasztíliaiak abban a hitben élnek, hogy a primitív Amerika valójában a gazdag Ázsia, addig a portugálok nyugodtan kereskedhetnek az igazi Ázsiával. Ezért jött jól a portugál királynak Colom kilincselése a kasztíliai uralkodóknál. Csakhogy azok annyira tudatlanok voltak, valamint annyira belefeledkeztek a mórok elleni küzdelembe, akik még mindig ott voltak az Ibériai-félsziget déli részén, hogy eleinte szintén elutasították a portugál nemes ajánlatát. Colom csüggedésében és honvágyában szeretett volna visszatérni a hazájába, de ebben megakadályozta a király elleni összeesküvésben való részvétele. Így hát 1488-ban levelet írt II. Jánosnak, és ártatlanságát bizonygatva kegyelemért folyamodott. A király megragadta az alkalmat és megbocsátott neki: elküldte azt a békülő levelet, amelyet kegyelmed is olvasott, és biztosította a tengerészt arról, hogy nem fogják el semmilyen múltban elkövetett bűnéért. A királynak valójában nagyon is érdekében állt, hogy beszéljen az elveszett báránnyal. A menlevéllel a kezében Colom visszatért Portugáliába, és ismét megjelent az udvarban, kitartva terve mellett. Legnagyobb meglepetésére azonban a királyt még mindig nem érdekelte a nyugati expedíció, inkább arra kérte a fidalgót, hogy győzze meg a Katolikus Királyokat a hajóút előnyeiről. II. János megígérte Colomnak, hogy titokban mindenben támogatni fogja, és mindent megtesz azért, hogy expedíciója sikerrel járjon. Amikor Colom Lisszabonban tartózkodott, tanúja volt Bartolomeu Dias visszatérésének, aki fölfedezte az átjárót az Indiai-óceánhoz, és világossá vált számára, hogy a portugál királynak immáron valóban jó oka van rá, hogy elutasítsa az ajánlatát. Beletörődött hát a döntésbe, és elfogadta a titkos támogatást, majd visszatért Kasztíliába, és újult erővel elkezdte győzködni a Katolikus Királyokat. – Bartolomeu Dias visszatérése valóban fontos pont – vetette közbe Tomás. – Mindig azt feltételezték, hogy II. János azért tett le a nyugati indiaiútról, amikor Kolumbusszal tárgyalt Lisszabonban, mert éppen akkor jött meg Dias a hírrel, hogy fölfedezte a Jóreménység fokát, így hát végképp megbizonyosodott róla, hogy ezt az utat kell követnie. – Szamárság! – kiáltott fel a gróf, és legyintett. – II. János már réges-rég döntött! Ne feledjük, hogy tudott az Azori-szigetektől nyugatra fekvő szárazföld létezéséről. Ráadásul azt is tudta, hogy az nem Ázsia. – Megbökte Tomás mellkasát. – Drága uram, gondoljon bele! Ha II. János valóban fontolgatta volna a nyugati hajóutat, gondolja, hogy Sevillából hívatott volna hozzá tengerészt, ráadásul egy genovait, ahogy a hivatalos verzió állítja? Volt neki elég tapasztalt, nagyszerű tengerésze, nem szorult külföldi segítségre! Hát ott volt Vasco da Gama, Bartolomeu Dias, Pacheco Pereira, Diogo Cão, és még sokan mások, bőven volt miből válogatnia! Mind-mind alkalmasak voltak erre a feladatra. Miért hívatta hát magához Colomot, hm? Aki azt mondja, hogy II. János azért kérette Colomot Lisszabonba, hogy megvitassa vele a nyugati utazás lehetőségét, az bizonyára tréfál! – A mutatóujjával a halántékát bökdöste, halk tok-tok-tok hangokat hallatva. – Ehhez bőven elég magasan képzett tengerész állt a rendelkezésére, akikben személyesen is megbízott. – Megcsóválta a fejét. – Nem, nem, drága uram, II. János nem arról akart beszélni Colommal, hogy hogyan lehetne nyugat felé eljutni Indiába. Mégpedig elsősorban azért nem, mert már tudta, hogy arrafelé egy másik kontinens van. A portugál király egyetlen célja az volt, hogy elterelje a kasztíliaiak figyelmét az igazi Indiába vezető útról. – Vilarigues végigsimította egyenes, fekete haját. – Hadd hívjam fel a figyelmét egy különös tényre, drága uram. Kegyelmed nem furcsállja, hogy Bartolomeu Dias már 1488-ban fölfedezte az Atlantiés az Indiai-óceán közötti átjárót, mégis csaknem tíz évbe telt, míg Portugália elküldte Vasco da Gamát, hogy körülnézzen arrafelé? – Döbbent arcot vágott. – Tíz évet kellett várni! De hát minek? – Gondolom, elő kellett készíteni az utat... – Egy út előkészítése tíz évig tart? Na, de kérem! Ha a portugálok zöldfülű kezdők lettek volna a hajózás terén, akkor még csak-csak elfogadnám. De hát rendszeresen hajóztak, számukra ez rutin volt, a mindennapi kenyerük, ezért aztán ez a hosszas készülődés kevéssé valószínű. – Odahajolt a történészhez. – Gondoljon bele, drága uram. Az India felé vezető tengeri út szisztematikus, ám kissé hosszúra nyúlt keresése után, amikor végre felfedezik az áhított átjárót és elhárul minden akadály, hirtelen keletkezik egy tízéves űr. Tíz megmagyarázhatatlan év választja el egymástól Dias és Gama útját. – Kérdőn húzta fel a vállát. – Miért? Miért volt szükség erre a tízéves szünetre? Miért kellett ilyen sokáig halogatni azt az utat, amelyre már oly régóta készültek? Drága uram, ez a felfedezések egyik legnagyobb rejtélye, a történészek spekulációinak tárgya. – Tomásra mutatott. – Magának tulajdonképpen bizonyos szempontból sikerült eltalálnia a magyarázatot. A portugálok valóban előkészítettek valamit. De nem a Vasco da Gama vezette expedíciót. Hanem a kasztíliaiakat. – Felkészítették a kasztíliaiakat? – A portugál korona tudta, hogy csak akkor vághat bele az indiai kalandba, ha a kasztíliai probléma már megoldódott. Ha Portugália úgy fedezi fel az Indiába vezető utat, hogy Kasztília közben csak lógatja a lábát, akkor előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül kitör a háború. A toledói szerződés, amelyet az alcáçovasi szerződés következményeképpen, 1480-ban kötöttek Kasztíliával, elismerte Portugália afrikai terjeszkedését, az ottani lehetőségek kiaknázását, „beleértve a bennszülötteket is”, de II. János nem bízott benne, hogy a kasztíliaiak betartják a szavukat. És jól tette, hiszen éppen a Katolikus Királyok voltak azok, akik az alcáçovasi, illetve toledói szerződés aláírásával egy időben a portugál király meggyilkolására szövetkeztek a portugál nemesekkel. Hogyan is bízhatott volna meg bennük II. János? Bizalmatlansága egyébként megalapozottnak bizonyult, ugyanis a Katolikus Királyok valóban megpróbáltak eljutni Indiába, hogy megkaparinthassák azt, amit a szerződés megtagadott tőlük. A portugál király azonban számított rá, hogy az igazság pillanatában a Katolikus Királyok félreteszik azt a szerződést, amelyik oly sokat adott Portugáliának,
és oly keveset a hatalmas Kasztíliának és Aragóniának. Először is tehát meg kellett oldani ezt a problémát. És Kolumbusz Kristóf volt a kulcs. Így válhatott szükségessé, hogy Colom meggyőzze a kasztíliaiakat a nyugati expedícióról, és fontos volt, hogy a kasztíliaiak valóban azt higgyék, hogy Amerika Ázsia. Ezért vártak a portugálok tíz évet. Colom utazására vártak, és annak geopolitikai következményeire. – Ez az utazás 1492-ben be is következett. – Igen. Mégpedig II. János király titkos támogatásával. – Hogyhogy? – Először is, titokban anyagilag is támogatta – felelte, fölemelve a hüvelykujját. – Katolikus Izabella egymillió maravédivel járult hozzá az expedíció sikeréhez. De ez az összeg nem volt elég, és Colom kiegészítette még negyedmillióval. Mondja meg nekem, honnan az ördögből volt ennyi pénze egy elszegényedett fidalgónak? A genovisták azt állítják, hogy itáliai bankoktól kapta a pénzt, de ha így lett volna, akkor az igazat megvallva, később visszakövetelték volna a jussukat, hiszen senki nem ad csak úgy, csak azért, hogy adjon, nem igaz? De bárki is adta neki azt a pénzt, tény, hogy nem jelent meg, hogy kikövetelje a részét az indiai kereskedelemből származó vagyonból. És vajon miért nem jelent meg? Mert nem jelenhetett meg, mert nem fedhette fel a kilétét, és mert befektetése más módon térült meg: nem pénzben, hanem geostratégiai előnyökben. Vagyis mert a titkos támogató maga a portugál király volt. – A mutatóujját is fölemelte. – Másodszor, II. János tengerészeti eszközöket is biztosított Colom számára. Colom néhány nappal az indulás előtt kapta meg Lisszabonból a Tábuas de Declinação do Solt, azaz egy héber nyelvű napjárástáblázatot, amely nélkülözhetetlen segédeszköz az asztrolábium tévedéseinek korrigálásához. Na, vajon ki küldte neki? – Elmosolyodott. – Hát persze hogy a portugál király. II. János igazán kitett magáért, mert mindenáron sikerre akarta vinni ezt az utat. – Úgy tett, mintha csecsemőt ringatna a karjában. – Ölben vitte el a kasztíliaiakat Amerikába. – Ez mind igaz, de Kolumbusz útja 1492-ben volt, Vasco da Gama viszont csak 1498-ban jutott el Indiába. Mért kellett még hat évet várni? – Mert szükségessé vált az új geopolitikai helyzet tisztázása, meg kellett kötni a kasztíliaiak kezét egy újabb szerződéssel, amely a portugálok számára kedvező feltételeket teremt, és amelyért a Vatikán is kezességet vállal. Ez meg is történt 1494-ben, amikor Portugália és Kasztília aláírta a tordesillasi szerződést, egymás közt felosztva a világot. A kasztíliaiak azt hitték, hogy ők jártak jobban, hiszen az ő térfelükön volt az a föld, amiről ők azt hitték, hogy India, azaz a Colom által felfedezett föld. – Fölemelte a kezét. – Na, most figyeljen, drága uram! Kegyelmed valóban azt gondolja, hogy egy olyan uralkodó, mint II. János, aláírta volna ezt a szerződést, ha ő is azt gondolja, hogy India a kasztíliai oldalra került? Ha a portugál király azt hitte volna, hogy Colom valóban Indiába jutott el, nem gondolja, hogy azonnal elkezdte volna lobogtatni az alcáçovas–toledói szerződést, amelyik kizárólagos jogot biztosított neki az „indiánokkal” kapcsolatban? Miért adta oda önként és dalolva a kasztíliaiaknak azt a szeletet, amelyen állítólag Colom Indiája volt? Az egyetlen ésszerű válasz erre az, hogy II. János nagyon is tisztában volt vele, hogy a kasztíliai szeleten nem az igazi India van rajta. A portugálok tehát átadták vetélytársuknak az amerikai „Indiát”, maguknak pedig megtartották az igazit. Ezzel megteremtődtek tehát az ideális feltételek, hiszen a kasztíliaiak megkapták a maguk „Indiáját”, amivel évekig eljátszogathattak. Az azonnali háború réme szertefoszlott, és a portugálok végre elkezdhették tervezni Vasco da Gama nagy utazását. – De még így is eltelt három év a szerződés aláírása és Vasco da Gama indulása között... – Igen – bólintott a gróf. – A Tökéletes Herceg 1495-ben meghalt, és ezzel tovább késleltette a dolgot, majd végül is 1497-ben indult el a flotta, I. Mánuel uralkodása idején. – De hogy lehet ilyen biztosan kijelenteni, hogy II. János szándékosan irányította úgy Kolumbuszt, hogy távol tartsa a kasztíliaiakat az igazi Indiától? – Nos, elég, ha megnézzük, milyen gyakorlati eredményekkel járt az 1492-es expedíció. Colom meggyőzte a Katolikus Királyokat, hogy valóban Ázsiába jutott el, és ezzel rávette őket, hogy aláírjanak egy olyan szerződést, amely gyakorlatilag azt jelentette, hogy éveket fecsérelnek el egy másik kontinensen, miközben az igazi Indiát átadják Portugáliának. – Kétségtelen, hogy valóban ez volt az 1492-es út gyakorlati következménye, ezt senki sem vitatja. Az azonban merő spekulációnak tűnik, hogy e cél érdekében Kolumbusz összejátszott II. Jánossal. – Nem, drága uram, ez nem spekuláció – ellenkezett Vilarigues gróf. – Ez az információ Colom és II. János összejátszásáról részét képezi az Ordo Militaris Christi titkos hagyatékának, ráadásul több jel is megerősíti, valamint néhány bizonyíték. – Miféle bizonyítékok? A gróf elmosolyodott. – Mindjárt oda is eljutunk – mondta. – Kezdjük először a jelekkel. Kegyelmed ismeri azokat a dokumentumokat, amelyek Colom genovai származását támasztják alá? – Igen, hogyne. – És netán úgy véli, hogy megállják a helyüket? – Nem, nagyon is gyenge lábakon állnak. Tele vannak ellentmondásokkal és következetlenségekkel. – Elhiszi hát, hogy Colom portugál volt? – Erős érvek vannak mellette, igen. De az igazat megvallva, hiányzik a végső bizonyíték. – Mégis milyen bizonyítékra gondol? – Gúnyossá vált a hangja. – Olyan videokazettát szeretne, amelyen Colom egyenesen a kamerába néz, és a nemzeti himnuszunkat énekli? – Nem, de erős bizonyítékokat szeretnék. Tudja, minden következetlensége és abszurditása ellenére még mindig a genovai elmélet az egyetlen, amelyik konkrét identitással látja el Kolumbuszt. Családdal, házzal, dokumentumokkal ruházza fel. Minden más hibádzik, az igaz, de legalább ez megvan. A portugál tézis ennek épp az ellentéte. Bármilyen logikusan hangzik is, bármilyen tökéletes megoldást nyújt is az admirálist övező rejtélyekre, nem rendelkezik olyan dokumentummal, amelyik tisztán és egyértelműen alátámasztja az érvelését. – Jól van, nemsokára rátérünk a bizonyítékokra – felelte a gróf, és a kezével türelemre intette beszélgetőtársát. – Addig is elemezzük ki a jeleket. De először is mondja meg, hogy a történet, amit meséltem, értelmesnek tűnik-e? – Hát... azt mondanám, hogy igen, igen, úgy tűnik, minden egybevág. – Akkor elemezzük a következő jeleket. – Újabb jelek? – Igen – mosolyodott el ismét a gróf. – Koncentráljunk azokra a különös eseményekre, amelyek az első, egyben kulcsfontosságú, 1492-es utazás alatt zajlottak. Mint tudja, Colom eljutott az Antillákra, és kapcsolatba lépett a bennszülöttekkel, akiket indiánoknak nevezett, mert azt hitte, hogy Indiában van. Sőt még meg is eskette a legénységét, hogy Indiában vannak, annyira meg akarta győzni a Katolikus Királyokat. De amikor elindultak visszafelé, akkor kezdődtek csak az igazi furcsaságok. Az admirális a Niñával nem ugyanazon az úton indult vissza, amelyiken érkezett, vagyis nem kelet felé, a Kanári-szigetek irányába, ahogy a Pinta kapitánya tette, hanem észak felé, az Antarktisz irányába. Ma már tudjuk, hogy valóban az volt a jobb út, a gyorsabb útvonal, hiszen az évnek abban a szakában kedvező passzátszelek fújnak arrafelé. De ha korábban senki nem járt még arra, ahogy a hivatalos elmélet hangoztatja, honnan az ördögből tudhatta Colom, hogy arra érdemes indulnia? Nyilvánvaló, hogy valaki tájékoztatta, vagy azok a portugál hajósok, akik titokban már hajóztak arrafelé, vagy ami még valószínűbb, az ő „espicial” barátja, II. János,
akinek beszámolók álltak a rendelkezésére a titkos felfedezésekről. Colom két hétig hajózott észak és északkelet felé, majd a változó szelek zónájában keletnek fordult, és az Azori-szigetek felé vette az irányt. Las Casas azt állítja, hogy az admirális azért nem változtatott irányt előbb, mert még nem érte el a portugál szigetcsoportot, és ebből az derül ki, hogy szándékosan célozta meg. Viharba került, és elvitorlázott a Santa Mariaszigetig, ahol lehorgonyzott. Ekkor újabb különös epizód játszódott le. A kasztíliai karavellát igen barátságos fogadtatásban részesítették a portugálok, még egy élelemmel megrakott csónakot is küldtek nekik. A sziget ideiglenes kormányzója, João Castanheira azt mondta, hogy jól ismeri Colomot. Az admirális a legénység egy részét kiküldte a partra, hogy imádkozzanak egy kápolnában, de az emberei túl sokáig időztek a szigeten. Colom rájött, hogy elfogták őket a portugálok. A Santa Maria-szigetről küldtek egy hajót Colomhoz, és azt követelték, hogy adja meg magát, mert királyi parancsuk van rá, hogy fogják el. Az admirális azonban nem adta meg magát, és tovább akart állni a São Miguel-sziget felé, de úgy megcsappant a legénysége, ráadásul újabb vihar is közeledett, hogy lehetetlenné vált a hajózás, így hát Colom visszatért a Santa Mariaszigethez. Másnap a portugálok elengedték a fogva tartott legénységet. A szabadon engedett hajósok a Niña fedélzetére visszatérve elmesélték, hogy hallották, amint Castanheira közli, hogy ő, a király parancsára, csak Colomot akarta volna elfogni, és a kasztíliaiak nem kellenek neki. Mivel az admirálist nem tudta elkapni, szabadon engedte a legénységet. – A gróf kétkedő arcot vágott. – Nos, ez az egész igen titokzatosan hangzik. Miért kellett Colomnak ez az azori-szigeteki kitérő, ahelyett hogy egyenesen Kasztíliába hajózott volna? Mi ez a história, hogy João Castanheira jól ismerte Colomot? És mit jelentsen Colom különös döntése, amikor megtudta, hogy a király parancsára le akarják tartóztatni? A helyében bárki más, akinek van egy csöppnyi józan esze, azonnal nekivágott volna a tengernek, hogy elmeneküljön az ellenség elől, de lám, ő a São Miguelszigetre akart menni, ahol valószínűleg ugyanúgy érvényben volt az elfogatási parancs. Nem szokatlan kissé ez a viselkedés? – De, valóban az – ismerte el Tomás. – És mi a magyarázat? – Nem volt akkor semmiféle királyi parancs Colom elfogására. Castanheira csak azt tudta, hogy a fidalgo, akit legalábbis hírből ismert, átállt a kasztíliaiakhoz, és nem ismervén II. János geostratégiai elképzeléseinek részleteit, azt feltételezte, hogy még mindig érvényben van a király korábbi elfogatási parancsa az áruló ellen. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Colom benne volt a II. János életére törő összeesküvésben, és amikor leleplezték, keresni kezdte a törvényhatóság. Azaz Castanheira ezt a régi elfogatási parancsot ismerhette, és mivel elszigetelten élt egy távoli szigeten, nem tudta, hogy időközben visszavonták. Az admirális pedig nyilván nem vitte magával az útra a menlevelet, amelyet 1488-ban kapott a királytól, és amely fátylat borított az 1484-es eseményekre. Colom ezt követő viselkedése egyébként alátámasztja ezt a magyarázatot. Nem Kasztíliába menekült, ahogy az elvárható lett volna egy olyan embertől, akit maga a portugál király vett üldözőbe, hanem São Miguel-sziget felé vette az irányt. De miért tette ezt, ha egyszer a saját feje volt a tét? A válasz egyszerű. Colom okkal hihette, hogy ez az információ téves, és tudta, hogy São Miguel szigetén talál olyanokat, akik ismerik az igazságot. – Tett egy hirtelen mozdulatot a kezével, mintha el akarná hessegetni a témát. – Na, folytassuk. A bizarr azori-szigeteki kitérő után, mit gondol, mi lett volna Colom logikus lépése? – Hogy visszatér Kasztíliába? – Pontosan! Nekem az tűnik logikusnak, hogy Colom végre elinduljon Kasztíliába, egyenesen a Katolikus Királyok karjaiba rohanjon, és learassa a nagy felfedezésért járó dicsőséget. – Megrázta a fejét, és gúnyos hangra váltott. – De nem így történt. – Bal kézfejével eltakarta a szemét, mint aki szenved és sajnálkozik. – Ó, minő kegyetlen a sors! Újabb vihar kerekedett, és képzelje csak, hova sodorta: Lisszabonba! – Újabb színpadias mozdulattal a fejére tette a kezét. – Úgy van! A szelek összejátszottak ellene, hogy a farkas torkába, az ellenség barlangjába lökjék! – Vidáman kacsintott, és elnevette magát. – Barátunk tehát 1493. március 4-én kikötött a Restelóban, méghozzá éppen a király nagy hajója mellett. A királyi hajó kapitánya oda is ment a Niñához, hogy megkérdezze Colomot, mit keres Lisszabonban. Az admirális azt felelte, hogy csak beszélni akar az „espicial amigó”-jával, Portugália királyával. 9-én el is vezették az azambujai királyi palotába, ahol találkozott II. Jánossal. Kezet csókolt neki egy szobában, és négyszemközt váltottak néhány szót. Aztán a király elvezette az admirálist egy terembe, ahol az udvar több jeles alakja is jelen volt. De ami ott történt, abban nem egyeznek egymással a krónikások beszámolói. Hernando Colón az apját idézve azt mondja, hogy a portugál uralkodó derűs arccal hallgatta az úti beszámolót, és csak annyit jegyzett meg, hogy az alcáçovas–toledói szerződés értelmében az újonnan felfedezett föld őt illeti. Ruy de Pina azonban, aki valószínűleg jelen volt a találkozón, azt állítja, hogy a király szomorúan hallgatta régi alattvalójának hőstetteit, és Colom szenvedélyesen beszélt hozzá és hanyagsággal vádolta, amiért nem adott neki hitelt a megfelelő időben. Állítólag olyan sértő kifejezéseket használt, hogy Pina szerint a jelen lévő nemesek meg akarták ölni. Ráadásul az ő halálával Kasztíliát megfosztották volna a szenzációs felfedezéstől. De a krónikás szerint II. János megakadályozta a gyilkosságot, és ami még ennél is megdöbbentőbb, az agresszív és vakmerő látogatót nagy tisztelettel és pompával fogadta. Ezenfelül azt is utasításba adta, hogy lássák el mindennel a kasztíliai karavellát, amire csak szüksége van. Másnap, 10-én Colom és II. János ismét beszélt egymással. A király biztosította a támogatásáról, megparancsolta, hogy üljön le a jelenlétében, és továbbra is nagy becsben tartotta. 11-én búcsút vettek egymástól, és a portugál fidalgók tiszteletteljesen elkísérték. – A gróf a történészre meredt. – Nos, mit gondol minderről? – Hát... mindannak fényében, amit elmondott, elég meglepő történet... – Az, ugye? Kezdjük a viharokkal. Amint a portugál felségvizekre ért, egymást érték a viharok, nahát, micsoda ítéletidő volt! Volt egy a szigetcsoport elérése előtt, egy másik a Santa Maria- és a São Miguel-sziget között, a harmadik pedig Lisszabonnál. – A gróf félrebillentette a fejét, és cinkosan nézett Tomásra. – Ugyancsak kapóra jöttek ezek a viharok, nem gondolja? – Mire céloz? – Arra, hogy a harmadik vihar csak egy erősebb esőzés volt, nem több, de ahhoz elég volt, hogy Colomnak legyen ürügye megállni Lisszabonban. Mellesleg a híres Pleyto con la Corona során, amelyben az utazás összes résztvevője tanúskodott, a kasztíliai hajósok tisztán emlékeztek az azori-szigeteki viharra, de egyikük sem említette a Lisszabon melletti ítéletidőt. Másrészt érdemes megemlíteni azt is, hogy Amerikából visszafelé tartva csaknem az egész utat portugál vizeken tették meg, ami nekem meglehetősen furcsa. Vagyis Colom nem azért tett kitérőt Lisszabonba, mert a vihar oda sodorta, hanem mert ő úgy akarta. Ahogy meg is mondta a Tejón horgonyzó királyi hajó kapitányának: beszélni akart a királlyal. – Fölhúzta a szemöldökét. – Érti már? Colommal közlik, hogy a király le akarja tartóztatni, és neki az az első dolga, hogy otthagyja az Azori-szigeteket, és egyenesen Lisszabonba megy, hogy találkozzon II. Jánossal! Maga szerint ez rendjén van? Nem gondolja, hogy egy ilyen információ birtokában az lett volna az elvárható, hogy messziről elkerülje Lisszabont? Még ha megtépázza a hajóját egy vihar, akkor is az lett volna a logikus, hogy ilyen körülmények között egyenesen Kasztíliába megy? Elvégre, ha a vihar helyétől el tudott hajózni Lisszabonig, akkor bizonyára azt a kis utat is meg tudta volna még tenni. Miért sétált hát bele teljes nyugalommal a farkas szájába? – Valóban... – ismerte be Tomás. – De azért az is különös, hogy a király csak négy nap múlva fogadta, nem gondolja? – Valóban az lenne, ha nem lett volna éppen pestisjárvány Lisszabonban. A király a járvány elől Azambujába menekült, és gondoskodni kellett róla, hogy az admirálist odaszállítsák hozzá. Akárhogy is, 9-én találkoztak egymással. Először négyszemközt váltottak szót egymással. Senki nem tudja, miről beszélgettek, de logikusnak tűnik, hogy a színjátékot készítették elő. – Színjátékot? – Las Casas udvarias, szerény embernek írja le Colomot, aki nem használt durva kifejezéseket. A legnagyobb szitok, ami elhagyta a száját, az lehetett, hogy menj Isten hírével! Na most, egy ilyen udvarias ember egyszer csak fogja magát, és elkezdi sértegetni a portugál királyt a saját udvarában? Hogy beszélhetett olyan brutálisan az uralkodóval, hogy a nemesek meg akarták ölni? És mit szól a nagy és könyörtelen II. János
reakciójához? Arról a királyról van szó, aki lefejeztette és megmérgeztette Portugália legnagyobb nemeseit, akik közül néhányan még rokonságban is álltak vele. Arról a királyról van szó, aki a saját kezével szúrta le a királyné öccsét, Viseu hercegét. Nos, ezt a királyt a saját házában, a saját alattvalói jelenlétében sértegetni kezdi egy külföldi selyemtakács. És ez előtt a király előtt ott áll kiszolgáltatottan az a férfi, aki meghiúsította azt az álmát, hogy ő jusson el elsőként Indiába, és Kasztíliának juttatta ezt a dicsőséget. II. Jánosnak kiváló ürügye lett volna rá, hogy megölje Colomot, bosszút állva a sértésekért, és ami ennél is fontosabb, bezárva India kapuit a kasztíliaiak előtt. Erre mit tett a rettegett és számító király, Portugália első abszolutista uralkodója? – Egy pillanatig lebegtette a kérdést a levegőben. – Megakadályozta, hogy a nemesek megöljék az admirálist, és tiszteletteljes fogadtatásban részesítette. Még azt is megparancsolta, hogy leüljön a jelenlétében, ami abban az időben kizárólag a legmagasabb rangú embereket illette meg. Ezenfelül segített felszerelni a Niñát, hogy folytathassa az útját Kasztília felé, és üdvözletét küldte a Katolikus Királyoknak, sőt utasította a nemeseit, hogy nagy pompával búcsúztassák el a tengerészt! – Fölemelte az ujját, mintha nagy közönségnek tartana előadást. – Ez a viselkedés, drága uram, nem egy olyan külföldire vall, aki arra kényszerül, hogy meglátogassa a legnagyobb ellenségét. És főleg nem egy olyan királyra, akit sértegetnek, ráadásul éppen az az ember, aki összetörte a legdédelgetettebb álmait. Ez a viselkedés, drága uram, két, egymással összejátszó férfi viselkedése, akik összeállítottak egy szép kis színjátékot a kasztíliaiaknak. Az igazság, drága uram, az igazság az, hogy Amerika kasztíliaiak általi felfedezése Portugália királyának érdekét szolgálta. Amíg a kasztíliaiak Amerikával voltak elfoglalva, II. János nyugodtan előkészíthette Vasco da Gama indiai útját, amely a felfedezések nagy eseménye volt. Tomás felsóhajtott. – Logikusan hangzik – motyogta. – Hát persze! – kiáltotta Vilarigues gróf. – Főleg, ha követjük Colom további lépéseit. Tudja, mit csinált azután, hogy elbúcsúzott II. Jánostól? – Bizonyára elment Kasztíliába. – Nem, drága barátom. Egyáltalán nem. – Nem? – Úgy, ahogy mondom. Elbúcsúzott a királytól Azambujában, és aztán ahelyett, hogy visszament volna a karavellájára, égve a vágytól, hogy végre visszajusson Kasztíliába, még elugrott Vila Franca de Xirába. – Vila Franca de Xirába? Mégis mi az ördögöt keresett ott? – Meglátogatta a királynét, aki egy kolostorban volt. Las Casas beszámolt róla, hogy Colom elment üdvözölni a királynét, aki a herceg és a márki társaságában volt. Nem tartja ezt különösnek? – Dehogyisnem! És miről beszélgettek? – Családi ügyekről, gondolom. – Miféle családi ügyekről? – Drága uram, kérem, szíveskedjen rekonstruálni Colom életútját. Van egy portugál fidalgónk, akinek a fiával Kasztíliába kell menekülnie, mert részt vett a király elleni összeesküvésben. És kik voltak az összeesküvés fő figurái? A királyné anyja, a királyné fivére, azaz Viseu grófja, akit maga a király szúrt le. Vagyis Colom kapcsolatban állt a királyné anyjával és fivérével. Következésképpen kapcsolatban állt a királynéval. Mégpedig nagy valószínűséggel rokoni kapcsolatban. Kegyelmed képzeletére bízom, hogy az unokaöccse vagy az unokatestvére volt-e, vagy efféle, nem tudom pontosan megmondani, hogy kije volt, de az biztos, hogy közel állt a királynéhoz. – Fölemelte az ujját, mintha hangsúlyozni akarna valami fontosat. – Gondolja meg, drága uram. Ez a találkozás Colom és a királyné között, amely az éjszakába nyúlt, csak azzal magyarázható, hogy jól ismerték egymást, talán még cinkosok is voltak valamiben. Különben miként lehetne értelmezni ezt a találkozást? Ha Colom egy alacsony származású, külföldi selyemtakács lett volna, mi magyarázná, hogy találkozott a királynéval? És ami ennél is fontosabb, mi magyarázná azt, hogy a királyné fogadni akarta? És mi magyarázná, hogy éjszakába nyúlóan beszélgettek egymással? És azt mi magyarázná, hogy a találkozón jelen volt Viseu új hercege, aki nem más volt, mint a majdani király, I. Mánuel? – Lemondóan legyintett. – Az egyetlen magyarázat, drága uram, az, hogy a találkozás rokonok közt zajlott, akik évek óta nem látták egymást. – Határozottan Tomás szemébe nézett. – Vagy maga talán tud más magyarázatot? A tanár tátott szájjal hallgatta. Lassan csóválta a fejét. – Nem – ismerte be. – Nincs más értelmes magyarázat. – Colom ezen a 11-ei éjszakán Alhandrában hált – mondta a gróf, folytatva a mesélést. – Másnap reggel megjelent egy apród, aki felajánlotta Colomnak, hogy elkíséri Kasztíliába a szárazföldön, és szerez neki szállást és állatokat az útra. – Kacsintott. – Milyen kedves ez a király, mi? Még segít is Colomnak, hogy elvigye a hírt az Indiába vezető útról. A saját vereségén fáradozik. – Kétkedő arccal csóválta a fejét. – Bárhogy legyen is, Colom inkább visszament a Niñára, és 13-án továbbindult Lisszabonból. – Ismét Tomásra meredt. – Meg tudja mondani, mi volt Colom következő állomása? – Most már biztosan Kasztília, nem? – kérdezte bizonytalanul. A gróf nevetett. – Jó is lenne! – kiáltotta. Tomás kikerekedett szemmel nézett rá. – Csak nem azt akarja mondani, hogy még valahova ellátogatott Portugáliában? – De, bizony azt. Elment Faróba! Most már mindketten nevettek. Kolumbusz visszautazása kezdett burleszkké válni. – Faróba? – kérdezte Tomás, amikor magához tért a kacagásból. – És mit csinált Faróban? – Tudom is én – felelte a gróf vállvonogatva. – Tudomásom szerint akkor még nem létezett a vilamourai jachtkikötő, sem pedig a Quinta do Lago! Nem voltak még bárok, sem diszkók! – Még egy kicsit nevettek, hangjuk visszhangzott a templomos Charola falain. – Colom 14-én érkezett Faróba, és egy egész napot ott töltött, csak éjszaka indult tovább. Senki nem tudja, mit csinált ott. De mivel portugál nemes volt, nyilvánvaló, hogy ez is rokoni látogatás lehetett. Csak ezzel magyarázható ez az újabb portugál állomás. – Az égnek emelte a kezeit, mint aki alleluját mond. – És 15-én végre megérkezett Kasztíliába. – Megsimította a bajuszát. – Most figyeljen. Colom legénysége alig várta, hogy végre hazatérjen. Ő maga bizonyára szintén örömmel bejelentkezett volna már a Katolikus Királyoknál, a nagy felfedezés hírével. És ennek ellenére, lám, egészen megmagyarázhatatlan módon, legalábbis ha valóban genovai selyemtakács volt, bejárta egész Portugáliát, az Azori-szigetektől Algarvéig, Lisszabontól Vila Franca de Xiráig, Azambujától Alhandráig, mintha mi sem lenne természetesebb, és beszélt a királlyal, a királynéval, meglátogatott ezt-azt, eljutott ide-oda, olybá tűnt, mintha vakáción lenne. Hát ez az elvárható viselkedés egy admirálistól, aki Kasztília szolgálatában áll, és az ellenség földjén van? – A gróf kétkedő arcot vágott. – Szerintem nem. Colom nem úgy viselkedett, mint egy külföldi az ellenség földjén, hanem mint egy portugál az otthonában, aki mintha még vonakodna is továbbállni. Cristóvam Colom, drága uram, egy portugál fidalgo volt, aki nagy szolgálatot tett a hazájának azzal, hogy eltávolította Kasztíliát az Indiába vezető útról. A történész az arcát dörzsölgette. – Legyen – adta meg magát. – De áruljon el valamit. A kasztíliai legénység nem furcsállta ezt az egészet?
– Dehogyisnem. – Tomás táskájára mutatott. – Itt vannak magánál Colom leveleinek a másolatai? – A másolatok... uh... – hümmögött bizonytalanul, miközben a táskájában kotorászott. – Igen, igen, azt hiszem, itt vannak. – Az is itt van, amelyiket 1500-ban írta, a fogsága idején, Dona Juana de la Torrénak? Tomás elővett egy fénymásolatköteget, átlapozta, majd kihúzta a keresett dokumentumot, és átadta Vilarigues grófnak. – Itt van. A gróf végigfutotta a levelet. – Na, ezt a mondatot hallgassa meg – mondta. – „Yo creo que se acordará vuestra merced, cuando la tormenta sin velas me echó en Lisbona, que fui acusado falsamente que avia yo ido allá al Rey para darle las Indias.” – Beszélgetőtársára nézett. – Vagyis az egész legénység furcsállotta ezt az érthetetlen viselkedést, és főként a Colom és II. János közötti beszélgetést találták fölöttébb gyanúsnak. A kasztíliai hajósok nyilvánvalóan azt gondolták, hogy az admirális felajánlotta a portugál királynak a felfedezést, de mint tudjuk, az igazság még ennél is rendkívülibb volt. Colom 1488-tól gyakorlatilag a Tökéletes Herceg ügynöke volt. 1493-as találkozásuk nem arról szólt, hogy a felfedező felajánlja Amerikát a portugál királynak, hanem inkább arról, hogy megbeszéljék a további stratégiát, ami aztán elvezetett a tordesillasi szerződéshez. – Jó, legyen – bólintott Tomás. – Függetlenül attól, hogy az egyes részletek megfelelnek-e a valóságnak, tény, hogy a történelem tökéletesen alátámasztja ezt a beszámolót. Megoldódnak Kolumbusz rejtélyei. Minden jel arra utal, hogy valóban ez lehetett Kolumbusz története. De hol az ördögben van a végső bizonyíték? Hol van az a dokumentum, amely mindent hitelesít? – Remélem, nem olyan dokumentumot vár, amelyikből kiderül, hogy Colom portugál titkosügynök volt. Ugye, nem? Hiszen az ilyen információ nyilvánvalóan szigorúan bizalmas volt, következésképpen nem rögzítették írásban. – Persze, ha valóban titkosügynök volt, azt nyilván titokban tartották, és nem találunk erről szóló bizonyítékot. De az elvárható, hogy arról legyen valami bizonyíték, hogy Kolumbusz portugál volt. Vilarigues megsimogatta állán a kecskeszakállt. – Nos! – kiáltotta. – Tudja, a spanyol Real Sociedad de Geografia régi elnöke, Beltrán y Rózpide elárulta egyszer, hogy egy portugál magánlevéltárban őrzik a bizonyítékot... – Igen – szakította félbe Tomás. – Tudom, Armando Cortesão elmesélte ezt a történetet. De az az igazság, hogy ezt a dokumentumot soha nem találták meg, hiszen Rózpide meghalt, anélkül hogy elmondta volna, hol van ez a levéltár. Vagyis még mindig nincs meg a végső bizonyíték. Vilarigues gróf mély levegőt vett. Körülnézett, mintha a rotunda nagy boltíveit, a középső főoltár fehér kőasztalát meg a nyolcszögletű fülkét fürkészné, aztán fölnézett, és szemügyre vette az I. Mánuel és a Krisztus-rend heraldikai szimbólumaival díszített kupola közepén összefutó aranyozott gótikus boltíveket: a templomos építészet kétségtelenül itt érte el a csúcspontját. Végül visszafordult Tomáshoz. – Hallott már a 632-es kódexről? A történész a döbbenettől kerekre nyílt szemekkel bámult rá. – A 632-es kódexről? – Igen. Hallott már róla? Tomás végigsimította az arcát. – Furcsa, hogy ezt említi – mondta. – Toscano professzor széfjében találtam egy utalást erre a kódexre, az egyik fénymásolat hátulján. Ezek között a papírok között leltem rá a maga telefonszámára is. – Á, valóban? És hol vannak ezek a fénymásolatok? A tanár nélkülözhetetlen barna táskája fölé hajolt, kotorászott benne egy darabig, aztán elővette a két lapot. – Itt vannak – közölte, és megmutatta őket a grófnak. Vilarigues fogta a lapokat, egy pillanat alatt átfutotta őket, aztán ismét Tomásra nézett. – Tudja maga, mi ez? – Ez a Crónica de D. João II, Ruy de Pinától. Mégpedig az a szakasz, ahol Pina elkezdi a beszámolót Kolumbusz és a király találkozásáról. A gróf ismét felsóhajtott. – Nyilvánvaló, hogy ez Ruy de Pina krónikája. De több is annál. Tudja, mi ez? Tomás értetlenül nézett rá: nem tudta, hova akar kilyukadni. – Nos... öhh... nem. – Drága uram, ez itt egy részlet a 632-es kódexből. A történész megnézte a két fénymásolt lapot a gróf kezében. – Ez? A Crónica de D. João II a 632-es kódex? – Nem, drága uram. A Crónica de D. João II nem a 632-es kódex, de a 632-es kódex az egyik Crónica de D. João II. Tomás zavartan csóválta a fejét. – Nem értem. – Egyszerű, drága uram – mondta Vilarigues. – Ruy de Pina valamikor a XVI. század elején I. Mánuel király utasítására írta meg a Crónica de D. João II című művét. Pina az elhunyt király személyes barátja volt, és sok részletet ismert az életéről. A krónikás tehát pennát ragadott, és megírta a Tökéletes Herceg életrajzát. Ezt a kéziratot látták a másolók, akik elkészítették a másolataikat, papírra vagy pergamenre. Az eredeti kézirat elveszett, de van három fontos másolat a XVI. századból. A legszebbet a lisszaboni Torre de Tombo páncéltermében őrzik, Portugália bibliográfiai kincsei között. Ez a 9-es pergamen, amit gót betűkkel írtak, és tele van színes miniatúrákkal. A másik két másolat a Nemzeti Könyvtárban van. Az egyik az Alcobaçai kódex, amit azért hívnak így, mert az alcobaçai kolostorban találtak rá, a másik pedig a 632-es kódex. Mindhárom másolat ugyanazt a történetet meséli el, csak éppen más-más kalligráfiával. De van egy részlet, egy aprócska részlet, ami rácáfol az egyformaságra. – Fogta a fénymásolatokat, és megmutatta őket Tomásnak. – Ez a részlet a 632-es kódexben található, mégpedig abban a szakaszban, amelyben Ruy de Pina a Colom és II. János király közötti találkozásról számol be. – Közelebb vitte a lapokat a történész szeméhez. – Nem vesz észre semmi különöset ebben a szövegben? Tomás elvette a lapokat, és alaposan szemügyre vette őket.
– Nem, nem veszek észre semmit – szólalt meg végül. – Leírja Kolumbusz lisszaboni érkezését, miután megjött Amerikából. Nem látok benne semmit. Szerintem rendben van. A gróf finoman felhúzta a bal szemöldökét, mintha tanár lenne, Tomás pedig egy diák, aki rossz választ adott. – Úgy gondolja? – Igen, én semmi különöset nem látok benne. – Nézze meg jobban a szóközöket. Mindenhol egyforma nagyságúak. De van egy rész, ahol a másoló eltért a mintától. Megvan? Tomás visszahajolt a lapok fölé, és mereven nézte a szöveget. Először az egészet egyben, aztán külön-külön a részleteket. – Valóban, most, hogy mondja, valóban van itt valami furcsaság... – Na, mi az? – A „Capítulo”, fejezet szó után, az első lap alján van egy nagy szünet... – Ami azt jelenti, hogy a másoló nem írta be a fejezet számát, mert még várta a felsőbb utasításokat. És még? – És... és az „y taliano” szó előtt és után is nagyobb a szóköz, mint másutt. Nem nagyon nagy, de feltűnő a különbség, ha összehasonlítjuk a szöveg többi részével. – Úgy van, drága uram. És ez mit jelent? Tomás zavartan nézett a beszélgetőtársára. – Hát... így, első látásra... azt a benyomást kelti... ööö... azt a benyomást kelti, mintha a másoló először üresen hagyta volna a Kolumbusz származására vonatkozó részt. Mindent szépen megírt, de ezt a részt még üresen hagyta. Egy... egy kicsit olyan, mintha várta volna a felsőbb utasítást, hogy mit írjon oda... – Bingó! – kiáltotta a gróf. – Végül meg is jött az utasítás. – Pontosan. Azt kellett írnia, hogy „y taliano”. – Mint minden krónikás, Ruy de Pina is csak azt írhatta le, amire utasították, vagy amit megengedtek neki. Sok dolog rejtve maradt. Pina például soha nem említette a II. János uralkodása alatti legnagyobb tengerészeti hőstettet, azt, amikor Bartolomeu Dias felfedezte az átjárót az Indiaióceánra. Ezt a nagy tettet, amely lehetővé tette Vasco da Gama későbbi indiai hajóútját, ez a krónikás egész egyszerűen figyelmen kívül hagyta. – Igen – helyeselt Tomás. – Kétségtelen, hogy a krónikások mindig azt írták le, ami a korona érdekét szolgálta. Vilarigues gróf a második oldal harmadik és negyedik sorára mutatott. – És azt már észrevette, hogy ebben a részben a „colo nbo” félbe van vágva? A harmadik sorban van a „colo”, a negyedikben pedig a „nbo”. Olyan mintha az üresen hagyott rész túl nagy lett volna, és a későbbi utasítások úgy szóltak volna, hogy a másoló írja azt, hogy „nbo y taliano”, valami más helyett. – Fölemelte a mutatóujját, és tágra nyitotta fekete szemeit. – Az igazság helyett. – Lehalkította a hangját, és szinte suttogott. – A titok helyett. Tomás az állát vakargatva nézte ezt a különös sort. – A mindenit! – szólalt meg, a sorsdöntő sort bámulva. – Tényleg, valóban azt az érzést kelti, hogy a másoló utólag írta oda ezt a „nbo y taliano”-t. A gróf fészkelődni kezdett a kényelmetlen, kemény padon: túl régóta ült ugyanabban a pózban. – De el kell mondanom valamit – közölte. – Amikor Toscano professzorral a 632-es kódexről beszélgettem, nem sokkal azelőtt, hogy Brazíliába utazott és meghalt, volt egy másik hipotézise is. Én mindig is úgy gondoltam, hogy ezek a nagy szóközök az „y taliano” körül arra utalnak, hogy a másoló először szándékosan üresen hagyta azt a helyet, hogy később azt írhassa oda, amit kell. De Toscano professzornak más elképzelése volt. Ő úgy vélte, hogy a nagy szóközök azt jelzik, hogy valamit kitöröltek onnan. Azaz ő úgy gondolta, hogy a másoló lemásolta Ruy de Pina eredeti kéziratát, amely azóta eltűnt, és abban még Colom valódi identitása szerepelt. De mivel ezt az identitást mindenáron titokban kellett tartani, ezt az információt kitörölték, és a helyére azt írták, hogy „nbo y taliano”. Abban maradtunk, hogy utánajár, de aztán többet nem mondott semmit. – Megvonta a vállát. – Gondolom, a gyanúja alaptalannak bizonyult. – Lehet – felelte Tomás. Meglengette a két lapot. – Tudja, hogy ezek a másolatok az eredeti dokumentumról készültek-e? – Hogy érti ezt? – Arra vagyok kíváncsi, hogy Toscano professzor vajon az eredeti dokumentumról készítette-e a másolatokat, vagy egy facsimiléről? – Ja, nem. Ez a fénymásolat a Nemzeti Könyvtárban rendelkezésre álló mikrofilmről készült. Mint tudja, az eredetihez nem férünk hozzá. A 632es kódex olyan ritkaság, amit a széfben őriznek, és nem lehet csak úgy megnézni. Tomás fölállt a padról, és megvonaglott a fájdalomtól, úgy elgémberedtek a tagjai. – Ezt akartam tudni. A gróf is fölállt. – És most mit fog tenni kegyelmed? – Nagyon egyszerű dolgot, gróf uram – felelte a történész, miközben megigazította a ruháját. – Azt fogom tenni, amit már meg kellett volna tennem. – Mit?
Tomás elindult egy kis nyitott ajtó felé, a paddal szemben, amelyen ültek. Már készült, hogy elhagyja a Charolát és lemegy a Nagy Kolostorhoz, amikor megállt, és visszanézett a grófra, de az arca nem látszott az árnyékban. – Elmegyek a Nemzeti Könyvtárba, hogy megnézzem az eredeti 632-es kódexet.
A lift ajtaja halk zúgással nyílt ki, és Tomás kilépett az előcsarnokba. A lisszaboni Nemzeti Könyvtár harmadik emeletének előtere baljós, hallgatag és kihalt volt, a félhomály végigfutott az üres folyosón, ellepte a csupasz falakat, és befészkelte magát a sarkokba, csak a teraszra és a távolban hullámzó lombokra néző nagy ablakokon beszűrődő világosság kergette el. Tomás léptei visszhangoztak, amikor végigment a márványpadlós folyosón, aztán benyomta az üveges ajtókat, és belépett az olvasóterembe. A könyvtár különtermében, egy keskeny, szűk helyiségben foglalt helyet, amely jóval kisebb volt, mint a földszinti olvasóterem. Az óriási ablakok bőséges fénnyel árasztották el a termet. A falakat körben katalógusokkal és kötetekkel teli polcok borították. A tanteremszerűen elrendezett asztalok fölé hajoló olvasók régi kéziratokat tanulmányoztak: miniatúrákkal díszített könyveket, elnyűtt pergameneket, csupa bibliográfiai kincset, amelyekhez csak a kivételezett kutatók férhettek hozzá. Tomás észrevett néhány ismerős arcot. A terem végében a Régi Egyetem egyik öreg professzora, egy sovány, fehér kecskeszakállas férfi egy középkori kódex fölött görnyedt, amott, a sarokban a Coimbrai Egyetem fiatal, ambiciózus, kerek képű, feltűnő bajuszú tanársegédje meredt egy unalmas kolostori Hórák könyvére, az első sorban pedig egy sovány, rendetlen öltözetű lány ült, bizonyára egyetemi hallgató, és egy régi katalógust lapozgatott. – Jó napot, tanár úr – üdvözölte a pult mögül a könyvtárosnő, egy középkorú szemüveges nő, akit minden rendszeres látogató ismert. – Jó napot, Odete – köszönt vissza Tomás. – Hogy van? – Jól. – A könyvtárosnő fölállt. – Hozom a könyvet, amit kért. Tomás előző este adta le a kérőlapot, ez ugyanis kötelező szabály volt a ritka és értékes kéziratok esetében. Leült egy üres székre az ablak mellett, és várt. Nem tudta biztosan, mit talál majd. Kinyitotta a jegyzetfüzetét, és elolvasta, amit a kikért dokumentum szerzőjéről összegyűjtött. Ruy de Pina ezek szerint magas rangú udvari tisztviselő volt, aki II. János teljes bizalmát élvezte. Diplomataként végigkísérte a Kasztíliával folytatott nagy vitákat, és 1493-ban őt küldte az uralkodó Barcelonába, hogy tárgyaljon a Katolikus Királyokkal a Kolumbusz Kristóf „ázsiai” utazásával előállt új helyzetről. Részt vett a következő évben létrejövő, a világot két részre osztó tordesillasi szerződéshez vezető tárgyalások előkészítésében. Miután meghalt a Tökéletes Herceg, akinek ő volt a végrendeletírója, udvari krónikás lett belőle, és I. Mánuel uralkodása idején, legkésőbb a XVI. század elején írta a Crónica de D. João II-t. Közeledő léptek zaja szakította félbe a gondolatait. Odete egy kötetet hozott a kezében, óvatosan letette az asztalra, és megkönnyebbült kifejezés jelent meg az arcán. – Itt van! – kiáltotta szinte lihegve. – Vigyázzon rá. – Nyugodt lehet – mosolyodott el Tomás, le sem véve a szemét a műről. A vaskos, barna bőrkötésű kötet gerincén ott volt a jelzet. Codex 632. Kinyitotta a könyvet, és érezte, amint fölszabadul a régi papír édeskés szaga, amit az idő hosszú fogságban tartott, de most végre elengedett. Óvatosan lapozgatta a kéziratot, sőt hódolattal, csak az ujjbegyeivel illetve, olyan gyengéden, mintha valami ereklyét simogatna. A lapok megsárgultak, foltosak voltak, az iniciálékat pennával festették, a tinta sárgásbarna színe pedig éles kontrasztot képezett a Toscano széfjében talált fénymásolatokon látható fekete vonásokkal. Az első oldalon a mű címe volt. Chronica de El Rey D. Joam II. Tomás lassan lapozgatta a kódexet, minden oldalt átfutott, hol szóról szóra, hol egy-egy bekezdést átugorva, néha egész oldalakat is kihagyva: a fénymásolatokon szereplő rejtélyes részletet kereste. Mivel a fejezet száma hiányzott, az oldalszámra pedig nem talált utalást, kénytelen volt lassan keresni, folyton belegabalyodva a tizenhatodik századi portugál helyesírásba. A hetvenkettedik lapon megállt. Egy díszes n-nel kezdődött, és az a mondat állt rajta, hogy „no ano seguinte de m... e triiy estando elRei no lugar de Vall de parayso...”. Lapozott, és megnézte az oldal tetejét, a Kolumbusz Kristófra vonatkozó részek nagy szóközeit keresve. Megtalálta. A következő pillanatban nagyot dobbant a szíve, tátva maradt a szája, elakadt a lélegzete, és nem akart hinni a szemének. A negyedik sor elején, baloldalt, a „nbo y taliano” szavak fölött egy fehér folt javításról árulkodott. Törlés nyoma. Kitöröltek valamit. Tomás kigombolta az ingét a nyakán, nem kapott levegőt, és körülnézett, hogy kitől kérhet segítséget, ha valóban fuldokolni kezd. Legszívesebben világgá kürtölte volna a felfedezést, a leleplezett csalást, de az olvasóterem nem tűnt alkalmasnak az effajta üvöltözésre, belesüllyedt a szürke délután közönyébe, a tunya kábulatba. Ismét a kézirat lapjára összpontosított, attól tartva, hogy eltűnik, amit az imént még látott. De nem, a törlés nyoma még mindig ott volt, halványan, de szemmel láthatóan, úgy tűnt, mintha az arcába nevetne. A történész a fejét csóválta, és magában az egyértelmű következtetést ismételgette. Valaki meghamisította a Crónica de D. João II-t. Valaki belenyúlt abba a részbe, amely elárulja Kolumbusz származását, egy ismeretlen kéz kitörölte az eredeti írást, és azt írta a helyére, hogy „nbo y taliano”, így aztán az lett belőle, hogy „Xpova colo nbo y taliano”. Ki tehette? És miért tette? De ami még ennél is fontosabb: mi állhatott az eredeti szövegben? Tényleg, mi állhatott az eredeti szövegben? Ez az utolsó kérdés elkezdett makacsul, kitartóan és alattomosan zakatolni a fejében. Mi a titok, amit a kiigazítás eltörölt? És végtére is ki volt Kolumbusz? Fölemelte a kódexet és az ablak felé fordította, hogy az ellenfényben vizsgálgathassa a kérdéses lapot, hátha ki tudja venni, mi állhatott a javítás alatt. De a törlés nem fedte fel a titkát, megtartotta a sűrű, sötét homályban. Áthatolhatatlan homályban. Miután több mint tíz percig próbálta meglátni a láthatatlant, úgy döntött, hogy taktikát változtat. Beszélnie kell egy szakértővel, aki ért a modern elektromos képalkotó eszközökhöz, hátha hozzá lehet férni valahogy a kitörölt szöveghez. Fogta a kötetet, és fölállt a helyéről, odament a fapulthoz, és ráhelyezte a könyvet. – Máris végzett? – ámuldozott a könyvtárosnő, amikor fölnézett az olcsó regényből, amit az íróasztala fölött görnyedve olvasott. – Igen, Odete. Már megyek is. A könyvtárosnő elvette a kódexet, hogy visszavigye a helyére. – Milyen keresett lett újabban ez a kézirat – jegyezte meg, miközben a hóna alá tette a könyvet. Tomás már elindult az ajtó felé, amikor meghallotta a megjegyzést. – Tessék? – Újabban sokat keresik a 632-es kódexet – ismételte el Odete. – Keresik? Kik? – Hát, vagy három hónapja Toscano professzor foglalkozott vele. – Ó, igen – esett le Tomásnak. – Toscano professzor bizonyára sokat tanulmányozta, igen... – Szegény professzor! Milyen hirtelen meghalt, távol a családtól! Tomás felsóhajtott, az alkalomhoz illő gondterhelt arccal. – Ilyen az élet, mit várunk?
– Igen, sajnos – helyeselt Odete. – Én meg nem is tudom, meddig őrizzem a vizsgálat eredményét, amit kért. Nem tudom, mit kezdjek vele. – Milyen vizsgálat? A könyvtárosnő előhúzta a hóna alól a kódexet, és megmutatta. – Itt van ez a kódex – mondta. – A professzor kért egy röntgenfelvételt a labortól. Úgy két hete jött meg az eredmény, és nem tudom, mi legyen vele. Tomás visszament a pulthoz, és izgatott kifejezés jelent meg a szemében. – Hadd nézzem meg, hátha megértem. Toscano röntgenfelvételt kért a kéziratról? Odete elnevette magát. – Nem, tanár úr. Csak az egyik lapjáról. – Fölemelte a mutatóujját. – Egyetlen lapról. Az a lap nem lehetett más, mint a javítás oldala. – Hol van a felvétel? – Itt – mutatott a könyvtárosnő egy kis szekrényre a pult alatt. – A fiókomban. A történész a pultra támaszkodott, és megnézte a fiókot, miközben majd kiugrott a szíve izgalmában. – Odete, hadd kérjek egy szívességet! Mutassa meg nekem! A könyvtárosnő visszatette a pultra a könyvet, aztán lehajolt, kihúzta a fiókot, keresgélt egy kicsit, aztán elővett egy óriási borítékot. – Tessék – mondta, és átadta Tomásnak a borítékot, amelynek a sarkában ott díszelgett a lisszaboni Nemzeti Könyvtár logója. Tomás föltépte a borítékot, és elővette a röntgenfelvételt, amely hasonlított az orvosi felvételekhez. Első pillantásra felismerte, hogy a 632-es kódexnek valóban arról az oldaláról szól, amelyiken a javítás van. A negyedik sor bal oldala, ahol a javítás történt, mágnesként vonzotta Tomás tekintetét. Még felismerhető volt a törlés fölé írt „nbo y taliano”, de ugyanitt más betűk is kirajzolódtak. A két írás egymásba gabalyodott, összemosódott, de Tomás közelebb hajolt és erősen koncentrált az egyes betűkre, és arra, hogy egymáshoz kapcsolódva szavakat alkotnak. Próbálta kivenni az eredeti vonásokat, és lehántani róluk azokat, amelyeket később tettek hozzájuk. Félrebillentett fejjel követte a rejtélyes vonalakat, az íveket és kunkorokat, és így összpontosítva igyekezett megfejteni a kitörölt szavak értelmét. Hirtelen, mintegy varázsütésre, mintha valami isteni sugallattól megvilágosodott volna, kirajzolódott előtte az eredeti szöveg. Tomás megtudta végre, mit írt Ruy de Pina az első változatban: a szövegből előlépő igazság megtöltötte a lelkét. A rejtély megoldódott. A fehér, csipkés kőépítmény hideg eleganciával emelkedett a ragyogó, zöldes víz fölé a déli napsütésben, úgy nézett ki, mint egy a folyó kellős közepére épített középkori kastély. A gótikus emlékmű büszkén és gőgösen állt ott, a régi, nagy időket hirdetve, mint valami kőhajó, amely szilárdan tartja magát a hullámok közepette, vagy mint egy őrtorony, amely a Tejo torkolatát felügyeli, és megvédi Lisszabont a félelmetes Adamastortól, az óceán mélyén rejtőző ismeretlen szörnyetegtől. Tomás átment a kis hídon, végigsiklott a folyópart szelíd vize fölött, miközben le sem vette a szemét a kőből épült ékszerdobozról. A Belémtorony impozáns tökéletességgel állt előtte: a magas torony és a tágas terasz együtt egy tizenhatodik századi karavellára hasonlított, az őrfülkéket kis hagymakupolák fedték, akárcsak az almohád mecseteket, az erkélyeket dupla boltívek, a balkonokat csipkézett kőkorlátok díszítették, és mindenütt ott virított a Krisztus-lovagrend keresztje, a portugál templomosok szimbóluma, valamint a kőbe vésett, büszke armilláris gömb. A történész belépett az erődbe, és a megbeszélt találkahely felé indult, miközben titkon élvezte, hogy amerikai ismerőse mennyire rajong a felfedezések korának emlékművei iránt. Nelson Moliarti az egyik elülső őrbódé mellett várta, a mellvédnek dőlve, és rágógumit rágott. – Nagy híreim vannak! – kiáltotta Tomás, aki alig bírta visszatartani kitörő örömét, miközben üdvözlésképpen kezet nyújtott az amerikainak. – Á, igen? – Igen. – Fölemelte a barna táskáját, és megmutatta Moliartinak. – Befejeztem a kutatást. Az amerikai elmosolyodott. – Valóban? – Úgy bizony. – Az remek. Na, akkor meséljen. Az emlékművet díszítő kőcsipkének dőlve Tomás előadta mindazt, amit jeruzsálemi és tomari útján tudott meg. Olyan szenvedélyesen beszélt, hogy körülötte minden elhomályosult. A sirályok hangosan vijjogtak, szinte súrolták az őrtornyok hagymakupoláit, a sós tengeri szellő illata átjárta a levegőt, a vízből az óceán mély lehelete áradt, a hullámok finoman megtörtek a Belém-torony alján. De a színek, hangok és illatok e csodálatos kavalkádja mind hidegen hagyták Tomást, aki csak azzal volt elfoglalva, hogy lerántsa a leplet a titokról, amit három hónapig kutatott. Moliarti közömbösen hallgatta, és csak az előadás végén változott meg az arckifejezése, amikor a történész elmondta, mi történt előző este a Nemzeti Könyvtárban. – Hol van az a röntgenfelvétel? – kérdezte hirtelen nagyon izgatottan az amerikai. – Itt van – felelte Tomás, és rámutatott a táskájára. – Mutassa. A portugál leguggolt a kőcsipkéhez, és elővette a táskájából a nagy borítékot, rajta a Nemzeti Könyvtár logójával. Aztán fölállt, és kivette a borítékból a röntgenfelvételt, majd átadta Moliartinak. – Tessék. Az amerikai alig leplezett mohósággal futotta át a felvételen látható szöveget, majd kérdőn nézett Tomásra. – Hát, én ezt nem értem! Hol van itt a bizonyíték? A történész a képre pillantott, és a negyedik sor bal oldalára bökött. – Látja ezt? Moliarti meresztgette a szemét, hogy ki tudja venni a szavakat. – I-gen... – mondta bizonytalanul, bár nem tudta, mit lát. – És el tudja olvasni, mi van odaírva? – Hát... nem nagyon. – Ez természetes – mosolyodott el Tomás. – Itt két szövegrészlet van egymás fölött, egy kitörölt, meg egy föléírt. Nézze csak: a javítás sötétebb. Az áll ott, hogy „nbo y taliano”. De most a szürkésebb, világosabb betűkre koncentráljon. Nézze csak. Moliarti közelebb hajolt a negyedik sorhoz, mintha rövidlátó lenne. – Aha – motyogta. – Van itt valami, igen. – El tudja olvasni? – Hát... ez egy n és... és egy a...
– Az az! És aztán? – Ez itt egy... l? – Egy d. És aztán? – Egy o. – Pontosan. Tehát mi lesz belőle? – Nado. – Nagyszerű! És a többi szó? – Nos... úgy látom, van itt egy e meg egy n, ugye? – Igen. – Vagyis en. – És mi van az y taliano vége alatt? Figyeljen, mert nehéz... – Jó – durálta neki magát Moliarti. – C-vel kezdődik, és aztán... Aztán egy n jön? – Nem, egy u. – Aha, tényleg. Egy c meg egy u. És aztán... aztán egy b. Ez egy b, ugye? – Igen. – És a végén egy a. – Nagyon jó! Akkor most olvassa fel, kérem, az egész mondatot! – Nado en cuba. Tomás diadalmas mosollyal nézett az amerikaira. – Érti? Moliarti bizonytalanul újraolvasta a mondatot. – Nem. – Akkor most térjünk át a harmadik sor utolsó szavára – javasolta Tomás, a kérdéses helyre bökve. – Itt az áll, hogy colo, ami a javított szövegben azt adja ki, hogy „colo nbo y taliano”. – Igen... – A colo szót nem törölték ki, ez jól látszik a röntgenfelvételen. De az is látszik, hogy volt ott még két betű, amelyeket viszont kitöröltek. Látja ezeket? Az amerikai megnézte a kérdéses részletet. – Ez egy n meg egy a. – Akkor hogy kell olvasni? – Na? – Igen. De olvassa össze a colóval. – Colona? A történész várt egy pillanatig, hogy Moliarti elméjében is világosság gyúlhasson. – Na, mondja. Mi volt az eredeti mondat? – Öhh... nem értem. – Csak olvassa fel, mit írt eredetileg Ruy de Pina. Olvassa! – Nos... úgy hangzik, hogy „colona nado en cuba”. – Érti? – Nem egészen. Tomás végigsimította a haját, most már kissé türelmetlen volt. – Nelson, jól figyeljen arra, amit most mondok. Ruy de Pina a XVI. század elején írta a Crónica de D. João II-t. Amikor arra került a sor, hogy elmesélje Kolumbusz és II. János találkozását, miután a tengerész visszatért Amerikából, a krónikás úgy gondolta, hogy a bizalmas információ most már elavult, és fölfedte a titkot. Ezt a szöveget megkapta egy másoló, aki elkezdte másolni, és később az ő szövege lett a 632-es kódex. Amikor végzett, valaki elolvasta a munkáját, feltehetően maga I. Mánuel király, és megrémült Kolumbusz kilétének felfedésétől. Arra utasította a másolót, hogy változtassa meg a szöveget. A harmadik sor végén, ahol colona állt, kitöröltette a szó végi na-t, így csak colo maradt. A negyedik sorban, ahol nado en cuba állt, mindhárom szót kitöröltette, és a törlés fölé azt íratta, hogy nbo ytaliano. De mivel ez az új mondat egy hajszállal rövidebb, mint az eredeti, a másolónak meg kellett nyújtania az ytaliano szót, és így lett belőle y taliano. És még így is maradt hely. Pina eredeti kézirata megsemmisült, a másik két fennmaradt másolat, a 9-es pergamen és az Alcobaçai kódex pedig a 632-es kódex alapján készült. Így aztán ott, ahol eredetileg az állt, hogy „a Ribou a Restelo, em lixboa Xpova colona nado en cuba”, most az olvasható, hogy „a Ribou a Restelo, em lixboa Xpova colo nbo y taliano”. – Szünetet tartott. – Érti? – Igen – felelte Moliarti, még mindig tétován. – De mondja, mit jelent az, hogy „colona nado en cuba”? Ezt még mindig nem értem. – Kezdjük azzal, hogy „nado en cuba”. A „nado” azt jelenti, hogy született. Az „en cuba” pedig azt jelenti, hogy Cubában. „Nado en Cuba”, azaz Cubában született. – Kubában született? De hát az hogy lehet? Amikor ő született, tudtommal még nem is fedezték föl Kubát! Tomás elnevette magát. – Jaj, Nelson, hát nem Kuba szigetén született! A Cuba nevű faluban! Dél-Portugáliában van egy falu, amit Cubának hívnak. Most már érti? Moliarti szája tátva maradt döbbenetében. Végre megértette. – Áááá! – kiáltotta. – Kolumbusz egy Cuba nevű faluban született... – Pontosan – helyeselt Tomás. – Valójában ezt írta Ruy de Pina az eredeti kéziratban. A tengerész Cubában született. Ez az információ egyébként egybevág Kolumbusz családi kötelékeivel. Emlékszik rá, hogy azt mondtam, hogy 1484-ben Kasztíliába menekült a király elől, mert benne volt a II. János elleni összeesküvésben? És ki vezette ezt az összeesküvést 1484-ben? – Viseu hercege. – Pontosan. Aki a királyné fivére volt, és akit II. János saját kezűleg szúrt le még ugyanebben az évben. Most hozzáfűzök még valamit. Viseu hercege egyben Beja hercege is volt. Beja egy város Dél-Portugáliában, közel Cuba falujához. Viseu és Beja hercegének természetesen sok rokona és barátja volt Viseu és Beja környékén. Kolumbusz, aki Cubában született, Beja közelében, közülük való volt. Az amerikai tágra nyitotta a szemét, mintha támadt volna egy ötlete. – Gondolja, hogy..., hogy kapcsolat van a sziget Kuba és a... a...
– Már azt hittem, rá sem jön magától – szakította félbe Tomás türelmetlenül. – Hát persze hogy nem véletlenül egyezik a karib-tengeri sziget és Kolumbusz szülőfalujának neve! – Beszélgetőtársára meredt. – Figyeljen, amikor az admirális megérkezett ahhoz a szigethez, elnevezte Juanának. De nem sokkal később meggondolta magát, és átkeresztelte Cubára. Évekig azt gondolták, hogy ez a név onnan ered, hogy a bennszülöttek Colbának nevezték a saját földjüket. De ez a magyarázat igen halovány, Nelson. Mert például a bennszülöttek a szomszédos nagy szigetet is hívták valahogy, Kolumbusz mégis megtartotta azt a nevet, amit ő adott neki: Hispaniola. És még sok más szigettel ugyanez történt, ahol szintén éltek bennszülöttek, az admirális mégis saját nevet választott nekik, amikor fölfedezte őket. Juana volt a kivétel. – Kérdőn nézett az amerikaira. – Vajon miért? Miért csak ennek az egy szigetnek változtatta meg a nevét? Mi volt benne olyan különös? Miért nem tette ugyanezt a többi szigettel is? Csak egy magyarázat létezik. Amikor meghallotta a bennszülöttek szájából a Colba nevet, észrevette, hogy hasonló hangzása van, mint az ő portugáliai szülőfalujának, Cubának, és átkeresztelte a szigetet. De Colba helyett Cubának nevezte el. Mert így hívták azt a földet is, ahol valójában született. – Kacsintott. – Mondjuk, hogy ez egy kis tisztelgés volt a gyökerei előtt. – Értem – morogta Moliarti. – És mit jelent a colona? – Úgy tűnik, ez volt Kolumbusz Kristóf igazi keresztény neve. Colona. – No shit. – Megnéztem a korszak genealógiai dokumentumait. Valóban létezett abban az időben egy Colona nevű portugál család, hol egy n-nel, hol kettővel írva. A Sciarra Colonákról vagy Colonnákról van szó. A Sciarra a Guiarrára emlékeztet. Avagy Guerrára. A Colonna pedig a Colonra. Ami kiegészíti a rejtély hiányzó láncszemeit. Emlékszik az admirális nevével kapcsolatos zűrzavarra, arra, hogy volt Colon, Colom, Colomo, Colonus, Guiarra és Guerra? Ezeknek a közös eredete nyilvánvalóan nem a Colombo volt, amelyik nevet ő maga soha nem is használta, hanem a Sciarra Colonna. És emlékszik, hogy Hernando Colón leírta, hogy elment Piacenzába, és ott megtalálta az ősei sírját? A Colonnák ugyanis valóban Piacenzából származtak, akárcsak Kolumbusz első feleségének az apai felmenői, a Palestrellók, avagy portugálosított változatban a Perestrelók. – Azt állítja tehát, hogy Kolumbusz egy olasz származású portugál volt? – Cristóvam Colonna egy portugál fidalgo volt, olasz és portugál felmenőkkel, és esetleg némi zsidó beütéssel. A Sciarra Colonnák, amikor eljöttek Piacenzából, a portugál nemesekkel keveredtek, ami akkoriban általános volt. Nem véletlen tehát, hogy Hernando Colón azt mondta, hogy apja igazi neve latinul Christophorus Colonus. A Colonus a Colonnából jön, nem pedig a Colombóból, hiszen akkor Columbus lenne. És mivel Sciarrának is hívták, megvan a magyarázat arra, hogy több forrás, köztük Anghiera és a Pleyto de la Prioridad során megszólaló tanúk, azt állította, hogy Amerika felfedezőjének igazi neve Guiarra vagy Guerra volt. Cristóvam Sciarra Colonna. Cristóvam Guiarra Colon. Cristóvam Guerra Colom. – És honnan jön a zsidó származás? – Abban az időben sok zsidó élt Portugáliában. A nemesek oltalmában álltak, akiknek a köreiben megfordultak. Természetes, hogy előfordultak keveredések. Egyébként szinte minden portugálban van zsidó vér, csak nem tudja. Nelson Moliarti a sima víztükörre pillantott. Érezte, ahogy föltámad a szellő és megtölti a tüdejét a széles folyótorkolat friss levegőjével, és magába szívta a folyó és a tenger találkozásából születő aromát. – Gratulálok, Tom – szólalt meg végül hunyorogva, le sem véve a szemét a Tejóról. – Maga megoldotta rejtélyt – mondta szenvtelen hangon. – Azt hiszem, igen. – Megérdemli a jutalmat. – Tekintete csak most siklott le a folyó csillogó tükréről, és Tomás szemébe fúródott. – A félmillió dollárt. – Kacsintott és rejtélyesen elmosolyodott. – Jó sok pénz, mi? – Uhh... igen – bólintott a portugál. Tomás zavarba jött az ígért összeg említésétől, ugyanakkor most már semmi sem izgatta jobban. Félmillió dollár valóban rengeteg pénz. Talán arra nem elég, hogy Constançát visszahódítsa, de arra biztosan jó lesz, hogy Margaridát támogassa. Nagyon, nagyon sok pénz. – Okay, Tom – kiáltott föl Moliarti, és szinte atyai mozdulattal a vállára tette a kezét. – Beszélek New Yorkkal, és bemutatom a reportomat. Aztán pedig telefonálok, hogy egyeztessünk, és megbeszéljük, hogyan adjam át a csekket. Jó lesz így? – Igen, hogyne. Az amerikai visszatette a röntgenfelvételt az óriási borítékba, és meglengette. – Ez az egyetlen példány, right? – Igen. – Nincs másik? – Nincs. – Megtartom – mondta végül. Azzal hátat fordított, és sietve végigment a bástyán, majd eltűnt a toronyba vezető kis ajtó mögött, az elegáns, boltívekkel és oszlopokkal díszített hosszú erkély alatt, amely olyan széppé tette a Belém-torony déli homlokzatát. Nelson Moliarti négy napig nem adott hírt magáról. Végül az ötödik nap estéjén felhívta Tomást, hogy másnapra megbeszéljen vele egy találkozót. A hívás után a történész ott maradt a nappaliban, a tévében valami vetélkedő ment, egy darabig nézte, aztán halálosan elunta magát. Az értelmetlen semmittevéstől kimerülten képtelen volt tovább otthon maradni, a magány nyomasztotta, így hát hirtelen fölpattant, mintha sietnie kéne, fölvette a kabátját, és kiment az utcára. Lehúzott ablakokkal kocsikázott a folyóparton, a hideg tengeri szellő az arcába fújt, eltévedt élete labirintusában, kereste a kiutat, vagy legalább egy helyet, ahol megpihenhet. Borzasztóan egyedül érezte magát. Az estéit kínzó magányban töltötte, és ilyenkor kétségbeesetten próbált a munkába menekülni, egészen beletemetkezett a feladataiba: készült az óráira, teszteket javított, elolvasott minden paleográfiai tanulmányt, ami csak a keze ügyébe került. Úgy tűnt, Constança minden szálat elvágott köztük, és mindössze annyi kapcsolatuk maradt, hogy kéthetente átadta neki Margaridát a vasárnapiapuka-programokra. Igazi elvált férfiként élt. Újabban még ezek a programok is gyakran elmaradtak a kislány lázrohamai miatt, amelyek ágyba kényszerítették. Végső elkeseredettségében és magányában fel akarta keresni Lenát, de a svéd lány nem járt többet az órájára, a mobiltelefonján pedig mindig azt mondta be egy géphang, hogy a száma nem elérhető. Az is lehet, gondolta, hogy abbahagyta a kurzust és elhagyta az országot. Befordult a Carcavelos előtti körtérre, végigment a Quinta dos Ingleses mentén a villákkal övezett úton, majd megállt a vasútállomás mellett. Kiszállt az autóból, és a bevásárlóközpont felé vette az irányt. A környék tele volt emlékekkel, hiszen diákkorában mindenki ide járt. Constançával is gyakran megfordultak itt, amikor még nem léteztek a mai shopping centerek és a carcavelosi kereskedelmi központ volt a divat székhelye, a hűvös matinék, az édes románcok és a vidám csavargás színhelye. Hatalmába kerítette a nosztalgia. A levegőben mindenütt Constança illata, a szerelmük emléke és az eltűnt ifjúság terjengett, minden kis zug, minden árnyék, minden üzlet a gondtalan, boldog időkre emlékeztette, amikor egymásba karolva sétáltak, ölelkeztek és előttük állt a jövő, ártatlanok voltak és tele voltak ábrándokkal, tervekkel. Ez az elfeledett illat még most is ott lengett a bevásárlóközpont felett, de csak az vette észre, aki ismerte. Szinte látta maga előtt önmagát és Constançát, amint kart karba öltve
andalognak a múltban, látta, ahogy a két húszéves kísértetalak elmegy egy sárgás fényű lámpa alatt, egymásba feledkezve, önfeledt szerelemben, ügyet sem vetve a jövőből őket figyelő leskelődőre, akit most elönt a nosztalgia tengere, az örökre elvesztett boldogság kibírhatatlan fájdalma. Belépett egy kávézóba, és kért egy melegszendvicset. Körülnézett, és megállapította, hogy sok minden megváltozott, mások lettek az asztalok, de a hely ugyanaz maradt: ott volt az ablak, amely mellett az egyik első randevújukon uzsonnáztak, és ahonnan látni lehetett az állomást. Tomás jól emlékezett arra a napra. Hétvége volt, sütött a nap, és a családjukról beszélgettek, Constança bátyjáról, aki rajongott a motorokért, az álmaikról, arról, hogy egy napon majd nagy festőnő lesz belőle, és a Tate Gallery kiállítja a képeit. Tomás megette a szendvicset, és úgy döntött, hogy el kell terelnie a figyelmét. Kilépett a kávézóból, elment a csokoládéüzlet előtt, és lement az alagsorba, ahol a mozi volt. A plakátok két új filmet hirdettek, a Harcosok klubját, Edward Nortonnal és Brad Pitt-tel, és A Thomas Crown-ügy új változatát, Pierce Brosnannel és Rene Russóval. Normális esetben az utóbbit választotta volna, de most olyan magányos és melankolikus hangulatban volt, hogy a durvább filmre vágyott. Vásárolt egy jegyet, és mivel volt még negyedórája a filmig, elindult a büfébe, hogy vegyen magának valami nyalánkságot. A büfé új volt a carcavelosi moziban, diákkorában még nem létezett, az új idők válasza volt ez a régi gasztronómiai egységekre, szomorú jele annak, hogy változnak az idők. Miközben a pultnál várakozott, elfogta a vágy a régi mozi után, ahol mindig telt ház volt, a film közepén szünet volt és kéz a kézben nézték végig a filmeket a szerelmével. Amikor sorra került, kért egy édes pattogatott kukoricát és fizetett. A büfés lány odaadta az újrahasznosított papírba csomagolt kukoricát, Tomás pedig megfordult és elindult a vetítőterem felé. A büfé ajtajában futott össze vele. Constança belépett, és üde volt, csinos, olyan szép, mint húszévesen, csak egy kicsit érettebb. Vidám, fehér ruhát viselt piros és sárga virágokkal, a derekán övvel, mintha az ’50-es évekből lépett volna elő. Tomásnak hatalmasat dobbant a szíve, és a nőre meredt. Constança is meglátta, és ő is meghökkent. Úgy álltak ott egymással szemben a büfé ajtajában, mint két diák, akit lógáson kaptak. – Szia – szólalt meg végül zavartan. – Szia, Tomás – viszonozta az üdvözlést Constança, miután magához tért a meglepetésből. Oldalra fordult, és megérintette egy férfi karját. – Hadd mutassam be a barátomat, Carlost. Tomás úgy élte meg ezt a kínos pillanatot, mint egy lassított felvételt, végtelen lassúsággal fogta fel az elméje a szörnyű jelenetet, tekintete ideoda siklott Constança piruló, szép arca és a sovány, borotvált arcú, öltönyt és nyakkendőt viselő férfi között. A férfi kérdőn nézett Tomásra, de hamar hűvössé vált, majd kezet nyújtott. – Nagyon örvendek – üdvözölte, szemmel láthatóan nem túl őszintén. – Carlos Rosa. Tomás úgy nyújtotta a kezét, mint egy robot, és szinte érezte, ahogy elválik a teste az elméjétől. – Na? – hallotta Constança hangját. – Jól vagy? Tomás zavartan nézett rá. Hirtelen megszédült, elkábult, mintha a szíve el akarná nyomni a testében egyre növekvő vak haragot. – Öö... igen, jól vagyok. És te? – Csodásan. A moziba jöttél? – Igen. – Mit nézel meg? – A Harcosok klubját. – Aha. Kínos hallgatás következett. Majd feszült, üres, abszurd beszélgetést folytattak, ahogy az ilyen kellemetlen helyzetekben szokás, nem tudták leplezni zavarukat, amit a nem kívánt találkozás ébresztett bennük. Tomás legszívesebben felszívódott volna, kipukkadt volna, mint egy szappanbuborék. – És te? Constança a partnerére nézett. – Mi a Thomas Crown-ügyet jöttünk megnézni. Ez a „mi” újabb brutális csapást mért Tomás gyomrára, mintha tőrt döftek volna belé. Constança már nem azt mondta, hogy én. Azt mondta, hogy mi. És a mi nem ő és Tomás volt. Mi. Nem ő egyedül. Én. Hanem ő és a másik. Mi. Ő és Tomás riválisa, a férfi, akire lecserélték. – Hát, akkor én megyek is – dadogta Tomás, és ügyetlenül búcsút intett a kezével. – Jó film – mondta Constança, és lehetetlen volt megállapítani, hogy boldog vagy szomorú, zavarban van vagy hűvös. Tomás valósággal kimenekült a büféből, de nem a moziterembe ment. Egyenesen, szinte kétségbeesetten futott ki a bevásárlóközpontból az utcára, hogy teleszívja a tüdejét friss levegővel, és végre magához térjen, fölébredjen a reménytelen szerelem ábrándjából, amely most már végleg szertefoszlott. A tömeg már-már kaotikus összevisszaságban tülekedett végig a Rossio széles sétányán. Tomás a Café Nicola kinti asztalánál ült keresztbe tett lábbal, és a hömpölygő embermasszát figyelte, miközben merengve ízlelgette gőzölgő feketekávéját. Ebből a sürgő-forgó, bámészkodó sokadalomból egyszer csak előbukkant Nelson Moliarti, mintha a semmiből lépett volna elő. Öltönyt és nyakkendőt viselt, és negyven perccel a megbeszélt időpont után érkezett. – Sorry – szabadkozott az amerikai. Kihúzott egy széket, és helyet foglalt. – John Saviglianóval beszéltem, New Yorkból, ezért késtem. – Semmi gond – mondta Tomás, és az arcára erőltetett egy mosolyt. – A változatosság kedvéért most én vártam. Ez így igazságos. – Az igaz, de én nem szeretek késni. – Mit kér? – Talán egy jázminteát, és egy pastel de natát, ha van. Tomás intett a pincérnek, és leadta a rendelést. A férfi följegyezte, aztán sarkon fordult és eltűnt a kávéházban. – Hogy van Savigliano? – Ó, nagyon jól – felelte Moliarti, és valahova Tomás mögé szegezte a tekintetét, mintha nem akarna a szemébe nézni. – John jól van. – Idegesnek tűnik... – Nem, dehogy – ellenkezett az amerikai. – Csak, tudja... meg kell beszélnünk pár dolgot. – Persze, hogyne. Moliarti az asztalra könyökölt, és végre Tomás szemébe nézett. – Tom, azt az utasítást kaptam, hogy fizessem ki a heti kétezer dollár munkabért, és a félmillió dollár jutalmat, ahogy New Yorkban megállapodtunk. – Megköszörülte a torkát. – Mikor kéri a lóvét? – Hát... ööö... igazából nekem most is jó... Az alapítvány munkatársa elővett a belső zsebéből egy csekkfüzetet, és bekapcsolta a tollát, de továbbra is a történészen tartotta a szemét. – Máris adom a csekket, Tom, de van még egy feltétel.
– Igen? – A titoktartással függ össze. – Titoktartással? – döbbent meg Tomás. – Nem értem... – A munka, amit elvégzett nekünk, teljes egészében szigorúan bizalmas. Érti? – Bizalmas? – Igen. Egy szót se a felfedezéseiről. Tomás idegesen vakarta meg az állát. – Ez valami üzleti stratégia? – Ez a mi stratégiánk. – Jó, de mi a cél? Azért kell most hallgatnunk, hogy aztán még nagyobbat durranjon a publikáció? Erről van szó? Moliarti körülnézett, mintha attól tartana, hogy meghallják, amit mond, aztán visszasiklott a tekintete a portugálra. – Tom – mondta, és lehalkította a hangját. – Nem lesz publikáció. A történész döbbenten bámult az amerikaira. – Tessék? – Ezeket a felfedezéseket nem fogjuk publikálni. Se most, se később. Tomás tátott szájjal hallgatta, és képtelen volt kifejezésre juttatni elképedését. – De hát miért? Nem tartják hitelesnek? – Nem erről van szó. – A bizonyítékok helytállóak, Nelson. Vitatott a téma, az igaz. Az establishment részéről biztosan ellenállásba ütközik, lesznek olyan történészek, akik majd megvesznek azért, hogy bebizonyítsák az ellenkezőjét, és amellett fognak kardoskodni, hogy az egész csak kitaláció, ostobaság, szélhámosság... – Tom. – … és már látom magam előtt, ahogy toporzékolnak a dühtől, sértegetnek és magukon kívül üvöltöznek. De akárhogy is, a bizonyítékaink önmagukért beszélnek. Szilárdak, érti? Én magam felelek értük. – Tom, mondom, hogy nem erről van szó. – Akkor miről? – Nem fogjuk publikálni a kutatás eredményét, és kész. Tomás az asztal fölé hajolt, a lehető legközelebb az amerikaihoz. – Nelson, rendkívüli felfedezésre jutottunk. Megfejtettünk egy ötszáz éves rejtélyt. Megoldottunk egy titkot, ami már évszázadok óta bosszantotta a történészeket. Világosságot gyújtottunk a tudatlanság sötétjében. Ezekkel az új ismeretekkel teljesen megváltoztatjuk Amerika felfedezésének a megközelítését, és fontos dolgokat leplezünk le a felfedezések koráról. Mi ez a hülyeség, hogy nem publikálunk semmit, hm? Mire jó ez? Moliarti felsóhajtott. – Tom, nekem se tetszik ez jobban, mint magának. De az alapítvány így akarja. John utasításai nagyon világosak. Nem lehet nyilvánosságra hozni a kutatást, és kész. – De miért? – Mert az alapítvány vezetőinek ez az óhaja. – Már megbocsásson, Nelson, de ez nem válasz. Miért óhajtják úgy, hogy ne kerüljenek a nyilvánosság elé ezek az információk? Moliarti egy darabig hallgatott, és azon rágódott, hogy mennyit áruljon el. Szinte ösztönösen a körülöttük nyüzsgő emberekre siklott a tekintete, aztán mély lélegzetet vett, és visszafordult a beszélgetőpartnere felé. – Tom – mormogta, szinte suttogva. – Mit tud maga az American History Foundationről? – Hát... ez egy olyan intézmény, amely az... az amerikai tanulmányokat támogatja – hebegte. – De hát maga dolgozik az alapítványnál, maga nyilván jobban tudja. – Én csak egy egyszerű alkalmazott vagyok az American History Foundationnél – mondta Moliarti, és a mellkasára tette a tenyerét. – Nem én vagyok a tulajdonosa. John Savigliano a főnök, és ő az igazgatóság elnöke. Ismeri a vezetőség többi tagját? – Nem. – Jack Mordenti az alelnök. Aztán ott van még Paul Morelli és Mario Ghirotto. Nem mondanak semmit ezek a nevek? – Nem. – Figyeljen, Tom. – Sorra számolta az ujjain a neveket. – Savigliano, Mordenti, Morelli, Ghirotto. Sőt, ott van még John mogorva titkárnője is, Racca asszony, akit New Yorkban maga is látott. Hát milyen nevek ezek, hm? – Hogyhogy milyen nevek? Elnézést, de nem értem a kérdést... – Milyen eredetű nevek? – Olasz? – Igen, de honnan valók? Tomás nyugtalanul nézett rá. – Hogy honnan? Hát Olaszországból, gondolom... – Genovából, Tom. Ezek genovai olaszok. Az American History Foundationt genovai vagy genovai származású amerikai tőkéből finanszírozzák. Savigliano Giovanni néven született, amit akkor változtatott Johnra, amikor tizenkét évesen elhagyta Genovát és Amerikába költözött. Mordenti Brooklynban született, és bár a Joseph névre keresztelték, az iskolában pedig Jacknek hívták, otthon mindig is mindenki Giuseppének szólította. Paul Morelli apja Paolo Morelli volt, és Nerviből jött, Genova szomszédságából. Mario Ghirotto még ma is Genovában él, van egy szép lakása a Piazza Campettón. – Összeszorította a fogát. – Barátom, ezek a fickók rettenetesen büszkék arra, hogy a honfitársai Amerika felfedezőjének, aki Jézus Krisztus után a történelem legismertebb alakja. Maga tényleg azt hiszi, hogy hajlandóak lennének közzétenni egy olyan tanulmányt, amely bebizonyítja, hogy Kolumbusz valójában nem is genovai volt, hanem portugál? Hát ezt verje ki a fejéből! Tomást letaglózta ez az információ, üveges lett a tekintete, mintha mindent megértett volna, mégsem akarna hinni a fülének. – Maguk... maguk mind genovaiak? – Ők a genovaiak – helyesbített Moliarti, és jól megnyomta az ők szót. Magára erőltetett egy mosolyt. – Én nem. Én Bostonban születtem, a családom pedig Brindisiből származik, Olaszország déli részéről. – De hát mit számít a nemzetiség, Nelson? Tudtommal az olaszok becsületesek. Nem épp Umberto Eco írta azt, hogy Kolumbusz portugál volt? – Umberto Eco nem genovai – vetette közbe Moliarti. – De olasz.
Az amerikai felsóhajtott. – Ne legyünk már naivak, Tom – mondta türelmetlenül. – Nézze, ha az alapítvány piacenzai származású amerikaiak kezében lenne, biztos lehet benne, hogy azonnal publikálnák a tanulmányt. De akár más olaszok vagy amerikai olaszok is belemennének a kiadásba, ha nem is szívesen. Azt azonban meg kell értenie, hogy genovaiaktól nem várhatja el ugyanezt, elvégre rettenetesen büszkék az ő Cristoforo Colombójukra. Nem várhatjuk el tőlük, hogy örömmel fogadjanak egy ilyen felfedezést, igaz? – De az igazság akkor is igazság. – Nagyon sajnálom, Tom. A kutatása nem kerülhet a nyilvánosság elé. – Még csak az kéne! – Tom – mondta Moliarti, és fölemelte a kezét, hogy csendre intse a portugált. – Csak akkor kaphatja meg a jutalmat, ha megígéri, hogy tiszteletben tartja a titoktartást. – Tessék? Moliarti az asztalra tett egy előre elkészített jogi szöveget. – Csak akkor adom át a félmillió dollárról szóló csekket, ha aláírja ezt a titoktartási szerződést. – És ha nem írom alá? – Akkor nem kap semmit. – Nem ebben állapodtunk meg New Yorkban, Nelson. Azt ígérték, hogy kapok félmillió dollárt, ha befejezem Toscano professzor titkos kutatását. Én teljesítettem a részemet, legyenek szívesek maguk is teljesíteni a magukét. – Teljesítjük, Tom. De először vállalnia kell, hogy betartja a titoktartási kötelezettséget a felfedezéseivel kapcsolatban. – Meg akarnak vásárolni félmillió dollárért? – Ne mondja ezt... – Azt hiszi, eladom magam? He? Maga tényleg azt hiszi, hogy félmillió dollárral vagy akármennyivel betömheti a számat? – Tom, az alapítvány semmiképpen nem fog belemenni a felfedezések publikálásába. Maga ezt az egész kutatást az alapítványnak végezte. A belőle származó eredmények az alapítványt illetik, az alapítvány pedig majd eldönti, hogy mit kezd velük. – Drága Nelson, ez a kutatás Toscano professzoré. Én csak az ő nyomdokában jártam. – Csakhogy Toscano professzor is az alapítványnak dolgozott. – Ő a Brazíliáról szóló kutatást végezte az alapítványnak, nem pedig a Kolumbuszról szólót. – Már elmagyaráztuk, hogy minden munkáját az alapítványnak végezte. A Kolumbusz származásával kapcsolatos kutatásait is az alapítvány pénzelte, következésképpen ez a munkája is az alapítvány tulajdona. – Á, most már értem, miért olyan ellenséges magukkal Toscano özvegye... – Az nem számít. Számunkra most csak az az érdekes, hogy a maga kutatása és Toscano munkája egyaránt az alapítvány tulajdonát képezik. – Az emberiség tulajdonát képezik. – Nem az emberiség állta a számlákat, Tom. Hanem az American History Foundation. Ezt Toscano professzornak is elmagyaráztuk. – Erre ő? Moliarti egy pillanatra zavarba jött. – Ööö... ő más állásponton volt. – Bolondot csinált magukból, ez az igazság. És jól tette. Ha nem halt volna meg, már meg is jelent volna a tanulmánya, nekem elhiheti. Az amerikai szinte félve nézett körül. Amikor megbizonyosodott róla, hogy senki nem hallgatja őket, ismét az asztal fölé hajolt, és alig hallhatóan suttogta: – Tom, miből gondolja, hogy Toscano professzor természetes halállal halt meg? Tomás lemerevedett. – Mire céloz ezzel? Arra, hogy megölték? Moliarti megvonta a vállát. – Nem tudom – mormogta. – Esküszöm, hogy nem tudom, és nem is akarom tudni. De ha kíváncsi a véleményemre, én mindig is furcsának tartottam a professzor halálának az időzítését. Két héttel azután halt meg, hogy komoly vitába keveredett Johnnal, és abban az időben már valóságos pánik uralkodott az alapítványnál. Az igazgatóság ekkor értette meg, ez után a vita után, hogy Toscano professzor mindenképpen nyilvánosságra fogja hozni a kutatását, lesz, ami lesz. És két hét múlva, egyszer csak wham!, a fickó mangóléivás közben elpatkol Rio de Janeiróban. Ez azért igencsak kapóra jött az alapítványnak, nem gondolja? – Csak nem azt akarja mondani, hogy ezek a fickók ölni is képesek azért, hogy megőrizzenek egy ilyen titkot? – Én csak azt mondom, hogy óvatosnak kell lenni. Azt mondom, hogy jobb egy élő történész félmillió dollárral a zsebében, mint egy halott történész, aki egy nyomorgó családot hagy hátra. Az az igazság, hogy fogalmam sincs, hogy természetes halállal halt-e meg Toscano professzor. Én csak azt tudom, hogy ha igen, az meglehetősen szerencsés véletlen az alapítvány számára. – De hát akkor minek bíztak meg engem a kutatás befejezésével? Toscano professzorral a titok is sírba szállt... – De ott volt a bizonyíték problémája. – Milyen bizonyítéké? – Tudtuk, hogy Toscano professzor megtalálta a bizonyítékot arról, hogy Kolumbusz nem genovai volt, de azt nem tudtuk, mi ez a bizonyíték, és azt sem, hogy könnyen hozzáférhető-e. Meg kellett találnunk. Az alapítvány nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy csak úgy otthagyja, szabad prédának, azt kockáztatva, hogy valaki más megtalálja egyszer. Maga volt az eszköz, amelynek segítségével megtaláltuk. – A 632-es kódexre gondol? – Igen. Tomás idegesen megvakarta a fejét. – Bocsásson meg, Nelson, de nem értem. Hála maguknak, megismerhettem a 632-es kódexet, azt a dokumentumot, amely éppen azt bizonyítja, amit az alapítvány nem akar nyilvánosságra hozni. Még ha vállalom is, hogy hallgatok róla, és megkapom a félmillió dollárt, amivel meg akarnak vesztegetni, mi a garancia arra, hogy nem súgom meg egy munkatársamnak, hogy nézzen bele a 632-es kódexbe? Moliarti elmosolyodott. – Nem érne el vele az égvilágon semmit. – Hogyhogy? És ha rábukkan a harmadik és a negyedik sorban található javításra? És ha netán röntgenfelvételt kér arról a lapról? He? Mi lesz akkor? Az amerikai hátradőlt a székén, és különösen magabiztosnak tűnt. – Feltűnt magának, Tom, hogy késve érkeztem a találkozónkra?
Tomás meghökkent, nem értette, mi köze van ennek a kérdésnek a beszélgetésükhöz. – Igen. Na és? – Tudja, miért késtem? – Saviglianóval beszélt, már mondta. – Valóban ezt mondtam. De valójában a rádiót és a tévét figyeltem. – Kacsintott. – Hallotta a mai híreket, Tom? – Milyen híreket? – Hát a betörésről. A múlt éjjel betörtek a Nemzeti Könyvtárba. Egy munkás éppen egy asztalon egyensúlyozva igyekezett föltenni az üvegtáblát a nagy ablakra, amikor Tomás berontott a ritkaságok olvasótermébe. Egy takarítónő a padlón szétszóródott csillogó darabkákat söpörte – üvegszilánkok voltak –, a háttérből pedig kalapálás hallatszott. – Zárva vagyunk, tanár úr – közölte egy hang. Odete volt, a pult mögül. Vörös volt az arca, és idegesen tördelte a kezét. – Mi történt? – kérdezte Tomás. – Betörtek. – Azt én is tudom. De mi történt? – Amikor ma reggel bejöttem dolgozni, a szétszóródott üvegszilánkok látványa fogadott, a kéziratos terem ajtaja pedig fel volt törve. – Odete a kezével legyezgette az arcát. – Jaj, Szűzanyám, még mindig nem tértem magamhoz... – Felsóhajtott. – Bocsásson meg, tanár úr. Nagyon zaklatott vagyok. – Mit loptak el? – A nyugalmamat, tanár úr. Ellopták a nyugalmamat. – A mellkasára tette a kezét. – Jaj, édes jó Istenem, annyira megijedtem! Olyan nagyon! – De hát mit vittek el? – Még nem derült ki, tanár úr. Most nézzük át a kéziratokat, hogy lássuk, mi hiányzik. – Úgy fújtatott, mintha gőzt akarna kipréselni a tüdejéből. – De megmondom én magának, ahogy a rendőrnek is megmondtam az előbb, hogy szerintem a narkósok voltak. Tudja, ólálkodnak itt egy ideje ilyen szakállas, rühes alakok. Fiatalok, de nem egyetemisták, azokat már ismerem. Ezek igazi csirkefogók, tudja? – A szájához emelte az ujjait, mintha cigarettát szívna. – Füveznek, meg Isten tudja, mi mindent szívnak még. A számítógépekre fáj a foguk, el akarják lopni, hogy aztán eladják bagóért. Úgyhogy... – Hadd nézzem meg a 632-es kódexet – szakította félbe Tomás türelmetlenül és rémülten. – Tessék? – Hozza ide nekem a 632-es kódexet, legyen szíves. Meg kell néznem. – De tanár úr, zárva vagyunk. Kérem... – Keresse meg a 632-es kódexet. – Olyan szemekkel meredt a nőre, mint aki nem tűr ellentmondás. – Most. Odete tétovázott, meglepte ez a határozott viselkedés, de végül nem szállt vitába, és eltűnt a régi kéziratok termében. Tomás leült egy székre az első sorban, és idegesen dobolt az ujjaival az asztalon, a legrosszabbra fölkészülve. Pár pillanattal később Odete vissza is ért az olvasóterembe. – Nos? – Itt van – mondta. Odete átadta a kéziratot, Tomás érezte a súlyát. Megnézte a borítót, majd a hátsó borítót is. Minden rendben volt. A Codex 632-es jelzet is ott volt a gerincén. Kinyitotta a kötetet, s lapozgatni kezdte, míg végül elért a hetvenhatodik lapig. Megkereste a negyedik sorban az első szavakat: „nbo y taliano”. Ott voltak a gyanús szóközök. Végighúzta a mutatóujját a soron, hogy érezze a javítást, de a lap felülete sima volt. Döbbenten húzta össze a szemöldökét. Újra végigsimította a sort. Sima. Megnézte közelebbről, és nem akart hinni a szemének. Semmi jelét nem látta a javításnak. Semmit, de semmit. Mintha nem töröltek volna ki semmit. Döbbenten kapta a szája elé a kezét, és úgy érezte, hogy mindjárt kiugrik a szíve. Nem tudta, mit gondoljon. Végignézte az egész lapot, hátha látszik valami kivágás, törlés, javítás, valami apró különbség a papíron, egy kis tökéletlenség, bármi, akármilyen apróság. De semmi. A papír makulátlan volt, eredetinek és érintetlennek tűnt. Csak a javítás nyoma tűnt el. Professzionális munka, gondolta, és zokogni tudott volna tehetetlenségében. Csak a fejét csóválta némán, csüggedten, és levonta a kényszerű következtetést. Profi hamisítók. Lemásolták az eredeti lapot, és kicserélték egy másikra anélkül, hogy bármi nyomot hagytak volna. Profik. – A kurva anyjukat.
Tomás éppen indulni készült otthonról, amikor megszólalt a mobiltelefonja. Azt tervezte, hogy a Torre de Tombóban kikeresi azokat a dokumentumokat, amelyekben a Colonákat említik. Lehet, hogy a 632-es kódexet sikerült semlegesíteni, gondolta, de most, hogy már ismeri Kolumbusz eredeti nevét, könnyebb lesz utánajárni a dolgoknak. Végre megoldódott a rejtély azzal kapcsolatban, hogy miért nincsenek dokumentumok Kolumbusz portugáliai életéről, hiszen a tengerész más néven élt az országban, és most, hogy ezt már tudta, végre magabiztosabban kutakodhatott a régi kéziratok, okmányok, számlák, hivatalos iratok és levelek között, amelyek ott porosodtak a tizenhatodik századi dokumentumok legnagyobb portugál levéltárában. – Halló! Tomás? Constança hangja hallatszott a telefonban. – Á, szia! – üdvözölte Tomás higgadtságot erőltetve a hangjára, miközben egyszerre volt meglepett és boldog, de a lelke akkora sebet kapott, hogy nem merte kimutatni az örömét, amiért végre felhívta a felesége. – Minden rendben? – Nem tudom – habozott Constança. – Oliveira doktor ma délelőtt beszélni akar velünk. – Ma délelőtt? Nem érek rá, el kell mennem a Torre de Tombóba... – Azt mondja, sürgős. Tizenegyre kell mennünk a Szent Márta kórházba. Tomás önkéntelenül az órájára pillantott. Reggel fél tíz volt. – De hát mire ez a sietség? – Nem tudom. Tegnap voltam Margaridával a kórházban, hogy megvizsgálják. – És mi lett a vizsgálatok eredménye? – Azt mondták, ma derül ki. – Ühüm... – morogta Tomás a szemét dörzsölgetve. – Szerinted valami baj van? – kérdezte Constança alig leplezett aggodalommal. – Nem tudom. Meglátjuk. Másfél órával később találkoztak az ambuláns rendeléshez vezető emelkedőnél. Constança testhez álló, szürke kosztümöt viselt, ami kiemelte a vonalait, és üzletasszony jelleget adott neki. Fölmentek az emelkedőn, és beléptek egy ajtón, amely az eredetileg kolostornak épült, ma azonban szívkórházként működő épületbe vezetett. Ügyet sem vetettek a szép, régi, kék azulejókra, annyira belemerültek az őket mardosó aggodalomba, és elindultak a szomszédos tömbbe vezető folyosón. Útközben Constança elmesélte, hogy előző este behozta Margaridát egy már korábban megbeszélt rutinvizsgálatra, mert az orvos furcsállta a kislány sápadtságát és szokatlan fáradtságát, ami a karácsonyi láza óta jellemezte, és ellenőrizni akarta, hogy minden rendben van-e. Mivel a gyermeknek nem volt kékes a bőre, ami arra utalt volna, hogy súlyosbodott a szívproblémája, nem tűnt sürgősnek a vizsgálat, de azért az orvos ragaszkodott hozzá, hogy vizsgálják meg vérét és a vizeletét. Beszálltak a liftbe, és fölmentek a harmadik emeletre, ahol a gyermekkardiológia volt. Az orvost az intenzív osztályon találták. Oliveira intett nekik, hogy kövessék, és elvezette őket a szobájába. A napfényes, levegős helyiség fönt volt a tetőtérben. – Itt vannak Margarida vizsgálatainak az eredményei – kezdte Oliveira, egyenesen a tárgyra térve. – És? Oliveira előregörnyedt a székén, mintha kényelmetlenül ülne, és idegesen babrált egy fehér papírlappal. – Nincsenek jó híreim – mondta komoran. – Őszintén szólva romlottak az eredmények és... és minden jel arra mutat, hogy... ööö... leukémiával állunk szemben. Néma döbbenet telepedett a szobára, miközben Tomás és Constança igyekezett befogadni a hírt. – Leukémia? – kérdezte Tomás elképedve. Oliveira bólintott. – Igen. – És van ennek köze a sövényproblémához? – Nem, nincs. Sőt nem is kardiológiai probléma. A hematológia területéhez tartozik. – Megmutatta a laboratóriumi eredményeket. – Látják ezeket a számokat? Köbmilliméterenként több mint kétszázötvenezer fehérvérsejt. A normál érték tízezer alatt van. – Egy másik számra mutatott. – Ez pedig a hemoglobin. Neki csak hét gramm, míg a normál érték tizenkettő. Ez azt jelenti, hogy vérszegény. – A leukémia más néven vérrák – jegyezte meg Constança remegő hangon, és alig tudta visszafojtani a zokogást. – Ez... ez súlyos, igaz? – Nagyon súlyos. A leukémiának ezt a típusát heveny leukémiának hívják, és az előfordulási aránya magasabb a Down-szindrómás gyerekeknél. – De gyógyítható? – kérdezte Tomás, akin lassanként kezdett eluralkodni a pánik. – Igen, hogyne. – És mit kell tennünk? – Tudja, ez a betegség nem az én szakterületem. A heveny fehérvérűséget csak az onkológiai intézetben tudják kezelni, de ne aggódjanak, kiváló orvosokat ismerek ott, akik segíteni tudnak maguknak. Miután megnéztem a laboreredményeket, vettem a bátorságot, és megkerestem egy kolléganőmet az IPO-nál, hogy konzultáljak vele. – Constançára szegezte a tekintetét. – Hol van most Margarida? – Az iskolában. – Nagyszerű. Akkor most elmennek érte, és máris beviszik az IPO-ba, ahova azonnal fel is veszik. Tomás és Constança elképedve nézett egymásra. – Most rögtön hozzuk el? – Most rögtön – felelte határozottan az orvos. – Azonnal. – Fölírt egy nevet a jegyzetfüzetébe. – Ha beérnek az IPO-ba, keressék Tulipa doktornőt, ő az, akivel beszéltem. Ő majd mindenről gondoskodik és a kezébe veszi az ügyet. – De ugye rendbe jön Margarida? – Mint mondtam, ez nem az én szakterületem, de biztos vagyok benne, hogy jó kezekben lesz – válaszolta az orvos, igyekezve megnyugtatni az aggódó szülőket. Kitépte a lapot, amelyre a doktornő nevét írta, és odaadta nekik. – Tulipa doktornő majd felállítja a diagnózist, és elmagyarázza maguknak, hogy mi ez a betegség, valamint hogy mik a további teendők. Mintha kirántották volna a lábuk alól a talajt. Constança az iskolába menet egész úton sírt, és egy csipkés kendőbe fújta az orrát, míg mellette
Tomás meredten nézte az utat és némán vezetett. Erőt vett rajta a csüggedés és az elkeseredettség. Mindketten felfogták, hogy ez csak az eleje egy hosszú folyamatnak, amit már ismernek, egy újabb szörnyű élménynek, amin másodszor is keresztül kell menniük, és nem tudták, hogy képesek lesznek-e végigcsinálni. A kislányuk születésével kezdődő viszontagságos időszak után azt hitték, hogy mindenre fel vannak készülve. De most kiderült, hogy ez nem így van: úgy ülnek itt egymás mellett, mint két elveszett ember, akik nem találják a kiutat a szenvedés labirintusából, akik értetlenül állnak a sors tréfája előtt, és háborgó lélekkel teszik föl a kérdést ezredszer is, hogy mit rontottak el olyan helyrehozhatatlanul, hogy ezt a sorsot érdemlik. Amikor odaértek az iskolához, Tomás megígértette Constançával, hogy egyetlen könnycseppet sem ejt a lányuk előtt, aztán összeszorult szívvel, gombóccal a torkukban, mégis mosolyogva magyarázták el neki, hogy be kell mennie a kórházba. – A szívem miatt, ugye? – kérdezte Margarida, és látszott a szemén, hogy fél az újabb tortúrától. – Má’ megint beteg vagyok? Borzalmas volt az út az onkológiai intézetbe, Margarida megállás nélkül azt hajtogatta, hogy nem akar kórházba menni, de egy idő után elfáradt, és a végén már némán ült az autóban. Csöndben utaztak tovább, amit csak a kislány egy-egy váratlan nyögése vagy Constança halk szipogása tört meg néha. A nő oltalmazón ölelte a lányát, szinte egymásba fonódtak a hátsó ülésen. A gyermeket Tulipa doktornő, egy középkorú, erős szemüveget viselő, ősz hajú, sovány, de energikus hölgy gondjaira bízták, aki kiadta az utasításait, és már vitte is a kislányt egy kis műtőszerű helyiségbe, amivel alaposan ráijesztett a szülőkre. – Nyugalom, nem operáljuk meg azonnal – közölte Tulipa doktornő. – Az a helyzet, hogy megnéztem a laboreredményeket, amelyeket Oliveira doktor elküldött, és máris csinálunk egy csontvelő-biopsziát, hogy megerősítsük a diagnózist, illetőleg hogy pontosabban meghatározzuk, milyen problémával állunk szemben. A biopsziát helyi érzéstelenítéssel végezték, a szülők jelenlétében, akik végig nyugtatták és biztatták a kislányt. Amikor véget ért a vizsgálat, üveglapokra helyezték a csontvelőmintát, és máris vitték a laboratóriumba. A doktornő kikérdezte Tomást és Constançát, hogy milyen egészségi problémái voltak a kislánynak az utóbbi egy hónapban, beleértve a sápadtságot, a fáradékonyságot, a lázat és az orrvérzést, de tartózkodott a részletes felvilágosítástól, amíg nem érkezik meg a biopszia eredménye. Néhány óra múlva Tulipa doktornő behívatta őket a szobájába. – Megjöttek az eredmények – közölte. – Margaridának akut mieloblasztos leukémiája van. – Az micsoda, doktornő? – A leukociták abnormális mieloid előalakjainak akut felszaporodása a vérben. Tomás és Constança aggódva meredt az orvosra. – Elnézést, doktornő – szakította félbe Constança már-már türelmetlenül. – Ha megkérhetem, legyen szíves mellőzni ezt a nyelvezetet. Kérem, magyarázza el nekünk emberi nyelven, hogy mi történik. A doktornő felsóhajtott. – Biztosan tudják, mi az a leukémia... – Vérrák. – Hát, így is lehet definiálni. – Fölállt a székből, és egy falra ragasztott poszteren megmutatta az emberi testet. – A probléma központjában a csontvelő áll, amely a csontok üregében van, és vérsejteket termel. Az a gond, hogy a lányuk testében abnormális blasztos sejtek jelentek meg, amelyek megtámadták a csontvelőjét, és az már nem termel egészséges sejteket. A rákos sejtek kiszorították a vörösvérsejteket, és ez vérszegénységet idézett elő. Ez okozza Margarida sápadtságát. Az egészséges fehérvérsejtek kiszorítása pedig a fertőzések elleni védekezést gyengíti, a szervezet ellenálló képességét csökkenti, ezért volt mostanában olyan sokszor beteg a kislány. A vérlemezkék száma is kevesebb lett, ez pedig véralvadási zavarokat okoz, ami Margarida esetében a gyakori orrvérzésben nyilvánul meg. Mivel a vörösvérsejtek szállítják a sejteknek az oxigént, illetve a szén-dioxidot a tüdőbe, ahonnan aztán kilélegezzük, a hiányuk következtében nem jutnak a sejtek elegendő oxigénhez és túl sokáig tartják vissza a szén-dioxidot, ami nagyon veszélyes. – És a doktornő azt mondja, hogy Margarida akut leukémiában szenved – szólt közbe Tomás. – Akut mieloblasztos leukémiában – pontosított az orvos. – Tudja, többfajta leukémia létezik. Vannak a krónikus típusok, amelyek időben elhúzódnak, hála a fehérvérsejtek nagyobb érettségi fokának, ezzel szemben az akut típusok hirtelen alakulnak ki, és nagyon veszélyesek, mert a sejtek éretlenek maradnak. A maguk lányának akut leukémiája van. – Fölmutatta két ujját. – Az akut leukémiának további két fő fajtája van, a limfoid és a mieloid leukémia. Gyerekeknél a leggyakoribb az akut limfoid leukémia, míg a felnőtteknél inkább az akut mieloid leukémia a jellemző. Ez utóbbi, ami minket is érint, további altípusokra osztható: van promielocitás, mielomonocitás, monocitás, erithrocitás, megakariocitás, illetve mieloblasztos fajtája. Margaridának mieloblasztos leukémiája van, ami viszonylag gyakori a Down-szindrómás gyerekeknél. Ez a mieloblasztok, vagyis az éretlen fehérvérsejtek burjánzását jelenti. – Megnézte a mielográfia eredményét tartalmazó lapot. – Margaridának kétszázötvenezer mieloblasztja van köbmilliméterenként, pedig maximum tízezernek kéne lennie. – Azt mondta, hogy ez a leukémia nagyon veszélyes. Mégis mennyire? – Bele lehet halni. – Mennyi idő alatt? – Nagyon gyorsan. Sokszor néhány nap alatt. A szülők bénultan meredtek az orvosra: nem tudtak hinni a fülüknek. – Néhány nap? – Igen. Constança a szája elé kapta a kezét, és könnybe lábadt a szeme. – És nem tehetünk semmit? – kérdezte Tomás rémülten. – Dehogynem. Azonnal elkezdjük a kemoterápiát, hogy stabilizáljuk a helyzetet. Tomás és Constança testét elárasztotta a remény. – És ettől meggyógyul? – Némi szerencsével... – Ezt hogy érti? – Nekem az a dolgom, hogy felvilágosítsam magukat a lányuk valós helyzetéről. Ezért nem titkolhatom el, hogy ezekben az esetekben igen magas a halálozási arány. A szülők egymásra néztek: a rémálmaik sem voltak ilyen félelmetesek. A lányuk születésétől fogva meglévő szívbetegsége miatt mindketten állandó félelemben éltek, de arra nem voltak fölkészülve, hogy ilyen váratlanul elveszíthetik, ráadásul egy olyan betegség miatt, amelynek semmi köze a már ismert bajokhoz. Ez az egész mélyen igazságtalannak tűnt nekik, úgy érezték, hogy a lányuk élete ki van szolgáltatva a sors szeszélyének, mint valami kockajátéknak. A halál lehetősége hirtelen szürreálisan reálisnak tetszett, kézzelfoghatónak és fenyegetőnek. – Milyen magas a halálozási arány, doktornő? – kérdezte Tomás halálra vált arccal, rettegve a választól. Szavaktól így még soha nem félt, mint
most. – Az akut mieloblasztos leukémia túlélési aránya harmincöt és hetven százalék között mozog. – Ismét felsóhajtott: nyomasztották a rossz hírek, amelyeket közölnie kellett. – Erősnek kell lenniük, és fel kell készülniük a legrosszabbra. Tudniuk kell, hogy az ilyen leukémiát csak minden második ember éli túl. Constançát és Tomást letaglózta ez az információ. A lányuk állapota sokkal súlyosabb volt, mint valaha is képzelték. De Margarida előtt továbbra is bizakodók voltak, hiszen bátorítaniuk kellett, hogy el tudja viselni a durva terápiát, amelynek azonnal alávetették a kórházban. Az orvosok agresszív polikemoterápiát alkalmaztak, és mellette különböző gyógyszereket adtak a fertőzések és a vérzések megelőzésére. Citológiai vizsgálat céljából lumbális punkciót végeztek Margaridán, és a gyógyszereket is közvetlenül a gerincvelőjébe fecskendezték. A cél a rákos sejtek teljes elpusztítása volt, valamint az, hogy rábírják a csontvelőt, hogy ismét normális sejteket termeljen. Egy centrális vénás katétert is helyeztek az egyik mélyvénájába, hogy a fájdalmas lumbális punkció ismételt elvégzése nélkül is folyamatosan kaphassa a gyógyszereket, illetve időnként vérátömlesztést is. Egy idő múlva Margaridának az összes haja kihullott, és nagyon összeesett. De a polikemoterápia elkezdett hatni. A kontrollvizsgálatok során kiderült, hogy a mieloblasztok száma drasztikusan csökkent. Amikor világossá vált, hogy a kislány állapota hamarosan stabilizálódik, Tulipa doktornő újra behívatta magához Constançát és Tomást. – Érzésem szerint Margarida a jövő héten remisszióba kerül – közölte. A szülők bizalmatlanul néztek rá, attól tartva, hogy ez az új szó valami újabb katasztrófát jelent. – Ez mit jelent, doktornő? – Azt, hogy a mieloblasztok száma normalizálódik – magyarázta. – De véleményem szerint az állapota továbbra is instabil marad, és a remisszió csak átmeneti lesz. Ezért én egyetlen módot látok a lányuk megmentésére. – Micsodát? – A csontvelő-átültetést. – És azt itt meg tudják csinálni? – Igen. Constança és Tomás kölcsönös megerősítést keresve egymásra néztek, aztán ismét a doktornőre meredtek. – Akkor mire várunk? Vágjunk bele. Tulipa doktornő levette a szemüvegét, és megdörzsölte a szemét. Fáradt volt. – Van egy gondunk. Hallgattak. – Milyen gond, doktornő? – szólalt meg végül Tomás suttogva. – A mi transzplantációs egységeink túl vannak terhelve. Csak egy hónap múlva tudnák megoperálni Margaridát, de nem tudom, hogy kibír-e egy hónapot. A kollégáim szerint igen, de nekem kétségeim vannak. – Szóval maga szerint Margarida nem várhat egy hónapot? – De várhat, csak túl kockázatos. – Föltette a szemüvegét, és Tomásra nézett. – Csak egy lehetőség van. Margaridát külföldön kell megoperálni. – Rendben, doktornő, akkor vágjunk bele. – De ez egy nagyon drága műtét. – Én úgy tudom, hogy az állam fizeti. – Igen, ez így is van. De abban az esetben, ha Portugáliában is el lehet végezni a műtétet, és nem bizonyított a sürgősség, akkor az állam nem köteles kifizetni a külföldi operációt. – De hát nem bizonyított a sürgősség? – Az én véleményem szerint az. De a kollégáim szerint nem. Sajnos az állam az ő véleményüket veszi alapul, így aztán nem fizet. – Majd én beszélek velük. – Beszélhet nyugodtan, de csak az idejét vesztegeti. A kérvények és beadványok küldözgetése közben csak telik az idő. Márpedig az idő olyan luxus, amit Margarida jelenleg nem engedhet meg magának. – Akkor kifizetjük mi. Mennyibe kerül? – Utánajártam, és találtam egy londoni gyermekkórházat, ahol a jövő héten meg tudnák műteni. Elküldtem nekik Margarida hatos kromoszómájának a genetikai referenciáit, ők pedig elvégezték a hisztokompatibilitási vizsgálatokat, hogy találjanak neki egy megfelelő donort. Amint remisszióba kerül a lányuk, ami szerintem a jövő héten bekövetkezik, szállítható állapotban lesz, és azonnal meg lehet operálni Londonban. – De mennyibe kerül? – kérdezte Tomás. – A transzplantáció költsége, a kórházi kezelés költsége, az utazás és a szülők szállodai elhelyezése, mindez együtt ötvenezer dollár lesz. – Mennyi? – Tízmillió escudo. Tomás elkeseredve hajtotta le a fejét. – Annyi pénzünk nincs. A doktornő csüggedten hátradőlt a széken. – Akkor marad az imádkozás – mondta. – Imádkozzunk, hogy a kollégáimnak legyen igazuk, és Margarida kibírjon egy hónapot. A türkizkék medence tükre szelíden és hívogatóan csillogott a napfényben, egy kis kékséget csempészve a Hotel da Lapa éttermét, a Pavilhão-t körülvevő dús növényzet zöldjébe. Az ég derült volt, ragyogó és barátságos, és olyan szép napsütéssel indult a nap, hogy Tomás sürgős találkozókérésére Nelson Moliarti a kerthelyiséget választotta. A történész végigment a kerten, és megpillantotta az amerikait, aki tökéletesre vasalt krémszínű nadrágot és sárga pólót viselt, a bőrét már megfogta a nap, és egy fehér napernyős asztalnál ülve frissen facsart narancslevet ivott. – Rosszul néz ki – jegyezte meg Moliarti, amikor meglátta Tomás sápadt arcát és karikás szemét. – Csak nem beteg? – A lányom – magyarázta Tomás. Leült az amerikai mellé, és a végtelenbe meredt. – Nagyon komoly baja van. – Sajnálom – mondta Moliarti, és lesütötte a szemét. – Nagyon súlyos? – Igen, súlyos. Jött egy pincér jegyzettömbbel a kezében. – Óhajt valamit az úr? – Van zöld teájuk?
– Természetesen van. Milyet óhajt? – Nem tudom. Akármilyet. – Akkor ha nincs ellenére, hozok egy kínai Ding Gu Da Fongot. Ez egy világos, könnyű tea. – Jó lesz. A pincér távozott, a két férfi magára maradt az asztalnál, az árnyékban. Egyikük sem akarta elkezdeni a beszélgetést, így hát egy darabig némán figyeltek egy fekete hajú, napbarnított bőrű, hosszú lábú, hatalmas napszemüveget viselő karcsú lányt, aki bikiniben vonult végig a medence szélén, törülközővel a vállán, amit aztán ledobott egy nyugágyra, levette a napszemüvegét, lefeküdt a hátára, a nap felé fordulva, és átadta magát a gondtalan napozás élvezetének. – Pénzre van szükségem – törte meg a csöndet Tomás. Moliarti ivott egy korty gyümölcslevet. – Mennyire? – Sokra. – Mikor? – Most. A lányomnak nagyon súlyos betegsége van. Sürgősen meg kell operálni külföldön. Pénzre van szükségem. Moliarti felsóhajtott. – Tudja, hogy tartozunk magának félmillió dollárral. De van egy feltételünk. – Tudom. – Hajlandó aláírni a titoktartási megállapodást? Tomás dühösen és lemondóan szegezte a tekintetét Moliartira. – Van más választásom? He? Van? Az amerikai vállat vont. – Maga tudja. – Akkor mutassa azt a rohadt megállapodást, és fejezzük be ezt a komédiát. Moliarti lehajolt, és fölvett a földről egy kis táskát, majd elővett belőle egy jogi iratot. – Amikor felhívott, már sejtettem, hogy alá akarja írni – magyarázta. – Itt van a szerződés. – Olvassa föl. A szöveg angol nyelven íródott, és Moliarti hangosan felolvasta elejétől a végéig. Tomás Noronha és az American History Foundation között jött létre a szerződés, melyben az alapítvány ötszázezer dollár fizetésére kötelezte magát, a történész pedig cserébe titoktartási kötelezettséget vállalt az alapítványnak végzett kutatásokkal kapcsolatban. A dokumentum olyan részletes volt, hogy még a különböző publikálási formákat is felsorolta. Tilos megemlíteni a felfedezéseket újságcikkben, esszében, interjúban, sőt még sajtókonferencián is, és a folyamatban részt vevők nevét sem szabad elárulni. A szerződésnek ezen felül volt egy záradéka is, amely arról rendelkezett, hogy Tomás a titoktartási kötelezettség megszegése esetén a kifizetett összeg kétszeresét köteles visszafizetni. Vagyis ha a történész a szerződésben felsorolt módok valamelyikén közzéteszi a kutatás eredményét, akkor egymillió dollárt kell visszafizetnie. Bombabiztos dokumentum. – Hol írjam alá? – Itt – mutatta Moliarti az üres helyekre mutatva. Az amerikai kölcsönadott egy tollat, és Tomás két példányban aláírta a dokumentumot, egyet az alapítványnak, egyet magának. Aztán visszaadta a tollat, és eltette a saját példányát a táskájába. – Már csak a csekk van hátra. Moliarti elővett egy csekkfüzetet a tárcájából, és elkezdte kitölteni. – Félmillió dollár, he? Gazdag lesz – mosolyodott el. – Ebből meggyógyíttathatja a lányát, és még a feleségét is visszahódíthatja... Tomás kérdőn nézett rá. – A feleségemet? – Igen. Ennyi lóvéval vissza tudja szerezni, nem? – Honnan tudja, hogy különváltunk a feleségemmel? Moliarti abbahagyta az írást, fölemelte a tollat és zavartan nézett a portugálra. – Maga mesélte. – Nem, én nem meséltem el. – Keményebb lett a hangja. – Honnan a fenéből tudja? – Biztos valaki elmesélte... – Kicsoda? Ki mesélte el magának? – Nem... nem emlékszem. A fenébe is, ne legyen már dühös... – Ne szarakodjon velem, Nelson! Mondja meg, honnan tudja, hogy különváltam a feleségemtől! – Huhh... hallottam. – Hazudik, Nelson. De én addig nem megyek el innen, amíg meg nem mondja az igazat. Szóval honnan tudja, hogy különváltunk a feleségemmel? – Ah, nem tudom. De hát mindegy is, nem? – Nelson! Maguk kémkednek utánam? – Jaj, Istenem! A kémkedés azért erős kifejezés! Mondjuk úgy, hogy képben vagyunk magával kapcsolatban. – Hogyan? – Nem érdekes. – Hogyan? – Tomás szinte üvöltött. A körülöttük lévő emberek mind odafordultak: a vita agresszív hangneme rájuk vonzotta a tekinteteket. Moliarti észbe kapott, és intett Tomásnak, hogy nyugodjon meg. – Tom, ne húzza fel magát. – Nem húzom fel magam, bassza meg! Nem megyek el innen, amíg meg nem tudom. Az amerikai nagyot sóhajtott. Tomás a dühkitörés határán volt, és nem lehetett megnyugtatni. Nem maradt más lehetőség, válaszolnia kellett. – Okay, okay. Mindent elmesélek, de meg kell ígérnie valamit, rendben? – Mit kell megígérnem? – Hogy nem húzza fel magát, miközben mesélek. Okay? Ha felhúzza magát, nem mondok semmit. Értette? – Rendben.
– És nem is kürtöli utána világgá, hogy tőlem hallotta mindezt? – Nem. – Megígéri? – Igen. Mondja már. Moliarti újabb mély levegőt vett. Ivott még egy korty narancslevet, éppen akkor, amikor meghozta a pincér a zöld teát. Letette az asztalra a kannát és a porceláncsészét, majd töltött a gőzölgő, világos folyadékból. – A Ding Gu Da Fang tea – közölte, majd eltűnt. Tomás belekortyolt a forró italba. Nagyon kellemes, kissé gyümölcsös íze volt. – Ez a küldetés nagyon fontos volt nekünk – kezdte Moliarti a magyarázást. – Toscano professzor a kutatása során, amely eredetileg Brazília Cabral előtti felfedezésére irányult, váratlanul belebotlott egy ismeretlen dokumentumba. – Milyen dokumentumba? – Feltehetően ugyanabba, amit maga is megtalált. – A 632-es kódexbe? – Igen. – Amit maguk nemrég meghamisítottak, amikor betörtek a Nemzeti Könyvtárba? – Nem tudom, miről beszél. – Dehogynem tudja. Ne játssza nekem az ártatlant. – Akarja hallani a történetet, vagy nem? – Meséljen. – Hát... akkor folytatom. Szóval e miatt a váratlanul felbukkanó dokumentum miatt, amit a professzor nem kötött az orrunkra, pontosan azt kezdte el kutatni, amit az alapítvány nem akart bolygatni. Kolumbusz Kristóf valódi kilétét. Mi próbáltuk visszaterelni a Brazíliáról szóló kutatáshoz, de ő konokul ragaszkodott az új irányhoz, és titokban folytatta. Az alapítványnál kitört a pánik. A fickó kicsúszott az irányításunk alól. Még fontolgattuk, hogy esetleg felbontjuk vele a megállapodást, de ez sem akadályozta volna meg abban, hogy folytassa a nem kívánatos kutatást. Túlságosan ingoványos talajra lépett. Ráadásul ott volt még a dokumentum problémája is, hiszen nem tudtuk, mi az és hol található. Amikor a professzor meghalt, ami véleményem szerint gyanúsan jól jött az alapítványnak, igyekeztünk kideríteni, hol van az a bizonyos bizonyíték, amit felfedezett. Átnéztük a dokumentumait, de csak érthetetlen rejtvényeket találtunk. Ekkor jött az ötlet, hogy szerződtetjük magát. Olyan emberre volt szükségünk, aki egyszerre portugál, történész és kriptoanalitikus, így aztán képes a professzor fejével gondolkodni és megfejteni a rejtélyt. Így esett a választásunk magára, ugyanis egyedül maga felelt meg ezeknek a feltételeknek. De mint már mondtam, ez a művelet rettenetesen fontos volt nekünk. Egyértelmű volt, hogy miközben megpróbálja rekonstruálni a professzor kutatását, maga is arra a következtetésre fog jutni, hogy Kolumbusz nem genovai volt, és nem kockáztathattuk meg, hogy magával is az történjen, ami Toscano professzorral. Ekkor Johnnak támadt egy ötlete. Vannak barátai az Angolában működő amerikai olajvállalatoknál, és megkérdezte őket, nem ismernek-e olyan luxusprostituáltat, aki jól beszél portugálul. Erre bemutattak neki egy bámulatos lányt, és John azonnal szerződtette. Tomásnak tátva maradt a szája. Nem akart hinni a fülének. – Lena. – Az igazi neve Emma. – Rohadt szemetek! – Megígérte, hogy nem húzza fel magát. – Szünetet tartott, és felháborodott beszélgetőtársára nézett. – Felhúzza magát? Tomás igyekezett úrrá lenni a dühén. Mély levegőt vett és próbált lazítani. – Nem. Folytassa. – Meg kell értenie, hogy az alapítványnak nagyon fontos volt, hogy ne történjen meg másodszor is ugyanaz. Nagyon, nagyon fontos. Ezért volt feltétlenül szükségünk egy belső informátorra. Érti? Maga ugyan rendszeresen beszámolt nekem, de mi volt a garancia arra, hogy mindent elmondott? – Hagyta lebegni a kérdést egy ideig. – Emma volt a mi garanciánk. Néhány évig Angolában élt, ahol kapcsolatba került az olajipar külföldi big shotjaival, akik Luandában és Cabindában éltek, és rengeteg lóvéjuk volt. Emma finom nő volt, luxus-hooker, nem ment el bárkivel, csak aki tetszett neki. Rebecca volt a művészneve és amerikainak adta ki magát, de valójában Svédországban született. Nimfomániás volt, és élvezetből volt hooker, nem szükségből. Megmutattuk neki a maga fényképét, tetszett neki és rábólintott az üzletre. Egy hétig tanulmányozta a témát, hogy hiteles diáklány legyen belőle, aztán Lisszabonba utazott, még mielőtt mi megkerestük volna magát. Behálózta magát, és onnantól kezdve figyelemmel kísérte a kutatást, nekem pedig hetente jelentett. – De már szakítottam vele. – Igen, ez valóban problémát jelentett – mondta Moliarti bólogatva. – A fenébe is, ember! Big balls kell ahhoz, hogy valaki elküldjön egy ilyen vadmacskát! Csodáltam is magát érte, tudja? Férfiak milliói csorgatják a nyálukat egy ilyen cica láttán, ez egy igazi bombázó, maga meg egyszerűen dobta! – Két ujját a halántékának szegezte. – Tyű! Ez igen! – Széttárta a karjait. – Nekünk viszont ekkora fejfájást okozott, hiszen elveszítettük a legmegbízhatóbb információforrásunkat. Ekkor támadt Johnnak az az ötlete, hogy Emma keresse fel a maga feleségét. Arra gondoltunk, hogy ha a felesége kiadja az útját, talán újra megkeresi Emmát. A lánynak nem tetszett az ötlet, és vonakodott, de hát tudja, hogy van az? John elmagyarázott neki egyet s mást, és kénytelen volt belemenni. Kitálalt a feleségének. Minden a terv szerint haladt, a felesége összepakolt és eltűnt, mi pedig vártuk, hogy maga visszafogadja Emmát. Azt az utasítást adtuk neki, hogy ismét járjon be az előadására, de maga nem sétált bele a csapdába. – És hol van most? – Elküldtük, nem tudom, merre jár most. Nem is érdekel. Tomás mély levegőt vett, undorodott az egésztől. – Ez igazi szemétség volt, tudja? Undorító, aljas... Moliarti lehajtotta a fejét, és folytatta a csekk kitöltését. – Az – ismerte be. – Nem leszünk rá büszkék, az biztos. De hát mit akar? Ilyen az élet. Végzett a csekkírással, és átadta Tomásnak. Félmillió dollár. A hallgatás ára.
Néhány pillanatra feltűnt a British Museum büszkén magasodó neoklasszicista homlokzata a Great Russell Street bal oldalán, amikor a tágas fekete taxi végighaladt a szűk és barátságos utcán, majd bekanyarodott a Montague Streetre, és egyre közeledett a céljához. Margarida az ablaknak támasztotta az arcát, orrát egészen az üvegre tapasztotta és kerek foltokat képzett a lélegzetével. Úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli a hatalmas sapka, amely eltakarta kopaszságát, mintha úgy döntött volna, hogy nem törődik azzal, ami vele történik, és inkább az előtte feltáruló világgal foglalkozik. Nagy érdeklődéssel bámulta a furcsa utcákat, amelyekből valamiféle hűvös egzotikum áradt, de érezte, hogy van valami „kórháziság” ebben a városban: minden olyan rendezett és tiszta, az épületek elegánsak, az emberek büszkén járnak-kelnek világos esőkabátjukban és sötét esernyőikkel. Az égből apró esőcseppek hullottak, amikor Tomás kinyitotta a taxi ajtaját és szemügyre vette az előtte álló hatalmas épületet. A Russell Square NHS Hospital for Children egy több mint százéves, óriási komplexum volt, négy emeletén rengeteg kórteremmel. Margarida a saját lábán indult el, Constança kezét fogva, míg Tomás kifizette a taxit és cipelte a bőröndöket. Beléptek a kapun, és elindultak a recepció felé, ahol a hölgy ellenőrizte a számítógépen a lisszaboni bejelentkezést. Miközben Constança kitöltötte a lánya adatlapját, Tomás aláírta az Undertaking to Pay című nyomtatványt, és átadott egy csekket negyvenötezer dollárról, amely a kezelés költségeit fedezte. – Ha a költségek meghaladják ezt az összeget, ki kell fizetnie a különbözetet is – figyelmeztette a hölgy hivatásának teljes tudatában, mintha valami biztosítótársaságnál dolgozna, és ez az egész csak az üzletről szólna. – Érti? – Igen. – Három nappal a kezelés befejezése után kapja meg a végső számlát, amit huszonnyolc napos határidővel kell kiegyenlítenie. Az angol hölgy ezután szállodai recepcióssá alakult, és megmutatta, merre találják a kórtermet, ahol Margarida el lesz helyezve. Beszálltak a liftbe, és fölmentek a második emeletre. Amikor kiléptek, megpillantottak egy kis táblát, amely három irányba mutatott. Ők a Grail Ward felé mentek, ahol elhelyezték a kislányt. Tomás önkéntelenül is elmosolyodott, amikor megpillantotta a kórterem nevét, amely a Szent Grálra emlékeztette, a kehelyre, amely felfogta Krisztus vérét, és amelynek tartalma örök életet ad annak, aki megissza. Milyen tökéletes név egy olyan részlegnek, ahol azokat gyógyítják, akiknek beteg a vérük, és ahol reményt adnak az életre – gondolta. A Grail Ward egy nyugodt folyosó neve volt a hematológiai osztályon, amelyről mindkét oldalon privát betegszobák nyíltak. Megszólították a szolgálatban lévő ápolónőt, aki elvezette őket Margarida szobájához. Két ágy volt benne, egy a betegnek, egy pedig az anyának, köztük pedig egy kis asztalka állt lámpával, és egy kicsi váza virágokkal. – Mi ez, mami? – érdeklődött Margarida a virágra mutatva. – Ibolya. – Meséld el a tö’ténetét – kérte a kislány, és már le is ült az ágy szélére, várakozó tekintettel. Tomás letette a bőröndöket, Constança pedig leült a lánya mellé. – Volt egyszer egy szép lány, akit Iónak hívtak. Olyan gyönyörű volt, hogy a görögök főistene, Zeusz beleszeretett. De Zeusz feleségének, akit Hérának hívtak, ez nagyon nem tetszett, féltékeny volt, és megkérdezte Zeuszt, hogy miért szentel annyi figyelmet a lánynak. Zeusz azt felelte, hogy ez nem igaz, és hogy leplezze érzelmeit, üszővé változtatta a lányt, és egy gyönyörű ibolyamezőn legeltette. De Héra még mindig gyanakodott, és odaküldött egy állatot, hogy gyötörje a tehenet. Ió kétségbeesésében a tengerbe vetette magát, amit ma Ió emlékére Jón-tengernek hívunk. Héra meggyőzte Iót, hogy soha többet ne találkozzon Zeusszal, és cserébe visszaváltoztatta lánnyá. – És ez a vi’ág mit jelent? – faggatta tovább Margarida. – Az ibolya, azaz más néven viola szó Ió nevéből ered. Az ártatlan szerelmet jelképezi. – Mié’t? – Mert Ió ártatlan volt. Nem tehetett róla, hogy megtetszett Zeusznak, nem gondolod? – Ühüm – bólogatott a kislány. Az ápolónő, aki egy nyomtatványért ment, visszajött a szobába, hogy kitöltse a kérdőívet. Középkorú nő volt, hátrafésült hajjal, fehér és világoskék köpenyben. Margaretnek hívták, de azt kérte, hogy szólítsák csak Maggynek. Margarida ágyának támaszkodott, és a kislány napirendjéről, szokásairól, étkezéséről és kórtörténetéről érdeklődött. Margaridát fölállította egy mérlegre, fölírta a súlyát, és megmérte a magasságát a falnál. Aztán a lázát is, meg a pulzusát és a légzési ritmusát, végül a vérnyomását. Aztán elvitte a fürdőszobába, és addig nem nyugodott, amíg nem vett tőle vizelet- és székletmintát, majd az orrváladékával és a nyálával együtt elvitte a laboratóriumba. A szülők kipakoltak a szobában. Kevés ruhát hoztak Margaridának, mindössze három pólót, egy nadrágot, egy pulóvert, egy szoknyát és két pizsamát, plusz alsóneműt. A higiéniai cikkeket kitették a fürdőszobába, a kislány kedvenc babáját pedig az ágyára ültették. Constança ruhái is bekerültek a fiókokba, hiszen az anyának a műtétig két éjszakát a szomszédos ágyon kellett töltenie. Belépett egy fehér köpenyes, a feje búbján kopasz férfi. Gömbölyű hasa arról tanúskodott, hogy nem veti meg a sört. – Hello! – köszönt és kezet nyújtott. – Stephen Penrose doktor vagyok, és én fogom megoperálni a lányukat. Üdvözölték egymást, aztán az orvos gyorsan megvizsgálta a kislányt. Kérdéseket tett fel a kórtörténetéről, majd behívta az ápolónőt, hogy végezze el a mielográfiát. Ellenőrizni akarta a Lisszabonból küldött adatokat. Maggy kézen fogva elvitte Margaridát, és Constança indult volna utánuk, de az orvos intett a kezével, hogy maradjon a szobában. – Úgy vélem, ez a megfelelő alkalom arra, hogy tisztázzuk az esetleges kérdéseiket, kételyeiket – magyarázta. – Gondolom, ismerik az operáció részleteit... – Nem igazán – ismerte be Tomás. Az orvos leült Margarida ágyára. – El fogjuk távolítani a beteg csontvelő összes sejtjét, és egészséges sejteket fecskendezünk be helyettük, hogy új csontvelőt hozzunk létre. Ez egy allogén transzplantáció, vagyis az egészséges sejtek egy donortól származnak, akinek ellenőrizték a kompatibilitását. – Ki a donor? – Egy pasas, aki pénzt kap azért, hogy levegyük tőle a csontvelője tíz százalékát – felelte mosolyogva. – Nincsenek egészségi problémái, és pár fonttal többet tud elkölteni a pubban. – És ezt a tíz százalék csontvelőt kapja meg a mi Margaridánk? – Igen. A lányuk csontvelőjét teljesen megsemmisítjük, és úgy kapja meg az új csontvelőt, mint egy egyszerű vérátömlesztést. Az új velő sejtjeit progenitoroknak nevezzük, amelyek a véráramba kerülve jutnak el a csontokba, ahol új csontvelőt képeznek. – Ez ennyire egyszerű? – Az eljárás egyszerű, de a folyamat bonyolult és rendkívül kockázatos. Az új csontvelő ugyanis körülbelül két hét alatt fejlődik ki, és ez igen
kritikus időszak. – Megváltozott a hangja, mintha nyomatékosítani akarná a mondandója fontosságát. – Ez alatt a két hét alatt Margarida csontvelője még nem fog elegendő mennyiségű fehérvérsejtet, vörösvérsejtet és vérlemezkét termelni. Ez azt jelenti, hogy nagyon védtelen lesz a sérülésekkel és a fertőzésekkel szemben. Ha kórokozók támadják meg a szervezetét, nem lesz elegendő fehérvérsejtje, hogy semlegesíteni tudja őket. – Fölhúzta a szemöldökét, hogy nyomatékosítsa ezt a közlést. – Nagyon sérülékeny lesz. Értik? Tomás megdörzsölte a homlokát, miközben emésztette a hallottakat. – De hát hogy lehet megakadályozni, hogy kórokozók jussanak a szervezetébe? – Úgy, hogy elkülönítjük egy steril szobában. Egyedül ezt tehetjük. – És ha ennek ellenére elkap valami fertőzést? – Nem tud védekezni a szervezete. – És ez mit jelent? – Azt jelenti, hogy nem biztos, hogy túléli. Tomás és Constança vállára mázsás súly nehezedett. Már Lisszabonban is figyelmeztették őket az operáció kockázataira, bár azzal is tisztában voltak, hogy ha nem végzik el a transzplantációt, az még nagyobb kockázatot jelentene. De ez nem vigasztalta őket, és hiába tudta az agyuk, hogy ez a helyes út, a szívük kételkedett. Szerették volna minél tovább halogatni az egészet, elfelejteni a gondokat, úgy tenni, mintha nem is léteznének, és mindenestül sutba dobni őket. – De van egy jó hírem – tette hozzá az orvos, mert észbe kapott, hogy valami pozitívat, valami reménykeltőt is kéne mondania. – A jó hír az, hogy ha letelik a kritikus két hét, az új csontvelő ismét egészséges sejteket fog termelni, méghozzá nagy mennyiségben, és Margarida valószínűleg kigyógyul a leukémiából. Persze utána még óvatosságra és megfigyelésre lesz szüksége, de erről majd később beszélünk. A gyógyulás perspektívája megnyugtatta a szülőket, akik úgy érezték magukat, mintha egy érzelmi hullámvasúton ülnének, hol lent, hol fent: a reményt felváltotta az elkeseredés, majd ismét a remény következett, és így tovább. Gyakorlatilag egyszerre élt bennük mindkét érzés. Remény és elkeseredés. A harmadik napon, reggel fél nyolckor belépett a szobába Maggy, és beadott Margaridának egy nyugtatót. Constança és Tomás egész éjszaka le sem hunyta a szemét, csak ültek a lányuk ágya mellett és nézték, ahogy nyugodtan alszik. Aki ilyen szépen alszik, az nem halhat meg, érezték, és reménykedtek a reménytelenben. Az ápolónő érkezése visszarántotta őket a valóságba. Constança Maggyre nézett, és akaratlanul is az jutott eszébe, hogy eljött a halálra ítéltért, hogy elkísérje a kivégzés helyére. Majdnem meg kellett csípnie magát, hogy magához térjen a képzelgésből, és visszaterelje magát ahhoz a gondolathoz, hogy az ápolónő nem azért jött a lányáért, hogy megölje, hanem épp ellenkezőleg: azért, hogy megmentse az életét. Megmenteni jött, ismételgette magában, és igyekezett vigaszt találni ebben a megváltó gondolatban. Megmenteni jött. Lefektették Margaridát egy hordágyra, végiggurították a Grail Ward folyosón, és betolták a műtőbe. A kislány magánál volt, csak álmos volt. – Fogok álmodni, mami? – motyogta kábultan. – Igen, kicsim. Rózsaszínű álmokat. Az ajtóban összetalálkoztak Penrose doktorral. Nehezen ismerték föl, mert maszk volt rajta, és a fejét is sapka fedte. – Ne aggódjanak – mondta, a maszktól fojtott hangon. – Minden rendben lesz. Az ajtó két szárnya kitárult, a hordágyat elnyelte a műtő, Maggy tolta, Penrose pedig kísérte. Aztán az ajtó bezárult, és a szülők hosszasan meredtek a csukott ajtóra, mintha elrabolták volna a lányukat. Tomás és Constança visszament a szobába, és elkezdtek összepakolni, hiszen Margarida az operáció után máshova kerül. Igyekeztek lassan pakolni, hogy húzzák az időt, és minél tovább elfoglalják magukat, de az idő náluk is lassabb volt, és hamarosan ott ültek az ágy szélén, előttük a kész bőröndökkel. Nem volt mit tenniük, aggódtak és izgultak, a gondolataik a műtőben jártak, és elképzelték a transzplantáció menetét. A tortúra két óra múlva ért véget. Penrose most már maszk nélkül jött feléjük, és az arcán ragyogó mosolytól azonnal megkönnyebbültek. – Minden rendben ment – közölte. – Elvégeztük a transzplantációt, és minden a tervek szerint folyt, komplikációk nélkül. Visszatért a hullámvasút: az iménti aggodalmat felváltotta az öröm. – Hol van a lányom? – tudakolta Constança, miután legyűrte ellenállhatatlan vágyát, hogy az orvos nyakába ugorjon és megcsókolja. – Elvitték egy elkülönített szobába, az épület másik végébe. – Láthatjuk? Penrose a kezével türelemre intette őket. – Egyelőre nem. Még alszik, és jobb, ha hagyjuk pihenni. – De láthatjuk még ezen a héten? Az orvos elnevette magát. – Már ma délután is láthatják, nyugodjanak meg. A maguk helyében sétálnék egyet, ebédelnék valahol, aztán három óra körül visszajönnék. Addigra felébred, és meglátogathatják. A remény kellemes érzésével léptek ki a kórházból. Azt mondta az orvos, hogy minden rendben ment. Minden rendben ment. Milyen csodálatos szavak ezek, milyen áldott, jótékony szavak, milyen biztatóak! Soha nem gondolták volna, hogy egyetlen mondatnak ekkora hatalma lehet, mintha ez a három szó varázserővel bírna, mintha önmagukban is meg tudnák változtatni a valóságot, hogy jó legyen a mese vége. Minden rendben ment. Szinte ugrándozva sétáltak az utcán, mindenen nevettek, a levegő tisztábbnak, a színek élénkebbnek tűntek számukra. A Southampton Row-n elmentek a Holbornig, aztán jobbra fordultak, és a New Oxford Streeten mentek tovább. Átmentek a Tottenham Court Road és a Charing Cross nagy kereszteződésén, aztán belevetették magukat az Oxford Street forgatagába, miközben nézegették a kirakatokat és a tömeg fáradhatatlan hömpölygését. A Wardour Streeten megéheztek, és befordultak a Sohóba. Egy elérhető árakkal csalogató japán étteremben teriyakit ettek. Ebéd után a Sohóban lófrálva elsétáltak a Leicester Square-ig, és a Covent Garden felé vették az irányt, majd a Kingswayen mentek tovább, és mire visszaértek a Southampton Row-ra és a Russell Square-re, már három óra volt. Maggy nővér közölte velük, hogy elvezeti őket Margarida szobájához. Tomás aggodalmaskodott, hogy mikrobákat vihet a helyiségbe, de a nővér csak mosolygott. Elküldte a szülőket kezet mosni, és adott nekik köpenyt, kesztyűt és maszkot, amit föl kellett venniük, mielőtt elindultak. – Tartsanak némi távolságot a kislánytól – tanácsolta Maggy, miközben előttük haladt a folyosón. – De amikor kinyílik az ajtó, nem juthatnak be a baktériumok? – kérdezte Constança, aki rettegett attól, hogy látogatásuk kockázatos lehet a lányukra nézve.
– Nincs ok az aggodalomra. A szoba levegője sterilizált, és a normálisnál magasabb benne a légnyomás, így aztán hiába nyílik ki az ajtó, a kinti levegő nem tud bejönni. – És hogy eszik? – Természetesen a szájával. – De hát... nem áll fönn a veszély, hogy fertőzött az étel? – Az étel is sterilizált. Megérkeztek a hematológiai osztály posztoperációs elkülönített részlegébe, és Maggy kinyitott egy ajtót. – Itt van – közölte. A levegő friss volt és fertőtlenítőszagú. Margarida az ágyon feküdt egy párnának támasztva és a babáját szorongatta. Az ajtóra pillantott, és elmosolyodott, amikor meglátta a szüleit. – Helló – üdvözölte őket. Az ápolónő jelezte, hogy tartsanak távolságot, és a szülők megálltak az ágy végénél. – Jól vagy, kicsim? – kérdezte Constança. – Nem. – Mi a baj? Fáj valamid? – Nem. Éhes vagyok. Constança és Tomás elnevette magát. – Éhes vagy? Még nem ebédeltél? – Ebédeltem, de éhes ma’adtam. Csi’két adtak spá’gával. – Jó volt? – Fúj, nagyon ’ossz. – Nem etted meg? – De. Csak ké’ek még, me’t éhes vagyok. – A papa majd beszél a doktor bácsival, hogy hozzanak többet – szólt közbe Tomás. – De te aztán igazi zabagép vagy, hallod-e, ha egy kamionnyi ételt kapnál, azt is mind befalnád, és még mindig panaszkodnál, hogy éhes vagy. A kislány letette a babáját az éjjeliszekrényre, és kinyújtotta a karját a szülei felé. – Adjatok má’ egy puszit! – Nagyon szeretnék, kicsim, de a doktor bácsi azt mondja, hogy nem lehet – magyarázza az anyja. – Kis bacik vannak bennünk, és ha megpuszilunk, rád is át tudnak menni. – Kis bacik? – csodálkozott el Margarida. – Fúj! – kiáltotta, és elfintorította az arcát. Egy darabig még beszélgettek Margaridával, de Maggy egy idő múlva visszajött, és megkérte őket, hogy menjenek ki. Megbeszélték, hogy naponta mikor látogatják meg a kislányt, aztán integetve és csókokat dobva elbúcsúztak tőle. Tomásnak mindennap majd kiugrott a szíve, amikor közeledett a látogatás ideje. Félórával korábban odaért a kórházba, és idegesen üldögélt a váróteremben, minden apró mozgásra felfigyelt, és alig tudta elnyomni a fojtogató aggodalmat. Ez az állandó nyugtalanság, amibe valami meghatározhatatlan, édes izgalom is vegyült, csak akkor csillapodott valamelyest, amikor Constança belépett az ajtón, rendszerint tíz perccel a megbeszélt látogatási idő előtt. A nyugtalanságot ekkor a lappangó feszültség váltotta fel, ami kellemetlen volt, de valahogy mégis jólesett, és idővel ez lett a nap fénypontja: ennek a pillanatnak élt. Így kísérte hát figyelemmel a lánya gyógyulását, aki mindig közlékeny és jókedvű volt, még olyankor is, amikor időnként belázasodott, amit egyébként Penrose normálisnak mondott. De vitathatatlan tény, hogy nemcsak Margarida miatt volt ez a nap legjobb pillanata. Constança is ott volt. Beszélgetéseik a váróteremben feszültek voltak, és egymást követték a kínos hallgatások, a finom utalások és a kétértelmű megjegyzések. A harmadik napon Tomás azon kapta magát, hogy előre tervezgeti, miről fognak beszélni: zuhanyzás vagy reggelizés közben felállított magának egy tervet, és magában listát készített a témákról, amelyeket várakozás közben érinteni akart. Amint megpillantotta Constançát a váróban, rögtön előhúzta ezt a listát, és mint egy vizsgázó diák, úgy idézte fel sorra a beszélgetés tárgyait. Amint kifulladt az egyik, rögtön áttért a következőre, és így tovább: beszélgettek filmekről, könyvekről, amiket a Charing Crosson láttak, egy festészeti kiállításról a Tate-ben, a Covent Gardenben árult virágokról, a portugáliai oktatás helyzetéről, arról, hogy merre tart az ország, versekről, barátokról, közös múltjuk történeteiről. Nem volt több hallgatás. A hatodik napon összeszedte a bátorságát, és föltette azt a kérdést, amely a leginkább foglalkoztatta. – És mi van a barátoddal? – kérdezte, és igyekezett a lehető legtermészetesebben ránézni. Constança fölemelte a tekintetét, és diszkréten elmosolyodott. Már nagyon régóta várta, hogy eljusson idáig a beszélgetés, és fontos volt, hogy lássa a férje az arcát, amikor fölteszi ezt a kérdést. Kíváncsi volt, hogy vajon ideges lesz-e. Felkavarja-e a téma? Féltékeny lesz-e? Feltűnés nélkül szemügyre vette Tomás látszólag közömbös arcát, megfigyelte a tekintetét és a testtartását, visszaidézte a kérdés megfogalmazását, és izgató bizsergés támadt a szívében. Majd szétveti az idegesség, gondolta elégedetten. Igyekszik leplezni, de messziről lerí róla. Sőt, gyötrődik. – Kivel? Carlosszal? – Igen, azzal a fickóval – felelte Tomás, és tekintete a teremben kóborolt. – Minden rendben van vele? Mardossa a féltékenység, állapította meg, és alig bírta visszafojtani a mosolygást. – Carlos megvan. Anyám nagyon kedveli. Szerinte nekem teremtették. – Ah, nagyszerű – morogta Tomás, és igyekezett uralkodni ingerültségén. – Nagyszerű. – Miért? Mit érdekel ő téged? – Semmi, semmi. Csak úgy kérdeztem. Ezen a napon újra beállt köztük a csend. Hosszasan hallgattak, nézték a falat, játszottak egymás idegeivel, türelmével, sértett önbecsülésével: egyikük sem akart elsőként megszólalni, megtenni az első lépést, összeszedegetni a törött cserepeket és menteni a menthetőt. Eljött a látogatás ideje, és mindketten úgy tettek, mintha mi sem történt volna, csak ültek a fotelban és várták, hogy a másik megadja magát. Mígnem egyikük ráébredt, hogy valakinek meg kell tennie az első lépést, hiszen a folyosó végén Margarida várja őket. – Az anyám véleménye nem feltétlenül egyezik az enyémmel – mormogta végül Constança, mielőtt felállt, hogy elinduljon Margaridához. A következő délelőtt vásárlással telt. Tomás növekvő önbizalommal lépett ki az utcára, egyre világosabbá vált számára, hogy a dolgok lassanként rendbe jönnek. Az időnkénti belázasodások ellenére Margarida jól volt, úgy tűnt, jól bírja a transzplantáció következményeit, Constança pedig
büszke távolságtartása ellenére hajlandónak mutatkozott a közeledésre. Tudta, hogy ügyesnek kell lennie, de egyre biztosabb volt benne, hogy ha jól játssza ki a lapjait, van esély a kibékülésre. Már csak a lánya felépüléséért aggódott. Hogy elterelje a figyelmét, bebarangolta a festői Charing Crosst, könyvesboltról könyvesboltra járt, és mindenhol megnézte a történelmi részleget. Volt a Foylesban, a Waterstonesban és az antikváriumokban, ahol régi szövegeket keresett a KözelKeletről, ugyanis már régóta tervezgette, hogy megtanul héber és arámi nyelven, ami új horizontokat nyitna előtte a kutatásban. Egy indiai étteremben ebédelt az utca végén, ahol a Leicester Square kezdődik, evett egy garnéla curryt, aztán visszament a Covent Gardenba. A piacon vett a virágárustól egy csokor zöld zsályát, ugyanis Constança azt mondta egyszer, hogy ennek a virágnak a latin neve a salvare, „megment” szóból származik, és jó egészséget, hosszú életet jelent, ami most nagyon illik Margarida állapotához. Aztán egy darabig nézte, ahogy egy bohóc szórakoztatja a köréje gyűlt tömeget, majd alig várva, hogy újra lássa a lányát és a feleségét, elindult a kórház felé a Neal Streeten, majd a Coptic Streeten. A British Museumnál jutott ki, és mivel volt még másfél órája a látogatásig, úgy döntött, bemegy. A főbejáraton ment be, a Great Russell Streetről, és fölment a széles lépcsőn. A régi könyvtár területe felújítás alatt állt, de Tomás némi kérdezősködés után rögtön elindult balra. Átment az asszír szobrok termén, és belépett az egyiptomi művészet részlegére, amely a múzeum egyik nevezetessége volt. Tomás áthaladt az obeliszkek és a furcsa Ízisz- és Ámon-szobrok között, és csak akkor állt meg, amikor megpillantotta a fénylő, sötét követ, amelynek sima felületébe három különböző nyelv rejtélyes szimbólumait vésték, amelyek réges-rég letűnt civilizációk üzenetét hozták hosszas időutazás után érve el ide, ahol most Tomás is állt ebben a pillanatban. A rosette-i kő volt az. Amikor már csak húsz perc volt hátra a látogatási időig, elhagyta a múzeumot, és nem sokkal később már ott is volt a hematológiai osztály elkülönített részlegében, kezében a zsályacsokorral, és az épp szolgálatban lévő nővértől kérte a bebocsátást Margaridához. A nővér egy gyönyörű szőke hajú fiatal lány volt, és a mellkasán lévő kitűző szerint Candace Temple-nek hívták. Megnézte a számítógépet, és némi habozás után fölállt és az ajtóhoz lépett. – Kérem, kövessen – mondta, és elindult a folyosón. – Penrose doktor beszélni akar magával. Tomás követte az ápolónőt az orvos szobájáig. Candace alacsony volt, és rövid, gyors léptekkel haladt előtte. Amikor odaért a szobához, bekopogott, majd benyitott. – Doctor, mister Thomas Norona is here. Tomás elmosolyodott, amikor meghallotta a nevét ilyen furcsán ejtve. – Come in – szólt egy hang bentről. Candace távozott, Tomás pedig belépett a szobába, és még mindig azon mosolygott, milyen mókásan hangzott az ápolónő szájából az a „Thomas Norona”. Meglátta Penrose-t, amint lassan, nehézkesen föláll az asztaltól, és komoly, gondterhelt arccal ránéz. – Beszélni akart velem, doktor úr? Az orvos a fotelra mutatott, és leült Tomás mellé. Előredöntött testtel ült, mintha bármelyik pillanatban föl akarna állni, és mély levegőt vett. – Attól tartok, rossz hírt kell közölnöm magával. Az orvos borús arca mindent elárult. Tomás rémülten nyitotta ki a száját, elgyengültek a lábai, zakatolt a szíve. – A lányom... – dadogta. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de bekövetkezett az, amitől a legjobban féltünk – közölte Penrose. – Elkapott valami baktériumfertőzést, és most nagyon kritikus állapotban van. Constança kisírt szemekkel, vörös orral tapadt Margarida szobájának ablakához, egyik keze a száján volt, és halkan sírdogált. Tomás átölelte, és együtt nézték a lányukat, aki az üveg túloldalán feküdt az ágyon, fénylő kopasz fejjel, nyugtalanul vergődve álmában. Élet és halál között lebegett. Az ápolónők körülötte sürgölődtek, Penrose pedig irányította a munkát. Miután megvizsgálta Margaridát, és újabb utasításokat adott, odament a halálra vált szülőkhöz. – Életben marad, doktor úr? – kérdezte Constança rémülten. – Megteszünk minden tőlünk telhetőt – felelte az orvos borús arccal. – De életben marad? Penrose felsóhajtott. – Megteszünk minden tőlünk telhetőt – ismételte. – De a helyzet nagyon súlyos, az új csontvelő még nem elég érett és nem tud még védekezni. Föl kell készülniük a legrosszabbra. A kislány szülei egy pillanatra sem hagyták el az üveget, amelyen keresztül láthatták, mi történik odabent. Ha Margaridának meg kell halnia, gondolták, ne haljon meg egyedül, a szüleinek a lehető legközelebb kell lenniük hozzá. Egész délután, majd egész éjszaka az üvegre tapadtak, egy ápolónő hozott nekik két széket, hogy legalább leülhessenek, de továbbra sem vették le a szemüket haldokló gyermekükről. Hajnali négy óra körül hirtelen még jobban felbolydult a szoba, és kétségbeesetten pattantak fel a székről. A kislány, aki egész addig vergődött lázálmában, most hirtelen megállt és mozdulatlanul, nyugodt arccal feküdt, és az egyik ápolónő azonnal hívta az ügyeletes orvost. Az üvegen innen minden csöndes volt, mintha Tomás és Constança egy némafilmet nézett volna, de ez a némafilm félelmetes volt, mindketten reszkettek félelmükben, és úgy érezték, hogy ez életük legszörnyűbb pillanata. Néhány pillanat múlva megjött az orvos, kábán, mint aki most ébredt: kövér volt, hatalmas tokával, a mellkasán lévő kitűzőn pedig az állt: Hackett. A beteg fölé hajolt, megnézte a testhőmérsékletét, a pulzusát, fölhúzta a szemhéját, hogy lássa a szemét, aztán ránézett egy gépre, majd rövid megbeszélést folytatott a nővérekkel. Amikor készült kilépni, az egyik ápolónő rámutatott az üvegre, amely mögött a szülők álltak, mintha azt mondaná, hogy neki kell közölnie a hírt, és az orvos némi tétovázás után elindult feléjük. – Jó estét, Hackett doktor vagyok – mutatkozott be feszengve. Tomás még erősebben szorította a feleségét, és fölkészült a legrosszabbra. – Nagyon sajnálom... Tomás kinyitotta a száját, aztán becsukta anélkül, hogy egyetlen hang is kijött volna belőle. Rémülten és bénultan állt, képtelen volt megszólalni. Úgy elzsibbadt, hogy már nem is érezte a fájdalmat, elgyengültek a lábai, összevissza kalapált a szíve. Csak ekkor fogta fel az orvos szemében megcsillanó részvétet, a brutális hírt; ekkor értette meg, hogy legszörnyűbb rémálma valósággá vált, hogy az élet csak egy törékeny sóhaj, egy pillanatra felvillanó fény az örök sötétségben, hogy az ő kis világa elviselhetetlenül szegény lett, hogy örökre elveszett az a tiszta és becsületes kifejezés, amely annyira elbűvölte őt Margarida ártatlan arcán. És ebben a zavart pillanatban, amikor sokkolta a hír és kitörni készült belőle a szenvedés, maga is megdöbbent, hogy a sors kegyetlen árulása feletti jogos felháborodás helyett csupán valami tompa fájdalmat érez, elveszített kislányának égető hiányát, valami fájdalmas és mély nosztalgiát, mert tudta, hogy nem hordott a hátán még ilyen szép gyermeket a föld, mint amilyen az övé volt. – Álmodj rózsaszínű álmokat, kicsim.
Nincs nagyobb fájdalom, mint a szülőé, aki elvesztette a gyermekét. Tomás és Constança hónapokig nem tért magához Margarida halálán érzett fájdalmából, mintha semmi más nem érdekelte volna őket, teljesen elidegenedtek az élettől, kínzó magányban és közönyben tengődtek. Magukba zárkóztak, és egymásban kerestek vigasztalást, felidézve közös emlékeiket, visszahozva a régi érzelmeket, és a kölcsönös vigasztalódásban és begubózásban ismét közelebb kerültek egymáshoz. Minderről szinte tudomást sem vettek, mintha Tomás hűtlensége már csak valami jelentéktelen, abszurd és homályos emlék lenne, amely lassan feledésbe merül, és újra összeköltöztek. Kettesben töltött óráik a kis lakásban ólmos súllyal nehezedtek rájuk. Minden kis zug őrzött valami emléket, minden szobának és minden tárgynak története volt. Hetekig kerülgették a lányuk szobáját, elmentek mellette anélkül, hogy be mertek volna lépni: ez meghaladta az erejüket. Amikor végre kinyitották az ajtót, és megpillantották az ágyon fekvő babákat, a polcokon sorakozó könyveket és a szekrényben elrendezett ruhákat, és minden a legnagyobb rendben volt, mintha épp most pakoltak volna össze, úgy érezték magukat, mintha időutazók lennének, és visszatért az érzelmi hullámvasút. A levegőben még ott lebegett valami megfoghatatlan, egy illat, egy hangulat, valami érintetlen és fájdalmasan hiányzó Margarida gyermeki lényéből. Úrrá lett rajtuk a kínzó fájdalom, és szinte kimenekültek a szobából, majd ismét távol tartották magukat tőle. Képtelenség volt így élni, ebben az emlékekkel terhes közegben, ahol minden a kislányukra emlékeztette őket. Szenvedtek, ha otthon voltak, és szenvedtek, ha kimozdultak. Néhány hónap elteltével úgy döntöttek, hogy ez így nem mehet tovább. Céltalanul tengették a napjaikat, kiüresedett az életük, és semminek nem látták értelmét. Fokozatosan ráébredtek, hogy tenniük kell valamit. Egy napon, amikor a kanapén ültek némán és egészen belesüllyedtek a letargiába, egyszer csak rádöbbentek, hogy zsákutcába jutottak, és ekkor meghozták a döntést. Szakítaniuk kell a múlttal. Ehhez azonban kell egy terv, egy irány, egy cél, amely vezeti őket, és hamar rájöttek, hogy csak egy út van, és hogy a megváltáshoz két dolog kell. Egy új gyerek és egy új lakás. Az alapítvány pénzéből vettek egy kis házat Santo Amaro de Oeirasban, közel a tengerhez, és várták a gyermeket, aki majd örömmel tölti meg. A legfurcsább az volt, hogy rájöttek: ugyanolyan gyermeket szeretnének, mint amilyen Margarida volt, ugyanazokkal a fogyatékosságokkal, ha kell, akár ugyanazzal a genetikai rendellenességgel, de cserébe legyen ugyanolyan vidám és nagylelkű, amilyen ő volt. Úgy vágytak a kisbabára, mint valami megváltásra, amely kiűzi a rossz álmot a szemükből, mintha az elvesztett gyermek általa tudna visszatérni az övéihez. Margarida halála a szakmai feddhetetlenségéről is elgondolkodtatta Tomást. Eladta a becsületét, hogy megmentse a lánya életét, de hiába. Úgy érezte, mintha csak próbára tették volna a tisztességét, és miután tragikusan elbukott, viselnie kéne az isteni büntetést. Ezek után megalázó volt teljesítenie a kötelességét, és nem hagyta nyugodni a tudat, hogy elárulta a szakmáját. Rengeteget rágódott ezen, újra meg újra végigolvasta a szerződést, pontról pontra, elejétől a végéig, hátha talál valami kiskaput. Még Danielt is felkereste, Constança egyik unokatestvérét, aki jogot végzett, hogy nézze át a dokumentumot. Az az igazság, hogy Tomás utólag nem bírta elviselni a rákényszerített döntést. Hiszen ő azért írta alá azt a titoktartási megállapodást, hogy a félmillió dollár jutalomból megmentse Margarida életét. De nem sikerült megmentenie, és nem tudta kiverni a fejéből azt a gondolatot, hogy a lánya halála a büntetés, amiért belement abba az átkozott üzletbe. Ez a gondolat lassacskán a rögeszméjévé vált. A felfedezéseket börtönbe zárta, de érezte, hogy élnek, ki akarnak törni, ki akarnak robbanni belőle. De hiába törte a fejét, hogy miként szabadítsa ki az elhallgatott igazságot, miként kürtölje világgá, a szerződés záradéka megkötötte a kezét. A titoktartás megszegése egymillió dollárjába került volna, márpedig ennyi pénze nem volt. Két igazságot volt kénytelen elhallgatni. Az egyik az objektív igazság volt, az az ontológiai, történelmi igazság, amin kívül minden más hamis volt. Vagyis az a tény, hogy Amerika felfedezőjét Colonnának hívták, és egy részben zsidó, részben olasz származású portugál nemes volt, aki titkos küldetést teljesített II. János királynak. Ez az igazság már öt évszázada homályban volt, és úgy tűnt, ott is kell maradnia. A másik a morális igazság volt, az a szubjektív igazság, amin kívül minden más hazugság. Ez az etika területéhez tartozott, azokhoz az elvekhez, amelyek az életét irányították, ahhoz az értékrendhez, amely a tisztesség és a becsület alapja, valamint azé az elképzelésé, hogy az igazságnak győzedelmeskednie kell, kerül, amibe kerül. Úgy érezte, erős kapocs van az igazság, a becsület és a tisztesség között. Leginkább ennek a második igazságnak az elárulása fájt neki; a hazugság olyan volt számára, mint egy tőrdöfés mindabba, amiben hitt, amelyre az életét építette. Úgy érezte, hogy eladta magát. Nyomorult, mocskos, becstelen féregnek érezte magát. Életében először szembesült azzal a ténnyel, hogy az igazságnak ára van, és hogy ő maga képes feláldozni valami másért. Bizonyos szempontból azonosult II. János király dilemmájával. Egy pillanatra elképzelte, ahogy a Tökéletes Herceg ott üldögél a Szent György-vár falain, a királyi palota előtt álló olajfák tövében, lába előtt hever Lisszabon, és ő a gondolataiba merül. Vannak az új földek nyugatra, illetve Ázsia keletre. Mindkettőt szeretné megkaparintani, de csak az egyiket lehet. Melyiket válassza? Melyiket áldozza fel? Ő is nagy dilemma előtt állt, és neki is döntenie kellett. És döntött. Az Újvilág felfedezését a kasztíliaiaknak adta, hogy cserébe megtarthassa Ázsiát. Kolumbusz volt a titoktartási megállapodása, Ázsia pedig a Margaridája. II. Jánosnak választania kellett, és választott. Ki tudja, jól vagy rosszul-e, de választott. És voltaképpen ugyanezt tette ő is. Választott. De nem tudott belenyugodni. II. János csak addig hallgatta el az igazságot, amíg szüksége volt a hazugságra, hogy Ázsiát megtarthassa. Legnagyobb bizalmasa, Ruy de Pina aztán úgy döntött, hogy visszaállítja a tényeket, amikor úgy látta, hogy már nem fenyegetik a portugál stratégiát. És ha I. Mánuel vagy valaki más nem avatkozik közbe, a Crónica de D. João II más történetet mesélne el. Tomásnak azonban nem volt Ruy de Pinája, aki segített volna rajta, nem volt senkije, aki írhatott volna egy 632-es kódexet, amelyben az igazság ott rejlik a hazug javítás alatt. Úgy érezte, gúzsba kötik a csalás kötelei, megbéklyózza a megállapodás, amelybe belement, és döntése zsákutcába juttatta. Győzött a hazugság, az igazság pedig nyugodjék békében. Ebben a pillanatban, maga sem tudta, hogyan és miért, de eszébe jutott az első alkalom, amikor Moliarti becstelenségre kényszerítette. Ott ültek a Jeromosok kolostorának egyik padján, és ő akarata ellenére belement, hogy meglátogassa Toscano özvegyét, és hazugsággal szedje ki belőle azokat az információkat, amelyek előrébb viszik a kutatást. Kis hazugság volt, jelentéktelen apróság, mégis ez volt az első lépés a becsület lejtőjén, az első kis gödör a szakadék felé vezető úton, amely végül elnyelte a maradék önbecsülését is. Ekkor árulta el először az igazságot, abban a hitben, hogy ez egy kivételes, egyszeri alkalom, és nincs jelentősége, többször nem is fog előfordulni, és különben is ilyen az élet. Mi egy kis hazugság a szent célhoz képest? De a kivételből hamar szabály lett, és most itt áll megszégyenülve, belegabalyodva a csalás hálójába. Az is eszébe jutott, hogy a Claustro Realban egy pillanatra felcsillant előtte egy fénysugár, amely megvilágította az elméjét, de a következő pillanatban el is aludt és beleveszett a sűrű sötétségbe. Egy vers volt az. Fernando Pessoa egyik verse. A költő sírjára volt vésve, ott, a Jeromosok kolostorában, és a kő megőrizte az örökkévalóság számára. Törte a fejét, hogy felidézze, és a betűk lassan szavakká álltak össze, a szavak pedig gondolatokká, majd megtöltődtek jelentéssel és felragyogtak:
HOGY NAGY LÉGY, légy teljes: semmit ne túlozz és el se fojts magadban. Mindenben légy egész. Bármily csekély is a tett, add bele lelked. Minden tóban ott ragyog az egész hold, mert a magasban él ő. Ezt a verset ismételgette magában, és érezte, ahogy a kialudt láng újragyullad, először gyengén, halványan, tétován, aztán egyre erősebben, végül lángra gyújtotta az egész lelkét, és pokoli tüzet gerjesztett az elméjében, amelyben kovácsoltvasként izzott fel az elhatározás. Felkiáltott. Légy teljes. Az leszek. Mindenben légy egész. Az leszek. Bármily csekély is a tett, add bele lelked. Beleadom. Semmit ne túlozz és el se fojts magadban. Nem fojtok el. Ott ragyog az egész hold, mert a magasban él ő. Ragyogni fog. Meghozta a döntést. Tomás leült a számítógép elé, és bámulta az üres képernyőt. Kell egy másik név – ez volt az első gondolata. Talán egy álnév. Nem, az álnév nem jó ötlet. Inkább olyasvalaki, aki minden fölött áll, valaki, akire odafigyelnek. Valaki, aki az én Ruy Pinám lesz. Hm... de kicsoda? Egy híres történész, igen, mindenképpen. Nem, nem lehet történész, az túl kockázatos lenne, túl könnyen összekapcsolnák velem. Valaki más kell, valaki olyan, aki kívül áll ezen az egészen, valaki olyan, aki hajlandó a nevét adni ahhoz az igazsághoz, amit feltárok előtte. Igen, ez az. De ki legyen az? Hm... majd kitalálom. Most az a legfontosabb, hogy kiválasszam a mondanivalóm formáját. A szerződés tiltja, hogy esszét vagy tanulmányt írjak, interjút adjak vagy sajtótájékoztatót tartsak. És mi van, ha írok egy regényt, hm? Nem rossz ötlet, mi? Ezt tulajdonképpen nem tiltja a szerződés. Ha kell, takarózhatok azzal, hogy csak fikció az egész. Fikció. És különben sem adom hozzá az arcom, nem igaz? Majd valaki más. Az én Ruy de Pinám. Valami regényíró vagy ilyesmi. Ez az, valami regényíró. Vagy lehetne éppenséggel újságíró is, miért ne? Nem is rossz ötlet, egy újságíró, azok úgyis nap mint nap a valósággal bíbelődnek. Hm... a legjobb egy olyan újságíró lenne, aki regényeket is ír, van egypár ilyen, valakit biztos sikerül meggyőzni. Na, ezt még ráérek kitalálni, van időm. Egyelőre arra kell koncentrálnom, amit el akarok mesélni, az igazságra, amit regénnyé akarok formálni, a fikcióra, amibe a valóságot akarom rejteni. A történetbe bugyolálva történelmet írok. Nyilvánvalóan megváltoztatom a szereplők neveit, és csak annyit mesélek el, amennyit magam is láttam, átéltem és felfedeztem. Csak ennyit. Na jó... talán a bevezetővel kivételt teszek, hiszen az egész Toscano professzor halálával kezdődött, aminek ugyebár nem voltam tanúja. Ott majd a képzeletemre hagyatkozom. Elképzelem, hogyan halhatott meg. Annyit éppenséggel tudok is, hogy mangólevet ivott, és a Rio de Janeiró-i hotelszobájában volt, amikor meghalt. Ezek a tények. A többi fantázia kérdése. Már csak egy kiindulópont kell, ahol elkezdhetem. Nézzük csak, mi legyen az. Mi lenne, ha azzal kezdeném, hogy issza a mangólevet és egyszer csak holtan esik össze? Hm... nem, ez túl direkt. Egy picit előbbről kell kezdenem, egy-két perccel korábbról, hogy az olvasó föl tudjon készülni. Akár előre be is jelenthetném, hogy meg fog halni, mintha mondjuk... figyelmeztetném. Ez az, megvan. Az lesz a legjobb, ha ezzel a jóslattal kezdem. Ühüm... aztán elkezdek mondjuk visszaszámlálni, és ezzel teremtek egy kis feszültséget. Jól van, megy ez nekem! Tomás Noronha a számítógép képernyőjét bámulva találta ki mindezt, mintha transzba esett volna, mintha megrészegült volna attól az édes lehetőségtől, hogy végre fölszabadíthatja a lelkében dúló haragot. Aztán fölemelte az ujjait, mint egy karmester a nagyzenekar előtt, amint arra készül, hogy előcsaljon egy pompás szimfóniát a hegedűkből és a harsonákból, majd egyszer csak lecsapott a billentyűkre, és hagyta, hogy a történet dallama megszülessen a képernyőn.
„Négy. Az idős történész nem tudta, honnan is tudhatta volna, hogy már csak négy perc van hátra az életéből.”
Utószó Kolumbusz Kristóf származását sűrű homály övezi, ami csak itt-ott engedi látni egy összetett személyiség körvonalait. Úgy tűnik, a titkok szövevényes hálóját maga a nagy hajós szőtte önmaga köré, aki szándékosan és előre kitervelten törölte el a múltjára vonatkozó adatokat, homályos utalásokat és egymásnak ellentmondó nyomokat hagyva maga után. Még nem egészen világos, hogy miért tett így, ennélfogva a mai napig spekuláció tárgyát képezi mind a történészek, mind a laikusok körében. Hogy e férfi ködös alakja még elmosódottabb legyen, sok olyan dokumentum, amely esetleg tisztázta volna a kilétét, egyszerűen elveszett az idő labirintusában, és ezt tovább súlyosbítja az a tény, hogy a fennmaradt szövegek többsége nem eredeti, hanem csupán másolat – és vagy hamis, vagy nem. Néhányukról ugyanis időközben kiderült, hogy ügyes hamisítványok, míg másokkal kapcsolatban komoly kétségek állnak fenn a hitelességüket illetően. Kolumbusz életútjának számos részlete ezért meglehetősen bizonytalan, ellentmondásokkal és rejtélyekkel teli, így aztán tökéletes alapul szolgál a találgatásoknak. Ezért fontos hangsúlyozni, hogy annak ellenére, hogy a regény valós tényeken alapszik és a megfelelő könyvtárakban fellelhető dokumentumokat dolgoz fel, végső soron mégiscsak fikció. Rengeteg forrást használtam fel, nemcsak bibliográfiait. A szövegek listája olyan hosszú és változatos, hogy nem is teszem itt közzé az egészet, mert nem akarok visszaélni az olvasók türelmével. Csak azokat a szerzőket említem meg, akiknek a művei a Kolumbusz származásával és életével kapcsolatos vitás és ellentmondásos részletek tekintetében releváns információkkal szolgáltak. Közéjük tartozik Patrocínio Ribeiro, Pestana Júnior, Santos Ferreira, Ferreira de Serpa, Arthur d’Ávila, Alexandre Gaspar da Naia, Mascarenhas Barreto, Armando Cortesão, Jorge Gomes Fernandes, Vasco Graça Moura, Alfredo Pinheiro Marques, Luís de Albuquerque, Luiz de Lencastre e Távora, Simon Wiesenthal, Maurizio Tagliattini, Moses Bensabat Amzalak, Jane Frances Almer, Sarah Leibovici, Salvador de Madariaga, Ramón Menéndez Pidal, Luciano Rey Sánchez, Gabriel Verd Martorell és Enrique Bayerri y Bertomeu. Sok barátom közreműködött ebben a regényben, noha a fikciós cselekménybe természetesen nem szóltak bele. Hálás köszönet illeti João Paulo Oliveira e Costát, aki a felfedezések korának történelmét tanítja a Lisszaboni Új Egyetemen; Diogo Pires Auréliót, a Lisszaboni Nemzeti Könyvtár igazgatóját; Paola Carolit, az Archivio di Stato di Genova igazgatónőjét; Pedro Corrêa do Lagót, a Rio de Janeiró-i Nemzeti Könyvtár igazgatóját, aki egyben a világ egyik legjelentősebb kéziratgyűjtője; António Gomes da Costát, a Rio de Janeiró-i Real Gabinete Português de Leitura igazgatóját; António Tanger nagykövet urat, aki Rio de Janeiróban beengedett a São Clemente palotába; António da Graçát, apát és fiút, illetve Paulino Bastost, akik vezetőim voltak Rio de Janeiro városában; Helena Cordeirót, aki betekintést engedett Jeruzsálembe; Boaz Pash rabbit, az utolsó lisszaboni kabbalistát; Roberto Bachmannt, a Zsidó Tanulmányok Portugál Társaságának elnökét; Alberto Sismondinit, a Coimbrai Egyetem olasztanárát, aki jó ismerője a ligúriai nyelveknek és értékes segítséget nyújtott a genovai nyelvjárással kapcsolatban; Doris Fabris-Buchelit, aki körbevezetett a lisszaboni Hotel da Lapában; João Cruz Alvest és António Silvestrét, a sintrai Quinta da Regaleira titkainak őrzőit; Mário Oliveirát és Conceição Trigót, akik a lisszaboni Santa Marta kórház kardiológusai; Miguel Palha orvost, a 21-es Triszómiások Portugál Egyesületének alapítóját és az ő Teresáját; valamint Dinát, Franciscót és Rosa Gomest, akik megosztották velem a tapasztalataikat. De mint mindig, most is Florbela volt a legelső és a legkritikusabb olvasóm, a lámpás, amely segített tájékozódnom az elbeszélés kanyargós ösvényén.
A könyv nyomtatott és elektronikus változatának kiadója a Kossuth Kiadó. Felelős kiadó: Kocsis András Sándor, a Kossuth Kiadó zRt. elnök-vezérigazgatója A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Az e-könyv létrehozásában közreműködött: Pekó Zsolt Projektvezető: Földes László ISBN 978-963-09-6876-8 Minden jog fenntartva. © José Rodrigues dos santos 2005 © Gradiva Publicaçoes, s. A. 2005 © Hungarian translation Nagy Viktória 2011 © Kossuth Kiadó 2010 www.multimediaplaza.com
[email protected]
{*}
Anna ararapapagájt süt és az álmosságok megölik Ottót.
Tartalomjegyzék Prológus I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII XIII XIV XV XVI XVII XVIII XIX Utószó
