José Rodrigues dos Santos A végső titok. Kossuth Kiadó

José Rodrigues dos Santos

A végső titok

Kossuth Kiadó

Tartalom Prológus I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII XIII XIV XV XVI XVII XVIII XIX XX XXI XXII XXIII XXIV XXV XXVI XXVII XXVIII XXIX XXX XXXI XXXII XXXIII XXXIV XXXV XXXVI XXXVII XXXVIII XXXIX XL

XLI XLII XLIII XLIV XLV XLVI XLVII XLVIII XLIX L LI LII LIII LIV LV LVI LVII LVIII LIX LX LXI LXII LXIII LXIV LXV LXVI LXVII LXVIII LXIX LXX LXXI LXXII LXXIII LXXIV LXXV LXXVI Epilógus Utószó Impresszum

Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. JÉZUS KRISZTUS

Florbelának, Catarinának és Inésnek

A regényben olvasható vallási idézetek, valamint a történelmi és tudományos információk valódiak és hiteles forrásból származnak.

Prológus Patricia felkapta a fejét a tompa zajra. – Ki van ott? A nő a Sala Consultazioni Manoscrittiben ült, és úgy tűnt, mintha a hang a szomszédos teremből, a Sala Inventario Manoscrittiből jött volna, de nem látott semmi különöset. A Vatikáni Apostoli Könyvtár polcain némán sorakoztak a könyvek, mintha szunyókálnának az éjszaka sötétjében, amely rájuk borította leplét. Lehet, hogy ez Európa legrégebbi könyvtára, sőt talán a legszebb is, de kétségtelen, hogy ezen az éjjelen baljós, már-már rémisztő légkört árasztott, mintha valami lappangó veszély lengené be. – Ay, madre mia! – suttogta Patricia, és megremegett, mintha el akarná hessegetni az irracionális félelmet, amely egy pillanatra úrrá lett rajta. – Túl sok filmet nézek… Biztos csak a könyvtáros járkál, gondolta. Az órájára nézett, a mutatók szerint már éjjel fél tizenkettőre járt. Nem szokott ilyenkor nyitva lenni a könyvtár, de Patricia Escalona a prefetto, monsignore Luigi Viterbo személyes jó barátja volt: a 2010-es Xacobeón ismerkedtek meg, Santiago de Compostelában. Monsignore Viterbo ugyanis lelki válságba került, ezért elhatározta, hogy gyalog végigjárja Szent Jakab útját, és egy közös barátjuknak köszönhetően bekopogtatott a történésznő ajtaján. Jól is tette, hiszen a nő valósággal elhalmozta vendégszeretetével a közvetlenül a székesegyház mögötti utcácskában található lakásában. Így aztán a galíciai történésznő római tartózkodása alatt, amikor meg akarta nézni azt a kéziratot, nem habozott alkalmat adni a monsignorénak, hogy viszonozhassa a szívességét. A Vatikáni Apostoli Könyvtár prefektusa pedig szíves örömest állt compostelai vendéglátója rendelkezésére, és hajlandó volt csak neki éjszaka is kinyitni a könyvtárat, hogy a Sala Consultazioni Manoscrittiben teljes nyugalomban végezhesse a munkáját. Sőt még ennél is messzebbre ment a figyelmességben! A prefektus a becses galíciai hölgy rendelkezésére bocsátotta az eredeti kéziratot! Caramba, ezt nem fogadhatom el! – tiltakozott Patricia, már-már pironkodva. A mikrofilm is bőven megteszi. De monsignore Viterbo el akarta kápráztatni, és nem tágított: egy ilyen kaliberű történésznek igenis kijár az eredeti kézirat! És micsoda kézirat! A galíciai kutató kesztyűs kezével végigsimította a jámbor másoló nagy gonddal megrajzolt barna betűit az idő jeleit magán viselő megöregedett pergamenen, amelyet átlátszó borítás védett. A kézirat elrendezése a Codex Marchalianusra és a Codex Rossanensisre emlékeztette. Azzal a különbséggel, hogy ez sokkal értékesebb volt mindkettőnél. Mély levegőt vett, hogy magába szívja az édeskés szagot. Ó, de csodálatos! Hogy szereti a régi papírból áradó meleg illatot! Rajongó szemekkel pásztázta végig a nagybetűs, rendezett sorokat, amelyek között nem voltak sem díszes iniciálék, sem a szavak közti szünetek: a kerekded betűk egyforma távolságban követték egymást, mintha minden egyes sor egyetlen végeérhetetlen, titokzatos szóból állna, amelyet Isten az idő teremtésekor sóhajtott a világba. Írásjelek alig szerepeltek benne, itt-ott felbukkant egy kihagyás, egy dierézis, a nomina sacra rövidítései és idézetek az Ótestamentumból, olyan fordított idézőjelek között, amilyeneket a Codex Alexandrinusban is látott. De az összes kézirat közül, amelyeket valaha is a kezébe vett, ez volt a legértékesebb. Már a címe is tiszteletet parancsolt: Bibliorum Sacrorum Graecorum Codex Vaticanus B. A Codex Vaticanus. El se tudta hinni, pedig igaz volt: a Vatikáni Apostoli Könyvtár dolgozója a prefektus utasítására odatette az asztalára a híres-nevezetes Codex Vaticanust. Ez a IV. század közepéről származó relikvia a legrégebbi görög nyelvű teljes Biblia, amely csaknem épségben fennmaradt. A Vatikáni Apostoli

Könyvtár legnagyobb kincse. És odaadták neki! A saját kezébe veheti! Hihetetlen! Ki fogja ezt neki elhinni az egyetemen? Végtelenül óvatosan lapozott egyet, mintha attól tartana, hogy kárt tesz a pergamenben, pedig átlátszó burok védte, és szinte azonnal belemerült a szövegbe. A zsidókhoz írt levél első fejezetét kezdte el olvasni. Itt volt az, amit keresett, rögtön az elején. Tekintetével követte a sorokat, ajkai a görög mondatokat suttogták, mintha litániát mormolna, míg végül odaért a szóhoz, amit keresett. – Á, itt van! – kiáltott fel. – Phanerón. Rendkívüli élmény volt. Már hallott erről a szóról, de más az, ha az ember beszél valamiről az egyetemi menza egyik asztalánál, és megint más, ha a saját szemével látja a Vatikáni Apostoli Könyvtárban, egy eredeti kéziratban, amit egy IV. századi másoló írt, nagyjából abban az időszakban, amikor Nagy Konstantin felvette a kereszténységet és amikor a niceai zsinaton végre megvetették a krisztológiai dogmák alapjait. Eksztatikus érzés volt. Micsoda élmény! Ha csak belegondol az ember, hogy… Újabb zaj. Patricia ijedtében fölugrott, és egy szempillantás alatt visszatért a valóságba. Jobbra nézett, mert ismét a Sala Inventario Manoscritti felől hallotta a hangot. – Van ott valaki? – kérdezte remegő hangon. Senki nem válaszolt. A terem üresnek tűnt, bár erről a sötétben nehéz lett volna megbizonyosodnia. Lehet, hogy inkább a Leoninából jött a zaj? Odáig nem látott el, így aztán nem tudta ellenőrizni. Az éj fekete sötétjében kifejezetten rémisztő volt ez a hely. – Signore! – kiáltotta spanyolos olaszsággal, hangosan, hátha meghallja az a dolgozó, akit a prefektus rendelt oda az ő kiszolgálására. – Per favore, signore! Síri csend honolt a könyvtárban. Patricia fontolgatta egy darabig, hogy ülve marad és a nyomasztó környezet nehéz légkörében folytatja a kézirat olvasását, de az az igazság, hogy a váratlan hangok és a súlyos csend elkedvetlenítették. Hol az ördögben van a könyvtáros? Ki kelti a zajokat? Ha a könyvtáros, akkor miért nem felel? – Signore! Most sem válaszolt senki. Elfogta valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság, és hirtelen fölpattant, mintha azt várná, hogy a váratlan mozdulat eloszlatja a félelmét. Most már tisztázni akarta a helyzetet. Mellesleg, gondolta magában, ez volt az utolsó alkalom, hogy éjszaka bezárkózik egy könyvtárba egyedül. Soha többet. Ebben a sötétségben minden olyan ijesztő és fenyegető. Ha legalább itt lenne mellette a Manolója!… Tett néhány lépést és kiment az ajtón, hogy a végére járjon a nyugtalanító rejtélynek. Belépett a Sala Inventario Manoscrittibe, amely még sűrűbb sötétségbe burkolózott, és megpillantott a lába előtt egy fehér foltot. Jobban megnézte, és látta, hogy csak egy egyszerű papírlap van a földön. Kíváncsian letérdelt, és anélkül, hogy hozzáért volna, alaposan szemügyre vette, olyan közelről, mintha meg akarná szagolni.

– Ez meg mi az ördög? – tűnődött. Ebben a pillanatban előbukkant egy alak a sötétből és rávetette magát. Patricia szíve majd megállt ijedtében, kiáltani akart, de egy hatalmas kéz erősen befogta a száját, és csak egy rekedt, fojtott nyögést sikerült hallatnia. Menekülni próbált. De az idegen erős volt és nem engedte, hogy megmozduljon. Elfordította a fejét,

hogy megnézze a támadóját. Az arcát nem látta, de valami megvillant a levegőben. Az utolsó pillanatban felismerte, hogy egy penge volt az. Arra azonban már nem volt ideje, hogy eltöprengjen a sorsán, ugyanis éles fájdalom hasított a nyakába, és nem kapott levegőt. Kiabálni próbált, de nem jött ki hang a torkán. Megragadta a hideg tárgyat, amely a nyakába mélyedt, kétségbeesetten próbálta megfékezni, de túl erősen döfték bele, az ő teste pedig egyre gyengébb lett. Meleg folyadék csorgott le a mellkasán, és hörögve vette tudomásul, hogy a saját kiömlő vére az. Ez volt az utolsó gondolata, azután hirtelen felvillant a fény, majd mindent betöltött a sötétség, mintha örökre eloltották volna a villanyt.

I Az ecset a legkisebb szemcsékig hatolva söpörte le a kőről az évszázadok során rárakódott földet. Amikor a barnás porfelhő eloszlott, Tomás Noronha közelebb hajolt a kőhöz, mintha rövidlátó lenne, és zöld szemeivel jól megnézte. – A francba! Még mindig volt rajta föld. Mély levegőt vett, és kézfejével végigsimított a homlokán, hogy erőt gyűjtsön a további kefélgetéshez. Határozottan nem ez volt a kedvenc időtöltése, de beletörődött: tudta, hogy az életben nem mindig csinálhatjuk azt, amit szeretünk. De mielőtt újra nekiveselkedett volna, megengedett magának egy kis pihenőt. Fölnézett az égre, és megcsodálta a magasban a teliholdat, amely ezüstös fénybe vonta a fenséges Traianus-oszlopot. Kétségtelen, hogy legszívesebben éjszaka dolgozott itt, Róma központjában, nappal ugyanis mindent felborított a gépkocsiforgalom. Az eszeveszett dudálás és a légkalapácsok fülsiketítő zaja valóságos káosszá változtatta a belvárost. Az órájára pillantott. Már éjjel egy óra volt, de eltökélte, hogy amennyire csak lehet, kihasználja azt az időt, amíg a római autóvezetők alszanak, és igyekszik minél többet haladni a munkájában. Azt tervezte, hogy csak reggel hatkor hagyja abba, amikor az autók ismét birtokba veszik az utcákat és újra elkezdődik a légkalapácsok és a dudák hangversenye. Ő meg majd ekkor tér nyugovóra kis szállodájában, a Via del Corsón. Megszólalt a nadrágzsebében a mobiltelefonja, ami jócskán megdöbbentette. Ilyenkor? Ki az ördög telefonál neki éjjel egy órakor? Megnézte a telefon kijelzőjét, és miután megállapította, ki hívta, megnyomta a zöld gombot. – Mi az? Édesanyja a szokásos panaszos-aggodalmas hangján szólalt meg. – Fiam, mikor jössz már haza? Hiszen olyan késő van! – Jaj, anya, mondtam már, hogy külföldön vagyok! – magyarázta Tomás, minden türelmét összeszedve. Az utóbbi huszonnégy órában már harmadszorra mondta el ugyanezt. – De jövő héten visszamegyek, jó? És egyből meglátogatlak Coimbrában. – Hol vagy, fiacskám? – Rómában. – Legszívesebben hozzátette volna, hogy már ezredszer mondja el, de megtartotta magának a bosszúságát. – Nyugodj meg, amint megérkezem Portugáliába, rögtön megyek hozzád. – De hát mit csinálsz Rómában? Köveket tisztogatok, felelte volna szíve szerint. És ez nem is áll távol az igazságtól, gondolta, miközben ingerült pillantást vetett az ecsetre. – A Gulbenkian küldött – magyarázta tovább. – Az alapítvány vállalta Traianus fóruma és a Traianus-piac romjainak restaurálását, itt, Rómában, és eljöttem, hogy részt vegyek a munkálatokban. – De hát mióta vagy te régész? Hát ez jó kérdés! Bár az Alzheimer-kór időnként elhomályosítja az elméjét, most igazán találó kérdést tett fel. – Nem vagyok az. Az a helyzet, hogy van két nagy könyvtár a fórumon, és tudod, hogy van ez: ha régi könyvekről van szó… A beszélgetés nem tartott sokáig, és amint letette a telefont, Tomást elfogta a bűntudat, amiért majdnem felidegesítette az anyja értetlensége. Szegény asszony nem tehet róla, hogy a betegsége miatt rendkívül feledékeny. Hol jobban van, hol rosszabbul: az utóbbi időben inkább rosszabbul, és ezerszer is fölteszi ugyanazokat a kérdéseket. Ez persze fárasztó, de türelmesnek kell lenni a beteggel. Újra a kezébe vette az ecsetet, és elkezdte sepregetni a követ. Az újabb adag porfelhő láttán az jutott

eszébe, hogy mint a bányászoknak, neki is tele lehet a tüdeje ezzel a nyomorult barna porral. Legközelebb felvesz valami maszkot, mint a sebészek. Vagy talán az lenne a legjobb, ha ezt az egész munkát itt hagyná és helyette a Traianus-oszlop domborműveit csodálná. Felnézett az emlékműre. Mindig is szemügyre akarta venni az oszlopot, mert kíváncsi volt a daciai hadjárat jeleneteire, amelyeket csak könyvekből ismert. Ha már itt van, megnézhetné élőben, közelről. A háta mögül hangokat hallott és megfordult. Megpillantotta a restaurálási munkálatok vezetőjét, Pontiverdi professzort, amint éppen emelt hangon, hevesen gesztikulálva, határozottan csendre int egy nyakkendős férfit. Aztán odalépett Tomáshoz, és udvariasan elmosolyodott. – Professore Norona… – Noronha – helyesbített Tomás, akit szórakoztatott, hogy senki sem találja el a neve helyes kiejtését. – Ny-nyel, mint a bagno. – Á, mindegy! Noronha! – Ez az! – Sajnálom, professzor, de van itt egy rendőr, aki mindenáron beszélni akar magával. Tomás ránézett a nyakkendős férfira, aki mintegy tíz méterre állt tőle, két romos fal között, a fórumot megvilágító lámpák fényében. Nem tűnt hatósági személynek, talán azért, mert nem viselt egyenruhát. – Az ott rendőr? – A bűnügyiektől. – És hozzám jött? – Jaj, nagyon kellemetlen. El akartam küldeni, persze, mondtam neki, hogy ilyenkor nem illik zavarni senkit. Éjjel egy óra van, Dio mio! De ez az idióta ragaszkodik hozzá, hogy beszéljen magával, és nem tudom, mit csináljak vele. Azt mondja, rendkívül fontos ügyben jött, meg hogy sürgős és a többi, és a többi… – Közelebb hajolt Tomáshoz és összehúzta a szemét. – Professzor, ha nem akarja fogadni, csak szóljon. Ha kell, beszélek a miniszterrel! Akár magával az elnökkel is! Senki ne zavarja magát. – Színpadias mozdulattal körbemutatott. – Traianus ránk hagyta ezt a csodás művet, maga pedig segít rendbe hozni. Mit számítanak a rendőrség pitiáner ügyei ehhez a nagyszerű munkához képest? – A mutatóujját szinte Tomás orrának szegezte. – Ha kell, beszélek az elnökkel is! A portugál történész felnevetett. – Nyugodjon meg, Pontiverdi professzor. Nem bánom, ha beszélnem kell a rendőrséggel. Annyi baj legyen! – Ahogy gondolja, professzor! Ahogy gondolja! – Rámutatott a nyakkendős férfira, de nem higgadt le. Egyre tüzesebb hangon folytatta. – De semmibe nem kerül ám nekem elküldeni a fenébe ezt az imbecille, cretino alakot! A civil ruhás rendőr erre felkapta a fejét. – Engem nevezett imbecillének? Engem? Az olasz régész a rendőr felé fordult, az egész teste remegett a felháborodástól, karjaival hevesen gesztikulált és dühödten mutogatott a férfira. – Igen, magát, maga elmeháborodott! Magát! Magát! Imbecille! Cretino! Látván, hogy kezdenek elszabadulni a kedélyek, Tomás visszahúzta Pontiverdi professzort. – Nyugalom! Nyugalom! – csitítgatta, olyan békéltető hangon, ahogy csak tudta. – Beszélek vele. Nem gond, tényleg. – Engem senki ne nevezzen imbecillének! – kiáltotta dühödten a rendőr, a haragtól kivörösödött arccal, fenyegetőn rázva az öklét. – Senki! – Imbecille! – Nyugalom! Tomás megértette, hogy nem tudja csillapítani az olasz régész mérhetetlen haragját, és látta, hogy a

rendőr is egyre idegesebb a sértegetéstől, így hát sietve elindult a nyakkendős férfi felé. Kikerülte a szóváltás láthatatlan folyamát, megragadta a rendőr karját, és őt is arrébb húzta. – Velem szeretne beszélni? – kérdezte, miközben a vállánál fogva maga felé fordította, hogy kiszakítsa a vita hevéből. – Akkor jöjjön. A civil ruhás rendőr odavetett még két szitkot Pontiverdi professzornak, éppúgy üvöltve és hadonászva, mint a másik, de hagyta magát odébb vonszolni. – Ah, porca miseria! – tört ki belőle, miközben a portugál felé fordult. – Mit képzel magáról ez a… ez a hülye? Hát hallott már ilyet? Mamma mia! Micsoda fogyatékos barom! Amikor Tomás úgy érezte, hogy már biztonságos távolságba értek és nem áll fenn a veszély, hogy újrakezdődik a vita, megállt a Via Biberaticánál és a férfi szemébe nézett. – Na, mondja. Mit akar tőlem? A rendőr mély levegőt vett, hogy kifújja magát és lecsillapodjon. Elővett a zsebéből egy jegyzetfüzetet, és a jegyzeteit böngészte, miközben megigazította a zakója gallérját. – Maga Tomás Noronha professzor, a Lisszaboni Új Egyetemről? – Igen, én vagyok. A rendőr a Traianus fórumát az utca szintjével összekötő falépcsőre nézett, és intett a fejével, hogy induljanak el. – Parancsot kaptam, hogy kísérjem a Vatikánba.

II A Szent Péter térrel és a lenyűgöző, kivilágított bazilikával szemben lévő XII. Pius téren nagy felfordulás fogadta őket. Noha ebben a késői órában rendszerint nyugodt, csendes ez a hely, most igen nagy volt a sürgés-forgás. Több rendőrautó és egy mentő állt kéken villogó fényekkel a Vatikán előtt. Emberek is nyüzsögtek körülöttük: néhány carabinieri, illetve fehér köpenyes mentőorvos. – Mi történt itt? A civil ruhás rendőr nem válaszolt a kérdésre, ahogy egyébként a Vatikánig tartó rövid útjuk során sem társalgott a történésszel. Nyilvánvalóan elkedvetlenítette a Traianus fórumán, a Pontiverdi professzorral vívott méltatlan szócsata, és nem volt olyan hangulatban, hogy magyarázatot adjon a portugálnak. A rendőrségi Fiat végigszáguldott a Via di Porta Angelicán, majd hangos fékcsikorgással megállt a Vatikán magas falai mellett, a Porta Angelicánál. A rendőr kinyitotta az autó ajtaját, és intett Tomásnak, hogy kövesse. A látogató kiszállt és felnézett a kivilágított épületre, a Szent Péter-bazilika hatalmas, emblematikus kupolájára, amely alvó óriásként ragyogott az éjszakában. A vatikáni komplexum felé tartottak, a Via del Belvederén át, elöl sietett az olasz, mögötte a történész, aki még mindig nem értette pontosan, mi történt. A rendőr tisztelgett egy magas férfinak, aki a Porta Angelicánál várta őket rikító kék-sárga csíkos öltözékben, mintha zászlónak öltözött volna. Vagy talán bohócnak? – Noronha professzor – szólalt meg a csíkos ruhás ismeretlen. – Jöjjön velem, legyen szíves. Tomás szinte beleszédült az események sodrásába, és halkan korholta önmagát. Hogy nézhetett bohócnak egy svájci őrt? Úgy látszik, alvajáró! Hiszen a ruhát, ami az imént még bizarrnak tűnt neki, a történelem egyik legnagyobb festője, Michelangelo is megrajzolta! Hogy lehetett ilyen hülye? Biztosan a késői óra az oka! – Hova megyünk? – Ahol már várják magát. Vicces, gondolta Tomás. Ebből a válaszból nem tudott meg semmit. – Ezek a ruhák… – vetette oda Tomás provokáló célzattal. – Maguk mindig így öltözködnek? A svájci lenéző pillantást vetett rá. – Nem – felelte olyan hangon, amely egyértelművé tette, hogy nem szereti magyarázni feltűnő öltözékét. – Éppen díszszemlegyakorlatunk volt a Portone di Bronzónál, amikor sürgősen iderendeltek. A férfi nemtetszése olyan nyilvánvaló volt, hogy Tomás csak vállat vont, majd némán követte a svájci őrt a Vatikán udvarain és átjáróin keresztül. Lépteik ridegen kongtak a kövezeten. Úgy ötven métert tettek meg így, amikor elértek egy udvarba, amelyet a Szentszék impozáns architektúrája vett körül. A történész azonnal felismerte a kerek tornyot, a Banco Ambrosiano egykori székhelyét, amely most az Istituto per le Opere di Religionénak ad helyet. Elmentek a Polizia Vaticana őrsége mellett, amely más volt, mint a svájci, inkább a francia csendőrségre emlékeztetett, majd jobbra megpillantották a gyógyszertárat. – Megérkeztünk – közölte a svájci őr, miközben egy félreeső ajtóhoz vezette Tomást. Fölmentek egy lépcsőn, és egy csupa üveg, biztonsági berendezésekkel ellátott aulába értek. Előttük egy nagy terem nyílt, amelynek a falait könyvekkel teli polcok borították. Átmentek a biztonsági vizsgálaton, beléptek a terembe, és Tomás az ódon könyvgerinceket szemügyre véve rájött, hogy a Vatikáni Apostoli Könyvtárban van. Az ablakok a Cortile del Belvederére nyíltak, de a történész figyelmét a nagy olvasóterem, a Leonina ajtajában tolongó tömeg kötötte le. Két svájci őr, három carabinieri, két pap és még néhány civil ruhás ember beszélgetett halkan. Néhányan otthonosan, magabiztosan mozogtak a terepen, mások

bizonytalanul, tétlenül álldogáltak. Kísérője a Leoninában átadta egy civil ruhás férfinak, aki elvezette egy nőhöz. A nő háttal állt, sötétszürke kosztümöt viselt, akár egy üzletasszony, és egy asztal fölé hajolva elmélyülten tanulmányozott valamit, ami az épület alaprajzának tűnt. – Felügyelő, itt van a gyanúsított. Gyanúsított? Tomás majdnem hátrafordult, hogy megnézze, kire utalt a férfi, de hamar rádöbbent, hogy ő maga a gyanúsított. Ő. Ez a megnevezés alaposan ráijesztett. Gyanúsított? De hát mivel gyanúsítják? Mi történt? Mi a fene ez az egész? A felügyelő megfordult, hogy ránézzen, és ekkor újabb sokkhatás érte a történészt – ám ezúttal egészen más jellegű. A nőnek vállig érő, göndör, barna haja volt, pisze orra és olyan tiszta, mélykék szeme, mint Jacqueline Bisset-nek. Nem volt kisminkelve, mégis elbűvölő volt. – Mi történt? – kérdezte, látván a férfi ámulatát. – Valami baj van? Úgy néz ki, mintha magát az ördögöt pillantotta volna meg! – Nem, nem, dehogy – felelte Tomás, amikor sikerült némileg összeszednie magát. – Egy angyalt. A felügyelő rosszallóan csettintett a nyelvével. – Na tessék! Ez az én szerencsém! – kiáltott fel némileg megnyugodva. – Kifogtam egy széptevőt! Ebből is látszik, hogy a rómaiak valóban elhintették a magvaikat Portugáliában… Tomás elpirult és lesütötte a szemét. – Elnézést, nem tudtam kihagyni. Az olasz nő benyúlt a blézere belső zsebébe, és elővett egy igazolványt, hogy felmutassa a történésznek. – Valentina Ferro a nevem – mutatkozott be hivatalos hangon. – A Polizia Giudiziaria felügyelője vagyok. A látogató elmosolyodott. – Tomás Noronha, széptevő. Szabadidőmben pedig a Lisszaboni Új Egyetem tanára, valamint a Gulbenkian Alapítvány munkatársa. Minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy egy ilyen egzotikus helyen, ilyen izgalmas időpontban találkozhatom magával? Valentina kelletlenül húzta el a száját. – Itt én kérdezek, ha nem sértem meg – felelte ridegen. Beszélgetőtársára nézett, s várta, miként reagál a szavaira. – Ismeri Patricia Escalona professzort? A név meglepte Tomást. – Patriciát? Igen, hogyne. Kolléganőm, a Santiago de Compostela-i egyetemről. Egy kedves galíciai lány. A galíciaiak és a portugálok testvérnépek, tudta? – Hirtelen nyugtalan lett, s döbbenten folytatta. – Miért? Mi történt? Miért kérdez Patriciáról? A felügyelő hunyorítva fürkészte a portugál arcát, míg beszélt, mintha a mimikájából akarná megállapítani szavai jelentését és hitelességét. Egy pillanatig hallgatott, miközben a következő lépést fontolgatta, és azt, hogy belekezdjen-e a játékba. Végül döntött. – Escalona professzor meghalt. A kijelentés brutális pofonként érte Tomást. A szörnyű hír hallatán szinte megtántorodott, mintha mindjárt elveszítené az egyensúlyát. – Patricia? – Pár pillanatig tátva maradt a szája, miközben próbálta felfogni a hírt. – De hát… de hát… ez abszurd! Hogy lehet… Mi történt? – Megölték. Újabb pofon. – Micsoda?

– Igen… igen… – Itt, a Vatikánban. Tomást lesújtotta a hír, nekidőlt az asztalnak, amelyen a Vatikán térképe hevert, és lerogyott egy nagy székbe. – Patriciát megölték? – Szaggatottan beszélt és csóválta a fejét, mintha a hallottaknak semmi értelme nem lenne és felfogni sem lenne képes. – De ki tehette ezt? És miért? Mi történt? Az olasz nő lassan odalépett hozzá és részvéte jeléül a vállára tette a kezét. – Azért vagyok itt, hogy mindezt kiderítsem – felelte. – És maga is. – Én? Valentina a torkát köszörülte, mintha azt fontolgatná, hogyan tegye fel a kérdését. – Tudja, a gyilkossági nyomozásokban általában van egy kulcsfigura, aki segít felgöngyölíteni az ügyet – mondta. – Ez a kulcsfigura gyakran az az ember, akivel utoljára találkozott vagy beszélt az áldozat. Tomást annyira megrázta a hír, hogy még nem tért teljesen magához, és alig tudott válaszolni. – Á, igen? – Tudja, megnéztük Escalona professzor mobiltelefonján a halála előtti utolsó két óra híváslistáját – tette hozzá szándékos lassúsággal. – Találja ki, kinek a számát hívta utoljára? Hogy ölhették meg Patriciát? Tomásnak egyfolytában ezen járt az agya. Ez a hír olyan megemészthetetlen volt, hogy alig tudott odafigyelni az olasz nő szavaira. – Hm? Valentina mély lélegzetet vett. – A magáét.

III Dublin hideg levegője fogadta a magányos utazót, aki az imént hagyta el a kisméretű, ám annál fényűzőbb Cessna Citation X fedélzetét. Már éjjel két óra volt, és ilyenkor néhány órára bezár a repülőtér. Ez volt az utolsó gép, a következő pedig csak reggel hatra volt kiírva. Az utas csak kézipoggyászt vitt magával: egy fekete bőr aktatáskát, amit át se vizsgáltak, hiszen kifejezetten az ő számára bérelték azt a kis sugárhajtású repülőgépet, amely egy apró repülőtéren szállt fel. Egyenesen a kijárat felé haladt, követve a jelzéseket, és bosszúsan morgott, amikor észrevette, hogy át kell mennie a vámon. A gépe az Európai Unión belül repült, ezért nem érezte szükségét, hogy megmutassa az iratait. De idegessége végül fölöslegesnek bizonyult, ugyanis a vámtiszt csak egy álmos és unott pillantást vetett az útlevelére. – Honnan jön? – érdeklődött, de inkább csak kíváncsiságból, mint hivatásbeli kötelességből. – Rómából. Az ír, aki talán buzgó katolikus volt, sóvárgón felsóhajtott, mintha Róma lenne álmai úti célja. Talán irigykedett is az utasra, aki épp onnan érkezett, de ez nem akadályozta meg abban, hogy halványan rámosolyogjon és jelezze, hogy továbbmehet. Amikor az utazó kiért a csarnokba, bekapcsolta a mobiltelefonját. Rövid zene jelezte, hogy készüléke ismét aktív. Beütötte a PIN-kódját, és a telefon azonnal elkezdte keresni az elérhető hálózatot. A folyamat két percig is eltartott, de addig legalább volt ideje pénzt kivenni egy bankautomatából. Végül elkezdte sorra kapni az üzeneteket egy ír hálózattól, amely üdvözölte, valamint közölte vele a roamingtarifákat. Az idegen cseppet sem törődött a jelentéktelen információkkal, inkább fejből beütött egy számot, és várt, hogy a hívott fél fogadja a hívását. Két csöngés elég volt. – Megérkeztél, Sicarius? Az utazó kilépett a repülőtér automata ajtaján, és a metsző éjszakai levegő előbb arcul csapta, aztán a testét is megtámadta. – Én vagyok az, mester – felelte. – Pár perce szálltam le. – Jól utaztál? – Csodálatosan. Úgy aludtam, mint egy csecsemő. – Jobb lenne, ha most lepihennél. Nemrég foglaltam neked szobát a Radissonban, ott, a repülőtéren, és… – Nem, most lépek akcióba. A vonal túlsó végén szünet volt, és Sicarius hallhatta mestere súlyos légzését. – Biztos vagy benne? Rómában kifogástalan munkát végeztél, de nem akarom, hogy fölösleges kockázatot vállalj. Felelősségteljes munkát végzel, és nem hibázhatsz. Talán mégis jobb lenne, ha pihennél. – Nem akarom vesztegetni az időt – vágta rá az utazó. – Az éjszakák mindig nyugodtabbak. És minél váratlanabb és erőteljesebb a csapás, az ellenfélnek annál kevesebb ideje marad reagálni. Beszélgetőtársa felsóhajtott: ha meg – nem is, de legyőzték. – Jól van – bólintott. – Ha így gondolod… – Szünetet tartott, és hallatszott, hogy papírokkal babrál. – Megbeszélem a megbízómmal, és máris visszahívlak. – Várom, mester. Újabb szünet a vonal túlsó végén. – Légy óvatos. És letette.

IV A holttest a földön hevert, fehér lepellel letakarva, csupán a két lábfeje látszott ki. Csak az egyiken volt egy törött sarkú cipő. A padlón vérfoltok vöröslöttek. A holttest körül gumikesztyűs férfiak vizsgálgatták a részleteket, néhányan nagyítóval a kezükben, ki guggoló, ki álló helyzetben. Nyilvánvalóan olyan nyomok után kutattak, amelyek elárulnak valamit a történtekről. Elsősorban hajszálakra, vérnyomokra vagy ujjlenyomatokra vadásztak, amelyek segítségével azonosítani lehetne a gyilkost. Valentina leguggolt a holttest mellé, és a válla fölött a félénken közeledő Tomásra pillantott. – Felkészült? A történész nyelt egyet szárazon és bólintott. A Polizia Giudiziaria csinos felügyelője megfogta hát a lepel egyik csücskét és könnyed mozdulattal felhajtotta, felfedve a holttest fejét. Tomás felismerte Patriciát. A bőre már kissé fakó volt, üveges szemei rémült tekintetbe merevedtek, szájában hátracsúszott a nyelve, a nyakára pedig rászáradt a sűrű, sötét vér. – Úristen! – kiáltott fel Tomás, és a szájára tapasztott kézzel bámulta spanyol kolléganője borzalmas holttestét. – Megfojtották? Valentina megrázta a fejét, és a halott nyakán éktelenkedő sötét foltra mutatott. – Elvágták a torkát – mondta. – Mint egy báránynak, érti? – A vágásra mutatott. – Kést használtak és… – Istenem! Ez borzalmas! – Elfordult, nem bírta tovább nézni a halottat. Úgy érezte, hogy a halál megfosztja a barátnőjét emberi méltóságától. – Ki tette ezt vele? Az olasz nő visszahajtotta a leplet az áldozat arcára, aztán lassan felállt és ránézett a történészre. – Azért vagyunk itt, hogy ezt kiderítsük. És ehhez szükségünk van a maga segítségére. – Bármiben – vágta rá Tomás határozottan, de még mindig elfordított arccal. – Bármiben, amiben csak tudok. – Akkor kezdjük a telefonbeszélgetéssel. Mivel magyarázza, hogy magát hívta utoljára? – Nagyon egyszerű – felelte Tomás, és végre visszafordult, hiszen tudta, hogy ez egy fontos kérdés, főként, ha tekintetbe vesszük, hogy gyanúsítottként kezelik. – A Gulbenkian Alapítvány megbízásából most itt dolgozom Traianus fórumán, a restaurálási munkálatokban veszek részt. Patricia szintén alkalmi munkatársa a… vagyis alkalmi munkatársa volt a Gulbenkiannak, és időnként együtt dolgoztunk, onnan ismerjük egymást. Ma este ő is Rómába érkezett, és mivel ezek szerint tudta, hogy itt vagyok, felhívott. Ennyi az egész. Valentina az állát vakargatva töprengett a hallottakon. – Honnan tudta, hogy maga is Rómában van? A történész tétovázott. – Azt nem tudom. A felügyelő följegyezte a füzetébe az információkat, de hirtelen megállt, és a gyanúsítottra nézett. – Nem tudja? – Nem tudom – ismételte a portugál. – Gondolom, valaki megmondta neki az alapítványnál… – Ugye tudja, hogy mindennek utánajárunk? Tomás teljes nyugalommal válaszolt: – Rendben – mondta, és már vette is elő a zsebéből a telefonját. – Ha akarja, máris megmondom Vital, a lisszaboni mérnök számát. Ő velem is, Patriciával is kapcsolatban áll. – Megnyomott néhány gombot. – Itt van. 21… – Majd később megadja a telefonszámot – szakította félbe Valentina, akit szemmel láthatóan meggyőzött a magyarázat, és gondolataiban már más, sürgősebb kérdésekkel volt elfoglalva. – Elmondta magának Patricia, hogy miért jött Rómába?

– Nem. Sőt mintha kissé titokzatoskodott volna ezzel kapcsolatban. – Titokzatoskodott? – Igen. Nem akart róla beszélni telefonon. De megbeszéltük, hogy holnap együtt ebédelünk, és akkor majd mindent elmesél. – Tomás végignézett a Sala Consultazioni Manoscritti gazdagon díszített polcain. – Most már értem. Azért jött, hogy a Vatikáni Könyvtárban kutasson… Valentina mintha már nem is figyelt volna rá, a kezében lévő fénymásolatokat olvasta elmélyülten. Tomás rápillantott a lapokra, és döbbenten látta, hogy van köztük egy régi fénykép róla. Egy róla szóló jelentés volt. – Látom itt, hogy nemcsak történész, hanem rejtjelfejtő, és a régi nyelvek szakértője is. – Úgy van. A felügyelőnő tett két lépést, és rámutatott egy földön heverő fehér papírlapra. – Meg tudja mondani nekem, hogy mi ez? Tomás odalépett a nő mellé, és a papír fölé hajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye.

– De furcsa! – dünnyögte. – Nem hasonlít egy nyelvre vagy ábécére sem, amit ismerek… – Biztos benne? A történész néhány másodpercig tanulmányozta még a különös szimbólumokat, hátha rábukkan valami nyomra, amin elindulhat, aztán felegyenesedett. – Természetesen. – Nézze meg jól. Tomás ismét szemügyre vette a rejtvényt. Ezúttal megakadt a szeme az utolsó szimbólumon, amelyik feltűnően különbözött a többitől. Hogy más szemszögből is lássa, néhány lépéssel megkerülte a papírlapot. Ismét lehajolt, és közelről szemlélte. Pár pillanat múlva elmosolyodott, és intett a nyomozónőnek. – Jöjjön csak, nézze meg. Valentina odalépett hozzá, ő is lehajolt és megnézte a rejtvényt fejjel lefelé.

– Alma? – suttogta a nő, anélkül hogy levette volna a szemét a papírról. – Mit jelenthet ez? A történész ránézett. – Nézze! – kiáltott fel, és a szóra mutatott. – Nem tudja? – Olaszul az alma azt jelenti: lélek… – Akárcsak portugálul… – Jó, de ebben a kontextusban mit jelenthet? Tomás elgondolkodva csóválta a fejét. – Nem tudom. Talán a gyilkos elkárhozott lélekké akart válni? Vagy inkább arra akart utalni, hogy sose fogják elkapni, mert elillan, mint egy kósza lélek? Valentina elismerően megveregette beszélgetőtársa vállát: szemmel láthatóan le volt nyűgözve. – Maga tényleg jó, ez kétségtelen – mondta lelkesen. Fölegyenesedett, és kihívóan nézett a szemébe. – Lehet, hogy egy másik rejtvényben is tudna nekem segíteni… Megnézi?

– Mutassa. A nyomozónő intett, hogy kövesse, aztán megkerülte a földön elterülő holttestet, és odalépett a Sala Consultazioni Manoscritti közepén álló olvasóasztalhoz. Egy óriási kötet hevert a lakkozott faasztalon, az utolsó lapok egyikénél kinyitva. – Tudja, mi ez? Tomás óvatosan követte, vigyázva, nehogy rálépjen egy vérfoltra és megzavarja a nyomozók munkáját. Az asztalra támaszkodott, a kötet fölé hajolt, és a pergamen állapotából egyből megállapította, hogy igen régi kéziratról van szó. Elolvasott néhány sort, és összehúzta a szemöldökét. – Ez Pál apostol – mondta. – Részlet a zsidókhoz írt levélből. – Mélyen magába szívta a pergamen illatát, és érezte, mennyire megédesítették az évszázadok. – Ez egy eredeti Biblia. Görög nyelven írták, ahogy elnézem. – Kérdőn nézett az olasz nőre. – Milyen kézirat ez? Valentina a kezébe vette a kötetet, és megmutatta a borítót. – Codex Vaticanus. A történész meglátta a címet, és ámulatában tátva maradt a szája. Ismét a kéziratra pillantott, de ezúttal hitetlenkedve, mintha nem hinne a szemének. Ismét megvizsgálta a pergament, hogy ellenőrizze, valóban nagyon régi-e, aztán közel hajolt hozzá és megszagolta. A döbbenettől nem tért magához. – Ez itt a Codex Vaticanus? Az eredeti kézirat? – Igen, persze. Miért csodálkozik ennyire? Mintha valami ereklye volna és annyit érne, mint egy ugyanolyan súlyú aranyrög, Tomás gyengéden kivette a nyomozónő kezéből a könyvet, és végtelenül óvatosan lefektette az olvasóasztalra. Távolról úgy tűnhetett, mintha valami törékeny kristálycsillárt helyezne oda. – Ez a világ egyik legértékesebb kézirata! – jelentette ki szemrehányóan. – Nem lehet akárhogy hozzányúlni! Te jóságos ég, ez egy felbecsülhetetlen érték! Olyan, mintha a kéziratok Mona Lisája lenne, érti? – Villámló tekintettel fordult az ajtó felé, mintha magát a pápát akarná megdorgálni – ha egyáltalán ott tartózkodna –, amiért nem őrizte kellőképpen ezt az óriási értéket. – Nem is tudtam, hogy csak úgy megengedik az embernek, hogy belelapozzon az eredeti kéziratba! Hihetetlen! Ilyet nem lenne szabad megengedni! Hogy lehetséges ez? – Nyugodjon meg – válaszolta Valentina. – A könyvtár prefektusa már elmagyarázta, hogy rendes körülmények között senki nem férhet hozzá ehhez a kézirathoz, csak a másolatokhoz. De úgy tűnik, az áldozat kivételes eset volt… Tomás ránézett a két terem közötti átjáróban fekvő, lepellel letakart testre, és lenyelte a haragját. – Ah, értem… Ha a Codex Vaticanushoz csak kivételes esetekben lehet hozzáférni, akkor nincs mit mondania. – Arra lennék kíváncsi, mi olyan különleges ebben a kéziratban. A történész tekintete visszasiklott az olvasóasztalon heverő kódexre. – A kereszténység kezdeti időszakából származó Bibliák közül valószínűleg a Codex Vaticanus a legjobb minőségű és a legépebben fennmaradt kézirat. – Végigsimította a csaknem két évezred során megsárgult pergament. – A IV. századból származik, és az Újszövetség nagy részét tartalmazza. Állítólag a bizánci császár ajándékozta a pápának. – A tenyerével finoman megsimogatta a lapot. – Igazi kincs. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer megérinthetem. – Szinte megdicsőülten mosolygott. – A Codex Vaticanus. Ki gondolta volna! – Van elképzelése arról, mit keresett Escalona professzor ezeken az oldalakon? – Halvány sejtelmem sincs. Miért nem kérdezik meg attól, aki megbízta a kutatással? Valentina felsóhajtott. – Nos, mert nem tudjuk, kinek dolgozott – mondta. – Mellesleg úgy tűnik, más sem tudja. Még a férje sem. Minden jel arra utal, hogy Escalona professzor államtitokként kezelte ezt a kérdést, érti?

Ez a megjegyzés fölkeltette Tomás érdeklődését. Államtitok? Ismét a kéziratra nézett, de most már más szemmel tekintett rá: már nem a történészével, aki ellágyul a történelmi ereklye jelentőségétől, hanem a nyomozóéval, aki információforrást lát benne, amelynek segítségével felgöngyölíthet egy bűncselekményt. – Ott van nyitva a kódex, ahol Patricia hagyta? – Igen. Senki nem nyúlt hozzá. Miért? Tomás nem válaszolt, inkább a szöveget olvasta megújult figyelemmel. Mi érdekelhette benne a barátnőjét? Milyen titkokat rejthetnek ezek a sorok? Magában lefordította a szöveget, és végre beleütközött a kulcsszóba. Hangosan kimondta. – Phanerón. – Pardon? A történész rámutatott egy sorra. – Látja, mi van ideírva? Valentina szemügyre vette a kerekded betűket, amelyek közül az egyik mintha át lett volna húzva, és nevetve megrázta a fejét. – Nem értek semmit. Kínaiul van? Tomás pislogott egyet. – Jaj, bocsásson meg! Néha elfelejtem, hogy nem mindenki ért görögül. – Visszasiklott a tekintete a szóban forgó sorra. – Ez Szent Pál egyik levele az Újszövetségből. A zsidókhoz írt levél. Ez a részlet az 1,3, a kihúzott szó pedig a phanerón. Phanerón, vagyis kifejez. Pál apostol azt mondja itt, hogy Jézus minden dolgot kifejezésre juttat az Ő hatalma szavával. De a legtöbb Biblia-kéziratban itt az a szó áll, hogy pherón, ami annyit tesz: fenntart. Vagyis nem mindegy, hogy azt mondjuk, Jézus minden dolgot kifejez vagy azt, hogy Jézus minden dolgot fenntart. Érti? A két szó mást jelent. – Rámutatott az áthúzott szóra, azután a lapszélre firkantott jegyzetre. – Látja ezt? – Igen… – Miközben egy írnok olvasta a Codex Vaticanust, beleütközött a phanerón szóba, és azt hitte, hogy hiba. Mit tett hát? Kihúzta, és a jobban elterjedt pherón szóra cserélte. Később egy másik írnok észrevette a javítást, és törölte a pherón szót, hogy visszacserélje az eredeti phanerónra. – Az ákombákomra mutatott. – Ide, a lapszélre pedig azt írta: „Te ostoba és tudatlan! Hagyd békén a régi szöveget, ne változtass rajta!” Valentina összehúzott szemöldökkel igyekezett kiszedni ebből a magyarázatból azt az értelmet, ami a jelen ügyben hasznos lehet. – Ah, nagyon érdekes – mondta végül, egyértelműen az ellenkezőjét gondolva. – És milyen jelentősége lehet ennek a rejtvénynek a nyomozásra nézve? Tomás keresztbe fonta a karját és megtámasztotta az állát, úgy töprengett a saját megállapításán. – Nagyon egyszerű – mondta végül. – Ez a javítás a Codex Vaticanusban a Biblia egyik legnagyobb problémájára világít rá. – Oldalra fordította a fejét, mintha eszébe jutott volna valami. – Hadd tegyek fel egy kérdést: a maga véleménye szerint kinek a szavait közvetíti a Biblia? Az olasz nő elnevette magát. – Nahát, micsoda kérdés ez! – kiáltott fel. – Hát persze hogy Istenét! Ezt mindenki tudja! A történész nem nevetett vele, inkább szkeptikus kifejezés ült az arcára. – Azt mondja tehát, hogy Isten írta a Bibliát? – Nos… nem, azt nem – jött zavarba Valentina. – De Isten sugallta a krónikásoknak… a szemtanúknak… és végül az evangélistáknak, akik a Szentírást lejegyezték. – És ez az isteni sugallat mit jelent? Azt, hogy a Biblia tévedhetetlen? Valamiféle makulátlan szöveg? A nyomozónő elbizonytalanodott. Ez volt az első alkalom, hogy kénytelen volt ezen elgondolkodni. – Gondolom, igen. A Biblia Isten igéjét közvetíti felénk, nemde? Ebben az értelemben pedig valóban

kijelenthetjük, hogy tévedhetetlen. Tomás a Codex Vaticanust nézte, és elgondolkodva így folytatta. – És ha azt mondom, hogy a jelek szerint Patricia a Biblia hibái után kutatott? A nyomozónő egyenesen Tomás szemébe nézett. – Hibák? Milyen hibák? A történész állta a nő tekintetét. – Nem tudja? A Biblia tele van hibákkal. – Micsoda? Tomás óvatosan körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla: senki nem hallja. Elvégre a Vatikánban van, és nem akar botrányt kelteni. Látott két papot a Leonina ajtajában, egyikük valószínűleg a könyvtár prefektusa volt, de elég messze voltak tőlük, nem állt fenn a veszélye annak, hogy meghallják a szavait. Ennek ellenére közelebb hajolt beszélgetőtársához, úgy készült megosztani vele egy csaknem kétezer éves titkot. – Több ezer hiba található a Bibliában – suttogta. – Még hamisítások is.

V A dublini éjszaka csendjét a mobiltelefon csengése zavarta meg. Sicarius már húsz perce várta ezt a hívást egy félreeső, sötét zugban a repülőtér mellett, távol minden lámpától. Elővette a zsebéből a telefont, és mielőtt felvette volna, megnézte, ki hívja. – Megvan az információ, amire szükséged van – közölte a hang a vonal másik végén. – Úgy tűnik, hogy a barátunk bevetette magát a Chester Beatty Librarybe. Sicarius előhalászta a tollát meg a jegyzetfüzetét, és elkezdett írni. – Ches… ter Bi… – Megállt. – Hogy írják a második szót? – B… E… A… T… T… Y – betűzte a mester a telefonban. – Beatty. – Library – fejezte be Sicarius. Eltette a füzetét és az órájára pillantott, amit már repülés közben a dublini időhöz igazított, azaz egy órával korábbra állított. – Itt éjjel fél három van. A fickó ilyenkor is a könyvtárban ül? – Történészekkel van dolgunk… Sicarius szárazon felkacagott, aztán kilépett a sötét sarokból és elindult a körülbelül húsz méterre sorakozó taxik felé. – Nahát! Úgy látszik, nekem már csak ilyen könyvmolyok jutnak! – morogta. – Mondj valami helyet a könyvtár közelében. – A könyvtár közelében? Minek? – Nem mondhatom a taxisnak, hogy vigyen a Chester Beatty Libraryhez. Nem akarom, hogy holnap, amikor kiderülnek a dolgok, eszébe jusson, hogy ezen a késői órán valakit odavitt… – Á, értem. – Elhallgatott, és csak papírzörgés hallatszott a vonal másik végéről. – Nézem a térképet, és… megvan: a dublini vár. A könyvtár ott van a vár mellett. Sicarius fölírta magának. – Van még valami? Beszélgetőtársa megköszörülte a torkát. – Ide figyelj, nem gondoltam, hogy máris cselekedni akarsz, ezért nem gondoskodtam róla, hogy be tudj jutni az épületbe. Rögtönöznöd kell egy kicsit. De ne kockáztass feleslegesen, hallod? – Nyugodj meg, mester. – Nehogy elkapjanak! Ha mégis elkapnának, tudod, mit kell tenned. – Nyugodj meg. – Sok szerencsét! Sicarius eltette a telefonját, és megállt a taxisor előtt. A taxisor kifejezés enyhe túlzás, ugyanis csak két autó várakozott. A sofőrök a kormányra hajtott fejjel szunyókáltak, az ablak fel volt húzva, hogy védje őket a hidegtől. Az idegen megkocogtatta a szélvédőt, mire a vezető fölriadt. Kábultan bámult ki az ablakon, és beletelt pár pillanatba, amíg sikerült magához térnie és intenie az utasnak. – Üljön be! Az idegen beült a hátsó ülésre, és az ölébe fektette fekete bőrtáskáját. – A dublini várhoz. A taxi elindult a város felé. A kihalt utcák közvilágítása kísérteties fényt bocsátott a ködre. Sicarius halk mozdulatokkal kinyitotta a táskáját és megcsodálta a benne rejlő becses tárgyat. Szemügyre vette a csillogó tőr pengéjét. Teljesen tisztának látta. Hosszasan nézegette, mintha megigézte volna. A penge valóságos remekmű volt. Fényes bizonyítéka volt annak, hogy évezredes elődei tökéletesen meg tudták munkálni a fémet. Benyúlt a táskájába, kezébe vette a tőrt, és végighúzta az ujját a penge élén. Érezte, micsoda erő van

benne: talán még egy papírlapot is ketté tudna vágni, mintha csak puha sült hús lenne. És úgy ragyogott, mint egy gyémánt, amely visszaveri a kinti fényeket. Sicarius végül visszatette a helyére a tőrt, olyan gyengéden, ahogy egy apa fekteti le az ölében elaludt gyermekét. Tudta, hogy nem sokáig marad ilyen makulátlanul tiszta.

VI A Valentina Ferro arcán megjelent kifejezésből Tomás azonnal észrevette a figyelmeztető jelet. A nő igen rosszul reagált a kijelentésre, miszerint a Biblia hemzseg a hibáktól. A portugál tisztában volt vele, hogy a vallásos meggyőződés kétségtelenül az egyik legérzékenyebb téma a világon, és rendkívüli óvatosságot igényel. Nem érdemes megsérteni mások hitét, akkor sem, ha csak az igazat mondja az ember. Így hát, hogy mentse a helyzetet, színpadiasan az órájára nézett, és csodálkozást színlelt. – Ah, már ennyi az idő? – kiáltott fel. – Azt hiszem, jobb lesz, ha visszamegyek a Traianus-fórumra. A restaurálási munkálatok hajnalig tartanak, és Pontiverdi professzor számít rám. A felügyelő komor arcot vágott. – Nem megy maga sehova, amíg én el nem engedem – jelentette ki hűvösen. – Miért? Szüksége van még rám? Valentina a földön heverő holttestre nézett. – Ki kell derítenem egy bűntényt, és maga még hasznomra lehet. – De hát mit akar tudni? – Még mindig arra vagyok kíváncsi, hogy milyen kutatást végzett az áldozat, és hogy ez a kutatás milyen kapcsolatban áll a gyilkossággal. Ez kulcsfontosságú lehet a nyomozásban. A történész látványosan csóválta a fejét. – Én nem mondtam, hogy van kapcsolat a kettő között! – Én viszont mondom. Ez a kijelentés meghökkentette Tomást. A holttestre pillantott, aztán a nyomozónőre. – Úgy véli, hogy Patriciát a kutatása miatt ölték meg? Miért állítja ezt? Valentina arca ismét fagyos lett. – Megvan rá az okom – morogta hűvösen. A Codex Vaticanusra helyezte a kezét, hogy visszaterelje a beszélgetést az előbbi mederbe. – Magyarázza el nekem, hogy miféle hibákat kereshetett Patricia a Bibliában! A történész tétovázott. Biztos, hogy rá kell lépnie erre az ingoványos talajra? Az ösztönei azt súgták, hogy ne tegye. Tudta, hogy ha elindul ezen az úton, előbb-utóbb kénytelen lesz olyan dolgokat mondani, amelyek sértőek egy hívő ember számára. Okosabb, ha hallgat. Minden embernek megvan a maga meggyőződése, és kicsoda ő, hogy megkérdőjelezze másokét? Másfelől viszont azt is tekintetbe kellett vennie, hogy meggyilkolták egy barátnőjét, és a felügyelőnő úgy véli, hogy az ő ismeretei és képességei elősegíthetik az ügy felgöngyölítését. Hogy tagadhatná meg az együttműködést? No és persze arról sem szabad megfeledkeznie, hogy ő maga is gyanúba keveredett. Úgy érezte, hogy ha nem működik együtt, még bajba is kerülhet. Mély levegőt vett hát és lehunyta a szemét egy pillanatra, mielőtt megszólalt. – Rendben – mondta. – De előbb hadd tisztázzak egy dolgot. – Ahogy óhajtja. Tomás mélyen belenézett Valentina szemébe, szerette volna megérteni, mire gondol, mi irányítja. – Gondolom, maga keresztény. A Polizia Giudiziaria felügyelője biccentett a fejével, és elővett a blúza alól egy finom ezüstláncot, amely a nyakában lógott. – Római katolikus – felelte, és megmutatta a kis keresztet a láncon. – Elvégre olasz vagyok, nem igaz? – Van valami, amit fontos megértenie – folytatta a portugál. A mellkasára tette a kezét. – Én történész vagyok. A történészek nem vallási alapon kutatnak, hanem különböző jelekből indulnak ki, hogy aztán következtetéseket vonjanak le. Ilyen jelek például a régészeti leletek vagy a fennmaradt

szövegek. Az Újszövetség esetében alapvetően kéziratokról beszélünk. Ezek rendkívül fontos információforrások számunkra, akik meg szeretnénk érteni Jézus korát. Mindazonáltal nagy óvatosságot igényel a felhasználásuk. Egy történésznek rendszerint tekintetbe kell vennie az egyes szövegek szerzőinek a szándékait és a körülményeit, hogy a leírtakon túl is felfedezhessen dolgokat. Hogy egy kicsit a szöveg mögé lásson. Ha például elolvasok egy cikket a Pravdában a Szovjetunió idejéből, amely arról szól, hogy az imperialisták egyik csatlósa, aki veszélyeztette a forradalmat, végre elnyerte méltó büntetését, először is lecsupaszítom a szöveget: eltekintek az ideológiai maszlagtól, és megértem, hogy a cikk mögött húzódó igazság valójában az, hogy kivégeztek egy embert, aki szembeszállt a kommunizmussal. Érti? Valentina tekintete ismét megfagyott. – A kereszténységet a kommunizmushoz hasonlítja? – Dehogy! – felelte sietve a portugál. – Csak azt mondom, hogy egy szöveg mindig kifejezi a szerzője szándékát és körülményeit, és egy történésznek ezt mindenkor figyelembe kell vennie. Az evangéliumok szerzői nem csupán Jézus életét akarták elmesélni. Magasztalni is akarták, és meg akartak győzni másokat arról, hogy ő volt a Messiás. Egy történész nem tekinthet el ettől a ténytől. Tud követni? Az olasz nő bólintott. – Nem vagyok ostoba – válaszolta hűvösen. – Ha meggondoljuk, a nyomozók is ugyanezt csinálják. Amikor kihallgatunk egy tanút, annak fényében értelmezzük a szavait, hogy milyen helyzetben van, és mik lehetnek a szándékai. Nem minden állítást veszünk készpénznek. Ez nyilvánvaló. – Pontosan! – kiáltott fel Tomás, aki örült, hogy megértették. – Velünk, történészekkel is ez a helyzet. Mi voltaképpen a múlt nyomozói vagyunk. Fontos megértenie, hogy amikor egy nagy történelmi személyiséget tanulmányozunk, előfordul, hogy olyasmire bukkanunk, amiről az illető hívei nem szeretnének tudni. Olyan dolgokra, amelyek esetleg… kellemetlenek, érti? De igazak. Szünetet tartott, hogy megvárja, amíg bizonyosan leülepszik, amit eddig elmondott. – Na és? – türelmetlenkedett Valentina. – Szeretném tudni, hogy akkor is végig akar-e hallgatni, ha esetleg olyan dolgokat fogok közölni Jézusról és a Bibliáról, amelyek mélyen érintik a vallásos meggyőződését. Nem szeretném, ha minden egyes mondatomba belekötne. Ha így lesz, akkor inkább nem mondok semmit. – És mondja, azok a dolgok, amiket mondani akar… Biztos benne, hogy az mind igaz? Tomás bólintott. – Amennyire meg tudom állapítani, igen. – Keserűen elmosolyodott. – Nevezzük őket, mondjuk, kellemetlen igazságoknak. – Akkor vágjunk bele. A történész óvatosan végigmérte a nőt, mintha kételkedne az eltökéltségében. – Biztos benne? Nem fog letartóztatni a végén? Kérdésével mintha megtört volna a jég kettőjük között. – Nem is tudtam, hogy maga fél a nőktől – mosolygott. Tomás elnevette magát. – Csak az ilyen gyönyörűektől. – Á, értem. Már megint a széptevés – mondta zavarában, majd hogy visszaterelje a beszélgetést az eredeti medrébe, a Codex Vaticanusra tette a kezét. – Na, kezdjen bele. Miféle hibáktól hemzseg a Biblia? Tomás megkérte a nőt, hogy foglaljon helyet, ő pedig leült az olvasóasztalhoz, a híres-nevezetes IV. századi kódex mellé. Ujjaival a lakkozott asztalon dobolt, és azon törte a fejét, hogy hol is kezdje a mondandóját. Annyi mindenről akart beszélni, hogy ez jelentette a legnagyobb nehézséget. Végül fölnézett, és feltett egy kérdést. – Maga miért keresztény? A felügyelőnőt meghökkentette a kérdés.

– Hát… – habogott – tulajdonképpen azért, mert a családom katolikus, engem is így neveltek, és hát természetes, hogy én is katolikus vagyok. Miért kérdezi? – Azt mondja, hogy csak a családi hagyományok miatt keresztény? – Nem hinném, bár a hagyományok is számítanak. Magam is hiszek a keresztény értékekben, hiszek mindabban, amit Jézus tanított. És ez tesz kereszténnyé. – És Jézusnak melyik tanításait tartja a legfontosabbnak? – A szeretetet és a megbocsátást, feltétlenül. Tomás beszélgetésük néma tanújára, a Codex Vaticanusra pillantott. – Ön szerint melyik újszövetségi epizód világítja meg leginkább ezeket a tanításokat. – A házasságtörő asszony története! – vágta rá Valentina habozás nélkül. – A nagymamám nagyon sokszor elmesélte ezt a jelenetet. Ez volt a kedvence. Gondolom, maga is ismeri, ugye? – Ki ne ismerné? Jézus születését és keresztre feszítését leszámítva talán ez az Újszövetség legismertebb története. – Hátradőlt a székén, mielőtt folytatta a kérdezősködést. – De mondja csak, mit tud a házasságtörő asszony történetéről? A kérés zavarba ejtette az olasz nőt. – Gondolom, azt, amit mindenki más – felelte. – A zsidó törvények szerint a házasságtörőket halálra kellett kövezni, igaz? Történt egyszer, hogy a farizeusok elvittek Jézushoz egy nőt, akit házasságtörésen kaptak. Meg akartak bizonyosodni róla, hogy Jézus is tiszteli-e Isten törvényét. Emlékeztették, hogy a törvény szerint, amelyet Isten Mózesnek adott át, halálra kell kövezni a házasságtörőket… – Ezt mondja a Biblia – szakította félbe Tomás. – A Léviták könyvében (20,10) Isten azt mondja Jézusnak: „Ha valaki más ember feleségével paráználkodik, mivelhogy az ő felebarátjának feleségével paráználkodik: halállal lakoljon a parázna férfi és a parázna nő.”{1} – Úgy van – bólintott Valentina. – A farizeusok természetesen ismerték Istennek ezt a parancsát, de először is arra voltak kíváncsiak, hogy mit mond Jézus erről a témáról. Kövezzék-e halálra, ahogy a törvény előírja, vagy bocsássanak meg neki, ahogy Jézus prédikálja? Ez a kérdés persze csapda volt, hiszen ha Jézus a megkövezést választja, azzal megtagadja mindazt, amit a szeretetről és a megbocsátásról tanított. Ha pedig elengedi a nőt, azzal Isten törvényét sérti meg. Mit tegyen tehát? – Mindenki tudja, mi lett a dilemma vége – felelte mosolyogva a történész. – Jézus föl sem emelte a fejét, a homokba rajzolgatott, és azt mondta nekik, hogy az vesse rá az első követ, aki soha nem vétkezett. A farizeusok zavarba jöttek, hiszen nyilván mindannyian követtek már el bűnt, még ha aprót is, aztán elmentek, és otthagyták Jézust a házasságtörő nővel. Amikor kettesben maradtak, Jézus ezzel bocsátotta el a nőt: „Menj, és többet ne vétkezz.” Valentina szeme felragyogott. – Hát nem csodálatos? – kérdezte. – Jézus egyetlen mondattal megakadályozta egy kegyetlen törvény alkalmazását, anélkül hogy magát a törvényt eltörölte volna. Zseniális húzás, nem? – Gyönyörű történet, nem vitás – bólogatott Tomás. – Van benne dráma, konfliktus, tragédia, és amikor a feszültség eléri a tetőpontját és úgy tűnik, hogy Jézus és a házasságtörő nő vesztett, mert az egyiket halálra kövezik, a másikat pedig gúny tárgyává teszik a farizeusok, Jézus olyan megoldással áll elő, amely egyszerre meghökkentő és csodálatos, tele van emberséggel, együttérzéssel, megbocsátással és szeretettel. Ha csak ezt az egyetlen epizódot ismerjük meg Jézus életéből, már ez is elég, hogy felismerjük a nagyságát és tanításai jelentőségét. – Ekkor hirtelen a saját szavába vágva elfintorította az arcát és felemelte az ujját. – Csakhogy van egy kis probléma. – Miféle probléma? A történész előrehajolt, az asztalra könyökölt, a tenyerébe támasztotta az állát, és jelentőségteljesen ránézett a felügyelőnőre. – Az, hogy ez így soha nem történt meg. – Tessék?!

Tomás mély lélegzetet vett. – A házasságtörő nő története hamisítvány.

VII Az éjszakai kivilágítás kísérteties hangulatot kölcsönzött a Dublin Castle várfalainak. Sűrű ködfátyol ereszkedett a házakra, mint valami ezüstlepel, a lámpák halovány sárgás fénye pedig különös árnyakat vetített a járdákra és a háztetőkre. Amint elhajtott a taxi, Sicarius bevetette magát a vár körüli utcákba, hogy megkeresse a célszemélyt. Hamar rádöbbent azonban, hogy a Chester Beatty Libraryt nem olyan könnyű megtalálni, mint gondolta. A térképen minden olyan világosnak tűnt, de a valóságban mintha másképp néztek volna ki az utcák, és ez összezavarta. Végül mégis belebotlott egy táblába, amelyik elvezette Dubh Linn Gardenshez, majd a könyvtár bejáratához. Az épület kissé zavarba ejtette. Valami sokkal impozánsabb építményre számított, ami illik a benne őrzött felbecsülhetetlen értékű kincsekhez, de mást talált helyette. A Chester Beatty Library a történelmi környezethez képest feltűnően modern épületben kapott helyet, a XIX. századi Clock Tower Building mellett. Alaposan szemügyre vette a széles bejárati üvegajtót és környékét. Csak egy alvó hajléktalant látott az épület előtti kertben, mellette whiskys üveg hevert: nem jelentett veszélyt. Miután megbizonyosodott róla, hogy senki nincs a közelben, aki megzavarhatná, óvatosan a bejárathoz lépett. Az üvegajtó zárva volt – ami nem meglepő ebben a hajnali órában, de látta, hogy odabent valahol ég a villany. Kell lennie valahol legalább egy őrnek, nyilván. Vagy akár többnek is. De a lényeg az olvasó, aki a mestere szerint szintén bent van. A célpont. Sicarius az üvegajtóra tapasztotta az arcát. Észrevette, hogy bent egy kerek pult mögött szunyókál egy őr. Szemügyre vette az épületben elhelyezett riasztóberendezést. Megállapította, hogy nem lesz könnyű bejutnia. Az ideális az lenne, ha itt is lenne egy cinkosa, mint a Vatikánban, hála a mestere kapcsolatainak, de Dublinban csak saját magára számíthatott. Ismét a riasztóra pillantott. A falakon ittott elhelyezett biztonsági kamerákat villogó piros lámpák jelezték. Segítség és alapos tervezés híján szinte lehetetlennek tűnt, hogy észrevétlenül bejusson. Improvizálnia kellett. Mivel a főbejárat be volt biztosítva, megvizsgálta annak a lehetőségét, hogy valamelyik oldalsó ablakon másszon be. A földszintnél magasabban voltak, de első pillantásra elérhetőnek tűntek. Az utca felől tanulmányozta őket, és már majdnem elindult, de közben ráeszmélt, hogy alapos előkészületek nélkül rendkívül nagy a kockázata annak, hogy elkapják. Miután végleg meggyőződött róla, hogy a körülmények nem megfelelőek, úgy döntött, hogy nem próbál meg behatolni a Chester Beatty Library épületébe. Inkább keresett egy alkalmas zugot a bejárat mellett, ahol elrejtőzhet. Jó helyet talált, nem láthatta meg senki. Fölvette fekete kesztyűjét és elvégezte az utolsó előkészületeket. Halk kattanás jelezte, hogy kinyitotta aktatáskáját. A táska belsejében egyszer csak megvillant valami. Az utcán elhajtó autó lámpájának fénye verődött vissza a kristálytiszta pengéről. Óvatosan elővette a tőrt, és érezte ezeréves súlyát. Tökéletes volt. Aztán a könyvtár bejáratára pillantott, és megszületett benne a terv. Nincs más dolga, mint megvárni, hogy a célpont kilépjen az ajtón. Akkor majd egyenesen a halálba küldi.

VIII – Hamisítvány? Valentina arca egészen eltorzult a döbbenettől és a felháborodástól. A házasságtörő nő története volt a kedvence az egész Bibliából, és valósággal sokkolta, amit az imént hallott. Tomás látta rajta a mély megdöbbenést, és nagyot sóhajtott: nem volt ínyére a rossz hír hozójának szerepe. – Attól tartok, igen. Az olasz nőnek tátva maradt a szája, és a történész arcát fürkészte, hátha megpillant rajta valami apró jelet, ami elárulja, hogy ízetlen tréfa az egész. – Hogyhogy hamisítvány? – kérdezte erősen hitetlenkedve. – Ide hallgasson, nehogy azt higgye, hogy csak kijelent egy ilyet, és én máris elhiszem! Ha ilyet állít, be kell bizonyítania! – Dühösen rácsapott az olvasóasztalra. – Bizonyítsa be, hallja? A portugál tudós az asztalon heverő kéziratot nézte, mintha a Codex Vaticanus segíthetne lecsillapítani a hölgy éktelen haragját. – Ha bizonyítékot akar, előbb meg kell értenie néhány dolgot – mondta nyugodt hangon. – Először is hadd kérdezzem meg, tudja-e, hogy hány nem keresztény szöveg maradt fenn az I. századból Krisztus életéről. – Jó sok, nyilván! – kiáltotta Valentina. – Jézus mégiscsak az utóbbi kétezer év legfontosabb személyisége volt! Nem lehetett csak úgy elmenni mellette! – És miféle szövegek ezek, tudja? – Mindenféle, amiket a rómaiak írtak. – De mégis, mik ezek? A felügyelőnő zavarba jött. – Mit tudom én! Maga a történész… Tomás kört formált a mutató- és a hüvelykujjából, és a nő szeme elé emelte. – Nulla. – Tessék? – Egyetlen római szöveg sem maradt fenn az I. századból Jézus életéről. Se kézirat, se hivatalos dokumentum, se születési vagy halotti anyakönyvi kivonat, se régészeti lelet, se futó említés, se rejtett hivatkozás. Semmi. Tudja, mit mondtak az I. századi rómaiak Jézusról? – Ismét kört formált az ujjaiból. – Semmit! – Az nem lehet! – Az első római, aki Jézusról szót ejtett, az ifjabb Plinius volt, már a II. században. A Traianus császárnak írt levelében megemlítette a keresztények szektáját, akik „istenként tisztelik Krisztust”. Plinius előtt teljes volt a némaság. Volt azonban egy zsidó történetíró, Josephus, aki 90-ben, a zsidók történetéről írt könyvében megemlítette Jézust. Ezenkívül semmi. Ez pedig azt jelenti, hogy Jézus életével kapcsolatban a kizárólagos forrásaink a keresztények. – Ezt nem tudtam… A történész tekintete visszasiklott a Codex Vaticanusra. – És azt tudja, hogy milyen szövegekből áll az Újszövetség? Valentina hezitált egy kicsit, mert azon tűnődött, vajon nem akarja-e a férfi elterelni a beszélgetést. Végül elhessegette a gyanakvást, úrrá lett az érzelmein, és úgy döntött, hogy együttműködik. Mély levegőt vett, és elgondolkodott a kérdésen. – Nos, bevallom, soha nem gondolkodtam ezen – ismerte be tűnődő arccal. – Lássuk csak, van a négy evangélium: Máté, Márk, Lukács és János. – Tétovázott. – És azt hiszem, van még néhány más dolog is,

ugye? – Van bizony – nevetett Tomás. – Igazság szerint az Újszövetség legrégebbi szövegei nem is az evangéliumok, hanem Pál episztolái. – Valóban? – Igen, Pál levelei a legrégebbiek – ismételte el a portugál, egyszersmind megmagyarázva az episztola szó jelentését. – Tudja, ahhoz, hogy megértsük, miként születtek az Újszövetség szövegei, tisztában kell lennünk vele, hogy az első keresztények számára a Bibliát kizárólag a zsidók Ószövetsége jelentette. A gondot az jelentette, hogy miképpen magyarázzák a Szentírást Jézus tanításainak fényében, hiszen követőinek egyes csoportjai más-más utat választottak, amelyek sokszor ellentmondtak egymásnak, és ilyenkor mindig a Messiást idézték, hogy igazolják az álláspontjukat. Az egyik ilyen csoport élén a zsidó Pál állt, aki igen aktívan terjesztette Jézus szavait, ennek következtében számtalanszor elutazott a keleti mediterrán vidékek távoli városaiba, hogy megtérítse a pogányokat. Azt mondta nekik, hogy csak a zsidó Istent kell imádni, meg hogy Jézus a világ bűneiért halt meg és hamarosan visszatér az utolsó ítéletre. És ahogy járta a vidéket, előfordult, hogy olyan híreket kapott az általa alapított közösségek tagjairól, hogy olyan hitelveket követnek, amelyekkel ő nem ért egyet, esetleg zaklatják őket vagy valami más gond van velük. Ilyenkor, hogy megerősítse őket a hitükben, Pál leveleket írt nekik, amelyekben intelmeket fogalmazott meg számukra, és igyekezett erősíteni velük a kapcsolatát. A fennmaradt levelek közül az elsőt a thesszalonikai közösségnek címezte, 49-ben kevesebb mint húsz évvel Jézus halála után. Ez az úgynevezett első thesszalonikai levél. Van egy levele a római közösséghez is, de a korintusi gyülekezetnek is írt leveleket, ezek a korintusi levelek és így tovább. Fontos megérteni, hogy a megírásuk célja nem az volt, hogy Szentírásnak tekintsék őket: egyszerű levelek voltak. – Mint manapság egy e-mail? Tomás elnevette magát. – Mondhatjuk. Csak akkor egy kicsit lassabb volt a posta – tréfálkozott. – Az az igazság, hogy akkoriban az emberek többsége analfabéta volt, ezért ezeket a leveleket hangosan felolvasták a közösségeknek. Maga Pál is úgy fejezi be az első thesszaloniki levelét, hogy „kényszerítlek titeket az Úrra, hogy olvastassék fel e levél minden szent atyafi előtt”, ami szintén arra utal, hogy ez volt a bevett gyakorlat. Ezeket a leveleket több példányban lemásolták, minden közösségben felolvasták, és egy idő után egyfajta hivatkozási ponttá váltak, és kapcsolatot teremtettek az összes közösség között. Az Újszövetségben összesen huszonegy levél található, Páltól és más vezetőktől, Pétertől, Jakabtól, Jánostól és Júdástól, de tudjuk, hogy sokkal többet írtak, csak azok nem maradtak fenn. Valentina kíváncsi pillantást vetett a Codex Vaticanusra, mintha legalábbis az eredeti Bibliáról lenne szó. – És az evangéliumok? Szintén levelekben íródtak? – Az evangéliumok története egész más. – Tomás rámutatott a kis ezüstkeresztre, amit az olasz nő a nyakában viselt. – Jézus keresztre feszítésével kezdődik. A követői féltek, hogy a rómaiak őket is megölik, ezért elmenekültek és elbújtak. Aztán meghallották a feltámadás hírét, és elkezdték mondogatni, hogy Jézus hamarosan visszatér a Földre, az utolsó ítélet napjára. Ezért letelepedtek Jeruzsálemben, és vártak. És miközben vártak, elkezdtek mesélni Jézusról. – Á! – kiáltott fel a nyomozónő. – És így írták meg az evangéliumokat. – Nem, dehogy! Az apostolok úgy gondolták, hogy Jézus bármelyik pillanatban visszatérhet, és egyáltalán nem érezték szükségét annak, hogy leírják ezeket a történeteket. Minek? Jézus hamarosan visszatér! Ezenkívül ne feledjük, hogy Jézus első követői szegények voltak és tanulatlanok. Azaz analfabéták. Hogy is írhatták volna le a történeteiket? Különálló anekdoták, úgynevezett perikópák voltak ezek, amelyek szájhagyomány útján terjedtek. – És így maradtak fenn a Jézus életéről szóló elbeszélések?

– Igen, de nem az volt a cél, hogy fennmaradjanak – hangsúlyozta Tomás ismét. – Ne feledje, hogy nekik meggyőződésük volt, hogy Jézus bármikor visszatérhet. Csak azért mesélték ezeket a történeteket, hogy felidézzék azokat a helyzeteket, amelyek segíthettek egy-egy felmerülő probléma megoldásában. Ez egy fontos részlet, mert rámutat arra, hogy az elbeszélők kiragadták az egyes történeteket a saját kontextusukból, és új kontextusba helyezték, amivel azonban öntudatlanul is változtattak a jelentésén. Csakhogy amikor az első követők kezdtek megöregedni és meghalni és Jézus még mindig nem jött vissza, világossá vált, hogy szükség van az írásos megörökítésre, amit fel lehet olvasni a különböző gyülekezetekben, különben minden feledésbe merül. És akkor elkezdték papiruszokra lejegyezni ezeket az eredeti kontextusukból kiragadott perikópákat, és úgy olvasták fel őket. Aztán arra a következtetésre jutottak, hogy talán hatásosabb lenne, ha összegyűjtenék és csoportosítanák ezeket a perikópákat: külön a csodákról, külön az ördögűzésekről és külön az erkölcsi tanításokról szólókat… A következő lépés az volt, hogy ezeket a csoportokat nagyobb narratívákká bővítették: ezek voltak az úgynevezett protoevangéliumok. Ezeket a protoevangéliumokat végül egy nagy narratívában egyesítették, és így született meg a… – A négy evangélium – vágott a szavába mosolyogva Valentina. – Csodálatos! Tomás elhúzta a száját. – Igazából nemcsak négy volt – helyesbített. – Több tucat evangélium született. – Több tucat? – Több mint harminc. Az általunk ismert legrégebbi evangélium a Márké, illetve a Q elnevezésű, amely elveszett ugyan, de két másik evangélium, Mátéé és Lukácsé arra enged következtetni, hogy egykor létezett. E két evangélista ugyanis minden jel szerint azonos forrásból merített, és ezt a forrást nevezik a tudósok Q-nak. – Q? – álmélkodott Valentina. – Ez meg milyen név? – A Q a német Quelle szó kezdőbetűje, amely forrást jelent. De vannak más források is, például az M, amit kizárólag Máté használt, vagy az L, amit pedig csak Lukács. – És mind elveszett? – Igen – bólintott a történész. – Aztán más evangéliumok is születtek, például Péteré, Máriáé, Jakabé, Fülöpé, Mária Magdolnáé, Júdás Tamásé, Iskarióti Júdásé, Tamásé… szóval több tucat különböző evangélium. – Igen, én is olvastam valamit erről… – jegyezte meg az olasz nő. – De azt nem tudom, hogy mi lett ezekkel az evangéliumokkal. – Később elvetették őket. – Igen, de miért? Ez jó kérdés volt, örült is neki a történész. – Tudja, egyik evangélium sem az események puszta krónikája – magyarázta. – Az evangéliumok a történetek teológiai alapú rekonstrukciói. – Ezzel meg mit akar mondani? – Mindössze annyit, hogy mindegyik evangélium egy bizonyos teológiai álláspontot igazolt – felelte, anélkül hogy belement volna az olyan részletekbe, amelyek újabb meghökkenést válthattak volna ki a nyomozónőből. – Ez azonban jócskán összezavarta a híveket, gondolhatja. Az egyik evangélium kizárólag emberként ábrázolta Jézust, a másik úgy, mintha az emberi testben isteni alak rejlene. Az egyik azt mondta, hogy voltak olyan titkos tanításai, amelyeket csak a beavatottakkal osztott meg, a másik azt, hogy Jézus meg sem halt. Volt, amelyik azt állította, hogy csak egy isten van, mások azt, hogy kettő, megint mások, hogy három, sőt tizenkettő vagy akár harminc… – Madonna! Micsoda zűrzavar! Tomás bólintott. – Úgy van. Senki sem igazodott el benne – mondta. – Különböző csoportosulások alakultak Jézus

követői között, és mindegyiknek megvoltak a maguk evangéliumai. Ott voltak az ebioniták, olyan zsidók, akik szerint Jézus egy rabbi volt, akit Isten azért választott ki, mert kifogástalan jelleme volt és tökéletesen ismerte a Mózesnek átadott törvényeket. Vannak arra utaló jelek, melyek szerint Péter és Jakab, Jézus testvére szintén ehhez az irányzathoz tartozott. Aztán megjelentek Pál követői, akik a pogányokra is kiterjesztették az igehirdetést, és azt vallották, hogy Jézusnak isteni tulajdonságai vannak, a megváltás pedig a feltámadásában való hit függvénye, nem pedig a törvény tiszteletéé. Ott voltak még a gnosztikusok, akik Jézust olyan embernek tartották, aki átmenetileg megtestesít egy istent, Krisztust, és úgy gondolták, hogy egyes emberek hordoznak magukban egy isteni szikrát, amit felszabadíthatnának, ha megismernék a titkos tudást. A doketisták meg azt hirdették, hogy Jézus kizárólag isteni lény volt, és csak kívülről látszott embernek. Nem is érzett éhséget és álmosságot, csak úgy tett. Valentina széles mozdulatot tett a jobb karjával, végigmutatva az egész Vatikáni Könyvtáron és a környező dolgokon. – És melyik irányzat a miénk? Tomás elmosolyodott. – A miénk? Mármint a jelenlegi egyházé? – Igen. – A római keresztényeké – felelte. – Ők szervezték meg magukat a leghatékonyabban, az ő gyülekezetük felépítése volt a legjobban strukturált és hierarchizált. A többi csoport szervezetei kevésbé voltak formálisak. Ráadásul a rómaiak előnyt tudtak kovácsolni abból, hogy Pál követői a pogány világban is elszórták a hit magvait. A kereszténység központja ugyan egy darabig még továbbra is Jeruzsálem volt, ahol a zsidó keresztények laktak, de 70-ben a rómaiak lerombolták a várost, ami így már nem maradhatott a kereszténység fellegvára. Nos, mit gondol, hol alakult ki a vallás központja? Az olasz nő vállat vont. – Mit tudom én! A történész a földre mutatott. – Hát itt! Ma is úgy hívják az egyházat, hogy római katolikus anyaszentegyház, nem? Ki más vezethette volna jobban a kereszténységet, mint a birodalom fővárosában élő keresztények! Privilegizált helyzetben voltak, ami lehetővé tette, hogy ők legyenek a domináns csoport. És teljes mértékben ki is használták ezt a helyzetet. Idővel elvetették bizonyos csoportok evangéliumait, és eretneknek kiáltották ki őket, miközben az általuk igaznak tekintett szövegeket terjesztették. Az érvelésük igen erősnek bizonyult, ugyanis nagyon jól szervezettek voltak, szigorú hierarchiát építettek ki, a püspökökkel az élen, és ez megkönnyítette a parancsaik közvetítését. Ráadásul hatékonyabbak voltak az eszközeik is, és a birodalom fővárosából tudtak irányítani. Az eretneknek kikiáltott evangéliumokat nem másolták tovább, és a domináns doktrína alapja szép lassan az általuk favorizált négy evangélium lett: Mátéé, Márké, Lukácsé, majd némi kezdeti ellenkezés után Jánosé. – És az evangéliumok ezután csatlakoztak a levelekhez mint hivatkozási pontok? – Pontosan. És az történt, hogy egyes szövegek, mint például Máté evangéliuma vagy Pál első levele Timóteushoz, elkezdték Jézus szavait a Szentírás szavainak a szintjére emelni. Érti? Ezzel azt sugallták, hogy ugyanolyan tekintéllyel bírtak, mint az Ótestamentum, ami igen fontos teológiai újítást jelentett. – Színpadias kifejezést vett fel. – Jézus szava annyit ér, mint a Szentírásé? – Abbahagyta a grimaszolást. – Sőt Péter még tovább megy, amikor a második levelében bírálja a „tudatlanokat és állhatatlanokat”, akik eltorzítják Pál leveleit, miképpen „egyéb Írásokat is”. Azaz ő már Pál leveleit is egyenesen a Szentíráshoz méri! Sejtheti, hogy a kanonizáció innen már csak egy lépés volt. – Ez mikor volt? – A kánont néhány évvel azután határozták meg, hogy Nagy Konstantin császár elfogadta a kereszténységet – válaszolta, és a Codex Vaticanusra bökött. – Nagyjából abban az időben, amikor ez a kódex készült, a negyedik században. Akkor döntötték el, hogy az Újszövetség huszonhét szövegből

álljon: Lukács, Márk, Máté és János evangéliumából, amelyek Jézus életét mesélik el, valamint az apostolok életét elbeszélő Apostolok cselekedeteiből, illetve az apostolok által írt levelekből. Plusz János apokalipsziséből, a Jelenések könyvéből. Az olasz nő tűnődőn a tenyerébe támasztotta az állát, és eltöprengett a hallottakon. – Lehet, hogy vannak olyan szövegek, amelyeket eretneknek nyilvánítottak, holott igazak – jegyezte meg egy idő után. – Honnan tudjuk, hogy csak a négy kanonizált evangélium hiteles történelmileg? – Jogos a kérdés – helyeselt Tomás. – Mindazonáltal egyfajta konszenzus van a tudósok között a tekintetben, hogy a választás nagy vonalakban megalapozott volt. Az eretnek szövegek, vagy mai nevükön apokrif iratok, túlságosan bizarrak. Képzelje, az egyik például úgy mutatja be Jézust, mint aki gyermekkorában a mágia segítségével más gyermekeket gyilkolt! Egy másikban a kereszt, amelyre felfeszítették, elkezd beszélni, mintha ember lenne. Egy beszélő kereszt! A római keresztények nem rajongtak az ilyen túl élénk fantáziáért, és elvetették ezeket a szövegeket. Tudja, hogy melyik az egyetlen apokrif szöveg, amelyik hiteles lehet? Valentina a fejét ingatta. – Sejtelmem sincs. – Tamás evangéliuma – felelte a portugál. – Már régóta tudomásunk van a létezéséről, de sokáig azt hittük, hogy miután eretneknek nyilvánították, örökre elveszett. Csakhogy 1945-ben, az egyiptomi Nag Hammadiban, több kötetnyi apokrif iratra bukkantak, és Tamás evangéliuma is köztük volt. A dolog nagy felzúdulást keltett, képzelheti, főleg amikor elolvasták. A kijelentés felkeltette a nyomozónő érdeklődését. – Miért, mi volt benne? – Ez egy rendkívül érdekes kézirat, mivel nincs benne elbeszélés. Egyáltalán. Csupán felsorol száztizennégy Jézus-tanítást, amelyek közül sok a kanonizált evangéliumokban is megjelenik, de nem mindegyik. Olyan tanításokat is tartalmaz, amelyek sehol máshol nem találhatók meg, de agrafa, azaz kanonizálatlan, ámde hiteles idézetek lehetnek. Mellesleg akadnak olyan tudósok, akik szerint a Tamás evangéliumában szereplő idézetek közelebb állhatnak Jézus valóban elhangzott szavaihoz, mint a kanonizált evangéliumokéi. Ezért néhányan egyenesen az ötödik evangéliumként emlegetik. – Ha így van, akkor miért hagyták ki a kánonból? – Mert egyes részleteit gnosztikus tanokként is lehet értelmezni – válaszolta Tomás. – Ezt pedig mindenképpen el akarták kerülni a római keresztények, akik az ortodoxia felé fordultak. De Tamás evangéliuma olyan történelmi információkat tartalmaz, amelyek helytállóak lehetnek, noha a történészek véleménye megoszlik a kérdésben. Az azonban bizonyos, hogy a felfedezése megerősítette azt a régi gyanút, miszerint az elveszett Q kézirat, amely mind Máté, mind Márk evangéliumának forrásául szolgált, szintén olyan szöveg lehetett, amely kizárólag a tanítások felsorolásából áll. Valentina elismerőn bólintott, ám kezdett türelmetlenkedni. – Ez rendkívül érdekes, uram – mondta. – De hova akar kilyukadni? A történész kihúzta magát, és végignézett a Vatikáni Apostoli Könyvtár könyvektől roskadozó polcain. – Választ keresek egy kérdésre – kezdte, miközben a beszélgetőtársa felé fordult. – Vajon hol vannak az Újszövetséget alkotó kanonizált szövegek eredetijei? A Polizia Giudiziaria nyomozónőjének tekintete önkéntelenül követte Tomás tekintetét a Sala Consultazioni Manoscritti polcain. – Hát… itt, a Vatikánban – felelte. – Talán éppen ebben a könyvtárban. – Érezte, ahogy a férfi őt fürkészi, és sejtette, hogy nem jól válaszolt. Elbizonytalanodott. – Vagy nem? Tomás megrázta a fejét. – Nem – felelte határozottan. – Ezeknek a szövegeknek nincs eredeti példányuk.

IX Egy régi kézirat olvasása a számítógép képernyőjén mindenki számára megerőltető feladat, de ha az ember hajnalig ezt csinálja, az valóságos őrület. Alexander Schwarz megdörzsölte fáradt, vérvörös szemeit, és kiegyenesítette elgémberedett törzsét. Minden ízülete sajgott a sokáig tartó egy helyben üléstől, miközben ide-oda ugrált a tekintete a képernyő és a jegyzetfüzete között, ahova felírta az észrevételeit. – Kész! – mordult fel a férfi, és érezte, ahogy lecsukódik a szeme. – Nem bírom tovább! Kilépett a kézirat file-jából, majd kikapcsolta a számítógépet. Körülnézett, és megállapította, hogy a terem kihalt és sötét, csak a lámpája fénye vet néhány árnyékot. Alexander fölnézett, és látta a távolban, hogy a pultnál világít a lámpa. Szólni akart a könyvtári alkalmazottnak, hogy végzett, de nem látta sehol. Biztos elment a mosdóba, gondolta. Összeszedte a papírjait, felhajtotta a kihűlt kávéja maradékát az eldobható pohárból, aztán fölállt. Az első lépésnél megingott, annyira el volt gémberedve minden tagja a hosszas ülőmunkától. Mintha megrozsdásodtak volna az izmai. De három lépés után már tudott rendesen járni. Amikor odaért a pulthoz, körülnézett, de sehol nem látta a fiút. – Hol az ördögben lehet? – tűnődött halkan. Bekukkantott a mosdóba, de ott sem látta. Eszébe jutott, hogy talán elment inni valamit, és megnézte a kávéautomatánál, de ott sem volt. – Halló! – kiáltott most már hangosan. – Halló! Senki nem válaszolt. A Chester Beatty Librarynek egy igazán modern külsejű épület adott otthont. Éjszaka azonban a sötét termek a különös árnyakat a falakra vetítő kevés fény miatt váratlanul baljóslatúakká váltak. És ez a baljós hangulat gyorsan átragad a benn lévőre. – Halló! Van itt valaki? A férfi hangja visszhangzott a teremben, majd belefúlt a csöndbe. Az alkalmazott végleg eltűnt. Alexander úgy döntött, hogy nem vár tovább, és elindult a folyosón. Csakhogy olyan sötét volt, hogy azt sem látta, hol lehet a villanykapcsoló. Lassan haladt, a falat tapogatva, és inkább elképzelte, mint látta az utat. A sötétség kikezdte az idegeit, és a rémülettől felállt a szőr a hátán. – Ezt a baromságot! – mondta magának, mintegy megnyugtatásul. – Csak a kijáratot kell megtalálnom, és kész! De a sötétben nem volt könnyű dolga. Óvatosan lépkedett, és befordult egy sarkon. Ekkor vette észre a derengő fényben megjelenő alakot, és rádöbbent, hogy nincs egyedül a folyosón. – Ki van ott? – kérdezte rémülten. Hallotta, hogy valaki levegőt vesz. – Én vagyok. – Ki az az én? Próbálta kivenni a homályos alak arcvonásait a sötétben, de nem sikerült. Világosságra volt szüksége. Ebben a sűrű homályban sebezhetőnek érezte magát. – Én. Az alak hirtelen ott termett Alexander előtt, aki nem tudta, mit tegyen. A következő pillanatban azonban halk kattanást hallott, és a folyosó fénybe borult. Előtte pedig ott állt egy kócos, kék szemű, szemüveges fiatalember. A könyvtár dolgozója. – Ah! – kiáltott fel Alexander megkönnyebbülve. – Hol az ördögben járt maga? A fiú fölemelte a kezét és megmutatta a mobiltelefonját. – A barátnőmmel beszéltem – felelte. – Kimentem a teremből, hogy ne zavarjam. – A folyosó végére

mutatott. – Végzett a munkájával? – Igen, igen. Kikapcsoltam a számítógépet meg mindent. Nagyon fáradt vagyok. – Jókorát ásított, mintha igazolni akarná az állítását. – Hogy jutok ki innen? A fiú a folyosó másik végére mutatott. – Elindul arrafelé, elmegy a galériák mellett, aztán lemegy a lépcsőn. A többit pedig már tudja, nem? Alexander elbúcsúzott, és elindult a jelzett irányba. Amikor elért egy galériát, vetett egy futó pillantást a kincseire: a régi kéziratokra. Ott voltak az eredeti példányai azoknak a szövegeknek, amelyeket a számítógépen olvasott, de más értékek is, mint például a Holt-tenger kéziratainak a töredékei, a Korán csodálatos illusztrált másolatai és régi buddhista meg hindu szövegek. Már ezerszer megcsodálta őket, de ahányszor elhaladt mellettük, mindig ugyanaz a szívmelengető érzés fogta el. Hogy kerülhetett ennyi ritkaság egy magángyűjteménybe? A következő galéria újabb csodákat rejtett: kínai jádekönyveket, japán inró-dobozkákat, szép mogul és pompás perzsa miniatúrákat. Igazi szemet gyönyörködtető kincsek voltak ezek, Alexander számára mégsem értek annyit, mint az előző galéria kéziratai. Végül lement a lépcsőn és elérkezett a modern építésű aulába. Az éjjeliőr a pult mögött szunyókált, de a közeledő léptek hangjára felriadt. Fölkelt és odasietett az ajtóhoz, hogy kiengedje a vendéget. – Jó éjszakát, sir. Alexander is elköszönt, kilépett a hűvös hajnali levegőre, és elindult hazafelé. Nagyon elfáradt, de elégedett volt az aznapi munkájával. Jól haladt a kutatással, és úgy számította, hogy már csak egy napig kell a könyvtárban dolgoznia, hogy befejezze azt a feladatot, ami miatt Dublinba utazott. A szálloda felé bandukolt, és érezte: nem sokáig lesz távol kedvenc kézirataitól. Ha felébredt és megreggelizett, azonnal visszajön a Chester Beatty Librarybe. Hiszen még meg kell… Ebben a pillanatban megérezte, hogy valaki van mögötte.

X A Codex Vaticanus hirtelen ismét a figyelem középpontjába került a Sala Consultazioni Manoscrittiben. Valentina Ferro felügyelő úgy meresztette rá a szemét, mintha legalábbis az asztalon heverő kézirat lenne a felelős azért, amit az imént hallott. – Nincsenek meg az eredeti szövegek? Tomás a levegőbe legyintett. – Nincsenek – felelte. – Felszívódtak! Elemésztette őket az idő! – Tényleg? – álmélkodott Valentina, az előtte fekvő kötetre mutatva. – Csak ezek a… ezek a másolatok maradtak? A történész ismét a fejét ingatta. – Még azok sem. Az olasz nő összeráncolta a szemöldökét. – Nincsenek másolatok sem? – Nincsenek. Valentina a Codex Vaticanusra mutatott. – Akkor ez micsoda? Valami kitaláció? – Szinte az – válaszolta Tomás, és halvány mosoly bujkált az arcán. – Na, figyeljen csak: Az első evangélium, ami eljutott hozzánk, a Márké volt, amely 70 körül íródott, azaz még az I. században. Mármost a Codex Vaticanus, amely az egyik legrégebbi fennmaradt Biblia, a IV. század közepéről származik! Vagyis ez a kódex vagy háromszáz évvel fiatalabb, mint az eredeti Márk-evangélium, ami azt jelenti, hogy a kanonizált szövegek szerzői által írt eredeti kéziratok másolatainak a sokadik másolata. – Ezt nem tudtam! Tomás hátradőlt a székén, hogy kényelembe helyezze magát, de közben le sem vette a szemét a beszélgetőtársáról. – Gondolhatja, hogy ez komoly gondot jelent. Valentina bólintott: elvégre nyomozó volt, és jól tudta, milyen fontos az elsődleges források megszerzése. – És mi a biztosítéka annak, hogy a sokadik másolat megegyezik az eredetivel? – Bingó! – kiáltott fel a történész, és az asztalra csapott. – Velem is előfordult már, hogy elmeséltem valamit egy barátnőmnek, aki továbbadta valaki másnak, az pedig egy harmadiknak, aki aztán elmesélte nekem. Mire visszaért hozzám a történet, három különböző szűrőn ment keresztül, és útközben megváltozott. Gondoljon csak bele, hogy azt a történetet, amiről most mi beszélünk, hány meg hány írnok másolta le, akik közül az elsők bizonyára amatőrök voltak és kevéssé képzettek. Milyen változásokon mehetett keresztül? – Jó néhányon, gondolom. A portugál tudós tekintete visszasiklott a Codex Vaticanus nyitott oldalára. – Na, ezért olyan fontos annak az írnoknak a jegyzete, aki megfeddi a másolót, és Patricia nem véletlenül tanulmányozta – mondta, a megjegyzésre bökve. – „Te ostoba és tudatlan! Hagyd békén a régi szöveget, ne változtass rajta!” Írja mindezt azért, mert valaki pherónná változtatta a phanerónt. – Óvatosan lapozgatta a kódexet. – És nem ez az egyetlen eset itt, a Codex Vaticanusban. Nézze csak, mi áll itt, János evangéliumában! – Megkereste az evangéliumot, majd a megfelelő részt. – János 17,15, itt van. Jézus az emberiségért könyörög Istennek. – A szöveg görög nyelven íródott, de Tomás lefordította. – „Nem azt kérem, hogy őrizd meg őket a gonosztól.” – A történész kérdőn nézett Valentinára. – „Nem azt kérem, hogy őrizd meg őket a gonosztól?” Jézus arra kérte volna Istent, hogy hagyja, hogy a gonosz tovább kínozza az emberiséget? De hát mi ez?

Valentina bizonytalanul pislogott a portugálra: nem tudta, miként értelmezze ezt a mondatot. – Nem nagyon értem. Tomás az ujjával a kéziratra bökött. – Ez egy másolói hiba! – kiáltott fel. – Az eredeti mondat úgy hangzik, hogy „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” Az történt, hogy a Codex Vaticanus másolója véletlenül átugrott egy sort, és csak annyit másolt le, hogy „Nem azt kérem, hogy őrizd meg őket a gonosztól.” Ezt a fajta hibát paralepszisnek hívják, és olyankor fordul elő, ha egy szövegben két egymás utáni sor ugyanazzal a szóval vagy betűkkel végződik. A másoló másolja az egyik sort, elveszi a tekintetét, amíg ír, aztán mire visszanéz, már a következő sorban nézi ugyanazt a szót, és nem az előzőben, így aztán akaratlanul kihagyja a két egyforma szó közötti részt. – A kéziratra mutat. – És arról a Codex Vaticanusról beszélünk, amelyik az antik világ egyik legkitűnőbb másolatának számít! Hát ennek tudatában gondolja el, hány hibát rejthet a Biblia, amelynek eltűntek az eredetijei, és amelyről csak a másolat másolatának a másolatának a másolatának a… és így tovább …a másolata maradt fenn. – Jól van, most már értem – türelmetlenkedett Valentina. – Na és? Tudtommal egy fecske nem csinál nyarat! Azért, mert véletlenül talált egy-két hibát, még nem válik érvénytelenné az egész Biblia! Tomás megbotránkozva nézett rá. – Egy-két hibát? Van fogalma róla, hány hibát találtak már a Biblia több mint ötezer fennmaradt régi kéziratában? Az olasz nő vállat vont, és a kezébe vett egy kis ásványvizes palackot, amit egy testes rendőr hozott neki. – Nem tudom – mondta, miközben lecsavarta a kupakot. – Százat? Kétszázat? És aztán? Lecsavarta a kupakot, és a szájához emelte a palackot. Szemmel láthatóan nem nagyon érdekelte a válasz. A történész előrehajolt, és a vizet ivó nő fülébe súgta a számot. – Négyszázezret. Valentina félrenyelt és elkezdett köhögni, ezért elfordult, nehogy víz csöppenjen a Codex Vaticanusra. A kézfejével megtörölte a száját, és hitetlenkedve bámult Tomásra. – Négyszázezer hiba a Bibliában? Maga tréfál… A történész bólintott, és megerősítette a számot. – Négyszázezer – ismételte. – Igazából még több is. – De hát… az nem lehet! Ez abszurdum! – Tény, hogy a hibák elsöprő többsége jelentéktelen apróság – ismerte be Tomás. – Rosszul lemásolt szavak, átugrott sorok és hasonló véletlen tévedések. – Felhúzta a szemöldökét. – De vannak más jellegű hibák is, amelyek viszont szándékosak. – Micsoda baromság! – vágott közbe az olasz nő. – Honnan tudhatnánk, hogy ez vagy az a dolog a Bibliában kitalált vagy nem? Maga talán ott volt, hogy ilyen jól tudja? – Nem, nem voltam ott, de akárcsak maguknak, nyomozóknak, nekünk, történészeknek is vannak bizonyos eszközeink, amelyek segítségével ellenőrizni tudjuk a tények igazságát. – Miféle eszközök? Miről beszél? – A történelmi analízis módszeréről beszélek, amely a szövegkritika kritériumain alapul. – Tomás felmutatta a tenyerét, és mind az öt ujját kinyújtotta. – Öt kritérium van. – Elnézést, de nem értem, hogy lehet egy szöveg puszta elemzésével megállapítani, hogy ami benne áll, az igaz vagy hamis, főleg, ha a Bibliáról van szó. Felőlem akármennyi kritérium lehet. – Előbb hallgasson végig, és csak utána mondjon ítéletet – javasolta a történész. – Ezek a kritériumok igen megbízhatóak, ha helyesen alkalmazzák őket. Nos, az első a régiség. Minél régebbi egy kézirat, annál jobban bízunk a pontosságában. Ennek az a magyarázata, hogy egy régebbi másolat szövege szükségszerűen kevesebb romláson ment keresztül, mint egy újabbé. A második kritérium a források száma. Minél több egymástól független forrás mondja ugyanazt, annál jobban elhisszük, hogy a dolog

valóban megtörtént. De meg kell róla bizonyosodnunk, hogy a forrásaink valóban függetlenek egymástól. Egy olyan információ például, ami egyaránt szerepel Lukács és Máté evangéliumában, nem feltétlenül független, hiszen a két evangélium gyakran idéz a közös Q forrásból. A harmadik kritérium a zavarosság. Van egy latin mondás, a proclivi scriptioni praestat ardua, mely szerint a nehezebb olvasat jobb, mint a könnyű. Vagyis minél zavarosabb, sőt zavarba ejtőbb egy információ, annál valószínűbb, hogy igaz. – Zavaros információ? – értetlenkedett Valentina. – Mégis mit jelentsen ez? – Hadd mondjak egy példát az Újszövetségből – mondta Tomás. – A különböző evangéliumok elbeszélik, hogy Jézust Keresztelő Szent János keresztelte meg. Ez a keresztények számára zavarba ejtő lehet, hiszen eszerint egy alacsonyabb spirituális szinten álló személy keresztelt meg egy magasabb spirituális szinten álló személyt. Ez a jelenet Jézust spirituális értelemben aláveti Jánosnak. Hogy lehetséges ez, ha Jézus Isten Fia? Nagyon valószínűtlen, hogy ezt a keresztelési epizódot az evangéliumok szerzői találták volna ki, ugyanis rendkívül zavarba ejtő. Miért is tettek volna ilyet? Hiszen éppen Jézus felsőbbrendűségét és tisztaságát kérdőjelezi meg. A történészek ezért egyetértenek abban, hogy Jézus megkeresztelése valóban így történhetett. Ez egy történelmi tény. Egy evangélista sem találna ki ilyen zavarba ejtő dolgot. – Á, értem már. – A negyedik kritérium a kontextus. Beleillenek-e az egyes evangéliumok által közölt információk a korszak kontextusába? Az ötödik kritérium magának a szövegnek a belső felépítése, vagyis az írás stílusa, szókincse, illetve a szerzőjének a teológiai beállítottsága. Ha például valamelyik szakaszban olyan szavak jelennek meg, amelyek a szöveg többi részében nem bukkannak fel, nagy a valószínűsége annak, hogy egy másoló toldotta be őket. De vigyázat! Ezeket a kritériumokat nem lehet vakon alkalmazni. Előfordulhat, hogy egy szöveg régebbi, mint egy másik, de mondjuk, kihagy egy-egy zavaró elemet vagy hozzátesz valami kitalációt, ezért rosszabb minőségű másolatnak számít, mint az újabb. Szóval mindent meg kell fontolni. – Ez tényleg detektívmunka! – jegyezte meg Valentina. – De még mindig nem értem, mire akar kilyukadni. – Az Újszövetség kitalált epizódjaira. – Várt egy pillanatot, hogy elérje a kívánt dramatikus hatást. – Amilyen például a házasságtörő asszony története. Valentina csaknem fölugrott a székről. – Á, tényleg! Azt mondta, bebizonyítja nekem, hogy ez a történet hamis! Hát eddig még nem sikerült! A történész jelentőségteljes pillantást vetett rá. – Az a helyzet, hogy nem csak ezzel a történettel van baj. Vannak mások is. Mély lélegzetet vett, mint aki elfáradt. Már félórája magyarázta a nyomozónőnek a Biblia kéziratainak alapvető kérdéseit, de a legrázósabb rész még hátravolt. Mégpedig azért rázós, mert a keresztény teológia központi elemeit érinti. A tudós az asztalon dobolt az ujjaival, és rá se mert nézni a beszélgetőtársára. De végül összeszedte a bátorságát, és folytatta. – Például a Jézus feltámadásáról szóló. – Miért, mi van vele? – kérdezte ámulva Valentina. Végre ránézett. – Az is hamisnak tűnik.

XI A Dubh Linn Gardens pázsitja nyirkos volt a gyengéden szitáló ködtől, de Paddy McGrath már érzéketlennek mutatkozott az efféle kényelmetlenségekkel szemben. Mért is zavarta volna? Már ötvenkét éves volt, munkanélküli, a felesége elhagyta, és a világ legboldogtalanabb emberének érezte magát. Elnyúlt a zöld szőnyegen és jó magasra emelte a whiskys üvegét. A karamellszínű folyadék a palack harmadáig ért, ami azt jelentette, hogy bőven volt még mibe belefojtania az elmúlt év borzalmas emlékeit. – And it’s all for me grog, me jolly jolly grog – énekelgette halkan. – All for me beer and tobacco. Well I’ve spent all me tin with the ladies drinking gin… A whisky boldoggá tette néhány órára, vagy legalábbis egy időre kitörölte az emlékezetéből a boldogtalanságot, így hát ivott még egy kortyot és újra rázendített a dalra, amely ifjúkorában sok összejövetel hangulatát emelte. Paddy csaknem harminc évig dolgozott a közszolgálatban. Harminc évig! Aztán beütött a válság, elérte a bankokat, a kormány támogatást nyújtott nekik, nyilvánosságra került a költségvetési hiány, jött az IMF, aztán pedig a sorozatos elbocsátások. Őt is elsodorta a leépítési hullám, vagyis munkanélküli lett. Ki fogja őt alkalmazni ötvenkét évesen? Eldobott rongynak érezte magát, és kínjait a sarki pub, a Mulligan’s Guinnessébe kezdte fojtani. Minden este tántorogva és okádva ment haza. Néhány hónap elteltével pedig otthagyta a felesége, az a rikácsoló tehén, az a kígyónyelvű szuka, és visszament Limerickbe. Aztán jöttek a bankok, és elvették a lakását, mert nem fizette be a havi részleteit. – Keselyűk! – mondogatta, de már azt sem tudta, hogy csak magában beszél-e vagy hallgatja valaki. – Hogy süllyednének el a trágyában, amit maguk alá raktak ezek a disznók! Mindazonáltal Paddy tökéletesen tisztában volt vele, hogy aki nyakig szarban van, az ő maga, aki hajléktalan lett és a vizes fűben alszik. Már négy hónapja hált a Dubh Linn Gardensben. Fölemelte a fejét és körülnézett. Vannak rosszabb helyek is, állapította meg, és beletúrt kócos hajába. Lehet, hogy a kert nem a legkényelmesebb alvóhely, főleg télen, amikor hidegek és nyirkosak az éjszakák, de legalább szép. Ráadásul olyan tekintélyes szomszédai vannak, mint a vár meg a könyvtár. És még csöndesek is. Akkor meg minek is panaszkodik? Már-már elérzékenyült és gyengéd pillantást vetett a Chester Beatty Libraryre, mintha igazolást keresne az imént ráaggatott jelzőkre. Épp ezért nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta, hogy kinyílik a bejárati ajtó, és az éjjeliőr kienged egy magas, sovány, kifinomult külsejű férfit. – Hoppácska! Mi ez a mozgás ilyenkor? Tompának érezte magát a szesztől, ezért ivott még egy kortyot, mintha ez lenne a legjobb módja annak, hogy kijózanodjon. Aztán szemügyre vette a távolodó magas, sovány férfit. Épp vissza akart feküdni a fűbe, hogy álomba ringassa a hirtelen ránehezedő ólmos fáradtság, amikor egy váratlan mozzanat megállította. A háttérben a homályból előbújt egy alak, odafutott a férfihoz, aki kilépett a könyvtárból, és hátulról meglepte. Gyors léptekkel lopakodott, és hihetetlen ügyességgel vetette rá magát a zsákmányra. A két alak egy pillanatra eggyé olvadt a sötétben. Aztán az idegen meghökkentő kiáltást hallatott, majd elfutott és otthagyta a másik férfit a földön elterülve Paddyt annyira meglepte ez a gyors, furcsa jelenet, hogy erősen megdörzsölte a szemét, majd újra kinyitotta. Meredten bámulta a helyet, ahol úgy látta, mintha történt volna valami, de azt gyanította, hogy csak álmodott. Ám hamar megtalálta a földön heverő testet és meggyőződhetett róla, hogy nem csapták be az érzékei: valóban látta azt, amit látni vélt. Tántorogva elindult, és részeg hangján segítségért kiáltott.

XII A sötétbarna, göndör hajú szépség megállás nélkül rázta a fejét, és nem volt hajlandó elfogadni azt, amit az imént hallott. – Szóval már nem csak a házasságtörő asszony története a hamis? – kérdezte összeszorított fogakkal, alig bírva megfékezni a haragját. – Most már Jézus feltámadása is? Micsoda beszéd ez? Maga szórakozik velem? Olyan agresszív volt a hangja, hogy Tomás halántékán megjelent egy verejtékcsepp, majd kacskaringózva lecsurgott, mint egy könnycsepp. Nem kellett volna elmondania? Komoly kétségei támadtak afelől, hogy épeszű dolog volt-e egy hívő keresztény előtt ilyesmiről beszélni. De tisztában volt vele, hogy ha már elindult ezen az úton, nem fordulhat vissza. Az ember nem jelenthet ki ilyesmit anélkül, hogy megmagyarázná. Most már késő bánat… – Nyugodjon meg – csitította a nőt. – Ne húzza fel magát. – Én nyugodt vagyok, érti? – mondta a nyomozónő. – Nem húzom fel magam olyan könnyen! Nem vagyok az a fajta! Még akkor sem, ha meg lenne rá az okom. Például amikor ilyen baromságokat hallok! – Attól tartok, ezek nem baromságok. Ezek olyan dolgok, amik… – Ja, tényleg? – vágott közbe. – Simán kijelent ilyen dolgokat, anélkül hogy a legcsekélyebb bizonyítékot felmutatná! Hát akkor mit vár? Hogy rámondjuk az áment? Köszönjük, hogy felvilágosított minket, együgyűeket? Azt várja, hogy megköszönjem? Mégis mit vár? Tomás tekintete megkeményedett. – Azt várom, hogy hallgasson végig – felelte váratlan hevességgel. A nőre mutatott. – Azt ígérte, hogy végighallgat, anélkül hogy megharagudna rám. Így volt? Akkor tartsa is be! Valentina lehunyta a szemét, elsuttogott egy érthetetlen imát olaszul, mély lélegzetet vett, aztán visszafordult Tomás felé, most már teljesen higgadtan. – Jól van, akkor mondja – szólalt meg nyugodt hangon, ami meglepte a beszélgetőtársát. Hihetetlennek tűnt, hogy valaki ilyen gyorsan lehiggadjon. – Mik azok a bizonyítékok, amiket be akar nekem mutatni? Tomás gyanakodva nézett rá: nem tudta eldönteni, hogy ez a hangnem őszinte vagy színlelt. A nő észrevette a tétovázását, és rámosolygott, mégpedig olyan elbűvölően, hogy a férfi önkéntelenül is viszonozta. – Először is azt kell megértenie, hogy vannak a Bibliában szándékosan elkövetett hibák is – kezdte Tomás, a biztonság kedvéért óvatosan. – A véletlen hibákból persze sokkal több van. De szándékos hibák, sajnos, szintén léteznek. – A bizonyítékokat, Noronha professzor. – Nos, rögtön a második vers a Márk evangéliumában – mondta. – A szöveg úgy szólt, hogy „amint meg van írva Izajásnál: íme, én elküldöm az én követemet a te orcád előtt, aki megkészíti az utadat előtted”. Csakhogy az evangélium szerzője tévedett, ugyanis ez az idézet nem Izajás prófétától van, hanem Malakiás próféta könyvéből, 3,1-nél. Sok másoló észre is vette ezt a tévedést, és így javította: „amint meg van írva a prófétáknál”. Na, ez például az eredeti szöveg szándékos megváltoztatása. Valentina lebiggyesztette az ajkát. – Jól van, de azért nem tűnik súlyosnak. – Akkor is szándékos hamisítás, hiszen nem hű az eredetihez – bizonygatta Tomás. – És a látszattal ellentétben igenis fontos változtatás. Ez a hiba felfedi a szerző teológiai korlátait. Az olasz nő enyhén oldalra billentette a fejét, jelezvén, hogy elfogadja az érvet. – Legyen – mondta. – De még mindig nem mutatta be a bizonyítékokat a házasságtörő asszony és a feltámadás történetének hamisságával kapcsolatban… Tomás fölemelte a kezét, mintha meg akarná fékezni.

– Az is meglesz – közölte, türelemre intve a nőt. – Először azt szeretném, ha világossá válna, milyen típusú szándékos hibákat követtek el a másolók az évszázadok folyamán. – A tekintetével az asztalon heverő kódexre bökött. – Olvassa el, mi áll Máténál, 24,36-nál. Jézus megjósolja az idők végezetét és azt mondja: „Arról a napról és óráról pedig senki sem tud, az ég angyalai sem, a Fiú sem, csak az Atya.” Ez a részlet nyilvánvaló problémát jelent a Szentháromság fogalmára nézve, amely szerint Jézus Isten. Ha Isten, akkor pedig mindentudó. Itt azonban egyértelműen kijelenti, hogy nem tudja, mikor jön el az utolsó ítélet napja és órája. Ez hogy lehetséges? Hát Jézus mégsem mindentudó? Ennek a problémának a megoldása érdekében döntött úgy sok másoló, hogy egyszerűen kihagyja azt a részt, hogy „a Fiú sem”. – A mutatóujjával az asztalra koppintott. – Ez tipikus példája a teológiai okból elkövetett szándékos hamisításnak. Se nem ártatlan, se nem következetlen, nyilván maga is egyetért velem ebben. Ezt a változtatást leleplezték, így aztán nagy vitát követően a hívebb fordítások visszaállították az eredeti szöveget. És vele együtt a paradoxont is. A lényeg azonban az, hogy megállapítsuk: a másolók nem csupán véletlen hibákat vétettek. Vannak köztük szándékosak is. Amikor például a különböző másolatokban egy-egy történet kisebb változtatásaival találkoztak, többen is úgy döntöttek, hogy megszüntetik a különbségeket és harmonizálják a különböző változatokat. Ezáltal azonban szándékosan megváltoztatták a másolandó szöveget. És végül odáig elmentek, hogy betoldottak olyan történeteket is, amelyek a másolandó evangéliumokban nem is szerepeltek. – Drámai hatásszünetet tartott. – Ez a helyzet a házasságtörő asszony történetével és a feltámadás elbeszélésével Márk evangéliumában. – Ah! – kiáltott fel Valentina. – Végre elérkeztünk a lényeghez! Tomás nevetett. – A lényeg túl van ezen a két történeten, higgye el. – Azt nem tudom – felelte a nő. – Csak annyit tudok, hogy maga megkérdőjelezte az Újszövetség két alapvető történetét, és még mindig nem mutatott fel egyetlen bizonyítékot sem! – Bizonyítékot akar? – Másra se vágyom ebben a pillanatban… A történésznek megfájdult a dereka a hosszas mozdulatlanságtól, ezért kiegyenesítette a törzsét, és teleszívta a tüdejét levegővel, mintha edzeni akarná. – Először is tisztában kell lennie vele, hogy a házasságtörő nő jelenete csupán egy helyen szerepel, János evangéliumában. Pontosabban 7,53-tól 8,12-ig. Valentina elcsodálkozott. – Mamma mia! – kiáltott fel. – Még a passzusok számát is fejből tudja! Csúcs! – Történész vagyok, ezzel foglalkozom – mosolyodott el a férfi. – De fontos, hogy értse: ez az epizód eredetileg nem volt benne ebben az evangéliumban. Pontosabban sem ebben, sem valamelyik másikban. A másolók toldották be. Az olasz nő összedörzsölte a mutató- és a hüvelykujját, mintha kérne valamit. – Bizonyíték? – Nagyon egyszerű – mondta Tomás. – A házasságtörő nő története nem található meg az Újszövetség legrégebbi kézirataiban, amelyeket az eredetihez leghívebb szövegeknek tartanak. Csak a későbbi másolatokban jelenik meg. Ezenkívül a stílusa is jelentősen különbözik az evangélium többi részének a stílusától – beleértve a közvetlenül előtte, illetve a közvetlenül utána álló részeket is. Ez a jelenet ugyanis nagy számban tartalmaz olyan szavakat és mondatokat, amelyek az evangélium többi részében nem találhatók meg. Ezen tények összessége miatt az a konszenzus született a történészek között, hogy ezt a szakaszt utólag toldották be. Vagyis hamisítvány. A nyomozónő felhúzta a szemöldökét. – Ah! – kiáltott fel, amikor megértette, hogy nincsenek ellenérvei. – Hát ilyet! – Ránézett a Codex Vaticanusra. – És hogy került bele az evangéliumba? – Azt senki nem tudja, csak találgatunk. Lehet, hogy keresztény teológusok tették bele, akik zsidókkal

vitatkoztak Isten törvényén, és zavarták őket a mózesi törvények. Mivel nem találtak semmit arról, hogy Jézus ellenezte volna a házasságtörők megkövezését, beszúrták ezt a jelenetet János evangéliumába. – De hát hogy tehettek ilyet? – Ez csak egy teória. Akkoriban az emberek úgy gondolták, hogy egyes teológiai elképzelések, amelyek csak úgy eszükbe jutottak, azért igazak, mert a Szentlélek sugallta nekik. Márk így idézi Jézus szavait 13,11-nél: „Mikor pedig fogva visznek, hogy átadjanak titeket, ne aggodalmaskodjatok előre, hogy mit szóljatok, és ne gondolkodjatok, hanem ami adatik néktek abban az órában, azt szóljátok; mert nem ti vagytok, akik szólotok, hanem a Szentlélek.” Vagyis hittek benne, hogy amikor eszükbe jut valami teológiai elképzelés, a Szentlélek szól belőlük. Hiszen ha nem isteni sugallat vezetné őket, akkor ugyan micsoda? Maguktól hogy jutnának eszükbe ilyen gondolatok? Innen már csak egy lépés volt a házasságtörő asszony történetének a beszúrása, ami hatályon kívül helyezett egy kellemetlen törvényt, amelyet Isten egyértelműen lefektetett a Leviták könyvében. – Tomás összeszorította az ajkait. – Egy másik hipotézis szerint egy másoló feljegyezte egy kézirat margójára ezt a történetet, amely szájhagyomány útján maradt fenn. Évtizedekkel később egy másik másoló meglátta a feljegyzést, és azt hitte, hogy a narratíva része, ezért belemásolta az evangélium szövegébe. Érdekességképpen megjegyzem, hogy a különböző kéziratokban más és más helyeken szerepel a jelenet: egyes esetekben János 8,1-nél, másutt János 21,25-nél, ismét másutt pedig Lukács evangéliumában, 21,38-nál. Ez a tény is ezt a hipotézist támasztja alá. – Megvonta a vállát. – De akárhogy is, a lényeg az, hogy ez a történet bizonyítottan hamis. – Ki gondolta volna! – csóválta Valentina a fejét. Aztán aggodalmas képpel folytatta. – És Jézus feltámadása? Miért mondja, hogy az is hamis? A történész figyelmesen lapozgatta a Codex Vaticanust, hogy megkeresse az odavágó passzust. – Ugyanezért – felelte. – Ebben az esetben Márk evangéliumáról beszélünk. Egészen pontosan az utolsó versekről. Ennek az evangéliumnak a befejezése az átlagember számára nem cseng ismerősen, de a Biblia-értelmezésben komoly szerepet játszik, mindjárt meglátja, miért. – Odalapozott Márk evangéliumának az utolsó lapjához. – Itt van! Az olasz nő szintén a kézirat fölé hajolt, de mert a szöveg görög nyelven íródott, meg kellett várnia a történész magyarázatát. – Az evangélium vége természetesen Jézus halálát taglalja – kezdte Tomás. – Mint tudjuk, miután meghalt a kereszten, Arimatheai József elkérte a holttestét, hogy elhelyezze egy sziklába vájt sírba, amelynek a bejáratát eltorlaszolta egy kővel. Vasárnap hajnalban Mária Magdolna, Salomé és Jakab anyja, Mária elmentek a sírhoz, hogy bekenjék a holttestet olajjal, mert ez volt a szokás. De amikor odaértek, el volt gördítve a kő a sír elől, és jobbra mellette egy fehér ruhás ifjú ült, aki így szólt hozzájuk: „A Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett; föltámadott, nincsen itt.” A három nő remegve elszaladt, és „senkinek semmit nem szólának, mert félnek vala”. Valentina türelmetlenkedni kezdett. – És hol van az úgynevezett hamisítás? Tomás a Codex Vaticanus egyik pontjára helyezte a mutatóujját, egészen az evangélium végén. – A következő tizenkét szakaszban – felelte. – Itt, 16,9-től 16,20-ig. Márk azt mondja, hogy miután a három nő lélekszakadva elmenekült a sírtól, a feltámadt Jézus megjelent előbb Mária Magdolnának, azután az apostoloknak. És azt mondta nekik: „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek. Aki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül; aki pedig nem hiszen, elkárhozik.” Azután felviteték a Mennybe és leült az Isten jobbjára. Az olasz nő összeráncolta a szemöldökét hirtelen elhomályosuló szemei fölött. – Arra céloz ezzel, hogy a feltámadásról szóló beszámoló hamis? Tomás tehetetlenül széttárta a karját. – Nem célzok én semmire – felelte sietve. – Hogy Jézus feltámadt-e vagy sem, az vallási meggyőződés kérdése, amibe én nem akarok beleszólni. Én csak a szövegből akarom kihámozni az igazságot, a

rendelkezésünkre álló dokumentumok kritikai elemzése által, a már említett öt kritérium alapján. – De ha jól értettem, megkérdőjelezi a feltámadást elbeszélő szakaszok hitelességét… – Igen, így van. Valentina összehúzta a szemöldökét, jelezvén, hogy várja a részletesebb magyarázatot. – Szóval? A történész az előtte heverő nyitott kézirat görög nyelvű szövegét olvasta. – A Jézus feltámadásáról szóló versek teljességgel hiányoznak a két legjobb és legrégibb olyan kéziratból, amelyek tartalmazzák Márk evangéliumát. Hasonló a helyzet a házasságtörő nő epizódjához – folytatta. – Azon kívül, hogy nem szerepelnek a legrégebbi és ennek következtében az eredetikhez a legközelebb álló szövegekben, a stílusuk is különbözik az evangélium többi részétől. Ráadásul a feltámadást taglaló szakasz szavainak és mondatainak egy része sehol máshol nem bukkan fel Márk szövegében. – Határozottan rákoppintott az ujjával a Codex Vaticanus pergamenjére, mintha ezzel is hangsúlyozni akarná a mondandóját. – Vagyis a feltámadás elbeszélése nem tartozik az eredeti szöveghez, hanem minden bizonnyal egy későbbi másoló tette hozzá. – A nyomozónő arcát fürkészte, mint egy bíró, aki éppen kihirdeti szörnyű ítéletét. Valentina elfordult a beszélgetőtársától. Szinte zavarba jött ezektől a szavaktól, amelyek a Biblia hitelét vonták kétségbe, és inkább a könyvtár két termének nyüzsgését figyelte. Az emberei még a nyomokat rögzítették, az orvosszakértők pedig megkapták az engedélyt, hogy elmozdítsák helyéből a holttestet, és éppen az előkészületekkel voltak elfoglalva. – És mindez a kutatás miatt, amit a barátnője végzett – morogta szinte neheztelve. Tomás nem nézett oda, nem követte figyelemmel az orvosszakértők megérkezésével megélénkülő forgalmat Patricia holtteste körül. Inkább a régi kéziratra koncentrált. – Az Újszövetségben előforduló hibákra vadászott – mondta. – A tény, hogy épp ezen az oldalon volt nyitva a Codex Vaticanus, még inkább megerősíti ezt a feltételezést. A Polizia Giudiziaria nyomozónője pár pillanatig eltűnődött, számba véve a nyomozás különböző pontjait. Eszébe jutott, hogy van egy fontos dolog, amit még nem tisztázott, ezért rámutatott a két terem közötti átjáróra. – És vajon mit jelent az a rejtvény, amit a földön találtunk? – kérdezte. – Gondolja, hogy köze van ehhez az egészhez? Vagy csak valami vicc? Tomás ránézett a még mindig a földön heverő papírlapra, és elgondolkodott. Valóban: milyen szerepet játszik ez a papírdarab ebben a mocskos ügyben?

Mit jelenthet ez az alma? Valami tréfa? A szellemek világára utal? És mi az a furcsa jel a szó előtt? Olyan, mint egy villa. Vagy mint egy… egy… – Egy liliom? A történész olyan hirtelen pattant fel, hogy megijesztette a nyomozónőt. – Jézusom! – kiáltott fel Valentina, és ő is ugrott egyet a széken. – Mi történt? Tomás tett két lépést a termek közötti átjáró felé, és hevesen rámutatott a papírra. – Tudom már! – üvöltötte magánkívül az izgatottságtól. – Tudom már, mi ez! Valentina a papírlapra meredt, és végre megértette a hirtelen támadt izgalom okát. – Á, valóban? És mi ez? Tomás már a rejtvény mellett guggolt, és immár más szemmel nézte, hiszen végre megértette, mit lát. – Ez Mária titka – mondta.

XIII A sötétben futni senkinek sem könnyű, de akinek kétharmad üveg whisky kering az ereiben, annak szinte lehetetlen feladat. Így volt ezzel Paddy McGrath is. – Segítsenek! A részeg férfi kétszer is elhasalt a Dubh Linn Gardens vizes füvén, de mindkétszer fölkelt és futott tovább. Tántorogva, imbolyogva, bukdácsolva haladt előre, zihált és kiszáradt a torka, a világ pedig szédítően forgott körülötte. De ő csak futott tovább. – Segítsenek! Végül odaért a földön heverő alakhoz, és zihálva megtorpant. A férfi megmozdult, de megszólalni nem tudott, csak hörgött valamit. A feje mellett vértócsa sötétlett. Paddy zavartan álldogált mellette, és nem tudta, mit tegyen. Segíteni akart, de habozott. Hogyan? Mit csináljon? Mit ért ő az elsősegélyhez? – Várjon! – dadogta hadonászva. – Tartson ki! – Bizonytalanul nézett körül. – Segítsenek! – kiabált. De senki nem jött, ő pedig tehetetlenül nézte a haldoklót. – Én… én hozok segítséget. Várjon egy kicsikét. Mindjárt jövök! – Ismét körülnézett. – Segítsen valaki! Csak a szél válaszolt. Paddy otthagyta a sebesültet, és tett néhány tétova lépést az egyik irányba, aztán a másikba. Zavart volt, nem tudta, mit tegyen. Aztán hirtelen megpillantott egy épületet, ahonnan fény szivárgott ki. Odafutott. A Chester Beatty Library volt az. Amikor a kapuhoz ért, erősen zörgetni kezdte az üveget. – Segítsenek! – üvöltötte. – Nyissák ki az ajtót! Segítsen valaki! Az előcsarnokban megjelent az éjjeliőr, de nem volt túlságosan barátságos a képe. Odalépett az üvegajtóhoz, és farkasszemet nézett Paddyvel. Határozott mozdulattal intett neki, hogy takarodjon el. – Nyissa ki az ajtót! – ismételte Paddy, és még erősebben dörömbölt. – Segítsen! Az éjjeliőr nagyon bosszúsnak tűnt. Előhúzta az övéből a gumibotját, és dühös arccal kinyitotta az ajtót. – Tudja, mi ez? – morogta fenyegetően, és megrázta a gumibotot. – Na, takarodjon innen! Tűnés! Paddy balra mutatott. – Ott! – mondta. – Van ott valaki, akinek segíteni kell! Megsebesült. Tud segíteni? Az éjjeliőr odanézett és megpillantotta a földön elterülő alakot. Bizalmatlanul vette elő a talkie-walkieját. – Phoenix Eagle-nek. Két másodperc múlva jött a válasz a készülékből. – Mi az, Phoenix? – Van egy kis gond a Chester kapujánál – felelte. – Odamegyek, megnézem, aztán fél perc múlva jelentkezem. – Várom, Phoenix. Over. Az őr bezárta maga mögött az ajtót, és odasietett a földön heverő férfihoz, de figyelt, hogy a büdös hajléktalan tisztes távolságban maradjon tőle. Tudta, hogy óvatosnak kell lennie és mindenre fel kell készülnie, hiszen mindig fennáll a lehetősége annak, hogy az egész csak csel, és valaki be akar törni a könyvtárba. De amikor odaért a sebesülthöz, elszállt minden gyanakvása. Azonnal felismerte a kutatót, akit csak néhány perce kísért ki a könyvtár ajtaján. Ekkor pillantotta meg a vért. – My God! Letérdelt a sebesült mellé és megkereste a sérülést. A nyakán volt és igen súlyosnak tűnt. Túlságosan

súlyosnak ahhoz, hogy a maga hiányos elsősegély-nyújtási ismereteivel segíthessen rajta. Az áldozat görcsösen rángatózott, mintha felszökött volna a láza. Szakember segítségére volt szüksége. Mégpedig azonnal. Az éjjeliőr a szájához emelte a talkie-walkie-ját. – Phoenix Eagle-nek. – Mi az, Phoenix? – Súlyos sebesült fekszik a Chester kapujánál – mondta. – Azonnal hívjon mentőt. Sürgős. Letette a talkie-walkie-t, és a remegő sebesült fölé hajolt. A nyakára tette a kezét, hogy kitapogassa, honnan ömlik a vér, hátha el tudja állítani. Ekkor abbamaradt a vérzés, és a remegés is elmúlt. Az őr először megkönnyebbült, de aztán ránézett az áldozat arcára, és megértette, miért állt el a vérzés is, a remegés is. A férfi meghalt.

XIV A két orvosszakértő elhelyezkedett a holttest körül, az egyik a vállát ragadta meg, a másik a lábát, háromig számoltak, majd egyszerre fölemelték és rátették a hordágyra. Aztán ismét letakarták a lepellel, majd fölemelték a hordágyat és kivitték Patricia testét a könyvtárból. A két kéziratos terem között guggoló Tomás látta, ahogy elviszik mellette a hordágyat, majd eltűnnek a Joaninába vezető ajtóban. Egy darabig némán nézte az ajtót, mintha hipnózisban lenne: valójában így búcsúzott el galíciai barátnőjétől. – Mi ez az újabb história Máriával? – kérdezte Valentina, megtörve a pillanat kényszeredett ünnepélyességét. A történész a földön hagyott rejtvényre mutatott.

– Róla árulkodik a rejtvény. A Polizia Giudiziaria nyomozónője fürkészőn nézett az érthetetlen üzenetre, és azt próbálta megfejteni, hogy hol láthatja benne a portugál tudós a Szűz Máriára való utalást. De akárhogy bámulta is az ákombákomírást, nem sikerült felfedeznie a kapcsolatot. – Az előbb még azt mondta, hogy az van ide írva, hogy alma, vagyis lélek – emlékeztette a férfit. – Nem tett semmiféle célzást Jézus anyjára. Tomás az ujjával az első jelre bökött, amely megelőzte a szót.

– Látja ezt a szimbólumot? – kérdezte. – Ez a kulcsa az üzenet megfejtésének. – Miért? Mi az? – Egy liliom sematikus rajza – mondta. – Szűz Mária tisztaságának a jelképe. – Á, szóval a Madonna tehát szűz volt! – kiáltott fel Valentina némi iróniával a hangjában. – Azt hittem, hogy… – Nyugalom! – szakította félbe Tomás, elnyomva egy mosolyt. – A liliom csak arra szolgál, hogy irányt mutasson az utána következő szó értelmezésében. Lélek. – Ezek szerint a lélek szó mégsem a szellemvilágra utal? – Nem, mert előtte ott van egy liliom. Ez esetben Szűz Máriára utal. – Miért olyan biztos benne? Itt az áll, hogy lélek, nem pedig az, hogy szűz vagy Mária. A történész még mindig guggolt, de kiegyenesítette a derekát, hogy meg tudja tartani az egyensúlyát. – Tudja, hol található az az információ, amely szerint Jézus anyja szűz volt? – Gondolom, a Bibliában. – Csak két evangéliumban – mondta Tomás. – Máténál és Lukácsnál. Márk egyáltalán nem foglalkozik Jézus születésének a körülményeivel, János pedig azt mondja 1,45-nél: „megtaláltuk a názáreti Jézust, Józsefnek fiát”. Vagyis közvetlenül utal rá, hogy József Jézus apja, ami ellentmond azzal, amit Máté és Lukács állít. – Fölemelte az ujját. – De a legfontosabb Pál tanúsága, ami az evangéliumoknál korábbi. Azt írja Pál a galatáknak (4,4): „kibocsátotta Isten az ő Fiát, aki asszonytól lett”. Éppen Pál, akinek az írása időben a legközelebb állt az eseményekhez, felejtette volna el megemlíteni, hogy az illető asszony

szűz volt? Nem hinném, hogy ezt a részletet jelentéktelennek tartotta volna. Egy szűz, aki gyermeket szül, nem mindennapi dolog, ugye? Ha Máriával történt volna meg, Pál biztosan nem felejtette volna el megemlíteni. Vagyis ha Pál nem említi, az azt jelentheti, hogy nem tudott róla. Ha pedig nem tudott róla, az csak azért lehetett, mert abban az időben valószínűleg még nem létezett ez a hagyomány. Később találták ki. Valentina elcsodálkozott. – Kitalálták? Maga elképesztő! Biztos, hogy a pokolra jut! Hát hogy mondhat ilyet, Dio mio? Tomás a papírra mutatott. – Úgy, hogy itt van ez a szó – magyarázta. – Lélek. Az olasz nő lenézett a rejtvényre, aztán ismét fölnézett, de szemmel láthatóan nem tudott mit kezdeni a válasszal. – Nem értem, mit akar ezzel mondani? – Erre a kérdésre Lukács és Máté adja meg a választ. Lukács evangéliumában egy angyal azt mondja Máriának, 1,35-nél, hogy „a Szentlélek száll tereád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged; azért ami születik is szentnek hívatik, Isten Fiának”. Máté pedig megadja a magyarázatot, hogy Jézus miért született szűz anyától (1,22 és 1,23): „Mindez pedig azért lőn, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott volt a próféta által, aki így szólt: Ímé a szűz fogan méhében és szül fiat, és annak nevét Immanuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten.” A történész elhallgatott, várta, hogy az imént idézett újszövetségi részletek leülepedjenek a beszélgetőtársa elméjében, de Valentina még mindig meglehetősen bambán nézett rá. – Na és? – Nem érti? Lukács összekapcsolja a tényt, hogy szűz anya szülte, azzal az állítással, hogy Isten Fia. Ennél is fontosabb, hogy Máté hozzáteszi: az Úr megmondta a próféta által, hogy így lesz. – Újabb szünetet tartott. – Az Úr megmondta? A próféta kihirdette? – Közelebb hajolt a nőhöz, és egyenesen a szemébe nézve tette fel a kérdést. – A próféta megjósolta, hogy a Messiást szűz anya szüli majd? És hogy Immanuel lesz a neve? Melyik próféta írt ilyet? – Hát, gondolom, az Ószövetség valamelyik prófétája, nem? – Persze hogy az Ószövetség valamelyik prófétája! A kérdés az, hogy melyik ószövetségi próféta jósolta meg, hogy a Messiás szűz anyától születik és Immanuelnek hívják majd? Valentina vállat vont. – Mit tudom én! Tomás fölállt, és intett a nyomozónőnek, hogy kövesse. Visszaültek az olvasóasztalhoz, és a történész végtelenül óvatosan lapozgatni kezdte a Codex Vaticanust. – Ha az ember megnézi az Ótestamentumot, kiderül, hogy valóban volt egy próféta, akihez a Máté által említett prófécia fűződik – mondta, miközben a IV. századi kódexet lapozgatta. – Izajás prófétáról van szó. – Megtalálta a keresett részt. – Itt van! Nézze csak, mint mond Izajás a… a 7,14-ben: „Ezért ád jelt néktek az Úr maga: Ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek.” – De hát akkor Máténak igaza volt! – kiáltott fel lelkesen Valentina. – Jézus születését valóban megjósolta az Ószövetség! És ez a próféta azt is megmondta, hogy a Messiás egy szűztől születik, és valóban így is történt! Tomás hosszan nézett rá, mintha tanulmányozná az arcát. Valójában csak azt fontolgatta, hogyan magyarázza el neki a rejtvény által felfedett bibliai rejtélyt. – Tudja, milyen nyelven íródott eredetileg az Újszövetség? – szegezte neki a kérdést. – Latinul? A történész elmosolyodott. – Ne vicceljen – mondta. – Milyen nyelven beszélt Jézus? – Hát, héberül… gondolom.

– Arámi nyelven – helyesbített a tudós. – Bár tény, hogy az arámi nagyon közel áll a héberhez. – Egy pillanatra a Codex Vaticanusra nézett. – És a Biblia? Mit gondol, eredetileg milyen nyelven írták? – Hát, ha Jézus arámi nyelven beszélt, akkor talán az evangéliumokat is arámi nyelven írták… Tomás bólintott. – Az Ószövetséget valóban arámi és héber nyelven írták – mondta. A IV. századi kéziratban sorakozó görög betűkre mutatott. – De az Újszövetség, amely Jézus életéről és tanításairól szól, eredetileg görög nyelven íródott. – A padlón heverő papírlapra mutatott, a két terem között. – Ez sok dolgot megmagyaráz, nem gondolja? – Nem tudom, mire céloz. A történész rábökött az egyik sor közepén álló szóra. – Ez itt a rejtvény kulcsszava – közölte. – Parthenos. Ami görögül annyit tesz: szűz. – Újraolvasta a mondatot. – „Ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat.” Valentina kíváncsian és megbűvölve nézte a görög sort. Szép, kerekded betűk voltak, gondosan megformálva. – Ez az a sor, ahol Izajás megjövendöli Jézus születését Szűz Máriától? – Ez lenne az – felelte Tomás. – Ha nem az lenne a helyzet, hogy Izajás próféta soha nem jövendölt ilyet! – Hogy mondhat ilyet? – tiltakozott a nő, és a Codex Vaticanusra mutatott. – Hát nem volt világos a prófécia? A Messiás egy szűztől születik. Ezt jövendölte Izajás. Tomás ismét rábökött a parthenos szóra a kéziratban. – Izajás ezt az Ószövetség görög fordításában jövendölte így – mondta. – Csakhogy az Ószövetség eredetileg héber és arámi nyelven íródott. Izajás próféciái héber nyelven. A kérdésem most a következő: melyik héber szót használta Izajás, amikor a Messiást világra hozó nőről beszélt? – Hát, gondolom, a szűz szó héber megfelelőjét! – Na, épp ez a probléma! – kiáltott fel. – Izajás az Ószövetség héber eredetijében nem a szűz jelentésű szót használja. – Hanem mit? – Alma. Eredetileg az a szó állt itt, hogy alma. Ami héberül azt jelenti, hogy fiatal nő. Vagyis Izajás héber nyelven eredetileg azt írta, hogy „a fiatal nő fogan méhében, és szül fiat”. – Ismét rábökött a parthenos szóra. – Az történt itt, hogy az Ószövetség görög fordítója tévesen szűznek fordította a fiatal nőt. A két evangélium szerzője, Lukács és Máté pedig görög fordításban olvasta Izajás próféciáit, nem pedig a héber eredetiben. És mivel Jézus alakját a Szentírás próféciáihoz akarták igazítani, hogy ezzel is legitimálják, mint a Messiást, Isten Fiát, azt írták, hogy Mária szűz volt, amit egyébként rajtuk kívül nem említett más, se Márk, se János, se Pál. Ezenkívül ne feledjük, hogy Jézusnak voltak testvérei. Márk így ír 6,3-nál: „Avagy nem ez-é az az ácsmester, Máriának a fia, Jakabnak, Józsénak, Júdásnak és Simonnak pedig testvére? És nincsenek-é itt közöttünk az ő nőtestvérei is?” Ha Jézus anyja valóban szűz volt, akkor mit gondol Lukács és Máté, vajon ők is a Szentlélek művei? Valentina döbbenten kapta a szájához a kezét. – Madonna! – kiáltott fel, majd összehúzta a szemét. – Na és az egyház? Mit mond az egyház erről a sok testvérről? Tomás elmosolyodott. – Nyilván nagy a zűrzavar! – felelte. – A keresztény teológusok szabadon engedték a fantáziájukat, és a legkülönbözőbb magyarázatokat találták ki. Az egyik, hogy ezek a testvérek valójában csak féltestvérek, mert József az apjuk, de nem Mária az anyjuk. A másik szerint nem testvérek, hanem unokatestvérek. – Á, ez megmagyarázza a sok gyereket! A történész határozottan megrázta a fejét.

– Nem, kedvesem – mondta. – Márk mondata a saját kontextusában egyértelművé teszi, hogy igazi, vér szerinti, édestestvérekről van szó. „Avagy nem ez-é az az ácsmester, Máriának a fia, Jakabnak, Józsénak, Júdásnak és Simonnak pedig testvére? És nincsenek-é itt közöttünk az ő nőtestvérei is?” A többi csak kétségbeesett erőlködés, hogy a tényeket a teológiához igazítsák. – A mutatóujját a halántékához szorította. – Vésse jól a fejébe: a szeplőtelen fogantatás fogalma két dolog eredményeképpen jött létre: az egyik az Ószövetség görög fordításának egy hibája, a másik pedig Máté és Lukács igyekezete, hogy Jézust Izajás próféciájához igazítsák. Természetesen nem tudtak róla, hogy Izajás próféciáinak görög változata fordítási hibát tartalmaz. Valentina dühösen fújtatott. – Ez hihetetlen, bár logikusnak látszik! – mondta. – Gyakran követtek el az evangéliumok szerzői ilyen fordítói tévedéseket? – Gyakrabban, mint azt a keresztény teológusok szeretnék – felelte a portugál tudós. – János evangéliumában szerepel egy beszélgetés Jézus és egy Nikodémus nevű farizeus között. 3,3-nál azt mondja Jézus: „Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.” Erre Nikodémus azt feleli: „Mi módon születhetik az ember, ha vén? Vajon bemehet-é az ő anyjának méhébe másodszor, és születhetik-é?” Jézus erre elmagyarázza neki, hogy nem egy második születésre gondol, hanem egy isteni eredetű születésre. Nikodémus értetlensége teljesen jogos, tekintve, hogy az újonnan szónak a görögben két jelentése van: egyrészt azt jelenti, hogy még egyszer, másrészt viszont azt is, hogy fentről. Nikodémus azt hitte, hogy Jézus egy másodszori születésről beszél, de a Messiás felvilágosította, hogy ő arra gondolt, hogy fentről, azaz Istentől kell megszületni. Nos, az a helyzet, hogy ez a beszélgetés eredetileg nyilván Jézus nyelvén, arámi nyelven folyt. Csakhogy az arámiban nincs ilyen kettős jelentése az újonnan szónak. Ez a kettős jelentés csak a görögben létezik. Ebből az következik, hogy ez a beszélgetés nem történt meg. Csak kitaláció. Valentina magába roskadt. – De hát hogy lehet az, hogy ezekről a dolgokról még soha nem hallottam? A történész vállat vont. – Azt nem tudom – felelte, miközben fél szemmel Patricia holttestének krétával felrajzolt körvonalait nézte. – De nem is ez érdekel most minket. Számunkra az a legfontosabb kérdés, hogy miért akarja felhívni a figyelmet ez a rejtvény arra, hogy Mária nem volt szűz? Valentina mély lélegzetet vett, és igyekezett kifújni magából a bosszúságot, amit a fölött érzett, hogy egész sor dolgot csak most tudott meg a vallásával kapcsolatban. A beszélgetőtársának igaza lehetett, neki azonban most a dolgára kellett koncentrálnia. Jelen esetben pedig az volt a dolga, hogy felderítse a Vatikáni Apostoli Könyvtárban elkövetett bűncselekményt. Minden más mellékes volt. – A válasz erre a kérdésre attól függ, hogy ki írta ezt a rejtvényt – felelte. – Az áldozat vagy a gyilkos. Már rendeltem egy grafológiai vizsgálatot, hogy megállapítsák, a rejtvényt a maga barátnője írta-e. Tomás bólogatott, de a gondolatai máshol jártak: egy részlet még nem volt világos számára. – Van valami, amit szeretném, ha elmagyarázna. – Mi az? – Nemrég azt mondta, hogy a gyilkosság kapcsolatban áll Patricia kutatásával, de nem árulta el, mi az a kapcsolat. Valentina arra a helyre mutatott, ahol nemrég még a holttest feküdt. – A gyilkos kizárólag azzal a céllal lépett be ide, hogy megölje a maga barátnőjét. – Ezt honnan tudja? A nyomozónő a könyvtár polcain sorakozó kódexekre és ősnyomtatványokra mutatott. – Ellenőriztük a katalógust, és nem tűnt el semmi – felelte. – Vagyis a rablás nem volt indíték. – Az ajtóra mutatott. – Ezenkívül eszméletlen állapotban találtuk a könyvtár dolgozóját a személyzeti mosdóban. A gyilkos szemmel láthatóan nem megölni akarta, csak semlegesíteni. Ez pedig azt jelenti,

hogy azzal a konkrét szándékkal hatolt be ide, hogy meggyilkolja a maga barátnőjét. – Ah, értem. – Aztán ott van maga a gyilkosság is. – Mi van vele? – Elvágták a torkát, igaz? A portugál férfi megremegett. – Kérem, kíméljen meg a részletektől! – Ezek a részletek nagyon is fontosak – jelentette ki a Polizia Giudiziaria nyomozónője. – Olaszországban és egyébként egész Európában is a gyilkosságok nagy része pengével történik. Az áldozatokat leszúrják. – Akkor Patricia a legáltalánosabb emberölési mód áldozata lett… Valentina megrázta a fejét. – Nem éppen – mondta lassan. – Tudja, az az igazság, hogy egyáltalán nem egyszerű elvágni valakinek a torkát. Az áldozatok küzdenek, kapálóznak, és jelentősen megnehezítik az elkövető dolgát. Nagyon nehéz elvágni valakinek a nyakát. Éppen ezért ez egy ritka módja az emberölésnek. Olyannyira ritka, hogy általában csak különleges esetben fordul elő. Szünetet tartott, hogy felébressze Tomásban a kíváncsiságot. – Milyen esetben? – Emlékszik, amikor azt mondtam, hogy a barátnőjének elvágták a torkát, mint egy báránynak? – kérdezte a nő. – Beismerem, hogy nem volt túl ízléses hasonlat, de híven tükrözi az efféle bűncselekmények jellegét. A portugál nem értette, mire akar kilyukadni a nyomozónő. – Nem értem. – A lefejezés vagy a torok elvágása rendszerint rituális gyilkosságra utal. A barátnője halála nem egyszerű gyilkosság volt – jelentette ki. – Hanem rituális cselekmény. Az olasz nő a Codex Vaticanusra mutatott. – Ezért vagyok meggyőződve róla, hogy a bűncselekmény kapcsolatban áll az áldozat kutatásaival. És ezért van szükségem a maga segítségére. Meggyőződésem, hogy segíthet eljutni a bűntett kulcsához. Egy hang félbeszakította a beszélgetésüket. – Signora felügyelő – szólalt meg egy nagydarab férfi, aki mobiltelefonnal a kezében közeledett. – Megengedi? Valentina a férfi felé fordult. – Igen, Vittorio. Mi az? – Most kaptuk a hírt az írországi rendőrségtől – mondta. – Úgy tűnik, ott is gyilkosság történt, és beszélni akarnak magával. A Polizia Giudiziaria nyomozónője döbbenten hallgatta a férfi szavait. – Az ír rendőrség? Ilyenkor? – Igen, állítólag nemrég történt a bűncselekmény… – Nahát, ezek úgy tesznek, mintha nekem más dolgom se lenne! – Valentina egy kézmozdulattal elküldte Vittoriót. – Mondja meg nekik, hogy nem érek rá. A civil ruhás rendőr nem mozdult, be akarta fejezni a jelentést. – Dublinban ma éjszaka megöltek egy történészt – közölte kurtán. – Az ír rendőrség látta az előzetes jelentést, amit az Interpolnak küldtünk, és hasonlóságot vélt felfedezni a két eset között. Az írek elengedhetetlennek tartják a maga közreműködését. Azt kérik, hogy amilyen gyorsan csak lehet, utazzon Dublinba. A felügyelőnő összeráncolta a szemöldökét. – Mamma mia! – kiáltott fel. – De gyorsak ezek az írek! – Közönyös arccal legyintett egyet. – Jól van,

egy éjszaka két történészt gyilkoltak meg. Az egyiket a Vatikánban, a másikat Dublinban. És aztán? Az írek nem hallottak még a véletlen egybeesésről? – Egy újabb legyintéssel el akarta küldeni a beosztottját. – Menjen, mondja meg nekik, hogy más dolgom van. Vittorio azonban továbbra sem mozdult, mintha meg sem hallotta volna a felettese szavait. – A Dublinban meggyilkolt történész régi Biblia-kéziratokat kutatott – felelte fakó hangon. – Elvágták a torkát. A holttest mellett pedig egy különös papírlapot talált a rendőrség. – És mi volt benne a különös? A rendőr várt egy pillanatot, hogy nagyobb nyomatékot adjon az utolsó közlendőjének. – Egy újabb rejtvény.

XV Az ezüstös fény szomorkás hangulatot kölcsönzött a reggelnek. Sűrű felhőzet borította az eget, és a derengő nappali világosság komor, lehangoló kék árnyalatot adott a Dublin belvárosában található zöld övezetnek. – Nem is tudom, hogy mehettem bele, hogy iderángassanak – bosszankodott Tomás. – Nekem a Traianus-fórumon kellene dolgoznom! Valentina Ferro szigorúan nézett rá. – Már megint nyafog? – kérdezte. – Sajnos, a maga közreműködése elengedhetetlen a nyomozás sikeréhez. Ahogyan segített megfejteni a bibliai utalásokat a Vatikáni Könyvtárban… Briliáns volt! – Jellegzetes olasz mozdulattal egymásnak támasztotta a két keze ujjait. – Bri-li-áns! – Jó, jó, de nekem nem ez a dolgom… – Most az a dolga, hogy együttműködik az igazságszolgáltatással – mondta a Polizia Giudiziaria nyomozónője, majd lágyabb hangon folytatta, ami híven jelezte az érvelési technikája megváltoztatását. – Nem akarja megtalálni galíciai barátnője gyilkosát? Nem gondolja, hogy legalább ennyivel tartozik neki? Tomás tisztában volt vele, hogy ez az érv eléggé manipulatív, de ettől még hatásos volt. Tényleg tartozik ezzel Patriciának. Kötelessége segíteni a rendőrségnek, hogy megtalálják a gyilkost. Ha már a rendőrség éppen tőle kér segítséget, kutya kötelessége rábólintani. Hát hogy mondhatna nemet? – Igaza van – adta meg magát végül, belenyugodva a helyzetbe. – Csak hát én… – Ferro felügyelő? Egy ősz hajú, krémszínű ballonkabátos férfi, aki le sem tagadhatná, hogy detektív, zöld kartonmappával a kezében közeledett feléjük. – Igen, én vagyok – felelte Valentina. – Ez pedig itt Tomás Noronha professzor, aki segít nekünk felderíteni a vatikáni gyilkosság ügyét. A férfi üdvözlésre nyújtotta a kezét. – Sean O’Leary főfelügyelő vagyok – mutatkozott be. – Az NBCI, vagyis a National Bureau of Criminal Investigation felügyelője, az Ír Köztársaság Rendőrségétől, az An Garda Síochánától. Én kérettem ide magukat. – Barátságosan elmosolyodott. – Isten hozta magukat. Jól utaztak? – Minden rendben volt – felelte Valentina közömbös arccal. Fontosabb dolga is volt annál, mint hogy itt jópofáskodjon a mellékes körülményekről. – Tudomásomra jutott, hogy a maguk ügye feltűnő hasonlóságot mutat a miénkkel. Valóban úgy gondolja, hogy összefüggnek egymással? O’Leary főfelügyelő úgy nézett rá, mintha a válasz egyértelmű volna. – Maga nem gondolja? Az olasz nő vállat vont. – Nem tudom. Avasson be a részletekbe, és megmondom. Az NBCI főfelügyelője a hüvelykujjával a háta mögött álló épületre bökött: két klasszicista épület közé szorított modern építmény volt. – Ez itt a Chester Beatty Library, amely egy bányamágnás hagyatékából jött létre – mondta. Elővett a mappájából egy fényképet, amely egy elegáns, világos szemű, hatvanas férfit ábrázolt. – Egy holland történész, a képen látható Alexander Schwarz, az Amszterdami Egyetem régész professzora, a Biblical Achaeology Review munkatársa, ellátogatott ebbe a könyvtárba, hogy megnézzen egy-két régi Bibliakéziratot. – A fejével az épület felé biccentett. – Úgy tűnik, van itt egy-két értékes dolog… Tomás elmosolyodott a megjegyzésen. – Egy-két dolog? – kérdezte gúnyosan. – A Chester Beatty Library Biblia-gyűjteménye nagyobb, mint a Vatikáné! – Most tréfál, ugye? – hökkent meg Valentina.

– Komolyan beszélek! – felelte a történész, miközben az épületre mutatott. – Nézze, ennek a könyvtárnak két nagy kincse van. Az egyik a P45, az Újszövetség legrégebbi majdnem teljes kézirata. Pergamenre írták, kis betűvel, a III. században. A P45 még a Codex Vaticanusnál is régebbi! – Dio mio! – És ez a könyvtár őrzi a P46-ot is, amely Pál leveleinek a legrégebbi, majdnem teljes másolata. Képzelje, ezt a pergament 200-ban írták! Ez azt jelenti, hogy a P46 alig több mint 100 évvel Pál halála után keletkezett. Talán az Újszövetség legrégebbi, máig fennmaradt kézirata. – A levegőbe legyintett. – Fel tudja mérni, micsoda értékek ezek? Eredeti szövegek és kezdeti másolatok hiányában ezek a pergamenek állnak a legközelebb az Újszövetség első kézirataihoz. Az ír nyomozó megköszörülte a torkát, jelezvén, hogy a témába vágó mondanivalója van. – Érdekes, hogy éppen ezt a két dokumentumot említette – jegyezte meg, miközben elővett a zsebéből egy jegyzetfüzetet. – Schwarz professzor ugyanis pont miattuk jött ide. – Belenézett a jegyzeteibe. – Egész éjjel a P45 számítógépes reprodukcióit tanulmányozta, ma délutánra pedig a P46-ot jegyezte elő. – Na és? – türelmetlenkedett az olasz nő. – Mi történt vele? O’Leary főfelügyelő végigfutotta a jegyzeteit. – A munkája sürgősségére való tekintettel Schwarz professzor különleges engedélyt kapott, hogy éjszaka is dolgozhasson, a normál nyitvatartási időn kívül. Hajnali három óra körül fejezte be a P45 tanulmányozását, és elköszönt a könyvtár dolgozójától. Az éjjeliőr kinyitotta neki az ajtót és kiengedte. Aztán visszament a helyére, és állítása szerint nem látott semmi szokatlant. – Lapozott a jegyzetfüzetében. – Egy perccel később arra lett figyelmes, hogy egy homeless üvöltve dörömböl az üvegajtón. Odament hozzá, hogy elküldje. Ekkor pillantotta meg Schwarz professzor testét a földön. – A rendőrségi szalaggal elzárt rész felé bökött. – Ott. Odasietett, és megállapította, hogy még életben van. Segítséget kért a biztonsági központtól, de mire kiértek a mentők, már nem lehetett megmenteni. A professzor meghalt. – És ez a homeless – kezdte Valentina, ügyelve a részletekre – látott valamit? – Úgy tűnik, igen. – Odalapozott a jegyzetfüzetében a szemtanú vallomásához. – A mentőknek ugyanazt a mondatot ismételgette. – „Baleset volt” – mondogatta. „Baleset volt.” – Baleset volt? Hogyhogy baleset? – Ezt mondta a mentőknek. – És maguknak? Maguknak mit mondott? Az ír elpirult és lesütötte a szemét. – Nos… hát, mi még nem beszéltünk ezzel a tanúval. A Polizia Giudiziaria nyomozónője bosszús képet vágott. – És mégis mire várnak? Az NBCI embere olyan zavarban volt, hogy képtelen volt fölnézni. – Elaludt – motyogta. – Úgy tűnik, részeg volt. A mentők ragaszkodtak hozzá, hogy beviszik a kórházba, és csak ma délután tudjuk kihallgatni. Valentina bólintott. Egy pillanatra eltűnődött, és Schwarz professzor holttestének kihűlt helyére mutatott. – És az áldozat? Mi volt a halál oka? O’Leary főfelügyelő végighúzta az ujját a nyakán, ami a világon mindenhol ugyanazt jelenti. – Elvágták a torkát. Tomás és Valentina egymásra nézett. Minden jel arra utalt, hogy újabb rituális gyilkosság történt, az előző éjjel a Vatikáni Könyvtárban elkövetett emberöléshez igen hasonló körülmények között. Ez valóban nem lehetett véletlen egybeesés. A Polizia Giudiziaria felügyelője felsóhajtott.

– Sorozatgyilkossággal állunk szemben – jegyezte meg, hangosan gondolkodva. – Valaki módszeresen gyilkolja a régi Biblia-kéziratokat kutató történészeket. És valamiért szükségét érzi, hogy rituális gyilkosságokat kövessen el. – Pisztolyt formált a kezeivel. – Egyszerűen le is lőhette volna őket. Gyors, tiszta, könnyű módszer. De nem. Levágja őket, mint a bárányokat. – Ír kollégájára nézett. – Miért? O’Leary jelezte, hogy nem tudja. – Fogalmam sincs – mondta. – Arra számítottam, hogy segít nekem. Láttam az előzetes jelentést, amit az Interpolnak küldtek, és rájöttem, hogy ugyanazzal az esettel állunk szemben. Azt hiszem, együtt kell működnünk egymással a nyomozásban. – Ez egyértelmű – helyeselt Valentina. – Úgy hallottam, akárcsak a Vatikánban, itt is találtak a holttest mellett egy papírlapot egy feladvánnyal. Igaz ez? Az ír NBCI embere újabb fényképet vett elő a zöld mappájából. – Ez az. A két jövevény a kép fölé hajolt. A fotó egy gyűrött papírdarabot ábrázolt, amelyen fekete színű egyesek és négyesek sorakoztak.

– Pontosan olyan, mint a vatikáni – állapította meg Valentina. – Ez egy újabb üzenet. – Vajon mit jelent? – kérdezte az ír. – A múlt éjjel még rengeteg kétségem volt a Vatikáni Könyvtárban talált rejtvénnyel kapcsolatban – jegyezte meg a Polizia Giudiziaria felügyelője. – Azt se tudtam eldönteni, hogy az áldozat írta-e fel munka közben egy cetlire, amit aztán a halálakor elejtett, vagy a gyilkos hagyta ott, mintegy kézjegyként. – A fényképre bökött. – De ha ugyanaz a típusú rejtvény pár órával később egy másik gyilkosság színhelyén is feltűnik, több ezer kilométerrel odébb, az azt jelenti, hogy csak a második megoldás lehet a helyes. O’Leary ránézett a kezében tartott papírra. – Vagyis a gyilkos kézjegyéről van szó. Tomás odaférkőzött az ír főfelügyelő mellé, hogy jobban lássa a képet. Nem is kellett neki több két másodpercnél, hogy rájöjjön, miről van szó. – Vagy valami másról – kapcsolódott be a beszélgetésbe. – Egy üzenetről. A két rendőr felé fordult, akik kérdőn néztek rá. – Úgy látja? – kérdezte az olasz nő. – Egy üzenet? És mit gondol, meg tudja fejteni? A történész a kezébe vette a fényképet, és alaposan szemügyre vette a számjegyeket. – Már meg is tettem. – Ah, igen? És mi az? Tomás még egyszer ránézett a képre. Aztán fölemelte a fejét és félénken elmosolyodott, mintha szégyellné, hogy újabb rossz hírrel kell szolgálnia az olasz nő számára. – Attól tartok, egy újabb kínos ügy az Újszövetségből.

XVI A város bejáratánál élénk volt a forgalom, de nem volt dugó. A lakóházak egyszerű szürke tömböknek, dobozoknak tűntek, és elég elnyűtt külsejük volt, mint általában a szovjet építészeti remekeknek. Ezen kívül valami kellemetlen égettolaj-szag is terjengett a levegőben, és a zaj is kifejezetten fülsértő volt. Sicarius idegesen nyomta meg az ablaknyitó gombot, és az autó ablaka hosszú zümmögéssel húzódott fel. Most, hogy elszigetelte magát a külső zajoktól és szagoktól, lehúzódott az út szélére, elővette a mobiltelefonját és beütött egy számot. – Megérkeztem, mester! – jelentette be azonnal, amint megszólalt a hang a vonal túlsó végén. – Várom az utasításokat. A vonal túlsó végéről rágás hangjai hallatszottak. Az illető bizonyára éppen evett. – Kellemes volt az út? – Hosszú. Evőeszközök csörgése hallatszott, aztán papírzörgés. – Vannak információim a következő célpontról – mondta a mester, egyenesen a tárgyra térve. – Pontban kilenc órakor lépett be az egyetemre, hogy órát tartson. Délben ér véget az előadás, aztán egyenesen hazaindul, és tizenkettő huszonkettőre ér oda. – Tizenkettő huszonkettőre ér haza? – csodálkozott Sicarius. – Egy perccel sem később? Hogy lehet ebben olyan biztos? A hang felkacagott. – Úgy tűnik, a barátunk a szokások embere – magyarázta. – Vannak olyan kollégái az egyetemen, akik hozzá igazítják az órájukat. Minden egyes cselekedete kiszámítható. Sicarius szipogott egyet. – Tökéletes – mondta. – Így könnyebb. – Tudtam, hogy tetszeni fog – búgta a hang a telefonban. – De ne vedd túl könnyedén, hallod? Bizonyosodj meg róla, hogy nem lesznek bonyodalmak. Azt akarom, hogy minden olyan simán menjen, mint eddig. Csak akkor vágj bele, ha biztonságos. – Nyugodjon meg, mester. – Jó munkát! Sicarius letette és becsúsztatta a mobiltelefont a nadrágzsebébe. Elővette a füzetét, megnézte a jegyzeteit, és kikereste a címet. A Sztarija Gradon volt. Megkereste a helyet a térképen, aztán beírta az autó GPS-ébe. Amikor végzett, balra indexelt, jelezvén, hogy folytatja útját, és ránézett a visszapillantó tükörre. Egymás után jöttek az autók, nem tudott azonnal elindulni. Vetett hát egy pillantást a fekete bőröndre, amely a mellette lévő ülésen hevert. Nyitva volt, így felfedte tartalmát, a néma utast. A szent tőrt.

XVII A Chester Beatty Library éttermét fűszerek kellemes aromája és meleg kávéillat lengte be. A három vendég leült a Silk Road Café egyik asztalához, és Tomás megcsodálta a Dublin Castle parkjára nyíló pompás kilátást. Kamillateát kértek, baklavát és kataifit, mogyoróval és kókusszal töltött libanoni palacsintát, amit nagyon ajánlott a pincér, de a legfőbb ok, ami miatt beültek, a hajnalban a könyvtár bejáratánál elkövetett bűncselekmény volt. Alighogy elment a pincér, a portugál történész máris rábökött a zöld dossziéra, amit Sean O’Leary letett a földre, a szék mellé. – Kérem, mutassa azt a fényképet a rejtvényről! Az ír férfi lehajolt, elővette a képet és odaadta Tomásnak. Ekkor megjelent az ajtóban egy egyenruhás rendőr, és O’Learyt kereste. A főfelügyelő váltott vele néhány szót, aztán a vendégei felé fordult. – Elnézésüket kérem – mondta. – Szólít a kötelesség. O’Leary tehát magára hagyta Tomást és Valentinát. A portugál szemügyre vette a rejtvényt, és hosszasan vizsgálta az egyesek és négyesek sorát, mintha meg akarná erősíteni az első benyomását.

– Na? – türelmetlenkedett Valentina. – Mi ez? Most Tomáson volt a sor, hogy lehajoljon, és elővegyen egy műanyag szatyorból egy vaskos könyvet, amit az érkezésekor vásárolt a dublini repülőtér könyvesboltjában. A Bibliát. – Csak két evangélium adja meg Jézus genealógiáját: Mátéé és Lukácsé – kezdte a történész, a könyvet lapozgatva. – Az érdekesség bennük az, hogy mindkettő József családfájából indul ki. Ez azért elég fura, nem? Mondhatni, nyugtalanító. – Furcsa – ismerte be a nő. – Ha József nem Jézus vér szerinti apja, ahogy az evangéliumok állítják, akkor miért rajta keresztül állítanak családfát Jézusnak? – A Bibliára mutatott. – Mária családfáját nem állítják fel? – Nem, csak Józsefét – felelte Tomás. – És az is érdekes, hogy bár mind Máté, mind Lukács József felmenőit sorolja fel, a kettő különbözik egymástól. – Az első evangélium első oldalánál nyitotta ki a könyvet. – De mi most csak a Máté evangéliumában felvázolt genealógiával fogunk foglalkozni. – Miért? A portugál az O’Leary által otthagyott fényképre bökött. – Mert az ő genealógiája vezet el minket a gyilkos által otthagyott rejtvény megfejtéséhez. – Megköszörülte a torkát, és közelebb hajolt a szöveg első sorához. – Így kezdődik az evangélium első verse: „Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségéről való könyv.” – Dávid fia? – csodálkozott Valentina. – Nem Józsefé? – Mindjárt meglátjuk – felelte Tomás, és intett a beszélgetőtársának, hogy legyen türelemmel. – A második vers Ábrahámtól indítja a leszármazást: „Ábrahám nemzé Izsákot; Izsák nemzé Jákóbot; Jákób nemzé Júdát és testvéreit…”, és így tovább, amíg el nem ér Isaihoz, ahol azt mondja: „Isai nemzé Dávid királyt”. Ezután Dávidtól folytatja. „Dávid király nemzé Salamont az Uriás feleségétől; Salamon nemzé Roboámot…”, és így tovább, egészen a babiloni fogságig. A szöveg aztán folytatja a sort, amíg el nem érkezik Jákobhoz, és a nevek felsorolása így végződik: „Jákób nemzé Józsefet, férjét Máriának, akitől született Jézus, aki Krisztusnak neveztetik.” – És így kapcsolja össze Jézust Dáviddal és Ábrahámmal.

– Pontosan – mormogta a történész, föl sem nézve a Bibliából. – Most figyelje meg, mit ír Máté az első fejezet 17. szakaszában. „Az összes nemzetség tehát Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzetség, és Dávidtól a babilóni fogságig tizennégy nemzetség, és a babilóni fogságtól Krisztusig tizennégy nemzetség.” Fölemelte a fejét, és a nőre nézett, arra várva, hogy levonja a megfelelő következtetést. Valentina tekintete átsiklott a holttest mellett talált rejtvény fényképére. – Tizennégy, tizennégy, tizennégy – mondta gépies hangsúllyal. Aztán tágra nyílt szemekkel meredt a történészre. – Ez hihetetlen! Már megint kitalálta! – Összecsapta a tenyerét és elmosolyodott. – Bravó! Tomás fáradt arca széles mosolyra húzódott. – Köszönöm. – A gyilkos az Újszövetség ezen szakaszára akarta felhívni a figyelmet! – tette hozzá. De amikor elmúlt a hirtelen támadt lelkesültség, a kétség sötét fellege borult az arcára. – Rendben, megértettem az összefüggést a rejtvény és a Biblia között. De vajon miért tette a papírt a holttest mellé? Mit akart ezzel mondani? A történész rábökött Máté evangéliumára. – Ezek a versek határozzák meg Jézus családfájának a numerológiáját – mondta. – Nézze csak, tizennégy nemzedék telik el Ábrahám és Dávid, Izrael legnagyobb királyai között, újabb tizennégy generáció választja el Dávidot a babiloni fogságtól, amely egyben az első templom lerombolásának ideje is. Végül ismét tizennégy nemzedéknek kell eltelnie Babilónia és Jézus között. – Na és? – Nem érti? Máté azt mondja, hogy a zsidók életében tizennégy nemzedékenként történik valami transzcendens jelentőségű esemény. Az első tizennégy nemzedék végén születik Dávid, a második tizennégy nemzedék végén romba dől az első templom, a zsidók pedig rabszolgasorsra jutnak Babilóniában. Ebből logikusan következik, hogy Jézus, aki tizennégy generáció elteltével követi a babiloni fogságot, szintén transzcendens jelentőségű esemény. – Ez nyilvánvaló – vágta rá Valentina. – Jézus valóban transzcendens jelentőségű esemény volt. – Nem vitatom én senkinek a hitét – közölte Tomás. – De bátorkodom felhívni a figyelmet néhány hibára, amit Máté elkövetett. Az első az, hogy az utolsó tizennégy generációs csoport valójában csak tizenhármat számlál. Úgy látszik, Máté nem tudott számolni. A második hiba az, hogy Máté számításai nem egyeznek az Ószövetséggel. Máté azt mondja 1,8-nál, hogy „Jórám nemzé Uzziást”. – Egyszerre jókorát lapozott visszafelé. – De ha megnézzük az Ószövetségben a Krónikák könyvét, 3,10, kiderül, hogy Jórám Uzziásnak nem az apja, hanem az ükapja! Vagyis Máté egyszerűen eltüntetett három nemzedéket! Valentina elvette a Bibliát, és megszámolta a generációkat a Krónikák első könyvében. Aztán azt is megnézte, hogy mi áll Máté evangéliumában. – Igaza van – ismerte be. – Miért történt ez? – Hát nem egyértelmű? – kérdezte a portugál tudós szónokiasan. – Ha Máté az összes nemzedéket beleszámolta volna, nem tudta volna bebizonyítani, hogy tizennégy évenként valami transzcendens jelentőségű dolog történik. Mit csinált tehát, hogy megoldja a problémát? Csalt a számolásban. Az olasz nő bosszúsan ingatta a fejét. A csalás szó összekapcsolása a Bibliával nemigen volt ínyére. – Ó, ne mondjon ilyet! – Ne féljünk a szavaktól csak azért, mert a Bibliáról van szó! – figyelmeztetett Tomás. – Máté szándékosan meghamisította a nemzedékek számát, azért, hogy számmisztikai hatást érjen el. Neki az kellett, hogy kijöjjön a tizennégy generáció, ezért kitörölte a felesleget. A Polizia Giudiziaria felügyelőnője nem tudott mit felhozni ellenérvként, ezért inkább továbblépett. A fényképre mutatott, amit O’Leary hagyott az asztalon. – És maga szerint a gyilkos erre akarta felhívni a figyelmet? Hogy Máté evangéliumában van egy…

nos, egy kis bűvészkedés a számokkal Jézus genealógiájában? – Igen, de nem közvetlenül. Tudja, a hetes szám a Bibliában a tökéletesség szimbóluma. Hát nem a hetedik napon pihent meg a Teremtő? A tizennégy pedig a hét duplája. A genealógiai kontextusban a tizennégy a dupla tökéletességet jelenti. – Értem. Tomás ismét rábökött az első evangélium kezdő verseire. – Máté genealógiája azt hivatott alátámasztani, hogy Jézus az az izraeli király, akiről a Szentírás jövendölt. Sámuel II. könyvében a zsidó krónikások szerint azt mondta Isten Dávidnak, 7,16-nál: „És állandó lészen a te házad, és a te országod mindörökké tiéd lészen, és a te trónod erős lészen mindörökké.” Azaz mindig Dávid leszármazottai fognak ülni a trónon. A történelem szeszélye azonban úgy hozta, hogy már nem Dávid leszármazottja uralkodott. Hogy lehet megoldani ezt a problémát? Máténak volt egy megoldása: Jézus. Ki az a Jézus, akit ez az evangélista bemutat nekünk? Dávid leszármazottja, kétszer tizennégy generáción, avagy a dupla tökéletességen keresztül. – Tollat vett a kezébe, és a Silk Road Café logójával ellátott szalvétára rajzolt. – A régi nyelvekben az ábécé betűinek számértékük is volt. A héberben például az első három betű az álef, a bét és a gimel, ugye? Nos, az álef egyet ér, a bét kettőt, a gimel pedig hármat, és így tovább. Ezt nevezik gematriának. – Ismét a kezébe vette a tollat. – A Dávid nevet ezzel a három betűvel írják. Felírta a szalvétára, hogy D-V-D, amin a nyomozónő elcsodálkozott. – DVD? – kérdezte. – Hiányzik két betű! – A héberben nem írnak magánhangzókat – világosította fel a történész. – A Dávid csak DVD. – Most számokat írt a betűk mellé. – A D, azaz a héber dálet értéke négy, a V-é, vagyis a vávé pedig hat. Így aztán a D-V-D, azaz dálet-váv-dálet számokkal leírva négy-hat-négy. És ennek a három számnak az összege tizennégy. Tomás levezette a számítást a szalvétán, a végén egy kövér 14-essel, amit meg is mutatott a beszélgetőtársának. – Vagyis a Dávid név gematriája tizennégy, a tökéletes szám duplája – jelentette ki. – Ezért osztotta hát Máté három tizennégyes csoportba Jézus genealógiáját. Az evangélista vérségi kötelékkel akarta összekapcsolni egymással Dávidot és Jézust, hogy beteljesüljön a Sámuel második könyvében tett isteni ígéret. – Fölemelte az ujját, mintha eszébe jutott volna valami. – Mellesleg érdemes megfigyelni egy másik dolgot is. Az Újszövetség végig úgy emlegeti Jézust, mint Isten Fiát. De mit is jelent ez a kifejezés? Az olasz nő döbbenten húzta el a száját, mintha a válasz egyértelmű volna. – Hát nem evidens? – kérdezte. – Az Isten Fia azt jelenti, hogy Jézus a Fiúisten. A történész mosolyogva csóválta a fejét. – Tény, hogy ez a kifejezés ma azt sugallja, hogy Jézus a földre szállt Isten. De eredetileg nem volt meg ez a jelentése. Az eredete a Zsoltárok könyvében található, amelynek a megírását Dávidnak tulajdonítják. Dávid azt mondja a 2,7 szakaszban: „Törvényül hirdetem: Az Úr mondá nékem: Én fiam vagy te; én ma nemzettelek téged.” Vagyis Dávid Isten Fiaként mutatkozik be, anélkül hogy bármiféle isteni státuszra törne. Erre mit csinálnak az evangélisták? Jézust Isten Fiának nevezik. Ezzel a kifejezéssel nem arra akarnak utalni, hogy Jézus isten, vagy a mai értelemben véve Isten Fia, hanem csupán arra, hogy Dávid leszármazottja, ami elengedhetetlen feltétele annak, hogy magáénak követelje Izrael trónját. Ebben az értelemben nevezik őt az evangéliumok Isten Fiának. Valentina ujjai ritmikusan verték az asztalt, miközben levonta a következtetést a hallottakból. – Rendben, ezt már értem – mondta. – De magyarázzon el valamit: mit akart üzenni a gyilkos, amikor otthagyta ezt a rejtvényt a holttest mellett? Ez az, amit nem értek! A történész félrebillentette a fejét, és csodálkozó arccal nézett a nőre. – Tényleg nem érti? – kérdezte. – A barátunk az Újszövetség hamisításaira való utalásokkal jelöli meg

a gyilkosságokat. Az olasz nő idegesen forgatta a szemeit, mint aki alig bírja türtőztetni magát. – Madonna! – kiáltott fel. – Már megint ezekkel a kellemetlen szavakkal jön! Végül is miféle problémákról beszélünk egyáltalán? Megint hibákról? Tomás az ujjai között forgatta a tollat, úgy töprengett. – Nem igazán hibák ezek – felelte lassan, mintha még tűnődne a kérdésen. Rövid szünetet tartott. – Nézze, ahhoz, hogy a rejtvény által felvetett kérdésnek a mélyebb értelmét is el tudjam magyarázni, előbb el kell mondanom valamit, ami valószínűleg sokkolni fogja. Ha lett volna nála biztonsági öv, Valentina most bizonyára bekapcsolja. Az eddig hallottak fényében sejtette, hogy újabb kellemetlenség következik. – Mondja csak. A tudós megsimogatta a Bibliája borítóját. – Nem maradt fenn semmilyen szöveg olyan személytől, aki személyesen ismerte Jézust. Az olasz nő elcsodálkozott. – Micsoda? Ki hallott még ilyet! Hát Márk, Lukács, Máté és János evangéliuma? – vetette ellen. – Ők talán nem voltak a történtek szemtanúi? Tomás megvakarta az orra hegyét és lesütötte a szemét, mintha zavarban lenne, amiért újabb mítoszt rombolt le. – Kedvesem – mondta –, dacára annak, ami a Bibliában áll, nem Márk, Lukács, Máté és János írta az evangéliumokat. – Szünetet tartott. – És az Újszövetségben szereplő szövegek nagy része pszeudoepigráf irat. – Pszeudo… micsoda? – Pszeudoepigráf – ismételte el a tudós. – Ezt a jól csengő nevet azért találták ki, hogy ne kelljen egy sokkal kellemetlenebb szót használni a bibliai szövegek többségére. – Milyen szót? Tomás a szemébe nézett és igyekezett a lehető legsemlegesebb arckifejezést fölvenni. – Hamisítványok.

XVIII A település központja zavarba ejtően szép volt. Büszke sziklaszirtek zöldjei törték meg itt-ott a laposan elterülő városi labirintust. Az épületek között egy kis folyó kígyózott, de a magaslatok voltak az igazán megkapóak. Olyan fenségesen emelkedtek a síkság fölé, mint valami pompás várak. Valóságos ékszerek voltak a város koronáján. Sicarius letekerte az autóablakot, és megállított egy járókelőt. – Hol van a Sztarija Grad? A férfi, egy hosszú fehér szakállú, hajlott hátú öregúr, a középső sziklára mutatott. – Ott – felelte. – A hegyen. Sicarius elindult arrafelé, és most megértette, amit a GPS nem tudott neki elmagyarázni: a célpont egy magaslaton van. Föl akart hajtani a hegyre, de túl meredek volt az emelkedő, ráadásul tábla jelezte, hogy tilos a gépjárműforgalom. Kénytelen volt hát visszafordulni és leparkolni a hegy lábánál. Gyalog vágott neki az útnak, kezében a fekete táskájával. Sicarius ment egyenesen fölfelé a meredek és szűk utcán. Jó formában volt, nem okozott neki nehézséget a hegy megmászása, és hamarosan ott találta magát a Sztarija Gradon. Az épületek nagyon egyedien festettek: az első emelet mindenütt szélesebb volt, mint a földszint, és fagerendák tartották. Nagyon is szembetűnő volt az ottomán elemekkel átszőtt balkáni jelleg. A látogató kissé elveszett az óváros utcáinak labirintusában, ezért megnézte a címet, amit fölírt egy papírra, és odament egy kioszkhoz. – A Balabanov-ház? A kioszkban dolgozó lány rámutatott az egyik sarki épületre, egy igen meredek és igen szűk utca mellett. – Az ott. Sicarius azonnal a ház felé vette az irányt, és szemügyre vette a fehérre és bordóra festett homlokzatot, amely tele volt kerek tetejű ablakokkal, az első emelete pedig ugyancsak előrébb állt, mint a földszinti része. Az épület hagyományos stílusban épült, és nagyon hasonlított a Sztarija Grad többi régi házához. Átfutott a férfi agyán a gondolat, hogy behatol az egyik ablakon vagy akár az ajtón, de megállapította, hogy a környék csendes, nyugodt, ezért úgy döntött, hogy inkább az utcán vár. Az órájára pillantott. Tizenöt perccel múlt dél. Kiválasztott egy nagy fát a Balabanov-ház mellett, és leült a tövében, az árnyékba. Kinyitotta fekete bőrtáskáját, és a szokásos rendkívül finom mozdulatokkal elővette a tőrt. Sicarius nagy örömére megcsillant a fény a hegyén: mintha Isten egy jelet küldött volna neki. Ismét az órájára nézett. Tizenkettő tizenkilenc. Végignézett az utcán, és a végében megpillantott egy férfit. Szemügyre vette a vonásait, és megállapította, hogy megegyezik azzal a férfival, aki a mesterétől kapott dossziéban lévő fényképeken szerepel. Aztán megsimogatta a tőr markolatát, és érezte, milyen sima a felülete. Elérkezett a pillanat.

XIX Az imént elhangzott szótól Valentina majdnem dührohamot kapott. – Hamisítványok? – kiáltotta felháborodva, és még az arca is belevörösödött. – Hát folyton ezekkel a becsmérlő szavakkal jön? A mindenit! Olyan, mintha szándékosan csinálná! Tomás vállat vont. – Mégis mit csináljak? – kérdezte. – Hallgassam el ezeket a tényeket? – A rejtvényt ábrázoló képre mutatott. – Ha így teszek, akkor soha nem fogja megérteni ennek a feladványnak a jelentését. És ha nem érti meg, akkor az ügyeit sem fogja tudni megoldani. A felügyelőnő körbepillantott, hogy erősítést kérjen O’Leary főfelügyelőtől, de az ír még nem tért vissza. Az olasz nő hosszan felsóhajtott. A gyomrába maró fájdalom elvette a kedvét az ellenállástól. – Hogy mit meg nem kell tennem a munkámért! – tört ki belőle. A kezével jelezte, hogy megadja magát. – Jól van, mesélje el, mi a helyzet az evangéliumokkal. A történész odalapozott a Bibliájában az Újszövetség első evangéliumához, a Mátééhoz. – Először is azt kell megértenie, hogy az evangéliumok anonim szövegek – kezdte. – Először Márkét írták, 65 és 70 között, azaz csaknem negyven évvel Jézus keresztre feszítése után. Ekkor még élhettek apostolok, de már nagyon öregnek kellett lenniük. Máté és Lukács szövegei úgy tizenöt évvel később keletkeztek, 80 és 85 között, Jánosé pedig további tíz évvel később, 90 és 95 között, amikor már biztosan nem élt az első nemzedék. Ezek az evangéliumok a hívek közösségeiben keringtek, anélkül hogy tudták volna, kik a szerzőik. Mellesleg ha bármilyen szerzőnek tulajdonították volna őket, az hiteltelenné tette volna őket a hívek számára. Azzal, hogy szerző feltüntetése nélkül jelentek meg, megszűnt a szubjektív nézőpont, és az objektív és névtelen abszolút igazság hordozóiként tűntek fel. Szinte mintha egyenesen Isten szavai lennének. – Ezek szerint egyik evangélista sem állítja azt, hogy ő írta valamelyik evangéliumot… – Pontosan – bólogatott Tomás. – Ha tehát valaki hamisítást követett el, az bizonyára nem a szerző volt, hanem aki később jogtalanul neki tulajdonította a szerzőséget. Abban mindenesetre biztosak lehetünk, hogy a két tanítvány, Máté és János nem írhatta ezeket a szövegeket. Máté evangéliuma például úgy utal Jézusra és a tanítványaira, hogy ők, nem pedig úgy, hogy mi. Ebből az derül ki, hogy a szöveget nem valamelyik apostol írta. Pedig Máté az volt. Ráadásul a kilencedik fejezet kilencedik szakasza harmadik személyben írja le magát Mátét is. Máté tehát nem lehetett Máté evangéliumának a szerzője. Ez az egyház utólagos misztifikációja. Valentina ismét elcsodálkozott. – Misztifikáció? – kérdezte. – Már megint ezek a rosszindulatú megjegyzések! – János esetében még egyértelműbb a helyzet – folytatta a történész, mit sem törődve a közbeszólással. – Az evangélium végén említi a szerző azt a „tanítványt, akit Jézus szeretett”, az utolsó versekben pedig közli: „Ez az a tanítvány, aki bizonyságot tesz ezekről, és aki megírta ezeket, és tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz.” Vagyis a szerző beismeri, hogy ő maga nem apostol, csupán beszélt egy apostollal. Így hát nem lehet azonos Jánossal. – És a másik két evangélista? – Márk nem tanítvány volt, hanem Péter társa, Lukács pedig Pál útitársa volt. Ez azt jelenti, hogy sem Márk, sem Lukács nem volt az események közvetlen tanúja. Azt pedig már az előbb megállapítottuk, hogy nem Máté, illetve János írta a nekik tulajdonított evangéliumokat. – Fürkészőn a beszélgetőtársára nézett. – Milyen következtetést von le mindebből? A Polizia Giudiziaria felügyelőnője olyan lemondóan sóhajtott fel, mint aki elismeri, hogy legyőzték. – Nincsenek tanúk. A portugál tudós összehúzta a szemét.

– Ennél is rosszabb – közölte. – Úgy tűnik, nagy szakadék tátong az evangéliumok szerzői és az apostolok között. Hiszen annyit biztosan tudunk, hogy Jézus és az ő tanítványai mindannyian alacsony sorból származtak és Galileában éltek. A becslések szerint ebben a korszakban a Római Birodalom népességének csupán tíz százaléka tudott olvasni. Ennél egy százalékkal kevesebben voltak képesek egyszerű mondatok leírására, és csak egy nagyon kis részük volt képes hosszabb elbeszélések kidolgozására. Mivel tanulatlan emberekről van szó, a tanítványok minden bizonnyal analfabéták voltak. Egyébként az Apostolok cselekedeteiben a 4,13-as szakasz ki is mondja, hogy Péter és János agrammatoi, azaz írástudatlanok voltak. Jézus lehetett a kivétel. Lukács említi 4,16-nál, hogy felolvasott a zsinagógában, de az sehol nincs leírva, hogy írt is. Tomás újból a Silk Road Café asztalán heverő Bibliát nézte. – Összegezve: Jézus tanítványai alacsony sorból származó írástudatlanok voltak, akik arámi nyelven beszéltek, és Galilea falvaiban éltek. – A Bibliára helyezte a kezét. – Az evangéliumokat olvasva azonban hamar észrevehetjük, hogy a szerzőik nem egyszerűen írástudók voltak. Márk kivételével, aki a köznyelvi görögöt használta, mind görög nyelvű, felsőbb osztálybeli emberek voltak, akik Palesztinán kívül éltek. – Hogy lehet ilyen biztos ezekben a részletekben? – Egy sereg technikai jellegű nyelvészeti érv támasztja alá azt a mai tudományos konszenzust, amely szerint az evangéliumokat eredetileg görög nyelven írták, nem pedig Jézus és tanítványai nyelvén, az arámin – magyarázta. – Például tudjuk, hogy Máté több epizódot is szóról szóra átvett Márktól, a görög verzióból. Ha Máté eredetileg arámi nyelven írt volna, lehetetlen lett volna, hogy ezeket a történeteket pontosan ugyanazokkal a szavakkal vegye át, mint amik a görög szövegben vannak. – Á, értem. – Ráadásul az evangéliumok bonyolult stilisztikai felépítése, amely parabolákat és más irodalmi műfajokat is tartalmaz, szintén arra utal, hogy szerzőik igen képzett emberek voltak. Sőt még csak nem is Palesztinában élő zsidókról vagy pogányokról van szó. Ez abból látszik, hogy bizonyos mértékű tudatlanságról tesznek tanúbizonyságot a zsidó szokásokkal kapcsolatban. Márk például a 7,3-as szakaszban azt állítja, hogy „a farizeusok és a zsidók mind, a régiek rendelését követve, nem esznek, hanem ha kezöket erősen megmossák”, ami nem igaz. Abban az időben a zsidóknál még nem volt elterjedt szokás az evés előtti kézmosás. Ha ennek az evangéliumnak a szerzője Palesztinában élt volna, akkor bizonyára tudta volna ezt, és nem írt volna le ilyen sületlenséget. Így aztán jó okunk van arra következtetni, hogy az evangéliumok szerzői görög nyelvű, felsőbb osztálybéli emberek voltak, akik nem Palesztinában éltek, ezzel szemben a tanítványok arámi nyelvű, alacsony társadalmi rétegből származó emberek voltak, akik Galileában laktak. Mivel tehát nyelvileg, társadalmilag, földrajzilag és kulturálisan is távol álltak a tanítványoktól, kijelenthetjük, hogy az evangéliumok igazi szerzői nem apostolok voltak, hanem olyan emberek, akik maguk sem résztvevőként, sem tanúként nem élték át azokat az eseményeket, amelyeket elbeszéltek. Valentina hátradőlt a székén, és ismét körülnézett, mintha segítséget várna. Az ír főfelügyelő azonban még mindig távol volt. Nyilvánvaló volt, hogy tőle nem kap erősítést. – Várjon csak! – kiáltott fel hirtelen a Polizia Giudiziaria nyomozónője. – Honnan jön az evangéliumok szerzőinek megnevezése? Egyszer csak előkerültek a nevek, a Szentlélek kegyelméből? Tomás nevetett. – Majdnem – viccelődött. – A hagyományból következtek. Annak ellenére, hogy Máté és János bizonyítottan nem lehetett a nekik tulajdonított szöveg szerzője, Márk és Lukács pedig valószínűleg szintén nem, a legrégebbi egyházi hagyományok mégis Máténak és Márknak tulajdonítanak két evangéliumot. – Ahá! – kiáltott fel Valentina diadalmasan. – Tudtam én, hogy van valami alapja! A történész ismét felkacagott. – Nyugalom, ez nem verseny – mondta. – Tudja, ennek a hagyománynak a legkorábbi forrása egy

Papiasz nevű szerző, aki a II. század első felében azt mondta, hogy személyesen beszélt olyan keresztényekkel, akik ismerték az úgynevezett „vének”-et. Ezek a vének azt állították, hogy ismerték egyik-másik apostolt. Papiasz azt írta – fejből idézem: „A vén azt mondogatta, hogy »amikor Márk Péter tolmácsa volt, mindent pontosan lejegyzett, amire emlékezett, hogy az Úr ezt vagy azt tette vagy mondta, de nem sorrendben. Ő maga ugyanis nem hallotta az Úr szavait, nem is követte őt, csak később Pétert, mint már mondtam, aki a tanításokat a körülményekhez igazította, és nem rendezte egybe az Úr szavait. Márk csak egy-kettőt írt le ezek közül, amikre emlékezett. Csak egy célja volt: hogy ne hagyjon ki semmit abból, amit hallott, és ne is hamisítson meg semmit«.” Mátéról azt írta Papiasz: „És akkor Máté leírta a maximákat héber nyelven.” Valentina sugárzott az örömtől, mintha valami isteni melódiát hallott volna. – Látja? – ujjongott. – Látja? – Nézze, van itt néhány probléma… – Milyen probléma? – kelt ki magából az olasz nő. – Dio mio, már megint kezdi? A történész nem foglalkozott a tiltakozással. – Sajnos nem áll a rendelkezésünkre Papiasz eredeti szövege –magyarázta. – Amivel rendelkezünk, az egy Eusebius nevű régi keresztény történetíró szövege. Vagyis mindazt, amit Márkról tudunk, onnan tudjuk, hogy valaki azt írta, hogy valaki ismert valakit, aki ismert néhány tanítványt, akik ismerték az evangélistát. Ez egy kicsit körülményes, lássuk be. Negyedkézből származó információikról van szó, ennek minden következményével. De még ha feltételeznénk is, hogy Papiasz értesülései pontosak Márk evangéliumáról, akkor sem lehetünk biztosak benne, hogy ugyanarra az evangéliumra gondolt, mint amelyik hozzánk is eljutott. – És Máté? – Még rosszabb. Eusebius nem mondja meg, mi volt Papiasz forrása. Az a kevés információ pedig, amit Máté evangéliumáról közöl, biztosan nem felel meg az általunk ismert Máté-evangéliumnak. Papiasz azt állította, hogy Máté evangéliuma ugyanolyan maximagyűjtemény, mint Tamás evangéliuma vagy minden valószínűség szerint a Q forrás. De a mi Máténk nem csupán a tanításokat sorolja fel, hanem komplett elbeszéléssel szolgál. Másrészt Papiasz Mátéja héber nyelven írt, ezzel szemben a mi Máténk bizonyítottan görögül. Papiasz tehát valószínűleg egy elveszett evangéliumról beszél. – Akkor mi alapján tulajdonították ezeket az evangéliumokat ezeknek a szerzőknek? – Az első biztos utalást a négy kanonizált evangéliumra egy Iréneusz nevű galliai püspök tette, 180ban – felelte. – Ekkor már fölébredt a kíváncsiság az emberekben, hogy kik írták a hierarchia által a leghitelesebbnek ítélt szövegeket, hiszen rengeteg olyan evangélium keringett köztük, amelyeket olyan tanítványok írtak, mint Mária Magdolna, Péter, Tamás és mások. Bizonyos szóbeli hagyományoknak köszönhetően az egyik evangéliumot Máténak tulajdonították, egy másikat pedig Márknak. A többi megnevezés önkényesebb volt. Kiderült, hogy a harmadik evangéliumot ugyanaz a szerző írta, aki az Apostolok cselekedeteit, ahol is Pál kiemelkedő alak, és ebből arra következtettek, hogy olyan ember lehet, aki kapcsolatban állt Pállal. Lukácsra esett a választásuk, Pál útitársára. János nevét pedig egyenesen annak ellenére kötötték össze a negyedik evangéliummal, hogy a névtelen szerző kijelenti, hogy ő maga nem volt tanítvány. – Ezek szerint sehol nem jelennek meg ezek a nevek olyan formában, hogy igényt tarthatnának az evangéliumok szerzőségére. – Pontosan. Az evangéliumokat évtizedekkel az elbeszélt események után írták olyan emberek, akik nem ismerték Jézust, nem beszélték a nyelvét, más volt a kultúrájuk és a képzettségük, és másik országban éltek. Valentina hosszan, leverten sóhajtott. – De az Újszövetség szerencsére nem csak az evangéliumokból áll – bökte ki végül. – Hiszen más szövegek is vannak benne, nem igaz?

A megjegyzése tétovázást váltott ki Tomásból. Belekössön ebbe a témába, vagy ne? Már-már hajlott rá, hogy elsiklik fölötte, de aztán eszébe jutott, hogy minden ismeret fontos lehet a bűncselekmények felderítésében, és úgy döntött, hogy egészen a keserű végkövetkeztetésig vezeti a nőt. – Attól tartok, a többi szöveg is súlyos kérdéseket vet fel – mondta, szinte félve. – Mi több, az előbbieknél is súlyosabbakat! – Micsoda? – Az Újszövetség huszonhét szövege közül mindössze nyolcnak ismerjük biztosan a szerzőjét – mondta. – Ezek pedig Pál hét levele és a Jelenések könyve, János tollából, aki egyébként nem azonos János apostollal. A többi tizenkilenc szöveg szerzője bizonytalan. Az evangéliumok esetéhez hasonló a zsidókhoz írt levél, amit szintén Pálnak tulajdonítanak, de szinte biztos, hogy nem ő írta. Jakab levele pedig eredeti ugyan, de a szerzője nem Jakab, Jézus testvére, ahogy az egyház gondolta, amikor elfogadta ezt a szöveget. Pál egyes levelei valószínűleg hamisítványok. Ide tartozik a második tesszalonikai levél, ami ellentmond az elsőnek, és úgy tűnik, mintha utólag írt szöveg lenne, amely helyesbít néhány korábban megírt dolgot, amelyek mégsem következtek be, illetve az efezusiakhoz és a kolosszéiakhoz írt levelek, amelyek más stílusban íródtak, mint Pál többi levele, és olyan problémákat vetnek fel, amelyek Pál idejében még nem léteztek. A két Timóteushoz írt levelet és a Tituszhoz írt levelet szintén nem írhatta Pál, ugyanis ezekben is olyan kérdések vetődnek fel, amelyek nem merülhettek fel a feltételezett szerző korában. Ezenkívül a bennük használt szavak egyharmada sehol máshol nem fordul elő Pál szövegeiben, és nagy részük a II. századi keresztényekre volt jellemző. Továbbá nem János írta a három János-levelet, és nem Péter írta a két Péterlevelet. Ne feledjük, hogy ez a két apostol írástudatlan volt. – A történész a kezébe vette a Bibliát és felmutatta. – Vagyis az Újszövetséget alkotó szövegek nagy részét nem azok a szerzők írták, akiknek tulajdonítják őket. Valentina megállás nélkül csóválta a fejét. – Akkor mi indokolja ezeknek a szövegeknek a Bibliában való szerepeltetését? Tomás elmosolyodott. – Az ihletettség. – Micsoda? – A teológusok már rájöttek, hogy anonim írókkal állnak szemben. Az első dolguk az volt, hogy kiküszöbölték az olyan szavakat, mint csalás vagy hamisítvány. Ehelyett pszeudoepigráf szövegeket emlegetnek, és ezzel szépen el is takarják a lényeget. Aztán kijelentették, hogy annak ellenére, hogy ezeket a szövegeket nem azok a személyek írták, akiknek korábban tulajdonították őket, mégis szent szövegekről van szó, mert Isten ihlette őket. – Hirtelen mozdulatot tett a levegőbe, mint egy illuzionista. – Így aztán varázsütésszerűen megoldódott a kérdés. Valentina már forrt a dühtől, nem bírta elviselni, ahogy ennek a portugál történésznek a szájában egyszerűen szertefoszlik az egész Biblia. Ennek ellenére még mindig tartotta magát. Elvégre volt még néhány érv a tarsolyában. – Mondhat, amit akar – mondta, – de egy dolog akkor is vitathatatlan: az Újszövetség szövegei mind ugyanazt a történetet mesélik el. És ez a bizonyítéka annak, hogy legalább Jézus története igaz. – Történetesen nem így van – felelte a portugál. – Minden bibliai szöveg más történetet mesél el. És bizonyos epizódok csak a képzelet szüleményei. – Maga tréfál! Tomás megvakarta a fejét. – Például az is, hogy Jézus Betlehemben született.

XX Vartolomejev professzor már régóta fontolgatta, hogy elköltözik, de a kellő pillanatban soha nem bírta összeszedni a bátorságát, hogy véghezvigye ezt a tervét. Elvégre a történelmi Balabanov-házban lakott, egy tizennyolcadik századi Sztarija Grad-i épületben, azon a hegyen, ahol az óvárost alapították. Csak egy őrült költözne el innen, ha nem muszáj, egy ilyen házból, egy ilyen környékről. De ahányszor csak föl kellett gyalogolnia a hazafelé vezető emelkedőn, mindig eszébe jutott ez a gondolat. Ötvenéves kora óta érezte a változásokat a testében, és ez csak egyre rosszabb lett. Napról napra nehezebben vonszolta föl magát, és közben úgy megkeményedtek a lábizmai, mint a kő, a tüdeje meg úgy zihált, mintha maratont futna. És ez csak egy meredek utca! Vajon meddig bírja még? Már tudta, hogy amint hazaér… – Professzor úr! …és elnyúlik a kanapén, azonnal szertefoszlanak ezek a gondolatai. De ez nem mehet így tovább. Egyszer s mindenkorra tudomásul kell vennie, hogy nem fiatal már, és a teste nem olyan elnéző, mint az elméje. Igen, a Sztarija Gradon nagyon jó lakni. Nagyon szép. Csak épp nem praktikus. Elég, ha… – Professzor úr?! Meghallotta, hogy szólítja egy hang, és döbbenten torpant meg. – Igen? – Én vagyok az, professzor úr – mondta a hang jobbról. – Zdravejte! – üdvözölte. – Ma nem kéri a Maricát? A hang irányába fordult, és megpillantotta a lányt a kioszkban, amint kedvesen mosolyogva nyújtja felé az újságot. – Á, Daniela! – Tett két lépést, és nekidőlt a bódénak, egy pénzérmével a kezében. – Hol jár a fejem, édes Istenem! Hát persze hogy kérem a Maricát! Persze! Daniela átadta neki a lapot, aztán egy kis könyvecskét kezdett el lobogtatni. – A Hermes megint kiadott egy olyan könyvet, amit úgy szeret. Ezt is elviszi? A professzor ránézett a borítóra és elolvasta a címet. – Holnap – döntött. – Ma elég lesz az újság. Vartolomejev el akart indulni, de a lány megfogta a karját. – Ma látogatója van. – Nekem? Látogatóm? Daniela a távoli alakra mutatott, a ház mellett. – Egy idegen – suttogta. – Magát várja. A professzor kérdő pillantást vetett az idegen felé, és kíváncsian indult el. Csak nem a postás a minták eredményével? Vartolomejevnek szilárd meggyőződése volt, hogy a telomerek rövidülésének problémája megoldható, és ezáltal a kromoszómák épek maradhatnak. Lehet, hogy a legutóbbi kísérletek jól sikerültek, ki tudja? Ezek az eredmények valójában az egész kutatás számára kulcsfontosságúak. Ha meg tudná oldani ezt az óriási tudományos problémát, most már egészen biztos, hogy megkapná az orvosi Nobel-díjat. A távoli alak kezdte felölteni egy ember vonásait, ahogy a tudós közeledett felé, de nem ismerte fel, hogy ki lehet. Az ismeretlen ugyanis egy fa árnyékába húzódott, Vartolomejev professzor szeme pedig, akárcsak a teste többi része, régóta nem örvendett már tökéletes egészségnek. De azt így is ki tudta venni, hogy az illető tart valamit a kezében, és ettől még izgatottabb lett. Talán egy levél? Vagy egy csomag? Talán kísérleti eredmények? Ah, micsoda fontos pillanat ez! Érezte, ahogy az izgalom a gyomrába vág, és föltette a szemüvegét, hogy jobban lásson. Az idegen abban a pillanatban futásnak eredt. A professzor meglepetten torpant meg. Még jobban

meglepődött, amikor végre felismerte a tárgyat a férfi kezében. Nem volt az boríték, benne a kísérleti eredményekkel. Egy kés volt. A tudós az ösztöneinek engedelmeskedve sarkon fordult és futásnak eredt. De már késő volt.

XXI A Silk Road Café pincérje nem is érkezhetett volna jobbkor. Letette az asztalra a teát, a libanoni palacsintákat és a baklavákat, és ez elég is volt, hogy feloldja a feszültséget és visszavarázsolja a mosolyt Valentina elbűvölő arcára. – Gyerekkorom óta mindig ugyanazt a történetet mesélik nekem Krisztus életéről – mondta, miközben megkóstolta az első baklavát. – Mi ez a hülyeség, hogy Jézus nem is Betlehemben született, meg hogy az Újszövetség minden szövege más történetet beszél el? Lehet, hogy a szavak különböznek, nyilván. De tudtommal a lényeg mindig ugyanaz. Tomás a kezébe vette a Bibliáját. – Úgy gondolja? – kérdezte kihívóan, miközben a könyvet lapozgatta. – Akkor hol szeretné kezdeni? Jézus születésénél? A halálánál? Hol kezdjük? Az olasz nő vállat vont. – Nekem mindegy – felelte. – Maga említette Betlehemet. Hát akkor kezdjük ott! Amint meghallotta a javaslatot, a történész máris odalapozott az első evangélium elejéhez. – Betlehem visszavisz minket a kezdetekhez – mondta. – Jézus születésével csupán két evangélium foglalkozik: Mátéé és Lukácsé. – Lehalkította a hangját, mintha csak mellékesen jegyezne meg valamit. – Persze csak a kényelem kedvéért használom az evangélisták nevét. Valójában nem ők írták az evangéliumokat, mint már mondtam. – Visszaváltoztatta a hangját. – Máté elmeséli, hogy Mária egy szűz volt, aki megfogant a Szentlélektől, aztán beszél a bölcsekről, akik Jeruzsálemig követtek egy csillagot, hogy megtalálják a zsidók királyát. Heródes király tudomást szerez erről és közli velük, hogy valóban megjövendölték a születését Betlehemben. A csillag elvezeti a bölcseket egy betlehemi házhoz, ahol Jézus családja él, és megajándékozzák az újszülöttet. Heródes fél, hogy a csecsemő veszélyt jelenthet rá, ezért megparancsolja, hogy öljenek meg Betlehemben minden gyermeket. Ekkor menekül József Máriával és Jézussal Egyiptomba. – Igen, én is így ismerem a történetet. Tomás átugrott néhány tucat oldalt, és a harmadik evangéliumhoz lapozott. – Lukács története szintén a szeplőtelen fogantatással kezdődik, amikor Quirinius volt Szíria helytartója, aztán elmeséli, hogy a házaspár elhatározta, hogy Betlehembe megy, ahonnan József származik. Jézus egy jászolban születik, „mivelhogy nem vala nékik helyök a vendégfogadó háznál”, és a pásztorok jönnek köszönteni az újszülöttet. Aztán Jézust elviszik a templomba, Jeruzsálemben, hogy bemutassák Istennek. Aztán a család visszatér Názáretbe. Valentina tétovázott. – Hát… igen, ismerem a történetet. – Várjunk csak! – mondta Tomás. – A két történet különbözik egymástól, nem vette észre? – Hát… van egy-két különböző részlet, az igaz. De ezek csak apróságok. A lényeg ugyanaz. Tomás a Bibliára bökött. – Már megbocsásson, de ez két nagyon is különböző történet! Máté szerint a szeplőtelen fogantatás Betlehemben történt, míg Lukács szerint Názáretben. Máté Heródes idejére teszi az eseményeket, Lukács viszont azt állítja, hogy mindez Quirinius idején történt, aki csak tíz évvel Heródes halála után lett Szíria helytartója! Máté azt írja, hogy a család egy betlehemi házban élt, Lukács szerint pedig csak egy jászol jutott a kisdednek Betlehemben. Máténál napkeleti bölcsek látogatták meg az újszülöttet, Lukács csak pásztorokat említ. Máté szerint a család Egyiptomba menekült Heródes elől, Lukácsnál meg ellátogatnak a jeruzsálemi templomba, aztán visszatérnek Názáretbe. – Az olasz nőre meredt. – Ezek bizony különböző történetek! – Nem – ellenkezett a nő. – Ezek a történetek kiegészítik egymást.

– Kiegészítik? Akkor most Názáretben vagy Betlehemben fogant meg a kis Jézus? Ezek az információk kizárják egymást, nem pedig kiegészítik! Most Heródes idején történt mindez, vagy Quirinius idején? Két különböző időszakról van szó, és az események nem történhettek egyszerre két időben! A család Egyiptomba menekült, vagy rögtön visszatért Názáretbe? Ha Egyiptomba menekültek, akkor nem tudtak rögtön visszatérni Názáretbe és fordítva! Tudtommal az egyik lehetőség kizárja a másikat! Nem lehet egyszerre mindkettő igaz! Érti? Valentina végigsimította az arcát és az ujjbegyeivel masszírozni kezdte a halántékát. – Hát, valóban… A történész ismét a kezébe vette a Bibliáját, és felmutatta, mint valami trófeát. – Ez a gond az egész Újszövetségben végig fennáll – közölte. – Az egészben. – Letette a könyvet, és újra lapozgatni kezdte. – Az összes szövegben vannak következetlenségek és ellentmondások, de nem akarom kínozni magát azzal, hogy epizódról epizódra kielemzem az egészet, csak hadd mutassam meg a történet végét. – Kikereste a megfelelő részeket. – Mint tudjuk, Jézus élete a kereszten ért véget. Márk, Lukács és Máté azt állítja, hogy húsvét péntekén történt a kivégzés, János szerint viszont az előtte való napon. Márpedig nem lehetett egyszerre pénteken és az előtte való napon, ugye? Tovább. Mit mondanak az evangéliumok, mi történt azután? Mind a négyen egyetértenek abban, hogy a harmadik napon Mária Magdolna odament a sírhoz, és üresen találta. Innentől kezdve azonban elszabadul a káosz. – Ez nem igaz! A történész határozottan a könyvre bökött. – Olvassa el saját maga! – kiáltotta. A versekre mutatott. – János azt állítja, hogy Mária Magdolna egyedül volt, Máté viszont azt mondja, hogy egy másik Mária is elkísérte, Márk még Salomét is hozzáteszi, Lukács viszont Salomé helyett Johannát említi, meg „egyéb asszonyok”-at. Akkor most miben maradjunk? Mária Magdolna egyedül ment oda vagy más nőkkel? És pontosan hány nővel? És kik voltak ők? Az evangéliumok ellentmondanak egymásnak, és nem lehet mindegyik igaz. A következő kérdésem pedig ez: kivel találkozott vagy találkoztak, amikor odaért vagy odaértek a sírhoz? Máté szerint egy „angyallal”, Márk viszont azt állítja, hogy „egy ifjúval”, Lukács szerint „két férfival”, János pedig nem említ senkit. Na, melyik legyen az igaz? És aztán? Mi következik? Igazából nem is tudom, hiszen az evangéliumok ismét ellentmondanak egymásnak. Márk váltig állítja, hogy „senkinek semmit sem szólának”, de Máté azt mondja, hogy „futnak vala, hogy megmondják az ő tanítványainak” a jó hírt. – Zavart arcot vágott. – Mindenki megbolondult? – Lapozott. – Ha elújságolták az örömhírt, akkor vajon kinek? Máté szerint a tanítványoknak, Lukács szerint a tanítványoknak és mindenki másnak, János szerint pedig Simon Péterhez és a „másik tanítványhoz” mentek, akit nem nevez meg. Melyik evangélium mond igazat? Valentina szinte félve tekintett a beszélgetőtársára. – Nem lehet valahogy közös nevezőre hozni őket? – Mást se csinálnak a keresztény teológusok – válaszolta Tomás. – De nem hiszem, hogy valaha is sikerül nekik anélkül, hogy meghamisítanák a szövegeket vagy hogy úgy tennének, mintha nem lenne megírva az, ami meg van. Az igazság az, hogy Jézus vagy Heródes korában született, vagy Quirinius idején. És vagy nagypénteken halt meg, vagy az előtte való estén. Nincs ami feloldhatná ezeket az ellentmondásokat. A Polizia Giudiziaria nyomozónője nem tudta, mit mondjon. Való igaz, hogy ezekben a jelenetekben mindegyik evangélium ellentmond a többinek, minden egyes versben. A saját szemével látta ő is Tomás Bibliájában. – Szóval, akkor… – dadogta. – Ez azt jelenti, hogy semmit sem tudhatunk biztosan Jézusról! – Ez bármelyik történelmi személyiségre igaz. A történelemben soha semmiben nem lehetünk abszolút biztosak, csak valószínűséget számítunk a rendelkezésünkre álló adatokból. Jézussal kapcsolatban van néhány relatív bizonyosság. A történészek bizonyosnak tekintik például, hogy egy

názáreti rabbiról van szó, aki Galileában élt, az ács Józsefnek és feleségének, Máriának volt az egyik fia, valóban Keresztelő János keresztelte meg, és a követői halászokból, kézművesekből és környékbeli asszonyokból álltak, akiknek Isten országának eljöveteléről prédikált. Harmincéves kora körül elindult Jeruzsálembe, volt egy incidense a templomban, elfogták, gyorsan halálra ítélték és keresztre feszítették. Ezeket az ismereteket megbízhatónak tekintik. A többi… nos, a többi bizonytalan. – De hát honnan tudja, hogy ezek a részletek igazak? Miből következtetett erre? – Abból, hogy több különböző forrás is elbeszéli őket, beleértve a legrégebbieket is – magyarázta Tomás. – Az Újszövetség szövegei közül Pál levelei a legkorábbiak, körülbelül tíz-tizenöt évvel korábban születtek, mint az első evangélium, a Márké. De Márk evangéliuma már azelőtt nagyon elterjedt volt, mielőtt a gyülekezetek elkezdték volna másolni ezeket az episztolákat. Így hát Márk és Pál biztosan nem használták egymást forrásul. Ha a kettő ugyanazt mondja, az a hitelességüket növeli, hiszen bizonyítottan különböző forrásokról van szó, amelyek kellőképpen régiek. Ráadásul ezek az információk duplán hitelesek, mert zavarba ejtőek is. Emlékszik még, mit mondtam? Minél zavarba ejtőbb teológiai szempontból egy információ, annál jobban bízunk benne, hogy nem a képzelet szülte. – Igen, már beszélt erről. – Nézzük csak Jézus életét Galileában, például. Egyetlen régi próféta sem jövendölte azt, hogy a Messiás Galileában fog élni. Azt még kevésbé, hogy Názáretben, amely olyan jelentéktelen terület volt, hogy az Ószövetségben még csak meg sem említették. Melyik keresztény krónikás találna ki ilyen oda nem illő információt? – De Betlehemben született. Azt mondja, hogy ez kitaláció? A történész a kezébe vette a Bibliát, és az Ószövetség egyik utolsó prófétájához lapozott. – Hát persze, hogy az – felelte. – A betlehemi születés nem más, mint egy olyan epizód, amelyet úgy találtak ki, hogy megfeleljen a Szentírás egyik próféciájának. Mikeás próféta azt mondta Efratáról, azaz Betlehemről az 5,2-ben: „De te, Efratának Betleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, aki uralkodó az Izráelen.” És mit tesz erre Máté és Lukács? Jézus születését Betlehembe teszi! Logikus, nem? De Jézus születésével kapcsolatban annyi ellentmondás van a két evangélium között, hogy kölcsönösen meghazudtolják egymást, és felfedik, hogy az egész csak fikció. Mindketten tudták, hogy Jézus Názáretből származott, de ezt a kellemetlen tényt össze akarták egyeztetni Mikeás próféciájával. És mit csináltak? Mindketten kitalálták a maguk módján, hogy miként vegyék ki Názáretből és tegyék Betlehembe a születését. Na de az igazság a következő: ha valóban Betlehemben született az, „aki uralkodó az Izráelen”, miként Mikeás megjövendölte, és Lukács meg Máté megerősítette, akkor Márk és János miért nem említi? Sem pedig Pál. Hát hogy siklottak el egy ilyen fontos tény felett, amely olyan varázslatosan beváltotta a régi jóslatot? Erre csak egy válasz lehetséges. Máté és Lukács csak azért helyezték Jézus születését Betlehembe, hogy beváltsák ezt a próféciát, és ezáltal meggyőzzék a zsidókat, hogy valóban Jézus az a király, akiről a Szentírás jövendölt. – Egy kicsit olyan ez, mint a Szűzanya története? – Pontosan! Ugyanez a Máté és Lukács mondta azt is, hogy Mária szűzen fogant, csak azért, hogy egy másik vélt bibliai jóslatot is beteljesítsenek. – Megmutatta a dublini rejtvény fényképét. – És ugyanez a helyzet ezzel a 141414-gyel is. Megpróbálja Jézus családfáját visszavezetni Dávidig, hogy megfeleljen a Szentírás próféciáinak. – Értem. – Ez egyébként az evangéliumok általános jellemzője. Az evangélisták minden lehetőséget megragadtak, hogy bebizonyítsák, hogy Jézus életének minden mozzanata a Messiásról szóló ószövetségi jövendölések beteljesülése. Így akarták meggyőzni a zsidókat, hogy Jézus a megváltó, akiről a jövendölések szólnak. Ha a tények ezt nem támasztották alá, akkor kitaláltak más tényeket. Kitalálták, hogy Jézus Betlehemben született, kitalálták, hogy az édesanyja szűzen fogant, kitalálták, hogy Dávid leszármazottja volt.

Valentina összehúzta a szemöldökét. – Arra céloz, hogy az Ószövetség valójában nem is jövendölte meg Jézus születését? Tomás arca széles mosolyra húzódott. – Nem célzok rá – mondta. – Állítom.

XXII Az orvos megvizsgálta a holttestet, miközben két rendőr elkerítette a területet és igyekezett meggyőzni a bámészkodókat, hogy távozzanak. Az utcára leereszkedő ezüstös ködfátyol szomorkás hangulatot adott a környéknek. Daniela a zsebkendőjét szorongatta és kisírt szemekkel hüppögött. A sovány férfi szelíd türelmetlenséggel figyelte. – Mesélje el, mi történt. A lány szeme sarkából újabb könnycsepp buggyant elő, de próbált uralkodni magán. – Nem is tudom, hogy magyarázzam, uram… – Picsurov – mutatkozott be a sovány férfi, aki kissé türelmetlen volt már. – Todor Picsurov felügyelő. Daniela hüppögött egyet. – A professzor idejött, vett egy újságot és… és hazament. – A fára mutatott, szinte félve. – Azon a helyen várta őt egy férfi, és… – Milyen férfi, Daniela kisasszony? – Az idegen. – Újabb hüppögés. – A professzort várta. – Hogy nézett ki? – Nem tudtam megfigyelni, csak egy pillanatra láttam. De fiatalembernek tűnt, jó felépítésűnek. Fekete ruhát viselt. A felügyelő jegyzetelt. – És aztán mi történt? – Amikor a professzor elment, a kezembe vettem a telefont, hogy fölhívjam Dezit a könyvek miatt, amiket ő meg Iveline… – Kik ők? – A barátnőim. – Megtörölte kivörösödött orrát, és felszárította az arcáról a könnyeket. – Éppen beszélgettünk, amikor… amikor… Daniela újrakezdte a sírást. A rendőr a szemeit forgatta és felsóhajtott, hogy megőrizze a türelmét. Gyűlölte, amikor az áldozatok hozzátartozóival és barátaival kellett beszélnie: mindig ugyanaz a viselkedés, sírás-rívás, minden előre kiszámítható. Amikor sikerült lehiggadnia, megvárta a megfelelő pillanatot, hogy újra szóra bírja a szemtanút. – Amikor micsoda? – Amikor meghallottam a kiáltást. A pokoli üvöltés fájdalmas emléke hosszú vonítássá változtatta az újságárus lány sírását. Picsurov felügyelő ideges lett: megint várnia kell. De kihasználta a szünetet, és ismét jegyzetelt, majd harminc másodperc múlva újra megszólalt. – Milyen szavakat kiáltott Vartolomejev professzor? A lány a kendőjébe temette az arcát, úgy rázta a fejét. – Nem ő volt. A külföldi. – A külföldi? – ámult el a rendőr, hogy még az írást is abbahagyta. – Vartolomejev professzort gyilkolták meg, és mégsem ő kiáltott, hanem az idegen? Daniela bólintott. – Kínjában vagy fájdalmában kiáltott, vagy ilyesmi. Picsurov felügyelő értetlen képet vágott, de feljegyezte ezt is. – És aztán? A lány csuklani kezdett. – Hát, láttam, ahogy az idegen elmenekül, és a professzor meg elterül a földön. – Újabb sírás. –

Odaszaladtam, és akkor megláttam a vért, és… Újabb zokogásban tört ki, de most már rázta a testét a sírás. A rendőr megértette, hogy türelmesebbnek kell lennie, és hogy elüsse az időt, körülnézett. Ekkor vette észre a holttest mellett a papírt, amire követ helyeztek. Letérdelt és fölvette a papírt. Nagyon különösnek találta. Fölállt és a lány felé fordult. – Tudja, mi ez?

Daniela kilesett a zsebkendője mögül, és könnyes szemeivel megnézte a jeleket, de végül megrázta a fejét. – Fogalmam sincs. Picsurov felügyelő ismét szemügyre vette a papírt, és hosszasan eltűnődött. Beletúrt a hajába, amely már ritkult a feje tetején, és összehúzta a szemét, amikor eszébe jutottak a jelentések, amelyeket aznap reggel olvasott a számítógépen, épp mielőtt elindult helyszínelni. – Hát, engem emlékeztet valamire.

XXIII O’Leary főfelügyelő még mindig nem adott életjelt magáról, de Valentina és Tomás annyira belemerült a gyilkosságok helyszínén talált rejtvények által felvetett kérdések megvitatásába, hogy észre sem vették az idő múlását. – Én mindig azt hallottam, hogy Jézus életét megjövendölték az Ószövetségben – mondta a Polizia Giudiziaria felügyelőnője. – Maga meg most az ellenkezőjét bizonygatja. Mi ez az egész? A történész a levegőbe legyintett. – Próbáljon meg az akkori emberek fejével gondolkodni – javasolta. – Jézus első követőinek a legnagyobb gondjuk az volt, hogy miként győzzék meg a többi zsidót, hogy a Szentírás prófétái által megjövendölt Messiás végre elérkezett hozzájuk, és az az ember volt az, akit a rómaiak keresztre feszítettek. – A kezébe vette a tollat, és felírta a szalvétára a Messiás szót. – A Messiás szó a héber mashiából ered, amely azt jelenti, hogy felkent, azaz görögül christus. Az Ószövetségben ezt a kifejezést használták az olyan emberekre, akiket Isten kiválasztott, legyenek azok királyok vagy papok. Láttuk, hogy az Ószövetségben megígérte Isten Dávidnak, hogy mindig az ő leszármazottai ülnek majd Izrael trónján, amit azonban megtört a babiloni fogság. Abban az időben az emberek nagyon babonásak voltak. Ha jól mentek a dolgok, azt Isten kegyelmének tekintették, ha pedig rosszul mentek, azt gondolták, hogy Isten megbünteti őket, amiért letértek a helyes útról. Így azt is isteni büntetésnek vélték, amikor megszakadt Dávid utódainak az uralkodása. Ezért a zsidók olyan Dávid-leszármazottra vártak, aki majd kibékíti Istent az Ő népével. Mikeás megjövendölte, hogy majd Betlehemben születik az, aki „uralkodó az Izráelen” és összebékíti egymással Istent és a népét. A megígért. A mashia. – Vagyis Jézus. – Nos, így érveltek Jézus követői, de a zsidók többsége más véleményen volt – emlékeztetett. – Az az igazság, hogy nem Mikeás volt az egyetlen, aki a Messiásról prófétált. A Zsoltárok könyvének 2,2-es szakaszában az áll, hogy „a föld királyai felkerekednek és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az ő felkentje ellen”. A felkent (Krisztus) szó pedig héberül úgy hangzik, hogy mashia, azaz Messiás, egy másik helyen pedig – 2,7–9 – egy törvényről van szó, amit Isten kihirdetett: „Én fiam vagy te, én ma nemzettelek téged. Kérjed tőlem és odaadom néked a pogányokat örökségül, és birtokodul a föld határait. Összetöröd őket vasvesszővel: széjjelzúzod őket, mint cserépedényt.” A Zsoltárok azt is megjövendölik, hogy ez a bizonyos Dávidutód elég erős lesz ahhoz is, hogy elpusztítsa a hitetlen helytartókat. Dániel pedig azt mondja 7,13-nál, hogy volt egy látomása, amelyben „az égnek felhőiben mint valami emberfia jőve” és „az ő hatalma örökkévaló hatalom, amely el nem múlik, és az ő országa meg nem rontatik”. Már Ezsdrásnak is volt látomása egy olyan alakról, akit „az ember Fiának” nevezett, és ebben látta, hogy „a szájából tűzpatakot árasztott” és „ajkairól lángoló lehelet lövellt elő”. Mindez azt jelenti, hogy a zsidók egy olyan Dávid-utódot vártak, aki olyan hatalmas, hogy „vasvesszővel” zúzza szét a pogányokat és elpusztítja a hitetlen helytartókat, vagy éppen az a misztikus lény, az a bizonyos Emberfia, aki egy örök birodalomban uralkodik és „a szájából tűzpatakot áraszt”. – Az olasz nőre meredt. – És most azt kérdezem: ki jutott nekik végül? – Jézus. – Egy rabbi Galileából, akinek a serege csak egy maroknyi írástudatlan halászból és kézművesből állt, meg néhány nőből, akik elhagyták az otthonaikat, ezért kallódóknak tűntek. Ez lenne hát az a Dávidleszármazott, aki vasvesszővel uralkodik, kiűzi a rómaiakat és elpusztítja a hitetlen helytartókat? Ez lenne az Emberfia, akinek „örök birodalma” lesz? Ez… ez az ágrólszakadt? A zsidók kinevették. Hihetetlen volt! És a legrosszabb az volt, hogy ahelyett, hogy megkezdte volna uralkodását hatalmas királyként, aki nagy sereget gyűjt és visszaállítja Isten uralmát Izraelben, elfogták, megalázták és keresztre feszítették, mint egy közönséges bűnözőt, márpedig ilyen sorsot egyetlen próféta sem jövendölt. Ilyen

körülmények között melyik zsidó hinné el, hogy Mikeás királya, a Zsoltárok Messiása, Dániel és Ezsdrás Emberfiája azonos Jézussal? Valentina göndör fürtjeit csavargatta az ujjaival, miközben a magyarázatot hallgatta. – Hát, elismerem, nehéz lehetett elhinni. – Amikor Jézus meghalt, a követői elszomorodtak. Vezetőjük tehát mégsem a Messiás. Csakhogy aztán jött a hír a feltámadásáról. De hiszen ez egy jel! Ez a bizonyítéka annak, hogy mégiscsak Isten különös kegyeltje ő! Jézus tényleg a Messiás! Nagy izgatottság támadt közöttük. A többi zsidó azonban nem hatódott meg különösebben, elsősorban azért, mert a keresztre feszítés nem illett bele a Messiás profiljába. Maga Pál is beismeri egy helyütt, az első korinthusi levelében, 1,23-nál, hogy a tény, hogy a Messiást megfeszítették, nagy megbotránkozást keltett a zsidók körében. Mit csináltak hát a követői? Hogy meggyőzzék a többi zsidót, elkezdték olyan tulajdonságokkal felruházni Jézust, amilyeneket a régi próféciákban találtak. Jézus Názáretből származott, és ezt a helyet soha nem említette a Szentírás? Semmi gond, megtalálták a módját, hogy Betlehem legyen a születési helye, és ezzel beteljesüljön Mikeás próféciája. Jézus apja egyszerű ács volt? Nem baj, kitalálták, hogy voltaképpen Dávid utódja, épp, ahogy a Zsoltárok írják. Izajás próféta szövegének görög fordításában az áll, hogy a Messiás anyja szűz? Hát legyen! Na de mi legyen a kereszthalállal? Azt senki nem jövendölte meg, rendkívül zavaró tényező a messiási elképzelésben és megbotránkozást kelt a zsidókban. Hogy oldják meg ezt a kérdést? Az evangélisták rávetették magukat a Szentírásra, és nagyítóval olvasták újra. És mit találtak? Azt, hogy Izajás említette néhány sorban Isten egyik meg nem nevezett szolgájának a szenvedéseit. Valentina vetett egy pillantást a Bibliára. – Hol van ez a rész? – 53,3–6 – felelte Tomás, és már olvasta is. – „Útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük, útált volt; és nem gondoltunk vele. Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg. Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az ő útára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté.” – A portugál mélyet sóhajtott, és színpadiasan égnek emelte a kezét. – Halleluja! Megvan a Messiás halálát megjövendölő prófécia! – Már elnézést, de ez a leírás tökéletesen ráillik Jézus szenvedéseire! – Az emberek azt látnak bele, amit akarnak – közölte a történész. – Az igazság az, hogy Izajás sehol nem mondja azt, hogy az általa említett szolga netán azonos lenne a Messiással. Sőt a történészek szerint valójában a zsidók babilóniai szenvedéséről van szó. De kit érdekelt ez? A prófécia ráillett a keresztre feszítés epizódjára. És a Zsoltárok között is találtak néhány szakaszt, amelyekben valaki szenved, és amelyek így kezdődnek 22,2-nél: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”, és így végződnek 22,8-nál: „Akik engem látnak, mind csúfolkodnak rajtam, félrehúzzák ajkaikat és hajtogatják fejöket.” Az első keresztények rögtön azt gondolták, hogy ez a szöveg azt jövendöli meg, mi Jézussal történt. Vagyis: a Zsoltárok könyve szintén megjövendölte a halálát! Az olasz nő felélénkült. – Várjunk csak! – szakította félbe. – Jézus pontosan ezt a mondatot mondta a kereszten, biztos vagyok benne. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Pontosan így mondta! Ez a prófécia tényleg beteljesült! Tomás úgy nézett rá, mint egy tanár a diákra, aki rossz választ adott felelés közben. – Látom, nem értette meg, amit próbálok elmagyarázni – jegyezte meg. Ismét lapozgatni kezdte a Bibliáját. – Ez a mondat Márk evangéliumának a végén van, amikor Jézus már fönt van a kereszten, 15,34-nél: „És kilenc órakor fennszóval kiálta Jézus mondván: Elói, Elói! Lamma Sabaktani? Ami megmagyarázva annyi, mint: Én Istenem, én Istenem! Miért hagyál el engemet?” Hasonló mondat hangzik el Máténál is. – A történész a megfelelő szakaszra tette a mutatóujját. – Ez, kedvesem, egy újabb

erőfeszítés az evangélisták részéről, hogy Jézust a próféciákhoz igazítsák. Azért adták a szájába ezt a mondatot, hogy elmondhassák: íme, beteljesültek a Szentírás szavai. És ezáltal meggyőzzék a többi zsidót. Érti? – És mitől olyan biztos benne, hogy Jézus nem mondta ki ezt a mondatot? – A történelemben nem léteznek bizonyosságok, kedvesem – emlékeztette. – Persze a mondat feltűnő hasonlósága a Zsoltárok könyvében elhangzó mondattal felébreszti az emberben a gyanút, nyilván. Ne feledje, hogy Jézus egyetlen követője sem volt mellette az utolsó órákban. A férfiak mind elmenekültek, tudjuk meg Márktól 14,50-nél, a nők pedig messziről nézték a megfeszítést, amit szintén Márk ír le 15,40-nél. Egyikük sem volt olyan közel a kereszthez, hogy hallhatta volna a vezetője utolsó szavait. – Lehet, hogy az egyik legionárius, aki ott volt a kereszt mellett, számolt be róla. – Tegyük fel, hogy így volt. Ön szerint elképzelhető, hogy egy római katona értette az arámi nyelvet? És híven vissza tudta adni a haldokló szavait? Az igazság az, hogy nincsen közvetlen tanúnk, mindent csak „valaki mondta, hogy valaki mondta” alapon tudunk. – A levegőbe legyintett. – Egy szó, mint száz, úgy tűnik, hogy a szenvedéstörténet a 22. zsoltárra épül, nem pedig valódi szemtanúk vallomására. – Szóval minden az Ószövetség körül forog… – Pontról pontra! – helyeselt Tomás. – Az összes evangélium tele van az Ószövetségre utaló szavakkal, mondatokkal és kifejezésekkel. A zsoltárok a Messiásról beszélnek? Rendben, az evangéliumok azt mondják, hogy Jézus a Messiás. Dániel és Ezsdrás leírják az Emberfiát? Az evangéliumok Jézust az Emberfiának nevezik. A zsoltárok Dávidot Isten Fiának nevezik? Akkor az evangéliumok meg Jézust nevezik az Isten Fiának. A zsoltárok szerint Isten azt mondta Dávidnak, hogy „Én fiam vagy te; én ma nemzettelek téged”? Jó, Márknál meg azt mondja az Isten Jézusnak a megkeresztelkedése után, hogy „te vagy az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm”. A Zsoltárok említenek valakit, aki szenved és közben azt kérdezi: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Márk pedig ezt adja Jézus szájába a kereszten: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagyál el engemet?” Minden az Ószövetségre vezethető vissza! – Összehúzta a szemét. – Még Jézus életének epizódjai is. Valentina fintort vágott. – Mit akar ezzel mondani? – Nem vette észre? A Kivonulás könyve leírja, hogy amikor Mózes csecsemő volt, a fáraó megparancsolta, hogy öljenek meg minden zsidó fiúgyermeket. Ugye? És mit tesz erre Máté? Leírja, hogy Heródes ugyanilyen törvényt hozott, amikor Jézus kisded volt. A Kivonulás könyve elmeséli, hogyan menekültek el a zsidók Egyiptomból? Máté elmeséli, miként menekült Jézus családja Egyiptomba. Mózes felment a hegyre, hogy megkapja az isteni törvény tábláit? Máté is fölviszi a hegyre Jézust, hogy onnan magyarázza ugyanezt a törvényt. Mózes kettéválasztotta a Vörös-tenger habjait? Jézus meg a Galileaitenger, vagyis a Genezáret-tó vizén járt. A zsidók negyven évig bolyongtak a sivatagban? Három evangélista is azt állítja, hogy Jézus meg negyven napot töltött ott. Mózes megszerezte a mannát, hogy táplálja a zsidókat? Jézus meg bemutatta a tanítványoknak az élet kenyerét. Még az evangéliumokban leírt csodáknak is megvannak a bibliai előzményei Illésnél és Izajásnál! – A Bibliára mutatott. – Az Újszövetség szerzői nem történelmet írtak. A kortársaikat akarták meggyőzni arról, hogy Jézus megfelel a próféciáknak és teljesíti a Szentírás követelményeit. Ezt csinálták, se többet, se kevesebbet. Mindketten elhallgattak egy időre, mintha az elmondottak következményein gondolkodnának. – Segítsen nekem, Tomás – szólalt meg végül Valentina, hogy szilárd talajt találjon végre ebben a hírözönben. – Van két történészünk, akiknek elvágták a torkát, miközben az Újszövetség régi kéziratait kutatták, és a gyilkos mindkét esetben hagyott a holttest mellett egy feladványt. Mit akar nekünk üzenni? – Hát még mindig nem világos? A fickó az Újtestamentumban előforduló sorozatos hibákra hívja fel a figyelmünket. Az első rejtvény a Szűz Mária-mítosz eredetére világít rá. – A fényképre mutatott, amit O’Leary hagyott ott az asztalon. – A második rejtvény az evangélisták erőfeszítéseire mutat rá, hogy

Jézust összekapcsolják az ószövetségi próféciákkal és Dávid leszármazottjaként mutassák be. – Az olasz nőre szegezte a szemét. – Az emberünk azt magyarázza nekünk, hogy az Újszövetség nem más, mint az Ószövetség alapján összeállított hamisítvány. – De miért akarja ezt velünk tudatni? Mi a kapcsolat a figyelemfelkeltés és a gyilkosságok között? A történész vállat vont. – Maga a rendőr. Váratlanul nyomozók hada lepte el az éttermet, élükön a vörös képű Sean O’Learyvel. – Főfelügyelő! – üdvözölte Valentina meglepődve. – Hol volt ilyen sokáig? Az ír az utca irányába mutatott. – Kihallgattam a szemtanút a kórházban. – Na és? Mondott valami érdekeset? O’Leary a megszokott ügyetlen mozdulattal elővette a zsebéből a jegyzetfüzetét. – Kíváncsi a részletekre? – kérdezte, és kezdte felolvasni a feljegyzett sorokat. – A neve Patrick McGrath, munkanélküli, a barátai Paddynek szólítják. Hajléktalan, és éppen aludni próbált a parkban, amikor megtörtént a bűncselekmény. – Tudja azonosítani a gyilkost? A főfelügyelő fejét ingatva nézte a jegyzeteit. – Éjszaka volt, és a bűncselekmény a sötétben zajlott, távol tőle – felelte. – Sajnos nem volt alkalma szemügyre venni a gyilkos arcát, és nem vett észre rajta semmi különöset. – Ó, de kár! Az ír rendőr bólintott, de közben le sem vette a szemét a jegyzeteiről. – Van viszont egy furcsa dolog. Megkérdeztem, hogy ma hajnalban valóban azt mondta-e a mentőiknek, hogy Schwarz professzor halála véletlen baleset volt. Megerősítette. És folyton ugyanazt hajtogatja. Valentina legyintett, jelezve, hogy ezt a tanút nem tartja megbízhatónak. – Ez abszurd! – mondta. – Az embernek nem vágják el a torkát véletlenül. Milyen alapon állítja ezt? – Azt mondja, hogy a gyilkos, miután rávetődött Schwarz professzorra, felüvöltött. A tanúnk azt állítja, hogy kínjában üvöltött fel, mintha sajnálná vagy siratná az áldozatot. Az olasz nő értetlen pillantást váltott Tomással. – Kínjában? Siratná? Hogy érti ezt? O’Leary mintha zavarba jött volna. – Hát… nem tudom. Próbáltam megszorongatni ezzel a kijelentésével kapcsolatban, de a fickó váltig állítja, hogy fájdalmas üvöltés volt. Valentina a fejét csóválta. – Azt mindenesetre biztosan tudjuk, hogy a tanú ittas volt – szólalt meg. – Figyeljen, az embereim Rómában az első áldozat, Escalona professzor utolsó egy évét próbálják felderíteni. Ugyanezt kellene tenni Schwarz professzorral is. Meg kell tudnunk, hol járt, mikor, mit csinált ott. Meg minden ilyesmit. – Ez már folyamatban van. Holnap odaadom az előzetes jelentést. – Érdekes lenne összevetni az eredményeket, és megnézni, vannak-e kapcsolódási pontok az áldozatok életében, amelyek segítségével… Ebben a pillanatban megcsörrent a főfelügyelő telefonja, és elnézést kérve azonnal fölvette. – Igen? – Rövid szünetet tartott, aztán hirtelen kihúzta magát. Szinte vigyázzállásban állt. – Igen, én vagyok, sir. – Kicsit hosszabb szünet következett, miközben a rendőr szemei nagyra nyíltak. – Micsoda? – Újabb szünet. – Hol? Ma reggel? De hát az hogy lehet? – Még egy szünet. – Azonnal? De hát még csak most érkeztek, sir! – Szünet. – Igen, sir. Beszélek velük. Rendben, sir. – Majdnem tisztelgett. – Máris, sir. Köszönöm, sir. Az ír letette a telefont, és eltűnt az arcáról a pír. Úgy elsápadt, mintha kísértetet látott volna.

Jelentőségteljesen fordult a két vendég felé. – Az emberünk ismét lecsapott! – Kicsoda? – A sorozatgyilkos – felelte kissé türelmetlenül. – Megint elvégezte a dolgát. Valentina és Tomás izgatottan felugrott a helyéről. – Megint meghalt valaki? O’Leary bólintott. – Bulgáriában. A két külföldi döbbenten tátotta el a száját. – Micsoda? A főfelügyelő meglengette a telefonját, mintha valami felsőbbrendű lény lenne, akinek a tekintélye megkérdőjelezhetetlen. – Odavárják magukat, a lehető leggyorsabban.

XXIV Finom fehér köd borult a városra, és angyali fénybe vonta. A távolban a kialudt vulkán, a Vitosa hófödte csúcsai látszottak, ahogy kiemelkednek a ködből, és mint valami őrtorony, a város fölé magasodnak Sicarius először abból érzékelte, hogy közeledik a célja felé, hogy az út mentén megjelentek az első szovjet típusú háztömbök. Hatalmas hangyabolyokként sorakoztak egymás mellett a szürkészöld épületek. Úgy festettek, mint egy rosszul megvalósított jó ötlet. A cirill betűs táblákon ez állt: Grad. De a férfi csak akkor vette elő a mobiltelefonját, amikor bekanyarodott a belváros rendezett utcáinak szövevényébe, ahol balkáni és francia stílusban épült szép házak váltották egymást. – Megérkeztem Szófiába. A vonal túlsó végén aggódónak tűnt a mester hangja. – És a küldetés? – érdeklődött. – Jól ment? – A terv szerint. A hang a telefonban megkönnyebbülten felsóhajtott. – Huh! De jó, hogy vége. Már aggódtam. A külvárosi vidékkel ellentétben, ahol a szovjet stílusjegyek keveredtek a modern vonalakkal, a bolgár főváros központja rendezett volt és ízléses klasszicista építészet jellemezte. Sicarius figyelmét most az orosz templom ragadta meg, ami olyan volt, mintha egy tündérmeséből csöppent volna oda. – Most mi a teendőm? Van új küldetése a számomra? A mester halkan felnevetett. – Olyan vagy, mint egy gép, Sicarius – duruzsolta elégedetten. – Isten méltó gyermeke. Egyelőre nincs. Térj haza. Az ügynök kissé csalódottnak tűnt a parancs hallatán. – Vége? Nincs több? – Nem ezt mondtam – javította ki a mester. – Még távolról sincs vége. Lesz még rád szükségem. – Akkor jó. – De nem most. Most térj haza. Felbecsülhetetlen értékű munkát végeztél, és biztos vagyok benne, hogy a harcosnak szüksége van a pihenésre. Sicarius mély lélegzetet vett, és beletörődött a döntésbe. – Jól van. Viszlát! És letette. Az autó éppen a csodálatos bizánci kupolákkal megáldott Alexandar Nevszki-székesegyház mellett haladt el. Sicarius lelassított, hogy jobban megnézhesse az épületet, aztán a repülőtér felé vette az irányt. Elhaladt egy szűk, forgalmas utca mellett, amelynek a járdái tele voltak gyalogosokkal, akiknek legtöbbje gondtalanul ment a maga útján, a ráérősek a kirakatokat nézegették. Az üzletek között megtalálhatók voltak a nemzetközi márkákat kínáló boltok is. Kaszinókat hirdető neonreklámok is felbukkantak itt-ott. Sicariust ekkor fogta el az idegesség. Érezte, ahogy felkúszik a gyomrába. – Hitetlenek – sziszegte a foga között. – Tisztátalanok és bűnösök.

XXV A nap barátságosan ontotta sugarait, amikor megérkezett a városba a bolgár rendőrség autója, amely Tomást és Valentinát szállította a szófiai repülőtérről. Tábla jelezte, hogy Plovdivba értek. – Tudják, hány éves ez a város? – kérdezte a sofőr nyilvánvaló büszkeséggel. – Hatezer! – Hátrafordult és az utasaira mosolygott. – Hatezer éves, értik? – Visszafordult a kormányhoz. – Hihetetlen! Tomás a szovjet típusú lakóépületeket bámulta: jól ismerte ezt a helyet az egyetemi történelemkönyvekből. – A neolitikumban alapították – jegyezte meg ábrándos arccal. – Európa legöregebb városa. Miután átkeltek a Marica folyón, az útszéli szürke betontömbök átadták helyüket a szellősebb belvárosnak. Hagyományos jellegű épületek színesítették az ókori romokat. De a legkáprázatosabb és legmegdöbbentőbb látványt a város közepén magasodó zöld hegyek nyújtották. A sofőr rámutatott a legmagasabbra, amely úgy állt ott, középen, mintha egyenesen az égből zuhant volna le a városra. – Sztarija Grad – mondta. – Az óváros. A két utas lenyűgözve bámulta a látványt. – Ott lelték fel a hatezer évvel ezelőtti települések nyomait? – érdeklődött a történész. – Pontosan – bólogatott a bolgár. – És ott történt tegnap a bűncselekmény. A Sztarija Grad a vendégek szeme láttára alakult át hirtelen történelmi helyszínből egy gyilkosság tetthelyévé. – Oda megyünk? – Nem. Parancsot kaptam, hogy vigyem magukat a Glavnatára – mondta a sofőr. Amikor megérkeztek a Glavnatára, egy széles, kövezett sétálóutcára, színes épületek között találták magukat, amelyek felsőbb szintjein erkélyek voltak, lent pedig üzletek sorakoztak. Valentinát és Tomást elvezették egy kávézó teraszára, ahol egy sovány férfi azonnal felpattant a székéről és integetni kezdett. – Todor Picsurov – mutatkozott be. – A bolgár rendőrség felügyelője. Üdvözlöm önöket Plovdivban. A vendégek is bemutatkoztak, és leültek az asztalhoz. Kávét rendeltek, és udvariasan megdicsérték a város szépségét, valamint megbeszélték, hogy milyen jó idő van, ellentétben a hajnali köddel, ami Szófiában fogadta őket. De az olasz nő nem akarta tovább vesztegetni az időt, és az első adandó alkalommal rátért a tárgyra. – Szóval mi történt? – kérdezte. – Nekem azt mondták, hogy egy bűncselekmény miatt van szükség a segítségünkre. Mi történt pontosan? A bolgár rendőr kinyitotta a táskáját, amely a kávézó kerek asztalán hevert, és elővett belőle egy gyér, ősz szakállú, átható tekintetű férfit ábrázoló fényképet. – Ez itt Petar Vartolomejev professzor – magyarázta. – Városunk egyik legtiszteletreméltóbb polgára volt. A Plovdivi Egyetem Molekuláris Orvostudományi Tanszékének vezetője. A Sztarija Grad egyik történelmi épületében, a Balabanov-házban lakott. Tegnap reggel, amikor hazafelé tartott az egyetemről, megkéselte egy idegen, aki a ház kapujában várta. Sürgősen iderendeltek, de amikor megérkeztem, a professzor már halott volt. Valentina kihasználta a szünetet, és közbeszólt. – A molekuláris orvostudomány professzora? – A szakterületén ő az egyik leghíresebb a világon – felelte Picsurov. – Minden évben azt rebesgették, hogy ő kapja az orvosi Nobel-díjat. Az olasz nő megrázta a fejét. – Elnézést, de nem értem. Mi két olyan gyilkosság ügyében nyomozunk, ahol az áldozatok

történészek voltak, és az Újszövetség régi kéziratait tanulmányozták. Az egyikük egy paleográfus volt, és a Vatikáni Könyvtárban gyilkolták meg, a másikat, egy régészt pedig egy dublini könyvtár előtt késeltek halálra. Maga viszont egy orvosról beszél, és őszintén szólva… – Molekuláris tudós. – Akkor az – vágta rá Valentina. – Egy tanszékvezető az orvostudomány területéről, ha így jobban tetszik. Mindenesetre nem történész. Maga mégis átutaztatta velünk egész Európát, és idevonszolt minket a Balkánra e miatt a gyilkosság miatt. Miből gondolja, hogy összefüggés van a maga ügye és a mi két történészünk között? A bolgár felügyelő megmutatta a holttestről készült felvételt: arccal a földnek feküdt, és a feje körül hatalmas vértócsa vöröslött. – Vartolomejev professzornak elvágták a torkát. Az olasz nyomozónő vetett egy pillantást a képre, és hirtelen támadt türelmetlenséggel felsóhajtott. – Igen kellemetlen – válaszolta hűvösen. – Nem tudom, hogy van ez itt, Bulgáriában, de az én országomban igen ritka halálnem. De eltekintve ettől az undorító részlettől, nem látom, mi a közös a maga és az én… – Tomásra nézett, és helyesbített. – …a maga és a mi ügyünkben. Picsurov megvakarta az orrát. – Történetesen éppen a riasztás előtt néztem meg az Interpol site-ját, ahogy egyébként mindennap teszem, és belebotlottam a maga előzetes jelentésébe a vatikáni gyilkosságról – mondta. – Különös eset, meg kell hagyni. – Az. – Föl is keltette az érdeklődésemet, és észrevettem, hogy néhány órával később Dublinban is történt egy hasonló eset. Mivel kíváncsi természetű ember vagyok, ebbe a jelentésbe is belenéztem, és ismét a maga nevére bukkantam, ami meglepett. Megtudtam, hogy együttműködik az írekkel, és van magával egy portugál történész is. Valentina cinkos pillantást vetett Tomásra. – Ez valóban így van – erősítette meg. – Na és? Hova akar kilyukadni? – Érdekesnek találtam a két esetet – mondta. – A két rejtvény különösen kíváncsivá tett, de aztán nem gondoltam rá többet, annál is inkább, mivel egyszer csak sürgős riasztást kaptam a Sztarija Gradra, mert megöltek valakit a Balabanov-ház előtt. Amikor odaértem, megállapítottam, hogy az áldozat Vartolomejev professzor. Azt is felfedeztem, hogy elvágták a torkát. – És akkor jutottak eszébe az én ügyeim. A felügyelő megrázta a fejét. – Igazából nem. Furcsállottam, az igaz. Itt, Bulgáriában is ritka az ilyen gyilkosság. Ha mégis előfordul, mindig rituális jellege van. – Mint mindenütt a világon. – Természetesen elkezdtem töprengeni. Miért akarná bárki is megölni Vartolomejev professzort? És miért tenné ily módon? Rituális gyilkosság? Itt, Sztarija Gradban? És éppen az egyik legtiszteletreméltóbb polgárunkat ölik meg így? – Értetlen grimaszt vágott. – Ennek nincs értelme. – Akkor milyen összefüggést talált a gyilkosság és a mi eseteink között? A bolgár rendőr ismét belenyúlt a táskájába. – Találtam valamit a holttest mellett – felelte, és elővett egy átlátszó műanyag irattartót, benne egy papírlappal. – Ez az. A két külföldi felé fordította a papírlapot.

Tomás és Valentina a papír fölé hajolt, és azonnal megértették a házigazda gondolatmenetét. – Ez a mi emberünk! – kiáltott fel Valentina, és rámutatott a balról az első jelre. – Nézze ezt. Még Szűz Mária szimbólumát is iderajzolta, épp úgy, mint a Vatikánban! A történész kissé zavartan nézte a rejtvényt, mintha úgy tűnne neki, hogy nincs értelme. – Az nem lehet! – Dehogynem! Ez a mi emberünk – erősködött a Polizia Giudiziaria felügyelőnője. – Ez ő! – Azt tudom, hogy ő az – bólintott Tomás. – De Szűz Mária tisztaságának a szimbóluma… – A fejét csóválta. – Ennek a szimbólumnak nincs értelme az előtt, ami utána következik. Az olasz nő szinte felháborodva kérdezte: – Nahát! Hogyhogy? – A rejtvényre mutatott. – Épp ellenkezőleg! Nagyon is van értelme! A vatikáni gyilkosságnál otthagyta a kézjegyét, és most ugyanazt a jelet használja: a liliomot. Szerintem ez teljesen világos. Min csodálkozik? A portugál tudós úgy meredt a feladványra, mintha hipnotizálnák, és egyre próbálta megfejteni, de minduntalan kicsusszant a kezei közül. Mi a francnak rajzolta oda azt a jelet? Nem stimmelt a kontextus. Aztán arra a gondolatra jutott, hogy talán érdemesebb lenne előbb a többi jellel kezdeni a megfejtést. Na tehát: mi van itt? Van itt egy szó, amit… – Tudom már! – kiáltott fel hirtelen. A két rendőr odafordult felé. – Mi az? Mi történt? A történész Valentinára nézett, aztán Picsurovra, aztán ismét Valentinára, aztán izgatottan meglobogtatta a papírt. – Tudom már! Mindenki az ujjai között táncoló papírlapra fordította a figyelmét. – Sikerült megfejtenie? – ámuldozott a bolgár. – Máris? Az olasz nő elmosolyodott és megtapsolta újdonsült társát. – Bravó, Tomás! – kiáltott fel, és olyan látványosan büszke volt rá, mintha legalábbis az ő hőse lenne. – Bravó! Hogy ilyen boldognak látta a nőt, Tomás zavarba jött. Reflex-szerűen összehúzta magát, megállította a rejtvényt lobogtató kezét, és szemérmesen lesütötte a szemét. – Nem tudom, hogy azután is így fog-e örülni, ha meghallgatja, amit mondani akarok – mondta Valentinának, és alig mert ránézni. – Szerintem még a torkomat is elvágná szíve szerint! – Én?! – csodálkozott a nő. – Micsoda szamárság ez! Miért mondja ezt? A történész tekintete a műanyagba csomagolt rejtvényre siklott. – Ez a rejtvény egy újabb Biblia-hamisításra utal. Valentina arca hirtelen úgy elborult, mintha sűrű köd szállt volna rá. – Ó, ne! – kiáltott fel idegesen. – Milyen naiv vagyok! Gondolhattam volna! És ez miről szól? Tomás kis utazóbőröndje fölé hajolt, és a bal kezével elkezdett benne kotorászni. Amikor kitapintotta, amit keresett, kihúzta és az asztalra tette. A Bibliája volt az, ami Dublinban már a hasznukra vált. Fölemelte a fejét, és végre ránézett az olasz nőre. – Jézus istenségéről.

XXVI A pincér ügyesen cikázott a Glavnata kávézójának asztalai között, kezében a tálcát egyensúlyozva, és közeledett a két rendőr és a történész felé. Letette a kávékat, és máris ment tovább, hogy azokat a vendégeket is kiszolgálja, akik időközben leültek a szomszéd asztalhoz. Most, hogy újra maguk közt voltak, Tomás a kezébe vette a papírlapot, amit a bolgár tudós holtteste mellett találtak, és rámutatott a három szimbólumra.

– Ez a rejtvény a kereszténység két központi teológiai kérdésére utal – magyarázta. – Két különböző kérdés, de összefüggnek egymással. Picsurov felügyelő mocorogni kezdett a székén. – Az imént Jézus isteni mivoltát emlegette – jegyezte meg, és látszott, hogy alig várja, hogy a portugál folytassa a gondolatmenetét. – És azt mondta, hogy hamisításról van szó. Hogy jutott erre a következtetésre egy ilyen kis ákombákomból? A történész rámutatott a középső és a jobb szélső szimbólumra:

– Látják ezt? Tudják, mi ez? A rendőrök alaposan szemügyre vették a két karaktert. – Mint valami földönkívüli jelek – tréfálkozott Valentina. – A sci-fikben lehet ilyesmiket látni a marslakók űrhajóján. Star Trek és hasonlók. Tomás nevetett. – Valóban elég bizarrnak tűnnek – ismerte el. – De nem az ET-k űrhajóira rajzolt jelek. Görög betűk a Bibliából. Mindkét rendőr elcsodálkozott. – Komolyan? A történész bólintott. – A középső jel egy théta, a jobb oldali meg egy szigma – magyarázta. – Ha egy Biblia-kéziratban egymás mellett állnak és a tetejükön van egy vonás, a nomina sacra egyikének a rövidítését adják. – Az micsoda? – Egy szent név. Jelen esetben Isten. Picsurov felügyelő szkeptikus arccal ráncolta a szemöldökét, mint aki azt mondja, hogy ezt nem veszi be. – A gyilkos Isten nevének rövidítését hagyta ott a holttest mellett? – kérdezte. – Milyen szándékkal? – Azt majd meglátjuk – felelte Tomás, tudomást sem véve a bolgár rendőr kétkedő hangjáról. – A legérdekesebb az, hogy annak fényében, amit a mi sorozatgyilkosunk már megmutatott a két előző üzenetben, ez a mostani kétségtelenül egyfajta kikacsintás a Codex Alexandrinusra és egy ügyes csalásra, amit egy másoló követett el benne. Az utalás ismerős volt Valentinának. – Arra a régi kéziratra gondol, amit Escalona professzor tanulmányozott a Vatikáni Könyvtárban, ugye?

– Az a Codex Vaticanus volt – javította ki a történész. – De ez az új rejtvény a Codex Alexandrinusra irányítja a figyelmünket. Egy V. századi kéziratról van szó, amelyet Alexandria pátriárkája ajándékozott Anglia királyának, és most a British Libraryban van. Szintén a Biblia egyik legrégebbi és legteljesebb kézirata: görög nyelvű Ótestamentumából mindössze tíz lap hiányzik, az Újtestamentumból pedig harmincegy lap veszett el. Az olasz nő a két szimbólumra bökött:

– Honnan tudja, hogy ez a théta-szigma konkrétan erre a kódexre utal? – Feltételezésem az emberünk eddigi gondolatmenetén alapul – magyarázta a portugál. – Azt már megfigyelhettük, hogy az Újszövetség hamisításai a rögeszméje. És az a helyzet, hogy a Codex Alexandrinusban valóban van egy problémás rész Isten nevének rövidítésénél. Egy théta-szigmánál. – Nem értem… Tomás letette a papírlapot az asztalra, és a kezébe vette a Bibliáját, amit lapozgatni kezdett. – Jézus istenségének hipotézisével az az egyik nagy baj, hogy ő maga kifejezetten nem utalt így önmagára a legrégebbi szövegekben – magyarázta. – Csak az utolsó evangéliumban, a 95 körül íródott Jánoséban mutat rá Jézus a saját isteni természetére. János így idézi a szavait a 8,58 szakaszban: „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” Ez egyébként világos utalás a Kivonulás könyvére, ahol Isten azt mondja Mózesnek, 3,14-nél: „Vagyok, aki vagyok.” Vagyis János Jézusa a Szentírás Isteneként mutatkozik be. – Ahá! – Furcsamód, Jézus nem tesz ilyet a Jánosénál korábbi forrásokban – sietett Tomás hangsúlyozni. – Sem Pál, sem Márk, sem Máté, sem Lukács nem ad Jézus szájába olyan szavakat, amelyek Istennel tennék azonossá őt, pedig az ő szövegeik mind előbb keletkeztek, mint Jánosé. – Gúnyos képet vágott. – Elfelejtették volna? Netán nem tartották elég jelentősnek? Jelentéktelen apróságnak tartották? – Fölemelte a mutatóujját. – Minél régebbi egy forrás, Jézus annál kevésbé tűnik benne isteninek. A legkorábban Márk evangéliumát írták. Milyen Jézust mutat be nekünk? Egy emberi lényt, aki soha nem tartja magát Istennek. A legtöbb, amit tesz, az, hogy amikor elítélik és megkérdezi tőle a főpap, hogy ő-e a Messiás, az áldott Isten Fia, azt feleli 14,62-nél: „Én vagyok.” És még hozzáteszi: „És meglátjátok majd az embernek Fiát ülni a hatalomnak jobbján, és eljőni az ég felhőivel.” De figyelem: a zsidó kultúrában a mashia nem Isten, csak Isten kiválasztottja. Márknál sehol nem olvashatunk olyat, hogy Jézus azt állítaná, hogy ő Isten. Picsurov felügyelő, aki először hallott olyan beszélgetést, amely az Újszövetség kritikai elemzéséről szól, ismét mocorogni kezdett a székén. – Elnézést, én nem nagyon értek a Bibliához – szólt hozzá. – De Márk nem Isten Fiaként beszélt Jézusról? – Az összes evangélium Isten Fiaként beszél Jézusról. Na és? A zsidó vallásban az Isten Fia kifejezés nem Fiúistent jelent, mint ahogy ma gondoljuk, hanem Dávid király leszármazottját, ahogy a Szentírásban áll. A Zsoltárokban Isten azt mondja Dávidnak, aki hús-vér ember, hogy ő az Ő fia. Ezt aztán Sámuel is megerősíti a második könyvében. Mivel az evangéliumok Dávid utódaként mutatják be Jézust, természetes, hogy Isten Fiának nevezik, ami Dávid titulusa. És arra is hadd hívjam fel a figyelmet, hogy az Isten Fia kifejezés magára Izrael népére is utalhat, ahogy Hóseás próféta írja az Ószövetségben. 11,1-nél azt mondja Isten: „Mikor még gyermek volt Izráel, megszerettem őt, és Égyiptomból hívtam ki az én fiamat.” Vagy Mózes második könyvében, a Kivonulásban a 4,22 szakasz: „Így szólt az Úr: elsőszülött fiam az Izráel.” Egy szó, mint száz, Isten Fiának azt nevezik, aki valamiképp különleges viszonyban áll Istennel. Ez nem jelenti azt, hogy ő maga Isten.

Valentina bolgár kollégájára sandított, jelezvén, hogy ne szóljon semmit. – Nekem már elmondta ezeket – közölte. – Majd mindent elmagyarázok. Picsurov megértette, hogy egy-két dolog egyelőre meghaladja az ismereteit, így hát csöndben maradt. – Így aztán kijelenthetjük, hogy Márk sehol nem állítja és nem is utal arra, hogy Jézus Isten lenne – folytatta Tomás. – Utána következik Máté és Lukács evangéliuma. Ezek sem szólnak arról, hogy Jézus Isten volna. Sőt mindhárom evangéliumban éppen azt mondja Jézus, hogy neki nincs hatalma eldönteni, ki üljön a jobbján, és ki a balján, és azt sem tudja, hogy melyik napon és melyik órában jön el az Isten Országa. Vagyis Jézus, Istennel ellentétben, nem mindenható és mindentudó. E három evangélista és Pál között tehát nem is az a vita tárgya, hogy Jézus Isten-e, hiszen ez a kérdés föl sem merül, hanem az, hogy mikor részesítette őt Isten abban a kegyben, hogy különleges emberré tette. Az első evangélista, Márk azon a véleményen van, hogy ez abban a pillanatban történt, amikor Keresztelő Szent János megkeresztelte. Ekkor volt az, hogy „szózat lőn az égből: Te vagy az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm”, ahogyan 1,11-nél írja, a héber Zsoltárok alapján. Vagyis Márk szerint Jézus a megkeresztelkedés pillanatában válik Isten Fiává. Lukács és Máté viszont azt állítja, hogy már születésekor, sőt a szeplőtelen fogantatás pillanatában dőlt el mindez. – És Pál? – Ő megint más verzióval áll elő. Érdekes megjegyezni, hogy az Apostolok cselekedeteiben, amit a Lukács evangéliumának szerzője írt, abban a jelenetben, amely arról szól, hogy mit csináltak az apostolok Jézus halála után, egyik tanítvány sem nyilatkozza azt, hogy Jézus Isten volna. Ők csupán azt prédikálják, hogy Jézus olyan ember volt, akinek Isten különleges hatalmat adott. A 2,36 szakasz Péter szavait idézve így szól: „Bizonnyal tudja meg azért Izráelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek.” Ezzel implicit módon a Krisztus, vagyis a Messiás szót a megfeszítéssel hozza összefüggésbe, amit később Pál 13,33-nál ki is fejt, amikor azt mondja, hogy Isten beváltotta az ígéretét, amikor feltámasztotta Jézust, „mint a második zsoltárban is meg van írva: Én Fiam vagy te; ma nemzettelek én téged”. Ezzel márpedig azt mondja, hogy Jézus a különleges státuszt nem születésekor kapta, nem is a megkeresztelésekor, hanem ma, azon a napon, amikor föltámadt. Vagyis Péter és Pál voltaképpen nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Jézus életében nem is volt az Isten Fia! Ez csak a halálával következett be. – Tomás tekintete ide-oda ugrált a két rendőr között. – A legrégebbi szövegekben tehát fel sem merül az a kérdés, hogy Jézus Isten volt-e, csupán az, hogy mikor kapta Istentől azt a különleges státuszt, hogy ő Isten Fia, ami a zsidó felfogás szerint annyit tesz, hogy Dávid leszármazottja. A szeplőtelen fogantatáskor? A megkeresztelkedéskor? Vagy a feltámadás pillanatában? – Ha jól értettem – szólt közbe Valentina –, csak az utolsó evangélium állítja azt, hogy Jézus Isten. – János evangéliuma – helyeselt a történész. – Ez azt jelenti, hogy minél közelebb áll az időben egy szöveg a történtekhez, annál emberibben jelenik meg benne Jézus. És minél jobban eltávolodik tőle, annál istenibbé válik. Ami természetes. Az évek múlásával egyre homályosabbá válik a hús-vér ember történelmi emléke, és a hős isteni figurává válásának legendás elemei veszik át a helyét. Jézus emberi alakja fokozatosan alakul át az Isten által kiválasztott emberré, majd később magává Istenné. Egyfajta istenalkotási folyamat ez. A kérdés pedig a következő: mért kéne kijelentenünk, hogy Jézus Isten volt, ha ő maga nem tett ilyet az Újszövetség legrégebbi szövegeiben? – Ismét lapozgatni kezdte a Bibliáját. – A keresztény teológusok sokáig törték is ezen a fejüket, míg végül találtak egy fontos utalást Pál egyik levelében, a Timóteushoz írt első levélben. – Abbahagyta a lapozgatást, és az egyik oldalra tette a kezét. – Nézzük csak a 3,16 szakaszt: „Isten megjelent testben, megigazíttatott lélekben”. – Kérdő kifejezéssel nézett a beszélgetőtársaira, egyértelműen reakciót várt tőlük. – „Isten megjelent testben”? Milyen Isten jelent meg testben? Kire utalt itt Pál? Valentina tétovázott egy darabig, mert félt, hogy butaságot mond, de a történész bátorító mozdulatot tett, és végül belekezdett. – A testben megjelenő Isten szerintem Jézus. – Habozott. – Vagy nem?

– Hát persze hogy Jézus! – helyeselt Tomás, megnyugtatva a nőt. – Mellesleg a mai napig ez az egyház hivatalos álláspontja. Jézus a testben megnyilvánult Isten. De nem ez a fő kérdés. A lényeg az, hogy ez a mondat Páltól származik. Amikor az olasz nő felfogta, mit is jelent ez a kijelentés, majdnem fölugrott a székről. – Pál az első szerző az Újszövetségben! – kiáltott fel. – Az első evangélium keletkezésénél tíz–tizenöt évvel korábban írta a leveleit! Ez azt jelenti, hogy mégis van korai utalásunk arra, hogy Jézus Isten! Tomás elmosolyodott. – Csillagos ötös signora Valentina Ferrónak! – jelentette ki, mintha iskolában volnának. – Pontosan erről van szó! Ez az idézet alapvető fontosságú, hiszen azt bizonyítja, hogy már az Újszövetség legelső szerzője is, aki logikusan a legközelebb állt az eseményekhez, úgy emlegeti Jézust, mit aki maga volt az Isten, nem pedig egyszerűen úgy, mint egy embert, akit Isten kiválasztott. Jézus személyében „Isten megjelent testben”. Igaz, hogy Pál a többi levelében is isteni jelleggel ruházza fel Jézust, de csak a feltámadás után, nem pedig már életében. Ezért kulcsfontosságú ez a mondat. Mert általa a legrégebbi szerző olyan teológiát mutat fel, amely egyébként csak később jelent meg, és amely szerint Jézus már életében Isten volt. A Polizia Giudiziaria nyomozónője, aki már megszokta a portugál hirtelen váltásait, gyanút fogott. – Most biztos közli, hogy van egy kis probléma – mondta furfangosan. – És azt hiszem, már tudom is, hogy mi lesz az: csak egy olyan kézirat létezik, amelyben Pál kulcsfontosságú mondata elhangzik. A történész tekintete visszasiklott az imént felolvasott mondatra. – Épp ellenkezőleg – felelte. – Az első Timóteus-levélnek ez a verse a legtöbb máig fennmaradt régi kéziratban szerepel. – Akkor mi a baj vele? – Az a baj, hogy ha megnézzük ezt a szakaszt a Codex Alexandrinusban, megállapíthatjuk, hogy a théta-szigmán a vonás, amely így egy nomen sacrum rövidítése, más tintával íródott, mint a környező szöveg. Ha alaposabban megvizsgáljuk a dolgot, rájövünk, hogy arról van szó, hogy egy írnok utólag húzta oda, vagyis szándékosan meghamisította a szöveget. – Rábökött a rejtvény első görög betűjére, a liliomszimbólum mellett: . – Ha alaposan szemügyre vesszük a thétát, észrevehetjük, hogy a vízszintes vonás a közepén eredetileg nem volt ott. Inkább a lap másik oldaláról üthetett át egy pont, véletlenül. A két rendőr figyelmesen hallgatta a magyarázatot, tekintetük ide-oda ugrált a történész és a rejtvény között. – Na és? Jelent valamit ez a változtatás? – Az eredeti betűk itt nem a théta és a szigma voltak, ami Isten neve rövidítve, hanem az omikron és a szigma, vagyis egy másik szó, ami annyit tesz: az. – Leírta egy papírra a rejtvény két karakterét és a fordításukat: = Isten, alá pedig az eredeti változatot, amelyben az első betűben nincs vonás, és hozzá a megfelelő fordítást: = Az. Aztán visszatért az első Timóteus-levélnél kinyitott Bibliához. – Vagyis a Codex Alexandrinus másolója

által másolt eredeti szöveg nem az volt, hogy „Isten megjelent testben, megigazíttatott lélekben”, hanem az, hogy „az megjelent testben, megigazíttatott lélekben”. Ez így teljesen más, hiszen így Jézus nem azonos Istennel. – Becsukta a könyvet. – Ennél is felkavaróbb, hogy ugyanez a szándékos változtatás az első Timóteus-levél négy másik régi kéziratában is megtalálható, a későbbi másolatokban pedig, különösen a középkoriakban, továbböröklődött. – Ezek szerint arra akar kilyukadni, hogy Jézust eredetileg nem azonosították Istennel. – Pontosan – bólintott a portugál. – Valószínűleg ő maga sem állította soha, hogy Isten, és az apostolok sem tekintették annak. Ez csak egy későbbi szemlélet. Egyébként, mint már mondtam, maguk az apostolok számoltak be olyan dolgokról, amelyek megakadályozzák, hogy Jézust Istennel azonosítsuk. Ilyen például a keresztelő. Márk elmeséli 1,5-nél, hogy a zsidók felkeresték Keresztelő Jánost, „és megkeresztelkedének mindnyájan őáltala a Jordán vizében, bűneikről vallást tévén”. Aztán elmondja, hogy Jézus is megkeresztelkedett, ezzel azonban beismeri, hogy neki is voltak bűnei, amelyeket megvallott. Ha Jézus valóban Isten lenne, elhihetnénk, hogy vétkezett? Máténál pedig a 24,36 versben, az idők végezetét jövendölve mondja Jézus: „Arról a napról és óráról pedig senki sem tud, az ég angyalai sem, hanem csak az én Atyám egyedül.” Vagyis Jézus nem volt mindentudó. Kérdezem én: lehetett akkor ő Isten? – És a csodák, amiket tett? – próbálkozott Valentina. – Nem azt bizonyítják, hogy mégis Isten volt? Tomás elnevette magát. – A csodáknak semmi közük nincs Jézus feltételezett isteni mivoltához – válaszolta. – Akárcsak a mai vásárokban, akkoriban is léteztek gyógyítók és különleges adottságokkal megáldott emberek, úgynevezett csodatévők. Az ókor tele van ilyenekkel. Tyanai Apollóniusz, a híres filozófus, szintén gyógyító és ördögűző volt. Az Ótestamentum csak úgy hemzseg Mózes, Illés és mások csodatételeitől. Még a zsidó történetíró Josephus is azt állítja, hogy ő maga is képes volt csodás gyógyításokra és ördögűzésekre. Sőt Galileában is élt egy híres gyógyító, egy nemzedékkel Jézus után, akit Hanina ben Dószának hívtak, és neki is sok csodát tulajdonítottak. Jézus előtt néhány évtizeddel feltűnt azon a környéken egy Honi nevű ember, aki arról volt híres, hogy esőt tudott csinálni. Tehát állítólag Apollóniusz is, Mózes is, Illés is, Josephus is, Hanina és Honi is képes volt csodákat tenni, mégsem gondolta róluk senki, hogy ők az Isten. Azt mondták rájuk, hogy különleges hatalmuk van, és kész. – Rendben, nem mondom, hogy Jézus Isten – adta meg magát az olasz nő. – De azt el kell ismerni, hogy ha csodát tudott tenni, akkor legalábbis volt benne valami isteni! – Hé, mi az, hogy valami isteni? Tudtommal a kereszténység monoteista vallásnak tartja magát. A keresztények, akárcsak a zsidók, úgy tartják, hogy csak egy Isten van. Ez azt jelenti, hogy Jézus vagy maga az Isten, vagy egy ember. Nem lehet valami kisebb isten vagy isteni tulajdonságokkal megáldott ember. Érti? Ez ellentmondana a keresztények monoteizmusának. A Polizia Giudiziaria nyomozónője lesütötte a szemét és bólintott: meggyőzték az érvek. – Nos, igaza van. A történész most a rejtvény első szimbólumára mutatott. – És éppen ezt a kérdést veti fel ez a liliom. – Szűz Mária szüzességének a szimbólumára gondol? Tomás megrázta a fejét. – Ebben a kontextusban a gyilkos már nem a Szűzanya problémájára utal, ahogy azt a Vatikáni Könyvtárban hagyott rejtvényben tette – felelte. – A liliom másik szimbolikus jelentésére céloz. Valentina megdöbbent. – A liliomnak több jelentése is van? A történész bólintott. – A Szentháromságnak is ez a szimbóluma – magyarázta.

XXVII Egyre gyorsuló rapzene hangjai töltötték be a kávézó teraszát, akaratlanul is félbeszakítva a beszélgetést. Tomás zavartan körülnézett, hogy kiderítse, honnan jön ez a furcsa zene, és végül Picsurov vörös képén nyugodott meg a tekintete. A rendőr röstelkedve nyúlt a nadrágzsebébe, miközben szégyenlősen elmosolyodott. – Elnézést kérek – mondta. – A telefonom. A füléhez emelte a készüléket, és elkezdett bolgárul hadarni. Fél perc sem telt el, már le is tette a telefont, intett a pincérnek, és letett egy bankjegyet az asztalra. – Gyerünk – mondta. – Vartolomejev professzor özvegye most érkezett meg a Fekete-tengerről, ahol fürdőzni volt. Oda kell mennünk a Sztarija Gradra, hogy beszéljünk vele. Tomás és Valentina fölállt az asztaltól. – Ah, természetesen! Picsurov felügyelő olasz kolléganője felé fordult. – Azt is mondták az irodából, hogy a maga római csapata és az ír rendőrség épp most küldött néhány sürgős dokumentumot. Nemsokára megkapja őket. – Milyen dokumentumokról van szó? – A római és a dublini áldozat utolsó tizenkét hónapját feltérképező dokumentumokról. Maga rendelte őket? – Igen. Hol vannak? – Azt mondtam nekik, hogy hozzák el a Sztarija Gradra. Kiléptek a kávézóból és elindultak a Glavnatán Picsurov felügyelő szolgálati autója felé. Igazán szép volt a késő délelőtt, csak úgy ragyogott a széles sétálóutca a napsütésben, és madárcsicsergés kellemes hangjai ringatták jó hangulatba a járókelőket. A bolgár rendőr az egyik kezében az ügy aktáját vitte, a másikban a rejtvényt. Valentina a kezével jelezte, hogy szeretné elkérni a papírlapot, és miközben Tomás mellett haladt, a gyilkos ákombákomjaira mutatott.

– Azt már megtudtuk, hogy a középső és a jobb oldali jel egy théta meg egy szigma a görög ábécéből, és arra utalnak, hogy Jézus istensége problematikus kérdés – kezdte. – De a bal oldali liliom szerepét még nem értem. Azt mondja, hogy ebben a kontextusban a Szentháromságot szimbolizálja? – Úgy van. – Elnézést, de mi köze van mindehhez a Szentháromságnak? Miért hívja fel rá a figyelmünket a gyilkos? Tomás elvette a rejtvényt. – Mert a Szentháromság közvetlenül összefügg Jézus isteni természetével – magyarázta a portugál. – Hogyan függ össze vele? – Nézze, attól a pillanattól kezdve, hogy megjelent János evangéliuma, 95 körül, és azt állította, hogy Jézus Isten, létrejött egy komoly teológiai probléma. Először is, ha Isten Isten, és Jézus is Isten, akkor végül is hány istenünk van? Picsurov, aki előttük ment, hátrafordult és ránézett. – Ha jól számolom, kettő. A történész felmutatta a Bibliáját.

– De hát a Szentírásban nem az áll, hogy csak egy Isten van? Hogy lehet összeegyeztetni Jézus isteni mivoltát az egyistenhittel? Másodszor, ha Jézus Isten, akkor ezek szerint nem volt emberi lény? – Dehogyisnem volt emberi lény! – kiáltott fel Valentina. – Meghalt a kereszten, emlékszik? – Akkor tehát, ha emberi lény volt, ezek szerint mégsem volt Isten? Az olasz nő zavarba jött a kérdéstől. – Hát… Isten is volt. – Ember vagy Isten? Melyik legyen? – Félig az egyik, félig a másik. Tomás arcára szkeptikus kifejezés ült ki. – Hm… Ez így elég kétséges, nem gondolják? Az az igazság, hogy éppen ezek a problémák osztották meg később Jézus követőit. Volt egy csoport, az ebionitáké, amely úgy gondolta, hogy ez az egész istenségtéma ostobaság, Jézus nem volt semmiféle isten, csak egy egyszerű ember, akit Isten azért választott ki, mert nagyon mélyen tisztelte a törvényt és kész. Semmi több. Más csoportok azonban úgy imádták Jézust, mintha Isten lenne. A dokéták úgy vélték, hogy Jézus kizárólag isteni lény volt, és csak látszólag volt ember. Nem volt éhes, nem érzett fájdalmat, nem vérzett, a test e szenvedéseit csak látszólag élte át. Szerintük két isten létezett, a zsidóké és Jézus, de ez utóbbi volt a nagyobb. Aztán ott voltak a gnosztikusok, akik úgy gondolták, hogy sok istenség létezik, köztük Jézus is, aki a zsidók Istenénél magasabb rendű isteni faj tagja. Úgy vélték, hogy Jézus ember volt, akinek a testét átmenetileg megszállta az Isten, akit Krisztusnak neveztek. Krisztus a keresztelés pillanatában szállt bele Jézus testébe, ezért mondta ekkor az Isten, hogy „te vagy az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm”, és a megfeszítés pillanatában hagyta el Jézus testét, ezért mondta ekkor Jézus, hogy „én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”. – Micsoda káosz! – jegyezte meg Valentina. – A római keresztények, akikből végül az ortodoxok lettek, ebbe a vitába csöppentek bele. Kijelentették, hogy Jézus egyszerre volt Isten és ember. – Igazi salamoni döntést hoztak – konstatálta mosolyogva Picsurov felügyelő. – Félig Isten, félig ember. – Nem, nem! – ellenkezett Tomás. – Hogy elhatárolják magukat a gnosztikusoktól és világossá tegyék, hogy Jézus és Krisztus egyazon személy volt, azt mondták, hogy Jézus egyszerre volt Isten és ember. Hogy elhatárolódjanak az ebionitáktól, azt mondták, száz százalékban Isten volt. És hogy elhatárolódjanak a dokétáktól is, kijelentették, hogy száz százalékban ember volt. Jézus tehát száz százalékban ember és ugyanakkor száz százalékban Isten is. A bolgár rendőr értetlenül rázta a fejét. – Mindkettő száz százalékban? Az nem lehetséges! – De így határoztak. Ráadásul az ortodoxia azt is kijelentette, hogy az Atyaisten a Fiúistentől különböző entitás. De mindkettő Isten. Picsurov felügyelő megtorpant a Glavnata közepén, és értetlen grimaszt vágott. – Vagyis végeredményben két istenünk van. – Nem. Csak egy van. Az egyház szerint az Atyaisten és a Fiúisten bár különböző entitások, de a kettő együtt egyetlen Isten – mosolyodott el Tomás, és tehetetlenül tárta szét a karját, mintha ő maga sem értené, amit mond. – Na, várjunk – szólt közbe Picsurov, aki tiszta vizet akart önteni a pohárba. – Az egyház szerint tehát Jézus Isten? – Az. – És az Atyaisten Isten? – Hogyne. – Akkor két isten van! Atyaisten és Fiúisten!

– De az egyház szerint nem. Különböznek egymástól, Jézus az Atya jobbján ül, és mindkettő Isten, mégis csak egy Isten van. – Na, ennek így tényleg nem sok értelme van – ismerte be Valentina. – Később biztos valami logikusabb dolog lett belőle. – Csak annyiban, hogy az egyház, mivel nem örült ennek a nagy zűrzavarnak, úgy döntött, hogy egy harmadik entitást is hozzátesz. S minthogy János evangéliumában 14,16-nál úgy mutatja be Jézus a Szentlelket, mint egy „más vígasztalót”, akit azért ad az Isten az embereknek, hogy „veletek maradjon mindörökké”, miután ő fölment a Mennybe, az egyház jónak látta ezt a kissé homályos entitást, a Szentlelket is Istenként kezelni. – Színpadias mozdulatot tett. – Íme! A Szentháromság! – Mért mondja ezt ilyen gúnyosan? – méltatlankodott az olasz nő. – Ez a három entitás Isten három különböző megnyilvánulása. Mi ezzel a baj? – Nem! – szállt vele vitába a történész. – Tudom, hogy nehéz megérteni, de a hivatalos doktrína szerint három egymástól teljesen különböző entitásról van szó. Különböznek egymástól, de mindegyikük Isten, noha csak egy Isten létezik. És Jézus száz százalékig Isten és száz százalékig ember. Ez lett a hivatalos álláspont a híres-nevezetes níceai zsinaton, amit 325-ben hívtak össze azzal a céllal, hogy megoldjanak minden teológiai vitát és egyesítsék a kereszténységet. És máig ez van érvényben. – És hogy oldotta meg a problémát az egyház? – kérdezte a Polizia Giudiziaria nyomozónője. Tomás kuncogott. – Azt mondta, hogy ez egy misztérium. – Misztérium? Hogyhogy? – Az egyház rájött, hogy abszurd az az állítás, amely szerint Jézus száz százalékban ember és ugyanakkor száz százalékban Isten is. Ennek nincs értelme! És arra is rájött, hogy szintén értelmetlen azt állítani, hogy Isten, Jézus és a Szentlélek három teljesen különböző isteni entitás, ugyanakkor csak egy Isten van. De nem akarta visszavonni ezt a paradox álláspontot. Mit tegyen hát? Előre menekült. Nem tudta feloldani ezt az ellentmondást, de nem is akart igazat adni az ebionitáknak, a gnosztikusoknak vagy a dokétáknak, így aztán egyszerűen kijelentette, hogy ez egy nagy misztérium. – Megváltoztatta a hangját, mintha mellékesen jegyezne meg valamit. – Amiben egyébként igaza is van: ez egy jó nagy misztérium, mivel semmi értelme. – Visszaváltoztatta a hangját. – Így aztán szépen kimászott abból a teológiai slamasztikából, amit ő maga hozott létre. Nekünk pedig itt van, itt ragyog teljes fényében a Szentháromság misztériuma! Odaértek a bolgár rendőrség szolgálati autójához. A házigazda elővette a zsebéből a slusszkulcsot, de nem szállt be rögtön. – Bizonyára van értelme, csak mi vagyunk hozzá túl ostobák – jegyezte meg. – Én inkább azt szeretném megérteni, hogy mi köze van ennek az egész témának a gyilkos üzeneteihez. Mindhárman a Tomás kezében tartott rejtvényt nézték. – Az emberünk, valami miatt, amit még nem tudok, fel akarta hívni a figyelmet a Jézus és a Szentháromság köré szőtt fikcióra – felelte. – Ha a rejtvény második fele a Jézus istenségét bizonygató théta-szigmás hamisításról szólt, akkor talán az első fele meg a Szentháromsággal kapcsolatos hamisításokra akar rámutatni. – Ott is voltak hamisítások? – Persze hogy voltak. Elég, ha végigolvassuk az Újszövetséget, és máris látjuk, hogy sehol nincs benne szó a Szentháromságról. Még János evangéliumában sem! – Kinyitotta a Bibliáját. – A kivétel persze János első levele, ahol 5,7–8-ban az áll, hogy „hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Ige és a Szent Lélek: és ez a három egy. És hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön, a Lélek, a víz és a vér; és ez a három is egy.” Valentina bizalmatlanul nézett rá. – Most azt fogja mondani, hogy ez hamis.

– Kétszeresen – erősítette meg Tomás. – Először is, János három levele az Újszövetségben egytől egyig hamisítvány. János apostol, akit az Apostolok cselekedeteiben analfabétának neveznek, nem írhatta őket. Ezzel a problémával szembesülve az egyház azt mondja, hogy ha nem is János írta őket, akkor is ihletett szövegek, amelyeket Isten „sugallt”. Ez az egyik módja annak, hogy legyintsünk a hamis kanonizált szövegekre, bár azok akkoriban még nem jelentettek kellemetlenséget. De ha elfogadjuk ezt a hozzáállást, akkor is tény, hogy ez a részlet bizony nem szerepelt az eredeti levélben. Egyetlen görög nyelvű kézirat sem tartalmazza ebben a formában. Meghamisították a szöveget, hogy létrehozzanak egy újszövetségi hivatkozást az Atya, a Fiú és a Szentlélek hármasára. Ez világos példája annak, amikor a tényeket a teológiához igazítják. – És azt mondja, hogy az Újszövetségben ez az egyetlen utalás a Szentháromságra? – Azt – bólintott a történész. – És ez is kétszeresen hamis. – A levegőbe fújt, mintha szertefoszlatná a verset. – És nem marad semmi. – Ismét lapozgatni kezdte a Bibliát. – Annyi marad, hogy Márknál egy írástudó megkérdezi Jézustól, hogy melyik a legelső parancsolat, amire Jézus így felel (12,29): „Minden parancsolatok között az első: Halljad Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr.” Vagyis Jézus gyakorlatilag a zsidó Smá Jiszróelt ismételte el, amely azt hirdeti, hogy csak egy Isten van. Sehol nem utal semmiféle Háromságra, és a Szentlelket sem említi, továbbá véletlenül sem állítja, hogy ő maga Isten volna. A Bibliában körülbelül tizenkétezerszer szerepel az Isten szó. De egyetlenegyszer sem fordul elő, hogy egy versben szerepelne a három vagy a háromság szóval. És ha Isten vagy Jézus megszólal, sehol nem utal úgy önmagára, se nyíltan, se burkoltan, hogy „Én hárman”. Picsurov felügyelő kinyitotta a kocsi ajtóit, hogy betessékelje a vendégeit. Tomás a vezető mellett foglalt helyet, Valentina pedig hátra ült be. A bolgár bedugta a gyújtókulcsot, de mielőtt beindította volna a motort, Tomásra nézett. – És mit jelent mindez számunkra a nyomozás kapcsán? – kérdezte. A történész vállat vont. – A gyilkos egyértelműen jártas a teológiai kérdésekben – felelte. – Úgy tűnik, az a mániája, hogy rámutasson, hogy mindaz, amit Jézusról tudunk, hazugság. És úgy érzem, csak akkor értjük meg igazán, hogy mi történik, ha kiderítjük, mi köti össze egymással a három áldozatot. Ha megtaláljuk a közös pontot, az majd elvezet minket a bűncselekmények elkövetőjéhez. A két rendőr bólogatott. – Igaza van – helyeselt Valentina. – Nekem is úgy tűnik, hogy ez az egyetlen módja, hogy felderítsük ezt az ügyet. Az autóban nagy egyetértés uralkodott. Aztán Picsurov észbe kapott, hogy késésben vannak, és nem akarván tovább vesztegetni az időt, begyújtotta a motort, majd rátaposott a gázra.

XXVIII A Balabanov-házban uralkodó hangulat mélyen lesújtotta Tomást. Ahogy ment fölfelé a lépcsőn, hallotta az első emeletről az özvegy fojtott zokogását, és legszívesebben elmenekült volna. Úgy érezte magát, mintha betolakodna mások szerencsétlenségébe. De a rendőrök nem hátráltak meg: ők már hozzászoktak a hasonló jelenetekhez. A történész pedig kénytelen volt belenyugodni a helyzetbe. A lépcső tágas térbe torkollott, amelyet a sok kis ablak elárasztott fénnyel. Több lakás is nyílt belőle olyan szerteágazón, mint a polip karjai, de észrevették, hogy az egyik sarki ajtó mögött mozgás van. Gondolták, hogy ott lakhat az özvegy, és elindultak felé. – Jó napot – köszönt Picsurov felügyelő, amint belépett az előszobába. Egy aszott arcú, pirosra sírt szemű asszony ült egy széken, és kérdő tekintettel nézett a jövevényekre. A rendőr elkezdett vele bolgár nyelven társalogni. Pár pillanat múlva rámutatott az olasz nőre, mondta a nevét, majd Tomásra mutatott. A történész felismerte a nevét a szláv hangzavarban, és még azt a szót is megértette, hogy portugalszki, de a többiből semmit nem értett. A bolgár beszélgetésnek azonban hamar vége lett, amikor az özvegy a két külföldi felé fordult, és angolul szólalt meg. – Isten hozta magukat – mondta lassan, vontatottan. – Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell fogadnom magukat. Ha lenne hozzá erőm, megkínálnám magukat teával, de így… Kövér könnycsepp gördült le az asszony ráncos arcán, kínos helyzetbe hozva a portugált. – Ó, ne törődjön vele – dadogta. Nem tudta, mit kell ilyenkor mondani. Nyilván illett volna részvétet nyilvánítani, de mivel sem az áldozatot, sem az özvegyet nem ismerte, úgy érezte, hogy ez túlságosan modoros lenne. Végül csak annyit sikerült hát kinyögnie, hogy „szörnyű ez az egész… ” Tomás félbehagyta a mondatát, de Valentina, aki már gyakorlott volt az ilyen helyzetekben, nem vesztegette az időt. – Elkapjuk a tettest – biztosította az özvegyet olyan határozottan és eltökélten, mintha személyes ügyének tekintené a nyomozás sikerességét. – Az olasz rendőrséget bízták meg az üggyel, de a nyomozásban nemzetközi segítségre számítunk. – Tomásra mutatott, mintha ő lenne az a bizonyos „nemzetközi segítség”. – De először is a maga együttműködésére lesz szükségünk. Az özvegy szomorúan ingatta a fejét. – Nem tudom, vagyok-e olyan állapotban, hogy segíteni tudjak maguknak – mondta. – Amikor tegnap közölték a hírt, éppen a várnai nyaralónkban tartózkodtam. – A mellkasára tette a tenyerét. – Hatalmas sokk volt! Azóta a nap huszonnégy órájában nyugtatót szedek, és kissé kábult vagyok tőle. – Megértem – felelte Valentina lágy hangon, profi együttérzéssel. – Csak azt szeretném megtudni, hogy észrevett-e bármi furcsát az utóbbi időben. Idegesnek tűnt a férje? Kaptak valamilyen fenyegetést? Történt valami különös? Az asszony a fejét csóválta. – Nem, semmi. Minden rendben volt. Petar el volt foglalva a dolgaival, mint mindig. Lelkes volt, mint mindig. Bent töltötte az idejét az egyetemen, tanított és kutatott. Néha el kellett utaznia külföldre, de semmi különös. – Á, igen? És hol járt az utóbbi időben? – Nem tudom biztosan – felelte az asszony, akinek beesett szemei fáradtságról árulkodtak. – Volt New Yorkban, Izraelben, Helsinkiben… – Kutatott az emlékezetében. – Á igen, Olaszországban is járt! A hazája említése felkeltette a Polizia Giudiziaria felügyelőnője érdeklődését. – Hol járt Olaszországban? – Ah, azt nem tudom. Konferenciákra meg ilyesmire. – Legyintett. – Talán inkább az egyetemre kéne elmenniük. Ők foglalkoznak az utazásokkal…

Picsurov felügyelő olasz kolléganőjéhez fordult. – Az embereim már ott vannak az egyetemen, hogy információt gyűjtsenek – súgta neki. – Ha gondolja, majd elküldöm a részleteket. Az özvegy kihasználta a szünetet, és felállt a székről. Fájdalmas arccal jelezte a vendégeknek, hogy szeretne kimenni. – Nagyon fáradt vagyok – mondta. – Ha megengedik, szeretnék lepihenni a szobámban. – Hogyne – bólogatott Valentina. – Csak még egy kérdést hadd tegyek fel, ha nem bánja. Az asszony tovább ment kifelé, de olyan apró léptekkel, mintha nehéz súly alatt görnyedezne. – Tessék. – Vallásos ember volt a férje? Az özvegy megállt, annyira elcsodálkozott a kérdésen. – Egyáltalán nem. Petar nem foglalkozott ilyesmivel. Jobban érdekelte a tudomány, érti? – De nem is olvasta a Bibliát vagy ilyesmi? Soha nem beszélt régi kéziratokról vagy hasonlóról? Vartolomejev asszony döbbenten nézett rá, mint aki nem érti, miért ragaszkodik ehhez a kérdéshez. – De asszonyom! – felelte kissé élesen. – Most mondom, hogy nem érdekelte az ilyesmi! – Kihúzta magát, és most már határozottabban folytatta a lépteit. – Ha megengedik, lepihenek. Jó napot! Az özvegy eltűnt az ajtóban, és a rendőrök egymásra néztek. Valentina zavarba jött a kudarctól, és intett Tomásnak, hogy kövesse a lépcsőházba. Picsurov felügyelő egy darabig még beszélgetett a beosztottjaival, de hamarosan ő is csatlakozott a külföldiekhez, néhány papírlappal a kezében. – Itt vannak a Dublinból, illetve Rómából küldött dokumentumok – mondta. – A másik két áldozat utazásait is tartalmazzák az utóbbi tizenkét hónapban. Az olasz nő mohón kitépte a kezéből a papírokat, és azonnal olvasni kezdte őket. Csaknem megrémült attól, amit látott. – Hú, ez az Escalona professzor állandóan utazott! – kiáltott fel. A történész felé fordította a dokumentumot. – Ide nézzen! Ez több mint negyven utazás! – Megnézte a másik dokumentumot is. – Borzalom! A Schwarzé még rosszabb! – Ezt is megmutatta. – Ő lehetett a repülő hollandi! Madonna, ez van vagy ötven utazás! Tomás megnézte a két listát. – Ez tényleg rengeteg – értett egyet. – Azt nézze meg, hol voltak mindketten egyszerre! Valentina fogott egy tollat, és megjelölte az egyező helyeket. Tizenhat kis ikszet írt le. Aztán megnézte a dátumokat is, és csak azokat jelölte meg, amelyeknél az is megegyezett. Ezzel ötre csökkent a megfelelések száma. – Hm, érdekes – motyogta. – Mindketten egyszerre voltak Rómában. Escalona kéziratokat tanulmányozott a Vatikánban, Schwarz meg ásatásokon vett részt a Colosseumban. – Szünetet tartott. – Görögországban is egyszerre jártak. Az egyik az olümposzi romoknál, a másik a Roussanou-kolostor könyvtárában. – Újabb szünet. – Izrael is közös pont. Schwarz az Izraeli Régészeti Hivatal csontkamráit kutatta, Escalona pedig a holt-tengeri kéziratok konferenciáján vett részt. – Eddig minden szokványos – jegyezte meg a portugál. – Schwarz professzor mindig a régészet területén mozog, Patricia pedig régi kéziratokkal foglalkozik, ami elvárható egy neves paleográfustól. A másik két közös útban sincs semmi szokatlan? – Párizs – mondta az olasz nő. – Escalona professzort két palimpszeszt kiadvány szakértői vizsgálatára kérték fel. – Ez normális. És Schwarz professzor? – Egyszerű turistaúton vett részt. – Tomásra nézett. – A turisztikai indíttatás nem jellemző a professzor utazási profiljára. Lehet, hogy jelent valamit. – Lehet – helyeselt a történész. – De az is lehet, hogy nem. Párizs mint turisztikai célpont nem éppen szokatlan. – A dokumentumokra siklott a tekintete. – És az utolsó?

Valentina megnézte az utolsó egyezést. – Mindketten egyszerre jártak New Yorkban. Escalona elugrott Philadelphiába, hogy megnézzen valami régi kéziratot, ami ott van… – Biztos a P1-et, amely a legelső katalogizált papirusztöredék. Máté evangéliumából tartalmaz verseket, és a III. századból származik. Igazi kincs. – Most a másik listára fordította a figyelmét. – És ő? – Az Amszterdami Egyetem támogatása ügyében járt ott. Egymásra néztek, hogy talán… – Talán itt találkoztak – jegyezte meg Tomás. Az ajtóra mutatott. – Nem azt mondta az özvegy is, hogy a férje járt New Yorkban? Valentina szeme felragyogott. – New York – ismételte, mintha valami varázsszó lenne. – Mit gondol, talán ez az a pont, ami összeköti mindhármukat? A portugál vállat vont. – Lehetséges, nem? Kell, hogy legyen bennük valami közös, ha már egyformán ölték meg őket. A különböző hipotéziseket mérlegelték éppen, amikor Picsurov felügyelő, aki egy időre elment, hogy utasításokat adjon a beosztottjainak, visszatért hozzájuk. – Jöjjenek! – mondta, és a kezével hívta őket. – Az özvegyet nagyon megviselték a történtek, és nyugalmat kért. – Ó, értem. Elindultak lefelé a lépcsőn. A fokok fából voltak, és minden lépésnél megnyikordultak, mintha tiltakoznának az ellen, amit el kell viselniük. – Szegény! – tört ki Picsurovból. – Azt hiszem, Vartolomejev asszonyt nagyon felkavarta, amikor megtudta, hogy a gyilkos fájdalmasan felüvöltött a férje halálakor. Azt kérdezte, ki az az állat, aki megöl egy embert, és aztán úgy tesz, mintha… – Micsoda? – szakította félbe Tomás, és olyan hirtelen torpant meg a lépcsőn, mintha villám csapott volna be előtte. – Ismételje meg, amit mondott! A két rendőr döbbenten nézett a történészre. – Jó, szóval azt mondtam, hogy megkérdezte, ki az az állat, aki… – Nem. Előtte. Mit mondott előtte? – Előtte? – kérdezte a rendőr csodálkozva. Nem értett semmit. – Hogyhogy előtte? – Azt mondta, hogy a gyilkos felüvöltött? – Ja, igen. Van egy tanúnk, a szép kis hölgy a kioszkból, aki azt állítja, hogy a gyilkos felüvöltött, mintha sajnálná Vartolomejev professzor halálát, mintha siratná őt. Különös, nem? Tomás Valentinára nézett, aki most értette meg a portugál heves reakcióját. – Emlékszik, mit mondott a dublini szemtanú? – Igaza van! – kiáltott fel a nő. – A részeg fickó is ugyanezt mondta. A dublini gyilkos is felüvöltött, mintha siratná Schwarz professzort! – Habozott. – Mit jelenthet ez? A történész eltűnődött. Lesütötte a szemét, s közben az elméjében azt a több ezer oldalnyi történelemkönyvet lapozgatta, amit a munkája során elolvasott. – A sicariusok! – kiáltott fel hirtelen. – A sicariusok voltak azok! Az olasz nő kérdőn nézett rá. – Kicsodák? Miről beszél maga? Tomás a fejével a nyomozónő kezében tartott dokumentumokra bökött. – Tudom már, mi a közös a három áldozatban. – Á, igen? És mi az? A portugál az épület kapujára nézett, mint akinek nincs vesztegetni való ideje. – Jeruzsálem.

XXIX A nap erősen sütötte a fal tetejét, de az árnyék is kivágta a maga téglalap alakú részét a nagy köveken, és menedéket nyújtott a híveknek az izzó hőség ellen. Miután megigazította az imakendőt a fején és a vállán, és ellenőrizte, hogy az imaszíj megfelelően van a homlokára kötve, a rituális rojtok pedig jól rá vannak csomózva a ruhája szegélyére, ahogy a Szentírás előírja, Sicarius rátette a kezét a pergamentekercsre. Tett egy lépést előre, a homlokát a hideg kőnek támasztotta, kinyitotta a tekercset, és elkezdte mormolni a Zsoltárok szent szavait. – „Hozzád emelem, Uram, lelkemet! – zendített rá, a pergamenről olvasva a szöveget. – Istenem, benned bízom; ne szégyenüljek meg; ne örüljenek rajtam ellenségeim. Senki se szégyenüljön meg, aki téged vár…” Váratlanul félbeszakította a zsebében megcsörrenő mobiltelefon. A közelében imádkozó hívek méltatlankodva néztek rá. Sicarius zavarba jött, gyorsan belenyúlt a zsebébe, vakon kitapogatta a piros gombot, megnyomta, és a készülék elhallgatott. Helyreállt a nyugalom. – „Senki se szégyenüljön meg, aki téged vár – kántálta. – Szégyenüljenek meg, akik ok nélkül elpártolnak tőled.” Sicarius félórán keresztül recitálta halkan a Zsoltárokat a nagy kőfal előtt, miközben előre-hátra himbálta a törzsét, ujjai pedig lefelé siklottak a pergamenen. Aztán ismét a zsebébe nyúlt, kitapogatta az Énekek énekének előkészített verseit, és bedugta a papírlapokat a kövek közötti keskeny résbe. Miután végzett a dolgával, tiszteletteljesen ellépett a faltól, és igyekezett elhagyni a helyet. Miközben átkelt a hatalmas téren, újra bekapcsolta a mobiltelefonját, megnézte, ki hívta imádkozás közben, és visszahívta a számot. – Sajnálom, hogy nem tudtam felvenni, mester – szabadkozott. – Éppen a HaKotel HaMa’aravinál imádkoztam. – Á, én kérek elnézést. Nem tudtam, hogy a Siratófalnál vagy. Sokan vannak? Sicarius körülnézett. – A szokásos. – Összeszorította az ajkait. – Azért hívott, hogy ezt megkérdezze? – Tudod jól, hogy nem. Csak figyelmeztetni akartalak, hogy a fülembe jutott egy kis susmus… – Milyen susmus? – Azt én tudom – felelte titokzatosan. – Szeretnék megbizonyosodni róla, hogy készen állsz a következő műveletre. Sicarius szíve nagyot dobbant. – Természetesen, mester. Hova kell utaznom? – Nem kell elutaznod – felelte a hang a vonal túlsó végén. – Itt kell végrehajtani a műveletet, Jeruzsálemben. – Itt? – csodálkozott az ügynök. – Mikor? A mester szünetet tartott, mielőtt válaszolt. – Nemsokára. Légy készenlétben.

XXX Az American Colony bárja úgy festett, mint valami sötét odú, mintha valami komor középkori vár tömlöcében alakították volna ki, bár Tomás szerint éppen ezért volt tökéletes helyszín az izraeli rendőrség főfelügyelőjével való találkozásra. – Salom! – üdvözölte őket a férfi, alighogy beléptek a szálloda bárjába. – Arnald Grossman vagyok, az izraeli rendőrség gyilkossági részlegéről. Hívjanak nyugodtan Arnie-nak. Isten hozta magukat Jeruzsálemben! Hatvan év körüli, magas, jó felépítésű, világos szemű, láthatóan valaha szőke, de már inkább ősz hajú férfi volt. Tomást whiskyvel, Valentinát martinivel kínálta, és azonnal elkezdte ecsetelni országának végeérhetetlen biztonsági gondjait. Néhány perc felszínes társalgás után azonban a Polizia Giudiziaria nyomozónője úgy vélte, hogy ideje rátérni a tárgyra, ami miatt annyit utaztak. – Meggyőződésünk, hogy Izraelben találjuk meg annak a sorozatos bűncselekménynek a megoldását, amely három napja történt Európában – kezdte. – Huszonnégy óra leforgása alatt három tudóst gyilkoltak meg három különböző országban. Van okunk feltételezni, hogy a megoldás kulcsát itt találjuk. Grossman hunyorogva méregette őket, mint a pókerjátékosok az ellenfeleiket. – Már ismerem az ügyet – közölte. – Olvastam az Interpol jelentéseit, és a sürgős vizsgálatok eredményeit is, amelyeket szíveskedtek elküldeni. De nem egészen értem, miből gondolják, hogy a szálak idevezetnek. – Nos… a három áldozat egyszerre tartózkodott Izraelben – magyarázta Valentina. – Patricia Escalona professzor nagynevű paleográfus volt, és három hónappal ezelőtt járt itt egy konferencián a holt-tengeri kéziratokkal kapcsolatban. Alexander Schwarz professzor ugyanebben az időben utazott Jeruzsálembe, hogy megvizsgálja az Izraeli Régészeti Hivatal őskeresztény csontkamráit, ugyanis egy cikken dolgozott a Biblical Archaeology Review számára. Ugyanebben az időpontban Petar Vartolomejev professzor szintén ideutazott, hogy előadást tartson a Weizmann Kutatóintézetben. Az izraeli rendőr olyan szúrós szemmel nézte a vendégeit, mintha fel akarná boncolni őket a tekintetével. – Ezt már mind tudom – mondta végül, olyan hangon, mint aki jelezni kívánja, hogy őt nem lehet olyan könnyen becsapni. – De én se ma születtem ám, barátaim. Maguk nem mondanak el nekem mindent. – Miért mondja ezt? Arnie Grossman felsóhajtott. – A tény, hogy a három áldozat egyszerre tartózkodott Izraelben, kétségkívül érdekes nyom – ismerte el. – De nem bizonyít semmit. Csak egy figyelemre méltó körülmény, semmi több. – Előredőlt, és fürkészve nézte az olasz nő arcát. – Bizonyára más is van, ami ilyen bizonyossá teszi magukat abban, hogy a megoldás kulcsát itt kell keresniük. Valentina angyalian ártatlan képet vágott. – Nem tudom, miről beszél. Mi csupán elindultunk egy nyomon. A három áldozat egyszerre járt Izraelben. Ez egy olyan egybeesés, aminek utána kell járni. Szeretnénk kideríteni, hogy találkoztak-e egymással, és ha igen, hol. Ennyi. A hatalmas izraeli a fejét csóválta. – Nem, nem. Úgy látom, nem értjük egymást! – jelentette ki halkan, egy csipetnyi fenyegetéssel a hangjában. – Ha a segítségünket akarják, tiszta lapokkal kell játszaniuk. – Mutatóujjával a köztük lévő kis asztalra koppintott. – Vagy elmondanak mindent, amit tudnak, mégpedig itt és most, az utolsó részletig, vagy nem érdekel a nyomozásuk. – Keresztbe tett karral jelezte, hogy rajtuk a sor. – Válasszanak.

Valentina Tomásra pillantott. A történész közönyösen vállat vont: nem tudta, mire jók az ilyen játszmák a rendőrök között, de nem is érdekelte. A nő a nyomozó, ő tudja, mit lehet más rendőrök orrára kötni és mit nem, az övé a döntés is. A Polizia Giudiziaria felügyelőnője megértette az üzenetet. Mély levegőt vett, és izraeli kollégája szemébe nézett. – Jól van – adta meg magát. – Valóban van még egy mozzanat, amely megerősíti azt a feltételezésünket, hogy a rejtély megoldása Izraelben keresendő. Grossman elővette a jegyzetfüzetét és a tollát, és felkészült az írásra. – Csupa fül vagyok. – Mindhárom áldozatnak elvágták a torkát. – Ez nekem is feltűnt. Ami azt jelenti, hogy rituális gyilkosságokkal állunk szemben. – Pontosan. Az a helyzet, hogy a második és a harmadik esetben szemtanúnk is van. Mindketten azt állítják, hogy a gyilkos a tette befejeztével fájdalmasan felkiáltott, mintha siratná az áldozatát. Az információ hallatán a rendőr abbahagyta a jegyzetelést, és zavartan nézett föl. – Siratta az áldozatait? – Úgy van. Ez az észrevétel pedig felkeltette Noronha professzor érdeklődését, aki a kérésemre közreműködik a nyomozásban. Valentina Tomáshoz fordult, mintha arra kérné, hogy vegye át a szót. – Valóban, a két szemtanú felidézett bennem valamit, amivel akkor találkoztam, amikor a 30 és 70, vagyis Jézus halála és a Jeruzsálemi Templom lerombolása közötti időszakot tanulmányoztam. – Grossmanra mutatott, aki ismét belefogott a jegyzetelésbe. – Ahogy maga is megjegyezte az imént, a lefejezés rendszerint rituális gyilkosságra utal. Ferro felügyelőnő ezt már a legelső, vatikáni gyilkosság éjszakáján elmondta, és még azt is hozzátette, hogy az áldozat úgy halt meg, mint egy bárány. De akkor még nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget. Nem tűnt fontosnak. Amikor azonban megtudtam, hogy az elkövető szörnyű jajgatásba kezdett minden akciója után, hirtelen világosság gyúlt az elmémben. – Yehi or! – suttogta a rendőr, szinte automatikusan, a híres bibliai mondat héber változatát. – Legyen világosság! – Igen, ez történt velem. Yehi or! Mintha belém vágott volna a villám, úgy hasított belém annak a gyilkos zsidó szektának a képe, amely itt működött, Izraelben, a Jézus keresztre feszítése utáni évtizedekben, és… – Csak nem a zelótákról beszél? – vágott közbe Grossman bizalmatlanul. Tomás elhallgatott és nagyot nézett, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak, amint éppen a cukorkás dobozban turkál. – De igen – vallotta be végül. – Valóban a zelóták jutottak eszembe, akiknek volt egy szélsőséges szárnyuk, és úgy hívták őket, hogy sicarii. Sicariusok. A nagydarab izraelita közömbösen legyintett. – Ugyan, annak már kétezer éve! A zelóták… vagyis a sicariusok, ha úgy tetszik, már nem léteznek! Maguk kísérteteket kergetnek, a fenébe is! – Én is tudom, hogy már nem léteznek a sicariusok – ismerte el a történész. – Ezek a rituális gyilkosságok mégis pontosan rájuk vallanak! A sicariusok is nyilvános helyeken késelték meg a rómaiakat a szent tőrükkel – innen a nevük is: a sica tőrt jelent –, amit a köpenyük alá rejtettek, és amikor megöltek valakit, fájdalmasan felkiáltottak, mintha megrázná őket az áldozat halála. Ezzel azt színlelték, hogy nekik semmi közük a történtekhez, aztán elvegyültek a tömegben és senki nem kapta el őket. – Ezek régi történetek! – Talán igen. A módszer azonban ugyanaz. Ráadásul az áldozatok közül ketten is olyan történészek,

akik az Újszövetség kéziratait tanulmányozták, ami pedig ugyanazzal a korral és helyszínnel függ össze. Ha pedig a sicariusokra jellemző rituális jajgatáshoz és a lefejezéshez hozzávesszük azt a tényt is, hogy mindhárom áldozat egyszerre járt Izraelben, az már elegendő egybeesés, nem gondolja? Arnie Grossman fontolóra vette a kérdést, mintha a gondolatmenet ésszerűségét mérlegelné. – Igaza van – bökte ki végül. – Ez valóban túl sok véletlen egybeesés! – Mi is így gondoltuk – mondta a történész, és végigmutatott az American Colony bárján. – Úgyhogy most itt vagyunk. Valentina, aki eddig hallgatott, hogy Tomás kifejthesse a sicariusokkal kapcsolatos gondolatmenetét, hirtelen életre kelt, és izraeli kollégájára nézett. – Most már mindent elmondtunk – figyelmeztette. – Remélem, számíthatunk az együttműködésére… – Természetesen – biztosította Grossman, miközben visszalapozott egy kicsit a jegyzetfüzetében. – Itt van a tájékoztató, amit kértek, amikor írásban megkerestek. Nem tudom, segít-e, de remélem, igen. Most Valentina vette a kezébe a tollát, és felkészült, hogy mindent leírjon. – Akkor mondja. – A három áldozat három különböző szállodában szállt meg – kezdte. – Escalona professzor a King Davidben, amely talán Jeruzsálem leghíresebb szállodája. – Ez jellemző rá – jegyezte meg Tomás mosolyogva. – Patricia mindig szerette a luxust. – Schwarz professzor a Mount Zion Hotelt választotta, a Sion-hegyen – folytatta zavartalanul az izraeli. – Vartolomejev professzor pedig a Ritzben szállt meg. – Lapozott egyet, és folytatta az olvasást. – A három személy három különböző céllal jött ide, és amennyire meg tudtuk állapítani, különböző helyeken jártak. – Becsukta a füzetét, és elmosolyodott. – Ez minden. A két vendég csalódottan nézett rá. – Csak ennyi? – Attól tartok, igen. – De… – dadogott Valentina. – Nem lehet, hogy valahol mégis találkoztak? Arnie Grossman mély lélegzetet vett. – Nézze, senki sem lehet biztos semmiben! – mondta. – Jeruzsálem nagy város, de azért nem annyira nagy. Elképzelhető, hogy egymásba botlottak a Damaszkuszi kapunál, például. Tudom is én! Ha ez egy kiemelt fontosságú nyomozás lenne, mindent megmozgatnék, és elhihetik, hogy ha találkoztak egymással, azt kiderítenénk. De gondolhatja, hogy ez a probléma jelentéktelen a mi prioritásainkhoz képest. Mi nap mint nap sokkal súlyosabb problémákkal találkozunk. Így aztán csak egy embert tudtam ráállítani a témára egy délelőtt erejéig. – De hát most mihez kezdjünk? – Most már két nyomozónk is van az ügyre, teljes időben. Így már biztosan jutunk valamire. – Á, valóban? Tapasztalt munkatársakról van szó? A házigazda szélesen elmosolyodott, kezébe vette a whiskys poharát és kényelmesen hátradőlt a széken. – Azt én nem tudom – felelte nevetve, és a beszélgetőtársaira mutatott. – A két új nyomozó itt ül velem szemben. Tomás és Valentina egymásra nézett. – Rólunk beszél? Grossman főfelügyelő felhajtotta az aranyló folyadékot, letette a poharát az asztalra. Aztán keresztbe tette a lábát, és a szemein látszott, hogy jól szórakozik. – Azt gondolták, hogy nyaralni jönnek Jeruzsálembe?

XXXI A Hotel King David rózsaszín faragott mészkő homlokzata igazán tekintélyt parancsoló volt, de Tomás és Valentina annyira el volt foglalva a nyomozással, hogy meg sem állt, hogy megcsodálja. Csak amikor beléptek a forgóajtón és elindultak a hallban, akkor érezték meg a hely igazi pompáját. – Micsoda szálloda! – kiáltott fel Tomás, miközben az előcsarnokot csodálta. A két szárnyat összekötő folyosó padlóján egy hosszú fehér sávon sorakoztak a hotelben megszállt hírességek nevei és aláírásai. Lehajolt és elolvasta az egyik nevet. – Még Churchill is lakott itt! – És még egy sereg más híres ember – tette hozzá az olasz nő, aki szintén az aláírásokat tanulmányozta: Elizabeth Taylor, Marc Chagall, Henry Kissinger, Simone de Beauvoir, a Dalai Láma, Kirk Douglas, Yoko Ono és még sokan mások. Aztán elismerő pillantást vetett a dekorációra. – Hm… ma che bello! A hotel előcsarnoka babiloni korokat idézett, szépen kidolgozott, gazdagon díszített, nagy oszlopok és látványos kék gerendázat tartotta a mennyezetet, a díszítőelemek pedig a régió legkülönbözőbb stílusait tükrözték, köztük a föníciai, az egyiptomi, a görög és az asszír stílust. Kétségtelenül impozáns látvány volt. Egy egyenruhás alkalmazott közeledett feléjük. – Miben lehetek a szolgálatukra? Valentina, mintha már előre fölkészült volna, rögtön fölmutatta a Polizia Giudiziaria jelvényét és egy dokumentumot, amit az izraeli hatóságok állítottak ki. – Az olasz rendőrségtől vagyok, és az egyik vendégükről szeretnék érdeklődni – magyarázta. – A szálloda vezetőjével szeretnék beszélni. Az alkalmazott röviden meghajolt, aztán olyan gyorsan eltűnt, amilyen gyorsan megjelent, de két perc múlva már jött is vissza egy alacsony, nyakkendős férfival. A férfi a kezét nyújtotta a látogatóknak, és hivatásszerűen rájuk mosolygott. – A nevem Aaron Rabin, a King David igazgatója vagyok. Miben segíthetek? Valentina ismét bemutatkozott. Miután a szállodaigazgató ellenőrizte a Polizia Giudiziaria igazolványát és az izraeli dokumentumot, készségesen közölte, hogy mindenben a rendelkezésükre áll, az olasz nő elővett a bőröndjéből egy színes fényképet, amely egy mosolygó nőt ábrázolt. – Ezt a hölgyet Patricia Escalonának hívják, spanyol, és néhány napja meggyilkolták – mondta. – Információink szerint három hónapja ebben a szállodában szállt meg, és szeretnénk tudni, hogy emlékszik-e rá valamelyik dolgozója. Az igazgató elvette a fényképet, és egy darabig vizsgálgatta. Egyértelmű volt, hogy neki nem ismerős a nő arca. Odament a recepciós pulthoz, hogy megkérdezze az alkalmazottait. A recepciósok megnézték a képet, és hívták a portást, aki szintén szemügyre vette a fotót. Kis idő múlva már egész tömeg gyűlt össze a pult körül. Egyre több embert hívtak oda, még két londinert is, és végül látszott, hogy megszületett a döntés, és többen bólogattak. Az igazgató visszament a két külföldihez, és egy kopasz férfi követte, kezében Escalona professzor fényképével. – Bemutatom maguknak Daniel Zonshine-t, a Jerusalem Tours utazási irodától – mondta az igazgató, és a kísérőjére mutatott. – Azt hiszem, ő tud segíteni maguknak. Valentina és Tomás üdvözölte Zonshine-t, aki a szokásos formalitások után a szálloda földszintjének egyik üzletére mutatott. – Van egy irodánk itt, a King Davidben. – Felmutatta a fényképet. – Ez a hölgy valóban a vendégünk volt. Azért emlékszem rá, mert pocsékul beszélt angolul, és olyan idegenvezetőre volt szüksége, aki beszél spanyolul és nemcsak elvezeti a különböző helyekre, hanem ha kell, tolmácsként is szolgál.

Az olasz nő arca felragyogott. – Ah! És hol van ez az idegenvezető? Zonshine az órájára nézett. – Mohamed most fog kezdeni. – A fotelekre mutatott. – Mi lenne, ha ott várnának rá? Ha megérkezik, idehozom. A két látogató kényelembe helyezte magát a szálloda éttermének elegáns teraszán, amelyet virágokkal borított, kis fal vett körül, a kilátás pedig a kertre és a medencére nyílt. A távolban az óváros fala és a Jaffa kapu látszott. A hőség ellenére mentateát kértek, figyelték a körülöttük ülő embereket, köztük a végtelenül szemérmesen flörtölő fiatal ortodox zsidó párokat, és a dekorációról meg az épület történelmi értékéről beszélgettek. Tomás elmesélte, hogy az Oszmán Birodalom bukása után éppen itt, a King Davidben rendezkedett be a palesztinai brit főhadiszállás. Ezért 1946-ban egy szélsőséges zsidó mozgalom, az Irgun felrobbantotta a szállodát, és a britek kivonulását követelte. Két év múlva pedig ez vezetett végül az izraeli állam kikiáltásához. – Láthatja tehát, hogy a King Davidet átitatja a történelem, olyannyira, hogy… A beszélgetést Daniel Zonshine szakította félbe, egy fekete bajuszú, sovány fiú társaságában, aki Jerusalem Tours feliratú pólót viselt. – Ez itt Mohamed – mutatta be a fiút. – Ő kísérgette a szóban forgó hölgyet. – Szalem alejkum! – Alejkum szalem! – felelte Tomás, megcsillantva arab tudását. – Maga volt Escalona professzor idegenvezetője? – Igen, uram. – Emlékszik, milyen helyeket látogatott meg, amikor itt volt? – A señorita megnézett néhány turistalátványosságot az óvárosban, és meglátogatott néhány olyan intézményt, amelyek a történelmi kutatással kapcsolatosak, gondolom – felelte. – De ideje legnagyobb részét a Jeruzsálemi Héber Egyetemen töltötte. Ha jól emlékszem, a qumrani leletekről szóló előadásokkal kapcsolatban járt ott. – És egyedül járt-kelt? – Eleinte igen. Aztán szerzett néhány barátot, és már nem volt rám szüksége. Tomás és Valentina egymásra nézett. – Barátokat szerzett? – Igen. Nyugatiakat, akikkel a señorita az Arkan Alapítványnál ismerkedett meg. Másnap még elkísértem őket az Izraeli Régészeti Hivatalhoz, de aztán megköszönte a szolgálataimat és többet nem is láttam. – Emlékszik, hogy hívták Escalona professzor barátait? A palesztin megrázta a fejét. – Nem. Már három hónapja történt mindez. Különben is furcsa neveik voltak. Azt hiszem, már akkor sem jegyeztem meg őket… A Polizia Giudiziaria nyomozónője elővett a bőröndjéből néhány fényképet, és megmutatta őket az idegenvezetőnek. Alexander Schwarz és Petar Vartolomejev professzort ábrázolták. – Ők voltak azok? Mohamed hunyorogva nézte a képeket, és közben az emlékezetében kutatott. – Mint mondtam, az egész már három hónapja történt, és nem töltöttem velük sok időt – mondta tétován. – Annyi ügyfelünk van, hogy nem lehet mindenkire emlékezni. – Ismét szemügyre vette a fotókat, és végül bólintott. – De igen. Azt hiszem, ők voltak. – Biztos? Az idegenvezető vetett még egy utolsó pillantást a képekre, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem téved.

– Szinte biztos vagyok benne. Minél tovább nézem ezeket az arcokat, annál ismerősebbnek tűnnek. – És mit is mondott, hol találkozott velük Escalona professzor? – Az Arkan Alapítványnál. – Az micsoda? Mohamed tétovázott, és végül a főnöke szólalt meg helyette, aki egész eddig némán hallgatta a beszélgetést. – Egy nagy tiszteletnek örvendő intézet itt, Izraelben – mondta Daniel Zonshine. – Különböző területeken folytat tevékenységeket, és az óváros zsidó negyedében van a székhelye. Valentina és Tomás megint egymásra pillantott, de ezúttal diadalmas kifejezés csillant a szemükben. Végre megvan a nyom, amit kerestek. Az Arkan Alapítvány.

XXXII Az óváros zsidó negyedében teljes nyugalom uralkodott. Az utcák szinte üresek voltak, csak egy-két ember haladt a Siratófal vagy a Hurva tér felé. A szűk utcákban a madarak csicsergése derűs dallamként visszhangzott, amelyhez képest a néhány járókelő beszéde halk morajlásnak hatott. Ebben a közegben Tomás és Valentina léptei hangosan szóltak a kövezeten, de ez cseppet sem zavarta őket. A történész megnézte a térképét, megkereste a szefárd zsinagógákat és az egyik mellékutcára mutatott. – Arra van. Elindultak a jelzett irányba, de Valentina csak gépiesen követte társát, mintha robotpilóta irányítaná. Teljesen belemerült azokba a dokumentumokba, amelyeket reggel küldtek neki Rómából, és tudta, hogy el kell olvasnia őket, mielőtt odaérnek. – Érdekes ez az alapítvány – jegyezte meg. Talán csak magában beszélt, de ez sem volt biztos. – Nagyon, nagyon érdekes… – Milyen értelemben? Beletelt néhány másodpercbe, mire az olasz nő válaszolt. Olvasott még egy kicsit, és csak akkor nézett fel Tomásra, amikor befejezte. – Eleve nagyon széles körű a tevékenysége, a tudomány legkülönbözőbb területeit öleli fel – mondta. – Az alapítvány rengeteget költ történelmi kutatásokra, a paleográfiától a régészetig. Természetesen a fő kutatási területe a Közel-Kelet, azon belül is különösen a Szentföld régiója. A gyűjteménye részét képezik a bibliai időkből származó tárgyak. De más, egymástól távoli tudományterületeket is támogat, a részecskefizikától az orvostudományig. – Elismerően füttyentett. – Dio mio, ez egy egész világ! – De milyen filozófia vezérli? Egyszerűen a kutatás? Valentina megmutatta az egyik oldal tetejét. Egy mottó állt rajta vastag gót betűkkel. – „Über allen Gipfeln – olvasta hangosan – ist Ruh, in allen Wipfeln spürest du kaum einen Hauch; Die Vögelein schweigen im Walde. Warte nur, balde. Ruhest du auch.” Tomás mozdulatlanul nézte, ahogy olvas. – Mi az ördögöt jelent ez? – „A szikla-tetőn tompa csönd – szavalta a nő. – Elhal remegőn odafönt a szél lehellete is. Madárka se rebben a fák bogára, várj, nemsokára pihensz te is.”{2} A történész hitetlenkedve nézett rá. – Maga beszél németül? Az olasz nő elnevette magát, és megmutatta a Rómából küldött dokumentumot. – Ennek a versnek van olasz fordítása – mondta. – Látja? Itt van alul. Most Tomás mosolyodott el. – Á, értem! – Elismerő kifejezés jelent meg az arcán. – Szép vers! Ki írta? – Na, mégis ki írhatta? – felelte a nő. – Hát Goethe. – Azon túl, hogy szép, kifejezetten pacifista is. Ha az Arkan Alapítványnak ez a vers a mottója, biztos, hogy jó szándékú intézményről van szó. Valentina elfintorította az arcát, és figyelmeztetőn fölemelte a mutatóujját. – Ha! – hangsúlyozta. – Tudja, én nem bízom az olyanokban, akik folyton a békéről papolnak. Néha ezek a legrosszabbak. Egy ártatlan kijelentés sötét szándékot rejthet… A portugál tudós megtorpant egy épület előtt az utca közepén, és megnézte a házszámot. Aztán megpillantott a csengő fölött egy kis aranytáblát, amelyen az állt, hogy Arkan Foundation. – Na, mindjárt kiderül – mondta. – Megérkeztünk!

Megnyomta a csengőt. Vártak egy kicsit, aztán közeledő léptek hangját hallották, végül kinyílt a kapu. Egy kíváncsi szemű, fekete hajú lány állt velük szemben. – Salom! – Good afternoon! – üdvözölte Tomás, jelezvén, hogy nem héberül fog beszélni. – Van egy megbeszélt találkozónk Arkan úrral, az alapítvány elnökével. Itt van? Miután ellenőrizte a személyazonosságukat, a lány elvezette őket egy szobába, és megkínálta őket egy pohár vízzel. Aztán udvariasan arra kérte őket, hogy „legyenek szívesek várakozni”, majd távozott. Hamarosan visszatért, szólt nekik, hogy kövessék, és felvitte őket az első emeletre. Halkan bekopogott egy ajtón, hallotta, amint valaki héberül utasítást ad, és jelezte a vendégeknek, hogy lépjenek be. – Üdvözlöm önöket – köszöntötte őket egy nagydarab férfi, akinek olyan sűrű szemöldöke volt, mint Brezsnyevnek, és már jött is eléjük az ajtóhoz. – Arpad Arkan vagyok, az alapítvány elnöke. Minek köszönhetem a bella Italia rendőrségének a látogatását? – Sajnálom, hogy zavarnunk kell – kezdte Valentina. – Három európai kutató meglehetősen bizarr halála ügyében nyomozunk. A Polizia Giudiziaria felügyelőnőjének kijelentésétől hirtelen elsötétült a házigazda élénk tekintete. – Ah, már hallottam róla! – kiáltott fel Arkan, és hirtelen lelassult a beszéde, mintha mérlegelné a szavakat. – Borzalmas! Nagyon lesújtott a hír, amikor megtudtam! – A három ügy nyomozása idevezetett minket, Izraelbe. Kiderült, hogy a három áldozat ebben az országban találkozott egymással. – Szünetet tartott, hogy figyelje a férfi reakcióját. – És most tudtuk meg, hogy pontosan ezen a helyen találkoztak. – A padlóra mutatott. – Az Arkan Alapítványnál. Elhallgatott, és várta, mit mond Arkan erre a kijelentésre. Az alapítvány elnöke, látván, hogy árgus szemekkel figyelik a reakcióját, mély lélegzetet vett, és szinte zavartan az ablak felé fordította a tekintetét. – Nekem ez nem tűnt fel – mondta. – De tény, hogy ismertem őket. Meghívtam őket ide, az alapítványhoz. – Az íróasztalán álló naptárra bökött. – Tegnapelőtt volt három hónapja, nézzék csak! Ha tudtuk volna, micsoda szerencsétlenség éri őket… Az olasz felügyelőnő minden egyes szót mérlegre tett, hátha valahol ellentmondást, elhallgatást vagy rejtett értelmet talál – akárcsak egy sakkozó, aki ellenfele minden mozdulatát figyeli. – Megtudhatjuk, mit kerestek itt? Arpad Arkan az iroda falait díszítő bekeretezett papiruszokra és pergamenekre mutatott. Réginek tűntek, görög és héber karakterek sorakoztak rajtuk folyamatos írás, azaz scriptio continua szerint. A szélük szakadt volt, és belül is itt-ott lyukasak voltak. – Az alapítvány birtokában értékes kéziratgyűjtemény van – magyarázta. – Vannak részleteink a Bibliából és más régi, héber, arámi és görög nyelvű dokumentumokból. Felkértem Escalona professzort egy szakértői vizsgálatra. – Rábökött egy durván megmunkált edénynek látszó tárgyra, amely a földön hevert, az íróasztal mellett. – És őskeresztény csontkamráink is vannak. Ezen a területen Schwarz professzort ajánlották. – És Vartolomejev professzor? Ő nem volt történész… – Ah, a bolgár tudós? Az alapítványnak van egy molekuláris kutatóközpontja, és azt hallottam, hogy a professzor világszínvonalú szaktekintély ezen a területen. Állítólag minden évben felmerült a neve az orvosi Nobel-díjjal kapcsolatban. Meghívtam, hogy dolgozzon velünk, és elfogadta a meghívást. – Megrendülten ingatta a fejét. – Az ő eltűnése, attól tartok, óriási veszteség az Arkan Alapítvány számára. Nagy reményeket fűztünk a munkájához. – Ők hárman együtt jártak itt, az alapítványnál? – Igen, együtt voltak. Noha különböző területekhez tartoztak, egyszerre beszéltem velük. – Így ismerték meg egymást? – Valószínűleg igen – bólintott. – Nekem legalábbis úgy tűnt, hogy korábban nem találkoztak. Valentina eltöprengett, mintha azon gondolkodna, hogyan tegye fel a következő kérdést.

– Mivel magyarázza, hogy az a három ember, aki itt ismerte meg egymást a maga irodájában, három hónappal később, kevesebb mint huszonnégy óra leforgása alatt gyilkosság áldozatává válik? Úgy tűnt, hogy a házigazda zavarba jött a kérdéstől. – Ezt nem tudom megmagyarázni – mondta. – Ez valóban különös egybeesés. – Ez a hirtelen felmerülő szó olyan jól jött neki, mint egy mentőcsónak, amibe gyorsan bele is kapaszkodott. – Igen, ez volt, kétségtelenül. Egy szerencsétlen egybeesés. Az olasz nő gyors pillantást váltott Tomással, aztán visszafordult a férfi felé, akinek jéghideg kék szemei voltak. – A rendőrség számára nincsenek véletlen egybeesések, Arkan úr. Az alapítvány elnöke kihúzta magát. – Mire céloz? – Nem célzok semmire – felelte a nő anélkül, hogy zavarba jött volna. – Csak azt mondom, hogy a kriminológia erős gyanakvással fogadja a véletlen egybeeséseket. Az pedig tény, hogy három tudós, aki itt ismerte meg egymást a maga irodájában, három hónappal később gyilkosság áldozatává vált, minimum bizarr körülmények között. Nem tudom, lehet-e ezt véletlen egybeesésnek nevezni. Arpad Arkan nagy teste fölemelkedett és a férfi vehemens mozdulattal az ajtóra mutatott. – Kifelé! – üvöltötte. – Ki innen! Valentina és Tomás mozdulatlanná merevedett a széken, úgy meghökkentette őket ez a heves viselkedés. Tudták, hogy az olasz nő célzása kellemetlenül hangzik, de arra nem számítottak, hogy ilyen aránytalan reakciót vált ki a házigazdából. – Súlyos hibát követ el. – Nem érdekel! – ordította a sűrű szemöldökű férfi, és még mindig az iroda ajtajára mutatott. – Azt akarom, hogy távozzanak az alapítvány épületéből, de villámgyorsan! Kifelé! Valentinát feldühítette a házigazda heves kitörése, de állta a sarat. – Madonna! Mégis mit képzel, kivel beszél? – Távozzanak azonnal, különben hívom a rendőrséget! Ki innen! – Cretino! Stupido! Stronzo! – Kifelé! Ki innen! Csak úgy röpködtek a sértések mindenfelé, ahogy vörös képpel egymás arcába üvöltöttek. Tomás megértette, hogy két forrófejű személlyel tartózkodik egy szobában, és kezdenek elszabadulni az indulatok, így hát karon ragadta a Polizia Giudiziaria nyomozónőjét és kivonszolta az irodából. – Elmegyünk – mondta nyugodt hangon. – Nem éri meg. – Kifelé! – ordítozta Arkan magánkívül. – Tűnjenek innen! Mit képzelnek, kik maguk, hogy idejönnek, és a saját házamban sértegetnek? He? Tűnjenek el innen! – Imbecile! Scemo! Az ajtók nagy durranással becsapódtak, és amilyen gyorsan megzavarták, éppolyan gyorsan helyre is állt a nyugalom az alapítvány épületében. Arkan még mindig zihálva meglazította a nyakkendőjét és kigombolta a gallérját. Aztán súlyos puffanással belezuhant a fotelbe és mélyeket lélegzett, hogy visszanyerje az önuralmát. Az íróasztal sarkán lévő telefont nézte. Rövid ideig habozott, mintha le akarná győzni a hirtelen támadt impulzust. Aztán sóhajtva megadta magát az elkerülhetetlennek, és végül a kezébe vette a készüléket. – Halló! Te vagy az?

XXXIII – Igen, mester. Én vagyok. Miről van szó? Sicarius a régi fal maradványain ült, lábát a Heródes-palota romjai fölött lógázta, amely a meredek domb északi oldalába épült, három szinten. Innen szemlélte a Júdeai-sivatag száraz egyhangúságát, amit csak a Holt-tenger kék foltja tört meg: mintha a sós tó valami oázis lenne. Érezte, ahogy a sziklás hegyoldalon végigsöprő száraz, meleg szél simogatja az arcát, miközben hevesen rázza a tunikáját. – Ma kissé ideges vagyok – vallotta be a hang a vonal túlsó végén. Mély levegőt vett. – Emlékszel az utolsó beszélgetésünkre? – Amikor a HaKotel HaMa’aravin imádkoztam? – Igen – mondta a mester. – Azt mondtam, hogy állj készenlétben. – Rövid szünetet tartott. – Készen állsz? – Mindig. Újabb szünet. – Itt az idő. A szél fölkapott egy porfelhőt, és Sicarius megigazította a tallitját a fején, hogy jobban védje a szemét. Alant a völgy csak úgy tobzódott a színekben és árnyalatokban a Holt-tenger partja mentén: a föld barnáját a homok aranya követte, majd a só fehér szegélye, és végül a víz festői átmenetei: az opálos zöld, amely azonnal türkizbe váltott, majd mély indigókékbe, hogy aztán a másik parton elhaljon és belevesszen a ködbe, Jordánia hegyeinek és hágóinak sárgásszürkéjével együtt. – Ki a célszemély? – Két nyomozó, akiket az olasz rendőrség küldött. Most érkeztek Jeruzsálembe, és keresztezték az utunkat. – Csettintett a nyelvével. – Elérkezett az idő a cselekvésre. – Hol van a szállásuk? – Az American Colonyban. – Hm… a kémek szállodája. Illik a helyzethez. – Nagyon. Egy párról van szó. – Mindkettőt el kell intéznem? – A nőt hagyd békén. Ő az olasz rendőrség nyomozója, nem akarok velük összetűzést. A másikat kell elintézned. A csendes fajtából való. – Azok a legveszélyesebbek… – Ez egy történész, aki képes megfejteni a rejtvényeinket. Tomás Noronha a neve és portugál. E-mailben küldök egy fényképet, amit ma készítettünk róla teljes diszkréció mellett. Részletes utasításokat is kapsz a levélben arról, hogy pontosan mit tegyél, és benne lesz az üzenet is, amit ott kell hagynod. – Ez a történész az elsődleges célpont? A mester hangja elmélyült, mint mindig, amikor fontos utasítást adott. – Igen. Elcsöndesedett a vonal, mintha ez után a közlés után nem lenne már mondanivalójuk egymásnak. – Még valami? – Ez minden. Már tudod, mit kell tenned. – A mester hangja kérdőre váltott. – Mikorra tervezed az akciót? Sicarius ajkai összeszorultak és valamiféle mosolyfélébe húzódtak. – Mára. Sicarius kikapcsolta a mobiltelefonját, és még egyszer végignézett a Júdeai-sivatagon és a Holt-tenger kék foltján, aztán a balra lévő hegyláncokon, hágókon és a sziklaszirtek szegélyezte völgyön. A Nap már lemenőben volt, a horizont a narancs és a vörös árnyalataiban pompázott, a római korból megmaradt romok pedig éles, szögletes árnyakat vetettek a talajra. Szédületes látvány volt, és a káprázatos szépség

ékes bizonyítéka annak, hogy Isten megáldotta ezt a zord vidéket. Megnyugtató volt a csönd, csak az északi szél suttogása hallatszott, meg a hegyvidék fölött repdeső seregélyek elnyújtott, füttyszerű hangjai. Sicarius talpra ugrott és hátat fordított a pazar látványnak. Elindult a Kígyó-ösvény kapuja felé. A lemenő Nap még mindig égetett, jólesett hát a hűs szellő, amely simogatta felhevült arcát és belekapott a hajába, de egyszer csak elállt, és a levegő megint felforrósodott. Sicarius tudta, hogy csak az északi oldalon fúj a szél, a hegy másik felén mintha állna a levegő. Izzadságcseppek csordultak le az arcán, a hónaljánál hamar átnedvesedett a tunikája, érezte, ahogy perzsel a bőre. A talaj olyan fényesen ragyogott, hogy káprázott tőle a szeme. Ahogy elhaladt a zelóták egykori lakhelye mellett és a zsinagóga érintetlen maradványaira nézett, büszkeség töltötte el: ez az a hely, ahol kétezer éve Eleázár ben Jáir összegyűjtötte a sicariusokat, hogy bekövetkezzen a tragédia végső jelenete. Az elszigetelt hegycsúcson álló romokat ősei legnemesebb hagyatékának tartotta. Most rajta volt a sor, hogy megmutassa: méltó az emlékükhöz. Itt ért tragikus és legendás véget a sicariusok hősies küzdelme a római megszállók ellen. Amikor a Tizedik Légió katonái három év ostrom után végre áttörték a védelmi vonalat, a kétezer sicarius inkább a halált választotta, mint azt, hogy megadja magát az ellenségnek. Maszadát felgyújtották, és kiválasztottak maguk közül tíz férfit, akik mindannyiukkal végeztek, majd önmagukat is megölték. Csak két asszony menekült meg, hogy elmeséljék a történetet. Ahogy Sicarius a romok között sétált, érezte, hogy visszarepül az időben. Hallotta a kövekből a heves vitát, Eleázár hangját, amint azt kiáltja, hogy „inkább a halál, mint a rabszolgaság”, a döntés nyomán feljajduló tömeget, a sicariusok helyeslését, majd a vérengzés hangjait, ahogy a férfiak lemészárolják a gyermekeiket, az asszonyaikat, végül egymást, míg síri csend nem borul az erődre, és nem hallatszik más, csak a seregélyek szárnysuhogása, akik néma tanúi voltak a drámának. Másnap reggel pedig döbbenetes látvány tárul a rómaiak szeme elé, amikor felmásznak a falakon, és a véráztatta földön heverő holttestek között botladoznak. Megérintette a szent tőrt, amit az övében hordott, és érezte, milyen sima a felülete. A maszadai ásatásokon talált sicát használták a végső öldökléskor. Mindez kétezer évvel ezelőtt történt, amikor a pogányok lerombolták a templomot és elűzték a népet az Ígéret Földjéről. Kétezer év. Eljött a bosszú ideje.

XXXIV Az American Colony hallja visszhangzott a kacagástól, amely olyan hangos volt, hogy a recepciósok és az arra járó vendégek is odafordultak. – Maga ezen nevet? – kérdezte Valentina némi sértődöttséggel a hangjában. – Hát én egyáltalán nem találom viccesnek! Az izraeli rendőrség főfelügyelője jó hangulatban volt. Arnie Grossman széttárta a karjait, mintha nyújtózkodna, és széles mozdulatokkal beletúrt ősz, hullámos hajába, hogy hátrafésülje. – Ez jó! – Nem volt vicces – ismételte az olasz nő. – Nagyon kellemetlen volt! – Elnézést kérek, de jó adag chutzpah kell ahhoz, hogy az ember kiutasítsa a rendőrséget! – felelte Grossman még mindig derűs arccal. – Ez az Arpad Arkan lehet, hogy egy utolsó gazember, de azt meg kell hagyni, hogy nagy forma! Ha csak elképzelem a jelenetet, majd’ megpukkadok! Az izraeli rendőr rázkódott a nevetéstől, Valentina megrökönyödésére. Az olasz nő forrt a dühtől, Tomás azonban, aki elkérte a szoba kulcsát a recepción, s csak nemrég ült le közéjük, nem csodálkozott különösebben Grossman reakcióján, sőt még meg is értette a rendőr derültségét. Kívülről nézve valóban elég mulatságos lehetett a délutáni jelenet. – Ez most nem fontos – szakította félbe Valentina, aki szeretett volna továbblépni és rátérni a beszélgetés lényegi pontjaira. – Eddig jutottunk a nyomozásban, és innentől nem áll módomban folytatni az ügyet. Szeretném tudni, mit tehet értünk az izraeli rendőrség. Arnie Grossman közben összeszedte magát, és a tenyerével jelezte, hogy szeretné, ha a kollégája lassítana. – Huh! Nyugalom! – kiáltott fel. – Kicsit lassabban! – Előrehajolt, és eltűnt az arcáról a mosoly, mintha végre elhatározta volna, hogy komolyan veszi az ügyet. – Haladjunk sorban. Milyen következtetésre jutott az alapítványnál tett látogatásuk során? – Hogy nagyon gyanús az egész – felelte a nő. – A férfi egyértelműen titkol valamit. – Miért mondja ezt? – Először is a heves reakció miatt, amit az váltott ki, hogy megkérdeztem, mi a véleménye a különös egybeesésről, mely szerint három kutatót meggyilkoltak, három hónappal azután, hogy megismerték egymást az alapítványnál. Arkan aránytalan reakciója arra vall, hogy dühíti a kérdés. Mármost, akinek nincs vaj a fején, az nem fél. Másodszor azért, mert a magyarázata nem stimmel. Nézzük csak a tényeket: a három áldozat nem ismerte egymást, Arkan meghívta őket egy beszélgetésre, melynek során megbízta a két történészt egy-egy szakértői vizsgálattal, illetve a tudóst is megbízta valamivel, és hopp, a három ismeretlen személy hirtelen elválaszthatatlan lesz egymástól! Az idegenvezető szerint másnap újból találkoztak és együtt ellátogattak az Izraeli Régészeti Hivatalba. Aztán Escalona professzor olyan jól érezte magát az új barátaival, hogy többet nem is volt szüksége tolmácsra és szélnek eresztette az idegenvezetőt. – Értetlen képet vágott. – Vajon miért váltak elválaszthatatlanná? Egy jelentéktelen találkozás miatt? Hogy lehet ekkora hatással egy egyszerű tudományos beszélgetés? – Valóban… – És miért akart Arkan egyszerre beszélni három ilyen különböző kutatási területhez tartozó szakemberrel? Nem lett volna logikusabb, ha külön-külön beszél az egyikkel, a másikkal, majd a harmadikkal? Miért kellett mindhármukkal egyszerre találkoznia? – Valentinának igaza van – jegyezte meg Tomás, aki addig hallgatott. – Ennek nincs semmi értelme. De az olasz nő még nem mondta végig a mondandóját. – Ha az alapítvány elnöke egyszerre hívta őket magához, annak csak az lehet az oka, hogy valamilyen közös érdeklődésre számot tartó témáról akart velük beszélni. Mi lehetett ez a téma? Miért titkolózik

előttünk Arkan? Milyen rejtegetnivalója lehet? Milyen kapcsolatban áll ez a titokzatos beszélgetés a három gyilkossággal? Mi a fene… Az izraeli rendőrség főfelügyelője bólintott. – Legyen – vágott közbe, félbeszakítva kolléganője gondolatmenetét. – Ebben a históriában valóban hibádzik valami, ez nyilvánvaló. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy Arkan benne van valami kétes ügyben. De óvatosnak kell lennünk. Az olasz nőt majd’ szétvetette a düh ezekre a szavakra. – Mi az, hogy óvatosnak kell lennünk? – Az ajtóra mutatott, mintha ott lenne az alapítvány elnöke. – Az az alak valamit titkol előlünk! Őa felelős a gyilkosságokért! És mit csinálunk mi? – Utánozni próbálta az izraelit, hogy kifigurázza. – Legyünk óvatosak… – Nyugodjon meg – kérte Grossman. – Arpad Arkan nagy hatalmú ember. Kiterjedt kapcsolatai vannak politikai körökben, és olyan érdekek mentén működik, amelyek erősebbek nálunk. – Összedörzsölte a mutató- és a hüvelykujját. – Nagy pénzekről van szó, és nemcsak itt. A fickó a nemzetközi pénzvilágban is otthonosan mozog. Ezenkívül az alapítvány nagyon alázatos intézménynek mutatja magát, a békéről papol, ami jól fest mind a sajtóban, mind a nemzetközi politikában. Egyébként a mottója is elárulja, hogy… – A Goethe-versre gondol? A zsidó rendőr nagyot nézett a meglepetéstől. – Ah! Már tudják? – Elvégeztük a házi feladatot… – Nos, sikerült rendkívül pacifista mottót választaniuk, ami hihetetlenül hasznosnak bizonyult az alapítvány számára. A béke hirdetése tökéletes álca, amely mögött nyugodtan végezhetik a homályos ügyleteiket. Ezért kell törekednünk a maximális óvatosságra. Valentina türelmetlenkedett. – Grossman felügyelő, lehet, hogy ez mind igaz, de mi rendőrök vagyunk. Viselkedjünk rendőrök módjára! Olaszországban a maffia szintén kényes ügy, hiszen a legmagasabb pénzügyi és politikai körökkel van összefonódva, mégis szembeszállunk velük. – Jól van, de akkor is… – morogta az izraeli nem fejezve be a mondatot. – Az Arkan Alapítvány körüli szaglászás kemény dió. Egyébként egy ideje már szemmel tartom őket, úgyhogy tudom, miről beszélek. – Szemmel tartja őket? – csodálkozott az olasz nő. – Miért? Az izraeli rendőrség főfelügyelője egy pillanatra elhallgatott. Mintha azt mérlegelné, hogy válaszoljon-e. – Mondjuk úgy, hogy megvan rá az okom, hogy bizalmatlanul kezeljem a ténykedésüket – felelte végül. – Soha nem találtunk semmi konkrétat, de időnként nyugtalanító dolgokat csicseregnek a madarak. – Igen? És mit csicseregnek? Arnie Grossman megint habozott egy kicsit. – Csicseregnek – felelte. – Maradjunk ennyiben. Mindhárman egymásra néztek, mint a pókerjátékosok, akik rejtegetik a lapjaikat és próbálják kitalálni a többiekét. Hármójuk közül Valentina volt a legtürelmetlenebb és a legidegesebb, így aztán senkit nem ért meglepetés, amikor ő szólalt meg legelőször, megtörve a hirtelen beállt kínos csendet. – Szóval mit javasol? Mit csináljunk? Az izraeli a levegőbe legyintett. – Ne csináljanak semmit – tanácsolta. – Alszom egyet a dologra, és holnap majd mondok valamit, rendben? – Elfogadhatóan hangzik.

Grossman Tomáshoz fordult. – De addig is, Noronha professzor, talán segíthetne nekem összekötni az ügy egyes szálait. A kérés meglepte a történészt. – Mit szeretne tudni? A főfelügyelő a fotel karfáján dobolt az ujjaival, mintha a megfelelő megfogalmazáson törné a fejét. Végül a hüvelykujjával a bár felé bökött. – Emlékszik, amikor az első találkozásunkkor elmondta, hogy az a gyanúja, hogy a sicariusok is benne vannak a dologban? – Hogyne. Mindhárom áldozat meggyilkolásának a körülményei kísértetiesen hasonlítanak a kétezer évvel ezelőtt tevékenykedő sicariusok módszereihez. Főleg az áldozat megölése után felhangzó jajongásra gondolok. Miért? Arnie Grossman elhúzta a száját, megsimította az állát, és tűnődőn oldalra nézett. – A jelentések, amelyekben a segítségünket kérték, felkeltették az érdeklődésemet – felelte. – Láttam, milyen rejtvényeket hagyott a tettes a holttestek mellett, és az értelmezésüket is olvastam. Ha jól értettem, azt állítja, hogy ezek a feladványok az Újszövetség ellentmondásaira hívják fel a figyelmet. – Úgy van – hagyta helyben a portugál. – De mire akar kilyukadni? – A kérdés a következő: miért érdekelhetik a sicarii zsidók szervezetét a keresztények Bibliahamisításai? – Valóban kíváncsi rá? – Csupa fül vagyok. Tomás előrehajolt, mintha hétpecsétes titkot árulna el. – Azért, mert Jézusnak már volt egy vallása. – Pardon? A portugál ismét hátradőlt a székén, keresztbe tette a lábát és elmosolyodott, vidáman tekingetve Arnie Grossman és Valentina Ferro várakozó arcára. – Zsidó volt.

XXXV Az American Colonyról az a hír járta, hogy a kémek szállodája. Amikor Tomás elhelyezkedett a fotelban és észrevette, milyen meghitt légkör veszi körül, egyből megértette, miért: a hely tökéletesen alkalmas volt a diszkrét beszélgetésekre. Nem mintha lett volna bármi rejtegetnivalója, de a nyomozás, amelyben részt vett, megkövetelt némi diszkréciót, tekintve a szóban forgó bűncselekmények természetét. Csakhogy az imént tett egy olyan kijelentést, amely erősen sérthette Valentina teológiailag érzékeny fülét, és az volt a sejtése, hogy az olasz nő válasza csöppet sem lesz diszkrét. Egy másodpercet sem kellett várnia ahhoz, hogy kiderüljön: bizony jól sejtette. – Mit akar azzal mondani, hogy Jézus zsidó volt? – kérdezte Valentina szinte sértődötten. – De hát ő alapította a keresztény vallást, nem? Tomás megrázta a fejét. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem – suttogta. – Jézus nem alapította meg a keresztény vallást. – Madonna! – szentségelt a nő, és a felháborodástól még a teste is megremegett. – Micsoda baromság! Már hogyne alapította volna meg? A latin christianismus szó is az ő nevéből jön! Jézus Krisztus szavai és tanításai képezik az alapját! Hogy merészel ilyet mondani? Hogy mondhat olyat, hogy nem Krisztus alapította meg a keresztény vallást? Ez abszurdum! – Jézus zsidó volt – ismételte meg higgadtan a portugál. – Amíg nem tesszük egészen magunkévá ezt az alapvető igazságot, semmit nem érthetünk meg vele kapcsolatban. Zsidók voltak a szülei, akik körülmetéltették, és akikkel Názáretben élt, Galilea egyik zsidó településén. Jézus arámi nyelven beszélt, ami a héberrel áll szoros rokonságban, és a zsidók nyelve volt abban az időben. Zsidó nevelést kapott, hitt Mózesben és a zsidó prófétákban, tisztelte a zsidó törvényeket, és olyan jól ismerte a zsidó Szentírást és Mózes törvényeit, hogy még tanította és értelmezte is őket. Az emberek rabbinak hívták. A rabbi szó kétezer évvel ezelőtt tanítót jelentett. Márk azt írja 1,21-nél: „és mindjárt szombatnapon bemenvén a zsinagógába, tanít vala”. Vagyis Jézus szombatonként eljárt a zsinagógába, ami természetesen zsidó szokás, és a rabbik jellegzetes módszerével tanította a Szentírást: példabeszédekkel. Ezenkívül más zsidó szokásai is voltak, és úgy is öltözködött, mint a zsidók. – Ezt honnan tudja? Talán fényképeket is látott róla? – Elég, ha elolvassa az ember az evangéliumokat. Máté 9,20-nál azt írja, hogy egy nő „illeté az ő ruhájának szegélyét”, más fordításban a köpenye szegélyét, Márk pedig 6,56-nál elmeséli, hogy amerre csak járt, „kérik vala őt, hogy legalább a ruhája szegélyét illethessék”. A köpenye szegélyét? A köntösét? Miről is van itt szó? Egyértelmű, hogy a tallitról, arról a köpenyről, amit a zsidók imádkozáshoz viseltek, illetve a tzitzitről, amelyet az Ószövetség egyik könyvében, a Számok könyvében található utasításoknak megfelelően kötöttek meg. – Maga a szokásokról beszél nekem – érvelt Valentina. – Ezek persze valóban zsidó szokások. Elvégre zsidók között élt. De valami mégis megkülönböztette őt a többi zsidótól, mégpedig a tanításai! Tomás a kezében tartott Bibliára mutatott. – Ellentétben azzal, amit gondol, a zsidó szokások a központi részét képezik Jézus tanításainak – válaszolta. – Az evangéliumokban gyakran részletesen kifejti a szokásokkal kapcsolatos véleményét. A ruházkodás csak egy példa. Máténál, 23,5-nél Jézus azért bírálja a farizeusokat, mert „megszélesítik az ő homlokszíjjaikat; és megnagyobbítják az ő köntöseik peremét”. Ezzel el is árulja, hogy a saját homlokpántja, azaz tefilinje, keskeny volt, a köntöse, vagyis tzitzitje pereme pedig rövid. – Á! Akkor tehát Jézus nem mindenben értett egyet a zsidókkal! – Valentina, a zsidóknál gyakoriak voltak a hasonló viták! A zsidók mind a mai napig szenvedélyesen vitatkoznak az ilyen dolgokról! Van, aki szerint a tzitzitnek hosszúnak kell lennie, mások viszont a

rövidre esküsznek. Van, aki ragaszkodik hozzá, hogy a pergamenszalagok, amelyekre a Szentírásrészleteket írják, vagyis a homlokszíjak szélesek legyenek, ezzel is jelezvén a viselőjük áhítatát, mások szerint fontosabb a szerénység, ezért jobb, ha inkább keskenyek. Egy rómainak vagy bárki másnak meg sem fordult volna a fejében, hogy olyan apróságokkal foglalkozzon, mint egy zsidó tzitzitje vagy homlokszíja. Ilyet csak egy zsidó csinál. Érti? Az, hogy egyáltalán szóba hozta ezt a témát, pontosan annak a bizonyítéka, hogy Jézus ízig-vérig zsidó volt! Az olasz nő fölemelte a mutatóujját, mintha eszébe jutott volna valami. – Várjon csak! Voltak olyan zsidó szokások, amiket nem tartott meg! Az étkezést, például. Nekem úgy rémlik, hogy Jézus ellentmondott a Szentírásnak, amikor kijelentette, hogy nincsenek tisztátalan ételek… Tomás kikereste az idevágó részt a Bibliájában. – Ez Márknál van – mondta, miközben a pontos helyet kereste. – Azt mondja Jézus, 7,18-nál: „Nem értitek-é, hogy ami kívülről megy az emberbe, semmi sem fertőztetheti meg őt? Mert nem a szívébe megy be, hanem a gyomrába; és az árnyékszékbe kerül, amely minden eledelt megtisztít.” Ezzel kijelentette, hogy minden étel tiszta. – Pontosan. Szóval? Ellentmond a Szentírásnak, vagy nem? – Talán igen, de nem feltétlenül – válaszolta a történész. – Fontos hangsúlyozni, hogy jó okunk van kétségbe vonni, hogy Jézus valóban minden étel tisztaságát hirdette, érvénytelenítve ezzel az Ószövetség tanait. – Nahát! Mért mondja ezt? – Mert a tisztaság hirdetése már nem Jézustól származó idézet, hanem azt Márk teszi hozzá. Ezenkívül ez a kijelentés ellentmondásban áll az Újszövetség más szövegrészleteivel. – Kikeresett egy részt. – Máté például úgy idézi Jézust – 15,17 –, hogy azt kérdezi: „Mégsem értitek-é, hogy minden, ami a szájon bemegy, a gyomorba jut, és az árnyékszékbe vettetik? Amik pedig a szájból jőnek ki, a szívből származnak, és azok fertőztetik meg az embert.” Mint látja, Máté nem vonja le azt a következtetést, hogy Jézus minden étel tisztaságát hirdette volna. – Előrelapozott. – De a legfontosabb az, amit Lukács mond az Apostolok cselekedeteinek 10,14 szakaszában, amikor Jézus halála után egy hang azt parancsolja Péternek, hogy egyen tisztátalan ételt. Az apostol így válaszol: „Semmiképpen sem, Uram; mert sohasem ettem semmi közönségest, vagy tisztátalant.” Vagyis Péter tiszteletben tartotta a kóser étkezést. Ha Jézus valaha is kijelentette volna, hogy minden étel tiszta, Péter is megette volna, minden további nélkül. De nem ette meg. És minden bizonnyal Jézus sem ette meg. – Akkor azt mivel magyarázza, hogy Márknál Jézus eltörli az Ószövetség étkezéssel kapcsolatos törvényeit? – Az egy retroakció. – Egy retro… micsoda? – Abban az időben, amikor Márk evangéliuma íródott, jellemző volt a vita arról, hogy mit lehet és mit nem lehet enni. A keresztény üzenet nem hatotta meg a zsidók többségét, akik nevetségesnek tartották azt a feltételezést, hogy a Szentírásban megjövendölt nagy messiás az a szegény galileai rabbi lenne, akit keresztre feszítettek, mint egy bűnözőt. Sok pogányt azonban igen. Ez újabb problémákat szült. Kötelezzék ezeket a pogányokat, hogy tartsák be a zsidóság szokásait? A keresztény közösségek körében a három legfontosabb kérdés a tisztátalan ételek fogyasztásának, illetve a szombati munkának a tiltása, valamint a kötelező körülmetélés volt. A zsidó keresztények egyik csoportja úgy gondolta, hogy meg kell tartani a zsidó szokásokat, a másik pedig, hogy el kell vetni őket. Nyilvánvaló, hogy sok pogány szerette a sertéshúst, dolgozott szombaton, és főleg semmiképpen nem akarta, hogy éles pengével matassanak a pénisze körül. Így aztán ennek a három szabálynak az erőltetése elrémisztette azokat a pogányokat, akik különben szívesen csatlakoztak volna a mozgalomhoz. Márpedig nélkülük nem tudtak volna gyarapodni, hiszen a zsidók nagy része nem mutatott irántuk nagy érdeklődést. Így aztán alapvető

fontosságúvá vált ezeknek a népszerűtlen szabályoknak az elvetése. Így törölték el a tisztátalan ételek fogyasztásának tiltását, a szombati munka tiltását és a kötelező körülmetélést. De hogyan indokolják meg teológiailag ezt a döntést? A legjobb módja nyilván az, ha magának Jézusnak tulajdonítják az utasítást. Ezt tette Márk. Valentina felhúzta a szemöldökét. – Úgy tűnik, sokféleképpen lehet a leírtakat magyarázni. Tomás fölnevetett. – Pedig, higgye el, az úgynevezett retroakció nagyon gyakori az evangéliumokban – erősítette meg. – Lukácsnál a 21,20 szakaszban például azt mondja Jézus: „Mikor pedig látjátok Jeruzsálemet hadseregektől körülvéve, akkor tudjátok meg, hogy elközelgett az ő elpusztulása.” Mármost, a rómaiak 70-ben ostromolták meg és rombolták le Jeruzsálemet, Lukács szövege pedig ennél később keletkezett. Mivel ő már tudott erről a drámai eseményről, utólag megjövendöltette Jézussal. Ez egy retroakció. Amikor egy próféciát a megjövendölt esemény után írnak le, nem nehéz beteljesülnie, igaz? Így történhet meg az is, hogy Jézus az evangéliumokban olyan kérdésekre ad választ, amelyek az ő korában még nem is merültek fel, csak később, az evangéliumok megírásának idején. – Ez a helyzet a tisztátalan ételekkel is? – Úgy van. Ez a vita is az evangéliumok szerzőinek az idejéből való. A galatákhoz írt levelében Pál még egy összetűzést is említ közte és Péter közt, pontosan a kóser étkezéssel kapcsolatban. 2,12-ben azt írja Pál: „Mert mielőtt némelyek odajöttek Jakabtól, a pogányokkal együtt evett; mikor pedig oda jöttek, félrevonult és elkülönítette magát, félvén a körülmetélkedésből valóktól.” Péter 2,15-nél így mentegetőzik: „Mi, természet szerint zsidók és nem pogányok közül való bűnösök” vagyunk. Ez azt jelenti, hogy Péter, aki szoros kapcsolatban állt Jézussal, ragaszkodott az étkezéssel kapcsolatos zsidó törvényekhez. Ez pedig azt feltételezi, hogy Jézus szintén tiszteletben tartotta őket. Az olasz nő összehúzott szemöldökkel fogalmazta magában az ellenérvet. – Jól van, Péter tiszteletben tartotta a kóser étkezést – ismerte el. – De Pál nem. És Pál is apostol volt. Márpedig ha ő nem tartotta tiszteletben az ételek tisztaságával kapcsolatos szabályokat, miért ne lehetne ő az, aki Jézus példáját követte? A történész elmosolyodott és megrázta a fejét. – Mert Pál nem ismerte Jézust. Ő az egyetlen az apostolok közül, aki nem ismerte Jézust személyesen – magyarázta. – Pál csak akkor tért meg, amikor látomása volt Jézusról a keresztre feszítés után. Ez volt az egyetlen feltételezett kapcsolata vele, és ez tette őt apostollá. Később elment Jeruzsálembe, ahol megismerkedett Péterrel és Jézus testvérével, Jakabbal. Amit tehát a hús-vér Jézusról tudott, azt nem személyes tapasztalatból tudta, hanem Pétertől és Jakabtól. Ez azt jelenti, hogy amikor Pál vitába keveredik Péterrel, akkor valószínűleg Péter az, aki Jézus álláspontját képviseli. Ha Péter tartózkodott attól, hogy együtt egyen a pogányokkal, Pál pedig nem, akkor valószínűleg Jézus is tartózkodott tőle. Egyébként érdekes megjegyezni, hogy ebben a Péterrel folytatott vitában Pál nem hivatkozott Jézus példájára. Márpedig ha tudta volna, hogy Jézus nem tartja tiszteletben az ételek tisztaságáról szóló törvényeket, biztos, hogy előhúzta volna ezt az érvet, hogy meggyőzze Pétert. Mégsem tette, ami annak a jele, hogy nem ismerte Jézus álláspontját ebben a kérdésben, vagy akár az is lehet, hogy tudta, hogy nem értene vele egyet. Arnie Grossman, aki addig csöndben hallgatta a beszélgetést, most megmozdult a székén. – Nos, azt már megértettük, hogy Jézus tiszteletben tartotta a kóser ételek törvényét – mondta, hogy továbblendítse a beszélgetést. – De mit akar ezzel bebizonyítani? – Arról beszélek, hogy az evangéliumokban leírt viták Jézus és a farizeusok között elsősorban az étkezési tiltásokról és a szombat megtartásáról szóltak. És ez a két kérdés furcsamód megegyezik az evangéliumok megírásának idejében élő keresztény közösségek három fő kérdése közül kettővel. – Úgy véli, hogy ez nem véletlen?

– Hát persze hogy nem az! Ezek a viták az evangéliumokban nem feltétlenül Jézus korának a vitáit tükrözik, sokkal inkább a későbbi vitákat, amikor pogányok is csatlakoztak a mozgalomhoz. Az evangélisták úgy akarták megnyugtatni a pogányokat, hogy Jézus szájába adtak olyan kijelentéseket, mely szerint dolgozhatnak szombaton is, és továbbra is ehetik azokat a tisztátalan ételeket, amiket szoktak. Ha megmaradtak volna ezek a zsidó előírások, nagy részük valószínűleg elfordult volna a mozgalomtól. – Értem. – Az evangélisták szövegei tele vannak olyan történetekkel, amelyekben Jézus eltörli a Szentírás előírásait ebben a két témában. Mindent beleírtak, amit csak találtak ezzel kapcsolatban. Csakhogy nem találtak valami sokat. Márk retroakcióján kívül sehol nem látjuk, hogy Jézus megkérdőjelezte volna a törvényt. Csupán azt teszi, amit egyébként minden zsidó tesz, régen is meg ma is: csak a törvény alkalmazását vitatja, nem magát a törvényt. Az evangélisták belekapaszkodnak minden apró részletbe, amit csak találnak, és kétségbeesetten igyekeznek bebizonyítani az igazukat. Ezt tették a tisztátalan ételekkel, és ezt tették a szombattal is. – Igen, a szombat! – kiáltott fel Grossman. – Azt mondja, hogy Jézus nem vonta kétségbe a szombati munka kérdését? – Persze. Nézze, a Kivonulás könyve ugye megtiltotta a szombati munkát, de mi is az a munka? Itt kezdődnek a problémák. Mint tudja, egyes zsidók szerint az nem munka, ha letépjük a kalászt, hogy megegyük, mások szerint viszont munka. Akárcsak a többi zsidónak, Jézusnak is megvolt a maga elképzelése erről a kérdésről. Márk leírja, hogy Jézus tanítványai kalászt szednek szombaton, ami nem tetszik a farizeusoknak. Jézus 2,25-nél a Szentírásban elbeszélt kivételt említi a válaszában: „Soha nem olvastátok-é, mit mívelt Dávid, mikor megszűkült és megéhezett vala társaival egybe?” Arra a jelenetre utal, amikor Dávid és az emberei azért dolgoztak szombaton, mert éhesek voltak. Vagyis Jézus nem vonta kétségbe, hogy a szombat szent nap. Csak azt vitatta, hogy mit lehet és mit nem lehet csinálni szombaton. De fontos, hogy kihangsúlyozzuk: a zsidók körében megengedett volt, hogy az ilyen kisebb szabályokról vitatkozzanak. Még a farizeusok sem értettek egyet egymással a szombati munka kérdésében, és nem értettek egyet a szadduceusokkal sem, sem ebben a kérdésben, sem sok másik szabályéban. Vannak olyan zsidó szerzők, mint például Philón, akik egész műveket írtak arról, hogy mit lehet szombaton csinálni és mit nem. Bár számunkra ma jelentéktelennek és furcsának tűnhet, akkoriban ezek szokványos viták voltak. – És a válás? – vágott közbe Valentina. – A Szentírás elfogadja, Jézus viszont megtiltja. Vagy talán ezt is tagadja? – Nem, nem tagadok én semmit – felelte Tomás, miközben tovább lapozgatta a Bibliáját. – Való igaz, hogy Jézus megtiltotta a válást, de kizárólag a Szentírás keretein belül. Elég, ha megnézzük, miként írja le Márk azt a jelenetet a 10,2–9 szakaszban, amelyben Jézust megkérdezik erről a kérdésről. „És a farizeusok hozzámenvén megkérdezék tőle, ha szabad-é férjnek feleségét elbocsátani, kísértvén őt. Ő pedig felelvén, monda nékik: ’Mit parancsolt néktek Mózes?’ Ők pedig mondának: ’Mózes megengedte, hogy válólevelet írjunk és elváljunk.’ És Jézus felelvén, monda nékik: ’A ti szívetek keménysége miatt írta néktek ezt a parancsolatot; De a teremtés kezdete óta férfiúvá és asszonnyá teremté őket az Isten. Annak okáért elhagyja az ember az ő atyját és anyját; és ragaszkodik a feleségéhez, És lesznek ketten egy testté! Azért többé nem két, hanem egy test. Annak okáért amit az Isten egybe szerkesztett, ember el ne válassza.’” Vagyis Jézus azt mondja, hogy Mózes csak a „ti szívetek keménysége miatt” engedte meg a válást, nem pedig azért, mert a válás valami szent dolog. Jézus úgy gondolta, hogy ez a kérdés Isten akaratát érinti, így hát kijelentette, hogy az Isten által megáldott egység az, ami szent, nem pedig a váláshoz való jog. Ez megint egy tökéletesen zsidó értelmezés. A holt-tengeri kéziratok arról tanúskodnak, hogy a zsidók egy csoportja, az esszénusok szintén hasonlóan gondolkodtak a házasságról és a válásról. Voltak olyan zsidók, akik liberálisabb gondolkodásúak voltak, és voltak olyanok is, akik inkább konzervatív szemléletűek voltak. Jézus ebben a kérdésben a konzervatív álláspont felé hajlott.

Valentina a keresztbe tett lábát gyors, türelmetlen mozdulattal megcserélte. – Va bene, va bene – sziszegte kelletlenül. – Jézus a szokásait tekintve zsidó volt. Ezt elfogadom. De azért az üzenetei nem korlátozódtak a szombati munkára, igaz? – Persze hogy nem – ismerte el a történész. – Bár tény, hogy az evangéliumok szerint ezek a témák végig dominálnak a farizeusokkal folytatott vitáiban. De természetesen más kérdésekben is megnyilatkozott. És ezek etikai és teológiai értelemben nagyobb jelentőségűek. – Á! – kiáltott fel a nő diadalmasan. – Én is ezt mondom! Jézus sokkal mélyebb kérdéseket is érintett. És pontosan ezekben a kérdésekben szakított a zsidósággal és alapította meg a kereszténységet! Tomás mély lélegzetet vett és Grossmanra nézett, aki ismét hallgatásba burkolózott. Aztán visszafordult Valentinához, és azon törte a fejét, hogyan fogalmazza meg a válaszát erre a lelkes kijelentésre. Lehetne finom és diplomatikus, de az nagy kreativitást igényelne, és úgy érezte, nincs hozzá ereje. Jobb lesz, ha inkább röviden és egyenesen fogalmaz, akkor is, ha keményen fog hangzani. – Kedvesem – mondta. – Még mindig nem érti, mi következik abból, hogy Jézus zsidó volt? – Zsidó, aki megalapította a kereszténységet. – Nem – ellenkezett Tomás némi türelmetlenséggel a hangjában. – Krisztus nem volt keresztény.

XXXVI Már leszállt az éj Jeruzsálemben. Sicarius kihasználta a sűrű sötétséget, odalopakodott az ablakhoz, és nagyon óvatosan, ügyelve, hogy senki ne vegye észre, belesett. A három ember még mindig a fotelekben ülve beszélgetett. Jól megnézte az arcukat. Az egyik egy nő volt. A másik, semmi kétség, az az ember, akinek a fényképét a mester elküldte neki e-mailben. – Tomás Noronha – suttogta. A célpont. Miután megbizonyosodott róla, hogy a történész nem fogja megzavarni az akciót, átment a sötét utcán, elment a szűk lépcső mellett, amely a könyvesboltba vezetett, de ilyenkor már zárva volt, és belépett az American Colony lakóterületére. – Tizenöt – suttogta maga elé. – Tizenötös szoba. Kereste Tomás ajtaját. A számot a világ legegyszerűbb dolga volt kideríteni. Csak le kellett ülnie a recepciónál, és figyelnie, mikor érkezik meg a célpont és melyik kulcsot kéri el. A recepciósok a tizenötös kulcsot adták neki oda. A sötétben osonva Sicarius megtalálta a tizenhármas, a tizennégyes és végül a tizenötös ajtót. Körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy senki sem figyeli. Gyors mozdulattal elővette a zsebéből a tolvajkulcsot, amit a takarítószemélyzet szobájából emelt el, miután eljött a recepcióról, és bedugta a zárba. Az ajtó azonnal kinyílt. Sicarius habozás nélkül belépett, bezárta az ajtót és bekapcsolta a zseblámpáját. A fény ide-oda ugrálva pásztázta a helyiséget. Sicarius most járt először egy American Colony-szobában, és elképedt, mennyire tágas. Módszeresen átvizsgálta a szobát, minden sarkát alaposan szemügyre vette. Megnézte a fürdőszobát, a szekrényt, az erkélyt, de még a kis hűtőt is. Meg kellett találnia a legmegfelelőbb helyet, ahová elrejtőzhet. Hol lenne a legjobb? A lámpa fénye ide-oda ugrált, mintha nem is a behatoló, hanem a fény lenne bizonytalan. – A mindenit! – morogta. – Majdnem elfelejtettem! Közelebb ment az ágyhoz és szemügyre vette: jó széles volt, az összehajtott takaró a végén feküdt. Nagy, kövér párnák hevertek rajta. Belenyúlt a nadrágzsebébe, és elővett egy összehajtott papírt. Kinyitotta, és megvilágította a zseblámpával, hogy ellenőrizze, jó papírt hozott-e el. Igen, ez volt az. Odalépett az ágyhoz, és letette a papírt az éjjeliszekrényre, a kis olvasólámpa mellé. Aztán hátralépett és megnézte, hogy fest messziről. Rendben találta. Jobb, ha mindent nyugodtan elrendez, mert miután elvégzi a dolgát, óriási lesz a zűrzavar. Fontos volt, hogy az üzenet problémáját előre megoldja.

Aztán megvilágította a tenyerében tartott papírlapot, és még egyszer elolvasta a mestere utasításait. Nem

akart hibázni, és mindent pontosan meg akart jegyezni. Aztán visszament a szoba közepére és újra elkezdte vizsgálni a helyiséget. Hova a fenébe bújjon el? Ide? Oda? Amoda? És ha… – Megvan! Végre megtalálta a megfelelő helyet. Istenemre, ez több mint megfelelő! Micsoda meglepetés éri majd Tomás Noronhát, ha belép a szobájába! Már nagyon várja azt a pillanatot! Nem kétséges, hogy ez a búvóhely, ez… ez… Tökéletes.

XXXVII Valentina remegett a felháborodástól és dühödten mutatott Tomásra, mint amikor egy áldozat rámutat a támadójára a bíróságon. – Tudja, mi maga? – ordította. – Az Antikrisztus! A történész nevetett. – Én? – Igen! Az Antikrisztus! – Fölnézett a mennyezetre, mintha egyenesen a Magasságoshoz szólna. – Dio mio, mért küldted hozzám ezt az átkozott teremtményt? Ez egy próbatétel? A hitem próbája? Ez a férfi… ez az eretnek… ez az ördög mindent le akar rombolni, amire tanítottak! Most azt mondja, hogy Krisztus nem is volt keresztény! – Még mindig fölfele nézve színpadias mozdulatot tett a beszélgetőtársa felé. – Atyám, vedd el tőlem ezt a kelyhet! Eltúlzott drámai hangja ellenére úgy tűnt, hogy komolyan beszél. Tomás, nem tudván, mit feleljen, zavarában ismét nevetni kezdett: biztonságosabbnak tűnt számára, ha humorosan szemléli ezt a kifakadást. – Ha akarja, elhallgatok. – Halleluja! – tört ki belőle, és az égnek emelte a karját, mintha hálát adna. – Halleluja! – Ránézett. – Valóban jobbnak látom, ha elhallgat! Nem bírom tovább hallgatni! Arnie Grossman fészkelődni kezdett. – Na, de kérem! – szólalt meg váratlanul, mint egy ügyvéd, aki fellebbezésért folyamodik. – Nem úgy van az! Nekem tudnom kell, miért áll érdekükben a sicariusoknak, hogy felhívják a figyelmet az Újszövetség ellentmondásaira! Ez a magyarázat kulcsfontosságú lehet ahhoz, hogy kiderítsük, ki áll a gyilkosságok hátterében! Tomás tétova tekintete ide-oda táncolt izraeli és olasz beszélgetőtársa között. – Akkor hát, mi legyen? – érdeklődött. – Folytassam vagy hallgassak? Döntsék el! Valentina felsóhajtott, mint aki feladta, és legyintett. – Folytassa. A történész kis szünetet tartott, amíg újra összeszedte a gondolatait és kitalálta, hogyan folytassa. – Jó. Tehát ahhoz, hogy megértsék a magyarázatot, tisztában kell lenniük azzal, hogy Jézus száz százalékban zsidó volt. – Csak a szokásaiban – szólt közbe Valentina. – Az etikában és a teológiában olyan újításokat vezetett be, amelyek akár akarja, akár nem, igenis megalapították a kereszténységet. Tomás a nőre nézett. – Milyen újításokra gondol? Tudja, mi állt Jézus tanításainak a középpontjában? – Hogy szeresd a felebarátodat. A történész Arnie Grossmanhoz fordult. – Mi a zsidók hitének a legalapvetőbb tétele, melyik ima a vallásuk alapja? – Nem kétséges, hogy a Smá az – vágta rá a rendőr. Hogy alátámassza ezt a kijelentést, a jobb kezével eltakarta a szemét, és elkezdte szavalni az imát, amit minden szombaton elmondott a zsinagógában vagy a Siratófal előtt. – „Halld, Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr! Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.” Miközben Grossman a Smát szavalta, Tomás a Bibliáját lapozgatta, hogy megtaláljon egy részt. – A Smát Mózes ötödik könyvében nyilatkoztatja ki az Isten, a 6,4 szakaszban – közölte. – Most felolvasom, mit ír Márk evangéliuma, 12,28-tól 30-ig: „Akkor hozzá menvén egy az írástudók közül, aki az ő vetekedésüket hallotta vala, és tudván, hogy jól megfelele nékik, megkérdezé tőle: Melyik az első minden parancsolatok között? Jézus pedig felele néki: Minden parancsolatok között az első: Halljad

Izráel: Az Úr, a mi Istenünk, egy Úr. Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből.” – A mutatóujjával a versre bökött. – Vagyis amikor a hite legfontosabb tételéről kérdezik, Jézus nem a felebaráti szeretetről beszél. A hite középpontjában a zsidó Smá áll, Isten szeretete és az egyistenhit vallása. Ez Jézus hitének alapja. Ez egy zsidó ember hite. Valentina kivette Tomás kezéből a Bibliát, és a saját szemével ellenőrizte a részletet. – Jól van, Jézus azt mondja, hogy a Smá mindenek felett való. De maga nem olvasta fel az egészet! Hiszen utána rögtön azt mondja: „A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat.” – Diadalmas képet vágott. – Látja? Látja? Való igaz, hogy Jézus, akárcsak a többi zsidó, mindenek fölé helyezte az egy Isten szeretetét. De rögtön utána bevezetett egy teológiai újítást. Kijelentette, hogy a felebaráti szeretet a második legfontosabb parancsolat! Ez egy újítás! És ez az a gondolat, amely megalapította a kereszténységet! A portugál nem vette le róla a szemét. – Biztos benne? – Mért? Jézus a felebaráti szeretetet hirdette. És ez az a tanítás, ami megkülönbözteti egymástól a kereszténységet és a zsidóságot! A zsidók Istene kegyetlen és bosszúálló, Jézus Istene viszont jóságos és együtt érző. Az Ószövetség az isteni igazságszolgáltatásról beszél, míg az Újszövetség elhozza nekünk az isteni szeretetet! Ez volt Jézus igazi forradalma! Isten szeretete, a felebaráti szeretet! – Széles mozdulattal végigmutatott a körülöttük lévő embereken. – Ezt mindenki tudja! Tomás ismét lapozgatni kezdte a Bibliáját. – Ó, igen? – kérdezte, némi iróniával. – Akkor lássuk csak, mit ír az Ószövetség. – Megtalálta a keresett részt. – Azt mondja Isten Mózesnek a Leviták könyve 19,18 szakaszában: „Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te népeid fiai ellen, hanem szeressed felebarátodat, mint magadat. Én vagyok az Úr.” – Fölnézett. – Na? Valentina zavartan vizsgálta meg a részletet. – Nos… hát… – Azt mondta az előbb, hogy Jézus újítása a szeretet volt. De hát már az Ószövetség is beszél a szeretetről. Hogy is van ez? Akkor most Jézus újított vagy csak elismételte Mózes törvényének egyik parancsolatát? – De Jézus nagyobb hangsúlyt ad a szeretetnek. És ebben áll az újítás. A történész becsukta a Bibliát és az ölébe tette. – Milyen hangsúlyt? – kérdezte. – Tudja, hányszor szerepel a szeretet szó Márk evangéliumában? Egyetlenegyszer! Az előbb idézett részben! A 12,31-nél idézett mondat az egyetlen jelenet ebben az evangéliumban, amelyben Jézus a felebaráti szeretetről beszél! – A könyvre mutatott. – Tudja, az Ószövetségben mindenféle ízlés számára vannak szövegek. Egyik zsidó az egyiket szereti, másik a másikat. Jézus is kiválasztotta a kedvenceit. De fontos, hogy megértse: nem újított meg semmit. Minden, amit mondott, a judaizmus keretein belül maradt. Jézus előszeretettel beszélt a szeretetről? Annak fényében, amit Márk evangéliumában találtunk, ez erősen kétséges. De ha így volt is, fontos megjegyezni, hogy más zsidók is szívesen beszéltek a szeretetről. A híres Hillél rabbi így összegezte a Szentírás tanításait: „Ne tegyél olyat másokkal, amit nem szeretnél, ha tennének veled; minden más csak magyarázat, olvassátok és tanuljátok.” Jézus zsidó volt, aki zsidó szokások szerint élt, a zsidó Istenben hitt és a zsidó törvényt hirdette. Nem távolodott el a judaizmustól egy centit sem! Az olasz nő csóválta a fejét: nehezére esett elfogadni ezt a gondolatot. – Ez nem igaz! – kiáltott fel. – Amit Jézus prédikált, az szakított a judaizmussal! Ebben teljesen biztos vagyok! A zsidó törvény egyes részeit még el is törölte! Tomás megértette, hogy a nehéztüzérséget kell bevetnie, így hát ismét kinyitotta a Bibliát. – Úgy gondolja? – kérdezte. – Akkor hallgassa csak, mit mond Jézus Lukács evangéliumában, 16,17nél: „Könnyebb pedig a mennynek és a földnek elmúlni, hogynem a törvényből egy pontocskának

elesni.” Vagyis Jézus az utolsó vesszőig ragaszkodott a zsidó törvény alkalmazásához! János evangéliumában pedig így szól, a 10,35 versben: „az írás fel nem bontható”. Vagyis az Ószövetséget nem lehet eltörölni, sem pedig hatályon kívül helyezni! És Máté evangéliumában így szól Jézus az 5. fejezet 17–18. szakaszában: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és föld elmúlik, a törvényből egy ióta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik.” Vagyis Jézus nemcsak azt állítja, hogy nem akarja eltörölni a zsidó törvényt, hanem azt is, hogy az utolsó iótáig be kell tartani azt! – Valentinára szegezte a szemét. – Kérdezem én: úgy hangzanak ezek a szavak, mintha meg akarta volna változtatni a zsidó törvényt? A Polizia Giudiziaria nyomozónője hátradőlt a fotelben, mint aki teljesen megadja magát. – Nem értem… – motyogta. A fejét csóválta, de nem tiltakozásképpen, hanem mintha megpróbálná a helyükre tenni az elméjében a kirakós darabjait. – Ha így van, akkor mire épült a kereszténység? – Az igazság az, hogy a kereszténység alapja nem Jézus élete, és még csak nem is a tanításai – felelte Tomás. – Jézus zsidó volt, aki tisztelte és hirdette a zsidó törvényt. Ebben a törvényben voltak megkérdőjelezhetetlen pontok, és voltak olyanok is, amelyeket többféleképpen lehetett értelmezni. A liberálisabb zsidók így értelmezték, a konzervatívabbak meg úgy. A farizeusok például konzervatívak voltak. – És Jézus? – Ő is az volt. Ezért versengett a farizeusokkal. De a farizeusok a törvény betűjét részesítették előnyben, míg Jézus a szellemiségükre is odafigyelt. Ez nagyon látványos a hegyi beszédben, amikor Jézus idézi a törvényt, aztán pedig megmagyarázza, hogy szerinte mi a lényege. Például az embereknek nemcsak ölniük nem szabad, de veszekedniük sem. Nemcsak a házasságtörést kell kerülniük, hanem a vágyat is. Nemcsak a felebarátaikat kell szeretniük, hanem az ellenségeiket is. Olyan, mintha Jézus versengene a többi zsidóval. Őt nemcsak a törvény betűje érdekelte. Olyan komolyan vette a zsidó törvényt, hogy azt is be akarta tartani, amit a mögötte lévő szándéknak vélt. Valentina eltűnődött. – Ezért nem veszekedett soha és ezért ragaszkodott olyan mereven a törvényhez. Tomás két másodpercig nézte, hogy eldöntse, vitába szálljon-e vele vagy ne. Végül úgy döntött, hogy most már nem fogja vissza magát. – Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom, de Jézus minden volt, csak nem merev – mondta. – Van egy rész Máténál és Lukácsnál, ahol Jézus Keresztelő János merevségével szemben éppen hogy rugalmasnak bizonyul. Máté 11,18: „Mert eljött János, aki sem eszik, sem iszik, és azt mondják: Ördög van benne. Eljött az embernek Fia, aki eszik és iszik, és ezt mondják: Ímé a nagy étű és részeges ember, a vámszedői és bűnösök barátja!” Vagyis Jézus beismeri, hogy nem veti meg az italt és szereti a hasát! Az olasz nő elnevette magát. – Hát igaza is volt! – És vannak arra utaló jelek is, hogy noha azt hirdette, hogy nem szabad veszekedni, ő maga mégis veszekedett. – Tomás megkereste a Bibliában a megfelelő részt. – Van egy vers Márk evangéliumában – mondta. – 1,40–41: „És jöve hozzá egy bélpoklos, kérvén őt és leborulván előtte és mondván néki: Ha akarod, megtisztíthatsz engem. Jézus pedig könyörületességre indulván, kezét kinyújtva megérinté őt, és monda néki: Akarom, tisztulj meg.” – Nem látok itt semmit, ami arra utalna, hogy Jézus dühbe gurult volna – jegyezte meg az olasz nő. – Épp ellenkezőleg: a könyörületességéről tett tanúbizonyságot. – Ez a fordítás azt a görög szót veszi alapul, amelyik a kéziratok többségében szerepel: splangnistheis, vagyis könyörületes. Csakhogy vannak olyan kéziratok is, amelyekben az orgistheis, azaz dühös szó áll helyette. – De lássuk be, hogy annak semmi értelme, hogy Jézus dühös lett, amikor eljött hozzá egy leprás –

érvelt. – Annak viszont van, hogy elfogta a könyörületesség. – Ez igaz – ismerte el Tomás. – És az is igaz, hogy a kéziratok többségében a könyörületes szó szerepel. A baj csak az, hogy a dühös szó viszont az egyik legrégebbi kéziratban, az V. századi Codex Bezae-ben található. Ennél is fontosabb, hogy három latin nyelvű kéziratban, amelyeket II. századi görög kéziratokból fordítottak, szintén ez a szó szerepel, míg a könyörületes szó a IV. század végén bukkan fel először. Mármost azt kérdezem, hogy a keresztények számára melyik a zavarba ejtőbb szó? – Hát… a dühös szó nyilván zavarba ejtőbb. – Proclivi scriptioni praestat ardua – szavalta. – A nehezebb olvasat jobb, mint a könnyebb. Ez a történelmi analízis egyik legfontosabb alapelve. Az sokkal valószínűbb, hogy egy keresztény másoló könyörületesre cserélje a dühöst, mint fordítva. Ha egy másoló a kellemetlensége ellenére is megtartotta a dühös szót, annak az lehet a magyarázata, hogy Márk evangéliumában eredetileg ez állt. Biztosak persze nem lehetünk benne, de ezt az értelmezést erősíti az is, hogy Máté és Lukács szóról szóról átvette Márktól ezt a részletet, de mindketten hallgattak Jézus reakciójáról. Nem mondják meg, hogy Jézus könyörületes volt-e vagy dühös. Egyszerűen kihagyják a reakcióját. Ez arra utal, hogy nem tetszett nekik a Márk által eredetileg használt szó. Ha az a szó a könyörületes lett volna, Lukácsnak és Máténak nem lett volna oka zavarba jönni és kihagyni. Ha viszont a dühös volt az a szó, akkor már érthető a hallgatásuk. – Becsukta a Bibliát. – Egyébként nem ez az egyetlen olyan epizód, ahol Jézus megharagszik. Emlékezzünk csak, milyen haragra gerjedt Jeruzsálemben is, amikor elment a templomba. Ezt a jelenetet jól dokumentálják az evangéliumok. Arnie Grossman ránézett az órájára, és amikor észrevette, hogy későre jár, rácsapott a combjára és előredőlt, hogy felálljon. – Nos, barátaim, késő van már! – kiáltott fel, és lassan felállt. – Mit gondolnak, folytathatjuk ezt a beszélgetést vacsora közben? – Tomásra mutatott. – Még nem válaszolt ám a kérdésemre. Mit akartak a sicariusok azzal, hogy rejtélyes üzeneteket hagytak a holttestek mellett? Valentina és Tomás is felállt. – Ami engem illet, én már rég válaszoltam volna a kérdésére – felelte Tomás és az olasz nőre mutatott. – Csakhogy ő nem értené meg a válaszomat, amíg nem tisztázunk néhány kérdést. – Én? – csodálkozott a Polizia Giudiziaria nyomozónője. – Szóval én vagyok az akadály? Tomás válaszra sem méltatta, és az izraelire nézett. – Induljon csak el az étterembe – mondta. – Fölszaladok a szobámba átöltözni, és már jövök is. – Én is megyek – közölte sietve Valentina és fölvette a táskáját. Tomásra mutatott. – Remélem, útközben válaszol a kérdésemre. – Melyikre? – Ha a kereszténység alapja nem Jézus élete és nem is az ő új tanításai – emlékeztette a férfit –, akkor mégis micsoda? Tomás rámutatott a kis ezüstkeresztre, amit a nő a nyakában hordott. – Jézus halála. Az olasz nő szinte ösztönösen odakapott a nyakához és megsimogatta a kis keresztet. – A halála? Elnézést, de ez a kereszténységnek csak az egyik aspektusa. A történész, mielőtt odaért volna az ajtajához, felé fordult és azt felelte: – Kedvesem, ez minden. Jézus halálára épül minden.

XXXVIII A jeruzsálemi éjszaka meleg volt és száraz, nem enyhítette még egy kis szellő sem. Tomás és Valentina kilépett az American Colony előcsarnokából az utcára, és körülnéztek, hogy merre is induljanak a szálloda lakrésze felé. A szobák a keskeny út túloldalán voltak. – Nem értem, amit az előbb mondott – jegyezte meg a nő. – Jézus halála minden? Ez meg mit jelent? Tomás az égnek emelte a tekintetét, és megcsodálta az ezernyi csillagot, amelyek úgy ragyogtak a sötétben, mintha egy fekete bőrkabátra gyémántport szórtak volna. – Biztosan hallotta már, hogy Jézus meghalt értünk a kereszten, hogy megváltson minket. – Ó, igen. Persze. Ki ne hallotta volna? A történész összehúzta a szemét, hogy ezzel is hangsúlyozza a következő kérdése jelentőségét. – De hát mitől váltott meg minket? – Hát… a gonosztól, a bűntől… mit tudom én. – Ezek szerint Jézus meghalt a kereszten, mi pedig megmenekültünk minden rossztól és bűntől? Szóval nincs már rossz a világon? Sem bűn? – Ugyan! Dehogyis nincs. – De hát nem azt mondták, hogy Jézus azért halt meg a kereszten, hogy megváltson minket a rossztól és a bűntől? Akkor hogy lehet, hogy még mindig létezik a rossz és a bűn? A nő sóhajtott egyet és hosszan fújta ki a levegőt, közben pedig összehúzta magát, mint egy leeresztett lufi. – Ó, én nem tudom ezt elmagyarázni! – adta meg magát. – Ez nagyon bonyolult… Tomás elégedett volt az előadásával, és mosolyogva indult el. – Engem mindig zavart ez a dolog, hogy Jézus meghalt értünk a kereszten – vallotta be. – Akárhányszor meghallottam ezt a mondatot, mindig azon törtem a fejem, hogy vajon mitől mentett meg minket. Hogyhogy értem halt meg? És mitől váltott meg? Mitől? Úgy éreztem, hogy ennek nincs értelme. – Lenézett a kezében tartott Bibliára. – Csak akkor értettem meg, mit jelent ez, amikor a judaizmust tanulmányoztam. – Á, igen? – kérdezte megdöbbenve Valentina. – A judaizmusban rejlik a válasz? – Kedvesem, minden, ami Jézus életével és halálával kapcsolatos, a zsidóságban gyökerezik – közölte. – Minden. Elmentek a szálloda könyvesboltjába vezető keskeny lépcső mellett. A kis kirakatban megláttak egy útikönyvet, amelynek a borítóján a jeruzsálemi templomot ábrázoló festmény volt. – Látja a templomot? – kérdezte, és a borítóra mutatott. – A zsidók úgy hitték, hogy a templom az a hely, ahol Isten fizikai jelenléte a legjobban érezhető. – A szentély középső helyiségére mutatott. – Még pontosabban ez az a hely. Úgy gondolták, hogy ez a legszentebb hely a világon, és úgy hívták, hogy a szentek szentje. Itt őrizték a frigyládát, amelyben a törvény kőtáblái voltak, amelyeket Mózes Istentől kapott. Ezt a részt függöny takarta, és senki nem léphetett be ide. Egyetlen kivétellel. Évente egyszer, a jóm kippur idején, a templom főpapja belépett a szentek szentjébe, hogy elvégezzen egy áldozati szertartást. Tudja, miért? Valentina vállat vont. – Fogalmam sincs. – A jóm kippur az engesztelés napja. A zsidók hite szerint Isten minden ember sorsát feljegyzi egy könyvben, az élet könyvében, és jóm kippur idején mond ítéletet. Az ezt megelőző időszakban a zsidók megvallják az utóbbi egy év során elkövetett bűneiket, és igyekeznek elnyerni a bűnbocsánatot. Az engesztelés jóm kippur napján történik, egy állat feláldozásával. Az engesztelés napján a főpap belépett a szentek szentjébe és feláldozott egy bárányt, ami által először a saját bűneitől szabadult meg, majd az

egész népétől is. Húsvétkor is minden zsidó Jeruzsálembe ment, hogy megöljenek egy bárányt, bár a húsvéti bárány feláldozása közel sem volt annyira hatásos, mint a jóm kippuré. Mivel sokan messziről jöttek, és nekik kényelmetlen lett volna egész úton cipelni az áldozati állatot, inkább a templom kapujában vették meg a sátoros árusoknál. Ez így sokkal praktikusabb volt. De vajon milyen pénzzel fizettek? Hát nem rómaival, hiszen azon a császár képe díszelgett, ez pedig ellenkezett azzal a felfogásukkal, hogy Isten az egyetlen úr. Ezért a templomnak saját pénze volt. A zarándokok elhozták a római érméket, ezeket templomi pénzre váltották, amiken aztán megvették az áldozati állatokat. – Furcsa szokások – jegyezte meg az olasz nő, anélkül hogy megértette volna a magyarázat lényegét. – És? – Most repüljünk vissza kétezer évet az időben – javasolta a történész. – Jézus és követői, akik mindannyian zsidók voltak, szintén elmentek Jeruzsálembe a zsidó húsvét, a pészah idején. Hogy miért mentek oda? Hogy részt vegyenek a húsvéti zarándoklaton, természetesen. De Jézus – mint tudjuk – egy vidéki ember volt. Egyenesen a szántóföldről jött! Ha figyelmesen olvassa az evangéliumokat, megállapíthatja, hogy Jézus egész életét Galileában töltötte. Olyan vidéki településeken járt, mint például Kafarnaum, Korazin vagy Betszaida, ahol csak tanulatlan emberek éltek. Nagyobb városokban nem is járt. Galilea két legnagyobb városát, Tiberiászt és Szeppóriszt még csak meg sem említi az Újszövetség! – Jó, értem. Tovább. – Így hát, amikor Jézus meglátta a templom kapujában a pénzváltókat és az állatvásárt, nagyon dühös lett. Úgy gondolta, hogy Isten rovására kereskednek ott. – Megváltoztatta a hangját, úgy jegyezte meg: – Ami mellesleg igaz is, bár ez a gyakorlat valóban sokkal praktikusabb volt, mintha az embereknek több száz kilométert kellett volna megtenniük az állatokkal. De tény, hogy sok zsidónak nem tetszett ez a szokás. A holt-tengeri kéziratokból kiderül, hogy a zsidók egy másik csoportja, az esszéniusok úgy gondolták, hogy megrontják a templomot. Ez azt jelzi, hogy a zsidók körében megszokott volt, hogy bírálták ezt a gyakorlatot. – Visszaváltoztatta a hangját. – Na de mit tett Jézus, amikor meglátta ezt a felháborító üzérkedést? Felborította a pénzváltó asztalokat és az áldozati állatként árult galambok ládáit, kiabált és fenyegetőzött. Lehet, hogy valamelyik követője ki is jelentette, hogy ő a zsidók királya, hogy ezzel igazolja a viselkedését, és talán Jézus olyat is mondott, hogy ha így folytatják, Isten lerombolja a templomot. Nem történt semmi komoly, természetesen, de ahhoz azért elég volt ez a kis incidens, hogy felhívja magára a hatóságok figyelmét. Jeruzsálemben nagy tömeg gyűlt össze, és a legkisebb összetűzés is komoly tömegmegmozdulással fenyegetett, amit persze mind a főpap, mind a rómaiak mindenképpen el akartak kerülni. Ami érthető is. – Ezért fogták el. – Bizonyára kérdezősködtek az emberektől, és megállapították, hogy olyanokkal állnak szemben, akik gondot okozhatnak. Márpedig egy ilyen érzékeny időszakban, mint a zsidó húsvét, jobb megelőzni a zavargásokat. Elfogták hát Jézust, és a törvényszék elé vitték, ahogy a törvény parancsolta. – És ott aztán rosszul sültek el a dolgok – vágott közbe az olasz nő. – Jézus azt állította, hogy ő Isten Fia, ez pedig halállal büntetendő istenkáromlásnak számított. Ezért kivégezték. A történész elfintorította az arcát. – Nem egészen így történt – helyesbített. – Igaz, hogy az evangéliumok így mesélik. Márk 14,61-től 64-ig így írja le a főpap és Jézus beszélgetését a bíróságon: „Ismét megkérdezé őt a főpap, és monda néki: Te vagy-é a Krisztus, az áldott Isten Fia? Jézus pedig monda: Én vagyok. És meglátjátok majd az embernek Fiát ülni a hatalomnak jobbján, és eljőni az ég felhőivel. A főpap pedig megszaggatván ruháit, monda: Mi szükségünk van még tanúkra? Hallátok a káromlást. Mi tetszik néktek? Azok pedig halálra méltónak ítélték őt mindnyájan.” – Pontosan – bólogatott Valentina. – A blaszfémia miatt ítélték halálra. Tomás a fejét csóválta. – Az nem lehet – mondta. – Először is, egyetlen apostol sem volt jelen a tárgyaláson. Amit tudtak,

azt mind hallomásból tudták. Másodszor, ha valaki azt állította magáról, hogy ő a Krisztus, vagyis a Messiás, az nem számított halállal büntetendő istenkáromlásnak. Harmadszor, és ez a legfontosabb, az istenkáromlást megkövezéssel büntették. Márpedig Jézust nem megkövezték, igaz? – Maga is tudja. – Na, ez itt a dolog lényege: Jézust keresztre feszítették. Márpedig a keresztre feszítés római kivégzési mód volt, nem pedig zsidó. A rómaiak ellenségeit büntették így. – A nő keresztjére mutatott. – Ha Jézust keresztre feszítették, az azt jelenti, hogy nem istenkáromlásért ítélték halálra, hanem azért, mert a rómaiak számára fenyegetést jelentett. Márknál találunk is egy jó nyomot 15,25–26-nál: „Vala pedig három óra, mikor megfeszíték őt. Az ő kárhoztatásának oka pedig így vala fölébe felírva: A zsidók királya.” Vagyis úgy vélték, hogy a „zsidók királya” cím megkérdőjelezi a császár hatalmát, hiszen egyedül ő hivatott kijelölni Júdea uralkodóját. Hát ezért kellett Jézust kivégezni! Mert a rómaiak megértették, hogy nem mással száll szembe, mint a császárral! – Á, értem már… Újra elindultak, és a szálloda lakórészének a folyosói felé vették az irányt. Tomás lapozgatta a Bibliáját, és beállt egy lámpa alá, hogy jobban lásson. – Most hallgassa meg, miként írja le Márk Jézus halálát, a 15,37–38 szakaszokban – mondta, miközben kikereste az említett részt. – „Jézus pedig nagy fennszóval kiáltván kibocsátá lelkét. És a templom kárpitja fölétől aljáig kettéhasada.” – Valentinára nézett. – Kettéhasadt a templom kárpitja? Miféle kárpitról beszélhet itt Márk? – A függönyről, amely elválasztja a szentélytől a szentek szentjét. – Bizony, így van. És most jön a fontosabbik kérdés: miért kapcsolja össze Márk Jézus halálát azzal a pillanattal, amikor kettéhasadt a függöny? Valentina lebiggyesztette az ajkát, ami azt jelezte, hogy fogalma sincs, ezért Tomás folytatta. – Erre a kérdésre János evangéliuma adja meg a választ. 1,29-nél így írja le Keresztelő János és Jézus találkozását: „Másnap látá János Jézust ő hozzá menni és monda: Ímé az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!” – A történész fölemelte a fejét, és a nőre nézett. – Érti? – Hm… nem. Tomás mély lélegzetet vett, szinte csüggedten. Már mindent elmondott, nem volt más hátra, mint összekötni a pontokat. – A főpap minden évben feláldozott jóm kippurkor egy bárányt, hogy elvegye az ő bűneit és a többi zsidó bűneit. Jézus húsvét idején halt meg, amikor a zsidók húsvéti bárányt áldoztak. János Jézust az „Isten bárányának” nevezte, aki „elveszi a világ bűneit”. A Polizia Giudiziaria felügyelőnője mintha megvilágosodott volna. – Á, értem már! – Az evangélisták azt mondják, hogy Jézus az emberiség báránya volt! Halálával magára vette minden ember bűnét, ugyanúgy, ahogy az áldozati bárányok magukra vették a zsidók bűneit. Ebben az értelemben, és csakis ebben az értelemben jelenti a halála a megváltásunkat. A halálának ilyetén értelmezése tehát csak a zsidó vallás keretein belül érthető meg. Ha kilépünk a judaizmusból, miként ki is léptünk, a halála mint megváltás már nem értelmezhető. Ismerni kell a jóm kippurt, a húsvétot és a zsidó vallást ahhoz, hogy megértsük, miért értelmezték Jézus halálát a követői, akik mind zsidók voltak, megváltásként. – Igen, most már minden világos! – kiáltott fel a nő. Habozott. – És a szentek szentjének a függönye? Hogy kerül bele ebbe a történetbe? – Ez egy másik olyan jelentős teológiai utalás, ami csak a zsidóság keretein belül érthető meg – magyarázta a történész. – A függöny a szentek szentjét választotta el a templom többi részétől. Vagyis Istent választotta el az Ő gyermekeitől. És csak akkor nyerhettek bűnbocsánatot, amikor jóm kippur idején a főpap belépett a kis kamrába, hogy feláldozzon egy bárányt. De Jézus azzal, hogy húsvétkor halt

meg, amikor a húsvéti bárányt áldozták fel, ő maga vált Isten bárányává. Amikor Márk azt mondja, hogy a halála pillanatában kettéhasadt a függöny, azzal voltaképpen azt állítja, hogy abban a pillanatban leomlott a válaszfal Isten és az Ő gyermekei között. A függöny elszakadása azt jelenti, hogy Isten közvetlenül elérhetővé vált, és már nem csak a jóm kippuri templomi áldozaton keresztül lehetett bűnbocsánatot kapni tőle. Jézus halála elhozta a megváltást az egész emberiségnek. Szobáik ajtaja tíz méterre voltak tőlük, és mindketten elindultak feléjük. Valentina még feltett egy kérdést. – Tényleg elszakadt a szentek szentje függönye? Tomás felnevetett. – Történelmi feljegyzés nem maradt fenn erről. Ez színtiszta teológia: az evangélisták próbálnak zsidó jelentést adni egy olyan ember váratlan halálának, akiről azt hitték, hogy ő a Messiás. A lényeg az, hogy Jézus halála csak zsidó kontextusban érthető meg. És halálának értelmezése jelentette az első törést keresztények és zsidók között. Ezért mondom azt, hogy nem Jézus élete és tanításai jelentik a kereszténység alapját. Valószínűleg soha nem is fordult meg Jézus fejében, hogy új vallást alapítson. Ő zsidó volt. – Ez a magyarázata annak – szögezte le a nő –, hogy maga arra a következtetésre jutott, hogy a kereszténység nem Jézus életén és nem Jézus tanításain nyugszik. – Így van. Hanem a halálán. Megérkeztek Valentina ajtajához. Az olasz nő elővette a táskájából a kis plasztikkártyát, amely kulcsként szolgált, és betette a résbe. Az ajtó kinyílt, de mielőtt belépett volna, még hátranézett. – Ez mind valóban nagyon érdekes – mondta. – De most átöltözöm. Találkozunk tizenöt perc múlva az étteremben? – Igen – bólintott a történész. – Izraeli rendőr barátunk a The Arabesque-ben vár minket. – Akkor viszlát. Tomás az ajtófélfának támasztotta a karját, és huncutul megkérdezte. – Nem hív be magához? A nő már csukta volna be az ajtót, de egy pillanatra megállt, és elmosolyodott. – Látja a szobámat? – kérdezte, és a hüvelykujjával a háta mögé mutatott. – Ez a szentek szentje. – Megsimogatta az ajtót. – Ez a függöny. – A mutatóujjával Tomás mellkasára bökött. – Ha jól tudom, maga nem a főpap, igaz? A portugál olyan képet vágott, mint egy elhagyott kiskutya, és megfordult, hogy elinduljon, de még egy utolsó pillantást vetett a nőre. – Vegyen fel valami szexit – mondta mosolyogva. Valentina sértődést színlelt. – Ó! Maga bolond! És becsapta az ajtót.

XXXIX A szobában sötét volt, és miután Tomás becsukta az ajtót, elkezdte tapogatni a falat, hogy megkeresse a villanykapcsolót. A kattanás hallatszott, de a villany nem gyulladt meg. – Bassza meg! – morogta bosszúsan. Elfelejtette bedugni a kulcsot a kapcsolóba. Amíg ezt nem teszi meg, sötétben marad. Vakon tapogatózva ismét megtalálta a kapcsolót, és bedugta a kulcsot. És lőn világosság! Egy férfi. Ez volt az első dolog, amit Tomás meglátott. Egy férfi állt előtte! Ijedtében hátrahőkölt, egészen az ajtóig. Csak ekkor látta meg a férfi arcát. Ő volt az, saját maga. A saját tükörképe a bejárat melletti tükörben. – Huh! – bukott ki belőle. Olyan hevesen dobogott a szíve, mint valami dobpergés. Megint ránézett a tükörképére, és elnevette magát: úgy nekipréselte magát az ajtónak, mint egy sarokba szorított vadállat. – A mindenit, de ideges vagyok! Fölegyenesedett és belépett a fürdőszobába, hogy vizeljen, de mivel bízott benne, hogy a szoba fénye is elegendő lesz, nem gyújtott villanyt. De bizony tévedett és csalódnia kellett, mert a kis helyiség teljesen sötét maradt. Mégis lusta volt visszafordulni, meg az előbbi ijedség után kedve se volt újra kimenni, inkább kitapogatta a vécét. Amikor megtalálta, igyekezett oda célozni, ahol a közepét sejtette. A vízbe csurgó folyadék csobogó hangja azt jelentette, hogy sikerült beletalálnia. Amikor végzett, lehúzta a vécét, és még mindig sötétben, kezet mosott. Megnyitotta a csapot, és a hűvös víz alá tartotta a kezét. Ekkor érezte meg, hogy van mögötte valaki. – Mi az? – kérdezte, és hirtelen hátrafordult. – Ki van ott? Senki nem válaszolt. Tomás zakatoló szívvel, rémülten az ajtóhoz ugrott, és végre felkapcsolta a villanyt. Azonnal világosság támadt, és meglátta a fürdőszobát. Üres volt. A történész mélyet sóhajtott. – Ez nem lehet igaz! – morogta bosszúsággal vegyes megkönnyebbüléssel. – Tiszta hülye vagyok! Mint egy óvodás! – A fejét csóválta. – Ez az ügy kezd az idegeimre menni… Visszament a szobába, hogy kiválassza, mit vegyen fel a vacsorához. A ruhásszekrényhez lépett, és lendületes mozdulattal kinyitotta. Csak három ruhadarab lógott a vállfákon. Kiválasztott egy sötétkék zakót. El akarta bűvölni Valentinát, és úgy gondolta, hogy ez a zakó megfelelően kihangsúlyozza majd mediterrán sármját. Ráadásul zöld nyakkendőt vesz hozzá, ami jól illik a szeméhez. Ellenállhatatlan lesz. Persze vissza kell fognia magát az Újszövetség kritizálásában. Egy keresztény nőnek nem esik jól az ilyesmi. Kivette a szekrényből a zakót és a nyakkendőt, aztán az ing felé fordult. Egy fehér selyeminget választott, de most vette észre, hogy nincsenek gombok az ujján. Letette hát a ruhákat a fotel támlájára, óvatosan, nehogy összegyűrje őket, és elindult az éjjeliszekrény felé. Eszébe jutott, hogy odatette azokat a mandzsettagombokat, amelyeket karácsonyra kapott Castro úrtól, egy régi barátjától, akit az Avenida da Liberdade egyik üzletéből ismert. Megfogta a fiók gombját, hogy kihúzza, de ekkor megakadt a szeme egy papírlapon, ami az olvasólámpa mellett hevert. – Mi ez? Nem emlékezett rá, hogy otthagyott volna bármilyen papírt. Talán a takarító személyzet üzent neki? Vagy a recepció küldte a szobájába, amikor nem volt ott? A kezébe vette a lapot, és megnézte. Tágra nyílt a szeme, amikor meglátta, mi áll rajta.

– Veritatem dies aperit? – kérdezte magában. – Hát ez meg mi a fene? Hosszasan nézte az üzenetet, és próbálta megérteni, mit jelenthet. Rájött, hogy van benne valami nagyon ismerős és felkavaró. De micsoda? A gondolatai egyszerre voltak lassúak és gyorsak: lassúak, mert két hosszú másodpercig tartottak, de egyben gyorsak is, hiszen két másodperc alatt rá is jött, mit tart a kezében. Egy ugyanolyan rejtvényt, amilyeneket mostanában meg szokott fejteni – és amilyeneket a holttestek mellett találtak. A sicariusok újabb rejtvényét. Ebben a pillanatban mintha megemelkedett volna az ágya. Egy fekete alak ugrott elő az ágynemű alól, mintha egy óriási rugó pattanna ki a matracból, és széttárt karokkal vetette magát Tomásra. – Te hitetlen! A történész először azt érezte meg, ahogy az ismeretlen nekiütközik. Elvesztette az egyensúlyát, és háttal nekiesett a falnak, aztán elterült a földön és közben felborított egy bútort. Leesett egy kancsó, és hangos csörömpöléssel összetört a padló csempéjén. Másodszor, miután már elterült a hideg és kemény padlón, a támadója súlyát és ügyességét érezte meg. Az idegen úgy rátekeredett, mint valami gumiháló. Tomás megpróbált kiszabadulni, de a férfi elképesztően hajlékony volt, és le tudta fogni. A történész pedig azon kapta magát, hogy moccanni se bír. Mintha kényszerzubbonyt adtak volna rá. – Figyeljen – szólalt meg, és igyekezett a lehetőségekhez képest higgadt maradni. – Beszéljük meg. A támadó teljesen leteperte, arcát pedig a jéghideg padlóhoz szorította. Tomás nem látta őt, de a tarkóján érezte a meleg leheletét. – Álmodtál már a halál kacajáról? – kérdezte a férfi halk, rekedt hangon. – Vagy inkább a Pokol tornácán beszélgetnél? Intenzív, már-már eszelős hangja volt, de az a tény, hogy egyáltalán beszél, némileg reménykeltő volt. Hátha rá tudja beszélni, hogy engedje el… Nem mintha sok esélye lenne rá, főleg az eddigi három hulla fényében, de azért érdemes megpróbálni. Végül is mi veszítenivalója van? Az élete? – Nincs szükség az erőszakra – motyogta, de olyan nyugodt hangon, hogy ő maga is meglepődött. – Mondja meg, mit kíván, és biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni. Halk kacajt hallott a háta mögül. – Mondd csak – suttogta az idegen a fülébe. – Mivel lehet kísértésbe hozni egy magasabb rendű lelket? – Nem tudom. – Igyekezett elrejteni a félelmét, ami elárasztotta a testét és elfojtotta a hangját. – Bizonyára nem a pénzzel… Újabb fojtott nevetést hallott. – Akarok egy bárányt. Tomás érezte, hogy összeszorul a szíve. A körülményeket tekintve, nem volt az ínyére ez a mondat. – Egy… egy bárányt?

– Igen, egy bárányt – erősítette meg a halk, rekedt hang. – Vétkeztem és meg akarom váltani a bűneimet. Egy bárány feláldozása kiengesztelné az Urat. – Az ismeretlen ismét közel hajolt áldozata jobb füléhez. – Azt mondták, neked jó, zsenge bárányhúsod van… A helyzet egyre súlyosabb volt. – Figyeljen, nyugodjon meg – fogta könyörgőre a történész, érezve, hogy fogy az idő. – Ez a bárányosdi már régi história és elavult… – Elavult? – üvöltötte a támadó hirtelen támadt haraggal. – Hogy merészeled… – Nyugodjon meg! A történész érezte, hogy a férfi fürge mozdulatot tesz fölötte, aztán meglátott egy görbe pengét közvetlenül a szeme előtt. Az idegen tartotta oda. – És ez? Szerinted ez is régi história? A penge óriási volt és úgy csillogott, mint a gyémánt, a szoba minden fénye megcsillant rajta. – Vigye innen – kérte. – Még megsérül valaki! Az idegen felkacagott, ezúttal hangosan, teli szájjal, és még közelebb vitte a pengét Tomás szeméhez. – Látod ezt a tőrt? – Nagyon is. Nem lehetne egy kicsit távolabb vinni? Csak egy kicsit… – Kétezer éves – suttogta fenyegetőn. – Az őseim használták a jóm kippuri áldozatokhoz. Aztán a pogány katonák ellen használták. – Szünetet tartott. – Most pedig arra használom, hogy újra megmentsem a népemet. És te, te szerencsétlen tévelygő, te csak egy bárány vagy. Egy bárány, akit Isten azért adott nekem, hogy elvegye a népem bűneit. Alighogy kimondta a mondatot, megfordította a tört a kezében. Tomás rájött, hogy használni készül, és csak pár másodperce maradt. – Segítség! – kiáltotta. Közben erősen megrázta a testét. Az idegen egy pillanatra kibillent az egyensúlyából, és Tomás érezte, hogy hirtelen szabadabb lett a mozgása. Ki akarta használni az alkalmat, hogy teljesen kiszabaduljon, de a támadó közben összeszedte magát, és megint leteperte. – Halj meg, bárány! A kést az áldozat nyakának szegezte, és megnyomta. Tomás érezte, ahogy a penge megszúrja a bőrét a nyaka oldalán, az ereinél, és pánikba esett. Úgy küzdött, mint a sarokba szorított vadállat, és sikerült kiszabadítania a jobb kezét. A tőr már belevágott a bőrébe, és az éles fájdalom elvakította, ezért a kezével megfogta a pengét, és erősen megragadta, hogy megállítsa. – Eresszen el! Úgy tűnt, ezzel a mozdulattal meglepte a támadóját. Sikerült eltolnia a tőrt a nyakától, de most a tenyerében támadt valami kellemetlen, hideg érzés. A szeme sarkából látta, hogy végigcsorog a vére a karján, és rájött, hogy a penge elvágta a kezét. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy elengedje a tőrt, de az életösztön erősebb volt benne. Inkább a kezét vágja el, mint a nyakát. Csakhogy közben a támadója sem volt rest. Kitépte a kezéből a tőrt, és ügyes mozdulattal ismét leszorította a jobb karját. Miután legyűrte áldozatát, ismét a nyakához szorította a pengét, és megnyomta. Nem túl erősen, hogy ne vágja el rögtön a torkát, hanem csak annyira, hogy felsértse a bőrt és Tomás felfogja, hogy vesztett. Az áldozat ekkor utolsó erejéből rúgkapálni kezdett, és a bal könyökével eltalálta a támadóját. Az felnyögött, de nem engedett a szorításból. – Add át üdvözletem Belzebubnak! És a nyakába mélyesztette a kést.

XL Az első lökés megrázta az ajtót, de az nem nyílt ki. Rögtön jött a következő, ami jóval nagyobbat szólt. Ám az ajtó továbbra is zárva maradt, nem adta meg magát a dörömbölésnek. – Nyissák ki! – kiáltotta egy hang kintről. – Rendőrség! Sicarius nem eresztette el az áldozatát, de a nyiszálást félbehagyta. A penge csupa vér volt, és a hegyéről élénkpiros cseppek csöpögtek. Gyakorlott mozdulattal, habozás nélkül beletörölte Tomás nadrágjába, alaposan összevérezve azt. És mivel tudta, hogy bármelyik pillanatban betörhet az ajtó, talpra ugrott. Lövés hallatszott. A támadó átfutott a szobán az erkély felé. Újabb lövés hangja hallatszott a háta mögül, aztán tompa dörrenést hallott, és rájött, hogy betört az ajtó, de hátra sem nézett. Nem kellett: anélkül is tudta, hogy célponttá vált. – Kezeket fel! – kiáltotta egy női hang. – Ne mozduljon! Sicarius ekkorra már kint volt az erkélyen, és leugrott a kertbe, a bokrok közé. Újabb pisztolylövést és golyósüvítést hallott, de már belevetette magát a kert sötétjébe, és tudta, hogy biztonságban van. Valentina feltartott pisztollyal lépett be a szobába, és megpillantotta Tomás testét a földön elterülve. Egy pillanatig habozott: vegye üldözőbe a támadót, vagy siessen a férfi segítségére? – Tomás? – szólongatta. – Tomás?! A portugál nem válaszolt, és a Polizia Giudiziaria nyomozónője hirtelen elgyöngült. Későn érkezett? Az aggodalomtól kiszáradt a szája, odaszaladt a férfihoz és fölé hajolt. Mindenütt vért látott, mintha hentesüzletben lenne. – Ah, Dio mio! – kiáltott fel kétségbeesetten, és nem tudta, mitévő legyen. Látta a sebesülést a férfi nyakán, és összeszorult a szíve. – Ó, ne! – Megrázta, hogy életre keltse. – Tomás?! Az Isten szerelmére, válaszoljon! Megfogta a jobb kezét, hogy megnézze a pulzusát, de észrevette, hogy csupa vér a tenyere a vágásoktól és elbizonytalanodott. Nyomozói munkája során számtalan hasonló jelenetet látott, de soha nem ismerőst, pláne nem olyat, akit kedvel. – Tomás! A történész megmozdította a fejét, és felnyögött. – Ah… Az olasz nő rávetette magát és átölelte. Elöntötte a megkönnyebbülés, sápadt, finom arcán csak úgy csorogtak a könnyek. – Jaj, Tomás! – suttogta, miközben magához szorította a férfit, és érezte, hogy az beleremeg. – Hála istennek! Hála istennek! Annyira féltem! A portugál nagy nehezen megfordult, óvatosan, hogy ne sértse meg magát, de az őt ölelő nőt se lökje el magától, és végre ránézett. – Mindig is arról ábrándoztam, hogy a karjaimba omlik – mondta. – De nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Valentina elnevette magát. – De bolond! – kiáltotta. – Halálra rémültem. Azt hittem, hogy későn érkeztem, és… A sebesült kicsit eltartotta a fejét, hogy távolabbról is szemügyre vehesse a fölé hajoló nőt. Valentina félmeztelen volt, csak melltartót és bugyit viselt. Fehér bőrét és szoborszerű idomait eddig csak sejteni engedte a hétköznapi öltözék. – Ejha! Úgy látom, komolyan vette a kérésemet, hogy öltözzön fel szexin. A nő, aki gyöngéden simogatta a haját, most hirtelen elpirult és eltávolodott tőle. Odakapta a kezét a

melle elé, hogy eltakarja magát. – Jaj, ne viccelődjön! – kérte. – Jól van? A portugál fájdalmas grimaszt vágott. – Sajog a kezem és a nyakamon lévő seb, de azt hiszem, a fickónak nem sikerült elvágnia a torkomat. – Végigmérte a nő testét. – Na, de mondja, hogy került ide! Valentina felállt, és annyira zavarta a hiányos öltözete, hogy kihátrált a fürdőszobába. – Éppen öltöztem, amikor észrevettem, hogy Grossman hív – magyarázta. – Valaki telefonon figyelmeztette a rendőrséget, hogy a maga élete veszélyben forog. – Csak a hangja hallatszott a fürdőszobából. – Ő meg felhívott, és… hát, nem volt már időm felöltözni. – Valaki telefonált a rendőrségnek? De ki? Valentina egy szállodai törülközőbe csavarva jelent meg újra, a kezében pedig egy másikat tartott, amit megnedvesített a csapnál. – Mit tudom én – felelte, miközben közeledett Tomáshoz. – Gondolhatja, hogy nem volt időm kérdezősködni. – Letérdelt a férfi mellé, és a nedves törülközővel elkezdte tisztogatni a sebet a nyakán. – Rohantam ide. – Egyedül? Valentina az ágyra vetett fegyverére mutatott. – Magammal hoztam a Berettámat is. Tomás kinyújtotta a nyakát, hogy könnyebb legyen tisztogatni. – Milyen kár, hogy nem zuhanyzás közben jött az a telefon – jegyezte meg. – Akkor most még szebb lenne… Valentina végzett a nyakával, és most a tenyeréhez fordult, amelyen több vágás is látszott. – Meg vagyok áldva magával! – korholta gyengéden. – Én itt halálra aggódom magam, maga meg folyton csak arra tud gondolni. Kintről szirénaszó hallatszott, és az ajtóban megjelent Arnie Grossman hatalmas sziluettje. Pisztoly volt nála, mögötte pedig egy egyenruhás rendőr állt Uzival a kezében, lövésre készen. – Na? – kérdezte Grossman jobbra-balra tekingetve, mintha rejtett veszélyek után kutatna. – Minden rendben? Valentina hátra se nézett, inkább ott maradt Tomás mellett és tovább ápolta a sebesült tenyerét. – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte. Grossman odalépett hozzájuk, miközben a beosztottja átkutatta a szobát. – Erősítést hívtam, és hátramentem, hogy megpróbáljam elkapni a fickót – felelte. – De azt hiszem, későn értem ide. Már elmenekült. – Lehajolt Tomáshoz, és megnézte a nyakán a sérülést. – Ez csúnya! Fáj? A portugál szenvedő képet vágott. – Nem, nagyon is kellemes – viccelődött. – Naná, hogy fáj! Szegeztek már kést a nyakának? Hát, mondhatom, semmivel sem lehet jobban elrontani az ember estéjét! A rendőr nem vette le a szemét a sebről. – Úgy tűnik, épp időben jött a figyelmeztetés, mi? Ha csak egy perccel később hívnak… – Ki figyelmeztette? – Egy névtelen hívás érkezett a központba. Értesítették a részlegemet, onnan szóltak nekem. – És mért nem jött azonnal? Grossman elvörösödött és lehajtotta a fejét, mint aki kínos helyzetbe került. – Hát, az az igazság, hogy én akkor éppen… szóval a vécén ültem a The Arabesque mosdójában – mondta halkan, szinte suttogva. A kínos vallomás után aztán ránézett a sebesültre. – Mégsem rohanhattam ki úgy, letolt nadrággal, nem igaz? – Valentina felé bökött a fejével. – Mivel tudtam, hogy Ferro kisasszony szobája a magáé mellett van, azonnal felhívtam őt.

A nő hátrafordult, és felnézett izraeli kollégájára. – Hát, engem is sikerült készülődés közben elkapni – mondta, végignézve magán. – Csakhogy magával ellentétben, én nem törődtem ezzel. Jöttem, ahogy vagyok. – Azért a maga készülődése mégis más volt, mint az enyém – felelte Grossman, szinte dacosan. – Az én helyzetem sokkal kínosabb volt! Valentina nem válaszolt. Ehelyett segített a portugálnak felállni, ami szemmel láthatólag nehezére esett. Még mindig törülközőbe bugyolálva ellenőrizte, hogy jól van-e a sérült, aztán elvette az ágyról a pisztolyát, és sarkon fordult, majd határozottan elindult az ajtó felé. – Visszamegyek a szobámba – közölte, már háttal. – Fel kell öltöznöm. Kilépett a kitárt ajtón és eltűnt, Tomás pedig ott maradt a két izraeli rendőrrel: Grossmannal és az egyenruhás fickóval, aki az erkélyt vizsgálta. – Hogyan próbálják elkapni a tettest? A főfelügyelő az ablakra bökött. – Körbekerítettük a környéket, és átfésüljük az egészet – magyarázta. – De az igazat megvallva, nem hiszem, hogy el tudjuk kapni. Az emberünknek elég ideje volt elmenekülni. Mostanra már a város másik végében járhat, vagy elmenekülhetett Rámalláhba, Betlehembe vagy Tel-Avivba. – Szerintem is. Grossman a nyakán éktelenkedő sérülésre mutatott. – Maga jó közel volt hozzá. Hogy néz ki? Tomás a kezével mutatta, hogy négyujjnyival alacsonyabb nála. – Kábé ilyen magas – mondta. – Fürge és sovány, de erős. Szerintem részt vett valami katonai kiképzésen. Hihetetlen ügyességgel tepert le, úgy, hogy moccanni sem bírtam, mintha bezártak volna egy ketrecbe. A karjai mintha vasból lettek volna. – És az arca? – Azt nem nagyon láttam. Hirtelen támadt rám, és leszorította az arcomat, úgyhogy nem tudtam megnézni. Csak annyit láttam, hogy csupa feketében van, és le van nyírva a haja, mint egy katonának. – Megremegett. – Sötét alak volt. – Mondott magának valamit? A portugál bólintott. – Báránynak nevezett, és közölte, hogy én leszek az engesztelő áldozat. – Emlékeiben újra felidézte a szörnyű képeket. – De volt valami furcsa. Rituális tőr volt nála. Azt mondta, hogy az ősei használták a jóm kippuri áldozatok, majd később a pogány legionáriusok meggyilkolására. – Legionáriusok? – döbbent meg az izraeli rendőr. – Ez egyértelmű utalás a kétezer évvel ezelőtti nagy felkelésre, amely Jeruzsálem lerombolásához és a zsidók kiűzéséhez vezetett. – Ez nyilvánvaló. És tudja, melyik zsidó csoport vett részt a legaktívabban ebben a felkelésben? Grossman összehúzta a szemét. – A sicariusok. Hirtelen síri csend telepedett a szobára, és mindketten a következtetésük jelentésén töprengtek. A hallgatást végül két fehér köpenyes férfi törte meg, akik hordággyal és a hivatástudattól komoly arccal siettek be a szobába. – Hol a halott? – érdeklődtek. Grossman elmosolyodott és Tomásra mutatott. – Itt van – mondta. – De mivel keresztény, és Jeruzsálemben vagyunk, úgy tűnik, máris feltámadt. A két férfi egy pillanatra megzavarodott, és csalódottan álldogált, de újra felélénkültek, amikor megpillantották a sebeket Tomás nyakán és kezén. Mégsem hívták ki őket feleslegesen. – Ezt látnia kell orvosnak – közölte az egyik mentős, aki kettejük közül feltehetően a főnök volt. – Elvisszük a kórházba, hogy ellássák a sebeit. Jöjjön!

Az egyik fehér köpenyes már meg is ragadta Tomás karját, de ő vadul kiszabadította magát. – Egy pillanat. – Hova megy? – kérdezte döbbenten a mentős. – A mentő már kint vár… A történész odalépett az éjjeliszekrényhez, és magához vette a kislámpa mellé tett papírlapot. Megnézte, hogy valóban az-e, amit keresett, aztán Arnie Grossmanhoz fordult. – Az emberünk újabb üzenetet küldött.

Az izraeli rendőr elvette a papírt, és felolvasta a fekete tintával ráírt rejtvényt. – Veritatem dies aperit? – kérdezte csodálkozva, és kérdőn nézett Tomásra. – Ez meg mi a fene lehet? – Latinul van. – Azt én is látom, hogy latinul van! De mit jelent? A mentősök ismét megragadták Tomás karját, aki ezúttal nem állt ellen. Hagyta, hogy elvonszolják az ajtóig, de ott még megállt és visszanézett Grossmanra, aki várta a válaszát. – Az idő felfedi az igazságot.

XLI A tévé képernyőjén nyüzsgő alakok szájából riói kiejtéssel dőlt a portugál beszéd: az izraeli televízió brazil szappanoperát sugárzott. Tomás a Bikur Holim kórház ágyán feküdt, hatalmas kötéssel a nyakán, begipszelt kézzel, de élvezettel és kíváncsian követte a két egzotikus szépség beszélgetését az ipanemai strandon. Ebben a fesztelen helyzetben lepte meg őt Valentina és Grossman. – Na, hogy van a mi kis bárányunk? – tréfálkozott az olasz nő, amikor belépett a szobába. – Készen áll a vágásra? Tomás nem késlekedett a visszavágással. – Lehet, hogy én vagyok a bárány – felelte huncut mosollyal –, de aki lecsupaszítva jött át hozzám tegnap, az maga volt! Valentina lebiggyesztette az ajkát. – Jaj, már viccelni se lehet! Az izraeli főfelügyelő hümmögött egyet, mintha jelezni akarná, hogy ő is ott van. – Ahogy sejtettem, nem sikerült elkapnunk a férfit – mondta. – Átfésültük a környéket, de nem akadtunk a nyomára. – Belenézett a jegyzetfüzetébe. – Sikerült azonban azonosítanunk a névtelen hívás helyét. Egy telefonfülke volt. – Beletúrt a zsebébe, és elővette a papírt, amit a hotelszoba éjjeliszekrényén találtak. – Nem maradt más hátra, mint ennek a rejtvénynek a megfejtése. Átnyújtotta Tomásnak a papírt. – Szeretné, ha megfejteném? Grossman magára erőltetett egy mosolyt. – Ez a szakterülete, ha jól tudom. A történész mély levegőt vett, és néhány másodpercig vizsgálta a feladványt.

– Az első dolog, ami rögtön szembetűnik az, hogy különbözik a vatikáni, a dublini és a plovdivi üzenetektől. – Miben különbözik? – kérdezte Valentina. Tomás a latin mondatra bökött. – Ez egy Seneca-idézet – mondta. – Az igazságról szól. – Na és? – Ha jól emlékszem, a többi rejtvény nem az igazságról szólt – magyarázta. – Azok az Újszövetségen végigvonuló hamisításokra mutattak rá. – Ja, igen! – kiáltott fel Grossman. – És ez megint elvezet ahhoz a kérdéshez, amit már egyszer föltettem, és maga még mindig nem válaszolt rá: miért akarják a sicariusok felhívni a figyelmet ezekre a hamisításokra?

– Mást se csinálok, csak ezt magyarázom! – felelte a történész. – A sicariusok, mint tudja, a zelóta zsidók mozgalmának radikális csoportját képviselték. A korábbi rejtvények arra mutattak rá, hogy az Újszövetség távol áll attól, hogy a valódi Jézust mutassa be. Éppen ellenkezőleg: elrejti őt. Ki kell szednünk belőle minden csalást és hamisítást és az evangélisták retorikáját, ha meg akarjuk érteni, ki is volt az igazi Jézus. A keresztények Messiása voltaképpen egy konzervatív zsidó volt. – Fölemelte a mutatóujját, hogy hangsúlyozza a következő mondanivalóját. – Éppolyan zsidó, mint amilyenek a sicariusok. – Az első három rejtvénynek ez volt a célja? Tomás bólintott. – Véleményem szerint, igen. Valentina rámutatott az új rejtvényre. – És ennek? – Ez más – felelte a történész. – A sicariusok most már nem foglalkoznak az Újszövetség csalásainak bemutatásával. – Meglobogtatta a kis papírt. – Itt már nem a hazugságokról van szó, hanem az igazságról. – Az igazságról? Milyen igazságról? – Arról, hogy ki volt Jézus valójában. – Lenézett a feladványra. – Ez benne is van ebben a Senecamondatban. Veritatem dies aperit. Vagyis az idő felfedi az igazságot. Tehát ez a rejtvény az igazságról szól. A zsidó főfelügyelő a rajzra mutatott. – És mit keres itt ez az oroszlán? – Ez nem akármilyen oroszlán – válaszolta Tomás. – Észrevette, hogy van szárnya? Grossman elnevette magát. – Akkor angyal-oroszlán. A történész a rajzot nézve csóválta a fejét. – Nem. Ez Márk. – Pardon? Tomás kinyújtotta a kezét, hogy elérje az éjjeliszekrényét, és kihúzta a fiókot. Belenyúlt, és elővett egy kis méretű, vastag, héber és angol nyelvű Bibliát. – Márk evangéliuma 1,3-nál kezd el beszélni a hangról, ami a pusztába kiált. Ez a hang Keresztelő Jánosé, és az idők során szokás volt oroszlánbőgéshez hasonlítani. Innen jött az a hagyomány, hogy a szárnyas oroszlán Márk szimbóluma. A két rendőr még mindig a rajzra meredt. – Ez az oroszlán Márkot szimbolizálja? – Pontosan. – Az oroszlán alatti karakterekre bökött. – Itt pedig római számokkal az áll, hogy I:XV. Márk evangéliumának egy szakaszára utal, egy versre, amely az idő múlásával is fennmaradt. – Fölhúzta a szemöldökét. – És ugyanez az idő felfedi az igazságot. Valentina és Grossman megbűvölve bámulta a portugál kezében a rejtvényt. – Tehát – vágott közbe az olasz nő az izgatottságtól elcsukló hangon – a gyilkos azt állítja, hogy ebben a versben van leírva az igazság Jézusról? – Bingó! – kiáltott fel Tomás. – Az I:XV-ös, vagyis a mi számozásunkkal az 1,15-ös versben. A három szempár szinte egyszerre fordult a történész kezében tartott Bibliához. – Ember! – szólalt meg az izraeli. – Olvassa már fel! Tomás kinyitotta a könyvet a Márk evangéliumának első oldalán, ahonnan a pusztába kiáltó hangot idézte 1,3-nál, de lejjebb kellett mennie néhány sort, hogy rátaláljon az 1,15-ös szakaszra. – Ez egy idézet Jézustól – mondta, mielőtt elkezdte volna olvasni. – „Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa; térjetek meg, és higyjetek az evangyéliomban.” A két nyomozó várta volna a folytatást, de a portugál fölemelte a fejét, és rájuk nézett, mint akinek

nincs több mondanivalója. – És a többi? – kérdezte az olasz nő. – Hol a többi? Tomás ravaszul elmosolyodott. – Nincs többi – felelte. – Ez az 1,15-ös vers. Valentina kérdő és gyanakvó tekintettel nézett a Bibliára. – Ennyi? – csodálkozott. – Ez az a nagy igazság Jézusról? A történész bólintott. – Ez az igazság, igen. – De hát mi van ebben olyan különös? Miféle igazságot fed fel ez az ártatlan, banális mondat? Tomás felmutatta a megfelelő helyen kinyitott Bibliát, mint egy ügyvéd, aki a végső bizonyítékot tartja a kezében. – Ez itt, barátaim, egy olyan vers, amit sok keresztény teológus szeretne kitörölni az Újszövetségből! Valentina hitetlenkedve nézett rá. – Most viccel… – Kedvesem – mondta a portugál ünnepélyesen. – Ez a rövid vers tartalmazza a különös igazságot Jézus Krisztusról. – Na, ne mondja! És mi az? A portugál tudós letette a könyvet az ágyra, és összefonta a karjait, a tekintete pedig ide-oda ugrált Valentina és Grossman között, mint egy torreádoré, aki azt akarja eldönteni, hogy melyik bikát hergelje.

XLII Már rászáradt a vér a tőrre, amikor Sicarius a víz alá merítette és elkezdte lemosni. Óvatosan, szinte műgonddal tisztogatta, és nagyon finoman, mégis módszeresen szappanozta a fémet. A mosdókagylóba lefolyó vizet pirosra festette a vér. A férfi arca komoly volt, mintha ő lenne Mózes, és épp most tisztulna meg az egyik egyiptomi csapástól. – „Így szólt az Úr: Erről tudod meg, hogy én vagyok az Úr: Ímé én megsujtom a vesszővel, amely kezemben van, a vizet, amely a folyóban van, és vérré változik – szavalta fejből a Szentírást szakadatlan litániaként. – És felemelé a vesszőt és megsujtá a vizet, amely a folyóban vala a Fáraó előtt és az ő szolgái előtt, és mind vérré változik a víz, amely a folyóban vala. A hal pedig, amely a folyóvízben vala, meghala, és megbüdösödék a folyóvíz, és nem ihatának az Égyiptombeliek a folyónak vizéből; és vér vala az egész Égyiptom földén. De úgy…” A lefolyóban kifehéredett a víz, Sicarius pedig elhallgatott. A szent tőr megtisztult. Kihúzta hát a csap alól, és megtörölte az imaköpenyével, hogy biztosítsa a rituális tisztaságát. Aztán óvatosan behelyezte a sicát a fekete bőrtáskába, majd betette a széfbe. Miután befejezte a tőr rituális tisztítását, a kezébe vette a mobiltelefonját. Beütötte a számot és várt. Egy mézes-mázos, de színtelen női hang szólalt meg. – A hívott szám nem elérhető – mondta a hang. – Kérem, a sípszó után hagyjon üzenetet. Sicarius idegesen nézett a telefonjára. – Átkozott! – üvöltötte. – Hol járhat? Már majdnem le is tette, ahogy a korábbi kísérleteikor is, de meggondolta magát. A mester már csak ilyen, gondolta, és visszafogta magát. Néha kivonja magát a forgalomból egy időre, és nyomtalanul eltűnik. Úgy döntött, hogy tényleg jobb, ha üzenetet hagy neki. Megszólalt a jelzés, és elkezdődött a felvétel. – Mester – mondta tétován. Ó, hogy gyűlölt gépekhez beszélni! – A művelet sikeres volt. – Újabb szünetet tartott: kereste a megfelelő szavakat. Nehéz fenntartani egy beszélgetést, ha a vonal másik végén nincs senki, aki kérdezne vagy válaszolna. – Az utasításoknak megfelelően nem öltem meg. Csak megsebesítettem. – Habozott. Megdorgálja-e a mestert az eltűnése miatt? Igen, végül is az egyetlen dolog, ami nem működik százszázalékosan, az a mester iránta tanúsított felelőssége. Mért is ne tehetne neki valami csípős megjegyzést? – A rendőrség kicsit soká ért oda, úgyhogy húznom kellett az időt. – Sóhajtott. – De végül sikerült. – Még egy utolsó szünet. – Várom a további utasításokat. Letette.

XLIII Tomás a kórházi ágyban feküdt, körbenézett a kórteremben, végül tekintete megnyugodott Arnie Grossmanon. Meg akarják érteni az üzenetet, amit a támadója hagyott ott a hotelszobájában? Hát akkor nem okoz nekik csalódást. – Áruljon el nekem valamit – szólalt meg hirtelen. – Maga szerint Isten milyen jellegű szövetséget kötött a zsidósággal? Az izraeli főfelügyelőt olyan váratlanul érte a kérdés, hogy csak pislogott. – Hát… Isten nekünk adta a törvény tábláit – dadogta. – Mi lettünk a kiválasztott népe, és biztosított minket az oltalmáról, ha cserébe betartjuk a törvényét. – Ha ez így van, akkor mivel magyarázza a templom lerombolását 70-ben, vagy a zsidóság sorozatos üldöztetését, a babiloni fogságtól a Szent Földről való kiűzetésen át a holokausztig? Nem azt ígérte Isten, hogy megvédi a népét? Hogy lehet, hogy ennyi balszerencse érte magukat, ha Isten kegyeltjei? Grossman megvakarta a fejét, és eltűnődött a válaszon. – A régi próféták azt mondják, hogy Izrael szenvedései azért vannak, mert a zsidók nem engedelmeskedtek az Úrnak – felelte végül. – Isten a bűneink miatt kénytelen minket megbüntetni. A próféták szerint, ha megtérünk, ha betartjuk a törvényt és visszatérünk az Úr útjára, Izrael újra a régi fényében fog ragyogni. – Vagyis a szenvedés a zsidók bűnei miatt kirótt isteni büntetés. – Ezt mondják a prófétáink. Tomás egy-két pillanatig kibámult az ablakon, az utcát és a szemben lévő épületeket megvilágító lámpákat figyelte, azután ismét a látogatóira nézett. – Ez a zsidó nép szenvedésének szokásos magyarázata – mondta. – Nos, a Makkabeus-felkelés idején felerősödött az elnyomás, és a zsidóknak még azt is megtiltották, hogy betartsák a törvényt. Aki pedig nem engedelmeskedett, azt megölték. Ez a tiltás sok zsidóban azt a meggyőződést keltette, hogy nem a bűnösségük a szenvedésük oka. Hiszen még a törvényt sem szabad tisztelniük! Másrészt pedig lehettek akármilyen hívők és jámborak, a szenvedés nem múlt el. Vajon miért? Ekkoriban jelent meg egy másik magyarázat: nem Isten méri rájuk a szenvedést, hanem az ördög. A babiloni fogság bevezette a héber kultúrába Baál-Zebub, azaz Belzebub alakját, és idővel a világ minden baját neki tulajdonították. Az ördög átvette a hatalmat a Földön, és ő a felelős minden szenvedésért. – Na, és Isten? – Ő fönt volt a Mennyben – magyarázta a történész, és fölmutatott. – Valamilyen nem túl érthető oknál fogva az Úr hagyta, hogy Belzebub uralkodjon a világban és véghez vigye mindazt a gonoszságot, amit az emberek a bőrükön éreztek. Sok zsidó, ha nem is az összes, magáévá tette ezt a manicheista fölfogást, amely a jó és a rossz kettősségén alapul. A jó erőiket Isten irányította, az ő oldalán állt az erény és az élet, a jólét és az igazság, a fény és az angyalok. A rossz erőket pedig Belzebub vezette, hozzá tartozott tehát a bűn és a halál, a szenvedés és a hazugság, a sötétség és a démonok. Ez a két kozmikus erő az igájába hajtotta az embereket, az embereknek pedig választaniuk kellett a kettő közül. Istennel vannak-e vagy az ördöggel. Középút nincs. – Tomás szünetet tartott. – De figyelem: ez nem tarthatott örökké. Úgy gondolták, hogy eljön majd a nap, amikor Isten leszáll a Földre, elpusztítja a gonosz erőket és mindenütt ő uralkodik majd. Eljön az ő országa. Milyen ország is ez? Arnie Grossman bólintott a fejével, amikor felismerte a megoldást: – Isten országa. – Pontosan – helyeselt Tomás. – Egyes zsidó szekták kezdték úgy hinni, hogy a jó és rossz kettőssége az időre is kiterjed. A dualizmus így vált apokaliptikussá. Eszerint az ő koruk volt Belzebub uralkodásának a kora, ami megmagyarázta a sok rossz és szenvedés jelenlétét a Földön. A világ az ördög uralma alatt állt, ahol Belzebub szövetségesei, a bűnösök és a vétkesek voltak az urak. De úgy vélték,

hogy ennek a gonosz kornak majd véget vet valami nagy kataklizma. Egyesek úgy gondolták, hogy Isten küld egy messiást, aki levezeti a háborút a Gonosz ellen, mások azt vallották, hogy ez a küldött valaki más lesz: az, akit a Szentírás Emberfiának nevez. Dániel 7,13–14-ig így írja le ezt a profetikus látomást: „Látám éjszakai látásokban, és ímé az égnek felhőiben mint valami emberfia jőve; és méne az öreg korúhoz, és eleibe vivék őt. És ada néki hatalmat, dicsőséget és országot, és minden nép, nemzet és nyelv néki szolgála; az ő hatalma örökkévaló hatalom, a mely el nem múlik, és az ő országa meg nem rontatik.” Vagyis Dániel próféciája szerint ez a bizonyos Emberfia lesz Isten küldötte, aki elhozza az Ő örök birodalmát. De akár a Messiás, akár az Emberfia által, egy biztos: Isten beavatkozik a világ folyásába, legyőzi a gonosz erőket és kiterjeszti uralmát a Földre. A holtak föltámadnak, és minden ember ítélőszék elé állíttatik. Az izraelita rendőr ráismert a Szentírás egyik legfontosabb próféciájára. – Az utolsó ítélet napja. – Pontosan. És ez után a végítélet után új korszak kezdődik, amelyben nem lesz többé sem fájdalom, sem szenvedés, nem lesz sem éhínség, sem háború, nem lesz sem gyűlölet, sem csüggedés, és az Úr fog uralkodni. Eljő az Isten országa. Valentina csöndben hallgatta a beszélgetést, de már kezdett türelmetlen lenni. A kezében tartotta a rejtvényt, és kihasználva a pillanatnyi szünetet, gyorsan a történész orra alá dugta. – Ez mind nagyon szép – mondta. – De mi köze van mindennek ehhez a rejtvényhez? Tomás kinyitotta a Bibliát, amely ott hevert az ágyon.

– Ez elég egyértelmű – mondta. – Ez a rejtvény Márk evangéliumára utal, az 1,15-ös szakaszra. Csak azt a mondatot olvasom fel belőle, amit Jézustól idéz. – Megköszörülte a torkát. – „Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa; térjetek meg, és higyjetek az evangyéliomban.” Hirtelen síri csönd lett a kórteremben. Mindenki Jézus mondatát és annak lehetséges következményeit emésztette. – „Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa”? – ismételte Valentina, és igyekezett jelentést tulajdonítani a hallottaknak. – Arra céloz, hogy Jézus azt mondta, hogy letelt Belzebub ideje, és hamarosan eljön Isten uralma? Tomás a versre bökött. – Ez van ideírva, nem? – De hát… de hát mit jelentsen ez? A történész az olasz nőt nézte. – Hát nem egyértelmű? – kérdezte szónokiasan. – Jézus apokaliptikus prédikátor volt! – Az ablakra mutatott. – Soha nem látott még az utcán transzparenseket tartó, nagy szakállú félnótásokat, akik azt kiabálják, hogy Bánjátok meg bűneiteket! Közel a vég!, és hasonló baromságokat? Soha? – A nő nyakában függő kicsiny ezüstkeresztre mutatott. – Nos, Jézus is egy ilyen prédikátor volt!

– Mamma mia! – kiáltott fel megbotránkozva. – Hogy mondhat ilyet? – Ez az igazság! – erősködött Tomás. – Mellesleg még a saját családja is úgy gondolta, hogy Jézusnak nincs ki mind a négy kereke! Mintha tőrt döftek volna Valentina szép testébe. – Ó! – nyögte. – Hogy merészeli… A Szűzanya… a Madonna… Mária soha nem gondolt ilyesmit a fiáról! Tudta, hogy ő különleges. Szűz Mária mindig is odaadó híve volt! A történész heves lapozásba kezdett. – Á, igen? – vágott vissza. – Akkor hallgassa csak, mi van ideírva Márk evangéliumában. – Megtalálta a keresett szakaszt. – 3,21: „A mint az övéi ezt meghallák, eljövének, hogy megfogják őt; mert azt mondják vala, hogy magán kívül van.” – Fölnézett. – Jézus „magán kívül van”? Ezt gondolták az övéi, akik azért siettek, hogy „megfogják őt”? A családja azt gondolta, hogy Jézus megőrült? Valentina a könyv fölé hajolt, hogy a saját szemével lássa, mi áll benne. – Hát… még soha nem figyeltem fel erre a részletre. – És nemcsak a családja gondolta róla, hogy „magán kívül van”. Názáret lakosai is úgy vélték. – Előrelapozott néhány oldalt. – Nézze csak, mit írt Márk 6,4-nél, amikor Jézus visszatért Názáretbe, és a zsinagógában szembenézett a földijeivel. „Jézus pedig monda nékik: Nincs próféta tisztesség nélkül csak a maga hazájában, és a rokonai között és a maga házában.” Vagyis Jézus itt nyíltan kimondja, hogy a rokonai alábecsülték! És a honfitársai is! És nemcsak Názáretben ám! Mindenütt, ahol megfordult Galileában. Kinevették. Olyannyira, hogy Jézus megfenyegette őket. Máté így idézi 11,21-nél a dühödt Jézust: „Jaj néked Korazin! Jaj néked Bethsaida! Mert ha Tirusban és Sidonban történnek vala azok a csodák, a melyek bennetek lőnek, rég megtértek volna gyászruhában és hamuban. De mondom néktek: Tirusnak és Sidonnak könnyebb dolga lesz az ítélet napján, hogynem néktek. Te is, Kapernaum, a ki az égig felmagasztaltattál, a pokolig fogsz megaláztatni.” – A beszélgetőtársaira nézett. – Hát lehetne ennél világosabb? Az olasz nő is elolvasta az evangélium részletét, hogy meggyőződjön róla, hogy valóban úgy van, ahogy a portugál idézte. – De hát ezt nekem miért nem magyarázta el eddig senki? – kiáltott fel, és a szája elé kapta a kezét olvasás közben. A kérdés természetesen költői volt, és Tomás sem vette a fáradságot, hogy válaszoljon rá. Inkább tovább lapozgatta Márk evangéliumát. – Igazság szerint Isten országának eljövetele képezte Jézus üzenetének a lényegét – közölte. – Mellesleg az sem véletlen, hogy Márk éppen ezzel kezdte az evangéliumát. Azzal a jelenettel kezdődik az írása, amikor Jézus találkozik Keresztelő Jánossal, és az megkereszteli őt a Jordán folyóban. Ne feledjük, hogy János teli tüdőből üvöltötte, hogy közeleg az Isten országa és mindenki bánja meg a bűneit és tisztuljon meg a vízben, hogy beléphessen ebbe az országba. Jézus nyilván azért találkozott Keresztelő Jánossal, mert hitt ebben az üzenetben. Márk szerint abban a pillanatban, amikor Jézus megkeresztelkedett, megszólalt egy hang az égből és felismerte benne az ő „szerelmes fiát”. Ezután Jézus elment a sivatagba negyven napra, majd visszatért Galileába, és Márk ekkor adja a szájába a sorsdöntő mondatot, amely valójában Keresztelő János apokaliptikus üzenetének a puszta megismétlése: „Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa; térjetek meg, és higyjetek az evangyéliomban.” – Az ujjával az utolsó kifejezésre bökött. – Görögül itt az áll, hogy jó hír. Örömhír. Tehát hogy mondja a görög, hogy örömhír? A két nyomozó vállat vont. – Az én görögtudásom már elég rozsdás – tréfálkozott Grossman. – Evan gelion – árulta el Tomás. – Az örömhír görögül evan gelion. – A Biblia szövegére mutatott. – Ami azt jelenti, hogy valójában ez az evangéliumok mély és rejtett jelentése: az apokalipszis és azt követően Isten országa eljövetelének örömhíre! – A magasba emelte a kezét, és révült kifejezést erőltetett

az arcára, mint egy apokaliptikus prédikátor. – Bánjátok meg bűneiteket! Bánjátok meg bűneiteket és higgyetek az örömhírben! Eljön a világ vége és Isten megkezdi országlását! –Visszaváltozott az arca, és ránézett a hallgatóságára. – Ha hiszik, ha nem, ez az evangéliumok központi üzenete. Valentina a fejét csóválta: nem volt hajlandó hinni a portugálnak. – Az nem lehet! – morogta. – Az nem lehet! – Nem? Akkor mondja csak: melyik a keresztények legfőbb imádsága? – A Miatyánk, természetesen. – El tudja mondani? – A Miatyánkat? – csodálkozott az olasz nő. Aztán megköszörülte a torkát, és rázendített az imádságra. – „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.” – Észrevette, mit mondott az előbb? – Mit? Én csak a Miatyánkat szavalom… – Igen, de figyelte, mit mondott? „Mi Atyánk, aki a Mennyekben vagy”? A Földön nincs? És akkor ki van a Földön? Hát persze hogy az ördög. „Jöjjön el a Te országod”? Miféle országról van szó? Hát persze hogy Isten országáról. „Legyen meg a Te akaratod, amint a Mennyben, úgy a Földön is”? Legyen meg Isten akarata a Földön? Most még csak a Mennyben van? Valentina mintha zavarba jött volna. – Eddig erre nem gondoltam. – A Miatyánk, a kereszténység központi imája, valójában egy apokaliptikus imádság! A zsidók fohászkodnak Istenhez, hogy jöjjön le a Földre, és juttassa érvényre az akaratát! Azt az akaratot, ami még nem uralkodik a Földön, hiszen a világ, mint tudjuk, Belzebub kezében van. – Mamma mia! – Jézus még részletesen le is írja, milyen lesz az a nap, amikor elkezdődnek az apokaliptikus események, amelyek annak az új korszaknak a beköszöntét jelzik, amit Márk és Lukács Isten országának, Máté pedig a Mennyek országának nevez – tette hozzá. – Hallgassák csak, mit mond Jézus, akit Márk idéz, 13,24–27: „De azokban a napokban, azután a nyomorúság után, a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, és az ég csillagai lehullanak, és az egekben levő hatalmasságok megrendülnek. És akkor meglátják az embernek Fiát eljőni felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel. És akkor elküldi az ő angyalait, és egybegyűjti az ő választottait a négy szelek felől, a föld végső határától az ég végső határáig.” – A hallgatóira nézett. – Jézus itt voltaképpen Dániel szentírásbeli profetikus látomását dolgozza ki. Arnie Grossman, aki zsidó lévén, jól ismerte az Ószövetséget, buzgón helyeselt. – Egyértelműen. – Isten akkor kiterjeszti országát a Földre. Milyen társadalmi következményei lesznek ennek a nagylélegzetű eseménynek? – Megszűnnek az egyenlőtlenségek – jelentette ki Valentina. – Nem lesznek többé gazdagok és szegények, hatalmasok és elnyomottak, erősek és gyengék. Tomás megrázta a fejét. – Nem. Az elutasító válasz meglepte az olasz nőt. – Nem? A történész hatásszünetet tartott. – Nem. Felcserélődnek a szerepek! Most Belzebub uralkodik a világban, igaz? Kik Belzebub alattvalói? Akik ebben a világban nyerészkednek: a hatalmasok, a gazdagok, a korruptak. Mivel a Földön az ördög uralkodik, egyértelmű, hogy azok az emberek, akiknek most hatalmuk van, az ő szolgálói. És hol vannak Isten szolgálói? Hát Belzebub szolgálóinak a csizmái alatt! Ők a szegények, az elnyomottak, a védtelenek. Tehát mi fog történni, amikor Isten országa eljön a Földre? Felcserélődnek a szerepek!

– Hogy érti azt, hogy felcserélődnek a szerepek? – kérdezte Valentina. – A gyengék erősek lesznek? – Az erősek pedig gyengék és kiszolgáltatottak és megalázottak. – De hát a keresztény üzenet lényege az egyenlőség! – tiltakozott a nő. – Senki nem aláz meg senkit! Tomás a Bibliájához fordult. – Erre a megjegyzésre nem én fogok válaszolni, hanem maga Jézus – felelte. – Márk így idézi őt 10,31-nél: „Sok elsőik pedig lesznek utolsók, és sok utolsók elsők.” Lukács pedig így, 6,24–25: „De jaj néktek, gazdagoknak, mert elvettétek a ti vigasztalástokat. Jaj néktek, kik beteltetek; mert éhezni fogtok.” Márk így idézi a 9. fejezet 35. versében: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó és mindeneknek szolgája.” Máté ezt írta, 19,23–24: „Jézus pedig monda az ő tanítványainak: Bizony mondom néktek, hogy a gazdag nehezen megy be a mennyeknek országába. Ismét mondom pedig néktek: Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Az ítélet napjáról pedig, amikor az Ember Fia leszáll az égből és leül a trónjára, hogy ítélkezzen az emberek fölött, és a hatalmasokat a bal oldalra küldi, így ír Máté, 25,41–43: „Akkor szól majd az ő bal keze felől állókhoz is: Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, a mely az ördögöknek és az ő angyalainak készíttetett. Mert éheztem, és nem adtatok ennem; szomjúhoztam, és nem adtatok innom; Jövevény voltam, és nem fogadtatok be engem; mezítelen voltam, és nem ruháztatok meg engem; beteg és fogoly voltam, és nem látogattatok meg engem.” Még mindig Máté írja, 13,40–43, Jézust idézve: „A miképen azért összegyűjtik a konkolyt és megégetik: akképen lesz a világnak végén. Az embernek Fia elküldi az ő angyalait, és az ő országából összegyűjtik a botránkozásokat mind, és azokat is, a kik gonoszságot cselekesznek, És bevetik őket a tüzes kemenczébe: ott lészen sírás és fogcsikorgatás.” – Az ördögbe! A történész az olasz nőre nézett. – Érti már Jézus igazi üzenetét? A hatalmasoknak azt mondta: „Éhezni fogtok!” És hozzátette, hogy „könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni”! Elmagyarázta nekik, hogy „mindenki szolgái” lesznek! „Átkozottaknak” nevezte őket, és kijelentette, hogy „az örök tűzre” jutnak, amely „az ördögnek készíttetett”! És ha ez még nem lett volna elég, azt is mondta, hogy „tüzes kemencébe” vetik őket, ahol „sírás és fogcsikorgatás” lesz az osztályrészük! Szerintem ez az üzenet se nem keresztényi, se nem könyörületes, se nem egyenlőséget hirdető. Mit gondol? Valentinát váratlanul érték ezek az idézetek. – De… – dadogta – Jézus azt is mondta, hogy tartsuk oda a másik arcunkat is! Azt mondta, hogy szeressük az ellenségeinket! Mondta vagy nem mondta? Ezzel talán nem az egyenlőséget hirdette? – Nem, kedvesem – válaszolta Tomás. – Amikor azt mondja, hogy tartsuk oda a másik orcánkat is és szeressük az ellenségeinket, akkor nem az egyenlőséget hirdeti, hanem a szerepek felcserélődését. Ne feledje, hogy „Sok elsők pedig lesznek utolsók, és sok utolsók elsők.” Kik az utolsók? Azok, akik itt vannak, lent. A szegények, az elnyomottak. Máté tolmácsolásában azt mondja Jézus a Hegyi beszédben, 5,3–10: „Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa. Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvígasztaltatnak. Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet. Boldogok, a kik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek. Boldogok az irgalmasok: mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok, a kiknek szívök tiszta: mert ők az Istent meglátják. Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak. Boldogok, a kik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.” – Szóval a hatalmasok nem tehetnek semmit azért, hogy az Isten országában is hatalmasok maradjanak… – Dehogyisnem. Nagyon is sokat tehetnek érte. – Mit tehetnek? – Először is meg kell bánniuk a bűneiket. Ez volt Keresztelő János üzenete is, amit Jézus átvett tőle,

megerősítve, hogy a bűnbánat a legfontosabb lépés. Lukács így idézi Jézus szavait, 15,7: „Mondom néktek, hogy ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilenczvenkilencz igaz emberen, a kinek nincs szüksége megtérésre.” A bűnbánó bűnösöket a bűntelenek elé helyezi! Ennek a szerepcsere logikája szerint van is értelme, hiszen az elsőkből lesznek az utolsók, az utolsókból pedig az elsők. – Úgy érti, hogy a bűnbánat a legjobb módja, hogy eljussunk Isten országába? – Jézus szerint igen. De a hatalmasok meg is szabadulhatnak a javaiktól és maguk is gyengékké válhatnak, illetve segíthetik a gyengéket. Ne feledje, hogy, megismétlem, felcserélődnek a szerepek. Lukács írja a 18,14-ben, hogy Jézus azt mondta: „mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és a ki megalázza magát, felmagasztaltatik”. Ha így van, a gyengék erősek lesznek. Hogy miként maradhat valaki hatalmas az Isten országában? Hát úgy, hogy vesz egy teljes fordulatot, és még Belzebub országában lealacsonyodik. Márk így idézi Jézust 8,35-nél: „Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét én érettem és az evangyéliomért, az megtalálja azt.” Ezért hajtogatja azt Jézus unos-untalan a követőinek, hogy szabaduljanak meg a javaiktól, szolgáljanak másokat és szenteljék az életüket a gyengéknek. A megalázkodás oly mértékű is lehet, hogy még az ellenségét is szereti az ember. – De hát ez az alázat! A történész a Bibliára mutatott. – Nem! – vágta rá. – Ami itt le van írva, az nekünk ma az alázat dicsőítésének tűnik. De valójában, abban a kontextusban, amelyben Jézus kimondta ezeket a szavakat, nem azért javasolta az embereknek az alázatot, mert jót akart cselekedni. Ellentétben azzal, aminek ma látszik, szó sem volt itt önzetlen, nagylelkű, érdekmentes, ártatlan cselekedetről. Ellenkezőleg: ez egy nagyon is világos hatalmi törekvés. Aki ma alázatos, az később hatalmas lesz, és leigázhatja majd azokat, akik most hatalmasok és később gyengék lesznek. Hogy mikor lesz ez a később? Természetesen akkor, amikor eljön az Isten országa. – Már elnézést, de ez nem egészen így van – érvelt Valentina, aki nem volt hajlandó elfogadni ezt az értelmezést. – Azért volt mégis önzetlen és nagylelkű ez a terv, mert hosszú távra szólt. Az emberek hosszú, hosszú ideig segítik egymást, hiszen Isten országa nem jön el csak úgy, egyik pillanatról a másikra. Rengeteg időbe telik, míg… – Holnap. A nő értetlenül pislogott. – Tessék? Tomás a szemébe nézett, hogy nyomatékosítsa a mondandóját. – Isten országa már holnap beköszönt.

XLIV Mint egy pompás karácsonyfa, úgy ragyogott az éjszakai Jeruzsálem – akárcsak bármely másik város a világon. Legalábbis majdnem. A Mória-hegyen álló muzulmán templom aranykupolája, amely fényesen csillogott a sötétben, emlékeztette a szemlélődőt, hogy ez a város mégsem olyan, mint a többi. Sicarius ezt mindenkinél jobban tudta. Az ablak előtt ülve várta a mestere hívását, és közben a tündöklő kupola mélyebb értelmén rágódott. Ah, kétség sem férhet hozzá, hogy ez nem más, mint ősei emlékének meggyalázása! Hogy is ne vehetne tudomást erről a sértésről? Pontosan itt, a Mória-hegy tetején, az alatt az átkozott kupola alatt történt, hogy Ábrahám felajánlotta a fiát áldozatul. Ugyancsak itt építette Salamon a templomot, amit Heródes helyreállított. És itt állt a szentek szentje is, pontosan a kupola helyén, Ábrahám áldozatának a helyén. Itt szállt a Földre az áldott Isten, Ő maga. De hát ilyen a sors. A rómaiak lerombolták a templomot, a muzulmánok pedig fölépítették a saját kupolájukat. Két köpés a zsidók arcán. De közelgett az óra. Szemet szemért, fogat fogért. Az isteni igazságszolgáltatás kérlelhetetlen. Ah, a világ végre megérti az igazságot! És őt, Sicariust, az a megtiszteltetés érte, hogy ő lehet Isten ökle, az isteni akarat végrehajtója, a sica, amit gyermekei visszaadtak az Atyának. Hirtelen fölállt és hátat fordított az ablaknak. Az aranykupola képe túlságosan felbőszítette. Nem bírta elviselni a látványát. Égett a türelmetlenségtől, kezébe vette a mobiltelefonját, és ismét beütötte a mester számát. Kétszer kicsengett, majd megszólalt a hangposta. – A hívott szám jelenleg nem elérhető – mondta a női hang. – Kérem, hagyjon üzene… Letette, még mielőtt végigmondhatta volna, és mérgében földhöz vágta a telefonját. – Hol lehet? – üvöltötte. – Visszahúzódott a rejtekhelyére? Most? Megőrült? Semmi értelme nem volt így viselkednie. Mély lélegzetet vett, és miután kissé lehiggadt, fölvette a telefont a földről, hogy megnézze, működik-e. Nem esett baja. Elsétált az ablak előtt, majd vissza, de ezúttal nem nézett rá az idegesítő aranykupolára, amely mintha szándékosan azért állt volna ott, hogy bemocskolja Isten gyermekeit. Hirtelen támadt egy ötlete. És az internet? A homlokára csapott. Hogy a fenébe nem jutott eddig eszébe? Elővette a hordozható számítógépét, és bekapcsolta. Türelmesen megvárta, amíg betölt és csatlakozik a világhálóhoz. Három perc is eltelt, míg végre beléphetett az elektromos levelezésébe, és azonnal megnézte a postaládáját. Ott volt az üzenet. Rákattintott a vonalra, és a képernyőn megjelent a levél tartalma. Sicarius! Minden rendben ment. Csak a riasztás késlekedett egy kicsit, mert nehéz volt meggyőzni a rendőrség telefonkezelőjét. Egy darabig most nem leszek elérhető, de szeretném, ha figyelnéd az alapítványt. Ha meglátod a célpontot, diszkréten kövesd. Közeleg az idő. Szeretném, ha figyelnéd az alapítványt? Ha meglátod a célpontot, diszkréten kövesd? Sicarius kikapcsolta a számítógépet, és elővette a széfből a fekete bőrtáskát, amelyben a sicát őrizte. Újabb küldetés várt rá.

XLV – Holnap? – kérdezte Valentina, és önkéntelenül az órájára pillantott, hogy megnézze, milyen nap van. – Hogy érti azt, hogy holnap? Tomás elnevette magát. – Amikor azt mondom, hogy Isten országa holnap jön el, akkor nem a mai korban gondolkodom – magyarázta. – Jézus korába helyezkedem. Ő ugyanis úgy gondolta, hogy Isten országa még az ő életében beköszönt. – Jaj, de hülyeség! Soha nem mondott ilyet! A történész ismét kinyitotta a Bibliáját, és Márk evangéliumának első oldalára lapozott. – Tényleg? Akkor olvassa újra Márk 1,15-ös versét, amire a támadóm is utalt a rejtvényében – javasolta, és újból felolvasta a szöveget. – „Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa; térjetek meg és higyjetek az evangyéliomban.” – Valentinára meredt. – Jézus itt azt mondja, hogy beteljesedett az idő! Azt mondja, hogy közel van az Isten országa! Ez az örömhír, ez az evangélium! Érti? Az olasz nő a levegőbe legyintett. – Közel, közel… mit jelent ez? A közel szó elég homályos! Attól függ, mihez viszonyítjuk. Emberi viszonylatban sok az ezer év, de az univerzumhoz képest, semmiség! – A közel azt jelenti, hogy mindjárt itt van – magyarázta Tomás. – Jézus úgy gondolta, hogy bármelyik pillanatban beköszönthet. Holnap, a jövő hónapban, egy-két éven belül. Márk így idézi 9,1-nél, hogy mit mondott a tanítványainak: „Bizony mondom néktek, hogy vannak némelyek az itt állók között, a kik nem kóstolnak addig halált, a míg meg nem látják, hogy az Isten országa eljött hatalommal.” – A hallgatóira nézett. – Vagyis Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy vannak köztük olyanok, akik még élni fognak, amikor beköszönt az Isten országa! – Lapozott hármat. – Ezt az üzenetet erősíti meg Jézus a következő idézetben, szintén Márk evangéliumában, 13,30: „Bizony mondom néktek, hogy el nem múlik ez a nemzetség, a míg meg nem lesznek mindezek.” Vagyis küszöbön áll Isten országának az eljövetele. Jézus egyenesen azt sugallta, hogy a Föld Isten háza, amelybe a távol lévő tulajdonos nemsokára hazatér. 13,35–37-nél idézi Márk a következőt: „Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a háznak ura, este-é vagy éjfélkor, vagy kakasszókor, vagy reggel? Hogy, ha hirtelen megérkezik, ne találjon titeket aludva. A miket pedig néktek mondok, mindenkinek mondom: Vigyázzatok!” Valentina szemmel láthatólag zavarba jött. A portugál férfi pedig a Bibliára mutatott. – Olvassa el maga is, ha kételkedik! Amikor Jézus ott állt a Szanhedrin előtt, amely halálra ítélte őt, Márk tolmácsolásában (14,62) például ilyen prófétai szavakat intézett a főpaphoz: „És meglátjátok majd az embernek Fiát ülni a hatalomnak jobbján, és eljőni az ég felhőivel”. – Grimaszolt. – „Meglátjátok”? Jézus annyira közelinek ítélte Isten országának eljövetelét, hogy azt jövendölte a főpapnak, aki pedig már jócskán benne lehetett a korban, hogy még ő is élni fog, amikor ez bekövetkezik! – De hát miből gondolta Jézus, hogy hamarosan eljön az Isten országa? – Úgy gondolta, hogy vannak erre utaló jelek. Márk írja 4,11-nél, hogy Jézus azt mondta a tanítványainak: „Néktek adatott, hogy az Isten országának titkát tudjátok, ama kívül levőknek pedig példázatokban adatnak mindenek, Hogy nézvén nézzenek és ne lássanak; és hallván halljanak és ne értsenek, hogy soha meg ne térjenek és bűneik meg ne bocsáttassanak.” – Halkan folytatta, mintha csak mellékesen jegyezné meg: – Érdekes, nem? Jézus, a bűnbocsánat prófétája, nem akarja, hogy a kívülállók megértsék az üzenetét, megtérjenek és bűnbocsánatot nyerjenek. Ezért példázatokban beszél. Az egyik ilyen példázatban Istent egy földműveshez hasonlítja, aki magot vet a földbe. Néhány mag már kifejlődött és gyümölcsöt hozott. Ezek az Ő országa eljövetelének első jelei. – Már voltak jelei? Mik? – Hát, a csodálatos gyógyulások. Az apokaliptikus zsidók úgy hitték, hogy a betegségek Belzebub

művei. De mivel Jézus gyógyító és ördögűző volt, szentül hitte, hogy ezek a képességei Isten színre lépésének első jelei, akinek az országában nincsenek betegségek. Ebben rejlik a jelentősége a Máté által elmesélt jelenetnek, Keresztelő Jánossal, 11,2: „János pedig, mikor meghallotta a fogságban a Krisztus cselekedeteit, elküldvén kettőt az ő tanítványai közül, Monda néki: Te vagy-é az, a ki eljövendő, vagy mást várjunk? És felelvén Jézus, monda nékik: Menjetek el és jelentsétek Jánosnak, a miket hallotok és láttok: A vakok látnak, és a sánták járnak; a poklosok megtisztulnak és a siketek hallanak; a halottak föltámadnak, és a szegényeknek evangyéliom hirdettetik.” Vagyis Jézus úgy interpretálja ezeket a csodás gyógyításokat, mint Isten országa eljövetelének a jeleit. A világon létező betegségekért Belzebub volt a felelős, de a vakok már láttak, a sánták már jártak. Hát nem azt jelzi-e mindez, hogy Isten már megkezdte működését a Földön? Valentina megrázta a fejét. – Mindig is azt gondoltam, hogy Jézus, azon túl, hogy ő volt Messiás meg az Isten Fia, nagy etikatanár is volt, aki megtanított minket igazságosan és békésen élni. Amit most mond, az számomra teljesen új. – Valóban tanított etikát – ismerte el Tomás. – De ez az etika nem hosszú távra szólt. Azért nem szólt hosszú távra, mert úgy vélte, hogy a világ hamarosan gyökeresen átalakul. Az az etika, amit hirdetett, arra tanította az embereket, hogy miként tudnak minél jobban alkalmazkodni ahhoz az új világhoz, amely minden pillanatban beköszönthet: Isten paradicsomi országához, ahol nincs igazságtalanság, éhség, betegség, ahol a gyengék szenvedései véget érnek, és ahol az erősek, akik nem bánják meg a bűneiket, megbűnhődnek. Mivel arra számított, hogy felcserélődnek a szerepek, arra kérte az embereket, hogy szabaduljanak meg a javaiktól és segítsenek másokon, hogy aztán az új világban elnyerjék méltó jutalmukat. Márk írja, hogy egy gazdag ember meglátogatta Jézust, és elmondja neki, hogy betart minden parancsolatot, nem ölt meg senkit, nem lopott, nem paráználkodott, és más rosszat sem tett. Hogyan folytassa? – A történész lapozgatta a Bibliát. – Jézus válasza így hangzott, 10,21: „Egy fogyatkozásod van; eredj el, add el minden vagyonodat, és add a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; és jer, kövess engem, felvévén a keresztet.” Amikor a gazdag megtagadta ezt, Jézus megjegyezte: „Mily nehezen mennek be az Isten országába, a kiknek gazdagságuk van!” – Ránézett a két rendőrre. – Vagyis Jézus etikájának a középpontjában az Isten országára való felkészülés áll. Ez az etika magában foglalja a bűnbánatot és az anyagi javaktól való megszabadulást. Sőt annyira ragaszkodott a nincstelenséghez, hogy azt akarta, hogy még a családjukat is hagyják el az emberek! – Ezt már nem hiszem el! – ellenkezett az olasz nő. – Jézusnak fontos volt a család! Ezt mindenki tudja! Tomás ismét a Bibliájához fordult. – Akkor nézze meg, mi van ide írva – mondta. – Lukács így idézi Jézust 12,51-nél: „Gondoljátok-é, hogy azért jöttem, hogy békességet adjak e földön? Nem, mondom néktek; sőt inkább meghasonlást. Mert mostantól fogva öten lesznek egy házban, a kik meghasonlanak, három kettő ellen, és kettő három ellen. Meghasonlik az atya a fiú ellen, és a fiú az atya ellen; és az anya a leány ellen, és a leány az anya ellen; napa a menye ellen, és a menye a napa ellen.” – Valentinára nézett. – Ennél világosabban nem is fogalmazhatott volna. Arra buzdította az embereket, hogy hagyják el a családjukat! Máté 10,34–37 így idézi: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt; És hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe. A ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám.” Márknál meg azt mondja a 10. fejezet 29. versében: „Bizony mondom néktek, senki sincs, a ki elhagyta házát, vagy fitestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldeit én érettem és az evangyéliomért, a ki százannyit ne kapna most ebben az időben, házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket és

szántóföldeket, üldözésekkel együtt; a jövendő világon pedig örök életet. Sok elsők pedig lesznek utolsók, és sok utolsók elsők.” Arnie Grossman, zsidó lévén, eddig hallgatott. Ezen a ponton azonban nem tudta leplezni a mosolyát. – Olyan, mint egy politikus választási kampánybeszéde – viccelődött. Széttárta a karjait, mintha a választók nagy tömegéhez szólna. – Kövessetek! Szavazzatok rám! Megígérem nektek a Paradicsomot! A csípős megjegyzés tetszett Tomásnak, de inkább nem szólt semmit, mert nem akarta megbántani Valentinát. – Jézus számára a család és az aktuális társadalmi rend semmit nem számított – folytatta a portugál. – Belzebub uralkodása a végéhez közeledett, és hamarosan úgyis minden a visszájára fordult volna. Őt csak az érdekelte, hogy az emberek készüljenek fel az új világra, az elközelgő Isten országára. Amikor minden átértékelődik. Márk így idézi a szavait 2,22-nél: „És senki sem tölt új bort régi tömlőikbe; különben az új bor a tömlőket szétszakítja, a bor is kiömlik, a tömlők is elpusztulnak; hanem az új bort új tömlőkbe kell tölteni.” Az olasz nő fölemelte a kezét, mintha meg akarná állítani. – Várjon csak! Várjon! – kiáltott rá. – Szerintem maga összekeveri a szezont a fazonnal! Jézus mindig metaforikusan, szimbolikusan beszélt Isten országáról! – Ebben nagyon téved! – vágott vissza Tomás. – Ez az értelmezés csak később terjedt el, hogy megpróbáljon magyarázatot adni arra a tényre, hogy a Jézus hirdette Isten országa bizony soha nem jött el. Valójában azonban egyáltalán nem metaforikus, és nem szimbolikus értelemben beszélt ő erről az országról. Hanem valóságos helyként. A Paradicsommá változott Földként beszélt róla, ahova végre visszatért a gazda, és véget vetett Belzebub dúlásának. Isten országa valóságos, fizikai ország volt, amelyben hús-vér emberek élnek. – Hol van ez leírva? – álmélkodott Valentina. A történészt nem lepte meg a kérdés, és higgadtan visszasiklott a tekintete a kezében tartott Bibliára. – Hány apostol is volt? – kérdezte. – Tizenkettő, mindenki tudja. – Számoljuk meg őket – javasolta Tomás, és minden nevet jelzett az ujjaival. – Simon Péter, András, Jakab és János, Zebedeus fiai, Fülöp és Bertalan, Tamás és Máté, Jakab, Alfeus fia és Tádé, Simon, Natánael, Júdás, Jakab testvére, Júdás, Jakab fia és Iskarióti Júdás. Ez tizenöt név. – Tizenöt? De hát úgy mondják, hogy a tizenkét apostol… – Mert ők azok. Csakhogy ha összeadjuk az evangélisták által említett neveket, tizenötöt kapunk. És Lukács így ír 10,1-nél: „Ezek után pedig rendele az Úr másokat is, hetvenet, és elküldi azokat kettőnként az ő orczája előtt, minden városba és helyre, a hová ő menendő vala.” Vagyis itt újabb hetven tűnik fel! És felmerül a kérdés: ha az apostolok nem is tizenketten voltak, akkor miért nevezzük őket mégis tizenkettőnek? Az olasz nő üres tekintettel bámult. – Nem tudom. A történész a hallgató Arnie Grossmanhoz fordult. – Mit jelent a tizenkettes szám a zsidóknak? – Izrael tizenkét törzsét – vágta rá habozás nélkül az izraeli főfelügyelő. – Amikor Asszíria meghódította az északi királyságot, Izrael elvesztett közülük tízet. Csak két törzs maradt. Azóta is az az álmunk, hogy újra egyesítjük Izraelt: visszaszerezzük a tíz elveszett törzset, és hozzáadjuk a maradék kettőhöz. – Értik már, miért fontos, hogy tizenkét apostol legyen? Jézus is zsidó volt, aki szintén egyesíteni akarta Izraelt. Úgy hitte, hogy a régi zsidó álom Isten országában valósul meg! Valentina felhúzta az orrát.

– Á, ezt csak maga találta ki! Sehol nincs leírva ez a hülyeség! Tomás ismét lapozgatni kezdte a Bibliáját. – Téved – mondta. – Márk evangéliumában van egy különös jelenet. Jézus beszélget a tanítványaival, 19,27–28: „Akkor felelvén Péter, monda néki: Ímé, mi elhagytunk mindent és követtünk téged: mink lesz hát minékünk? Jézus pedig monda nékik: Bizony mondom néktek, hogy ti, a kik követtetek engem, az újjá születéskor, amikor az embernek Fia beül az ő dicsőségének királyi székébe, ti is beültök majd tizenkét királyi székbe, és ítélitek az Izráel tizenkét nemzetségét.” Vagyis minden tanítványa Izráel egyegy törzsét vezetné. Tizenkét apostol a tizenkét törzs élén. A tizenkét törzs említése világossá teszi, hogy Jézus úgy hitte, hogy az elközelgő új kor egyesíti az elveszett törzseket és helyreállítja Izrael egységét. Ezt erősíti meg az 1,6-os szakasz az Apostolok cselekedeteiben, amikor az Isten országáról szóló részt követően megkérdezik Jézust a tanítványai: „Uram, avagy nem ez időben állítod-é helyre az országot Izráelnek?” Ez a jelenet azt támasztja alá, hogy Izrael helyreállítása Jézus látomásának részét képezte. Isten országa nem puszta metafora volt tehát, hanem megfogható politikai valóság! Valentina mély lélegzetet vett. – Jól van, megadom magam – motyogta. – Értem már. Grossman meglobogtatta a Tomás szobájában otthagyott rejtvényt. – Várjanak! Hova akarunk kilyukadni? Mit akart mondani a fickó ezzel a rejtvénnyel? – Azzal, hogy felhívta a figyelmünket Márk evangéliumának az 1,15-ös szakaszára – mondta Tomás –, a gyilkos, akit a sicariusok küldtek, azt akarta hangsúlyozni, hogy ki is volt Jézus valójában: egy gyógyító és ördögűző rabbi, aki hitt abban, hogy a világ bármelyik pillanatban megváltozhat, Isten átveszi az irányítást Belzebubtól és Izrael újra felragyog. – Ennyi? A portugál beharapta az alsó ajkát, mintha még töprengene, hogy folytassa-e. – Lehet, hogy van még valami. – Micsoda? Tomás a begipszelt kezét nézegette, mintha arról akarna meggyőződni, hogy megfelelően látták el. A gipsz alól kikandikáló ujjai még piszkosak voltak: a körmei alá száradt az alvadt vér. – Nem Jézus alapította meg a kereszténységet. – Végigsimította a Biblia fedelét, és kerülte Valentina tekintetét. – És nem is az egész emberiséghez intézte a szavait. Valentina hitetlenkedve nézett rá. – Micsoda?! Csak ekkor szedte össze a bátorságát annyira, hogy rá merjen nézni a nőre. – Jézus különbséget tett ember és ember között.

XLVI A robaj végigszáguldott a zsidó negyeden, amíg oda nem ért egy kis utcához, melynek bejáratát hatalmas világítótorony őrizte. A zajt egy nagy teljesítményű japán motor keltette, amely széles volt, csillogó fekete, és krómozott kipufogói valóságos kéményeknek tűntek. A férfi, aki vezette, szintén feketében volt: kísértetlovas, aki acélparipáján vágtat az éjszakában. A motor fékezett és lassan haladt tovább a sötét utcán, mint egy párduc, amely morogva fürkészi a körös-körül leselkedő veszélyeket, miközben a legnagyobb veszélyt ő maga jelenti, s csak arra vár, hogy legyen végre ürügye a támadásra. De nem történt semmiféle támadás. Ehelyett megállt a sarkon, a vezető leállította a motort és leszállt. Az alvó, sötét utcába visszatért a nyugalom. A jövevény kinyitotta a hátizsákját, és elővett belőle egy hosszú tunikát. Régi volt, itt-ott lyukas, az anyaga pedig durva, mint a zsákvászon. Fölvette a tunikát, úgy nézett ki, mint egy szerzetes, a csuklya eltakarta az arcát. Úgy tíz méterre távolodott el az alvó, néma szörnyetegtől, a motortól. A barátságtalan, zord alak kiválasztott egy régi házat egy sötét zugban, ahová nem ért el az utcai lámpák fénye, és megnézte, odalát-e onnan az utca túloldalán álló épület bejáratához. Az épületet aranytábla díszítette, amely a benne működő intézet nevét hirdette. Arkan Alapítvány. Tökéletes helyet talált. Leült a régi ház bejárati lépcsőjére, és az éj sötét leplébe burkolózott. Az ismeretlen végigpásztázta tekintetével az utcát, és még a legjelentéktelenebb részleteket is alaposan megfigyelte. Biztos akart lenni benne, hogy semmi nem kerüli el a figyelmét. Tudta, hogy a részletekben rejlik a lényeg. Némelyek szerint a részletekben rejlik Isten is, ő azonban úgy gondolta, hogy ez inkább Belzebubra igaz. De az utca csöndes volt, nyugodt, a házakra lomha álom telepedett, senki nem járt odakint. Néhány perc alapos szemlélődés után végre ellazult. Elővette a táskájából a régi Szentírását. Lehet, hogy sokáig fog itt ülni. Addig is elfoglalja magát Istennel. Kinyitotta hát a könyvet, és odalapozott a Zsoltárokhoz. – Uram, hallgasd meg az én imádságomat, és kiáltásom jusson te hozzád – suttogta szinte hangtalanul. – Ne rejtsd el a te orczádat tőlem; mikor szorongatnak engem, hajtsd hozzám a te füledet; mikor kiáltok, hamar hallgass meg engem! Mert elenyésznek az én napjaim, mint a füst, és csontjaim, mint valami tűzhely, üszkösök. Elhallgatott és az alapítvány bejáratát figyelte. Minden nyugodt volt és csöndes. Ismét végigpásztázta az utcát. Nem történt semmi. Mélyet lélegzett, és a levegővel együtt türelmet szívott magába. Isten katonájának mindenre fel kell készülnie, de még nincs itt az idő. Megint lenézett a szövegre, és az ajkai mozogni kezdtek: tovább olvasta a szent verseket. Sicarius tudta, hogy még várnia kell. De már nem sokáig.

XLVII – Jézus különbséget tett ember és ember között? Arnie Grossman odalépett a kórterem ablakához, és megnézte az éjszakai Jeruzsálemet. Későre járt, de az utolsó rejtvény megfejtése még mindig váratott magára. – Persze – felelte Tomás az ágyban fekve. – Ne feledje, hogy zsidónak született, zsidóként élt, zsidóként halt meg. A kiválasztott nép tagjaként. Az izraeli főfelügyelő megfordult és a portugál férfire meredt. – Ezt már elmondta – szólalt meg. – De maradjunk a földön. A kereszténység elterjedt a világban. Mi ez a história, hogy Jézus kirekesztő volt? A kereszténység egyetemes vallás, nem? Tomás a Grossman kezében tartott rejtvényre bökött a fejével. – Tudja, a támadóm rejtvényének a végső következtetései egyenesen a kereszténység megalapítására hívják fel a figyelmünket. – Milyen értelemben? Nem értem. A történész mélyet sóhajtott, mintha össze akarná szedni magát az utolsó magyarázat előtt. – Azt javaslom, utazzunk vissza az időben – mondta, és az ablak alatt elterülő városra mutatott. – Menjünk vissza kétezer évet. Jeruzsálemben vagyunk, valamikor 30 és 33 között. A zsidó húsvét, a pészah hetében járunk, niszán hónapban. A város megtelik a mindenhonnan idesereglő zsidókkal, akik azért jöttek, hogy bemutassák az áldozatukat a templomban és megszabaduljanak a bűneiktől, ahogy a Szentírás előírja. A rómaiak megerősítik a helyőrséget, mert tudják, hogy nagy tumultus várható. A templom papjai is éberebbek a szokottnál, hiszen amikor ennyi ember van együtt, könnyen felforrósodik a hangulat. A zarándokok közt feltűnik egy csoport, amely épp most érkezett Galileából. – Jézus és az apostolai. – Azaz egy maroknyi vidéki. Ugyanúgy hiszik, ahogy a többi zsidó abban a korban, hogy közeleg a világ vége, és Isten hamarosan eljön, hogy érvényesítse a törvényét, és véget vet a gyengék szenvedésének. Ez a csoport eddig csak Galilea földjén tevékenykedett, és az ottani emberek elutasították a tanaikat. Milyen vakok azok a bugrisok! A húsvéti Jeruzsálem azonban remek alkalom. A város hemzseg az emberektől. Több mint kétmillió zsidó gyűlik össze egész Júdeából. Van-e ennél jobb lehetőség a tanaik terjesztésére? Itt aztán lehet figyelmeztetni az embereket, hogy bánják meg bűneiket és készüljenek fel az új aranykorra! Valentina most egy darabig hallgatott, de ezen a ponton felélénkült. Jézus utolsó hetének története a kedvencei közé tartozott. – Szamárháton vonult be Jeruzsálembe, igaz? – Így mesélik az evangéliumok – bólintott Tomás. – Zakariás próféta azt írta az Ótestamentumban, 9,9: „Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Ímé, jön néked a te királyod; igaz és szabadító ő; szegény és szamárháton ülő, azaz nőstényszamárnak vemhén.” Ennek tükrében tehát azt mondanám, hogy vagy valóban szamárháton ülve vonult be Jeruzsálembe, arra utalván, hogy ő a Szentírásban megjövendölt király, vagy pedig az evangélisták találták ki ezt a jelenetet, hogy meggyőzzék a kortársaikat: Jézus teljesítette a prófécia kritériumait. Soha nem fogjuk biztosan tudni, hogy melyik feltételezés az igaz, de abban biztosak lehetünk, hogy összefüggésben áll Zakariás szövegével. – Értem – bólintott az olasz nő. – De aztán következik a templomi jelenet. – Igen, Jézus botrányt kelt a templomban és megjósolja a pusztulását, magára irányítva ezzel a hatóságok figyelmét. Azután elfogják, bíróság elé viszik, halálra ítélik és megfeszítik. Ezt a történetet mindenki kívülről fújja. – És azután? – Innentől már nem az a fontos, hogy mi történt Jézussal, hanem az, hogy miként interpretálják az eseményeket az apostolok.

Valentina megrázta a fejét. – Nem értem… – Képzelje magát az apostolok helyébe. Írástudatlan galileai halászokról és kézművesekről beszélünk, akik mindenüket otthagyták, hogy kövessék ezt a rabbit, aki a világvégével riogatta őket és megváltást ígért nekik, ha követik őt és azt teszik, amit mond. A rabbi azt is megígérte nekik, hogy mindegyikük egy-egy izraeli törzs vezetője lesz, ha eljön az Isten országa, és az utolsókból, vagyis belőlük, elsők lesznek. Szegény, tanulatlan, hiszékeny emberekről van szó. Elhitték, hogy a rabbi, akit láttak gyógyítani, isteni támogatást élvez. Talán valóban Isten küldte hozzájuk! Ezért hát követték. Végigküzdötték magukat Galileán és végre eljutottak Jeruzsálembe, hogy itt hirdessék az örömhírt minden zsidónak. Ez az út számukra a nyilvános elismerés, a felszentelés lehetősége. Izrael meghajtja magát Jézus rabbi előtt, és elismerik őt királyuknak. Isten akkor leszáll a Földre, és átveszi az uralmat a világ felett! Vagyis az apostolok nagyon sokat vártak ettől az utazástól. És e helyett a dicsőséges felszentelés helyett mi történt? – Jézust elfogták és kivégezték. – Márpedig ez nem volt benne a programban! Ahelyett, hogy megkoronázták volna, elfogták, megalázták és megölték. Mit csinálnak hát az apostolok? Menekülnek! Féltik az életüket, és elvegyülnek a több mint kétmillió zsidó között, akik a zsidó húsvétot jöttek megünnepelni Jeruzsálemben. Ebből látszik, hogy Jézus soha nem beszélt nekik erről a végkifejletről, és hogy a saját halálát megjövendölő szavakat csak utólag adták a szájába az evangélisták. Mi járhatott tehát az apostolok fejében, amikor Jézust keresztre feszítették? Mit érezhettek? A félelmen kívül mélységes csalódottságot. Ezek szerint a rabbi mégsem a mashia! Ezek szerint tévedtek! Hamis prófétát követtek! Teljes kiábrándulás. Három nappal a rabbi halála után azonban feltűnik néhány hisztérikusan kiáltozó nő. Feltámadt! – kiabálják. Feltámadt! Az apostolok megörülnek. Micsoda? Hát igaz? Odamennek a sírhoz, és látják, hogy üres. – Teátrálisan égnek emelte a karját. – Alleluja! Mégsem hamis próféta! Ő a messiás! Ő a mashia! Óriási az izgalom. A rabbi feltámadt! – Szünetet tartott, és ránézett a nőre. – Érti már, ugye, hogy egy zsidó gondolkodásában mit jelent a feltámadás? Valentina tétovázott. – Egy zsidó gondolkodásában? – Mindig jusson eszébe, hogy mit beszéltünk a zsidókról – biztatta a történész. – Azt hitték, hogy a világnak hamarosan vége lesz, és eljön az utolsó ítélet. Nem sokkal az ítélet előtt azonban történik még valami: a holtak feltámadnak. Ez fontos, mert így lehet felettük is ítéletet mondani. No, és mi történt? Jézus feltámadt! Ő volt az első halott, aki visszatért az élők közé! Mit jelent hát mindez? Hogy hamarosan a többi halott is feltámad és közeleg az ítélet napja! Jézusnak mégis igaza volt! Mindjárt itt a világvége! A holtak visszatérnek az élők közé, és megkezdődik a végítélet! Isten szétválogatja a hitetleneket és a tisztákat, és átveszi az uralmat a Földön! Terjeszteni kell az örömhírt! Isten országa hamarosan eljön! A két rendőr tátott szájjal hallgatta a magyarázatot, hogy a zsidó kontextusban miként értelmezték Jézus követői a rabbi halálát. – Na, várjon csak! – vágott közbe Valentina. – Jézus a halála után megjelent a tanítványainak. Tomás lebiggyesztette az ajkát, mielőtt válaszolt volna. – Nézze, ez teológia – mondta. – Történészként én csak a történelmi eseményekkel foglalkozom. A természetfelettinek semmi köze nincs a történelemhez, csak a hithez. Történészként én sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom a természetfeletti eseményeket. Azok a hit területéhez tartoznak. Nekem nem áll módomban megállapítani, valóban megjelent-e Jézus az apostolainak a halála után. Én csak annyit állapíthatok meg, hogy az apostolok azt állították, hogy látták. – Szünetet tartott. – Ne feledje, hogy tanulatlan és hiszékeny emberekről van szó, akik eleve hajlamosak hinni a természetfelettiben. Erről többet nem is akarok mondani. – Ezek szerint maga úgy gondolja, hogy az apostolok csak hallucináltak…

– Nem gondolok én semmit. Annyit tudok, hogy az apostolok váltig állítják, hogy látták a feltámadt Jézust. Hogy ez igaz-e? Vagy csak hallucináltak? Vagy be akarták csapni az embereket? Nem tudom. Mindenesetre Máté 28,13-nál leírja, hogy mit suttogtak az emberek: „Az ő tanítványai odajövén éjjel, ellopák őt, mikor mi aluvánk.” Nem tudjuk, mi az igazság, és soha nem is fogjuk megtudni. Amit tudunk, az az, hogy az apostolok azonnal elkezdték terjeszteni az örömhírt: a holtak feltámadnak, közeleg a végítélet és eljön végre az Isten országa. Néhány zsidó üdvözölte ezt az üzenetet és csatlakozott hozzájuk. – Mint például Pál… – Érdekes módon Pál pont nem volt köztük. Sőt egyenesen üldözte Jézus követőit. De aztán volt egy látomása, és attól kezdve ő is hitt benne. – Vagyis keresztény lett. – Akkor még nem voltak keresztények – helyesbített Tomás. – Mindannyian zsidók voltak. Arról van szó, hogy a zsidóságon belül különböző szekták működtek, mint például a farizeusok, az esszénusok, a szadduceusok és mások. Akik hittek benne, hogy Jézus a Szentírásban megjövendölt mashia, azok egy külön szektát alkottak, a nazarénusokét. De ezek a nazarénusok továbbra is tisztelték a zsidó törvényeket és a templomot. Csupán az különböztette meg őket a többiektől, hogy hittek az örömhírben, mely szerint Isten országa hamarosan beköszönt, Jézus halála a rituális áldozat az emberiség bűneinek megváltásáért és az ő feltámadása az első a végítélethez vezető események sorában. Az első korintusi levelében azt írja Pál, 15,20-nál: „Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjök lőn azoknak, kik elaludtak.” – Zsengéjük? Ez meg mi? – A szótár szerint fejlődésben lévő növény, termés vagy valaminek az első hajtása. Vagyis Pál itt explicite kimondja, hogy Jézus feltámadása a holtak feltámadásának a prelúdiuma. Ez pedig azt jelenti, hogy szentül hitte, hogy a világ a végéhez közeleg és küszöbön áll az utolsó ítélet. Az első thesszalonikai levélben, 4,16–17, Pál leírta, hogy milyen lesz ez a nap: „Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban. Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőlkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképen mindenkor az Úrral leszünk.” Vagyis először a holtak támadnak fel, aztán jönnek az élők. Ezt az üzenetet erősíti meg Pál az első korintusi levélben, 15,51-nél: „Ímé titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk.” Ez volt az az örömhír, amit Pál elkezdett terjeszteni. Csakhogy komoly problémába ütközött. Tomás elhallgatott, hogy hatásszünetet tartson. – Mi történt? – kérdezte a nő. – A zsidók kinevették. Nevetségesnek tartották a gondolatot, hogy az a szegény, szerencsétlen ember, akit a rómaiak megaláztak és keresztre feszítettek, maga lenne a mashia. Az Apostolok cselekedeteiben például le is van írva (17,2–5), hogy Pál elment a thesszalonikai zsinagógába, hogy beszéljen a zsidókkal, és „három szombaton át vetekedék velök az írásokból, Megmagyarázva és kimutatva, hogy a Krisztusnak szükség volt szenvedni és feltámadni a halálból; és hogy ez a Jézus a Krisztus, a kit én hirdetek néktek. És némelyek azok közül hívének és csatlakozának Pálhoz”, de a többségük nem, „és csődületet támasztván, felháboríták a várost”. Mit tett hát Pál a zsidók elutasítása után? Elvitte az üzenetet a pogányoknak. Azt mondta nekik, hogy közeleg az utolsó ítélet, és hogy aki befogadja Jézust, az üdvözülhet. Sok pogány pedig, aki félt a világvégétől, úgy döntött, hogy csatlakozik. Ebben a pillanatban azonban felmerült egy egészen új kérdés: kell-e a pogányoknak is gyakorolniuk a zsidó szokásokat? Nem voltak hajlandóak ugyanis körülmetéltetni magukat, és továbbra is akartak disznóhúst enni és szombaton dolgozni. Ha be kellett volna tartaniuk ezeket a szabályokat, nem csatlakoztak volna. Mi legyen hát?

Jézus tanítványai, Simon Péter, Jakab és mások, ragaszkodtak a törvények betartásához. Isten törvényeit tisztelni kell és kész. Máté tolmácsolásában maga Jézus is ezt mondta (5,17): „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek, vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy bétöltsem.” És még hozzátette, 5,19: „Valaki azért csak egyet is megront e legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítja az embereket, a mennyeknek országában a legkisebb lészen.” Arnie Grossman zsidó lelke nem maradt nyugton. Közbeszólt: – Ezek szerint Jézus tényleg tisztelte a törvényt. – „Míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy ióta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, a míg minden be nem teljesedik.” Így mondta Jézus Máté evangéliuma szerint (5,18). Pál azonban nem ismerte őt személyesen, és mivel sokkal műveltebb volt, mint a tanítványok, úgy döntött, hogy megváltoztatja a teológiai paramétereket, annak érdekében, hogy megfeleljen a pogányok igényeinek. Úgy döntött, hogy a megváltás már nem a törvény tiszteletén és a templomban bemutatott áldozaton keresztül érhető el. A galatákhoz írt levelében, 2,16-nál ezt írta: „az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit által”. Ezt az üzenetet erősíti meg az 5,4-es szakasz is: „a kik a törvény által akartok megigazulni, a kegyelemből kiestetek”. Vagyis szöges ellentétben azzal, amit maga Jézus hirdetett, a zsidó törvény már nem vált meg senkit. Elég azonban, ha hisszük, hogy Jézus halála volt a bűnök megváltásának áldozata, a feltámadása pedig a holtaknak a végítéletre való visszatérésének a „zsengéje”, vagyis előjátéka. Mit gondolnak, hogyan reagáltak az új feltételekre a pogányok? – Le voltak nyűgözve, gondolom – kiáltott fel kacagva a zsidó főfelügyelő. – Nem kellett már magukat körülmetéltetni és annyi disznóhúst ehettek, amennyit csak akartak. – Egyértelmű. Így hát a pogányok nagy számban csatlakoztak Pálhoz. Jézus tanítványai azonban, akik mind zsidók voltak, tiltakoztak. Mi az, hogy nem kell betartani a törvényt? Pál elment hozzájuk Jeruzsálembe, és elmagyarázta nekik, hogy ez az egyetlen járható út. A zsidók nem hallgatják meg az üzenetet, a pogányok viszont igen. A pogányokat kell hát téríteni. A tanítványok pedig, ha nem is könnyen, de kötélnek álltak. Bár Simon Péter, amint erről Pál is beszámolt, továbbra sem volt hajlandó egy asztalnál enni a pogányokkal, ami azt bizonyítja, hogy nem tudta teljes mértékben magáévá tenni ezt a hozzáállást. És más nazarénusok is azt az álláspontot képviselték, hogy Jézus semmi ilyesmit nem tanított, és a törvényt igenis be kell tartani. A nazarénusok szektáján belül kisebb szekták alakultak – néhányat zsidók, másokat pogányok hoztak létre. Az első három evangélium, Márké, Mátéé és Lukácsé, éppen abban az időszakban íródott, amikor a vita a legnagyobb lánggal égett és már Júdea határait is átlépte. Ezért igyekeznek az evangélisták olyan epizódokat mesélni Jézus életéből, amikor tagadja a szombatot és a tiszta ételek törvényét: valójában nem azt mesélik el, amit Jézus tett, hanem a saját koruk problémáira keresnek az ő személye által hitelesített választ. Valentina fölemelte a kezét. – Álljon meg! – kiáltott fel. – Először is tisztázzunk valamit. Azt elfogadom, hogy az apostolok konzervatívak voltak a pogányokhoz képest. De Jézus nem! Hiába hajtogatja maga azt, hogy nem volt keresztény meg nem alapított semmit, az igazság akkor is az, hogy Jézus kinyílt a világ felé és nem rekesztett ki senkit. Ezen a ponton igenis Pálnak volt igaza. A történész erősen a szemébe nézett, és a mutatóujja begyével a szájára bökött. – Olvasson az ajkaimról – mondta. – Jézus tetőtől talpig zsidó volt! – Az ablakra mutatott. – Látja azokat a fekete ruhás, szakállas ultraortodox zsidókat, akikkel tele van Jeruzsálem? Ha Jézus élne, ő is közéjük tartozna! Ő is ultraortodox volt, aki hevesebben ragaszkodott a törvényekhez, mint a többi zsidó. Máté idézi 5,20-nál, hogy mit mondott Jézus: „Mert mondom néktek, hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és a farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyeknek országába.” Hithű zsidó volt! Márpedig a zsidók tisztátalannak tartották a pogányokat. Így hát Jézus sem keveredett közéjük! Az az igazság, hogy kirekesztette őket. Az olasz nő megbotránkozott a hallottakon.

– Mamma mia! Hogy mondhat ilyet? Még hogy Jézus kirekesztette a pogányokat! Ez gyalázat! Ő soha nem tett volna ilyet! Tomás figyelme ismét a Bibliához fordult. – Ha figyelmesen olvassa az Újszövetséget, észre fogja venni, hogy Jézus szinte soha nem érintkezett pogányokkal. Néhány zsidó kérésére egy pillanatra kapcsolatba került egy római katonával, de szükségét is érezte aztán, hogy megmagyarázza a tömegnek, hogy miért tette. – Lapozgatta a könyvet. – Jézus egyenesen megparancsolta az apostolainak, hogy kerüljék a pogányokat, amikor az örömhírt terjesztik. Máté írja, 10,5–7, hogy Jézus azt mondta: „Pogányok útjára ne menjetek, és Samaritánusok városába ne menjetek be; Hanem menjetek inkább Izráel házának eltévelyedett juhaihoz. Elmenvén pedig prédikáljatok, mondván: Elközelített a mennyeknek országa.” Vagyis Jézus, akárcsak a többi hívő zsidó, igyekezett a minimálisra csökkenteni a pogányokkal való érintkezést. – A következő oldalra lapozott. – Egy pogány nő odament Jézushoz, és azt kérte tőle, hogy űzze ki a lányából az ördögöt. Tudja, mi volt Jézus első reakciója? Máté szerint (15,23) ez: „Ő pedig egy szót sem felele néki.” Akkor az apostolok a védelmükbe vették a pogány nőt. Tudja, mit felelt nekik Jézus? Máté szerint (15,24) ezt: „Nem küldettem, csak az Izráel házának elveszett juhaihoz.” Mondhatta volna ennél világosabban? Csak harmadjára volt olyan kegyes, hogy meghallgassa! – Továbblapozott. – Maga Pál is, aki a pogányok apostola volt, azt írta a rómaiaknak, 15,8, hogy „Jézus Krisztus szolgája lett a körülmetélkedésnek”, amivel beismeri, hogy Jézus csak a zsidóknak prédikált. – Odafordította a könyvet Valentinához. – Nem az egész emberiségnek szólt tehát az üzenete, hanem kizárólag a zsidóknak. Még ha Márk szerint ki is jelenti Jeruzsálemben, hogy „az én házam imádság házának neveztetik minden nép között”, egyértelmű, hogy ez a mondata csak idézi azt, ami már „írva vagyon”. Mégpedig Izajás próféta egyik jövendölésére utal (56,7), amelyben az ugyanezt a kifejezést használja: „házam imádság házának hivatik minden népek számára”. Valentina nem akarta elhinni Tomás szavait, így hát a saját szemével is elolvasta Máté és Márk verseit, illetve Pál rómaiakhoz írt levelének említett sorát. – Ez hihetetlen! – motyogta letörve. – Ezt soha senki nem magyarázta így! Soha, soha! – Időközben történt egy tragikus esemény – vette vissza a szót a portugál. – A zsidó lázadás és Jeruzsálem lerombolása 70-ben, a rómaiak által. Arnie Grossman bólintott. – Kétségtelenül nagy trauma volt ez a népem számára. – És a nazarénusok számára is jelentős esemény volt – tette hozzá Tomás. – A zsidók megvetendővé váltak a rómaiak szemében, és velük együtt a zsidó vallás is népszerűtlen lett. Ráadásul a zsidók többsége nem fogadta el, hogy Jézus a mashia, és a nazarénusok azzal vádolták őket, hogy megölték Isten Fiát. Másrészt az a bizonyos Isten országa nagyon nem akart eljönni! Jézus azt ígérte az apostolainak, hogy még élni fognak, amikor Isten átveszi az uralmat a Földön, de ez nem történt meg. Az apostolok egymás után haltak meg, és nem volt semmiféle végítélet. Elszaporodtak a közösségben a kellemetlen kérdések. Mikor fog mindenki feltámadni? Mikor lesz az utolsó ítélet? Most akkor eljön vagy nem jön el az Isten országa? – És mit csináltak a közösség vezetői? – Újra kellett értelmezniük mindent. Végül úgy döntöttek, hogy Isten országa még sincs olyan közel. – És teológiailag hogyan támasztották alá ezt az elképzelést? – érdeklődött Grossman. – Jézus elég világosan megmondta, hogy közeleg az Isten országa. – Ez így van – bólintott a történész –, csakhogy a valóságban mégsem így történt, és amikor a nazarénusok vezetői szembesültek ezzel a ténnyel, elkezdtek játszani a szavakkal. Péter második levelének szerzője így írt erről a problémáról a 3,8–9 szakaszban: „Egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap. Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk.” Szóval addig kutattak a Szentírásban, amíg rá nem találtak

valamire, ami alátámasztotta, hogy Istennek voltaképpen egészen más elképzelése van az időről. Az apokaliptikus üzenet, amely a nazarénusok első szövegeiben, mint például Pál leveleiben, Márk evangéliumában, illetve Máté és Lukács Q, L és M elnevezésű forrásaiban még nagyon erős volt, fokozatosan halványult el, míg a negyedik evangéliumban, a 95-ben íródott Jánoséban végleg el nem tűnt. Minek is hajtogassuk, hogy közeleg az Isten országa, ha egyszer nem közeleg? – De ez az apokaliptikus üzenet az első szövegekben még mindig benne van – jegyezte meg az izraelita rendőr. – És ezek a szövegek még mindig megvannak. Hogy kezelték ezt a tényt? – Az a legnagyobb probléma, hogy Jézus üzenetének a legfontosabb része, az idők végezetének és Isten országának a hirdetése, tévesnek bizonyult. De azt mégsem ismerhették be, hogy Jézus tévedett, nem igaz? Az súlyos istenkáromlás lett volna. Akkor mitévők legyenek? A közösség vezetői elkezdtek arra hivatkozni, hogy az egész csak metaforikusan értendő, satöbbi. Isten országa elvesztette a fizikai valóságát, és egyre inkább spirituális jelleget öltött. Már nem két korszakról volt szó, Belzebubéról és az Istenéről, hanem két szféráról, a pokolról és a mennyországról. A test feltámadásának fogalmát pedig felváltotta a lélek halhatatlanságának dogmája. El kell ismerni, hogy kreatív megoldásokat találtak a problémára. – Vagyis a diskurzust a valósághoz igazították. – Úgy van. És ahogy egyre kevésbé apokaliptikussá vált a nazarénusok üzenete, úgy vált egyre istenibbé Jézus alakja. Míg a legelső kanonizált evangélium, a Márké, még hús-vér emberként ábrázolja, aki néha még haragra is gerjed, a negyedik evangélium, a Jánosé, már Istennek mutatja. „És az Íge testté lett és lakozék mi közöttünk” – írja János 1,14-nél. Ezenkívül az is nagyon fontos, hogy a nazarénusok szektája elszakadt a zsidóktól, és egy új vallást alapított: a keresztényekét. – Vagyis a kereszténység a zsidóság tagadásából ered. – Pontosan. A keresztények számára nagyon egyszerű volt a képlet: ha a zsidók elutasítják Jézust, Isten is elutasítja a zsidókat. Vagyis a keresztények szemében a zsidók többé nem kiválasztott nép. Érdekes megjegyezni, hogy amint haladunk előre az időben, úgy nő a zsidók felelőssége Jézus haláláért, a római Poncius Pilátust pedig egyre inkább fölmentik a felelősség alól. Az első evangéliumban, Márkéban, Pilátus sehol nem mondja azt, hogy Jézus ártatlan. A következő kettőben ez kezd megváltozni. Máténál azt mondja Pilátus, 27,24: „Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok!” Lukácsnál pedig háromszor is kijelenti, hogy Jézus ártatlan. János az utolsó kanonizált evangéliumban szintén háromszor mondatja ki Pilátussal Jézus ártatlanságát, ráadásul a helytartó nem is a legionáriusoknak, hanem egyenesen a zsidóknak adja őt át, hogy kivégezzék. 8,44-nél pedig a következő szavakat adja Jézus szájába a zsidókkal kapcsolatban: „Ti az ördög atyától valók vagytok”. A zsidósággal való szakítás ezzel vált teljessé. A zsidó keresztények a többi keresztényt eretneknek nyilvánították, de ez a kikiáltás bumerángként hatott vissza rájuk. Amikor a pogány keresztények lettek a domináns csoport, elkezdték elnyomni a zsidó keresztényeket. Az ebioniták szektáját, amely ragaszkodott hozzá, hogy Jézus hús-vér zsidó volt, eretneknek kiáltották ki és elhallgattatták, a zsidók pedig a keresztények gyűlöletének célpontjává váltak. Olyan II. századi keresztény szerzők, mint Szent Jusztinus, azt írták például, hogy a körülmetélés annak a jele, hogy az illetőt üldözni kell. Amikor Nagy Konstantin a IV. században felvette a kereszténységet, a keresztények szert tettek arra a hatalomra, amelynek segítségével megbüntethették a zsidókat. A többi történelem. Arnie Grossman összekulcsolta a karját. – És így jutottunk el a pogromokig és a holokausztig – jegyezte meg. – De ha jól értettem a szavait, a mai keresztény vallás nem egyezik Jézus eredeti vallásával. Tomás az izraeli nyomozó kezében tartott papírlapra mutatott. – Végeredményben erre akarta felhívni a figyelmet a gyilkos is az összes feladványával – jelentette ki. – Jézus Krisztus nem volt keresztény. A kórteremben hirtelen síri csönd lett. A portugál betette a Bibliáját az éjjeliszekrény fiókjába, aztán

nekidőlt a nagypárnának az ágyán. – Mindez nagyon szép – szólalt meg Valentina kényszeredett arccal, és szemmel láthatólag ennek az ellenkezőjét gondolta. – De most mit csináljunk? Hogyan folytassuk a nyomozást? Az izraeli rendőrség főfelügyelője feltette a nőnek a legkézenfekvőbb kérdést. – Mit gondol, kedves kolléga. Honnan tudta meg a sicarius gyilkos, hogy hol talál meg minket Jeruzsálemben? Az olasz nő vállat vont. – Sejtelmem sincs. – Ki tudott róla, hogy itt vagyunk a városban? – Hát maguk – mondta, majd mint akibe belehasít egy gondolat, folytatta –, meg… meg… az Arkan Alapítvány! Grossman elmosolyodott. – Különös, mi? Néhány órával azután, hogy ellátogatnak az alapítványba és tüzes vitába keverednek az elnökkel, Noronha urat meglepi egy támadó. Különös egybeesés, nemde? Valentina tekintete fennakadt, mintha hipnotizálták volna. – Dio mio! Hogyhogy ez nekem nem jutott eszembe? – kiáltott fel szinte önmegvetéssel. – Ez több is, mint egybeesés, ez már erős gyanú! Az izraeli belenyúlt a zakója zsebébe. – Talán – ismerte el. – De ennél is erősebbek ezek a dokumentumok, amiket nemrég kaptam és még nem említettem maguknak. Elővett egy négyzetté hajtogatott papírdarabot. Elkezdte kihajtogatni, és kiderült, hogy két lapból áll, amelyen egy fát ábrázoló logó szerepel, valamint rengeteg név, adat és szám. – Ez micsoda? – Megvizsgáltuk a papírlapot, amelyre a sicarius gyilkos a rejtvényeket írta, és szerencsénk volt – közölte, miközben kisimította a lapokat. – Kiderítettük, hogy egy ritka papírról van szó, amelyet egy telavivi üzemben gyártanak. – Meglobogtatta a lapokat. – Ez pedig itt a megrendelőik listája. Mindössze tizenöt ügyfelük van. És nézzék csak, ki a tizenkettedik… Arnie Grossman vaskos ujjával a megfelelő sorra mutatott, a második oldal közepén, Tomás és Valentina tekintete pedig engedelmesen követte. A név, amely ott állt, nem hagyott több kétséget maga után. Arkan Alapítvány.

XLVIII Az éjszaka hideg volt és kellemetlen, de egy ilyen jelentéktelen körülmény nem tántoríthatta el Sicariust a küldetése teljesítésétől. Hányszor elviselte már a Maszada sziklájának csúcsán az éjszakai sivatag fagyos szeleit is! Ahhoz képest semmiség az óváros zsidó negyedében tölteni az éjszakát, két lépésre a Siratófaltól és a szent Mória-hegytől, ahol valaha a templom állt a szentek szentjével, ahol Isten járt. Áldozat ez egyáltalán? A zsigereiben érezte, hogy nem az. Nem áldozat ez, még csak nem is fáradság. Inkább kitüntetés. Az éjszaka egy részét a Szentírás szent versei, a Zsoltárok recitálásával töltötte, miközben az utca eseményeit figyelte. Nyugodt éjszaka volt. Most viszont, hogy felkelt a nap, felébredt a zsidó negyed is, ajtócsapódások hallatszottak, járókelők léptei visszhangoztak, és néha egy-egy biciklicsengő is végigcsilingelt az utcán. Jeruzsálem óvárosa a reggeli napfénnyel együtt ébredezett, készülvén az új napra. A nap sugarai az ezeréves épületeket cirógatták, de a talajt még nem érték el. A falakon túli forgalom távoli zajába halk zümmögés vegyült, amely azonban egyre erősödött, végül különvált a hangzavartól. Sicarius az utca végét fürkészte, és néhány másodperc múlva meglátott három motort és két gépkocsit nagy dérrel-dúrral közeledni. Rendőrjárművek voltak. A menet éppen az előtt a lépcső előtt állt meg, ahol Sicarius az éjszakát töltötte, ezért kénytelen volt jobban az arcába húzni a csuklyáját. A motoros rendőrök nem szálltak le a járművükről, és gyanakvón tekingettek minden irányba, beleértve a lépcsőn szunyókáló szerzetest is. Az autókból kipattanó emberek azonban hamar elterelték róla a figyelmet. A csoport elindult az alapítvány bejárata felé, és megnyomták a csengőt. Hatan voltak, és Sicarius mindannyiukat felismerte. A rendőrség főfelügyelője, Arnie Grossman, három civil ruhás nyomozó és a két külföldi: az olasz nyomozónő és a portugál történész. A csuklya alatt önkéntelenül is mosolyra húzódott az arca, amint megpillantotta a férfi begipszelt kezét és bekötött nyakát. Jól végezte a munkáját. A csoport egy darabig a kapuban álldogált. Grossman főfelügyelő konokul nyomta a kapucsengőt, a három másik rendőr pedig az alapítvány ablakán leskelődött, hogy van-e valaki odabent. A történész az órájára nézett, és váltott néhány szót az olasz nővel. Sicarius megnézte a nőt. Szép – állapította meg. Azokra a szépségekre emlékeztet, akiket a francia filmekben lehet látni: sötét haj, macskaszemek. Kinyílt a kapu.

XLIX – Rendőrség! A recepciósnak felmutatott jelvény megerősítette a kijelentést. A fekete hajú lány zavartan pislogott, nem tudta, mit kezdjen ennyi hatósági személlyel és szirénás autóval, ezért hátrahőkölt. – Miben segíthetek? Arnie Grossman olyan magabiztosan lépett be az épületbe, mint aki ura a helyzetnek. – Arpad Arkannal szeretnénk beszélni – közölte. – Itt van? – Kérem, egy pillanat. A recepciós odament a telefonhoz és tárcsázott egy számot. Valaki fölvehette, mert elkezdett hadarni, mintha vészhelyzet lenne. Aztán elhallgatott, megnyugodott, majd letette. Visszament az idegenekhez és intett nekik. – Kövessenek, kérem. Fölmentek az első emeletre, és a lépcső tetején már ott várta őket az alapítvány elnökének impozáns alakja, csípőre tett kézzel, gyanakvón összehúzott sűrű szemöldökkel, olyan testtartással, ahogy egy katona áll szemben az ellenségével. Hidegen üdvözölték egymást. Arkan csak Grossmannal fogott kezet, a többieket biccentéssel üdvözölte. Amikor megpillantotta Valentinát, ellenségesen felmordult. Egyértelműen jelezte, hogy nem szívesen látott vendég, de a nőt ez szemmel láthatóan nem zavarta. A férfi elvezette látogatóit az irodájába. Mivel csak két szék jutott hat embernek, a recepciós elment, hogy hozzon még négyet. Közben Tomás megcsodálta a falakat díszítő bekeretezett papiruszokat és pergameneket, és próbálta kitalálni a korukat. Héber és görög sorokat olvasott, amelyek az Ó-, illetve az Újszövetségből származhattak. Az egyik nagy gondossággal megírt pergamen az alexandriai iskola professzionalizmusára utalt, egy másik pedig bizáncinak tűnt, későbbinek és kevésbé érdekesnek. Közben megérkeztek a székek, és minden látogató elhelyezkedett, a portugál pedig kénytelen volt követni a példájukat, és elfoglalta az utolsó üres széket. – Szóval minek köszönhetem az újabb látogatásukat? – kérdezte Arkan, aki már az íróasztala mögött ült, a foteljében. – Ha jól sejtem, a három meggyilkolt kutatóval kapcsolatban jöttek… Grossman megköszörülte a torkát. – Jól sejti – helyeselt. Valentinára mutatott. – Az olasz, az ír és a bolgár rendőrség nemrég felkért minket, hogy vegyünk részt a nemzetközi nyomozásban, amit Ferro felügyelő vezet az olasz Polizia Giudiziariától, Noronha úr, a Lisszaboni Új Egyetem professzora közreműködésével. – Már ismerem őket – mondta kedvetlenül az alapítvány elnöke. – Jártak nálam. – Engem is így tájékoztattak – felelte az izraeli rendőr. – És azt az információt kaptam, hogy a három gyilkosság áldozata éppen ebben az épületben ismerkedett meg egymással, amikor magával találkoztak. Grossman elhallgatott, és fürkésző tekintete elidőzött a beszélgetőtársán, mintha megerősítésre várna. – Valóban így van. – Három hónappal később pedig mindhárom kutatót megölték – tette hozzá határozottan a főfelügyelő. – Különös véletlen… Arkan összerezzent a foteljében: ez az utolsó megjegyzés szemmel láthatóan kínosan érintette. – Megint az aljas célzásaikkal jönnek! – morogta, de igyekezett visszafogni a hangját. – Nem tehetek a történtekről. Sajnálom, hogy meghaltak, és ha visszaforgathatnám az időt, inkább meg se hívnám őket. – Lehet, hogy így van – mondta Grossman. – Csakhogy a véletlenek nem állnak meg itt. – Valentinára és Tomásra mutatott. – Néhány órával azután, hogy beszélt a kollégáimmal, majd kidobta őket az utcára, Noronha urat megtámadta egy ismeretlen a hotelszobájában. A házigazda csodálkozva nézett Tomásra. Úgy tűnt, nagyon megdöbbent – vagy nagyon jól színlelte. – Micsoda?! A portugál fölemelte a begipszelt kezét, és kinyújtotta a nyakát, hogy megmutassa a kötést, majd

erőltetetten elmosolyodott. – Íme a bizonyíték. Az izraeli főfelügyelő le sem vette a szemét a beszélgetőtársáról, és figyelte a reakcióit. – Ez is egy érdekes egybeesés? – kérdezte. – Maga összeszólalkozott velük, kitette őket az utcára, és valaki néhány óra múlva megtámadta az egyiküket. Arkan hirtelen fölpattant, az arca elvörösödött, a szemöldöke pedig remegett felháborodásában. – Hogy merészel így beszélni?! – üvöltötte magánkívül. – Arra céloz, hogy én… hogy nekem ehhez valami közöm van? – Tomásra mutatott, mintha Tomás lenne az az „ehhez”. – Hát mégis mit képzel?! Teljesen őrült maga? Hogy feltételezhet ilyet rólam? Milyen jogon? Most már mindenért engem hibáztat, ha valami rossz történik a világban? Az alapítvány elnöke zihált és remegett, de Grossman nem zavartatta magát. Nyugodtan ült a székén, és várta, hogy elüljön a vihar. – Nyugodjon meg – javasolta végül. – Senki nem vádolja magát semmivel – mondta előrehajolva, s hozzátette – egyelőre. – Ismét hátradőlt, és elégedetten keresztbe tette a lábait. – Csakhogy történt egy újabb véletlen. – Intett a mellette ülő rendőrnek, aki átadott neki egy borítékot. A főfelügyelő kinyitotta és elővett belőle egy lapot. – Felismeri ezt? A rejtvény volt az, amit Tomás előző éjjel megfejtett. Arkan a papír fölé hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse az ákombákomokat, de üres tekintettel nézett föl. – Fogalmam sincs, mi lehet ez. – Egy rejtvény, amit Noronha professzor támadója hagyott a támadás helyszínén – magyarázta. – Egy üzenet, amely mellesleg nagyon hasonlít a római, a dublini és a plovdivi áldozatok mellett hagyott üzenetekre. – Na és? – Na és megvizsgáltattam ezt a papírt. Megtaláltuk a gyártóját Tel-Avivban, és azt az információt kaptuk, hogy egy igen drága papírfajtáról van szó, amelyet mindössze tizenöt ügyfél számára készítenek. A maga alapítványa köztük van. Arkannak leesett az álla a csodálkozástól. – Micsoda?! Grossman meglobogtatta a papírlapot, amelyre a rejtvényt írták. – Ez a papír valószínűleg a maga alapítványától származik – mondta lassan, szinte szótagolva. – Meg tudja ezt magyarázni? A férfi tekintete ide-oda ugrált a papírlap és a főfelügyelő arca között, mintha választ keresne. – Én… én nem tudom – hebegte. – Ez lehetetlen. – Megrázta a fejét, mintha magát is meg akarná győzni. – Ez nem lehet! – Márpedig a cég ezt állítja. – Nem vette le a tekintetét a beszélgetőtársáról. – És most gondolja át a történteket. Összetűzésbe került Ferro felügyelővel és Noronha professzorral. Néhány órával később megtámadták Noronha professzort. A támadó otthagyott a szobájában egy rejtvényt, amit a maga alapítványától származó papírra írt fel. Kérem, adjon valami magyarázatot! Arkan annyira elbizonytalanodott, hogy úgy tűnt, nem képes összefüggő mondatokban beszélni. – Ez valami tévedés! – kiáltotta. – Egy ilyen dolog azt… azt jelenti, hogy… – Ismét megrázta a fejét. – Nem, nem lehet! Kell lennie valami magyarázatnak! – Hát persze – helyeselt Grossman, továbbra is mély nyugalommal. – És az első magyarázat azzal a három kutatóval kapcsolatos, akiket maga itt fogadott az alapítványnál, majd meggyilkolták őket. Egyelőre senki nem tudja, miféle kutatásban vettek részt. – Tanácsadásra szerződtettem őket – közölte a házigazda. – Nincs ezen semmi magyaráznivaló! A főfelügyelő ismét jelzett a mellette ülő férfinak. A rendőr újabb borítékot nyújtott át neki,

Grossman pedig kinyitotta. Elővett belőle egy levelet, amely Izrael hivatalos szimbólumaival volt ellátva. – Ha továbbra is hallgatni óhajt, attól tartok, velünk kell jönnie – mondta, miközben átadta a levelet a férfinak. – Ellenőrizze, hogy egyeznek-e az adatai. Arkan tétován vette át a levelet, és kérdőn nézett a főfelügyelőre. – Mi ez? – Elfogatási parancs – világosította fel a rendőr. – Maga ellen. – Micsoda?! – Az intézetét körülvevő sorozatos egybeesések miatt felhatalmazott a bíró, hogy tartsuk fogva, amíg tart a nyomozás. – Elmosolyodott. – És az legalább két év, amíg kikristályosodik az egész. Az alapítvány elnöke úgy megdöbbent, hogy el sem olvasta a letartóztatási parancsot. – Két év?! Grossman bólintott. – Legalább. De lehet, hogy még egy. Arkan hátrahanyatlott a fotelban, mint aki teljes vereséget szenvedett. Még mindig a kezében volt a parancs, de láthatóan észre sem vette. – Istenem! A főfelügyelő a körmeit nézegette, mintha pillanatnyilag a saját higiéniája érdekelné a legjobban. – Ha csak nem dönt úgy, hogy megspórolja ezt a kellemetlenséget, és elmeséli nekünk, hogy valójában miért hívta ide Escalona, Schwarz és Vartolomejev professzort. – Fölemelte a fejét, és ránézett az elnökre. – Az igazi okot akarom hallani. Arpad Arkan arca holtsápadtra váltott. Verejtékcseppek csordultak le az arcán, miközben a lehetőségeit fontolgatta, és a dilemma megbénította. Végigmérte a vele szemben ülőket, és egyedül a portugál férfi arcán vélt felfedezni némi együttérzést. Az szemmel láthatóan feszengett ebben a helyzetben, amikor egy embert éppen meglegyintett a szabadsága elvesztésének szele. Mitévő legyen? Fémes zörgést hallott, és észrevette, hogy az egyik rendőr már készíti elő a bilincset. Szorít az idő, gondolta. Az alapítvány elnöke már-már önkívületben igyekezett meghozni a döntést, és végül arra a következtetésre jutott, hogy a körülmények nyomására kénytelen félretenni a személyes érdekeit. – Túl messzire ment ez az egész – szólalt meg végül. – Mindent elmesélek. De nem itt. – Akkor hol? – Ott, ahol a munka folyik. – Milyen munka? Miről beszél? Arkan mély lélegzetet vett, mint egy sportoló, aki a rajtra készül, és fölállt a fotelből. – Az emberiség legrendkívülibb projektjéről.

L Kinyílt az alapítvány kapuja, és ettől a pillanattól kezdve fölgyorsultak az események. Sicarius látta, amint Arpad Arkan elhagyja az épületet az izraeli rendőrök, az olasz felügyelőnő és a portugál történész társaságában, és beülnek az autókba. Hirtelen felzúgtak a motorok, és ezt követően, ha kissé halkabban is, de az autók is felbúgtak. A csuklyás férfi, aki a szemben lévő ház lépcsőjén ült, lassan állt fel, hogy ne keltsen gyanút. Undorral nézett a járművekre, és kinyújtózkodott. Aztán ráérősen odasétált a néhány méterre parkoló fekete motorhoz. A rendőrségi járművek elindultak. A menetet két motor vezette, őket követte a két autó, hátul pedig a harmadik motor haladt. Sicarius megvárta, amíg elmennek, és csak ekkor vette le a köpenyét. Eltette a hátizsákjába, aztán felült a motorjára és beindította. Hangosan felzúgott. Az utca végén már elkanyarodott a rendőrségi menet. – Azt hiszitek, biztonságban vagytok? – dörmögte utánuk Sicarius. – Hát tévedtek. A motor nagy robajjal elindult, és úgy gyorsult, mint egy ágyúgolyó. Pár másodperc múlva Sicarius megpillantotta a rendőrjárműveket, és lelassított. Feltűnés nélkül kell követnie őket. A menet végigcikázott az óvároson és a zsidó negyed kellős közepén, a Mória-hegy mellett álló Szemét-kapun át lépett be a modern Jeruzsálem nyüzsgő forgatagába. Az élénk forgalomban a felvezető motorok ellenére is viszonylag lassan haladtak tovább. Sicarius azonban ügyesen megelőzte motorjával a gépkocsikat, és sikerült felzárkóznia a menet mögé. – Ez nem lesz jó – morogta. Rájött, hogy túl gyorsan halad. Ha ebben az ütemben megy tovább, még megelőzi a rendőrautókat. Le kellett hát lassítania, de mivel a rendőrségi menet még mindig nagyon lassan haladt, úgy döntött, hogy megáll fél percre, és egérutat ad a célpontjának. Jelentősen javult a helyzet, amikor elhagyták a várost. A menet nyugat felé haladt tovább, Tel-Aviv irányába, az üldöző pedig szorosan a nyomában, de mindig ügyelve rá, hogy tartson némi távolságot és legyen köztük néhány autó. Két órán keresztül haladtak így, különösebb esemény nélkül. Mielőtt elérték volna Tel-Avivot, elkanyarodtak észak felé, és rátértek a transzizraeli autópályára. Sicarius figyelme akkor élénkült fel, amikor közeledtek a netanjai kijárathoz, de a célpont nem törődött a táblával, és folytatta útját észak felé. – Hova mennek ezek? – tűnődött magában az üldöző, akit meglepett a hosszú út. – Haifába? Akkóba? A válasz nem sokat váratott magára. A menet a Galilea leghíresebb települése felé vezető kijáraton hagyta el az autópályát. Amint megpillantotta a várost jelző táblát, Sicarius megértette, hogy ha egy kicsit gondolkozott volna, ki is találhatta volna, hova tartanak. Hogy nem jutott előbb eszébe? A táblán az állt, hogy Názáret.

LI Mielőtt elindultak volna a hegyre, hogy behajtsanak Názáret területére, az elöl haladó autó, amelyben Arpad Arkan ült, jobbra kanyarodott és egy mellékúton folytatta útját. A másik autó, amelyben Tomás és Valentina ült, illetve a motorok követték a példáját, és szintén elkanyarodtak. Egyértelmű volt, hogy innentől az alapítvány elnöke mutatja az utat. Balra egyszer csak nagy fém- és üvegfelülettel rendelkező, modern épületek tűntek fel a fák között. A menet áthaladt a komplexum kapuján, és a legelső épület főbejárata felé tartott, amelyet két, egymással összefonódó acélív díszített. Az autók és a motorok megálltak a kapu előtt, és a történész szeme megakadt a nagy táblán, amely angol nyelven hirdette a komplexum nevét. Advanced Molecular Research Center. A járművek ajtajai kinyíltak, és kiszálltak az utasok. Az első autóból előbb a rendőrök, majd Arkan, aki most a többiek felé fordult. – Üdvözlöm önöket alapítványom koronaékszerében! – mondta szemmel látható büszkeséggel. – Ez az épület a Templom nevet viseli. – A bejáratot díszítő két hatalmas boltívre mutatott, majd Tomásra nézett. – Professzor úr, maga tudja, mi ez, ugye? A történész bólintott. – A jeruzsálemi templom kapuját két hatalmas oszlop őrizte – mondta. – Ha ezt az épületet Templomnak hívják, gondolom, a két boltív a két oszlopot szimbolizálja. – Úgy van. – A bejáratra mutatott. – Ha belépnek ezen az ajtón, ne feledjék, hogy egy új világba lépnek be. – Teátrális mozdulatot tett a karjaival. – A Templom világába. Arnie Grossman intett az embereinek. – Menjünk! A rendőrök elindultak az épület kapuja felé, de Arkan eléjük sietett és elállta az útjukat. – Felügyelő úr – mondta. – Örömmel beengedem a rendőrséget az intézménybe, de fegyverek nélkül. Sajnálom, a Templomban ez a szabály. Az izraeli rendőrség főfelügyelője döbbenten torpant meg. – Mi ez a hülyeség? Arkan rászegezte a tekintetét. – Van magának parancsa, hogy beléphet ebbe az épületbe? – Arra van parancsom, hogy ha kell, letartóztassam magát. – Hol? – Hát… az alapítvány székhelyén vagy közterületen. Az alapítvány elnöke körülnézett, mintha a környéket venné szemügyre. – Nézzük csak, nézzük – mondta. – Úgy látom, nem az alapítvány székhelyén vagyunk, és nem is közterületen, igaz? A felügyelő szeme szikrázott, a hangja pedig fagyossá és fenyegetővé vált. – Azt akarja, hogy parancsot kérjek a bírótól? Ha maga… Arkan megrázta a fejét. – Szívesen látom magukat a Templomban – mondta sietve. – Csak annyit kérek, hogy ne hozzanak be fegyvert az épületbe. Határozottan tiltják a szabályaink. Grossman tűnődő arccal nézett az embereire, és fontolgatta a kérést. Aztán Arkan felé fordult. – Az izraeli rendőrséget senki sem fegyverezheti le – közölte. – De hogy biztosítsam a jó szándékomról, hajlandó vagyok kompromisszumot kötni magával. Az embereim kint maradnak, és csak én megyek be. – Széttárta a zakóját, és megmutatta a pisztolyát. – Fegyverrel. A házigazda ránézett a pisztolyra, és mérlegelte a lehetőségeket.

– Nem hagyná kint a fegyverét az embereivel? – Arról szó sem lehet – morogta Grossman. – Már így is túl sokat engedtem… Arkan töprengve vakargatta az állát. Miért is ne? Ezzel a javaslattal szemben csak az az alternatíva áll fenn, hogy a rendőrök szereznek egy újabb parancsot, és letartóztatják. Valóban az volt a szabály, hogy tilos fegyvert bevinni a Templomba, de vannak olyan helyzetek, amelyek rugalmasságot követelnek. Ez egy ilyen helyzet volt. – Rendben – adta meg magát. – Maga beléphet fegyverrel. Az emberei kint maradnak. A főfelügyelő adott néhány utasítást az embereinek, majd intett Arkannak. Az alapítvány elnöke végre belépett az épületbe, őt követte Grossman, Tomás és Valentina. Miután igazolták magukat a recepción, átmentek egy fémdetektoron. A két biztonsági őrnek nem tetszett a rendőr fegyvere, de az elnök intett, hogy minden rendben, és kelletlenül rábólintottak. Az épület belsejében lévő nagy csarnokot természetes fény világította meg. Egymással szemben hosszú folyosók vették körbe a csarnokot, mint valami csápok. Minden folyosón ajtók sorakoztak a csarnokkal ellentétes oldalon. – Hol vagyunk? – érdeklődött Grossman. Arkan kis szemei, amelyek alig látszottak ki a sűrű szemöldök alól, sunyin megvillantak. – A Templomban, már mondtam. – Odakint nem ezt mondta – vetette ellene Tomás, és hüvelykujjával a bejárat felé bökött. – A táblán az állt, hogy Advanced Molecular Research Center. Ez a név nem úgy hangzik, mintha köze lenne a valláshoz… A házigazda felkacagott. Az ember, aki az alapítvány épületében még ingerült volt, itt hirtelen nyájassá változott. – Igaza van, professzor! – kiáltotta. – A Templom ennek az épületnek a neve. De az egész komplexumnak valóban jóval tudományosabb az elnevezése, ami elárulja a valódi célját. Valóban, a Fejlett Molekuláris Kutatási Központban vagyunk, amely alapítványom legambiciózusabb és legkifinomultabb projektje. – Jó, de mit csinálnak itt? – Titok. A főfelügyelő elővette az elfogatási parancsot, és abban a határozott tudatban, hogy a dokumentum látványa önmagáért beszél, elmosolyodott. – Attól tartok, mégis kénytelen lesz nekünk elmesélni mindent. Miféle titokról van szó? Arkan mélyet sóhajtott, és felkészült, hogy eléjük tárja azt a titkot, amelyet régóta rejteget a világ elől. Aztán felhúzta bozontos szemöldökét, és kijelentette: – Az emberiség utolsó reménységéről.

LII A mesterséges pára meleg lehelete fogadta őket, amikor beléptek az Arkan Alapítvány názáreti kutatóközpontjának nagy termébe. Mindenfelé növényeket láttak, köztük kis ösvényekkel, mintha valami rendezett erdőben lennének. A terem mennyezetét matt üveg borította, hogy a fény szabadon beáradhasson. Üvegház, gondolta Tomás. Egy hatalmas üvegházban vannak. – Az Éden – jelentette ki Arpad Arkan széles mosollyal. – Ezt a szektort Édennek hívják. – A körülöttük lévő növényekre mutatott. – Nem nehéz rájönni, hogy miért, ugye? – Én is látom, hogy mi ez – mondta Grossman. – De mire való egy ilyen üvegház egy kutatóközpontban? A házigazda nem válaszolt azonnal. Odalépett egy kicsi, sovány, fehér köpenyes férfihoz, aki az egyik növény mellett guggolt és a leveleit vizsgálgatta, majd túláradó örömmel köszöntötte. Váltottak néhány szót, amit messziről nem lehetett hallani, de egyértelmű volt, hogy Arkan felvázolja neki a helyzetet, ugyanis a férfi önkéntelenül is végigmérte őket, miközben a főnökét hallgatta. Végül bólintott, és odament a főnökével a két nyomozóhoz és a történészhez. – Ez itt Peter Hammans professzor – mutatta be Arkan. – Központunk Biotechnológiai Részlegének az igazgatója. – Úgy megveregette a hátát, hogy majdnem ellökte. – A Frankfurti Egyetemről csábítottuk el. Hammans professzor, akinek sovány arcát mély ráncok barázdálták, állán pedig keskeny szakáll fehérlett, miután visszanyerte az egyensúlyát, félénk mosollyal nyújtotta a kezét az idegeneknek. – Nagyon örvendek. Mindenki üdvözölte és bemutatkoztak egymásnak. A szokásos udvariassági formulák végeztével, melynek során röviden felvázolták a három európai gyilkossággal kapcsolatos nyomozást is, a Biotechnológiai Részleg igazgatója elvezette őket az üvegház egyik sarkába, és egy asztalnál hellyel kínálta őket. – Szeretném megkínálni magukat valamivel – mondta hamiskás mosollyal. – Mit szeretnének megkóstolni: egy genetikailag módosított vagy egy teljesen természetes káposztát? – Genetikailag módosított káposztát? – kérdezte Grossman. – Szó se lehet róla! Az árt az egészségnek! Hammans professzor a hűtőszekrényből elővett mindenkinek egy tányért, rajta egy-egy káposztalevéllel. – Akkor kóstolják meg a káposztát a természetes állapotában. Valentina elfintorodott. – Nem vagyok éhes… A tudós a káposztára mutatott. – Egye meg! – utasította. – Erre azért van szükség, hogy illusztráljam, amit elmondok maguknak. A három vendég bizalmatlanul méregette a tányérján heverő káposztalevelet. Meg volt főzve, de nem nyújtott étvágygerjesztő látványt. Tomás beleszúrta a villáját, és a szájához emelte. Elkezdte rágni, de rögtön ki is köpte. – Bah! Ez undorító! Hammans professzor csodálkozást mímelt. – Na! Mi történt? A történész fintorgott. – Ez a káposzta ehetetlen – mondta. – Olyan az íze, mint a… nem is tudom, nagyon keserű! A két nyomozó szinte félve követte a példáját, és miután megkóstoltak egy kis darabot, ők is megerősítették Tomás megállapítását.

– Ez semmire se jó! – közölte. – Milyen káposzta ez? A Biotechnológiai Részleg igazgatója visszament a hűtőhöz, és hozott egy másik főtt káposztát, amit háromfelé vágott, és szétosztotta. – Most kóstolják meg ezt is, és mondják el, mit éreznek… Tomás ezúttal óvatosabb volt. Nem volt biztos benne, hogy folytatni akarja a kísérletet. Megvizsgálta a levelet. Teljesen normális káposztalevélnek tűnt, mint amilyet a piacon lát az ember. Lombard káposzta. Óvatosan beleszúrta a villáját, és lassan a szájához emelte. Beleharapott és várt. Várta, hogy valami furcsát érezzen a szájában. De minden teljesen rendben volt. Még egyet beleharapott, és ismét várt valami kirobbanót. Semmi. Folytatta a rágást, és megette az egészet. – Na? – érdeklődött Hamman professzor kíváncsian. – Jó volt? – Jó – felelte a történész, még rágás közben. – Hideg, de jó. A két rendőr okosan megvárta Tomás reakcióját, és csak azután kóstolta meg ezt a második káposztalevelet. És ismét megerősítették Tomás megállapítását. – Tudják, mihez a legfinomabb? – kérdezte Valentina, miközben evett. – Spaghettihez, olívaolajhoz és fokhagymához. A Biotechnológiai Részleg igazgatója gyors pillantást váltott Arpad Arkannal, majd rámosolygott a három vendégre. – Látják az első káposztát? – kérdezte. – Teljesen természetes, és mégsem bírták megenni. A második káposzta viszont genetikailag módosított, és ízlett maguknak! Grossman abbahagyta a rágást. – Micsoda? – fortyant fel. – Maga megetetett velem egy genetikailag módosított káposztát? – Magának pedig nagyon ízlett! A főfelügyelő elfordult és kiköpte a megrágott levelet a földre. – Ez szörnyű! – kiáltotta. – Én nem eszem ilyen ocsmányságokat! Hammans professzor ugyancsak elcsodálkozott. – Micsoda? Ezek szerint maga még soha életében nem evett káposztát? – Dehogyisnem! De nem genetikailag módosítottat! Azt soha! A kutató keresztbe fonta a karját és rámeredt, mint egy tanár a diákjára, akitől helyesbítést vár. Aztán arra a káposztára fordította a tekintetét, amit senki sem bírt megenni. – Ez itt az egyetlen olyan káposzta a világon, amit soha nem módosítottak genetikailag – közölte. – És maguk nem akarták megenni. Az összes többi káposzta, főleg azok az ízletesek, amiket a szupermarketekben árulnak, mint például a lombard káposzta, a vörös káposzta és a többi, genetikailag manipulált. – Hogyan!? – Ahogy mondom – erősítette meg Hammans professzor. – Az eredeti káposzta nem alkalmas emberi fogyasztásra, mert túl keserű. A kellemetlen íze nyilvánvalóan védekezési mechanizmus, amit azért fejlesztett ki, hogy ne egyék meg az állatok. És mit csinált az ember, hogy ehetővé tegye? Természetesen elkezdte genetikailag módosítani. – De hogyan? – kérdezte Grossman. – Azt állítja, hogy a szupermarketekben árusított káposztákat laboratóriumokban állítják elő? – Nem a hagyományos értelemben vett laboratóriumokban, ahol baktériumok, ampullák, kémcsövek meg Petri-csészék sorakoznak. De bizonyos értelemben így van: a káposzták, amelyeket fogyasztunk, laboratóriumi termékek. Vagy legalábbis genetikailag módosított termékek. Amióta az ember feltalálta a mezőgazdaságot, több mint tízezer évvel ezelőtt, azóta mást se csinál, mint genetikailag módosít. A földművesek évezredek óta úgy keresztezik egymással a különböző növényeket, hogy új zöldségeket hoznak létre, amelyek ízletesebbek és könnyebb a termesztésük. – Ó, az azért más!

– Nem más! A növények keresztezése a genetikai manipuláció legalapvetőbb formája. Azok a káposzták, amelyeket megeszünk, soha nem voltak ilyenek a természetes állapotukban. Hosszú idő alatt, sorozatos keresztezések folyamán váltak olyanná, amilyennek ma ismerjük őket. A földművesek kísérleteztek a különböző növényekkel, és a próbálkozások és tévedések során olyan termékeket hoztak létre, amelyek nem léteztek a természetben. Ezek közül sokat ma a szupermarketekben vásárolunk meg és nap mint nap megesszük a levesekben, salátákban vagy gyümölcsként. Arnie Grossman segélykérőn nézett Valentinára és Tomásra, de nem kapott tőlük támogatást. Ki merne meghazudtolni egy tudóst a saját szakterületén? Érvek híján az izraeli rendőr csak legyintett egyet, mintha legyet akarna elhessenteni. – A növények keresztezése más! – mondta ingerülten. – De mit szeretne ezzel bebizonyítani? Hammans professzor elmosolyodott. – Egyszerűen csak be akartam mutatni, hogy az emberiség már évezredek óta alkalmazza a biotechnológiát, és nincs benne semmi rossz. A földművesek régen is rendszeresen kereszteztek egymással különböző növényeket, hogy új fajokat kapjanak. – Fölemelte az ujját. – Egyébként azt is érdekes megjegyezni, hogy maga a természet is alkalmazza a biotechnológiát. Sőt a klónozást is! Az eperbokor például olyan hajtásokat növeszt, amelyek azután újabb eperbokorrá alakulnak. És ezek az új eperbokrok az eredetinek a klónjai. A burgonyamagok, amelyeket elültetnek, valójában nem is magok, hanem annak a burgonyának a klónjai, amelyikből a magok származnak. És amikor egy növényről letépünk egy levelet és gyökereztetjük, és új növény lesz belőle, az is az eredeti növény klónja lesz. – Ah, jó! – A kérdés az, hogy miként működik ez a keresztezés. Ha egy hosszú növényt egy röviddel keresztezünk, akkor milyen növényt kapunk? – Ez könnyű! – kiáltott fel Grossman. – Közepeset, nyilván! – Mindig így gondolták. De biztos hallott már Mendelről, aki hüvelyes növényekkel kísérletezett. Tudja, mi történt? A keresztezés eredményeként csupa hosszú növény született! Mendel meglepődött. Akkor elhatározta, hogy sárga hüvelyű zöldbabot keresztez zöld hüvelyűvel. Ebből a keresztezésből csupa zöld hüvelyű bab született. Mendel arra a következtetésre jutott, hogy vannak domináns tulajdonságok, és vannak recesszív tulajdonságok. A hosszú növény domináns, a rövid recesszív. A zöld hüvelyű zöldbab domináns, a sárga recesszív. Amikor keresztezték őket egymással, a recesszív mindig eltűnt. – Kidugta a nyelvét és a két oldalát felpöndörítette. – A nyelv-pöndörítés is ilyen. Ki tudja ezt megcsinálni? Rendőri méltóságának megőrzése érdekében Grossman nem vett részt a kísérletben, de Valentina és Tomás hajlandó volt együttműködni. A portugál össze tudta pödörni a nyelvét, az olasz nem. – Nem sikerül! – panaszkodott a nő. – Maguk hogy csinálják? – Ez egy velünk született képesség – magyarázta Hammans professzor. – Ha azonban gyermekei születnének ettől az úrtól, a gyermekeik mind össze tudnák pödörni a nyelvüket. Vagyis ez a tulajdonság domináns. Tomás és Valentina zavartan nézett egymásra. – Nos… – Ugyanez a helyzet a szemmel. A barna szem domináns, a kék recesszív. A színlátás domináns, a színvakság recesszív. – Megsimogatta a szakállát. – De Mendel nem állt meg ennél a megállapításnál. Fogta a hosszú növényeket, és tovább keresztezte őket egymással. Mit gondolnak, mi történt? Most Valentina felelt, és megpróbált megszabadulni a kínos érzéstől, amely halvány pírral vonta be az arcát. – Hát újabb hosszú növények születnek – mondta. A tudós megrázta a fejét. – A növények egynegyede rövid lett. Vagyis az első generációnál a hosszú növények domináltak, a

rövidek pedig teljesen eltűntek. A második generációban azonban ismét megjelentek a rövidek. Az elsőben rejtve maradtak, a másodikban pedig előbújtak. Mendel arra a következtetésre jutott, hogy van valami a növényekben, ami meghatározza a méretüket. A gén. – Ebből jön a genetika? Hammans beesett arcán, melyből csak a pofacsontjai és hegyes szakálla ugrott ki, ismét megjelent egy mosoly. – És a genezis – mondta. – A teremtés szövege.

LIII Sicarius messziről tanulmányozta az épületeket. Látta, ahogy a menet begurult a komplexum kapuján, de nem mert közelebb menni. Mi van, ha valamelyik rendőr Jeruzsálemben észrevette őt a motoron? Ha most újra meglátná, bizonyára levonná a következtetéseket. Ezért először is meg kellett szabadulnia a motortól. Leszállt a fekete járműről, és otthagyta az út szélén, egy olajfa árnyékában. A sisakját eltette a táskájába, a táskát pedig betette a hátsó kerék fölötti csomagtartóba. Aztán megfordult és fesztelenül elindult a fal mellett a kapu felé. Amikor a rácsos kapuhoz ért, benézett a réseken. Három rendőrmotort és két rendőrautót látott a szemben lévő épület bejárata előtt. Néhány férfi kint beszélgetett. Megszámolta őket. Három egyenruhás, három civil ruhás. A hat rendőr tehát kint maradt. – A mester briliáns – morogta Sicarius, és nem leplezte a mosolyát. – Igazi zseni! Talált rá módot, hogy kint hagyja a rendőröket a komplexum kapujában – gondolta. Ez nagyszerű, hiszen rendkívül megkönnyíti a műveletet. – Óhajt valamit? Sicariust meglepte a kérdés. A hang irányába fordult, és döbbenten állapította meg, hogy egy biztonsági őr áll előtte. Észre sem vette! Annyira a rendőrökre koncentrált, hogy ez az apró részlet elkerülte a figyelmét. Hogy lehetett ennyire felelőtlen? – Keresztény turista vagyok – mentegetőzött. – Itt van az a barlang, ahol Gábriel arkangyal kinyilatkoztatta Máriának, hogy Jézust hordja a szíve alatt? Az őr elnevette magát. – Az Angyali Üdvözlet-barlang a bazilikában van – magyarázta, és a názáreti házak felé mutatott. – El kell mennie az óvárosba. Sicarius búcsút intett. – Ah, köszönöm. – Keresztet rajzolt a levegőbe. – Isten áldja! Gondtalan arckifejezéssel távozott, de a szeme sarkából a falat figyelte. Magas volt, de nem túlságosan. A legnagyobb gondot a tetején végighúzódó szögesdrót jelentette. Ezenkívül meg kellett találnia a legalkalmasabb pontot az átmászásra. A legjobb az lenne, ha körbesétálná az egész komplexumot, és ki tudná választani a legeldugottabb helyet. Azt már észrevette, hogy egy biztonsági készülék is őrzi, de nem látott semmi rendkívülit. Elvégre nem bankba vagy börtönbe akar behatolni. A biztonsági intézkedések alig voltak szigorúbbak, mint egy átlagos épületnél. Semmi olyat nem látott, amivel ne tudna megbirkózni. Elvégre rosszabb dolgokon is túl van már. Még egy pillantást vetett a falra. Mit csináljon a szögesdróttal? Nem lesz kellemes, de a motor ládájában van egy fogó, ami segít megoldani ezt a problémát. Kötelei is vannak, amiken fölmászhat. És természetesen az a szerszám is a motor ládájában volt, amelyik elengedhetetlen a küldetése végrehajtásához. A szent tőr.

LIV Feltehetőleg ez az épület volt a legmagasabb az egész komplexumban. Amint kiléptek az Édenből, az üvegházból, Arkan és Hammans elvezette őket egy hatalmas, ívelt építménybe, amely óriási lavórra emlékeztetett. Messziről nézve, a fák közt még nem is tűnt olyan hatalmasnak. De közelről teljes nagyságában megmutatta magát. – Ez micsoda? – tudakolta Arnie Grossman, akit lenyűgözött az építmény mérete. – Olyan, mint egy hajó. – Mi Bárkának hívjuk. – Mint a Noéé? – Pontosan – bólintott az alapítvány elnöke. – Ez a kutatóközpontunk főépülete. A tudomány katedrálisa, ha úgy tetszik. A két házigazda bevezette a csoportot a Bárka belsejébe. A levegőben alkohol és formalin szaga terjengett, és mindent átitatott. A látogatók átkeltek az előcsarnokon, és elindultak egy üvegfalú folyosón, ahonnan beláttak a különböző laboratóriumokba. Fehér köpenyes technikusok hada munkálkodott a mikroszkópok, kémcsövek, pipetták és más laboratóriumi eszközök között. Az üvegfalat úgy száz méter után kőfal váltotta fel. A csoport a sarkon befordult, Hammans professzor pedig kinyitott egy ajtót, és előretessékelte a vendégeket. Előbb Valentina lépett be, aztán Tomás és Grossman. Mindhárman rémülten torpantak meg, amikor meglátták, mi van odabent. A borzalmak kamrája. Egy raktár volt. A polcokon különböző méretű edények sorakoztak. Az alkohol és a formalin szaga itt volt a legerősebb, és ez elárulta, milyen szörnyűségeket rejtenek az edények. Holttesteket. Több száz test lebegett a folyékony oldatokban. Nyulak, madarak, egerek, kutyák, kecskék és majmok. Mind ott lebegett az edényekben, üveges szemekkel, bizarr pózokban. Úgy néztek ki, mintha csak egy pillanatra megállították volna őket. – Ez szörnyű! – kiáltott fel a nő. – Mi ez? Arpad Arkan úgy nézett végig az edényeken, mint egy művész, aki az alkotását csodálja. – A kísérleteink – felelte. – Ne feledje, hogy a Fejlett Molekuláris Kutatási Központban vagyunk. – Maguk állatokat ölnek, hogy edényekbe tegyék őket? – kérdezte Valentina döbbenten. – Milyen munka ez? A két házigazda felkacagott. – Nem az a munkánk, hogy állatokat öldössünk – válaszolt Hammans professzor. – Mi állatokat teremtünk. Nem tenyésztünk, mint az állattenyésztők, hanem teremtünk, a szó bibliai értelmében. – Bibliai? Ezt meg hogy érti? A Biotechnológiai Részleg igazgatója széttárta a karját és körbemutatott. – Ezt az épületet Bárkának hívják, ugye? Ez azért van, mert része a teremtés aktusának. – A polcokon sorakozó edényekre mutatott. – Ezek az állatok félresikerült kísérletek eredményei. De folyamatosan finomítjuk a technikát, és egyre több sikeres esetünk van. Tomás értetlen képet vágott: semmit nem értett az egészből. – Milyen kísérletek? Milyen sikerek? Arkan a vendégek felé fordult, felhúzta bozontos szemöldökét és szélesen elmosolyodott. – Klónozás. – Tessék? – Ezzel foglalkozik a központunk – világosította fel őket az alapítvány elnöke. – Klónozással. A történész és a két rendőr összenézett. – De… de… minek? Arpad Arkan még mindig mosolygott, mint egy gyerek, aki megmutatja a játékait a szomszéd

gyerekeknek, és a beosztottja felé fordult. – Mondd el nekik, Peter. – Mindent? – Majdnem mindent. A végét hagyd meg nekem. Most Hammans professzor mosolyodott el. – Akkor a legjobb lesz, ha az elején kezdjük. – A három vendégre nézett. – Mit tudnak a gének működéséről? A történész és a rendőrök tétováztak. Ki merne ilyesmiről beszélni egy szakembernek? – Hát jó – hebegte Tomás. – A gének határozzák meg az összes tulajdonságunkat. A szemünket, a hajunkat, a magasságunkat… még a természetünket is, hogy türelmesek vagy lobbanékonyak vagyunk, hogy hajlamosak vagyunk-e erre vagy arra a betegségre. Szóval mindent. – Helyes – mondta a Biotechnológiai Részleg igazgatója. – De hogyan működnek? A portugál több kérdésre nem akart válaszolni. – Nézze, az én szakterületem a történelem… A két rendőr továbbra is hallgatott, és még félre is néztek, mintha hirtelen az edények horrorisztikus tartalma érdekelte volna őket a leginkább. Ez a tudományterület nem kifejezetten az övék volt. Hammans professzor nem is várt más reakciót, és már ment is a helyiség sarkába, egy íróasztalhoz, amely mögött fehér tábla állt, mint az iskolákban. A tudós fogott egy sötétkék filctollat, és felrajzolt a táblára egy tükörtojásra emlékeztető ábrát. – A növényeket és állatokat, illetve embereket alkotó sejtek felépítése olyan, mint egy tojásé – magyarázta. – Az egész sejtet membrán veszi körül, amely összetartja és védi. Ezen belül van a fehérje, azaz a citoplazma, ami különböző funkciókat lát el, és a sárgája, vagyis a sejtmag. – A filctoll hegyével a tükörtojás sárgájára bökött, majd a vendégekhez fordult. – Mire való a sejtmag? – A sejtmag az irányító központ – felelte Tomás. Ezt tudta. – Ő vezérli a sejtet. – A sejtmag nemcsak a sejtet vezérli. – Széles mozdulatot tett, mintha át akarná fogni az univerzumot. – Mindent vezérel. Mindent. A sejtet, a szövetet, a szervet, a szervezetet… sőt az egész fajt! A sejtmag irányítja az életet az egész bolygón! Arnie Grossman kétkedőn közbeszólt. – Nem túloz egy kicsit? Hammans professzor válaszként visszafordult a táblához, és a sejt vázlatos rajzából kiindulva újabb ábrákat készített: mindegyik az előző egy részletének a kinagyítása volt. Aztán fölírta az egyes részletek nevét is.

– Nézzük meg, mi történik egy sejt magjában – javasolta. – Ha kinagyítunk egy részletet, meglátjuk, hogy a sejtmagot egymásba fonódó szálak alkotják. Ezeket kromoszómáknak nevezzük. Ha újabb részletet nagyítunk ki, megállapíthatjuk, hogy a kromoszóma két egymásba fonódó spirálból áll. Ezt a két spirált dezoxiribonukleinsavnak, vagyis DNS-nek hívjuk. Ha a DNS-t tovább nagyítjuk, észrevesszük, hogy a spirált alkotó két szálat négy báziselem, az adenin, a timin, a guanin és a citozin köti össze egymással. Rövidítve A, T, G és C. – Fölírta a négy betűt a táblára. – Ezzel a négy betűvel íródik az élet könyve. – Ez egy gén? – A gén a DNS egy szakasza. Az A-T és G-C párok meghatározott kombinációja. És mit csinál a gén, amikor aktiválódik? Fehérjéket termel, amelyek közvetítik a gén parancsait, hogy ilyen vagy olyan működésre bírják a sejteket. A szem sejtjei által termelt fehérjék fényérzékenyek, a véréi oxigént szállítanak… vagyis mindegyiknek megvannak a funkcióik ellátásához szükséges tulajdonságaik. – Tehát azt mondja, hogy a szívsejteknek is megvannak a maguk génjei, a veséknek is, meg a… – Nem! – szakította félbe Hammans professzor. – A testünk minden sejtje tartalmazza a sejtmagjában az egész DNS-t. Vagyis a teljes DNS-ünk jelen van az egész testünkben. De egy még viszonylag ismeretlen mechanizmusnak köszönhetően az egyes szervekben csak bizonyos gének aktiválódnak. A szívsejtek például csak a saját működésükhöz szükséges DNS-t használják. A DNS többi része alszik. Az élet egyik nagy rejtélye éppen az, hogy vajon honnan tudják az egyes sejtek, hogy melyik gént kell aktiválniuk. Mindenesetre tény, hogy tudják. Azt pedig felfedeztük, és szintén releváns tény, hogy az egyes gének egy bizonyos specifikus enzimet termelnek, függetlenül attól, hogy milyen állatba vagy növénybe helyezték be őket. Ha egy állatba beültetek egy emberi gént, amely inzulint termel, ennek az állatnak nagy mennyiségű inzulin fog termelődni a tejében. – Sokat sejtetően húzogatta a szemöldökét. – Látják ennek az előnyeit, ugye? – Mamma mia! – kiáltott fel Valentina, amikor megértette, milyen perspektívákat nyit ez a felfedezés. – Meg lehet termeltetni az állatokkal az inzulint a cukorbetegeknek! – Úgy van! De ennél még többről van szó! Emlékeznek azokra a növényekre az Éden épületben? Van ott olyan rizs, amelybe olyan gént fecskendeztünk, amely vitaminokat termel. A fejletlen országokban élő emberek, akik sok rizst esznek, ezáltal táplálóbban étkezhetnek. A kukoricába is ültettünk olyan gént, amely csökkenti a vízigényt. Ez a kukorica tökéletes megoldás a sivatagos területeken. És akárcsak a rizs, vitaminokban gazdag, így hát segít leküzdeni a harmadik világ élelmezési gondjait. – Hihetetlen! Arnie Grossman türelmetlenül nézegette az óráját. – Mindez nagyon szép – mondta. – De mint tudják, mi most három gyilkosság és egy emberölési kísérlet ügyében nyomozunk. Miből gondolja, hogy ezek a részletek relevánsak a nyomozás során? Arpad Arkan közbeszólt. – A szex hiánya miatt. – Tessék? Hammans professzor azonnal megértette, hogy szükségtelen túl sokat magyaráznia és minden technikai részletbe belemennie, amelyek őt lenyűgözik ugyan, de egy laikust talán untatnak. – Alapítványunk elnöke a gének másik funkciójáról beszél: a szaporodásról – magyarázta a kutató. – Azonkívül, hogy enzimeket termelnek, a gének szaporodni is képesek. Ez pedig nem nemi érintkezés útján történik, hanem sejtosztódás útján. Amikor új sejt jön létre, ami a testünkben másodpercenként körülbelül százezerszer történik meg, az eredeti sejt kromoszómái megduplázódnak. Ez nagyon fontos, mert azt jelenti, hogy amikor egy élőlény genetikai állományából egy új élőlényt hozunk létre, az új élőlény DNS-e pontosan meg fog egyezni az eredetiével. – Mint az ikrek? – Jó példa! Az egypetéjű ikreknek megegyezik a DNS-ük. – Széttárta a karját, mint egy bűvész, aki az utolsó trükkje bemutatására készül. – Vagyis egymás klónjai.

Valentina az ajkába harapott. – És így jutunk el a klónozásig. – Pontosan! – bólintott Hammans professzor. – Valahányszor klónozunk egy növényt vagy egy állatot, lemásoljuk a DNS-ét. – De hogy csinálják? – A növényeknél egyszerű a folyamat, ezt minden növénytermesztő tudja. Az állatoknál már jóval összetettebb. – A táblára rajzolt tükörtojáshoz fordult. – Fogunk egy petesejtet, amelyik éppen ovulált, és egy pipettával kivesszük a magját. Aztán fogjuk a klónozni kívánt egyed egyik sejtjét, és a sejtmag nélkül maradt sejt mellé helyezzük. Megvonjuk tőlük a tápanyagot, ezáltal egyfajta felfüggesztett állapotba kerülnek, és egy bizonyos fokú elektromos impulzust alkalmazunk. A két sejt ekkor eggyé válik. Ezt újabb finom áramütés követi, amely a petesejt spermium általi megtermékenyülését kísérő elektromos potenciálváltozást hivatott imitálni. Ne feledjék, hogy a petesejt, függetlenül a méretétől, egyetlen sejt. Abban a hiszemben, hogy megtermékenyítette egy spermium, elkezd osztódni, és minden új sejtnek új sejtmagot hoz létre. És íme! A klónozott állat elkezd növekedni! – Tehát így klónozzák az állatokat? – Pontosan így – bólogatott a német kutató. – Az első kísérletet 1902-ben végezte egy honfitársam, Hans Spemann, akinek sikerült klónoznia egy szalamandrát. 1952-ben varangyot klónoztak, 1996-ban pedig sikerült klónozni az első emlőst: Dolly bárányt! Ezzel megnyílt egy új világ kapuja, gondolhatják, mekkora volt az izgalom. Ha lehet emlősöket klónozni, képzeljék csak, micsoda perspektívák nyílnak! Azóta békát, sertést, macskát és ki tudja még, mi mindent klónoztak már! A látogatók most ismét végignéztek a polcokon sorakozó edényekbe zárt állatokon, de most már nem szörnyülködve, hanem ámuldozva. – Ha emlősöket lehet klónozni – motyogta Tomás szinte bátortalanul –, akkor mért ne lehetne embereket is? Hammans professzor összenézett Arpad Arkannal, mintha azt kérdezné, mit feleljen. Az alapítvány elnöke bólintott, és ezzel zöld utat adott a kutatónak. A tudós a hátborzongató edényekre mutatott, és a portugál történészt kérdezte. – Mit gondol, mit csinálunk mi itt?

LV Egy fenyő úgy nőtt, hogy egészen nekidőlt a falnak: bizonyára a szél kitartó munkájának eredményeként, és néhány ága egészen belegabalyodott a szögesdrótba. Sicarius csípőre tett kézzel méregette a fát, s nem tudta visszatartani a mosolyát. – Micsoda dilettantizmus! – mormogta elégedetten. – Falat építenek, és elfelejtik kivágni a körülötte álló fákat! A fal körül tett séta meghozta a gyümölcsét. Mindössze négyszáz métert kellett megtennie a kutatóintézet területe körül, hogy felfedezze a komplexum biztonsági rendszerének a sebezhetőségét. Sicariusnak nem voltak kétségei afelől, hogy ha tovább vizsgálgatná a falat, más gyenge pontokat is fölfedezne. De az idő sürgette. Minek is keresne tovább, ha már megtalálta, amit akart? Feldobta a kötelet a fára. Az első próbálkozása nem sikerült, de a másodikkal át tudta vetni egy erős ágon. A kötél egyik végét rácsomózta az övére, és körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla: senki sem figyeli. Sok bokor volt körülötte, amelyek lehetővé tették, hogy biztonságban tevékenykedjen. Most megragadta a kötél másik végét, és elkezdte magát felhúzni. Sicarius ügyes ember volt, a mindennapos kemény edzések megtették a hatásukat, így hát pár másodperc alatt fel is ért. Leült az erős ág tövébe, és szemügyre vette a komplexumot. Úgy volt, ahogy sejtette: odabent nem volt biztonsági őr. Csak a bejáratot őrizték. Elképzelhetőnek tartotta, hogy köröznek, és ajánlatos lett volna tanulmányoznia az útvonalukat, de ehhez idő kellett volna, az pedig a jelenlegi körülmények között luxusnak számított. Mindenesetre pechesnek kell ahhoz lenni, hogy pont belefusson egy őrjáratba – gondolta. Biztonsági kamerákat is keresett. Amikor bekukucskált a kapu rácsain, nem látott egyet sem, és most sem tűnt úgy, mintha lenne valahol. Az azonban valószínű, hogy odabent, az épületben van néhány. Vetett még egy utolsó pillantást a komplexumra, kipróbálta, elég erős-e az ág, hogy elbírja a súlyát, aztán mély lélegzetet vett. – Gyerünk! Lassan végigcsúszott az ágon. Kissé meghajlott ugyan a súlya alatt, de nem tört le. Sicarius rendkívül óvatosan haladt, míg végül elérte a falat. Elővette a zsebéből a fogót, és egy ponton átvágta a szögesdrót egy darabját. Most jöhetett a következő szakasz. A fogó szorgalmasan vagdosta a drótot, és száraz kattanásai úgy hangzottak, mintha egy kertész igazítaná a sövényt. Két perc múlva pedig valóságos tisztás nyílt a fal tetejét védő szögesdrót szövevényében. Miután végzett a feladattal, újabb pillantást vetett a komplexumra, hogy biztosan észrevétlen maradt-e. Sehol semmi mozgás. Sicarius elégedetten akasztotta fel a kötelét a fal tetejére, és oda is felhúzta magát. Miután felkapaszkodott, nem vesztegette tovább az idejét. Összeszedte a kötelet és ledobta a földre. Aztán utánaugrott. Háromméteres ugrás volt, de a füves talajnak és a saját ügyességének köszönhetően puhán érkezett. Gurult egy kicsit, aztán talpra ugrott. Fölvette a kötelet, hiszen valószínűleg később is szüksége lesz rá, és odafutott a legközelebbi fához. Bent volt.

LVI A kijelentés hallatán a három vendégnek leesett az álla. Leginkább Tomásnak, aki nem is akart hinni a fülének. – Maguk embereket klónoznak? A két házigazda, látván vendégeik döbbenetét, idegesen felkacagott. – Még nem – felelte Arpad Arkan. – Még nem tartunk ott. – Arcáról eltűnt a mosoly és elkomolyodott. – De a kutatásainknak valóban ez a végső célja. Szeretnénk embert is klónozni. – Hogy érti azt, hogy szeretnénk? – kérdezte Arnie Grossman. – Ha már bárányokat, békákat meg tudom is én, miket klónoznak, mi akadályozza meg magukat abban, hogy embereket is klónozzanak? Hammans professzor, aki egy pillanatra elhallgatott, most a polcokon sorakozó edényekre mutatott. – Ez – felelte. – Látják ezeket az állatokat? A sikertelen kísérletek eredményei. Az az igazság, hogy a klónozás technikája még finomításra szorul. – Miféle finomításra? – kérdezte az izraeli rendőr. – Ha már állatokat klónoznak, akkor megvan a szükséges finomítás! A központ Biotechnológiai Részlegének igazgatója megrázta a fejét. – Ahhoz, hogy Dollyt sikerüljön létrehozni, több mint kétszáz sikertelen kísérlet kellett – közölte. A kezébe vette a filctollat, és felírt egy számot a táblára: 277. – Dolly klónozása csak a kétszázhetvenhetedik próbálkozásra sikerült. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a klónozott embrióknak mindössze körülbelül az egy százaléka jut el egyáltalán odáig, hogy megszülessen. Persze folyamatosan fejlesztjük a technológiát, és meggyőződésünk, hogy a többé-kevésbé közeli jövőben jelentősen megemelkedik a sikeres kísérletek aránya. – Elég jelentősen ahhoz, hogy embereket is klónozzanak? Hammans professzor elindult egy polc felé, és leguggolt az egyik edényhez. Egy apró majomnak látszó test lebegett a formalinban. – Van még néhány probléma, amit ki kell küszöbölni – jegyezte meg. – Mielőtt hozzákezdenénk az emberi klónozáshoz, főemlősöket kell klónoznunk. Egy ideje már próbáljuk, de nem sikerül. Csak itt, a Fejlett Molekuláris Kutatási Központban több mint ezer kísérletet végeztünk az elmúlt három hónapban. – Csüggedten hajtotta le a fejét. – Egyik sem járt sikerrel. Ebből az ezer kísérletből mindössze ötven klónozott petesejt kezdett el osztódni, de egyik sem jutott el addig a fázisig, hogy megszülethessen az állat. – Az üvegben lebegő apró majmocskára mutatott. – Ez az embrió jutott el a legtovább. – De miért? – kérdezte Tomás. – Mi a baj? A tudós fölállt, és közben kissé eltorzult az arca a fájdalomtól, aztán a hallgatóira nézett. – Az elvetélt embriókon végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy a sikertelen klónoknak a legtöbb sejtjében nem a sejtmagban voltak a kromoszómák. A tojássárgája helyett a fehérjében találtuk őket. Sok esetben nem is volt meg bennük a szükséges számú kromoszóma, és ezért nem tudtak működni. Furcsamód mindezen problémák ellenére néhány ilyen hibás sejt is tovább osztódott. – És ez a probléma… hogy a kromoszómák nem a sejtmagban vannak… ez a többi állatnál is előfordult? Hammans professzor a majomembrió üvegére mutatott. – Csak a főemlősöknél – válaszolta. – Sejthetik, hogy rengeteget törtük rajta a fejünket, és végül sikerült rájönnünk, hogy mi okozza. – Visszafordult a táblához, és a tükörtojásra mutatott. – Tudják, amikor egy sejt kettéosztódik, normális esetben a kromoszómái is kettéosztódnak. Az egyik felük az egyik sejtbe kerül, a másik a másikba, és így két egyforma sejt jön létre. A főemlősöknél azonban ez nem így megy. Amikor a kromoszómák két csoportja elindulna a két sejtbe, ki-ki a magáéba, nem tudnak

megfelelően elrendeződni. Ehelyett kaotikusan helyezkednek el, és ezért kerülnek rossz helyre a sejtekben. – Miért? – A vizsgálataink szerint a klónozott embrióból hiányzik két fehérje. Ezek a fehérjék rendezik el a kromoszómákat. Az állatokban ezek a fehérjék rendszerint a tojásfehérjében találhatóak, de a főemlősöknél azt figyeltük meg, hogy a megtermékenyítendő petesejt kromoszómái köré koncentrálódnak. Mármost, amikor a klónozást végezzük, az első lépés éppen az, hogy ezeket a kromoszómákat kivesszük. A főemlősök esetében az történik, hogy ilyenkor véletlenül a fehérjéket is eltávolítjuk, ugyanis túl közel vannak a kromoszómákhoz. És mivel eltűnnek, a kromoszómák nem tudnak megfelelően elrendeződni a sejtosztódás pillanatában. – A táblára felrajzolt tükörtojásra bökött a filctoll hegyével. – Pontosan ezt a problémát próbáljuk megoldani a laboratóriumainkban. A szakszerű magyarázat fásult ásítást csalt ki Arnie Grossmanból. Az izraeli rendőrség főfelügyelője a térdére könyökölt, és türelmetlenül várta, hogy rátérjenek arra a témára, ami őt érdekli. – Kérem, világosítsanak fel! – szólt közbe. – Mi köze van mindennek a gyilkosságokhoz, amelyeknek az ügyében nyomozunk? Hammans nem tudott válaszolni a kérdésére, hiszen ez a téma kívül esett az ő kompetenciáján. Erre csak a főnöke adhatott választ. – Nyugalom, mindjárt odaérünk! – mondta Arkan. – Biotechnológiai Részlegünk igazgatója csak felvázolta maguknak a főemlősök klónozásával kapcsolatos legnagyobb problémát, amelynek a megoldásán fáradozunk itt, az intézetünkben. Ahhoz azonban, hogy megválaszolhassam a kérdést, előbb még feltétlenül meg kell ismerniük egy másik technikai problémát is. Mivel mi elsősorban az első problémára koncentrálunk, úgy döntöttünk, hogy a második probléma megoldását az outsourcing módszerével oldjuk meg. Vagyis külső segítséget hívunk. Feltérképeztük a piacot, hogy megtaláljuk azt a partnert, aki segíthet megoldani ezt a problémát, és felfedeztük, hogy létezik egy ilyen intézmény. A Plovdivi Egyetemről van szó, Bulgáriában, ahol nagyon fejlett a kutatás a… – Vartolomejev professzor! – kiáltott fel Valentina. – Szóval ezért hívta ide Vartolomejev professzort! Arpad Arkan bólintott. – Valóban, ez volt az oka, hogy szerződtettem Vartolomejev professzort. Ő vezette a Plovdivi Egyetem biotechnológiai kutatásait, és olyan innovatív kísérleteket végzett, hogy már azt rebesgették, hogy ő kapja az orvosi Nobel-díjat. A kapcsolataimon keresztül elintéztem, hogy a Jeruzsálemi Héber Egyetem meghívja egy előadásra. Amikor a professzor megérkezett Izraelbe, meghívtam az alapítványomba, és miután részletesen elmagyaráztam neki a projektet, beleegyezett, hogy a tanszéke munkálatait a mi kutatásainkhoz igazítsa. – Elmosolyodott. – Természetesen cserébe nagylelkű támogatást kapott az egyeteme. Tomás figyelmesen hallgatta a magyarázatot. Volt azonban egy pont, amely még nem volt tiszta számára. – Említette az imént, hogy van egy másik probléma. Ennek a megoldását bízta Vartolomejev professzorra. Mi ez a probléma? Az alapítvány elnöke Hammans professzorra nézett, hogy átadja a szót a terület szakértőjének. – A klónozott állatokkal van egy nagy baj – árulta el a német tudós. – Általában betegek, és a várható élettartamuk rövidebb, mint a többi állaté. Dolly bárány például csak hat évet élt. A fajához képest már fiatal korában elhízott és ízületi gyulladásban szenvedett, és végül egy előrehaladott tüdőgyulladás miatt kellett elpusztulnia. A fő baj az volt, hogy túl korán öregedett. Ez egyébként a klónozott állatok jellemzője. Márpedig amíg ezt nem sikerül megoldani, addig tartok tőle, hogy nem tudunk embert klónozni. – Ezzel a feladattal bíztuk meg tehát Vartolomejev professzort – vette át a szót Arkan. – Persze mi is

foglalkozhattunk volna vele. Csakhogy mi minden energiánkkal azon voltunk, hogy megoldjuk végre a kromoszómákhoz tapadó fehérjék problémáját, amely megakadályozza a főemlősök klónozását. És mivel a Plovdivi Egyetem már régóta kutatta a klónok korai öregedését, jobbnak láttam, ha átadom nekik ezt a területet. Pusztán erőforrás-gazdálkodási megfontolásból. – Várjon csak – akadékoskodott tovább Tomás, aki hozzá volt szokva, hogy a legapróbb részletekig is tisztázza a dolgokat. – Miért öregednek ilyen korán a klónozott állatok? Hammans professzor a táblához fordult, és fölírt egy szót. Telomerek. – Hallott már erről? A történész a szóra meredt. Próbálta tagolni, kereste az etimológiai szótövet, amiből kitalálhatná a jelentését, de nem találta. – Telomerek? – töprengett. Megrázta a fejét. – Halvány sejtelmem sincs, mi lehet ez… A tudós rámutatott az előadása elején felrajzolt kromoszóma egyik végére. – Látja a kromoszómák végeit? Ezeket védik a DNS-szálak többszörösen ismétlődő szakaszai, a telomerek. Valahányszor a kromoszómák osztódnak, a telomerek egy kicsit rövidebbek lesznek. Nemrég mondtam maguknak, hogy másodpercenként körülbelül százezer sejtosztódás megy végbe a szervezetünkben, emlékeznek? Ez rengeteg osztódást jelent. És most gondolják el, hogy ha minden egyes sejt és a hozzá tartozó minden kromoszóma minden egyes osztódása a telomerek rövidülésével jár, mi történik egy bizonyos idő leteltével! Az történik, hogy a telomerek annyira lerövidülnek, hogy már nem védik a kromoszómákat. És ekkor meghal a sejt. – Vagyis azt mondja – foglalta össze a portugál –, hogy ezek a telomerek egyfajta biológiai óraként működnek… – Pontosan! – kiáltott fel Hammans professzor rendkívül elégedetten, amiért elsőre sikerült megértetnie magát. – De ne valami ketyegő órára gondoljon. Inkább homokórára, amelyben ha az utolsó szem homok is lepereg, meghal a sejt. Tomás bólintott. – Értem. A Biotechnológiai Részleg igazgatója a sikertelen kísérletek eredményeit tartalmazó üvegekre mutatott. – Hogy mi a baj a klónozott állatokkal? – kérdezte szónokias hangon. – Az, hogy a klónozáshoz használt kromoszómák rendszerint egy olyan sejtből származnak, amely már több ezerszer osztódott. Ezért a telomerek már eleve rövidebbek lesznek. A klónozott állatok a rövid telomereikkel öregebben kezdik az életüket, mint a többi állat. És pontosan ezért élnek rövidebb ideig is. – És éppen ezért nem kockáztatják meg az ember klónozását sem. – Úgy van! Van egyfelől egy technikai problémánk, miszerint nem tudjuk a sejtben tartani azt a két fehérjét, amelyek biztosítják a kromoszómák megfelelő szétválogatását az osztódáskor, és van egy etikai problémánk is, miszerint ha sikerülne is embert klónoznunk, az beteg lenne és rövid ideig élne. Ez a két probléma megakadályozza az emberi klónozást. Meg kell tehát oldanunk mindkettőt, hogy továbbléphessünk. A türelmetlenségében nyugtalan Arnie Grossman kihasználta ezt a végszót, hogy rátérhessen a nyomozás témájára. – Ez megmagyarázza Vartolomejev szerződtetését – jegyezte meg. – De mi van a másik két áldozattal? Nekik mi a szerepük ebben a történetben? A gyilkosságokkal kapcsolatos kérdéseket továbbra is az alapítvány elnöke válaszolta meg. – Kezdjük Alexander Schwarz professzorral – javasolta Arkan. – Mint tudják, ő az Amszterdami Egyetem régészprofesszora volt. Az egyik általunk erősen kutatott terület pedig történetesen a fosszilis DNS területe. – Fosszilis DNS? – csodálkozott Tomás. – Az nem a science fiction asztala?

Hammans professzor ismét a polcokhoz ment, és megállt az egyik üveg előtt. Egy apró húsdarabnak látszó valami lebegett benne. – Látja ezt a szövetet? – kérdezte. – Tudja, mi ez? A portugál lebiggyesztette az ajkát. – Egy izom? A tudós megrázta a fejét. – Ez az eredménye annak az újfajta genetikai kutatásnak, amelyet most fejlesztünk, és amelyhez Schwarz professzor együttműködésére volt szükségünk, elsősorban a régészet területén – mondta. – A régi DNS. – Mennyire régi? – Például kihalt fajoké. A portugál történész összeráncolt homlokkal vette újra szemügyre az üveget, amelyet az intézet Biotechnológiai Részlegének igazgatója mutatott neki. – Ez egy kihalt faj egyedének az embriója? – Pontosan. Tomás közelebb ment az üveghez, és figyelmesen megnézte az apró húsdarabot, amely benne lebegett. Próbálta kivenni a formáját, de rájött, hogy ennyire fejletlen egyednél ez még nem lehetséges. – Mi a fene ez? Hammans professzor elmosolyodott, és fénytelen tekintetében elégedettség csillant meg. – Egy Neander-völgyi.

LVII A behatoló precízen és halkan végezte a dolgát. Úgy mozgott, mint egy vadászó nagymacska. Sicarius egy bokor takarásában elővette a zsebéből a kis személyhívóját, a pagert, amit kifejezetten erre a műveletre tartogatott, és megnézte a képernyőjét. A pont észak-északkeleti irányban villogott. Arrafelé fordult, és megpillantotta a komplexum legnagyobb épületét, amely görbületeivel és hajlataival egy hatalmas hajóra emlékeztetett. – Szóval ott van a mester… – suttogta. Nemsokára közelebbről is szemügyre veszi majd az épületet. De előbb még más dolga van. Alaposan körülnézett, hogy ellenőrizze, szabad-e az út. Szabad volt. Aztán felmérte, hogy mekkora távolságot kell megtennie. Jó háromszáz méter volt előtte. Ez körülbelül negyven másodperces futást jelent, ami elég hosszú idő, ezért úgy döntött, hogy nem lenne okos dolog egyhuzamban megtenni az egész távolságot. Ezért keresett néhány közbülső pontot, ahol megpihenhet: kiválasztott egy alkalmasnak látszó fát és egy sövényt. Három, nagyjából száz-száz méteres szakaszra osztotta tehát a távot. Ez azt jelentette, hogy minden alkalommal csak tizenkét másodpercig kockáztatja, hogy meglátják. Ez már ésszerű kockázatnak tűnt. Sicarius úgy lőtt ki a rejtekhelyéről, mint egy sprinter, és teljes erőből rohant a kiválasztott fa felé. Amint elérte az olajfát, el is tűnt mögötte, és úgy hozzásimult, mintha a törzs része lenne. Várt néhány másodpercet, aztán körülnézett, előbb azért, hogy megbizonyosodjon felőle, hogy senki nem látta meg, aztán pedig azért, hogy ellenőrizze, még mindig szabad-e előtte az út. Megismételte a műveletet, és most a sövénybe vetette be magát. A lenyírt növénysor elég alacsony volt, ezért kénytelen volt lefeküdni. Pár pillanatig úgy maradt, hogy visszanyerje a lélegzetét. Aztán fölemelte a fejét, és ismét körülnézett, hogy megállapítsa, teljesítheti-e az utolsó szakaszt. Ebben a pillanatban meglátott két köpenyes férfit, akik a kertben sétáltak és beszélgettek, csupán negyven méterre tőle. Gyorsan lehúzta a fejét. Amikor már nem hallott hangokat, ismét körülnézett. Tiszta volt a levegő. Hirtelen fölpattant, és az utolsó szakaszt is teljesítette, amely egy falban végződött. Elérte az épületet és hozzálapult. Elbújt egy zugban, és megnézte a pagert. Most mintha a másik oldalról jött volna a jelzés. – Majdnem. Megkerülte a nagy építményt, de ezúttal mellőzte a gyors mozdulatokat. Igyekezett minél lassabban haladni és rejtve maradni, miközben folyamatosan a füvet vizsgálgatta, mintha gyomlálni akarna. Ha valaki meglátta volna messziről, nem tartotta volna gyanúsnak: azt gondolhatta volna, hogy csak egy kertész, és békén hagyta volna. Nagyon óvatosan haladt előre, feltűnés nélkül, szinte beleolvadva a környezetébe. Olykor-olykor rápillantott a pagerre, hogy tájékozódjon. A jel egyre erősödött, aztán egy idő után gyengülni kezdett. Sicarius megállt és visszafordult, hogy megkeresse azt a helyet, ahol a legerősebb volt a jel. – Itt van. Az épületnek arról a részéről jött, ahol nem voltak ablakok, csak betonfal. A jel erősségéből kiszámolta a távolságot, és úgy becsülte, hogy a mester légvonalban mindössze tíz méterre lehet tőle. Tíz méter. Körülnézett, és megkereste az épület legközelebbi ajtaját. Körülbelül hetven méterre meglátott egy személyzeti bejáratot. Ott fog bemenni, ha a mester ott marad, ahol most van és elküldi a megbeszélt két pittyegést. – Hé! Te! Sicarius megtorpant, a szíve majd kiugrott ijedtében és megfagyott az ereiben a vér.

Észrevették.

LVIII – Látta valamelyikük a Jurassic Park című filmet? Amikor Hammans professzor föltette ezt a kérdést, tökéletesen tisztában volt vele, hogy hasonlatával a laikusok számára is érthető keretekbe helyezi a tudományos magyarázatot, és meg tudja értetni a hallgatóival, hogy milyen munka folyik a Fejlett Molekuláris Kutatási Központban. A két rendőr azonnal fölemelte a kezét, Tomás azonban nem szállt be a játékba. – Most nem science fictionről van szó – mondta a portugál, és láthatóan bosszantotta a komoly problémának ez a felszínes megközelítése. – Nem tudományos fantasztikumról van szó, hanem tudományról és valóságról. – De drága professzor úr! – magyarázta a házigazda. – A Jurassic Park egy nagyon is valóságos tudományos kérdést dolgoz fel. A történész keresztbe tette a karját és kétkedőn nézett a tudósra, mint egy felnőtt, aki jelzi a gyerekének, hogy nem veszi be a meséjét. – Dinoszauruszok klónozása? – kérdezte. – Ezt nevezi maga valóságos tudományos kérdésnek? A német tétovázott. – Nos, azt nem mondanám, hogy a dinoszauruszok klónozásáról lenne szó – ismerte be. – De tudjae, hogy a tudósok az 1990-es évektől kezdve próbálkoznak dinoszaurusz-DNS kivonásával? – Lehetséges ez? – Van, aki azt állítja, hogy igen – válaszolta a kutató. – Bár először a fosszilizáció problémáját kell megoldani. A kutatás a dinoszauruszok csontjában található DNS-re irányult, de mint tudja, a fosszilizáció során a csontok szerves alkotóelemeit olyan szervetlen anyagok váltják fel, mint a kalcium és a szilícium. Ebből az következik, hogy kémiai szempontból már nem ugyanarról a dologról van szó. Mivel a dinoszauruszcsontok többsége egészen a sejtmagig fosszilizálódott, az eredeti DNS-ük már felbomlott. Abban reménykedünk, hogy sikerül olyan csontokat találnunk, amelyeknek a sejtmagja nem fosszilizálódott. Egy Utah állambeli egyetem kutatói 1994-ben bejelentették, hogy egy nyolcvanmillió éves dinoszauruszleletben DNS-t találtak, a következő évben pedig két újabb tanulmány is megjelent arról, hogy egy kréta kori tojásból DNS-t vontak ki. Sajnos kiderült, hogy a talált DNS nem dinoszaurusztól származik, hanem egy modern kori DNS, amely megfertőzte a mintákat. – Az arcán csüggedés tükröződött. – Talán egy napon szerencsénk lesz. Tomás gúnyos pillantást vetett rá, mintha azt mondaná, hogy egyáltalán nem lepte meg ez a válasz. – Vagyis nem lehet dinoszauruszt klónozni. Hammans kénytelen volt bólintani. – Valóban így van – ismerte be. – Találkoztam már ezzel a problémával a Gulbenkian Alapítvány egyik kutatása során – mondta a történész. – Akkor hallottam, hogy a DNS minősége az idő múlásával egyre romlik. – Nemcsak az idő múlása számít – magyarázta a tudós. – A DNS konzerválódása az egyes egyedek lelőhelyén tapasztalható hőmérséklettől és nedvességtől is függ. A génállomány gyakran töredezett és hiányos, egyes DNS-darabok kiesnek. A DNS kémiai felépítése is megváltozhat. – És mi az az optimális közeg, ahonnan jó minőségű mintát lehet vételezni? – Az élő szövetek közege, természetesen. Az élő sejtek megfelelően épek, igaz? Halott szövetek esetében már más a helyzet. Mindenesetre azt kijelenthetjük, hogy minél hidegebb és szárazabb a minta környezete, annál jobb állapotban marad fenn a DNS. A meleg és nedves környezet sajnos nagyon romboló hatással van rá. – Van arról elképzelése, hogy melyek a DNS-konzerválás paraméterei a halott szövetekben? – Realista lévén, azt mondanám, hogy permafroszt közegben több mint százezer évvel számolhatunk,

barlangi és magashegyi körülmények között pedig nagyjából nyolcvanezer évvel. Ha a minták melegebb helyekről származnak, akkor… nos, akkor merőben más a helyzet. A megfelelő konzerválódás esélyének ideje tizenötezer évre csökken. Ha pedig nagyon meleg helyről van szó, akkor már csak ötezer évvel számolhatunk. Tomás fölemelte az ép kezét és integetett. – Vagyis agyő, dinoszauruszok! A tudós azonban nem hagyta magát ilyen könnyen legyőzni, és a formalinban úszó embrióra mutatott. – Most viszont nem is dinoszauruszokról van szó, igaz? Ez itt egy Neander-völgyi embriója. – Na és? – Kedves uram, a Neander-völgyi leletek, amelyekkel dolgozunk, harmincezer évesek és hideg közegben maradtak fenn. Ezek a körülmények bőven a megfelelő konzerválódás paraméterein belül vannak. – De hát elég egy kis DNS-töredék egy Neander-völgyi ember klónozásához? – Természetesen nem elég egy kis töredék – ismerte be Hammans professzor. – A faj egész genomjára szükségünk van. De ne feledje, hogy egy élőlénynek, legyen az növény vagy állat, minden egyes testi sejtje az egész genetikai kódját tartalmazza, beleértve a genomját is. Vagyis elég, ha találunk egy ép sejtmagot, vagy ha nem is teljesen ép, legalábbis rekonstruálható legyen a genomja. A csontokon kívül a fogak is megfelelő mintát képeznek. A fogbél, azonkívül, hogy biztonságosan körbe van zárva, nagyon lassan bomlik le, és megőrzi a DNS-t. Ezenkívül természetesen a hajban található genetikai mintával is számolhatunk. A történész leguggolt az embriót tartalmazó üveg mellé, és közelről szemügyre vette. Csak egy kis húscafatnak tűnt. – És mi a helyzet a Neander-völgyivel? – Amint látja, dolgozunk vele. Eddig még nem jártunk sikerrel, hiszen ez az embrió sem maradt életben, de meggyőződésem, hogy a siker csak idő kérdése. – A tudós is odahajolt az üveghez, és ráhelyezte a kezét, mintha meg akarná simogatni. – Ez az embrió az észak-kaukázusi Mezmajszkajabarlangban felfedezett Neander-völgyi leletből származik. Ennek a leletnek a DNS-ét részben szekvenciálták, de a kísérlet nem járt sikerrel. Most a horvátországi Vindija-barlang leleteire összpontosítunk, a Neander-völgyi Genom Projekt szekvenciáira támaszkodva. Tomás fölállt. – De hát a Neander-völgyi nem főemlős? Ha jól emlékszem, nemrég azt mondta, hogy a főemlősök klónozásával kapcsolatos technikai problémákat még nem sikerült megoldani… A német fölemelte a mutatóujját. – Még – hangsúlyozta. – Még nem sikerült megoldani őket. Mint már említettem, dolgozunk ezeken a problémákon. Az a tervünk, hogy párhuzamos kutatásokat végzünk a főemlősök klónozásával kapcsolatban, hogy előkészítsük a következő munkát, amely az emberi klónozás lesz. De természetesen csak akkor térünk rá a következő fázisra, ha már megoldottuk a sejtosztódáskor a kromoszómákat szétválogató fehérjéket érintő technikai problémát, valamint a klónozott állatok várható élettartamáért felelős telomerek kérdését. Tomás kissé türelmetlenül összegezte a hallottakat. – Vagyis a Fejlett Molekuláris Kutatási Központban végzett kutatások végső célja az emberek klónozása. Hammans professzor már válaszra nyitotta a száját, amikor hirtelen elbizonytalanodott, és ránézett a főnökére, mintha utasításra várna. – Is – válaszolt helyette Arpad Arkan. – Is. – Hogyhogy „is”? – kérdezte csodálkozva a történész. – Hát nem ezen buzgólkodnak itt maguk?

– Dehogynem! – helyeselt az alapítvány elnöke. – Az emberi klónozás intézetünk egyik célja. – Egyik célja? Van más céljuk is? – Hát persze hogy van! – Széttárta a karját, mintha körülölelné az egész teret. – Nagyon nagy az intézetünk, és egyszerre több projektünk is van. A legnagyobb pedig sokkal fontosabb, mint az egyszerű emberi klónozás. Tomás döbbenten nézett rá. – Milyen projekt lehet még ennél is nagyobb? Arkan elmosolyodott, és elindult az ajtó felé, miközben intett a csoportnak, hogy kövesse. – Jöjjenek – hívta őket. – Elviszem magukat a kutatási központ szívébe. A három vendég egymásra nézett, de a házigazda ismét intett nekik, és elindultak. Hammans professzor egy sürgős laboratóriumi munkára hivatkozva elbúcsúzott tőlük, a csoportot pedig a következő pillanatban elnyelte az épület. Hosszú folyosókon haladtak tovább, és újabb laboratóriumokat láttak. Kettőben maszkot és fehér szkafandert viselő emberek dolgoztak, mintha a világűrben vagy a Holdon munkálkodnának. – A fertőzések elkerülése érdekében – magyarázta Arkan vendégei kérdő tekintete láttán. – Ezekben a laboratóriumokban régi mintákkal dolgoznak, és ehhez tökéletesen steril környezetre van szükség. Útjuk során csak akkor láttak napfényt, amikor egy belső udvaron mentek keresztül, ahol kis asztalok sorakoztak egymás mellett. Néhány fehér köpenyes technikus kávét vagy üdítőt ivott és salátát vagy szendvicset evett, miközben halkan beszélgetett. De hamar visszaértek a mesterséges fénybe és az épületre jellemző folyosólabirintusba. Egy kis előtérbe értek, amely egy henger alakú betonfalhoz vezetett. A betonhenger közepén páncélajtó volt, azon pedig egy nagy, kerek ablak, mint az űrhajókon. A bejáratot fegyveres őr őrizte egy Uzival a kezében. – Megérkeztünk a Bárka szívébe – jelentette be büszkén Arkan. – Igazából nem is csak az épület szíve. – A páncélajtóra helyezte a kezét. – Ami odabent van, az az egész komplexum szíve. Ha úgy tetszik, az ott a raison d’etre, vagyis a fő ok, amiért ezt a kutatóközpontot létrehoztuk. – Miről beszél? A házigazda sokat sejtetően, vagy inkább titokzatosan húzta össze a szemét bozontos szemöldöke alatt. – A legféltettebb titkunkról.

LIX Sicarius lassan megfordult és hátranézett: tudta, hogy meglátták. Egy fehér köpenyes férfi nézett rá a személyzeti bejárat mellől, nyilván ő szólította meg. – Nekem szólt? – Igen. Szeretném, ha segítenél elvinni egy zsák fertőtlenítőszert az Édenbe. A behatoló egy pillanatig nem tudta, mit csináljon. Követnie kellett a mesterét a kijelzőn, hogy ne tévessze szem elől, de az is fontos volt, hogy ne bukjon le. Ha visszautasítja a segítséget, mit szól ez a köpenyes férfi? Ha viszont segít neki, az is elsülhet rosszul. Hiszen mi a biztosíték arra, hogy nem kezd el kellemetlen kérdéseket feltenni, amelyek leleplezhetik? Pár pillanatig habozott, nem tudott dönteni, de mivel a váratlan helyzetek kezelésében is nagy gyakorlata volt, végül határozott. – Hol van az a zsák? – A kertészeti raktárban. – Máris megyek. Csak negyedórát kérek, míg megtalálom, honnan jön ide az az egér, amelyiket a virágágyásban láttam… A férfi meghökkent egy pillanatra, mintha a válaszon töprengene. Sicarius érezte, ahogy dobog a szíve, és csaknem visszafojtotta a lélegzetét is. Vajon beveszi a férfi ezt a mentséget? Az idegen végül bólintott, és kinyitotta a személyzeti ajtót, hogy távozzon. – Rendben – mondta. – De ne késlekedj sokáig. Ehud már elég dühös, mert valaki elfelejtette odavinni neki a fertőtlenítőket. A férfi eltűnt az épület belsejében, Sicarius pedig fellélegzett. A pagerre pillantott, és látta, hogy a pulzáló jelzés elmozdult. – A fenébe! Hezitált, hogy merre induljon. Balra? Jobbra? Igyekezett tiszta fejjel gondolkodni, és a kis képernyőt figyelte, hogy dönteni tudjon. A jelzés halványodni kezdett, ami egyértelműen azt jelentette, hogy a jelzett személy távolodik. – Hova mész, mester? – suttogta aggodalmasan, miközben le sem vette a szemét a pagerről. – Hova? Tett néhány lépést balra, és megállapította, hogy a jel még halványabb lett. Megfordult, és most az ellenkező irányba indult el sietve. A jel hirtelen felerősödött, és ez megnyugtatta. A jelzett személy tehát jobbra indult el. Így aztán Sicarius is abba az irányba ment, a fal mentén, folyamatosan figyelve a pager kijelzőjén pislákoló jelet. A jelzés egyre erősödött, míg egyszer csak el nem kezdett gyengülni. A behatoló ekkor megfordult, és megkereste azt a pontot, ahol a legerősebb volt. Amikor megtalálta, újabb számítást végzett. A jelzett személy most tizenöt méterre volt tőle az épület belseje felé. Sicarius körülnézett, hogy megkeresse a legközelebbi bejáratot, ahol behatolhat az épületbe, amikor parancsot kap rá. Tíz méterrel odébb megpillantott egy nyílást a fűben, és odament, hogy szemügyre vegye. Egy lépcső nyílt ott lefelé, amely az épület alagsorának egyik vészkijáratához vezetett. Tökéletes. Leguggolt, mintha kertész lenne, aki a gazt tépkedi, és letette a fűre a pagert. Tisztában volt vele, hogy bármelyik pillanatban megkaphatja az utasítást, hogy lépjen akcióba. A mester bipje lesz a parancs.

LX A páncélajtó, amely elállta a nagy betonkamrába vezető utat, hihetetlenül masszívnak látszott. Amikor a csoport az ajtó elé ért, Tomás észrevette, hogy a hajók fedélzeti nyílására emlékeztető kör alakú ablak alatt egy ezüstös táblán héber betűk sorakoznak.

Elfogta a kíváncsiság, és gyorsan elolvasta, mi áll rajta. Nagyon elcsodálkozott. Lassan, szótagolva, félhangosan kimondta a két szót. – Kodes Hakodasim. Valentina észrevette a portugál arcán a döbbenetet, és Arnie Grossmanra nézett. Az izraeli rendőr szintén csodálkozva olvasta az ajtó tábláját. – Mi az? – kérdezte a nő nyugtalanul. – Mi van rajta? A két férfi a döbbenettől szóhoz sem jutott, így hát végül is Arkan volt az, aki büszkén megmagyarázta a héber kifejezést. – A szentek szentje – mondta patetikusan. – A templom szíve. – Melyik templomé? Nem értem – vallotta be az olasz nő a fejét csóválva. – Nem Jeruzsálemben van a templom? Milyen értelemben a szentek szentje ez? Most Tomás válaszolt neki, ugyanis közben magához tért a csodálkozásból. – A Kodes Hakodasim, avagy a szentek szentje, a Salamon-templom nyugati részében elhelyezkedő kamra volt, közel a mostani Siratófalhoz – magyarázta a történész. – Ezért olyan fontos a zsidóknak az a fal. A szentek szentjét függöny takarta, és ott őrizték a frigyládát, mert ez volt az a hely, ahol Isten jelenléte a legerősebben érződött a Földön. A Salamon-templomot később lerombolták, a frigyláda pedig eltűnt. Amikor Heródes a babiloni fogság után felépítette a második templomot, egy kis emelvényt tett a szentek szentjébe, hogy az szimbolizálja a frigyládát. A zsidók azt állították, hogy Isten továbbra is erősen jelen van a helyiségben, ezért az még mindig szent. Valentina a páncélajtó felírását nézve hallgatta a magyarázatot. – Értem – mondta. – Ennek a kifejezésnek tehát metaforikus jelentése van. Azt jelenti, hogy amit itt őriznek, az a legfontosabb dolog az egész komplexumban. – Azt is – bólintott Arkan. – De nemcsak azt. – Nem? Kíváncsivá tesz. Az alapítvány elnöke ünnepélyes arcot vágott. – Ez az ajtó a függöny – mondta szinte elérzékenyülve. – Mögötte ott van a Kodes Hakodasim. – Rövid hatásszünetet tartott. – A szó szoros értelmében. Tomás ingerülten grimaszolt, jelezve, hogy nincs türelme ilyen hülyeségeket hallgatni. – Ne viccelődjön – mondta. – A szó szoros értelmében ez azt jelentené, hogy Isten ott mászkál a mögött az ajtó mögött. Márpedig ez nyilván nem lehet igaz. – Azt mondom, hogy ez a kamra itt, előttünk, a Kodes Hakodasim – ismételte Arkan, még mindig ünnepélyesen. – A szó szoros értelmében. Efelől ne legyenek kétségei. A történész elnevette magát, és a kerek ablakra mutatott. – Isten odabent van? – Gúnyos volt a hangja. – És a Télapó? Ő is? A házigazda nem válaszolt. Intett az őrnek, aki elővett a zsebéből egy kulcsot, és kinyitott egy ajtót. A csoport tagjai bekukucskáltak, és egy fürdőhelyiséget pillantottak meg. – Mindenki a fürdőbe!

Az utasítás meglepte a vendégeket. – Mi folyik itt? Az alapítvány elnöke a páncélajtóra mutatott. – Ez az előírás, ha valaki belép a szentek szentjébe – magyarázta. – Mindenkit teljesen fertőtleníteni kell, mielőtt belép ide, nehogy behozzon valami fertőzést. Először Valentina zuhanyozott le, azután a három férfi. Be kellett lépniük a zuhany alá, ahol a fejük búbjától a lábuk ujjáig beszappanozták őket egy speciális oldattal, majd amikor kiléptek, az őr egy fehér törülközőt borított rájuk, amivel eltakarták magukat. Tomás bekötözött karja kis gondot okozott, de őt is sikerrel fertőtlenítették. Amikor visszamentek az előtérbe, látták, hogy Arkan kinyit egy szekrényt. Nagy, vaskos fehér ruhadarabok lógtak benne, széles látómezőjű, lehajtható sisakálarccal, mindez átlátszó fóliába csomagolva. A házigazda elővett négy ilyen darabot, letépte róluk a védőfóliát, és átadta őket a látogatóknak. – Vegyék fel! Tomás kihajtogatta azt a ruhát, amelyik neki jutott, és megállapította, hogy ugyanolyan szkafander, mint amilyet az épület egyes laboratóriumaiban dolgozó embereken látott. – Mi folyik itt? – tréfálkozott. – Jelmezbálba jöttünk, vagy mi? – Vegye fel! – utasította a házigazda, és fejével a páncélajtóra bökött. – Ez is előírás. A csoport tagjai engedelmeskedtek, és mindegyikük bement egy öltözőfülkébe. A történésznek kissé nehezére esett az öltözködés a begipszelt kezével, amely nem is fért bele rendesen a kesztyűbe, így végül úgy festett, mintha az egyik karja vége csak ki lenne tömve. Amikor befejezték az öltözködést, visszamentek az előtérbe, ahol az őr segített nekik lehajtani a sisakálarcot. Tomást enyhe klausztrofóbia fogta el. Úgy érezte magát, mint egy űrhajós. Mindhárman a hátukra erősített palackból, csöveken keresztül lélegeztek, miként a mélytengeri búvárok. Arkan ellenőrizte, hogy mindenki megfelelően előkészült-e, aztán a bejárathoz lépett, és fölnyitott egy fedelet, amely alatt egy mélyedés volt a fémajtón. A portugál a válla fölött látta, hogy a mélyedésben betűkkel és számokkal ellátott gombok vannak. – Mi ez? – Ide kell beírni a titkos jelszót, amely kinyitja az ajtót – felelte az alapítvány elnöke. – Ne feledje, hogy a szentek szentjébe készülünk belépni. Ez azt jelenti, hogy Isten is ott van bent. Márpedig egy ilyen helyet megfelelő védelemmel kell ellátni, nem gondolja? Arkan szavain érződött, hogy mély meggyőződéssel, szó szerint hisz abban, amit mond, és Tomás ettől zavarba jött. A történész azon tűnődött, vajon valóban van-e oka erre a határozott meggyőződésre. Vajon az a kamra valóban a szentek szentje? Fizikailag érezhető lesz Isten jelenléte? Hogy lehetséges ilyesmi? A legvalószínűbb hipotézis az volt, hogy a házigazda megőrült. Nyilván félrebeszélt és nagyzási hóbortjában képzelődött. Ha azonban valóban erről volt szó, akkor hóbortja igen drága volt, amely sok pénzt emésztett fel. A történész most egy adóellenőr szemével nézett körül. A berendezések, az eszközök, a tudósok és a személyzet többi tagja, mind-mind óriási költséget jelentettek. Ha ez az egész csak egy őrült álom lenne, bizonyára senki sem követte volna Arkant. Mégis itt állt ez az óriási kutatóközpont, és működött. Tehát igazinak kellett lennie. De ha nem őrültség, akkor mi? Lehet, hogy Arkan mégis komolyan beszél? A portugál oldalát annyira furdalta a kíváncsiság, hogy belesett a kerek ablakon, hogy megpróbálja kitalálni, mit rejthet a kamra belseje. Ebben a pillanatban vette észre, hogy az üvegre egy nehezen olvasható, gót betűs szöveg van ragasztva.

Megpróbálta kiolvasni a betűket, hogy megértse, mi van oda írva. Rájött, hogy egy német versről van szó, és miután kisilabizálta az első szavakat, arra is ráébredt, hogy ismerős neki a szöveg. – „A sziklatetőn tompa csönd – kezdte el szavalni. – Elhal remegőn odafönt a szél lehellete is. Madárka se rebben a fák bogára, várj, nemsokára pihensz te is.” Arkan hátrafordult, és elmosolyodott. – Szép, ugye? – kérdezte. – Ez az alapítványom mottója. Tomás a vers zeneiségétől megittasulva bólogatott. – Valóban szép költemény – helyeselt. – De mit keres itt? A házigazda visszafordult, és kesztyűs kezét bedugta a mélyedésbe, ahol a gombok voltak. – Azzal a titokkal kapcsolatos, amely ezt az ajtót nyitja – közölte. – Felírattam a verset az üvegre, hogy soha ne felejtsem el. Közelebb hajolt, hogy eltakarja a billentyűzetet a vendégek elől, és beírta a titkos kódot. Arkan háta eltakarta ugyan a gombokat, de Tomás hallgatta a billentyűk hangját: minden egyes leütésre elektromos pittyenés hallatszott. Pitty-pitty-pitty-pitty-pitty-pitty. A történész hat pittyenést számolt, és kriptoanalitikus agya egyből megfejtette a titkot. Arkan azt mondta, hogy a kód kapcsolatban áll az alapítvány mottójával. A hat pittyenés pedig arra utal, hogy egy hatbetűs szóról van szó, igaz? A megfejtés pofonegyszerű. Goethe. A páncélajtót nyitó titkos kód tehát az Arkan Alapítvány munkáját ihlető költemény szerzőjének a neve. G-o-e-t-h-e. Hat betű. A zárszerkezet egy pillanat alatt továbbította az Arkan által beírt szót. Kevesebb mint egy másodperc múlva fémes kattanás hallatszott, és halk zümmögéssel kinyílt az ajtó. Bip.

LXI Bip. Noha a pager üzenete halk volt, mégis úgy hasított bele Sicarius agyába, mint egy gongütés. Mintha beindult volna benne egy néma program, a kezébe vette a készüléket, és megnézte a kijelzőn a jel erősségét és helyzetét. Mozdulatlanul állt tizenöt méterre tőle, bent az épületben. És elküldte neki a megbeszélt jelzést, amely a művelet utolsó fázisát indította el. – Két perc, mester – suttogta Sicarius. – Két perc múlva ott vagyok. Zakatolt a szíve, a teste pedig megélénkült a nagy adag adrenalintól, amit a bip fecskendezett a vérébe. Gyors léptekkel megindult a fűbe vájt lejárat felé, és lement a lépcsőn a vészkijárat ajtajáig. Halkan belépett, és egy szűk folyosón találta magát, amelyet halvány fehér fények világítottak meg, mint a kórházakban, és a levegőben meghatározhatatlan zümmögés hallatszott. A zúgást erőteljes, ritmikus dobbanások kísérték, és Sicarius csak néhány pillanat múlva jött rá, hogy a saját szívdobogását hallja. Küldetése kulcsfontosságú szakaszához érkezett. Túl sokat dolgozott azért, hogy idáig eljusson, és túl sokat kockáztatott ahhoz, hogy most mindent elveszítsen. Nem engedheti meg magának, hogy elragadja a pillanat fontosságának érzése és az ereiben csörgedező adrenalin. Megfogta az övét, hogy érezze a sica tapintását. A tőr hideg felületének érintése eszébe juttatta az isteni oltalmazást, amit a penge közvetített, és mint valami nyugtató, lecsillapította. – Isten akarata! Ebben a pillanatban visszanyerte uralmát a teste felett. Akárcsak a Vatikánban, Dublinban, Plovdivban vagy az American Colony szobájában, Sicarius most is megszűnt embernek lenni, és átváltozott automatává, géppé, amely arra van programozva, hogy teljesítse a küldetését, bármilyen áron. Ügyesen végigsiklott a folyosón, miközben minden érzékszerve éberen figyelt a legapróbb részletekre is, és üveges tekintetében nem tükröződött más, csak a művelet elvégzésének rögeszmés akarása. Kiért egy széles folyosóra és megtorpant. Észrevett egy biztonsági kamerát a falon, fenn a mennyezetnél, és tétovázott. Ellenőrizte a jelzés helyzetét a pager kijelzőjén. A jeladó jobbra volt. Elnézett abba az irányba, és látta, hogy a folyosó hosszan elnyúlik. Alaposan szemügyre vette a helyet, és arrébb meglátott a falon egy alaprajzot az épületről. Mély lélegzetet vett, és most már teljes önuralommal ment tovább. Rendes léptekkel haladt a folyosón, mintha a személyzethez tartozna és tökéletes nyugalommal sétálgatna, majd az ábra felé vette az irányt. A biztonsági kamera hideg és néma tekintetének kitéve lépett oda a falra akasztott alaprajzhoz. Rajta volt az épület neve, Bárka, és a különböző utak, laboratóriumok, részlegek, raktárak és kamrák, illetve a jelzés is, hogy éppen hol áll. Ránézett a pagerre, és látta, hogy gyengül a jelzés, ami azt jelentette, hogy a jeladó ismét elkezdett mozogni. Újra kiszámította a távolságát, majd a kapott eredményt összevetette az alaprajzzal, hogy eldönthesse, merre menjen. Megkereste a térképen a jeladó elhelyezkedését, és elolvasta a helyiség nevét, ahol tartózkodott. – Kodes Hakodasim – morogta. – A szentek szentje? – Ez az elnevezés meghökkentette, és kérdőn nézett körül. – Mi ez? A templom? De nem vesztegethette feladványokkal az idejét, és különben sem volt benne biztos, hogy megtalálná a választ. A küldetésére kellett összpontosítania. A szentek szentje helyét összevetette a ponttal, ahol állt, és végigvezette a mutatóujját az odavezető úton. Rájött, hogy csak végig kell mennie a folyosón, és jobbra a második ajtón kell bemennie. Ott volt a célpont. Miután kitalálta az útvonalat, azonnal el is indult. Nagy léptekkel haladt a folyosón, és amikor odaért a második ajtóhoz, megállt. Még egyszer megnézte a pagert, hogy ellenőrizze, jó helyen jár-e. A jelzés

erősebb volt, mint eddig bármikor, és Sicarius kiszámította, hogy már csak három-négy méterre lehet tőle a jeladó. Ott van a cél. Mély lélegzetet vett, és elindult. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és hangokat hallott. Tétovázott. Bemenjen, vagy inkább kint várakozzon? Igazság szerint a mester azt az utasítást adta, hogy csak akkor lendüljön támadásba, ha majd a második jelzést is meghallja. Az első bip, amit az imént kapott, csak arra szolgált, hogy álljon készenlétben, amit meg is tett. De ahhoz, hogy megfelelően végezze el a dolgát, meg kellett tudnia, mi van odabent. Megkockáztassa? Végtelen óvatosan dugta be a fejét, hogy belessen. Egy előteret látott, szemben pedig egy betonhengert, a közepén tömör páncélajtóval. Megpillantott néhány embert is, akik háttal álltak neki, fehér szkafandert viseltek, és éppen belépni készültek a nyitott ajtón. És bár áldott arcát nem látta, felismerte köztük a mestert. A páncélajtó halk zümmögéssel zárult be mögöttük. Sicarius megnézte az ezüsttáblát, amelyen héber betűkkel az állt: Kodes Hakodasim. Ha még voltak kétségei, azok most végleg szertefoszlottak. Ott van.

LXII Bezárult a páncélajtó, és a három vendég óvatossággal vegyes kíváncsisággal nézett körül, miközben a hely légköre nagy tiszteletet ébresztett bennük. Tágas, ablaktalan kamrában voltak, amelyben modern eszközök és munkaasztalok sorakoztak. A falak mentén sima, fehér ajtók sorakoztak: hűtőszekrényeknek látszottak. A légnyomás kissé magasabb volt a normálisnál, hogy kívül tartsa a mikroorganizmusokat és mindennemű porszemcsét, a falra akasztott digitális hőmérő pedig 1 Celsius-fokot mutatott. Ezek szerint hideg volt, de a szkafander alatt nem lehetett érezni. – Ez itt a Kodes Hakodasim? – érdeklődött Tomás, miközben figyelmesen szemlélte a helyiséget. – Ez a szentek szentje? Arpad Arkan bólintott. – Ez az, ahogy már megmondtam. A csoport többi tagja egy darabig várakozásteljesen hallgatott, és kíváncsian szemlélődött. De nem történt semmi, és Arnie Grossman, a legtürelmetlenebb vendég, nem bírta tovább szó nélkül: – Ha ez itt a Kodes Hakodasim, akkor hol van Isten? Nem kéne fizikai mivoltában itt lennie? – Itt is van – felelte a házigazda. – Itt van, ebben a kamrában. Személyesen. A látogatók tekintete mindenütt kereste az isteni jelenlétre utaló jeleket, de a kamrát valóságos labirintussá változtató berendezéseken kívül nem láttak semmi rendkívülit. Talán ha pontról pontra átfésülnék a labirintus összes zugát, találnának valamit. – Hol? Arkan elindult az egyik folyosón, és intett a vendégeinek, hogy kövessék. Szekrények és kutatóeszközök képezték a folyosó falát, amely végül úgy száz méter után kis térré szélesedett. A tisztás közepén egy asztal állt, rajta mikroszkóppal, ampullákkal, fecskendőkkel és kémcsövekkel. Mellette állt az a tárgy, amely szemlátomást a legfontosabb volt. Egy óriási mélyhűtő. Az különböztette meg a többitől, hogy nyílegyenes zöld fények hálója vette körül. Márpedig amit ilyen kifinomult biztonsági berendezés őriz, az nagyon értékes lehet. Az alapítvány elnöke megvárta, amíg mindenki elhelyezkedik, és csak azután kezdett el beszélni. – Hallott már valamelyikük Armon Hanatzivról? – Hogyne – vágta rá Grossman, megcsillantva rendőri erényeit. – Az egy negyed, Jeruzsálem óvárosától délre, körülbelül öt kilométerre, a Mória-hegy lábánál. Mi van vele? – Tudja, hogy hívták régebben? – Nem tudok róla, hogy Armon Hanatzivot másképp is hívták… Arkan tekintete Tomásra siklott, mert kíváncsi volt, mit szól majd, ha kimondja a negyed régi nevét. – Talpiót. A portugál történész arcán átfutott valami, mintha valahonnan ismerős lenne neki a név. – Talpiót… Talpiót… – suttogta, miközben erősen törte a fejét. – Valahonnan nagyon ismerős… A házigazda elmosolyodott. – Majd én segítek – mondta. – 1980-ban, egy szép tavaszi napon, egy buldózer dolgozott Armon Hanatzivban, hogy előkészítse a terepet egy új építkezés számára. A munkálatok során a buldózer beleütközött valamibe a föld alatt. A munkások megnézték, mi az, és látták, hogy egy kőhomlokzat, amely egy régi építmény maradványa lehetett. Volt rajta egy nyílás, a nyílás felett pedig egy különös jel. Egy kis kör, fölötte fordított V betűvel. – A kezébe vett egy tollat, és lerajzolta a papírra a jelet. – Így.

Tomás hozzáértő szemmel vizsgálgatta a rajzot. – Olyan, mint a templom egyik bejáratán, a Nicanor-kapu homlokzatán lévő szimbólum – jegyezte meg. – A korszak pénzérméiről ismerjük. – És ön szerint mit jelent? A történész eltűnődött. – A Nicanor-kapu a jeruzsálemi zarándokút végét jelezte – mondta. – Ez a szimbólum a tisztaság szemét, illetve a mennybemenetel szemét jelképezi. A háromszögbe rajzolt kör óhéber szimbólum. Szó szerinti értelmezése egy kapun beleső szem. – Maga szerint érdekes felfedezés lehetett? Tomás határozottan bólintott. – Nagyon! – Hát a munkások is annak tartották – mondta Arkan. – De a munkát folytatniuk kellett, és hamar megfeledkeztek róla. A buldózerek tovább hordták a földet, a dinamitok pedig tovább robbantották a sziklákat. – Várjon csak! – kiáltott közbe Grossman. – A törvény szerint, ha ilyen leletre bukkannak, azonnal félbe kell szakítani a munkát. Csak azután lehet folytatni, ha a régészek megnézték és engedélyt adtak rá. – A törvény nagyon szép – jegyezte meg gúnyosan a házigazda. – De nyilván maga is tudja, hogy Jeruzsálemben havonta több tucat ilyen leletet találnak, az építővállalatok pedig nem akarják leállítani a munkálatokat egy-egy ilyen lelet kedvéért, amikor ők építeni akarnak. Ki térítené meg a kárukat, ha napokig vagy akár hetekig nem tudnának dolgozni? Az izraeli rendőr bólintott. Nagyon is ismerős volt ez a probléma Izraelben. – Hát igen, nem tisztelik a törvényt. – Folytatták tehát a munkálatokat. Aztán néhány környékbeli gyerek bemászott a nyíláson, és a föld alatti építmény belsejében koponyákat találtak. Még labdáztak is velük. Az egyikük édesanyja azonban régész volt, így aztán a fiú jól tudta, hogy a Mória-hegy egész környéke tele van nagy jelentőségű régészeti leletekkel. – Ez nem is csoda! – jegyezte meg Tomás. – Hiszen a templom is azon a hegyen állt. Minden, amit ott találnak, fontos lehet. – Valóban. Így aztán a fiú szólt az anyjának. A régésznő a férjével együtt a helyszínre ment. Ott megpillantották a csontokkal játszó gyerekeket, rájuk üvöltöttek és elkergették őket. Amikor már nem voltak útban, végre meg tudták vizsgálni a csontokat. Legalább két koponyát találtak, de a sok dobálástól mindkettőt darabokban. A régésznő összeszedte a darabokat, és műanyag zacskókba tette őket. Amikor a férjével hazaértek, a nő telefonált az Izraeli Régészeti Hivatalnak, onnan pedig azonnal a helyszínre küldtek néhány szakértőt, hogy megvizsgálják a leleteket. Három régész mászott be a szűk lyukon, hogy megnézze az építmény belsejét. Néhány métert kúszva kellett megtenniük, de aztán kiszélesedett az üreg, és fel tudtak állni. Egy alsóbb szintre érkeztek, ahol az állott levegőnek nedveskréta-szaga volt, a földet pedig belepte a penész. A lámpáikkal megvizsgálták a talajt, és megállapították, hogy vörös színű: a híres terra rossa. – Jól ismerem – szólt közbe Grossman tudálékosan. – Jellemző Jeruzsálemre. – Amikor az archeológusok megvilágították a falakat is, leesett az álluk. A régészcsapat főnöke gyorsan rájött, mit találtak, ezért kisietett az építményből, hogy leállítsa a munkálatokat. – Hatásszünetet tartott, és végignézett a hallgatóságán. – Van fogalmuk róla, hogy mit fedeztek fel? – A frigyládát? – tréfálkozott az izraeli rendőr. – Vagy talán a törvény tábláit, amelyeket Isten Mózesnek adott át? Arkan dühös pillantást vetett Grossmanra, világossá téve, hogy nem kedveli az ilyen vicceket. – Egy fontos temetkezési helyet – mondta, kissé bosszúsan, amiért a főfelügyelő elrontotta a pillanat ünnepélyességét. – Az alsó kamra négy fala közül háromba hat fülkét vájtak, héberül kokhim, latinul loculi

a nevük, és mindegyikben volt egy vagy több osszárium. A csapat összesen tíz osszáriumot számolt meg, és mindegyiket terra rossa borította. Óvatosan eltávolították és elvitték őket az Izraeli Régészeti Hivatal raktárába, de az egyiknek útközben nyoma veszett – valószínűleg eladták egy régiségkereskedőnek. Aztán a régészek visszamentek a mauzóleumba, és alaposan szemügyre vették az alsó kamrát. Három koponyát találtak a földön háromszög alakban elrendezve, ami valamiféle ceremóniára utalt. Arnie Grossman az órájára nézett. A türelmetlensége nőttön nőtt, és azzal fenyegetett, hogy bármelyik pillanatban kitörhet belőle, mint egy vulkán. – Ide figyeljen, kit érdekel ez? – kérdezte a kitörés határán. – Mi itt bűncselekmény ügyében nyomozunk, és ez a régészeti história senkit nem érdekel! Miért nem mondja meg egyenesen, mindenféle kertelés nélkül, amit tudni akarunk? – Azt mesélem éppen, amit tudni akarnak – felelte Arkan szárazon. – De ahhoz, hogy megértsék, amit közölni fogok és amit mutatni fogok, előbb meg kell ismerniük ezeket a részleteket. Ezek nélkül az egésznek nincs semmi értelme. Az izraeli rendőrség főfelügyelője széles mozdulattal körbemutatott. – Előbb azzal jött, hogy ez itt a szentek szentje meg ilyenek! – kiáltotta. – Aztán azzal a hallatlan istenkáromlással folytatta, hogy Isten fizikailag jelen van ebben a helyiségben! Most meg osszáriumokkal meg ki tudja, mikkel jön! – Nyugodjon meg – csitította Valentina, és a férfi vállára tette a kezét. – Előbb hallgassuk végig, aztán majd eldöntjük, hogy mit csináljunk. Ha ez csak egy elterelő hadművelet, még mindig érvényes a bírói végzés a letartóztatásról. Olasz kolléganője érveinek hatására Arnie Grossman mélyet lélegzett, és mintha kieresztette volna a gőzt az orrlyukain, visszanyerte az önuralmát. – Folytassa. Arpad Arkan csöppet sem aggódott, ami viszont idegesítette Tomást. Vagy nagyon biztos benne, hogy valóban nagy jelentőségű dolgot tár eléjük, vagy van nála egy adu, ami lehetővé teszi, hogy az utolsó pillanatban elmeneküljön. – Az Izraeli Régészeti Hivatal raktárában megmérték, lefényképezték és az IAA 80/500-509-es számmal katalogizálták a kilenc osszáriumot – mondta az alapítvány elnöke, zavartalanul folytatva a beszámolót. – Az IAA az intézmény angol nevének, az Israel Antiquities Authoritynek a rövidítése, a 80 a felfedezés éve, 1980, az 500-509 pedig az osszáriumok sorszáma az abban az évben katalogizált leletek között. – Ezek csak technikai részletek – szakította félbe Tomás. – Mi olyan különleges ezekben az osszáriumokban? – Hadd válaszoljak egy másik kérdéssel – felelte Arkan. – Mit gondol, elterjedt szokás volt-e a zsidó osszáriumokra nevet vésni? A történész a fejét csóválta. – Tudomásom szerint a Jeruzsálemben felfedezett osszáriumoknak mindössze húsz százalékán van felirat. A házigazda helyeselt. – Úgy van. A talpióti leletek esetében a kilenc osszárium közül hat volt ellátva felirattal. Már ez is ritkaságszámba ment. De ami igazán különlegessé teszi őket, azok maguk a kőbe vésett nevek. – Ismét szünetet tartott, hogy újabb kérdést tegyen fel a történésznek. – Van-e elképzelése arról, hogy milyen nevek lehettek? Tomás vállat vont. – Nincs. – Az IAA 80/500-as osszáriumot rózsák díszítették, és száraz föld borította. Amikor a régészek megtisztították, görög feliratot találtak rajta: Mariamn-u eta Mara. A 80/501-es osszáriumot szintén

rózsák díszítették, és héber felirat állt rajta: Yehuda bar Yehoshua. A 80/502-esen, szintén héber nyelven, a Matya név állt. A 800/504-esre Yose, a 800/505-ösre pedig Marya volt írva, héberül. – Azt mondta, hogy hat osszáriumon volt felirat – jegyezte meg Tomás, aki mindig figyelt a részletekre. – De még csak ötöt sorolt fel. Arkan elmosolyodott. – Már észrevettem, hogy jó megfigyelő – állapította meg. – Igaza van, a 80/503-ast szándékosan kihagytam. Ezen a felirat nem görög és nem is héber nyelvű volt. Hanem arámi. Vastag patinaréteg fedte a betűket, nem tudom, tudja-e, mi az. – Rézrozsda – magyarázta a történész. – Olyan mineralizációs folyamat, amellyel a régészek gyakorta találkoznak. A házigazda félrebillentette a fejét. – Csak nem azt akarja mondani, hogy még nem jött rá, milyen név áll a hatodik talpióti osszáriumon? Tomás elgondolkodva vetette össze ezt az információt az agyában tárolt emlékekkel. Hirtelen aztán rádöbbent a megoldásra. – Várjon csak! – kiáltott fel elváltozott hangon. – Már emlékszem, hogy hallottam Talpiótról! Ott fedezték fel azt az osszáriumot, azzal a névvel, hogy… hogy… Az alapítvány elnöke keresztbe tette a karját, és erősen figyelt Tomásra: tisztában volt vele, hogy a történész az egyetlen a látogatók közül, aki meg fogja érteni az IAA 80/503-as osszárium feliratának a jelentőségét. – Yehoshua bar Yehosef. A portugál szája tátva maradt döbbenetében. – Az nem lehet! – Pedig az. – Komolyan mondja? A nyomozók meglátták Tomás tekintetében az ámulatot, és megértették, hogy valami fontos elkerülte a figyelmüket. – Mit jelent ez? – kérdezte Valentina. A történésznek kellett néhány másodperc, hogy magához térjen a sokkból. Megrázta a fejét, és mint aki most tért vissza a jelenbe, csodálkozva nézett a nőre. – Yehoshua bar Yehosef? – kérdezte. – Nem tudja, mit jelent? – Persze hogy nem tudom! Világosítson már föl, legyen szíves! – Joshua, József fia. Valentina tekintete üres maradt. Egyértelmű volt, hogy nem mondott neki semmit ez a név. – Joshua? És? – A Yehoshua a Joshua régi alakja. Ez a hivatalos név, de a héberben előszeretettel használtak becézéseket. Yehoshua helyett Yeshut mondtak. Az olasz nő továbbra is üres tekintettel meredt a portugálra. A legkevésbé sem hatották meg a férfi szavai. – És aztán? A portugál Arkanra pillantott, mintha ellenőrizni akarná, hogy jól értette a szavait. Az elnök büszke arckifejezése felbátorította. Visszafordult Valentinához, és végre válaszolt neki. – A Yeshu azt jelenti, Jézus. Érti? Valentina alig tért magához. – Tessék? – Jézus, József fia.

LXIII Amint becsukódott a páncélajtó, a Kodes Hakodasim előterét őrző fegyveres férfi megpillantotta a bejáraton leskelődő idegent, és megszólította. – Segíthetek valamiben? Nem lehet azt mondani, hogy Sicarius meglepődött. Elvégre gyakorlott volt a váratlan helyzetek kezelésében, és az, hogy meglátják, nem lepte meg, szinte már számított rá. Így aztán előre kitalált válasza is volt. – A karbantartók hívtak – felelte, és határozottan lépett be az előtérbe. – Úgy tűnik, műszaki problémák léptek fel. Figyelmesen szemügyre vett mindent, mintha a meghibásodást keresné, de valójában a helyet mérte fel, hogy tájékozódjon a lehetséges lépésekről. A plafonon észrevett egy biztonsági kamerát, amely a kerek ablakos páncélajtóra irányult. – Problémák? – csodálkozott az őr. – Milyen problémák? A biztonsági központ nem tájékoztatott semmiről. – Elektromos problémák – bizonygatta Sicarius, miközben a tekintete még mindig a környéket pásztázta, hogy feltérképezze a művelet sikerét fenyegető esetleges veszélyeket. – Rövidzárlat vagy ilyesmi. – Nem égett ki semmi? A biztonsági őr elővette a mellényzsebéből az adóvevőjét. – Egyeztetek a központtal – mondta, és látszott, hogy furcsállja a dolgot. – Szólniuk kellett volna. Az adóvevő is veszélyes, állapította meg a behatoló. Főleg most, hogy az őr a biztonsági központtól akar információt kérni. Ezt el kellett kerülnie: olyan kérdéseket tehetnek fel neki, amelyekre nehéz lesz válaszolnia. – Ez nem az Éden? – érdeklődött Sicarius. Ezt a nevet attól a férfitól hallotta, aki még a kertben szólította meg. – Nem vett észre semmi hibát? A biztonsági őr fölhúzta a szemöldökét. – Mi most a Bárkában vagyunk! – közölte. – A hiba az Édenben van? – Azt mondták. – Akkor rossz helyen jár. A behatoló bosszús képet vágott. – Ah, a fenébe! – kiáltotta. – Van egy műszakicikk-üzletem Názáretben, és sürgős segítséget kértek tőlem. – Dühösen legyintett. – Azt hiszem, eltévedtem! Soha nem jártam még itt, és olyan hatalmas! A fegyveres őr elmosolyodott, és most, hogy megnyugodott, visszatette a helyére az adóvevőt. A magyarázat hihető volt: valóban nagy ez a komplexum, ő maga is eltévedt benne, amikor először járt itt. – Megértem a zavarát – mondta, miközben elővett egy lapot a zsebéből. Kihajtogatta, és letette a földre, hogy jobban lássák: a komplexum térképe volt. – Látja itt ezt az épületet? – mutatott egy pontra. – Ez a Bárka, ahol most vagyunk. – A mellette lévő épületre csúsztatta a mutatóujját. – Az Éden pedig ez itt. Sicarius hálásan a szívére tette a kezét. – Ah, nagyon köszönöm! Az őr elkísérte a kijáratig, aztán elbúcsúzott tőle. Nézte, ahogy elmegy, aztán visszament az őrhelyére, a páncélajtóhoz, amely a Kodes Hakodasimhoz vezetett. Azt nem tudta, hogy a „szerelő” odakint mégsem ment el. Visszafordult, és most az ajtóban várt. Sicarius készen állt a támadásra.

LXIV A három vendég döbbenten nézett Arpad Arkanra, mintha nem akarnának hinni a fülüknek. A házigazda rájuk mosolygott. Elégedett volt a hatással, amit a bejelentése tett rájuk. – Régészeink megtalálták Jézus sírját? – kérdezte Arnie Grossman. Megrázta a fejét, mintha fel akarna ébredni. – Jézus Krisztusról beszélünk? Arkan még mindig mosolygott. – Ismer más Jézust is, aki József fia? Az izraeli rendőr segélykérőn nézett olasz kolléganőjére. – Bocsásson meg, de nem tudom, jól értettem-e – mondta Valentina, akit szintén felkavartak a hallottak. – Ha ez az osszárium valóban Jézusé, a mi Jézusunké, nem annak kéne rajta állnia, hogy Jézus Krisztus? Most a házigazda nézett Tomásra, mintha át akarná adni neki a válaszadás lehetőségét. – Régen az embereknek nem volt családnevük – magyarázta a történész. – Csak egy nevük volt, és általában az apjuk neve vagy a lakóhelyük vagy a foglalkozásuk alapján különböztették meg őket. Azt mondták például, hogy János, Péter fia. Vagy Szabó János. Jézust ismerhették a szülőföldjéről, mint Názáreti Jézust vagy az apja nevéről, mint Jézust, József fiát. Ebben a kontextusban a Krisztus nem számított névnek. Az apját nem hívták József Krisztusnak, és az anyját sem Mária Krisztusnak. A Krisztus egy megnevezés volt. A Messiás szót héberül mashiának, görögül meg christusnak mondták. Mivel a nazarénusok szektája gyorsan elterjedt a pogányok között, hála Pálnak, és mivel a pogányok többsége görögül beszélt, elkezdték Jézus, a Messiásnak hívni, vagy Jézus, a Krisztusnak, amit aztán Pál vont össze Jézus Krisztussá. De maga Jézus valószínűleg soha életében nem hallotta a krisztus szót. – Vagyis – vonta le a következtetést Valentina – éppen az lenne a furcsa, ha egy zsidó osszáriumon a Jézus Krisztus név állna. – Pontosan. – És tényleg úgy gondolja, hogy ez az osszárium a mi Jézus Krisztusunké? Tomás egy pillanatra eltűnődött a kérdésen. A Polizia Giudiziaria nyomozónője a szakvéleményét kérdezte, úgyhogy okosnak kell lennie. – Az már más kérdés – mondta. – Ahhoz, hogy meg tudjam válaszolni, jobban meg kell vizsgálni az ügyet. A történész megjegyzése heves reakciót váltott ki az alapítvány elnökéből. – Nahát! – fortyant föl Arkan, és megemelte a hangját. – Hogy vonhatja kétségbe azt, amit mondtam? Maga szerint hazudok? Azt hiszi, hogy becsapom az embereket? Tomásnak az alapítvány jeruzsálemi székhelyén már volt szerencséje megtapasztalni az elnök lobbanékony természetét, amikor Valentinával csapott össze. Semmit sem kívánt most kevésbé, mint egy hasonló hevületű vitát. – Nem gondolom, hogy bárkit is be akarna csapni – tette világossá sietve, hogy lecsillapítsa Arkant. – De az lehet, hogy téved. De az alapítvány elnökének már vérvörös volt az arca, és rohamosan nőtt benne a harag. A történész által felvetett hipotézis pedig csak olaj volt a tűzre. – Hogy merészeli? – fröcsögte, és önkéntelenül is apró nyálcseppekkel szórta be a sisakja látómezőjét. – Azt hiszi, valami dilettáns vagyok, aki csak eljátszogat itt? Azt gondolja, hogy nem végzek igazi kutatómunkát? Netán valami amatőrnek néz engem? Engem? A csillapítás ezek szerint mégsem járható út, gondolta Tomás, kissé későn. De a konfrontáció sem, amint erről meggyőződhetett néhány napja Jeruzsálemben, amikor Valentina vitázott Arkannal igen hevesen. Talán a középút lesz a megoldás, hogy normálisan lehessen beszélni az impulzív tudóssal.

– Azt gondolom, hogy bizonyítékra van szükségem – mondta nyugodt hangon, mintha kellemes társalgásban venne részt. – Ez az ügy annyira nagy horderejű, hogy addig, amíg ezeket nem ismerem, nem mondhatok semmit. – Bizonyíték? Bizonyítékot akar? – Ha vannak. A házigazda tétovázott, aztán éppolyan hirtelen, ahogy felhevült, lehiggadt. – És pontosan mire kíváncsi? A beszélgetés hangneme meglepő módon teljesen normálisra váltott. Nem mintha Tomást ez zavarta volna. Pontosan ezt tartotta a megfelelő hangnemnek, mivel rengeteg kérdése volt. – Mindenre – felelte a történész. – Először is úgy vélem, fontos, hogy elmagyarázza, mitől olyan biztos benne, hogy a Talpiótban felfedezett osszárium valóban a Názáreti Jézusé. Arkan elgondolkodva nézett rá, mintha fontosabb dolgokon törné a fejét, mint a vendég kérése. – A következőt fogjuk csinálni – mondta végül. – Én elmondom a kulcskérdéseket, és maga pedig a meglévő ismeretei alapján levonja a megfelelő következtetéseket. Rendben? A javaslat meglepte Tomást. De megfontolta az ötletet, és nem talált benne kivetnivalót, így hát belement a játékba. – Rendben – egyezett bele. – Jöhet az első. A házigazda egy kis ideig még eltöprengett: azon törte a fejét, melyik kérdéssel kezdje a sort. Amikor kidolgozta a megfelelő stratégiát, fölemelte a mutatóujját. – Itt jön tehát – mondta. – A feliratok ellenére az osszáriumokon nincs dátum. Honnan tudhatjuk mégis, hogy Jézus korából származnak? – Ez könnyű – válaszolta Tomás. – A zsidó törvény szerint a holtakat napnyugta előtt kell eltemetni. Krisztus előtt 430 körül vált a holttestek barlangba, pincébe vagy alagútba helyezése a temetéssel egyenértékűvé. De az osszáriumokat csak nem sokkal Jézus születése előtt kezdték el használni, és ez 70ig tartott, amikor a rómaiak lerombolták a várost és a második templomot. Ennek folytán megállapíthatjuk, hogy a Jeruzsálemben talált osszáriumok szükségszerűen Jézus korából származnak, legfeljebb egy kicsit korábbról, vagy egy kicsit későbbről. Mindössze ebben a szűk időintervallumban volt szokás, hogy a halottakat előbb egy elsődleges temetés keretein belül lenből vagy gyapjúszövetből készült lepelbe csavarták és egy barlangba helyezték, majd amikor már teljesen lebomlott a testük, összeszedték a csontjaikat és elvitték egy időközben felépített családi csontkamrába. Ez volt a másodlagos és egyben végleges temetés. Arkan bólintott: elégedett volt a válasszal. – És minden zsidó osszáriumot használt temetkezési helyként? – kérdezte, miközben természetesen tudta a választ. – Az összes? – Ó, dehogy. Csak egy kisebbség. A zsidók többsége továbbra is a földbe temette a halottait, ahogy a törvény előírta. – Most, hogy jobban belegondolt, elkezdte összekötni a különböző ismereteit ebben a témában. – Tudják, az osszáriumok használata elsősorban az apokaliptikus zsidókra volt jellemző, akik úgy gondolták, hogy a világnak hamarosan vége lesz. Azt hitték, hogy Isten nemsokára leszáll a Földre, hogy átvegye az uralmat, és ezzel párhuzamosan minden halott feltámad az utolsó ítéletre. Az apokaliptikus zsidók úgy vélték, hogy az osszáriumok használatával megkönnyítik a feltámadást. Mellesleg az is érdekes, hogy ezek a csontkamrák a Mória-hegy közelében épültek, ahol a templom is állt. Ugyanis azt gondolták, hogy Isten egyenesen a templomban fog uralkodni, ezért a halottaikat közel helyezték el ahhoz a helyhez, ahol az események lezajlanak majd. – Úgy véli, hogy Jézus és a követői maguk is az apokaliptikus zsidókhoz tartoztak? A kérdés telitalálat volt. – Feltétlenül – válaszolta Tomás, aki pontosan értette, mire akar kilyukadni az alapítvány elnöke. – Nagyon valószínű, hogy ezt a temetési módot alkalmazták. – Tétovázott. – Egyébként komoly jelek

utalnak arra, hogy Jézust is pontosan így temették el. – Körülnézett, mintha keresne valamit. – Van itt egy Biblia? A házigazda kihúzott egy fiókot, és elővett belőle egy vaskos kötetet, majd az asztalra helyezte. – Kedves professzor úr, a szentek szentjében vagyunk – kedélyeskedett. – Természetes, hogy van itt egy Biblia. A történész fellapozta a kötetet. – Nos, nézze csak, mit ír Márk 15,43-nál, Jézus temetésével kapcsolatban – mondta, és már olvasta is, fennhangon. – „Eljöve az arimathiai József, egy tisztességes tanácsbeli, a ki maga is várja vala az Isten országát; beméne bátran Pilátushoz, és kéré Jézusnak testét.” – Fölemelte a fejét. – Vagyis amikor azt mondja, hogy ez a bizonyos József „maga is várja vala az Isten országát”, azzal valójában arra utal, hogy ő is apokaliptikus zsidó volt. Természetes hát, hogy Arimateai József az apokaliptikus zsidók szokása szerint akarta eltemetni Jézust, amiről Márk így számol be 15,46-nál. – Folytatta a felolvasást. – „Ő pedig gyolcsot vásárolván, és levévén őt, begöngyölé a gyolcsba, és elhelyezé egy sírboltba, a mely kősziklából vala kivágva; és követ hengeríte a sírbolt szájára.” – Az ujja hegyével a szövegre bökött. – Márk itt az elsődleges temetést írja le. Jézust nem ásták el a föld alá, hanem egy sziklába vájt kamrába helyezték. Ezt csak olyankor csinálták így, ha azt tervezték, hogy később visszamennek a csontokért, és átszállítják őket a végső nyughelyükre, az osszáriumba, ahol addig maradnak, amíg a halott fel nem támad az utolsó ítéletre. – Jézus esetében is lehetett másodlagos temetés? Az ő csontjait is elszállították egy csontkamrába? Tomás grimaszt vágott. – Nos… ha hihetünk az evangéliumoknak, nem. Feltámadt, mielőtt ez bekövetkezett volna. Arkan nem vette le a szemét a beszélgetőpartneréről. – Biztos ez? – kérdezte. – Olvassa csak, mit írt Máté 28,13. A történész megkereste az említett szakaszt a Bibliában. – „Az ő tanítványai odajövén éjjel, ellopák őt, mikor mi aluvánk” – olvasta. A házigazdára meredt. – Máté azt mondja, hogy a zsidók körében ez a pletyka terjedt, Jézus holtteste eltűnésének magyarázatára. – Érdekes pletyka, nem? – kérdezte Arkan. – Annyira érdekes, hogy Máté úgy érezte, kénytelen elmondani, hogy a rómaiak őrt állítottak a sír elé, aki egész éjjel őrködött. Ám ezt a részletet Márk nem említette, és egyértelmű, hogy Máté is azért írja, hogy eloszlassa a pletyka által támasztott kételyt, amely ezek szerint igencsak erős volt. Tomás magában még egyszer elolvasta Máté verseit, amelyek a keresztre feszítés utáni eseményeket beszélték el. – Egyet kell, hogy értsek magával – ismerte el végül. – Jézus feltámadásának története nem történelmi kérdés, hanem hitbéli. A természetfölötti területéhez tartozik. Ha csupán babonás elmék szüleménye, akkor egyértelmű, hogy Jézus holttestét átszállították valahova. Ez esetben pedig természetesen másodlagos temetésről van szó. – És hova szállíthatták át? – Amennyiben apokaliptikus zsidókról beszélünk, nyilvánvalónak tűnik számomra, hogy csakis a Mória-hegy közelébe szállíthatták, hogy a végítéletkor a lehető legközelebb legyen a templomhoz. Arkan még mindig a történészt nézte, és ujjaival az asztalon dobolt, mintha azt várná, hogy Tomás levonja a megfelelő következtetéseket a saját szavaiból. – A csontkamrákat az első században használták az apokaliptikus zsidók másodlagos temetkezési helyként – ismételte el az alapítvány elnöke. – Jézus és az ő követői első századi apokaliptikus zsidók voltak, az evangéliumokban leírt események pedig megfelelnek a másodlagos temetés első fázisának. Vagyis meglehetősen nagy a valószínűsége annak, hogy Jézus csontjait egy osszáriumban helyezték el a Mória-hegy közelében. – Fölhúzta bozontos szemöldökét. – Ez pedig szükségszerűen elvezet minket a talpióti felfedezéshez, nemde?

Tomás elgondolkodva simogatta a visort. – Lehetséges – ismerte el. – Nem mondom, hogy nem. – Egy pillanatra még eltöprengett a feltevésen. – Van azonban még néhány probléma, amit meg kell oldanunk, ha ki akarjuk jelenteni, hogy a Názáreti Jézus sírjával állunk szemben. Az első azzal kapcsolatos, hogy mint már említettük, az osszáriumok a tehetős családokra voltak jellemzőek. Tudomásom szerint Jézus családja nem volt vagyonos. Arkan furcsán nézett rá, mintha tudna valamit, amit ő nem. – Valóban? Mi is volt Jézus apjának, Józsefnek a foglalkozása? – Ács – felelte a történész szinte gépiesen. – Ezt mindenki tudja. – Hol van ez leírva? Tomás ismét fellapozta a Bibliát. – Máté evangéliumában, 13,55-nél – felelte, és már olvasta is a szakaszt. – „Nem ez-é amaz ácsmesternek fia?” – Ez a hagyományos fordítás – mondta Arkan. – De eredetileg milyen görög szót használ Máté szerzője? – Tekton. – És mit jelent pontosan a tekton? A történész elgondolkodott. Most értette meg a beszélgetőtársa utalását. – Szó szerint építőt jelent. Az ács szó valójában nem a legjobb fordítás. A tekton képzett ember, az építészet területén dolgozik, és maga szerzi magának az ügyfeleket. – Vagyis tulajdonképpen építőmester – egyszerűsítette le a megfogalmazást a házigazda. – Ma azt mondanák Józsefre, hogy építési vállalkozó. Alacsony jövedelmű foglalkozásnak hangzik ez? Tomás végigsimította a haját. Hogyan lehet, hogy erre még soha nem gondolt? – Hát… nem éppen – ismerte be. – De a tekton kétkezi munkát végez. Az igaz, hogy építési vállalkozó, de egy olyan helyen, mint Názáret, nem gazdagodhatott meg túlságosan. Lehetett éppenséggel szegény is. – Ne feledje, hogy a fia, Jézus, tanult ember volt. Töviről hegyire ismerte a Szentírást, és tudott olvasni, ami abban az időben viszonylag ritka volt. Ezek a tulajdonságok nem olyan családra vallanak, amelyik nyomorban él. – Rendben – adta meg magát a portugál. – Fogadjuk el, hogy volt pénzük, bár e tekintetben nem lehetünk biztosak semmiben. De ha volt is vagyonuk, vajon elég volt-e arra is, hogy csontkamrát építsenek? Ne feledje, hogy minden jel arra utal, hogy József korán meghalt, így aztán nem tudta tovább fenntartani a családot… – József állítólagos korai halála puszta spekuláció – közölte Arkan. – Az evangéliumokban nem találunk erre vonatkozó konkrétumokat. Az viszont tény, hogy művelt családról beszélünk, amely az építészet területén dolgozik. Nagyon is természetes, hogy ha egy ilyen család tagjai hisznek a holtak feltámadásában a végítéletkor, akkor azt is megtehetik, hogy egy talpióti csontkamrába fektetik a pénzüket. De ha nekik nincs rá elég pénzük, akkor valamelyik követőjük bizonyára megsegíti őket. Például ez a bizonyos Arimateai József. Vagy tán nem azt állítja Márk, hogy a templomot igazgató bölcsek tanácsának, a Szanhedrinnek volt a tagja? Ha pedig így volt, akkor igencsak gazdagnak kellett lennie. Mellesleg az evangéliumok világossá is teszik, hogy ő gondoskodott Jézus temetéséről. – A mellkasára tette a kezét. – Képzeljük magunkat a nazarénusok helyébe. Ha elhinném, hogy Isten országa bármelyik pillanatban eljöhet, Jézus pedig a Szentírásban megjövendölt mashia, jó befektetésnek tartanám Jézus osszáriumának megépítését, nem gondolják? Amikor Jézus majd feltámad a végítéletre, bizonyára lesz egy-két jó szava rólam az Atyának, Istennek. Ez pedig segíthet, hogy egyenesen Isten országába jussak, nem? Tomás bólintott. – Igen, igaza van – ismerte el. – Ha Jézusnak nem is volt pénze, a követői valóban építtethettek neki

egy csontkamrát. Mindenki a Messiás kedvében akart járni, főleg most, hogy közelgett a végítélet. – Akkor mondja csak – tért rá Arkan a végkövetkeztetésre –, maga szerint valószínű, hogy ha nem történt meg Jézus testének fizikai feltámadása, később átszállították a csontjait egy osszáriumba a Móriahegy mellett, a templomra nyíló kilátással? – Igen, valószínű – helyeselt Tomás. – A probléma csak az, hogy még mindig nem lehetünk benne biztosak, hogy a talpióti lelet valóban az ő osszáriumának felel meg. – És miért ne lehetnénk biztosak? Szeretné, hogy bebizonyítsam? – Másra se vágyom… Arkan válaszul kihúzott egy fiókot, és elővett egy dossziét, tele archivált dokumentumokkal. Kinyitotta, és megmutatta a legelsőt, amely egy fénykép volt. Az egyik osszárium fehér felületébe vésett felirat állt rajta.

– Ez a felirat a 80/503-as csontkamrán van – mondta. – Dőlt betűs, nehezen olvasható írás. Ennek ellenére az írásszakértők többsége egyetért abban, hogy az van ide írva, hogy Yehoshua bar Yehosef, vagyis Józsua, József fia. Mint nemrég említettem, a Jézus, alias Yeshu, a Yehoshua vagy Józsua becézett alakja. A három látogató a fotó fölé hajolt, és közelebbről is szemügyre vette a feliratot. – Jó, de hány meg hány Józsua élhetett abban a korban? Arkan felhúzta a szemöldökét. – Mármint azokra a Józsuákra gondol, akik apokaliptikus zsidók voltak és nekik vagy a családjuknak vagy a követőiknek volt elég pénzük, hogy a templomra néző csontkamrába temetkezzenek? – Szipogott. – Volt néhány. A történész az ujjbegyével ismét az állát simogatta, azt fontolgatván, hogy érdemes-e belemenni a statisztikai elemzésbe. Végül úgy döntött, hogy ígéretes ötlet. – Úgy gondolom, hogy a Yehoshua név viszonylag általános volt – jegyezte meg. – Ellenőrizte már, hogy milyen gyakorisággal fordult elő az I. századi zsidó osszáriumokon? A házigazda megköszörülte a torkát. – Az Izraeli Régészeti Hivatal által katalogizált több mint kétszáz osszáriumon az esetek kilenc százalékában fordul elő a Yehoshua név, a Yehosef pedig az esetek tizennégy százalékában. Ha ezt kivetítjük arra a nyolcvanezer zsidó férfira, akik az osszáriumok használata idején éltek Jeruzsálem területén, az hétezer Yehoshuát és tizenegyezer Yehosefet jelent. – Akkor el kell ismernie, hogy ez két igen gyakori név volt – jegyezte meg Tomás. – Túlságosan is gyakoriak ahhoz, hogy biztonsággal kijelenthessük: a talpióti osszárium Yehoshua bar Yehosefje azonos a Názáreti Jézussal. – Igen, de azt is meg kell fontolni, hogy a hétezer Yehoshua közül hánynak lehetett Yehosef nevű apja – figyelmeztetett Arkan. – Ha megszorozzuk a százalékokat, 0,09 Yehoshua szorozva 0,14 Yehoseffel, és ez még megszorozva a nyolcezer jeruzsálemi férfi lakossal, azt kapjuk, hogy… hogy… ezer. Vagyis az egész időszak alatt nagyjából ezer olyan Yehoshua volt Jeruzsálemben, akinek Yehosefnek hívták az apját. – Ez már kisebb szám – állapította meg a történész. – De még így is elég nagy ahhoz, hogy bármit is kijelenthessünk a talpióti leletekkel kapcsolatban. Arkan nem adta fel egykönnyen. – Van még más fontos statisztikai adat is, amit meg kell fontolni – tette hozzá. – Mégpedig a többi név jelenléte.

– Mi van velük? – Ezek a nevek nagyon is sokat jelentenek – mondta a házigazda. – És persze itt van még a DNS kérdése is. Tomás még jobban meghökkent. – DNS? Miféle DNS? Az alapítvány elnöke elmosolyodott, teljes tudatában annak, hogy kijátszotta a legerősebb aduját. – Nem tudta? – kiáltott fel színlelt meglepődéssel. – A 80/503-as osszáriumban genetikai mintát találtak. – Valóban? A portugál tudós arcára ráfagyott a döbbenet, miként a két nyomozóéra is, ami óriási megelégedéssel töltötte el Arkant. Kijátszotta a jackpotok jackpotját. – Megtaláltuk Jézus DNS-ét.

LXV A „szerelő” fekete alakja berontott a szentek szentje előterébe. A páncélajtót őrző férfi felkapta az Uzit, és a bejáratra irányította, de amint felismerte a betolakodót, leeresztette a fegyvert és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Huh! – lihegte. – Maga aztán rám ijesztett! Mit keres itt? Ne mondja, hogy már megint eltévedt. Sicarius egy kis sárga hengert tartott a kezében, ami rovarirtó spray-re emlékeztetett. Kinyújtotta a karját, és olyan szögből, hogy a kamera ne lássa, a lencsére irányította. – Itt van a hiba – mondta higgadt hangon, mintha mindennap ezt csinálná. – Máris megoldom. Az őr fel sem ocsúdott még, csak azt látta, hogy az idegen megnyomja a spray tetejét, és a biztonsági kamera lencséje teljesen elfeketül. – Mi ez? – kérdezte a kamerára meredve, mint aki igyekszik megérteni az eseményeket. – Mit művelt a lencsével? Még akkor sem fogta fel, mi történik, amikor megfordult vele a világ, és a földön találta magát, az idegen alatt. Rá akarta fogni az Uzit, de a támadója hirtelen kitépte a kezéből, és ugyanez történt az adóvevővel is. – Mit csinál?! – kiáltotta zavartan. – Megőrült? – Megpróbált vergődni a földön, hogy kiszabadítsa magát. – Eresszen el! A biztonsági őr azonban gyorsan belátta, hogy támadója teljesen lefogta a karjaival, és mozdulni sem tud. Rájött, hogy kiváló cselgáncsozóval vagy birkózóval van dolga, aki tökéletesen ismeri azokat a módszereket, melyekkel az ellenfelet mozdulatlanná teheti. – Nyugalom! – suttogta Sicarius a férfi fülébe. – Ne mozdulj! Az őr mozdulatlanná merevedett, ha nem is a saját akaratából. Arra gondolt, hogy bármelyik pillanatban megjöhet a segítség a központból, de aztán eszébe jutott, hogy a támadó befújta a kamerát fekete festékkel, és ekkor értette meg, miért is tette. A lencse elsötétült, a központban pedig azt hihették, hogy csak elromlott. Vagyis nem számíthat segítségre. – Mit akar? – kérdezte, most már rémülten, hiszen ráébredt, hogy teljesen ki van szolgáltatva az idegen kényének-kedvének. – Mért csinálja ezt? Sicarius a jobb füléhez tapasztotta a száját. – Kérem a jelszót – suttogta ijesztően nyugodt hangon. – Be kell oda mennem. – Maga megőrült? Be akar menni a Kodes Hakodasimba? – A jelszót. Az őr dühösen rázta a fejét. – Nem tudom! – kiáltotta. – Azt csak az elnök tudja. Én csak itt őrködöm az ajtó előtt. Érezte, ahogy a támadó valamit matat, aztán megpillantott egy hatalmas pengét az orra előtt. – A jelszót. – Mondtam már, hogy nem tudom! – üvöltötte a férfi. – Én csak egy őr vagyok! Sicarius hirtelen mozdulattal fölrántotta a férfit a földről, hogy felültesse. Elővette az övéből a kötelet, és megkötözte, hogy a karjait se tudja mozgatni. Miután meggyőződött róla, hogy mozgásképtelenné tette az őrt, fölállt és odament az ajtóhoz. Megállapította, hogy van kulcs a zárban, és elfordította. Miután így elzárta az utat az előtér felé, a biztonság kedvéért még odahúzott egy széket az ajtó elé, hogy ne tudjanak könnyen utána jönni. Hátrált két lépést, hogy megnézze. Mivel nem páncélajtó volt, ha valaki nagyon be akart jutni rajta, betörhette. Arra azonban jó volt ez a kis akadály, hogy némi nyugalmat biztosítson számára. Visszalépett a foglyához, és lenézett rá, kezében a sicával. – Többször nem kérdezem meg – közölte vele, miközben a Kodes Hakodasimba vezető páncélajtóra

mutatott. – Mi a jelszó a belépéshez? – Mondtam már, hogy nem tudom – felelte a biztonsági őr. – Én csak egy őr vagyok. Sicarius elővett a nadrágzsebéből egy fehér tekercset, kihúzta egy kicsit, majd levágott belőle egy darabot a tőrrel. Ragasztószalag volt. Betapasztotta vele a férfi száját, hogy elnémítsa. Aztán a lábával felborította, hogy ismét elterüljön a földön, és fölé hajolt. Megragadta a csuklóját, ami kilátszott a kötelek alól. Tenyérrel lefelé a padlóhoz szorította a férfi kezét. Aztán erősen a kisujjához nyomta a sicát. A férfi nyöszörögni és kapálózni kezdett, de nem tudott se kiszabadulni, se kiáltani. Sicarius gyors mozdulatokkal fűrészelte a férfi ujját, és sugárban ömlött a vér a padlóra. Az őr a fájdalomtól fetrengve nyüszített. Pár másodperc alatt amputálták a kisujját. Az áldozat kétségbeesetten vonaglott, véreres szemekkel, ziháló lélegzettel, verejtékben úszó arccal, de a hangját elfojtotta a száját betapasztó ragasztószalag. A támadó várt még néhány pillanatig, hogy a férfi lecsillapodjon és visszanyerje a lélegzetét, aztán fagyos tekintettel a szemébe nézett. – A jelszó? Az őr visszanézett rá, és tétovázott. Sicarius nem várt tovább. Ismét a földhöz szorította a férfi vérző kezét, és most a hüvelykujjához nyomta a pengét. Az áldozat újra elkezdett kétségbeesetten nyöszörögni és kapálózni, hiszen már tudta, mi következik. A támadója pedig ismét a szemébe nézett. – Megmondod a jelszót, vagy kénytelen leszek levágni az összes ujjadat, előbb erről a kezedről, aztán a másikról, majd végül a lábadról is. Mit szeretnél? Az őr bólintott, mintha elhatározta volna, hogy beszél. Sicarius megfogta a ragasztószalag végét, és gyors mozdulattal letépte. – Agh! – nyögte a férfi. – Orvosra van… szükségem. – Zihált. – Kérem! – Jelszó? A férfi felsóhajtott, és tudván, hogy nincs más választása, véres ujjcsonkjával a levegőben hadonászva, a fájdalomtól görcsbe ránduló arccal elárulta a behatolónak a titkot, amely lehetővé teszi, hogy kinyissa a páncélajtót és megszentségtelenítse a Kodes Hakodasimot.

LXVI A Kodes Hakodasimban tartózkodó látogatók elváltozott arca tisztán megmutatta azt a döbbenetet, amit Arpad Arkan kijelentése váltott ki belőlük. – Találtak genetikai mintát a talpióti csontkamrában? Az alapítvány elnöke lelkesen bólogatott, és szinte gyermeki izgatottság csillant a szemében. – Rendkívüli, igaz? Tomás szinte kábultan nézett a társaira. Amit hallott, az túlságosan hihetetlen ahhoz, hogy igaz legyen. A két rendőr szintén nagyon meglepődött. – De hát lehetséges ez? Arkan mosolya vidám nevetéssé alakult. – Már hogy ne lenne az? Ha mamutokból és harmincezer éves Neander-völgyiekből sikerült DNS-t kivonnunk, miért ne szerezhetnénk genetikai mintát olyan emberekből, akik még csak kétezer éve haltak meg? Ne feledje, mit mondott nemrég Hammans professzor! Magasabb hőmérsékleten nagyjából ötezer évig képes fennmaradni a DNS. Márpedig a talpióti leletek ennél jóval fiatalabbak! A történészt az a különös érzés fogta el, mintha ébren álmodna. Szürreálisnak tűnt az egész. Mély levegőt vett, és igyekezett összeszedni a gondolatait. – Jól van, találtak DNS-t a 80/503-as osszáriumban – mondta hangosan, részben azért, hogy a társai értsék, részben pedig azért, hogy önmagának is megkönnyítse a gondolkodást. – Na és? Kit érdekel, ha senki sem tudja biztosan, hogy kinek a csontjait helyezték el ott? De Arkannak szemmel láthatólag fikarcnyi kétségei sem voltak efelől. – A Názáreti Jézus az. – De hát hogy jelenthet ki ilyesmit ilyen magabiztosan? – akadékoskodott a történész. – Mint láthattuk, annak a valószínűsége, hogy a Yehoshua bar Yehosef felirat a mi Jézusunkat takarja, egy az ezerhez! Ez azért elég alacsony valószínűségi arány. Az alapítvány elnöke felemelte a kezét. – Valóban az lenne, ha nem lennének más csontok is ugyanebben a kamrában – felelte. – És ezek az osszáriumok csupa olyan személy neveit viselik, akiket az evangéliumok szorosan kötnek a Názáreti Jézushoz. Ez pedig jelentősen megváltoztatja a valószínűségi mutatókat. – Jézushoz köthető személyek? A házigazda belelapozott az asztalon heverő dossziéba, és megállt a második lapnál. Miként az előző oldalon, ezen is volt egy hivatkozási szám és egy fénykép az osszárium feliratáról.

– Kezdjük a 80/505-össel - javasolta Arkan. – Ezen az osszáriumon héber betűkkel az áll, hogy Marya. Ismerősen hangzik? – Nem feltétlenül Jézus anyjáról van szó – érvelt a történész, miközben a feliratot vizsgálgatta. – Úgy vélem, hogy a Mária név is igen gyakori lehetett abban az időben… – Valóban a korszak legnépszerűbb női nevéről van szó. Háromszázhuszonnyolc felirat közül hetvenen Maryamot találtak. Ennek a héber névnek a latin változatát Mariának vagy Maryának ejtették. Tomás gyors fejszámolást végzett. – Az összesen… egy pillanat… mindjárt kiszámolom a százalékot… A nőknek körülbelül húsz százalékát hívták Máriának. Látja? Ez rengeteg Máriát jelent.

– Ez így igaz. A zsidó nőik húsz százaléka Maryam volt. Csakhogy az Újszövetség Jézus anyját mindig Máriának nevezi, és sohasem Maryamnak. És milyen név áll ezen az osszáriumon? Marya. Ez azért legalábbis elgondolkodtató, nem? Ismerje el. – Valóban… Arkan a harmadik laphoz ért, amelyen szintén egy hivatkozási szám és egy felirat fényképe volt látható.

– Most nézzük meg a 80/504-es osszáriumot – javasolta. – A Yose név áll rajta. Mint tudja, ez a Yehosefnév becézett alakja. A Yose Yehosef helyett ugyanolyan, mint mondjuk a Józsi József helyett. A történész heves kézmozdulatokkal tiltakozott. – Nem lehet Jézus apja! – mondta szilárd meggyőződéssel. – Az evangéliumok csak Jézus gyermekkorában említik Józsefet, ami arra enged következtetni, hogy korán halt meg. – Na és? – kérdezte az alapítvány elnöke. – Ne feledje, hogy a talpióti sír másodlagos temetkezési hely. Miért ne szállíthatta volna át a család József csontjait is a templomra néző családi mauzóleumba? Sőt éppen ez a természetes, ha valóban azt hitték, hogy közeleg a végítélet! Vagy maga szerint lehetetlen? A portugál fontolgatta a lehetőséget. – Igaza van – ismerte be végül az érvek hatására. – Ha Jézus családja valóban építtetett egy másodlagos sírt, az a legtermészetesebb, hogy a családfő csontjait is odavitte, főleg, ha úgy gondolta, hogy ezáltal együtt maradnak a családtagok az utolsó ítéletre való feltámadáskor. – Egy másik hipotézis szerint egy másik Jézushoz köthető személyről van szó – mondta Arkan. – Kérem, olvassa fel Márk 6. fejezetének 3. szakaszát. Tomás kinyitotta a kezében tartott Bibliát, és kikereste a megfelelő szakaszt. – „Avagy nem ez-é az az ácsmester, Máriának a fia, Jakabnak, Józsénak, Júdásnak és Simonnak pedig testvére?” – Fölemelte a tekintetét. – Arra céloz tehát, hogy a talpióti Yose nem más, mint Józsé, Jézus testvére? – Miért ne? Bár a Yehosef, vagyis József a korszak egyik leggyakoribb neve volt, tény, hogy a Yose felirat szokatlan. Ez az egyetlen eset ugyanis abból az időszakból, amikor egy osszáriumon a Yehosefnek ez a becézett alakja áll. – Két ujját mutatta fel. – Jézusnak két családtagját hívták Józsefnek. Az apját és a testvérét. A 80/504-es osszárium bármelyiküké lehet. – Talán – bólintott a történész. – És a többi osszárium? Arkan kikereste a dosszié negyedik lapját. Újabb hivatkozási szám, újabb fénykép egy feliratról.

– Itt van a 80/500-as osszárium – mondta a házigazda. – A feliraton az áll, hogy Mariamn-u eta Mara. – A portugálra nézett. – Tudja, mit jelent ez? Tomás bólintott, és hunyorogva nézte a képet, miközben a feliratból levonható következtetéseken törte a fejét.

– Ezen gondolkodni kell – ismerte be. – A Mariamn-u a Mariamne ragozott alakja, az pedig a Miriam vagy Maria görög változata. A Mariamn-u eta Mara szó szerint azt jelenti, hogy az Úrnőként ismert Maria. Az úrnő itt asszonyt, illetve gazdasszonyt jelent. A házigazda halvány mosollyal az ajkán nézett rá, mint aki most is előre tudta a választ a kérdésére. – Ismer-e valakit a Szentírásból, akire a Mariamne név utalhat? A történész elgondolkodva lapozgatta a Bibliát. Ez a vaskos kötet magában foglalta az Ószövetséget, az Újszövetséget, az apokrif iratokat és még több száz oldalnyi jegyzetet és kommentárt. Megkereste a tartalomjegyzéket, és végigfutott a különböző szövegek címein. – Történetesen igen – mondta végül. – De nem a kanonizált kéziratokból. – A tartalomjegyzék egyik címére mutatott. – A Mariamne név Fülöp cselekedeteiben jelenik meg, amely egy apokrif szöveg és Fülöp apostol életét beszéli el. – Egy másik címre bökött. – És a Mária Magdolna evangéliumának görög töredékeiben is. Nem beszélve Órigenész és Hippolitosz szövegeiről, amelyek szintén utalnak Mariamnéra. – És ki volt ez a Mariamne ezekben a szövegekben? Tomás egyenes válasz helyett tagadólag rázta a fejét. – Nem, az nem lehet! – kiáltott fel. – Ez már több a soknál! Színtiszta spekuláció! – Árulja már el – erősködött Arkan. – Ki az a Mariamne, aki az apokrif iratokban, illetve Órigenész és Hippolitosz szövegeiben is megjelenik? A portugál leejtette a vállát és megadta magát. Ha ilyen egyenesen és állhatatosan kérdezik, mégis mi jogon tagadhatná meg a választ, bármilyen fantasztikusnak tűnjön is? – Magdalai Mária – mondta ki kissé vonakodva. – Azaz Mária Magdaléna, aki Mária Magdolna néven is ismert. Az alapítvány elnökének arcán diadalmas kifejezés jelent meg. – Különös, nemde? – Ez nem jelent semmit! – vágott közbe Tomás. – Az apokrif iratokat olyanok írták, akik nem ismerték személyesen Jézust. Ezeknek a szövegeknek csupán az elenyésző kisebbsége származik a II. vagy a III. századból. Az apokrifokban található információkat nem tekinthetjük hitelesnek, kivéve talán Tamás evangéliumát. – Ez igaz – ismerte el Arkan. – Ugyanakkor az is tény, hogy ezek a szövegek olykor a szájhagyomány útján terjedő információkat is felhasználták. A Mariamne név használata Mária Magdolnával kapcsolatban szintén lehetett ilyen szájhagyomány. – Ez kétségtelen. És? A házigazda válasz helyett a történész kezében idegesen billegő Bibliára mutatott. – Ebben a kötetben az apokrif iratok is szerepelnek, igaz? Olvassa fel nekem, legyen kedves, a Fülöp evangéliumának 32. versét. Tomás kikereste a megfelelő szakaszt. – „Hárman jártak az Úrral: Mária, az anyja és a testvére, és Magdaléna, akit a hitvesének neveztek. Egy Mária a testvére volt, egy az anyja, egy pedig a hitvese.” – És most az 55. verset. – „Krisztus hitvese Mária Magdaléna. Az Úr őt jobban szerette, mint az összes tanítványát, és megcsókolta.” – Végezetül jöjjön Mária Magdolna evangéliuma – kérte Arkan. – Olvassa fel az 5,5-ödik szakaszt, amely Péternek Mária Magdolnához intézett szavait idézi. A történész átlapozott néhány oldalt, és megkereste az említett apokrif iratot. – „Tudjuk, hogy az Úr jobban szeretett téged, mint a többi nőt.” Arkan föl-le mozgatta dús szemöldökeit, mintha beszélni tudnának.

– Különös, nem? Tomás vállat vont. – Ez semmi mást nem bizonyít, mint azt, hogy rengeteg pletyka szólt Jézus és Mária Magdolna viszonyáról – közölte. – De mindebből történelmileg semmi nem hiteles. Igaz, hogy Márk és Lukács szerint Jézust nők kísérték az utazásai során. Néhányuk kifejezetten gazdag volt és anyagilag támogatta őt, miképpen a Galileai-tenger partján fekvő festői faluból, Magdalából való Mária is, akit ezért Mária Magdalénának vagy Mária Magdolnának hívtak. Lukács 8,3-nál azt írja, hogy azok közé az asszonyok közé tartozott, akik „az ő vagyonukból szolgálának néki”. Mellesleg pedig sehol nem utalnak rá prostituáltként. Ezzel a rágalommal először a VI. században illette őt Gergely pápa. Mind a négy kanonizált evangélium egyetért abban, hogy a követői közül egyedül a nők nézték végig a keresztre feszítését, és csak ők tartottak ki mellette végig, hiszen ők voltak azok is, akik észrevették, hogy eltűnt a holtteste. A régi szövegek közül azonban egy sem említi, hogy Jézus házas lett volna vagy szeretője lett volna. – Pál az első korintusi levelében azt mondta, hogy Jézus testvérei és a tanítványok házasok voltak – érvelt Arkan. – Ezenkívül a cölibátus hirdetésekor Pál önmagával példálózott, nem pedig Jézussal. Ha Jézus egyedülálló lett volna, bizonyára őt állítja példaképül a hívek elé, nem? Hiszen a Messiásnak nyilvánvalóan nagyobb tekintélye volt, mint Pálnak. Miért nem tette hát? Talán azért, mert nem volt egyedülálló? – Ez spekuláció – ismételte a történész. – Az viszont tény, hogy sehol nincs leírva, hogy Jézus megházasodott. – A talpióti sírkamra mindenesetre egy bizonyos Mariamne csontjait is őrzi, akit Fülöp cselekedetei, Mária Magdolna evangéliuma, valamint Órigenész és Hippolütosz szövegei egyaránt Mária Magdolnával azonosítanak. A történész grimaszt vágva tűnődött az elhangzottakon. – Ez érdekes egybeesés. – Annál is inkább, mivel a Mariamne nevet viselő osszáriumot a Jézus, József fia nevet viselő osszárium mellett találták, és mint tudjuk, a temetőkben is egymás mellé szokták temetni a férjeket és a feleségeket. – Újabb egybeesés. Arkan gúnyosan elmosolyodott. – Most már túl sok az egybeesés – jegyezte meg, miközben a dossziéban a következő fényképet kereste. – A következő ilyen egybeesés a 80/501-es osszáriummal kapcsolatos, amelyen a Yehuda bar Yehoshua felirat áll. Lefordítaná ezt a nevet is? Tomás szemügyre vette a fényképet.

– Júdás, Jézus fia. – Érdekes, nem? – Egyetlen kanonizált evangélium sem utal arra, hogy Jézusnak gyermeke született volna – figyelmeztetett Tomás. – Egyetlenegy sem. – Az evangéliumok teológiai alkotások, ezt maga is tudja – vetette ellene az alapítvány elnöke. – Nem mondanak el mindent. Csak azt mondják el, amit a szerzőjük hasznosnak tart Jézus követőinek a meggyőzésében, hogy tartsák meg a hitüket. – Ez igaz – értett egyet a történész. – Az a tény, hogy az evangéliumokban nem találunk arra való

utalást, hogy Jézusnak gyereke lett volna, nem feltétlenül jelenti azt, hogy valóban nem is volt. Az igazság az, hogy erről semmit nem tudunk. – Úgy van – helyeselt Arkan. – Végezetül pedig nézzük a 80/502-es osszáriumot, ezen a Matya, vagyis Máté felirat áll. Felmutatta a dossziéból elővett képet.

– Arra gondol, hogy ez Máté apostol osszáriuma? – Ez a név van a talpióti csontkamrán – mondta a házigazda. – Volt-e Jézusnak Máté nevű családtagja? Akárcsak az esetleges gyermek esetében, ezzel a kérdéssel kapcsolatban is hiányosak az evangéliumok. Ezért azt javaslom, hogy ezt a két nevet, a Júdást és a Mátét most ne is vegyük figyelembe. Hova vezet ez minket? – Egy olyan sírhoz, amely tele van a korszak gyakori neveivel – felelte Tomás, kissé alábecsülve a lelet értékét. – Ha kivesszük a Júdást és a Mátét, mindössze négy osszáriumunk marad, amiből kettő két Máriára, pontosabban az egyik a hellenizált Mariamne alakra, egy Józsefre, egy pedig József fia, Jézusra utal. Az I. századi Palesztina történetesen hemzsegett a Jézusoktól, Józsefektől és Máriáktól. – Ez igaz – ismerte el a házigazda. – De van még egy név, amit még hozzátehetünk az említettekhez. – Melyik? – Emlékszik, hogy azt mondtam, hogy tíz osszáriumot találtak Talpiótban, de az egyik eltűnt? Néhány évvel később előkerült egy osszárium, amely a rajta lévő arámi nyelvű felirat miatt nagy port kavart. A felirat így szólt: Ya’akov bar Yehosef akhui di Yeshua. – Fölhúzta bozontos szemöldökét. – Le tudja ezt fordítani, ugye? – Jakab, József fia, Jézus testvére. – Jakab volt az eredeti név. A latin nyelvekben később Tiago lett belőle. Tomás lázasan kutatott az emlékezetében. – Hallottam már róla – mondta. – De ezt a leletet hamisítványnak tartották, nem? – Az Izraeli Régészeti Hivatal valóban ezt mondta, de bírósági döntés nem született az ügyben – felelte Arkan. – A talpióti osszáriumokkal ellentétben, amelyeknek a hitelessége megkérdőjelezhetetlen, Jakab osszáriumának nem volt hitelesített régészeti eredete. A tulajdonosa azt állította, hogy a jeruzsálemi Szilván negyedben találták, de nem tudott bizonyítékot felmutatni. Az Izraeli Régészeti Hivatal kijelölt egy tizenöt szakértőből álló csoportot, hogy elemezzék a leletet. A szakértők megállapították, hogy a lelet eredeti, és hogy a felirat egy része, a Jakab, József fia, szintén eredeti, de a másik része, a Jézus testvére, valószínűleg hamisítvány, ugyanis azt gyanították, hogy a feliratnak erre a részére utólag helyezték rá a patinát. A tulajdonost le is tartóztatták hamisításért. – Á! Ez érvénytelenné teszi az osszáriumot! – Nyugalom – intette le a házigazda, jelezve, hogy a történetnek még nincs vége. – Az történt, hogy később, a tárgyalás során, a tulajdonos bevallotta, hogy valójában a talpióti leletek közül lopták el az osszáriumot. Mellesleg az elemzések kimutatták, hogy a Jakab csontkamráján talált terra rossa megegyezik a talpióti osszáriumok terra rossájával, és a patinanyomok is zavarba ejtő hasonlóságot mutatnak. A más helyekről származó osszáriumokkal való összevetések nem jártak hasonló sikerrel. Ráadásul a méretei is megegyeztek a tizedik talpióti osszárium méreteivel, amiket még akkor állapítottak meg a régészek, mielőtt eltűnt, noha arra senki nem emlékszik, hogy bármilyen feliratot látott volna rajta. A tárgyalás öt évig húzódott. Több mint száz ülés és csaknem százharminc tanú meghallgatása után a tel-avivi egyetem

egyik szakértője elismerte, hogy a Jézus nevét borító patina nem hamis, és megszületett az ítélet. 2010ben olvasták fel, hogy felmentették az osszárium tulajdonosát a felirat meghamisításának a vádja alól. Tomás elismerően füttyentett. – Ejha! – csodálkozott. – Ez azt jelenti tehát, hogy a tizedik talpióti osszárium valóban Jakabé, József fiáé és Jézus testvéréé. Milyen gyakori volt a Ya’akov név az I. századi zsidóság körében? – Ritka volt – felelte Arkan csillogó szemekkel. – Nagyjából egy százalék. – Becsukta a dossziét, és visszatette a fiókba. – Megkerestünk jó néhány statisztikust is, mindegyik azt mondta, hogy ellentétben azzal, ahogy első ránézésre gondolnánk, a felsorolt nevek egyetlen sírkamrában való találkozásának igen csekély az esélye. A portugál meglepődött az elhangzottakon. – Csekély? Hogyhogy? Hiszen ezeknek a neveknek a többsége nagyon gyakori! – A ritkasága abban áll, hogy mindezek a nevek egyetlen sírban találkoznak, és hogy az Újszövetség központi alakjaihoz köthetők. Hiszen van itt nekünk Jézus, József, Mária, Mariamne és Jakab. Ezenfelül mind a Jézus, mind a Jakab explicit módon a József fia kifejezéssel összekötve jelenik meg, sőt a Jakab még Jézus testvéreként is azonosítva van. Mindez megfelel annak az információnak, amelyet különböző I. századi források, úgymint az evangéliumok, Pál levelei és Josephus szövegei megerősítenek, és amely szerint a Názáreti Jézusnak volt egy Józsefnevű apja, egy Mária nevű anyja és egy Jakab nevű testvére. Ráadásul igen ritka, hogy egy osszáriumon az is szerepeljen, hogy az illető kinek a testvére. Ezen kívül csak egyetlen esetet ismerünk. A tény, hogy Jakab csontkamráján a Jézus testvére megjelölés is szerepel, csakis annak tudható be, hogy ez a bizonyos testvér, ez a Jézus valami híres személy volt. Ennek tudatában kértünk fel statisztikai elemzésre szakosodott matematikusokat, hogy számítsák ki annak a valószínűségét, hogy a Názáreti Jézus és családja sírjával van dolgunk. Az I. századi jeruzsálemi férfi lakosság és az összes megtalált osszáriumon szereplő nevek egybeesése, valamint a köztük lévő viszonyok alapján a matematikusok kaptak egy számot, amit elneveztek P factornak, vagyis valószínűségi faktornak. Egy a harmincezerhez. Tomás nem ájult el ettől az értéktől. – Egy a harmincezerhez a valószínűsége annak, hogy a Názáreti Jézussal van dolgunk? Ez nem valami nagy szám… Arkan hangosan felkacagott és a fejét rázta. – Nem – helyesbített, még mindig nevetve. – Egy a harmincezerhez a valószínűsége annak, hogy nem a Názáreti Jézussal van dolgunk. Vagyis, ha úgy tetszik, huszonkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc a harmincezerhez az esélye annak, hogy a mi Jézusunkról van szó! A történész elámult. – Micsoda? – A talpióti sír Jézus sírja. Az alapítvány elnöke tökéletes meggyőződéssel beszélt. Tomás nem tudta, milyen érvvel szállhatna szembe ezzel a következtetéssel, így hát a két rendőrre nézett, akik némán hallgatták az egész beszélgetést, és megértette, hogy tőlük nem várhat segítséget: a téma szemmel láthatólag nem tartozott az ő szakterületükhöz. Az igazat megvallva, tűnődött magában, minek is kell neki a segítség? A talpióti sírt 1980-ban, néhány órával a felfedezése után hivatásos régészek vizsgálták meg. A tíz osszárium közül kilencet egyenesen az Izraeli Régészeti Hivatal raktárába szállítottak, ahonnan soha nem kerültek ki. Ez a biztosíték rá, hogy a sír nem hamisítvány, amivel egyébként nem is vádolta soha senki. Az egyetlen kérdés csupán az, hogy a Jézus, József fia nevű osszárium, valamint a József, a Jakab, József fia, Jézus testvére és a két Mária feliratú osszárium a Názáreti Jézushoz és a családjához tartozik-e. A matematikusok a különböző tényezők alapján elvégezték a számításokat, és megállapították, hogy

rendkívül magas a valószínűsége annak, hogy igen. Mit ért ő a statisztikához? Milyen alapon vonja kétségbe a matematikusok megállapítását? És valóban: amennyiben Jézus fizikailag nem támadt fel, valahol a környéken temethették el. Az, hogy a családja vagy a tanítványai megvettek egy sírt, amely a templomra nézett, ahol hitük szerint Isten már arra készült, hogy átvegye az uralmat a földön, teljességgel természetesnek tűnt számára. Sőt egyenesen valószínűnek. Ha pedig így áll a dolog, hol itt a kétség? – A DNS – fordult hirtelen a házigazda felé. – Még nem mesélte el a DNS históriáját. – Mit akar tudni? – Mindent! – kiáltotta Tomás. – A lényeggel kezdve, természetesen. Hol vannak a minták? – Itt. – Hol „itt”? A városban? Arpad Arkan körbemutatott. – Teljesen itt – mondta. – Ebben a kamrában. A három vendég zavartan forgolódott a közlés hallatán. – Tessék? A vendégek meglepetése diadalmas mosolyt csalt az alapítvány elnökének arcára: a hamisítatlan öröm jelét. Arkan a nagy hűtőláda felé fordult, amelyet zöld fények hálózata vett körül, és beütött egy kódot az ajtó mellett álló kis oszlopon nyugvó billentyűzeten. A fénypászmák azonnal kialudtak, ahogy kikapcsolt a biztonsági berendezés. A házigazda kinyitotta a fagyasztó ajtaját. Gőzfelhő áradt ki belőle, de amikor szertefoszlott, előtűnt egy kis üvegdoboz, benne egy kémcsővel. A doboz zárján miniatűr, tíz számjegyű billentyűzet volt. – A szentek szentjében vagyunk – emlékeztetett. – Nem megmondtam maguknak, hogy Isten fizikailag jelen van ebben a helyiségben? Kicsoda Jézus a keresztény teológiában, ha nem a megtestesült Isten? Ha Jézus Isten, és ha itt Jézus DNS-ét őrizzük, az azt jelenti, hogy Isten fizikailag jelen van ebben a kamrában. Az alapítvány elnöke beütötte a számkódot, és az üvegdoboz zárja a jellegzetes digitális hang kíséretében kinyílt. Bip.

LXVII Bip. Az üzenet hirtelen jelent meg a pager képernyőjén. Már várta egy ideje. Sicarius két másodpercig nézte, hogy megbizonyosodjon felőle, nem csal a szeme. Nem kétséges: jól látta. A mester valóban kiadta a végső parancsot. Támadás. A behatoló megadta a billentyűzeten a jelszót, amit a biztonsági őrből szedett ki a véres vallatás során. Halk elektronikus pittyenéssel nyílt ki a zár, és a Kodes Hakodasimba vezető páncélajtó végre kitárult előtte. A kamra belsejéből áradó hideg levegő előbb a meglepett Sicarius arcát csapta meg, majd a testét is körüllengte. – Brrr! – vacogott. – De hideg van! Hátrafordult, és egy félig nyitva maradt szekrényben meglátta a fogasokra felakasztott szkafandereket. Fölvegyen egyet? Érezte a kísértést, sőt még azt is gondolta, hogy ez jó döntés lenne ebben a hidegben, de végül megrázta a fejét. Nem. Két percet pazarolna el azzal, ha felvenné a szkafandert, és a mester azt a parancsot adta, hogy most támadjon. Nincs vesztegetni való ideje. Be kell lépnie, lokalizálnia kell a célpontot, és cselekednie kell. Semmi más nem számít. Van egy küldetése, amit véghez kell vinnie. Elérkezett az idő. Elővette az övéből a sicát, és előrelépett. Az egyik kezével benyomta a jéghideg páncélajtót. Mint egy ragadozó macska, óvatosan belesett a kamrába, és gyorsan körbekémlelt. Egy teremtett lelket sem látott odabent, csak a modern berendezést és a szekrényeket a szentek szentje bejáratánál. Minden csöndes, és a kamrának ez a része teljesen kihalt volt, ami megnyugvással töltötte el. – Tökéletes! – suttogta. – Tényleg egy zseni! Mindenre gondolt! A mester minden egyes tettét zseniálisnak ítélte. Nyilván mindenkit hátravitt, a kamra másik részébe, hogy ő itt nyugodtan dolgozhasson és felállíthassa a csapdát. Mivel a Kodes Hakodasim bejáratánál senki nem tartózkodott, Sicarius akadálytalanul beléphetett a kamrába. Könnyedén továbbhaladhatott, noha továbbra is óvatosan, és a legjobb pozícióba helyezkedhetett, hogy meg tudja lepni a célpontot. Vetett egy utolsó pillantást a háta mögé, hogy ellenőrizze, mindent a helyén hagyott-e és nem feledkezett-e meg valamiről. A biztonsági kamera lencséjét befújta feketére, semlegesítette a szentek szentje riasztórendszerét vezérlő dobozt. Az előtér bejárati ajtaját bezárta és eltorlaszolta egy székkel. A biztonsági őr torkát elvágta a szent tőrrel, a sötétvörös vértócsa már kezdett körülötte megszáradni. Vagyis mindent úgy hagy itt, ahogy kell. Magabiztosan tett előre két lépést, és hagyta, hogy becsukódjon mögötte a páncélajtó. A csapda bezárult.

LXVIII A kémcsőben tárolt anyag folyadéknak látszott, és sárgásfehér volt a színe. Tomás már-már hódolattal tartotta a kezében az üvegcsét, és odatartotta egy lámpa fényéhez, hogy megnézze, hogyan viselkedik a benne lévő anyag. Hiába mozgatta, nem változott az alakja, ami azt jelezte, hogy megszilárdult a fagyasztóban. – Azt állítja, hogy genetikai minta van benne? – kérdezte megbűvölten. – És hogy ez a DNS… Jézusé? A jelenlévők mindannyian megbűvölve meredtek a kémcsőre és a benne lévő különös anyagra. – Pontosan. A lámpa fénye áthatolt a fagyott anyagon, és ezernyi apró csillagként ragyogott, mintha a kémcsőben valóban az isteni szikra rejtőzne. – Ez hihetetlen! A két nyomozó már nyújtotta a kezét, hogy ők is megfogják a kémcsövet, de Arpad Arkan megelőzte őket, és kikapta a történész kezéből. – Vigyázat! – mondta. – A DNS nagyon érzékeny. Senki nem tudta levenni a tekintetét a kémcsőben lévő fagyott anyagról: fogva tartotta őket, mint egy hipnotizőr ingája. – Hogy lehetséges ez? – kérdezte Tomás. – Hogy tudtak DNS-t szerezni az osszáriumból? A házigazda csak most vette le a szemét a kémcsőről. Elmosolyodott. Ezt a történetet szívesen mesélte. – Emlékeznek rá, hogy azt mondtam: patinát találtak az osszáriumokon? – Persze – bólintott a történész. – A patina olyan vegyület, amivel a régészek gyakran találkoznak. Rézrozsdának hívják, és megvédi a fémeket a korróziótól. – A patina rétegekben rakódik le, és valóban úgy működik, mint egy védőburok. Ha eléggé megvastagszik, még a csontdarabokat és az alvadt vért is konzerválja. – És így találtak DNS-t? Arkan tekintete felragyogott. – Pontosan! – kiáltott fel. – Az első kutatók halotti lepel szövetmaradványait fedezték fel a Yehoshua bar Yehosef és a Mariamn-u eta Mara feliratú osszáriumokban található patinarétegekben. A halotti leplen belső testnedvek nyomait és csontszilánkokat találtak, amelyek közül a legnagyobbak sem voltak nagyobbak egy körömnél. Ezt a mintát elküldték egy kanadai laborba, ahol régi DNS-sel foglalkoznak, de nem árulták el, honnan származik, hogy ne befolyásolják az eredményt. A laboratórium technikusai tanulmányozták a maradványokat, és nagyon száraznak és kicsinek találták őket. Egy ehhez hasonló kamrában vizsgálták meg őket, és megállapították, hogy a DNS nagymértékben károsodott. A sejtmagokból nem tudtak genetikai mintát kivonni, ezért inkább a mitokondriális DNS-re koncentráltak, amely maternálisan öröklődik. Itt már sikerrel jártak, bár az a DNS is nagyon töredezett volt. A kanadai laboratórium különböző markerek összehasonlítása során jelentős eltéréseket fedezett fel a két minta között az A–T és a G–C, azaz az adenin–timin és a guanin–citozin szekvenciákban, ami a poliformizmus biztos jele. – Az micsoda? – kérdezte Tomás türelmetlenül. – Fordítsa le valami érthető nyelvre, ha szabad kérnem. – Genetikai variáció – magyarázta Arkan. – Az A–T és G–C párok eltérőek voltak. – És? – A két genetikai elemzésnek alávetett egyed nem egy anyától származik. Vagyis nem állnak egymással vérrokonságban, legalábbis anyai ágon nem. Ez pedig azt jelenti, hogy ha egy sírban találták őket és az

osszáriumaik egymás mellett helyezkedtek el, akkor valószínűleg férj és feleség voltak. A portugál hitetlenkedve ráncolta a homlokát. – A mitokondriális DNS bebizonyította, hogy férj és feleség voltak? – kérdezte csodálkozva. – Nem, a genetikai elemzés csak azt bizonyította be, hogy nem egy anyától származnak – magyarázta a házigazda. – Az, hogy férj és feleség voltak, puszta következtetés, amely a talpióti sírban elfoglalt helyükből ered. – Értem. Még valami? – Megállapították, hogy Jézus mitokondriális DNS-e megfelel a közel-keleti népek DNS-ének. A három látogató leesett állal hallgatta a magyarázatot, és tekintetük ide-oda ugrált a kémcső és Arkan között. – Dio mio! – kiáltott fel Valentina, megtörve a hosszú hallgatást. – Michelangelo és a többi festő nagyot tévedett! Jézus nem is volt szőke és kék szemű! – Távolról sem. – És… és a DNS-analízisek? Tényleg elvégezték őket? Az alapítvány elnöke felnevetett. – Azt hiszi, csak kitalálom az egészet? – kérdezte kacagva. – A kanadai Ontarióban, a Lakehead Egyetem Paleo-DNS-laboratóriumában végezték el, 2005-ben. Tomás nem tudta levenni a szemét a férfi kezében tartott kémcsőről. – Onnan szerezték ezt a mintát? Arkan a kémcsőre meredt. – Ezt? – Kesztyűs kezében forgatta az üvegcsét. – Nem, ez egy másik história. – Akkor honnan szerezték ezt a mintát? A házigazda mély lélegzetet vett, és lehelete néhány pillanatra kissé elhomályosította a szkafander maszkját. – Miután Kanadában elvégezték az első analíziseket, az Izraeli Régészeti Hivatal bezárta az osszáriumokat a bét-semesi raktárba – magyarázta. – Eközben én a közel-keleti békével kapcsolatos projektekkel voltam elfoglalva. Mint tudják, alapítványom mottója is egy Goethe-vers a békéről. Csakhogy e téren egyáltalán nem alakultak jól a dolgok. A biztató izraeli–palesztin békefolyamatok így vagy úgy állandóan meghiúsultak, és a háború kiterjedt az egész világra: az iszlám fundamentalisták mindenfelé terrortámadásokat indítottak, amire az amerikaiak vaktában válaszoltak. Arra gondoltam, hogy csak valami igazán nagy durranás állíthatná meg ezt a szörnyű folyamatot. De micsoda? Semmi nem jutott eszembe, és a remény már-már elveszni látszott. Aztán egy napon néztem otthon a tévét, és láttam egy dokumentumfilmet a talpióti csontkamrákról. – Akkor támadt az ötlete? – Nem azonnal. Persze nyugtalanítónak és izgalmasnak tartottam a felfedezést, és másnap reggel, az alapítványi munkatársaimmal folytatott értekezlet végén, a dokumentumfilmre terelődött a szó. És akkor az egyik keresztény kollégám tett egy megjegyzést, ami elindított valamit a fejemben. Miért is ne? – gondoltam. És akkor megszületett az ötlet. – Milyen ötlet? – Mindjárt elmondom. Az első lépés az volt, hogy kitaláljuk, mit lehetne csinálni az osszáriumokkal. A dokumentumfilmből kiderült számomra, hogy a mintagyűjtés módszere a DNS kivonásához sok kívánnivalót hagy maga után. Nekünk akkor már megvolt itt, Názáretben, ez a Fejlett Molekuláris Kutatási Központ. Akkor még csak az Éden épülete létezett, amelyet génmanipulációs kutatások céljából építettünk. Olyan kukoricát, búzát és más génmanipulált növényeket akartunk kifejleszteni, amelyeknek a növekedéséhez nem kell sok víz. Mindig úgy véltem, hogy a világban uralkodó erőszak egyik fő forrása a szegénység és az éhínség, és a génmanipulált gabonák termesztése talán jelentősen hozzájárulhat a harmadik világ élelmezéséhez és ezáltal a béke megteremtéséhez a földön.

Arnie Grossman türelmetlenül vágott közbe. – Már megbocsásson, de mi köze van ennek a dajkamesének a talpióti leletekhez? – Minden – felelte Arkan. – A Biotechnológiai Részleg élén akkor már Peter Hammans professzor állt, az a német tudós, akit maguk is megismertek. Megkérdeztem tőle, hogy az alapítvány új projektje kivitelezhető-e. Felsorolta a nehézségeket, de arra is rámutatott, hogy milyen utakon lehetne eljutni a megoldáshoz. Hála az izraeli kormánnyal ápolt kapcsolataimnak, sikerült engedélyt szereznem, hogy meglátogathassam az Izraeli Régészeti Hivatal bét-semesi raktárát. Fölvettem a kapcsolatot Alexander Schwarz professzorral, az Amszterdami Egyetem kutatójával, akiről azt hallottam, hogy a világ egyik legjobb régésze, és a bibliai régészet a szakterülete, majd vele és Hammans professzorral együtt ellátogattam a raktárba. Amikor odaértünk, tátva maradt a szánk. Óriási raktárban találtuk magunkat, tele polcokkal, amelyeken több mint ezer osszárium sorakozott, mindegyik megszámozva és dátummal ellátva. A padlótól a plafonig értek a roskadozó polcok. Lenyűgöző látvány volt! Tomás égett a kíváncsiságtól. – Megtalálták a talpióti osszáriumokat? – A raktár egyik távoli zugában akadtunk rájuk, három polcot foglaltak el. A konzerválódás feltételei sajnos nem voltak éppen ideálisak, de Hammans professzor észrevette, hogy a patinán belül vannak még konzervált csontmaradványok, ami nagyszerű hír, hiszen azt jelenti, hogy ezek a minták védett környezetben voltak. Fogtuk a 80/503-as osszáriumot, és elhoztuk Názáretbe, azzal az ígérettel, hogy egy hét múlva visszavisszük. – A 80/503-as osszárium az, amelyikre az van írva, hogy Jézus, József fia… – Úgy van. Elvittük az Éden egyik steril laboratóriumába, és elkezdtük kivonni a patinarétegekből a megóvott maradványokat. Nagyon szárazak voltak, és akárcsak a kanadai laboratóriumban, nálunk is rendkívül nehéznek bizonyult a DNS kivonása a sejtmagokból. Hónapokig dolgoztunk a problémán, mígnem egyszer csak óriási szerencsénk volt. Egy különösen vastag patinaréteg alatt megmaradt csontszilánkban találtunk két ép sejtet. Valóságos csoda volt! Nagyon óvatosan sikerült kivonni belőlük a DNS-t. Csakhogy töredezett volt és hiányos, ami nagy csalódást okozott mindannyiunknak. – Nem lehetett rekonstruálni az egész DNS-t. – Pontosan ez volt a probléma. De Hammans professzor összehasonlította a két sejtmag markereit, és észrevette, hogy a törések és hiányok különböző pontokon vannak. Ami az egyik sejtmagból hiányzott, az megvolt a másikban. Újraéledt bennünk a remény. Hammans professzor azt mondta, hogy csúcstechnológiára van szükség ahhoz, hogy a két sejtmag kombinációjából rekonstruálni tudjuk a DNSt. Összehívtam az alapítványi bölcsek tanácsát, és elmagyaráztam nekik a projektet. Elfogadták, és úgy döntöttünk, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközt arra fordítunk, hogy az állatokra is kiterjesszük a kutatást a Fejlett Molekuláris Kutatási Központban. Rekordidő alatt építettük fel a Bárkát, és a létező legfejlettebb berendezésekkel és ultramodern laboratóriumokkal szereltük fel. Olyan egyszerű állatok klónozásával kezdtük, mint a szalamandrák és a gyíkok. Aztán áttértünk az emlősökre, majd a főemlősökre, és most ebben a szakaszban vagyunk. Valentina nem volt elragadtatva a hallottaktól. – És mire jók ezek a kutatások? – Mint már mondtam, embereket szeretnénk klónozni – felelte. – Ez lesz majd a következő lépés, és az ezzel kapcsolatos nehézségek kiküszöbölésének érdekében szerződtettük Vartolomejev professzort. Az olasz nő széles mozdulattal végigmutatott a körülöttük lévő berendezéseken. – Ezek szerint ez az egész komplexum emberi klónozásra szolgál… – Nem. Az csak a következő lépés. – Akkor mit akarnak csinálni? Mi a végső célja ennek az egész kutatásnak? Arpad Arkan egy pillanatra elhallgatott. Apró szemei, mint kis fekete pontok, ide-oda ugráltak a hallgatói között, mintha azt fontolgatná, hogy vajon miként fogadják majd a következő kijelentését. A

házigazda végül fölemelte a kémcsövet, amit a kezében tartott, és mint valami sportesemény trófeáját, úgy tartotta a magasba, végül pedig megtörte a csöndet: – Klónozni fogjuk Jézust.

LXIX Zümmögés. A Kodes Hakodasimból semmi más nem hallatszott, csak a fagyasztók és a légkondicionáló berendezés monoton és szüntelen zümmögése. Sicarius óvatosan, a legkisebb hangra vagy mozgásra is kihegyezett érzékekkel lépkedett, de ez a monoton zaj jelentősen megnehezítette a célpont felkutatását. – A fenébe! – sziszegte. – Hol vannak? A kellemetlen zaj idegesítette, de nem tudott tenni ellene. A gyakorlatai során megtanulta, hogy mindig a körülményekhez kell alkalmazkodnia. Igyekezett hát legyőzni az idegességét. Lassan haladt tovább a kamra belseje felé, előrehajolva, támadásra készen, arra figyelve, nem fenyegeti-e veszély, kezében tartva a sicát, készen arra, hogy használja. Nagyon hideg volt odabent, a fali hőmérő 1 Celsius-fokot mutatott, és Sicarius orrlyukából sűrű párafelhő szállt minden lélegzetvételnél. Tény, hogy nem készült fel ilyen sarkvidéki körülményekre, és talán mégiscsak rosszul tette, hogy nem vette fel azt a szkafandert. De most már késő ezen rágódni, jól tudta. Semmivel nem szabad foglalkoznia. Csak a küldetés számít. Hangok. Távolról emberi hangokat hallott. Megkönnyebbülve és elégedetten sóhajtott fel. Ezek a hangok biztosították afelől, hogy nem vették észre. És végre a célpontot is sikerült azonosítania. Hirtelen megnyílt előtte a lehetőség, hogy kiválassza a legalkalmasabb rejtekhelyet, és a legmegfelelőbb pillanatot a támadásra. Hát kérhet ennél többet? Követte a beszélgetés hangjainak irányát, lassan elindult egy kis folyosón, miközben továbbra is jobbra-balra tekingetett és ügyelt rá, hogy láthatatlan maradjon. Ahogy haladt előre, egyre hangosabban, egyre közelebbről hallotta a hangokat, majd végül megpillantotta az első alakot. Mozdulatlanná merevedett, és igyekezett beleolvadni a sötétségbe. Behúzódott az árnyékba, és odalapult egy ampullákkal teli szekrényhez. Most, hogy láthatatlanná vált, nyugodtan szemügyre vehette az alakot. Fehér szkafandert viselt, amelynek maszkja eltakarta az arcát, és ez megnehezítette a felismerést. De ahogy a társalgás során megfordult, hogy mondjon valamit, hirtelen felismerte. A mester volt az. Társának vizuális jelenléte megerősítette Sicariust, aki tett néhány lépést előre, és újabb rejtekhelyet keresett, ahonnan kedvezőbb szögből figyelhette a beszélgetőket. Új búvóhelyén kiszélesedett a látómező. Újabb alakot pillantott meg, és megállapította, hogy a történész az. Aztán a másik két embert is azonosította. Mindenkit felismert, és a tény, hogy mind együtt voltak, megkönnyítette a dolgát. Élénken társalogtak tőle hat méterre, egy asztal és egy óriási, nyitott fagyasztó mellett, és úgy tűnt, hogy a beszélgetés az egyikük kezében tartott ampulla körül forog. Az volt az. Sicarius pozícióba helyezkedett, és felkészült a támadásra.

LXX Nem mintha ez a közlés teljesen meglepte volna Tomást. Magától is összerakta a puzzle darabjait, és tulajdonképpen már akkor sejtette, hogy mi a tudományos komplexum igazi projektje, amikor Hammans professzor tudományos kísérleteit hallgatta. Ennek ellenére egy pillanatra ő is megmerevedett és szóhoz sem jutott, amikor nyersen a képébe vágták a rendkívüli ötletet. – Jézust klónozni? – kérdezte, amikor végre meg tudott szólalni. – Ez őrültség! Mellette a két nyomozó szintén felbolydult a közlés hallatán, de Arpad Arkan arcáról nem fagyott le a mosoly, sőt úgy tűnt, mintha még élvezné is a zavarodottságot, amit a szavaival keltett. – Nem látom be, miért lenne az. A történész Valentina és Grossman felé fordult, hátha támogatásra lel a személyükben. – Hát, mert ez… tudom is én, olyan hihetetlen! – Zavart képet vágott, mintha ez lenne az egyetlen módja, hogy kifejezze azt a döbbenetet, ami béklyót köt a nyelvére. – Jézust klónozni? Mit akarnak ezzel? A házigazda arcát jámbor nyugalom öntötte el. – Emlékeznek rá, hogy beszéltem egy értekezletről az alapítványnál, miután megnéztem a talpióti csontkamrákról szóló dokumentumfilmet? Akkoriban éppen nagyon le voltunk törve a nemzetközi helyzet elfajulása miatt. Az izraeli–arab békefolyamatok egy helyben topogtak, az al-Kaida halomra gyilkolta az embereket, háború volt Irakban, Afganisztánban… és ki tudja, még hol! Ebben a nyomasztó légkörben tette az egyik munkatársam azt a megjegyzést, ami hirtelen beindította az elmémet. – Ezt már említette – szólt közbe Tomás. – De azt nem árulta el, hogy mit mondott az illető. – Olyan tisztán emlékszem rá, mintha csak ma lett volna. Az a férfi azt mondta, hogy amilyen rosszul állnak a dolgok, csak Jézus lenne képes békét teremteni a világban. Persze, ő csak viccelt, de… Nyitva hagyta a mondatot. – És akkor támadt ez az ötlete. – Pontosan akkor! Amint meghallottam ezt a megjegyzést, rögtön eszembe jutott a talpióti felfedezés és a DNS, amit Jézus osszáriumában találtak! – A fejére csapott, mintha újraélné mindazt, ami akkor történt. – Bumm! Összeállt minden a fejemben! Mi lenne, ha rekonstruálni lehetne Jézus teljes DNS-ét? És ha klónozni lehetne? És ha Jézus visszatérne a földre? Mi változna? Közömbös maradna-e az emberiség egy olyan ember visszatérése iránt, akinek a gondolkodása megváltoztatta a világot? Képes lenne-e Jézus békét teremteni köztünk? Ez az ötlet… hogy is mondjam? Egyedülálló. Kirobbanó. Grandiózus. Olyan rendkívüli és inspiráló epifániáról lenne szó, amely egymagában képes lehetne megváltoztatni a történelem menetét. Ha Jézus a maga harmincéves pályafutása alatt meg tudott minket változtatni, akkor hátha még egyszer sikerülne neki? Miért ne próbálhatnánk meg? Mit veszíthetünk? Arkan gondolatmenete világos volt, és az egész alapítvány tevékenysége is azzá vált. – Értem – motyogta Tomás. – És ekkor győzte meg a bölcsek tanácsát, hogy vágjanak bele a projektbe. – Először titkos megbeszélést tartottam Hammans professzorral, hogy megvitassuk az ötlet technikai kivitelezhetőségét. Aztán felkerestük Schwarz professzort, továbbra is szigorúan bizalmasan. És csak miután elmentünk Bét-Semesbe, elvittük a 80/503-as osszáriumot laboratóriumi elemzésre, és sikerült izolálnunk két sejtmagot, amely Jézus kromoszómáit tartalmazta, nos, csak ezután hívtam össze a bölcsek tanácsát, hogy eléjük tárjam a nagy tervet. Az első reakció a döbbenet volt és a sokk, gondolhatják… De végül úgy döntöttek, hogy fenntartások nélkül támogatnak. Így született meg a Yehoshua Projekt. – De miért tartották titokban? – tudakolta a történész. – Miért nem osztották meg a felfedezést a világgal? – Hogy magunkra vonjuk a környező fanatikusok figyelmét? És kitegyük magunkat a legkülönbözőbb

szélsőségesek szabotázsakcióinak? Mit szólnának az iszlám fundamentalisták meg az ortodox zsidók meg a radikális keresztények, és ki tudja, kik még? – Hevesen rázta a fejét. – Nem! Ha véghez akarjuk vinni a tervünket, akkor titokban kell tartanunk. Ez alapvető fontosságú. És így is tettünk. Az egész munka a legnagyobb titoktartás mellett zajlott, ami biztosította a szükséges nyugalmat a kutatáshoz. – Schwarz professzort a bibliai régészet területén folytatott kutatásai miatt, Vartolomejev professzort pedig a genetikai kutatásai miatt szerződtették – mondta Tomás. – És Patricia Escalona professzort? Ő paleográfus volt. Rá miért volt szükségük? – Meg kell érteniük, hogy a Yehoshua Projekt rendkívül összetett, és különböző dimenziókban kellett folytatnunk a kutatásokat – magyarázta Arkan. – Volt egy erős tudományos réteg. Ehhez építettük a Bárkát, és ezért kezdtünk bele az állatok klónozásába. De Schwarz professzor felhívta a figyelmemet egy olyan részletre, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Képzeljük csak el, hogy sikerül megoldanunk a klónozott állatok korai öregedéséért felelős rövid telomerek problémáját, továbbá a főemlősök klónozását gátló, a kromoszómákhoz tapadó fehérjék problémáját is. Képzeljük el, hogy komoly sikereink vannak az ember klónozásában, és egészséges egyedeket hozunk létre. Képzeljük el, hogy minden akadályt legyőztünk már, és végre készen állunk arra, hogy klónozzuk Jézust. – Szünetet tartott, hogy a vendégei mindent felfogjanak. – És mi van, ha Jézus nem is isten? Mi van, ha nem is az volt az üzenete, amit hiszünk? – Tomásra szegezte a tekintetét, aztán Valentinára, végül Grossmanra. – Ki volt Jézus valójában? A történész határozottan bólintott. – Most már minden világos – jelentette ki. – Azért volt szükségük Escalona professzorra, hogy ezt a kérdést megválaszolja. – Schwarz professzor vetette fel a nevét, ugyanis nagyon tisztelte a munkásságát. A Jeruzsálemi Héber Egyetem éppen akkoriban szervezett egy konferenciát a holt-tengeri tekercsekről, és meggyőztem a szervezőket, hogy Escalona professzort is hívják meg. Schwarz professzor szándékosan úgy intézte, hogy ugyanazokban a napokban jöjjön el más osszáriumokat is megnézni az Izraeli Régészeti Hivatalnál, azzal az ürüggyel, hogy cikket ír a Biblical Archeology Review számára, és sikerült azt is elérnünk, hogy Vartolomejev professzort is ugyanakkorra hívja meg a Weizmann Kutatóintézet előadást tartani. Kihasználva az alkalmat, hogy mindhárom tudós Izraelben tartózkodik, meghívtam őket az Arkan Alapítvány székhelyére, és hosszú beszélgetést folytattam velük. Schwarz professzor és Vartolomejev professzor már tudta, miről van szó, de Escalona professzornak minden újdonság volt. Elmagyaráztuk neki a projekt részleteit, és úgy döntött, hogy csatlakozik hozzánk, betartva a szigorú titoktartás szabályait. Ám amikor elkezdtünk arról beszélni, hogy kicsoda is volt Jézus valójában, váratlanul felkacagott, és mondott valamit, amit soha nem felejtek el. – Mit mondott? – Escalona professzor elmagyarázta, hogy Jézus eredeti követői, a nazarénusok, valójában csak egy szektát alkottak a zsidóságon belül. A többi szektától csak az különböztette meg őket, hogy az egyik vezetőjük, Pál, úgy döntött, hogy az üzenet hirdetését kiterjeszti a pogányokra. A zsidók nagy részével ellentétben ugyanis a pogányok elfogadták, hogy Jézus a Szentírás mashiája, és hajlandóak voltak csatlakozni a mozgalomhoz, amennyiben nem kell betartaniuk bizonyos szigorú zsidó vallási előírásokat, nevezetesen a szombati munkától és a tisztátalan ételektől való tartózkodást, és mindenekelőtt a körülmetélkedést. Escalona professzor hangsúlyozta, hogy ezeket a szabályokat maga Jézus is tiszteletben tartotta és hirdette. De ő már meghalt, és a nazarénusok nem tudták meggyőzni a többi zsidót, hogy az ő vezetőjük, akit a rómaiak keresztre feszítettek, nem más, mint a mashia. Mitévők legyenek? Pál 50 körül jött Jeruzsálembe, és rávette Pétert és Jakabot, Jézus fivérét, hogy legyenek rugalmasabbak. Miután alaposan megvitatták a kérdést, megegyeztek abban, hogy azok a pogányok, akik csatlakoznak hozzájuk, mentesülnek a szombat, az étkezési szabályok és a körülmetélés kötelessége alól. Miután elhárultak ezek az akadályok, a nazarénusok üzenete elterjedt az egész Római Birodalomban.

Olyan sikeres volt a terjesztés, hogy néhány évtized elteltével Jézus követői között több pogány volt, mint zsidó. A zsidó nazarénusok így kisebbségbe kerültek, és a második templom 70-es lerombolása után végleg elveszítették a hatalmukat, és már csak egy szektát jelentettek a kereszténységen belül. – Ők voltak az ebioniták – mondta Tomás, ki jól ismerte ezt a történetet. – A héber ebionim, vagyis szegények szóból jött a nevük. – Pontosan! Escalona professzor elmagyarázta nekem, hogy a zsidó származású és hagyományú keresztények lettek az úgynevezett ebioniták. Azt vallották, hogy Jézus hús-vér ember volt, hétköznapi szexuális kapcsolatból született és Isten azért választotta ki, mert nagyon jámbor volt és jól ismerte a törvényt. Az ebioniták Jézuson kívül a fivérét, Jakabot is tisztelték, Pált pedig hitszegőnek tartották, aki meghamisította az eredeti tanításokat. Végezetül hihetetlen dolog történt velük. Noha az eredeti mozgalom alapítóinak ők voltak az utódai, és ők hirdették Jézus igazi üzenetét, egyszer csak háttérbe szorultak és eretneknek nyilváníttattak, majd végleg eltűntek a történelem süllyesztőjében! – Jó, de mit mondott Escalona professzor? Mi volt az a kijelentése, amit soha nem fog elfelejteni? Arkan elmosolyodott. – Azt mondta, hogy ha Jézus visszatérne a Földre, az Egyház eretneknek nyilvánítaná! – Madonna! – tiltakozott Valentina. – Hogy jelenthet ki ilyesmit? Jézust, eretneknek? Az Isten szerelmére! – Én csak elismételtem, amit Escalona professzor mondott – szabadkozott az alapítvány elnöke. – Ha Jézus visszatérne a Földre, az Egyház eretneknek nyilvánítaná. Pontosan ezekkel a szavakkal mondta. Azt hajtogatta, hogy a mai keresztény üzenet egészen más, mint Jézus eredeti üzenete. Eltűnt belőle az apokaliptikus színezet, miképpen a zsidó kontextus is. De ez nem feltétlenül rossz, tette hozzá. Escalona professzor arra is felhívta a figyelmet, hogy Jézus olyan ultraortodox zsidó volt, aki a válást sem fogadta el, és azt mondta, hogy az a nő, aki válás után újra férjhez megy, házasságtörést követ el. Márpedig a zsidó törvény előírta, hogy a házasságtörőket meg kell kövezni. És hogy ezt a büntetést Jézus soha nem vonta kétségbe. Persze rögtön eszembe jutott az a jelenet a házasságtörő asszonnyal, amikor Jézus azt mondja, hogy az vesse rá az első követ, aki bűntelen. – Csakhogy ez a jelenet hamisítvány – szólt közbe Tomás. – Az Újszövetség eredeti szövegeiben nem szerepel. Későbbi betoldás. – Pontosan ezt mondta ő is. Vagyis Jézus üzenete szigorúan zsidó üzenet volt, akár jó, akár nem. Természetesen a házasságtörők megkövezése hihetetlenül barbár büntetésnek tűnt a pogányok számára. Hogy lehet, hogy Jézus nem vonta vissza? Így aztán egy másoló kitalálta a házasságtörő asszony jelenetét, amelyben Jézus eltörli a megkövezést. Escalona professzor azt is mondta, hogy az üzenet egyetemessége szintén nem Jézustól, hanem az egyháztól származik, ő ugyanis kizárólag a zsidókhoz intézte a szavait. Sőt a szeretet, ami ma a keresztény tanítás középpontjában áll, csak egyetlenegyszer szerepel az első evangéliumban. Vagyis a kereszténység bizonyos szempontból szelídebb lett, mint az a vallás, amit Jézus hirdetett, és szerinte ez pozitív. – Felsóhajtott. – Csakhogy a mi projektünk szempontjából komoly problémával kerültünk szembe, igaz? A történész felkacagott. – Nagyon is megértem a problémájukat – mondta. – Mi van, ha a klónozott Jézus radikális ortodoxként tér vissza közénk? A nevetés megbotránkoztatta Arkant. – Maga ezen nevet? – kérdezte. – Nézze, ez a probléma igen komoly! Azért akartuk klónozni Jézust, hogy békét hozzon a világnak. A lehető legjobb szándék vezérelt. És mivel találjuk szembe magunkat? Egy történésszel, aki azt mondja, hogy akár visszafelé is elsülhet a dolog! A férfi, akit klónozni akarunk, egészen másképp gondolkodott, mint hittük! Jézus egy apokaliptikus próféta volt, aki úgy gondolta, hogy mindjárt itt a világvége! Jézusnak ultraortodox zsidó nézetei voltak, és még ki is jelentette, hogy nem eltörölni jött a törvényt, hanem még szigorúbban betartani! Még a farizeusoknál is szigorúbban! Jézus

egyenesen diszkriminálta a pogányokat! – El tudom képzelni az arcukat! – mondta Tomás. – Hogy reagálhattak mindarra, amit Patricia mondott maguknak! – Sokkolt minket, gondolhatja! Képzelheti, mennyire megdöbbentünk! Nem is akartunk hinni a fülünknek! – Széttárta a kezét, miközben felidézte a jelenetet. – És most? Most mihez kezdjünk? Hogy oldjuk meg ezt a problémát? – Leengedte a karjait. – Ekkor hívta fel Schwarz professzor a figyelmünket arra a tényre, hogy Jézus abba a zsidó kultúrába született bele, amely áthatotta az egész akkori társadalmat. Ha a férfi, akit klónozni akarunk, más környezetben nevelkedne, az bizonyára másképpen alakítaná. Elvégre nemcsak a génjeink tesznek minket azzá, akik vagyunk, hanem a körülményeink is. – Ez nagyon is igaz. – Így hát folytattuk a Yehoshua Projektet. Óvatosnak kellett lennünk azonban a tekintetben, hogy miként neveljük majd a klónt. Ki kellett találnunk egy nevelési stratégiát, amely megfelel a személyiségének. De milyen is ez a személyiség? Meg tudjuk-e határozni előre, csak egy kicsit is? Escalona professzor, aki a világ egyik legképzettebb paleográfusa volt, azt mondta, hogy talán lehetséges. Szerinte az Újszövetség releváns és hiteles információkat tartalmaz a történelmi Jézusról, amennyiben kíméletlen kritikai vizsgálatnak vetjük alá. Ki kellett tehát választani a legrégebbi kéziratokat, hogy belőlük nyerjük ki az igazsághoz legközelebb álló információkat, és hű képet kapjunk Jézusról. – Hirtelen elhallgatott, és ránézett három hallgatójára. – Értik? Tomás bólintott, és tekintete a semmibe meredt, amikor minden világossá vált számára. – Elhatározták tehát, hogy az összes régi kéziratot megvizsgálják, hogy a lehető leghitelesebb információkat nyerjék ki belőlük – mondta. – És pontosan ezt csinálta Patricia a Vatikáni Könyvtárban, Schwarz professzor pedig a Chester Beatty Libraryben. Arpad Arkan mély lélegzetet vett, mintha nagy kő esett volna le a szívéről. – Pontosan! – kiáltotta. – De a dolgok egyszer csak rosszra fordultak. Escalona professzort meggyilkolták Rómában, majd Schwarz professzort is Dublinban. Amikor megtudtam a hírt, tíz évet öregedtem egy perc alatt. Másnap pedig közölték, hogy Vartolomejev professzor is meghalt Plovdivban. Mintha rám szakadt volna az ég! Mi folyik itt? Sorra lefejezik a Yehoshua Projekt munkatársait?! De hát kik? És miért? Az alapítványban kitört a pánik. Durván megtámadták a projektet, és sehogy sem tudtuk kideríteni, ki és mi okból. Egyértelmű volt, hogy kiszivárgott valami információ arról, amit itt csinálunk, és a lehető legrosszabb kezekbe került. De azt soha nem gondoltuk volna, hogy idáig fajulnak a dolgok. Elindultunk a lejtőn. A történész áthelyezte a testsúlyát a másik lábára. – Miért nem mondott el mindent a rendőrségnek? – Összehívtam a bölcsek tanácsát és fontolóra vettük ezt a lehetőséget – felelte a házigazda. – De végül elvetettük, mert úgy véltük, hogy ezzel végleg tönkretennénk a projektet. Az Arkan Alapítvány olyan szervezet, amelynek a béke a mottója, és amely olyan tevékenységeket támogat, amelyek véget vethetnek a világban uralkodó konfliktusoknak. A Yehoshua Projekt pedig az egész küldetésünk középpontja. Ha visszahoznánk Jézust a földre, azzal a legnagyobb és legértékesebb szolgálatot tennénk az emberiségnek. Ha elmentünk volna a rendőrségre és mindent elmondtunk volna, többé nem lett volna titok a projektünk, és azzal az egész küldetésünknek befellegzett volna. Ebben állt tehát a dilemmánk. Vonjuk be a rendőrséget és tegyük kockára a küldetést, vagy hallgassunk és próbáljuk megmenteni azt a projektet, amely kulcsfontosságú lehet a világbékéhez? Melyik a fontosabb? Melyik az elsődleges kötelességünk? – Értem a problémát – jegyezte meg Tomás. – Valóban nem könnyű döntés… – Egyáltalán nem könnyű! – erősítette meg Arkan. – Komoly vita után végül úgy döntöttünk, hogy a világbéke mindenekfölött áll, és ezért titokban tartjuk a projektet. – A portugálra és az olaszra bökött. – Ezért hallgattam akkor is, amikor maguk néhány nappal ezelőtt megjelentek az alapítványnál. De tény,

hogy ez az egész ügy kikezdte az idegeimet, és… és hát kissé túl hevesen reagáltam a szavaikra. Remélem, megbocsátanak. A történész cinkos pillantást váltott a Polizia Giudiziaria nyomozónőjével. – Ó, semmi baj. Arkan tekintete a kezében tartott kémcsőre siklott. – Persze most felmerült egy újabb kérdés, hogy… A házigazda szavait ekkor félbeszakította egy furcsa kiáltás, amely egyszerre volt félelmetes, vad és őrült. Mind a négyen megfordultak, és egy fekete ruhás férfit pillantottak meg, akinek a kezében megvillant egy tárgy. És a halál a szemében.

LXXI Bár csupán egy halvány, kísérteties fénynek látszott, ami megvillant a levegőben, a penge egy kilőtt puskagolyó pontosságával szelte át a helyiséget és fúródott bele Arkan karjába. Az alapítvány elnöke azonnal elengedte a kémcsövet, és ugyanabban a pillanatban fájdalmában és rémületében felüvöltött. Sicarius teste, amely közvetlenül a tőr után repült a levegőben, egész súlyával az áldozatnak esett. Arkan a fájdalomtól és a váratlan ütéstől egyensúlyát vesztve magatehetetlenül zuhant rá a nyitott fagyasztóra, és olyan erősen beütötte a fejét, hogy elvesztette az eszméletét. A kémcső leesett a földre, és mivel henger alakú volt, elkezdett gurulni. A támadó ezt észrevette, és egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy most mit tegyen. Az első ösztönös reakciója az lett volna, hogy azonnal fölkapja a tárgyat a földről, hiszen az volt a küldetése lényege. De meggondolta magát. Előbb semlegesítenie kell a többi veszélyforrást. Tétovázása azonban éppen elég volt ahhoz, hogy Tomás magához térjen a meglepetéséből. Felismerte a támadó mozgását: ugyanaz a férfi volt, mint aki őt is megtámadta a szállodában, és majdnem elvágta a torkát. Azonnal felmérte az ügyességét és fizikai erejét. Szikrányi kétsége sem volt afelől, hogy képes lenne két perc alatt megölni mind a négyüket. Egyedüli lehetősége az volt, hogy kihasználja a férfi pillanatnyi habozását. Nem is vesztegette az idejét, és tudván, hogy a támadó sebezhetősége csak pillanatnyi, kihasználta, hogy négykézláb áll Arkan fölött, és teljes erőből arcba rúgta a cipője orrával. A brutális rúgástól a támadó hátrahanyatlott, és elterült a földön. Egy ilyen rúgás bárki mást percekre harcképtelenné tenne, de nem őt. Az ismeretlen azonnal talpra ugrott, és megtapogatta fájó arcát. Elferdült az orra, bizonyára el is tört, és a bal orrlyukából ömlött a vér. Megérintette a sérülést, éles fájdalmat érzett, és gyilkos pillantást vetett a férfira, aki arcba rúgta, mintha ettől a pillanattól kezdve a küldetése már nem csupán küldetés lenne, hanem személyes kérdés is. – Ezért megfizetsz! Tomás ráébredt, hogy szinte minden előnyét elvesztette. A tőle telhető legnagyobb erővel támadt rá a férfira, és mégsem sikerült ártalmatlanná tennie. Épp csak megbillent, de máris talpon van, és most gyilkos gyűlölettel néz rá. Kétségtelen, hogy ezzel a csúnya arcsérüléssel is sokkal harcképesebb, mint ők négyen együttvéve. Volt azonban egy kis adu, ami talán mégis az ő javára billentheti a mérleget. A földön guruló kémcső volt az. Vajon mennyire értékes Jézus DNS-e a támadó számára? Tomás gyors mozdulattal lehajolt, és fölvette a jéghideg üvegcsét. Amikor fölállt, látta, hogy a támadó megindult felé, és az arcán mindenre elszánt kifejezés ült. Talán mégsem volt olyan jó ötlet fölvenni a kémcsövet, mint amilyennek az előbb tűnt. Az idegen mindennél értékesebbnek tarthatja, hiszen nem véletlen, hogy éppen Arkant támadta meg először, aki a kezében tartotta. Ha Tomás eddig csak puszta akadályt jelentett számára, most, a rúgás után, a kémcsővel a kezében, kétségtelenül ő lett a támadás célpontja. A történész érezte a két rendőr tétova bizonytalanságát a váratlan események közepette, de tudta, hogy nincs vesztegetni való ideje. Grossman és Valentina még nem látta ezt a férfit akció közben, és nem tudhatták, hogy mennyire veszélyes. Tomás viszont a saját bőrén tapasztalta, és tökéletesen tisztában volt vele, hogy mekkora veszélyben forognak mindannyian. Azzal, hogy fölvette a kémcsövet, akaratlanul is ő lett a fő célpont. Egye fene! – gondolta. A lényeg, hogy Valentinának ne essen bántódása! – Adja ide a kémcsövet! – szólt az olasz nő, és nyújtotta a kezét. – Gyorsan! Szó sem lehet róla, gondolta a portugál. Ha odaadja neki, azzal ő kerül a támadás középpontjába. Ezt semmiképpen nem engedheti meg. Valentinának semmi esélye nem lenne a támadóval szemben. Tisztában volt azzal, hogy neki se különösebb fizikai képességei, se megfelelő katonai gyakorlata nincs

ahhoz, hogy érdemben szembe tudjon szállni ezzel a harci gépezettel, aki egyre tör felé, ezért sarkon fordult, és megiramodott, kezében a kémcsővel. Érezte a háta mögött a felbolydulást, és hallotta a lépteket meg a zihálást. Meg sem kellett fordulnia ahhoz, hogy tudja: az idegen a sarkában van. – Stop! A férfi torokhangú ordítása csak még jobban megrémisztette Tomást. Futott tovább a kis folyosón a különböző berendezések és fagyasztók között, amelyek bizonyára további ritka genetikai mintákat őriztek. Nem volt könnyű szaladni a szkafanderben, hátán az oxigénpalackkal, a maszk miatt beszűkült látómezővel. De az adrenalin a segítségére volt, és többleterővel látta el. Amint elért az első elágazáshoz, hirtelen balra fordult, aztán rögtön jobbra, és egy párhuzamos folyosón futott tovább. Oldalra fordult, hogy meglássa a maszkon keresztül az üldözőjét, de nem látta sehol. Abban a pillanatban megérezte, hogy egyedülálló lehetőséget kapott, pedig nem is tervezte. Ki kell használnia. Gyorsan odaugrott az egyik polchoz, amelyen mindenféle laboratóriumi tárgyak sorakoztak, és fölakasztotta a Jézus DNS-ét tartalmazó kémcsövet egy fémszerkezetre, amelyen más hasonló üvegcsék lógtak. Keresve sem találna ennél jobb helyet, ahova elrejthetné a fagyott mintát, amit olyan rossz pillanatban kapott fel a földről. Tovább nem is vesztegette az idejét, futott, ahogy bírt. Ekkor már kezdte kapiskálni, hogy szüksége lenne valami tervre. A futás nem elég: előbb vagy utóbb úgyis elkapja az üldözője. Mitévő legyen hát? A legjobb az lenne, ha kijutna valahogy, ez nyilvánvaló. De hogyan? A kamrát páncélajtó választja el az épület többi részétől, és ahhoz, hogy kijusson rajta, valahogy ki kéne nyitnia. Igaz, hogy négyük közül egyedül Arpad Arkan ismerte a biztonsági jelszót, amely az ajtót nyitotta, de Tomás úgy érezte, hogy kitalálta, mi az a jelszó. Így hát csak oda kellett futnia, és reménykedni benne, hogy lesz elég ideje beírni és kinyitni az ajtót. Aztán kirohan, de az ajtót nyitva hagyja, hogy a támadó utánafuthasson. Csak így biztosíthatja, hogy nem támad rá a többiekre, akik odabent vannak. Na, nem mintha túlságosan érdekelte volna Arkan vagy Grossman sorsa. Nem: aki érdekelte, az Valentina volt, csak érte aggódott. A folyosó végén jobbra kanyarodott. Most már volt egy terve, csak véghez kellett vinni. Nem könnyű, de nem is lehetetlen. Először is el kell jutnia a páncélajtóig. Sejtése szerint éppen jó irányba haladt. Vajon odaér-e időben? Ekkor vette észre, hogy üldözőjének nyoma veszett, és ez elbizonytalanította. Nem tudta, hogy ez jó vagy rossz. Jó lenne, ha azt jelentené, hogy sikerült leráznia, de elfogta a kétség. Csodálatra méltóan gyors reagálásával el tudott menekülni, ez igaz. De azzal is tisztában volt, hogy azért nem tudott olyan gyorsan futni. Hova tűnt hát hirtelen az ismeretlen? Ekkor váratlanul ott termett előtte egy alak, és elállta az útját, ezzel pedig meg is válaszolta a kérdését. – Hiányoztam? Ezt a rekedt, szinte reszelős hangot legutóbb az American Colony-ban, a jeruzsálemi szállodában hallotta, amikor a támadója földre teperte, és halálos szorításában a fülére tapasztotta a száját, és úgy suttogott, kísértetiesen. Ezúttal ugyan nem suttogott, de a hangja még mindig félelmetes volt. Le akart fékezni, hogy visszaforduljon, de megcsúszott a kamra síkos talaján, mintha jégpályán lenne, és elvágódott a hideg padlón. Még látta, ahogy az ismeretlen ráveti magát, és ebben a pillanatban tudta, hogy vége van.

LXXII Az idegen rávetette magát, és hatalmasat öklözött a gyomrába. A csapást némileg felfogta ugyan a szkafander, de Tomást így is olyan erővel találta el, hogy megpördült és embriópózba rándult a fájdalomtól. Levegőt is alig kapott. – Ezzel csak megállítottalak – hörögte a támadó. – Ezt meg az előbbi rúgásért kapod. A történész érezte, ahogy megrázkódik a szkafander, és hirtelen kinyílik a maszk. Elárasztotta az arcát a jéghideg levegő, és a következő pillanatban akkora ütést kapott, hogy nekiesett egy műanyag kannákat tároló szekrénynek, és beütötte a tarkóját. – Áh! A bal arccsontjába belehasított a fájdalom, és rájött, hogy arcba rúgták. Ösztönösen összehúzta magát, és ismét embriópózba gömbölyödött, a karjait pedig a feje elé tartotta, a további rúgások ellen. Most a fejbőrén érezte a fájdalmat, mintha kitépnék a haját, és kénytelen volt kifordítani a fejét a teste által formált védőburokból. Meglátta a támadó arcát, közel az övéhez, és rájött, hogy a férfi a hajánál fogva ráncigálja. – Remélem, tetszett a viszonzás – mosolyodott el Sicarius gúnyosan, véres, ferde orrával. – Azt mondja a Szentírás, Léviták könyve 24,20: „Törést törésért, szemet szemért, fogat fogért; a milyen sérelmet ő ejtett máson, olyan ejtessék rajta is.” – A mosoly fenyegető vicsorgássá változott. – Hol van a kémcső? Tomás a fejét rázta. – Nem tudom. A támadó szó nélkül beleöklözött a bal arcába, pontosan oda, ahol az előbbi rúgás érte. – Beszélj! A portugál szó szerint csillagokat látott, amikor összezúzott arcán megérezte az újabb ütést, és hosszan felüvöltött. Vajon eltört az arccsontja? A hasogató fájdalom alapján úgy ítélte, hogy igen. – Hol a kémcső? – kérdezte Sicarius ismét, és fölemelte az öklét, készen arra, hogy újra lecsapjon rá ugyanott. – Hol van? Az előbbi ütés olyan fájdalmas volt, hogy szóba se jöhetett, hogy ne válaszoljon. Tomás a fejével a folyosó felé intett, ahonnan jött. – Ott hátul – nyögte a fájdalomtól zihálva. – Ott rejtettem el. A támadó odanézett. – Te ravasz majom – mondta. A szkafandernél fogva fölrántotta az áldozatát. – Állj fel! Vigyél oda, és mutasd meg, hova tetted! Megragadta a szkafander hátulját, hogy Tomás semmiképpen ne menekülhessen el, és végigtaszigálta a folyosón. A történész megtántorodott a rúgástól és az ütéstől, de sikerült talpon maradnia, és bár imbolyogva, de elindult. Próbálta kivenni a lába előtt az utat, de csak a jobb szemével látott. Egy pillanatra behunyta, hogy ellenőrizze, mennyire lát a bal szemével. Csak valami homályos foltot látott, és alig bírta kinyitni. Nyilván bedagadt, de egyszerre baljós sejtelem fogta el. Mi van, ha elvesztette? Tény, hogy nagyon erős ütések érték. Eszébe jutottak az idegen szavai, amint a Szentírást idézték. A Léviták könyvében az áll, hogy „szemet szemért, fogat fogért”. Hát az ő esetükben inkább azt lehetne mondani, hogy szemet orrért. – Gyerünk! – kiáltott rá Sicarius, miközben lökdöste. – Hol van az a kémcső? Tomásnak új tervet kellett kieszelnie, méghozzá gyorsan. De hát mit tegyen? Hogy improvizáljon ilyen körülmények között, a bal szemére vakon, egy könyörtelen harcos foglyaként? Hogy tudna fordítani a helyzeten? Ha legalább lenne nála fegyver! De csak a puszta keze volt, és az semmiféle fenyegetést nem jelentett a támadójára nézve. Nem tudja olyan erővel eltalálni, hogy kiüsse. Tomás tudta ezt, és a

támadója is. Talán meglephetné egy ütéssel, de az csak arra lenne jó, hogy kitegye magát a sokkal durvább megtorlásnak. Miközben a lehetőségeit fontolgatta és minden erejével azon igyekezett, hogy kieszeljen egy új tervet, megérkeztek arra a helyre, ahova felakasztotta a fagyott mintát. Ott volt az egyik polcon a fémszerkezet a különböző kémcsövekkel. Közülük az egyikben Jézus DNS-e. Odaadja-e a férfinak? Vagy inkább továbbmenjen? De mi lesz, ha a támadó rájön, hogy az orránál fogva vezették? Kibír-e még egy ütést a vérömleny az arcán és az ödéma a bal szemén? – Itt van – közölte halkan, mintegy megadva magát. Rámutatott a fémszerkezetre, és vesztesként sóhajtott fel. – Ezek között. Sicarius figyelme a felakasztott kémcsövekre irányult. – Melyik az? Tomás megfordult, látszólag azért, hogy megmutassa, melyik az a kémcső, de ehelyett a jobb kezével telibe találta a támadó orrát. Normális körülmények között erre azonnal megérkezett volna a – minden valószínűség szerint halálos – válasz. De ezek a körülmények nem voltak normálisak, és ezt a portugál is nagyon jól tudta. Sicarius orra ugyanis el volt törve, és a legkisebb érintésre is érzékenyen reagált. Hát még egy ökölcsapásra! És micsoda ökölcsapás volt az! Tomás jobb keze a szkafander kesztyűje alatt be volt kötve. Még a jeruzsálemi kórházban kötötték be, miután ellátták a sebét, amit a támadó vágott a tenyerébe, amikor megragadta a pengét a szállodai dulakodás közben. Ezzel a kötéssel a történész ökle sokkal keményebb és veszélyesebb lett. Olyan volt, mintha a szkafander alatt egy bokszert rejtegetne. A kemény ökölcsapás így brutálisnak bizonyult, annál is inkább, mivel a törött orrot találta el. Sicarius hanyatt esett, elterült a földön, kezeit a sérült arcához kapta, és a teste összerándult a kíntól. – Áááh! – üvöltötte. De titáni erőfeszítéssel ismét fölállt, ha imbolyogva is. – Megöllek, kutya! Tomás elképzelése az volt, hogy leteríti és elmenekül, de ez a férfi valóságos gép volt, és már föl is állt. Egy pillanat alatt úrrá lesz a fájdalmán, és akkor aztán nem lehet megfékezni. A történész tudta, hogy elveszett. Másodpercek kérdése az egész. Érezte a kísértést, hogy meneküljön, de ösztönösen tudta, hogy ezzel csak halogatná az elkerülhetetlent. Amint magához tér, ismét a sarkában lesz, és most már semmi nem tarja vissza attól, hogy megölje. Tudta, hogy most kell megoldania a helyzetet, amíg a férfi kába a fájdalomtól. Több lehetősége nem lesz. Elvett hát egy üres kémcsövet és a bekötött kezével kettétörte. Megnézte a szilánkos élét. Valóságos penge lett belőle. Nem is vesztegette tovább az idejét, hiszen tudta, hogy az élete forog kockán, így hát a támadó felé fordult, és teljes erejéből beledöfte a szilánkos kémcsövet a torkába. Sicarius nyakából patakokban ömlött a vér. A torkából gurgulázó hang tört elő, mintha a légcsövét elöntötte volna a piros folyadék. A férfi ismét elesett, és kétségbeesetten kapkodott a levegőért, miközben magánkívül rúgkapált. Néhány másodperc múlva szaggatottá vált a rángatózása, végül egy utolsót rúgott, és nem mozdult többet. Tomás a kimerültségtől térdre rogyott. Megölt egy embert. Életében először tett ilyet, és magába nézett, hogy kiderítse, mit érez. Semmit. Megölt egy embert, és nem érzett semmit. Furcsa volt, de nem zavarta, amit tett. Talán mert fáradt volt és fájt az arca, meg a jobb ökle is. Vagy talán mert bosszút állt a barátnője, Patricia Escalona haláláért, akit ez a gyilkos úgy ölt le, mint egy áldozati bárányt. Vagy talán – miért is ne? – azért, mert megkönnyebbült, hogy már nem árthat Valentinának. A gyilkos leterítése mindenesetre azt jelentette, hogy véget ért a rémálom. – Noronha professzor? Grossman főfelügyelő hangja mintha egy alagút mélyéről szólt volna. Tomás még mindig Sicarius holtteste mellett térdelt, hevesen vert a szíve, zihált a lélegzete, és olyan párafelhőket eregetett, mint egy

versenyló a futam után. Egy idő után érezte, hogy kezdi visszanyerni az erejét. Aztán az imént hallott szavakat is felfogta. Az izraeli rendőr hangja a háta mögül szólalt meg. Vett még egy mély lélegzetet, aztán nagy nehezen feltápászkodott. – Minden rendben – mondta. – Most már nem árthat nekünk. – Hol van a kémcső? A történész lassan megfordult, és megpillantotta Grossman alakját a folyosó fényében. A kezében valami rövid csövű tárgyat tartott. Mivel csak a jobb szemével látott, beletelt néhány pillanatba, míg rájött, hogy a pisztoly az, amit a rendőr behozott az épületbe. – Kicsit késő már a fegyvert használni, nem gondolja? – kérdezte gúnyosan. – Már meghalt a gyilkos. – Még mindig lihegett, de igyekezett visszanyerni a lélegzetét. – Nemrég még hasznát vehettük volna… A folyosó végén Grossman egy másik alakot is ráncigált magával, és a fejének szegezte a pisztolyt. Tomás pislogott és hunyorgott a jobb szemével, hogy megállapítsa, ki az. Az izraeli rendőr egy szkafanderbe öltözött alakot taszigált, akit ilyen körülmények között nem lehetett felismerni. – Hol a kémcső? – kérdezte Grossman ismételten. – Ideadja most, vagy majd csak egy újabb holttest mellett? A fenyegető hang megértette Tomással, hogy a felügyelő nem tréfál. Pisztolyt tartott egy ember fejéhez, és azzal fenyegetőzött, hogy lelövi, ha nem kapja meg a kémcsövet. Ebben a hidegben, fél szemmel, égő arccal nem volt könnyű látni, de Tomás nem adta fel, és próbálta kivenni a szkafander álarca alatt rejtőző arcot. – Tegye, amit mond – könyörgött az alak. – Kérem! Különben megöl! Amint meghallotta ezt a hangot, azonnal felismerte a túszt, és félelmében és aggodalmában majd kiugrott a szíve a helyéről. Valentina volt az.

LXXIII Tomást csüggedéssel és haraggal vegyes kétségbeesés fogta el abban a pillanatban, amikor felfogta, hogy Arnie Grossman Valentina meggyilkolásával fenyegetőzik és pisztolyt szegez a homlokának. A két alak kísérteties árnyként lebegett a folyosó végéről világító fényben. – Maga meg mi a fenét művel? – kérdezte a történész, hogy némi racionális rendet teremtsen ebben a káoszban. – Tegye le azt a fegyvert! Az izraeli rendőrség főfelügyelője a fejét csóválta. – Előbb adja ide a kémcsövet! A portugál alig volt túl a fekete ruhás támadó elleni véres küzdelmen, és azt hitte, hogy a férfi halála pontot tett az egész rémálomra. Az előtte álló jelenetből rádöbbent, hogy a legrosszabb talán még hátravan. Más az, ha szembeszállunk egy ismeretlennel és a küzdelem során megöljük, és megint más, amikor elárul minket valaki, akiben megbíztunk. Most mit tegyen? Rá kellett döbbennie, hogy rosszul ítélte meg a felügyelőt. Grossman nem a szövetségese, hanem az ellensége, és most már így kell őt szemlélnie. Szóra kell bírnia. Csak így tudja megszerezni a szükséges információkat a helyzet újraértékeléséhez és az új terv kieszeléséhez. – Honnan tudjam, hogy ha odaadom a kémcsövet, tényleg nem öli meg? Grossman még erősebben odanyomta a pisztolyt Valentina fejéhez, hogy kétség se férjen hozzá: komolyan beszél. – Ne játszadozzon velem! – kiáltotta. – Türelmetlen az ujjam, és nagyon meg akarja húzni ezt a ravaszt! Tomás megfordult, hogy megnézze a fekete ruhás férfi földön elterülő alakját, aztán visszafordult a nyomozóhoz. Az adott körülmények között nem forgott valami gyorsan az esze, de azért az világossá vált számára, hogy kettejük között valami kapcsolat van. – Maga szintén sicarius? Az izraeli férfi felkacagott. – Maga nagyon ravasz – jegyezte meg. – De balszerencséjére ezzel most már nem sokra megy. – Ismét felkiáltott. – A kémcsövet! A történész dagadt szemébe belenyilallt a fájdalom. Megérintette a sérülést, mintha ezzel enyhíthetné a kínt. – Miért? – kérdezte. – Miért ez az egész? Miért kellett meggyilkolni Escalona professzort és a másik kettőt? Miért támadott meg engem és Valentinát? Mi folyik itt? Mit akarnak? – Vissza akarjuk kapni a történelmünket – felelte Grossman hirtelen támadt dühvel. – A kultúránkat akarjuk! A méltóságunkat akarjuk! A szent földünket akarjuk! Tomás értetlen arcot vágott. – De hát fenyegeti ezeket bárki is? – Nap mint nap! Maguk, keresztények, ellopták a Szentírásunkat, ellopták a múltunkat, és most a jövőnket is el akarják lopni! Ezt soha nem fogjuk megengedni. A sicariusok az I. században alapították a mozgalmukat a rómaiak ellen. Most új veszély fenyegeti Izraelt, de soha nem adjuk meg magunkat harc nélkül! – Miről beszél? Miféle veszélyt jelentettek maguknak az áldozataik? Miféle veszélyt jelentek én? Miket hord itt össze? Az izraeli rendőr körbemutatott a helyiségen. – Ez az egész projekt egy nagy fenyegetés! – kiáltotta. – Ha tovább folytatódik, az támadás a zsidóság ellen és fenyegetés Izrael fennmaradására nézve. A kormányunk ezt nem hajlandó belátni, de mi, sicariusok, akárcsak kétezer évvel ezelőtti elődeink, nem hagyjuk, hogy elkótyavetyéljék a földet, amit

Isten nekünk adott! Tomás megrázta a fejét, mintha semmi értelme nem lenne mindannak, amit most hallott. – Már miért jelentene fenyegetést Izrael számára Jézus klónozása? Ne haragudjon, de én ezt nem értem! – Maguknak, keresztényeknek meg kell érteniük valamit – mondta Grossman. – Isten kiválasztotta a zsidókat, és szent szövetséget kötött velünk. Kétezer évvel ezelőtt megjelent egy zsidó rabbi, akit Yehoshuának, vagyis Jézusnak hívtak, és a Szentírás törvényeinek, valamint Isten akaratának szigorú betartását hirdette. És mit csináltak a követői a tanításaival? Elferdítették! Sőt egyenesen azt állították, hogy felülírta a Szentírást, amit Jézus soha nem tett volna, és nem is engedett volna meg. Odáig jutottak, hogy istent csináltak belőle, és úgy imádják, mint egy pogány bálványt, amivel a legszégyentelenebb módon szentségtelenítették meg a Smát, amely kinyilatkoztatja, hogy egyetlen Isten létezik, mégpedig az az Isten, akit maga Jézus is egyetlennek ismert el, maguk pedig háromsággá változtatták. És mintha ez még nem volna elég, ellopták a Szentírásunkat és eltorzították a hagyományainkat. És most mit akarnak ezzel az őrült projekttel? Mindezt megismételni! Újra akarják teremteni Jézust, és úgy akarják nevelni, hogy csak azt tegye és mondja, amit maguk, keresztények, helyesnek tartanak. Csakhogy nem az a helyes, amit maguk annak gondolnak, hanem az, amit Isten meghatározott és leíratott a Szentírásban, abban a Szentírásban, amit maga Jézus is tiszteletben tartott, az utolsó iótáig! Ezzel az egész bohócparádéval végleg ki akarják törölni az emberek emlékezetéből, hogy Jézus zsidó volt és csakis zsidó volt, és keresztényt akarnak belőle faragni, ami pedig nem volt. Ez az egész színjáték csak arra való, hogy bábot csináljon Jézusból, aki csak azt szajkózza, amit maguk hallani akarnak. Mi lenne Izraellel, ha ezt megcsinálnák? A maguk kavarta vihar lesöpörné a történelem térképéről! Maguk békét akarnak teremtetni a világban ezzel az új Jézussal, mintha az olyan egyszerű lenne. Mintha bárki is képes lenne rá, hogy elrendelje a békét, és varázsütésre megoldjon minden bonyolult problémát. A klónozott, pacifista Jézust követő keresztény nyugat többé nem támogatna minket, és Izrael ki lenne szolgáltatva az iszlám szélsőségesek kényének-kedvének. Puszta jó szándékból beletaszítanának minket a szakadékba. – Ha így gondolja, miért nem leplezte le az alapítványt? Miért nem kampányolt ellene? Miért nem fordult bírósághoz? Nem lett volna jobb, mint gyilkolni? Grossman keserűen felkacagott. – Kampányolni? Bírósághoz fordulni? Hülyének néz? Ki hallgatna meg? Mint nyilván maga is tudja, az emberek többségének torz képe van Jézusról. A keresztényeknek fogalmuk sincs róla, hogy Jézus nem volt keresztény! Ha kiállnék a nyilvánosság elé, és elmondanám, hogy valaki klónozni akarja Jézust, hogy békét hozzon a Földnek, ellenkezne bárki is? A nyugat tapsviharral fogadná az ötletet! Ki akarna szembeszállni vele? Az embereknek sejtelmük sincs róla, hogy ki volt Jézus valójában, és arról se, hogy milyen veszélyes ez a projekt! – Megrázta a fejét. – Nem! Ezt nem lehet másképp kezelni! Gyökerestül kell kiirtani a bajt! Úgy kell cselekedni, ahogy a sicariusok cselekedtek kétezer évvel ezelőtt! – De maguk nem cselekedtek helyesen! – érvelt Tomás. – Maguk embereket öltek! Maga szerint ez nem súlyos bűn? – Amikor megtudtam, hogy belevágtak ebbe a projektbe – felelte a rendőr –, értesítettem a főnökeimet, és igyekeztem meggyőzni őket, hogy meg kell fékezni ezt az őrültséget. Tudja, mit csináltak? Kinevettek! A képembe nevettek azok az idióták! Ennek ellenére sikerült értesítenem a kormányt is. Tudja, mit mondott Izrael miniszterelnöke? Hogy pozitív kezdeményezésről van szó! – A mutatóujjával a homlokára bökött. – Ez őrület! Az embereknek halvány fogalmuk sincs róla, mit jelentene Jézus klónozása! Ha ez megvalósulna, az katasztrofális következményekkel járna! – Hevesen rázta a fejét. – Nem! Ezt nem engedhetem meg! És nem is engedem! Ahogy a sicariusok Izrael védelmére keltek az I. században, mi is megtesszük ugyanezt. Ha más nem teszi meg, akkor megtesszük mi. És meg is tettük! – Ki az a mi? – Mi, az újjászületett sicariusok.

Tomás a földön heverő holttestre mutatott. – És ő? – Lev? – kérdezte Grossman. – Szegény ördög! – Szomorúan nézett a holttestre. – Libanonban ismertem meg, egy hegyi művelet során, a Hezbollah ellen. A Cahal egyik különleges egységének a tagja volt. Virtuóz módon bánt a késekkel. Egyszer bement egyedül egy barlangba, és egy bozótvágó késsel lemészárolt egy egész mudzsáhid-osztagot. A háború az agyára ment szegénynek. A szárnyaim alá vettem, és sicariust faragtam belőle. – Tomásra szegezte a szemét. – Nem tudom, hogy sikerült megölnie, de nem is érdekel. Isten így akarta. Most rám maradt az a feladat, hogy véget vessek ennek az átkozott projektnek. – Mit akar tenni? – Az az én dolgom. – Kinyújtotta a kezét. – Gyerünk! Adja ide a kémcsövet! – Mi a biztosíték arra, hogy ha megszerezte Jézus DNS-ét, nem öli meg Valentinát, aztán meg engem? A nyomozó tekintete előbb Valentinára siklott, aztán vissza a portugálra. – A következőt csináljuk – javasolta. – Elengedem ezt a szépséget, hadd menjen. Maga viszont ott marad, ahol van. Amikor a nő már elég messze lesz tőlem, maga szépen ideadja a kémcsövet. Ez így megfelel? – És mi a biztosíték arra, hogy nem öl meg engem, és azután nem ered Valentina nyomába? A nő eddig némán és mozdulatlanul állt a fejének szegezett pisztollyal, de most megszólalt. – Miattam ne aggódjon, Tomás – mondta nyugodt hangon, mintha ura lenne a helyzetnek. – Ne feledje, hogy rendőr vagyok, és van gyakorlatom a küzdelemben. Csak azért tudott elkapni, mert nem számítottam rá. De garantálom, hogy nem lesz rá több alkalma. A történész csodálta a nő bátorságát és nyugalmát. Rendkívüli volt, ahogy Valentina a fejének szegezett pisztoly ellenére megőrizte a hidegvérét, és félelemnek a legcsekélyebb jelét sem adta. Csak leplezni próbálja a rémületét, vagy valóban ilyen magabiztos? Bárhogy is legyen, lenyűgöző a nyugalma. – Biztos benne? A nő bólintott. – Teljes mértékben! Ez a kamra tele van lobbanékony anyagokkal, nem vette észre? Fél perc alatt összeállítok egy halálos fegyvert. Fél percet adjon nekem, és garantálom, hogy ez az idióta nem fenyeget többé. Tomás fontolóra vette a hallottakat, és elkezdte fölállítani a tervet. De mivel győzze meg Grossmant? Hogy vegye rá, hogy hagyja őket elmenekülni? – Rendben – mondta az izraelinek. – Odaadom a kémcsövet, amely Jézus DNS-ét tartalmazza. De előbb el kell engednie Valentinát. Megegyeztünk? Felkészült, hogy nehéz tárgyalás veszi kezdetét, de legnagyobb meglepetésére a rendőr azonnal elfogadta a feltételeit. – Megegyeztünk. – Grossman enyhén megemelte a fegyverét, épp csak annyira, hogy már ne szegeződjön a nő fejének, és jelzett, hogy menjen el. – Elmehet! Valentina hátrált néhány lépést, és néhány másodperc alatt el is tűnt szem elől. – Minden rendben? – kiáltotta Tomás a levegőbe, de nyilvánvalóan Valentinához intézte a szavait. – Biztonságban van? – Igen – felelte a nő valahonnan a távolból. – Pár másodperc alatt összeállítok egy fegyvert. A kijáratnál találkozunk. A portugál Grossmanra nézett, aki pisztollyal a kezében meredt rá. Eljött az igazság pillanata. Az izraeli már teljesítette a maga részét. Most Tomáson volt a sor. – A kémcsövet! – utasította a rendőr. A türelem nem tartozott az erősségei közé. – Most! Tomás végignézett a polcon, és megtalálta a fémszerkezetet, amelyen a kémcsövek sorakoztak. A

Sicariusszal folytatott küzdelem közepette kettő leesett a földre, de a Jézus genetikai mintáját tartalmazó üvegcse érintetlenül függött ott, ahova tette. Kinyújtotta kesztyűs kezét, és elvette a polcról, majd felmutatta Grossmannak. – Ez az – mondta. – Leteszem ide. Óvatosan a polcra helyezte, és hátrált néhány lépést. A rendőr a pisztolyt rászegezve jött végig a folyosón, és odalépett a polchoz. Elvette a kémcsövet, szemügyre vette, vizsgálgatta, hogy valóban az-e, amelyiket Arpad Arkan kezében látott. A színe és a fagyott állapota meggyőzte róla, hogy ez az, amit keresett. Gyors és váratlan mozdulattal Tomás fejének szegezte a fegyvert. – Agyő! És lőtt.

LXXIV Tomást az ösztönei, az előrelátása és a gyors reflexei mentették meg. Miután letette a kémcsövet a polcra, addig hátrált a folyosón, amíg el nem ért egy bemélyedésig két különböző folyadékokkal, nyilván mindenféle vegyi anyagokkal teli kannákkal megrakott polc között. Abban a pillanatban, amikor Grossman kinyújtotta a karját, hogy lőjön, behúzódott a polcok közé, és sikerült elkerülnie a gyilkos golyót, amely a feje mellett süvített el. – Átkozott! – üvöltötte a rendőr, amikor észrevette, hogy elvétette a célt. – Elkaplak! A történész kiegyenesedett és elkezdett rohanni, hogy elmeneküljön. Ámbár tudta, hogy ez nem lesz könnyű. Azok a hosszú folyosók valóságos céllövöldét képeztek, amelyek egyenesen odavonzzák a golyót Tomás hátába, ha egy vonalba kerül a rendőrrel. Ezért cikáznia kellett a nyílások között, no meg imádkoznia, hogy összefusson Valentinával, aki remélhetőleg már összeállította rögtönzött fegyverét az üldözője ellen. Bumm. Bumm. Két újabb lövés robaja visszhangzott a kamrában, jelezvén, hogy a sicariusok mestere ismét célba vette. Tomás ösztönösen húzta el a fejét, és néha maga sem tudta biztosan, hogy nem találta-e el valamelyik golyó, de mindig rájött, hogy ostoba gondolat: a tény, hogy fut, elegendő bizonyítékul szolgál arra, hogy nem sebesült meg. Nagy robaj kíséretében hirtelen sárgás-vöröses világosság támadt, és remegett a levegő. A portugál hátranézett. Egy tűzgolyó dagadt egyre nagyobbra, mint valami léggömb, azon a helyen, ahol az előbb szaladt. Megfordult a fejében, hogy végre megérkezett Valentina várva várt ellentámadása, talán egy Molotov-koktél, vagy valami hasonló, de sehol nem látta a nőt, és a tény, hogy a robbanás éppen ott történt, ahol történt, megvilágosította. Üldözője valamelyik golyója eltalálta az egyik gyúlékony anyaggal teli edényt. A lángoló polcok telistele voltak további kannákkal, és a lángnyelvek csápokként nyúltak ki, hogy elérjék a többi szekrényt, kitapogassák az újabb kannákat, és fellobbantsák az újabb gyúlékony anyagokat. Újabb robbanások következtek, láncolatot alkotva. A levegő csak úgy reszketett a sorozatos megrázkódtatásoktól. – Istenem! Tomásra rászakadt a valóság. A szentek szentjének csaknem húsz százaléka lángokban állt, és a tűz szélsebesen terjedt tovább. Pokoli rohanás kezdődött. A tűzgolyó hamarosan az egész helyiséget felfalja. A történésznek, akárcsak a többi jelenlévőnek, egyetlen lehetősége maradt a lángok és a füst közepette. Menekülni. Futni a kijárat felé, és kijutni, amíg nem késő. Csakhogy a kijáratot eltorlaszolta egy páncélajtó, amelynek egyvalaki ismerte a kódját: Arpad Arkan, aki most harcképtelen volt. Tomás csak reménykedni tudott benne, hogy jól sejti, mi a jelszó. A portugál lélekszakadva rohant végig a szentek szentjén az egyetlen lehetséges kijárat felé, és hol erre, ahol arra tért ki a lángok elől, amelyek itt-ott elállták az útját, míg végül meg nem pillantotta azt, amit keresett. A páncélajtót. Az utolsó folyosó, amelyen végigrohant, az ajtó előtti előtérhez vezetett, és Tomás csak akkor torpant meg, amikor hasával és tenyerével nekicsapódott a fémfelületnek. A páncélajtón volt egy kerek ablakocska, de a gőz és a füst elhomályosította, és nem lehetett kilátni rajta. – Jól van? A történész hátranézett a válla fölött, és megpillantotta Valentinát, aki nagy, kék szemeivel nézett rá. Az olasz nő levette a szkafander sisakját, és fedetlen fővel állt ott, ami teljesen természetesnek tűnt, hiszen a tűz felmelegítette a levegőt, és már nem kellett félni sem a hidegtől, sem attól, hogy megfertőzik

a Kodes Hakodasimban őrzött értékes mintákat. Tomás egy szót sem szólt, csak magához ölelte és megcsókolta a haját. Füstszagú volt, de kit érdekelt ez most? Legszívesebben elborította volna az arcát csókokkal. De visszafogta magát: ez nem a legalkalmasabb pillanat az ilyesmire. Most fontosabb dolguk van. Megragadta a nő vállát és a szemébe nézett. – Ki kell jutnunk innen – mondta. – Nemsokára minden égni fog! Most vette csak észre, hogy meg van rémülve. De hát nem csoda. Ez a törékeny nő előbb a sicarius támadását nézte végig, majd Grossman árulását, és ha ez még nem lenne elég, most ebben a fékezhetetlen tűzvészben találta magát. Egyre gyorsabban közeledtek a lángok: sürgősen el kellett hagyniuk a kamrát. – De hogyan? – kérdezte Valentina. – Be van zárva az ajtó. Maga tudja a kódot? Tomás tekintete a páncélajtóra siklott. – Nem vagyok benne biztos – felelte. – De azt hiszem, tudom. Emlékszik, hogy amikor beléptünk… Félbehagyta a mondatot. Megjelent előttük Arnie Grossman alakja, szintén fedetlen fővel. Rászegezett pisztollyal lépett elő a füstből. A történész forgolódni kezdett, menekülési útvonal után kutatva. A jelen körülmények között azonban nem volt menekvés. Ha elfutna, hova juthatna? Az egyre közeledő tűzbe? – Bezárult a kör! – ordította a sicariusok mestere, ízlelgetve a pillanat diadalát. – A magafajta patkányokat mindig elkapják, nem? A portugál fölemelte a kezét, jelezve, hogy megadja magát. – Nyugodjon meg! – mondta. – Mind egy csónakban evezünk! Grossman arca groteszk mosolyba húzódott. – Én nem csónakázom patkányokkal! – vicsorogta. Ráfogta a fegyvert és felkészült, hogy meghúzza a ravaszt. – Főleg nem egy olyannal, akiből mindjárt hulla lesz! A helyzet kétségbeejtő volt. Tomás fölemelt kezekkel hátrált, és beleütközött a fémajtóba. Pontosan abban a klasszikus testhelyzetben volt, amiben a kivégzőosztag előtt álló ember a lövés előtti pillanatban. Elveszettnek érezte magát, és Valentinára nézett. Hát nem azt mondta, hogy készít egy rögtönzött fegyvert, és többet nem hagyja, hogy meglepje az izraeli rendőr? Ha van nála fegyver, itt a kiváló alkalom, hogy használja. A történésznek szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy miután Grossman végzett vele, a nőre is ez a sors vár. Eljött a mindent vagy semmit pillanata. – Arnie, várjon! Az olasz szépség olyan hangon szólt az izraelihez, hogy Tomás csalódottan ocsúdott föl hiú reményeiből. „Arnie, várjon”? Mi ez a naiv hang? Azt hiszi, hogy egy ilyen mondattal megmentheti? Hol az ördögben van az a rögtönzött fegyver, amit összeállított? Miért nem használja? – Mi van? – kérdezte Grossman, anélkül hogy levette volna Tomásról a pisztolyát. – Van valami? Újabb meglepetés. Bármilyen naivnak tűnt is az előbbi megszólalás, úgy tűnt, hogy mégis működik! Nyilvánvaló volt, hogy Valentina időt akar nyerni, talán, hogy használhassa a fegyverét. – Magánál van a genetikai minta? – kérdezte a nő. – Persze – felelte az izraeli, és elővette a kémcsövet a szkafander belső zsebéből, mintha bizonyítékként mutatná fel. – Azt hitte, hogy elvesztettem? – Csak biztos akartam lenni benne, hogy minden a terv szerint megy – magyarázta. A fejével a portugálra bökött. – Ne ölje meg! Grossman bosszúsan fölhúzta a szemöldökét. – Miért? Valentina az ajtóra mutatott. – Maga tudja a kódot, hogy kijussunk innen?

Az izraeli a fémajtóra nézett és elbizonytalanodott. Nyilvánvaló volt, hogy ez eddig eszébe sem jutott. – A fenébe! – kiáltott fel. – Akkor mi legyen? A Polizia Giudiziaria felügyelőnője Tomás felé intett. – Ő tudja. Grossman most más szemmel nézett a történészre, mintha ez az információ mindent megváltoztatott volna. Sokáig tétovázott, aztán megvakarta a fejét, hogy újraértékelje a helyzetet. Nem sok gondolkodnivaló volt rajta: igen csekély számú és világos lehetőségek közül kellett választania. Az idő pedig sürgetett. A sicariusok mestere két lépéssel ott termett a célpontja előtt, és a homlokához nyomta a pisztolyát. – Mi a jelszó? Tomás megvetően nézett rá. – Mit csinál, ha nem mondom meg? – kérdezte kihívóan. – Megöl? Az izraeli rendőr fontolóra vette a kérdést. Nyilvánvaló volt, hogy az áldozata elveszettnek érzi magát. Minek is árulná el a kódot, ami kinyitja az ajtót, ha tudja, hogy utána úgyis megöli? Sürgetett az idő. Hatékony eszközhöz kellett folyamodni. Közeledtek a lángok, és Grossman odalépett Valentinához, hogy a kezébe nyomja a fegyverét. – Fogja! – parancsolta. – Kénytelen leszek komolyan vallatni. Tomás szíve majd kiugrott a helyéről, amikor meglátta, hogy az ellensége átadja a fegyverét Valentinának. Ez zseniális! – gondolta, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy örömében felugorjon, de uralkodott magán. Legszívesebben odaugrott volna ehhez a nőhöz, hogy megölelgesse. A Polizia Giudiziaria csinos nyomozónője a legártatlanabb csellel vette rá az izraelit, hogy önként odaadja neki a fegyverét! Ha nem a saját szemével látja, el sem hiszi! Ez egyszerűen hihetetlen! Micsoda manipulációs képesség! Valentina elvette a pisztolyt, és néhány másodpercig a szerkezetét tanulmányozta: elvégre izraeli gyártmány volt, nem volt hozzászokva. Rendőrként azonban hamar megértette, hogy működik, és fölemelte – végül is az elv mindenhol ugyanaz. Tomás alig bírta visszafogni az izgalmát, annyira várta már, hogy a nő ráfogja a fegyvert Grossmanra, és véget vessen ennek a kínos helyzetnek. Ehelyett azonban az ő lábára irányította a csövet. – Ne mozduljon! – ordított rá a portugálra. – Ha megpróbálkozik valamivel, kap egyet a térdébe! Sokk. Azt látni, ahogy Valentina ellene fordul, elviselhetetlenül sokkoló volt. Valóságos érzelmi hullámvasúton érezte magát: előbb a teljes kétségbeesés, aztán az alig visszatartható öröm, most meg a totális csalódás. És Tomás ebben a pillanatban értette meg a borzalmas és hihetetlen igazságot. Valentina ellenség.

LXXV Ez a kép, ahogy Valentina ott áll vele szemben és ráfogja a pisztolyt, túlságosan felfoghatatlan volt ahhoz, hogy igaz legyen. Mégis az volt. Tomás csak nézte, nézte, és nem akarta elhinni. Az nem lehet! Valentina nem állhat a sicariusok oldalán! Az teljességgel lehetetlen! Elképzelhetetlen! De bármilyen kemény és hihetetlen is, a valóság mégiscsak megfellebbezhetetlen. Arnie Grossman átadta neki a fegyverét, ő pedig nem a sicariusok mesterére irányította, hanem őrá, Tomás Noronhára. Hiába is keres kifogásokat, magyarázatot, érveket, a legélénkebb fantázia sem segít megindokolni a megindokolhatatlant: a tények tények maradnak. Valentina kezében van a pisztoly, és ráfogja. – Mit művel? – kérdezte a történész, hogy megpróbálja valahogy megérteni, mi történik. – Miért nem fogja el ezt a fickót? A nő gúnyosan, szinte kihívóan mosolyra húzta a száját. – Nem tudta, hogy mi, nők, képmutatók vagyunk? – Mi? Valentina a fejét csóválta, és rosszallóan csettintett a nyelvével. – Maga tényleg ostoba! – vetette oda fölényesen. – Azt hitte, hogy hagynám, hogy ez a cirkusz tovább folytatódjon? Azt hitte, hogy a szép zöld szeme meg a latinos sármja úgy elvarázsol, hogy elveszítem a józan eszem? – Megrázta a fejét. – Szerencsétlen barom! Milyen idióták a férfiak! Arnie Grossman a nadrágja zsebében kotorászott, de Tomás oda sem figyelt. Annyira meglepte az események ilyetén fordulata, hogy nem is foglalkozott a rendőrrel. Minden figyelmét a Polizia Giudiziaria felügyelőnőjére fordította, és olyan bambán nézett rá, mintha egyetlen szavának sem lenne semmi értelme. Úgy érezte, mintha nem is ismerné, vagy nem ugyanaz az ember lenne, akit ismer. Ugyanaz a test, de nem ugyanaz az ember. – De hát mi folyik itt? Mi ez az őrület? Mióta van az, hogy… – Az elejétől fogva. – Micsoda? Valentina az izraelire nézett, aki éppen a svájci bicskáját élesítette. – Arnie és én már régóta ismerjük egymást – vallotta be. – Mindketten rendőrök vagyunk, és tisztában vagyunk a törvény korlátaival. Ezért léptünk be olyan titkos társaságokba, amelyek megoldást nyújtanak azokra a problémákra, amelyeket törvényes úton nem lehet megoldani. Ő újraalapította Jeruzsálemben a sicariusokat, én pedig egy szabadkőműves-páholy biztonsági szárnyához tartozom. P2 a neve, nem tudom, hallott-e már róla… Tomásnak tátva maradt a szája a csodálkozástól. Ez a nő most már biztosan nem azonos azzal a nővel, akivel együtt töltötte az elmúlt hetet. – Micsoda? – P2 – ismételte. – Ez egy rövidítés, ami azt jelenti, hogy… – Propaganda Due – mondta ki a portugál nagyon lassan, amint felismerte az olasz nevet. – Jól tudom, hogy mi az. A P2 kapcsolatban áll még a Vatikánnal is, benne volt a maffia és a Banco Ambrosiano pénzmosási botrányában, és az a hír járja, hogy közük van I. János Pál pápa halálához, aki arra készült, hogy leleplezi a P2 mesterkedéseit, de meghalt, mielőtt ezt megtehette volna. Az utolsó kijelentésre Valentina elmosolyodott. – Pletykák – felelte megvetően. – De látom, egészen tájékozott. – A P2-t megelőzi a híre – felelte a történész. Még mindig hitetlenkedve nézte a nőt. – Maga tényleg ehhez a rablóbandához tartozik? A nő megemelte a pisztolyt a kezében. – Nálam van a fegyver, vagy magánál?

Tomás megadta magát. Ez az érv valóban alátámasztotta a nő szavait. Olyan hihetetlen volt, hogy Valentina egész idő alatt átverte és manipulálta. Onnantól kezdve, hogy bevonta a nyomozásba, aztán végigment vele a rejtvények ösvényén, amely előre kitervelten Izraelbe vezetett, követte vele a szálakat az Arkan Alapítványig, majd együttérzést színlelt, amikor a szállodában megtámadták… és mindvégig csak játszott! A portugál megrázta a fejét. Még nem tudta összerakni a képet az olasz nő szerepéről. Még hiányzott néhány információ. Előbb meg akarta érteni, hogy jutott el eddig a pontig. – Mit keres a P2 ebben az egész históriában? Valentina Grossman bicskával foglalatoskodó alakjára mutatott. – Az egész akkor kezdődött, amikor Arnie a megfelelő csatornákon keresztül értesített minket az Arkan Alapítvány projektjéről. Elmondta, hogy az alapítvány izolálta Jézus néhány DNS-t tartalmazó sejtjét, és azt tervezi, hogy amint lehetségessé válik az emberi klónozás, életre kelti. Eleinte meglehetősen fantasztikusnak hangzott számunkra ez a história, és nem nagyon hittünk benne, de aztán ellenőriztük az információt, és legnagyobb meglepetésünkre, minden beigazolódott. Persze őrültségnek tartottuk az ötletet. Veszélyes őrültségnek. – Veszélyesnek? Miért? Valentina oldalra billentette a fejét. – Most őszintén, Tomás! Jézus klónozása? Belegondolt már egy ilyen terv következményeibe? Mit szólna Jézus, ha elmenne a Vatikánba, és meglátná azt a fényűzést? És ha Rómában ugyanazt művelné, amit Jeruzsálemben művelt, amikor ellátogatott a templomba? – Színpadias mozdulatokkal idézte fel a híres templomi jelenetet. – „Nincsen-é megírva: Az én házam imádság házának neveztetik minden nép között? Ti pedig rablók barlangjává tettétek azt.” – Tomásra nézett. – El tudja képzelni a jelenetet? Jézus bírálja a Vatikánt, és megparancsolja, hogy adjanak el mindent, és támogassák a szegényeket? – Félrebillentette a fejét. – Tényleg azt hiszi, hogy eltűrnénk ezt? A történész felsóhajtott. – Értem már – mondta. – Jézus visszatérése komoly érdekeket sértene… – Meg kellett állítanunk ezt az őrültséget – folytatta Valentina. – A P2 összehívott egy különleges találkozót ennek a kérdésnek a megvitatására, és úgy döntöttünk, hogy együttműködünk a sicariusokkal. Ennek a cirkusznak sürgősen véget kellett vetni. Csakhogy az Arkan Alapítvány hétpecsétes titokként kezelte a projektet, és sehogy sem tudtunk beépülni közéjük. Sikerült azonban azonosítanunk a projekt néhány kulcsfiguráját, és kieszeltünk egy tervet, amelynek része volt, hogy beszervezzük a világ egyik legnevesebb történészét. – Elmosolyodott. – Magát. Tomás megdöbbent a közlés hallatán. – Engem? – A terv egyszerű volt – mondta. – A sicariusok megölnek három személyt, akik kapcsolatba hozhatók a projekttel, és olyan kis nyomokat hagynak maguk után, amelyeket csak egy kódfejtésben és régi nyelvekben jártas történész képes megfejteni. Közben azt az információt kaptuk, hogy Escalona professzor kikérte tanulmányozásra a Codex Vaticanust a Vatikáni Könyvtárban, és megtudtuk, hogy maguk barátok. Ez tökéletesen hangzott. Mivel az olasz kulturális minisztériumban is vannak kapcsolataink, sikerült elintéznünk, hogy a Gulbenkian Alapítványt is bevonják a Traianus-fórum romjainak restaurálásába, mégpedig ugyanakkor, amikor a galíciai történésznő is Rómában tartózkodik. Amikor már minden bábu fönt volt a táblán, nem volt más hátra, mint beindítani a műveletet. Escalona professzor a megbeszélt időpontban megérkezett Rómába, és az egyik munkatársunk tájékoztatta, hogy maga is a városban van. Ahogy előre sejtettük, Escalona azonnal fölhívta magát. – Disznók! – morogta Tomás halkan, és igyekezett uralkodni egyre erősödő dühén, miközben fokozatosan fogta fel, hogy kezdettől fogva manipulálták. – És ha nem hívott volna föl? Hogy vontak volna bele a mocskos játékukba?

– Akkor Arnie embere kezdeményezett volna hívást a nő telefonjáról. De erre nem volt szükség. Escalona professzor maga telefonált, aztán elindult a Vatikáni Könyvtárba, ahol már várta a sicariusok ügynöke. Amikor kihívtak helyszínelni, csak meg kellett néznem az áldozat híváslistáját, hogy azonnal odahozathassam magát a Vatikánba. Ez pedig tökéletes ürügy volt arra, hogy bevonjam magát a nyomozásba. – De miért pont engem? – Mert ismerte az egyik áldozatot, és mert szükségünk volt egy nyomkövetőre, aki a rejtvények nyomán elvezet minket a projekt szívébe. – A magasba emelte a kezét, hogy fölmutassa a Jézus DNS-ét tartalmazó kémcsövet. – És mi sem bizonyítja fényesebben a terv sikerét, mint az, hogy most már nálam van a genetikai minta. – Önelégülten húzta fel a szemöldökét. – És ha megbocsátja a szerénytelenségemet: nemcsak a terv volt tökéletes, hanem a kivitelezés is. Újabb robbanások rázták meg a kamrát. A tűz még gyorsabban terjedt. Grossman ráébredt, hogy nincs sok idejük, és félbeszakította a beszélgetést. – Minek mondja el neki mindezt? – Csak mert jó keresztény vagyok – felelte gúnyos hangon a nő. – Ha meghal, legalább azt tudja meg, hogy miért halt meg. – De előbb még meg kell tennie valamit – mondta az izraeli, és a páncélajtóra mutatott. – El kell árulnia a jelszót. Hirtelen vállon ragadta a történészt, és cselgáncsmozdulattal leterítette, arccal a föld felé. – Mi van? – kérdezte Tomás rémülten, a padlónak nyomott arccal. – Mit csinál? A támadó megragadta a bal karját, erőszakkal kinyújtotta, majd arra kényszerítette, hogy nyissa ki a tenyerét. A csuklóját leszorította, és a svájci bicskát a kisujjához nyomta. – Bemutatok egy vallatási technikát, amelynek a sikerességi rátája megközelíti a száz százalékot – felelte. – A módszer lényege az, hogy sorra levágjuk a gyanúsított ujjait, egészen addig, amíg beszélni nem kezd. Rendkívül egyszerű, igaz? Egyszerű és hatékony. Biztosíthatom, hogy eddig mindenki, akinél ezt a módszert alkalmaztam, úgy énekelt, mint egy kanári. És maga is ezt fogja tenni. – Maga megőrült? – Adok egy utolsó lehetőséget, hogy megkímélhesse magát a fölösleges kínszenvedéstől – közölte. – Mi a jelszó, amely kinyitja az ajtót? A portugál érezte az ujján a pengét, és mérlegelte a helyzetet. Nem túl fényes. De milyen lehetőségek közül választhat? A bal szeme feldagadt, a jobb keze be van gipszelve, kimerült, elárulták, be van zárva egy kamrába, amely lángokban áll, egy nő pisztolyt szegez rá, egy férfi pedig rajta fekszik a földön, és azzal fenyegeti, hogy levágja az ujját. Ezzel szemben nála csak egy adu van: a jelszó, amely kinyitja az ajtót, hogy szabaddá tegye az egyetlen menekülési útvonalat mindannyiuk számára. Most mit tegyen? – Mi a fenének árulnám el a jelszót? – kérdezte, miközben kétségbeesetten törte a fejét valami terven. – Hogy aztán rögtön megöljön? – Előbb vagy utóbb mindannyian meghalunk – felelte Grossman csaknem atyai hangon. – Egyedül azt nem tudjuk, hogy miként. Gyorsan és fájdalommentesen veszünk-e búcsút a világtól, vagy mérhetetlen kínszenvedések és borzalmak közepette. Ezek közül az opciók közül választhat. Döntsön. – Hirtelen megkeményedett a hangja. – Mi a jelszó? – Menj a francba! Az izraeli mély lélegzetet vett, jelezvén, hogy elfogyott a türelme. – Maga akarta! Tomás kisujjába ekkor éles fájdalom hasított, mintha az egész univerzum benne összpontosult volna. A történész csillagokat látott, és felordított kínjában. Grossman elkezdte fűrészelni az ujját a megélezett bicskával, és Tomás leírhatatlan fájdalmat érzett. Próbált könyörögni, hogy hagyja abba, nagyon fáj, nem bírja tovább, de szavak helyett csak a torkából feltörő artikulálatlan ordítás jött ki a száján, mintha

legalábbis meg tudná szabadítani attól a kegyetlenségtől, amelynek szenvedő alanya volt. Grossman levágta az ujját.

LXXVI Valami történt. A fájdalom csúcspontján, amikor úgy tűnt, hogy mindennek vége és elkerülhetetlen a vallomás, Tomás egyszer csak azt érezte, hogy hirtelen enyhül a szorítás a bal karján, majd egészen ki is szabadult. Ösztönösen összehúzta magát, megragadta a sebesült kezét a másikkal, hogy enyhítse a fájdalmát. Nem értette, mi történt, de a lényeg az volt, hogy megtörtént. Borzalmas fájdalmat érzett a kisujjában, de alábbhagyott annyira, hogy képes legyen kinyitni az ép szemét, és megpróbálja kitalálni, hogy Arnie Grossman miért engedte el a karját. Bizarr látvány fogadta: az izraeli rendőr vörös képpel, kiguvadt szemekkel és lógó nyelvvel térdelt előtte, miközben fuldokolva hörgött, az ádámcsutkájából pedig patakokban ömlött a vér, és kiállt belőle egy kés hegye. Bumm. Bumm. Két lövés dördült el, és mintha közvetlenül a füle mellett süvítettek volna el a golyók. Tomás azt hitte, megsüketül. Ebben a pillanatban vette észre Grossman mögött az alakot, akit a következő pillanatban fel is ismert. Arpad Arkan volt az. Az alapítvány elnöke úgy vágódott el a földön, mint egy zsák, és arccal a földnek hevert ott. A hátán tátongó sötét lyukakból keskeny füstszálak emelkedtek a levegőbe, mintha valami kialudtnak hitt vulkánok kráteréből szállnának fel. Tomás oldalra fordította a tekintetét, és látta, hogy Valentina lövőhelyzetben áll, miközben füstölög a pisztoly a kezében. A zűrzavar közepette is össze tudta rakni a darabokat, és megértette, mi történt. Arkan nyilván visszanyerte az eszméletét, és kihúzta a karjából kiálló kést. Észrevette, hogy ég a szentek szentje, és a páncélajtóhoz futott, ahol meglátta, hogy Grossman kínozza Tomást. Amikor felfogta, mi történik, habozás nélkül a rendőr nyakába döfte a sicariusok tőrét. Csakhogy bizonyára nem vette észre az olasz nőt, vagy nem mérte fel megfelelően a jelenetben betöltött szerepét, és hátulról lepuffantották. – Maga megőrült? – kérdezte a történész dühtől rekedt hangon, miközben négykézláb odamászott Arkanhoz. – Elment az esze? Valentina ráirányította a füstölgő pisztolyt. – Nyugi! Tomás megvizsgálta az alapítvány elnökének arcát. Félig leeresztett szemhéja alatt üveges tekintettel meredt a végtelenbe: a látvány nem sok kétséget hagyott maga után. A portugál a Polizia Giudiziaria felügyelőnőjére nézett. – Van fogalma arról, hogy mit művelt? Valentina rémülten figyelte a közeledő lángokat: a legközelebbi lángnyelvek már csak öt méterre voltak tőlük, és azzal fenyegettek, hogy a körülöttük lévő szekrényeket is fellobbantják. – Nyissa ki az ajtót! – sikította, és a tenyerével a fémajtóra csapott. – Nincs időnk vitatkozni a részleteken! Nyissa már ki ezt az átkozott ajtót! Tomás odavonszolta Arkant a kijárathoz, Grossman holtteste mellé. – Ő tudta a jelszót! – üvöltötte. – Ki akar jutni innen? Akkor mért kellett megölnie az egyetlen embert, aki ismerte a kódot? Mi értelme volt? Valentina tekintete zavartan ugrált Tomás és a magatehetetlenül heverő Arkan között. – Maga is tudja a jelszót! – Azt hiszem, tudom! – felelte dühösen a történész. – De csak azt hiszem! És mi van, ha tévedek? – Az ajtó elé vonszolt testre mutatott. – Az egyetlen ember, aki biztosan tudta a jelszót, az Arkan volt! És maga lelőtte! – Megrázta a fejét. – Bravó, felügyelőnő! Nagyon ügyes, gratulálok!

Valentina elbizonytalanodásának az egyre elviselhetetlenebb hőség vetett véget. Rájött, hogy elsiette a dolgot, nyilvánvalóan hibát követett el, de már nem tudta visszacsinálni, a tűz pedig az utolsó szekrényt is elkezdte nyaldosni. Egy percük volt, legfeljebb kettő, hogy kijussanak innen. Nem több. Utána az egész Kodes Hakodasim a lángok martalékává válik. – Nyissa ki! – üvöltötte magánkívül. – Azonnal nyissa ki ezt az ajtót! A történész a közeledő lángokra pillantott. Valóban nem sok volt hátra. – Rendben – felelte. – De előbb dobja a pisztolyt a tűzbe! – Nyissa ki az ajtót! – Nem hallotta, amit mondtam? – A tűzre mutatott. – Dobja oda a pisztolyt, és már nyitom is! Ha nem dobja oda, rám ne számítson. Semmi szükségem rá, hogy fejbe lőjön, miután kinyitottam az ajtót. Valentina a füsttől már nem jól látta a férfi arcát, hogy megállapítsa: komolyan beszél-e, de nem volt nehéz megérteni az álláspontját. Minek nyitná ki az ajtót, ha utána úgyis azonnal golyót repítenek a fejébe? Grossman a svájci bicskájával már majdnem kiszedte belőle a jelszót, de az az idióta Arkan meglepte, és mindent elrontott. Most már teljesen ki van szolgáltatva ennek a portugálnak. – Va bene! – adta meg magát. A csövénél fogva vetette a pisztolyt a lángok közé. – Tessék! – Jó kislány! Aztán Valentina megcsókolta a Jézus DNS-ét tartalmazó kémcsövet, és azt is utánahajította. – Adio, Signore! – Mi a fenét csinált? – kérdezte Tomás a látványtól megdermedve. – Elpusztította Jézus DNS-ét? Valentina felsóhajtott. – Ez volt a küldetésem – felelte. – Most pedig nyissa ki azt az átkozott ajtót! Gyorsan! Tomás azon kapta magát, hogy lejárt az idő, fojtogató a hőség, és már csak egy perce van, mielőtt a lángok mindent elemésztenek. Az ajtóhoz fordult, és kitapogatta a billentyűzetet fedő táblát. Aztán a kerek ablak üvegére ragasztott költeményre siklott a tekintete.

– Arkan azt mondta, hogy a jelszó ezzel a verssel kapcsolatos – motyogta, inkább magának, mint Valentinának. – Azért ragasztatta ki az ablakra, hogy soha ne felejtse el a jelszót. Amikor beírta, hat betűt ütött le. Hatot. – Valentinára nézett. – Melyik hatbetűs szó áll kapcsolatban ezzel a verssel? Az olasz nő rémült tekintete a tőle mindössze két méterre lobogó lángokra meredt, és meg sem hallotta a portugál kérdését. Vagy ha meghallotta, nem értette. – Siessen! – Goethe – válaszolta meg Tomás a saját kérdését. – Goethe írta a verset, és hat betűből áll a neve. Egymás után nyomta meg a billentyűket. G-O-E-T-H-E. És várta, hogy kinyíljon az ajtó. – Gyorsan! – ordította Valentina, aki most már pánikba esett. – Nyissa ki az ajtót! Az Isten szerelmére, nyissa már ki! Nem történt semmi. Nem nyílt ki az ajtó. Még egyszer megpróbálta, de ismét eredménytelenül. Tomáson erőt vett a csüggedés. Tévedett. Nem Goethe a jelszó. Pokoli volt a hőség, és Valentina elkezdett zokogni. Ha lenne még tíz perce… biztos volt benne,

hogy kitalálná, mi a kód. De így nem. Túl kevés az idő, és túl zavarók a körülmények. Pár másodperc lehet hátra. A tűz már Grossman holttestét is bekebelezte, és bármelyik pillanatban kész volt őket is felfalni. – Nyissa ki az ajtót! Gondolkodj, Tomás. Milyen hatbetűs szó van, ami kapcsolódik a vershez? A történész lehunyta a szemét, és emberfeletti erőfeszítéssel igyekezett koncentrálni. Térjünk csak vissza a kiindulóponthoz, gondolta, és igyekezett megőrizni a hidegvérét. Miről szól a vers? – „A szikla-tetőn tompa csönd – szavalta suttogva. – Elhal remegőn odafönt a szél lehellete is. Madárka se rebben a fák bogára, várj, nemsokára pihensz te is.” Nyugalom. Béke. Béke! Talán ez lesz a kulcsszó? Tomás szíve majd kiugrott izgalmában. Peace! peace lesz az! Csak a peace lehet az! Fejben megszámolta a betűket. Egy-kettő-három-négy-öt. Öt. – A francba! Öt betű! Eggyel kevesebb! Egyetlen rohadt betűvel! Megrázta a fejét. Nem a peace az. Valentinának folytak a könnyei, elkeseredett, mert tudta, hogy nincs tovább: a lángok már a bőrüket perzselték. – Nyissa ki! – könyörgött zokogva, imára kulcsolt kézzel. – Per favore, nyissa ki! Dio mio! Ha nem a peace az, akkor vajon mi lehet? Tomás újra megpróbált koncentrálni. Az Arkan Alapítvány izraeli intézmény, Jeruzsálemben van a székhelye, a kutatóközpontja pedig Názáretben működik. Melyik nyelvet használhatja? Az angolt? Nem, nyilván nem. A hébert! Tomás szíve ki akart ugrani a helyéről. Hogy mondják héberül a békét? Ez volt az utolsó próbálkozása. A történész mohón rávetette magát a billentyűzetre, és csaknem kontrollálhatatlanul remegő kézzel beírta a hatbetűs szót. S-H-A-L-O-M. Bip. Kinyílt az ajtó.

Epilógus A napsugarak úgy ömlöttek be az ablakon, mint egy áttetsző fényfüggöny, amikor a fehér köpenyes nő belépett a szobába, és odavetett egy szakmai mosolyt a páciensnek. A mellkasán, a nyakában lógó sztetoszkóp mellett sötétkék hímzés mutatta, hogy ki ő: Lesley Koshet, M. D. – Jó reggelt! – üdvözölte kedélyesen a beteget. – Hogy van ma reggel a mi hősünk? Fájdalmas nyögés volt Tomás válasza. – Voltam már jobban is… Az izraeli doktornő elmosolyodott. – Kér még egy fájdalomcsillapítót, vagy most már elviseli a fájdalmat? A beteg elfintorította az arcát. – Még egy kis fájdalomcsillapítás jó lenne. Beadná? Most Lesley fintorította el az arcát. – Azt hiszem, inkább nem – felelte. – Itt az ideje, hogy leszokjon ezekről a drogokról. Elég nagyfiú már ahhoz, hogy kibírjon egy kis fájdalmat. Tomás felült az ágyon, és előrehajolt, hogy meg tudja nézni az arcát a falra akasztott tükörben. – Nézze az arcomat, doktornő – siránkozott. – Látott már ilyet? Nem gondolja, hogy megérdemelnék még egy kis fájdalomcsillapítót? A tükörben egy szinte teljesen bekötött fej látszott. Az arc bal felét egészen eltakarta a fehér kötés, amely az összezúzott arccsontot és a bedagadt szemet védte. Azután a történész fölemelte mindkét kezét, hogy azokon is megmutassa a sebesüléseit. A jobb keze be volt gipszelve, a balon a kisujja volt bekötve. És persze ott volt még a ragtapasz a nyakán. – Akárcsak egy múmia – tréfálkozott a nő. – II. Ramszesz! – Jaj, ne vicceljen! – Na, gyerünk már, ne legyen ilyen mimóza! – korholta a doktornő. Megnézte az ágy végében a kórlapot. – A végén még elkezd nekem sírni… – Most örül? – feleselt Tomás lebiggyesztett szájjal. – Ez egyáltalán nem vicces! Tele lesz az arcom hegekkel, tudja? – Jaj, már megint kezdi… – Tudja, hogy fognak csúfolni a hallgatóim az egyetemen? Scarface! Kinevetnek, és elneveznek Scarfacenek! Vagy Frankensteinnek! Ó, már látom is magam előtt… A túldramatizált siránkozás kicsalt egy nevetést Lesley-ből. – És nekem tudja, mi a becenevem itt, a kórházban? – kérdezte. – Tündérkéz! Tudja, miért? Mert varázsolni tudok a műtőasztalon. Garantálom, hogy babaarccal fogja elhagyni a kórházat. Egy karcolás nélkül! Ugyanolyan jóképű marad, mint volt. – Megesküszik? A doktornő a szívére tette a kezét, eltakarva a köpenyére hímzett nevet, és ünnepélyes arcot vágott. – Cross my heart! Az ígéret valamelyest megnyugtatta Tomást. Nekidőlt a párnájának, és kényelembe helyezte magát. Maga sem tudta, miért, de mindig érzékennyé vált, amikor ágynak esett. Ez már gyerekkorában is így volt, és úgy tűnik, így is maradt. – Ha csak egy karcolást is meglátok az arcomon, panaszt teszek – figyelmeztette a doktornőt. – Egyenesen az Orvosi Kamarához fordulok! – Juj, de félek! – Félhet is. Borzalmas, hogy bánik velem! A doktornő abbahagyta az olvasást, és visszatette a beteg kórlapját az ágy rácsára. Aztán a portugálra

emelte a tekintetét, és eltűnt a kedélyes mosoly az arcáról, jelezvén, hogy most komolyra fordítja a szót. – Arkan úr beszélni szeretne magával. A közlés meglepte Tomást. – Hogy van? – Mit gondol? – felelte Lesley kissé gúnyosan. – Kétszer is hátba lőtték, és az egyik golyó még benne van a tüdejében. Nemsokára újra megoperálom, hogy kivegyem. – Maga szerint túléli? A doktornő bólintott. – Hát persze – mondta. – Nemsokára altatjuk, de azt kérte, hogy előtte hadd beszéljen magával. – Az ágyon fekvő testre nézett. – Képesnek érzi rá magát, hogy elsétáljon a műtőig, vagy hívjak egy ápolót a kerekes székkel? Tomás hirtelen mozdulattal félretolta a takarót, és letette a lábát a földre. Lesley lehajolt, hogy segítsen neki, de a férfi finoman elutasította a begipszelt kezével. – Menni fog – mondta. – Meglátja. A portugál az ágy szélén ülve kis lendületet vett, és óvatosan letette a lábát. Gyengének érezte magát, remegtek a combjai, egy darabig kezével az ágyra támaszkodott, majd kissé imbolyogva felállt, egyedül. – Bravó! – kiáltotta a doktornő, és lelkesen megtapsolta. – Nagyon jó! Ez aztán a férfi! Ez az utolsó mondat kissé úgy hangzott Tomás számára, mint egy vállveregetés, de nem bánta. Sikerült egyedül lábra állnia, és büszke volt magára. Azok után, amin a szentek szentje poklában keresztülment, kifejezetten gyorsan haladt a felépülése. Még egy-két nap, és kiengedik. Ah, de jó élni! – Megyünk? Miután lábra állt, Lesley megelőzte, és elindult a folyosón, hogy mutassa az utat. – Erre. Tomás pizsamában követte a fehér köpenyes alakot a kórház folyosóján. A mozdulatai még ügyetlenek voltak, és a lábizmait a kétnapi fekvés miatt gyengének érezte. Szemmel látható gyengesége ellenére azonban sokkal jobban volt, és úgy érezte, hogy van elég ereje a gyalogláshoz. Ráadásul jót is tett neki a mozgás. Pizsamája zsebében megszólalt a mobiltelefonja. Kitapogatta és megnézte a kijelzőt. Az állt rajta: Anya. Megnyomta a zöld gombot, hogy fölvegye. – Jó reggelt, anya! – üdvözölte. – Minden rendben? – Jaj, fiam! – felelte a hang a vonal túlsó végén. – Annyira aggódom érted! Tomás szíve nagyot ugrott. Semmit nem mesélt az édesanyjának, hogy ne izgassa fel, de úgy látszik, valakitől hallott valamit. – Nagyon jól vagyok – felelte sietve. – Semmiség az egész. – Semmiség? – háborodott fel az idős asszony. – Azt mondták, hogy azon a vidéken vagy, ahol állandóan háborúznak, meg azok a bolondok folyton robbantgatnak, meg tudom is én! Szűzanyám! Nem is tudod, hogy megijedtem, mikor felhívtam az alapítványt, és azt mondták, hogy ilyen helyeken jársz! Már misén is voltam! Ó, Jézusom, úgy aggódom! Megállás nélkül érted imádkozom! Nem is olyan rossz a helyzet, gondolta a történész. Ezek szerint megtudta, hogy a Közel-Keleten tartózkodik, de azt senki nem mondta el neki, mi történt az utóbbi napokban. Micsoda mázli! Szívbajt kapna, ha megtudná! – Jól van, jól van – suttogta gyengéden, hogy megnyugtassa. – Tudod, hol vagyok most? Jeruzsálemben! A hang a vonal túlsó végén elbizonytalanodott. – Jeruzsálemben? – kérdezte, mintha meg akarna győződni róla, hogy jól hallotta. – Jeruzsálemben vagy?

A Szentföldön? Ott, ahol az Úr járt? – Ott, bizony! – Jaj, fiam! Micsoda szerencse! Micsoda szerencse! Az asszony hangja egészen megváltozott. Eltűnt belőle a riadalom és az aggódás, és fellelkesült. – Úgy van. Nagyon érdekes vidék. – Érdekes? – kérdezte megbotránkozva az anyja. – Az Úr földjén vagy, fiam! Az Úr földjén! Végigmentél már a Via Dolorosán, ahol azok… azok a hóhérok megkínozták Jézust? És elmentél a Szent Sírhoz, ahol keresztre feszítették szegényt? – Holnap elmegyek… vagy később. – Ah! Ha elmégy a Szent Sírhoz, gyújts meg értem egy gyertyát! Meggyújtasz? Ne feledd, hogy Jézus azért halt meg, hogy minket megváltson, fiam! Értünk halt meg! Odafönt van, a Mi Urunk jobbján, onnan nézi, hogy mit csinálunk és őrködik fölöttünk. – Jó – felelte Tomás. – Majd… majd meggyújtok érted egy gyertyát. – Gyújts meg egyet értem, egyet apádért és egyet magadért, fiam – tette hozzá sietve. – Te is keresztény vagy, ezt soha ne feledd! Neked is jogod van a megváltáshoz! – Persze. Három gyertyát gyújtok. Az anyja elégedetten felsóhajtott, mintha elvégezte volna az aznapi jócselekedetét. – Akkor jó, Tomás. – Hirtelen sietőssé vált a hangja. – Hamarosan kezdődik a mise. Én is elmegyek, beugrom a Szent Bertalan-templomba, hogy elmeséljem Vicente atyának, merre jársz. Nagyon fog örülni, ha megtudja, hogy a Szentföldön vagy. Vigyázz magadra, fiacskám! Ne felejtsd el meggyújtani a gyertyákat a Szent Sírnál! Jézus azért halt meg, hogy megváltson minket! Tomás elköszönt és letette a telefont, aztán visszadugta a pizsamája zsebébe. Amennyire csak tudott, igyekezett a doktornő nyomában, a műtőrészleg felé. De a gondolatai ott ragadtak az előbbi telefonbeszélgetésben: az anyja szavai nem eresztették el. Azon tűnődött, hogy mit is jelentenek valójában. Az anyjának volt hite. De mit is jelent az, ha valakinek van hite? Mi értelme van hinni Krisztusban, ha már ismerjük Jézus valódi történetét, és tudjuk, hogy az eredeti tanításait később ferdítették el valami egészen mássá? Tomás mindig úgy gondolta, hogy ostobaság hinni bármiben is, amit nem támaszt alá elegendő adat. A hithez a kutatásnak, a tudománynak és az ismeretnek kell elvezetnie, nem pedig a kételyek elfojtásának, a tudatlanságnak és a dogmáknak. A hit nem lehet vak: tájékozottnak kell lennie. Egyetlen igazság sem lehet megkérdőjelezhetetlen. Azok az emberek, akik elegendő adat híján hisznek valamiben, szerinte hiszékeny, babonás fajankók, akik bevesznek bármilyen maszlagot, amit hallanak. A hitnek csak akkor van létjogosultsága, ha tudáson alapszik. Mindazonáltal vannak olyan helyzetek, amikor elkerülhetetlen a hit, elegendő adat nélkül is. Például a barátság esetében. Ahhoz, hogy a barátja legyünk valakinek, hinni kell benne, el kell hinni, hogy méltó a bizalmunkra. Ez a hit persze sokszor alaptalannak bizonyul. Itt van például Valentina esete. Tomás elegendő adat nélkül is hitt benne, és tudjuk, mi történt. Az olasz nő végig színjátékot játszott, és majdnem megölte őt. Most persze börtönbe kerül és megfizet a bűneiért, de nem erről van szó. Arról van szó, hogy ő úgy hitt benne, hogy nem állt a rendelkezésére elegendő adat – és tévedett. Nem elég bizonyíték ez arra, hogy a tudás nélküli hit veszélyes dolog? De hát van-e más választásunk? Ne higgyünk senkiben addig, amíg biztosan ki nem derül, hogy az illető valóban méltó a bizalmunkra? Akkor hogyan barátkozzunk? Minden barátunkat vessük alá egy szigorú előzetes vizsgálatnak? Töltessünk ki vele egy kérdőívet? Részletesen nyomozzuk ki az előtörténetét? Ennek semmi értelme! Igenis vannak olyan helyzetek az életben, amikor elegendő információ nélkül is hinnünk kell. Az információt persze később megkapjuk. De előbb hinni kell. Hinni,

hogy az illető ember megbízható és a barátunk lehet. Az utólagos információk megerősíthetik, hogy ennek a hitnek van alapja. De az első lépés akkor is a bizalom. Más szóval a hit. Valentina az élő bizonyíték arra, hogy a módszer nem tévedhetetlen, más részről azonban ott van Arkan, aki azt bizonyítja, hogy nem feltétlenül hibás. Elvégre éppen az alapítvány elnöke volt az, aki végül megmentette az életét, holott egy percig sem bízott benne! És ha így van ez az emberi kapcsolatokban, miért ne lehetne ugyanígy az istenivel, a szenttel szemben is? Tomás tisztában volt azzal, hogy az embernek szüksége van rá, hogy higgyen valami transzcendensben. Lehet, hogy Jézus csak egy ember volt, de azoknak a szemében, akik hisznek benne, mint például az anyja, ő az Isten fia is. Mi rossz van ebben, ha ez a hit hozzásegíti őket ahhoz, hogy szembenézzenek a gondjaikkal, és hogy jobb emberré váljanak? Hát nincs szükségünk hitre, hogy tegyük a dolgainkat? Nem kegyetlenség megfosztani Jézust az istenségtől, amivel felruházták? Hányszor döntünk úgy, hogy előtte nincs… – Noronha professzor! … meg hozzá minden szükséges ismeretünk? És éppen ez az a bizonyos ugrás a sötétbe, ami maga a lét, nem igaz? Hány meg hány ilyen apró ugrást teszünk meg nap mint nap! És ami még… – Noronha professzor! A hang félbeszakította Tomás gondolatmenetét. A portugál úgy ment végig a kórház folyosóján, mint egy automata, követve Koshet doktornő fehér köpenyét, miközben a gondolatai az anyja hite körül forogtak és akörül, hogy ez a hit milyen kapcsolatban áll mindazzal, amit Jézus alakjáról kiderített. – Igen? A doktornő szólította meg. – Megérkeztünk a műtőrészlegbe – jelentette ki, és rámutatott a jobbra lévő két ajtóra. – Arkan úr ebben a kórteremben fekszik. A két ajtó összetartozott, és együtt nyíltak, akárcsak a vadnyugati filmekben a saloonok ajtajai. A beteg belépett a terembe, és középen megpillantott egy guruló hordágyat. Fölötte infúzió, amelyből hosszú, vékony cső ereszkedett le. A sarokban két ápoló beszélgetett halkan. Tomás közelebb lépett, és a párnák közt megpillantotta Arpad Arkan beesett arcát, amely kissé felélénkült, amikor észrevette a látogatót. – Shalom! – köszöntötte gyengécske mosollyal a történészt. – Örülök, hogy látom! – Ah, Shalom! – felelte Tomás, és megragadta a férfi gyenge kezét. – Micsoda gyönyörű szó! Megmentette az életünket az utolsó pillanatban, igaz? – Nem a szó mentett meg bennünket, Noronha professzor – felelte, miközben a homlokára bökött. – Hanem a maga esze. – De nem sikerült volna, ha maga nem lép közbe, amikor az az állat épp az ujjamat fűrészeli – mondta a portugál, és elismerően megszorította Arkan kezét. – Maga nagyon bátran viselkedett! – A helyemben bárki más is ezt tette volna. – Ne higgye. Az alapítvány elnöke váratlanul felnevetett, s nevetése a portugálra is átragadt. – Jobb, ha abbahagyjuk ezt a kölcsönös gratulációt! – mondta. – Hiszen úgy nézünk ki, mint két vén balek! A lényeg, hogy életben vagyunk! – Az már igaz. Amikor odabent láttam magát elterülni két golyóval a hátában, azt hittem, hogy meghalt. A férfi ismét elmosolyodott. – Amint látja, feltámadtam! Arkan a kórterem ajtaja felé pillantott, ahol Koshet doktornő állt. Egy darabig hallgattak, és Tomás várakozva nézett rá, mintha azt várná, hogy elmondja, miért hívatta magához. – Nem tudom, Koshet doktornő elmondta-e magának, hogy nemsokára megoperálnak – kezdett bele

végül. – Nagyon kényes műtét, mert még van egy golyó a tüdőmben. Koshet doktornő azt mondja, hogy nem okoz gondot az eltávolítása, ezért nem lát okot az aggodalomra. De az a helyzet, hogy én egy bizalmatlan vén szamár vagyok. Ezenkívül úgy ismerem az orvosokat, mint a tenyeremet. Mindig azt mondják, hogy semmiség az egész, aztán azon kapjuk magunkat, hogy nyakig vagyunk a pácban. Ezért szeretek minden eshetőségre felkészülni. És ezért kértem, hogy jöjjön ide. Egy pillanatra elhallgatott, mintha azon törné a fejét, miként tegye fel a kérdését. – Miről van szó? Most mélabúsan felsóhajtott. – Arról van szó, hogy nem tudom, túlélem-e a műtétet. – Micsoda szamárság! – horkant fel a történész. – Persze hogy túléli! Aki túlél két lövést, az egy ilyen kis műtétet is túlél! Tudja, mit mondok magának? Azt mondom, hogy egy hét múlva már együtt iszunk az óvárosban! Anyám megkért, hogy menjek el a Szent Sírhoz gyertyát gyújtani. Maga meg elkísér. Arkan fölemelte a jobb kezét, jelezvén Tomásnak, hogy ne szakítsa félbe. – Én is azt gondolom, hogy minden rendben lesz – mondta. – Erre a beszélgetésre csak azért van szükség, hogy… ha esetleg Isten másképp döntene. Jól átgondoltam, és már meg is beszéltem a bölcsek tanácsának néhány tagjával, akik tegnap eljöttek meglátogatni, illetve Hammans professzorral. Ha történne velem valami, azt szeretném, ha maga venné át a Yehoshua Projekt vezetését. Úgy érzem, hogy maga az az ember, aki véghez tudja vinni ezt a fontos küldetést. A világbéke a maga sikerén múlik! A portugálnak e szavak hallatán nehezére esett megőrizni a nyugodt arckifejezését. Elfordult, és kérdő tekintete találkozott a doktornő tekintetével: azt fürkészte, vajon mennyit mondhatott el Arkannak. A férfire még vár egy műtét, ezért nyilván nem mondtak el neki mindent, ami a Kodes Hakodasimban történt. – Én… szóval – dadogta Tomás, és nem tudta, mit mondjon. – Nagyon megtisztelő és… persze szeretném is elfogadni. De az a gond, hogy nem tudom, hogy… hogy is mondjam? Szóval, hogy még kivitelezhető-e. Arkan arca értetlenséget tükrözött, és megremegtek bozontos szemöldökei. – Hogyhogy? – csodálkozott. – Nem tudja, hogy a projekt kivitelezhető-e? Hogy érti ezt? A történész nem tudta, hova forduljon. Még egyszer ránézett Koshet doktornőre, mintha segítséget kérne, de végül úgy döntött, hogy egyenesen rátér a problémára. Talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat a nagy bejelentéshez, de ha eddig nem tette meg senki, majd ő megteszi. Ha eddig senki nem vette a bátorságot, hogy elmondja Arkannak, majd ő veszi. Még erősebben megszorította a beteg kezét, mintha biztatná, hogy legyen erős, és a szemébe nézett. – El kell mondanom valamit – vágott bele. – Valami… rosszat. Nem tudom, ért-e. Ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy az alapítvány elnöke arra következtetett, hogy komoly dologról van szó. – Mi történt? – kérdezte rémülten. Tomás a torkát köszörülte, és nem tudta, hogyan folytassa. De tudta, hogy most már nem hagyhatja abba. Bármennyire nehezére esett is, most már kötelessége volt befejezni. – A Yehoshua Projekt már nem folytatható. – Lesütötte a szemét. Kínosan érintette, hogy ő a rossz hír hozója. – Sajnálom. – Mi a baj? A portugál mély lélegzetet vett, és igyekezett összeszedni minden bátorságát. Nem könnyű néhány szóval összetörni egy ember álmát. – Tudja, a Jézus DNS-ét tartalmazó kémcső… – Mi van vele? – szólt közbe Arkan. – Az a Yehoshua Projekt szíve! Az a nagy titok! Az a DNS teszi lehetővé, hogy klónozzuk Jézust és visszahozzuk a Földre! – Összehúzta a szemét. – Valami baj van? Tomás megpróbált ránézni, de nem bírt. Amit közölni kell vele, az túlságosan kegyetlen. Megfordult

a fejében, hogy megfutamodik, a műtét utánra halasztja a bejelentést, de úgy érezte, hogy gyávaság lenne. Akármilyen nehéz is, most már végig kell csinálnia. – A kémcső megsemmisült. Hirtelen halálos csönd támadt a kórteremben. Még az ápolók is, akik folyamatosan suttogtak a sarokban, elhallgattak és visszafojtották a lélegzetüket. – Megsemmisült? – kérdezte Arkan, anélkül hogy felfogta volna a kijelentés súlyát. – Hogyhogy? A történész tehetetlensége és csüggedése jeléül vállat vont. – Megsemmisült. – Fölemelte a kezét, hogy hangsúlyt adjon a szavainak. – Megsemmisült! Vége. Volt kémcső, nincs kémcső. Az alapítvány elnöke elképedve nézett rá, némán tátogatta a száját, mint egy hal, és igyekezett felfogni, amit hallott. – Jézus genetikai mintája megsemmisült? De hát hogyan? Hogyan történt? – Az olasz nő volt – felelte Tomás. – Az utolsó pillanatban, amikor már majdnem elért minket a tűz, és próbáltam kinyitni az ajtót, hogy kijussunk onnan, a lángok közé vetette a kémcsövet. – Micsoda? A történész ismét lesütötte a szemét. – Sajnálom, hogy ezt a hírt kell közölnöm – suttogta. – Nem tudtam megakadályozni. Jézus DNS-e odalett. A Yehoshua Projekt véget ért. Már nem lehet klónozni a Messiást. Visszaszállt a síri csönd a kórteremre. Tapintható volt a feszültség. Mindenki arra várt, hogy mi jön most. Arpad Arkan lassan hanyatt dőlt a hordágyon, elfordította a fejét, és a plafont bámulta, miközben a hallottakat próbálta megemészteni. Fájdalmas volt látni, ahogy magába roskad. Tomás úgy érezte, hogy már felesleges a jelenléte, ezért megfordult és halkan elindult kifelé. – Noronha professzor… A portugál megtorpant és visszafordult. – Igen? Arkan a hordágyon fekve nézett rá, kifürkészhetetlen tekintettel. – Tudja, mi az a PCR Machine? Tomás megrázta a fejét. – Fogalmam sincs. Az alapítvány elnöke a kezével intett, hogy jöjjön vissza hozzá, mintha még lenne valami mondanivalója. A történész engedelmeskedett. – PCR Machine, más néven PCR-készülék – mondta Arkan már-már bizalmas hangon. – Biztos, hogy soha nem hallott még róla? A portugál lázasan kutatott az emlékezetében. – PCR-készülék? – kérdezte. Végül legörbítette a szája szélét. – Nem. Nem tudom, mi az. – A PCR az angol polymerase chain reaction rövidítése, ami annyit tesz: polimeráz-láncreakció – magyarázta Arkan. – Ezzel a technológiával egy kis DNS-ből enzimek segítségével sok másolatot lehet készíteni. Azaz elég, ha egyetlen sejt DNS-ét betesszük egy PCR-készülékbe, és milliónyi másolatot készíthetünk róla. – Ez érdekes! – bólogatott Tomás, és úgy tett, mintha le lenne nyűgözve. – Hihetetlen, hogy mire képes a technika! Arkan a szemébe nézett, mintha így akarná rávenni, hogy vonja le a következtetéseket. – A talpióti osszáriumokban talált maradványokból sikerült kivonnunk két olyan sejtet Jézus csontdarabjából, amelyeknek gyakorlatilag érintetlenül megmaradt a sejtmagja. Ezt a két sejtet a názáreti komplexum laboratóriumában betettük egy PCR-készülékbe. Több millió egyforma sejtet kaptunk így, amit végül három részre osztottunk. Az egyik abba a kémcsőbe került, amelyiket a Fejlett Molekuláris

Kutatási Központ Kodes Hakodasimjában őriztünk. Ezek szerint ez a kémcső megsemmisült. A másik két részt két másik kémcsőbe tettük. Az egyiket Vartolomejev professzor vitte el a Plovdivi Egyetem laboratóriumába, Bulgáriába. A másikat Hammans professzor elküldte a heidelbergi Európai Molekuláris Biológiai Laboratóriumba, Németországba. – Szünetet tartott, és Tomás arcát fürkészte, a reakcióját várva. – Érti, hogy ez mit jelent? Tomás elképedt Arkan szavai hallatán, bambán bámult az alapítvány elnökére, és egy darabig csak bólogatott. – Tehát van még két másik kémcső? – Pontosan. – Ugyanazzal a genetikai mintával? Arpad Arkan arcán derűs mosoly áradt szét, mintha ez a mosoly elegendő válasz lenne, és nem is lenne szükség szavakra. Fölemelte a kezét, és jelezte Koshet doktornőnek, hogy készen áll az altatásra. Az orvos kitárta a kórterem ajtaját, és az ápolók kitolták a hordágyat. Tomást mintha villámcsapás érte volna. Mozdulatlanul meredt a hordágyra, gondolatai pedig még mindig a hallottak körül forogtak. Két kémcső még megvan, suttogta a fülébe egy hang. Két kémcső még megvan. Amikor kiért a folyosóra, az alapítvány elnöke megállította a hordágyat, és bár fekve maradt, a fejét sikerült megfordítania, hogy még egyszer ránézzen a portugálra. – Hogy is mondják a görögök az örömhírt, professzor? Evan gelion, ugye? Hát most ez a mi új evangéliumunk. A történész kábán nézett vissza rá. – He? Még látta Arpad Arkan arcán a gyermeki mosolyt, mielőtt becsukódott mögötte az ajtó. Tomás egyedül maradt a kórteremben, és a csöndet csak az alapítvány elnökének diadalmas kiáltása törte meg, amint a folyosón világgá kürtölte az utolsó titkát. – Jézus vissza fog térni a Földre!

Utószó A regény egyes állításainál is sokkolóbb az a tény, hogy tulajdonképpen semmi újat nem mond. Semmit. Ami itt le van írva, az mind a történészek kritikai elemzésén alapul. Egyébként a történelmi analízis módszerének alkalmazása a bibliai szövegekre a XVIII. századba nyúlik vissza, és az idők során sok meglepő eredmény született e téren. A történelmi Jézus, aki ezekből a tanulmányokból emelkedett ki, egészen másnak bizonyult, mint amilyennek a katekézis és a vallásos szövegek mutatják. Egy pillanatig sem állt szándékomban tiszteletlenül viselkedni vagy megsérteni a keresztény vallás híveit. Ez a vallás a legnagyobb vallás a világon, s ez az alapja az értékrendünknek. Talán észre sem vesszük, de a kereszténység húzódik meg a jóról és a rosszról, a helyesről és a helytelenről, a jó útról és a rossz útról alkotott felfogásunk mögött is. Még ha nem is vagyunk tudatában, mindannyiunkat áthat a kereszténység és annak etikája. Ezért tartom fontosnak, hogy jobban megismerjük ezt a vallást. Ki alapította valójában? Mit hirdetett? Ember volt csupán vagy isten? Ha esetleg visszatérne a földre, Messiásként ünnepelnék, vagy eretneknek kiáltanák ki? Mit szólna Jézus ahhoz a valláshoz, amit ma a nevében gyakorolnak? Az Újszövetség történelmi analízise az évek során rengeteg tanulmányon keresztül adott választ ezekre a kérdésekre. Ezek alapján írtam meg ezt a regényt. Az úttörő munka Hermann Reimarus nevéhez fűződik, akinek Von dem Zwecke Jesu und seiner Junger című műve 1778-ban jelent meg, és termékeny korszakot nyitott meg a német történetírás vezetésével. A legfontosabb művek, amelyeket angol fordításban használtam, többek között: Albert Schweitzer The Quest of the Historical Jesus; Hans von Campenhausen The Formation of the Christian Bible; valamint Walter Bauer Orthodoxy and Heresy in Earliest Christianity című klasszikusai. A kortárs történészek és teológusok közül a legfontosabbak E. P. Sanders, a The Historical Figure of Jesus és a Jesus and Judaism szerzője, illetve elsősorban az a Bart Ehrman, akinek a nevéhez a következő munkák fűződnek: Misquoting Jesus – The Story Behind Who Changed the Bible and How; Jesus, Interrupted – Revealing the Hidden Contradictions in the Bible; Lost Christianities – The Battles for Scripture and the Faiths We Never Knew; Lost Scriptures – Books That Did Not Make It into the New Testament; valamint Jesus – Apocaliptic Prophet of the New Millennium. A hivatkozási lista részét képezik még Bruce Metzger The Canon of the New Testament – Its Origin, Development, and Significance; Bruce Metzger és Bart Ehrman The Text of the New Testament – Its Transmission, Corruption, and Restoration; Robert Wright The Evolution of God; Burton Mack Who Wrote the New Testament – The Making of the Christian Myth; Anthony Buzzard Jesus Was Not a Trinitarian – A Call to Return to the Creed of Jesus; valamint Amy-Jill Levine The Misunderstood Jew – The Church and the Scandal of the Jewish Jesus című munkái, továbbá az a vaskos szöveggyűjtemény, amelyet Amy-Jill Levine, Dale Allison és John Dominic Crossan szerkesztett. A hitvédelmi művek közül kiemelkedik Craig Blomberg The Historical Reliability of the Gospels; Ed Komoszewski, James Sawyer és Daniel Wallace Reinventing Jesus – How Contemporary Skeptics Miss the Real Jesus and Mislead Popular Culture; Craig Evans Fabricating Jesus – How Modern Scholars Distort the Gospels; és Timothy Paul Jones Misquoting Truth – A Guide to the Fallacies of Bart Ehrman’s Misquoting Jesus című munkája. A Biblia-idézeteket a Verbo kiadó által 1976-ban kiadott, majd 1982-ben a II. János Pál pápa portugáliai látogatása alkalmából újranyomott Biblia Sagradából vettem, amely a Vatikán rendelkezésére álló legrégebbi görög nyelvű kéziratok legjobb fordításain alapul. A klónozás folyamatával kapcsolatos információk, az emberi klónozást is beleértve, szintén valósak, és a témával kapcsolatos tudományos szakirodalomban mindenütt megtalálhatóak.

A talpióti sír létezik, és a története, illetve a jellemzői megegyeznek a regényben említettekkel. A Iehoshua bar Yehosef, azaz Jézus, József fia feliratú osszáriumot az Izraeli Régészeti Hivatal bét-semesi raktárában őrzik a többi talpióti osszáriummal együtt, amelyeknek feliratai a következőik: Marya, Mariamn-u eta Mara, Yehuda bar Yehoshua, Matya és Yose. A Ya’akov bar Yehosef akhui di Yeshua feliratú osszáriumról pedig valóban megállapították a bírósági eljárás során, hogy nem hamisítvány, noha nem biztos, hogy tényleg a talpióti lelet része. A genetikai témával kapcsolatos egyetlen fikciós elem a Jézus osszáriumában talált két DNS-t tartalmazó sejttel függ össze. Valóban találtak ebben az osszáriumban mitokondriális DNS-t, amelyből kimutatták a közel-keleti népekre jellemző jegyeket, de ez a minta nem alkalmas klónozásra. Mindazonáltal az igazság az, hogy bár nehéz találni, de nem is igen kerestek DNS-t tartalmazó sejtmagokat, és az osszárium nagy része még felfedezésre vár a genetikai analízis szempontjából. A talpióti sírkamrával és a benne azonosított osszáriumokkal kapcsolatos információk Simcha Jacobovici és Charles Pellegrino The Jesus Family Tomb – The Evidence Behind the Discovery No One Wanted to Find című munkájából valók. Don Sausa The Jesus Tomb – Is It Fact or Fiction? Scholars Chime In című művében szintén értékes információkat találhatunk e felfedezéssel kapcsolatban. Forrásként használtam még a sajtóban megjelent híreket a Jakab, József fia, Jézus testvére feliratú osszárium hitelességéről szóló bírósági ítélettel kapcsolatban. Ezek szerint a bíró kimondta, hogy nem bizonyítható semmiféle hamisítás. Köszönettel tartozom Carney Matheson professzornak, a kanadai Lakehead Egyetem Paleo-DSN laboratóriumában, a talpióti osszáriumokban talált mintákon végzett DNS-tesztekkel kapcsolatos felvilágosításért, valamint Miguel Seabra egyetemi tanárnak, a Lisszaboni Új Egyetem Orvostudományi Karának Sejt- és Molekuláris Biológia Tanszékén, aki a regény tudományos lektora volt. Köszönet továbbá Eliezer Shai di Martino lisszaboni rabbinak és Teresa Toldynak, aki a Portugál Katolikus Egyetem teológia szakán diplomázott, illetve a Sankt-georgeni Filozófia–Teológia Főiskolán doktorált német teológiából. Mindketten lektorálták a regényt. Az említett személyek mindannyian hozzájárultak a történelmi, tudományos és/vagy teológiai információk pontosságához, mindemellett természetesen egyikük sem felelős az egyes szereplőknek a regényben kifejtett nézeteiért. Köszönöm Fernando Venturának és Diogo Madredeusnak, hogy segítettek tájékozódni a Vatikán labirintusában; Irit Doronnak, hogy idegenvezetőm volt Galileában, Qumranban és Jeruzsálemben; Ehud Golnak, a lisszaboni izraeli nagykövetnek, illetve Suzan Klagesbrunnak, az izraeli idegenforgalmi minisztérium munkatársának, hogy segítettek ajtókat nyitni Izraelben. Köszönet minden külföldi kiadómnak is az odaadó munkájukért. Végezetül elismerésemet küldöm annak a sok-sok olvasónak, akik követnek minden kalandba. Utoljára pedig köszönetet mondok Florbelának, aki mindig az első olvasóm.

A könyv elektronikus változatának kiadója Kossuth Kiadó zRt. www.kossuth.hu A kiadásért felel a Kossuth Kiadó zRt. igazgatója. Az e-könyv létrehozásában közreműködött: Katona Zoltán, Pekó Zsolt Projektvezető: Földes László A mű eredeti címe José Rodrigues dos Santos: O Último Segredo Gradiva Publicações, S. A. Lisszabon Szerkesztette Hajnal Gabriella Kiadói programvezető Tímár Rita ISBN 978-963-09-7567-4 © José Rodrigues dos Santos 2013 © Gradiva Publicações, S. A. 2013 © Kossuth Kiadó 2013 © Hungarian translation Nagy Viktória 2013 Minden jog fenntartva. www.multimediaplaza.com [email protected]

{1} {2}

– A könyvben előforduló Biblia-idézeteket Károli Gáspár fordítása alapján közöljük. – A ford. Johann Wolfgang Goethe: Vándor éji dala (Kosztolányi Dezső fordítása)