JON SPRUNK. Az Árny fia

JON SPRUNK Az Árny fia

BUDAPEST, 2012

Shadow’s Son. Copyright © 2010 by Jon Sprunk. All rights reserved. Első magyar kiadás: Fumax Kft., 2012 Hungarian translation © Fumax Kft., 2012

Szerkesztő: Németh Vladimir Korrektor: Friedrich Zoltán Tördelő: Blasits Katalin Műszaki szerkesztő: Benes Attila Borítóillusztráció: Michael Komarck Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője

További információ kiadványainkról és kedvezményes vásárlási lehetőségek: www.fumax.hu

Facebook-oldalunk: www.facebook.com/fumaxkiado

Nyomta: Kinizsi Nyomda, Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva. A jogtulajdonos írásbeli engedélye nélkül tilos ezt a könyvet vagy bármely részletét sokszorosítani vagy bármely formában közzétenni.

ISBN 978-963-9861-43-5

Ajánlom ezt a regényt feleségemnek, Jennynek, Aki nélkül mindebből semmi sem valósulhatott volna meg, És fiunknak, Logannek, Aki mindkettőnk szeme fénye.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

szerző hálával tartozik az alábbiaknak, akik a regény megírása idején mindvégig támogatták őt: Édesapámnak, aki a szavak szeretetét oltotta belém. Lounak, aki segített megvalósítani az álmomat. Eddie-nek és Joshuának utam egyengetéséért és bölcs tanácsaikért. Steve-nek, Bruce-nak, Dave-nek, Adriannek, Nickónak és Janick-nek sokéves ihlető jelenlétükért.

ELSŐ FEJEZET

yilkos ólálkodott az árnyak között. A terem magas mennyezetére boruló komor sötétségben rejtve osont végig a gerendákon a lenti fáklyák pislákoló lángja felé. Láthatatlanul, akár a szél, némán, akár maga a halál. Odalentről vidám zene hangja szállt felé. Az ostergoth vártorony nagycsarnokát Nimea északi tartományainak krémje, kétszáz nemes úr és hölgy töltötte meg. Asztaldísz gyanánt egy derékig lemeztelenített, vén felföldit kötöztek egy fakerethez. Vállát és hátát keresztbe-kasul vértől szivárgó, kékes korbácsütésnyomok borították. Miközben Reinard herceg vendégei finomabbnál finomabb falatokkal tömték magukat, a férfit tovább kínozták. A karikás ostor újra meg újra lecsapott, az aggastyán pedig megreszketett. A herceget oly erősen rázta a nevetés, hogy hermelinszőrrel szegélyezett köpenyére löttyintette borát, és csúnya foltot ejtett az ölében remegő, sápadt kislány sárga ruháján. A lány megrezzent, mivel a herceg mocskos zsebkendőjével akarta felitatni pruszlikjáról a bort, majd felnyikkant, amikor az asztal alatt a férfi markolászni kezdte. A lány megpróbált kicsusszanni a keze közül, de a herceg megragadta, és csak még hangosabban kacagott. Caim kesztyűs keze ökölbe szorult. Ideje volt nekilátni a munkának. Leereszkedett a kőfalról kiszögellő egyik erkélyre. Lekuporodott a korlát mögé, átalvetőjét leemelte válláról, és kiürítette. Biztos mozdulatokkal erős íjat állított össze a két ívelt, rétegelt szarunyélből. Felnyitott egy lakkozott fadobozt, amelyből három nyílvesszőt vett elő. A megrendelő kívánságának eleget téve mindegyik vessző végét ragyogó indigókék tollazat díszítette, ahogy az a keleti ostergoth törzseknél szokás. Caim a húrhoz illesztette az egyik nyílvesszőt, és felemelte az íjat. Mély levegőt vett, és megcélozta a herceget. Gyomrában nyugtalanító remegést érzett. Ideges. A távolság és a becsapódás szögének figyelembevételével finomította a célzást. A kislánynak egy pillanatra sikerült kicsusszannia a herceg kéjsóvár öleléséből. Ne aggódj, kicsim. Caim megfeszítette a húrt. Többé nem fog zaklatni téged.

Már épp kilőtte volna a nyilat, amikor célpontja odahajolt a mellette ülő bájos nemes hölgyhöz, hogy élveteg horkantások kíséretében a fülébe súgjon valamit. A herceg gyűrűktől elnehezült ujjai a hölgy mély dekoltázsára omló gyöngysorral játszadoztak. Caim visszatartotta a lélegzetét, és szívverése egyenletes ütemére számolni kezdett. Három... négy... A herceg bármelyik pillanatban kiegyenesedhet, hogy tökéletes célponttá váljon. Hét... nyolc... Pontosan célra tartott, keze nem reszketett. Tizenegy... tizenkettő... Pihekönnyű érintést érzett a vállán. Anélkül, hogy elfordította volna tekintetét a hercegről, Caim ezüst villanásra lett figyelmes. – Üdvöz légy, kedves! – súgta egy hang a fülébe. Szellemujjak csiklandozták Caim derekát, ő azonban egy pillanatra sem vette le a szemét célpontjáról. – Üdvöz légy, Kit! – Úgy látom, újabb rovást készülsz az övedbe metszeni. Caim arca megrándult a lány hangerejétől, amely túlharsogta a mulatozást. Nem számított, hogy senki más nem hallja őt. Kibillentette az egyensúlyából. – Nem érek rá. Keress magadnak egy fészekaljnyi kisnyulat, és játszadozz el velük! Kit a férfi orcájához szorította az övét, hogy tekintetével kövesse a nyílvessző irányát. Noha nem érezte őt igazán, ahol csak megérintette a lány, enyhe bizsergés sugárzott át a bőrébe. A lány ezüstszínű haja Caim bal szemére hullt. A férfi erőt vett magán, hogy ne próbálja meg félresöpörni, hiszen amúgy sem tudta volna, és még egy hüvelykkel hátrébb húzta az íj húrját. – A kisnyulak föld alatti járatokban élnek, nem fészekben – felelte a lány. – Ráadásul túl alacsonyra célzol. – Hagyj békén! Így pont telibe találom. – Féllábnyival a nyaka mellé fogsz lőni. Caim a fogát csikorgatva figyelte, ahogy a herceg elfordul a nemes hölgytől, és hátba vágja Liram Kornfelsht a Kornfelsh kereskedőszindikátustól. A szindikátus minden, rendelkezésére álló eszközzel támogatta a herceget, mivel abban reménykedtek, hogy az ő felemelkedése őket is bejuttatja majd a főváros belső szentélyébe. – A szívére célzok. Most egy pillanatra ne zavarj, kérlek! Kit átugrott a korlátra, könnyedén, akár egy pillangó. Emberi mértékkel alacsonynak számított, ám bármely férfi álmainak asszonya lett volna. Sudár derék, formás mell, bársonyos bőre enyhén barnás árnyalatú. Nevetségesen rövid ruhája, amely szorosan hozzásimult testéhez, alig valamit bízott a

képzeletre. Caim úgy vélte, mindez nem sokat számít, hiszen rajta kívül senki sem láthatja a lányt. Kit meztelen lábujjain egyensúlyozva csettintett a nyelvével. – Mi van, ha a förtelmes inge alatt páncélt visel? – A nyílhegyet úgy képezték ki, hogy azt is átfúrja. – Caim a nyílvessző megerősített vége felé bökött állával. – Egyébként nem szokott páncélt viselni. Rühelli a súlyát. Ezért veszi körül magát egy seregnyi katonával. Ennek dacára ismét ellenőrizte, jól céloz-e. A herceg még mindig a vendégeit gyötörte durvaságával. Caim magában átkozta, amiért nem egyenesedett fel. Ujjai lassan elgémberedtek. Kit megperdült, és letelepedett a vékony korlátra. – Igazán sokat ér velük. Nem tudnál igyekezni egy kicsit? Túl nagy itt a zaj. A saját gondolataimat sem hallom. Caim óvatosan felosont a vártorony legfelső emeletére. A felső lépcsőfordulót üresen találta. Két folyosó elágazását viasztól csöpögő réz gyertyatartókra állított gyertyák világították be. Caim ismét a hideg falhoz szorította hátát, majd kikémlelt a sarok mögül a várúr szobái felé. A herceg eddig rendkívül készségesnek mutatkozott, ha az emberei életét kellett feláldoznia ahhoz, hogy a saját bőrét mentse. Két testőre már elesett. Még kettő volt hátra. Tisztességes erőviszonyok. Caim végigaraszolt a folyosó fala mentén. A Reinard lakrészébe vezető ajtót vastag vaspántokkal erősítették meg. Belülről nyilván eltorlaszolták. Legfeljebb baltával juthatna át azon az ajtón, de ennél jobb ötlete támadt. Caim egy zsalutáblás ablakhoz indult épp, amikor Kit feje és formás válla bukkant elő az ajtóból. – Jobb, ha sietsz – szólalt meg. – Már pakol, hogy elmenekülhessen. Hűvös fuvallat kapott bele Caim köpenyének kámzsájába, amikor a férfi kinyitotta a zsalukat. A párkány túloldalán hatvanlábnyi mélység tátongott. – Nincs hova elszöknie. – Nem egészen. Titkos átjáró vezet ki a várkerten túlra. – A pokolba! Ezt miért nem tudtad előbb elmondani? – Honnan tudhattam volna, hogy ott van? Meglehetősen jól elrejtették, egy ruhásszekrény háta mögé. Caim átlendítette egyik lábát a párkányon. Ki fog futni az időből. Ha a herceg elhagyja a vár területét, szinte lehetetlen lesz elkapni őt. – Tartsd szemmel a titkos folyosót, Kit! Kövesd Reinardot, ha mégis kijutna! Majd beérlek. – Meglesz. Kit visszahúzódott a szobába. Caim kihajolt az ablakon. Még mindig nem értette, hogyan véthette el a célt a nagycsarnokban. A lövést pontosan időzítette. Immár semmit sem tehet, kivéve, hogy orvosolja a hibát.

Miközben kimászott a párkányra, harminclépésnyi távolságban egy másik ablakot fedezett fel ugyanezen a szinten. Odabent halovány láng pislákolt. Menekülési módozatok futottak át Caim agyán, ahogy ujjával végigsimította a falat. Amint teljesítette küldetését, leereszkedhet a várudvarra, hogy azon keresztül meneküljön el, vagy a herceg titkos folyosóján is kiszökhet. Mindkét tervnek megvoltak a maga kockázatai. Mostanra már el kellett volna tűnnie. Minden perccel csökkentek sikerének esélyei. A vártorony külső falának hatalmas terméskövei hathatós védelmet biztosítottak az ostromgépek ellen, széles peremükön azonban kiválóan megvethette a lábát bárki, aki fel akart hágni rájuk. Caim vékony hasadékot keresett, amelyben megkapaszkodhat, majd anélkül, hogy átgondolta volna, mit tesz, továbbmászott. Gyűlölte, ha sietnie kell, de mostanra kifogyott a lehetőségekből. A fogásra összpontosított. Bizsergés futott végig a gerincén, amikor félútig ért a két ablak között. Megdermedt, a függőleges kőhomlokzatba kapaszkodott. Valami az ég felé vonzotta a tekintetét. Sűrű fellegek takarták el az éjszakai mennyboltot. A várudvaron lobogó fáklyák fénye vibrálva játszadozott az oromzaton. Először semmit sem látott. Aztán valami megmozdult a lőrések között. Caim visszatartott lélegzettel figyelte, ahogy egy árny suhan el felette, és kígyózó teste könnyedén surran előre a sötétben. Egy szörnyű pillanatig Caim azt hitte, meglátta őt, aztán mégis eltűnt. Caim hosszasan kivárt, mielőtt ismét lélegezni mert. Mi folyik itt? Nem volt vesztegetni való ideje. Miközben igyekezett kiverni fejéből a látomást, újra oldalra lendült, hogy kapaszkodót keressen. Pár pillanattal később már az ablaknál járt. Az átlátszó üvegablakszárny nyikorogva nyílt, de odabent senki nem vette észre. Az ablakon át a hálókamrába lehetett bejutni. Mögötte Caim a többi szoba ajtaját és azt a vaskos bejáratot látta kirajzolódni, amely a nemrégiben elhagyott folyosóról nyílt. Mindkét testőr az ajtóban állt kivont karddal, és úgy figyelték a bejáratot, mintha arra számítottak volna, Caim bármelyik pillanatban áttörhet rajta. A herceg egy súlyos utazóláda fölé görnyedt. – Ulfan, hagyd ott azt az átkozott ajtót, és segíts nekem! Az egyik testőr hátrafordult, épp amint Caim átmászott az ablakpárkányon. Száját szóra nyitotta, kiáltani akart, hogy figyelmeztesse urát, de nem nyílt alkalma rá. Caim egyetlen gyors kézmozdulattal kést hajított belé. Az őr teste hátrarándult, torkából a suete kimeredő, sima markolata alatt patakban ömlött le a vér, miközben a férfi térdre rogyott. Reinard ledobott egy nehéz zacskót, amely csörömpölve huppant a padlóra. – Mi a... ? Caim előrántotta a megmaradt kését, és épp akkor ért a szoba másik

végébe, amikor a második testőr hátrafordult. Ahogy a férfi a magasba emelte a karját, hogy lesújtson a kardjával, odaugrott hozzá, és markolatáig belemélyesztette a kést a férfi hónalja alatti ízületbe. A testőr levegőért kapott, aztán lecsúszott a pengéről. – Caim! – kiáltott rá a háta mögül Kit. A férfi megpördült, és döfésre készen lejjebb kuporodott. Megpillantotta a ruhásszekrényt, amelyről Kit mesélt neki. Már félrehúzták, mögötte egy folyosó fekete torka ásítozott. A herceg libériáját és rövid kecskeszakállat viselő ifjú lépett elő, kezében egy hüvelyéből kirántott harci karddal. Caim kiperdült a lecsapó fegyver alól, és ellenfele oldalába döfte kését. A hegye bordát talált. Caim elfordította a pengét, és átszakította a csontokat összekötő szövetet. A földre roskadó ifjú utolsó lehelete szinte a sebből szakadt fel. A herceg a masszív baldachinos ágy mögé kuporodott. – Könyörgöm! – Tokája reszketett, miközben előrenyújtotta a kezét. Egyik tenyerén csúnya sebhely éktelenkedett. – Bármit megadok, amit csak kérsz. – Igen. – Caim odasétált hozzá. – Így lesz. A herceggel jóval könnyebben végzett, mint a testőreivel. Caim az ágyon kiterítve hagyta a holttestet, amelynek mellkasában véres lyuk tátongott. A vacsoravendégek előtt sajnos nem sikerült elintéznie Reinardot. Ügyfeleinek meg kell elégednie a vérfürdővel. Az üzenetet mindenesetre átadta. Caim odament a másik késéért, és végigpásztázta a szobát. Ha siet, átjuthat a falon, és már messze járhat a vártoronytól, mielőtt a herceg emberei eséllyel a nyomába eredhetnének. Nem számított hosszú üldözésre. Miután hűbéruruk meghalt, inkább Reinard örökösének felkutatása és védelmezése áll majd az érdekükben. Úgy hírlett, Lord Robert tisztességes fiú, aki egyáltalán nem ütött szörnyeteg apjára. A hercegség jobb hellyé válik. Caim tekintete az alagút bejáratában kiterült tetemre siklott. Korábban sosem látta még Lord Robertet, de megbízható leírást kapott róla. Huszonkét éves, világosbarna hajú, sarjadzó szakállú és kék szemű. A földön heverő ifjúra túlságosan jól illett a leírás ahhoz, hogy véletlen egybeesésről lehessen szó. Caim halkan elkáromkodta magát. Ennyit arról, hogy a birtok egy kedvesebb, türelmesebb hűbérúr kezébe kerülhet. Kit keresztülsétált a folyosóról nyíló ajtón. – Hamarosan társaságod érkezik. Caim a nyitott ablakra pillantott. – Hányan? – Többen, mint ahánnyal el tudnál bánni. Higgy nekem! – Hiszek. Mi a helyzet odakint? – Az a rengeteg csinos hölgy és finom úr kellemes kis felfordulást okozott az udvaron. Minden kijáratot lezártak, és megerősítették az őrséget a falakon. Kisebb egységek kutatják át a vár területét.

– És az alagút? Kit pimaszul elvigyorodott. – Rengeteg a lépcső, és a herceg testőrsége várakozik a túloldalon. Nem biztos, hogy értékelnék, ha a kenyéradó gazdájuk előtt lépnél ki az átjáróból. Caim Lord Robert zubbonyába törölte a késeket. Ma semmi sem kedvez neki. Az utolsó lehetőséggel kell élnie. A lány arcára kiülő derültségből tudni lehetett, hogy Kit szintén erre a következtetésre jutott. Caim nem szívesen ismerte el, hogy a lánynak igaza van, de a halálhoz még kevésbé fűlött a foga. Körbejárta a helyiséget, hogy elkoppintsa a gyertyákat és a lámpák kanócát, és az alagút torka mellett pislákoló egyetlen lámpás kivételével teljesen sötétbe boruljon a terem. Ahogy ellépett mellettük, pillantást sem vetett a herceg utazóládájára és a földre hányt zacskókra. Egy ilyen erszény tartalmából egy esztendeig elélhetne, de bérgyilkos volt, nem tolvaj. Ökölcsapások dörrentek a bejáraton. – Jobb, ha iparkodsz! – figyelmeztette Kit. Caim igyekezett nem tudomást venni a lányról, miközben a falnak szorított háttal megbújt a szoba legsötétebb sarkában. Itt, az árnyak között lehunyta a szemét, és kizárta a külvilágot. A lénye középpontjában reszkető félelemszilánkra összpontosított. A félelem a kulcs. Mindig ott rejtőzött, a tagadás és elfojtás rétegei alatt. Caim gyűlölte ezt. Erőt kell nyernie az érzésből, hagyni, hogy megszállja őt. Először úgy érezte, nem fog sikerülni. Túl sok volt a zavaró tényező. A fájdalom túlságosan messzinek tűnt. Aztán egy emlék megragadta őt. Egy régi emlék, teli fájdalommal. Tomboló lángok festették narancs- és aranyszínűre az eget, és vetettek árnyékokat a rezidenciára, ahol a nyúlánk testek terültek el. Mindent vér borított, tócsákba gyűlt a kavicsok között, beterítette az udvar közepén térdelő férfi arcát, hömpölygő fekete folyóként szaladt le a mellén. Atyám... Caim felnyitotta a szemét, és a sötétség megelevenedett. Úgy burkolta be, akár egy köpönyeg. Mire a testőrség betörte az ajtót, elrejtették a tusfekete redők. Árnyékká vált a többi árny között. A katonák ideoda suhantak, akár a méhek egy felbolydult méhkasból. Néhányan meggyújtott fáklyákkal a kezükben berontottak az alagútba. Mások a hercegnek és fiának tetemét állták körül. Egyikük sem vette észre az árnyat, amely kisuhant az ajtón, aztán le a lépcsőkön. Amint kijutott, Caim átmászott a vár udvarának falán, és eltűnt a kinti fák között. A holdfény foltokban hullott rá, akár valamiféle ezüstös pókfonálzivatar. Az erődtől negyedmérföldnyire megszabadult a fullasztó sötétségtől. Megragadta egy facsemete törzsét, hogy megtámassza magát, miközben a zavar elhatalmasodott az érzékein. A sötétség a szürke és a fekete ezernyi árnyalatában úszott tekintete előtt. Valami ólálkodott a távolban, épp

látóhatárának peremén túl. Nem tudta, hogyan hívta magához az árnyakat. E képesség azóta megvolt benne, amióta az eszét tudta, és kitöréssel fenyegetett, valahányszor elhatalmasodott rajta a félelem vagy a düh. Az évek során megtanult uralkodni ezeken az érzelmeken, de sosem szokott hozzá. Egy perc se kellett, és elmúlt a gyengeség, az éj ismét megszokott alakját öltötte magára, Caim pedig továbbindult, hogy átvágjon a ködlepte lápon. Messze előtte Kit táncolt, akár egy lidérc. Kocsmadal elhaló hangjai ütötték meg a férfi fülét. Jó öreg Kit. Semmi sem izgatja fel. Caim mégsem tudott osztozni könnyed vidámságában. Még a hamarosan a markát ütő tetemes vérdíj gondolata sem lelkesítette fel. Nyugtalanság lett úrrá rajta, feltört benne, akár az óceán mélyéről érkező áramlat, hogy ismeretlen mélységekbe ragadja magával őt. Lelassította lépteit a ködben. A feje felett magányos csillag tört át a felhőrétegen. Akár egy mentőkötelet, úgy ragadta meg, botorkált felé, követte pislákoló fényét a homályban.

MÁSODIK FEJEZET

osephine gyorsabban szaladt be a hintóból a házba, mintsem a lány frissen vásárolt holmijaitól rogyadozó inas követni tudta volna. Arcát pirosra csípte a friss őszi levegő. Ahogy elsuhant Fenrik, a család komornyikja mellett, Josephine elhullatta a kiskabátját és az új kalapját, amelyet nemrégiben vásárolt. A férfi a tőle megszokott hidegvérrel szedte össze a ruhadarabokat. – Üdvözöllek idehaza, ifjú úrnőm! Remélem, kellemesen telt a kirándulás! – Varázslatosan! Apám odafent van? Tüstént találkoznom kell vele. Csodás híreket hoztam! Anastasia férjhez fog menni az év fordulójának napján, ráadásul micsoda délceg férfihoz! A neve valahogy nem jut az eszembe, de igen magas és jóképű. Azt említettem már, hogy a Szent Testvériség tisztje? – Nem, ifjú úrnőm. De... Josephine elviharzott mellette, anélkül, hogy egyetlen további szavát kivárta volna. Apa nyilván a dolgozószobájában gubbaszt a könyvei és papírjai között. Noha már négy éve visszavonult kormányzati hivatalából, továbbra is kapcsolatokat ápolt a politikai körökkel, amiért Josephine különösen hálás volt neki. Egy napon e kapcsolatoknak köszönhetően ugyanolyan illusztris eljegyzésre lesz kilátása, mint amilyet Anastasia kötött épp. Amikor majdnem a lépcsőhöz ért, Zefi megtorpant. Ismeretlen felöltő lógott a fali rézkampóról. – Fenrik, ki jött látogatóba apámhoz? – Egy férfi a palotából, úrnőm. – A palotából? – Josephine fürge léptekkel szaladt fel a széles márványfokokon. – Nem szeretné, ha zavarnák. Apa természetesen azonnal látni kívánná őt. A palotából érkező látogató kizárólag egy dolgot jelenthet. Apja végre kérőt talált neki, ráadásul előkelő családból valót. Szíve majd kiugrott kebléből. Ha csak belegondolt, hogy jövőre ilyenkor már ő és Anastasia is házas lehet! Útban a dolgozószoba felé elhaladt egy pukedliző szobalány mellett. Az ajtó előtt egy pillanatra megállt. Nem tudta felidézni, hogy valaha becsukva látta volna. Végigpillantott a folyosón. A szobalány eltűnt. Hirtelen ötlettől hajtva az ajtótáblához szorította a fülét. A túloldalon két férfi hangja

mormogott. A bűntudattól görcsbe rándult Zefi gyomra, mégsem húzódott hátrébb. Ha a látogató azért jött, hogy megvitassa Josephine házassági opcióit, neki mindenki másnál több köze volt ehhez. Ám nem tudta kivenni, miről folyik a társalgás. Bárcsak hangosabban beszéltek volna! A hangok elhallgattak, Zefi pedig hátraugrott, ahogy az ajtó kinyílt. Lesimította a ruhája elejét, és igyekezett úgy tenni, mintha abban a pillanatban érkezett volna. A vendég egy magas úriember volt, fiatalabb, mint amilyennek Zefi képzelte. Két, keresztbe tett kulcsot ábrázoló jel díszítette szürke köpönyegének elejét, amit ugyanolyan színű öltözete felett viselt. Betegesen sápadt arcán idegesség tükröződött, tekintete mintha Zefi szorongását erősítette volna fel. Talán nem járt eredménnyel a beszélgetés? Apa nem ajánlott megfelelő hozományt? Zefi alig bírta magába fojtani kérdéseit. A férfi hűvösen meghajolt, mielőtt elvonult volna a lány mellett a lépcső felé. Zefi bekukkantott. Édesapja állandóan zsúfolt íróasztala mellett ült, egyik kezét a homlokához szorítva. Az egyik nyitott ablakon beáramló fény az apja fejét glóriaként övező, meggyérült ősz hajszálaktól eltekintve teljesen tar koponyára esett. Télen hatvankét esztendős lesz. Zefi emlékezett rá, gyermekkorában mennyire magasnak és erősnek látta őt. Mostanában ideje zömét a dolgozószobájában, egykori hatalma jelképeitől körülvéve töltötte. A meleg helyiségben megrekedt a levegő, az idős férfi mégis lábát pokrócokba csavarva ült. Kihúzta magát, amikor megpillantotta a lányt. – Zefi. Nem hallottam, hogy megérkeztél. Milyen volt a vásárlás? Anastasiát jó egészségben találtad? Mindenre kíváncsi vagyok. – Apa. – Zefi belépett, aztán leült az íróasztal mellett álló borszékre. – Ki volt ez a férfi? Fenrik azt mondta, a palotából jött. Édesapja előrenyúlt, hogy megragadja Zefi kezét. Ujjait vékonynak és hidegnek érezte a lány. – Az apja egykor a barátom volt. Fiatalon mindkettőnk komoly hatalommal rendelkezett. Az udvar tagjai versengtek, hogy felhívják magukra a figyelmünket, és sokat megadtak volna a támogatásunkért, ő azonban már halott, és egy sírban nyugszik, én pedig megvénültem. – Te még mindig kiváló embernek tekintheted magad. Csupán megfordult a fejemben, hogy a látogatód valami... üdvösebb ügyben keresett fel. – Ah. – Édesapja az orrnyergéhez illesztette ujját. – Azt hitted, házassági ajánlatot tenni jött ide. Zefi próbált elpirulni, de sosem sikerült elsajátítania a fogást. – Butaság volt ilyesmire gondolnom. Még csak tizenhét vagyok, tudom. – Tizenhét és gyönyörű, akár a kifeslő szirmú rózsa. Bárcsak ilyen ajánlatot kaptam volna, Zefi. A hírek sajnos nem ennyire szívderítőek. Azt rebesgetik, hogy északon különös gondokkal kell megküzdeni. Útonállókkal és még

rosszabbakkal is. Követeknek veszett nyoma, itt, Othirban pedig egyre romlik a helyzet. Mennyire lenne kedvedre egy kis utazás? Édesapja kérdése váratlanul érte Zefit. – Mennyire lenne kedvemre? Apa, nem hagyhatom el Othirt. Anastasia hamarosan megházasodik. Ezt akartam bejelenteni neked. Megkért, hogy legyek a nyoszolyólánya. – Egészen komolyan kérdeztelek, Josephine. A politikai szélirány gyorsabban változik, mint arra számítottam. Azt reméltem, sikerülhet átvészelnünk a vihart, de attól félek, többé nem biztonságos itt. – Nem biztonságos? Miért? Édesapja hátradőlt a székében, hirtelen roppant öregnek és gyengének tűnt. – A Capitolinus ügyeiben teljes zűrzavar uralkodik. Apa még mindig Capitolinust emlegetett, pedig a Nimeai Birodalom régesrég a múlté már, és mindenki más áttért a Mennydomb elnevezésre. – Az utcákon gyakoriak a zendülések – folytatta –, a prelátus pedig egyre kevésbé képes megfékezni a forrongásokat. Épp a minap gyilkoltak meg egy férfit, alig három háztömbnyire házunk bejáratától. Legyen elég annyi, hogy szeretném, ha biztonságosabb helyen tudhatnálak, amíg véget nem ér ez a problémás időszak. – Odakint jártam egész délután, és semmi rendkívülit nem tapasztaltam. A város nyugodtnak tűnt, akár egy kellemes nyári délután. Különben is, Anastasia a legjobb barátom. Nem hagyhatom ki az esküvőjét, apa. Semmiképp sem. – Zefi, kedvesem. Megígértem édesanyádnak, hogy mindig a javadat fogom szem előtt tartani. Nem tudnám elviselni, ha bármi bajod esne. Csak te tudod megnyitni szívem kapuját. Josephine kebléhez emelte kezét. Ruhája csipkeelőkéje alatt medálja hűvös keménysége szorult bőréhez. Letérdelt édesapja előtt, átkulcsolt kezét a férfi combjára helyezte. – Anya semmitől se félt. Ő sosem akarta volna, hogy elszakadjak tőled. A férfi félresimított egy rakoncátlan tincset lánya arcából. Szeme sarka petyhüdten lekonyult a ráncok redői között. – Ő azt akarta volna, hogy bízz meg a döntésemben, és teljesítsd az óhajomat. Kérlek, Zefi, kezdj csomagolni! Már elintéztem, hogy egy hajó várjon rád. – Apa, kérlek! – Nem lehet, Zefi. Ebben a kérdésben eltökéltem magam. Navarréba fogsz utazni, és ott maradsz, amíg nem küldetek érted. Az új püspök jó ember, és nála megbízhatóbb segítőt nem találhatunk ennyire zaklatott időkben. Ő majd gondoskodik a te... Zefi felpattant, egész testében remegett.

– Nem megyek sehová! Nem kényszeríthetsz rá! – Döntésem végleges. E témában többet ne emeld fel a szavad, leányom! Zefi könnyáztatta arccal kirohant a dolgozószobából, a folyosón kis híján fellökte a hintóból a nehéz csomagokat behordó Fenriket. Becsapta maga mögött az ajtót, és combjánál ökölbe szorított kézzel megállt derékalja előtt. Hogy lehetett ennyire kegyetlen vele az édesapja? Miért nem értette meg, hogy egyszerűen nem mehet el? Szükségük volt egymásra. Neki nem volt más rokona. Kizárólag az édesapja, aki most elküldi őt. Mit mondjon ezek után Anastasiának? Zefi mélyeket lélegzett, és összeszedte magát. Könnyekkel semmit sem érhet el. Leült a toalettasztalához, és kurta, erőteljes mozdulatokkal fésülni kezdte a haját. Át kellett gondolnia a dolgot, ki kellett találnia valamit, amivel lebeszélheti szándékáról az édesapját. Meg kell győznie őt, engedje meg, hogy maradhasson. Maradnia kellett.

Tomboló lángok festették narancsvörös és aranyszín árnyalatokra az eget, és vetettek árnyékot a rezidencia udvarára, ahol a nyúlánk testek hevertek kiterítve. Caim a kerítés falécei között kémlelt ki. – Indulnunk kell – súgta mögötte egy hang. Caim vissza akart fordulni, ám végtagjai kővé merevedtek. Fagyos szél korbácsolta kicsiny testét. A hideg jeges vízként tolult végig az ereiben. Kezét vér borította. Az ingébe törölte a tenyerét, a szenny azonban makacsul rajta ragadt. A világ vibrált, és egyszerre csak az udvarban találta magát. Termetes férfi hevert összerogyva a lábánál. A mellén tátongó sebből vörös-fekete vér szivárgott. Caim egész testében megreszketett, amikor kinyílt a tetem szeme, két írisztelen, teljesen fekete gömb. Suttogó hang tört elő a kékes ajkak közül. – Igazságot... fiam! Caim kinyitotta szemét, és a zsalu lécei között áthasító, borotvaéles holdsugár köszöntötte. Hűvös szellő cirógatta mellét, ahogy álma – a tűz és halál képei – utolsó foszlányait is átszűrte az elméje. Hátradőlt takarói közé, a mennyezetre függesztette a tekintetét, és azon tanakodott, vajon felkeljen-e, vagy megpróbáljon még egy órát aludni. Egy sóhaj kíséretében lerúgta magáról a gyapjúpokrócokat, és a hideg padlólécekhez szorította mellét. Izmai megfeszültek és összehúzódtak a megszokott gyakorlatok: fekvőtámaszok, felülések, támadóállásba lendülések és kézen állás közben. Harminc perccel később már mindenütt folyt róla a

veríték. Miután egy csorba agyagkancsóból vizet locsolt az arcára, megállt egyetlen fényűző berendezési tárgya, egy földig érő, bronzkeretes forgatható tükör előtt. Kemény tekintet bámult vissza rá a tükör hullámos mélységeiből, akár két sűrű, fekete szemöldöke mögött ülő gránitdarab. Ujjait végighúzta törzsén, felmérte a sérüléseket; néhány horzsolás és vágás, felrepedt bőr a könyökénél és a kézfején, de összességében sokkal jobb állapotban volt, mint kiérdemelte volna. Édesapja szavait képtelen volt kiverni a fejéből. Igazságot! Vajon Ostergothban azt szolgáltatott? Katonaládájából tiszta vászoninget és bőrnadrágot vett elő, majd kiment a konyhába. Hajléka többi részében épp csak a legszükségesebb bútordarabokat lehetett megtalálni: egy egyszerű asztal mellett egyetlen széket, egy hűsládát és egy téglakályhát a konyhában, azonkívül egy élelmiszeres szekrényt. A lakószoba egy széles gyékényszőnyegtől és a testgyakorláshoz használt különféle eszközöktől, a mennyezetről lelógó homokzsákoktól eltekintve csupaszon állt. A falat egy világítótorony fakeretes képe díszítette, amelyet egy utcai rajzoló készített. A képen fekete habok nyaldosták a torony sziklatalapzatát, miközben a jelzőfény elszántan világított a közelgő viharfellegekre. Parányi fények vibráltak a messzeségben. Kitet juttatták az eszébe. Felhúzta kifényesített bőrcsizmáját, és eltűnődött azon, vajon a lány most merre járhat. Kit kedvére jött és ment. Előfordult, hogy Caim napokig nem látta őt, máskor megszabadulni sem bírt tőle. Nem tudta, Kit micsoda, vagyis nem pontosan. Gyerekkorában képzeletbeli barátként gondolt rá, de miután Kit még idősebb korában sem tűnt el, kezdte azt gyanítani, hogy valami más lehet. Senki másnak nem akadt olyan képzeletbeli barátja, aki folyton a sarkában jár. Kit ellenben valóságos volt. Olyan dolgokat ismert, amelyekről Caim nem tudott, amelyekről nem is tudhatott. A lány számtalanszor figyelmeztette őt a veszélyre, mielőtt az megtestesült volna. A képességét, hogy eggyé váljon az árnyakkal, úgyszintén rejtélyesnek találta. Már kisfiúkorában bármikor észrevétlen tudott maradni, de honnan eredhetett ez az adottsága? Így született vajon, vagy megátkozta valaki? E minden másnál több gondot jelentő képesség is csak furcsaságként maradt vissza múltjából, amelyre alig emlékezett. Talán nem akart emlékezni rá. Caim felszíjazta, aztán egy durva szövésű köpönyeget magára terítve elrejtette a késeit, mielőtt megindult az ajtó felé, melyről mindenfelé lepattogzott az olajzöld festék, alóla pedig előbukkant a szúette öreg deszka. Mindkét irányban végigpillantott a folyosón. Amikor helyére tolta a rozsdás reteszt, kicsiny, sápadt arc meredt rá a folyosó túlsó végéből. Már látta néhányszor a lányt, ahogy magában játszadozott a folyosón. Nem lehetett több hatévesnél, talán hétnél. Dühös hangok szűrődtek ki a mögötte lévő szobából. Caim elsétált.

Lement a nyikorgó lépcsőn, és átvágott a koszos előcsarnokon. A lakóépület valaha impozáns udvarház lehetett, mielőtt a környék elkezdett lepusztulni. Caim ennek ellenére kedvelte a helyet, és kényelmesnek találta a jelenlegi tulajdonos látszólagos közönyét a lakókkal szemben. Feltéve, hogy időben megkapta a bérleti díjat, a vén szivar nem kérdezősködött. Amikor Caim kiért az utcára, rettenetes bűz csapta meg az orrát, mintha valaki rothadó tojással rakott volna tele egy pállott zoknit. A tengeri levegő és az emberi hulladék egymással keveredő szagától úgy érezte, gondolkozni sem bír, és mindjárt öklendezni kezd. Nyáron még rettenetesebb volt. A helyi tengeri medvék szerint egykor a helység szívének számító Alsóváros vén kőépületein több évszázad időjárása, korma és bűzös levegője hagyta rajt a nyomát. Az évek során a belváros felfelé is, nem csak kifelé terjeszkedett. A Viharszigetek kalózainak jó ötven év előtti vereségét követően kibővült a mezogeiosz-tengeri kereskedelem, azok pedig, akiknek rendelkezésre álltak az eszközök, hogy tőkét kovácsoljanak a hirtelen árubeáramlásból, elköltöztek a környékről, hogy a Felvonulási út feletti dombokra költözzenek. Így aztán megszületett a Felsőváros, amely idővel Othir legragyogóbb ékköve lett. A helyzet kizárólag az alsóvárosiak számára fordult rosszabbra az elmúlt években, például a megnövelt adóknak betudhatóan, amelyeket messzi háborúk, a városközpontba tervezett katedrálishoz hasonló középületek megépítése és az élelmiszerhiány miatt vetettek ki. A legszegényebb családokat az utcára tették a megszorításokat elszenvedő bérháztulajdonosok. Naponta látta őket, ahogy a széles főutakon koldulnak, vagy a gyerekeiket bocsátják áruba az eldugott sikátorokban. Ahogy átugrott egy bűzlő tócsán a Perjel téren, Caim a félhold ezüst sarlóját pillantotta meg egy elhagyott kelmefestőüzem teteje felett. Nem evilági, örökké elérhetetlen szépsége mindig leírhatatlan módon nyugtalanította Caimot. Mintha honvágyat érzett volna, ám egy olyan haza iránt, amelyet sosem ismert. Évek óta Othirt tekintette az otthonának. Eredetileg zsoldosként használta képességeit a nyugati vidékeken. Tizenévesen különböző zsoldoscsapatokban szolgált, és ahogy megkereste, rögtön el is szórta az ezüstöt. Ám egy csúnya isenmere-i esetet követően a társaival együtt szétkergette őket egy bosszúszomjas fogdmegkülönítmény. Városról városra sodródott, szüntelenül azt kellett figyelnie, nem üldözik-e. Miután nem bukkantak fel a törvény emberei, hogy letartóztassák, új életet kezdett. A Szerpentin út egyik jobbkanyarja után Caim a mellékutcák és sikátorok Szegénynegyedként emlegetett hálózatába jutott. Az itteni épületek régi, málladozó téglából épültek, a falakat kopott mészréteg fedte. Kormos palatetőik meredeken lejtettek, rajtuk nyúlánk tornyok és zsaluzott ormok sorakoztak. A Szegénynegyed mindenféle tolvajnak és kéregetőnek, akit csak

elképzelni lehet, otthont adott. Errefelé jobb volt az elővigyázatosság, mivel bármi megtörténhetett, és gyakran meg is történt. Caim az utca közepén lépkedett magabiztosan. Az útonállók behúzódtak rejtekodvaikba, amerre elhaladt. A rablók másfelé kerestek elfoglaltságot maguknak. Caimnak köszönhetően nemegyszer úsztak már vérben e kockakövek. Mégis szorosan magára húzta köpönyegét, egyik kezét pedig kése markolatán tartotta. Az egyik első megbízatását itt, Othirban kellett teljesítenie. Dalros fényűző árukkal kereskedett, de az üzlete balszerencsés veszteségeket szenvedett. Amikor nem tudta megtéríteni a tartozását a helyi uzsorásoknak, azok úgy határoztak, hogy példát statuálnak vele. Caimot keresték meg a feladattal. Egyszerűen be kellett hatolnia és ledöfnie, semmi különleges, Caim azonban sosem fogja elfeledni, mennyire reszketett azon a tavaszi éjszakán, amikor átmászott a Dalros házát körülölelő alacsony falon. Tizenöt perc sem kellett hozzá, hogy bejusson, és már kint is legyen. Kezén a kereskedő vérével elosont egy henyélő őrszem mellett, észrevétlenül átvetette magát a falon, és útjára eredt. Húsz aranysoldatot kapott a munkáért, ami akkoriban egész vagyonnak tűnt a szemében. Háta mögött valaki felkiáltott, ő pedig megperdült tengelye körül. Pengéje kicsusszant hüvelyéből, ahogy egy lovasosztag nyargalt végig az utcán. Vérvörös mellvértjükön sugárzó arany nap ragyogott, a Szent Testvériség jelképe, avagy a Hóhérkötél Lovagjaié, ahogyan a hátuk mögött nevezték őket – arra az eszközre utalva humorosan, amelynek segítségével a védőszentjük távozott az élők sorából. Egyesek azt állították, ők a prelátus hatalmának tényleges biztosítói, de Caim nem sokat törődött a politikával. Neki nem számított, hogy ki uralkodik, amíg számíthatott a hatalom szította viszálykodásra és korrupcióra; az ő szakmájában a zavargások jót tettek az üzletnek. És az elmúlt néhány évben rendkívül jól ment az üzlet. Caim egy cipészműhely árnyfedte kapualjába húzódott, és visszacsúsztatta hüvelyébe a kést, ahogy elhaladtak mellette a lovasok. Attól, hogy a katonák ilyentájt megjelentek a Szegénynegyedben, idegesítő viszketést érzett a két lapockája között. Napnyugta után többnyire békén hagyták a lepusztult környék lakóit. Amint a katonák eltűntek a szeme elől, Caim folytatta útját. Három háztömbnyi gyaloglás után a Chirron térre ért. A nappal piacként működő helyen az est leszálltával egészen más jellegű üzletek köttettek. Kurvapecérek és drogárusok henyéltek a csorba szobrok márványtalapzatai között. Éjszakai pillangók igyekeztek érdeklődő ügyfeleket felcsípni. A dísztér közepén állványzat magasodott. Viharvert lábazata masszív keresztgerendát támasztott alá, amelyről öt test lógott, felnőttek, valószínűleg férfiak, de biztosan nehéz lett volna megállapítani. Megégették őket az akasztás előtt, kezüket és

lábfejüket lenyesték, szemüket kitolták. A testekre senki sem figyelt oda. Kik lehettek? Rablók? Erőszaktevők? Vagy csak néhány szerencsétlen, akik bolond módon nyilvánosan bírálták a hatalmat? Caim továbbhaladt, de a kép nem hagyta nyugodni őt. Befordult a Szabók közébe. Az utcán a hűvös levegő ellenére végig tárva voltak az ablakok, tucatnyi kocsmából és bordélyból halványvörös fény áradt ki a mocskos macskakőre. Dudák és lantok hangja vetekedett a duhaj mulatozókéval. Caim a bal oldali harmadik házba tért be. A tépett cégér az ajtó felett három begyes, kurta ruhás hölgyet ábrázolt. Ragyogó fény töltötte meg a Három Leányt. Az asztalokon fakupák zörrentek egymáshoz, durva kezek verték a ritmust a citeramuzsikához, miközben egy vézna lány, aki saját hófehér bőrén és hosszú, vörös fürtjein kívül semmit sem viselt, a kereskedők és rakodómunkások üveges tekintete előtt táncolt. Partra szállt tengerészek kis csapata – akcentusuk és füstös képük alapján arnossiak – tengeri balladákat énekelt a sarokban. Caim keresztülfurakodott az asztalok között. Ma este Nagy Olaf volt a csapos. Széles, foghíjas mosolyt villantott Caimra, amikor meglátta közeledni őt. – Hahó, fiú! Kár, hogy nem voltál itt tegnap este. Ki kellett hajítanom két kötözködő külvárosi suttyót. Esküszöm, hogy többlépésnyit repültek, mielőtt összeismerkedtek az utca kövével. Méghozzá mindkettő. Caim egy kétpennys ezüstérmét csúsztatott oda neki a pulton. – Bent van? Az érme eltűnt, Olaf pedig hurkavastagságú hüvelykujjával a hátsó lépcső felé bökött. Caim megkerülte a pultot. Mathias, a Három Leány tulajdonosa az othiri bérgyilkosok világának több nagyhalával is kapcsolatban állt. Ő volt az alkuszuk, a közvetítőjük, aki átnyálazta a szerződéseket, és minden munkához megkereste az arra legalkalmasabbat. A kocsma feletti szinten lakott, saját bevallása szerint azért, hogy közelebb lehessen a köznéphez, és mindig sértődöttnek mutatta magát, ha valaki alattomban zsugorisággal vádolta őt. Caim nem tudta, Mathias miért él még mindig a városi söpredék között. Csak a tavalyi közvetítői díjaiból bármikor vásárolhatott volna egy előkelő házat a Felsővárosban. Akadnak olyanok, akik nem bírnak elszakadni a gyökereiktől, bármennyire magasra kapaszkodnak is. Caimnak sosem okozott gondot az ilyesmi. A hátsó lépcsőt semmi nem világította meg. Amint elindult felfelé, Caim fülét fán surrogó bőr neszezése ütötte meg egy pillanattal azelőtt, hogy sötét figura tűnt elő felette. Egy kép villant át az agyán: felrémlett, ahogy Reinard herceg erődítményének falán kapaszkodott, és feltekintvén egy titokzatos fekete alakot látott kúszni a lőrések között. Átható fájdalom reszketett a

mellében. Egy szemvillanás alatt előkerült mindkét suete kés, alacsonyan tartotta és a combjához szorította a pengéket, nehogy a csillogásuk elárulja őt. Térde hátraugrásra vagy előrelódulásra készen megfeszült. Két fehér kör jelent meg felette a félhomályban, két feléje nyújtott tenyér. – Béke – szólalt meg egy alig hallható hang. – Jó estét, Caim. – Ral. – Caim visszacsúsztatta helyükre a késeket, de egy hüvelyknyit szabadon hagyott a pengékből. – Ha Mathiasszal lenne elintéznivalód, odalent megvárlak. Ral egy lépcsőfokkal lejjebb lépett. A közös terem halovány fényében kirajzolódtak a vonásai. Élénk kék szem kémlelt elő a tüskés, nyersszőke frizura alól. Fekete bőröltözetében teljesen beleolvadt a lépcső árnyaiba. Cinquedea-tőrének bonyolult kiképzésű, ezüst keresztvasa kiállt övéből. A csuklójánál, derekánál és csizmájánál elővillanó acél más fegyverek jelenlétét is sejtette; Ral hírhedt volt a rengeteg harceszközről, amelyet folyton magával cipelt. – Nem kell, már végeztünk. – Henye beszéde szunyókáló macskára emlékeztette Caimot, amelyik bármelyik pillanatban kimeresztheti karmait. – Azt hallottam, egész jó munkát végeztél odafent, északon. Több száz szemtanú előtt végeztél Reinarddal és a testőreivel, ám később egyikük sem tudta azonosítani a támadót. Nem rossz. Caim ráharapott a nyelvére. Nem szeretett a munkájáról beszélni, különösen olyan helyen nem, ahol illetéktelen fülekbe juthatnak a részletek. Nekidőlt a lépcsőház falának, próbálta lezsernek mutatni magát. – Elvégeztem, amit kellett. Csak ez számít. Ral még egy lépést tett lefelé. – Pontosan, de óvatosabbnak kellene lenned. Az elmúlt napokban városszerte mindenfelé razziáznak. – Láttam az eredményt a főtéren. Ral felkacagott. Ugyan hangja mézédesnek hatott, nevetését nem lehetett kellemesnek nevezni. – Egy csapat tetőmászót kaptak el, akik egy vikárius hajlékát akarták kirabolni. Aki benne volt, mind felakasztották, ám csak miután az egész családjukat megkínozták, hogy kiszedjék belőlük az ékszer rejtekhelyét. Azt rebesgetik, hogy a legkisebb fiúnak még a kezéről és a lábáról is levágták az ujjait. Az Igaz Hit egyik megtestesítője, aki elvileg szegénységi és tisztasági fogadalmat tett, házat tart fenn a Felsővárosban a feleségével és a gyerekeivel, és senki még csak megjegyzést sem tesz erre. De miért is tennék? A nagy bűnöket könnyű megbocsátani. A kicsik azok, amelyek éjjelente, magányunkban a lelkünket mardossák. – Mondanom sem kell – folytatta Ral –, hogy a Mennydomb piperkőcei attól tartanak, ez újabb lázadás előjele. Caim biccentett, eszébe ötlött az ifjú Lord Robert kellemetlen emléke. – Ha

megbocsátasz, nekem is elintéznivalóm akad Mathiasszal. – Egyébként sem lenne időm a fecsegésre. Épp a városba indultam. Kitértek egymás útjából a lépcsőn, és Ral hátrafordult. – Tudod, Caim, ez nem igazságos. Caim megtorpant, amikor épp az utolsó lépcsőfokra hágott volna. – Mi nem az? Ral széttárta a tenyerét, és egy vékony dobótőr tűnt elő, amely túl gyors ahhoz, hogy szabad szemmel követni lehessen. Caim minden izma megfeszült. – Itt vagyunk mi – mondta Ral. – A város két legfélelmetesebb gyilkosa. Nekünk kellene irányítani a dolgokat, méghozzá egy palota kényelméből. És ez mégis azoknak a rizsporos bolondoknak a kiváltsága, akik kizárólag a családjuk hírnevére hivatkozhatnak. – Tekintete felizzott, ahogy beszélt. Caim együttérzés szikrája nélkül pillantott le a másik férfira. A szóbeszéd szerint Ral az egyik kiváltságos fia volt, aki esténként az Alsóvárosban kergette a szoknyákat, amíg el nem verte a teljes örökségét. Aztán, nincstelenül és kétségbeesetten, beférkőzött a bérgyilkosok közé. Nyilvánvalóan kedvére lehetett a szakma, mivel újra meg újra visszatért hozzá a Selyem utcai tivornyái között. Fényes nappal végrehajtott késelések a kereskedők negyedében, a kikötő vizének felszínén úszó várandós szeretők – ezek alkották Ral repertoárját. És te akkor mi vagy? Igazságosztó, akit rémálmok gyötörnek, vagy orgyilkos, aki elég ügyes ahhoz, hogy mindig egy lépéssel a hatóságok előtt járjon? Hogy lezárja a beszélgetést, közben mégse sértse meg a másikat, Caim a tömörség mellett határozott. – El kell fogadnunk, ami van. – Jobbat nem tehetünk. Isten áldjon, Caim. Most melegebb vidékre utazom, hogy elintézzek ott egy ügyet. Még beszélünk. Ha tőle függ, ugyan nem, gondolta Caim, ahogy fellépett az utolsó lépcsőfokra. Fáradt volt. Csak a pénzét szerette volna megkapni, aztán haza is megy. Talán ideje lenne egy kis pihenőt tartania. Odalépett a felső emeletről nyíló egyetlen ajtóhoz, kettőt koppantott, kivárt egy szívverésnyi időt, aztán megint koppintott kétszer. Benyitott, meg sem várta, hogy beinvitálják. Amíg Mathias kifejezetten zsugori módon viselkedett lenti vendégeivel, addig arra nem sajnálta a pénzt, hogy saját szobáját palotához hasonlatossá tegye. Egymásba érő, kézi szövésű szőnyegek borították a padlót. A falakat keleti stílusú vadászjelenetekkel hímzett selyem falikárpitok borították, hogy eltakarják a csupasz deszkákat. A szobát fényes keményfa bútorokkal, márványasztalokkal és drága bronzdíszekkel zsúfolta tele. Mathias a szoba hátsó falának boltíves ajtaján lépett be cifra, apró aranydarvakkal teleszórt kékeszöld palástjában. Az erős testalkatú férfi már túljutott élete delén. A haja nagyrészt megvolt még, és festéket használt, hogy

továbbra is fekete és ragyogó legyen, a füle felett hátrafésült két ezüstös csíktól eltekintve. – Jó barátunk visszatért tehát északról! Kezet fogtak, és Mathias hellyel kínálta. Caim a magas háttámlás, karfa nélküli, kárpitozatlan széket választotta. Mathias egy üveget és két poharat vett elő a malachittálalóból. – Az égi és alvilági istenekre mondom, örülök, hogy viszontlátlak. – Istenkáromlás, Mat? A te korodban? – Bizony. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy érdekeljen az egyház véleménye. Mi hasznát vette valaha bárki is ennek a gagyogásnak? Semmit. De hagyjuk ezt! Minden rendben ment, ugye? Caim elvette a borostyánszínű brandyvel teletöltött poharat, és visszaült kemény székére. – Komoly gondom nem akadt, habár ebben az országban egyre küzdelmesebb bárhova eljutni. Az utak szinte járhatatlanok, és minden dombon útdíjat szednek már. Mathias lehuppant egy ottománra, és drága ruhájára löttyintette az italt. – A birodalom szétrepedezik, akár egy túlérett dinnye. Minden hadúr, aki képes felállítani egy tucatnyi félig képzett katonából álló üteget, megpróbál valamennyit kikanyarítani magának az ország vagyonából. Már szinte nosztalgiával fogunk visszaemlékezni a császári rendre és uralomra. Szinte. – Mindenesetre épp elég ideig maradtam Ostergothban ahhoz, hogy halljam, ahogyan megkondulnak őfelsége távozó lelkének üdvéért a harangok. Mat a magasba emelte a poharát. – Az újabb elvégzett munkára és az újabb legyőzött gonosztevőre! Caim kortyolt egyet az italból, mielőtt visszatette a poharat. – Úgy hallottam, némi gond akadt itt, a városban, amíg távol voltam. – Nekem semmi közöm hozzá. – A kisujjgyűrű rubinjai felragyogtak, ahogy Mat megereszkedett melléhez emelte pufók kezét. – Tudod, hogy sosem alacsonyodnék le odáig, hogy efféle „törjünk be, és vigyünk el, amit csak tudunk” típusú munkába belefolyjak. Gusztustalan munka, és parányit szánalmas is. Most pár hétig el kell viselnünk a fokozott ellenőrzéseket, de a dolgok vissza fognak térni a megszokott kerékvágásba. Örökké nem állhatnak riadókészültségben, nem? Kérsz még egy kis brandyt? – Csak felveszem a díjamat, és békén is hagylak. Mathias elmosolyodott. – Pontosan ilyennek ismerlek. Csak az üzlet... az üzlet pedig jól megy! – Benyúlt a párnája alá, és odadobott egy tömött bőrerszényt Caimnak. – Ötszáz soldat, ahogy a szerződésben áll. Caim elkapta, és az ingébe csúsztatta az erszényt. – Meg sem számolod? – Felesleges. Tudom, hol laksz. – Való igaz. Egyre nagyobb a híred, Caim. Épp ezért tudom, hogy te vagy a

legalkalmasabb arra a munkára, amelyen már egy ideje ülök. Caim felállt. – Köszönöm, nem kell, Mat. Nem vagyok kíváncsi semmire, amin ülsz. Az a párna meglehetősen keménynek tűnik. – Nem rád vall, hogy lemondasz a pénzről, különösen akkor, ha a jó ügyet szolgálhatnád. – Nyilván. Még egy pap, aki a gyerekekre gerjed, vagy egy földesúr, aki az utolsó garasukig kiszipolyozza a nincstelen parasztokat. Ebből inkább nem kérek. Egy időre szabadságra megyek. Ahogy mondtad, a városban lázongás készülődik. – Épp ezért fordultam hozzád, Caim. Higgy nekem, ha azt mondom, hogy könnyű feladat. Olyannyira könnyű, hogy bekötött szemmel és fél kézzel is meg tudnád csinálni. – Ilyesmit még csak elképzelni sem szeretnék. Mathias legyintett egyet pufók ujjaival. – Tudod, hogy értem. De gyorsan el kell intézni. Caim megindult az ajtó felé. – Sajnálom, Mat. – Caim, súlyos a helyzet. Caim már épp elfordította volna az ajtó gombját, de megtorpant. Mathiastól nem állt távol a színészkedés, de most úgy tűnt, komolyan aggódik valami miatt, és Mathias Finneus sosem aggodalmaskodott. Már-már komikusnak hatott az arcára kiülő megkönnyebbülés, amikor Caim visszament, és megállt a magas háttámlás szék mellett. – Mit kellene elintéznem? – Ülj csak le, barátom! – kérte Mathias. – Kérsz még brandyt? – Nem kérek több italt. Mesélj a munkáról! – Egészen egyszerű. Egyetlen célpont, aki a Felsővárosban él. Caim az asztalon nyugvó pohara fölé tartotta a kezét. – Bent a városban? – Igen, végeztél már munkát helyben. – Kiről lenne szó? – Egy nyugalmazott tábornokról... abból ítélve, amit hallottam róla, egy igazi kemény vonalasról. A háború alatt ő rendelt el valami hatalmas mészárlást. Odafent Eregothban, azt hiszem. Te is onnan származol, ugye? Caim a szőnyeget tanulmányozta a két lába között, miközben a feltörő érzések özöne szinte megfojtotta őt. – Miből gondolod ezt? – Voltaképp semmiből. Csak olyan északias a kinézeted. Caim Mathiaséba mélyesztette a tekintetét. – Már megmondtam. A nyugati területekről származom. Pedig nem onnan. Amennyire össze tudta rakni a képet az emlékeiből, a családja Eregothból származott, az egyikéből azoknak a határállamoknak, amelyek egykor a Nimeai Birodalom részét képezték. Ám ezt a múltat nem akarta megismerni, ha másért nem, azért, mert az ő saját múltja volt.

– Ja, persze – kacsintott Mathias. – El is felejtettem. – Folytasd! – Ami nyugtalanít, az az idő rövidsége. A feladatra mindössze két napod van. – Lehetetlen. Tudod, hogy sosem végzek rohammunkát. Keress magadnak egy mindenre elszánt tengerészt, aki az italába fojtja a bánatát, és lökj oda neki pár ezüstöt. – Caim, ennek az ügyfélnek nem szabad csalódást okozni, ha érted, mire gondolok. Gyorsan meg kell lenni vele, és nem szabad hibázni. Ezért kellesz te nekem. Egyedül rólad tudom biztosan, hogy ilyen szűk határidővel el tudsz végezni egy ilyen feladatot. – Szeretnék segíteni neked, Mathias, de túl sok mindent figyelembe kell venni. Hetekig követtem Reinardot, mielőtt végeztem vele. Időre lenne szükségem, hogy tanulmányozzam a célpontot, hogy alaposan megismerjem a szokásait és a viselkedését. Ezek után ugyanígy kellene tennem a családjával és a testőreivel. Mathias lezuttyant az ottománról, és odadöcögött a fal mellett álló redőnyös íróasztalhoz. Kiemelt belőle egy vörös szalaggal összekötött iratcsomót. – Ebben mindent megtalálsz róla: a napirendjét, a személyét érintő biztonsági intézkedéseket, a szobái alaprajzát, mindent, amire szükséged lehet. Fiatal leányával él, de miatta nem kell aggódnod. Az anyja halott. A férfi nem tart testőröket, csak egy kivénhedt komornyik szolgálja őt, aki úgy alszik, mint a bunda. Ennél könnyebben még sosem kerestél pénzt. Mathias feléje nyújtotta a köteget, de Caim nem vette át. – Ki gyűjtötte össze ezt? – Egy közös barátunk. Kezeskedem az adatok hitelességéért. – Ral volt, ugye? – Mit számít ez? Csak vedd el! – A fenébe is, Mat. Elvállalta a munkát, aztán visszadobta neked, mert jobb ajánlatot kapott, ugye? Nem csoda, hogy ennyire barátkozós kedvében volt. Köszönöm, de ebből nem kérek. Passzolom. Caim két lépest tett az ajtó irányába. Mathias feléje nyúlt, mintha meg akarná ragadni a zekéje ujját, de visszarántotta a kezét, mielőtt hozzáért volna. Caim megtorpant, ahogy Mathias eléje lökte a papírköteget. – Ő csak veszít vele! – mondta Mathias. – Gyorsan lezavarod, és ezer soldat üti a markodat. – Nem takarítok mások után. Mathias jobbra biccentette a fejét. – De, barátom, pontosan ezt szoktad tenni. Kérlek, ne kelljen könyörögnöm! Hozzácsapom még a részesedésem felét. Az még háromszáz, aranyban. Aztán szép hosszú szabadságra mehetsz.

Caim felsóhajtott, amikor Mathias megrázta az orra előtt a papírokat. Nem tehette meg, nem hagyhatta cserben azt a férfit, aki esélyt adott neki, amikor ő fiatal suhancként, csavargóként bujdosott, kapcsolatok és kezesek nélkül. Átvette a papírokat. – Rendben. Megteszem. De tartsd meg a megbízási díjadat! Öregszel, Mathias. Hamarosan fontolóra kellene venned a visszavonulásodat. Mathias összehúzta maga előtt a köpenyét, miközben visszasétált az ottománhoz. – Nem tudom, mihez kezdenék, ha egyszer visszavonulnék. – Vegyél magadnak egy szép villát valahol! Éld a vidéki nemes urak életét! Mathias annyira hirtelen kacagott fel ezen, hogy kis híján félrenyelte a borát. – El tudsz képzelni engem vidéki földesúrként? Egy hónapot sem bírnék ki. Sok szerencsét, barátom. Találkozunk, miután végeztél a feladattal. Caim a zekéjébe rejtette a papírokat. A köteg kidudorodott a karja alatt, akárcsak az erszény a másik oldalon. Odalépett az ajtóhoz, de amikor megragadta a gombját, elbizonytalanodott. – Mellékesen, mi volt az a másik munka, amit Ral elvállalt? – Micsoda? – Mathias oldalra fordult, hogy a válla felett Caimra nézhessen. – Ó, valami belastire-i ügy. Mire visszatér, kacskalábú és koszos lesz, akár egy koldus. – Belastire? Az évnek ebben a szakában hideg szokott lenni a Mezogeiosz partján. Mathias biccentett. – Hideg és szeles. Az ördögfattya nyilván otthon fogja érezni ott magát, mi? Caim felidézte magában a lépcsőn lezajlott beszélgetést. Ral nem melegebb vidéket említett? Miféle játékot űz vele? Megszokásból ellenőrizte a késeit, amikor kilépett a Három Leányból. Az éjjeli utcákon, fáklyavivők kíséretében csak úgy hemzsegtek a mulatozók, akiket kituszkoltak az ajtón a kimerült kocsmárosok. Pár óra múlva felkel a nap. Szívesen hazatért volna, hogy néhány hétre ágyba bújjon, de feladatot kapott. Két nap nem lesz elég. Miután még mélyebbre gyömöszölte ingében az erszényt és a papírokat, Caim összehúzta a vállán a köpönyegét. A posztó meleg pólyaként tekeredett köré, ahogy ismét belevetette magát a Szegénynegyedbe.

HARMADIK FEJEZET efi már majdnem újabb zokogórohamba hajszolta magát, mire a hintó megállt Anastasia barátnője Torvelli téri háza előtt. Képtelen volt kiverni a fejéből az apjával folytatott beszélgetést. Életében nem érezte még ennyire tehetetlennek magát. Egyedül arra tudott gondolni, hogy ezt meg kell beszélnie a barátnőjével. Biztosra vette, hogy ők ketten majd kiötlik a megoldást. Idősebb lakáj kísérte be őt a házba. Miután az egyik cselédlánynak átnyújtotta nerccel bélelt köpönyegét, amelynek selymes szőrméje megdermedt a fagyos hidegtől, Zefi elraktározta magában a beköszöntő évszakot mint lehetséges érvet a távozása ellen. Aligha ez az évszak a legalkalmasabb egy tengeri utazásra. Ez önmagában nem lesz elég ahhoz, hogy eltökéltségében megingassa az édesapját, de majd ha megint beszél vele, egész arzenálját szándékozott bevetni az indokoknak, miért lenne jobb mégis Othirban maradnia, legalábbis az év végéig. – Zefi! – visszhangzott Anastasia vidám hangja az átriumban, ahogy a lány leszaladt az ívelt lépcsőn. Megragadták egymás kezét, és arcon csókolták egymást. Anastasia egy lépést hátrált, aggodalom ült ki szépséges arcára. Hullámokba bodorított, mézarany hajával és óceánkék szemével maga volt a megtestesült szépség, aki tökéletességében hajas babára emlékeztetett. Mellette Zefi mindig jelentéktelennek érezte magát sápadt bőrével, túlságosan sötét és vékony szálú hajával. – Mi a baj, Zefi? Menjünk be ide! Zefi hagyta, hogy barátnője behúzza az egyik szomszédos szalonba, és leültesse egy kanapéra, amelynek párnáiba apró zöld leveleket hímeztek. Anastasia ismét megcsókolta őt. – Valami nincs rendjén, Zefi. Mondd el, mi az! Zefi elmesélte Anastasiának, hogy az édesapja úgy határozott, elküldi őt otthonról. Mire mindent elmondott, már patakokban folytak a könnyei. Anastasia egy zsebkendőt nyújtott oda neki, hogy megtörölhesse az arcát. – Ez egyszerűen nem igazságos. Othir biztonságosabb már nem is lehetne. Ne

haragudj meg rám, Zefi, de úgy érzem, édesapádon úrrá lett a szenilitás. Tudod, milyenek az öregemberek. Minden sötét sarokban szellemeket sejtenek. – Tudom, de bármit mondtam is neki, nem volt hajlandó visszakozni. Fogalmam sincs, mit tegyek. Ezért jöttem el hozzád. Segítened kell nekem, Stasia. Nem hagyhatom ki a menyegződet. Ez lesz életem legboldogabb napja! – Ott kell lenned! – Anastasia már maga is csaknem sírva fakadt. Mielőtt barátnője elsírta volna magát, Zefi megelőzte őt. – Ott leszek. Ígérem. De kell egy terv. Apát nem lehet meggyőzni érzelmes könyörgéssel. – Itt maradhatnál nálam. A fegyvereseinknek köszönhetően ez a ház lényegében erőddé változik éjszakára. – Nem hinném, hogy apa ezt elegendőnek tartaná. Mindig is az én biztonságomat tartotta leginkább szem előtt. Amikor Navarréban éltünk, mindenütt testőrök vettek körül minket. Néha még lélegzethez is alig jutottam. – De hát a nyugati vidék mélységesen vad, ahol nem ismerik a törvényt. Ez itt Othir. Egészen más. – Tudom. Csak azt nem tudom, hogyan győzhetném meg erről apát is. Anastasia megszorította a kezét. – Ne aggódj, drágám! Ki fogjuk találni, hogyan. – Megérintette a Zefi nyakában függő medált. – Mindig csodáltam ezt az ékszert, Zefi. Varázslatosan szép. Egyszerű, mégis elegáns. Zefi felemelte a medált, egy antik stílusú aranykulcsot. – Apától kaptam a tizennegyedik születésnapomra. Ez a kedvenc ékszerem. – Nyilvánvaló. Soha semmi mást nem viselsz. – Apa azt mondja, hogy ez kulcs a szívéhez, és hogy ezzel bármit megszerezhetek, amit csak akarok vagy akarhatok. Időnként ő a világ leggyengédebb, legkevesebb embere. Bárcsak észre térne, és engedné, hogy itthon maradjak az esküvődig! – Itt is maradsz, Zefi. Tudom! Most elmegyünk a bazilikába, és imádkozni fogunk ezért. Zefi megtörölte az arcát a finom selyemkeszkenővel. – Nem hiszem, hogy az ima bármit megoldana, Stasia. Ez most komoly. – Barátnője tekintetéből sebzettséget olvasott ki. – Ne haragudj. Csak teljesen elkeseredtem. Igazad van, menjünk! Amikor épp indultak volna, egy szolga jelent meg a szalon ajtajában. – Elnézést, Milady. Látogatója érkezett. – Engedje be! – Anastasia Zefihez fordult. – Biztosan Markus lesz az. Mindennap eljön, amióta bejelentettük az eljegyzésünket. Született romantikus. Tetszik neked, Zefi? Áruld el nekem az igazat! Zefi átölelte barátnőjét, és elnevette magát, örült, hogy valami másról beszélhet. – Maga a megtestesült álomlovag. Boldogok lesztek együtt, akár egy gerlepár.

Anastasia felkacagott. – Markus már majdnem lovag, tudod. Sőt, szinte már az. A második prefektus magas rangnak számít, és hamarosan előléptetik. Ezt biztosra veszem. A csattogó, határozott léptek hangjára a zaj felé fordították fejüket, épp amint egy magas alak jelent meg az ajtóban. – Markus! – Anastasia odaszaladt hozzá, és átölelték egymást az egyik híres ős bronz mellszobra előtt. Aztán, mintha csak akkor vették volna észre Zefi jelenlétét, szétváltak, és leültek a lány mellé. – Imádom rajtad ezt az egyenruhát, Markus. – Anastasia végigfuttatta ujját a zubbonyt díszítő kerek címeren. – Annyira fessnek nézel ki benne. A férfi elmosolyodott, ajka mögül nagy fehér fogak tűntek elő. A katonaságnál divatos bajuszt és barkót kezdett növeszteni. Zefi oldalra sandított, megpróbálta dús szakállal elképzelni őt. Valami nyugtalanította abban, ahogyan Markus nézte őt. – Te mit gondolsz? – kérdezte Markus. – Szerinted is snájdig vagyok benne? Zefi leszegte a tekintetét. – Igen, egészen snájdig. Anastasia finoman Zefi térdére tette a kezét. – Szegény kicsikém. Az édesapja el akarja küldeni őt, és épp azon tanakodtunk, miféle csellel tarthatnánk itthon. – El akar küldeni? – A férfi hangjából kiérezhető és csöppet sem tettetett aggodalom meghatotta Zefit. – Mégis miért? Zefi összehajtogatta térdén a kölcsönbe kapott keszkenőt. – Azt mondja, már nem biztonságos itt, a városban. Azt mondja, mostanában embereket támadtak, sőt öltek meg. – Rettenetes! – hüledezett Anastasia. – Igaz ez, Markus? – Ó, nektek felesleges emiatt nyugtalankodnotok. Az alsóvárosiak folyton egymás torkának esnek, akár egy falka kivert kutya, akik egy csont felett acsarkodnak. A legtöbb erőszakos gaztettre az ő köreikben kerül sor. – A legtöbbre? – kérdezte Zefi. – Nem az összesre? Markus hanyag mozdulattal lesöpörte zubbonya vállát, mintha semmiség lenne az egész. – Időnként egy-egy csetepaté áthúzódik a Felvonulási út innenső oldalára, de benneteket nem érinthet a dolog, hölgyeim. Biztonságban vagytok, akár a karámba zárt bárányok. Zefinek nem igazán tetszett a hasonlat, de a barátnője kedvéért elmosolyodott. – Remélem, erről apát is meg tudom majd győzni. – Támadt egy remek ötletem – jelentette be Anastasia. – Markus hazakísérhetne téged, és elmondhatná édesapádnak, amit az előbb elmesélt nekünk. Biztosra veszem, hogy ezzel megnyugtatná őt, hiszen a Szent Testvériség egyik tisztjétől hallaná. – Megtennéd? – kérdezte Zefi. Nem szívesen lovagolt volna haza a férfi

kíséretében, de hajlandó volt meghozni bizonyos áldozatokat, ha azoknak köszönhetően Othirban maradhatna. Markus a fejét ingatva felállt. – Sajnálom, de nem tehetem. Ma délután még el kell intéznem valamit. Csupán azért néztem be, hogy emlékeztessem Anát a ma esti közös vacsoránkra. Anastasia felállt, és átkarolta kedvesét. – Nem feledtem el. Majd Mayával készíttetek valami különlegességet. – Nagyszerű. – Markus meghajlással köszönt el Zefitől, és megcsippentette Anastasia arcát. – Az esti viszontlátásig! Josey a szalonban maradt, amíg Anastasia kikísérte Markust. A falak takarásában, suttogva búcsúztak el egymástól. Percek is elteltek, mire Anastasia visszatért a szobába. Tekintete örömtől csillogott, ahogy lehuppant Zefi mellé. – Hát nem csodálatos férfi? Annyira boldog vagyok, Zefi. Úgy érzem magam, mintha felhőként lebegnék a világ felett. Zefi átölelte barátnőjét, és azokat a szavakat mormolta a fülébe, amelyeket hallani akart, de nem tudta elhessegetni magától a gyanút, hogy az esküvő után nem lesz ennyire tökéletes az összhang férj és feleség között. Vegyes társaságban Markus kellően udvariasan viselkedett, fölényes modora azonban nem illett barátnőjéhez, aki az előkelő hölgy tökéletes megtestesülése volt: finom és szerény. Zefi mégis megtartotta magának e félelmeket. Anastasia egyértelműen fülig szerelmes volt, és értelmetlen lett volna elrontani a boldogságát. Ráadásul Zefiben ott motoszkált a kérdés, vajon nem féltékenykedett-e egy parányit a barátnőjére, amiért Stasia rátalált a szerelemre, míg ő még mindig magányosan, szűziesen élt, és várta álmai hercegét. Zefi csak fél füllel hallgatta, ahogy Anastasia a varrónőjénél tett látogatásról, a megfelelő zenekar megkereséséről és a közelgő menyegző megszervezésének egyéb részleteiről csevegett. Amikor kellett, biccentett, és a szükséges hangokat hallatta, gondolatai azonban többnyire saját gondjain jártak. A hajója két nap múlva indul. Az ügy nem várhatott, amíg ki nem eszelte, miként érveljen támadhatatlanul. Még ma este beszélnie kellett az édesapjával.

Ral Tronieger császár Torvelli tér közepén álló szobrának rejtekéből figyelte őket, a testőrség délceg tisztjét és a köztiszteletben álló államférfi ifjú leányát, ahogy a palota bejáratának lépcsőjén csókolóznak. A prefektus keze lejjebb csúszott, és fényes nappal megmarkolta hölgye kecses fenekét. Ral

elmosolyodott magában. A Felsőváros fecsegő szájai el fognak kopni a pletykától. Ral nem értette, mi lehet annyira csábító a szerelemben. A nők társaságát persze igencsak kedvelte, azokét, akiket a tehetős férfiak vonzottak, ez a lány pedig takaros kis darab volt, neki azonban nem volt ideje semmi olyasmire, ami egy éjszakánál tovább eltartott. Talán ha végzett ezzel a munkával, időt szakít rá, hogy társaságot keressen magának, egy olyan feltörekvő férfihoz illőt, aki előtt fényes jövő áll. Markus végül elköszönt a lánytól. Ral a nyomába eredt, megtartva a kellő távolságot. A skarlátvörös kabátos prefektust pofonegyszerűnek bizonyult észrevétlenül követni az Opulinus-domb széles utcáin. A Felsőváros látnivalói és zajai nem vonták el Ral figyelmét. Gyermekként mindenféle luxusban része lehetett, ami pénzen megvásárolható. Élete egészen másként alakulhatott volna, ha apja megéri az érett kort, ám a sors egy Illmynbe tartó arnossi kereskedő által hozott hírek képében közbeszólt. Apja mindkét hajójának és azok teljes legénységének nyoma veszett egy viharban a hvek tengerpart közelében. A kisfiúból egy csapásra vagyonos férfi lett. Eladta a szállítmányozó társaságbeli érdekeltségét, és hatalmas házat vásárolt. A város legelegánsabb családjainak gyermekeiben lelt új barátokra, fényűző fogadásokat rendezett, amelyek napokig eltartottak, és végre azt az életet élte, amelyre mindig is vágyott. Mígnem egyszer csak elfogyott a pénz. Az uzsorások ekkor cápaként kezdtek körözni körülötte. Kölcsönöket vett fel, hogy fenntarthassa költséges életvitelét, aztán amikor elfogyott a hitelbe kapott pénz is, újabb adósságokba verte magát. Mire rájött, milyen mélységekig jutott, túl késő volt. Egy alsóvárosi talponálló hátsó termében találtak rá holtrészegen. Öt tagbaszakadt, hűvös tekintetű férfi feltámogatta őt egy rozoga székre, és hátrakötözte a kezét. – Ayes úr elégedetlen veled – dörögte a legnagyobb. – Úgy szórtad a pénzét, mint a pelyvát, és már két hete, hogy egy fityinget sem látott viszont belőle. Egy másik orgyilkos hosszú pengéjű tengerésztőrt húzott elő, olyan hatalmasat, hogy szinte már kardnak is beillett volna. – Nem volt okos dolog feldühítened Ayes urat. Jöttünk, hogy behajtsuk a pénzt. Levágták róla és kirázták a ruháit, de Ral csak nevetett rajtuk, túl részeg volt ahhoz, hogy érdekelje, megölik-e, vagy sem. A férfi a hatalmas tőre hegyét Ral két lába közé illesztette, aztán a fülébe súgta: – Ha nem tudsz fizetni, barátom, akkor más módon kell rendezned a tartozásodat. Egyszerű választást ajánlottak neki: vagy megnyúzzák, vagy megtesz egy apró szívességet a hitelezőjének, hogy kiegyenlítse a számlát.

Mindössze egy férfit kellett megölnie. Ez a munka meghatározó fordulatot jelentett az életében – a félelem, ahogy éjnek évadján belopózott egy ismeretlen házba; a bizsergés, amit akkor érzett a bőrén, amikor kiszemelt prédáját ágyban találta, mit sem sejtve a rá váró végzetről; az eufória, amely végigáramlott az erein, amikor a puha hasba döfte a kését. Áldozatának halálhörgése az újjászületés győzelmi fanfárjaként hangzott számára, megszabadította őt minden gátlástól, amelyet az ő szükségleteire vak, vágyaival mit sem törődő társadalom belénevelt. Aznap éjjel belépett abba a világba, ahol élet és halál ura lett. Innen már egyenesen vitt előre az út. Ral a délutáni egészségügyi sétájukat végzők közé vegyülve követte Markust az árusok bódéi közt, végig a régi Fórumon. A tömeg zsongását házalók kiáltási központozták. Markus oldalra sem pillantva, határozott léptekkel haladt előre, akár egy felbőszült bika. Teljesen megfeledkezett a kisebb-nagyobb veszélyekről, amelyek a városban leselkedtek a járókelőkre – ez a Szent Testvériség tisztjeinek kiváltsága volt. Markus még az ostorpattogás hangjára sem lassított léptein. Ral egy halom ruhaköteg mögé osont, amikor vérvörös köpönyeges férfiak csoportja rontott ki az egyik kereskedő sátrából. Korbácsaik a levegőbe hasítottak, ahogy a mocskos kövezetre lökték dühük tárgyát. A férfiról egy elegáns ruha rongyosra szaggatott cafatai lógtak. Kerek kalapja elgurult a porban. Az Ostorozók körbevették őt – Ral most már látta, hogy a bódé tulajdonosa az –, és könyörtelenül tovább ütlegelték, miközben egy vézna asszony, valószínűleg a férfi neje, a kezét tördelve zokogott a sátor bejáratánál. Vajon mi lehetett a férfi bűne? Ral elképzelni sem tudta. Gyakorlatilag bármi lehetett, valamelyik ügyfelének megkárosításától addig, hogy boltjában nem adta meg a kellő tiszteletet az egyik prelátusnak. Akárcsak a Testvériség, az Ostorozók is felette álltak a törvénynek, és kizárólag az egyháznak feleltek tetteikért. Ral megkerülte a jelenetet. Célpontját a fórum túloldalán érte be, aztán követte őt a Templom-negyedbe. Néhány utcával távolabb Markus betért a Panteonba, az egyik átalakított pogány templomba. Amíg a prefektus a hatalmas bronzkapuk egyikén át lépett be a nyugalmat árasztó épületbe, Ral az egyik sötét sikátorból nyíló mellékbejáratot kereste meg. Kikerülvén a szemétkupacokat, tőre hegyét beékelte a kulcslyukba, és felpattintotta az egyszerű zárat. Az ajtó egy zsúfolt raktárhelyiségbe vezetett. Egyházi ének mély tónusai szűrődtek ki a terem túloldali ajtaján át. Ral megállt egy pillanatra, hogy átkutassa az egyik lakkozott ruhásszekrény tartalmát, kiválasztott egy fehér reverendát, és rögtön bele is bújt. Vállára egy aranyfonállal kivarrt körökkel díszített vörös stóla került. Mosolyogva belépett a másik ajtón.

A Panteon ívelt falai a központi szertartásterem fölé hajoltak. A templom építészeti remeknek számított, és még a birodalmi időkben emelték, amikor Nimea aranykorát élte, nagyságával pedig egyetlen más nemzeté sem vetekedhetett. A mennyezet a szabad égre nyílt, ami szintén pogány eredetét jelezte. A padló vörös-fehér díszkövezetén szabályos rendben sorakoztak az imaszőnyegek, amelyek között a papok kötelességtudó ministránsaik kíséretében sétáltak a hívők között, miközben parázsló tömjénnel teli füstölőket lóbáltak és imákat mormoltak magukban. Ral a fejére húzta a kámzsát, és észrevétlenül fecsegő, fekete vállkendős asszonyok kisebb csoportja mögé lépett, akik leszegett tekintettel járták végig a hatalmas terem oldalfalait díszítő stációkat. Lelassított, amikor a nők megálltak valamelyik szent szürke kőszobrát körülölelő falmélyedés előtt. Jámborságuktól, ahogyan imára kulcsolt kézzel elsuttogták buzgó fohászaikat, Ralnak szinte öklendeznie kellett. Ha bármelyikük kellően magasra merné emelni a tekintetét, meglátnák annak a szobornak a márványtalapzatát, amely még az igaz hit eljövetele előtt ékesítette ezt a szentélyt. Talán Torimot, a viharistent ábrázolta, vagy Hisut, a szerelem és a csöpögős költemények istennőjét. Bármelyik istenség volt is, nevét levésték a talapzatról, mintha sosem létezett volna. Ral önelégülten elmosolyodott a csuklya alatt. Kár, hogy az emberektől nem lehet ennyire könnyen megszabadulni, mint az istenektől. Mennyivel egyszerűbb lenne az élete. Amikor az idős asszonyok továbbcsoszogtak a következő stációhoz, Ral térdre ereszkedett az utolsó sorban térdeplő, két hatalmas kezét imára kulcsoló Markus mellé. Markus futó pillantást vetett csak rá. – Köszönöm, atyám, nem... – Aztán a prefektus meglátta az arcát. – Ral? Az isten szerelmére! Neked semmi sem szent? Ral az igaz hit prófétájának masszív szobrára emelte a tekintetét. Lord Phebus, a Világ Világossága a templomhajó végében magasodó szentély fölé tornyosult. A szoboralak egyszerű parasztruhát viselt, a véres homlokból azonban valódi aranyból metszett, tündöklő fénypászmák sugaraztak szét. – Majd akkor törődöm Istennel, amikor ő is törődni kezd velem. Markus körbepillantott. – Valaki megláthat itt. Ral már útban hozzá ellenőrizte a helyet. Hallótávolságban egyetlen más hívő sem tartózkodott. – Nem valószínű. Ezek a birkák túlságosan el vannak foglalva a saját lelki üdvükkel. A rengeteg imádkozásból arra következtethetnénk, hogy odakint árnyfiak regimentjei döngetik a kapukat, nem? Vagy a vén Mitrax király ugratott elő a sírból, nyomában az ördögseregével. Markus kardhüvelye megcsikordult a kövön, ahogy a férfi helyet változtatott. Roppant termetéhez képest könnyedén mozgott.

– Mit keresel itt? – Csak egy utolsó látogatást teszek. Ha jól sejtem, nem értesültél még a legújabb fejleményekről. – Nem. Miről? – A nagymesteredet letartóztatták. – Mi ellene a vád? Ral egymáshoz érintette két kezét, mintha imádkozni készülne. – Hazaárulás. Lázítás. Nem számít. Jótevőnk tenni fog róla, hogy többé soha ne lássa meg a napvilágot. – Nem gondoltam volna... – Épp ez a gond veled, Markus. Sosem gondolkodsz. Most viszont, hogy a rendeteket lefejezték, szabad az út, hogy friss vér törjön fel a csúcsra. Elsősorban olyasvalaki, aki szövetségesekkel bír a Választótanácsban. Markus mélyen beszívta foga között a levegőt. Ral hagyta, hogy elmerengjen az ötleten. – Mindent előkészítettetek? – Persze. A terv egyszerű. Rögtön napnyugta után odamegyek. A jel... – Hány embert hozol? Markus oldalt sandított rá, tekintetéből egy pillanatra bosszúságot lehetett kiolvasni. – Van néhány fiú, akit bevethetek. Ahogy javasoltad. Páran pénzzel tartoznak nekem, egy másik fickó pedig azért hajt az előléptetésért, hogy elköltözhessen az édesanyjától. Vakon teljesítik az utasításaimat. – És azután? – Azután tartani fogják a szájukat. – Azt jól teszik. A támogatónk nem nézi el a hibákat. Ha bármelyikük valaha is beszél... – Tudom, mit teszek. Ral egészen közel hajolt Markushoz, jobb karját a férfi könyöke köré fonta. Bal kezét a prefektus oldalához szorította, rövid tőrének tűéles hegye áthatolt a vastag szöveten és a sodronyingen is, egészen a bőrig. Markus fújtatott, és próbált nem moccanni. Ral alig hallhatóan súgta oda neki: – Jól figyelj rám! A főnök miatt felesleges aggódnod. Ha elszúrod a dolgot, magam fogom lenyúzni az értéktelen irhádat. Megértettél? Markus biccentett. Ral sziszegve eleresztette őt. A rövid tőr eltűnt az ingujjában. Markus az oldalához kapott, és vékony vonallá összepréselt ajkakkal meredt a földre. A prefektus nem szokott hozzá, hogy durván bánjanak vele, de kénytelen volt megérteni a helyzetet, méghozzá gyorsan. Mindkettejük élete veszélyben forog, ha most bármit elvét. – Keríts még több embert! – mondta Ral. A prefektus a vállát vonogatta. – Ehhez több pénzre lenne szükségem. Isten

katonái nem adják ingyen a szolgálataikat. Ral legszívesebben felnevetett volna, arcvonásai azonban semmiféle érzelmet nem árultak el. Reverendája alá nyúlt. Markus megdermedt, tüstént kardja markolatához kapott, de mindjárt meg is nyugodott, amikor Ral egy nehéz erszényt nyújtott át neki. Ral felállt, kezét a prefektus izmos vállára tette, pontosan úgy, mint amikor a lelkipásztor gyülekezete egyik tagját segíti tanácsaival. – Ne felejtsd el, Markus! Nem hibázhattok! Nem maradhatnak elvarratlan szálak! – Ne aggódj! Épp annyit fogunk késni, hogy már ne siethessünk a segítségükre. – És a gyilkosuk? Gonosz mosolytól torzultak el a prefektus finom metszésű arcvonásai. – Sajnos menekülés közben életét fogja veszteni. – Tökéletes. Egy pillanattal később Ral kisurrant az oldalajtón, végigsietett a sikátoron, és megindult hazafelé. Be kellett fejeznie a saját előkészületeit. Egy ló várt rá a nyugati kapunál, amelyet a választótanács hivatala foglaltatott le neki, és innen az úti céljáig minden fogadónál és helyőrségi állomásnál váltó hátas fogja várni. Holnap este kezdetét veszi legdédelgetettebb vágyának beteljesülése. Magasabbra fog emelkedni, mint elholt édesapja valaha álmodni merte volna. Hamarosan az ország legrettegettebb embereként fogják emlegetni, közben pedig az e címre pályázó egyetlen valódi riválisától is megszabadul. Holnap este Caim, Alsóváros legkedvesebb fia a halálát leli.

NEGYEDIK FEJEZET it akkor jelent meg, amikor Caim egy szűk mellékutcában lépdelt két sötét házsor között. Az egyik pillanatban még magányosan sétált, jobbra-balra pillantgatva kutatott rejtőzködő fenyegetések után, a másikba már ott illegett mellette a lány. Jobban mondva lebegett; kecses lábacskái nem érintették a macskaköveket. – Isten hozott ismét errefelé, Kit. Megint dorbézolni voltál? – Én nem szoktam dorbézolni, drágám. Időnként repdesek kicsit, vagy végignézem, ahogy egy hernyó megszövi maga körül a gubóját. Te tudtad, hogy ilyesmire is képesek? Elképesztő! De soha, még véletlenül sem dorbézolok. Történetesen a te érdekedben jártam el. Kit hirtelen átfordult, és így fejtetőn lebegett Caim orra előtt. Hosszú, ezüstszínű haja a gravitációt meghazudtolva továbbra is finom vállára simult. Ibolyakék szeme huncutul csillogott, ahogy a férfit figyelte, aki alig bírta megállni, hogy ne kuncogjon ezen. Ez a tekintet volt az első emlékképe, ahogy a bölcső oldala felett kukucskál be rá, az apró csecsemőre. Kit azt állította, hogy kistestvért keresett, és amikor őt megtalálta, felhagyott a kutatással, de Kit esetében nehezen lehetett kideríteni az igazságot. Akár valódi volt, akár csak képzeletének szüleménye, Caim nem ismert nála érdekesebb személyt. Úgy tűnt, a lány mindenütt járt és mindent látott már, amit látni érdemes. Olyan magasra fel tudott repülni, hogy Caim elveszítette őt szem elől, de ha épp úgy tartotta a kedve, le tudott merülni a föld alá, és amikor visszatért, mesélhetett a pockok és férgek titkos életéről. Miután Caim elveszítette a szüleit, immár Kit jelentette neki a családot. Rajta kívül senkije sem volt. Azokban az időszakokban, például Caim féktelen kamaszkora idején, amikor a fiú mindenkit el akart marni maga mellől, Kit mindig önfejűen cselekedett. Ha egyszer elhatározott valamit, senki sem tudta megingatni őt. Ebben, Caim legnagyobb bosszúságára, hasonlítottak egymásra. – Már megbocsáss. – Caim befordult az Alsóváros számtalan girbegurba, névtelen utcájának egyikébe. – Miféle érdekek lennének azok, drága hölgyem?

Két részeg matróz jött szembe vele a sűrűsödő félhomályban. Ha esetleg furcsának találták, hogy magában beszél, csodálkozásuknak nem adtak hangot, ám amint elhaladtak mellette, mormolni kezdtek maguk között. Caim elfintorodott, és igyekezett ügyet sem vetni rá, hogy viszket a tenyere. – Hubert a Venyige felé tart – jelentette be Kit. Caim megérintette az ingében dagadó erszényt. – Remek. Én is pont oda készülök. – És nincs egyedül. – Valóban? – Egy egész csapat kemény fickóval érkezik. A többségük csavargónak tűnik, viszont néhányuk talán képes vigyázni magára. Az egyik egy néhai stricinek az örökségéből kisemmizett fia. Caim elmosolyodott magában. Amióta a jelenlegi életvitele mellett döntött, Kit folyton a hasznára igyekezett lenni. El kellett ismernie, hogy a lány kivételesen jól ítélte meg az emberek képességeit. Elég volt rápillantania valakire, és rögtön tudta, mit titkol mások elől. Ez a képessége túl sokszor megmentette már Caim életét ahhoz, hogy a férfi számon tudta volna tartani az alkalmakat. A gondot csupán az jelentette, hogy nem lehetett számítani rá, hogy Kit mindig ott legyen, ahol Caim szükségét érezte ennek. A lány előszeretettel hagyta magára őt akár napokra is, és ami még nyugtalanítóbbnak hatott, amikor újra megjelent, olyasmikről tudott, amikről nem szabadott volna tudnia, amiket senki más nem tudhatott. – Aggódnom kellene? Kit vállat vont, aztán megfordult a tengelye körül, hogy megint normális helyzetbe kerüljön. – Nekem úgy tűnt, hogy jókedvében van. Szerintem valami cselen töri a fejét, de nem ellened fondorkodik. – Akkor semmi okom az aggodalomra. A Kék Venyige megkopott cégére tűnt fel a következő sarok mögött. Othir egyik legrégebbi bormérésének megszámlálhatatlanul sok tulajdonosa volt már az évszázadok során, családok hagyományozták egymásra nemzedékeken át, és több tucatszor cserélt gazdát. A jelenlegi tulajdonost Clarice Henninger asszonynak hívták, de mindenki csak mamának szólította őt. Mama azonnal észrevette Caimot, amint a férfi belökte a rozoga ajtót. – Caim! A férfi széttárta a karját, miközben a nő odatotyogott hozzá, hogy vadul átölelje őt. A vastag derekú asszonyság, aki jó ideje már az ötvenes éveit taposta, éppoly helyre kis fehércselédként viselkedett, akár bármelyik feleannyira termetes és harmadannyira idős menyecske. A Caim ingébe bújtatott erszény a nő masszív melléhez préselődött. – Örülsz, hogy látsz, édeském? Kit kuncogva figyelte, ahogy Caim, amennyire csak tudta, illedelmesen

kihámozta magát az ölelésből. A Venyige söntésében félhomály uralkodott, az ablakokat szorosan záró zsaluk fedték. Fényt egyedül a mennyezetről függő kis olajlámpások sora és a két, kőből rakott kemence adott. Sűrű árnyak lepték be a salétromos téglafalakat. Ma éjjel dugig megtelt a terem. A Venyige vendégeinek többsége fuvaros és hordár volt, hatalmas férfiak, akik a homlokuk verejtékével és testük erejével keresték meg a kenyerüket. Néhányan felé biccentettek. Az üdvözlést apró bólintással viszonozta. – A szokásos asztalodat szeretnéd? – kérdezte a mama. A férfit az egyik sötét sarokba vezette, széles csípője ütemesen ringott, miközben lépkedett. Caim levetette a kabátját, és becsúszott az asztal mögé, hogy a falnak háttal helyezkedhessen el. Innen egyformán jól látta a bejáratot és a hátsó terembe nyíló ajtót is, ahol a boroshordókat tárolták. – Egy kupa aranyhattyút? Már ráhagyta volna, amikor hirtelen meggondolta magát. – Nem, ma este Asperát iszom. Tiszta kupából, ha lehet. A mama felnevetett, két kezével megmarkolta a mellét. – Ez csak természetes, édeském. A mama minden kupája makulátlanul tiszta. Két rongyos kabátos, idősebb férfi egy mankalajátszma közben diskurálgatott, miközben a mama visszatotyogott a csapszékhez, hogy kimérje neki a bort. Kit felült az asztal szélére, és Caimot bámulta. Két hatalmas szeme liláskék ékkőre emlékeztetett a halovány fényben. – Szóval elvállaltál egy új munkát? Caim egy pennyt dobott oda a fruskának, aki kihozta a borát. A lány hálásan rámosolygott, de a férfi csak kurtán biccentett neki, majd hátradőlt az árnyak közé. Miközben a lány kacér léptekkel visszament, Caim megkérdezte: – Hallgatóztál? Kit az ujja köré csavart egy ezüstszínű fürtöt. – Mathias olyan hangosan beszél, hogy a világ túlsó feléről is hallanám. Azt hittem, pihenni akartál egy keveset. Caim kortyolt egyet az italából, és felsóhajtott, ahogy a hűvös bor legurult a torkán. – Így is volt, de néha meg kell ölni embereket. Ez a munkám. – Nem úgy tűnt, mintha szívesen vállaltad volna el a feladatot. – Nem tudtam volna elviselni, ha Mathiasnak könyörögnie kell. – Sosem mondasz nemet neki. – A barátom. Kit az asztalra könyökölt, fejét az öklére támasztotta, és felbámult Caimra. – Egy barát nem sodorna veszélybe téged pár aranyért. Mielőtt Caim kiötölhette volna a válaszát, kinyílt az ajtó, és egy ifjú lépett be rajta. Az újonnan érkezett gyorsan végigjártatta színtelen tekintetét a

termen, ahogy az ajtó becsukódott mögötte. Egyedül érkezett. – Megjött Hubert – szólalt meg Caim. – Mi lenne, ha rajta tartanád a szemed a nehézfiúin? Kit leugrott az asztalról, és megperdült. – Nekem nem úgy tűnik, mintha szükséged lenne a segítségemre. Inkább keresek odakint néhány szentjánosbogarat. – Ahogy tetszik. Amint Kit eltűnt a falon át, Caim a söntésen áthaladó ifjúra összpontosította minden figyelmét. Hubert Claudius Vassili pontosan annak a nemesi családból származó ficsúrnak mutatkozott, aki valójában is volt, széles karimájú, nevetséges kék tollal díszített kalapja hetykén félrecsapva a fején, finom lovassági csizmája ragyogóan fényesre suvickolva. Bal csípőjénél vékony vívótőr lógott, amellyel inkább kérkedni lehetett, mintsem harcolni. Hubert úgy állt meg Caim asztala előtt, kezével hegyes, frissen borotvált állát simogatva, mintha azt fontolgatná, hová üljön, majd így szólt: – A kék sólyom vadászni indul ma éjjel. Caim hátrarúgta az egyik széket: – Ülj le, mielőtt még több figyelmet vonnál ránk, mint amennyit már eddig is sikerült. Hubert az asztalra dobta a kalapját, és a kocsma legjobb borából rendelt egy kupával, mielőtt helyet foglalt. – Ah, Caim. Jó újra látni téged, de nincs miért aggódnod. Idebent mindenki az Azúr Sólymok lelkes híve. Esküvel fogadták, hogy addig harcolnak, amíg a teokratákat mind le nem taszítottuk aranyozott trónusaikról. Caim körbepillantott a söntésben. – Egész kis hadsereget összegyűjtöttel, mi? Úgy láttam, hogy pár bádoginges nem bír magával a páncéljában. Hubert széttárta a karját, mintha áldást osztana. – Az emberek szabadságot követelnek, Caim. Én mindössze a közjó szerény szolgája vagyok. Caim az asztalra lökte az erszényt. – És a rendszeres pénzbeli hozzájárulásom sem árt, ugye? Hubert hamarjában lefedte az erszényt a kalapjával, aztán az ölébe húzta a pénzeszacskót. – Egyáltalán nem. A Sólymok felettébb hálásak a nagylelkűségedért. A hozzád hasonló adományozók segítik elő a haladást. Caim nem tudott ellenállni a kísértésnek. – No és haladtok? Hubert nem figyelt fel a gúnyos hangnemre. – Természetesen. Erőinket lassan rendbe szedjük. Terveket szövünk. Egy napon megszabadítjuk a népet a tanács zsarnokságától. És ez a nap hamarosan eljő! Körbepillantott, mintha arra számított volna, hogy szavait ováció fogadja.

Néhány fáradt vendég feléje biccentett, de a többség tekintete egyszerűen kupája mélységeit kémlelte kifejezéstelenül. – Nos. – Hubert visszafordult Caimhoz. – El fog jőni a nap. Es ezt neked fogjuk köszönni. – Akkor miért tartod szükségesnek, hogy egy csapat verőlegényt hozz magaddal a találkozóra? – Hogyan...? – Hubert tétován elmosolyodott. – Tudnom kellett volna. Csak engem várnak odakint, hogy megvédjenek. Az utcák veszélyessé váltak mostanában. Eszembe sem jutna, hogy egy hozzád hasonló képességű embert inzultáljak. – Jól van. Nem szeretném, ha félreértenénk egymást, Hubert. Tisztelem, amit teszel, még ha időnként elhibázottak is a céljaid. Ugyanakkor egy ideig ez lesz az utolsó adományom. – Pedig most nagyobb szükségünk lenne a támogatásodra, mint valaha. Forrósodik a helyzet. Mindennap tüntetést szervezünk. – Megértem, de nekem is megvannak a saját problémáim... – De... – Nézd, Hubert, egy időre visszavonulok a bérgyilkosszakmából. – Mennyi időre? – Még nem tudom. Talán pár hónapra, talán többre. Hubert áthajolt az asztalon. – Akkor állj be közénk! Komoly hasznodat vehetnénk. Caim odébb tolta üres kupáját. – Ne vedd zokon, de nem érdekel. A kis vállalkozásod izgat, és bármi, ami kibillenti egyensúlyukból a nagy hatalmú urakat, használ az üzletnek, de ahhoz semmi szükséged az én segítségemre, hogy üzleteket gyújts fel, és raktárakba törj be. Most már meglehetősen sok a híved, vagy tévedek? – Sok bizony. Százával tudok magam köré gyűjteni elégedetlenkedő hivatalnokokat és fuvarosokat, de harcosok is kellenek, Caim. Előbb vagy utóbb nyíltan is meg kell ütköznünk a Vörösökkel. Szükségünk lesz rád. Caim még hátrébb húzódott az árnyak közé. Jól tudta, mire van szüksége Hubertnek: újabb bábura, akit ide-oda tologathat politikai játszmájában. De Caimot nem érdekelte a dolog. Meg kellett vívnia a saját csatáit. Azt, hogy pénzzel támogassa a Sólymokat, jó ötletnek tartotta, hiszen így egy magasztos ügyre fordíthatta a vérdíj egy részét. Most már látta, hogy hibát követett el. – Nem, Hubert. Egyetértek azzal, hogy Othirban egyre rosszabb a helyzet, de forradalmár nem vagyok. Egyedül dolgozom. Hubert visszatette a fejére a kalapját, és felállt. – Az ajánlatom továbbra is érvényes lesz, ha meggondolnád magad. – Nem fogom. Hubert épp szóra nyitotta volna a száját, amikor Kit keresztülsiklott a

testén. Ő persze észre sem vette, de Caim arckifejezése meghökkenthette, mivel rögtön elharapta a szótagot. – Caim! – csattant fel Kit. – Te telje... Kivágódott a bejárati ajtó. A beszélgetéseknek vége szakadt, ahogy a söntést elözönlötték a városi testőrség tagjai. Szó nélkül kirángattak a székükből és a falhoz taszítottak vendégeket. Egy zsíros szakállú, zömök férfi meglódult az ajtó felé. Már épp a küszöbhöz ért, amikor az egyik katona egy bikacsökkel hátulról betörte a fejét. Mindenki talpra ugrott. Még a vén különcök is csontos öklüket rázták feléjük, de addigra a testőrség megszállta a termet, és mindenkit megragadtak, aki mozdulni mert. – Az embereid vehették volna a fáradságot, hogy figyelmeztessenek – sziszegte Caim. – Néhány még új fiú. – Hubert odébb araszolt az asztaltól. – Másokat meg tán köröznek. – Csodálatos. Caim felmérte a termet, fejében megbecsülte a távolságokat. – Menj a hátsó helyiségbe! Van ott egy rakodóajtó, amely a sikátorra nyílik. – Remek ötlet. Hubert megindult hátrafelé, de nem elég gyorsan. A katonák java része a vendégeket verte, de két egyenruhás és a parancsnokuk meglódult, hogy elállják Hubert útját. Láncingük hangosan csörömpölt, ahogy a páncélosok megiramodtak, hogy lefogják az ifjú nemest. Caim felegyenesedett a székéről, és a háta mögé nyúlt. Ha most előhúzza a késeit, az az emberek életébe kerül. Ezzel feleslegesen magára és a Venyigére vonná a figyelmet, ugyanakkor azt sem vette volna a szívére, ha Hubertet letartóztatják. Igaz, hogy zendülő és kétszínű demagóg volt, de a szíve a helyén dobogott. Legalábbis többnyire. Caim leejtette a karját, és lehunyta a szemét. Csak egy keveset akart felszabadítani az erejéből, épp annyit, hogy segítsen Hubertnek eltűnni a sötétben, de a söntés árnyai úgy gyűltek oda hozzá, akár az éjjeli lepkék a tűz köré. A Venyigére oly áthatolhatatlan homály borult, hogy Caim alig néhány lépésnyire látott csak el, ami épp megfelelt neki, de ez még nem volt elég. Ahogy végigkúszott a fal mellett, hűvös érintés csiklandozta meg a tarkóját. Karján felmeredt a szőr, szája egy pillanat alatt teljesen kiszáradt, amikor valami belépett a söntésbe. Nem látta. Bármi volt is, tökéletesen beleolvadt a sötétségbe. De érezte, ahogy roppant szörnyetegként mozog a teremben. Kiáltozás és átkozódás töltötte meg a bormérést. Poharak és kancsók törtek össze. Zsaluk csattantak szét, amikor valaki kimászott az ablakon, esetleg kihajították rajta. Rekedt nyafogás hangzott fel a csapszék felől.

Caim a hátsó ajtóhoz sompolygott, és félig kitárva találta azt. Egyik kezét kardja markolatán tartva, behúzott fejjel kirohant, és maga mögött hagyta a síri sötétségbe burkolózó söntést.

ÖTÖDIK FEJEZET

hogy rátört az émelygés, Caim nekidőlt a Venyige mocskos meszelt oldalának. Fekete vonalak tekergőztek a szeme előtt. A gyomra megpróbált feltolulni a torkába, Caim azonban eltökélten visszakényszerítette a helyére. A szürkület fátyla terült rá a városra. Dühös kiáltozás harsogott a borkimérésben. Mi történhetett odabent? A képessége még sosem reagált ilyen módon. Általában minden erejével összpontosítania kellett ahhoz, hogy néhány erőtlen árnyat segítségül hívjon, ezúttal azonban úgy sereglettek köré, akár a döglegyek a tetemre, és bármi volt is az, ami még felbukkant a sötétben... Mély lélegzetet vett. Csillagok töltötték meg a sötétedő eget. Az újhold nem adott fényt, elbújt, miközben keresztülszelte a mennyboltozatot. Árnyhold, fekete éjszaka, amikor az árnyékok átkelhettek odaátról, hogy a halandók között járhassanak. Caim megreszketett. Inge alatt kiverte a hideg veríték. Istentelen legendák. Az ilyen történetekkel a kisgyerekeket ijesztgetik. Akkor miért remegsz? Caim ellökte magát a faltól, és megindult. A mellékutcában senki nem járt. Kitet szokás szerit semerre sem találta. Ahogy Hubertet sem, amit szerencsésnek talált. Talán lassan beletanul. Kit jelent meg a feje felett. Ibolyakék szeme ragyogott a sötétben. – Mozgalmas este, mi? – Az bizony. Még néhány ilyen mozgalmas óra, és hamarosan egy fenyőláda kényelmét élvezhetem. Caim hátrapillantott a válla felett. Nyugtalanító érzés szorította görcsbe a gyomorszáját: mintha figyelték volna őt. Megpróbálta elhitetni magával, hogy csak képzelődik, de az érzés nem tágított. Ma este volt valami a levegőben. A város, amely sosem nyújtott biztonságot az ostobáknak, forrongott az épphogy visszafojtott frusztrációktól. Akárcsak egy forró vízzel telt teafőző edény, a gőznek valahol ki kellett szöknie, mielőtt felrobban az egész. – Ó, Caim, nem hagynám, hogy ilyesmi történjen veled. – Komolyan beszélek. Valami történt odabent. – Aha. Végre elengedted magad. Jó érzés volt, ugye? A férfi megrázta a fejét. Rémületes volt érezni, hogy ekkora erő hatja át, amely felett nem uralkodhatott.

– Még sosem történt velem ilyen, Kit. Miért épp most? Kit finom ívű válla aprót rándult. – Honnan tudhatnám? – Neked kellene ismerned az ilyesmiket, de sosem árulsz el nekem semmi hasznosat. – Nos, akkor, mivel haszontalan vagyok... – Zöld és ezüstszínű szikrák záporában, dúlva-fúlva eltűnt. Caim felsóhajtott, és folytatta útját. Három utcával odébb befordult egy sarkon, és megállt egy monolitikus építmény előtt. A város dologháza gigantikus fekete gleccserként takarta el az eget. Az épületet évekkel korábban bezárták már, kísértő jelenléte mégis rossz álomként telepedett rá az Alsóvárosra. Amikor a káosz éveit követően hatalomra került, az egyház egyik első intézkedése volt a dologház létrehozása, ahol a törvényt nem tisztelők leróhatták adósságukat a társadalom ellen elkövetett bűneikért. Több ezer elítélt került a vasajtók mögé. A legtöbben meghaltak, mielőtt letöltötték volna a büntetésüket; vagy a szadista Őrök végeztek velük, vagy a rettenetes körülmények. Gyászos jajveszékelés szűrődött ki a viharvert falak közül. Kétségtelenül a szél sivított csak, ahogy átfújt egy kitört ablakon, mégis félelmetes volt a hatás. Caim felgyorsította lépteit, hogy mielőbb maga mögött hagyja az épületet. Most már azt kívánta, bárcsak visszautasította volna Mathias ajánlatát. Ilyen zűrzavaros időkben más sem hiányzott neki, mint hogy a nyakát kockáztassa Ral lepasszolt munkájával. Jobb, ha valóban ez lesz a legkönnyebb feladat, amit valaha el kellett végeznie, különben valaki nagyon meg fogja bánni a dolgot. A pokolba is, ő már most bánta. Egy szűk sikátorból két kifestett ribanc kiáltott oda neki és ígért olcsó testi gyönyöröket, majd dacosan felszegték az állukat, ahogy Caim szó nélkül elsétált mellettük. Az utca elágazott előtte, mindkét mellékutca két oldalán boltok sorakoztak az emeleteken terpeszkedő lakásokkal. A hétköznapok zajai szűrődtek ki a megkopott, meszelt falak mögül, nevetés és sírás, beszélgetés és nyögdécselés. A város eleven lény volt, a civilizáció vékony fala mögött megbúvó, éhes és megszelídítetlen szörnyeteg. A családja otthona ellen intézett támadást követő zűrzavaros napok és hetek során Kittel együtt űzött vadak módjára járták a vidéket, csak éjszaka mozogtak, nappal beásták magukat, meghúzódtak egy épp útjukba akadó búvóhelyen. Caim azt ette, amit talált – bogyókat és magokat, néhány állatot, amelyet el tudott kapni, vagy jól célzott kavicsokkal leterített, meg az időnként útjukba kerülő gazdaságokból lopott ételeket. A tyúkketrecek voltak a kedvencei. Tökéletesen megtanulta, hogyan csenje el anélkül a tojásokat, hogy felébresztené az alvó tojókat. A délre menekülésük során elsőként felbukkanó valódi város, Liovard tornyosuló falai lenyűgözték. Egy megtermett férfi magasságának

többszörösét túlszárnyalva nyúltak az ég felé. Az erős kőbástyák mögül több épület csúcsa és tornya bukkant elő, mint ahányat egy helyen életében valaha látott. Édesapja birtoka, mezeivel és környező erdeivel együtt, elveszett volna a falak között, Liovard pedig, amint azt később megtudta, egészen kicsinek számított a délvidék nagyvárosaival összevetve: Mecantia, Navarre és Othir mind sokkal hatalmasabb és változatosabb volt. Mégis, amikor átsétált a vasveretes kapun, mintha egy másik világba lépett volna be, a hangzavar és állandó jövés-menés birodalmába, ahol mindenki fontos üzleti ügyeket elintézendő sietett valahova. Az üzlet szót Liovardban ismerte meg. A puszta hangzása felpezsdítette a vérét. Ekként szerette volna, ha számon tartják: üzletemberként. Nem telt sok időbe, hogy megismerje a városi élet árnyoldalait, Egy család és lehetőségek nélkül odatévedt kisfiú számára a város ijesztő helynek hatott. Sikátorokban, szeméthalmokban aludt. Kidobott szállítórekeszek jelentették az otthonát majd egy hónapig, amíg a szemételtakarítók el nem hordták a ládákat. Egyik helyről a másikra költözött, folyton éhezett, folyton a következő ebédje után kutatott. Eleinte még azt hitte, a város forgatagában nem árthatnak neki, ám hamar rá kellett jönnie, hogy tévedett, amikor összetalálkozott egy utcai bandával. Épp egy hordónyi félig rohadt alma között keresgélt ehető darabokat, amikor gúnyos kacaj harsant fel a háta mögött. Tucatnyi idősebb fiú vette körül. Hogy megtanítsák, mit érdemel az, aki a területükre merészkedik, véresre verték. Ezek után Caim megtanulta, hogy kerülnie kell őket. Patkány módjára húzta meg magát a nyomornegyedekben, Kiten kívül senkire sem számíthatott. Ám ha az utcai galerik veszélyt jelentettek, a bádogingesek még rosszabbak voltak. A kötekedő fiúk csak az élelmet vették el, meg ami áldozatuk zsebében lapult, esetleg helyben is hagyták azt, akire rátámadtak. Ám amikor két tagbaszakadt testőr bevonszolta őt egy mellékutcába, amikor rajtakapták, hogy gránátalmát lopott egy utcai árustól, összeszorult szívvel vette tudomásul, hogy nem egyszerűen elpáholni akarják. Miközben Kit hasztalanul csapkodta a fejüket, az egyikük megmarkolta Caimot, amíg a másik meglazította a fiú térdnadrágjának madzagját. Caim minden erejét beleadva küzdött, de hatalmas pofont kevertek le neki, amitől a földre került. A düh még ma is forrongott benne, ha visszagondolt arra a napra, de eufória is eltöltötte, mivel alighogy az őrök markolászni kezdték őt hatalmas, ügyetlen tenyerükkel, valami felrobbant benne. Először azt hitte, hányni fog, mivel az érzés a gyomrában fortyogott. Aztán a szürkület színei elhalványultak szeme előtt. Amikor a hasára fordították, új árnyalatok egész sora tűnt fel előtte a sikátor egyhangúságában, élénk tónusú feketék és szürkék. Miközben könnyei összekeveredtek a föld porával, rendkívüli dolog történt. Az egyik árny megmozdult.

Látott már árnyat mozogni korábban is, amikor egy felhő elhaladt a nap előtt, vagy amikor egy árnyékot vető tárgy helyet változtatott, ez az árny azonban törött lécek halma alól nyúlt elő, akár egy kátrányból összeálló, fekete csáp. Furcsamód nem félt tőle, hiába tartott tapogatva felé, a testőrök pedig túlságosan belemerültek mocskos tevékenységükbe, hogy észrevegyék. Az egyik a vállánál fogva leszorította őt, míg a másik a nadrágját igyekezett lecibálni róla. Caim nem borzadt vissza; tudni szerette volna, mi ez a kúszó, alaktalan feketeség. Amikor a kezéhez ért, hirtelen levegőért kapott a bőrére rácsúszó, égető hidegség érzésétől, mintha egy vödör jégbe mártotta volna az ujjait. Még több árny kúszott elő a fénybe, ellepték a sikátort, míg Caim már nem is látta maga alatt a földet. A testőr, aki a földhöz szorította őt, épp annyit lazított a fogáson, hogy Caim kapálózni kezdhessen. Rúgott és karmolt. Amikor egy kéz ragadta meg az arcát, erősen beleharapott, míg a forró, sós vér íze meg nem töltötte a száját. Elfojtott sikoly hasított a sötétségbe, aztán kiszabadult a szorításból. Egy pillanatig sem habozott, hanem felrántotta térdnadrágját, és futásnak eredt. A félelem mennydörgött a fülében minden egyes kétségbeesett lépésnél. Caim hagyta szertefoszlani az emlékképeket, és a Felsőváros utcái felé vette az irányt. Két dolog egyértelműnek tűnt neki. Először is, nem kockáztathatja, hogy újra használja a képességét, amíg ki nem deríti, mi történt a Venyigében. Nem engedheti meg, hogy esetleg elveszítse az uralmát a tettei felett. Másodszor pedig, egyelőre kerülnie kell mindenféle kontaktust az Azúr Sólymokkal. Az elhatározástól némileg jobban érezte magát. Aztán eszébe jutott, hogy a söntésben felejtette a kabátját. Caim magába görnyedve haladt a hűvös éjszakában, és végigsietett a város komor mellékutcáin. Múltja kísértő emlékképei mégis tovább üldözték az utcák útvesztőjében.

HATODIK FEJEZET

aimot a pirkadat halvány fényei ébresztették. Elnyújtott árnyak kúsztak végig hálókamrájának padlóján. Az ágya mellett álló komódon két szilvamagot pillantott meg és egy szelet rozskenyér héját. Egy álom foszlányai kerengtek a fejében. Ugyanazé a régi álomé. Amelyben a lángoló házat látta. Az udvarban szanaszét heverő holttesteket. Ugyanazok a megválaszolatlanul maradt kérdések gyötörték. Caim elnyújtottan sóhajtott, és felkelt. Miután megmosdott, a szekrényhez lépett, és előhúzta munkaruháját. Kit tűnt fel a háta mögött, amikor épp a nadrágját húzta fel. – Tetszik a látvány. Felkészültél? – Majdnem. Caim fekete kámzsát és egy pár koromtól fekete kesztyűt gyűrt az övébe. Ma éjjel nem számított különösebb bonyodalmakra. Alaposan áttanulmányozta az anyagot, amit Mathiastól kapott. Idős férfi, testőrei nincsenek; egyszerűen behatol és megöli, és már el is tűnt a helyszínről, mielőtt a Septon-kápolna harangja elütné az éjfelet. Felcsatolta a késeit, és a vállára vetett egy félhosszú köpönyeget, amelynek színe állott mosogatóvízére emlékeztetett. Nem borotválkozott meg; a borostától még nehezebb felismerni az arcát a sötétben. Hátrafordult Kit felé, aki az ágy felett lebegett. A lány rövid smaragdzöld ruhát viselt. Mellén szikrák táncoltak. – Bevallom – szólalt meg Kit –, még mindig nem értem, miért csinálod végig ezt. Még úgy is hetekre, talán hónapokra elegendő pénzed maradt, hogy a nagy részét elszórtad. – Szemöldökét rosszallóan felhúzta, ahogy körbetekintett a lakásban. Caimnak nem volt kedve vitatkozni vele. Gondolatai már a munkán jártak, átrostálta a részleteket, hátha figyelmen kívül hagyott valamit, minden nézőpontból átvizsgálta az esetleges hibalehetőségeket. – Mathias szorult helyzetbe került. Szívességből vállaltam el a munkát. Mi mást tudnék mondani? – És az a felfújt hólyag mégis mikor tett neked szívességet? Úgy bánik veled, mint egy félig idomítatlan farkaskutyával. Csak csettint egyet az ujjával, te meg ugrasz, hogy teljesítsd az óhajait.

Caim felkapta a maradék felszerelését, és megindult az ajtó felé. – Jobb érveid is lehetnének. Kit hátravetette a haját, miközben meglódult a férfi után. – Jól van, nem szeretném, ha ma éjjel kimennél. Ma este furcsa a hangulat a városban. Caim megtorpant az ajtónál. Őt is balsejtelem gyötörte, amikor felébredt... valamiféle nyers, meghatározhatatlan rettegést érzett. Nem foglalkoztatta a dolog, az esti munka miatti izgalomnak tudta be, de most, Kit szavaitól felpiszkálva, visszatért a rossz előérzet. – Miféle hangulatra gondolsz? – Nem tudom. Csak rosszat sejtek, oké? Nem érdekes. Menjünk csak! Elegem van a nyugtalankodásodból. – De nem... – Mély lélegzetet vett. – Jól van. Készen állok. – Remek. Odakint találkozunk. – Aztán átsiklott a padlón. Néha azt kívánom, bárcsak hús-vér ember lenne. Caim elhúzta az ajtóreteszt. Hogy kitekerhessem a csinos kis nyakát. Kikémlelt. A folyosón egy lélek se volt. A fejére húzta köpönyege kámzsáját, aztán kiosont a lépcsőházba. Kit a város ködlepelbe burkolózott utcáin csatlakozott hozzá. Egy hátborzongató dallamot fütyörészett, miközben a férfi mellett ugrált. Gyászindulóra emlékeztetett. Caimnak megfordult a fejében, hogy megkérje, maradjon csendben, de tudta, ezzel csak arra buzdítaná, hogy még hangosabban fütyüljön. Legalább az este kedvezett a munkához. Sűrű fellegek takarták el a csillagokat. Időnként előbukkant a hold, ám a következő pillanatban ismét mindenre sötétség borult. Caim megszokásból kerülő úton közelítette meg célpontját. Az utcákon alig néhány járókelő lézengett. Ahogyan közeledett a tél, a nappalok pedig egyre rövidültek, az emberek rendre korábban tértek haza. Amikor lecsökkent a hőmérséklet, mindenki kizárta a külvilágot; a strázsák több időt töltöttek azzal, hogy némi melegségre leljenek, mint az őrhelyeiken. Caim megállt a Felvonulási úton. A széles sugárút a belvárosba, egészen a Fórumig vezetett. Az imatornyok minaretjei a kormányzati épületek magasztos tetői fölé magasodtak, a késői órán mindegyik hallgatott. Mögöttük az új katedrális épülő tornyai törtek még náluk is magasabbra. Minden kilátó csúcsán tűz égett, ezzel hirdetve mindenki számára az igaz egyház felsőbbrendűségét. Amíg az éjszakai őrjárat végigvonult a főúton, Caim lekuporodott a város egyik halott hősének galambürüléktől díszes, megviselt szobra mögé. Lándzsáik gombja negyvenlábú szörnyeteg patáira emlékeztetőn kopogott az öreg macskaköveken. Amikor már látótávolságon kívül kerültek, Caim átfutott a túloldalra, szürke árnyékként siklott a félhomályban. Az út másik oldalán hat

láb magas fal futott végig, hogy távol tartsa a csőcseléket, de oly sok helyen törték meg a többnyire őrizetlenül hagyott kapuk és mellékbejáratok, hogy voltaképp nem jelenthetett akadályt. Amint átjutott, már a Felsővárosban járt. Caim a kisebb utcákon haladt tovább, kerülte a széles sugárutakat, amelyek egymást keresztezve szőtték át az egész kerületet. Üveglámpák világították meg a fával szegélyezett utakat. Kőből és fából épült udvarházak álltak némán a magas kapuk mögött. Egy útkereszteződésnél Caimnak nemes urak fáklyahordozóktól és testőröktől kísért csoportja mellett kellett elhaladnia, ám azok ügyet sem vetettek rá. Behúzott vállával és gyors lépteivel egyszerű szolgának hatott, aki ura valamelyik ügyében jár el. – Egyébként hova megyünk? – Kit megállt, hogy megcirógassa egy kóbor kandúr bajuszát. A macska a nyomába eredt, amitől úgy tűnt, mintha egy árva gyerek követte volna Caimot. A férfi nagy nehezen megállta, hogy ne rúgja át a kerítésen. – Az Esquilinus-dombra. – Próbált a lány kedvében járni, hátha így elfeledkezik arról az ostoba macskáról. Kit ehelyett belefújt a kandúr bojtos fülébe, amitől az állat felvinnyogott, mint egy sebesült mormota. – Kezdesz feltörni, Caim. Remélem, elég okos voltál ahhoz, hogy egy véka aranyat kérj ezért. Tudod mit? Szerintem pár napig ott maradhatnánk a házban, miután elvégezted a munkát. Kellemes lenne egy kis időt valami élhető helyen tölteni, nem pedig abban a rozzant kalyibában, amit az otthonodnak nevezel. – Egy percig sem maradok ott utána – felelte Caim. – Igazán férfias válasz, eltűnsz, amint megtetted, amit kell. Miért ne maradhatnánk? Kétlem, hogy a tulajdonos ellenkezne, miután elvágtad a torkát. Ha ennyire nem bírod a vért, nem fontos bemenned a szobába, ahol a tetem hever. Rengeteg helyünk maradna még... – Tisztára lökött vagy. Tudod? – Csak egy kósza ötlet volt. Amikor megindultak felfelé az Esquilinus-domb hosszú lejtőjén, egyre nagyobb házakkal találkoztak, amelyek mindegyike fényűzőbbnek tetszett az előzőnél. Falaikon elefántcsontfehér és lazacvörös márvány tündökölt, amit nem szennyezett be a város mocska. Simára csiszolt járókövek vették át az utcák undorító tégláinak helyét. Caim még egyszer átvette fejében a feladatot. Két nap nem sok idő, de kihasznált minden pillanatot. Azonosította a célpont házát, egy gracchusi stílusban épült palotát az Alapítók terének csúcsán, és az első este java részét a helyszín felmérésével töltötte el. Magas ablakok tátongtak a sötét kőhomlokzaton, akárha üres szemgödrök lettek volna. Magas fal vette körül a birtokot. Kapuja kovácsoltvasból készült, hivalkodó rettenet volt. – Egészen takaros. – Kit feljebb szállt, hogy bekukkantson a kerítésfal

mögé. – Sokkal szebb, mint a te koszos istállód. – Csak menj be, és nézz körül, kérlek! Kit önelégült mosolyt vetett Caim felé, aztán átsétált a kövön. Caim behúzódott egy széles közbe a kerítésfal és a szomszédos ház, egy hasonlóképp lenyűgöző palota között. Hátul megtalálta a szolgák bejáratát, egy belülről elreteszelt faajtót. Egy szempillantással később már át is jutott rajta, és lekuporodott a túloldalon. Riadalom jeleire figyelt, de az udvarban továbbra is néma csend honolt. Miként a jelentésben állt, sem őrszemek, sem kutyák nem vigyázták a helyet, amiért igazán hálás volt. Habár a kapott információ szerint a tulajdonos nem tartott állatot, a biztonság kedvéért hozott magával egy kevés borsos húst. Egyik ablakban sem látott fényt. Caim keresztülrohant az udvaron. A ház külső falát kőtéglából emelték. A forrása azt ajánlotta, hogy a hátsó ajtón próbáljon bejutni, aztán odabent óvakodjon fel az emeletre. A pergamenköteg az épület részletes tervrajzát is tartalmazta, amelyen egyértelműen jelölték a lépcsőket és az ajtókat. A célpont szobái a felső emelet északkeleti oldalán helyezkedtek el. Az egyetlen cseléd, egy idősödő komornyik a második szinten lakott. Noha ésszerűnek tűnt a terv, Caim azonnal elvetette. Ajtókat felfeszíteni nagy zajjal jár, amivel könnyen felhívhatja magára a figyelmet. Ezenkívül azt sem szívelte, ha más mondja meg neki, hogyan hajtsa végre a feladatát. Miközben az épület árnyékában kuporgott, vékony kötélnyalábot húzott elő az átalvetőjéből. Kimérte a hurkot, és csúszócsomót kötött. A horgas kampó elcsúszott volna a palán, és rettenetes zajt csapott volna, ám amiként a környék legtöbb palotájának, ennek a tetején is több kémény magasodott. Caim felhajította a lasszót a tető szegélye fölé. A harmadik próbálkozásra beleakadt valamibe. Caim többször is megrántotta, de a kötél stabilan tartott. Ezen már megkapaszkodhatott. Még egy utolsó pillantást vetett az udvarra, aztán szép lassan felhúzta magát. Kitet a tetőn találta, ahogy a lejtős cserepeken heverészik. – Az egész estét itt óhajtod eltölteni? – kérdezte a lány. Caim felhúzta maga mögött a kötelet. Nem oldozta le a kéményről, amibe beleakadt. – Mintha maradni akartál volna. Kit azonnal felült. – Maradhatunk? Tényleg gyönyörű odabent! Meg kell nézned a kris... – Testőrök? Kit felfújta az arcát, és visszaheveredett a tetőre. Haja ezüstös tavacskaként terült szét feje körül. – Nincsenek. – A komornyik alszik? – Azt hiszem. – Meg sem nézted? – Nyilván megnéztem. Minden lámpást eloltottak, és semmi mozgást nem

láttam. – Remek. Caim ügyet sem vetett Kit haragos tekintetére, és végigsétált a tetőcserepeken. Az északkeleti saroknál hasra ereszkedett, és áthajolt a peremen. Az ablak, amelyet kinézett magának, közvetlenül alatta nyílt. Átvetette a lábát a tető szélén, amennyire tudta, egyenesbe igazította magát, aztán eleresztette a peremet. Szinte hang nélkül sikerült megvetnie a lábát az ablakot védelmező, csúcsos oromzaton. Innen már könnyedén lejjebb lendült a szárnyas ablakra. Caim óvatosan lépett rá az ablakkeretből kiszögellő keskeny kőpárkányra. A régebbi épületek falazata gyakran meggyengült már, és könnyen leomlott. Ez ellenben tartott. A zsalut behúzták, és belülről reteszelték be. Caim vékony acélrudat húzott ki az övéből, és a kampós végét becsúsztatta a táblák közé. Pillanatnyi keresgélés után elkapta a reteszt, és kiemelte az akasztóhorgából. A zsanérok nyikordulás nélkül engedtek. Az ablakot betették, de nem csukták be. Caim kellően szélesre tárta a homályos ablaktáblákat, hogy becsusszanhasson. Miután talpával megérintette a folyosó padlóját, kivárt, és egyik kezével a köpönyege alá nyúlt, hogy megragadja tőre markolatát. Ez volt a legveszélyesebb pillanat. Vajon meghallották, hogy behatolt? Figyelt, hátha mozgást hall, vagy hogy valaki hirtelen levegőért kap, mielőtt felkiált. Még egy öregember is képes lármát csapni, és ezen a környéken a bádogingesek azonnal odasereglenének. Ma éjjel azonban a szerencse kedvezett neki. Az egész házra csend borult. A folyosó végigfutott a felső emeleten, és az alsó szintekre lekanyarodó lépcsőbe torkollt. A célpont szobájába jobbra a harmadik ajtó nyílt. Caim előreosont a keményfa padlón, és egy pillanatra megállt az első ajtónál, hogy hallgatózzon. Az információ szerint a célpont leánya ötéves kisgyermek volt. Ezen a késői órán bizonyára mélyen alszik, de a gyermekek kiszámíthatatlanok. Az ajtó alatti résen nem szűrődött ki fény, és a fatáblák mögött sem hallatszott semmi nesz, Caim ennek ellenére hosszasan elidőzött az ajtó előtt. Nem szívesen bántott volna ártatlanokat, különösen nem egy gyermeket. Ma esti tettével mégis árvaságra fogja kárhoztatni a kisleányt. A köz javát szolgálom ezzel. A célpont egy kegyetlen bűnös volt, aki százszorosan rászolgált a halálra. A lányának jobb lesz nélküle. Naná. A dolog tökéletesen működött Reinard herceg fiának esetében is, mi? Caim kiverte fejéből a gondolatot, majd továbblépett a harmadik ajtóhoz, a ház urának hálószobájához. A jobb kézre eső kését húzta ki, elfordította a gombot, és óvatosan kinyitotta az ajtót. A kőkandallóból áradó narancsos fényben ki tudta venni az ő egész lakásánál is nagyobb, hosszúkás szoba részleteit. A helyiséget a túlsó

falnál álló baldachinos ágy uralta, de akadt még hely egy hatalmas íróasztalnak és széknek, valamint egy komódnak és rózsafa szekrényeknek is. Az ágyban senki sem feküdt, a takaró laposan simult a matrachoz. Caim lassan hátrafordította a fejét, amíg rá nem talált a célpontra, aki egy antik asztalhoz húzott széken ült összegörnyedve. A háttámla felett ősz hajfürtök simultak a célpont koponyájára. Caim nesztelenül átsuhant a hálószoba túlsó végébe, szabad kezével megragadta a fürtöket, és hátrarántotta a fejet. A suete kés a magasba emelkedett. Hegye megtorpant a levegőben, Caim pedig lepillantott áldozatára. Nem akart hinni a szemének.

– Indulhatunk már? Kérlek! Kit az íróasztalon ült, és az idős férfi testét bámulta. Pár pillanattal Caim felfedezése után jelent meg. Amikor hallotta, hogy nem a férfi oltotta ki az áldozat életét, kihunyt benne a lelkesedés az iránt, hogy maradjanak, Caim azonban még nem akart indulni, addig nem, amíg össze nem áll benne a kép. Lehetséges lenne, hogy még egy bérgyilkos dolgozik az ügyön? Komoly összeget lehetett bezsebelni vele, és rengeteg késforgató keresett munkát mostanában. A torkok elmetszése ősi szakmának számított Othirban, amit a császárok ideje óta űztek, jóval régebben tehát, mint ahogy Caim a városba lépett. A nimeai politika világszerte híres volt erkölcstelenségéről, az egyház hatalomra jutásával pedig semmit sem veszített kegyetlenségéből. Mathias viszont általában gondoskodott róla, hogy kizárólagos jogokat szerezzen, mielőtt elvállalt egy-egy feladatot. E kérdést illetően voltaképp megszállottan viselkedett. Csak így működhetett jól az üzlet. Caim nekitámaszkodott az áldozat székének. A cseresznyefa asztallapon fodros szélű pergamenlapok halma hevert, amelyeket lovast ábrázoló réz papírnehezék tartott egyben. Egy talpatlan üvegpohár belső felületét zománcszerű, vékony réteg szennyezte be. Caim megszagolta. Őrölt édesköménygyökér fejfájás csillapítására. Az íróasztal feletti polcon kerámia képkeretben egy feltűnően zöld szemű fiatal lány portréja. Elegáns pózban ült, szív alakú arcát dús fekete tincsek keretezték, finom kesztyűbe bújtatott kezét összekulcsolva tartotta a térdén. Caim hátrapillantott az idős férfira. Egyáltalán nem emlékeztetett legendás generálisra. Inkább tudósnak tűnt elnyújtott, komor arcvonásaival és sasorrával. Hálóköpönyegének laza redői mögött jól látszott a hely, ahol felhasogatták a mellkasát. Szó szerint felhasogatták. A vágásokból ítélve egy

húsbárdot használhattak. Caim közelebb hajolt. Vér gyűlt össze az öregember ölében, ahhoz azonban nem elegendő, hogy halálos sérülésre utaljon. A szőnyeg pedig száraz maradt a széke alatt, mindössze néhány garasnyi nagyságú vérfolt pettyezte. Az áldozat szeme tágra nyílt, arcának izmai megfeszültek. Mindkét karja élettelenül csüngött az oldalán. Bevágó kötélnek semmi jele, ugyanakkor mindkét kezén gyűrű csillogott, az egyik aranyfoglalatú, hatalmas berill. Caim a homlokát ráncolta. Egy szegénynegyedbeli orgyilkos nem hagyta volna rajta ezeket, mivel mindegyiket jó áron továbbadhatta volna bármelyik városi orgazdának. Más nyomai sem voltak dulakodásnak, ezért az idős férfira vagy váratlanul támadtak rá, vagy ellenállás nélkül hagyta, hogy gyilkosa elvégezze a véres munkát. Avagy már azelőtt halott volt, hogy összevagdosták őt. Caim más halálokok után kutatott. Egy gyors szemle kizárta a fojtogatást, a mérgezést és a nyers erőt. Ismert néhány mérget, amelyek megbénítják az áldozatot, de ezek mind drágáknak és nehezen beszerezhetőnek számítottak. Egyébként is, minek mérget használni, ha arra készültek, hogy aztán felhasogassák az áldozat testét? Az egyedüli magyarázat az lehetett, hogy üzenni akartak vele. No de kinek? – Caim? – szólalt meg Kit. A férfi átsétált a túloldalra, hogy átkémleljen az áldozat válla felett. Gyenge szög. A gyilkosnak elölről kellett támadnia, vagy valaki segített neki. Lehetséges forgatókönyvek szaladtak át Caim agyán, miközben visszasétált előre. Leguggolt a holttest mellé, és megbökte azt kesztyűs ujjával. A seb körül a hús elszíneződött, szinte kátrányfeketévé sötétedett, a vágás pedig mélyebbnek bizonyult, mint először gondolta. Az ütés szétzúzta az áldozat szegycsontját. A húsbárdot el lehet felejteni. A gyilkos bizonyosan valami nehezebbet használt. Mint például? Egy fejszét? Caimnak úgy rémlett, mintha látott volna már ilyet, azt azonban nem tudta felidézni, hol. Mélyebben a sebbe csúsztatta az ujját, ügyet sem vetve Kit viszolygó jéééj megjegyzésére, és újabb felfedezést tett. Az idős férfi szívét elvitték. Kit az ujja köré fonta egyik ezüst tincsét. – Oké. A munkát elvégezték. Most tűnjünk el innen, mielőtt valaki ránk találna ezzel a vén relikviával. – Senki sem fog... Kitárult az ajtó. Caim egyik pengéje kicsusszant hüvelyéből, mielőtt teljesen megperdült volna a tengelye körül. Mozdulatát megállította, ahogy egy lány lépett a szobába. Nem kisgyermek, hanem nőiessége első virágában tündöklő ifjú hölgy. Törékeny termetét magas nyakú hálóköntös fedte; áttetsző leplei ragyogva izzottak a hálókamra halovány fényében. Kibontott hajzuhatag

hullámai omlottak elefántcsontfehér vállára, és keretezték arisztokratikus vonásait. Szeme, mint két smaragd lándzsahegy, zöld lángú ékkőre emlékeztetőn fürkészte a sötétséget. – Apa, szeretném, ha átgondolnád... – Megdermedt, amint meglátta Caimot. Aztán az ülő alakra tévedt a tekintete. A hasához kapta a kezét, miközben a könnyeivel küszködött, és szóra nyitotta a száját. Caim rávetette magát.

HETEDIK FEJEZET

efi az ágya fölé terített áttetsző, fehér függönyre meredt, és próbált kényelmesen elhelyezkedni a pehelymatracon, ám az, hogy elaludjon, eszébe sem jutott. Gyomra görcsbe rándult. Hiába, hogy két napja máson sem törte a fejét, nem sikerült megoldást találnia a dilemmájára. Vacsora közben édesapja közölte vele, hogy a hajója másnap reggel indul a dagállyal. Másnap! Miután édesapja visszavonult a hálószobájába, Zefi előállíttatta a hintót, és vecsernyére hajtatott – nem a bazilikába, amelyet aranyfüstös cirádái ellenére hidegnek és fenyegetőnek érzett, hanem gyerekkori kápolnájába, nem messze a Fórumtól. Bármily kicsiny és dísztelen volt is a maga festetlen vakolatával és egyszerű oltárával, Szent Azari zárdájában nyugalomra lelt, akárcsak kislányként édesapja ölelő karjai közt. Biztonságban érezte magát. Védettnek. Ám még a jól ismert himnuszok és az ünnepélyes liturgia sem tudta enyhíteni a lelkét mardosó szorongást. Mivel képtelen volt vigaszt lelni az imádságban, éppoly csüggedten tért haza, mint ahogy elindult. Mielőtt lefeküdt, még írt egy levelet Anastasiának, a szívből jövő bocsánatkérést valódi könnyek áztatták. Ebben elmagyarázta, menynyire sajnálja, hogy nem lehet jelen legkedvesebb barátnője esküvőjén. Lelke mélyén minden szóval egyre kevésbé érezte az édesapja iránti szeretetet, és mire letette a tollat, majdhogynem azt mondhatta volna, hogy gyűlöli őt. Ám gyötrelmei ellenére Zefi felismerte, hogy apja csak azt teszi, amit helyesnek tart. Engedelmes leányaként tisztelnie kellene a döntését. Ehelyett még keményebben szeretett volna küzdeni az akaratával. Már nem volt gyerek. Maga dönthetett a sorsáról. Végül nem bírta tovább a gondolataiban dúló vihart, és kikelt az ágyból. Nem pazarolta arra az idejét, hogy mécsest gyújtson, nehogy a késlekedés csillapítsa dühét, hanem egyenesen kimasírozott a sötétbe. A folyosón egy pillanatra megtorpant, és eltűnődött, vajon mit mondjon. Édesapja egyetlen ésszerű érvét sem fogadta el, ami a maradása mellett szólhatott volna. Mi módon tudná valamiképp rábírni, hogy gondolja meg magát? Egy pillanatra kis híján meghátrálásra késztette rossz előérzete. Miért ne várhatna reggelig, hogy akkor intézze hozzá a kérését, amikor pihent, és sokkal nagyobb eséllyel enged neki? Nem, most kell megtennem. Lábujjhegyen odaóvakodott a hálószobához. Az ajtó félig nyitva állt, és

halvány fény derengett odabent. Édesapja ébren volt, valószínűleg olvasott, ahogyan éjszakánként gyakran szokott. Zefi mély lélegzetet vett, megragadta az ajtó gombját, és benyitott. Tüstént nekikezdett, hogy előadja az érveit, mielőtt az akaratereje cserbenhagyná őt. – Apa, szeretném, ha átgondolnád... A szava is elakadt, ahogy felfogta az előtte kibontakozó szörnyű látványt. A kandalló tompán parázsló fényében édesapját pillantotta meg az íróasztala előtt, hátrahanyatló fejjel. Mellkasán mély, vörös seb tátongott, akár egy obszcén, második száj. Apja fölé tetőtől talpig dísztelen szürkébe és feketébe öltözött férfi hajolt. Forró epe tört fel Zefi torkában. Kezét hasához kapta, mert gyomra vacsorája maradékát készült kivetni magából. Rémületében sikoltani akart. A fekete ruhás férfi rávetette magát. Még soha senkit nem látott ennyire szélsebesen mozogni. Mozdulatai gyorsnak és magabiztosnak, már-már kecsesnek tűntek. Mielőtt Zefi felsikíthatott volna, a férfi fél kézzel megragadta őt, másik kesztyűs kezét pedig durván a szájára tapasztotta. Zefi halálra váltan állt, szájában a bőr ízével. A gyilkos erősen tartotta, túl erősen ahhoz, hogy Zefi kiszabadulhasson a kezei közül, ám amikor a férfi az ágy felé kezdte vonszolni őt, a lány hirtelen erőt talált magában az ellenálláshoz. Vonaglott és csapkodott, lábával hátrarúgott. A fekete ruhás alak felkapta, mint egy kisgyereket, majd a kemény matracra hajította őt. Egy pillanatra eleresztette Zefit, aki karmolni kezdett, de tüstént hatalmas súly préselte őt hassal az ágyhoz. Alig hallotta meg a szakadó szövet hangját, kezét máris hátrarántották, és megkötözték egy lehasított pokróccsíkkal, majd ugyanezt tették a bokájával is. Szájába rongycsomót erőltettek, majd a tarkója mögött azt is megkötötték. Az ágyon hevert zihálva, a neszekből igyekezett kitalálni, mire készülhet a gyilkos. Egyszerre csak megszűnt a nyomás a hátán. Várta, hogy bekövetkezzen az iszonyat. – Most már mehetünk – szólalt meg a gyilkos. Zefi oldalra fordította a fejét. A férfi talán hozzá beszélt? Vele aztán nem megy sehová! A szobában azonban kettejükön és halott édesapján kívül senki sem volt. Atyjának rémült arckifejezése szinte mellbe vágta őt, ha csak megpróbálta elképzelni, min mehetett keresztül, reszketni kezdett a dühtől. A lentről felhangzó robajra Zefi felocsúdott gyötrelmeiből. Súlyos csizmák dobogtak a lépcsőfokokon. Valaki közeledett! Fenrik bizonyára felébredhetett, és segítséget hívott. Zefi egyszerre fellelkesedett. Most elérkezik az igazság pillanata! A merénylő nem várta meg, hogy elkapják. Egy szempillantás alatt az ablaknál termett, és kimászott rajta. Zefi a kötelékeivel küszködött. Ha sikerülne kiszabadulnia, elmondhatná a megmentőinek, merre szökött ki a

gyilkos. A csomók azonban semmiképp sem engedtek. Valahányszor csak rándított egyet rajtuk, mintha még szorosabban tartották volna őt. Kicsapódott a hálószoba ajtaja, és a Szent Testvériség egyenruháját viselő négy férfi rontott be. Kivont pengékkel és magasra tartott lámpásokkal, amelyek fénye az árnyak közé hatolt, szétszóródtak a helyiségben. Zefi megpróbált kiáltani, amilyen hangosan csak kipeckelt szájjal tudott, de a katonák rá se hederítettek, miközben átkutatták a szobát. Zefi az ablak felé biccentett a fejével, és már épp megkönnyebbülten sóhajtott volna fel, amikor az egyik testőr az ablaknyíláshoz lépett, de egy futó pillantással megelégedett, majd visszafordult, hogy szemügyre vegye a gyilkosság helyszínét. Zefi kapálózott és ordított. Az egyik férfi odalépett hozzá, és lepillantott rá. Lámpását a lány arcához tartotta. – Ő mit keres itt? Egy pufók arcú fiatal testőr válaszolt: – Talán zajt hallott, és idejött, hogy megnézze, mi lehet az. – Már nem szabadna lélegeznie – mondta az első. – Ezt nagyon elcseszte valaki. – Mit csesztek el? – kérdezte egy hang az ajtóból. Zefi teljesen összezavarodott a katonák bizarr viselkedésétől, de megnyugodott, amikor Markus lépett be a szobába. Annyira lovagiasnak tűnt prefektusi egyenruhájában, hogy Zefi parányi féltékenységet érzett, amiért a férfi Anastasia jegyese, de az érzés azonnal elmúlt, amint ismét az itt és mostra összpontosított. Még mindig kipeckelt szájjal felnyögött, és megrázta összekötözött kezét. Az elsőként szóló férfi a lányra mutatott a kardjával. – Őt nem ölte meg. Egyszerűen itt hagyta összekötözve. – Látom. – Markus odasétált az ágyhoz. – Hol a merénylő? – Nem volt itt – felelte a lámpást tartó testőr. Markus összecsapta a két tenyerét. – Fenébe is! Epps, Lauk, menjetek, kutassátok át az udvart! Fütyüljetek, ha láttok valamit! Amint a két katona megiramodott lefelé, a lámpástartó megjegyezte Markusnak: – Megoldhatjuk, hogy ez is olyannak tűnjön, mint a másik. Markus az első férfi felé biccentett. – Intézzétek el, de gyorsak legyetek! Zefi ismét megpróbálta kiszabadítani magát, de a katona szétvetett lábbal ráült a csípőjére, és durván hátrarántotta a haját. Zefi felsikoltott, ahogy egy penge hegyének érintését érezte védtelenné vált nyakán. – Ne! Zefi reszketett a megkönnyebbüléstől, amikor megszűnt a nyomás. Kövér könnycsepp gurult végig az orrán.

– Ne itt – mondta Markus. – Vigyétek a saját szobájába! Mit művelnek ezek? Zefi kiáltani próbált, de minden levegő kipréselődött a tüdejéből, ahogy a testőr a vállára dobta őt. Megfordult körülötte a világ; halott édesapja látványa villant fel a szeme előtt. Keserves könnyeket hullatott, miközben fogva tartója megindult az ajtó felé. Aztán hirtelen hatalmas dulakodás támadt a szobában. Zefi úgy látta, mintha a szoba árnyai megelevenednének, és rátámadnának az ablaknál álló férfira. A katona térdre rogyott, arca elfehéredett, mint egy lepedő. Szétnyílt szájából vér csorgott le. Markus kirántotta a kardját. Elmosódott ezüstös folt villant fel. Markus a szőnyegre bukott, a torkán tátongó sebből ömlött a vér. Cipelője figyelmeztetés nélkül ledobta Zefit. A lány keményen beverte a csípőjét. Egy pillanattal később a férfi levegőért kapott, és mellé zuhant a padlóra, orra helyén iszonyatos seb nyílt. Zefi összegömbölyödött, és összeszorította a szemét. Ez csak egy rémálom lehet! De nem az volt. Előre-hátra ringatta magát, és imádkozott, hogy érjen már véget a lidércnyomás. A küzdelem éppoly gyorsan fejeződött be, ahogyan elkezdődött. Néma csend telepedett a szobára, csupán a kandallóban parázsló zsarátnok ropogott. Zefi felvisított, amikor erős markok emelték a levegőbe. Egy pengét képzelt maga elé, amely a keblébe mélyed, vörös hegye pedig az életére szomjazik. A szoba ismét megperdült résnyire nyílt, könnytől homályos szeme előtt, aztán hűs fuvallat libbentette meg hálóinge szegélyét. Az ablak! A szörnyeteg elrabolja őt. Fickándozott, hátha sikerül kiszabadulnia. Két kézzel karmolt. Az egyik rúgása telibe talált, támadója pedig megállt. Erős ujjak ragadták meg a haját. Aztán iszonyatos fájdalom hasított a koponyájába, látása pedig elhomályosult. Hideg szél simogatta Zefi arcát, ahogy az árnyak szürke-fekete birodalmában lebegett, amelyre mosolyogva sütött le az ezüstszínű hold.

NYOLCADIK FEJEZET

aim minden porcikájában reszketett, ahogy az éj leple alatt átsurrant a pázsiton. A Szent-kibaszott-Testvériség öt tagja feküdt egy felsővárosi palotában, akik az ő kezétől lelték a halálukat, a fejében pedig kérdések özöne kavargott. A legtöbb az ernyedt, finom illatú alakkal volt kapcsolatos, akit a vállára hajítva cipelt. Sajnálta, hogy a falhoz kellett csapnia a lány fejét, de annyira hevesen ficánkolt, hogy Caim attól tartott, mindkettejüket kibuktatja az ablakon. Így mindenesetre elhallgatott, aminek igen nagy szükségét érezte a férfi ahhoz, hogy végre gondolkozhasson. Átmászott a kapun, majd egy nyögés kíséretében leugrott a ház mögötti mellékutcába. A lány megmoccant, de nem ébredt fel. Caim nem tudta nem észrevenni a hosszú lábakat és a leheletvékony hálóingen keresztül a hátához préselődő melleket. A férfi felsóhajtott, eligazította vállán a lányt, és gyalog megindult hazafelé. Miközben végigosont a sikátoron, felidézte magában az iménti vérontást. Annak idején elég korrupt rendfenntartóval találkozott már, de még sosem tapasztalta, hogy bárki ennyire vakmerően járjon el, mint azok a benti katonák. Kifejezetten pimaszul viselkedtek. Hogy kerültek oda ilyen gyorsan? Talán előre figyelmeztették őket? Ez könnyen előfordulhatott. Még a Testvériség emberei sem tudtak felülemelkedni a vesztegetésen és korrupción, amely úgy burjánzott Othirban, akár a dudva. Az öregember halála cseppet sem érdekelte őket, az viszont, hogy élve találtak rá a lányra, váratlanul érte a katonákat. Miért? Milyen szerepet töltött be ő ebben a rejtélyben? Válaszokra volt szüksége, és a ma esti keresetébe lefogadta volna, hogy a lány tud valamit. Legalább egy dologban sikert ért el. Ellenállt a késztetésnek, hogy segítségül hívja a képességeit, pedig nem volt könnyű. Jól jött volna ez az előny, érezte, hogy hívogatja őt. Csupán egy apró szilánk; mindössze ennyi kellett volna neki. Ám a Kék Venyigében történtek emléke és a szörnyszerű szellem, amely a hívására válaszolt, elegendőnek bizonyult, hogy elrettentsék ettől. Caim a fejét csóválta a sötétben. Mégis, mi történik vele? Kit felette lebegett. – Hogy kerültek oda ilyen hamar a bádogingesek? – Jó kérdés. – Szinte suttogva beszélt. A néma utcákon messze elhallatszott

a hang. – Bárcsak tudnám! Kit közelebb repült a lányhoz. – Őt miért hoztad magaddal? Már nem elégít ki az öldöklés, és az emberrablásig alacsonyodtál? A kérdés Caimot is nyugtalanította. Miért ment vissza? A munkával tőrbe akarták csalni őt. Otthagyhatta volna a lányt, és hazamenekülhetett volna abban a megnyugtató tudatban, hogy az eseményekben betöltött szerepe ismeretlen marad. De amikor véletlenül meghallotta a katonák beszélgetését, egyértelművé vált előtte, hogy végezni akarnak a lánnyal, és valami azt súgta neki, hogy ezt nem engedheti meg. Ezért mindent kockára tett, amit eddig elért – a megélhetését, az önállóságát –, hogy megmentse az életét. Mégis, hogy gondolhatta ezt? A lány mellkasa Caim arcának préselődött, majd megint összehúzódott. Teste enyhe levendulaillatot árasztott. – Jobban járnál, ha egyszerűen megölnéd, és megszabadulnál tőle valahol – javasolta Kit. – Segítségért fog kiáltani, amint magához tér. – Kit, derítsd fel... – Talán a biztonság kedvéért megint fejbe kellene kólintanod. – Kit! – Összeszorította az állkapcsát, ahogy hangja mindkét oldalon zengve visszaverődött a kőhomlokzatokról. Kit parányi csípőjére tette a kezét. – Már körülnéztem, oké? Senki sincs a közelben, ami igazán furcsa. Úgy értem, a Felsővárosban folyton nyüzsögnek a törvény emberei. Ma este viszont mintha mindegyiküknek jobb dolga akadt volna. Egy áldott lélek se jár errefelé, két suhancot kivéve a Hercegnő utcában. – Akkor ellenőrizd őket! Nem szeretném, ha ma este még egyszer meglepnének. – Ártalmatlanok. Csak két kölyök, akik apuka póniját akarják kipróbálni. Szemben ezzel itt. – Meglegyintette a lány lehanyatló fejét, keze áthaladt a göndör fürtökön. – Csak a baj lesz vele. A nyakamat teszem rá. Caim addig csikorgatta a fogát, amíg azt nem érezte, hogy mindjárt szétrepeszti az egyiket. A ma este sehogy sem állt össze a fejében, különösen azt nem értette, miért hatott rá így a lány. Nem szerette, ha bármi felborítja a megszokott munkamenetet. Ahogy Kit bámult rá, úgy érezte, valami megadja magát benne. – Nem hagyhattam ott. Rendben? Nem tudom megmagyarázni. Egyszerűen úgy éreztem, nem is tudom, hogy helytelen lenne. Az egész ügy bűzlik. Mindenesetre talán tud valamit arról, ami odafent történt. – És biztosra veszem, hogy mindent el is árul, miután ott látott az apja holtteste felett, akit meggyőződése szerint te öltél meg. – Már halott volt, amikor odaértem. Kit kitörölt egy képzeletbeli könnycseppet a szeméből. – Ezt biztosan el is hiszi majd neked. Szóval mi történt valójában odafent?

Caim hátrapillantott az udvarházra, amely lassan beleveszett a város látképébe. A hideg futott végig a hátán a gondolattól, hogy figyelik. Megint képzelődik. Senki sem követhette őt a sötétben. – Nem tudom, de elhatároztam, hogy kiderítem. Most menj, derítsd fel nekem, merre juthatok haza nagy kerülővel! Nem szeretném, ha a sarkamban maradnának. – Szóval tényleg hazahozod hozzánk? – Hangosan fújt egyet. – Néha, drágám, ostobábban viselkedsz, mint amilyennek látszol. Caim rácsapott a lány éteri hátsójára. – Eredj! – Ahogy parancsolod. Kit odébb szökkent a széllel, Caimot pedig magára hagyta a gondolataival és a lánnyal. A férfi szemügyre vette őt, miközben bandukolt. Fiatal volt, talán tizennyolc vagy tizenkilenc, büszke sasorral. Ajka elnyílt, amitől még ártatlanabbnak és törékenyebbnek tűnt. Caim a fejét rázta. Mit művel? Nem áltatta magát azzal, hogy tudja. A finomkodással viszont már elkésett. Felgyorsította lépteit, szinte futva haladt, és azt kívánta, bárcsak elfeledhetné már ezt az éjszakát. A hold elbújt a felhők mögé. Ennek és a késői órának köszönhetően észrevétlenül sikerült távoznia a Felsővárosból. Amint átjutott a Felvonulási úton, és az Alsóváros sikátoraiban járt, mindjárt jobban érezte magát. A Clesia és a Julian utca sarkán megtorpant, megakasztotta két, egymással ellentétes gondolat. Meg mindig megszabadulhatna a lánytól, és elfeledkezhetne erről az egész éjszakáról. Állt egy elhagyatott épület a Clesián, ahol az iszákosok aludták ki lőremámoros álmukat. Ezzel egyértelműen Kit kedvére tenne. De valami nem hagyta nyugodni Caimot. Valaki megpróbálta tőrbe csalni őt. A Testvériség odaérkezése túlságosan jól időzítettnek hatott. Ha elkapják, a város egyetlen bírája sem hitte volna el neki, hogy eleve holtan találta a férfit, és nem is érdekelte volna őket. Története gyors tárgyalással és az akasztófáig tartó rövid meneteléssel ért volna véget. Az egész bűzlött, mint a kéthetes szemét. Caim befordult a Julian utcába. Egy órával később lakása ajtajában találta magát. Amint bejutott, lefektette a lányt a szalmaágyára. Miután ellenőrizte, hogy a zsalukat bereteszelte-e, kiment a konyhába. A szekrényből kivett egy félig telt boroskancsót, és hosszút kortyolva csillapította szomját. Kit az asztal peremén kuporgott, csinos lábát keresztbe tette. Ruhája vad indigókék árnyalatot öltött magára. A szín hangsúlyozta a lány sápadtságát és szemének lilás tónusát. – Tudod, mit fogok mondani – szólalt meg. Caim lerakta a boroskancsót. – Már vagy fél tucatszor elmondtad. Felejtsd el, Kit. Már nem lehet változtatni a történteken. – Akkor hagyjuk itt a várost! Ma éjjel. Az a felsővárosi ribanc csak még

több fejfájást fog okozni neked. Lopj el egy lovat, és pattanj nyeregbe! Két hét alatt Michaiába érhetnénk. – Michaiában vérdíjat tűztek ki a fejemre. Kit felugrott, és a férfi nyaka köré fonta a karját. Érintése csiklandozta a mellét. – Akkor induljunk keletre, Arnosba! Megnézhetnénk az Ékszerek Városát, vagy megbújhatnánk egy tengerparti kis faluban, és az óceán partján henyélhetnénk. – Nem megyek sehová. Nem fognak elűzni innen. – Miért nem? Tiszta lappal kezdhetnénk. Othir egy förtelmes pöcegödör. Másutt hatalmad lehetne, szolgáid és szép házad. – Annak az öregembernek is volt szolgája és szép háza. Mire ment vele? Ma ugyanolyan halott, mint bármelyik részeges csavargó, akit a Szegénynegyedben késeitek meg az éjszaka. – Pontosan. Az élet rövid, szóval élvezd, amíg lehet! Caim odament a hűsláda melletti fapolchoz, és levett róla egy kis kőfiolát, amelyet barna viasszal pecsételtek le. Lehántotta róla a viaszt, majd egy kanálnyi lisztszerű port mért ki belőle egy agyagcsészébe, bort öntött hozzá, és elkeverte. – Csak azt szeretném közölni veled, hogy többre is vihetnéd – mondta Kit, miközben utánament a hálószobába. A lány még mindig mélyen aludt, de a fejre mért csapások hatását nehéz megbecsülni. Bármelyik percben felébredhet, vagy akár órákig alhat még. Caim a szájába csorgatta a csésze tartalmát, és a nagy részét sikerült lenyeletnie vele. Egy percig felette állt, figyelte, hogyan emelkedik és süllyed a melle. Telt ajka csillogott a bortól. Caim megoldotta a köteleket, és kényelmesebb helyzetbe rendezte a lány végtagjait. Aztán visszament a konyhába, és becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját. Kit a sarkában maradt. – Caim, édesanyád nem... A férfi felemelte a csészét, egyik ujjával a lányra bökött. – Ezt ne, Kit! Felejtsd el! – Te is tudod, hogy nem szeretne ilyennek látni téged. – Hagyjuk a témát! Ez az én életem. Vagy segíts, vagy hagyj békén! Kit felfújta az arcát, és alsó ajkába harapott, de nem tűnt el. – Jól van. Mit kellene tennem érted? Caim felmarkolta a kabátját. – Ügyelj a lányra! Hajnalig aludnia kellene, de jobb az elővigyázatosság. Fontos lehet. – Nem vagyok én pesztra! Most hova mész? Caim kinyitotta az ajtót, és kikémlelt a folyosóra. – Válaszokat kapni.

– És ha felébred? – Majd kitalálsz valamit. A férfi kilépett az ajtón, és végigmasírozott a folyosón, miközben két problémáját is maga mögött hagyta. Még csak éjfélre járt, és seregnyi megválaszolatlan kérdés gyötörte. De volt egy ötlete, hol kezdje a kutatást.

A Luccianus-palota a Mennydomb tetején állt, akár egy hárpia, amely a városra készült épp lecsapni. A régi birodalom idején épült udvarház, amelyet az azóta eltelt évtizedek során több szárnnyal bővítettek, épp annyira jelképezte az emberek szemében Othir, mint maga az Igaz Egyház kiválóságát. Noha a prelátus a DiVecci-kastélyban lakott, az egyház adminisztratív és hivatali ügyeinek zömét ebben az épületben intézték. A szárnyat, ahol Ralt fogadta egy fiatal inas, a régiek vagyonát és hatalmát sejtető antik stílusban ékesítették fel. Minden elképzelhető felületet aranyfüst borított. A magas falakat selyem falikárpit fedte. Az átrium mennyezetét díszítő freskók az egyházalapító atyák nagyságát hirdető, szentírásból vett jeleneteket mutattak. Legendás könyörületességükre alig lehetett bizonyítékot látni. Az egyik festmény a jelenlegi prelátust, II. Benevolentiust ábrázolta egyik kezében arany országalmával, a másikban egy véres karddal, lábainál pedig lemészárolt bűnösök tiszteletet parancsoló halmával. Ral automatikusan lenyúlt, hogy kardja markolatára kulcsolja kezét, miközben végiglépdelt a fekete márványlapokon, de csak az üres levegőre fogott rá; a testőrök elkobozták a fegyvereit, azokat legalábbis, amelyeket megtaláltak. Azt a néhányat, amelyre nem leltek rá, Ral nem adta át önként nekik. Elhaló fényű holdsugarak szűrődtek át a folyosó magas ablakain. Olajjal átitatott fáklyák ropogtak a falra erősített kovácsoltvas tartókban. A tölgyfa ajtó két oldalán egy-egy fekete páncél felett fehér köpönyeget viselő alabárdos strázsált merev tartásban. Ral legszívesebben elnevette volna magát. Azt hiszik, hogy a testőrök és a kőfalak legyőzhetetlenné teszik őket. Az erőszak azonban bárkire bármikor lecsaphat. Ezt a leckét már több arisztokratának megtanította. Ügyet sem vetett az őt mindenfelé körülvevő drága műalkotásokra, a kristályvitrinekben csillogó ékköves diadémokra, sőt az ősi fegyverek polcára sem, amely máskülönben bizonyosan felkeltette volna az érdeklődését. Nem örült ennek a találkozónak. Még az is megfordult a fejében, hogy egyáltalán el se jön. Kifárasztotta az utazás, mely ugyan sikeres volt, mégis jobban megviselte, mint várta. Szívesebben vett volna egy forró fürdőt és evett-ivott

volna valami finomat, hogy vacsora után rögvest lefeküdjön, és órákon át zavartalanul aludjon, ám effélére mostanában nem számíthatott. A meghívás már otthon várta, amikor visszaérkezett, a főpap katonái pedig szerfelett egyértelműen értésére adták, hogy haladéktalanul velük kell tartania, nem számít, mennyire későre jár. Így a forró fürdő és az édes szendergés helyett a hajnali órán végig kellett lovagolnia Othir utcáin, és eleget kellett tennie a meghívásnak, amelyet nem vehetett semmibe. Egyelőre még nem. Tudta, miért van itt. Útközben megkapta a híreket: az Esquilinus-dombi munka balul sült el. A főpapnak nyilván megvoltak a saját informátorai a környékről. Ralnak nem tetszett a dolog. Eleve azt ajánlotta Vassilinak, hogy pokolba a következményekkel, ezt inkább személyesen intézi, de a főpap ragaszkodott hozzá, hogy az ő módszerei szerint járjanak el. A helyzet most még elfuseráltabbnak tűnt, mint korábban. Persze Raltól fogják várni, hogy mindent helyrehozzon. És meg is teszi, méghozzá mosolyogva, ha ez kell nekik. A jutalom miatt megérte. Az inas visszatért, és bekísérte Ralt a főpap irodájába. A padlót márványlapok helyett itt ragyogó parketta borította. A szobában feltűnő precizitással kényelmes bútorokat helyeztek el. A nyugati fal nagy részén hatalmas kőkandalló húzódott végig; a párkányt szigorú alakzatban ezüstfigurák csapata népesítette be. Amint belépett a helyiségbe, Ralnak futólag olyan érzése támadt, mintha valaki épp most távozott volna onnan. Pedig a szoba tejüveg ablakait gondosan bezárták, nehogy beszökjön a hűvös éjszakai levegő, elbújni pedig sehol sem lehetett. Alig észrevehető illat lengte be a helyiséget. Ralt valamiféle fűszerre, talán borsra vagy állott szegfűszegre emlékeztette a szag. Vassili főpap súlyos kalcedon íróasztala mögött ült. A nercgalléros, borvörös palástba burkolózó férfi legalább hatvanéves lehetett, és az erős gyertyafényben egyetlen évet sem tagadhatott volna le a korából. Rövidre nyírt, ősz haját egy tüdősebből kiömlő vér színét idéző selyemtonzúra fedte; pálcikavékony ujjain hasonló árnyalatú rubinok ragyogtak. Nyaka petyhüdt redőit vastag aranylánc ölelte körül, rajta egy ugyanebből a nemesfémből készült, szentképekkel berakott, testes medál függött. Vassili épp egy irattekercset olvasgatott, amikor Ral belépett. íróasztalán mindenfelé hosszú pergamenívek hevertek. Könyökénél fekete kaviárágyon tányérnyi piscis-kocsonya, amihez még szinte hozzá sem nyúlt. Az iratok a város szívében épülő új katedrális terveit tartalmazták. Jártában-keltében Ral sokszor látta már az épületet, felfigyelt dísztelen fehérmárvány falaira, és az arra járókra szigorú rosszallással lemeredő, dermedt angyalok és szentek légióira. A főpap kínosan hosszú ideig fel sem nézett olvasmányából, mielőtt tudomást vett látogatója jelenlétéről. Amikor végre felé fordult, tekintete

hidegnek és szúrósnak hatott. – Hogy történhetett meg ez? – Hogy történhetett meg micsoda? – Egy pillanattal később hozzátette: – Fényességed. A küldetésem teljes sikerrel járt. Belastire főplébánosát szerencsétlen baleset érte a szeretőjével, három gyermekével és a cselédjükkel együtt. Mi több, egyik saját beosztottjára terelődött a gyanú. Úgy tűnik, a szerencsétlennek gondjai voltak az ivással, és egyik nap az áldozat pincéjében ébredt másnaposan és csurom véresen. Épp az akasztásához készülődtek, amikor eljöttem. – Nem erre gondolok, te idióta! Hogyan lehetséges, hogy a Szent Testvériség egy egész ütege, akiket személyesen te választottál ki, megölette magát egy olyan feladat teljesítése közben, amelyről azt állítottad, hogy gyerekjáték lesz nekik? Ral befogta a száját, mivel kezében ezüst teáskészlettel ismét megjelent a szolga. Illendőségből elvett egy csészét, de nem kóstolta meg a gőzölgő italt. Leginkább egy nagy kupa borra vágyott. – Azt tettem, amire kértél – válaszolta végül. – Olyan embereket akartál, akik biztosan tartják a szájukat. Törtetőket kértél, akik könnyen manipulálhatók. Kiválasztottam közülük a legjobbakat. Ha kudarcot vallottak, az nem az én hibám. Magam akartam elintézni az ügyet, de te másként parancsoltad. Vassili haragvón meredt rá csészéje pereme felett. – Vigyázz a nyelvedre! Ral meghajolt, bármennyire sértette is a dolog az önérzetét. – Fényességed elnézését kérem. Mindössze arra szerettem volna rámutatni, hogy simábban zajlott volna a dolog, ha én tartom markomban a kést. – Magad is tudod, hogy ezt nem engedhettem volna meg. A Belastire-t illető munkát pontosan úgy kellett időzíteni, ahogyan tettük, távol Othirtól, nehogy kapcsolatba hozható legyek vele. Ezt jól megoldottad, mégis hiba volt belevonnod az ügybe azt a másik bérgyilkost. Egy pók mászott elő az íróasztal alól és iszkolt keresztül a keményfa padlón. Ral feléje nyújtotta a lábát, hogy eltapossa az állatot. – Caim legalja söpredék, akit helyre kellett rakni. – Szemügyre vette csizmája talpát. – Mellékesen, nem sokat számít. Azzal, hogy Donovust kiiktattuk, újabb akadékoskodót sikerült eltávolítanunk a Választótanácsból. Vassili lecsapta a csészéjét, teája kilöttyent az asztalra. – Frenig earlje volt a kulcsszereplő ebben a játszmában! A leánya kicsúszott az embereid markából, és isten tudja, hova menekült. Ennek tetejébe még a fajankód is szabad. Ok ketten az összes tervemet veszélybe sodorhatják. Tudod, mennyi ideje munkálkodom, és menynyi pénzt áldoztam rá, hogy végre eljöhessen ez a nap? Nem hagyhatom, hogy veszendőbe menjen ez a lehetőség.

Ral megsimogatta az állát. Elképzelhető lenne, hogy Caim magával vitte a lányt? Kizárt, hogy tudta volna, mennyit ér. – Nem értem, mi a gond. – Ral feltartotta a kezét, hogy elejét vegye bármiféle tiltakozásnak. – Kérlek, fényességed, hallgass végig! Caim mindössze annyit tud, hogy végzett egy idős férfival és néhány katonával. – Ennél többet tud. Frenig earlje halott volt, mielőtt az embereid odaértek volna. – Halott? Nem értem. A terv... – Módosítottam a terven. Nem bíztam az embereidben, hogy tökéletesen időzítik majd a rajtaütést. Ha egy pillanattal előbb érkeznek, bűnrészessé válnak egy gyilkosságban, és így még több szálat kellett volna elvarrnunk. Ha viszont túl későn, akkor ugyanaz a helyzet állt volna elő, amiben most vagyunk, vagyis hogy az egyik kulcsfigura ismeretlen helyen tartózkodik, és olyan tudás birtokában van, amellyel mindent tönkretehet. Két kulcsfigura, ha a lány látott bármit is, márpedig valószínűleg ez történhetett. Szóval elküldtem az egyik ügynökömet. Ral egy darabig elrágódott ezen. Vajon a főpap miféle más machinációkba kezdett még anélkül, hogy előre megbeszélte volna vele? – Még nem árultad el, miért vesződünk ennyit egy öregemberrel, aki még csak nem is bír választói joggal, meg a süldő leányával. – Ne firtasd az okokat! A te feladatod az, hogy teljesítsd a parancsaimat, és ez alkalommal felettébb elégedetlen vagyok veled. – Bárhogy legyen is, nem változtat a lényegen. Caim magára maradt, szökevény lett, akinek egy egész város igyekszik a nyomára lelni. Nem keresheti meg a hatóságokat. Ha még egy lány is hátráltatja őt, hamarosan elkapják, és akkor mindketten a kezünkbe kerülnek. – Úgy érted, a prelátus kezében lesz. Nem gondolod, hogy ez gonosztevő, ez a Caim, mindent kitálal majd, amit csak tud, hátha megmentheti vele az irháját? – Semmi lényegeset nem tud. Ráadásul nem fog a várbörtönbe kerülni. Erről gondoskodom. Vassili a fejét ingatta. – Nem vagyok hajlandó véletlenekre alapozni. Mindkettővel haladéktalanul végezni kell! Az erőim felkészülten várnak. A következő újhold előtt Benevolentiust szerencsétlen baleset fogja érni. A tanács összegyűlik, hogy új prelátust válasszanak, én rögvest jelöltetem magam a magas tisztségre, az indítványt pedig azonnali helyeslés fogadja. – Hű szolgádként pedig várni fogom a beígért jutalmat. Hűbérbirtokban, földekben és nemesi címben állapodtunk meg. A főpap újabb tekercset vett fel az asztalról. – Meg fogod kapni, ami kijár neked, amint pontot tettünk erre az ügyre.

Törődj a feladattal, amivel megbíztalak! Mielőbb halottnak akarom tudni ezt a férfit és a lányt. Most elmehetsz. Ral felkapta a köpönyegét, és sarkon fordult. Az inas kivezette őt az ajtón. Amikor Ral épp kilépett volna a küszöbön, Vassili utánakiáltott: – Még egyszer ne okozz csalódást nekem! Fogytán a türelmem. Ral hátrafordult, és meghajolt. – Ahogy fényességed parancsolja. Ral bőrcsizmájának talpa hangosan csattogott a kövezeten, ahogy végigmasírozott az átriumon, el a testőrök mellett, akik mintha még csak nem is pislantottak volna, amióta Ral belépett. Ügyet sem vetve az inasra, aki kitárta neki az ajtót, kilépett a csípős éjszakába. Az ügy kezdett kicsúszni a kezei közül. Egykor még azt remélte, Vassili valósítja meg az ő legmerészebb álmait, mostanában azonban egyre több kételye támadt a főpap tényleges szándékait illetően. Ha Vassilinak sikerül prelátussá választatnia magát, könnyen megeshet, régi szövetségeseit túl veszélyesnek tartja majd ahhoz, hogy életben maradhassanak. Ralnak esze ágában sem volt hagyni, hogy megszabaduljanak tőle, miután elvégezte a rá bízott feladatokat. Talán eljött az ideje, hogy B terven kezdjen gondolkodni. Az efféle ügyekben nem lehet túl elővigyázatosan eljárni. Mindenkinek a saját érdekét kellett szem előtt tartania. Még egy gondolat gyötörte Ralt, ahogy eltűnt a város sötét utcáiban. Ha nem Caim tette, ki ölte meg az öreget?

Vassili összevont szemöldökkel meredt a kezében tartott pergamenre. Fényességes felséged! Eregoth államában tovább romlanak a körülmények. A csupán nevükben nem bandita utheroni zsoldosok beáramlása a trónbitorló seregeinek sorai közé megakadályozta legutóbbi kísérleteinket, hogy aláássuk a helyi alkirály hatalmát. Továbbra is terjed a szóbeszéd a hegyvidéken zajló furcsa eseményekről. A parasztok többsége ismeretlen vidékre menekült, vagy elhurcolták őket. Esedezve arra kérjük fényességes felségedet, hogy küldjön több embert és pénzt, mivel mindkettőből vészes hiányban szenvedünk. Fényességes felséged legalázatosabb szolgája, Jacob Mourning aspiráns

Vassili káromkodva az íróasztalra dobta a levelet az ott halmozódó iratok közé, amelyek mindegyike hasonló jelentéseket tartalmazott az ügynökeitől. Némelyik még a fáradságot se vette arra, hogy jelentsen. Elege volt a panaszkodásból, a készleteket és katonákat kunyeráló szakadatlan könyörgésből. Sokkal inkább izgatták a helyi események. Vidéken mindenfelé betyárok és útonállók garázdálkodtak. Időről időre Arnos tört be keleten, a prelátus Akeshia isten-királyai ellen, a távoli keleten folytatott „szent háborúja” miatt pedig Nimeában ahhoz sem maradt elegendő haderő, hogy a saját határaikat védelmezzék. Vassili feltörte a következő levél díszes pecsétjét, majd széthajtotta a merev pergament. Ezt már inkább a kedvére valónak találta. Hittestvérem! Örömmel fogadjuk el Parvia elszegényedett szerencsétlenjeinek küldött kegyes ajándékodat. Miképp a szent írásokban áll, szívből jövő nagylelkűségedre örökké emlékezni fognak. Ezenkívül ezennel felajánljuk a Tanácsban felmerülő bármely kérdésben való elvi szövetségünket. Gaspar főpap, Parvia őrgrófja Miután elolvasta az üzenetet, Vassili gondosan összehajtogatta, majd az íróasztala alsó fiókja alatti titkos rekeszbe rejtette a levelet. Nimea tizenkét szent tartománya tizenkét főpap irányítása alá tartózott. Együttesen ők alkották a Választótanácsot, a prelátust javaslatokkal ellátni, szükség esetén pedig utódját megválasztani hivatott testületet. Donovus elhunytával és Gaspar támogatásával immár a tanács felét a zsebében tudhatta. És most, amennyiben számíthat rá, hogy Ral ügyesen elvégzi a rá bízott feladatot, minden a helyére kerülhet. Reszketés futott végig Vassili testén, ahogy hirtelen lehűlt a levegő, és az árnyak megmozdultak a szoba zugaiban. Egy alak lépett elő a sötétségből. A magas és sovány, már-már ösztövér férfi éjfekete papi csuhát viselt, amelyet egyszerű zsineggel kötött meg a derekánál. Krétafehér arca kísértetiesen lebegett a gyertyafényben. Szigorú vonásai erős állban és ferde orrban végződtek. Sápadt sebhelyek barázdálták beesett arcát, régi, rosszul beforrt vágások nyomai. Mélyen ülő szemének gödrét sötét árnyék színezte el. Fagyos, feneketlen mederre emlékeztető pupillája elnyelte a fényt. – Levictus! – Vassili úgy tett, mintha a katedrális keresztelőkápolnájának legutóbbi terveit tanulmányozná elmélyedve. – Kihallgattad, amit beszéltünk?

Az alak arra a pontra lépett, ahol az imént még Ral állt. Hangja, habár csak suttogott, betöltötte a helyiséget. – A Sötétség előtt semmi sem maradhat rejtve. A főpap megmarkolta a mellén nyugvó medált, majd erőt vett magán, és a férfi szétszabdalt ábrázatára emelte tekintetét. Levictus arca megrándult, amikor a gyertyafény megcsillant az aranyba vésett jelképeken, Vassili pedig megengedett magának egy elégedett mosolyt. A háziállatokat, bármily hűségesek voltak is, időnként meghunyászkodásra kellett késztetni. Állával az ajtó felé bökött, amelyen át nemrég Ral távozott. – Az a fickó napról napra többet enged meg magának. Levictus résnyire nyitotta bal öklét, majd fricskázó mozdulattal jelezte, hogy a férfi annyit sem számít, mint egy féreg, ugyanakkor valami baljóslatú villant meg a tekintetében. – Mindenesetre – folytatta Vassili – most egy kellemetlenebb ügyre kell összpontosítanunk. Nevezetesen az ostergothi felsülésedre. Biztosítottál róla, hogy szellemidézéssel meg tudod védelmezni Reinardot. Ebben a meggyőződésben vállaltam bizonyos garanciákat, amelyek most keményen visszaütnek. A herceg testvére a tanácsban ül. Kétségtelenül engedményeket fog követelni a katasztrofális kudarcot kárpótlandó, méghozzá olyan engedményeket, melyek igencsak sokba fognak kerülni nekem. Nos? Mit mondasz erre? Levictus még mindig nem válaszolt. Vassili elnyújtottan sóhajtott. Szinte ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy megint megérintse a medált. Az igaz hit sugárzó napot ábrázoló szimbóluma volt az egyetlen dolog a világon, amit szolgája félt, miután annak zászlaja alatt kínozták és sebezték meg őt. Kezét mégis székének karfáján tartotta. Mérsékletet mutatott. – A fény szerelmére, ember! Szólj már valamit! – Talán nem tettem meg mindent, amire kértél? – Levictus meg se moccant, ahogy beszélt, csupán a sebhelyek hullámzottak az arcán. – Kikémleltem az ellenségeidet. Én voltam az, aki felfedezte, mik az öreg szándékai, és aki elhallgattatta őt. Mindent megtettem, amire kértél, az utolsó betűig szándékaid szerint. Egyetértesz, hogy ez igaz? – Igen, Levictus. És ne feledd, hogy én voltam az, aki kiszabadított téged az Inkvesztúra kínzókamráiból. Vassili sosem fogja elfelejteni azt a napot. Húsz évvel azelőtt az egyház fejei felfedezték a birodalomszerte alattomban terjedő szennyet és erkölcstelenséget, és miután megszerezték az uralkodó beleegyezését, pogromot indítottak, hogy megtisztítsák a nemzetet annak pogány gyökereitől. Felkutatták és elpusztították a régi istenek szentélyeit, papjaikat börtönbe vetették vagy helyben lemészárolták azokkal együtt, akik nem voltak

hajlandók áttérni az igaz hitre. Levictus családja azok közé tartozott, akiket lerohantak az Inkvesztúra szent rendjének meghatalmazott tisztjei. Vassili akkoriban még csak egy ambiciózus praetor volt. Az Inkvesztúra várbörtöneit végigjárva felfigyelt egy különös fiatalemberre. A börtönőrök szerint a fivérei és a szülei elpusztultak a kínvallatás során, a fiatalember mégis megtagadta, hogy megbánja bűneit, jóllehet hetek óta kínozták már, és másnapra tűzték ki a kivégzése időpontját. Vassili valami különöset érzett meg a fiatalemberben, mintha útjaik sorszerűen keresztezték volna egymást. Hatalmával élve elrendelte, hogy engedjék szabadon a foglyot, és a megárvult fiút befogadta. Nem sokkal ezután ifjú pártfogoltja rendkívüli képességekről tett tanúbizonyságot. Vassili rájött, hogy idővel és megfelelő képzéssel rendkívüli kincs birtokába kerülhet. – Előfordult már, hogy nem teljesítettem valamely feladatot, amivel megbíztál, mester? – Levictus közelebb lépett az asztalhoz. – Vagy a kelleténél kevesebb tiszteletet mutattam? A főpap ingujjába tűrte két kezét. – Soha, Levictus. Mindig hűségesen szolgáltál. Ezt nem vitatom. – Tehát mikor, mester? Mikor állhatok végre bosszút? Tessék. Vassili megrótta magát, amiért ezt nem látta előre. Nem várta, hogy a férfi valaha is elfelejtse, egykor miféle kínokat kellett kiállnia, időnként mégis kiment a fejéből a dolog. Amikor megmentette az ifjút a bitófától, megígérte neki, hogy bosszút állhat az Inkvesztúrán mindazért, amit a családjával műveltek. Az évek során odavetett Levictusnak pár férfiakhoz vonzódó inkvesztort vagy nőgyűlölő lelkészt, ministránsaival fajtalankodó vagy az egyház kincstárát fosztogató fajankót. De értette, valójában mit akar. Vassili összeszedte magát. – Nemsokára, Levictus, amennyiben követed az utasításaimat. Nem egyszerű a cél, amit elérni vágyunk. Országunkat szétrohasztja a korrupció. Kereskedők ármánykodnak és vásárolják meg vagyonnal a magas beosztásokat. Szajhák árulják a kéjt az Alsóváros minden utcasarkán. A züllés uralkodik Isten házaiban. Maga a civilizáció egyensúlyoz a szakadék szélén. – Mikor, mester? – Az elkorcsosulás fekélyként terjed az ország minden sarkában. Saját városunkban is burjánzik az eretnekség. Benevolentius mégsem tesz semmit azért, hogy gátat vessen a korrupciónak, csak kuporog az erődítményében, akár egy dagadt pióca, és a múlt dicsősége felett mereng. Levictus rászegezte a tekintetét. – Keresd meg a lányt! A hóhér kötelére is, Levictus, keresd meg őt, és rátérhetünk az utolsó szakaszra! Akkor megkaphatsz mindent, amire vágysz. Levictus még néhány pillanatig komoran bámult, majd leszegte a tekintetét. – Igenis, mester.

– Helyes. Most menj, és addig ne is térj vissza, amíg jó híreket nem hozol! Úgy tett, mintha ismét belemélyedne a tervrajzok tanulmányozásába, miközben Levictus visszahúzódott a sarokba, ahonnan korábban előlépett. Kisvártatva eltűnt a hűvösség a szobából. Vassili hátradőlt, és megkönnyebbülten sóhajtott. Levictus egyre kezelhetetlenebbé vált, és a puszta gondolat, hogy a varázsló szabadon cselekedjen, és ne ő irányítsa a tetteit, arra késztette, hogy csengessen. Innia kellett – valamit, ami erősebb a teánál. Amíg a szolgáló érkezését várta, Vassili eljátszott a gondolattal, hogy Ralt és Levictust egymásnak ugrasztja. Kis szerencsével végeznének egymással, és egy csapásra mindkét problémától megszabadítanák. Érdekesnek ítélte a gondolatmenetet, ezért el is raktározta az emlékezetében. Ám most, hogy ily közel került álma beteljesítéséhez, nem merte felborítani a kényes egyensúlyt. E pillanatban a prelátus mélyen aludt a DiVecci-kastély falai közt, nem is sejtve, hogy végzete hangtalan léptekkel közeleg. Vassili szinte azt kívánta, bárcsak láthatná a vén bolond arcára kiülő döbbenetet, amikor elérkezik a vég. Elmosolyodott magában, előhúzta az íróasztal fiókjából a pergamentekercset, és még egyszer elolvasta az üzenetet.

KILENCEDIK FEJEZET

z érzés, hogy figyelik, végigkövette Caimot az Alsóvároson, miközben a hajnal első sugarai a lila és a narancsvörös árnyalataira festették az épületeket. A férfi időről időre hátrapillantott a válla felett, összezavarta a lépteit, és szándékosan rossz helyen fordult be, ám követőjét nem sikerült megpillantania. Eközben az előző éjszaka eseményeit újra meg újra felidézte az emlékezetében. Egyre halmozódtak a kérdések, válaszok azonban nem kínálkoztak. Két barna téglás épület közül bukkant elő, majd rögtön befordult jobbra a Fulcrum közbe. Végeredményben visszafelé tette meg ismét az utat, hogy eljusson úti céljához, de a megszokások, amelyek az évek során életben tartották, mostanra szinte a csontjaiba ivódtak. Amikor a tarkója bizseregni kezdett, eszébe sem jutott volna, hogy figyelmen kívül hagyja megérzéseit. Befordult egy mellékutcába, és meghőkölt, amikor a dologház szürke falai tűntek fel előtte a hajnali párában. Tömzsi tornyainak üres ablakmélyedéseiből gyöngyházfényű ködpamatok gomolyogtak elő és tapadtak a sötét bejáratokhoz, ahova a nap fénye nem tudott behatolni. Caim összehúzta magán köpönyegét, és folytatta útját. Még néhányszor irányt változtatott, mielőtt megérkezett volna a Három Leányhoz. Egy halk koppantás a hátsó bejáraton, és egy fiatal mosogatólány jött ajtót nyitni, hogy mosolyogva beengedje őt. A szakácsok ügyet sem vetettek rá, miközben átsietett a konyhán. Az ivó üres volt, csak az éjszakai dorbézolásról ott ragadt söpredék próbálta kialudni másnaposságát a padlón. A délelőttös csapos, egy hat láb magas, fésületlen, hosszú narancsvörös hajú fickó odabiccentett neki. Caim egy ezüstöt tett le a pultra. – Mathiasszal kell beszélnem. – Még nem jött le. Társaságban töltötte az éjszakát. Nem biztos, hogy jó ötlet lenne zavarni most. Az egész éjszaka rossz ötlet volt. A csapos nem próbálta megállítani, amikor elindult a hátsó lépcső felé. Caim felidézte legutóbbi látogatását, amikor Rallal futott össze a lépcsőn. Vajon Ral hogyan oldotta volna meg a tegnapi ügyet? Valószínűleg elvágta volna a lány torkát, és eltűnt volna, mire a rendfenntartók odaérnek. Nekem is ezt kellett volna tennem. De nem tudott kellően lelkesedni az ötletért. Nem szívesen gyilkolt meg ártatlanokat. Ugyanakkor mintha az egész világ

megbolondult volna mostanában. Ma már talán nem is létezett bűntelenség. A fenti előszobában sötétség honolt. Caim egy pillanatra megállt az ajtó előtt. Mathias a barátja volt, amennyiben bárkit a barátjának nevezhetett Kiten kívül. Lehet, hogy nem örülne neki, ha egyszerűen rátörnének ezen a korai órán. Aztán eszébe jutott az Esquilinius-dombi csetepaté, és megint felforrt a dühe. Le akartak számolni vele. Amikor a törvény amúgy is lecsapni készült az illegális tevékenységekre, rosszabbkor nem is következhetett volna be egy efféle katasztrófa. Kitnek talán igaza volt. Talán érdemesebb lenne otthagynia Othirt, és valahol másutt kellene új életet kezdenie. Nem. Egész életében menekült. Valahol véget kell vetnie ennek. Caim lenyomta a kilincset, belökte az ajtót, majd fél lábbal a küszöbön megdermedt, amikor jéghideg érintés futott végig a hátán. Első pillantásra minden a legnagyobb rendben lévőnek tűnt; a bútorok ugyanott álltak, ahol legutóbbi látogatása alkalmával. Mathias kedvenc egzotikus füstölőjének illata lengte be a szobát. A nehéz redőnyök kirekesztették a reggeli fényt, ám ez még semmi baljóslatút nem sugallt; Mat hírhedten későn szokott kelni. Valami mégsem volt rendjén. Caim előhúzta az egyik kését. – Mathias? Csendes léptekkel átsétált a szoba túloldalára. A lakrész több, egymáshoz kapcsolódó helyiségből állt. Caim elhúzott egy kék selyemfüggönyt, amely az előszobát választotta el a lakószobáktól. Egy rövid folyosóról három ívelt bejárat nyílt. A folyosó végén újabb függöny választott le egy szobát. Caim lábujjhegyre emelkedve, behajlított térddel odasettenkedett. A padlódeszka meghajlott a súlya alatt, de nem nyikorgott. Ahogy elhaladt mellettük, bekukkantott az oldalsó ajtókon. A bal oldali egy tágas konyhába vezetett. Úgy tűnt, hogy a makulátlanul tiszta márványpultoktól a hatalmas öntöttvas tűzhely fölött glédában sorakozó rézedényekig és evőeszközökig minden a legnagyobb rendben. Az egyik sarokba lökve egy kisasztal állt, rajta szanaszét heverő papírok, tollak, tintatartók és főkönyvek. Caim továbbhaladt a folyosó végéről nyíló szobához, és félrehúzta a függönyt. Kivárt egy pillanatot, hogy szeme alkalmazkodhasson a félhomályhoz. Az a szoba volt mind közül a legsötétebb, ablakait nemcsak redőny, hanem vastag függöny is fedte. Átellenben három felnőttnek is elég nagy, masszív baldachinos ágy terpeszkedett. A föléjük boruló, áttetsző lepel mögött két alak bújt össze. – Mat! – Caim már nem érezte, hogy suttognia kellene. – Caim vagyok. Beszélnem kell veled. Az ágyon fekvő alakok meg se moccantak. Caim lassan kicsúsztatta a másik suete kést is a hüvelyéből, és megkerülte az ágyat. A szoba sötét sarkait figyelte, nem mozdul-e meg valami. Hegyezte a fülét, de csak léptei surrogását hallotta, ahogy óvatosan továbbosont a szőnyegen.

Az ágy mellett megállt. Két szempár meredt tompán és kifejezéstelenül a mennyezetre. Lyell Mat egyik kedvenc ágyasa volt. A fiú egy bábura hasonlított, arca sápadt volt, hosszú szőke haja vert aranyat idéző hullámokban terült szét a feje körül. Valaki egy második mosolyt rajzolt a torkára vékony, rendkívül éles pengével. Mellkasára sötét csíkokban tapadt a megalvadt vér. Mathias szeretőjének oldalán feküdt. Termete még halálában is monumentálisnak hatott. Olajjal bekent haja összekócolódott. Torkát nem metszették el. Ehelyett hatalmas lyuk tátongott a mellkasa közepén. A seb szélén fekete elszíneződést lehetett felfedezni. Caimnak nem kellett ellenőriznie, hogy tudja, Mat szívét kivágták. Pontosan, mint az Esquilinusdombi munkánál. Caim mozdulatlanul állt. A halál régi ismerősének számított, most mégis remegett a keze, ahogy lebámult a férfira, akit hat esztendeje barátjaként és munkaadójaként tisztelt. Oly erővel szorította kései markolatát, hogy belefájdult a tenyere. Ne veszítsd el a fejed! Mély lélegzetet vett, aztán számba vette az elébe táruló látvány minden részletét. Minden bizonnyal a fiúval végeztek először, méghozzá csendben. Mathias nem ébredt fel, csak amikor a szeretője már holtan hevert mellette. Így a gyilkosnak épp elég ideje maradt, hogy elvégezze szörnyű feladatát. A lepedők vérben úsztak, a szőnyegre viszont egyetlen csepp sem hullott. Caim az egyik ablakhoz lépett, és kikémlelt a függönyök között. Erős vasrács akadályozta meg a bejutást. Feszegetésnek semmi jelét nem lehetett látni. A gyilkos bizonyára elölről hatolt be. Felkészült lehetett, hivatásos. Ez jelentősen lerövidítette a lehetséges elkövetők listáját. A legtöbb felbérelhető merénylő utcai gonosztevőből avanzsált bérgyilkossá, és inkább az izmaival, mintsem az agyával dolgozott. Csupán maroknyian fejlesztették olyan szintre a tudásukat, hogy anélkül tudjanak bejutni egy szobába és végezni valakivel, hogy közben nem keltik fel a szomszédok gyanúját. Alig néhányan voltak képesek erre, és a többségük Mathiasnak dolgozott. Sajnos valami effélére már régóta számítani lehetett. Azokat, akik megélhetésből gyilkoltak, két kategóriába lehetett besorolni. Az egyik típus a pénzért ölt; emberek életét kioltani ugyanolyan munkának számított nekik, mint a kikötői rakodás vagy az istállótakarítás. A másik típus egészen más fajtát képviselt. Örömüket lelték a munkájukban, olyféle torz gyönyört éreztek közben, amelyet Caim sosem volt képes megérteni; de az első időkben, nyugaton többször dolgozott együtt olyanokkal, akik nem siették el a gyilkolást, sőt amennyire lehetett, elhúzták, miközben beteges mosollyal figyelték a szenvedést. Pozíciójából kifolyólag Mat kénytelen volt mindkét típussal foglalkozni. Immár múlt időben. Csupán idő kérdése volt, hogy valaki el akarja intézni őt egy vélt sérelem vagy pénzügyi vita miatt, de Caim nem hitte, hogy az időzítés véletlen lehetett. Nem hirtelen elhatározásból követték el a gyilkosságot.

Üzenni akartak vele valakinek, és élt benne a gyanú, hogy az a valaki ő lehetett. A folyosó felől lépések zaja zökkentette ki merengéséből Caimot. Még mielőtt teljesen megperdült volna, ütésre hajlította karját. A mozdulattal kivárt, mivel az ajtóban egy magas, kóchajú férfi körvonalai rajzolódtak ki. A csapos mozdulatlanul állt kezében egy fatállal. Tükörtojás és szalonna illata terjengett az állott levegőben. – Finneus úr? – Halott. – Caim leeresztette a kését. – Az éjszaka tette valaki. Mathiason és a fiún kívül feljött ide bárki is az éjjel? A csapos vállat vont. A tálca a mozdulattal együtt megemelkedett, majd lesüllyedt. – Fogalmam sincs. Tegnap este Olaf dolgozott. Már hazament. – Menj le, és küldess a rendfenntartókért! Ne említsd senkinek, hogy itt jártam! Megértettél? A csapos még egy hosszú pillantást vetett az ágyra, aztán megfordult, és kicsoszogott a folyosóra. Caim megvárta, amíg becsukódik a lakrész ajtaja. Lebámult halott barátjára. Jó ember voltál, Mat, és jó barát. Sosem ártottál nekem. Nem a legfennköltebb gyászbeszéd, de Caimnak ennél jobb nem jutott eszébe. A pokolba is, ennél szebbet senkiről sem tudna mondani. A hátsó lépcsőn távozott, és leszegett fejjel sietett át a konyhán. Az utcák lassan megteltek, ahogy az Alsóváros lakói elindultak otthonról, hogy nekiveselkedjenek az új nap teendőinek, senki sem tudta közülük, hogy az éjjel egyik társuk végérvényesen távozott körükből. A legtöbbet akkor sem érdekelné, ha értesülne róla. Ez volt a szomorú igazság. Akárcsak ő, Mathias is a társadalom legalsó rétegének terméke volt, olyasféle lény, akitől egyszerre undorodtak és féltek, noha fontos szerepet töltött be közöttük. Caim már régen megbékélt ezzel a felismeréssel. Remélte, hogy Mathiasnak is sikerült. Noha a levegő már felmelegedett odakint, szorosabbra húzta magán a köpönyegét. A kámzsa elfedte az arcát a kíváncsiskodók elől. Mat halála vegyes érzelmeket keltett benne: szomorúságot, sajnálkozást, talán még egy kis bűntudatot is, de a düh lángja minden másnál magasabbra csapott benne. Haragudott arra, aki megölte a barátját, bárki legyen is az, haragudott önmagára és Mathiasra, amiért magára hagyta őt, amikor válaszokra lett volna szüksége. A játszma folytatódott, ő pedig egyre jobban lemaradt. Ami még ennél is rosszabb, kezdett kifogyni az információforrásokból. A lány lehetett a kulcs. Remélte, hogy ő majd fel tudja világosítani. Máskülönben akár Kit tanácsát is megfogadhatta volna.

A Három Leánnyal szemközti ház tetején Levictus játszadozott a késével, miközben figyelte, hogy célpontja távozik. Fehéresszürke szárnyak libbentek a kezében. A dagadt férfi vére még meg sem száradt a pengéjén, ahogy itt várt, miközben a városban lassacskán megindult az élet. Nem lelte örömét abban, hogy kioltotta a halálkereskedő életét, ahogy abban sem, hogy az Esquilinusdombon végzett az elöljáróval. Csupán a gazdája által rábízott feladatot teljesítette. Közönséges feladatokat, amelyek éppoly mindennaposnak számítottak, mint a cipőpucolás vagy az ágytakaró előmelegítése. Az elmúlt másfél évtizedben már feladta a reményt, hogy valaha is a tehetségéhez méltó kihívással kelljen szembenéznie. Egészen idáig. Szorított a fogáson, az apró karmok rémülten kaparták a tenyerét, miközben ő az alanti férfit fürkészte. Ez a fickó talán szórakoztatónak bizonyulhat. Vassili napról napra követelőzőbb lett; minden szavából csepegett az álnokság. Ha a Választótanács révén nem rendelkezett volna akkora hatalommal, Levictus már régen otthagyta volna őt. Családtagjainak lelke azonban bosszúért kiáltott. A hosszú évek során arra használta fel mágiáját, hogy felkutassa mindazokat, akik megkínozták vagy megölték őket. Sorra ráncigálta elő az inkvesztor ügynököket a városfalakon kívüli elfeledett szentélyekből, és adta át őket az alvilág sötét erőinek. Ám bosszúszomját addig nem olthatta, amíg élt a pogromok kezdeményezője, a férfi, aki megalkotta a bigottság doktrínáját, amely több ezer ártatlan ember halálához vezetett, majd a vérontás és kínzás hulláma egészen rendjének csúcsáig felcsapott. Az igaz egyház prelátusa. Amíg Benevolentius nem hever holtan a lábainál, Levictus nem nyugodhatott. Bármit tett is eddig, semmit sem ér, ha ezt nem sikerül megvalósítania. Megpöccintette kése pengéjét, és azt kívánta, bárcsak már most végezhetne a prelátussal, és túl lehetne az egészen, de Vassili türelemre intette, Levictus pedig várt. Ám most már nem várhat túl sokáig. A főpap terve a felszínre hozott bizonyos lehetőségeket. A lusta mosolyú, kék kristályra emlékeztető szemű bérgyilkos érdekes kilátásokkal kecsegtetett. A keményfejű és nagyravágyó fickót könnyebb lesz manipulálnia. Talán eljött az ideje, hogy váltson, vagy megteheti azt is, amire Vassili kérte, és megölheti a lenti alakot. Vagy akár mindkettőt megtehetné. A célpont egy útkereszteződéshez ért, és eltűnt a sarkon. Levictus elrakta a kését, és a köpenyébe nyúlt. Bélése egyik zsebéből apró tárgyat húzott elő, és a tetőre tette. Az üveggyöngy feketén és fényesen

tündökölt a reggeli fényben, akár egy csiszolt obszidiánkő. Forróság lüktetett az ében mélységekben. A férfi letérdelt a tojás elé, és halk, dallamos hangon suttogott. Füstcsápok nyúltak elő a kőből, miközben a felülete egyre tompábbá vált. Egy pukkanás kíséretében megrepedt a közepén, és egy tintaszerű folt, mutatóujjnyi hosszúságú, apró kígyó csúszott elő belőle. Levictus alig hallhatóan utasításokat adott a lénynek. A lény végighallgatta őt, aztán eltűnt egy vékony résben két tetőcserép között. Levictus felegyenesedett, és egy ívelt oromzat mögé lépett. Ahogy átadta magát az árnyék ölelésének, tervek kezdtek formálódni a fejében. A halál fog uralkodni a városon, mielőtt végez, tisztító vihar fogja elpusztítani a rengeteg bűnt és gonoszságot. Egy rövid pillanatig eszébe jutott a Vassilinak tett hűségesküje, aztán emlékeztette magát, hogy ő már amúgy is halott. Meghalt, amikor az igaz egyház közkatonái a poklok poklába vonszolták őt. A halottak pedig nem szövetkeznek senkivel. Egy széllel tovaszálló surranás, és a tetőn mindössze vér és egy tucat lefejezett galamb teteme maradt.

TIZEDIK FEJEZET

efi felkacagott, ahogy dadája elosont az éléskamra előtt. Az ajtó és az ajtófélfa közötti résen kémlelt ki, és ügyet sem vetett az erélyes felszólításra, hogy azonnal bújjon elő. A bújócska az egyik kedvenc játéka volt, ez az új és nagy ház pedig tökéletes terepnek bizonyult ehhez. Még annál is több rejtett zugot és sötét sarkot lehetett felfedezni benne, mint az előző otthonuk sövénylabirintusában. Itt akár napokra is elbújhatott, ha úgy akarta. Már hatéves volt, édesapja azonban még mindig a dadusra bízta őt, amikor neki az ügyeit kellett intéznie. Zefi nem tudta, mit kell ügyek alatt érteni, de ezekben a napokban édesapja rengeteg idejét felemésztette a dolog, a lány pedig határozottan nem örült ennek. Hozzá volt szokva, hogy ő legyen a világ közepe, édesapja kis hercegnője, és bármi, ami elszakította tőle őt, szemérmetlenül féltékennyé tette Zefit. Míg a dadus átment a szomszéd szobába, hogy ott keresse őt, Zefi kióvakodott rejtekhelyéről. Jobbat szeretett volna keresni, ahol soha senki nem találhat rá. Harisnyás lábbal végigszaladt a tágas konyhán, benne a magas asztalokkal és az öntöttvas edényekkel teli polcokkal, végig egy széles előcsarnokon, majd befordult a sarkon. Még néhány forduló után a ház egy olyan részében találta magát, ahol korábban sohasem járt. Fellelkesülve a lehetőségen, hogy új területet fedezhet fel, elfeledkezett a játékról, és csatangolni kezdett a hosszú, ablaktalan folyosókon. A magas faajtók és a hosszú évek során megsötétedett bronzreteszek nem nyíltak meg számára, ezért továbbhaladt. Amikor megint befordult az egyik sarkon, hátrapillantott. Mögötte jól kivehető lábnyomok sorakoztak, egyértelműen kijelölve az utat, amelyen visszajuthat. A folyosó egy keskeny fülkében ért véget, dísztelen falait kazettás faburkolat borította. Zefi felett, ahol már nem érhette el, a falból rozsdás kampó állt ki, amelyre képet lehetett akasztani. Zefi bekuporodott a fülkébe. Ahhoz túlságosan jól belátható volt a hely, hogy búvóhelyül szolgálhasson. Elkedvetlenedve épp felállt volna, amikor egy villanás vonta magára a figyelmét. Lehajolt, és egy résre lelt közvetlenül a padló felett. Észre sem vette volna, ha a repedést nem tölti be a sárga ragyogás. Ujját bepréselte a résbe, és szélesen elmosolyodott, amikor a fal egy része kitárult, akár egy szűk ajtó. Magas, csupasz kő lépcsőfokok vezettek le a folyosóba, amelyből föld és füst

szaga áradt. Odalent még több láng lobogott, és furcsa, suttogó hangok ütötték meg a fülét, mintha távoli éneket hallott volna. Lesettenkedett a lépcsőn, akár a vakmerő tolvaj, Jangar Bey, Zefi kedvenc mesehőse. Ujjával végigkövette a kőfal íveit, ahogy a hűvös lépcsőfokok egyre lejjebb vezettek a lába alatt. Minél mélyebbre jutott, annál erősebbé vált a hang. A fény is erősebbnek hatott. A lépcső alján széles kamra tárult fel előtte, amelyet a ház talapzatából vájtak ki. Égő fáklyák világították be a barlangszerű helyiséget, és vetettek árnyakat festett falaira. Különös jelmezekbe öltözött emberek álltak körben, és hajladoztak az egyre hangosabb kántálás ritmusára. Mélykék kámzsa fedte a fejüket, csak a sötét szemgödröket lehetett kivenni. A ruhákat különös hímzések díszítették, aranyszállal kivarrt, bozontos madarak lecsapni készülő karmokkal. Oly rengeteg látnivaló akadt, hogy Zefi észre sem vette, véget ért a dal, amíg a ruhák suhogására nem lett figyelmes. Lekerültek a fejekről a csuklyák, a fáklyafényben kirajzolódtak az arcok, férfiak és nők mosolyogtak egymásra, ahogy abbahagyták a játékot, vagy bármi volt is az, amit csináltak. Az egyikük odafordult felé, és Zefi lélegzete is elakadt, amikor ráismert a tekintetre, amely a terem túlsó végéből rászegeződött. A lány riadtan levegőért kapott, és felszaladt a lépcsőn, bár nem tudta volna megmondani, hogy miért menekül, mindössze abban lehetett biztos, hogy olyasminek volt szemtanúja, amit nem szabadott volna látnia. Amikor visszaért a fülkébe, becsapta maga mögött a kazettás ajtót, és végigrohant a folyosón, a tekintet mégis rossz álomként követte őt. Édesapja hűvös tekintete. A folyosó a sötétségbe nyúlt előtte. Lélegzete dübörögve lüktetett a fülében. Kísértő rettegés üldözte végig a félhomályban. Zefi megpróbált megragadni valamit, de semmi sem akadt a keze ügyébe, ahogy belezuhant a végeérhetetlen éj kútjába. A sötétségből végtelen lassúsággal alakok bontakoztak ki. Az eleinte alig kivehető körvonalak fenyegetőn magasodtak Zefi feje fölé, mígnem szélük hosszú árnyékokba nem olvadt a mennyezeten. A teste mintha cserbenhagyta volna. Megpróbálta elfordítani a nyakát, és úgy tűnt, órákig kell várnia, mielőtt bármit megpillantott volna. Eszébe jutott az álma, és megreszketett. Már régen elfelejtette azt a napot a házuk ősi szárnyában, és a falból nyíló titkos ajtót. Pár nappal később visszament a fülkéhez, de csak csupasz falat és szorosan illeszkedő fatáblákat talált, amelyek meg sem mozdultak, bármennyire erősen feszegette is azokat. Abban a meggyőződésben tért vissza onnan, hogy az egész csak egy rossz álom lehetett. Még sokáig nem tudta elfelejteni a titkos pince dohos szagát.

Felült. Egy kezdetleges ágyon hevert, amely alig volt több fakereten kifeszített, durva szövetnél. A szoba ismeretlennek tűnt, a falakat és a mennyezetet repedezett vakolat fedte, hiányzott belőle mindenféle szín és dekoráció. Furcsán érezte magát, mintha a fejét nedves törülközőkbe csavarták volna. Egyik kezét a homlokához emelte, majd felnyögött, ahogy kínzó fájdalom hasított a halántékába. A bőre nem repedt fel, de érezte, hogy a zúzódás feldagad. Vajon mi történhetett? Miután leküzdötte a rátörő hányingert, megpróbált felkelni. Még mindig a hálóingét viselte. Hirtelen leperegtek fejében az édesapja szobájában történtek emlékképei. Látta apját, ahogy kedvenc karosszékében ül véres, feltépett mellkassal, és a félelmetes fekete szellemet, amely fölébe tornyosult. Emlékezett a durva kézre, amely megkötözte őt. Aztán megérkeztek a rendfenntartók, hogy megmentsék, de a fekete ruhás férfi mindegyikkel végzett. Valóban így történt? Minden összezavarodott a fejében. Egy dologra azonban kristálytisztán emlékezett: szegény édesapja meghalt. Őt pedig most fogva tartják, valószínűleg váltságdíjat akarnak követelni érte. No de ki fizetne azért, hogy kiszabaduljon? Más rokona nem volt. Helyzetének rettentő kilátástalansága úgy özönlötte el testét, akár egy csapat csípős hangya. Csak reszketett az ágyon, mozdulni sem tudott. Súlyos könnycseppek gördültek végig az arcán, ahogy felidézte magában halott édesapja alakját. Szegény, szegény apa, és szegény ő. Teljesen magára maradt a világban. Beszélgetés hangjai apasztották el könnyeit. Hálóinge selyemujjával megtörölte az arcát, és megpróbált feltápászkodni. Ezúttal nem volt annyira elviselhetetlen a fájdalom. Hallgatózott. Férfihang szűrődött be a szoba egyetlen ajtaján. – ...pillanatokkal azelőtt ölhették meg, hogy odaértem – mondta a beszélő. Kisvártatva hozzátette: – Nem, teljesen profi munka volt. Sem betört ablak, sem vérnyom. Zefi nem hallott mást szólni. Amennyire halkan csak tudott, odaosont az ajtóhoz, és rátapasztotta a fülét a málladozó fatáblákra. Most már kicsit jobban hallott, de még mindig csak egyvalaki beszélt. – Még nem lehet, Kit – mondta. – Mat a barátom volt. Ki lehetett az a Mat? És Kit vajon ki lehetett? Zefi próbálta figyelemmel követni a társalgást. – Nem tudom – folytatta a hang. – Valamiképp része ennek az ügynek, vagy az öregember volt az. Bárhogy is, tudnia kell valamit, és ki akarom deríteni, mi az. Zefi hátrébb lépett az ajtótól, szíve a torkában kalapált. A fekete ruhás férfi lehetett az. Őrült volt, hiszen magában beszélt. Összefüggéstelen szavaiból azt

lehetett kivenni, hogy ki akarja vallatni őt. Zefi rögtön elképzelte, ahogy a férfi megkínozza. Reszketve maga köré fonta a két karját. Ki kell jutnom innen! Még egy pillantást vetett a szobára. Az ágy lábánál egy súlyos láda hevert, amelyet régi bronzpántok fogtak össze. Egy szűk ablakkal szemben, egy fa ruhásszekrény mellett földig érő tükör állt, az igazat megvallva egészen szép darab, amelyet maga is szívesen látott volna a szobájában. Odaszaladt az ablakhoz, és elhúzta a függönyt. A keretben nem volt üveg, csupán két retesszel lezárt, nehéz spaletta. Megrántotta a retesz fülét, de a zár nem engedett. Mintha mélyült volna körötte a sötétség. Volt valami a szobában. Még erősebbet rántott a reteszen, alsó ajkába harapott, ahogy a zsalu megzörrent. Ujjával kitapintott valamiféle drótot, amelyet a zár köré tekertek, és megakadályozta, hogy kinyithassák a reteszt. Szeme sarkából egy árnyat látott megmozdulni. A körmével kaparta a drótot, ahogy egyre inkább elhatalmasodott rajta a félelem. Ki kellett jutnia. Felsikoltott, amikor hátulról brutálisan megragadták.

A nap lenyugvóban volt, amikor Caim befordult az utcába, ahol lakott. Egész nap Othir sikátorait és mellékutcáit járta, hátha sikerül megtudnia valamit Mat haláláról. A Szegénynegyedben semmi nem történhetett úgy, hogy valaki ne hallott volna róla. Az Alsóváros lakói a megfelelő összegért vagy kellő motiváció hatására többnyire kifejezetten készségesnek mutatkoztak. Caim mind pénzérmékkel, mind megfélemlítéssel igyekezett kiszedni valamit minden utcai zsiványból és pletykafészekből, akit csak talált, de senki sem tudott semmit. Nem akarta elhinni, amíg elő nem húzta késeit, és a rémülten rámeredő tekintetben nem látta az igazságot. Mindössze kósza híresztelésekről értesült, amelyek szerint új játékos bukkant fel a városban. De mindez csak pletyka, mendemonda volt. Emberek tűntek el, ami nem számított szokatlannak a Szegénynegyedben, de akadtak köztük olyanok, akik jól ismerték az életben maradás fortélyait, például a Laposorrú Molag, a néhai zsoldos, aki Caim egyik első számú gyanúsítottja volt. Őt tehát kihúzhatta a listájáról, és kifogyott az ötletekből, hogy merre induljon tovább. Amikor belépett a főbejáraton, Caim átgondolta a helyzetét. Bármikor otthagyhatja az egészet. Kit biztosan lelkendezne. De az ilyesmi nem az ő stílusa. Az egész messze több volt már egy elfuserált munkánál. Menet közben valahol személyessé vált számára a dolog. Sosem volt sok barátja Kiten kívül. Mathias rendesen bánt vele, sokkal rendesebben, mint arra számíthatott,

amikor megismerkedtek egy lepusztult ivóban, a nyugati városrészben. Az ivó azóta eltűnt onnan, helyét új létesítménynek adta át, amely egy igényesebb vevőkört szolgált ki, és immár Mathias sincs vele. Az előcsarnokban Caim kivett egy mécsest a tartóból, a későn hazaérők számára odahelyezett, kicsiny lámpa lángjával meggyújtotta a kanócát, majd felment a lépcsőn a második emeletre. Apró alak kuporgott a megvilágítatlan folyosón. Caim már a késéért nyúlt volna szabad kezével, de felismerte az alakot, és karját ismét leejtette maga mellé. A gyerek a falnak támaszkodva ült Caim ajtajával szemközt. Hatalmas szemét kerekre tárva figyelte a férfit, miközben ujját végighúzta a piszkos vakolat repedésein. Caim egy pillanatra megállt az ajtóban. A folyosó túlsó végéből egy nő halk sírását hallotta, amit harsány, dühös ordítások szakítottak meg. Caim egyszerre kényelmetlenül érezte magát, ügyetlenkedett egy keveset a zárral, majd gyorsan behúzódott, becsukta maga mögött az ajtót, kizárta a hangokat és a kislány fürkész tekintetét. Lámpást gyújtott, és a hűsládához ment, próbált nem gondolni a gyerek szemére. Mindenkinek voltak gondjai. Hogy a kislány megtanul-e elboldogulni az életben, vagy sem, az nem rá tartozik. Megragadott egy boroskancsót, és apró kortyonként kiitta a tartalmát. Az edény alján maradt utolsó pár csepp bort bámulta. Valami nem hagyta nyugodni. Meghatározhatatlan cselekvési kényszer ingerelte az idegeit, mint valami feje fölött fenyegetőn lebegő végzet, amely csak arra vár, hogy lecsaphasson. Csak elfáradtam, nyugtatta magát, de kis híján kitörte a frász, amikor Kit megjelent mögötte, és a nyaka köré fonta a karját. – Hiányoztál – mondta a lány. – Mit sikerült kiderítened? Caim letette a kancsót. Bort szeretett volna még, hogy teljesen leigya magát, és elfelejtse az elmúlt pár napot, de most tiszta fejre volt szüksége. – Mathias halott. Kit megkerülte, hogy a szemébe nézhessen. Ujjai finom pókhálóra emlékeztetőn simították meg a férfi kezét. – Mi történt? – Valaki álmában kivágta a szívét. – Ó, Caim! A férfi egy szuszra elmesélte az egész történetet. Amint belekezdett, csak úgy ömlött belőle a szó, mint a genny egy elfertőződött sebből. Utána valamivel jobban érezte magát. A bor is segített. – Szóval akkor most végre hallgatni fogsz rám? – Kit egymáson átvetett lábbal ült a konyhaasztalon. – Itt hagyod Othirt? Még ma éjjel? Caim elkeseredetten sóhajtott. Semmi kedvet nem érzett a harchoz, de nem sétálhatott el a probléma elől. Túlságosan fontos volt neki, túlságosan közelről érintette őt az egész. – Még nem lehet, Kit. Mat a barátom volt.

– Mi köze ehhez a lánynak? Megkísérelte elmagyarázni Kitnek a helyzetet, de a lány merev arckifejezése elárulta neki, hogy akár az asztalnak is beszélhetett volna. Miért, miért, miért, kérdezte Kit, amikor Caim végül kimerülten lerogyott a székre. – Feladom, Kit. Talán igazad lehet. Talán csak a saját farkincámat kergetem körbe-körbe, de amióta az eszemet tudom, menekültem valami elől. Belefáradtam abba, hogy folyton azt kelljen figyelnem, nincs-e a sarkamban valaki. Kit apró csípőjére tette kezét. – Pontosan ezt mondom én is. Újra kell kezdened valahol, ahol senki sem tudja... Mielőtt befejezhette volna a mondatot, sikolyt hallott a hálószoba felől, amit tompa ütések zaja követett. Caim egy szemvillanás alatt a szoba túlsó végében termett, és feltépte az ajtót. Az öregember lánya vadul ráncigálta a lekötött reteszt, amely zárva tartotta az ablakot. Amint Caim belépett a szobába, ismét elfogta a rettegés, méghozzá olyan erővel, hogy behúzta a fejét a két válla közé. Odament a lányhoz, és elhúzta őt az ablaktól. A lány sikolyai végképp tönkrezúzták azt, ami Caim eufóriájából megmaradt. Caim kivonszolta a lányt a konyhába, és a székre birkózta őt. A lány megpróbált felállni, de Caim fölébe tornyosult. A lány zihálva, komor arckifejezéssel bámult föl rá. Szeme kivörösödött és feldagadt, kezét görcsösen ökölbe szorította. Caim egy pillanatra azt hitte, meg akarja támadni őt. A gondolatra elmosolyodott. A lány ajkát összeszorítva, haragos tekintettel meredt rá. Legalább abbahagyta a sikoltozást. Caim elfordult, és egy kancsóból állott vizet töltött egy vízforraló edénybe. Már korábban is úgy vélte, hogy csinos kis teremtés, de a férfi számára csupán távoli jelenléthez hasonlított, akár a hold egy fagyos téli éjszakán. Most, hogy éber és eleven volt, még inkább lélegzetelállítónak tűnt. Caim ökölbe szorította jobb kezét, míg körme bele nem vágott a tenyerébe. Józanul kellett gondolkodnia. Ő volt az üldözött. Most okosan kellett viselkednie. Egyik szemét a lányon tartva begyújtotta a tűzhelyet, és feltette forrni a teavizet. Az az érzése támadt, hogy hosszú éjszakának néz elébe. Talán Kitnek volt igaza. Lehet, hogy egy mellékutcában meg kellett volna szabadulnia a problémától, és zöldebb legelők után kellett volna néznie. Megcsóválta a fejét. Nem, ahhoz túlságosan csökönyös vagy túlságosan ostoba volt, hogy ilyen könnyen feladja. Egy dolgot viszont biztosan tudott. Addig nem fogja szem elől téveszteni a lányt, amíg ki nem deríti, mi folyik itt. Ennyivel tartozott Mathiasnak. Megmarkolta a teáskanna fedelét.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

efi ölében összekulcsolt kezére összpontosított. Mindig is szerette a kezét. Finom csontú volt, hosszú, elvékonyodó ujjakkal. A körmét át kellett volna festenie; a rózsaszín lakk lepattogzott néhol, de ettől eltekintve kifejezetten szépnek ítélte a kezét. A gyilkos kezét ellenben, azt a kezet, amely végzett az édesapjával, vaskos inak szőtték át. Apró hegek pettyezték a bütykeit. Hosszú forradás futott végig bal kézfejétől egészen a mandzsettája alá. Azt bámulta, ahogy a férfi egy csészét nyújtott oda neki. – Vedd el! – mondta. Zefi két kézzel ragadta meg a porceláncsészét. Kellemesen melegnek érezte. A perem mögül aromás zöld tea illata szállt felé, de a gyomra görcsbe rándult a gondolatra, hogy bármit lenyeljen, amit ettől a szörnyetegtől kap. A csészét az ölébe helyezte. A férfi Zefi halántékára pillantott. – Fáj még? Zefi megrázta a fejét, hogy azzal is bizonyítsa az ellenkezőjét. A férfi hangja másmilyennek, normálisabbnak tűnt, mint amire számított. De nem normális. Egy hidegvérű gyilkos. Annyira összeszorította a fogát, hogy belefájdult az állkapcsa, viszont tudta, hogy ha nem ezt teszi, ismét sikoltozni kezd. A férfi válla túl szélesnek tűt az alkatához képest; csuklója vastag, és kidagadtak rajta az izmok. Nem mondta volna rosszképűnek, ám vonásaiból olyasféle hűvösség áradt, amely az új katedrális falait díszítő szobrokra emlékeztette. Jóllehet jóravaló, jámbor nőnek tartotta magát, a roppant építmény, különösen a képzeletében élő szentekre cseppet sem emlékeztető kőfaragványok szigorú tekintetének látványa mindig felkavarta. A gyilkos ugyanilyen könyörtelennek tűnt. Az álla túl hegyes volt ahhoz, hogy szépnek legyen mondható. Sunyinak hatott miatta, akár egy róka, amelyik őrizetlenül hagyott csirkéket indult elcsenni. És a tekintete. Mint a gránit, hideg és áthatolhatatlan. Zefi elfordult, és próbált nem arra gondolni, hogy őt figyeli. A lakása szerény volt, alig nagyobb, mint Zefi fürdőkamrája. A bútorzata silány asztalból és abból az egyetlen székből állt, amelyen Zefi ült. A padlót csupasz fa borította, de tisztára seperték. A túlsó sarokban vastag gyékényszőnyeg hevert. A mennyezetbe csavart horgokról hosszú köteleken

bőrzsákok lógtak. Valamiféle kezdetleges kínzóeszköz lehetett? A falnak támasztva különböző hosszúságú fémrudak sorakoztak. A konyha berendezése hasonlóképp szegényes volt az antik hűsládával, az egyszerű tűzhellyel és a néhány polcos szekrénnyel. A konyhapulton olyasmi nyugodott, ami meglepte őt: egy könyv. A témáját nem sikerült kivennie, de illusztrált lapjait egy tőr pengéje tartotta nyitva. Hirtelen érdekes gondolat ötlött fel benne. Egyedül él. Zefi magát is meglepve eltűnődött azon, vajon magányos-e. Aztán a férfi megfordult, hogy magának is töltsön egy csészével, Zefi pedig megpillantotta a hátához erősített hatalmas késeket. Az egyik fosztotta meg édesapját az életétől. Képzeletben kitépte hüvelyükből, majd a férfi nyakába döfte a pengéket. – Hogy hívnak, leány? – kérdezte a férfi meghökkentő nyerseséggel. – Kivel beszélgettél, mielőtt megragadtál? – Zefi büszke volt önmagára, amiért cseppet sem remegett a hangja. Már a szájához emelte volna a csészét, végül mégis visszahelyezte az ölébe. – Senkivel sem beszélgettem. – Hallottalak az ajtón át. Beszéltél valakihez, mást viszont nem hallottam. – Rajtunk kívül senki sincs idebenn. Biccentett magában. Szóval vagy hazudik nekem, vagy őrült, aki magában beszél, és védtelen öregembereket gyilkol. Félelme lassan alábbhagyott. Helyébe maró düh tört fel zsigerei mélyéből. – Mit akarsz tőlem? Ha váltságdíjat akarsz, eljátszottad minden esélyedet, amikor megölted az édesapámat. A férfi hideg tekintettel figyelte őt. – Kizárólag azokat öltem meg, akik a te életedre igyekeztek törni. – Láttam, ahogy felette állsz! – Nem tudta megfékezni a reszketést. A csésze remegett a kezében. – Láttam a vért, és... a mellét. Mindent láttam! – Igen. – A férfi Zefi dühe ellenére meglepően nyugodt maradt. – Volt vér, és az öregembert valóban megölték, de nem én végeztem vele. Már halott volt... – Hazudsz! Hozzávágta a csészét. A férfi sebesebben kapta el a fejét, mint amilyen gyorsan Zefi bárkit mozogni látott életében. A porcelán darabokra törött a konyhaszekrény ajtaján, a forró tea és a szilánkok szanaszét fröccsentek a falon. Zefi kemény rendreutasításra számítva megacélozta magát, de a férfi nyugodtan ült, és kortyolgatta a teáját. – Azzal bíztak meg, hogy kioltsam az életét – mondta. – És meg is öltem volna. Hamis vádak alapján, de ez nem hiszem, hogy sokat számítana neked. Ennek ellenére igazat mondok. Valaki megelőzött. – És most hinnem kellene neked? – A hangjából kiérződő gúnytól legyőzhetetlennek érezte magát. A férfi bánthatta, akár meg is ölhette őt, de

nem akadályozhatta meg, hogy kimondja, amit gondol. – Egy egész légiónyi merénylőt küldtek rá, hogy megöljék az édesapámat? Ártatlan öregember volt, akit mindenki tisztelt és szeretett. – Azok nem, akik megölték, sem az az ügyfél, aki felbérelt engem. Ez két, meglehetősen komoly ellenséget jelent. Túl soknak tűnik egy olyan ember esetében, akit mindenki szeret. Szavainak fanyarságát hallva Zefi legszívesebben kikaparta volna a szemét. Összefonta a karját maga előtt. Ezt nem kell végighallgatnia. Az édesapja jó ember volt. Nagyszerű ember! Jó kapcsolatokat ápolt a palotával és a legkiválóbb családokkal. És most halott. Zefi szeme könnyel telt meg, ahogy belegondolt, hogy még a temetésére sem tud majd elmenni. És az enyémre vajon ki jön majd el? – Markust is te ölted meg – szakadt ki belőle. – A szolgátokat? Egy ujjal sem nyúltam hozzá. Még most is él, én legalábbis nem tudok az ellenkezőjéről. – Markus másodprefektusra gondolok, akit aközben gyilkoltál meg, hogy elraboltál engem. A legkedvesebb barátnőmet jegyezte el. – Azok a bádogingesek veled akartak végezni, nem velem. Megmentettem az életedet, amikor megállítottam őket. – Markus sosem bántott volna engem. A barátom volt, te pedig megölted, mintha mit sem számított volna az élete. A férfi hosszasan rászegezte a tekintetét. Zefi gyomra összerándult. Elérkezett a pillanat? Most meg fogja ölni? Ehelyett megkérdezte: – Mi a neved? – Mit számít az? – Tudni szeretném. Zefi kihúzta magát. – Josephine Frenignek hívnak, és Artur Frenig, Highavon tizenhetedik earljének leánya vagyok. Na és te? Mi a neved? – Az lényegtelen. – Ami kijár az egyiknek, az kijár a másiknak is. Mivel kétségtelenül meg akarsz gyilkolni, neked semmit sem fog számítani. – Caim. – Caim. – Gondosan meg kellett válogatnia a szavait. – Ha van benned egy makulányi tisztesség, azonnal szabadon engedsz, vagy legalább megengeded, hogy írjak édesapám barátainak. – És ha meg akarlak ölni? Zefi torka kiszáradt, de sikerült kipréselnie magából a választ. – Akkor essünk túl rajta, gyáva féreg! Caim a fejét ingatta. – Nem azért hoztalak ide, hogy egyszerűen megöljelek.

– Akkor miért? Mért tetted? A férfi a falra pillantott Zefi feje felett. Habozott, mielőtt kimondta: – Minden az édesapáddal kezdődött. Nem öltem meg, de valaki holtan akarta látni őt. Bizonyára ismersz valakit, aki rosszat akart neki, aki irigyelte a sikereit. – Nem. – Egyik üzletfele? Egy hölgy férje? – Nem! – ordította Zefi, aztán csak mozdulatlanul ült, megijesztette saját dühe. – Nem voltak ellenségei. Sem szeretője. Csak én. Jólelkű és tisztességes ember volt. – A tisztességes embereknek rengeteg az ellensége. Tudom. – Caim elkezdett fel-alá járkálni az asztal előtt. – Milyen pozíciót töltött be az édesapád? – Kislánykoromban Navarre püspöke volt. Később szolgálataiért megkapta az Aranykardot, és visszavonult, hogy kényelemben töltse öreg napjait itt, Othirban. Nagyszerű ember volt. Összehasonlíthatatlanul jobb, mint egy aljas gyilkos. Ha a megjegyzés az elevenébe vágott, Caim nem mutatta ennek jelét. – Igen. Ez elképzelhető. Egészen ésszerűnek tűnik. – Micsoda? – Nem számít. Az édesapád foglalkozott bármiféle tengerentúli vállalkozással? Tagja volt valamilyen társaságnak? Zefinek eszébe jutott a rémálom a különös ruhákat viselő emberekkel, akik a házuk pincéjében gyűltek össze, de elhessegette magától az emlékképeket. – Nem tudom. Nem hiszem. Ideje nagy részét a dolgozószobájában töltötte, ahol leveleket írt a régi barátainak. Hozzám ennek semmi köze. Caim mintha nem is figyelt volna, Zefi ezért elhallgatott, és a férfit fürkészte. Most, hogy jobban szemügyre vette, egyáltalán nem olyannak tűnt, mint amilyennek a gyilkosokat képzelte volna. Erős volt, de nem drabális vagy állatias. A vonásai voltaképp egészen kifinomultnak tetszettek. A megfelelő öltözékben egészen jóképű lett volna. Amikor Zefi felé fordult, a lány gyorsan elkapta a tekintetét, belül reszketés futott végig rajta. Ahogy Caim bámulta őt, halottra emlékeztetett. – Nem – vetette oda valakinek Zefi feje felett. – Mi nem? – Semmi. A férfi egyértelműen zavarodottnak hatott. Vajon most mire készülhet? Egy dolgot biztosra vett Zefi. Ha még sokáig itt marad, nem fog élve távozni ebből az elhanyagolt lakásból. A háta mögött felfedezett egy ablakot, de azt is spaletták fedték, és ugyanúgy lezárták, mint a másikat. Zefi a szoba túlsó végéből nyíló ajtóra pillantott. Csak azon juthat ki. Tolóretesz rögzítette, de ha

sikerülne elég ideig lekötnie a férfit, hogy hozzáférjen a zárhoz... – Kérsz még teát? – kérdezte Caim. – Igen. És ehetnék is valamit? Farkaséhes vagyok. Caim háttal a lánynak bólintott. – Talán akad valami, ha nem vagy válogatós. Amíg ő a kopott virágokkal díszes fenyőfa elemózsiás szekrényben keresgélt, Zefi kicsúsztatta lábát a papucsából. Házicipője puha báránygyapjúból készült, de mezítláb gyorsabban és csendesebben tud mozogni. Ahogy a férfi hátát figyelte, az árnyak közt valami megmoccant Caim feje felett. Zefi megdermedt, amikor egy hosszú, hullámzó alak bukkant elő a mennyezet egyik sarkából. A szerzet hangtalanul lesiklott a falon. Vad reszketés rázta meg Zefit. Ennél visszataszítóbb dolgot még sosem látott, és a szurokfekete kígyó egyenesen Caim felé tartott. Kis híján odakiáltott Caimnak, hogy figyelmeztesse, aztán mégis összeszorította az ajkát. Nem fogok segíteni neki. Miközben az édesapja gyilkosa felé kúszó, rettenetes lényt figyelte, Zefi felkelt a székről. Lábujjhegyen átosont a szobán. Egyetlen hang elárulta volna. Sikerült anélkül eljutnia az ajtóig, hogy felhívta volna magára fogva tartója figyelmét. A retesz vastag vaslemezből készült. Mindkét kezével megragadta, és megrántotta. A csúszka hangos kattanással kicsapódott. Zefi felrántotta az ajtót, és hátra sem nézve kirontott a sötét folyosóra. Mezítelen lába hangosan csattogott a padlódeszkákon. A félelem meggyorsította lépteit. Sikerült elérnie a folyosó végén a lépcsőhöz, lerohant rajta, és megkönnyebbülten levegőért kapott, amikor odalent egy széles kaput fedezett fel. Erőteljes nyögés kíséretében kilökte az ajtót, és kiszaladt az éjszakába.

Caim elnyomott egy sóhajt, amikor benézett az elemózsiás szekrénybe. Ez a beszélgetés sehová sem vezet. A lány, Josephine egyértelműen nem bízott meg benne eléggé ahhoz, hogy egyenes válaszokat adjon. Persze miért tenné? Mindenesetre kezdett kételkedni abban, hogy a lány bármi lényegeset elárulhatna. Csak egy elkényeztetett előkelőség volt, akinek semmi gondja nem akadt tökéletes, csupa csipke világának keretein túl. Kitnek megint igaza volt. Hiba volt idehoznia a lányt. Épp egy zsák régi lisztet tolt odébb, hogy megnézze, mi rejtőzhet mögötte, amikor ismét visszatért a furcsa érzés, méghozzá erősebben, mint korábban bármikor. Már megtanult együtt élni a félelemmel. Elválaszthatatlan része volt az életének és a megélhetésének. Valahányszor szembekerült egy kirántott fegyverrel, vagy valamelyik munkája során ismeretlen helyre kellett

beosonnia, a félelem a vállára telepedett. Már megtanult uralkodni rajta, saját hasznára fordítani az energiáját, hogy megtegye, amit meg kell tennie. Ez az érzés más volt. Ellenállt, amikor megpróbálta elfojtani vagy semmibe venni, és úgy felkavarta a gyomrát, mint egy romlott húsos pite. – Caim! – ordította Kit. A kiáltásra hirtelen felegyenesedett, és kis híján beverte a fejét a szekrény tetejébe. Kiszabadította magát, és még épp időben fordult hátra ahhoz, hogy lássa, amint foglya kirohan a folyosóra. Átkozódva két lépést tett utána, majd megtorpant, amikor metsző hűvösség ereszkedett rá, akár egy hólavina. Kit a mennyezetre meredt. Caim a földre vetette magát, és odébb gurult. Jobb bokájába éles fájdalom hasított, keresztülhatolva a csizmáján is. Kirúgott, és megperdült. A hatalmas kígyó fölébe magasodott. Tusfekete pikkelyei úgy ragyogtak a lámpafényben, akár a csiszolt antracitkő oldalai. Farka a mennyezet árnyai közé veszett. Ék alakú fej készült lecsapni Caimra, széles száját, amellyel akár egy kutyát is egészben lenyelhetett volna, kitárta, hogy elővillantsa méregfogait. Caim kicsúsztatta hüvelyéből az egyik pengéjét. A kígyó hideg, égszínkék tekintete követte a mozdulatait. Feje ide-oda imbolygott. – Minden rendben? – Kit továbbra is a fekete szerzetet bámulta, ahogy az egyre közelebb húzódott. – Mi a fészkes fene ez? – Szörnyen veszélyes valami – súgta Kit, és még jobban lehalkította a hangját, amikor a kígyó hirtelen feléje fordította a fejét. – El tudnám terelni a figyelmét, amíg menekülsz. – Lát téged? – Caim maga alá húzta a lábát, és az ajkába harapott, amikor jobb lábába kínzó fájdalom nyilallt. De még elbírta őt. – Nem, menj a lány után! – De... – Eredj! Nem veszíthetjük el. Kit még egy pillantást vetett a kígyóra, aztán eltűnt a padlón át. Caim lekuporodott, és hátrálni kezdett, miközben a lény testének még nagyobb része kúszott elő a mennyezetből. Közben egyre közeledett, hatalmas szemével követte őt. Caim a mozgását tanulmányozta. Akárcsak ő, a kígyó is ragadozó volt. Addig fog nyomakodni felé, amíg sarokba nem szorítja. Aztán egy hirtelen rohammal lecsap rá. Lépésről lépésre hátrált. Bokája lüktetett. Másik suete pengéjét is kihúzta, majd előre-hátra lendítette a késeket, hogy azokra terelje a kígyó figyelmét, de az egy pillanatra sem vette le a tekintetét az arcáról. Caim arra a nyugtalanító következtetésre jutott, hogy a lény nem ostoba állat lehet, hanem valamiféle intelligenciával rendelkezik. Eszébe jutott a láthatatlan szörnyeteg, amely

darabokra tépte a Kék Venyigét. Vajon ez tehette? Ez a lény valamiképp belőle származhatott? Amikor Caim a fonott gyékényszőnyegre farolt, mintha húzni-vonszolni kezdte volna valami a szegycsontja mögött. Az energia megszokott bizsergése futott végig a gerince mentén. Nem kellett felkutatnia a félelmét; az érzés tömör, émelyítő hullámokban tört rá. Az árnyak ki akartak lépni belőle, hogy játsszanak, ő azonban leszorította őket, vissza elméjének sötét zugaiba, ahonnan származtak. Nem engedhette meg magának, hogy kockáztasson. Ha akarata ellenére ő maga idézte meg ezt a lényt, ha ismét segítségül hívja a képességeit, könnyen lehet, hogy csak ront a helyzeten. Mi lesz, ha még több ilyen bukkan fel? A szoba egyre szűkült, ahogy a szurokfekete kígyó lassan a sarokba szorította Caimot. A férfi számba vette a lehetőségeit. Az egyetlen ablak bezsaluzva és bezárva, a bejárati ajtó ellenben nyitva állt. Arra talán kirohanhatna. A szörnyeteg hatalmas volt. Elképzelhető, hogy el tudna futni előle. Mintha érzékelte volna a gondolatait, a kígyó odébb csúszott, hogy elzárja a menekülés útját. Caim válla a mennyezetről lefüggő bokszzsákokat súrolta. Már nem sok ideje maradt. Még néhány lépés, és a falhoz szorul, ahonnan pedig nincs tovább. A pikkelyes bőrre szegezte a tekintetét, és eltűnődött, vajon a hideg acél egyáltalán áthatol-e rajta. Csak egyféleképp deríthette ki. Előrecsapott a bal kezével, és meglendítette a bokszzsákot. A kígyó egyre közeledett felé, és lejjebb húzta a fejét, hogy kikerüljön a zsák lengésének ívéből. Caim gyorsan jobbra lépett, és megütött egy másik zsákot is. Ahogy az is meglendült a lény felé, Caim oldalra óvakodott az ablak irányába. Amikor a kígyó hátrálni kezdett, hogy elvágja az útját, Caim rátámadt. Kinyújtott jobb kezében kést tartva meglódult előre, a penge hegyét pedig egyenesen a kígyó tompa orrának szegezte. Amikor a lény felágaskodott, Caim térdre vetette magát. Becsúszott a hatalmas test alá, és feldöfött a késsel a bal kezében. A tőr hegye végigszaladt a szörnyeteg hasán, nem tudott áthatolni a vastag pikkelyeken. Caim levegőért kapott, ahogy újra megérezte a mellkasában érzett nyomást, amely ezúttal kétszer olyan erősnek bizonyult, mint az előbb. Mivel nem készült fel a váratlan támadásra, kis híján kicsúszott a kezéből az irányítás. Testének minden izma megfeszült, hogy leküzdje képességeit. Az árnyak az elméje falát kaparták, akár egy falkányi, dagály elől menekülő csatornapatkány. Közben a kígyó fenyegetően felágaskodott. Caim elugrott előle, az ívelt méregfogak pár hüvelykkel elvétették a célt, de a szörnyeteg hurkot formált Caim körül, és közelebb húzta magához a férfit. Oly gyorsan örvénylett, akár egy zúgó patak. Fájdalom öntötte el Caim mellkasát, ahogy a hullámzó, izmos test

rátekeredett a törzsére. A férfi lába küszködött a roppant súly alatt. Bal kezéből kihullott a penge, jobbjával újra meg újra a lényt döfködte, ám mindhiába. Minden lélegzetvétel kínszenvedésnek tűnt. Fekete foltok jelentek meg a szeme előtt. Izmai elernyedtek. Képességei ennek dacára még mindig kitörni igyekeztek. Caim utolsó cseppnyi erejével még megállította őket. Csatározásuk túlnőtt a kiszabadulásért folytatott küzdelemnél. Vagy ő tud uralkodni a képességein, vagy a képességei veszik át a hatalmat felette. Szája megfeszült, ahogy eltorzult arccal küszködött. Aztán, éppoly hirtelenséggel, mint ahogyan jelentkezett, megszűnt a nyomás. Helyében egy csapásra űr keletkezett Caim mellében, amely majdhogynem ugyanannyira nyugtalanította, mint korábban a nyomás, de most fontosabb megoldanivalója akadt. A kígyó újabb hurkot formált Caim törzse körül. Attól lehetett tartani, hogy kegyetlen szorításával kettészakítja Caimot. A férfi felnyúlt szabad kezével. A lény hatalmas, ék alakú feje épp kartávolságon túl lebegett felette. Aztán ujjaival sikerült belekapaszkodnia a lény nyakába. Fájdalma ellenére elmosolyodott, majd lecsapott. A kígyó megrázkódott, ahogy a penge keresztüldöfte a szemét. Caim próbált belekapaszkodni, de a vonagló, tekeredő test úgy dobálta, akár egy csecsemőt. Egy erőteljes rándulás a szoba túlsó végébe lökte. Megtépázva elterült a padlón. Tüdejét égette a hirtelen beáramló friss levegő. A kígyó a szoba közepén hánykódott a szemébe döfött késsel, míg vad agóniája közepette a penge ki nem szabadult. Caim a térdére tápászkodott, de a lény már feladta a küzdelmet. Fekete savó szivárgott sérült szeméből, miközben hullámozva a sarokba kúszott. Az árnyakba burkolózva szertefoszlott, akár egy álom foszlányai, és vele együtt a hátborzongató érzésnek is vége szakadt. Caim nagy nehezen lábra állt. A nyakától a lába ujjáig mindene fájt, de életben maradt. Végül elszakította tekintetét a saroktól, és az ajtóhoz bicegett, majd végigbotladozott a folyosón. A lány komoly előnyre tett szert, Caim sérült lábát is figyelembe véve átkozottul komolyra, no de mennyire ismerhette az Alsóvárost? Alighanem semennyire. Ahogy elindult, Caim végigpillantott a koszos tetők felett. A városra már leszállt az éj. Ez előnyére szolgál. A sötét megnehezíti a menekülést a lány számára. Akár órákon át bolyonghat a Szegénynegyedben, mielőtt olyan ismerős helyre lel, amely segít eligazodnia. Ha Kit teszi a dolgát, Caim idővel Josephine nyomára akad, hacsak valaki előbb meg nem találja. Amikor a lépcsőhöz ért, felötlött benne a kép, ahogy az egyik alsóvárosi banda tagjai fogják közre valamelyik sikátorban a lányt. Hármasával vette a fokokat, nem törődött az égető fájdalommal, amelyet a bokájában érzett. Le a lépcsőn, végig az előcsarnokon. Kitaszította a nehéz ajtót.

Csupasz pengékkel, mindenre felkészülve bicegett ki az éjszakába.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

öd gomolygott Zefi bokája körül, ahogy végigrohant a síkos macskaköveken. Az éjszaka hidege behatolt hálóinge alá. Segítséget kellett találnia. De ki segítene neki? Még azt sem tudta, merre jár. Részeg titánokra emlékeztető, megviselt épületek borultak az utca fölé. Hova lettek innen az utcai lámpák? Áthatolhatatlan sötétség burkolt be mindent. Zefi odament az első ajtóhoz, és zárva találta. Az ablakokon nem szűrődött ki fény. Dörömbölni kezdett a vastag gerendákon, de nem várta meg, míg valaki ajtót nyit neki. A gyilkos nyilván a sarkában jár. Hátrapillantani sem mert. Ha meglátná, ahogy a megtestesült halál képében üldözi őt, a félelem biztosan megbénítaná. Valahol Zefi előtt fém csörrent meg alig hallhatóan. A sötétben nem tudta azonosítani a hangot, de már semmi nem érdekelte. Bármi jobb, mint hogy ismét édesapja gyilkosának karmai közé kerüljön. Megiramodott a hang felé. Kapkodva vette a levegőt. Kísérteties fény aurája világította meg három, egymásba futó utca találkozását. Az elágazásnál egy férfi állt viharlámpással a kezében, feje felett egy pika hegye csillogott. – Ki jár itt? – kérdezte. Könnyek szöktek Zefi szemébe, amikor egy egyenruhás éjjeliőr fekete kabátjának körvonalait vette ki. – Segítsen, kérem! – kiáltotta. Az éjjeliőr a szájához emelte a kezét. Fülsértő sípszó hasított bele a ködbe és félhomályba. Még több őr jelent meg mögötte. Zefi feléjük támolygott. Bőrkabátba bújt karok kapták el az ájultan összecsukló lányt. Az acél arclemezek mögül átható pillantásokat lövelltek rá. – Nem idevalósi fejérnép ez – szólalt meg az egyik. – Nem űrúla beszéttek nekünk? – Hogy hívnak, leányzó? – kérdezte egy másik, erős nyugati akcentussal. Zefi mély lélegzetet vett. Szíve hevesen kalapált keblében. – Josephine vagyok... a Frenig-ház sarja. Kérem, segítsenek! A nyugatról való biccentett. A kabátujjára varrt csíkok jelezték, hogy ő itt a rangidős. – Már kerestük, hölgyem. Az eltűnése meglehetős kavarodást keltett. Zefi befészkelte magát a férfi karjaiba. Sírni szeretett volna. Vége. Most már biztonságban van. Aztán eszébe jutott, a gyilkos mit művelt az édesapja

szobájában. – Egy férfi üldöz! – jelentette be. – Veszélyes. Megölte az édesapámat. – Már nincs mitől félnie. Tud járni? – Igen, azt hiszem. Az őrszem erős karjára támaszkodott, és hagyta, hogy a férfi végigvezesse az utcán. A lámpahordozó haladt elöl. Zefi hátrapillantott, de csak menekülő árnyakat látott maga mögött. Tisztító sóhaj hagyta el a keblét. Eltűnt. Most már nem kaphat el. De apa emléke miatt elintézem, hogy felakasszák. Caim. Így hívták őt, a halottat. Miközben az éjjeliőrök felsorakoztak mögötte, igyekezett meggyőzni magát, hogy vége, de megpróbáltatásainak emléke úgy zúgott a fejében, akár egy sereg kabóca.

A Tekerő és az Ezüstpika köz találkozásánál nyoma sem volt a lánynak. Éji köd úszott be az öböl felől, hogy betakarja a macskakövet. Két alak kuporgott a sikátor túloldalán. Nem tudta megállapítani, hogy halottak-e vagy részegek, de mindkettőről lerítt, hogy férfiak, nem pedig a lány, akit keres. Szapora lépéseket hallott közeledni, de a köd furcsa visszhangokat keltett, így nehezen tudta megállapítani, pontosan honnan jön a zaj. Azért fohászkodott, bárcsak Kit jó hírekkel térne vissza. Mintha vakon kutatott volna mezei nyúl után egy gyékényesben. Lába égett, ahol megmarta a kígyó. Lábujjai közül minden lépésnél kispriccelt a felgyűlt vér. Vajon a lábába méreg kerülhetett? Valószínűleg nem. Egy ekkora kígyó annyi mérget fecskendezett volna bele, ami egy egész ménesnyi csatalovat megölt volna. Próbált nem gondolni erre. Tündöklő alak bukkant elő egy közeli mellékutcából. – Megtaláltad? – kérdezte Caim. Kit megrázta ezüst haját. – Sem Buckwald Barlangjában, sem a Kelmefestők utcájában nem leltem rá. Kétlem, hogy ennél messzebb jutott, mielőtt beérhettem volna. Caim egészséges lábára helyezte át a testsúlyát. A fájdalom kezdett felkúszni a lábikráján. – Nagyon fáj? – pillantott le Kit. – Annyira nem, hogy megállítson. Vissza kell vinnünk őt. Nem hagyhatjuk, hogy ellenségek közé tévedjen. Kit karcsú csípőjén nyugtatta a kezét. – Jó eséllyel már élettelenül hever valamelyik sikátorban. A guberálók majd holnap reggel rátalálnak a tetemére. El kell feledned őt, és vissza kell mennünk, hogy jobban szemügyre vehessem a lábadat.

Caim futó pillantást vetett minden utcába, tekintetével igyekezett áthatolni a sötétségen, hátha meglát valamit, ami nyomra vezetheti. Az elmúlt huszonnégy óra eseményei kíméletlenül kiszakították kényelmes életviteléből, és ismeretlen területre térítették. Nem tetszett neki, hogy legbelül bizonytalanság és kételyek gyötörték. – Kit, mi volt az a valami a lakásban? Belőlem származott? Az isteni adományom... a képességem... bárhogyan hívjuk is, mostanában furcsán viselkedik. Kit pár hüvelyknyivel a föld fölé emelkedett, körvonalai belemosódtak a ködbe. Tekintete elsötétült és kifürkészhetetlenné vált, mint olyankor szokott, amikor nem volt kedve megvitatni valamely témát. Ha úgy tartotta kedve, kifejezetten csökönyös tudott lenni. Caim farkasszemet nézett vele, míg Kit végül meg nem enyhült. – Queticoux-nak hívják – válaszolta. – És nem belőled származott. Legalábbis nem hiszem. Nagyon ritka faj. A saját szememmel még sosem láttam ilyet. Odaát élnek. – Odaát? – Az ezt a világot az Árnyak Földjétől elválasztó mezsgyén túl. Caim szorosabban megmarkolta késeit. Kit már megint a tündérbirodalom szamárságairól beszélt: vérszívó élőhalottakról és manókról, mumusokról és ellopott gyermekekről, akik helyére eleven fabábukat csempésztek. Nevetséges. De hát magad is láttad már az árnyakat, vagy nem? A fogát csikorgatta. Ma éjjel képtelennek tűnt összeszedni a gondolatait. Árnyak. Mathias. Elkényeztetett előkelőségek, akik egyedül kóborolnak a sötétben. Összpontosítania kellett. – Jól van. Hogy tudnak átjutni ide az efféle lények? – Sehogy. – Kit az ujja köré csavarta egyik fürtjét. – Egymaga nem képes erre. Segítség kell neki ahhoz, hogy áthatolhasson a Fátylon. Caim úgy tett, mintha tudná, a lány miről beszél. – Úgy érted, varázslatra? – Azt hiszem. – Hogy lenne képes ilyesmire egy felsővárosi nagyúr leánya? Nekem nem úgy tűnt, mintha boszorkány lenne. A pokolba is, ha értene a mágiához, miért nem használta, hogy megszökhessen? Kit vállat vont. Ebben a pillanatban éles füttyszó hasított bele az éjszakába, akár egy sziréna vijjogása. Úgy hangzott, mintha a Háromsarok felől jött volna. Caim futásnak eredt. Kitnek szólnia sem kellett; a lány úgy ugrándozott előtte, mint egy sima, fekete víztükrön pattogó, fényes kavics. Aggodalom fészkelte be magát Caim testébe, minden fájdalmas lépéssel szorosabbra fonta magát a férfi zsigerei körül, miközben a füttyszó egyre messzebb csalogatta őt a Felvonulási úttól és a Felsővárostól.

Zefi reszketett. Úgy érezte, mintha a lába jégtömbként mozogna a fagyos macskaköveken. A négy őrszem a feje fölé magasodott. Szegecses bakancsaik dörögve csattogtak az úttesten, a hang megnyugtatóan hatott a késő éjszakai órán. Védelmezték. Biztonságban tudhatta magát. Édesapja gyilkosa immár nem nyúlhatott hozzá. Reggelre hazakerül, és újra a megszokott környezet veszi majd körül. A bátorság eddig ismeretlen érzése költözött belé. Túlélte, hogy elrabolta őt egy megveszekedett őrült; nem tévedt el az Alsóváros alattomos utcáiban, és segítségre lelt. Eltökélte, hogy miután elintézte édesapja ügyeit, rendbe fogja hozni a saját életét. Talán édesapja utolsó óhajának is eleget tesz, és Othirból Navarréba vagy Highavonba költözik. Akár még megfelelő férjet is találhat magának. A ma éjszakai események után már nem érezte úgy, hogy mindenáron a városban kell maradnia. Gondolataiba merülve nem is vette észre, hogy merre tartanak, mígnem elfojtott morajra nem lett figyelmes. Mintha egy erdő fáinak lombja zizegett volna a szélviharban. Az utcákon még sűrűbben gomolygott a köd, a macskaköveket vékony lepel borította be, Zefi mégis meg tudta állapítani, hogy egyre távolabb kerültek a Felsővárostól és az otthonától. – Hova megyünk? – szólalt meg. – Az Esquilinuson lakom. Az éjjeliőrök vezetője levette a sisakját. A magas és izmos férfi jól mutatott egyenruhájában. Arca faragatlanságról árulkodott, a maga módján mégis kedvesnek tűnt. Élénk mogyoróbarna szeme ragyogott a lámpások fényében, Zefi pedig nem bánta volna, ha a férfi nemesi családból származik. Sajnálkozva elhessegette a gondolatot. Bárkivel is jegyzi majd el magát, leendő férjének az ő státusának megfelelő családból kell kikerülnie. – Ez a parancs, hölgyem. Le kell jelentkeznünk az állomásparancsnokunknál. A férfi természetes magabiztossággal felelt, de közben odakacsintott egyik bajtársának. Zefi torka fájdalmasan elszorult. Valóban megrándult az őr szeme, vagy csak a szeme káprázott? Nem, tényleg látta. Hirtelen rossz előérzete támadt. Caim azt mondta, hogy a katonák vele akartak végezni az udvarházban, de Zefi nem hitt neki. Hogyan tehette volna? Ki adott volna hitelt olyasvalakinek, aki maga is gyilkosnak vallotta magát, amikor szava az egyház által kijelölt tisztek becsületességét kérdőjelezte meg? Édesapja mindig a törvény oldalán állt. Ám miközben az őrszemektől körülvéve gyalogolt, felfigyelt szótlanságukra. Vajon nem kellene megnyugtatniuk őt? Miért nem érdeklődtek elrablója kiléte felől? Még csak kísérletet sem tettek rá, hogy megtalálják a férfit. Gyomra viharosan kavarogni kezdett.

Kiáltások harsantak fel és haltak el a távolban, ahogy bedeszkázott kirakatok előtt haladtak el. Fertelmes bűzök keveredtek a köddel. Előttük barna vízfolyás csordogált keresztbe az úton, amelynek közepén alaktalan tömeg állta el a víz útját. Zefi a szája elé kapta a kezét, és nyelt egyet, amikor egy kutya tetemének körvonalait vette ki, amelyen az összetapadt szőrcsimbókok közt nyüvek lakmároztak. Mögöttük cserép törött szét az úttesten. Rekedtes nevetés reccsent a sötétben. Az éjjeliőrök meglóbálták a fegyvereiket, és szaporább tempóra késztették Zefit. A lány megragadta a vezető karját. – Nem érzem jól magam. Nem mehetnénk egyenesen a Felsővárosba? Egyikük sem válaszolt. Ismét befordultak az egyik mellékutcába, és Zefi orrát a tengeri levegő friss illata csapta meg. Mélyen beszívta a levegőt, hogy megtisztítsa tüdejét a sikátorok miazmájától, miközben a macskakövek fapallóknak adták át helyüket. Tőle és a nyílt óceán végtelen sötétjétől jobbra tengerparti deszkasétány kanyargott a hosszú, fehérre meszelt épületek sora között. A sós víz elnyűtt szádfalakat és kődokkokat nyaldosott. Üresen, akár a koldusok tálkái, lehorgonyzott hajók ingatták magasba nyúló árbocaikat a megtörő hullámokon. Zefi lelassított, amikor az őrszemek rátértek a deszkasétányra. Vezetőjük erősebben megszorította a lány karját. – Uram, vegye le rólam a kezét! – kiáltott fel, azt remélve, felháborodása megértő fülekre talál. Az őrök felnevettek, viselkedésükből végleg eltűnt minden lovagiasság. Zefi a nyelvébe harapott, amikor a vezetőjük kajánul oldalra sandított rá. Hogyan láthatott bele bármiféle kedvességet ebbe a kegyetlen tekintetbe? A férfi riasztó könnyedséggel vonszolta magával őt. A kikötő első pillantásra üresnek tűnt. Aztán egy ódon móló kinyúló végében sárga fénypont villant fel. Ahogy közelebb húzták, Zefinek sikerült kivennie az alatta összegyűlt férfiakat. Durva kacagás visszhangzott az éjszakában. Zefi térde megremegett, amikor észrevette a zubbonyukra hímzett jelet. Elesett volna, ha nem tartják meg. Mindegyikük mellén a Szent Testvériség aranyszínű napkorongja ragyogott. Az őrök vezetője a fénykörbe lökte Zefit. A lány könnyei immár patakokban folytak le arcán, ahogy a kegyetlen tekintetek mustrálták a testét. Miért történik ez vele? Hát nem volt elég, hogy elveszítette az édesapját? Még ezeknek a brigantiknak is molesztálniuk kell őt? Tudta, mi másra vágynak még ezek a férfiak, ahogy azt is tudta, hogy esélye sincs harcolni ellenük. Körbepillantott, hátha meglát egy járókelőt, valakit, aki meghallotta a segélykiáltását, de egyedül voltak. Gyomra görcsbe szorult, amikor rájött, hogy édesapja gyilkosára kellett volna hallgatnia.

Magas férfi tolakodott előre. Zefi zokogni kezdett, amikor felismerte az arcát. – Markus! Megpróbált odalépni hozzá, de durva kezek taszították a kemény pallókra. Zefi Markusra emelte a tekintetét, ajka némán könyörögve szétnyílt. A férfi nyakán fehérlő kötésen átütött a vér. Zefinek elég volt egyetlen pillantást vetnie az arcára, hogy megértse, tőle nem várhat segítséget. Hirtelen rémület fogta el Anastasia miatt. Markus ügyet sem vetett rá. – Hol találtatok rá? – Halk és nyers hangja egymáson elforduló malomkövek csikorgására emlékeztetett. – A Háromsaroknál. – A nyugatról származó férfi úgy villantotta rá a fogait, hogy Zefi egész testében remegni kezdett. – Egyenesen a karunk közé szaladt. – Követett bárki is benneteket? – Dehogy. Az utcákon nem járt senki. Mit tegyünk vele? Kabátjából Markus lötyögő zöld palackot húzott elő, és odanyújtotta az éjjeliőrnek. – Menjetek, járjatok egyet, és felejtsétek el, hogy találkoztatok vele! – Várjon! – jajveszékelt Zefi, de az őrszemek hátra sem pillantva elvonultak. Amint eltűntek szem elől, Markus intett a többieknek. – Szabaduljatok meg tőle! És ne hibázzatok! Zefi az ajkába harapott. Sikoly készült feltörni a torkából, de szája ellenállt. Körmével a faléceket kaparta. Bozontos vörös szakállú, vállas Testvér lépett oda hozzá. – A pokolba is, nem hagyhatunk kárba veszni egy ilyen punát! Előbb kipróbálom, mielőtt végzünk vele. A bejelentésre kórusban harsant fel a csúfondáros kacagás. Zefi hátrébb lépett, miközben Vörös Szakáll buggyos nadrágja szíját kezdte kioldani. Robusztus lábak fala állította meg a visszavonulást. Zefi lehunyta a szemét, és buzgóbban fohászkodott, mint valaha, hogy megszabadítsák a lidércnyomástól; hogy magához ölelje őt az édes ájulás, vagy akár a halál szólítsa el, mielőtt megadja magát a szörnyű éjszakának. Markus egy kötéltekercset vett elő, és ledobta a férfiak elé. – Semmi szórakozás. Csak végezzetek vele, és tudjuk le a dolgot! A dagály majd a tengerbe mossa. A férfiak zsörtölődtek, különösen Vörös Szakáll morgott, de megragadták Zefit, és nekiláttak megkötözni a kezét és a lábát. Rozsdás vasnehezéket kerítettek, és a lány bokájához erősítették. A férfiak a rövid dokkon vitték ki a tengerhez. Az egyik cipelője kihasználta az alkalmat, és belemarkolt a fenekébe. Zefi már szinte görcsösen zokogott, de a szádfalnak csapódó

hullámok elnyomták jajveszékelése hangjait. Rugdalni próbált, amivel csak harsány kacagást sikerült kiváltania. – Gyorsan intézzétek el! – recsegte Markus. – És vágjátok el a torkát, mielőtt a vízbe dobnátok! – Hadd csináljam én! – szólalt meg egy vézna Testvér. Vastag ajka mosolyra húzódott, ahogy övéből hosszú pengéjű tengerésztőrt húzott elő. Zefit lerakták a viharvert pallókra, majd valamelyikük hátrarántotta a lány fejét. Zefi az égre emelte tekintetét. Odafent ragyogtak a csillagok, a könnyek elhomályosították fényüket. Ilyesmi nem történhet meg vele! Mégis igaznak tűnt. Most meg fog halni. Zefi felkészült az acél érintésére. Úgy tűnt, a végtelenségig kell várnia. Aztán valami meleg fröccsent az arcára. A testét markoló kezek elengedték. Csizmák dobogtak a mólón. Zefi arcához emelte összekötözött kezét, hogy letörölje a nedvességet. Három Szent Testvér hevert kiterülve a deszkákon, és nyomorult életük a kiömlő vérükkel együtt szivárgott el. A többi kivont karddal kémlelte az éjszakát. Caim! Zefi azonnal tudta, hogy csak ő lehet az. Gyanúja tüstént beigazolódott, amikor Vörös Szakáll elmetszett torokkal esett össze lábainál. Véres acél villant fel a sötétben, majd rögtön el is tűnt, hogy a másik oldalon bukkanjon fel újra, és csillapítsa szomját a dulakodók között. Zefi a kötelékeivel küszködött. Ha sikerülne kiszabadulnia, talán elillanhatna a zűrzavarban. Tekintete a Vörös Szakáll övében nyugvó karcsú tőrre siklott. Odacsusszant a tetemhez. Iszonyodásán felülkerekedve megragadta a bőrrel bevont hüvelyt, kiráncigálta belőle a pengét, majd nyiszálni kezdte a csuklóját gúzsban tartó vastag kötelet. Egyik szál a másik után szakadt szét. Hiába volt éles a penge, Zefi nem mozoghatott szabadon, kezét pedig kényelmetlen szögben kellett tartania. Felsírt megkönnyebbülésében, amikor az utolsó rost is megadta magát; aztán a bokájára tekert hurkoknak esett neki. Körötte folytatódott a küzdelem, és egyre többen estek el. Caim megállíthatatlan volt, gyilkolt, hogy megmentse az ő életét. Már másodjára, ha valóban az igazat mondta. Zefi feje zúgott. Eszeveszetten rémültnek kellett volna lennie, miközben a férfi, aki megölte az édesapját, vagy meg kellett volna őt ölnie, jelenlegi fogva tartóival csatázott. És mégis nyugodt maradt. Valami megváltozott benne. Már nem félt annyira a sötétségtől, mint azelőtt. Gyorsan elhessegette e gondolatokat. Caim bevallottan gyilkos volt. Miért tenne bármit is azért, hogy ő életben maradjon? Tudnia kell, hogy amint kiszabadul, Zefi menten a hatóságokhoz, a megfelelő hatóságokhoz fordul majd. Bizonyára valami hátsó szándéka lehet, amit titkol előle. Kis híján megvágta magát, amikor a penge megcsúszott, és felhasította a

hálóruháját. A kötél utolsó rostjainak átmetszésére összpontosított. Alighogy lába szabaddá vált, Zefi feltápászkodott. Szabadulása útját a móló bejáratánál dúló csetepaté vágta el. Amennyire meg tudta állapítani, Markus és maroknyi embere még harcolt, de elég, ha egyikük észreveszi őt, és bevégzi a munkát. Ahogy Zefi tétova léptekkel megindult a küzdők felé, egy árny bukkant elő a sötétségből. Elsuhant a férfiak raja mellett, kikerülte a szúrásaikat, majd suttogásnál is halkabb léptekkel végigrohant a mólón. A mélyen a homlokába húzott kámzsa mögül kemény, szürke szemek meredtek rá. Zefit magát is meglepte a megkönnyebbülés, amit érzett. Amikor elfutott mellette, Caim derékon ragadta és felkapta őt. – Hogy... Caim felugrott. Egy csodálatos pillanatig a levegőben úsztak. A tengerparti szellő hűvös ujjaival belekapott a hajába, ahogy Zefi az éjszakai égen lebegett. Belekapaszkodott Caim vállába, és hagyta, hogy ujjai felfedezzék a fekete ing alatt játszadozó erős izmokat. Egy íj húrjának acélos pengése törte meg a varázst. Zefi érezte a becsapódást, ahogy Caim megrándult, akárha egy gigászi ököl sújtott volna a hátára. Az ütés ereje eltérítette őket. Kecses vizet érés helyett két aláhulló kőhöz hasonlóan csobbantak a sötét hullámok közé. A hirtelen ütközés kipréselte Zefiből a szuszt. A lány levegőért kapott, és jéghideg tengervíz töltötte meg a tüdejét, miközben együttes súlyuk egyre lejjebb húzta őket a felszín alá. Zefi megpróbált kiszabadulni Caim markából, de a férfi karja nem eresztette el a derekát. Zefi végtagjai elnehezültek; vergődése lelassult. Ahogy a fullasztó mélység magába zárta őt, utolsó értékes levegőbuborékait felhasználva felsikoltott.

TIZENHARMADIK FEJEZET aim a víz széléhez érve összecsuklott, egyetlen lábnyit sem lett volna képes továbbmászni. Testén minden mozdulatra éktelen fájdalomlöket áradt végig. Az öböl fagyos vize utolsó csepp erejét is kiszívta, a férfiból pedig csupán egy kimerültségtől reszkető massza maradt. A partot nyaldosó hullámok visszhangját verték vissza a kőfalak, amelyeket csak nagy nehezen lehetett kivenni a sötétségben. Miután elmerültek a habokban, Caimnak sikerült megtalálnia az egyik, felszín alá süllyesztett csatornacsövet, amely az öbölbe vezette el a város szennyvizét. Valaha vasrács zárta le a bejáratot, ám a fémet már régen megette a rozsda – a városba jutás eme észrevétlen módját pár évvel ezelőtt fedezte fel, amikor az egyik munkájára készült elő. Mély lélegzetet vett, de rögtön meg is bánta, mivel a belé hasító fájdalom kis híján összeroppantotta őt. Nem hallotta, amikor rálőttek a számszeríjjal, de a nyílvessző olyan erővel hatolt belé, hogy csaknem azonnal megölte. Épp elég ideig sikerült eszméleténél maradnia ahhoz, hogy mélyen lemerüljön a szurokfekete vízbe, és eltűnjön ellenségei szeme elől. Senki sem követte őket. Ebben nem talált semmi meglepőt. Bárki lőtte is le, nyilván úgy gondolta, hogy halálos találatot vitt be. Sajnos könnyen lehet, hogy az idő igazolni fogja e feltételezést. Rengeteg vért veszített. Amikor megpróbálta kivonszolni magát a vízből, keze reszketéséből meg tudta állapítani, hogy nem sokáig húzza már kirurgus nélkül, errefelé azonban nem sok eséllyel talál seborvost. Még ha járni tudna, akkor sem lenne biztonságos próbálkoznia. Ismert néhány felcsert, akik kérdezősködés nélkül kezelnének egy efféle sérülést, de veszélybe sodorhatná őket. Bárki állt is a fiaskója mögött, egyértelműen intelligensnek és hozzáértőnek bizonyult. Erőtlen nyögdécselést hallott maga mögött. Caim odahúzta magát a lányhoz. Arccal lefelé, félig a vízben feküdt. Caim átfordította, bármekkora fájdalmat okozott is neki az erőfeszítés. Vértől, sártól és még szörnyűségesebb dolgoktól szennyes hálóinge cafatokban lógott Zefin. Az átnedvesedett selyem szorosan hozzátapadt bőréhez. Mégis bátornak mutatkozott, akár egy oroszlán.

Nem sikoltozott, amikor Caim rátámadt a fogva tartóira, és nem rettent meg a vér látványától. Ehelyett tőrt szerzett magának, és kiszabadította magát a kötelékeiből. A lány foga vacogott, ajka elkékült. A csatornában jéghideg volt, de Caim nem tudott mivel tüzet rakni. Itt fogok meghalni tehát. Oly régóta osztotta már a halált, hogy minden misztériuma megszűnt a számára. Lehunyja a szemét, és a vízcsobogás hangjára lassan a túlvilág vizeire evez. Valószínűleg szebb vég lesz, mint amit megérdemelt. Egyik kezét a lány gyomrán nyugtatva hallgatta Zefi lélegzését. Legalább ő életben marad. A tudat valamiért megnyugtatta. Magányát egy hang zavarta meg. Elmosolyodott, amikor Kitet látta leereszkedni a mennyezeten keresztül. Szorosan testére simuló köpenye lilás fénybe vonta az alagutat, és eléjük tárta a sártól és zuzmótól kérges ősi falakat. A kanális szennye nem érintkezhetett vele. Caim korábban gyakran kívánta, bárcsak ő is úgy tudna repülni, mint a lány, hogy bármikor felszállhasson, és maga mögött hagyhassa a világot. Sosem értette, Kit miért ragaszkodik hozzá, amikor akár a felhők között is szálldoshatott volna. Kit azt mondta, azért, mert Caimnak szüksége volt rá, és hogy nélküle mindenféle bajba keveredne. Úgy tűnt, ebben is igaza volt. – Mit műveltél magaddal, Caim? – kérdezte Kit elfúló hangon, miközben leszállt mellé. Furcsamód jobban aggasztotta a férfi lába, amelynek lüktetését Caim a tudata peremén érzékelte. Mielőtt rárontott a Szent Testvérekre, Caim meghagyta Kitnek, hogy figyeljen, nehogy orvul megtámadhassák, de a lány sértődötten otthagyta őt. Kit már csak ilyen volt, mindig a saját feje után ment. Fikarcnyit sem változott, amióta ismerte. Vagyis egész életében. Most végignézheti, ahogy haldoklik. A gondolatra nevethetnékje támadt, de kacagás helyett keserves nyögés hagyta el a száját. – Besegítettek egy keveset. – Szájpadlása kiszáradt, felrepedezett. Ezt egészen viccesnek találta, hiszen mindenütt víz vette körül, de inkább nem nevetett. Kit kedvéért bátornak mutatta magát. – Nem annyira veszélyes. – Dehogynem. El kell vinnünk téged egy borbélyhoz. Caim bal keze ujjaival beletúrt a hajába. – Úgy gondolod, hogy igazítani kellene a frizurámon? – Ne szórakozz velem, Caim! Ez komoly. – Nemsokára úgyis vége. Jól megvoltunk egymással, Kit. Senki sem állíthatja az ellenkezőjét. Kit csak ciccegett. – Még nincs vége. – Te fogsz a karjaidban kivinni innen, Kit? Ezt megnézném. Kit a lány felé fordult. – Éledezik. Caim ezúttal nem tudta megállni, hogy fel ne nevessen, de csak sípoló köhögés tört elő belőle, miközben keserű epe bugyogott fel a torkába. –

Szerinted pont ő tud segíteni nekem, Kit? Így, csurom vizesen sem nyomhat többet negyvenöt kilónál. És még ha segíthetne is, miért tenné? Én vagyok a rosszfiú. Hagyj csak békében meghalni! Kit egy sóhaj kíséretében Caim mellére fektette a fejét. A férfi fülét halk hüppögés ütötte meg – Kit pityergett vagy kuncogott, Caim nem tudta megállapítani. Egyre nehezebben tudta nyitva tartani a szemét. Abban a tudatban hunyta le, hogy többé már sosem nyitja fel. A feledés mámorító ígérete hívogatta őt. – Isten veled, kedves – motyogta, ahogy elalélt.

Zefi azt álmodta, hogy állig egy óriási, meleg málnatortában elmerülve ül, amely a varázslatos, csillagos égboltozaton lebeg. A kocsonyás tölteléktől körülvéve figyelte, hogyan suhannak el mellette a pislákoló csillagok. A tökéletes nyugalom érzete töltötte el. Minden nagyszerű volt. Amikor újra kinyitotta a szemét, úgy érezte, mintha pofon ütötték volna. Lejtős, hideg, göcsörtös kőlapon feküdt. A lába nem meleg, szirupos finomságban, hanem orrfacsaró, fagyos vízben lebegett, amely falkányi jégnyelvre emlékeztetőn nyaldosta a combját. Bárhova került is, erősebben bűzlött, mint bármi, amivel életében találkozott, a szemét, az éjszakai ürülék és a vér elegyének szagát árasztotta. Zefi minden lélegzetvételnél öklendezni kezdett. Reszkető kézzel kivonszolta magát a vízből. Úgy érezte, mintha az egész testét összetörte volna. Utolsó emléke az volt, hogy lesodorják a mólóról, aztán fekete víz örvénylik a feje felett. A hullámok vethették ki ide, bárhol legyen is. A feje fölé nem az ég borult. Valahonnan levegő áramlott be, de a fuvallat poshadtnak és nyirkosnak hatott. Talán egy régi vízgyűjtőbe sodródott bele. Nem, ez nem vízgyűjtő volt. A szagából ítélve szennyvízcsatorna lehetett. Ismét öklendezni kezdett. Száját nyomban összeszorította, hogy leküzdje a hányingerét, és megpróbált kijjebb mászni, ám megdermedt, amikor valaki felnyögött mellette. Elméjében lidércek és koboldok fenyegető képei rémlettek fel. Vajon még mindig álmodik? A távolban víz csepegett, amitől erős kényszere támadt, hogy az illemhelyet használja. Kis híján felnevetett. Egy gigászi klozetben volt. Még egy kis vizelet szaga nem ronthatott a helyzeten, ámde egy hölgy nyílt színen nem engedelmeskedhet a természet parancsának. Továbbkúszott, amíg teljesen ki nem jutott a vízből. A nyögés ismét erősödött, aztán elhalt. A közelből jöhetett. Zefi feltérdelt, próbált nem gondolni szétrongyolódott hálóingére. Odahaza tucatnyi volt belőle. Ezt

azonnal elégeti, amint kikerült erről a borzalmas helyről. Bármitől származott is a hang, nem tűnt veszélyesnek. Sebesült állatra emlékeztette Zefit, például mókusra, csak valamivel nagyobb lehetett. Egy hatalmas patkány. Ijedten hátrálni kezdett, mígnem rekedt köhögés visszhangjait nem hallotta maga körül. Ő az. Zefi csaknem elfeledkezett az okról, amiért még mindig élt és lélegzett. Édesapja gyilkosa itt volt vele, és a hangokból ítélve megszenvedett azért, hogy megmentse őt. Hangja betegnek tűnt. – Hahó... – suttogta Zefi. Válaszként csupán nyákos köhögés érkezett. Zefi a száján át lélegezve mászni kezdett a hang forrása felé. Caimra egy nyirkos falnak roskadva talált rá. Az ő ruháit is átáztatta az orrfacsaró lé, és úgy tűnt, teljesen átfagyott. Zefi már azt hitte, halott, amikor Caim megint felköhögött, és melle megemelkedett a lány keze alatt. Zefi félénken végigtapogatta, míg a jobb oldalán meleg, nedves foltot nem talált, egy tátongó lyukat, ahol egy ujjnyi vastag fa nyílvessző ütötte át a testét közvetlenül a bordái alatt. A férfi motyogott valamit, de Zefi nem tudta kivenni, mit. Közelebb hajolt. – Eredj! Zefi a sarkára guggolt. Első gondolata az volt, hogy hallgat rá, és elmegy, no de hová? A hatóságokhoz nem fordulhatott. Ennyi világos volt. És most, hogy az édesapja halott, családja sem maradt. Barátok? Othirban egyetlen igaz barátnőre, Anastasiára számíthatott, de bármennyire szerette is a lányt, Zefi nem tartotta valószínűnek, hogy ő majd segíthet neki. Először is, Stasia édesapja idős és beteges volt, ráadásul már jó ideje nem foglalkozott politikával. Ezenkívül Zefi ebbe a rémálomba nem akarta beleráncigálni a barátnőjét. Elnézte az előtte heverő férfit. Itt hagyhatná, hogy meghaljon. Jobbat nem érdemel. Valószínűleg rengeteg embert megölt – olyanokat, akiket szerető család és barátok vettek körül. Nála megvetendőbb fajtát nem ismert, hiszen pénzért gyilkolt. Nem ismerte a becsületet, a kifinomultságot, fekély volt csak az emberiség testén. Ugyanakkor megmentette az életét. Kétszer is. És azt állította, hogy nem ő ölte meg az édesapját, habár megtette volna, ha más nem előzi meg. Ha ez igaz, akkor bárki volt is az édesapja valódi gyilkosa, megmenekült, és most szabadon jár-kel, s könnyen lehet, hogy ez a lábainál haldokló bérgyilkos az egyetlen, aki kiderítheti, ki tette, és miért. Zefi eldöntötte a kérdést. Meg kell mentenie a férfit, ápolnia kell, amíg eléggé meg nem erősödik ahhoz, hogy védelmezhesse őt. No de hogyan? Jól úszott, de valószínűtlennek tartotta, hogy ki tudná húzni a mólóhoz. Mi van, ha azok a férfiak ott várnak rá? Nem, oda nem mehetett vissza. Így csupán egy irányba indulhatott el. Belebámult az alagút sötétjébe. A távolban messzi fény

villant fel, akár egy szentjánosbogár hirtelen felvillanása, de ahhoz elegendőnek bizonyult, hogy megmutassa Zefinek az irányt. Mi lehetett az? Talán a mélység egyik félelmetes szörnyetege, vagy a mennyből alászállt angyal? Akárhogy is, nem maradt választása. Zefi felállt, és a bérgyilkos hóna alá nyúlt. Amennyire tudta, óvatosan odébb húzta, amíg a férfi teste teljesen el nem terült a földön. Aztán vonszolni kezdte. Lába megcsúszott a csatorna iszamós talaján, izmai tiltakoztak a szokatlan erőfeszítés ellen, Zefi azonban tovább vonszolta terhét a távoli fény felé.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Tomboló lángok festették narancsvörös és aranyszín árnyalatokra az eget, és vetettek árnyékot a rezidencia udvarára, ahol a nyúlánk testek hevertek kiterítve. – Indulnunk kell – súgta Kit a háta mögött. Caim vissza akart fordulni, de lába szinte a földhöz ragadt. Fekete páncélos férfiak gyűltek össze az udvarban. Dühödt szavaik visszhangozva zengtek a falak között. Atyja a lábuk előtt térdelt, büszkén, melléből egy kard gombja állt ki, akár egy süllyedő hajó árboca. Sikoltás hasított bele az éjszakába. Amikor édesanyja előrontott a lángoló épületből, és egyenesen a katonák karjába szaladt, Caim gyomra felsajdult, mintha valaki beleöklözött volna. Oda szeretett volna szaladni hozzá, hogy megmentse őt, de semmit sem tehetett, miközben a sötét alakok elvonszolták őt, keresztül a mezőkön, bele a sűrű rengetegbe, aztán, mint egy kísértetfalka, belevesztek a sötétségbe. Ekkor egyszerre elmúlt a bénultság, Caim pedig átsurrant a kerítés lécei között, mit sem törődött a háta mögött felhangzó hívással. Keresztülrohant az udvaron, kikerülte a földre hajigáit játék katonák módjára szanaszét heverő, levágott fegyveresek tetemeit. Középütt megállt. Édesapja oly hatalmas volt, míg élt, akár egy mesebeli hős. Halálában kisebbnek tűnt, mintha mindaz, ami hatalmassá tette, elszivárgott volna a vörös-fekete vérfolyammal, amely a mellkasán tátongó sebből ömlött ki a földre. – Megölöm őket – jelentette ki Caim könnyek között. – Egytől egyig mindegyiket. Caim egész testében megreszketett, amikor kinyílt a tetem szeme, és suttogó hang tört elő a kékes ajkak közül. – Fiam... fiam!

ulzáló fény rángatta ki Caimot a feledés sötét örvényeiből. Első gondolatai még zavarosak voltak, egyvalamire azonban azonnal rá kellett jönnie.

Még élt. Nem tudta eldönteni, örülnie vagy inkább bosszankodnia érdemes-e emiatt. Felkészült a halálra, kész volt elfogadni, bármiféle túlvilág vár is reá, és még az örök nemlét sem riasztotta őt. Utazásai során számtalan vallással találkozott az illmyni ősimádattól az Igaz Egyház által hirdetett, szigorú monoteizmusig. Valamilyen formában mindegyik kárhozatra ítélte azokat, akik megölték felebarátaikat. Ha a halál szomorúsággal teli alvilágában, ha a csillagok közötti beláthatatlan éterben vándorolva kell töltenie az örökkévalóságot, sorsába régen belenyugodott már. Hunyorogva a vakító fény felé fordította tekintetét, és egy rozsdás kampón lógó lámpás körvonalait vette ki. Penészszag terjengett a szobában, amely zsúfoltnak és idegennek tűnt. Beázások nyomai tarkították a vakolt falakat, amelyeket mozaik díszített, a lapocskákra mindenütt megkérgesedett sár és mocsok ragadt. A feje felett okkersárga téglákból rakott bolthajtás ívelt át. Háta hideg kőpadlón nyugodott. Odafordította a fejét, amikor a lány felült. Vele maradt, ami igencsak meglepte Caimot. Már régóta magára kellett volna hagynia. Még mindig rongyos hálóingét viselte. Egy pillanatra kellemetlenül érezte magát a lány szakadt, koszos ruházata miatt, aztán levegőt vett, és az oldalába hasító éles fájdalom arra emlékeztette őt, hogy ennél komolyabb gondjai is akadnak. Például az, hogy haldoklik. Lepillantott, és egy pillanatra úgy érezte, jobb lett volna, ha nem teszi. Tizenkét hüvelyknyi állt ki egy nyílvesszőből a jobb oldali első és második bordája között, de az isteneknek és őseinek hála nem hatolt elég mélyre ahhoz, hogy a veséjét érje. És vért sem köpött, szóval a tüdejét sem lyukasztotta át. Lassan kilélegzett. A sérülés önmagában nem volt végzetes. Akár túl is élheti, ha sikerül eltávolítania a lövedéket, ha a seb nem fertőződik el, ha váratlanul megjelenik egy orvos. Ha, ha, ha... Tudta, hogy semmire nem megy vele, jobb kezével mégis a háta mögé nyúlt, és megmarkolta a nyílvessző kiálló darabját. Rántott rajta, csak egy kicsit, hogy megtudja, mennyire mélyre hatolt a hegye, majd hirtelen összeszorította az állkapcsát, hogy elfojtsa a feltörni készülő fájdalomkiáltást. A lány csuklón ragadta őt. – Ne érj hozzá! – Dühösnek tűnt, mintha az ő hibájából történt volna a dolog. Furcsa. Talán még álmodik. Caim leejtette a kezét, túl gyenge volt ahhoz, hogy ellenálljon. Alaposabban körbenézett. Nyilván a város alatt lehetnek valahol. A modern kori Othirt a nimeai birodalom ősi fővárosának romjaira építették. A várost különböző megszálló nemzetek fosztották ki többször is, mielőtt a birodalom ismét tényezővé vált a világ politikai színpadán, és feltámadt hamvaiból, akár a legendás főnixmadár. Most, évszázadokkal később az ősi romok fekélyként terjedtek szét a város alatt, és csak olyankor látta azokat bárki, ha beszakadt

alatta a talaj. Ez a szoba valaha egy nemesi rezidencia része vagy egy élelmiszer-kereskedő boltja lehetett. A lány valamiképp idehozta, vagy inkább idevonszolta őt. Mégsem volt ez kicsinység egy ilyen törékeny árvától. A lámpás antik darabnak tűnt, minden bizonnyal a birodalom idejéből maradhatott meg, ám még volt némi olaj a tartályában. Újabb csoda. Kellemes lesz egy lámpás fénye mellett meghalni. Ahogy körbenézett, Caim kis híján észre sem vette Kitet, aki felhúzott térddel, két kezét a lába köré kulcsolva gubbasztott a legtávolabbi sarokban. Szomorú, könnyes szemekkel bámult rá. Caim vidámnak szánt mosollyal próbálta megnyugtatni, de arca grimaszba rándult a fájdalomtól. A válaszként érkező szemöldökráncolás nem sok reményt ígért. Jó öreg Kit. Ő sosem takargatta az érzéseit. – Köszönöm – formálta Caim a szájával. Josephine a homlokát ráncolva odakapta fejét a sarok felé, ahol Kit ült, majd ismét a férfihoz fordult, és elgondolkodva figyelte őt. – Mit nézel? – Miért segített nekem? Zefi elhárította a kérdést, egyszerűen felhúzta és leeresztette a vállát, Caim azonban meglátta tekintetében a fájdalmat. Vadállatként tombolt benne, a férfi pedig túl jól ismerte már az érzést. – Mi mást tehettem volna? Megsebesültél. – Ott is hagyhatott volna. – Talán a szemedbe akartam nézni, amikor meghalsz. Caim most merészebben vett lélegzetet, majd kiengedte a levegőt. – Szerintem nem ilyen fából faragták, Frenig kisasszony. De mindent meg fogok tenni, hogy gyorsan túlessünk rajta. – Caim! – csattant fel Kit könnyben úszó szemmel. – Nyugodtan hívj csak Zefinek! – Rendben, Zefi. Hamarosan teljesülni fog az óhajod. Csak még egy kicsit égesd azt a lámpást! – Nem halhatsz meg. Élve van szükségem rád. Caim képtelen volt elfojtani a kínzó nevetést, amely ellenállhatatlanul előtört belőle. Amikor magához tért az agóniából, mely csaknem visszarántotta őt a sötétségbe, megint megkockáztatta, hogy megszólal. – Inkább az első válaszodat hiszem el – mondta. – Keményebb vagy, mint amilyennek tűnsz, Zefi. Szóval most bosszút állhatsz. Miután távoztam, menj, és keress magadnak egy biztonságos helyet! Tűnj el Othirból, ha teheted! – Hová mehetnék? A hatóságoktól nem várhatok segítséget. Fogalmam sincs, legközelebb ki akar majd végezni velem. Kiben bízhatok? – Senkiben se bízz! – No és benned? – Bennem különösen nem szabad. Menj vissza az édesapád birtokára, és

várd ki, amíg lecsillapodnak az események! Vagy keress magadnak egy kedves fiút, és alapíts vele családot! – Nem akarok menekülni. – Lepillantott ölében nyugvó kezére. – Ki szeretném deríteni, ki ölte meg az édesapámat. Ehhez a te segítségedre van szükségem. Caim azzal tette próbára erejét, hogy megpróbálta ülő helyzetbe felhúzni magát. Sebe nem fájt különösebben, ha lassan mozgott, és csak aprókat lélegzett. – Már senki hasznára sem lehetek, kislány. Zefi visszabámult rá. Szemét elfutotta a könny. Caim eddig észre sem vette, mennyire zöld, akár két csillogó ékkő. A lány még csatakosan és nyúzottan is gyönyörű volt. – Azok a férfiak meg akartak ölni engem, és Markus is benne volt – mondta halkan Zefi, mintha maga sem akarná elhinni, hogy az ő szájából hangzanak el ezek a szavak. – Te viszont az életedet kockáztattad azért, hogy megments. Csak te maradtál nekem. Caim lehunyta a szemét. Mélyen odabent ismét parázslani kezdett a régi düh. Még nem volt hajlandó feladni ezt az életet. Még sok elintéznivalója akadt, adósságokat kellett törlesztenie. Álma nem ment ki a fejéből, sem az eskü, amelyet akkor éjjel tett, kezén az édesapja vérével. Korábban valamiért mindig más dolgok akadályozták meg, hogy beváltsa ígéretét, ám immár tisztán látott. Eddigi élete egyenesen vezetett e cél felé, amennyiben megéri, hogy végigmenjen a kijelölt úton. – Ki kell szedned belőlem a nyílvesszőt. – Hogy mi? – Zefi a fejét rázta, összevissza dobálva kócos, ébenfekete fürtjeit. – Kizárt. Orvost kell kerítenünk. Valahogy biztosan ki lehet jutni a csatornából. – Nem fogom megérni. Túl sok vért veszítek. – De nem tudom, hogyan kellene csinálnom. Még sosem... Caim a háta mögé nyúlt, és előhúzott egy kést. A pengét feltartotta a fénybe. – Itt az ideje, hogy megtanuld! Zefi hátrahőkölt a fegyver láttán. – Képtelen lennék rá. Segítségre lesz szükségünk. Caim felszisszent. A fájdalom lassan elöntötte a karját és a mellkasát. Megfordította a tőrt, és markolattal a lány felé odanyújtotta Zefinek. – Fogytán az időm. Rontani nem tudsz a helyzeten. Ne aggódj! Végig mondani fogom, mit csinálj. A lány két kézzel vette át a suete kést. – Már csináltál ilyet? Caim óvatosan lehámozta magáról a zubbonyát, ügyelt, nehogy meglökje a nyílvesszőt, majd a bal oldalára fordult, hogy a lány könnyebben hozzáférhessen a sebhez.

– Pont ilyet nem. – Látván, hogy a lány tekintetébe visszatért a félelem, hozzátette: – Viszont elég embert vágtam már fel ahhoz, hogy tudjam, merre találhatók a fontos részek. Zefi a kezében tartott késre meredt, és Caim egy pillanatra azt hitte, megmakacsolja magát, ám a lány homloka eltökélt ráncokba gyűrődött. – Rendben – mondta végül. – Megpróbálom. Caim hosszan kilélegzett. – Először is tedd ide mellém a lámpást. Látnod kell, mit csinálsz. Zefi követte az utasítást, és a földre helyezte a lámpást. – Most húzd fel az üveget, és pár másodpercig tartsd a láng fölé a pengét. – Amikor Zefi értetlenül rásandított, Caim magyarázatot adott: – A tűz megtisztítja a pengét. A seb valószínűleg így is, úgy is elfertőződik, de értelmetlen lenne szándékosan rontani az esélyeinken. – Nem kellene megmosnunk az oldaladat? – Azzal a vízzel, amit itt találsz, semmiképp sem. És szükség lesz valamire, amit aztán a sebre szoríthatunk. Zefi lerakta a kést, majd hálóingének alja alá nyúlt. Caim szórakozva figyelte, ahogy a lány a fenekén csúszkálva himbálja magát. Finom csipke alsószoknya került elő, amely alig nedvesedett át, és a hálóingnek köszönhetően mindvégig védve maradt a szenny javától. – Ez megteszi – szólalt meg Caim. – Most ideje nekilátnod a vagdosásnak. – Nagyon mély. – Zefi a Caim oldalán tátongó lyukba kémlelt. Arcát és felső ajkát verejtékcseppek fényes harmatrétege verte ki. – Ne úgy nézd, mintha egy testet vágnál fel! Gondold azt, hogy egy darab hús! Zefi a szája elé kapta a kezét. – El fogom hányni magam. Caim megragadta a lány csuklóját. Csontjai vékonyak és szögletesek voltak. Caim nyugalmat erőltetett a hangjába. – Menni fog. Csak vágd, amíg meg nem látod az acélhegyet! Zefi biccentett, Caim pedig eleresztette őt. Összeszorította az állkapcsát. Az első bemetszés, amikor sor került rá, közel sem fájt annyira, mint amire számított. A seb már most annyira lüktetett, hogy szinte észre sem vette a vágást. Próbálta másra terelni a gondolatait, amíg a lány munkálkodott. Megpróbálta kitalálni, merre lehetnek a város föld alatti részén, hogyan találhatnának ki onnan, és hová mehetnének, ha ez sikerül. Miközben azon tanakodott, miképpen juttathatná ki mindkettőjüket Othirból, sérült bokáját hidegség hulláma legyintette meg. Odanézett, és a mellette térdeplő Kitet pillantott meg, ahogy homlokát ráncolva végigsimítja a lábát. Épp szóra nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze a lánytól, mit csinál, amikor éles fájdalom hasított az oldalába. Kezét ökölbe szorítva igyekezett nyugton maradni. Zefi az alsó ajkát harapdálta, miközben a tőr

hegyével ügyködött. Vérpatakok folytak végig Caim hasán, és gyűltek tócsákba a teste mellett. – Látom! – kiáltott fel Zefi. – Látom a hegyét. Caim óvatosan kieresztette a levegőt. – Látsz horgokat, amelyek visszahajlanak feléd? – Nem. – Remek. Rendben. Mindkét oldalon apró vágásokat kell ejtened, épp csak annyira van szükség, hogy ki tudd húzni onnan. Most markold meg a nyílvesszőt közvetlenül a hegye alatt... Caim látása elhomályosult, amikor Zefi rántott egyet a lövedéken. A férfi a földhöz szorította a homlokát, és arra összpontosított, hogy mindenképp öntudatánál maradjon, de kimerültsége és a hatalmas vérveszteség összeesküdött ellene. Egyre kevésbé tudta tartani magát. Miközben azt próbálta elmagyarázni, miként kell bekötözni a sebet, a sötétség dagadó hullámai elnyelték és ellenállhatatlanul magukkal ragadták őt.

Ral elfordult az ablak rózsaszínre festett üvegétől. A hajnali fény, amely általában megnyugtatóan hatott rá, most megfájdította a fejét. – Meséld el még egyszer! – Kezét halántékához szorította. – Hogyan tudtak elszökni előled és a tucatnyi legjobb embered elől? Az Aranykerék teljes felső emeletét elfoglaló lakosztály berendezése inkább udvarházhoz, mint játékbarlanghoz illett. Ral mindent maga választott ki hozzá a réz lámpatartóktól az ablakfüggönyökön át az értékes szőnyegekig. A nappaliként szolgáló helyiség falait terrakotta faliképek díszítették. A kedvence, épp a vele szemközti falon, Dantost ábrázolta, a hőst, aki leszállt az alvilágba, hogy kiszabadítsa onnan halott menyasszonyát. Ral ihletőnek találta a képet. Időnként Dantoshoz hasonló tragikus alakként gondolt magára, akinek az a sors jutott, hogy elviselhetetlen erőkkel kelljen megküzdenie, hogy megszerezze, ami jogosan megilleti őt. Markus haptákban állt előtte. Uniformisa gallérja alól fehér pólya kandikált elő. Ral már-már azt kívánta, bárcsak Caim pengéje egy kicsivel mélyebbre hatolt volna. A prefektus alkalmatlannak bizonyult. Csak rontott a helyzeten, hogy Ralnak továbbra is szüksége volt a férfira a Szent Testvériséghez fűződő kapcsolatai okán. Ám e rászorultság tüstént szertefoszlik, amint rátalálnak Caimra és az earl leányára. Aztán Arriston másodprefektust szerencsétlen baleset éri majd. Ral elmosolyodott a gondolatra. – Úgy bukkant fel az éjszaka sötétjéből, akár a pokol egyik démona – vágott ismét bele Markus rekedtes hangon. Egyik kezét óvatosan felemelte,

hogy egy pillanatra megérintse a kötést, ám rögtön le is ejtette. – Esküszöm, hogy az a férfi varázsló. Az embereim fele elesett, mielőtt egyáltalán ráeszméltünk, hogy ott dúl közöttünk. – Ennyit városunk egekig magasztalt védelmezőinek vitézségéről. – Ám szavaiból hiányzott a tűz. Ral tudta, hogy bárányokat hajt a vágóhídra, amikor arra utasította Markust, hogy szervezze meg az egész városra kiterjedő hajtóvadászatot. Ennek ellenére ennél a csúfos fiaskónál jobb eredményekre számított. – Szedd össze magad, Markus! Caim csupán egyetlen ember. Ne próbáld elhitetni velem, hogy a Testvériség képtelen elbánni egy magányos, alacsony származású gonosztevővel! Mit fogok mondani a főpapnak? – Az egyik Testvérnek sikerült rálőnie, amikor a vízbe ugrottak – felelte Markus. – Azt hiszem, eltalálta. – Azt hiszed? – Átkozottul sötét volt odakint. Ral görcsösen egymásba fonta ujjait, így igyekezett leküzdeni a késztetést, hogy ott rögtön hegyes tőrt mélyesszen a prefektus szemébe. – És most miként próbáltok a szökevények nyomára akadni? Markus vállat vont, arca pedig megrándult, mivel a mozdulattól megsajdult a nyaksebe. – Az embereim átfésülik az öblöt, de ez sokáig eltarthat. Gyorsabban menne, ha többen állnának a rendelkezésemre. – Akkor szerezz még embereket! – Ahhoz több pénz kellene. – Már eddig is többet fizettem neked, mint amennyit érsz. Találd meg a lányt, különben az embereidnek legközelebb miattad kell majd átfésülniük az öblöt! Markus távozott a lakosztályból. Ral a csizmái csattogását hallgatta, ahogy a prefektus lement a lépcsőn az alanti előcsarnokba. Ha Markus igen gyorsan nem lel rá Caimra, neki kell lépéseket tennie, hogy javítson a helyzeten. Nem tetszett neki ez az opció. Vassili senkinek sem bocsát meg, Ral pedig túl sok hidat felégetett maga mögött az elmúlt hónapokban ahhoz, hogy Othirban maradhasson, ha ezzel az üggyel végül kudarcot vallana. Bármennyire bosszantotta is, elképzelhető, hogy mégis el kell hagynia a várost. Ral szomorú balladát dúdolgatott, miközben a Dantost ábrázoló falikép felett elmélkedett. Csupán a tarkóját csiklandozó hűvös fuvallat figyelmeztette őt. Tökéletesen moccanatlanul állt, idegei citeráztak. Az ablakot egy perccel korábban csukta be. Megfeszítette jobb alkarjának izmait, hogy meglazítsa hüvelyében az ingujja alá erősített dobópengét. Testsúlyát a jobb lábára helyezte át, hogy előkészüljön a perdülésre és hajításra, de megdermedt, amikor közvetlenül a

két veséje között tűhegyes pengét szorítottak a gerincének. – Ülj le – súgta egy hang a fülébe. Ral két lassú lépést tett előre, majd óvatosan elhelyezkedett egy léc háttámlás, antik széken. Váratlan látogatója a nappali közepére lépett, ahol Ral jól láthatta őt. A férfi arcát éjfekete köpönyegének kámzsája fedte. Ral egy pillanatra azt hitte, Caim jött el érte, és a gondolatra jéghideg érintés futott végig a hátán. Ám az idegen túl magasnak és meglehetősen vékonynak tűnt, habár válla szélesnek látszott. Kezét köpönyegének ujjába tűrte, amitől monostori szerzeteshez hasonlított. Ral a markába vette a dobókést. Ilyen közelről könnyen beléhajíthatná a pengét, és ha mégis elvétené, kardja a fegyvertartó szekrénynek támasztva állt. Már épp mozdulni készült, amikor tekintete az idegen csuklyája alatti mélységekbe tévedt. Furcsa érzés öntötte el, amikor megpróbált behatolni a kámzsától rejtett sötétségbe, de mintha az éjszakai égboltot látta volna maga előtt: sötétséget, amely a végtelen távolba nyúlik el. Ismét fagyos hidegséget érzett. Leeresztette fegyverét. Korábban, a palota félhomályos termeiben találkozott már a férfival. Vassili házi varázslójával. Dermesztő rettegés uralkodott el rajta. – A főpapnak dolgozol. – Levictus vagyok. Ral kissé hátrébb húzódott a széken, arcára apró mosolyt erőltetett. Sokan reszkettek már e mosolyt látva, pár pillanattal a haláluk előtt. – Mondd meg a mesterednek, hogy megteszek minden tőlem telhetőt! Meg fogjuk találni Caimot és a lányt. Ne agg... – A magam nevében jöttem ide. Egy ajánlattal. Mire vélje ezt? Ral felkapta a fejét. – Hosszú évek óta fáradhatatlanul dolgozom a főpap szolgálatában – folytatta a varázsló –, az utóbbi pár napban azonban arra a felismerésre jutottam, hogy a céljai immár nem esnek egybe a sajátjaimmal. Ez érdekes. Igen, felettébb érdekes. – Ajánlatot említettél. – Új társat keresek, olyasvalakit, akivel jobban egybeesnek a céljaink. – Miért hozzám fordulsz tehát? A csuklya kissé előbbre csúszott. – Törekvő vagy. Nehezen viseled a szolgaság igáját, ahogyan én is. Különkülön félelmetesek vagyunk, együtt azonban... semmi sem állíthatna meg minket. – Elfeledkezel Vassiliról és az Egyházról. És a Szent Testvériségről. Még ha elveszítenék is a nagymesterüket, nem néznék tétlenül, ahogy átvesszük a hatalmat. Levictus kihúzta magát, és a szoba hirtelen túl kicsinek tűnt ahhoz, hogy

mindketten elférjenek benne. Ral még hátrébb préselte magát a székében. – Az Egyház közel sem annyira egységes, mint amilyennek kívülről tűnik – felelte a varázsló. – A prelátus a tenger felé fordítja a tekintetét. Az elektorokat megosztják a vágyaik. Ami pedig a Testvériséget illeti, már a kezedben tartod az eszközt, amire szükséged lehet. – Markust. Ral végigfuttatta nyelvét a szájpadlásán, hogy valamiképp megnedvesítse kiszáradt száját. Nem szerette, ha jelentéktelennek érzi magát. Valójában egyenesen gyűlölte ezt, rosszabbat elképzelni sem tudott. Mégis volt valami az előtte tornyosuló alakban, valamiféle rettenetes erő, amellyel nem ellenkezhetett, és amelyet nem mert semmibe venni. – És ő Magasztos Fényessége? – Mindenki meghal egyszer, a parányok éppúgy, mint a hatalmasok. Ral széke karfáján dobolt. A látványos körítés ellenére ez az ember komolyan gondolta az üzletet. Halálosan komolyan. Méghozzá afféle üzletet, ami a legjobban a kedvére volt. – Nekem úgy tűnik, mindent alaposan átgondoltál. Rám miért van szükséged? A varázsló félelmet keltőn közelebb lépett. – A főpap terve túlságosan bátortalan. Az utolsó papig meg fogunk szabadulni a Választótanács tagjaitól. Aztán a kizárólagos hatalomként, ami a városban megmaradt, begyűjtjük az egész zsákmányt. – Mindössze ennyi? A Szentatyát pedig nekem magamnak kellene ledöfnöm, ha már belelendültem? A betolakodó semmit sem felelt. – Isten tökére, komolyan gondolod a dolgot! Figyelj! Nem volt ellenemre, hogy Vassilinak dolgozzam. Ő bizonyos ígéreteket tett nekem, ebből a tervből viszont mi hasznom származhatna? A másik közelebb hajolt. Hiába igyekezett nem riadtnak mutatkozni, Ral még hátrébb húzódott, hogy megmaradjon a kettejük közti távolság, miközben sziszegő suttogás tört elő a sötét kámzsa alól. – Majd én elbánok a prelátussal, de itt az ideje, hogy Nimea visszanyerje az életerejét. Ehhez a birodalomnak szüksége van valakire, aki erős kézzel tartja a gyeplőt. Eddig megelégedtél a Vassili asztalánál neked vetett falatokkal. Valóban elmulasztanád a lehetőséget, hogy az egész várost a markodban tartsd? Béklyók nélkül. Úgy, hogy más embernek nem tartozol felelősséggel? Hogy egyszer végre a magad ura lehetsz? Ral levegőért kapott. – Hogyan...? Levictus fekete viaszdarabbal lepecsételt tekercset nyújtott át neki. Ral úgy vette át, mintha kígyó tekergőzött volna a kezében. A pergament merevnek és furcsa tapintásúnak érezte, ahogy széttekerte; marhabőrre emlékeztetett, ám

annál sokkal simábbnak hatott. Megrökönyödve ismerte fel, hogy emberi bőr lehet. Oldalra tartotta, hogy olvasás közben szemmel tarthassa a látogatóját. – Ők az új célpontjaid. Teljesítsd ezt a feladatot, és minden vágyad teljesül. Ral végigolvasta a listát, és elismerően nyugtázta a terv egyszerűségét. Igen, a dolog megvalósíthatónak tűnt. Ha ezeket az egyéneket sikerül félreállítaniuk, többé senki sem dacolhatna velük. Feltéve, hogy ez a férfi is megteszi mindazt, ami rá hárul. Ral látni szerette volna a varázsló szemét. Kockázatos lépésre kellett rászánnia magát, a beígért jutalom azonban felülmúlt mindent, amiről korábban csak álmodni mert. A világ leghatalmasabb városának kormányzósága. Mindent megkapna, amit valaha akart: tiszteletet, pénzt, tekintélyt. – Mi a helyzet a finanszírozással? Egy efféle művelethez... A varázsló kitárta másik vértelen kezét, markából pénzérmék lövelltek elő, akár egy szökőkút vize. – Egyezséget köthetünk, Pendarich főkormányzó? Ral tátott szájjal bámult a szőnyegére özönlő aranyra és ezüstre, majd az ingujjra, ahonnan ez a vagyon származott. Tarkóján bizsergett a szőr. Pendarich főkormányzó. Ezzel együtt tudok élni. – Elfogadom az ajánlatot. Ral égető forróságot érzett a kezében, és elhajította a tekercset, mely sisteregve lángra kapott. Köhögött, és a kezével legyezett. Mire eloszlott a füst, a pergamennek és Levictusnak egyaránt hűlt helyét találta. Ral kiegyenesedett. Az ablakokon beragyogó napsütés ellenére elnyúló árnyak töltötték meg a szobát. Tizenhárom négyszögletes doboz hevert a fegyverszekrény melletti asztalon. Az egyforma ládák mindegyikét sárgásbarna fából, talán bükkből vagy fehér fenyőből készítették, és rézkapcsok tartották össze. Ral odalépett, hogy megvizsgálja őket. Mivel valamiféle csapdától félt, először nem mert hozzájuk nyúlni, aztán kíváncsisága felülkerekedett rajta, és felemelte az egyik fedelét, hogy bekukkantson alá. Nagyot nyelt, amikor lecsukta a fedelet. Förtelmes dolog, ugyanakkor szükséges. A kezére pillantott. Az érdes bőrkeményedések közötti sima bőrdarabon fekete folt éktelenkedett. Az ingébe törölte a kezét, de a folt nem tűnt el. Ral a homlokát ráncolva feltartotta a fénybe a kezét. Tenyere közepén fekete torony baljóslatú körvonalai ragyogtak.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

aim az oldalán fekve, egyik kezét egy párna alá dugva ébredt. A gondolatok úgy úsztak át elméjén, akár a felhők a borongós, szürke égbolton; a kicsapongás napjainak emlékképei, amikor Jame martalóccsapatával nyargalt. A civakodásoké, a bajtársaké, a brevennai fülledt éjszakáké, amikor minden lány maga volt a megtestesült szépség, és folyton folyt a bor. Néhanapján hiányoztak neki ezek az idők. Életének egy ártatlanabb szakaszát jelentették, amikor még nem kellett attól tartania, hogy bárki a sarkában jár, hacsak nem egy mérges férjről vagy gyanakvó törvényszolgáról volt szó, és bármelyiket könnyen el lehetett intézni néhány pénzérmével vagy egy pengével. Eltűnődött, vajon mi történhetett az egykori, vérmes és heves zsivánnyal. A hátára fordult és kinyújtózott, teljesen abban a hitben volt, hogy odahaza fekszik az ágyán, amíg el nem mozdult alatta a puha matrac, amelyre riadtan felült. Az átható fájdalom, amely belehasított az oldalába, végképp elűzte szeméből az álmot. Felnyögött, és visszafeküdt a matracra. Gyomra görcsbe rándult, amikor felnyitotta a szemét. A rózsaszín falak, a rojtos csipkefüggöny, az ezüstösre fényezett bádog dísztárgyak. Rózsaszirmok és hintőpor illata. Kizárólag egy helyen lehetett. Madame Sania kéjházában az Éden közben. Ezt a búvóhelyet már többször használta, amikor egy különösen fáradságos munka után kellett erőt gyűjtenie, vagy egyszerűen csak ki kellett tisztítania a fejét. Az ablak lécein rézsútosan átszüremlő fény szögéből arra következtetett, hogy még reggel lehet. Zajok szűrődtek be az utcáról – csevegés, csereüzletek és viták foszlányai bontakoztak ki a város morajlásából. Ismerős illat terjengett a levegőben. Még egyszer körbepillantott, és ez megerősítette a gyanúját. Valahogy Kira szobájába került, és nem volt egyedül. Az ágy mellé húzott széken Zefi ült. Caim egyrészt elcsodálkozott, hogy látja. Fogadni mert volna, hogy mostanra észre tért, és otthagyta őt. Másrészt viszont bosszantotta a dolog. Kezd eltompulni, ha békésen képes aludni, miközben más is a szobában tartózkodik. Zefi időközben átöltözött, szakadt hálóingét bordó vállatlan ruhára cserélte. Tűrhetően passzolt rá, legfeljebb mellben tűnt egy kicsit szorosnak. A kiszélesedő szoknyarész alól magas, gombos cipő kandikált ki. Elmerengett az

elkényeztetett arisztokrata csemetén, aki valószínűleg egy hét alatt többet költött cipőkre, mint amennyit a legtöbben egy egész évben össze tudnak kaparni, most mégis egy örömlány hálószobájában ücsörög kölcsönruhában és lélegzetelállítóan gyönyörűen. Ugyan Caim nem különösebben kedvelte a vöröses árnyalatokat, a szín kihangsúlyozta a lány arcának pírját. Caim képtelen volt elfordítani róla a tekintetét, és megszólalni sem mert, nehogy veszendőbe hagyja menni a pillanatot. Úgy érezte, mintha a lány szépsége acélhálóként szorulna köré. Aztán ellökte magától, mielőtt a varázs örökre rabul ejtette volna. Nehezebbnek bizonyult, mint gondolta. Zefi haragos tekintete láttán a kellemes érzés rögtön szertefoszlott. – Képes voltál elhozni engem egy... bordellóba! Kit előbukkant a mennyezetből, és anélkül, hogy meglibbentette volna a lepedőket, lehuppant Caim ágyára. – Ni csak, ki ébredt fel végre-valahára! Rendesen megrémítettél, Caim. Többé ne tégy ilyet! A férfi megköszörülte a torját, és már épp felült volna, ám félúton megállt. Meztelen volt. Még ennél is nagyobb bajnak érezte, hogy nem emlékezett rá, hogyan kerültek le róla a ruhák. Kit nem tudta megérinteni, Zefi pedig... Kiverte fejéből a gondolatot. Kizárt, hogy a lány... – Nagyon, hmm, jól nézel ki – a megjegyzést egyszerre mindkettejüknek szánta. – A ruhát ne is említsd! Kit halkan kuncogott. – Épp csak... – Egy szót se! – Rendben. – Jó! Örült, hogy ennyire vérmesnek hallja Zefi hangját. Attól, amit az elmúlt pár nap során végig kellett néznie, sokan megtörtek volna, különösen, ha az illető a Felsőváros festői utcáin nevelkedett fiatal hölgy. Zefi viszont minderre egészséges ösztönökkel és higgadtan reagált. Sajnos ezek a nagyszerű tulajdonságok mit sem érnek majd, ha mégis rájuk találnak. A Szent Testvériség már kétszer a markába kaparintotta Zefit, és rengeteget kockáztatott azért, hogy holtan lássa. Caim már kétszer megmentette a lány életét. Most, hogy lyukas zsigerekkel lábadozott, nem szívesen derítette volna ki, hogy a hármas szám balszerencsét hoz-e rá. – Valójában – szólalt meg Caim – te hoztál ide. Nem voltam olyan állapotban, hogy... – Te mondtad meg, hova menjek! Kopogás fojtotta Caimba a szót, bármit készült is válaszolni. Dermesztő rettegés öntötte el az egész testét, miközben megint megpróbált felülni, és összeszorított állkapoccsal küzdött az oldalába nyilalló fájdalom ellen. Hol

lehettek a kései? A fejénél ismerős övet látott lelógni az ágytámláról, és rögtön odakapott, épp amikor az ajtó kinyílt. Jól ismert arc kémlelt be. Caim elfojtotta a késztetést, hogy megint felnyögjön. Ehelyett a mellére húzta a lepedőt. Nyilván csak Kira lehetett. Tudnia kellett volna. Kira szélesen rámosolygott, miközben belibegett a szobába egy fatállal, amelyet az ágy mellett álló éjjeliszekrényre rakott. Mivel nem akart udvariatlannak tűnni, Caim apró mosolyt villantott rá. Végtére is Kirával nem egy éjszakát töltöttek el ebben a szobában azon pár alkalommal, amikor a férfi épp társaságra vágyott. Amikor az ágy fölé hajolt, Kira úgy tett, mintha Zefi ott se lenne. – Hogy érzed magad, Caim? Zefi megfeszülő ajkát figyelve Caim kifejezetten örült, hogy a keze ügyében tudhatja a késeit. Kit csak vigyorgott, mint macska a tejfölösbödön fölött, és hátradőlve figyelte a szóváltást. Ismét kinyílt az ajtó, és belépett rajta a ház asszonya. Levendulakék hálóköntösének szárnyait szélesre szabták, hogy elférjen bennük Madame Sania felettébb dús keble, amelynek láttán attól kellett tartani, hogy bármelyik pillanatban kibuggyanhat mély dekoltázsából. Mindenfelé azt suttogták, hogy fiatalon rendkívüli szépség, Othir legkeresettebb kurtizánja volt. Caim jóformán hihetőnek is tartotta ezt. Almára emlékeztető arca mögött még mindig egy feltűnően szép nő rejtőzött, ám valódi énjét túl sok sminkréteg fedte el. – Jól van, Kira. – Madame Sania hessintett egyet. – Most kifelé! Hagyd pihenni őket! A lány kiment, de csak miután újabb forró pillantást vetett Caimra, amire Zefi még szorosabban összepréselte az ajkát. – Ne haragudjatok ezért! – szabadkozott Madame Sania. – Ez a lány igencsak idegesítő bír lenni, de nagyon népszerű a férfiak körében. – Dehogy. – Zefi felállt. – Nagyon jól bánt velünk. Ahogy önök itt mindannyian. Madame Sania bájos kacagása mintha sokkal fiatalabb és sokkal karcsúbb hölgyet sejtetett volna. – Szívesen tesszük, kedvesem. Caim a ház régi barátja. Örülünk, hogy segíthetünk. Zefi tűnődve Caimra emelte a tekintetét. – Ó, szóval rendszeresen látogatja a létesítményüket? Caim megköszörülte a torkát, kész volt megvédeni jó hírnevét, de Madame Sania esélyt sem adott neki. – Nem kifejezetten ügyfélként, viszont sokszor kisegített minket kellemetlen helyzetekből. Nem mindenki olyan úriember, mint Caim. Akadnak néhányan, akiket meg kell győzni arról, hogy viselkedjenek, de csak magam

vagyok itt a lányaimmal. Sosem tartottam verőlegényt az ajtóban, és ha rajtam múlik, soha nem is fogok. Zefi összefont karral, titokzatos arckifejezéssel vizsgálgatta a férfit, mintha valami láthatatlan mérlegen latolgatná a hibáit és az erényeit. Caimnak egyáltalán nem tetszett, ahogyan ránézett, de pucéran és az ágyhoz szegezve nem sokat tehetett. – Egyszer – folytatta Madame Sania – különösen komoly gondunk akadt a házban egy hvek zsoldossal, akinek az agya helyén is izmok voltak. Nos, még tíz percet sem töltött el Abilene szobájában, amikor hangos dulakodásra lettem figyelmes. Úgy csépelte a lányt, mint aratáskor a búzát szokás. Némelyik férfi már csak ilyen, velejéig gonosz. A lényeg, hogy elküldtem Surit, hozzon segítséget, és pillanatok alatt vissza is jött Caimmal. Caim szó nélkül felment az emeletre. Hatalmas ricsaj kerekedett odafent, de túlságosan nagy volt bennem a félsz ahhoz, hogy felmenjek, és megnézzem magamnak, mi történik, amíg el nem ült a zaj. Ott feküdt Abilene félig agyonverve, és dőlt belőle a vér, mint bárányból a vágóhídon, de legalább élt. A zsoldos kiterítve hevert, a gigáján meg olyan sok lyuk tátongott, amennyivel még egy hadihajót is el lehetett volna süllyeszteni. A szeméttel együtt kidobtuk a tetemét. Azóta mindenki tudja, hogy az én házamban illedelmesen kell viselkednie. Caim másra terelte a szót. – Megtudtál valamit, Sania? Keres minket valaki? – Hát, a legtöbben a felsővárosi gyilkosságokról rebesgetnek mindenféléket. – Az édesapámról – szólalt meg Zefi. Caim látta a lány arcára kiülő fájdalmat, és beléhasított a bűntudat. Nem ő ölte meg a lány apját, de megtette volna, és a tudat miatt éppoly bűnösnek érezte magát, mintha az ő kezében lett volna a kés. Már nem először gondolta újra át, miféle fordulatot vett az élete. Vajon túl késő már, hogy felhagyjon az egésszel? Láthat-e benne valaha is valaki mást, mint a gyilkost? És ő maga vajon láthat-e? – Gyilkosságokat említett, Sania. Többet is elkövettek? – Összesen hármat – felelte a madám. – Ketten a Választótanács tagjai voltak, és senki nem látott semmit. Az egész város ezzel van tele. Ha engem kérdezel, szerintem az egyik déli halálkultusz műve lehet. Hallottál róla, hogyan nyisszantották le a belastire-i főpap fejét? Ráadásul az egyik szolgája. Belastire? Caimnak ismerősnek tűnt a név. Valaki nemrégiben említette neki ezt a várost. Aztán eszébe jutott, hogy kicsoda: Ral. Rohadt szemét, mire készülsz? – Higgyétek el – mondta Madame Sania –, mostanában teljesen őrültek az emberek, és kígyókat meg macskákat imádnak. Mindenesetre több bádogingest látni az utcákon, mint amennyi az elmúlt húsz évben összesen

megfordult itt, a közben. Figyeljétek csak meg, ma napnyugtakor valaki lógni fog! – Nem válaszoltál a kérdésemre, Sania – jegyezte meg Caim. – Keres minket valaki? A ház úrnője lebámult hatalmas keblére. – Van, aki szerint te állsz az összes gyilkosság mögött, Caim. Azt állítják, megtébolyodtál. De én nem hiszem. A lányaimmal és velem mindig úriember módjára viselkedtél. – Köszönöm – mondta Caim. – Mindent köszönök. Ezúttal a termetes asszonyságon volt a sor, hogy elpiruljon. Elegánsan leplezte zavarát, aztán kiment, és betette maga mögött az ajtót. – Ez mit jelent? – kérdezte Zefi. – Azt jelenti, hogy valaki lépéseket tett. – Miféle lépéseket? A gondolatok úgy kavarogtak Caim fejében, akár egy roppant kirakós darabjai, amelyek önmagukban érthetetlenek, ám mindegyik egy összetettebb képet sugallt. Othir mindig is a titkos üzelmek és a politikai cselszövések melegágyának számított. A zavargások azóta mindennaposak, hogy az Egyház lemondatta az utolsó törvényes uralkodót, és új rezsim gyanánt önmagát ültette a helyébe. Caim többek között ezért helyezte ide a székhelyét. A zűrzavar még jövedelmezőbbé tette a szakmáját. Most viszont ellene dolgozott. Így, hogy mindenfelé terjednek a pletykák, egyetlen olyan helyre sem mehetett, ahol ismerték. Madame Sania komoly kockázatot vállalt, amikor engedte, hogy megszálljanak nála. Zefi felé fordult, aki addigra visszaült a bőr háttámlás székbe. Büszke vonásai nem illettek az olcsó szobához. Caim nem vett észre valamit, valami lényeges információt, ami az orra előtt gubbaszt. – Az édesapád. Azt mondtad, kormányzó volt. – Navarre püspöke, de visszavonult, amikor még kislány voltam, aztán Othirba költöztünk. – A kapcsolatom azt állította, hogy tábornokként kegyetlen mészárlásokat rendelt el Eregothban. Szörnyülködés ült ki Zefi arcára. – Az édesapám soha senkinek nem ártott. – Aha – szólalt meg Kit. – Fogadok, hogy az örege egész életében henyélt. Fejedelmi lakomákat csapott, a népe meg közben éhezett. Caim a fejét ingatta. Kit elbiggyesztette az ajkát, de a férfi nem törődött vele. Nem most volt itt az ideje, hogy társadalmi igazságtalanságok felett vitázzanak. Már közel járt a megoldáshoz. Érezte, akár a horog végén vergődő hal. – Szóval nem a hadsereg tisztje volt?

– Nem, sosem szolgált a seregben. Gyerekkorától fogva sántított. Caim végiggondolta a hallottakat. Mathiasnak nem volt szokása, hogy gondatlanságból hibákat kövessen el. Szándékosan félrevezették, méghozzá olyasvalaki, akiben feltétlenül megbízott. – Úgy gondolod, hogy édesapám halálának köze lehet a többi gyilkossághoz? – Nem hiszek a véletlenekben. Ugyanaz a személy, aki csapdába csalt engem az atyád házában, valamiképp szerepet játszott azokban is. – Ezzel mire megyünk? A hatóságokhoz nem fordulhatunk. A Szent Testvériség azon igyekszik, hogy eltegyen engem láb alól, téged pedig legalább ezer bűntett miatt köröznek. – Mikor láttad utoljára élve az édesapádat? Caim rögtön megbánta faragatlanságát, amikor látta, hogy Zefi szemét elfutják a könnyek. A lány becsületére vált, hogy nem kezdett el zokogni. – Aznap, valamivel korábban, a dolgozószobájában – felelte. – Vitatkoztunk. – Miről? – Azt akarta, hogy hosszabb időre utazzam el a városból. Azt mondta, nem biztonságos nekem itt. Arra biztatott, hogy menjek külföldre. Azt mondta, majd értem küldet, ha jobbra fordul a helyzet. Caim felült, és éles nyilallás emlékeztette az állapotára. Ügyet sem vetett rá. Nem volt ideje a fájdalomra. – Elmondta neked, szerinte ki jelent rád ekkora fenyegetést? – Nem. – Mintha arany csillant volna meg Zefi nyakában, amikor a lány letörölte a homlokát. – Mondtam már. Édesapámat mindenki szerette. Korábban sosem akadt efféle gondunk. Caim egy pokrócot csavart a dereka köré, és átvetette lábát az ágy peremén. Talpon jobban tud gondolkodni. Lassan lélegzett ki, miközben a gyötrelem apró szilánkjai hemzsegtek a bőre alatt. Zefi fel akart állni, hogy támogassa, de Caim intett neki, hogy maradjon csak. Az ágylábra támaszkodva egyedül is sikerült felegyenesednie. Az első lépést még kellemetlennek érezte, utána viszont könnyebben ment a dolog. Kit mellette lebegett. Bármit tett is a bokájával, kimondhatatlanul sokat javult. Amíg Caim átcsoszogott a kicsiny szobán, megpróbálta átgondolni, miféle információcsatornákat vehetne igénybe. Amikor a falhoz ért, hátrafordult. – Édesapádnak volt ágyasa? – Hogy gondolhatsz ilyet? Caim arca megrándult, ahogy újfent fájdalom nyilallt az oldalába. – Ne haragudj. Csak elvarratlan szálakat igyekszem találni. – Ezt hogy érted? – Olyan embereket, akik kapcsolatban állhattak az édesapáddal. Társakat,

üzleti partnereket, szeretőket. Bárkit, akinek komoly érdeke fűződhetett az életben maradásához vagy a halálához. A legtöbb bérgyilkosságot közeli hozzátartozók rendelik meg. – Rettenetes! – Ilyen az emberi természet. – Undorító. Nekem... – Zefi leszegte a tekintetét. Caim megtorpant, és a lány arcára kiülő érzelmek játékát figyelte. – Mi jutott az eszedbe? – Aznap, amikor apa meghalt, beszélt valakivel, akit korábban még sosem láttam. Akkor nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak. Édesapámnak rengeteg jóakarója volt. De volt valami furcsa abban a beszélgetésben. – Micsoda? Zefi válla megroggyant, ahogy a lány hátradőlt a székében. – Nem is tudom. Egyszerűen olyan érzésem támadt, mintha nem akarnák, hogy bárki kihallgathassa a beszélgetésüket. Apa sosem titkolózott. Mindent elmesélt nekem. – Kivéve ezt. – Igen. Először zavart, de a vita hevében teljesen elfeledkeztem az egészről. Amikor a hálószobájába lépve rád találtam aznap éjjel, épp arról akartam volna lebeszélni, hogy elküldjön otthonról. Caim szerette volna megérinteni a lányt, félresimítani arcából a tincseket, de elfojtotta a késztetést. – Volt valami furcsa abban a férfiban? Egy olyan vonás, amelyről rögtön felismernéd? A beszédmódja... – Kulcsok. – Zefi felpillantott. – A ruhája mellére kulcsokat hímeztek, és egymást keresztezték, akár két kard. – Ez a jelkép mond neked bármit is? – Nem. – Zefi megint magába roskadt a széken. Caim megvakarta borostás arcát. – Nekem sem. – Ennek semmi értelme – panaszkodott Kit. – A lány semmit sem tud, Caim. A férfi lepisszegte, amiért Zefi furcsállva nézett rá. Aztán egy hirtelen jött ötlet mosolyra késztette őt. Megindult a komódon halomban álló ruhái felé. – De azt hiszem, ismerek valakit, aki segíthetne nekünk. – Várj egy percet! – Kit felugrott, hogy elállja az útját. Amikor Caim egyszerűen átlépett rajta, a lány megperdült, és elsuhant a feje mellett. – Ami sok, az sok, Caim. Teljesítetted a kötelességedet. Megmentetted a fruskát, közben pedig meglövetted magad. Most már megjöhetne az eszed, és elhúzhatnánk innen. Keletre, nyugatra, át a tengeren... Nem érdekel, merre, csak innen el! – Nem tehetem – hangzott a felelet.

– Hogy mi? – kérdezte Zefi. – Semmi. Figyelj, elmegyek, megkeresem ezt az embert. Szeretném, ha itt maradnál. És ne hagyd el a szobát! – Te megtébolyodtál! – jegyezte meg Kit. – Nem maradok itt – felelte Zefi. – Maradj csendben! – ordította Caim. Aztán Zefihez fordult: – Nem biztonságos kimenned az utcára. Jobban jársz, ha itt maradsz. Kit összefonta maga előtt a karját. – Mióta törődsz te bárkivel is, Caim? A férfi kis híján megfulladt, amikor Zefi pont ugyanilyen pózba vágta magát. – Az én életem – mondta. – Te pedig nem vagy az apám. Nincs jogod megmondani, hogy mit tegyek. Caim felsóhajtott. Ez így nem tisztességes. Ily mérvű zaklatást senkinek sem kell eltűrnie. – Rendben – felelte. – De így nem mehetsz ki. Zefi felemelte kölcsönruhája szoknyájának szegélyét. – Mi a gond ezzel? – Ó, a ruha megteszi. – Kitre kacsintott, ahogy felhúzta a nadrágját, és a terv részletei lassan összeálltak a fejében. – De még nem teljes az álca. A két lány zavarán mulatva az ajtóhoz bicegett, és behívatta a ház asszonyát.

TIZENHATODIK FEJEZET ép, kopp, csussz. Caim behúzott nyakkal csoszogott át a Kék Venyige küszöbén. Bőrruháját koszos, rozsdaszínű köpönyeg fedte Madame Sania jóvoltából, akinek szekrényei teli voltak régi ügyfelei ott felejtett gönceivel. A köpönyeg mély kámzsája teljesen eltakarta az arcát. Az összeállítást göcsörtös, égetéssel megfeketített bot egészítette ki. Lép, kopp, csussz. Arca megrándult, amikor belépett a borkimérés hűvösébe. Az oldala még fájt, de botra támaszkodva, jobb lábát húzva egész jól elboldogult, a bicegés pedig még meggyőzőbbé tette a koldusálcát. Mindenesetre remélte, hogy ezúttal nem kell majd sietve távoznia, mint legutóbb. Az álcát ő maga ötlötte ki, ám az igazat megvallva nem volt sok választása. Kit és Zefi egyaránt úgy vélte, hogy anélkül nem szabad elhagynia a bordélybeli szobát. Azt bizonygatták, hogy még nem menne neki a verekedés, ha arra kerülne sor, ő pedig nem szállt vitába velük. Kései természetesen a hátához simultak a köpönyeg alatt, ha mégis szükség lenne rájuk. Míg álruhája nagyszerűen szolgált az utcán, a Venyigében kellemetlenül kirítt a környezetéből. Abban a pillanatban, hogy Henninger asszony észrevette, rémülten odaszaladt hozzá. – Ki innen! Itt nem lehet koldulni. Gyere vissza később, és majd meglátjuk, akad-e a konyhában valami maradék, amit neked adhatunk. Caim rákacsintott a csuklya alól. – Nyugi, mama. Én vagyok az. Mama hirtelen annyira teleszívta a tüdejét, hogy félő volt, a pruszlikja is szétszakad. Szerencsére lehalkította a hangját. – Caim? Bajba kerültél, édeském? – Meg tudom oldani. Lenne egy asztalod egy régi barátnak? – Egy régi barátnak? Mi sem természetesebb. Caim körbekémlelt, ahogy a söntés asszonya az asztalhoz vezette őt. Semmi sem változott a Venyigében. Nem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy a helyet legutóbbi ittjárta óta teljesen szétdúlták, de bármit szabadított is rájuk

az árnyak közül, az nem tett annyi kárt, mint amire Caim számított. A gyékényfonaton keletkezett néhány újabb lyuktól eltekintve minden ugyanúgy nézett ki, mint korábban. Aztán észrevette az üres asztalokat. Már jócskán elmúlt dél, ilyenkor a Venyige általában már megtelt vendégekkel. Most mégis csupán maroknyian lézengtek a közös helyiségben. Miközben elhelyezkedett a kemény széken, Caim elleplezte fájdalomtól eltorzult arcát. – Egy kevés bort? – érdeklődött mama. – Ezen a héten finom calamiai érkezett. – Csak egy kis sört. És mama... – Igen? – Ne balhézz a vörös ruhás csitrivel! – Hogy micsoda? Caim fejével a bejárat felé intett, ahol Zefi állt. A behajtott spalettáknak és a mennyezetről belógó, füstös lámpáknak köszönhetően állandó félhomály uralkodott a Venyigében. Aki csak belépett, egy pillanatra megállt a lépcsőn, hogy szeme hozzászokhasson a sötétséghez. Ekképp könnyedén felmérhették az újonnan érkezőket, Caim pedig többek között ezért kedvelte a helyet. Ezért, és mert mama sosem vizezte fel az italokat. Miként Caim már Madame Saniánál is megjegyezte, a ruha önmagában nem volt túl jó álca, most már viszont a saját édesapja sem ismert volna rá a lányra. Zefi szurokfekete haját hennával és kamillavirággal festették meg. Az így létrejött árnyalat a vörösesarany egyik árnyalata volt, amitől Zefi meglehetősen elragadónak tűnt. A fürtöket a gravitációval dacoló frizurába rendezték el, ami elvonta a tekintetet az arcáról, amelyen mindössze annyit változtattak, hogy a bal gödröcskéjébe pimasz szépségpötty került. – Ahogy óhajtod, édeském – mondta mama, miközben szemügyre vette Zefit. – Megyek, és hozok neked egy sört. Amíg Henninger asszonyság a söntéshez totyogott, Caim azt figyelte, Zefi hogyan szemrevételezi a helyiséget. Kira és Madame Sania megpróbált néhány tanáccsal szolgálni azzal kapcsolatban, hogyan kell viselkednie egy utcalánynak, Caim pedig nagy élvezettel figyelte a leckét, amíg ki nem ebrudalták a szobából. Amikor Zefi egy óra múltán kilépett az ajtón, kicsípve, akár egy valódi kurtizán, Caim mélységesen meglepődött. Zefi a fenekét illegetve, peckesen vonult előtte a borkimérés felé, és tökéletesen játszotta szerepét. Kit természetesen tombolt dühében. Végigvitatkozta az utat: elsorolta az érveket, Caimnak miért kellene mentenie, ami még menthető, és nyugodtabb vizekre eveznie, amíg a fejét még nem választották el a törzsétől. – Ne hagyd, hogy az a csinos arcocska megtévesszen téged! – tanácsolta. – És ne hidd, hogy nem vettem észre, hogyan mustrálgatod őt! Csak kihasznál

téged. Aztán az első adandó alkalommal itt hagy a slamasztikában. Caim egészen a kereskedők negyedéig hallgatta a tirádáját, ahol is elfogyott a türelme, és igencsak csípős megjegyzést tett a minden lében kanál szellemekre és a förtelmes féltékenységre, amely időről időre felüti a fejét. – Hát jó! – fújta fel magát Kit. – Úgy látom, elhatároztad magad. Azzal ezüstösen csillogó porfelhőt hagyva maga után távozott, és Caim azóta sem látta őt. Most már bánta a szavait. Ahhoz túl kevés barátja volt, hogy elveszítse bármelyiket, de Kit vissza fog térni, amint lehiggad kicsit. Inkább előbb, remélte, mint utóbb. Miközben Zefit figyelte, hogyan őgyeleg a teremben, és időzik a foglalt asztaloknál, Caim kezdte úgy érezni, hogy a lány egészen élvezi a játékot. Azaz egészen addig, amíg felé nem fordult, és szinte átdöfte őt a tekintetével. Mama szerencsére épp jókor érkezett, hogy megmentse. Míg Caim átnyújtotta neki az ár kétszeresét meg a jókora borravalót a kellemetlenségekért, Caim elkapta Zefi tekintetét, és egy fejrándítással a szomszédos asztal felé intett. Zefi végigsétált a söntés előtt, és kecsesen helyet foglalt az egyik széken. Elegáns hölgyhöz illően kihúzta magát, aztán meglátta a férfi arckifejezését, és előregörnyedt, csípőjét előretolta, lábát hanyagul lóbálta, akár egy lazító utcalány. Mama igyekezett nem arra nézni, de a teremben minden más tekintet rátapadt, és követte minden mozdulatát. Caim pontosan ezt akarta elérni. Ha egy buja kurva láttán kezd csorogni a nyáluk, nem fogják felfedezni az álarc mögött az előkelő hölgyet. Az ajtónyikordulás hangjára Caim ismét a bejárat felé fordult. Hubert láttán fellélegzett kicsit. Azok után, ahogyan a legutóbb el kellett válniuk, Caim attól félt, az ifjú nem fog eljönni. Intett neki. Hubert odasétált az asztalához. Széles mosollyal méltányolta az álruhát. – Visszatérsz a lakásodba, Caim? – Kihúzta az egyik széket, és leült az asztalhoz. – Vagy jobb lenne, ha nem használnám a valódi neved? Caim lerakta félig üres kupáját. – Idebent kellően biztonságos, de szeretném eltüntetni magam mögött a nyomokat. – Kicsit meglepődtem, amikor megkaptam az üzenetedet. Azt hittem, végleg szakítottál velünk. Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – Mathias halott. Hubert arcáról egyszerre eltűnt a mosoly. – Mi történt? – Valaki mérgezett koncot dobott elém, aztán visszament elintézni, hogy Mattól már semmit se tudhassak meg a részletekről. Most engem vettek üldözőbe. És a barátomat. – Barátodat? Caim fejével alig észrevehetőn Zefi felé bökött. A lány elég közel ült ahhoz, hogy feltűnés nélkül kihallgathassa a beszélgetésüket. Tetőtől talpig végigmérte Hubertet, mielőtt ásítva elfordult tőle.

– Hubert – mondta Caim –, bemutatom Josephine-t. – Gyönyörű. – Hubert felhúzta a szemöldökét. – A barátod, vagy a barátod? Zefi mosolya kegyetlen vigyorrá torzult, miközben úgy tett, mintha a körmét vizsgálgatná. – Óvatosan! – figyelmeztetett Caim. – Harap. Hubert megbillentette felé a kalapját, de a gesztust úgy is lehetett értelmezni, hogy az egész teremnek köszön. – Részemről a szerencse, hölgyem. Hubert Vassili. Zefi összevonta a szemöldökét. Szája sarkából odasúgta: – Vassili? Hubert bólintott. – Biztosan hallott már az apámról, a főpapról. Zefi felszisszent. Caim a söntés felé pillantott. Othirban manapság kevesen mertek nyíltan beszélni a Választótanácsról. Többen is eltűntek, miután bírálni merték a rendeleteiket. – Ne rémüljön meg, hölgyem! – Hubert megérintette a kalapjába tűzött kék tollat. – Apám tisztsége ellenére esküdt ellensége vagyok a teokráciának, amely béklyóba veri a városunkat. Italért intett, ahogy visszafordult Caimhoz. – Mondd csak, a te kezed volt azokban a felsővárosi halálesetekben? Caim, amennyire tőle telt, szenvtelen arccal felelt. – Nem. – Na mindegy. Szóval, ha jól sejtem, akadt egy problémád, amelynek a megoldásához a segítségem kellene. Hadd találjam ki! A hölgy férje féltékeny. – Nem egészen. – A stricije féltékeny? Zefi mosolya feszült fintorrá torzult, amikor az egyik vendég kéjsóvár vigyorral és tenyérbemászó hetykeséggel odalépett hozzá. Caim keze a háta mögé csúszott, de Zefi egy legyintéssel elhessentette a fickót. Nem igazán kurvás húzás volt, de bejött. A férfi megfordult, és láthatólag értetlenkedve visszakullogott az asztalához. Mama maga is a szemöldökét ráncolva pillantott oda Caimra, miközben egy friss kancsóval odasietett, hogy megvigasztalja a felsült szerelmest. Caim megértette az üzenetet. Mama nem akart több bajt. A férfinak mielőbb el kellett intéznie, amit akart. – Meg kell találnom valakit. Egy városi hivatalnokot, valószínűleg magas beosztásban. – Caim rövid leírást adott a férfiról, akit Zefi az édesapja dolgozószobájában látott, és a ruhájára hímzett felségjelről sem feledkezett meg. – Egymást keresztező kulcsok? – kérdezte Hubert, ahogy egy kancsó bort és egy félig tiszta poharat tettek le elé az asztalra. – Ez az Egyház kincstárának valamelyik papjára utalna. Abból, amit elmeséltél róla, Ozmond Parmianra tippelnék. Ő a Szent Pénzesládák őrzőjének segédje. Caim megpróbálta megemészteni az információt. – Van bármi ötleted,

miért találkozhatott ez az ember egy nyugalmazott püspökkel nem sokkal azelőtt, hogy a tiszteletre méltó férfiút megölték? Hubert belekóstolt a borába, és fanyar képet vágott. – Frenig earlről beszélsz. Caim finom biccentése jószerével észrevétlennek tűnt. – Ohó! Caim, most aztán igazi darázsfészekbe nyúltál, ugye? Az öreg Frenig mindenféle érdekes ügyletekbe bonyolódott. Zefi feléjük perdült ültében. – Ha arra célozgat, hogy kétes üzelmekhez lett volna köze, súlyos tévedésben van, uram! Apa feddhe... Caim felemelt kezével jelezte, hogy hallgasson el. – Zefi, majd én elintézem. Magunkra vonod a figyelmet! Hubert egyikükről a másikra nézett. – Zefi... Josephine. – Szeme elkerekedett. – Azaz Lady Josephine a Frenig-házból? – Pontosan – felelte Caim. – Most már érted a problémámat. Hubert hátradőlt, és megvakarta a homlokát. – Talán jobban is, mint te magad. Hétféleképp tűztek fel a Nap szétáradó sugaraira, barátom. – Inkább olyasmiről mesélj, amit nem tudok! Például erről a Parmian fickóról. Az earl kapcsolatban állt a prelatúrával? Zefi hűvös pillantást vetett felé, de Caim nem törődött vele. Nem maradt ideje finomkodásra. Bármelyik pillanatban felismerhetik őket. Nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, mi történne velük, ha elkapnák őket. El sem jutna a DiVecci-kastély hírhedt kazamatáiba. Egy jól időzített baleset örökre elhallgattatná őt ebben az ügyben, Zefi pedig nem sokkal élné túl őt. – Pontosan ez az – válaszolta Hubert. – Frenig köztudottan az Egyház tevékeny ellenzője volt, egyike a régi impérium lojalistáinak. Pontosan ezért hívták vissza Othirba. – Visszavonult! – sziszegte lehalkított hangon Zefi, ahhoz azonban épp elég erősen, hogy az italokat felszolgáló mamára a frászt hozza. Hubert a fejét ingatta. – Az elnézésedet kell kérnem, hölgyem, de én nem így hallottam. A Vörösöknek sok minden nem tetszett, amit mondogatott, és így visszavonták a megbízatását. Csupán két alternatíva között választhatott: vagy visszatér Othirba, ahol rajta tarthatják a szemüket, vagy a nép ellenségének kiáltják ki. – Ennek semmi értelme. Parmian a prelátus adminisztrációjának egyik fényesen tündöklő csillaga, és nem állna le olyasvalakivel, mint Frenig. A saját halálos ítéletét írná alá, ha ez egyszer kiderülne. Caim körbekémlelt a teremben. A hely lassan megtelt, ahogy egyre többen tértek be egy pohár vigasztaló borra a napi munka után. – El kell érnünk ezt a fickót. Bizonyosan tud valamit az earl haláláról. – Ebben segíthetek – mondta Hubert. – Kapcsolatba kell lépnem pár barátommal, és megszervezhetek egy találkozót.

– Parmian úr is értesülni fog erről a találkozóról? Hubert lehajtotta a maradék borát, majd selyemmel bélelt kabátját a hátára lendítve felállt. – Addig nem, amíg nem túl késő. – Remek. Ha üzenni akarsz, Madame Saniát keresd! Caim odabiccentett Zefinek, ahogy felállt, és az ajtóhoz csoszogott. A lány kiment utána az utcára, ahol kisebb tömeg gyűlt össze. Kezükben meggyújtott gyertyákkal és füstölőkkel vonultak az emberek. Aztán meglátta a koporsókat: hat nyers fenyőfa ládát. Caim a fejére húzta rongyos köpönyegének kámzsáját, és egy mellékutcába vezette Zefit, távol a menettől. Az oldala éktelenül fájt. Emiatt harapós kedvében volt. Tenyere viszketett, a kések markolatának érintésére vágyott. Szinte azt kívánta, bárcsak vörös egyenruhások ütege kerítené be. Az ég tiszta volt, azúrkék tökélyét csupán a házak kéményeiből felszálló füst csorbította, Caim mégis vihart érzett közelegni. Minden elhaladó arcát megfigyelte, minden mellékutcába bepillantott, hátha csapdát állítottak nekik. Kizárólag Zefi cipőjének halk kopogása térítette el szándékától, hogy eggyé olvadjon a város homályos zugaival. Folytatta tántorgó, botladozó útját, miközben egyre gyűlt benne a feszültség. Mire megpillantotta maga előtt a kéjbarlang áttetsző függönyeit, az idegei pattanásig feszültek. És be kellett vallania magának, hogy bár folyton bosszantotta őt, hiányzott neki Kit. Bárhol volt is a lány, Caim remélte, hogy semmi baja. A férfi körbement a hátsó bejárathoz. Miközben a tócsákat és szemetet kerülgette, még jobban az arcába húzta a csuklyát. A nap lassan a nyugati szemhatár mögé bukott. Az éjszaka már nem tűnt olyan barátságosnak. Lép, kopp, csussz.

TIZENHETEDIK FEJEZET

aim összedörgölte a kezét a sötét sikátorban, és igyekezett nem tudomást venni a hidegről. Fagyos déli szél fújt az öböl felől, a megszokottnál korábban hajlékukba űzve a város jobb környékeinek lakóit. A Felsőváros házainak ablakai cseresznyepirosan parázslottak a leengedett redőnyök szélei körül, miközben a háziak összegyűltek odabent. Caim mindannyiukat megátkozta, amiért a meleg szobák kényelmét élvezhetik, és eszébe jutott, hogy egy palackkal hozhatott volna magával valami meleget. – Meg lehet fagyni idekint. – Zefi egy hosszú gyapjúkabátban kucorgott mellette, amit szintén Madame Sania adott kölcsön neki. Alatta a csinos ruhát fiúzubbony és bricsesz helyettesítette, amelyek nem igazán passzoltak rá. Orrát és száját vászonkendő fedte. Caimnak nehezére esett nem rávigyorognia a lányra, egy finnyás kis bandita karikatúrájára. Hubert összekulcsolt kezébe lehelt, és biccentett. Maszkot viselt, természetesen kéket, és whiskytől bűzlött. – Kellemes, csípős idő. Tökéletes egy kis esti mulatsághoz. Caim felmordult. Ő ezt nem nevezte volna mulatozásnak. Munka volt, kegyetlen és kemény. Ma éjjel válaszokat kellett kapnia, még ha közben meg is kell ismertetnie Zefit szakmája durvább oldalával. Udvariaskodásra nem volt ideje. Így vagy úgy, de Ozmond Parmian kénytelen lesz megadni neki, amire szüksége van. Ahogy Caim kikémlelt a sikátor sarka mögül, már századszor kívánta, bárcsak diplomatikusabban viselkedett volna Kittel. Persze vissza fog térni, talán már másnap, talán csak egy hónap múltán, amikor már beleunt a bolyongásba a világ szertefutó ösvényein. Mindig visszatért. Caim egyszer azt a megjegyzést tette: Kit túlságosan szereti őt ahhoz, hogy túl soká elmaradjon tőle. Most már nem volt ennyire biztos ebben. A közelmúlt eseményei megviselték a kapcsolatukat, és Zefi jelenléte sem segített. Caim nem értette, miért számít ez. Mintha Kit féltékenykedett volna, miközben anyagtalan volt, szellem, akinek nem kellett törődnie a fizikai világ gondjaival és bajaival. Néha mégis úgy összezavarta őt, mintha hús-vér nő lett volna. A Sabinus-domb alatti utcákban csend honolt, csupán néhány mulatozó lépett ki időnként, hogy a hűvös esti levegőből szippantson egy keveset, Caim mégsem tudott megszabadulni a nyugtalanító bizsergéstől, amelyet a lapockái

között érzett. Mintha figyelték volna őt. Hubert magával hozta néhány „barátját”. Egyikük a széles utca túloldalán, egy kapualjba behúzódva leselkedett. Időről időre rubinvörös izzás világította meg a férfi búvóhelyét; minden bizonnyal parázsszelence lehetett, amelyet azért vett elő, hogy megmelengesse a kezét. Caim fehér párasugarat lehelt az éji levegőbe. Amatőrök. – Mennyire megbízhatóak ezek az emberek? Ahogy Hubert válaszként megvonta a vállát, zsávolykabátjának merev gallérja megemelkedett, majd ismét visszasüllyedt. – Mindegyikük jó harcos, kézitusában ügyesen bánik a bikacsökkel és a késsel is, de felfegyverzett katonákkal szemben nem sok esélyük lehet. – Nem hinném, hogy ilyesmire sor kerül. – Nem azt mondtátok, hogy csak elbeszélgetünk ezzel a férfival? – kérdezte Zefi. Éles füttyentés mentette meg Caimot attól, hogy válaszolnia kelljen. – Ez a jel – súgta oda Hubert. – Erre tart. Caim a köpönyege alá nyúlt, és meglazította hüvelyükben a késeit. Remélte, hogy Zefinek igaza van. Válaszokat akart, nem újabb tetemeket, de ebben a városban az, aki nem készült fel a legrosszabbra, lényegében halottnak tekinthette magát. A lánynak ezt előbb-utóbb meg kell tanulnia. Az utca végén kapu állt, Othir korai korszakának egyik maradványa, amikor a város még sokkal kisebb helyen terült el. A durva, umbrabarna téglákból rakott boltív alatt bronzajtó nyílt. A kapuban pislákoló fény tűnt fel, amelyet lépések hangja követett. Ahogy a fény egyre közeledett, Caim két alakot látott kirajzolódni. Fehér zubbonyos küldönc lámpást tartott rúdon egy hosszú szürke kabátos, vékony férfinak. Lépteik hangosan kopogtak a macskaköveken, ahogy közeledtek a kereszteződéshez, ahol Caim és Hubert állt lesben, ugrásra készen. Hubert már épp megindult volna, de Caim megragadta a kabátja ujját. – Várj még! – Elnézést – válaszolta az ifjú arisztokrata. – Bevetés előtt kicsit mindig izgatottá válok. Caim Zefire pillantott. – Ő az? A lány alaposan szemügyre vette a közelgő figurát, majd bólintott. – Igen. Ő. Caim kivárt, amíg célpontjuk közvetlenül a két sikátor közé nem ért. Intett Hubertnek és Zefinek, hogy maradjanak mögötte, és nesztelenül előlépett búvóhelyéről. Az egyházfi észre sem vette őt. A küldönc felpillantott, de akkorra Caim kartávolságnyira ért, így csupán felnyikkanni tudott, mielőtt Caim karjával megragadta a célpont nyakát. Késének hegyét közvetlenül a

füle alatt szorította oda a férfi arcához, kellően határozottan ahhoz, hogy felkeltse a figyelmét, annyira mégsem erősen, hogy vért fakasszon. A küldönc dermedten állt, akár egy szobor, szeme elkerekedett. Szempillája megrebbent, amikor egy ököl csapódott az arcába, és leterítette őt. A lámpás széttört a köveken, Hubert pedig előrántotta vívótőrét, és rugdosni kezdte a földön fekvő fiút. Zefi rontott elő a sötétből. Félrelökte Hubertet, és letérdepelt az elesett szolgáló mellé. – Csak egy kisfiú. Segíts neki talpra állni! Hubert zavartan Caimra pillantott, aztán a fiú hónalja alá nyúlt, és Zefivel együtt a mellékutcához vezette őt. Caim ért oda elsőként. Foglyát a falnak nyomta, kését a torkához szorította. – Te vagy Ozmond Parmian, a kincstár őrzőjének segédje? A férfi javára kellett írni, hogy egyenes derékkal állt. Pár hüvelykkel magasabb volt Caimnál, ám vézna testalkata és csapott válla miatt alacsonyabbnak hatott. Kabátja mellén rögtön feltűnt a két keresztbe tett kulcsot ábrázoló jelkép. Caim ezüstláncot és két színarany gyűrűt fedezett fel a gallérja alatt. Fegyvert nem viselt, még egy kés sem volt nála. – Nem szokásom közönséges haramiák kérdéseire válaszolni – felelte. – Vedd le rólam a kezed! A falhoz érve Hubert eleresztette a küldöncöt. Zefi a fiú mellé térdelt, és kabátja ujjával itatta fel a vért a szájáról. – Igen. – Hubert lehelete álarcán keresztül gomolygott elő. – Ozmond áll előttünk. – Ismerem magát, uram? Caim meglökte a könyökével Hubertet, hogy lépjen hátrébb, majd kettejük közé helyezkedett. Az ifjú jót akart, de a jelenléte hátráltathatja őt. – Miért kerested fel Frenig earljét az otthonában két nappal a halála előtt? – Nincs jogod kifaggatni – felelte Parmian. – Hidd el, hogy az éjszakai őrség... Caim erősebben odaszorította a tőr hegyét. – Az őrség ebben a pillanatban túl messze jár ahhoz, hogy a segítségedre siethessen, és már csak egyetlen pillanat van hátra az életedből, ha nem válaszolsz a kérdésemre. Miért kerested fel Freniget? Az earl valamiféle kormányzati összeesküvésben vett részt? – Kinek dolgozol? Bárkinek is, gondoskodom róla, hogy többet kapj, ha most szabadon engedsz. Caim megkarcolta a férfi bőrét. Egy vércsepp hullott Parmian gallérjára. – Frenig gyűlölte a teokráciát! – mondta majdhogynem üvöltve Parmian. – Csendesebben! – figyelmeztette Caim. Parmian hosszú, de cseppet sem mély lélegzetet vett, ügyelt, nehogy Caim késének hegye a torkába fúródjon.

– Ha ismerted volna a néhai earlt, tudnád, hogy igazat beszélek. – Ismertem őt. – Zefi odalépett Caim mellé. – Valójában egészen közelről. És igazad van. Megvetette az Egyházat, és azt, amivé vált, habár nyilvánosan nem hirdette nézeteit. Te honnan ismerted őt? Parmian alaposan szemügyre vette Zefit. – A néhai earl családunk barátja volt. Évekkel ezelőtt jól ismerte édesapámat. Ő segített megszereznem a jelenlegi pozíciómat a kincstárban. Udvariassági látogatást tettem nála. – Abból ítélve, amit nekem meséltek – Caim közelebb hajolt, és suttogóra vette a hangját –, egyáltalán nem tűnt udvariasnak a dolog. Inkább vitának hangzott. Mivel Parmian nem felelt, kése hegyét a férfi kulcscsontja feletti bemélyedéshez csúsztatta, ahol a főverőér lüktetett. – Kezdem elveszíteni a türelmemet, Parmian uram. Valami megváltozott a férfi tekintetében. A védelem bástyája összedőlt, ő pedig a falnak rogyott. Caim visszahúzta tőre hegyét, nehogy véletlenül leszúrja. – Azért mentem, hogy figyelmeztessem. – Mire? Parmian szeme felvillant, ahogy felemelte a fejét. – A Választótanács végezni akart vele. – Ennek semmi értelme – vetette közbe Zefi. – Visszavonultan élt a birodalom hőseként. Miért akarták volna megölni? Parmian egy pillanatig habozott, míg Caim egy apró bökéssel magára nem vonta a figyelmét. – Tudomást szereztek a tevékenységéről. – Miféle tevékenységről? Parmian ismét mély lélegzetet vett. – Frenig earlje egy titkos társaság feje volt, amelynek tagjai a birodalom visszaállítására esküdtek fel.

Szavai elszabadult kocsihoz hasonló erővel vágták mellbe Zefit. Nekitámaszkodott a ház falának, egy pillanatra elfeledkezett a szennyről és mocsokról, amely a téglákra tapadt. – Tévedsz – mondta. – Az én... az earl végleg visszavonult a politikától, amikor lemondott a posztjáról. Ha Parmian felfigyelt a nyelvbotlásra, nem adta jelét. – Sajnálom, de így igaz. Édesapám ugyanennek a társaságnak a tagja volt, mielőtt jobblétre szenderült.

Nem. nem, és nem! Zefi makacsul tagadni próbált volna, pedig tudta, hogy ez az igazság. Végtére is a saját szemével látta. – Nem csoda, hogy a Tanács eltetette láb alól – súgta oda Hubert. – Épp elég bajuk akad az utcákon anélkül is, hogy a nemesség vissza akarná hozni a régi rezsimet. – Pofa be! – ordította Zefi veszélyesen hangosan, de nem törődött vele. Amikor Caim feléje fordult, félrekapta a fejét. Így nem tudott szembenézni a férfival. Hideg cseppek zuhogtak az arcára, mintha szétesőben lévő világa szilánkjai lennének. Eszébe jutott otthonuk titkos pincéje, pontosan úgy rémlett fel benne, ahogy sok évvel ezelőtt az emlékezetébe vésődött. A bizarr szertartás csuklyával fedett arcú résztvevői kört formáltak a félhomályban. Kántálásuk visszhangot vetett az idő szakadékai felett. Keze felkúszott a két melle közt függő talizmánhoz. Édesapja egykor azt mondta, ez a kulcs az ő szívéhez. Zefinek nem is igazán jutott eszébe ez az időközben eltelt évek során, pedig sokkal több volt szentimentális gesztusnál. Most már tudta, mi is valójában, és mit nyit a kulcs. Caim hangja zökkentette ki merengéséből. – Szóval kémkedtél nekik. – Dehogy – felelte Parmian. – Sosem akartam részt venni a szervezkedésükben. Nagy becsben tartott könyvelőnél több aligha vagyok, de látok mindent, ami az őrző asztalára kerül, és minden, ami csak a városban történik, végül keresztülmegy a kincstáron. Mi szabjuk meg, mire mennyi pénz jusson. Amikor felfigyeltem a készülő államcsíny jeleire, felkerestem az earlt, hogy figyelmeztessem őt. Édesapám emléke miatt tartoztam ennyivel neki. – Ezt nem veszem be – jelentette ki Caim. – Miért próbálna bárki is feltámasztani egy bukott rezsimet? Mi értelme lenne? A császárt és a családját megölték, amikor az Egyház hatalomra került. – Még csak kisgyerek voltam – mondta Hubert –, de jól emlékszem rá. Kivégzésnek nevezték, de gyilkosság volt, csak így egyszerűen. Mindenkit, aki a császári családdal rokoni kapcsolatban állt, vagy a másvilágra küldtek, vagy a prelatúra oldalára kényszerítettek. Parmian hangjába most visszatért valamennyi a kezdeti magabiztosságból. – Amikor beszéltem vele, az earl elárulta nekem, hogy egy titok tudója, valami olyasmié, amely ha nyilvánosságra kerül, abba belebukhat az egész Egyház. – Miféle titoké? – szaladt ki Zefi száján, mielőtt átgondolhatta volna, mit tesz, de meg kellett tudnia. Parmian a fejét csóválta. – Azt nem árulta el. Azt mondta, legjobb, ha csak ő tud róla addig, amíg elérkezettnek nem látja az időt a felfedésére. Pontosan ezekkel a szavakkal fogalmazott. – Mit tudsz még?

A férfi széttárta a karját, de rögtön le is ejtette, amint Caim jobban odaszorította nyakához a kést. – Mindössze ennyit. Próbáltam meggyőzni az earlt, hogy amilyen hamar csak lehetséges, hagyja el Othirt. – Nos, mit gondolsz, Caim? – kérdezte Hubert. Parmian felkapta a fejét. – Te vagy Caim? Akit mindenütt keresnek? – Zefire pillantott. – Akkor te... Seregnyi síp hangja hasított bele az éjszakába. Egy közeli háztetőről lekiáltott valaki, aztán csizmák kezdtek kopogni keményen a kockakövön. Zefi maga köré fonta a karját, azonban egyáltalán nem a hideg miatt reszketett. Levegő után kapkodott. Olyan volt, mintha szaladna, méghozzá oly gyorsan, hogy tüdeje majd szétrobbant, pedig nem mozdult a lába. – Itt végeztünk – mondta Hubertnek Caim. – Vidd az embereidet, és tűnjetek el! – Rendben. Megyek, összegyűjtöm a fiúkat. Amint az utcákon elterjed ennek a híre, mindenki a Vörösök ellen fordul majd. Amint Hubert alakja beleveszett az éjszakába, Caim Parmianhoz fordult. A férfi szálfaegyenesen, feszes vállal állt, mint aki a legrosszabbra számít. – Mit akarsz tenni velem? A családom... Caim ellépett tőle. – Elmehetsz. A férfi nem mozdult. – Csak így? Tudom, ki vagy. A város összes hadra fogható katonáját rád uszíthatom. Caim visszacsúsztatta a hüvelyébe a kését. A sípok egyre közelebbről szóltak. – Nem hallod? Mindjárt ideérnek. Menj haza, Ozmond, és vedd fontolóra a saját tanácsodat! Egyre forróbb a helyzet, és Othir hamarosan veszélyes hely lesz, függetlenül attól, hogy melyik oldalt választod. Caim elfordult, de Parmian megállította őt. Zefi figyelte, ahogy egymás után érzelmek sora ül ki a kincstárnok arcára. A férfi elfintorodott, a fejét ingatta, majd ismét a beletörődés uralkodott el rajta. – Várj! Van még valami. Zefire nézett. – Az earl kivégzésére a legfelsőbb szintről érkezett a parancs. Jéghideg ujjak szorultak Zefi légcsövére. Elakadt a lélegzete. Hogy érti, hogy a legmagasabb szintről? Az Egyház fejeitől? Magától a prelátustól? Megölték apát, és most velem is végezni akarnak? Hasztalanul kapott levegőért, és remegni kezdett. Aztán Caim átkarolta, és a hűvös éji lég ismét beáramlott a tüdejébe. – Gyere! – mondta, és magával húzta őt. – El kell tűnnünk innen! Zefi hozzásimult, és érezte arcán a férfi meleg leheletét. Szükségét látta a közvetlen kapcsolatnak, éreznie kellett egy másik ember eleven érintését. Mintha szellemek vették volna körül. Egy pillantást vetett hátra a válla felett, de a sikátornak és Parmiannak már nyoma veszett, mindkettőt beburkolta az éj

sötétje. Csak most vette észre, hogy esik az eső. – Tudom – mondta. Végigsiettek a síkos, fekete utcákon. – Tudom, hova kell mennünk, hogy megtaláljuk a kirakós következő darabját. Caim meglepődve bámult rá. Valami alig észrevehetően átvillant a tekintetén. Melegség áradt szét Zefi keblében, amikor rájött, hogy megbízik a férfiban. Amikor a melegség az arcáig jutott, elfordította a tekintetét. Felbámult az égre, az esőre és a komor fellegekre, az Esquilinus-domb csúcsaira. – Haza kell mennem.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

rny ólálkodott a folyóparton, ahol enyhe fuvallatok borzolták a káka és gyékény víz menti dzsungelét. A csillagtalan égen ezüst-fekete felhők sötét tömegei úsztak. Valahol bagoly huhogott, a szél pedig egy prérifarkas átható vonítását sodorta magával. A Memnir álmos áramlatai közt, ahol a folyó Othir megerősített falai mellett siklott el, egy csupasz sziklakiszögellésen nyugodott a DiVeccikastély. A vár fehér mellvédje alabástromszirtekre emlékeztetőn magasodott a víz fölé. A zömök tornyokon bágyadt zászlók lengedeztek. A szigetet ívelt kőhíd kötötte össze a parttal, a mindkét oldalon felállított őrházban a prelátus testőrségének katonái állomásoztak. Az othiriak a Sóhajok Hídjának nevezték a kőépítményt azok után, akik tömegével sétáltak át rajta, hogy a visszatérés reménye nélkül, örökre eltűnjenek a kastély kazamatáiban. Az árnynak nem volt szüksége hídra. Az egyik pillanatban még a vízparton állt. A következőben már a tekintélyt parancsoló vártoronyban bukkant elő, a legfelső szint egyik folyosóján. Az árny a neszekre figyelt, ahogy szandálja megérintette a kövezetet. A kastély ritmusa lassúnak és egyenletesnek hatott, akár egy szunnyadó szörnyeteg szívverése, amelyet csupán az elítélteknek a lenti katakombákból felszüremlő, zilált nyöszörgése tört meg. Miután meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben, az árny vadászni indult. Csukott ajtók sora mellett osont végig, majd megállt, amikor a sarokhoz ért. A folyosó végén nyíló ajtó mögül tűz fénye áradt. Előtte két fehér-arany libériás testőr strázsált, makulátlan alabárdja nyelére támaszkodva. Az egyik őr felpillantott, amikor megindult felé az árny, ám túl későn ahhoz, hogy figyelmeztetni tudja társát, mielőtt tusfekete gömbök tömege hullott rá a mennyezetről. A két férfi megrándult, és kiáltani próbált, ahogy az árnyak szoros gubóként beburkolták a testüket, megfeszülő szájukat azonban egyetlen hang sem hagyta el. Az apró sötétségdarabok némán felfalták őket. Az árny átlépett a haldoklókon, majd bement az ajtón. A padlótól a mennyezetig könyvespolcok borították a terem falait. A széles kandalló vasrostélya mögött égő fahasábok pattogtak. A kandallópárkányon vízóra mérte cseppenként az idő múlását. Felette egy állványon az Igaz Hit Prófétájának élethű bronzszobra állt. A félig kiéhezett félisten nyaka köré

göcsörtös kötél végére kötött hurok szorult, hosszú, fájdalmas arcán végtelen szomorúságot tükröző kifejezés. Papír zizegése vonta magára az árny figyelmét, ahogy egy májfoltos, agg, vékony kéz jelent meg a kandalló melletti masszív párnázott szék karfáján. Egy hatalmas kötetben lapozott egyet, mielőtt ismét lehanyatlott és eltűnt volna. Levictus hátrahúzta a csuklyáját. Senki más nem tartózkodott a szobában. Miután a sötétségdarabok végeztek a vacsorájukkal, a lába köré gyűltek. A férfi belereszketett, ahogy felhágtak hosszú fekete köpönyegének szegélyén, és eltűntek a szövetben. Hosszú kés jelent meg Levictus kezében. Évek óta várt erre a pillanatra. Amennyire lehetett, el akarta nyújtani, ki akarta élvezni azt, amire attól a régmúlt naptól fogva készült lélekben, amikor fegyveres katonák törtek be a családja otthonába, hogy elhurcolják és ugyanennek a kastélynak a várbörtönébe vessék őket. A szülei, mindketten éltes, beteges emberek, az első éjjel belehaltak a kínvallatásba. A bátyja pár nappal később költözött a másvilágra. Egyedül ő maradt életben. Hang hallatszott a szék felől. Egykor talán erős és határozott lehetett, ám az idő meggyengítette, és reszketővé koptatta. – Günter? Lehűlt a levegő. Hoznál nekem még egy pohár meleg brandyt? Ahogy Levictus pár lépéssel átszelte a közöttük lévő távolságot, előbb egy kopasz koponya, majd vizenyős szempár és széles orr tűnt elő a szék háttámlája mögül. Nem is próbált elrejtőzni, céltudatosan közelített áldozata felé. Az agg férfi szája elkerekedett, amikor a magasba emelkedett a kés. A penge sötét felszíne magába itta a tűz fényét. – Kegyelmezz! – kiáltotta a prelátus. – A Mindenható Isten nevében kérlek, kegyelmezz! Ám Levictus nem ismert kegyelmet. A kés belehasított a férfi ráncos testébe. A vér sűrű patakokban folyt le hószínű köpönyegén. Aztán a kezében tartott könyvre loccsant. A lángok fénye egy pillanatra megvilágította a kötet gerincét, amelyen felcsillantak az aranyion rányomtatott szavak. Tűzzel és vérrel: az Igaz Hit elterjesztése északon. Amikor áldozata a padlóra bukfencezett, Levictus széthúzta köpönyegének szárnyait, és elővett egy faládikát. A padlóra helyezte, és letérdelt a prelátus teteme mellé. A vér tócsákba gyűlt a halott teste mellett, miközben gyilkosa munkálkodott. Miután végzett, Levictus felegyenesedett, és elrakta zsákmányát, majd szemügyre vette a lábánál heverő férfit. Ő Magasztos Szentsége segítségére nem siettek arkangyalok; a menny nem nyílt meg, hogy villámok sújtsanak le a támadóra. Hiába a roppant hatalom, a prelátus ugyanúgy távozott az élők sorából, akár bármely közönséges halandó, sőt voltaképp a többségnél kevésbé békés körülmények között. Ennyit az Igaz Egyház fennen hirdetett hatalmáról.

Furcsa érzés kerítette hatalmába Levictust, ahogy áldozata teteme felett állt. Valami a fülébe zümmögött, egy repkedő rovarhoz hasonlatosan. Hessintett egyet a kezével, sziszegve elsuttogott valamit, és az érzés hangtalan szárnyakon eliszkolt. Levictus az egyik fal melletti szekrényhez lépett, és átvizsgálta a tartalmát. Pergamentekercsek hullottak a padlóra. Aztán a tűz pislákoló fényébe tartotta az egyik ívet. Tekintete végigkövette az elegáns kézírást egészen a régi viaszdarabbal lepecsételt tekercs alján rá váró meglepetésig. Az egyik zsebébe gyűrte a papirost. Aztán belépett a két súlyos könyvszekrény közötti sötét térbe, és eltűnt. A városban bukkant újra elő, az álmos sugárutakat rótta az éjszaka mindent elborító sötétségében siető árnyak egyikeként.

Miközben a háztetőn kuporgott, Caim szorosabbra húzta a vállán köpönyegét. Alatta ezüst köd terített leplet a Frenig-udvarház előtti utcára. A falak tetejéből kiálló vastüskékről nedvesség csepegett. Legalább az eső elállt. Mellette Zefi ült, karját felhúzott térdén nyugtatta, állát a karjára fektette. Caim szótlanul bámulta őt, az arcélét tanulmányozta, próbálta elnyújtani a pillanatot, hogy minél tovább gyönyörködhessen a lány szépségében. Parmian kivallatása után Zefinek meggyőződésévé vált, hogy a gondjaikat megoldó válaszokra édesapja házában lelhetnek rá. Caim elsorolt minden lehetséges indokot, amiért nem térhetnek vissza a bűntett színhelyére – nem okos húzás, a helyet minden bizonnyal őrzik, pontosan itt igyekezne elkapni őket, ha a háttérből ő irányítaná ezt az egész játszmát –, de érveit sorra elsorvasztotta a lány perzselő tekintete. Zefi valamiképp meggyőzte őt. Caim már-már boszorkányságra gyanakodott. Azóta Zefi alig szólalt meg. Ahogy mellette ült a sötétségben, akár több ezer mérföldre is lehetett volna tőle. Caim próbálta beleképzelni magát a helyzetébe. Nem lehet könnyű megemészteni, hogy édesapjáról kiderült: egy lázadó szekta hangadója volt. Megszületünk és meghalunk. Amit időközben teszünk, az senki másra nem tartozik. Mégis, vajon mily mértékben alakították Caim hiedelmeit a körülmények, amelyek közé vetették, az a világ, amely a gyengéket szétmorzsolta gigantikus kerekei között? Vajon akkor is ugyanilyen közönyös lenne saját sorsát illetően, ha múltját nem szennyezte volna be olyannyira a brutalitás? Caim felsóhajtott, és a szemközti néma házra összpontosított. Úgy

számolta, majd két órája kuksoltak már odafent. Hamarosan hajnalodik. Ha Zefi komolyan gondolta a dolgot, vagy most kell lemenniük, vagy soha. Suttogva a nevén szólította. Mivel nem válaszolt, Caim megbökte a lány vállát. Erre Zefi pislogva felkapta a fejét, mintha mély álomból riadt volna fel. – Biztosan ma este akarod megcsinálni? – kérdezte Caim. – Akár holnap is visszajöhetünk. – Nem. – Zefi ismét a lenti utca felé fordította tekintetét. – Akkor is innen figyelted a házunkat, amikor édesapámat készültél megölni? Caim nyelt egyet. Szívesebben elodázta volna a választ, de úgy vélte, ennyivel tartozik Zefinek. – Innen és még néhány másik helyről. – Egy lapos tetős, barna téglás épületre mutatott lejjebb az utcán, és két mellékutcára, ahonnan jó rálátás nyílt a palotára. – Sok embert megöltél már? – Azt hiszem. – Magyarázd el, hogyan csinálod! Hogyan lehet nap mint nap embereket ölni érzelemmentesen, anélkül, hogy tekintettel lennél bármire is? Caim elfogadta a felhős égbolton elszórt csillagok és a közöttük tátongó sötétség szakadékainak sovány alamizsnáját. – Szerinted szívesen teszem, amit teszek? Nem ilyen életre vágytam. – Akkor miért...? – Mert a gyilkosság az egyetlen dolog, amihez valaha is értettem. – A válasz üresen kongott a fülében, de a fenébe is a lánnyal. Semmivel nem tartozott neki, cseppet sem érdekelte, hogy mit gondol róla. – Hány éves voltál, amikor először... megtetted? Felhő úszott el a hold előtt, elrejtette Zefi arckifejezését, Caim mégis magán érezte a lány tekintetét a sötétben. – Nem tudom pontosan. Tizenöt, talán tizenhat. – Hogyan történt? – Egy kis falucskán mentem épp keresztül Michaiában. A nevére nem emlékszem. Nem igazán tudta, miért hazudik erről. A helyet Eigentumnak hívták. Küllemét és szagát tekintve pontosan olyannak hatott, mint a szikes michaiai síkságon elszórt tucatnyi más, hasonló település, ahol az ember lemoshatja magáról az út porát, és talán még egy asszonyt is találhat magának éjszakára, mielőtt ismét felkerekedne. – A lényeg, hogy néhányan verekedni kezdtek egy sorházban. Elszabadultak az indulatok. Mire véget ért a csetepaté, kettőt megöltem közülük. – Szóval magadat védted. – Azt hiszem. Utána menekülnöm kellett, de megtanultam a leckét. Valaki

mindig keresi a bajt. Jobb elkerülni őket, ha lehet, de... – De néha mindenképp megtalál a baj – fejezte be helyette a mondatot a lány. – Nos, igen. Számomra ez ugyanolyan szakma, mintha hentes vagy ács lennék. Zefi arca előbukkant az árnyékból. Bőre úgy csillogott a holdfényben, akár a csiszolt elefántcsont. – De a disznóknak és a fagerendáknak nincsenek érzéseik – jegyezte meg. – Az embereknek viszont igen. Mindegyik áldozatodnak családja volt, amely szerette, és amely még évekkel a haláluk után is gyászolta őket. Caim megmozgatta elzsibbadt lábát. – Az ilyesmi nekem nem számít. Elvégzem a rám bízott feladatot, és felveszem érte a fizetséget. – Sosem akartál többet elérni ennél? Nem volt komolyabb életcélod? – Mint Hubertnek? Láthattad harc közben a csapatát. Pár boltos és kocsmasegéd, akik alig várják, hogy belevessék magukat egy olyan küzdelembe, amit esélyük sincs megnyerni. Az ilyesmi nem nekem való. – Miért nem állsz be a seregbe? Ügyesen forgatod a fegyvert. Képes lennél irányítani az embereket. Caim nem is próbálta leplezni megvetését. – Miért gondolod, hogy ha egy nagyúr vagy király küld rád valakit, hogy végezzen veled, az valamiképp nemesebb dolog, ha viszont a saját boldogulásodért teszed, az gyilkosság? Ezt magyarázd el nekem! Zefi szemében megcsillant valami. Vajon a könnyeit igyekezett hasztalanul visszatartani, vagy smaragdzöld szivárványhártyáján játszott így a fény? – Ha engem kérdezel, azt mondom, hogy félsz. A férfi hátrahőkölt, mintha Zefi tőrt döfött volna belé. Csizmája talpa megcsikordult a kemény cserepeken, ahogy maga alá húzta a lábát. Zefi folytatta, mielőtt Caim ki tudta volna ötleni a válaszát. – Félsz attól, hogy közel engedd magadhoz az embereket. Ezért inkább eltaszítod magadtól őket, és úgy teszel, mintha semmit sem számítanának. De ez csak terelés. A férfi lekémlelt a tető pereme felett. – Semmit sem értesz belőlem, sem abból, amit csinálok. – Jól van. A lány elhúzódott, és magába roskadt, miként a virágok szirmai zárulnak össze napnyugta után. Egy pillanatig Kitre emlékeztette Caimot, aki csak most jött rá, mennyire hiányzik neki a barátja. Vajon hol lehetett? – Nézd! – szólalt meg. – Nekem... Zefi benyúlt a gallérja mögé, és kihúzott valamit. A kulcsot formázó aranymedál fényesen ragyogott a halovány holdfényben. – Tartsd meg – utasította vissza Caim. – Nem kérek fizetséget. – Nem fizetség. Ez adja meg a választ a rejtélyre.

– Hogyan? Zefi elmesélte neki gyermekkora történetét, azt, hogyan akadt rá véletlenül a titkos gyülekezetre édesapja házának pincéjében, és hogy édesapja évekkel később hogyan adta át neki a talizmánt. – Fogalmam sem volt a jelentőségéről – mondta. – Ma estig. – Szóval igaz. Az édesapád egy szekta feje volt. – Nem szektáé. Egy titkos társaságé, amelynek célja a birodalom visszaállítása. – Most már hiszel Parmiannak? A lány ismét gallérja alá rejtette nyakláncát. – Amint kimondta, tudtam, hogy igazat beszél. – És azért jöttünk ide, hogy a papád titkai között botorkáljunk az alagsorban? – Van jobb ötleted? Valaki megölte apát azért, amit tudott. Bizonyára hagyott hátra valamiféle nyomra vezető jelet abban a teremben. Édesapám mindenre gondosan ügyelt. Valószínűleg a saját halálát is előre látta. – Rendben. Ha komolyan gondoljuk a dolgot, akkor ideje belevágnunk. Be tudlak juttatni. Ez nem okozhat gondot. – Szóval most már te is hiszel nekem? – Abban hiszek, hogy ki kell derítenünk, mi folyik itt. Aztán... nos, majd meglátjuk, mi lesz. Zefit a tető sarkához vezette, és megmutatta neki, hová kell raknia a lábát és a kezét. A lány gyorsan tanult. Pár perccel később már az earl udvarházának oldalfala mentén osontak, lépteik zaját letompította a gomolygó köd. A környéken majdhogynem természetellenes csend honolt. Caim azt kívánta, bárcsak Kit is vele lenne, és átkozta őt a makacssága miatt. Ám sem fohászkodással, sem átokkal nem sikerült elérnie, hogy megjelenjen. Egyedül kellett végigcsinálnia. A gondolat valamiért sokkal jobban zavarta, mint várta volna. A palota ugyanolyannak tűnt, mint azon az éjjelen, amikor Caim először tört be oda. Magas oromfalai szigorúan meredtek rájuk a sötétben, mintha el akarták volna riasztani őket. A hátsó ajtót bezárták, és új láncot szereltek fel rá. Caim felugrott, és elkapta a fal felső peremét, felhúzta magát, majd miután megbizonyosodott róla, hogy nem várnak rájuk kellemetlen meglepetések, lenyúlt, hogy felemelje Zefit. Előbb Caim ugrott le a túloldalon, aztán lesegítette a lányt. Intett neki, hogy kuporodjon össze, amíg ő felméri az udvart. Az út szabadnak tűnt; az ablakok mind elsötétítve. A városi őrség minden jel szerint lelakatolta, majd elhagyta a házat. A birtokot előbb-utóbb elárverezik, hacsak nem jelentkezik egy törvényes örökös, Zefi ellenségei pedig mindent

megtesznek majd azért, hogy ez ne történhessen meg. Ha Zefi édesapjának meggyilkolása mögött a Választótanács áll, akkor Caimnak seregnyi nagy hatalmú ellenféllel kell szembenéznie. Szövetségeseinek névsora pedig szánalmasan kurta volt. Kit és Mathias elvesztésével mindössze Zefire számíthatott. És talán Hubertre. Elenyésző erő az ország legbefolyásosabb emberei és a katonáik ellenében. Ám hiába tűnt esélytelennek, valamiért fellelkesítették a kilátások. Intett Zefinek, hogy kövesse őt, és együtt vágtak át a gyepen, ahol az elmúlt pár nap során felütötte fejét a gaz. Gyomok és hosszú fűszálak súrolták a sípcsontjukat, ahogy az udvarház hátsó fala irányában haladtak. Caim ellépett az ajtó előtt. A kötelét és a horgát nem hozta magával, ám úgy vélte, könnyedén felmászik majd az emeletre. Ha talál valamit, amit leereszthet, azzal majd felhúzza magához Zefit. Épp a falat tanulmányozta, hogy biztos fogást keressen rajta, amikor alig hallható kattanás nesze ütötte meg a fülét. Megperdült tengelye körül, és Zefit pillantotta meg, amint benyit az ajtón. – Várj! – súgta oda, de már elkésett, majd a lány elé ugrott, ahogy az ajtó dermesztő nyikorgással kitárult. – Mi a... ? – szólalt volna meg a lány. Caim a szájához emelte az ujját, hogy csendre intse őt. A bejárat egy üres előszobába nyílt. A szemközti oldalról boltíves folyosó vezetett tovább a ház belsejébe. Caim előhúzta a késeit. – Mi a baj? – súgta oda neki a válla felett Zefi. – Arra számítottál, hogy a harmadik légió állomásozik majd a szalonban, és arra vár, hogy benézzünk? – Nem egészen. – Mindenütt csend honolt, ám ez nem csillapította le az idegein táncoló láthatatlan ujjakat. – De te sem számítottál arra, hogy a barátnőd vőlegénye arra utasítja az embereit, hogy téged vízbe fojtsanak, ugye? Zefi megszégyenülve hátramaradt, miközben Caim továbbsettenkedett a ház belsejébe. A földszinti szobák gyors szemléje megerősítette őt a gyanújában. A bejáratot bezárták, ám néhány sáros csizmanyomon kívül semmi sem utalt arra, hogy az elmúlt napokban jártak volna bent. – Merre van a pince ajtaja? De Zefi már a lépcsőhöz sietett, hogy körülnézzen a felsőbb szinteken. Lebámult a félhomályba. – Fel akarok menni az emeletre. – Várj egy percet! Nem szabad... – Látnom kell a szobáját. Caim felszisszent, de nem vitatkozott vele. A lány elé lépett az ívelt lépcsőn. Tapasztalatból megtalálta a deszkák csendes pontjait; arca megrándult, valahányszor megnyikordult a fa Zefi lába alatt. Az ő fülében minden nyikordulás mintha riasztócsengő hangja lett volna. Ha bárki várt rájuk, jó előre figyelmeztették, hogy felkészülhessen a fogadásukra.

A felső emeletre érve Zefi egyetlen pillantást sem vetett az első két ajtóra, amely mellett elhaladt. Az első a cselédlány szobája volt. A második egy meghitt, nőiesen berendezett hálókamrába nyílt. A széles ágyból, a rojtos csipke ágyfüggönyből és a pasztellszínekből kiindulva Caim arra a következtetésre jutott, hogy a lány szobája lehetett. Zefi megállt édesapja hálókamrájának ajtajában. Caimnak eszébe jutott, amikor pontosan ugyanezen a helyen állt, készen arra, hogy végezzen az idős férfival. Az emlék felzaklatta. Korábbi kemény szavai ellenére nem tagadhatta, hogy nem tudta feltétlenül elfogadni azt az irányt, amelyet élete vett. Újragondolva a döntéseit egy dolog egyértelműnek tűnt. Igen, erőszak áldozata volt, ám attól az iszonyatos naptól fogva minden kérdésben maga határozott. Önmaga választotta magának ezt az életet. Magyarázkodhat, amennyit csak akar, semmi sem változtathat ezen. Zefi lenyomta a kilincset, és benyitott. Caim megállt mellette, miközben a lány szemügyre vette a szobát. A testek eltűntek, máskülönben viszont minden pontosan úgy nézett ki, mint három nappal azelőtt. Sötét foltok csúfították el a szőnyeget. Caim a fejében újrajátszotta a viadalt, minden elszíneződést összekapcsolt okozójával, mígnem tekintete az asztalra és a párnás szék alatti apró cseppekre siklott. Zefi egy lépést tett arrafelé, de rögtön megállt. Caim égető szégyent érzett feltolulni a torkában. Ha nem jön közbe valamiféle különös véletlen, ezen a helyen ölte volna meg a lány édesapját. Feladata végeztével anélkül távozott volna, hogy belegondol, vajon miféle hatással lehet ez arra a lányra, aki most az oldalán áll. Gyengéden megérintette Zefi karját. – Tovább kell mennünk. Zefi az ajkához emelte ujjait, és csókot intett az üres szék felé. Aztán határozott biccentéssel megfordult, hogy távozzanak. Caim tekintete ide-oda járt, miközben lementek a lépcsőn, ám feltételezhető fenyegetés hiányában egyre csökkent benne az izgalom okozta feszültség. A földszintre érve hagyta, hogy Zefi vezesse át a szobák során a ház egyik oldalszárnyába. Az állott szagból arra következtetett, hogy az udvarháznak ezt a részét keveset használták. Festmények díszítették a hosszú folyosó falait, főképp a korábbi nemzedékek divatja szerinti öltözékben megörökített idősebb nők és férfiak arcképei. Zefi megállt a folyosó végén, egy szűk falrekesz bejáratánál. A bemélyedés üres volt, faburkolatú falai csupaszok, noha halványabb négyszögletű foltok jelezték a valaha ott függő festmények helyét. – Ez az – szólalt meg a lány. – Az egyik falba rejtették az ajtót. Később már nem találtam rá. Caim ellépett mellette, és alaposan megvizsgálta a szűkös helyet. Sorra megkopogtatta a falakat. Mindegyiket leszigetelték, valószínűleg parafával. A padló meglehetősen szilárdnak tűnt. Amikor lehajolt, hogy szemügyre vegye

az alsó fatáblákat, apró repedésekre lett figyelmes a rózsafa burkolaton. Egyik ujjával rákoppintott az elütő részre. Semmi sem történt. Aztán csavarni kezdte, és a szegély egy darabja előrehajlott, az alatta lévő csupasz fán pedig egy apró lyuk tűnt elő. Egy kulcslyuk. Rámosolygott Zefire, és oldalra lépett. A lány, kezében az aranytalizmánnal, odahajolt. A kulcs sima szára akadálytalanul csúszott be a mélyedésbe. Amikor elfordította, halk kattanást lehetett hallani, majd a fal egy darabja résnyire nyílt. Caim óvatosan rásegített a kése hegyével. Kétoldalt súlyos kőtömböktől szegélyezett kőlépcső vezetett le az alanti sötétségbe. A mélyből föld és penész szaga tört elő. – Várj meg itt! – szólalt meg Caim, és visszakocogott a folyosón az egyik szalonba. Felkapott egy asztali lámpát, és visszament Zefihez. A lány keresztbe font karjával a vállát markolva állt a lépcső tetején, és bámult le a sötétségbe. Caim odalépett mellé. – Elkészültél? – Azt hiszem. Caim! – Igen? – Köszönöm. A férfi finoman fejet hajtott. – Gyerünk! Caim ment elöl, baljában a lámpával, jobbjában egyik késével. A fokok meredeknek és rendszertelen magasságúnak bizonyultak, már-már olyan érzetet keltve, mintha természetesen alakultak volna ki. Olvadt viaszra emlékeztető salétromcsíkok futottak le a falakon. Zefi szorosan Caim háta mögött lépkedett. A férfi hátra akart súgni, hogy hagyjon több helyet neki, de inkább csendben maradt. A helyhez rengeteg emlék fűzhette a lányt, a legtöbb bizonyára ijesztő és érthetetlen lehetett. Egyébként sem számított nehézségekre. A titkos bejáratot minden jel szerint évek óta nem használták. A lépcső egy nagy, kerek terembe vezetett. A mennyezetet kettős boltív tartotta, és négyszögletes kőlapok soraival rakták ki. A közepéről egy hatalmas öntöttvas csillár lógott le. A sima falakat élénk színű freskó díszítette. A festmény tizenkét kámzsás, kék köpönyeges alakot örökített meg a csillagos ég alatt. Mindegyikük sárga tőrt fogott a bal kezében, a jobbját pedig maga elé tartotta, tenyerükről vér csöpögött, miközben a lángoló fa előtt kiterített halott férfira szegezték tekintetüket. Mindez roppant furcsának tűnt, és valószínűleg jelképes értelmű lehetett, de Caim semmit sem tudott kibogozni belőle. – Sok éven át éltél ebben a házban. – Szavait mennydörögve verték vissza a falak. – És nem is sejtetted, hogy ez van idelent? – Mondtam már, hogy nem. Csak az álomra emlékeztem. A falak mellett polcok és vitrinek sorakoztak. Bennük könyvek és irattekercsekkel teli keretek, különös díszek és mindenféle összegyűjtött

tárgyak. Mintha egy idős ember emlékei között barangoltak volna, különösebb rendszer nélkül. – Nekem eléggé valóságosnak tűnik. Miközben Zefi a teremben bolyongott, Caim középre ment, ahol sajátos mintázatot festettek fel a kövezetre. Tengerészkék alapon sárga, sasfejű, szárnyas oroszlánt ábrázolt. Egy griffet, a régi birodalom jelképét. Egyszóval igaz volt. Caim eltűnődött, vajon Parmian mi mindent árulhatott volna még el nekik, ha egy kicsit jobban megszorongatja. Talán semmit. A férfi érezhetően őszintén szerette volna elfeledni apja mesterkedéseit. Bármiféle titok birtokában volt is az earl, valószínűleg a sírba vitte magával a tudást. – Caim! Odasietett Zefi mellé. A lány egy nyitott szekrény előtt állt. A felső polcon kerámiaplakettek sorakoztak. Zefi tekintete a középső képre szegeződött, amely néhai édesapjának, Frenig earlnek meglehetősen élethű mása volt. – Minden rendben? – Jól vagyok. – Hangja furcsának tűnt, mintha valahonnan a távolból szólt volna hozzá. Caim jobban szemügyre vette a plaketteket. Tizenkét komor arc bámult vissza rá, ketten közülük nők. – Ők tehát az édesapád társaságának tagjai. Nincsenek valami sokan ahhoz, hogy komoly fenyegetést jelentsenek az Igaz Egyház hatalmára. – Tizenkét tag. – Zefi végigfuttatta ujját a polc peremén. – Épp annyian, ahányan a Választótanács teokratái. Apa kedvelte az egyensúlyt. E tekintetben kissé furcsa volt. Rendteremtésnek hívta ezt. – Vajon mi történhetett velük? Élhet még bármelyikük? Vagy az egyház már mind... – Túl későn jutott eszébe a lány édesapjának sorsa. – Elhallgattatta őket? – fejezte be a mondatot Zefi. – Nem akartalak... Zefi a férfi karjára tette a kezét. – Semmi baj. Jól vagyok. A polc előtt, egy megdöntött asztalon vaskos könyv hevert. Nehéz fedelét finom, zafírkékre festett bőrbe, valószínűleg bárány irhájába kötötték. Patinás ezüstkapcsok csillantak fel a lámpa fényében. Caim kinyitotta a kötetet. A megsárgult lapokat fekete tintával rótt, tömör írás borította. A betűk nimeaiak voltak, ám egyetlen szót sem sikerült kihámoznia. – Rejtjeles írásnak tűnik. Zefi elszakította tekintetét a képtől. – Nem ismered a régi nimeai nyelvet? – Nem. Mi áll benne? – Napló. Édesapám kézírásának tűnik. A címe: „A forradalom napja.” – Végighúzta ujját a lapon. – A birodalom ezeregyszázhuszonhatodik évében a külső tartományok minisztereinek és nemeseinek koalíciója titokban

összegyűlt. A császári udvar hatalomkoncentrációját megelégelve, továbbá a tulajdonukra és címeikre érvényesített zálogjogokat kifogásolva ezen egyének összeesküvést szerveztek, hogy a császárt megfosszák hatalmától. Kulcspozíciókat betöltő légióparancsnokok különböző módokon segítették a konspirációt, többek között megvesztegetéssel, zsarolással, és legalább egy állami hivatalnok meggyilkolásáról is tudomásunk van. A beiktatási gyűlésre a Szt. Andros-bazilikában került sor Mecantia szabad városában. Zefi felpillantott Caimra. – Az elnöklő miniszter Terentius Vassili praetor, Leimond grófja volt. – Vassili főpap? – Úgy tűnik, még mielőtt bekerült a Választótanácsba, és Mecantiát legfelsőbb határozattal az országhoz csatolták. Azzal folytatódik, hogy az államcsíny sikeresen lezajlott. A koalíciós seregek legyőzték a császár helyőrségét, és uralmuk alá hajtották Othirt. Caim az asztalra helyezte a lámpást. – Eddig azt hittem, hogy az egyház vezette a császár elleni felkelést. – Ezt tanították nekünk – válaszolta Zefi. – Azóta a prelatúra a spirituális irányítás mellett ideiglenes világi hatalommal is rendelkezik Nimea felett. – A nép javát szolgálva, nem vitás. Zefi a homlokát ráncolta, ahogy ismét a könyv fölé hajolt. – Ezt hallgasd! A trón elbitorlása után a Szent Testvériség tagjai elfoglalták a palotát. A koalíció vezetőit egyházi bíróság elé állították és kivégezték. Ezt követően kiválasztott egyházi méltóságokat helyeztek fontos pozíciókba a Tanács által kinevezett és a Testvériség által szentesített kormányban. Azokat, akik egyet nem értésüknek adtak hangot, bebörtönözték vagy azonnal megölték, birtokaikat pedig lefoglalták. Itt egy lista azokról a nemesekről, akik átálltak az új rezsim oldalára, és cserébe megtarthatták a címeiket. Felolvasta a lajstromot. Caim állkapcsának izmai megfeszültek egy ismerős név hallatára: Reinard, Ostergoth hercege is közöttük volt. Összeszorított fogakkal átkozódott. Mivel a célpont ennyire szem előtt volt, annak idején Mathias minden részletet ellenőrzött. Meggyőzte Caimot, hogy minden simán fog menni, de a dolog túlságosan jól klappolt ahhoz, hogy véletlen egybeesés legyen. Ostobamód hagyták, hogy kijátsszák őket. Mat, mibe keveredtünk bele? Hirtelen eszébe jutott valami. – Mi volt ennek a Forradalom Napjának a pontos dátuma? Zefi visszalapozott a könyv elejére. – 1126, maises tizenötödike. Tizenhét esztendővel azelőtt. Annak az évnek tavaszán, amikor fegyveresek lerohanták édesapja gazdaságát. Újabb véletlen egybeesés, vagy a két esemény egymáshoz köthető? Ahogy az egyház megszilárdította a hatalmát, káosz uralkodott el a birodalom többi részén, szövetségeket rúgtak

fel, hogy rendezzék egymással régi számláikat, a kisebb birtokokat bekebelezték a nagyobb hatalommal bíró földesurak, hogy császári közbeavatkozás veszélye nélkül kiterjesszék határaikat. Caim a nyelvére harapott, ahogy hirtelen fagyos érintést érzett gerince tövénél. Sokkal komolyabb érdeke fűződött ehhez a küzdelemhez, mint sejtette volna. Dühe előtört belőle. – Vassili mind rászedte őket – szólalt meg. – Ő beszélte rá a nemeseket, hogy lázadjanak, majd amikor megtették, elárulta őket. Miután megszabadult tőlük, az Egyháznak csupán lépnie kellett, hogy átvegye a hatalmat. Zefi felegyenesedett, arca sápadtnak tűnt a lámpás fényében. – Iszonyatos. Emlékszem, miket meséltek azokról az időkről. A császárt és a császárnét eretnekségért elítélték, és máglyán megégették a gyermekeikkel együtt. A Líceum egyik szörnyű festménye ezt ábrázolja. – Van más is? – Azt írja, hogy a császári család kiirtása mégsem volt annyira teljes, mint amennyire az Egyház el akarta hitetni. Az egyik gyermek, a legfiatalabb, a lojalista párt segítségével megmenekült. A császár leánya... – Igen? Zefi ajka megremegett. Szemét könny futotta el, és félő volt, hogy a lány keservesen sírva fakad. – Mi az? – kérdezte Caim. Zefi megrázta a fejét, miközben az első könnycsepp végiggördült az arcán, amit fojtott zokogás követett. Caim összeszorította az állkapcsát. Legszívesebben megrázta volna a lányt. Ehelyett a karjára tette a kezét. – Jól van, jól. Csak áruld el, mi a baj! Zefi elcsukló hangon folytatta: – A császár leányát, Josephine-t Artur Frenig, Highavon earlje menekítette ki a városból, hogy ezután saját leányaként nevelje a gyermeket, és nagykorúsága napjáig őrizze őt. Caim Zefire meredt. Mindig is érezte, hogy van valami különleges a lányban a szépségén és az eszén felül is. Immár összeállt a kép. Elámult a lányt saját gyermekeként felnevelő férfi merészségén. – Parmiannak igaza volt – mondta. – Ha ez kitudódik, valóban alapjaiban fogja megrázni az Egyházat. – Nem – jelentette ki Zefi. Könnyeit nyelve hebegte: – Ő az apám. Az édesapám. Caim feléje nyúlt, ám mielőtt hozzáért volna, leengedte kezét. Miért épp tőle várna vigasztalást? A lány teljesen megdöbbentette azzal, hogy a karjaiba omlott. Caim nyugtatón átölelte őt, fogalma sem volt róla, mit tegyen, ám minden porcikájával érezte a hozzá simuló test melegét. – Érthető – mondta. – Frenig azért nevelt a saját leányaként, hogy a valódi kilétedet eltitkolva téged védjen. Lojális maradt a régi birodalomhoz, ám

amikor túlságosan veszélyessé vált a politika, visszavonult a nyilvánosságtól, és visszatért Othirba, hogy létrehozza a titkos társaságát. Várt. – Mire? – A kérdést könnyektől fuldokolva préselte ki magából Zefi. – Hogy elég idős legyél ahhoz, hogy a születésednél fogva megillető jogaidat követeld. Zefi felpillantott. Szeme kivörösödött, tekintete mégis nyájasnak és izzónak tűnt a fájdalom fala mögött. A levendulaszappan illata elkábította Caimot. Lehajolt a lányhoz, arcuk már-már összeért. Aztán, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hol is van, Zefi kibontakozott az öleléséből, és hátralépett. – Szóval azt akarod mondani, hogy elhiszed ezt? – Minden egybevág, Zefi. Vagy hívjalak inkább „fenségednek” vagy „felségednek”? Folyton elfelejtem, melyik a helyes megszólítás. – Ebből elég! – Zefi arca rákvörössé vált. Caim körbepillantott a teremben, még egyszer megnézte magának a halmokban álló iratokat, a képeket, az arany griffmadárral ékesített pikát, amelyet a zászló mellé támasztottak a falnak. – Semmi kétség. Frenig ennek védelmében áldozta fel az életét. Te vagy a császári család elveszett örököse. – Ez érdekes. Reszelős hang visszahangzott a teremben. Caim megperdült a lépcső felől ékező súlyos léptek hallatán. Kései védekező helyzetbe lendültek. – Felettébb érdekes. Igen.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

aim maga mögé tolta Zefit, miközben egy egész üteg özönlött le a lépcsőn. Kezükben kardok és csatabárdok villantak. Sodronypáncél zörgött a Szent Testvériség köpönyegei alatt. Ismerős arc tűnt fel a katonák mögött. Markus keményített bőrpáncélra cserélte az uniformisát. Peckes léptekkel bevonult a terembe, kardját a magasba tartotta, mintha ünnepi parádét vezényelne, az emberei azonban komolyan vették a feladatukat. Félholdalakzatban szétszóródtak. Caim harcállásba helyezkedett. Hat ellenében egyedül még ő sem feltétlenül vehette fel a versenyt, különösen, hogy Zefi és az oldalsebe is hátráltatta. Egy lépést tett előre, hogy határozottabban a Testvérek és Zefi közé álljon, de a lány nem tágított mögüle. – Már vártuk, hogy felbukkanjatok – szólalt meg Markus. – Be kell vallanom, Caim... Caimnak hívnak, ugye? Csalódtam benned. Úgy értem, ahhoz képest, mennyire félelmetes gyilkos hírében állsz, nem bizonyultál túlzottan leleményesnek. – Valóban? Hogy van a torkod? A prefektus arca elsötétült. Caim melle felé bökött a kardjával. – Még mielőtt ezt elintéznénk, könyörögni fogsz azért, hogy gyorsan végezzek veled. – Markus – szólalt meg Zefi. – Ez őrültség. Volt bármi közöd az édesapám halálához? Markus embereinek sorfala mögött felkacagott. – Bármi? Az egészet én terveztem el, kedves Josephine-em. Mindössze azt bánom, hogy nem magam vágtam el a torkát. Így meg kell elégednem azzal, hogy megölöm a kedvesedet. Caim hátranyúlt, hogy visszatartsa Zefit, nehogy a vérére szomjazó pengékbe rohanjon dühében, de a lány nem mozdult, és könnyáztatta arccal meredt Markusra. – Gyáva féreg vagy – vágott vissza Zefi. – Nem vagy méltó sem Anastasia, sem más nő kezére. Ostorral kellene végighajtani téged a város utcáin, aztán száműzni a vadonba! Markus kacagása betöltötte a termet, ahogy az emberei még beljebb nyomultak. Caim a lábujjaira nehezedve egyensúlyozott, miközben ellenfeleit

tanulmányozta. Balra tőle, a sor végén veríték csillogott a Testvér homlokán. Ő lesz az első célpontja. Utána a magas, monoklis következik. Caim leheletnyivel odébb helyezte a súlypontját. Bármelyik pillanatban ráronthatnak. Csak a másodperc töredéke marad neki, hogy reagáljon. Zefi Caim hátához simult. – Hagyj futni minket, Markus! Nem úgy ismerlek, mint aki gonosz lenne. – Nem, ellentétben a férfival melletted – felelte Markus. – De már eldöntöttem, kinek az oldalára állok. Mindkettőtöknek meg kell halnia. Ezt a parancsot kaptam. – A Választótanács közönséges banditák gyülekezete. A prefektus felnevetett. – Ó, ez igazán szórakoztató! Valóban azt hiszed, hogy az elektorok utasítására jöttem ide? Nagyobbat nem is tévedhettél volna, Zefi. Már egy magasabb hatalomnak engedelmeskedem. – Úgy érted, a pénznek? – Pontosan annak, ribanc. Nem mintha bármit is tudhatnál erről a sok báli ruhád meg drága ékszered mellett. – Még egyszer... – Caim sérült oldalát elfordította a katonáktól – ...ne merészeld így hívni őt! Markus elmosolyodott kardjának hegye mögött. – Kissé merevnek tűnsz, barátom. Nem annyira fürgének, mint a mólón, vagy éppenséggel odafent. Ezek szerint a nyílvessző célba talált. Fáj, mi? – Gyere közelebb, és megtudhatod! Markus csettintett a nyelvével. Caim egy szívdobbanásnyival gyorsabbnak bizonyult a reája rohanóknál. Előreugrott, épp amint a Testvérek meglódultak felé. A fájdalom belehasított az oldalába, de tudomást sem vett róla, miközben átfordult a bal vállán, és első célpontjától kartávolságon belül pattant fel. Az izzadtságtól lucskos katona a földre rogyott, felmetszett hasából és végigvágott arcából ömlött a vér. Semmi különleges nem volt Caim technikájában. Helyet változtatott és nekilendült, elhajolt és visszavágott. A baljában tartott tőr csipkés szélű barázdát vágott a magas Testvér karjába, míg a jobb oldali pengével egy kardcsapást hárított, és meghátrálásra késztette a fegyver gazdáját. A magas katona védekező helyzetbe rántott a kardját, de Caim lebukott, és mindkét tőrét a férfi combjába mélyesztette, ahol a verőér lüktetett. A Testvér felkiáltott, és összeesett. Amikor Caim megindult a többiek ellen, görcsösen összeszorult a mellkasa, mintha a szíve akarna kirobbanni a bordái közül. Körötte mindenfelé acél csillant a lámpafényben. Egy kardsuhintás kíséretében hátralépett, és elhajolt egy fejére mért csapás elől, de a sebe akadályozta őt a kellően gyors mozgásban. Egy csizma taposott a térdébe, Caim pedig kis híján

a földre került. Az egyik kard felhasította inge ujját. Caim elkeseredetten hárító döfések sorozatába kezdett, hogy kordában tarthassa a Szent Testvéreket. Terjedelmes tárgy repült át a válla felett egy finom nyögés kíséretében. Az olajlámpás darabokra tört a földön a Testvérek háta mögött, és égő olaj fala zárta el a menekülésük útját. Markus különös szerencsével a lángoló pokol túloldalán rekedt. Caim tüstént kihasználta a lehetőséget. Hirtelen előrenyomult, és támadásba lendült. A suete kés belevágott a sávolyszövetbe és a húsba. Vér fröccsent a díszkövezetre. Az egyik Szent Testvér felordított, ahogy kardja megcsörrent a földön, keze pedig még mindig a markolatát szorongatta. Caim épp a két utolsó Testvért késztette védekezésre, amikor még egy penge villant meg a sötétben. Megperdült a tengelye körül, ahogy Markus lángok nyaldosta csizmában dühös vágássorozattal rontott neki. Caim kitért a vad csapások elől, ám emiatt egy lépést kellett hátrálnia. Két késével széleset suhintott, hogy több helye legyen a manőverezéshez, de most, hogy a prefektus is beavatkozott a küzdelembe, megváltoztak az erőviszonyok. Caim nem tudta magát és Zefit is megvédeni. Összeszoruló gyomorral hátrált. Elfogyott az előnye. Egy szempillantás alatt rendezni fogják a soraikat, és felülkerekednek rajta. A válla felett megkockáztatott egy pillantást Zefire, aki hátát a falnak szorítva markolta maga előtt a szertartási pikát. Mindketten itt fognak elpusztulni, ebben a büdös pincében. A lány zöld szemének láttán Caimban felforrt a düh. Csupán a mellkasában érzett bizsergés figyelmeztette őt, mielőtt az egész helyiségre éjfekete sötétség borult. Jeges veríték ütött ki Caim egész testén, amikor a kőfalnak rogyott. Habár tudta, mi történik, képtelen volt megakadályozni, hogy a félelem csápjai végig ne kússzanak az ereiben. Eljöttek az árnyak. Pedig nem hívta őket. Kétség sem férhetett hozzá, kiből törtek elő a teremben visszhangzó jajkiáltások. A szeme sarkából megpillantott valamit, épp csak egy szemvillanásnyira, ám az épp elegendő volt ahhoz, hogy görcsbe ránduljon a gyomra. Elegáns és erős léptekkel portyázott a teremben, roppant mancsai nem csaptak zajt a kövezeten. Caimnak a lélegzete is elakadt. Mozdulni sem tudott, az izmai kocsonyaként remegtek. Zefi sikolya riasztotta fel kábulatából. Caim a fal mellett tapogatózott, amíg rá nem talált egy könyvespolc mellett kuporogva. A lány megreszketett az érintéstől, és csapkodva megpróbálta elűzni őt. – Én vagyok az! – sziszegte Caim a lány fülébe. – Ki kell jutnunk innen. Zefi a férfi vállába temette az arcát. Vigyázva, nehogy megsértse sajgó sebét, Caim gyengéden magához vonta őt. Szeme lassan hozzászokott a

sötétséghez. Az égő olaj lángja lassan elhalt. A terem közepén megvillanó pengék mutatták, a még életben maradt Testvérek hol vívták élet-halál küzdelmüket. Az árnyszörnyetegnek nem látta nyomát, Caim mégis érezte, hogy jelen van, akár egy hatalmas, fekete hullám, amely végigsöpör az éjféli tengeren. Csak abban reménykedett, hogy a rém a katonákra összpontosít majd, őt és Zefit pedig békén hagyja. Caim átölelte Zefi vállát, és végigvezette a lányt a terem falai mentén. Szabad kezében döfésre készen markolta egyik kését, a katonák figyelmét azonban lekötötte a komolyabb fenyegetés. Hörgő visítás tört elő egy nem emberi torokból. Zefi levegőért kapott, amikor a lángoló olaj tócsához értek. A tűz hevét még a zubbonyon és köpönyegen át is érezni lehetett. – Bízd rám magad! – Caim felkapta a lányt. Zefi átkarolta a férfi nyakát. Caim a tűz és a fal között húzódó keskeny sávban cipelte őt. A hőség felkúszott csizmája szárán. Már majdnem átjutottak, amikor egy alak bukkant fel a homályból, hogy elállja az útjukat. Caim egy pillanatig attól félt, hogy az árnyszörnyeteg fordult ellenük. Aztán Markus vonásai rajzolódtak ki előtte. Kardja a magasba emelkedett a gomolygó füstben. Caim lejjebb húzta a vállát, és nekirontott. Szinte felöklelte ellenfelét. A csapás ereje a mohó lángokba sodorta Markust. Caim a prefektus jajveszékelésétől hajtva rohant fel a lépcsőn, mintha a pokol hercegei üldöznék őt. Ám az egyenetlen fokok felén túljutva az oldalába nyilalló fájdalom miatt kénytelen volt letenni Zefit. Kimásztak a titkos ajtón, amelyet Caim becsapott maguk mögött. Odalent a Testvérek jajveszékelését baljóslatú csend váltotta fel. Amikor Caim kitámolygott a falmélyedésből, Zefi vadul átölelte. Lágy ajkát oly erővel préselte a férfiéhoz, hogy attól félt, a lány megsebzi magát. E szenvedélyes érzelemkinyilvánítás közepette Caim összecsuklott Zefi karjai között. Zefinek valamiképp sikerült végigvonszolnia őt a porlepte folyosón. Az udvarház többi része üresen állt, ami nagy szerencsét jelentett, mivel a jelenlegi állapotában Caim képtelen lett volna harcolni. A betegség jobban legyűrte, mint korábban bármikor. Testének minden porcikája fájt. Miközben arra várt, hogy a roham következményei kilúgozódjanak a szervezetéből, nyugtalanító gondolatok kavarogtak a fejében. A felfedezés, hogy ki is valójában Zefi, még nem tudatosodott benne, legalábbis nem teljesen, azt azonban már most érezte, hogy egészen másként viselkedik a lánnyal. Mellette állva Caim jobban kihúzta magát, majd mikor észrevette ezt, szándékosan kissé előregörnyedt. A hátsó ajtón léptek ki az udvarházból, és a kerten keresztül távoztak. Caim oldalába minden lépéstől belehasított a fájdalom. A falmászás brutálisnak

bizonyult, de túlélte. Amikor kissé odébb osontak már, a sikátorból hallható éktelen csörömpölésre Caim előrántotta és a magasba emelte késeit, míg egy apró szőrös alak nem surrant el előttük. A markolatra szorította az ujjait. Egyre idegesebben viselkedett. Zefi volt az oka. Mielőtt megismerkedett vele, sikeres, higgadt profi volt. Mostanra teljesen szétesett. Zefi talán megérezte, mennyire rosszkedvű, ezért megkérdezte: – És most hogyan tovább? A ködös utca hosszan elnyúlt előttük a félhomályban. – Vissza az Alsóvárosba. – Megint a bordélyba? A lány hangjából kiérezhető megbotránkozást hallván Caim önkéntelenül elmosolyodott, hiába szaggatott az oldala. Már most igazi hercegnőként viselkedik. – Még nem. Előbb ugorjunk be hozzám néhány dologért és egy váltás ruháért. – Várj! – Zefi megtorpant, így Caimnak is meg kellett állnia. – A segítségedre van szükségem. – Kihúzta magát, és a férfi szemébe nézett. – Meg kell keresnünk azokat, akik az édesapám haláláért felelősek... és az igazi családom végzetéért is. Segítened kell megbüntetnem őket. Tekintetében az elszántság tüze lobogott. Caimot olyannyira önmagára emlékeztette, hogy elbizonytalanodott. – Úgy érted, megölni őket? – Úgy értem, tedd azt, amit szükséges! Bárki áll is emögött, mindenemet elvette tőlem. Az édesapámat. Az otthonomat. Az egész életemet. Azt akarom, hogy meghaljanak. Segíts nekem, és mindenem a tiéd lesz. Caim erőltetetten felnevetett, noha kacagása inkább károgásnak hatott. – Kölcsönruhát viselsz egy kölcsönbe kapott köpeny alatt. Ha volt édesapádnak bármiféle vagyona, a város már bizonyosan lefoglalta. Még nálam is szegényebb vagy. – Akkor mit kérsz? Caim közelebb lépett. A lány előkelő vonásaiba mintha némi bizonytalanság költözött volna, de nem hátrált meg. A férfi még ajkán érezte Zefi csókjának ízét. – Mit szólnál a teljes körű kegyelemhez? Zefi mosolya ismét felragyogott. – Tárgyalhatunk róla. – Az ilyesmi megegyezés tárgya lehet? A lány karon ragadta, és az Alsóváros felé terelte. – Bármi megegyezés tárgya lehet, Caim. De ugye tisztában vagy vele, hogy ez mit jelent? – Mit? – kérdezte hirtelen csapdát sejtve Caim. – Azt, hogy egy ügyért fogsz harcolni. Caim nem válaszolt, hagyta, hogy a szavak leülepedjenek a fejében.

Egyikük sem szólalt meg a hosszú séta során, amíg kiértek a Felsővárosból. Caim úgy sejtette, mindkettejüknek van min elgondolkodnia. Az égiekre is, neki bizonyosan. A pincében felbukkant lény rossz álomként kísértett az elméjében. Mi a pokol lehetett, és miért jelent meg folyton neki? Még ennél is fontosabbnak érezte a kérdést, hogy miként szabadulhatna meg tőle. A Felvonulási úton végig ezen rágódott. Még mielőtt a Szegénynegyedbe értek volna, bajt szimatolt. Füstöt és vérszagot érzett. Előttük tülekedés támadt az utcákon. Zefi elé furakodott, ahogy kisebb tömeg özönlött ki az egyik mellékutcából. Kezükben lámpásokat és hevenyészett fegyvereket lóbálva eltűntek egy másik sikátorban. Kiáltozásuk visszhangzott a házak falai között, hangjuk felverte az alvó várost. – Halál a prelátusra! – Kardunkkal vívjuk ki a szabadságot! A tömeg kántálni kezdett, ahogy vonultak az éjszakában. Caim megindult előre, de Zefi visszatartotta őt. – Mi lenne, ha inkább a palotába mennénk? – Megőrültél? – Ha megmutatom magam, és bejelentem, ki vagyok, az emberek talán a zászlóm alá gyűlnek. Rengeteg vérontást el lehetne kerülni ezzel. – És az is előfordulhat, hogy elkapnak, és megszabadulnak tőled, mielőtt bárkinek elmondhatnád, ki vagy. Öngyilkosság lenne. A hatalmasok kizárólag a saját szabályaik szerint hajlandók játszani. Ügyesen kell eljárnunk. Nem tartom jártasnak magam a politikában, de még ha a prelátus és a Választótanács egyik napról a másikra eltűnne is, valaki kétségtelenül rögtön megragadná a gyeplőt. És nem valószínű, hogy harc nélkül bárki kedvéért kiengednék a kezükből. Zefi egyik betört körmével megkocogtatta az állát, de nem mondott ellent neki. Caim végtelenül hálás volt ezért. Ma este már nem maradt több energiája a harcra. Szeretett volna mielőbb hazajutni, és néhány órára ledőlni az ágyára. Reggel mindent más színben fog látni. Kiléptek a Kádárok utcájából, és a földbe gyökerezett a lábuk. A tömb végén tűzvész tombolt. A házak fölé tornyosuló lángnyelvek az eget nyaldosták, a környéket izzó hamuval szórták tele. Talán rossz utcába fordultak be. Caim ismerős épületek után kutatott. Nem, mégis jó helyen jártak. – Az ott a... ? – kérdezte Zefi. – Igen. A lakása épp teljesen leégett. A ház előtt tömeg kavargott, és nézte a tűzvészt. Néhányan sírtak, mások elragadtatva figyelték, ahogy egészen az egekig felcsapnak a lángok. A

tűzoltók már megérkeztek, ám bármily hősiesen küzdöttek is, erőfeszítéseik mit sem értek. Mivel a házat nem tudták eloltani, arra összpontosítottak, hogy ne terjedhessen tovább a tűz. Caim ökle reszketett. Nem baleset történt. Még ha a rozoga épületre bármelyik pillanatban lesújthatott is a katasztrófa, az időzítés túlságosan szerencsésnek tűnt. Neki szánták az üzenetet. Tudjuk, hol laksz, és bármikor elkaphatunk. Szeretett volna ledöfni valakit, valami kézzelfoghatóval megküzdeni. Ehelyett csak állt a tömegben, és nézte, ahogy a lángok martalékává válik mindaz, amit az elmúlt három évben az otthonának nevezett. A tűztől megvilágított arcokra pillantott. Hiba volt idejönniük. Ahogy az udvarházba sem szabadott volna visszatérniük. Az ellenségeik egy lépéssel előttük jártak, bármerre indultak is, ott leselkedtek rájuk. Váratlan húzásra kellett elszánnia magát, változtatnia kellett a stílusán. Máskülönben hamarosan mindketten meghalnak miatta. Aztán meglátta a kislányt. A tömeg szélén ücsörgött, vékonyka lábait felhúzta ruhájának szoknyarésze alá. Könnyei sápadt csíkokat húztak a finom vonásait elfedő korom és mocsok maszkjára. A lábánál elszenesedett holttestek hevertek halomban egy piszkos ponyva alatt, akár egy tűzifarakás. Idősebb férfi vált ki a tömegből. A borotválatlan, püffedt arcú, üveges szemű alak odatámolygott a kislányhoz. Rámordult, majd karon ragadta és felrántotta őt. Az apja, a bácsikája, az anyja stricije – nem számított. Valami elszakadt Caimban. Három lépéssel ott termett mellettük. Egyetlen nyitott tenyeres csapással eltörte a férfi csuklóját; a kése bütykével füle fölé mért ütéssel pedig leterítette. Néhányan odafordultak a tömegből, hogy megnézzék, mi történik, de Caim nem zavartatta magát. Ügyet sem vetve az oldalában lüktető fájdalomra, a földön heverő férfi torkához szorította a pengét. A kést tartó kéz megremegett, alig észrevehetően, de Caim szemében ez felért egy földrengéssel. Érzelmei megzabolázhatatlanul tomboltak. Annyira vágyott rá, hogy megölhessen valakit, hogy gondolkodás nélkül, semmivel sem törődve képes lett volna megtenni. Parányi kéz ráncigálta a lábát. Caim lepillantott, két hatalmas, kerek, barna szemet látott maga előtt, aztán eszébe jutott az éjszaka, amikor évekkel ezelőtt végignézte, hogyan hal meg az édesapja. Gyerünk csak, te hős! Tedd tönkre az ő életét is! Elrakta a késeit, és felemelte a kislányt. Az előbb megpróbálta kiszabadítani magát, aztán borzongva Caim vállába fúrta a fejét. – Sssss – súgta oda neki Caim. – Már vége. Zefi az utcasarkon várta be. Semmit sem szólt, amiért Caim elhozta a gyermeket a lángoló épület elől. Együtt rótták az Alsóváros szűk utcáit, akár

három szellem az éjszakában.

HUSZADIK FEJEZET

aim végighúzta a suete pengéjét a folyóban simára kopott nagy kavicson. Az acél sustorgott a kemény szemcséken, átfordult, majd az ellenkező irányban ismét végigcsusszant a kövön. Amikor a kés éle már úgy csillogott, akár a bolygótűz egy hűvös nyári éjjelen, Caim a hüvelyébe csúsztatta a tőrt, és elővette a másikat. A kislányt Angelának hívták. Madame Sania konyhájában ült az egyik asztalra dőlve, és mélyen aludt egy tál tejszínes almaszelet mellett. Megmosdatva és tiszta ruhában szinte rá sem lehetett ismerni benne a lelencre, akit a leégett ház mellől hoztak magukkal. Madame Sania lépett be a konyhába hálóingben, és hozott Caimnak egy csésze meleg teát. – Természetesen szívesen látjuk őt nálunk, Caim. Nem gond. Egész falkányi apróság szaladgált itt korábban, és mivel azzal foglalkozunk, amivel, szerintem jó néhányat látok még belőlük, mielőtt végleg a földbe kerülök. Mármint ha a szakmában tudok maradni. Caim egy biccentéssel köszönte meg a teát. – Rosszul megy az üzlet? – Rosszabbul, mint valaha. A minap Parnipo nézett be hozzánk hírekkel. Úgy tűnik, néhány polgár megpróbálta megakadályozni az Ostorozókat, hogy felgyújtsanak egy fogadót a Rozs utcában. Egyszerű emberek voltak, mégis bekerítették az Ütlegelőket, amíg a Testvériség meg nem érkezett. Összesen tizennégy halott. A Septon-kápolna harangjai egész délután zúgtak, és most azt rebesgetik, hogy a szent prelátus is meghalt, Isten nyugosztalja a lelkét. – Ujjával kört rajzolt a melle előtt. – Az utóbbi időben sokkal többen kopogtatnak be ide menedéket keresve, mint ahány valódi vendég érkezik, de biztosan javulni fog a helyzet. Caim a zubbonyába nyúlt, és előhúzott egy bőrerszényt. Mindössze ennyi pénze maradt. A többit lakása padlójába és falaiba rejtette el. – Amiért befogadod a lányt. Gondoskodj a taníttatásáról! És nem szeretném, ha az egyik itteni szobában dolgozna, Sania. Soha. Vagy a szavadat adod nekem erre, vagy máshová viszem. Madame Sania eltüntette az erszényt ruhája redői között. – Megígérem. Segíthet a konyhában, amíg elég idős nem lesz a tanuláshoz.

Ismerek egy pontosan neki való oktatót. Az egyetemről vonult vissza, valódi tudós és úriember. Ne aggódj, jól ellesz itt minálunk, de mi a helyzet kettőtökkel? Még egy ideig meg kell húzódnotok Kira szobájában? Caim Zefire pillantott, aki Angelával szemben ült, és fejét a karján nyugtatta. A kölcsönruhájához tapadt mocsok és vér dacára már-már maga is egy gyermekre emlékeztetett. – Nem – felelte Caim. – Nem lenne biztonságos, sem nekünk, sem neked. Tovább kell állnunk. Madame Sania a csésze pereme mögül figyelte őt. – Ez nem úgy hangzott, mintha valaha vissza akarnál térni ide. – Sosem lehet tudni, ugye? Caim megkerülte az asztalt, és gyengéden megsimogatta Zefi vállát, hogy felébressze. A lány hunyorogva nézett fel. – Hmm? – Ideje indulnunk. Madame Sania mindkettejüket magához ölelte, mielőtt kisurrantak a hátsó kijáraton. Odakint a búcsúzó éjszaka mélylila fényeit a hajnal halvány pírja színezte meg. Umbrabarna sávok csíkozták az eget, ami rossz időt ígért. Caim kivezette Zefit a kerítésajtón, majd végig a bordély mögötti szűk sikátoron. A helyzetük a legkevésbé sem volt rózsásnak mondható. Immár senkiben sem bízhattak, nem kereshettek fel egyetlen olyan helyet sem, ahová Caim korábban bejáratos volt. Már a városban mindenfelé elszórt lebujok titkos búvóhelyei sem számítottak biztonságosnak. Az alvilágban mindenki ismerte őt, és a felbukkanására bizonyosan felfigyelnének. Az álcák sem rejthették el örökké a kilétüket, a városban legalábbis semmiképp sem. Mást nem tehettek, mint hogy elmennek. Nem volt könnyű meghozni a döntést. Zefi természetesen ellenezte. Caim megpróbálta a helyébe képzelni magát, és megértette, miért. Kislánykora óta ez volt az otthona, ebbe a környezetbe nőtt bele. Caimnak viszont az ösztöneire kellett hallgatnia, márpedig ordítóan egyértelműnek tűnt, hogy amíg Zefi Othirban marad, egy medvecsapda fűrészes fogain ül, amely bármelyik balszerencsés pillanatban rácsapódhat. Ezért aztán az egyetlen olyan helyre fogja elvinni őt, ahol szerinte biztonságban érezheti magát. Zefi lassanként kidörgölte szeméből az álmosságot, amikor rövid időre megpihentek a Fafstall közben. – Biztos vagy ebben? – kérdezte Caimtól. A férfi bekémlelt a házak közé. Az emberek hamarosan ébredezni kezdenek. Nem szerette volna, ha bárki meglátja, amint ketten végigsietnek a pirkadó utcákon. – Nem – felelte. – De édesapáid ezt kívánták volna. Mindkét édesapád. – Visszatérünk, ugye, amint biztonságban megtehetjük? – Persze. – Annyiban hagyta a dolgot. Vajon biztonságban érezhetik még

magukat valaha is ebben a városban? – Gyere! Keresztülóvakodtak az úton, majd befordultak egy másik sikátorba. Amikor a következő sarokhoz értek, kis híján belesétáltak egy vad utcai csetepatéba. Az Alsóváros zsákutcáinak ódon falai gyakran megtréfálták az ember fülét. Caim nem hallotta a küzdelem zaját, amíg közvetlen a közelébe nem értek. A népes utca közepén tucatnyi csendőr küszködött, összevissza barna kabátjukból és durva fapikáikból ítélve falusi regruták, hogy visszatartsák a csőcseléket. A mindkét oldalról felhangzó dühödt kiáltások fegyvercsörgéssel vegyültek. A tömegben itt-ott kék kendők tűntek fel, de Caim egyetlen ismerős arcot sem látott. Elhúzta onnan Zefit. Négy háztömbnyire keletre a lány hirtelen megragadta Caim csuklóját, amikor a temető roskadozó falai tűntek elő az éjszakai ködből. A kövek mindenfelé megrepedeztek és megüregesedtek, akár egy darab megszáradt sajt, itt-ott mohafoltok tapadtak és repkény futott fel rájuk. Letöredezett kődarabok hevertek szanaszét. A fal tetején megrozsdásodott és meghajlott kovácsoltvas tüskék sorakoztak. Egykor őrszemek egész csapata őrizte az othiri polgárok végső nyughelyét, ám később pazarlásnak ítélték az őrséget. – Mit keresünk itt? – érdeklődött Zefi. Caim a meggörnyedt kapu felé biccentett, amelyet immár alig tudtak megtartani szétesőfélben lévő forgópántjai. – Itt fogunk kijutni. Bízol bennem? Zefi kihúzta magát, és bólintott. Caim a kulcslyukba dugta kése hegyét, és egyetlen gyors mozdulattal kinyitotta a rozsdaette zárat, majd a pattanás hallatán elfintorodott. Belökte az egyik szárnyat, amely csikorogva kitárult. Betessékelte Zefit, és becsukta maguk mögött a kaput. A zárral nem lehetett mit tenni; végleg és örökre tönkrement. Vajon mikor fogja ezt felfedezni bárki is? Ma éjjel talán csak mi járunk errefelé. Egészen biztosan. Zefi összerezzent mellette. Caim átölelte a vállát, részben, hogy megnyugtassa, részben pedig azért, nehogy orra bukjon. A sírkert förtelmes kigőzölgések miazmájától bűzlött. A partfal rácsain át beszivárgó ködkígyók tekergőztek a gyér, szürkés színű fűben. Nem merték megkockáztatni, hogy lámpást gyújtsanak, Caim azonban ismerte az utat. Könnyedén elnavigált a sírkövek sorai között kanyargó ösvényen. Némelyik oly régi volt, hogy el sem lehetett olvasni rajta a feliratot. Tizenkét évszázad halottai aludták örök álmukat a lábuk alatt. Kijózanító gondolat, amin nem szerencsés gyakran elmerengenie, ám az elmúlt napok oly módokon szembesítették Caimot saját halandóságával, amelyekhez hasonlók eszébe sem jutottak volna. Kétségesnek tűnt számára, hogy végül túlélhetik ezt a fiaskót. Én vajon hol fogok nyugodni, ha elérkezik az időm? Kidobnak egy sikátorba, hogy az utcaseprők takarítsák össze a maradványaimat a reggeli szeméttel? Vagy a Memnirbe hajítanak egy kőhöz erősített kötéllel a nyakam körül?

A temető keleti végében Caim megállította Zefit egy öreg mauzóleum előtt. A nehéz bronzkapu szemöldökfájára vésett szavak bár megkoptak, olvashatók maradtak. Pieter Ereptosnak Othir utolsó becsületes emberének, Hálás fivéreitől. Caim elmosolyodott a csak bennfentesek számára érthető tréfán. A kilincsről rézrozsdadarabkák tapadtak a tenyerére, de a kapu hangtalanul kinyílt. Zsanérjait rendszeresen olajozták népes családját alkotó „fivérei”. Caim beljebb húzta Zefit. A lány tenyerét hidegnek és síkosnak érezte a markában. Ahogy az ajtó bezárult mögöttük, megszorította a kezét, hogy megnyugtassa őt. Odabent a közmondásos síri sötétség uralkodott, Caimnak mégis sikerült kivennie egy különféle tárgyakkal telerakott kőpárkányt. Megtalálta az ék alakú kovakövet, és többször a mellette heverő vaslemezhez ütötte, hogy szikrát csiholjon. Néhány próbálkozás után a régi viharlámpa pislákolva életre kelt. Zefi hozzásimult, amikor Caim odafordult felé. A kripta nagy részét a középen elhelyezkedő robusztus szarkofág foglalta el. A ravatalt különös gonddal dolgozták ki. A fedelére egy férfi márványból kifaragott arcképe került. Középkorúnak tűnt, egyszerű, ámde jól szabott ruhát viselt. Caim a lámpával intett. – Zefi, bemutatom Pieter bátyámat. A lány becsülettel állta a sarat, és nem ijedt meg a kriptától. – Ha jól sejtem, nem vér szerinti bátyádat tisztelhetem benne. – Bizonyos értelemben igen. Caim tudtával sem Othirban, sem másutt soha nem élt Pieter Ereptos nevű személy. Nagyjából ötven évvel azelőtt a város alvilágának bizonyos elemei megbízható és titkos bejutási útvonalat kerestek a városba. A kapuőrséget természetesen le lehetett kenyerezni, ám az emberekre időnként rátört egy-egy bűntudatroham. Ezért a különféle tolvajok, csalók, zsoldosok és egyéb söpredék összeadták a pénzüket, hogy a temetőben elhantolják képzeletbeli „fivérüket”. Estéről estére munkásokat csempésztek be a kriptába, akik hosszú hónapokon át dolgoztak a titkos terv megvalósításán. Caim odanyúlt szabad kezével, hogy eljátszadozzon a szarkofág oldalát díszítő alakzatokkal. Megtalálta, amit keresett, és megnyomta. Zefi felsikkantott ijedtében, amikor a koporsó oldala oldalra siklott. Caim megragadta a kezét, és közelebb húzta a lányt a síremlékhez. Ahelyett, hogy egy oszladozó tetemet helyeztek volna el benne, a szarkofágot kimélyítették. Lépcső vezetett le egy hosszú és sötét alagútba. A bejárat felől tömény szag

csapta meg az orrukat, ám nem a rothadás és a kripták bűze, hanem a tiszta, nedves föld illata. – Gyere! – mondta Caim. A lámpást maga előtt tartva ereszkedtek lefelé a sötétségbe.

Vassili istenkáromló átkozódással lesöpörte íróasztaláról a tervrajzokat. Az ajtó felé közeledő lépések bölcsen irányt változtattak. Mivel megfosztották annak lehetőségétől, hogy valakin kitöltse a haragját, a férfi visszahanyatlott trónszerű székébe. A kandallóból áradó szantálfa- és ámbraillat cseppet sem csillapította dühét. Épp az épülő új katedrálishoz látogatott el, hogy lángelméjű elképzeléseinek márványból kifaragott megvalósításában gyönyörködhessen, amikor eljutott hozzá Benevolentius halálának híre. Először az eget átkozta meg, amiért ennyire rosszul időzített. Később, miután elolvasta a DiVecci-kastélyból érkező jelentéseket, már a dühtől tajtékzott. A prelátust meggyilkolták. A végrehajtás részletei egyértelműen Levictusra vallottak. Vassili öklét a markában forgatva járkált fel-alá. Vajon bolondnak nézték őt? Most, hogy a szökött bérgyilkos elektorokat ölt, olyanokat, akiknek a támogatására számított volna a prelátusi választások idején, elhamarkodottnak tűnt hozzáfogni a terv utolsó fázisához. Ez mindent tönkretehet! Keze megállt az illmyni porcelánfigura felett. Talán nem is annyira elkeserítő a helyzet, mint amilyennek tűnik. A tanácsosok halála kedvezőtlen fordulatot jelentett, ám senki más nem számíthatott elegendő szavazatra ahhoz, hogy megfordíthassa a választás kimenetelét. Ez pedig azt jelentette, hogy még mindig az erő pozíciójából harcolhatott. Ha gyorsan és céltudatosan lép, még mindig sikerre viheti a tervet. Ám először is meg kellett zaboláznia azt a fattyú Levictust. Miután visszatért a palotába, második intézkedéseként már magához rendelte a varázslót. Ideje volt emlékeztetni a férfit, hogy ki itt a szolga, és ki az úr. Az íróasztalán álló lámpás lángja meglibbent, mintha fuvallat legyezte volna meg. Minden ablak zárva volt. Vassili oldalra fordult, és önkéntelenül odébb lépett, amikor a vékony alak megjelent mögötte. – Az isten vérére, ember! Mit keresel itt? Amíg ő megpróbálta összeszedni magát, a bérgyilkos helyet foglalt a kandalló mellett. A főpap keze ökölbe szorult, ám mielőtt megszólalt, nyugalmat erőltetett magára. Ral övén még mindig ott függött a hivalkodó ezüstmarkolatú kard. A biztonságiak gondatlanságán még inkább

felidegesítette magát. – Megtaláltad őket? – szegezte neki a kérdést Vassili. – Szükségem van arra a lányra meg arra a férfira... hogy is hívják? Ral kést vett elő, és megpörgette az ujjai közt. – Ó, még mindig keressük őket. Nem szerencsés efféle veszélyes játékszereket tartani ott, ahol bárki felkaphatja azokat. Vassili a homlokát ráncolta. Nem azt a Ralt látta maga előtt, akihez korábban hozzászokott. Az íróasztala mögé lépett, és leült. Megfordult a fejében, hogy behívja az őröket, de inkább kivárt. – Mire célzol? – Veszélyes elemekkel szövetkeztél, fényességes nagyuram. Az északi háborúkról szóló mendemondák kétségkívül az őrületbe kergetnek. – Nem tudom... – Felesleges a mellébeszélés. – Ral a kabátjába nyúlt, aztán az asztalra dobott egy pergamentekercset. Vassili megdermedt, amikor meglátta rajta a pecsétviaszt. Hogyan lehetséges ez? A legtitkosabb iratait mind hét lakat alatt tartotta. Aztán rájött. Levictus. Vassili lesimította köpönyege elejét, miközben próbált lehiggadni. – Igen, kapcsolatban álltam bizonyos eregothi személyekkel. Na és? Arnos pogányaitól a nyugati birodalmak istentelen vadembereiig idegen hatalmak vesznek körül minket, amelyek az elpusztításunkra törekednek. A prelátus értette, hogyan kell titkos módszerekkel előmozdítani az Egyház céljait. Például politikai eszközként alkalmazott merénylettel. Ral nem harapott rá a csalira. – Az Árnnyal egyezséget kötni szentségtörés, ráadásul hazaárulás is. – Te csak ne papolj nekem szentségtörésről és hazaárulásról! Egész életemben az Egyházat szolgáltam. Miután Immaculatus elhalálozott, engem kellett volna megválasztani a legfőbb hivatalba. Engem. Nem pedig azt a vén trotli Benevolentiust. A kudarcod miatt ugyan módosítanom kellett tervem végrehajtásának időzítésén, ennek ellenére én leszek a következő prelátus. Ral látszólag zavarodottan ráncolta a szemöldökét és vizsgálgatta a tenyerét. – Attól tartok, változott a terv. Tudod, nem Caim ölte meg sorra a tanácsostársaidat. Vassili megragadta íróasztala peremét. – Nyilvánosan meg foglak korbácsoltatni a szemtel... Szava elakadt, ahogy lepillantott a melléből előmeredő kés fényes markolatára. Különös érzés volt; inkább nyomásra, mint fájdalomra hasonlított, amely a szegycsontjából sugárzott szét. Vékony csíkban melegség szivárgott lefelé a köpönyege alatt, le a hasához, majd bele az alsóneműjébe. Újabb alak jelent meg az íróasztal előtt. Levictus a fekete köpönyegében. A

varázsló szemének fény számára áthatolhatatlan mélységeiből a semmi tükröződött vissza. Vassili a szent medálhoz akart kapni, hogy meghátrálásra kényszerítse a varázslót, keze azonban nem engedelmeskedett neki. Teste elnehezült; mozdulni sem tudott. Ralra pillantott, aki felállt, és Levictus mellé lépett. – Fogalmatok sincs semmiről – súgta, habár alig bírta összeszedni az erejét, hogy kipréselje magából e szavakat. A seb lüktetni kezdett. – Azt hiszitek, győztetek, de tévedtek... A szoba megfordult körülötte, aztán már a földön hevert, és a mennyezetet bámulta. Apró árnyékok táncoltak a kazettás felületen, egész sereg, mintha alaktalan fekete termeszek rágták volna keresztül magukat a palotán. Valami az ingujját ráncigálta. Iratok zörögtek a sötétben. Ral a fiókjait vizsgálja át. Ügyes fiú, megtalálta az alsó fiók rejtett rekeszét, benne a titkokkal, amelyek megőrzéséért már embereket ölt meg. Most mind kiterítették az iratokat, ahogy nemsokára az ő tetemét fogják, fehér halotti lepellel letakarva, hogy aztán kősírba temessék. Remélte, hogy fia teljesíti majd az óhaját, és mahagónikoporsót készíttet neki. Mindig is kedvelte a sötét tónusú fa nemes csillogását. A varázsló hajolt fölé. Vassili feje mellé egy tárgyat helyezett – egy fakó színű faládikát. Áldozati ládára emlékeztetett. Gyerekkorában az édesapja megengedte neki, hogy ő helyezze be az alamizsnát a skatulyába. Az ifjú plébános tekintete oly heves és átható volt, és folyton figyelte őt. A fájdalom lassan szertefoszlott. Nem tűnt annyira rettenetesnek a haldoklás. Csak lecsukja majd a szemét, aztán mély, örök álomba merül. Erős kezek rázták meg. A távolból fém csörgését hallotta. Vassili mérgesen ráncolta a szemöldökét, amiért megzavarták a nyugalmát. Az Egyház kiváló vezetője volt. Ennek megfelelő tisztelet és méltóság járna ki neki, és nem szabadna úgy megragadni és hajigálni őt, mint a halakat a piacon. Levictus lejjebb hajolt. Szavakat súgott a fülébe, lágyan, akár a liba pehelytollai. – A halálán lévő Benevolentius elárulta nekem az utolsó titkát. Tudom, ki rendelte el a családom letartóztatását. Összegyűrt pergamendarabot helyezett a főpap mellére. A Vassili család pecsétjének lenyomata meredt rá az irat aljáról, mintha szemmel akarná verni őt. A főpap minden erejét megfeszítve próbált megszólalni, ám csak száraz zihálás hagyta el az ajkát. A méltatlankodás utolsó rohama még egyszer összeszorította a torkát, aztán elpárolgott, és csak egy üres és törékeny burok maradt utána. Távolodó léptek zaját hallotta a hideg kövezeten. Ral otthagyta őt. Levictus halkan dúdolt, ahogy a főpap felé nyújtotta a kezét. Meg akarta simogatni, a haldokló iránti részvétét akarta kinyilvánítani? Nem, látómezeje elmosódott peremén mozgásra lett figyelmes. Egy kés közelgett feléje, pengéje fekete,

akár az újhold, és hidegebb, akár az éjféli tenger. Egyre közelgett... és közelgett... és közelgett... Az utolsó csókot nem ágyasa lehelte Vassili ajkaira, hanem az Árnytól szennyezett penge halálos harapása marta belé. A főpap felüvöltött, de senki sem hallhatta őt.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

aim teste kölcsönzött lova ritmusára himbálózott. Az országúton haladtak, már ha ezzel a névvel lehetett illetni a nimeai vidék aranybarna búzamezői közt kanyargó, keréknyomoktól göröngyös ösvényt. Az úttal párhuzamosan gigantikus, kőből épült vízvezeték futott, bolthajtásait repkényindák erdeje és törmelék tömte el. Száz évvel ezelőtt ezen érkezett Othirba a víz a távolban magasodó bíborszín hegyekről. Most már csak egy olyan törzsnek állított emléket, amely ugyan nem dicsekedhetett kiváló ősökkel, egykor mégis meghódította szinte az egész világot. Előbb-utóbb azonban még a birodalmak is elpusztulnak. Zefi egy almásderes gebén lovagolt mellette; az állat szelíd vérmérséklete tökéletesen illett lovasához. Amióta elhagyták Othirt, Zefi méla szótlanságba burkolózott. Caim készséggel békén hagyta őt. Miután a Pieter síremlékéből nyíló alagúton át kimenekültek a városból, a Memnir nyugati partján álló nyomornegyed düledező viskói között jöttek a felszínre. Caim egy fogadó istállójában kötött el két hátast a hozzájuk tartozó felszereléssel. Mindössze egy helyet ismert a világon, ahol Zefit biztonságban tudhatta, amíg meg nem oldódnak a gondjaik, és egyetlen embert, akire rábízhatta a lányt. Nyugatnak tartva haladtak el álmos kis falvak és elszigetelt tanyák mellett. Ahogy fogytak a mérföldek, velük fogyatkoztak a gazdaságok és a szőlőskertek is, mígnem roppant kiterjedésű vadonba értek. Caim még itt is folyton azt figyelte, nem követik-e őket. Habár órák óta egyetlen lelket sem láttak, a férfi képtelen volt megszabadulni az érzéstől, hogy a nyomukban vannak. Láthatatlan fantomok népesítették be a képzeletét, és nem mindegyiküket az othiri eseményekből ismerte; minden mérfölddel egyre régebbi emlékek törtek a felszínre benne. Ásítás törte meg a hajnali csendet, ahogy Zefi felébredt és kinyújtózott. Caim feszengés nélkül figyelte őt. Az elmúlt néhány nap megviselte a lányt; lesoványodott, amióta először találkoztak, arcából eltűnt a szín. Ennek ellenére még mindig megvolt benne az a vasakarat, amelyet senki sem vehetett el tőle. Észrevette, hogy Caim figyeli. – Mit bámulsz? – Talán meg kellene beszélnünk. – Micsodát? – De arcába leheletnyi pír szökött.

– Azt, ami az édesapád házában történt, amikor megcsókoltál... – Felzaklattak az események – vágta rá –, te pedig fél lábbal a sírban voltál már. Egy pillanatra elvesztettem a fejem. – Egy pillanatra, mi? Zefi az útra szegezte a tekintetét. – Többé nem fog megtörténni. – Megnyugtató ezt tudni. Caim áthelyezte a súlypontját a nyeregben. Elszokott már a lovaglástól. Estére sajogni fog a combja. Előttük bronz és arany árnyalatokban játszó fák emelkedtek ki a sík vidékből. A messzeségben dombok törték meg a szemhatárt, mögöttük pedig fenséges szürke csúcsok magaslottak. Elhagytak egy út menti, régi jelzőkövet. Mivel félig benőtte a gaz, nem lehetett elolvasni, mi áll rajta, Caim azonban látatlanban is tisztában volt vele. A kő tetején kardinálispinty ült, és figyelte elhaladtukat. Caim megpróbált visszaemlékezni, mikor látott utoljára madarat az Othirt ellepő mocskos galambokon kívül. – Szóval hol vagyunk? – érdeklődött Zefi. – Dunmarrow-ban. Zefi felágaskodott a kengyelben, hogy jobban szemügyre vehesse a tájat. – Ilyen messzire még sosem merészkedtem a város falain kívülre. Élnek itt egyáltalán emberek? – Kevesen. Olyanok legalábbis nem nagyon, akikkel szívesen összetalálkoznál. A banditák földjén járunk. – Caim, biztosan ezt kell tennünk? Még visszafordulhatunk. Lehet, hogy Othirban is akadnak néhányan, akik segítenének nekünk. Caim megrántotta a kantárt. Heréltje még néhány lépést futott, mielőtt lusta poroszkálásra váltott volna. Zefi egy pillanattal később befogta őt, hátasát gyakorlott könnyedséggel irányította. – Ez a valaki, akihez most elviszel minket – mondta –, tud segíteni nekünk? Ki ő? A tanítód? – Nem egészen. Viszont megbízom benne, és ezt kevés emberről mondhatom el. Neked sem maradhatott sok okod a bizalomra. – Rendben. Na és hol lakik? Az erdő másik végén? Az ösvény vörösjuharligetbe vezetett. A földön hűvös árnyak játszadoztak. Az erdő Caim számára nem rejtegetett titkokat. Kisfiúként sokszor bejárta a rengeteget. Ez volt a búvóhelye, a vára, a menedéke a rengeteg emlék elől, amelyek sehogy sem akartak elhalványulni, ám mostanáig eszébe sem jutott, hogy visszatérjen ide. Fél mérfölddel azután, hogy áthaladtak a lombkupola alatt, szerény hajlék tűnt fel előttük az út mellett. Caim megállította a lovát. Nem sok változott azóta, hogy utoljára látta a helyet. Tűzifa füstje tekergett elő vékonyan az agyagtéglából rakott kéményből. Elnagyolt rönkök alkották a falakat,

amelyeket sárral tapasztott, vastag gyékényfonattal szigeteltek. A tető összekötözött nádból készült. – Ez lenne az? – kérdezte Zefi. – Mikor jártál itt utoljára? – Már nagyon régen. Lovaik felnyihogtak, amikor tagbaszakadt férfi jelent meg a viskó sarkában. Sonkányi öklében fekete vasfejű fejszét tartott, másik hóna alatt tűzifát cipelt. Kinézetre az ötvenes éveiben járhatott. Széles vállát házi készítésű zubbony fedte, amelyet kötéllel kötött meg szarvasbőr nadrágja felett. Arcát régi háborús sebesülés torzította el, amely teljesen bezúzta állkapcsa bal oldalát, külseje így egészen félelmetesnek hatott, akár egy túl sok küzdelemben megtépázott farkasé. Kifejezéstelen, halványkék szemek figyelték közeledtüket. Caim előredőlt a nyeregben. Az öreg megváltozott. Mindig is csimbókos szakálla mostanra a hasáig megnőtt, haja egy része pedig kihullott. Dereka köré némi túlsúlyt gyűjtött, válla viszont még mindig masszívnak hatott, kétoldalt görgő kövekre emlékeztetőn hullámzott. Caim úgy sejtette, hogy maga is változott valamennyit. Alig felcseperedett fiúcska volt még, amikor eljött. Vajon az öreg ráismer egyáltalán? Félelmeit biccentés oszlatta el. – Caim. Üdvözlésképp Caim szintén biccentett. – Kas. A férfi megvakarta lábát a fejsze élével. – Úgy nézem, mostanában szemrevalóbb társaságot választasz magadnak. No és összeköltöztetek már? Caim nyelve a szájpadlásához tapadt. – Öhm, nem. Kas, bemutatom Zefit. Csak az ismerősöm. Az idős férfi megindult az ajtó felé. – Kerüljetek beljebb! Épp csáját főzök. Szerintem mostanra el is készült. Caim lekászálódott a nyeregből, majd odalépett a másik lóhoz, hogy lesegítse Zefit, de a lány nála előbb ért a földre. – Szóval nem vagyok elég jó neked? – kérdezte Zefi ugyanazzal a kegyetlen mosollyal, mint amit Kit arcán lehetett látni, valahányszor Caim idegeivel akart játszani. A férfi mordult egyet, és a hosszú lovaglástól elgémberedett lábbal, bicegve megindult a kalyiba felé. Caim végighúzta kezét a kunyhó nagyobbik szobájának asztalán. A göbök és göcsörtök régi emlékeket hívtak elő. Rengeteg időt eltöltött Kassal ennél az asztalnál, átbeszélgették a házi kolbászból és a kertben termesztett zöldségből álló vacsorákat. Nos, többnyire Kas beszélt, amíg ő hallgatott. Kevésbé kellemes dolgokra is emlékezett: indulatos szóváltásokra és ökölre menő

harcokra, arra a szokatlanul kemény télre, amikor kettejükön kívül minden megfagyott a kunyhóban. Caim oly sok év elteltével még mindig ujjain érezte a hideget. A kalyiba belseje pontosan ugyanolyan maradt, ahogyan emlékezett rá, mindössze kisebbnek tűnt. Mindent vékony porréteg fedett. A gerendákról és a kandalló felett függő régi lándzsáról pókhálók lógtak, a spalettákat pedig mintha a viskó megépítése óta nem pucolták volna meg. Foszlott pokrócok halma állt a sarokban, ahol egykor Caim aludt. A szobát betöltötte a parázsló fa füstjének és Kas ízületi kenőcsének illata. Az öreg nem sokat szólt azóta, hogy megérkeztek, csak ledobta a tűzifát a kandalló mellé, és a vastűzhely körül szöszmötölt. Zefi hátradőlt a házilag faragott széken, és úgy tanulmányozta a két férfit, akár a ketrecben tartott vadállatokat. Caim fészkelődni kezdett, hogy enyhítse az oldalába nyilalló fájdalmat. Talán mégsem volt annyira jó ötlet ez. Épp ürügyet próbált találni, hogy továbbindulhassanak, amikor Kas odalépett hozzá a gőzölgő edénnyel, amelynek füle köré rongyot tekert. Mindkettejüknek töltött egy csészével, majd leereszkedett farönkből készült támlátlan székére. Zefi harmadszor is felajánlotta neki a helyét, Kas pedig harmadszor is köszönettel visszautasította a szívességet. – Elég kényelmes ez is. Tudod, magam készítettem a székeket. Remélem, nem ülsz szálkába. – Ezen elmosolyodott, mintha mások számára érthetetlen tréfa lenne. Caim belekortyolt az italába, és elfintorodott. A csája épp olyan volt, mint rég: rettenetes, de legalább meleg. – Szóval – szólalt meg Zefi –, Caimmal rokonok? Kas felhúzott szemöldökkel meredt rájuk az asztal túloldaláról. Caim vállat vont. Túljutottak már azon a ponton, hogy a titkai még többet árthattak volna neki. – Nem egészen – válaszolta Kas. – Az édesapját szolgáltam a katonáskodás után. Miután megölték a szüleit... – Anyámat nem ölték meg – Caim megszorította a csészét. – Elhurcolták. Kas bólintott. – Jól van. Zefi Caimra pillantott. – Megölték az édesapádat, az édesanyádat pedig elhurcolták? Hány éves voltál? Caim kortyolt egyet. – Nyolc. Zefi feléje nyúlt, mintha meg akarná érinteni a karját, de a keze félúton megállt a levegőben. – Sajnálom, Caim. – Szakállas történet. – Ki tette? – Nem sikerült kiderítenünk – felelte Kas. – Caim elszökött, amikor rájuk

támadtak. Hetekig kutattam utána, mielőtt Liovard utcáin találtam rá, ahol guberálásból tartotta fenn magát, lesoványodott, mint egy vézna macska, és teljesen elvadult. Elhoztam ide, és együtt építettük meg ezt a kunyhót. Caim magán érezte Zefi tekintetét. Nem volt nehéz kitalálnia, mi járhat a fejében, miközben megpróbálja összeilleszteni a férfi életének darabjait, és végigkövetni az utat, amelyet végigjárva az elhagyatott kisfiúból mostani önmagává vált. Caim szólhatott volna neki, hogy ne törje magát, hiszen a lehetséges következmények teljes tudatában választotta ezt az életet, de nem számított, Zefi mit gondol róla. Semmi sem változtathatott azon, ami megtörtént, ezért érdektelennek érezte a múltat. – Jól eléldegéltünk itt mi ketten – folytatta Kas. – Egészen addig, amíg el nem szökött tőlem. Mennyi idős is voltál, Caim? Tizenöt? – Tizenhárom. – Úgy emlékezett arra a napra, mintha tegnap történt volna. Valamin összevesztek; azt nem tudta felidézni, min, de akkor úgy érezte, mintha ennél semmi sem lehetne fontosabb az egész világon. – Veszekedtünk – vonta meg a vállát Kas, mintha ez mindent megmagyarázott volna. – Már arra sem emlékszem, min kaptunk össze. Mindenesetre Caim aznap korán lefeküdt. Másnap reggel csak a hűlt helyét találtam. Tudod, visszamentem Liovardba, hogy megkeresselek. – Senki sem kért meg rá. – A pokolba is, fiam! Már azt hittem, rég a férgek lakomája lettél. – Nos, nem lettem az. – Caim felkelt. Szűkösnek és fojtogatónak érezte a szobát, a levegőt keserűség töltötte meg. – Tudom, hogy sokszor hibáztam – mondta Kas. – Nem helyettesíthettem a családodat. Az istenek a tanúim, hogy megpróbáltam. – Mindegy. Caim otthagyta őket. Hátrament a kalyiba végébe, a vén fatörzsektől körülbástyázott, hatalmas rétre. Egykor ide járt ki játszani, ide menekült ki a gondolataival. Évek teltek el azóta, de a kunyhó berendezésének látványa és illatai mindent visszaidéztek az emlékezetébe, mintha még most is ugyanaz a kisfiú lett volna, aki ugyanazokkal a gondokkal igyekszik megbirkózni, ugyanazokat a kérdéseket teszi fel. És még mindig nem kapott választ egyikre sem. Mi történt valójában sok esztendővel azelőtt, azon a hűvös tavaszi éjszakán? Valóban teljesen magára maradt? Mögötte léptek ropogtak a száraz levélszőnyegen. – Gyakran kijövök ide – szólalt meg Kas. – Esténként itt pipázom. Megnyugtat. – Honnan szerzel dohányt ilyen távol a világtól? – Pár havonta meglátogat egy vándorkereskedő. Múlt tavasszal új szekercét vettem tőle. Caim tekintete egy erdőszéli sziklatömbre tévedt. A kő, amely szinte a derekáig ért, félig a földbe süppedt, és szürke zuzmó nőtte be, legalább annyit

nyomhatott, mint egy jól megtermett fiatal ökör. Eszébe jutott, amikor Kast figyelte, hogyan emeli fel a sziklát és hajít alá valamit, mielőtt visszaejtette a követ a helyére. Oly régen történt mindez, az emlékkép mégis oly éles volt, akár egy frissen fent kés pengéje. – A szüleid járnak a fejedben – állapított meg Kas. Caim bólintott. – Gondolod, elég erős vagy már ahhoz, hogy felemeld azt a követ? Caim a sziklatömbre pillantott, és a göröngyös tetejű kőre a múlt eseményeinek hegynyi halma rakódott rá. – Fogalmam sincs, elég erős leszek-e valaha is. – Rengeteget gondolok az apádra. Az édesanyádra is. Sokszor eltanakodom azon, vajon nem hagytam-e túl hamar abba a kutatást azok után, akik ezt tették velük. Talán nem voltam eléggé elszánt. Caim a földbe nyomta csizmája orrát, és kirúgott egy kavicsot. A lába mellett ért földet, lapos és sima volt, akár a folyami kövek. Körben a fehér felszínen vörös csík futott végig. Mit mondhatna? Semmit. Neki is megvoltak a fenntartásai a múlttal kapcsolatban. – De tudod, Caim, örülök, hogy nem mentem vissza, mert akkor sosem találtam volna rád. Az édesapád nagyszerű ember volt, a legkiválóbb, akit valaha ismertem. Ő biztosan azt kívánta volna, hogy viseljem gondodat, amíg elég idős nem leszel ahhoz, hogy magad gondoskodj magadról. – És az kit érdekelt, hogy én mit akartam? Mi van, ha szívesen eltöltöttem volna néhány évet az utcán, azért cserébe, hogy tudjam, megtorolták, amit a szüleimmel műveltek? – Még mindig bosszúra vágysz? Hallgass rám, fiam! Harcoltam háborúban, több halált láttam, mint amennyi egy életre elég, és tapasztalatból mondhatom neked, hogy feneketlen kút ez az egész. Mindenedet belehányhatod, mégis minden reggel üresen tátong. Nem számít, hány embert küldesz át a másvilágra, ami elmúlt, már sosem változhat meg. Ideje megtanulnod ezt, és továbblépned. Caim a fogát csikorgatta, míg éles fájdalmat nem érzett az állkapcsában. – Még mindig megjelenik az álmaimban, Kas. Újra meg újra meghal a szemem előtt, és mindig igazságért kiált, de nem adhatom meg neki. Mitévő legyek? Hagyjam az egészet, és felejtsem el, hogy egyáltalán létezett? Kas felsóhajtott. – Caim, egész életedben a fény és a sötétség között egyensúlyoztál. Talán itt az ideje, hogy válassz, melyik oldalra állsz, és ott is maradj. Caim ellépett tőle. Émelygést érzett a gyomrában. Hirtelen nem bízott önmagában. Vajon helyesen cselekszik? Honnan tudhatná? – Nincsenek oldalak, Kas. Mindenki önmagáról gondoskodik. Ezzel az igazsággal nem akart szembenézni az apám.

– Nem érted, fiam. Bajban vagy. – Valahogy majd elboldogulok. – A férfi felé fordult, aki felnevelte őt. – Szükségem lenne viszont egy biztonságos helyre, ahol Zefi ellehet. Csupán néhány napig. – Természetesen maradhat itt. No és veled mi lesz? Caim megindult visszafelé a kunyhóba. – El kell intéznem néhány dolgot. Zefi az apró konyhában állt. Odapillantott, amikor Caim belépett. – Nélküled nem maradok – jelentette ki, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Így a legjobb. Zefi összefonta a karját maga előtt. – Nem te döntöd el, hova megyek, és hogyan élek. Caim megvárta, amíg lecsillapodik a lány dühe. Arcáról eltűnt a pír, de görcsösen ökölbe szoruló ujjai teljesen elfehéredtek. Tekintetével mintha olyasmi után kutatott volna, amit Caimhoz vághat, amíg Kas be nem lépett az ajtón. – Nagyszerűen fogjuk érezni magunkat együtt, hölgyem. Eldiskurálhatunk Caimról, amíg ő távol jár. Elmesélem az összes gyerekkori titkát. Zefi szinte felnyársalta a tekintetével Caimot. – És ha nem térsz vissza? – Vissza fogok. – De mi van, ha mégsem... ? Megkerülte az asztalt, és átkarolta Zefit. – Visszajövök. Hidd el! Bólogatott, mielőtt Caim karjaiba omlott. – Ajánlom is! – mormolta bele a férfi mellébe. Kas megköszörülte a torkát. Caim gyengéden eltolta magától Zefit. A tőle telhető legőszintébben rámosolygott és rákacsintott a lányra, aztán megindult az ajtó felé. Kas az útjában állt. Caim arca megfeszült, de az öreg egyszerűen félreállt. – Remélem, megtalálod, amit keresel, fiam! Caim lehajtotta a fejét, amikor kilépett a küszöbön. – Caim! Épp időben fordult meg, hogy elkapja Zefit. A lány egy pillanatra magához szorította őt, majd apró tárgyat nyomott a kezébe. Hidegen simult a markába. – Ezt vidd magaddal! – mondta Zefi, és hátralépett. Caim lepillantott a tenyerére. Aranykulcs hevert a kusza bőrszíjakon. Zefi nyakéke. A férfi egy biccentés kíséretében a csuklójára tekerte a láncot, és kiment a lovához. Amikor újra a nyeregben ült, mély lélegzetet vett, tüdejét megtöltötte a fenyő és a juhar, a friss föld és az édes füst illatával teli levegővel. Aztán elvágtatott, és magára hagyta a két embert, akik a legtöbbet jelentették neki.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

thir kapuit lezárták, mire Caim visszatért, a kapuőröket a nimeai hadsereg haragoszöld egyenruhás katonái váltották fel. Ezért a föld alatti folyosón jutott be. Miután elfújta a lámpást Pieter mauzóleumában, egy percig kezével a kripta bronzkapujának támaszkodva állt. Ha kudarcot vall, csupán idő kérdése, hogy megtalálják Zefit. A lány szép volt, okos és bűbájos, ugyanakkor fennhéjázó és csökönyös is. Sokáig nem lesz hajlandó ölbe tett kézzel várakozni Kasnál. És Kit hova tűnt? Pont akkor nem képes kiverni az édes kis fejéből, hogy miért is rágott be annyira, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Caim a fejét csóválta, ahogy kisurrant a temetőbe vezető kapun, és eltűnődött, vajon hogy sikerült ennyi gondot magára vennie. Haragos szél kapott bele a hajába, ahogy a sírok közti ösvényeket rótta. Most, hogy Mathias halott, már csak egyvalaki tudhatta, hogy aznap este az earl palotájába kellett behatolnia. A sírkert melletti sikátorok kihaltak voltak, ám alig egy háztömbnyi távolságban összecsapás zajától visszhangzott az utca. Habár a hangokat letompította a folyó felől beáramló köd, úgy tűnt, mintha valódi háború folyna. Ráfordult az Akácia sugárútra, ahol két felborított szekér állta el az útját. A barikádon túl katonák csaptak össze a lázongó polgárokkal. Mindenfelé tetemek hevertek az úttesten. A sokáig elfojtott és most hirtelen elszabadult vad düh morajlása töltötte meg a párás levegőt. Robbanás borította fénybe az utcát, amikor tűzgyújtó bomba csapódott a katonák közé. Narancssárga lángok csaptak a magasba körülöttük. Üvöltésük kaotikus kórusára támadóik éljenzése válaszolt. A polgárok közelebb nyomultak, vérszomjasan vetették rá magukat azokra, akik korábban az otthonukat és a vagyonukat védelmezték. Szikrák kavarogtak a levegőben, és ragadta magával őket a szél, amíg a támadók visszavonulásra nem kényszerültek, nehogy végül a saját kezük munkája perzselje meg őket. Caim behúzódott az árnyak közé, és kikerülte a csetepatét. Hosszú perceken keresztül ólálkodott előre, amíg a kereskedők negyedébe nem ért. A harcok még nem terjedtek át a városnak erre a részére, ám csupán idő kérdése volt a dolog; az Alsóváros tüzei hamar tovább fognak harapózni. A Selyem utcában egy chirash barlang és egy bordély között állt az

Aranykerék, együttesen megalkotva a földi gyönyörök triumvirátusát. Annak igazolása, hogy Ral állt az earl elleni merénylet mögött, szinte kiszúrta a szemét; a Szent Testvérek egy ütege lófrált lomha léptekkel a főbejárat előtti verandán, mintha ők bérelnék a helyet. Caim elkerülte az utcai lámpaoszlopokat, miközben az épület mögé osont. A játékbarlang mögötti sikátorba keskeny faajtón keresztül lehetett bejutni. Halvány fény szűrődött ki a fenti ablakokból. A felső szint három ablakát vaskos spaletták védték. Ez lesz Ral lakosztálya. Caim kimért mozdulatokkal fogott bele a mászásba, határozottan érezte oldalában a sebet, ahogy húzódzkodott. A csuklójáról lecsüngő amulett szokatlan jelenléte hátráltatta a mozgásban, de nem vette le. A fogásokra összpontosított, egyikre a másik után, amíg fel nem ért a középső ablakhoz. Ott megkapaszkodott a keskeny peremben, és hallgatózott. Odabentről nem szűrődött ki hang. Feljebb húzta magát, és bekémlelt a párkány fölött. A rózsaszín üveg mögötti szoba tágasnak és jól felszereltnek tűnt. Az ágy felett kicsiny lámpás világított. Jobbra tőle lakkozott tölgyfából készült baldachinos ágy állt nem messze a saroktól, a szemközti falnál magas ruhásszekrény, ajtajai félig nyitva. A szekrény melletti kredencen faládikák sorakoztak. A földre szórva és a bútorokon csizmák, köpönyegek, ingek és más ruhadarabok hevertek szanaszét. Caim harminc szívverésnyit kivárt, amíg keze és lába ujjai görcsbe nem rándultak. Odabent semmi sem mozdult. Egy rántással feltépte és széttárta a zsalut. Fájdalom hasított az oldalába, amikor áthúzódzkodott a párkányon. Előrebukott a vastag, többrétegű szőnyegre. Ahogy nagy nehezen megpróbált felülni, a könyöke egy faállványnak ütközött. A csúszó fém tompa sercenése beindította a reflexeit. Egy selyembe csomagolt, nehéz tárgyat sikerült elkapnia, még mielőtt földet ért volna. Mély levegőt vett, és megvizsgálta a markában tartott bronzképet, Szt. Jules, a tiszta életűek és jószívűek védőszentjének női alsóneműbe tekert arcmását. Caim visszatette a helyére a szobrocskát, és felállt. Két kijáratot látott: tőle balra ívboltozatot, amely egy másik szobára nyílt, az ágy túloldalán pedig egy keskeny ajtót, amely valószínűleg egy kis kamráé lehetett. A komódon sorakozó faládikáktól eltekintve semmi különös nem tűnt fel neki. Épp szemügyre akarta venni a ládikák tartalmát, amikor közelgő lépteket hallott az ívboltozatos ajtó felől. A falhoz szorult, és előhúzta suete késeit. Ral lépett a szobába. Acél csillant meg bal kezének ujjai között. Már épp hátrarántotta a karját, hogy elhajítsa a pengét, amikor Caim kilépett az árnyak közül. Ral leeresztette a kezét. – Caim. Már vártam, hogy felbukkanj valamikor.

Caim laza tartást vett fel, izmai azonban acélsodronyként feszültek meg a ruhája alatt. Az oldalához szorította a késeit, hogy ne remegjen a keze. Válaszokra volt szüksége, nem még több halottra. – No és miért, Ral? Nem arra számítottál, hogy a kedvenc kis bádogingeseid elvégzik a munkát, amit rájuk bíztál? Ral az komódhoz sétált, letette a tőrét, és egy magas asztali üvegből italt töltött magának. – Nem igazán. Brandyt? Külföldről hozattam. Caim nem válaszolt, de minden mozdulatot figyelt. Ral vállat vont, és a szájához emelte a kristálypoharat. – Semmi személyeskedés nem volt benne. Nem kellett volna belekeveredned. Az embereimre kellett volna bíznod a lányt. – Te kevertél bele. Eleve te csaltál tőrbe azzal a munkával. Azt hitted, kinyírhatod azt a nemest, aztán rám kenheted. – Mi bajod azzal, ha két barát szórakozik kicsit egymással, hm? Azt hittem, lelépsz onnan, és elmenekülsz a városból, remélhetőleg örökre. Bárhogy is, én megkapom, amire vágyom, veled pedig többé nem kell számolnom. – Ki tervelte ki a Zefi édesapja elleni merényletet? Kinek dolgozol? Ral a komódra rakta a kezét. – Csak így, Zefi? Csalódtam benned, Caim. Mindig okos fickónak hittelek. Többé nem szolgálok másokat. A saját kezembe vettem a sorsomat. – És megölted Mathiast, mert túl sokat tudott. – Az az igazság, hogy nem én tettem, habár nem hullattam érte könnyeket. De ez nem számít. Most már senki sem állíthat meg. – Rólam elfeledkeztél. – Nem lehetsz ennyire ostoba, Caim. Inkább lehetőségként fogd fel a dolgot! Igen, félre akartalak állítani az útból, de most jobb megoldást ötöltem ki. Dolgozhatnánk együtt. Mindketten lehetnénk szabadok, élhetnénk úgy, ahogy a kedvünk tartja, és senki sem szólhatna ebbe bele. Ahogy egyre gyülemlett benne a düh, Caimnak nehezére esett a hüvelyükben tartani a késeit, nehogy Ral mellébe repítse őket. – Azt hiszed, megvásárolhatsz? – Képzeld csak el, milyen remek csapat lehetnénk együtt! – Szívesebben képzellek el téged, ahogy vérbe fagyva heversz. Ral lerakta a poharát, és farkasszemet nézett Caimmal. – Ilyesmire nem fog sor kerülni. Még ha megölnél is, körözött bűnöző vagy, akit az egész ország kézre akar keríteni. Téged gyanúsítanak több kormányhivatalnok, köztük egy nyugalmazott főpap és a Választótanács felének meggyilkolásával. – Szemenszedett hazugság mind... Ral kedvetlen mosolyt villantott rá.

– A személyes holmidra bukkantak rá mindegyik tetthelyen, és a nyomok minden esetben hozzád vezetnek. Caim eddig is sejtette, hogy a tűz, amelyben leégett a lakása, nem lehetett a véletlen műve, és most már tudta. – Te loptad el azokat a dolgokat, mielőtt felgyújtottad az otthonomat. – Megtébolyodtál, Caim. Vérszomjas vadállattá váltál. A Szent Testvériség parancsba kapta, hogy figyelmeztetés nélkül végezzenek veled. – Akkor talán legjobb, ha mégis megöllek. Nem sokat számít, ha eggyel több gyilkosságot írnak a számlámra. – Nekem csak a lány kell. – Sosem fogod rátenni a mocskos kezed. Erről gondoskodom. Ral felnevetett. Hangja károgásnak hatott. – Valóban azt hitted, Caim, hogy biztonságban lesz abban az erdei kalyibában?

Zefi felnevetett, amikor Kas újra teletöltötte kupáikat házi készítésű borával. Az ablak előtt tücskök ciripeltek, miközben ők jókedvűen ettek, ittak és diskuráltak. Kas otthona szerény volt ugyan, ám a férfi mindent megtett, hogy vendége jól érezze magát. Vaddisznót készített a kertben termett tökkel és paradicsommal. – Elég lesz! – mondta a lány, mivel a bor lassan kicsordult a poharából. Kas kuncogott. Nevetése nyájas volt, barátságos, és mély tónusú. Az édesapjára emlékeztette Zefit. Szegény apa. A lány elhessegette magától a búskomorságot, mielőtt az elronthatta volna a hangulatát. Kas kezére összpontosított. A múló évek dacára nagy és erős öklön kidudorodtak a vastag, kötélszerű erek. Karja vaskos, szőrös oszlopain sápadt sebhelyek kőcsipkézete futott fel. Amikor elmosolyodott, állkapcsa oldalra csúszott, mintha le akarna válni az arcáról. Tekintetük találkozott, Zefi pedig lepillantott az asztal lapjára. – Sajnálom. Nem akartam megbámulni. Kas végighúzta ujját az arcán, bozontos álla alatt, majd fel, egészen a halántékáig. – Semmi gond. Jó ideje már, hogy ez a vén krapek szép hölgyek tekintetét érezhette magán. Zefi körbenézett, hogy új témát találjon, és tekintete a kandallón állapodott meg. – Miért lóg egy bot a falon? Kas a tűzhely fölé akasztott fegyver felé fordult. Por lepte be a nyelet és a fémfejet. – Ah. Az ott, kedvesem, régi barátom. – Barát? – Az bizony. A császár negyedik légiójának első lándzsása voltam. Azzal a vén pikával több helyen jártunk, mint amennyit fel tudnék idézni. Ő segített

átvészelni a határháborúkat a hosszú menetelésből hazafelé jövet. – Édesapám... – Zefi hangja egy pillanatra elakadt. Aztán erőt vett magán, és folytatta. – Mesélt az északi pusztaságokba vezetett keresztes háborúkról. Azt mesélte, alig néhányan tértek haza. Kas még egy szelet sonkát szelt le magának. – Így is történt. Tízből mindössze egy század tért vissza Nimeába. Az volt az utolsó hadjáratom. Miután annyi barátomat láttam elesni, már csak egy kis földdarabra vágytam és annyi nyugalomra, amennyi bárkinek kijár. Még egy magamfajta vén csatalónak is. Zefi a szájához emelte a poharát. – Meséljen nekem Caimról! – Azt hittem, jobban ismered őt nálam, ifjú hölgyem. – Én...? – Megértette, mire gondolhatott, és sikerült elpirulnia. – Nem, uram. Caimmal csupán a véletlen hozott össze. Csak barátok vagyunk. – Nos, mit szeretnél tudni róla? Zefi az asztalra könyökölt. – Mindig... ilyen volt, mint most? – A sötét öltözékre és a kemény tekintetre célzol? – Pontosan! – Nem mindig. Fiatalabb korában kedves kis legénynek ismertem meg, még mielőtt a szeme láttára lemészárolták az édesapját, az édesanyját pedig elhurcolták, ki tudja, hová. Kas szavai gyorsabban kijózanították Zefit, mint a keserű csája, és arra emlékeztették, hogy nem ő az egyetlen, aki elveszítette a szüleit. Elképzelni sem tudta, milyen lehetett, amikor kisfiúként, magára hagyva hirtelen kilökték őt a nagyvilágba. – Nehéz lehetett neki. Kas bólintott a tányérja felett. – Az. Összetörte a kicsiny szívét, és talán az elméje is elborult tőle. Alig szólalt meg, miután elhoztam a városból, és ideköltöztettem hozzám. Azt hittem, rendesen fel tudom nevelni, és gondoskodni tudok róla, de a támadás után valamiképp megváltozott. – Hogyan? – Hát, nem annyira arról volt szó, amit mondott vagy nem mondott, hanem ahogy viselkedett. Az ideje nagy részét egymagában töltötte. Többé nem érdekelték őt a gyerekjátékok. Voltaképp velem sem akart semmit csinálni, hacsak nem fegyverforgatásról volt szó. Próbáltam leszoktatni erről, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem sokáig fog velem maradni a kunyhóban. Így úgy döntöttem, legjobb, ha gondoskodom arról, hogy tudjon vigyázni magára. – Szóval maga tanította meg őt harcolni. Kas a fejét csóválta. – Ez nem igazán az én érdemem. Ó, arra megtanítottam, hogyan bánjon a pengékkel úgy, hogy közben nem szúrja meg magát, de az alapfogásoknál

aligha többet. Tudod, én csak a katonáskodáshoz értek, de Caim nem elégedett meg azokkal az egyszerű fogásokkal, amelyeket meg tudtam tanítani neki. Mindig többre törekedett. Nem, sokkal többet tanult abban az erdőben, a vadállatoktól és ki tudja még micsodáktól, amiknek titokban a nyomába eredt, mint tőlem. Sosem fogom elfelejteni azt a napot, amikor a vállán átvetett fiatal szarvasbikával állított haza. Az állat csaknem annyit nyomott, amennyit ő. És nem nyíllal terítette le. Még csak dárdát sem vitt magával. – Akkor hogyan ölte meg? Kas pár pillanatig elrágódott egy darab sonkán. – Amikor megkérdeztem tőle ugyanezt, előhúzta a vadászkését, amelyet tőlem kapott, és rettenthetetlen arccal az asztalra fektette. Kis híján pofon vágtam, amiért hazudik, de a szeméből ki tudtam olvasni az igazat. – Nem hazudott. – Nem bizony. Amennyire tudom, sosem hazudott nekem. Zefi hagyta érlelődni ezt a fejében, miközben azon gondolkozott, hogyan fogalmazza meg a következő kérdését. Nem tudta túltenni magát mindazon, amit édesapja házának pincéjében látott. Caim csinált valamit, vagy valamivé átváltozott. Nem tudta eldönteni, melyik történhetett, de természetes bizonyosan nem lehetett. – Kas, tett valaha is Caim bármi... furcsát? A tagbaszakadt férfi még egy darabka vadmalachúst helyezett a tányérjára. – Folyton ilyeneket csinál. Te is láttad. Különös fickó, de a végsőkig kitart a barátai mellett. Mindig is ilyen volt. Mindent elkövetett, hogy kihúzhassa magát a kötelesség alól, ha nem tetszett neki a rá bízott feladat, de ha egyszer a szavát adta, semmivel sem lehetett eltántorítani. – Nem így értettem, hanem hogy látta-e valaha is, hogy valami furcsát tesz? Olyasvalamit, amit nem lehet megmagyarázni. Kas Zefire függesztette tekintetét, tengerkék szeme csillogott a gyertyafényben. – A képességeire gondolsz? Zefi a hangsúlyból megértette, mit akart ezzel mondani a férfi. Bólintott. Kas hátradőlt a székében, és a kupájáért nyúlt. Meghúzta az italt, aztán felsóhajtott. – Igen. Magam is láttam. Nem sokkal azután kezdődött, hogy megölték az apját. A kedves és vidám legény egyik pillanatról a másikra olyan szeszélyes lett, mint a Gyötrelmek tengere télen. És ez még korántsem volt minden. Furcsa dolgokat kezdett csinálni... olyasmiket, amit nem tudtam megmagyarázni. Mindig csendesen járt, de az istenekre esküszöm, egy üres szobában is meg tudta lepni az embert. És olyankor rátalálni, amikor nem akarta? Esélytelen. Olyannak tűnt, akár egy szellem. – Igen, és mi ez? – Habozott, aztán kertelés nélkül kibökte, amire gondolt. – Lehetséges, hogy Caim... nem tudom, minek hívják. Mágus? Varázsló? Kas megrázta bozontos fejét. – Nem az, hölgyem. Születése óta ismerem a

fiút. Végignéztem, ahogy aprócska csecsemőből ifjúvá cseperedik, és az életemre esküszöm, hogy az efféle hókuszpókusz soha nem érdekelte őt. Nem, mindennek az anyja vére a magyarázata. Hallottam mendemondákat. Aki csak Caim édesapja alatt szolgált, annak a fülébe jutott. Azt suttogják, hogy az az asszony Odaátról származott. – Odaátról? – A kifejezés előhívott valamit Zefi emlékei közül... valamit, amire régóta nem gondolt, egy mesére, amelyet viharos éjszakákon mondtak el neki, amikor a dadája pokrócokba bugyolálta és rémisztő történetekkel traktálta őt. – A tündérek földjére gondolsz? A manóbuckákra és az egyszarvúakra? A férfi megvonta széles vállát. – Északi legenda. A lápvidéken és a pusztaságokon túli vidékről azt tartják, hogy egy másik világ, az örök félhomály birodalma. Odaátnak hívjuk. A legtöbben badarságnak tartják az egészet, de magad is láttad Caimot. Az édesapja ifjú lovagként tért vissza a mocsarakon túlról fiatal arájával és a kisgyermekükkel. Az asszony ritka szépség volt, bőre akár a fényesre csiszolt mormori kristály, a szeménél mélyebbet, sötétebbet pedig sosem láttam. Nem kellett hozzá sok idő, hogy lábra kapjanak a híresztelések, de a pletyka olyan, mint az egerek. Megpróbálhatjuk agyontaposni őket, de mindig ott rohangál még néhány a padlódeszkák alatt. – No és maga? Elhitte a történeteket? – Azt tudtam csak, hogy Caim apja tisztességes ember és becsületes úr, ami épp annyira ritka manapság, akár a tisztességes bér és a jó barát. Ami a többit illeti, nem rám tartozott. – Caim tud erről? – Nehéz lenne megmondani. Amikor még éltek a szülei, túl kicsike volt ahhoz, hogy felfogja az ilyesmiket. Később pedig igyekeztem megóvni őt a fájdalomtól, bármennyire keveset használhattam is neki ezzel. Miközben a férfit hallgatta, Zefi úgy érezte, megmozdul valami benne. Érzelmek kavarogtak a nyugodt felszín mögött, és rájött, hogy egész végig elutasítóan viselkedett Caimmal. A férfi az életét kockáztatta érte, egyszer sem csapta be vagy próbált visszaélni a helyzetével. Ha a szakmáját nem nézte, nála derekabb emberrel soha nem találkozott. Kortyolt egyet a borból. – Még egy pohárkával? – Kas felemelte a borospalackot. Zefi épp a kupáját nyújtotta felé, amikor odakint megzörrent valami, mintha csontos kéz kaparta volna a kunyhó oldalát. A lány felpattant a székéről. A tücskök elnémultak. Kas lehurrogta. – Ne nyugtalankodj! Csak a fák ágaival játszik a szél. Felesleges aggód... Az ajtó megremegett a keretében, amikor valami döngve nekicsapódott a

tölgytábláknak. Kas felugrott a székéről. Újabb csapás hajlította meg a szívós deszkákat. Szilánkokra tört darab esett ki az ajtó fájából. Zefi görcsösen az asztal szélébe kapaszkodott, torkából sikoltás tört elő. A lyukon át Markus vigyorgott rá.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

űvös borzongás kúszott felfelé Caim gerincén, és fészkelte be magát a tarkójába. Honnan tud erről Ral? Bizonyára követték őket. Vissza kell mennie a kunyhóhoz. Előbb azonban itt kell elintéznie, amiért jött. Kimért léptekkel megindult Ral felé. Kései mintha a két keze acélból készült meghosszabbításai lettek volna, készen arra, hogy kimetsszék az életet a férfiból, aki kiforgatta Caim egész létét. Ral rezzenéstelenül állt, keze a komódon nyugodott. Caimot cseppet sem érdekelte. A féregnek pusztulnia kellett. Amikor Caim épp nekilódult volna, bizsergés futott végig a testén. Ral tapodtat sem mozdult, a szobára mégis sötétség telepedett. Caim egy pillanatig azt hitte, ismét képességei törtek elő belőle kéretlenül, ám ezúttal valami másnak tűnt, mint eddig. Nem érezte a nyomást a szegycsontja mögött. Mégis ingerlő viszketés táncolt a bőrén, akárha tízezer hangya masírozott volna rajta. A lámpás kanóca vibrálni kezdett. Caim fél testtel oldalra fordult, hogy közben Ralt se tévessze szem elől, s egy köpönyeges alak lépett elő a szomszédos szoba árnyékaiból, és állt meg a boltív alatt. Caim egyszerre verejtékezni kezdett. Egy hangot sem hallott. A férfi színtelen, sebhelyektől eltorzult arcán árnyak játszottak. A rászegeződő hűvös, fekete tekintet sötét emlékek örvényébe vetette bele Caimot. Álmaiban látta már ezt a tekintetet, éjszakáról éjszakára, arra azonban nem számított, hogy valaha ismét a maga valójában látja őt. Épp annyira biztos volt a férfi kilétében, mint a saját nevében. Ismét édesapja birtokának kerítése mögött állt. Mindenfelé holttestek hevertek a véráztatta udvaron. Édesapja egy fekete köpönyeges férfi előtt térdelt. Két fehér kéz latolgatta édesapja kardját, mintha az egyensúlyát vizsgálta volna. Aztán a penge megdöbbentő gyorsasággal lesújtott, Caim édesapja pedig összecsuklott. Vékonyka hang sikoltott fel az éjszakában, de Caim kizárta elméjéből a kakofóniát, hogy a titokzatos alakra összpontosítson. A kámzsát hátrahúzva felfedte a sápadt, olvadt faggyúra emlékeztető vonásokat, amelyeken sem megbánás, sem szánalom nem tükröződött. És azok a szemek, amelyek mélyen ültek beesett üregükben. Most a pontos másukat látta. Caim odafordult, hogy szembehelyezkedjen édesapja gyilkosával. Az idegen nem mozdult. Roppant köpönyegébe burkolózva úgy figyelte

Caimot, ahogy a rovarokat szokás. Caim felmérte a kettejük közti távolságot. Hat lépés. Komoly lendület kell hozzá, de egy szemvillanás alatt meg tudja tenni ezt a távot. Ügyet sem vetett idegességére, a kései markolatára szoruló ujjakra. Két savószínű kéz bukkant elő a köpönyeg ujjából. A férfi mindkettőben rövid tőrt tartott, nem hosszabbat, mint egy asztali kés, de pengéjük éppoly fekete volt, mint az idegen köpönyege. Fekete, mint Caim édesapjának kardja. Síkos ujj csúszott le Caim gerincén, de lerázta magáról az érzést. Nem fogja megfélemlíteni őt holmi furcsa fegyver, sem egy hátborzongató tekintet. Épp ugrásra készült, amikor jobb oldalról egy villanás beindította régi reflexeit. Megtorpant és lebukott, épp amikor Ral tőre elzúgott a feje felett. Caim melle lüktető görcsbe rándult, hirtelen és fájdalmasan, mintha a szíve igyekezne kitörni a bordái közül. Megragadta és a mélybe tuszkolta vissza az érzést. Nem veszíthette el az önuralmát. Most nem. Ral kivont karddal közeledett felé a köpönyeges férfi oldalán. Caim félreóvakodott. Ralt elkaphatja, az idegen viszont kiszámíthatatlannak tűnt. Nem nézett ki harcosnak, a mozdulatai ugyanakkor gyorsnak és biztosnak hatottak. Caim nem tudta, vajon elbírna-e egyszerre mindkettőjükkel. – Adok még egy utolsó esélyt. – Ral minden jel szerint őszintén beszélt a túlontúl tökéletes arcára ragasztott atyáskodó mosoly ellenére is. – Állj be közénk, és meglásd, jól fogsz járni! Lehetsz a jobbkezem, és kiemelkedhetsz a város szennyéből. Lesz hatalmad, pénzed, annyi nőd, amennyit csak akarsz... megkapsz mindent, amire valaha vágytál. Caim nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Zefi az ő hibájából meg fog halni. Talán már most is halott, Caim azonban még utoljára vezekelhet a vétségéért. Szemügyre vette Ral védekezését, a ferde kardtartást, hogy bármilyen szögben csaphasson, ám ezzel meglehetősen sok szabad felületet hagyott. Caim behajlította a térdét. A mellkasában egyre nőtt a nyomás, amitől lélegezni is alig tudott. – A szavaid nem hatnak rá – sziszegte a köpönyeges alak. – Öld meg, és essünk túl rajta! – Igen – felelte egy sóhaj kíséretében Ral. – Talán igazad lehet, Levictus. Levictus. Caim hagyta, hogy dühe végigmossa testét, átszivárogjon a karjába és a lábába, elűzze tagjaiból a bizsergést. Bosszúja tárgya immár nevet kapott. Caim úgy tett, mintha Ral felé szúrna, ám lépés közben irányt változtatott. Lecsapott suete késeivel, édesapja gyilkosának mellét és gyomrát célozta meg, ám a pengék a levegőbe hatoltak, ahogy a köpönyeges alak odébb illant, akár a füst a szélben, majd döbbenetes sebességgel visszaáradt. A fekete pengék bonyolult mintázatot leírva kígyóztak Caim felé. Efféle harcmodorral korábban még sosem találkozott. A férfi kolibri módjára röppent ide-oda,

előbb balról rontott rá, aztán jobb oldalról támadt, gyorsabban, mint bárki, akit Caim valaha látott. Látómezeje peremén ugyanekkor tekergőzésre lett figyelmes. Megkockáztatta, hogy egy pillantást vessen oda, és kis híján felnyársalta őt a köpönyeges férfi két kése, mielőtt egy gyors hárítással és hátralépéssel kiszabadította magát. Apró sötétségfoltok váltak ki a szoba árnyaiból. Szörnyűséges fekete könnyekre emlékeztetőn csurogtak le a falakon. Caim egy pillanatra pánikba esett, arra gondolt, bizonyosan megint elveszítette az uralmát a képességei felett. Ám még mindig érezte a kitörni igyekvő nyomást. A koromsötét cseppek azokra az árnyakra emlékeztették, amelyeket régebben meg szokott idézni, ám valamiféle megfoghatatlan módon különböztek azoktól. Talán kegyetlenebbek lehettek. Mintha sziszegtek volna, ahogy a földön csúsztak-másztak, akár egy kosárnyi vipera. Caim hárította Ral kardcsapását. Amikor lepillantott, az árnyak már teljesen körbevették őt. No de honnan kerültek oda? Hűvös sziszegés vonta magára a figyelmét, amikor a köpönyeges férfi összehangolt támadássorozatot indított ellene. Caim elhajolt, és tekergőzött. Pengéit körkörösen pörgette, hogy kiszabaduljon a szorításból, majd erőteljesen előretoppantott és támadásba lendült, hogy valahogy elkerülje a köpönyeges alak baljós fegyvereit. Ő volt az. Valamiképp az idegen idézte meg az árnyakat, ami azt jelentette... Caim nagyot nyelt. Még sosem találkozott a maga fajtájával, olyasvalakivel, aki szintén kapcsolatba tudott lépni az árnyvilággal. Ha a köpönyeges ugyanolyan képességekkel bír, mint ő, akkor vajon mi másban hasonlíthatnak még egymásra? Caim felszisszent, amikor seregnyi jégtűszerű apró fog mélyedt a csizmájába. Topogva igyekezett lerázni magáról a parányi szörnyetegeket, és elég volt, hogy egy pillanatra lankadjon az ébersége, bal karját máris felsértette a fekete penge. Caim hátraugrott, mielőtt a következő szúrás telibe találhatta volna. Arra nem pazarolhatta az idejét, hogy megvizsgálja sebesülését, de égetett, akár a tűz. Caim megfeszítette a karját, és a perzselő érzés egészen a válláig felkúszott. Oldala lüktetni kezdett a megerőltetéstől. Ral és Levictus lépésről lépésre a sarokba szorította őt, egyre távolabb az ablaktól. Hideg és undorító valami mászott fel a lábikráján. Elméje legmélyebb zugaiból édesapja fájdalomtól eltorzuló arcának emlékképe bukkant elő. Édesanyja sikoltozott. Caim lebukott egy erős kardcsapás elől, amitől oldalát elviselhetetlen fájdalom borította el, a férfi azonban felülkerekedett gyötrelmein, és minden dühét beleadta a következő rohamba. Levictus oldalcsapással hárította a döfést, a Caim baljában tartott penge azonban közvetlenül utána, a magasból sújtott le rá. A köpönyeges férfi még épp időben rántotta hátra a fejét, hogy megóvja a szeme világát. A tőr ehelyett az arcát hasította fel a szájától a halántékáig.

Levictus gyorsabban összeszedte magát, mint ahogy Caim számított rá, és még vadabbul támadt, mint korábban. Sötétvörös vér csordult végig az arcán. Caim elugrott a nyüzsgő sötétségek elől, és közelebb manőverezett az ágyhoz. Egy pillantást vetett az ágytakaróra. Ral az ágy másik oldalára került. Az orgyilkos fél lábbal már a matracra hágott, kardjával lecsapni készült. Fejük felett fúvott üveg lámpás lógott. Amikor ellenfelei közelebb nyomultak, Caim felpattant az ágyra. Félreütötte a Ral felől érkező döfést, másik kését pedig a lehető legmagasabb ívben lendítette fel, miközben üvegcsörömpölés kíséretében levetette magát az ágyról. Támadói mögött ért földet, nyögve bukfencezett egyet, és megperdült, ahogy talpra szökkent. A mennyezetről égő olaj zuhogott alá. A finom ágytakaró tüstént lángra kapott, akárha selyempapír lett volna. A tűz pillanatok alatt átterjedt a falikárpitra, és egészen a mennyezetig lángba borította a szobát. A köpönyeges férfi feldühödött kígyóra emlékeztetőn fordult hátra, miközben menekülő árnycsatlósai szanaszét futottak a szobában. Caim kivetette magát a nyitott ablakon. Aztán megragadta az egyik spalettát, amint lába átjutott a párkányon. Egy szemvillanásnyi ideig a zsalun csüngött. Aztán egy dobókés ezüst foltja zúgott el az arca mellett. Eleresztette az ablaktáblát, és az úttest hatalmas sebességgel közeledni kezdett felé.

– A földre! Zefi becsúszott az asztal alá, miközben Kas a fali tartóról tépte le a lándzsát. A fegyver acélos hegye olajosan csillogott. Az ajtóhoz rohant, épp amikor leszakadt a retesz, és a Szent Testvériség egy egész ütege rontott be a kunyhóba. Kas már az ajtóban felnyársalta az első testvért. A katona még a földre sem rogyott, amikor Kas megsuhintotta és egy másik betolakodó karjába döfte a lándzsa hegyét. Élénkvörös vércseppek fröccsentek a padlóra. Zefi halvány reménysugarat látott felcsillanni. Az éltes férfi talán vissza tudja verni a támadást. Ám amikor Kas kirántotta a fegyvert, hogy újra lecsapjon, a betóduló testek meghátrálásra késztették. Lándzsája szánalmas piszkafának tűnt a kardok özöne ellenében. Zefi felsikoltott, amikor valami áttört az ablakon. Megtermett, vastag karú, bozontos szőke szakállú katona mászott át a párkányon. Zefi felnyúlt, és az asztal lapján próbált valamiféle fegyvert találni. Ujjai sima, hideg felszínt érintettek. Megragadta és a betolakodó felé hajította a félig kiürült palackot.

Az üveg karon találta a katonát, és darabokra törött, az egyenruhát borral áztatva el. A testvér felkiáltott, és a könyökéhez kapott. Zefi felbátorodva további muníciót keresett. Tányérokat és evőeszközöket vagdosott a katonához, de az karjával sorra félrecsapta az elhajított tárgyakat, aztán ráugrott. A bokájánál ragadta meg a lányt. Zefi rúgkapált és visított, ahogy a férfi magához húzta őt, mint egy horogra akadt halat. Kas a szoba közepén tántorgott. Tucatnyi sebből ömlött a vér a ruhájára. Egyre fogyatkozó erővel forgatta a lándzsát, míg végül egy kard homlokon találta. Levegő után kapva összecsuklott. Zefi megreszketett fogva tartójának markában. A katona leöntött karjáról bor szivárgott át a lány ruhájába. Irtózatos lehelete a fülében sípolt. A férfi felkacagott, és szemérmetlenül megmarkolászta Zefit, miközben talpra rángatta. A lány megpróbált kibújni az öleléséből, és beléharapni, aminek jutalmaként csattanós pofont kapott. – Ezt felejtsd csak el, Josephine! – szólalt meg egy hang a kunyhó bejárata felől. Zefi egész testében remegni kezdett, amikor Markus lépett be a kalyibába. Kötések tűntek elő a rikító új egyenruha alól: a fehér zubbonyt és pantallót aranyszínű rangjelzések díszítették a kabátujjakon és a keményített galléron. A Szent Testvériség nagymesterének uniformisát viselte. Hogyan lehet...? A férfi förtelmes arckifejezése láttán a kérdés érdektelenné vált. Markus beesett arca feketére perzselődött ráncokba gyűrődött. Az ajka helyén nedvedző, nyers sebhelyek közül nyál csorgott le; aztán széles mosolyra húzódott a szája, ahogy megállt a földön heverő Kas fölött. A tagbaszakadt férfi üveges, semmibe meredő tekintettel bámult fölfelé. Vér szivárgott óriási hasára szorított ujjai között. – Újabb vitéz védelmező – jegyezte meg Markus. – Úgy gyűjtöd magad köré őket, akár az ölebeket. – Hagyd békén! Vigyél engem, de őt hagyd életben! Markus feltartotta kesztyűs mutatóujját, miközben a testvérek Kas köré gyűltek. – Felesleges rimánkodnod. Ez alkalommal nem menekülhetsz meg. Miközben a testvérek halálra taposták az öreget szegecses bakancsaikkal, két katona előhúzta a tőrét, és megindult Zefi felé. Az éles fegyverek közeledtére sikoly készült előtörni a kebléből, de Zefi visszatartotta a késztetést. Hercegnő volt, Nimea trónjának örököse. Nem fogja lealacsonyítani magát azzal, hogy kegyelemért könyörög vagy sírva fakad. Megmutatja nekik, hogyan hal meg egy olyan hölgy, akinek uralkodói vér csörgedezik az ereiben. Markus megigazította a mandzsettáját. – Hogy tetszik az új uniformisom?

Zefi legmegvetőbb pillantását lövellte felé a katonák válla felett. – Mennyi aranyba került meggyőzni téged, hogy megszegd az esküdet? – Változnak az idők, hercegnő – felelte a férfi. – Bölcsebben tennéd, ha magad is változnál velük. – Eridj a pokolba! Markus felkacagott, ahogy a kések felhasították Zefi ruháját. – A dokknál túlságosan szívélyesen bántam veled. Ezúttal nem sietem el, és kiélvezem a helyzetet. Zefi levegőért kapott, ahogy az asztalra emelték, a durva fa pedig felsértette csupasz bőrét. Kérges kezek feszítették szét a lábát, és tették közszemlére intim testrészeit. Zefi rúgott egyet, és talpa pépes valamivel találkozott. Kesztyűs kéz mért kemény ütést a szájára. Ajkáról vér csorgott le, ám a fájdalom ellenére tovább mosolygott. Tegyék a legrosszabbat, ő akkor sem fogja könnyen adni az életét. Ám gyomrába mintha nyálkás féreg fúrta volna be magát, amikor Markus ábrázata jelent meg felette. Az arcát borító sebekből genny szivárgott. – Ne aggódj, kislány! Meghagyták, hogy elevenen és sértetlenül térjünk vissza veled. Nem fogunk bántani. Kicsatolta a nadrágja övét. – Csak kicsit megcsiklandozunk. Zefi felsikoltott, amikor izzó fájdalom lándzsája hatolt belé a két combja között. Ragyogó arany napkorongok töltötték meg a leszorított szemhéjak mögötti sötét teret. Szerencsére a kábulat kiszakította őt a körötte tomboló világ rettenetéből.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

al éktelenül káromkodott, miközben a lenti játékteremből a segítségére siető osztók csapata hadakozott a lakosztályát elemésztő lángokkal. A tüzet megfékezték, a szobáiból viszont mindössze elszenesedett romhalmaz maradt. Minden a tűz és a hamu bűzét árasztotta magából. Az az átkozott Caim! Ördögi szerencséje volt. Vele együtt a varázslót is mintha elnyelte volna a föld. A maga részéről örült neki, hogy nem kell látnia őket. Tőle akár végezhetnek is egymással. Miközben Ral a megperzselt szőnyegen járkált fel-alá, eszébe jutottak Vassili iratai, amelyeket a zubbonyzsebébe gyűrt. Nem sikerült kisilabizálnia mindent, ami a megsárgult lapokon állt, ám amit megértett belőle, az nem sok jót ígért az Egyháznak, de az egész országnak sem. A főpap még Ral mértéke szerint is mocskos ügyletekbe keveredett. Varázslás, fekete mágia, királygyilkosság... Vassili nem egyszerűen Nimea felett akart uralkodni, hanem az egész világra ki akarta terjeszteni az Egyház befolyását. Micsoda vakmerőség! Végül kiderült, hogy a főpap bűne nem annyira a becsvágy hiánya volt, hanem hogy a nem megfelelő emberekbe vetette a bizalmát. Ral nem fog ugyanebbe a hibába esni. Ő senkiben sem bízott, különösen nem újdonsült szövetségesében. Ám az a tény, hogy tudta, mire számíthat a varázslótól – titkolózásra, hazugságra, végül pedig árulásra –, sokkal többet ért a bizalomnál. Olyan bizonyosság volt ez, amelyre a döntéseit alapozhatta. Egy egész birodalmon uralkodni. Megvalósítható, ha kellően bátor hozzá. Ral megállt a komód mellett. A faládikák csodával határos módon alig perzselődtek meg a tűzben, Ral pedig kis híján meghajtotta térdét, hogy hálaimát mormoljon el. Többször saját szemével látta már, néhány jelkép miféle hatalommal bír az egyszerű emberek felett. Elég eléjük állítani egy hőst, különösen, ha az egykor közülük valónak számított, és akár a pokol kapujáig követik őt. Szinte minden a helyére került. Amikor Markus visszatér majd a zsákmányával, hozzáfoghatnak a terv utolsó fázisához. Az utolsó kockavetés következik. Ral alig bírta türtőztetni magát. Az ajtóban a Szent Testvériség egyik centurionja jelent meg, és öklét a szívéhez szorítva köszöntötte felettesét; az őszülő veteránnak több volt a fehér hajszála, mint a szőke, arcát pedig mély ráncok barázdálták. – A szomszédos utcákon semmi mozgás, uram. Egy szakaszt küldtem a

tettes felkutatására. Ral felfelé fordította bal tenyerét. A torony alakú folt úgy csillogott rajta, akár egy nedves tintapaca. Próbálta már lemosni lúggal, sós vízzel, ecettel és whiskyvel, ám mindeddig kitörölhetetlennek bizonyult. Ráadásul megesküdött volna rá, hogy a Caim elleni küzdelem során bizseregni kezdett, amit alig lehetett észrevenni a csatározás hevében, az érzés mégis furcsának hatott. – Hívja vissza őket! Felkészültünk Arriston mester visszatérésére? – Igen, uram. Testvéreket állíttattam a Piac-kapuhoz, hogy fogadják őt és a csomagot. – Rendben. Kísértesse fel őket a Mennydombra, amint ideérnek! A palotába megyünk. – Ahogy parancsolja. A centurion utasítására tizenhárom Szent Testvér lépett a lakosztályba. Mindegyikük egy faládikával a kezében távozott. Vidám dallam szólalt meg Ral fejében, amikor lepillantott a tenyerére. A jel ruganyosan rángatózó inaival együtt hullámzott. Nemes jelkép. Talán ezt használja majd az új családi címeren: fehér mezőben fekete torony. Eleganciát sugárzott. Még egyszer körbepillantott a szobán. A Dantost ábrázoló falikép a felismerhetetlenségig szétégett. A hős mintha beleveszett volna a koromsötét ürességbe, szerelme immár örökre elérhetetlenné vált a számára. Ral már soha nem szándékozott visszatérni ide. Voltaképp végleg el akarta felejteni az itt töltött időt. A felemelkedő csillagoknak felesleges emlékeket őrizniük a lenti világról. Dudorászva sétált ki a lakosztályából. Élt egyszer egy ember, ki a Halállal táncolt...

Levictus egy megereszkedett tölgyfa árnyékából lépett ki a puha tőzegszőnyegre. A vén berek fatörzsei közé beszivárgott az éj. Hatalmának mámorító ígérete úgy csalogatta őt, akár egy szerelmes illata. Arca égett az állkapcsára száradt vércsíkok alatt. Megpróbálta végigkövetni megsebzőjét a városon, de a sikátorok labirintusában valahol elveszítette a nyomát. Átkozódva megragadta és széttépte a köpönyege alatt nyüzsgő árnyak egyikét. Halovány halálsikolyától megreszkettek a közeli fák levelei, Levictus pedig egyik sebébe nyomkodta a kocsonyás testet. Elmormolt varázsigék állították el a vérzést, és kezdték beforrasztani a sebet. Ez a férfi, ez a Caim fondorlatos ellenfélnek bizonyult, ám ő is csak ember. Hamarosan el fog bánni vele is.

Levictus határozott léptekkel haladt előre a göröngyös talajon. Mohos kövek és egy nyitott szentély ledőlt oszlopai hevertek az egymásba fonódó ágak kupolája alatt. A Nimea pogány múltjában templom céljából épült hely töréspontot is jelölt, a birodalmak közötti szövedék gyengeségére mutatott. Fiatalemberként itt, a várostól alig egymérföldnyire fedezte fel bimbózó képességeit, itt tanulta meg, hogyan hívja elő e képességeket előbb kisebb erdei állatok, végül pedig termetesebb préda feláldozásával. Később Vassili, akihez bármikor támogatásért folyamodhatott, ellátta őt tiltott szövegekkel, hogy tovább képezhesse magát a fekete mágia művészetében. Most, hogy a főpap távozott az élők sorából, ő, a Szent Inkvesztúra kínzókamráiban átformált férfi mozgathatta a birodalmat irányító zsinegeket. A templom közepén álló kőoltárhoz lépett; pontosan arra a helyre, ahol évekkel ezelőtt végzetes egyezséget kötött. Az az éj örökre belevésődött az emlékezetébe. A családjáért akart bosszút állni, ám amit tudatlanságában megidézett, meghaladta legvadabb képzelgéseit. Olyan dolgokat látott aznap éjjel, amelyeket képtelen lenne elfelejteni, bármennyire igyekezne is. Másnap alapjaiban megváltozott emberként köszöntötte a hajnalt. Kezét végigsimította a mállott kövön, magába szívta a templomot átjáró erőt, és hagyta, hogy teljesen feltöltse őt. Évek óta nem járt ezen a helyen, de most ismét kapcsolatba kellett lépnie vele. Elérkezett az ideje, hogy képességeit kiteljesedve szabadítsa rá mindazokra, akik egykor annyi gyötrelmet okoztak neki. Megtörve az éjszaka csendjét, kántálásba kezdett. Árnyak jajveszékeltek, ahogy elemésztette őket a varázslat. A seb már nem fájt. A helyébe minden földi gyönyörnél mámorítóbb révület lépett. Az önkívület villámként cikázott végig a testén, ahogy a túlnani erőket dicsőítő éneke felemelkedett az égig. Az oltár felett a semmire nyíló ablak tárult fel. Nekigyürkőzött, ahogy a repedésből leáramló fagyos szél csapta meg, és szilárdan, a hatalmában lévő képességek biztos tudatában állt, miközben egy alak tűnt fel a megnyílott mennyboltozaton. Fülsértő szavak mennydörögtek az űrből. Mintha hegyvonulatok csikordultak volna össze; mintha a világ csontjait őrölték volna. – Levictus. Sok idő eltelt, amióta utoljára beszéltünk. Ekként hódolsz az Örökös Sötétség urainak? Levictus az egyenetlen talajra térdepelt. – Azért idéztelek meg... Szava rekedt jajkiáltásba csapott át, amikor szurokfekete lángnyelvek lövelltek ki az égi kapuból. Levictus perzselő ölelésükben a földre rogyott. Amikor a lángok visszahúzódtak, összegömbölyödve feküdt a földön. Az alak közelebb hajolt a repedéshez. Sötét köpönyeg simult érzéki domborulatokhoz. Éjfekete hajzuhatag keretezte a pokol legmélyebb bugyrainak tüzével izzó két szemet.

– A hozzád hasonlók nem idézhetnek meg minket – zsolozsmázta. – Szolga vagy, az Árny rabszolgája, akit kedvünk szerint használhatunk. Levictus ismét feltérdelt. A fájdalom lassan alábbhagyott. Kezét a holdfénybe emelte, elszenesedett húscafatokra számított. Ehelyett egészséges, sima bőrt látott maga előtt. Térdet hajtott az oltár előtt. – Bocsáss meg, úrnőm. – Áruld el, miért törtél át hozzánk az űrön ma éjjel! – Azt akarom... arra kérlek, hogy ismét töltsd meg a testemet. – Hogy merészeled ezt? Te, akinek az Árny urai több hatalmat adományoztak, mint emberemlékezet óta bármely halandónak, aki előtt mind felfedtük a Sötétség titkait? Még többet merészelsz követelni? Levictus rá merte emelni a tekintetét. Az oly régóta visszatartott szavak egyszerre kifakadtak belőle. – Nem követelek. Pusztán könyörgöm az erőért, amellyel téged szolgálhatlak. Othir, a birodalom gyémántja úgy hever a napon, akár egy felfuvalkodott kurva, és minden országban elterjeszti mételyét. Le akarom dönteni fekélyes falait, és szét akarom szórni a világban a népét. Le akarom hozni ide a Sötétséget, és örökre ki akarom oltani a fényt Nimeában. A követ előrehajtotta a fejét, haja az arcába hullott, és eltakarta sötét vonásait. – Amit kívánsz, lehetséges, de veszéllyel jár. Levictus a hűvös földhöz szorította a homlokát. – Elfogadom a kockázatot. – És természetesen ismét fizetned kell. Levictus pontosan ettől tartott, amikor kiötlötte tervét. Tizenhat esztendővel ezelőtt feladatot kapott, hogy megerősítse az eredeti egyezséget, amelyet az Odaátról származókkal kötött. Akkoriban nem bánta; így legalább kipróbálhatta frissen szerzett képességeit. Most, hogy sikerült leráznia magáról Vassili igáját, a puszta gondolat, hogy tovább kell szolgálnia, feldühítette őt, de végső bosszút kellett állnia Othiron és a férfin, aki megsebezte őt. Noha lelke lázadozott ez ellen, megadóan meghajtotta a fejét. Meghallgatta a követ űrön át elsuttogott üzenetét, zsigereit egyre jobban összeszorította a rémület, ahogy kibontakoztak előtte az Árny tervének részletei. Ugyanakkor mi más választása lett volna? Már régen elkötelezte magát emellett. Túl késő volt már ahhoz, hogy kitörjön. Amikor a küldött végzett a mondandójával, Levictus hosszan sóhajtott, majd még egyszer bólintott. – Megteszem, amit kívánsz tőlem. Mikor kaphatom meg a jutalmamat? Az alak eltűnt a szeme elől, ahogy az ablak összezsugorodott, akár egy elszáradt levél. – Érkezik. A berek elsötétedett, fekete felhők gyűltek fölé és takarták el a holdat. Ágak dörzsölődtek egymáshoz, ahogy az Odaátról fúvó szél végigsöpört a fák között. A föld megremegett Levictus lába alatt. A férfi ökölbe szorított kézzel várta a köré gyűlő varázslat elsöprő hullámait, ám nem készülhetett fel arra a

szökőárra, amely végül rázúdult. Levegőért kapott, és remegett, tehetetlenül szenvedte végig a születő képességek agóniáját. Hatalma a csontjaiból is kimosta a velőt. Végigözönlött az erein, és felgyülemlett a mellében, míg azt nem érezte, hogy mindjárt szétrobban a szíve. Odafent viharfellegek ropogtak és köpködtek. Aztán, akárcsak a hurrikán szemében, hirtelen lenyugodott a roham. Levictus feltápászkodott a darabka száraz földről, ahová a rángások vetették. Megint önmaga volt, mégis megváltozott. Minden másmilyennek tűnt. A sötétség úgy kavargott körötte, akár egy eleven, lélegző lény. Ragyogó szemek figyelték az árnyak közül. Az árnyak. Azok is megváltoztak. Amikor rájuk nézett, megértette, mivel jutalmazták, és elfogadta az adományt. Levictus elmosolyodott, és összehúzta magán köpönyegét. Ahogy a mély, hűvös feketeség köré gyűlt, teste könnyebbé vált, aztán felemelkedett az éji szél szárnyán, és visszarepült Othirba, hogy elhintse a pusztítás magvait.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

ideg szél csapdosta Caimot, miközben lopott paripája nyaka mögött kuporgott. A várostól egyvégtében hajtotta az állatot, falvak között vágtak keresztül a vidéken, hogy értékes perceket nyerjenek. A vöröslő telihold követte útját a síkságon át. A tengerészek vérholdnak hívták az ilyet. Baljóslatú éjszakának. A seb, amelyet a varázsló pengéje ejtett rajta, véres széncsíkként kúszott le a karján, és éktelenül égett, de a fájdalom heve a benne tomboló dühnek a közelébe sem ért. Tudta, hol látott már az earléhez és Matéhoz hasonló sérülést. A tetemekkel teleszórt udvar közepén állt. Lábánál tagbaszakadt férfi görnyedezett négykézlábra ereszkedve. Mellsebéből vörös-fekete vér csorgott a földre. Reszketés futott végig Caimon, amikor a férfi kinyitotta a szemét, és szivárványhártya és fehérje nélküli két fekete kör meredt rá. A kékes színezetű ajkak közül elsuttogott szavak törtek elő. Olyan lehetőséget kapott, amilyenre akkor sem számíthatott volna, ha százszor születik meg: bosszút állhatott volna édesapja gyilkosán, ő pedig hagyta kicsúszni a keze közül, akár a pergő homokot. Átkozott Ral! Egyértelműnek tűnt, hogy a férfi valamiféle egyezséget kötött ezzel a Levictus nevű szerzettel. De mi hozhatta össze őket? Miféle tervet ötölhettek ki, és hogyan került a képbe Zefi? Caim ismerte Ralt. A férfi grandiózus álmokat szőtt, de vajon meddig juthat el, ha olyasvalakivel szövetkezik, aki meg tudja idézni az árnyakat? Ez a kérdés nyugtalanította Caimot a gyötrelmes vágta alatt. Amikor az első lova lesántult, letért egy út menti fogadó felé, és újat lopott. A második hátas szívósabbnak tűnt, ha nem is volt annyira gyors, mint az elődje, de félórányi könnyű vágta után az állat már zihált. Caim sajnálta a lovat, de nem vehetett vissza a tempóból, mivel egyre sötétedő kék és lila árnyalataival közeledett az éj. Semmi sem számított, csak hogy megtalálja Zefit. Elért az első ligetig. Az út sötét sávként kígyózott előtte az erdő fái között. Lelassította lovát, és poroszkálva haladtak tovább az ágak boltozata alatt. Ral embereket küldött rá Zefire. Akár ebben a pillanatban is a kunyhóban lehetnek még. Századszorra is megátkozta magát, amiért nem ölte meg Ralt, amikor

lehetősége adódott rá. A férfi pokolfajzat volt, akinek nincs helye az emberek között. Ugyanez rólam is elmondható. Való igaz, de örömmel lépne a vérpadra, amennyiben Ralt őelőtte akasztják fel. Ha bármi történne Zefivel, azt sosem bocsátaná meg magának. Messzebbre kellett volna menekítenie, egy másik városban kellett volna elbújtatnia, ahol biztonságban tudhatná őt. Szakadatlanul szidta önmagát, miközben előrekémlelt az erdő félhomályában. A kalyiba az út közelében állt. Ha Kas tüzet rakott odabent, hamarosan meg kell látnia a fényt. Caim kis híján elhagyta már a kunyhót, amikor észrevette a tapasztott falak fehérlő körvonalait a sötétben. Megrántotta a gyeplőt, és amint földet ért, kirántott tőrrel megiramodott a ház felé. A bejárati ajtó feltépve himbálózott a megroggyant sarokvasakon. Odabent minden sötétségbe borult. Egyetlen hang sem törte meg a rengeteg némaságát. Caim behajolt a bejáraton. Tekintetével azonnal az előszoba sarkait kereste. A hely üresnek, élettelennek tetszett. A kandallóban hagyták kialudni a tüzet; a kihunyó zsarátnok belesüppedt a hamuba. A szobában elszórva néhány bútor romjai hevertek. A padlón összetört cserépedények darabjai keveredtek bíborvörös foltokkal. Orrfacsaró szag töltötte be a helyiséget. A küszöbön átlépve Caim mozdulatlan kupacot pillantott meg. Kas. Caim három lépéssel átszelte a szobát. Az öregember ernyedt karja mellett rövid nyelű pika hevert. Caim lebámult a férfira, aki egykor felnevelte őt, és nem tudta, mitévő legyen. Gyomrát titáni súlyok préselték össze; egymásnak feszülő indulatok tömték el létfontosságú szerveit. A kunyhó falai köré zárultak, kívül rekesztették az éjszakát. A szél susogása egyszerre csak alábbhagyott, amiként a régmúlt esztendők szellemei is szertefoszlanak, miközben a vér és az égett bőr szaga töltötte meg a fejét. Egy pillanatig Caim hagyta, hogy elhatalmasodjon rajta a megbánás, amiért nem rendezte el a kettejük közötti dolgokat. Világéletében szerette ezt az embert, miközben gyűlölte is, amiért nem az igazi édesapja. Hatalmas erőfeszítés árán, amitől az ujjbütykei is elfehéredtek, kizárta magából ezeket az érzéseket, és az őt közvetlenebbül érintő dolgokra összpontosított. Vér szennyezte be a fegyver hegyét. Az öreg tehát nem adta meg magát küzdelem nélkül. Helyes! Caim letérdelt a test mellé. A vér ragacsossá vált, de még nem száradt meg teljesen. Senki más nem volt a szobában. Zefinek semmi nyoma. Úgy tűnt, Ral embereinek zöme a bejáraton keresztül hatolt be, egyikük viszont betörte az ablakot. Arról, amit először a párkányra fröccsent vérnek nézett, kiderült, hogy csak bor. A hátsó szobába vezető ajtó félig nyitva állt. Caim óvatosan betaszította a könyökével. Halovány holdsugarak motoszkáltak a durva padlódeszkákon. Az

egyszerű ágy összegyűrt lepedőin kiterített ruha hevert. Caim szívét fagyos kéz markolta meg Zefi kölcsönvett öltözete láttán. A szövetet véres cafatokra hasogatták. Caim arca megrándult, ahogy elképzelt kardok pengéi hasonló sebeket ejtettek a testén. Az egész kunyhót végigkutatta a tetem után, de semmit sem talált. Aztán megint kiment, és átfésülte az udvart. A földet felszántották, ahol egy vagy több testet vonszolhattak a rengeteg patalenyomat között. Caim nem volt jártas a nyomolvasásban, azt azonban ő is meg tudta állapítani, hogy a támadók Othir felől érkeztek, és ugyanoda indultak vissza. Épp csak elkerülhette őket. Mivel csapatban biztonságban érezhették magukat, nyilvánvalóan a főutakon haladtak. Caim torka égett, ahogy beszívta a levegőt. Elméjét elöntötte a düh: haragudott Ralra, önmagára és az istenekre, amennyiben léteztek egyáltalán. A Testvériség a kezébe kaparintotta Zefit. Hirtelen átvillant valami az agyán. Ha magukkal vitték a sebesülteket, talán még utolérheti őket. Megindult a hátasa felé, de pár lépés után megtorpant. A ló reszketett, mintha váltóláz rázta volna. Szájából tejfehér hab csordogált. Az átkozott pára teljesen kimerült. Használhatatlan volt. Ma éjjel már nem fog nyargalni, de az is könnyen lehet, hogy soha. Amennyit tudott, Caim könnyített a terhén. Lecsatolta róla és a földre hajította a nyerget és a gyeplőt. Feleslegesnek tűnt az erőfeszítés. Az állat valószínűleg holtan esik össze, mielőtt felkel a nap. Caim mindenkit cserbenhagyott. Zefit, Kast, Mathiast, a szüleit – mindannyian odavesztek. Teljesen egyedül maradt. A bánat úgy mardosta belül, akár egy üvegszilánkokból álló folyó. Szerette volna elátkozni az eget, kiáltása azonban a torkában rekedt. Semmije sem maradt. Aztán pókfonálkönnyű érintést érzett a vállán. – Sajnálom, Caim. A szavak a fülét csiklandozták, ahogy Kit leszállt mellette. A lányból áradó fény ezernyi szentjánosbogárra emlékeztetőn vette körül Caimot. Szüksége volt Kit vigasztalására, nagyobb szüksége, mint bármire, amióta elveszítette az édesapját, mégsem fogadhatta el. Dühe minden gyengéd érzését hasztalan, megkérgesedett göbbé gyűrte össze. – Merre kódorogtál? – Caim nem is próbálta leplezni haragját. – Valami mezőn szedtél virágot, és táncoltál a seregélyekkel? Kit elébe röppent, hogy szembenézhessen vele. Könnyek csorogtak végig az arcán, akár a hullócsillagok. – Itt voltam, Caim. – Mégsem tettél semmit? – Nem tudtam! – ordította Kit. – Láttam, ahogy végeznek Kassal, és elhurcolják a lányt, de nem segíthettem rajtuk. – Megkereshettél volna engem. Megfékezhettem volna őket.

– Figyeltél volna rám? – Természetesen... – Nem. – Kit néhány lépéssel hátrébb lépett tőle. – Már régóta nem figyelsz rám, és a helyzet csak rosszabbodott, amióta megismerkedtél azzal a lánnyal. – Zefinek hívták. – Ha szeretnéd tudni, hova vitték a lányt... – Mondd ki a nevét! – üvöltötte Caim. Kit a keze fejével letörölte a könnyeit. – Zefit, így jó? Zefinek hívják, de nem halott. – Láttam a ruhát, Kit. – Figyelj rám, te tökkelütött! – Kit arca skarlátvörösben izzott, ahogy apró ökleit a csípőjére tette. – Még mindig él. Elhurcolták innen, és ellovagoltak, akár egy démonfalka. A ruhát azért hagyták itt, hogy pokolian feltüzeld magad, és utánuk eredj, mielőtt bármit végiggondolnál azzal a szalmával tömött fafejeddel. Caim átsétált rajta, mintha ott sem lett volna, majd a kunyhó ajtajához ment, és megállt a küszöbön. A benti üresség hatalmas szájként ásított rá. – Sosem akartam, hogy ez történjen veled. – Kit a férfi mellé repült. – Ahogy az édesanyád sem. – Ezt most ne, Kit! A lány éteri ujja végigsimította Caim arcát. – Boldog voltam a saját világomban, Caim, de jönnöm kellett, amikor meghallottam édesanyád hívását. Ő megértette, hogy nehéz lesz neked ezen a helyen, mivel két nép gyermeke vagy, és egyikhez sem tartozol. És amint először megláttalak, tudtam, hogy örökké szeretni foglak. Ezzel átkozták meg a népemet. Sosem felejtünk, és sosem halunk meg. Örökké szeretünk, még azután is, hogy a szeretteink meghalnak, és átköltöznek a roppant sötétségbe. – Kit... – Zavaros érzések morajlottak Caim lelkének mélyén. Lassan megtörték elszántságát, gyengévé és szánalmassá tették őt. – Eszedbe sem jutott, hogy meggyászoltam a szeretteidet, Caim? Eszedbe sem jutott, hogy betegre sírtam magam, miután elveszítetted a szüleidet? Te viszont kemény maradtál, mint a kő. Sosem sírtál. – Mit használt volna az nekik? – Most viszont forró, keserű könnyek öntötték el a szemét, ahogy Kit szavai előhívták a múlt emlékeit. Kit a karjára hajtotta a fejét. – Nem értük sírunk, Caim. Hanem önmagunkért. Kas értette ezt. – És most ő is halott. – Azért áldozta fel az életét, amit helyesnek hitt. Caimnak eszébe jutott a véres lándzsa. Kas hősként halt meg. Vajon róla is elmondhatják majd ezt, amikor eljön az ideje? A kunyhó félhomálya hívogatta. – Furcsa – mondta. – Négy évvel azután, hogy elveszítettem őket, azt

hittem, a szüleim halála erősebbé tett. Keményebbé. Most már nem tudom, aznap éjjel nem épp az veszett-e el bennem, ami a legtöbbet ért. A fekete pengés férfi. Ő ugyanolyan, mint én, ugye? Egy szörnyeteg. Delejes bizsergés futott végig Caim állkapcsán, amikor Kit megragadta az állát. – Te nem vagy szörnyeteg. – Sötétség lakozik bennem, Kit. Világéletemben tudtam róla, ott bujkál a felszín alatt, és láttad, mi történik, ha elveszítem felette az uralmamat. Kit elfordította a fejét. – Ő küldte rám azt az árnykígyót, ugye? Most Rallal szövetkezett, Zefinek pedig nyoma veszett. Szóval ki a fasz az az alak, Kit? Egy pillanatig azt hitte, a lány nem fog válaszolni neki. Aztán: – Az Árny Urait szolgálja. Habár torka összeszorult, Caimnak valamiképp sikerült nyelnie. Még mindig a szájában érezte a könnyek ízét. Ezernyi kérdés tolult az ajkára, ám csupán egyet tartott fontosnak. – Hogyan pusztíthatom el? – Hús-vér ember, akárcsak te. Ha megvágod, vérezni fog. – Ezzel már próbálkoztam. – A beismerés dühödt morgásként szakadt fel a torkából. – Megpróbáltam, Kit. Olyan képességekkel bír, amelyeket nem értek, varázsereje van, amellyel nem érhetek fel. Kit a Caim szíve feletti ponthoz érintette vékonyka ujját. – A vér nem válik vízzé, Caim. Az édesanyád fia vagy. Már most minden megvan benned, amire szükséged lehet. Caim felnevetett, hangja még a saját fülében is gonoszul csengett. – Akkor a halál fia vagyok, ahogy Zefi is. – Élve vitték el, ezért bizonyosan értékes lehet valamiért nekik. Nem fogják azonnal megölni. Még mindig van időd, hogy segíts neki. – Most meg segíteni akarsz neki? Korábban a puszta látványát sem állhattad. Kit összefonta karját karcsú teste előtt. – Örülök, hogy akadt egy sár-nő az életedben. Tudom, hogy sosem szerethetlek úgy, ahogyan az álmaimban szerettelek, nem kaphatom meg azt, amire vágyom. – Kit... A lány elmosolyodott, és a fejét ingatva visszaverte az újabb könnyrohamot. – De mindig itt maradok neked, barátként. – Te vagy a legjobb barátom, Kit. Mindig is az voltál. És ez sosem változhat meg. Kit a karjába bokszolt. – Ajánlom is! – Aztán józanabb hangon hozzátette. – Meg fogjuk találni, Caim. A férfi nézte, hogyan táncol a fény a földön heverő üvegcserepeken. – Azt már tudom, hová vitték – szólalt meg Caim. – Egyszer Ral maga

árulta el nekem. Azt mondta, az egész birodalomban kettőnktől félnek a legjobban, és a palotából kellene uralkodnunk mindenki felett. – Úgy érted, a palota palotában? A nagygóré kéjlakában? Caim belépett a kalyibába. Egy fali kampón viharlámpa lógott. Caim leemelte a lámpást, és a zsarátnokkal meggyújtotta a kanócát. Fény töltötte meg a kunyhót, amint fellobbant a láng. Caim a hátsó szobába hajította a lámpást. A lángok a mennyezetig csaptak, amikor a férfi kisétált az ajtón. A terjedő tűz zord árnyékokat vetett a fűre és a környező fák törzsére, miközben Caim megkerülte a házat. A gondolatai Zefi körül forogtak. Fel fogja kutatni őt, és az istenek legyenek irgalmasak bárkihez és bármihez, aki az útjába áll. Az udvar túloldalán a szikla úgy gubbasztott a földben, akár egy óriási madár tojása. Miközben Kit felette repkedett, Caim leguggolt melléje. Benyúlt a kő alá, és megpróbálta megemelni. A sziklatömb mélyen belesüppedt a tőzeges földbe, de Caimnak nem állhatott ellen. A szülei emlékéért feszítette meg minden erejét, és Kasért, aki apja helyett az apja lett, még ha ezt túl későn ismerte is fel, és Zefiért, akinek most mindenkinél nagyobb szüksége volt rá. Erőlködött, amíg meg nem feszültek az inai, és már a lába is remegni kezdett. A seb sajgott az oldalában, de Caim nem engedett, míg a szikladarab hüvelykről hüvelykre ki nem emelkedett a helyéből. Aztán Caim egy nyögés kíséretében félregördítette a követ. Savószínű férgek vonaglottak a nedves talajon a kő helyén. Kit leguggolt Caim mellé, ahogy a férfi egy penészes bőrzsákot húzott ki a földből. Felrepesztette a tarisznya száját, hogy kihúzhassa belőle a tárgyakat, amelyeket aztán hódolattal a földre helyezett. Elsőként egy erős, négyszögletes posztódarab került elő. Kihajtogatva koszos szürke köntös terült szét a földön. A mellére fekete fonállal hatalmas ébenfát hímeztek, édesapja nemesi családjának szimbólumát. A második darabot viaszosvászonba csomagolták. Amikor Caim kicsomagolta, egyszerű fakeretes portré került elő. Édesapja magasnak és tiszteletet parancsolónak tűnt a képen. Édesanyja aprónak hatott hites ura mellett, akár egy sötét levelű facsemete egy termetes berkenye árnyékában. Hosszú haja feketén ragyogott, két titokzatos obszidiáncsepp a szeme. Amíg Kit sóvárgón elmerengett a képen, Caim kivette a harmadik tárgyat is. A kard bőrhüvelye egészen szétmállott már. Caim letörölgette a több év alatt rárakódott kőport a kard gombjába vésett csigákról. Egykor az édesapja harcolt ezzel a pengével. Habár az érintése hidegnek tűnt, ahogy Caim megszorította a markolatot, gyomorszájában égető hőséget érzett. Egykor ő maga húzta ki a pengét édesapja testéből. Most ezzel fogja levágni magáról a halál láncait, amelyek oly régóta béklyózzák életét, vagy maga hal meg. Bárhogy is alakuljon a helyzet, végre megoldódik a probléma. Caim félretette a kardot, a többi tárgyat pedig visszalökte a bemélyedésbe.

A sziklatömb mögé lépett, és visszagördítette azt a helyére. Kit feszülten figyelte őt. – Nem menekülhetsz folyton a múltad elől. Az is része annak, amivé lettél. Caim felkapta a kardot. – Nem tagadom meg. Végre elfogadom a valódi örökségemet, és mindazt, ami ezzel jár. Megindult az ösvény felé. – Velem tartasz? Kit melléröppent, de egy szót sem szólt. A férfi örült a csendnek. El kellett terveznie, mit fog tenni. A fák hajlongtak a fejük felett, ahogy végighaladtak az Othirba vezető, keréknyomoktól barázdált úton. Nedves réz íze csípte Caim torkát. Vihar közeledett. Legyen! Hadd ontsa könnyeit a menny! Hamarosan a fájdalmukhoz méltó mészárlást rendezek. A síkság felett fellobbanó villámok táncoltak a lilásfekete fellegek között, a mennydörgés morajának visszhangjától kísérve.

HUSZONHATODIK FEJEZET

efi szoknyája redőit szorongató keze reszketett, ahogy megállt a festmény előtt. Tüzes paripát megülő fejedelmi alak bámult le rá. Hullámos fekete haja a megelőző nemzedék férfidivatja szerint a válláig ért. Horgas sasorra felett összenőtt sűrű szemöldöke. És azok a szemek... Zefi bensőségesen ismerte e tekintetet. A sajátja mását látta benne. Valóban ő lenne az apám? Az arckép alatti réztáblán ez állt: II. Leonel, a Corrinada-ház tagja Nimea császára Zefi elsuttogta a nevet, és hozzátette a sajátjához. Corrinadai Josephine. A kusza gondolatok melegséggel töltötték el testét, akár egy forró fürdő. Aztán eszébe jutott Frenig earljének nyájas arca, és az ábrándokat a hideglelés foszlatta szét. A sok titok, a sok hazugság, és mind csupán azért, hogy ki ne derüljön róla, kicsoda. Hogyan kellene éreznem? Fogalma sem volt róla, és ez rémisztette meg a legjobban. Ráadásul ami a kunyhóban történt vele... Visszafojtotta könnyeit, ahogy az emlékek hullámai összecsaptak a feje fölött. A durván markolászó idegen kezek. Markus arca a tűz halvány fényében, ahogy az arcáról és az orráról rácsöpög a veríték. Zefi összefonta a kezét a gyomra előtt. Legszívesebben összekuporodott és meghalt volna. Nem. Elhúzta a kezét, és kiegyenesedett. Szipogva visszaszívta a könnyeit. A pokolba mindannyiukkal! Nem fogja megadni magát a megfélemlítésnek. Apa nem hódolt be, amikor elvették tőle a hivatalát. Idős volt már, túl élete delén, mégis utolsó leheletéig harcolt, és ő sem tehet másképp. Dühös hangok riasztották fel az elmélkedésből. Zefi a terem közepe felé fordította tekintetét. A híres építészről és komponistáról, a rendkívüli élete utolsó esztendeit teljesen ennek az épületnek szentelő Luccio Fernariról elnevezett Luccio-palota nagyterme a hagyományos mitriai építőművészet mesterremeke volt. A kupolát valaha a birodalom történelmének jelentős eseményeit és személyiségeit ábrázoló színpompás freskók díszítették, ám

azokat később az Egyház hatalomra jutását megörökítő, silányabb minőségben megfestett jelenetek váltották fel. Egykori hitoktatásából Zefi felismerte a történeteket: Phebus felakasztása és lefejezése, a nimiták leigázása, és végül a forradalom napja. Mindegyik képet aranyfüsttel borított indák és levelek díszes szegélye keretezte. Hatalmas, kézi szövésű kárpitok függtek a falakon, köztük tejüveg burás rézlámpások árasztották hideg, kísérteties fényüket a teremre. Márványlépcsős emelvény uralta a keleti falat. A felső szinten félkörben mélyen erezett vörösfenyőből készült, bíbor selyemmel bevont masszív trónszékek tömörültek. A prelátus és a Választótanács székei mind a spirituális, mind az átmeneti világban a legmagasabb hatalmat képviselték. Az emelvény felett a falat fehér és arany mozaiklapocskákból kirakott, hatalmas, sugárzó napkorong díszítette. Nem sokkal korábban az Egyház hatalmának e dicső szimbóluma még áhítattal töltötte volna el. Most, hogy már tudta, amit tudott a tanácsról és gyilkos ármányaikról, legfeljebb némi búskomorságot érzett, mintha egy drága kincset veszített volna el örökre. Az emelvény alsó lépcsőjén tizenhárom faládika sorakozott. Zefinek fogalma sem volt róla, mi célt szolgálhatnak, de nyilvánvalóan semmi jót. Nem voltak illúziói azt illetően, miért hurcolták ide. A Szent Testvériség megszállta a palotát, minden jel szerint annak a férfinak az irányításával, aki az emelvény lábánál állt, és éppoly egyértelműen a foglya volt, mintha egy sötét várbörtön egyik cellájában senyvedett volna. A kellemetlen gondolatra megrázta a fejét. Bizonyosan patkányok és tetvek, meg mindenféle csúszómászók nyüzsögnek odalent... Caim el fog jönni értem. A remény megmelengette szívét, miközben körötte minden szorult helyzetére emlékeztette. Zokogott, amikor kivonszolták Kas kunyhójából, csupaszon, akár egy ma született kisdedet, aztán felkötözték az egyik nyeregre. Ekkor gyűlölni kezdte őket. Összeverve és megtépázva arról fantáziáit, hogy Caim sorra végez a férfiakkal, akik megbecstelenítették őt, apró darabokra vágja és a dögevő madarak elé szórja a testüket. A gyűlölet tartotta életben a hosszú visszaút alatt. Mire Othirba értek, kisírta a szemét, csatakos testét a combjától a kulcscsontjáig zúzódások borították. A városkapunál újabb katonák várták őket, és biztosítottak kíséretet a Mennydombra. Zefi elszörnyedt, amikor meglátta, miféle állapotok uralkodnak szeretett városában. Zendülők randalíroztak az utcákon, szétverték, felgyújtották és kifosztották a házakat. A szennycsatornában holttestek hevertek, katonák tetemei éppúgy, mint közembereké. Zefi azért fohászkodott, bárcsak véget vethetne ennek valahogy, ám lovának nyergén egy zsák répához hasonlóan átvetve csak tétlenül nézhette a vérontást. Végiglovagoltak a Felvonulási úton, és amíg oda nem értek a palotához,

lova patáinak minden egyes koppanása a kemény kockaköveken még mélyebbre préselte a nyereg kápáját a bordái közé. A palotánál leemelték megalázó helyzetéből, majd több kapun keresztül egy kisebb terembe terelték, ahol egy fekete vállkendős vénasszony cseppet sem finomkova megmosdatta és felöltöztette. Zefi lepillantott a reákényszerített ruhára. Többrétegű fehér selyembrokát uszály seperte mögötte a földet. A mélyen kivágott pruszlikot apró gyöngyökkel varrták ki, ahogy a két karját rejtő, a vállát azonban szabadon hagyó, buggyos ujjakat is. Botrányosnak érezte az öltözetet. Esküvői ruhára emlékeztette, amelyet egy szűz menyasszony visel, ami belőle sohasem lehet már. Ettől a lehetőségtől erőszakkal megfosztották. Ha rágondolt, émelyegni kezdett. A teremben rajta kívül csupán Markus és Ral tartózkodott, aki Caim szerint szintén bérgyilkosként kereste a kenyerét. Vélhetően veszélyes lehetett, de Zefi aligha nézett volna ki ilyesmit belőle. Elegáns fekete öltözékét keményített fehér mandzsetta és gallér egészítette ki. Oldalán ezüst keresztvasú, vékony penge csüngött. Zefi nem tudta volna elképzelni, hogy Caim efféle hivalkodó fegyvert viseljen. Aztán észrevette a férfi ruházatában elrejtett, a csizmája szárába és az ingujjába csúsztatott különféle késeket, és felülbírálta az első benyomását. Talán mégsem ficsúr lehetett. – Nem érdekel. – Ral szavai mennydörögve visszhangoztak a csarnokban. – Űzzék el őket! Öljék meg mind, ha kell! Csak tüntessék el őket a kaputól! Markus szalutált, és kivonult a teremből. Amikor Ral feléje fordult, Zefi nem kapta el a tekintetét. – Így összehasonlíthatatlanul jobb már. – Behízelgő mosolyt villantott a lányra, ahogy tetőtől talpig végigmérte őt. – Most már valóban hercegnőnek nézel ki. – Az arcodba vágnám a ruhát, ha lenne mit viselnem helyette. – Cö-cö. Felesleges nekem támadnod, Josephine. Szükségünk van egymásra. – Nekem semmi nem kell tőled. Te ölted meg az édesapámat. Ne is próbáld tagadni! Most már mindent tudok. – Mindent? Tisztában vagy vele, hogy a Választótanács irányítása nélkül a város szétmarcangolja önmagát? – Közelebb lépett, míg olajozott hajának émelyítő illatától Zefinek már-már öklendeznie nem kellett. – Tisztában vagy vele, hogy teljesen magadra maradtál egy veszedelmes helyen, veszedelmes emberektől körülvéve? – Caim majd... Ral kacagása Zefibe fojtotta a szót. – Caim teteme egy csatornában hever, vagy hamarosan ott fog. Nézz csak körül, hercegnő! Az én kezemben van a palota, és vele együtt a város is. Egy

napon talán az egész ország meghajol majd az akaratom előtt. Felejtsd el Caimot és a romantikus álmaidat, amelyeket a fejedben dédelgettél vele kapcsolatban. Gondolkodj történelmi léptékben! Egy velem kötött szövetség mindkettőnknek hasznára lenne. Te a védelmemet élvezhetnéd, én pedig legitimálhatnám a hatalmamat. A döbbent Zefi úgy érezte, mintha pofon csapták volna. – Úgy érted, összeházasodnánk? Mi? Megőrültél. Soha nem mennék... – Nem annyira földtől elrugaszkodott az ötlet, kedvesem. – Ral az emelvényhez ballagott. – Ennél rosszabb frigyek is köttettek már politikai érdekből. Egybekelésünkkel megerősíthetném igényemet a trónra. Belőled császárné lesz, annyi gazdagság és pompa vesz majd körül, amennyit csak kívánhatsz magadnak. Zefi leküzdötte a késztetést, hogy a rátörő iszonyú fejfájástól lüktető halántékához emelje az ujját. Pruszlikja túl szorosan feszült rá, így minden lélegzetvételt egyre nagyobb kínszenvedésként élt meg. – Egyelőre talán tiéd a palota – mondta. – Ám az Egyház nem fog tétlenkedni. Amint leveritek a lázadásokat, el fognak... Szavai elhaltak, amikor Ral felnyitotta az emelvény lépcsőjén sorakozó faládikákat, egyiket a másik után, és a lány felé döntötte őket, hogy iszonyatos tartalmuk láthatóvá váljon. Tizenhárom pár üveges szem meredt rá a döbbenet különböző fokozatait megtestesítve. Zefi felismerte a sápadt vonásokat. Fabörtönükből a prelátus és a Választótanács tagjai néztek szembe vele. – Amint láthatod, az Egyház immár nem jelent gondot. Mivel jótevőm nagylelkűségének köszönhetően a Szent Testvériség felett abszolút az uralmam, senki sem maradt a városban, aki ellenem szegülhetne. – A prelátus fejét magába foglaló ládikára tette a kezét. – Legyen ez a vőlegényed jegyajándéka! Végtére is ők azok, akik megölték a valódi édesapádat. Zefi a fejét csóválta. Könnyek csillogtak szempilláján és gyűltek fel a szeme sarkában. Nem fog behódolni ennek a pokolfajzatnak, nem engedheti, hogy összezavarja őt. Kihúzta magát. – Othir népe sosem fogja megengedni ezt. – A nép azt fogja tenni, amit a kormányzójuk megkövetel tőlük. – No és a kapu előtt összegyűlt tömeg? Egy pillanatra fintor törte meg Ral arcvonásainak hűvös merevségét. Zefi találatot vitt be neki, de a nyugalom azonnal visszatért, és semmi sem történt. – Azokkal, akik nem hajlandóak engedelmeskedni, keményen és véglegesen elbánunk. Zefi gúnyosan felkacagott. – Nincs elég Szent Kutya Othirban ahhoz, hogy az egész várost megfélemlítsék. Még a legközelebbi helyőrség iderendelésével sem... – Rendelkezem – válaszolta Ral gúnyos mosollyal, és intett egyet – más

eszközökkel is, kedvesem. Zefi megriadt, amikor egy árnyék vált ki a trónus mögötti falat beborító sötétségből. Egy alak körvonalai rajzolódtak ki előtte, egy magas és vékony férfié, aki makulátlanul fekete szerzetesi köpönyeget viselt. Volt valami hátborzongató a mozdulataiban; átható tekintete félelmet keltett. Egész megjelenése visszafojtott erőszakot sugallt, olyannak tűnt, akár a legkisebb provokációra támadó veszélyes vadállat. Egy emlékkép villant át Zefi agyán, az ébenszínű kígyóé, amely Caim lakásában tekeredett elő a mennyezetből, és rögtön tudta, miféle szerzettel van dolga. Varázslóval. A fekete mágia művelőjével. A Sötét Erők ügynökével. – Mivel szövetkeztél össze? – suttogta. – Egy e világon túlról származó hatalommal. – Ral az újonnan érkező felé biccentett. – Akinek segítségével uralkodhatom egy nemzeten, és újjáépíthetem a birodalmat. Hálásnak kellene lenned nekem, hercegnő. Azt akarom megadni neked, ami a születésednél fogva megillet. Bármit akart is hozzátenni Ral, megzavarta ebben a bejárat előtt támadt zűrzavar. Szent Testvérek vezettek a csarnokba egy kisebb csődületnyi férfit és nőt. Zefi felismerte az egyiküket: Anastasia édesapját, Lord Farthingtont. Épp felemelte volna a kezét, hogy intsen neki, ám miután jobban szemügyre vette őt, elbizonytalanodott. Lord Farthington elcsigázottnak és nyúzottnak tűnt, arca ráncosabbnak hatott, mint amire Zefi emlékezett. Ajka remegett, miközben a többiekkel együtt beterelték a terembe. Halálra van rémülve. Zefi reszketést érzett a hasában. Ha egy ilyen hatalmas úrnak félnie kell, mennyi esélye lehet neki? – Uraim és nagyra becsült hölgyeim! – Ral felemelte a hangját. – Bocsássák meg, hogy ily késői órán zargatom önöket, ám nagy fontosságú ügyben kérném a figyelmüket. Zefi alsó ajkába harapott. A férfi szavai előre betanultnak hatottak. Ral valamiféle játszmába kezdett, ő pedig szeretett volna kimaradni ebből. Körbejártatta tekintetét a termen. A köpönyeges férfi eltűnt, amikor megérkeztek az arisztokraták, nesztelenül távozott, akár egy fantom, Zefi mégis azt gyanította, hogy valahol a közelben lehet. Az egyik oldalsó falhoz óvakodott, úgy tett, mintha a falikárpitokban gyönyörködne, miközben kijáratot keresett. Nem ismerte jól a palota alaprajzát, de ha sikerülne kisurrannia a csarnokból, valahol talán kijuthatna. A menekülésen kívül semmi másra nem tudott gondolni. Mellette Ral felsétált az emelvény lépcsőjén, és beszédet intézett a nemesekhez. Felfelé menet felrúgta az egyik faládikát, amelynek tartalma a kőpadlóra gurult. A tömegben többen elhűlve levegőért kaptak. – Jóemberek, felesleges megijedniük – nyugtatta őket Ral. – Dicső pillanat ez. Erre a napra még sokáig a bőség és dicsőség most beköszöntő korszakának

kezdeteként fognak emlékezni. Amikor Ral leült a középső trónszékre, az egyik idős nemes előrebotorkált, hogy megfeddje őt, de egy tagbaszakadt katona durván visszalökte a tömegbe. – Othir nemes urai és hölgyei! – szólította meg hallgatóságát Ral. A trónus háttámláján két aranyholló nyugodott, mintha a vállán ültek volna. – Uralkodótoknak kiáltom ki magamat. Irgalmamat bizonyítandó megengedem, hogy elsőként hódoljatok meg előttem, és esküdjetek hűséget nekem. A faládikák felé intett. – Vagy árulóknak kiálthatunk ki benneteket, és elrendelhetjük azonnali kivégzéseteket. Miközben a köznemesség zavartan és felháborodottan morgott, Zefi feljebb húzta a szoknyája szegélyét, és lábujjhegyen egy oszloppár közé rejtett szűk folyosóhoz osont. Már majdnem odaért, amikor termetes alak állta el az útját. A selyemcipellők csusszanva megtorpantak, ahogy Markus fenyegetőn megállt Zefi előtt. Sebhelyes arca torz mosolyra húzódott, miközben átható kegyetlenséggel bámulta a lányt. Ral hangja szólalt meg mögötte. – Ah, ideje, hogy kiválóságaitok megismerkedjenek jegyesemmel. Hadd mutassam be Josephine hercegnőt a Corrinada-házból. A leendő hitvesemet. Könnyek futották el Zefi szemét, amikor az egybegyűltek felé fordult. A döbbenet különböző fokairól árulkodó tekintetek bámultak rá. Ral a trónusról felé nyújtotta a kezét. – Jer, kedvesem! Állj ide mellém, hogy együtt szólhassunk alattvalóinkhoz! Amikor Markus erőteljesen megragadta a karját, Zefi megindult, nehogy végigvonszolja őt a kövezeten. Szívét minden lépéssel egyre jobban összeszorította a rettegés. Körbepillantott a teremben, kezét szoknyája redői közé rejtette. Caim, merre jársz?

A lenyugvó nap köszöntötte Caimot, amikor visszaért Othirba. Nem kellett igénybe vennie Ereptos sírjának alagútját; a katonák otthagyták a kapukat, és jó okkal. A város tűz és vér forgatagában pusztította önmagát. Caim a Fekete Kapun surrant be, és végiglopakodott a harcoktól és zavargásoktól sebzett utcákon. Füstös miazma terjengett a város felett. A Felvonulási út romokban állt, mindenütt elázott bútorok, széttört utcalámpák és szeméthalmok, egymásra hányt holttestekkel. A Hajnalhozó téren lemészárolt igáslovak tetemei hevertek, még a hámot sem vették le róluk. Hevenyészett barikádok mutatták, a város hadereje hol próbálta megfékezni az erőszakot, és vallott kudarcot. A Mennydomb fenyegetően magasodott a

háztetők fölé a mészárlás romjai felett, makulátlan falai elefántcsontfehéren ragyogtak a holdfényben. – Itt teljes a zűrzavar – állapította meg Kit. – Biztos, hogy rá fogsz találni? Caim befordult egy szűk mellékutcába. – Megpróbálom. Csendes eső töltötte fel az utcakövek réseit, és gyűlt össze sekély tócsákban. Caim kivont késekkel figyelte az útvonala két oldalán sorakozó sötét zugokat és kapualjakat. Édesapja kardja őt is meglepve úgy lógott két lapockája között, mintha mindig magánál tartotta volna. Fogalma sem volt, miért hozta el. Tőrei évek óta tökéletesen szolgálták, de most az ösztöneire hallgatott, és úgy érezte, akkor cselekszik helyesen, ha magával hozza a pengét. Időről időre hátranyúlt, hogy megtapintsa a cápabőrbe burkolt markolatot, és hűvös borzongás futott végig a karján. Ha már maga mögött tudhatja ezt az éjszakát, örömmel fogja visszatemetni a helyére. Amikor a Szegénynegyedbe ért, Caim hátulról kis híján belefutott néhány csoportba verődött polgárba. Az utca közepén vonultak furkósbotokkal a kezükben. A ruhájukra tapadt koromból és vérből ítélve már kivették részüket az utcai csatározásokból. Caim megvárta, amíg elhaladnak. Amikor átment az utca túloldalára, tekintetét a dologház kísérteties tömege vonzotta magához, ahogy elszántan a város háztetői fölé magasodik esőtől csillogó falakkal, és mindent uralma alatt tart maga körül, akár egy dagadt pók a megtépázott hálójában. Caim szorosabban megmarkolta késeit, ahogy továbbhaladt. Bevetette magát egy kanyargós közbe. A sikátor oly sűrű sötétségbe borult, hogy Caimnak többnyire tapogatózva kellett haladnia, amíg az út kanyarulatait követve, két háztömbbel feljebb egy szűk kereszteződéshez nem ért. Az ereszről víz csorgott le rá, miközben az utca árnyainak biztonságában megállt. Amennyire meg tudta ítélni, a Sör utcát ez idáig többnyire elkerülték a lázadók. A Kék Venyige előtt, egy felborított kocsi mellett egyenruhás férfi teteme feküdt kiterítve a csatornában. Alvadt vér ragadt a hajára, ahol a fejét betörték. – Hátramegyek, hogy megnézzem, mi a helyzet. – Ezzel Kit el is száguldott. Caim átbámult az utca túloldalára. Fátyolos fénysugarak szűrődtek ki a bormérés ablakainak spalettái közül. Az esőben paták halk kopogása hangzott fel. Egy ló szimatolt a szemétben, gesztenyebarna szőre teljesen elázott és összemocskolódott. Lelógó bőrkantárja végét a pocsolyákban húzta maga után. Caim elernyesztette, majd ismét ökölbe szorította ujjait. Mire vár? Zefinek szüksége van rá, ő mégis tétovázik. Már megküzdött érte, ölt érte, mindent feláldozott. Vajon arra is kész, hogy meghaljon érte? Elmenekülhetne. Újrakezdhetné az életét. Kit ujjongana örömében. Mindössze annyit kellene tennie, hogy a sorsára hagyja Zefit. Hogy egyszerűen elsétáljon.

Caim megsimogatta a csuklójáról lecsüngő, jéghideg amulettet. Nem tehette meg. Nem hagyhatta, hogy Ral kénye-kedve szerint bármit megtehessen vele. És ugyan nem szívesen ismerte be, idővel megkedvelte ezt a megfáradt, vén várost. Ha valaha is itt hagyja, a saját feltételei szerint fogja csinálni. Miután elhatározta magát, átsétált az ingoványos úton, és a könyökével belökte az ajtót. A vendégek felkapták a fejüket, amikor belépett a közös terembe. A kályha körül fél tucat férfi ült egy nővel. Több kéz a ruhák alá nyúlt rejtett meglepetésekért, de Caimnak elég volt rájuk pillantania, hogy mind megdermedjenek. Mama a csapszék mögött állt. A pulton nehéz fakalapács nyugodott a keze ügyében, amilyennel a hordók dugóit szokás kiütni a helyükből. Vagy az ifjú katonák fejét beverni. Caim egy bizonyos arcot keresett a helyiségben, de hiába. – Hubertet keresem. – Itt nincs – felelte Henninger asszonyság a szokásosnál nyersebben. – Egy ideje nem láttam már. – Mióta? Az asszony vállat vont, nehéz blúzának egyik ujja lecsúszott a karjára. Odanyúlt, hogy megigazítsa. – Már korábban elment. Napnyugta előtt. – Sejted, hova mehetett? Szakállas ember állt fel a székéről, öklében egy tűzifa husángot szorongatott. – Ha kedves az életed, most elhúzol innen, málészájú. Caim a megszólítójára meredt. A szakállas férfi fél tucat szívverésnyi idő után visszaült a helyére. Mama előbicegett a pult mögül. – Ne is figyelj rá, Caim! Örülök, hogy látlak. Hubert pár órája benézett, amikor a harcok menete rosszra fordult, aztán magával vitt minden férfit, akit csak itt talált. – Megvető pillantást lövellt a kandalló mellett kuporgó csoportra. – Legalábbis a valamirevaló férfiakat. De azt nem tudom megmondani, mikor jön vissza. – Megvárom. – Noha suttogásnál alig erősebben szólt, hangja jól hallatszott a helyiség túlsó sarkában is. Senki sem ellenkezett. – Iszol? – érdeklődött Mama. Caim bólintott, és leült. Visszadugta hüvelyükbe a késeit, de egyiket sem csatolta be. Kit leröppent a mennyezet felől, és letelepedett mellé. – Odakint semmi – jelentette. – A szomszéd háztömbnél néhányan összetűztek, de úgy tűnik, egyre távolodnak a városnak ettől a részétől. A helyzet a dokkoknál a legsúlyosabb. Azt hiszem, valaki felgyújtotta a város magtárait.

– Az egy darabig leköti majd a bádogingeseket – mormolta Caim maga elé. – Nem tudom. A kikötőben elszabadult a pokol. Egyetlen katonát sem láttam arrafelé. Elevent legalábbis nem. Mama kihozta az italát, és letette elé az asztalra. – Nem hinném, hogy érdemes megkeresned Hubertet, Caim. Nem igazán volt eszénél, amikor elment innen, ha érted, mire gondolok. – Nem értem. Mi történt? Mama kidagadó keblébe törölte a kezét. – Hát, nem akarok beleszólni, de tudnod kell, mi vár rád. Kicsapódott a bejárati ajtó. Hirtelen mindenki elhallgatott, amikor három férfi lépett be az ivóba. Caim kis híján fel sem ismerte a középső fiatalembert. Vérfoltok szennyezték be Hubert egykor elegáns ruháját, és a kalapja is hiányzott. A hüvelyére tapadt alvadt vérből ítélve vívótőrét használta már ma este. Az ifjú nemes tekintete furcsán csillogott, ahogy végigpásztázta a kimérést. Amikor megállapodott Caimon, gonosz mosoly torzította el Hubert felduzzadt ajkát. – Mama – szólalt meg. – Egy hőst üdvözölhetünk a körünkben. Ennek a férfinak fizetek még egy italt. Hubert hadarva beszélt, modorából azonban egyértelmű fenyegetés érződött ki, ahogy a két széles vállú bandita kíséretében odasétált Caim asztalához. – Nem inni jöttem ide, Hubert. A segítségedre lenne szükségem. Hubert lehuppant az egyik székre. A testőrei, vagy bármik voltak is, a termet tartották szemmel. – A segítségemre? Pillanatnyilag némiképp elfoglalt vagyok, Caim. Ma este döntjük meg a fennálló rendet. A Vörösök megfutamodtak, de erről már tudsz, ugye? Bizonyos értelemben te egyengetted az utunkat. – Miről beszélsz, Hubert? Hubert felnevetett, szárazon és minden vidámságot nélkülözve. – Adod az ártatlant, Caim? Felesleges, erről biztosíthatlak. Az apámért nyugodtan vállalhatod a felelősséget. A lelke mélyén végtére is zsarnok volt. Caimnak az a baljós gyanúja támadt, hogy tudja a választ, mindenesetre megkérdezte: – Mi történt vele? – Meghalt, Caim. Tegnap éjjel valaki behatolt a lakosztályába a palotában, és végzett vele. Aztán magával vitte a fejét. Tőled kicsit morbidnak tűnik, de ügyes húzás volt. Caimnak eszébe jutott Mathias, ahogy kivágott szívvel hevert az ágyán. Mit is mondott Ral az Aranykerékben? Valami olyasmit, hogy a saját kezébe veszi a sorsát. Nyilván Vassili lehetett Ral titkos támogatója. Ésszerűnek tűnt. A tanács egyik tagját maga mögött tudva Ral érinthetetlennek érezhette magát. Egy pont után viszont úgy határozhatott, hogy többé nincs szüksége a főpapra.

Ezért saját terveket szőtt, amelyeknek valamiért Zefi is része volt. Talán már el is késett. Lehet, hogy a lány már halott. Az elképzelés minden más gondolatot egy csapásra kitörölt Caim fejéből. Mély lélegzetet vett. Nem szabad elveszítenie az önuralmát. Kizárólag egy módon menthette meg. – És te úgy hiszed, hogy nekem mindehhez közöm van? Hubert egészen közel hajolt hozzá, hogy arcuk szinte összeért. A whisky bűze mintha állkapcson csapta volna Caimot. – Caim vagy, a Kés, a korruptak és hatalmasok lemészárlója. De az apám nem valami istenverte szörnyeteg volt. Rengeteg jót tett ezért a városért. – Annyi jót, hogy a saját fia akarta megbuktatni őt. – Fogalmad sincs az egészről! – Hubert öklével az asztalra sújtott. A többi vendég közelebb húzódott a kandallóhoz, míg Hubert testőrei előreóvakodtak. Kit tűnt elő a semmiből az orgyilkosok mögött. – Jobb, ha csinálsz valamit, Caim. Ezeknél a fickóknál rengeteg a vas. Caim hátrébb csúszott a székén. Még sosem látta ilyennek Hubertet. Az ifjú egy eszelős dühkitörés határára jutott. – Figyelj rám, Hubert. Nem én öltem meg az apádat, sem a Választótanács tagjait. Ral tette. Szövetkezett valakivel. Egy idegennel. Azt tervezik, hogy a kezükbe kaparintják a kormányzást. Ők ölték meg a főpapot. Hubert gúnyosan elmosolyodott. – Hangzatos mese, de felesleges tagadnod. Rengeteget segítettél nekünk. – Elvittem a városból Zefit egy biztonságos helyre, vagyis olyanra, amit biztonságosnak gondoltam. – Ó, persze. Az összeesküvő leánya és a lovagja a tündöklő páncélban. Hubert az asztalon álló kupáért nyúlt, de Caim határozottan megragadta a csuklóját. – Ebből elég volt! Hubert véreres tekintete szinte felnyársalta Caimot. Aztán mérhetetlen szenvedés ült ki az arcára. – Miért kellett így lemészárolniuk őt? Tudom, hogy sokszor keményen viselkedett, időnként kifejezetten kegyetlenül, de nem volt joguk ehhez... Caim eleresztette Hubertet. Együtt érzett vele, de lelke megkeményedett. – Ugyanazok felelnek ezért, akiket üldözök. Elrabolták Zefit, és most egy zászlóaljnyi bádogingessel együtt bevették magukat a palotába. Hubert a kabátja ujjába törölte az arcát. – Mit akarsz tenni? – Megrohamozom a palotát, és kiszabadítom őt. – Valóban? – szaladt ki Kit száján. – Ez a terved? Caim összeszorította az állkapcsát, nehogy ráordítson a lányra. – No és te? – kérdezte Huberttől. – Az embereket buzdítom harcra egy ideje. Már elfoglaltuk az Alsóváros java részét. Elkelne a segítséged, de úgy tűnik, épp elég a magad gondja is.

– Együttműködhetnénk egymással. Hubert most már sokkal inkább emlékeztetett régi önmagára. Egyenesebben ült a széken, és sikerült elegánsan hátravetnie kabátja mindkét ujját. – Hogyan? – Lehet, hogy a kezedben van az Alsóváros, de még mindig a Testvériség ural mindent a Felvonulási út felett. Egy boltosokból és rakodómunkásokból toborzott, szedett-vedett sereggel sosem fogod bevenni a Felsővárost, ezért ne is próbálkozz vele! Egyenesen a Mennydombot támadd meg! – Ezzel mit érünk el? – Levágjuk a szörnyeteg fejét. Ha Ralt és a főtisztjeit félreállítjuk, senki sem marad, aki összehangolhatná a katonáik hadmozdulatait. Amint a kezünkbe kerül a palota, a város más híján nekünk fog engedelmeskedni. – Ez roppant kockázatos. Apám ugyanígy kockáztatott, és megölték. Caim előhúzta és az asztalra fektette a késeit. A testőrök megriadtak, de nem léptek közelebb. – Te nem az apád vagy, Hubert. Ma este bebizonyíthatod ezt. Segíts kiszabadítani Zefit, és örökre elhárítani ezt a fenyegetést! Zefi az elhunyt császár leánya. Megtaláltuk az iratokat, amelyek ezt bizonyítják. Uralkodónak született. – Uralkodónak, mi? Az biztos, hogy úgy is viselkedett. De az embereim miért kockáztatnák az életüket azért, hogy az egyik zsarnok helyett egy másikat ültessenek a trónra? – Mert ő sem olyan, mint az édesapja. Ő az, akire ennek az országnak szüksége van ahhoz, hogy összefoldozza magát. Mindig arról beszélsz, hogy vissza kell térni a régi rendhez. Itt az alkalom, hogy bizonyítsd, ezt komolyan is gondolod. A mai lehet Nimea utolsó napja egységes birodalomként, vagy egy mindannyiunk számára jobb korszak hajnala. Hubert szemügyre vette a pengéket, és bólintott. – Benne vagyok. Mit kell tennem? Caim rámosolygott az ifjúra. – Van egy tervem.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

z eső sűrű cseppekben zuhogott Caimra, aki az új katedrális félig kész harangtornyában kuporgott. A szél fülsiketítően zúgott. Eső verte a kőkupolát. Az égen egyetlen csillag sem ragyogott, és a hold is elbújt, csupán gomolygó viharfellegek terjeszkedtek szét a mennyboltozaton. Ideális este a gyilkossághoz. A Felsőváros szürke-fekete szőnyegként terült el előtte. A Mennydomb hatalmas hullámként magasodott a szemhatár fölé. Villám cikázott át az égen, és egy pillanatra előtűntek a fehér tetők zátonyai, mielőtt ismét elnyelte a várost az éjszaka. Lángok pislákoltak a Mennydomb széles főútjain, ahol ezernyi plebejus küzdött a város csendőreivel. Az ifjabb Vassili a szavához híven egész hadsereget gyűjtött maga köré: szabókat és pékeket, hordárokat és inasokat, akiket hevenyészett fegyverekkel szerelt fel fáklyáktól és megmunkálatlan épületfadaraboktól az elesett bádogingesektől zsákmányolt pikákig. Céljuk a Mennydomb tetején koronaékszerként terpeszkedő Luccio-palota elfoglalása volt, amelyet őrtornyokkal és robusztus kaputornyokkal tűzdelt falak koncentrikus körei bástyáztak el. Hubert kémei azt jelentették, hogy Ral az ostromra készülve behúzódott a palotába a kedvenc katonáival. Pontosan azt tette, amit Caim akart. – Már majdnem felsorakoztak – jelentette be Kit. – Hubert szerint nem várható komoly ellenállás. A fagyos eső hidege szinte a csontokig hatolt, de Caim ügyet sem vetett rá. – Harcolni fognak. Nincs más választásuk. – Tényleg megfékezhetetlenül ég. Caim odafordította a tekintetét. Az Alsóváros kerületeit ronda fekete füstgomolyok takarták be. A tomboló tűz egész háztömböket emésztett el, otthonokat, üzleteket és középületeket tett a föld színével egyenlővé. Kizárólag az eső tartotta kordában a lángokat, de rengetegen fognak odaveszni még pirkadat előtt. És még többen, ha a tervét sikerül megvalósítania. Hubert emberei végül eljutottak a palota kapujáig. Az ifjú nemes apró alakja vonult az élükön, kardja villogott a fáklyafényben. Támadására válasz érkezett. Akár egy felrúgott bolyban, katonák tömegei özönlöttek hangya módra a várfalak védelmére. Nyilak záporoztak a levegőben, elesettek vére

ömlött a túlcsorduló csatornákba. Caim leereszkedett a torony magasából. Már eleget látott. Hubert az emberei életével váltotta meg számára a lehetőséget, amire szüksége volt. Kit úszott mellette a levegőben, amikor Caim leugrott a katedrális lápszerű udvarára, és megindult a Mennydomb kanyargó körútjai felé. Percek alatt odaértek a palota külső falához, messze a harcoktól. Caim korábban már felderítette ezt a lehetséges behatolási pontot. A falnak e szakaszát repedések és kúszónövények borították, ami nagyban megkönnyítette a felkapaszkodást. Nem kapkodott, mielőtt teljes testsúlyával ránehezedett, minden kitámasztást ellenőrzött, hogy elbírja-e őt. Amikor felért a fal tetejére, átmászott a sima gerincen, és leugrott a túloldalára. Caim egy pillanatra kivárt a fal túlsó felén. Gondosan ápolt gyep vezetett a következő akadályig, a palota negyven láb magas belső faláig. A köztes teret pompás virágú fákkal és felduzzadt csermelyekkel teli, gyönyörű kertek töltötték ki. Az orgona és az oleander édes illata szállongott a nyirkos levegőben. Caim a látvánnyal mit sem törődve haladt át a fényűző kerteken. Kit egy júdásfa ágai alatt vette észre az első őrszemet. Caim lekuporodott egy virágos bokorsövény mögé, és figyelt. A katona a palota kaputornya felé tekingetett, valószínűleg a váltást várta. Időről időre belelehelt a markába, és összedörgölte a két tenyerét, lándzsája egy fatörzsnek támasztva pihent. Miközben az őrt figyelte, Caimnak eszébe jutott Kas, ahogy a kunyhójában hever holtan, és vér szivárog a testét borító sebekből. Az öregember nem kereste a bajt, az mégis megtalálta őt, az Egyház törvényének kétes gúnyájába bújtatott alakjában. Caim elképzelte, hogy miközben elvonszolják, a meztelenre vetkőztetett Zefi hogyan átkozza őt, amiért magára hagyta. Tetemekkel teleszórt udvar képe jelent meg lelki szemei előtt. A pillanatok egymás után koppantak, akár az esőcseppek, Caim dühe pedig egyre hevesebben izzott, önvádtól feltüzelt széndarabként parázslott a gyomrában. Bolondot csinált magából. Egész életében csupán egyetlen dologhoz értett. Ideje volt visszatérnie a szakmájához, és elfelednie a hősködést. Miközben a Zefiről felrémlő képek emésztették a lelkét, felkelt, és megindult a fa felé. Nesztelenül mozgott, és sikerült az őrszem mögé kerülnie. Elosonhatott volna mellette észrevétlenül, ám ez alkalommal nem kockáztathatott. Amikor támadóhelyzetbe került, Caim nem az egyik kését szorongatta, hanem Zefi nyakláncának bőrszíját, amelyet mindkét kezére rátekert, a kettő között pedig egylábnyit szabadon hagyott. Öklét az amulettre zárta, és az őrszem mögé settenkedett. Szíve hangosan kalapált. Még soha senkit nem fojtott meg; csupán néhány kóbor kutyát, évekkel ezelőtt, amikor az utcán élt, és vagy ölt, vagy éhen halt, de embert még sosem. Úgy sejtette, egyre megy.

Aztán elérkezett a pillanat. Caim az őrszem nyakára csúsztatta és erősen megrántotta a szíjat. A karja kis híján kiszakadt a vállából, amikor a férfi előretántorodott. Az őrszem nyögött és rugdosott, akár egy vadállat. Caim erőteljesen beletérdelt a hátába, és nem eresztette el. Ha nincs ott a kulcs, amelyet egy fojtózsinór füléhez hasonlóan megragadhatott, a férfi bizonyosan kitépte volna kezéből a zsineget. Így viszont a bőrhurkok a bal kezébe vágtak, míg lassan attól kellett félnie, hogy elveszíti az ujjait. Az őrszem a nedves fűre bukott, de Caim erősen szorította, ami szerencsés döntésnek bizonyult, mivel áldozata még sokáig küzdött. Percek teltek el, mire az őr élettelenül elterült a földön. Caim kissé ingatagon felállt. A keze és a csuklója úgy sajgott, mintha egy medvével birkózott volna meg. Miközben letekerte a szíjat elgémberedett ujjairól, villámfény világította meg a kertet, ő pedig megpillanthatta áldozata arcát. Szívesen megkímélte volna magát a látványtól. A férfi vonásai a lila egy förtelmes árnyalatában játszottak. A nyelve felpuffadt vörös féregként lógott elő a szájából, szeme kidülledt. Csak súlyosbította a helyzetet, hogy még csak kölyök volt, alig tizenhét éves lehetett. Caim tekintete az ifjú páncélját fedő karmazsinvörös köpenyre siklott. Nem kölyök. Katona. Ellenség. Idősebb, mint én voltam, amikor erre az útra léptem. Ismét a csuklója köré tekerte a szíjat. Miután magas páfránylevelek sűrűje mögé rejtette a tetemet, Caim továbbindult. Még ötven lépés, és a belső falhoz ért. Újabb őrszemeknek semmi jele. Kezét végigsimította a gránitfelületen, amely túl sima volt ahhoz, hogy megmássza, és túl kemény, hogy falkapcsokat verjen belé. A derekáról lecsavart tízölnyi fonott selyemkötelet, amelyet Hubert kapcsolatainak egyikétől kapott ajándékba. – Biztosan képes leszel erre? – kérdezte Kit. – Találkozunk a túloldalon. Nem felejtetted el a tervet? Kit megsemmisítő pillantást vetett rá. – Ott leszek. Csak ne késlekedj sokáig! – Azzal el is tűnt. Caim hozzákötötte kereszthorgát a kötélhez, majd kimérte a saját magassága hétszeresét. A hegyes villafogak elsőre beakadtak. Caim feszesre húzta a kötelet, és hallgatózott, jön-e bármiféle nesz odafentről. Hatvan szívverésnyi csend után megindult felfelé. Lábról lábra mászott. Nehéz volt megtámasztania magát a síkos kövön. Lába többször is megcsúszott, és a hirtelen mozdulat kis híján kirántotta a kezéből a kötelet, de sikerült megtartania magát. A fal tetejéhez érve megkapaszkodott, és felhúzódzkodott. Elfeküdt, szívverése a kövön lüktetett, ahogy átkémlelt a falon túlra. A belső várfalon belüli, halványszürke tömbökkel kikövezett területen több épület zsúfolódott össze. A középső részt a császári rezidencia uralta, ahol most a Választótanács ülésezett. A főépítményből gyámívek sugároztak ki,

akár egy hatalmas rovar lábai. A központi kupolát magasba törő, aranyfüst lemezzel borított tornyok vették körül. A falon belül kisebb építmények érték egymást: egy kaszárnya és a palotaőrség istállói a keleti oldalon; a nyugati oldalon a Thurim-ház. A thurim a régi császár tanácsadói testületét alkotó elöljárókat jelentette. Az Egyház, egyik első intézkedéseként, természetesen feloszlatta a szervezetet. Sok nimeai szemében azóta is ez maradt a hatalommal való visszaélés legvisszataszítóbb példája, amely az Azúr Sólymokhoz hasonló rebellis csoportosulások létrejöttéhez vezetett. Néhány fekete köpönyeges őrszem járta párban az udvart, a többség azonban, úgy tűnt, ráharapott Hubert csalijára, és a külső falakhoz rohant. Caim azért fohászkodott, hogy maradjanak is ott. Nem szívesen szaladt volna bele feldühödött katonák seregébe, miközben a fellegvárban csatangol. Kit tűnt fel mellette, lábait a fal peremén lógázta. Egyetlen esőcsepp sem érte őt. – Csak idáig jutottál? Tovább kell indulnod, különben Szent Iván-éjig itt leszünk. Caim visszanyelte a válasznak szánt maró megjegyzést. – Odalent nyolcat számolok. – És még négyen vannak az őrkunyhóban. – Odafent senki? Kit a fejét csóválta, ezüstszínű fürtjei meglibbentek a feje körül. – Azt hiszem, egy kis esőtől már teljesen beijednek. – Ennek csak örülhetünk. Caim kiakasztotta a kereszthorgot, és hagyta a földre hullani a kötelet. Miközben az eső mintázatot vert a hátára, karjával húzódzkodva és lábujjával tolva magát végigsiklott a fal tetején, amíg a Thurim-ház sarkához nem ért. Ott lábra állt. Kit odalibbent mellé, ő pedig átázott zubbonyába törölte a kezét. A Thurim-ház régebbi stílusban épült, magas, csúcsíves ablakokkal, széles párkányokkal és bonyolult hornyolással; mászáshoz tökéletes, ám az épület több mint százlábnyira magasodott a fellegvár udvara fölé. Elég egyszer megcsúsznia, és karrierje gyorsan véget ér. – Essünk túl rajta, rendben? – sürgette Kit. – Még mielőtt ránk virradna. Caim mérgesen rávillantotta a tekintetét, ahogy fogást keresett, és megindult felfelé. Megpróbálta másra terelni a gondolatait, miközben mászott. A következő probléma, amellyel szembe kellett néznie, Zefi megtalálása volt a palotában. Mindent arra a meggyőződésére alapozott, hogy Ral addig nem árt a lánynak, amíg le nem verik az utolsó zendüléseket is, és teljesen az ellenőrzése alá nem vonja a várost. Az esőt feledve is hideg borzongás futott végig Caim hátán, amikor belegondolt, hogy a lány esetleg már halott. Rémisztő gondolataiba merülve Caim észre sem vette, hogy már a tető kiálló, díszes oromzatáig mászott. A vékony párkányon egyensúlyozva

felnyúlt, hogy megragadja a kinyúló részt. A palota udvara körbefordult Caim alatt, ahogy a férfi kilendült a semmibe. Az őrség fáklyái apró fénypontoknak tűntek odalent. Oldala égett, mintha forró széndarab izzott volna a bőre alatt. Egy nyögés kíséretében felhúzta magát a tetőpárkányra. A tetőn megpihent, hogy kifújja magát. Az eső simogatta a bőrét. – Gyerünk, Caim! – kiáltott oda Kit. Caim felmordult, és felpattant. Miközben a szél hangosan fütyült a füle mellett, ő átsétált a síkos tető túloldalára. Az épület keleti homlokzatán leereszkedni könnyebbnek bizonyult. A fal felénél megállt, és odébbaraszolt egy vékony párkányra. Az épület oldalában elhelyezett konzolból, mintha csak egy keskeny híd lett volna, elvékonyodó gyámív futott le, hogy megtámogassa a császári rezidencia toronymagas falait. Caim egy pillanatig sem habozott. Kilépett a síkos kőtömbökre, és megindult, oldalt kitartott karjával egyensúlyozva, mint egy kötéltáncos. Mindössze egyszer ingott meg. Félúton egy hirtelen széllökés billentette ki az egyensúlyából. Megdermedt, ahogy lába lassan kicsúszott alóla, de összegörbítette a lábujjait, és moccanatlanul megállt, amíg a szél el nem csendesedett. Szíve hevesen vert, ahogy továbbhaladt, de innen már újabb kényszerszünet nélkül eljutott a másik oldalra. Amint a rezidencia tetejére ért, Caim kivárt egy pillanatot, hogy összeszedje magát. Az épület tetejét fogsorra emlékeztető mellvéd csipkézte. Mind a négy sarkon minaret tört az ég felé. Egykor mind a négy karcsú toronyban tüzek égtek a császári hatalom jelképeként, de a réz parázstartókban immár tizenhét éve nem lobbant fel láng. Caim kihajolt az egyik lőrésen. Odalent a katonák ugyanolyan rendben masíroztak, mint korábban. Senki sem látta meg. Miután meggyőződött erről, odakocogott, ahol Kit egy robusztus kémény mellett lebegett. Felugrott, hogy megragadja a szegélyét, és felhúzza magát. A kürtő fekete szakadéka felett egyensúlyozva lekötötte a hátáról és az övéhez erősítette a batyukat. – Gyűlölöm ezt a részt. Kit az ujja köré csavarta a haját. – Biztosan nem lesz annyira szörnyű. Csak gondolj valami kellemesre! Caim mélyet sóhajtva beleereszkedett a kéménybe. A hely nem volt annyira szűk, mint amire számított. Hátát a kürtő egyik oldalának nyomta, és a kezével meg a térdével szabályozta a lecsúszás sebességét. Tizenöt lábbal lejjebb érkezett el ez első leágazáshoz. A felső emelet. Átemelte magát a csőbe, és csomagjait maga mögött vonszolva végigmászott a sötét, keskeny átjárón. Feje egy belógó kiszögellésbe ütközött, majd miután kormos kezével megdörzsölte beütött homlokát, a hasára ereszkedett, és átfurakodott az akadály alatt. Már a fele utat megtette, amikor rátört a klausztrofóbia. Hirtelen mintha nyomasztóan köré zárultak volna a falak, és minden oldalról összepréselték

volna. Egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát. Aztán áthúzódzkodott a nyíláson. Ahogy továbbkúszott a csőben, négyfelé elágazó csomóponthoz ért. Egy pillanatig tanakodott, összevetette helyzetét a palota fejében tárolt térképével. Ha egyenesen halad tovább, a nagycsarnokba ér. Miután magában megállapította ezt, folytatta a kúszást. Egy enyhe kanyar után meleg levegő csapta meg. Megtorpant az akna szélén. Izzó parázs szállt fel a nyílásból, amelyet az alatta lobogó tűz fénye világított meg. Lekémlelt a perem felett, és hunyorognia kellett a felcsapó hőségtől. Pár tucat lépésnyivel lejjebb az égő fenyőrönkök ropogását verte vissza a kémény fala. Az akna a túloldalon folytatódott. Ötlépésnyi távolságban. Kiegyenesedve gondolkodás nélkül átugrott volna, de négykézláb meglehetősen komolynak tűnt a távolság. Kitnek épp ebben a pillanatban kellett előbukkannia a mennyezetből. – Már majdnem ott vagy. Még pár lépés, és le is ugorhatsz. – Leugorhatok? – Csak siess, kérlek! Caim leküzdötte a késztetést, hogy olyasmit mondjon, amit később megbánna. Ehelyett amennyire tudta, maga alá húzta a lábát, kezét pedig nekifeszítette a falnak. Mélyen beszívta a felhevített levegőt, hagyta, hogy megtöltse a tüdejét, majd elrugaszkodott. A tűz melege átitatta testét, ahogy átrepülte a távolságot. A lehető legjobban előrenyújtózott. Az idő folyama egy hosszú pillanatra vékony erecskévé szűkült. Aztán Caim az ujjával megragadta a peremet. Elgémberedett izmokkal fenn tartotta magát. A két batyu az oldalán fityegett. A füst csípte a szemét. Másodpercekig úgy csüngött az alatta tátongó űr felett, mint egy nyársra húzott malac. Amikor őrült szívverése valamennyire lecsillapodott, Caim mindkét lábával elrúgta magát. Kezével megkapaszkodott az akna sima kövén, majd összevissza tekergőzve felhúzta magát. Amint átjutott, a hátára fordult, és kifújta magát. Kit dugta elő fejét a mennyezetből. – Jól vagy? – Szólhattál volna a kandallóról. – Hogy megfosszalak egy kis szórakozástól? Tudod, ahogy öregszel, egyre unalmasabbá válsz. Lehet, hogy érdemesebb lenne egy fiatalabb fickót keresnem magamnak, akiből még nem veszett ki a kalandvágy. – Nincs ekkora szerencsém. – Mi? – Semmi, kedves. Az akna még egy tucat lépésnyit nyúlt előre, mielőtt éles szögben lejteni kezdett. A cső végénél halovány fény szűrődött be a nyíláson. Caimnak pár pillanatba beletelt, amíg kiötlötte, hogyan küzdje le ezt az akadályt.

Megpróbált átfordulni, hogy lábbal előre csúszhasson ki, de az akna túl szűknek bizonyult ehhez. Végül úgy döntött, fejjel előre bukik ki a lyukon. Kis szerencsével nem töri nagyon össze magát. Miközben nekigyürkőzött a zuhanásnak, Caim körül hirtelen lehűlt a levegő. A hideg áthatolt vékony ruházatán, majd mélyebbre, egészen a csontjáig mart belé. Egy pillanatig úgy érezte, mindjárt megáll a szíve. Aztán ismét minden a régi lett. Megrázkódott, ahogy kijelentette: – Nem tetszik ez nekem, Kit. Tartsd nyitva a szemed, jó? A lány nem felelt. – Kit? Caim körbepillantott, amennyire az akna megengedte ezt, de Kitnek nyoma veszett. Lehet, hogy kérés nélkül előrement felderíteni a terepet, de ez túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen. Istentelenül remekül időzített, hogy pont most kóborol el. De most nem merenghetett el Kit váratlan eltűnésén. Tovább kellett mennie. Zefinek szüksége volt rá. Nekipréselte a kezét a szemközti falnak, és elengedte magát.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

aim összeszorította a fogát, ahogy a cső nyílása gyorsabban közeledett felé, mint amire számított. Mindkét kezét erősen a falhoz szorította. Az elfeketedett kő lenyúzta a bőrt a tenyeréről, de nem engedett, amíg a cső végére nem ért. Valahogy sikerült úgy földet érnie, hogy nem törte össze a koponyáját. Már épp megnyugodott volna, amikor odafentről csörömpölés jelezte a lehulló csomagok érkezését. A batyuk hatalmas csattanás kíséretében csapódtak mellette a padlónak. Caim káromkodott egyet, aztán lecsatolta magát a pányváról. A nyelve hegyét az ajkához érintette, amitől fájdalmasan megrándult az arca. Legalább nem szakadt le. Egy nagyobb terem kandallójában ült. A halvány fény, amelyre korábban felfigyelt, egy nyitott ajtóból jött, amely a szoba túloldalán nyílt rá egy gyertyákkal megvilágított folyosóra. A kárpitozott, széles heverőre terített egyszerű ágytakaróból és a személyes holmik hiányából Caim arra a következtetésre jutott, hogy a helyiség vendégszoba lehet, amelyet ebben a pillanatban senki sem használ. De miért állt nyitva az ajtaja? Ahhoz túl későre járt, hogy a cseléd ilyenkor takarítson. Caim gyanakodva felszedte a földről a csomagokat, aztán nesztelen léptekkel keresztülsétált a tengerzöld szőnyegen. Odakint a folyosón mindkét irányban színes mintázatok fedték a falakat. Gyertyák pislákoltak a réz gyertyatartókban, az olvadt viasz a gyűjtőtányérokba csepegett. Puha talpú csizmájával nem csapott zajt, ahogy végigosont a folyosón. A jobb oldali ágat választotta, egy T alakú elágazásig követte, ahol balra haladt tovább, amíg újabb elágazásba nem botlott. Caim a következő döntésén tanakodott, amikor alig hallható nesz ütötte meg a fülét. Emberi hangok. A visszhangból ítélve a beszélgetés egy tágasabb teremben folyhatott. Mint amilyen a nagyterem. Caim a hang felé osont. Valahányszor elhaladt egy gyertya mellett, odanyúlt, hogy elkoppintsa a kanócát. Mögötte sötétség telepedett a folyosóra. Az átjáró egy széles galériára vezetett. A faragott márvány mellvéd mögül a hatalmas lenti csarnokra nyílt kilátás. Az erkélyen Szent Testvérek helyezkedtek el egymástól egyenlő távolságra, összesen négy. Caim a folyosó sötétjében hagyta a csomagokat, és előhúzta a késeit. Két

testvér úgy halt meg, hogy észre sem vették a rájuk leselkedő veszélyt. Caim hagyta, hogy a harmadik tompán felhördüljön, amivel az árnyékok közé csalta az utolsó őrszemet. Caim csak azután szakított időt rá, hogy lekémleljen, hogy megtisztította a galériát. Torka összeszorult, amint észrevette Zefit, aki – az isteneknek hála – még mindig élt, és pompás fehér ruhában állt az emelvény lábánál. Látszólag semmi bántódása nem esett. Valójában jobban nézett ki, mint amikor Caim a kunyhóban hagyta. A férfi szívéről hatalmas kő esett le, amelynek létezéséről eddig nem is tudott. Még nem vallott végleg kudarcot. A lenti terembe rengetegen zsúfolódtak a Szent Testvérek egy szakaszától körülvéve. A foglyok megtépázott öltözékük ellenére arisztokratáknak tűntek, és többen közülük hajlottabb korúak lehettek. Beesett arcukon félelem és felháborodás tükröződött. Caim nem csupán Zefire ismert rá. Az emelvény tetején Ral elegáns fekete öltözetben ült egy cifra trónuson. A foglyokat egyenként elé vezették, és rákényszerítették őket, hogy ereszkedjenek fél térdre előtte. Miközben Caim figyelte őket, a Testvérek hálóköntöst viselő, idős férfit vezettek az emelvény lépcsőihez. Amikor levették róla a kezüket, a nemes úr, amennyire görnyedt háta engedte, kihúzta magát. – Nem hajtok fejet egy trónbitorló előtt! – kiáltotta korát meghazudtolóan erőteljes hangon. – Inkább meghalok. Ral hessintett egyet a kezével. – Én pedig örömmel teljesítem az óhajodat, nagyuram. Az idős nemes köpködött és köhögött, ahogy a Testvérek kivonszolták a csarnokból. Caim zavartan visszament a folyosóra két batyujáért. Amikor megragadta kardja elnyűtt hüvelyét, suttogó hang szólalt meg a fejében. Jól ismerte. Álmában ezerszer hallotta már. Édesapja szelleme szólította. – Igazságot... Caim keze megremegett. El akarta hajítani a pengét, de egy ellenállhatatlan erő visszatartotta. Megrázta a fejét, részben, hogy ellenszegüljön a benne kavargó nyugtalanságnak, részben, hogy kitisztuljanak a gondolatai, aztán a hátára vetette a kardot. A második csomagot az erkélyre vitte, elvágta a viaszosvászon borításra tekert zsinegeket, és kitekerte belőle Hubert másik ajándékát: egy bronzfa íj ívelt karjait, amelyet a tűzben elpusztult helyett kapott. Caim gyors, biztos mozdulatokkal húrozta fel a fegyvert. Amikor felállt, nyilat illesztett a markolathoz, és teljesen megfeszítette a húrt. A benne háborgó érzelmek zavaros örvénye egy csapásra eltűnt, amint célba vette a trónt. Ismét elemében érezte magát. Elintézendő feladatot látott maga előtt, tisztát és egyszerűt. Caim mély lélegzetet vett, majd lassan és egyenletesen kiengedte a levegőt.

A két lélegzetvétel közti pillanatban kilőtte a nyilat. A húr megpendült a karján, ahogy a nyílvessző kirepült. Caim követte az útját a csarnokon át. Tökéletes lövés. Lelki szemei előtt Ral összecsuklott, tekintetét a halál köde homályosította el. Mindezt oly életszerűen képzelte maga elé, hogy szinte elhitte, meg is történt, amíg az emelvényt körülölelő fáklyafény vibrálni nem kezdett, a nyíl pedig oldalra bukott, nem jelentősen, épp csak tenyérnyivel, ahhoz azonban eléggé, hogy célt tévesszen. Ahelyett, hogy Ral torkába fúródott volna, zubbonya ujjának egyik redőjét ütötte át. Caim hátán bizseregni kezdett a szőr, amikor eszébe jutott egy másik eset, az ostergoth kastélyban, amikor egy tökéletes lövést az utolsó pillanatban elterelt valami. Varázslat. Keze az íj markolatára szorult. Levictus. A teremben mindenki felé fordította a tekintetét. Zefi szeme elkerekedett örömében. Az uracskák talpra ugrottak, és lehátráltak az emelvényről. Motyogásuk Caimig felörvénylett. Néhány Testvér fegyvert rántott, de egyikük sem lépett előre, hogy megvédelmezzék hűbérurukat. Ami Ralt illeti, ő alig mozdult, csupán a bal karját szorította a melléhez. Caim előhúzott még egy nyilat a lábánál heverő csomagból. Az ingén átütött a veríték. Gyomrában görcsök üldözték egymást, akár az egymással acsarkodó kutyák. A keze azonban nem remegett. – Ereszd el őt, Ral! – kiáltotta. – Különben a következő a szíveden fúródik át. A bérgyilkos száraz kacagása a galériáig szállt. – Számítottunk rád, Caim, de egy kicsit elkéstél. Hogy eleresszem a jegyesemet? Nem hinném, hogy megteszem. A város már az enyém, e kiváló nemesek az imént esküdtek hűséget nekem. Jobban tennéd, ha letennéd a fegyveredet, és megadnád magad. Talán császári kegyelemben részesítelek. – Nem hinném, hogy sor kerülhet ilyesmire. Ötezer feldühödött polgár áll a kapuid előtt. A kedvenc katonáid nem lesznek képesek sokáig feltartóztatni őket. Ral csípőre tett kézzel felállt, látszólag megfontoltan, de Caim tudta, mennyire gyorsan mozog. A nyilat továbbra is Ral mellkasára irányította. – Örökké nem. Ahhoz azonban elég ideig, hogy megérkezzen az erősítés a külső kaszárnyákból. Aztán leverjük a kis lázadásotokat, közvetlenül a koronázásom előtt, hogy azt követően hitvesemül fogadhassam ezt a nemes hölgyet. Caim tekintete egy pillanatra Zefire siklott, szívét rettegés szorította össze. Miközben Ralra összpontosított, nem vette észre Markus érkezését. Kötés villant elő a férfi egyenruhája alól, amely immár fehér volt, nem vörös. Viaszszerű sebhelyek barázdálták arcát, ahogy Zefi mellett állt, egyik kezét a lány dereka köré fonta, a másikkal pedig tőrt

tartott kecses nyakához. – Mellém kellett volna állnod – jelentette ki Ral. – Lehettél volna az alkirályom, vagyont és hatalmat kaphattál volna, de megbízhatatlannak bizonyultál. Ezért sajnos pusztulnod kell. Biccentett Markusnak. – Vagy szívesebben végignéznéd, ahogy Josephine a szemed előtt vérzik el? Caim még egy hüvelykkel hátrább húzta a húrt, amitől megnyikordult a bronzfa. – Nem fogod megölni. Túl nagy szükséged van rá. – Biztos vagy ebben? Ral felemelte az ujját. Zefi levegőért kapott, ahogy vér csordult végig a nyakán. Markus szétégett ajka gúnyos vigyorba görbült. Caim a bajusza alatt átkozódott. A terve csődöt mondott. Ahelyett, hogy megmentette volna Zefit, még nagyobb veszélybe sodorta. A visszavonulást már nem választhatta. Reggelre Ral végleg megszilárdítja a város feletti hatalmát. Lőhetne, de Markus azonnal megölné a lányt. Patthelyzetbe kerültek, ő pedig kifogyott a lehetőségekből. A húr szabadulni igyekezett a fogásából. A márványkövön csattogó csizmák vonták magukra mindenki figyelmét. Minden fej oldalra fordult, amikor a csendőrség uniformisát viselő katona rontott be az audienciaterembe. Mögötte dühödt moraj hangzott fel. Ral kihasználta az alkalmat, hogy néhány lépcsőfokkal lejjebb lépjen. Caim nyílvesszeje továbbra is rászegeződött. – Betörték a külső kapukat! – kiáltotta a csendőr. Ral kegyetlenül elkáromkodta magát. – No és a fellegvár? – Egyelőre tartjuk, de már nem sokáig. Caim elmosolyodott. – Úgy tűnik, az összeesküvésednek magad leszel az áldozata, Ral. Talán fel kellene adnod, amivel mindenkit rengeteg gondtól megszabadítanál. Amint Ral szóra nyitotta a száját, fémes pendülés ütötte meg Caim fülét. Félreugrott, ahogy a mellvéd márványszilánkok záporának kíséretében szinte szétrobbant előtte. Caim újra célzott, és eleresztette a húrt. A nyílvessző sólyom módjára csapott le, de Ral lebukott egy rizsporos parókás hölgy mögé. A nyíl elzúgott mindkettejük válla felett, és az immár üresen álló trónus lábába csapódott. Caim újabb nyílvesszőért nyúlt, de Ral már megiramodott, hogy keresztülvágjon a zsúfolt termen. Caim ledobta az íjat, és átvetette magát a széttört mellvéden. Kései még azelőtt kicsusszantak hüvelyükből, hogy földet ért volna. A becsapódástól sajgó sarokkal ellenfele nyomába eredt. – Caim! – kiáltott fel Zefi, ahogy Ral és Markus áttuszkolta egy oldalsó kijáraton, és bevágták maguk mögött az ajtót. Három Testvér lépett az ajtó elé

kivont fegyverrel. Caim elmosolyodott, amikor ismerős érzés öntötte el, bizsergés, amely az ujja begyéből kiindulva vibrálva felkúszott a karján, míg végül egész lényét át nem járta. Fény csillant meg a fegyverek hegyén, és verődött vissza a sodronyingek szemeiről, hogy lángra lobbantsák a vérét. Kitartó nyomás lüktetett a szegycsontja mögött, ahogy életre keltek képességei, ám ezúttal úgy köszöntötte őket, akár rég nem látott fivéreit. Eljött az ideje, hogy lehántsa magáról a civilizáció álarcát, és kiélvezze a színtiszta barbárságot. Vicsorogva rávetetett magát a katonákra.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

efi tüdejéből egy szuszra kipréselődött minden levegő, amikor kezét előrelendítette, hogy csökkentse a falhoz csapódás erejét. Ral nem hagyott neki időt arra, hogy összeszedje magát, hanem továbbrángatta a gyertyákkal megvilágított folyosón, és tombolva, hosszú lépésekkel falta a távolságot. – Ez semmin nem változtat! Egyetlen őrült képtelen befolyásolni a történelem menetét. Zefi örömmámorban úszott, így oda sem figyelt Ral szavaira. A kunyhóban történtek óta folyton attól rettegett, vajon miféle bántalmazást eszel ki még a számára Ral és Markus. Ám amikor meglátta Caimot a nagyteremben, szíve nagyot dobbant. A férfi eljött kiszabadítani őt! Zefi igyekezett módot találni rá, hogy megszökjön fogva tartói elől, ám erre nem sok reménye lehetett. Ral sokkal erősebbnek bizonyult, mint amilyennek kinézett, Markus pedig a Szent Testvérek egy egész szakaszával haladt mögöttük. Épp valamiféle tervet igyekezett kieszelni, amikor a folyosó végén tágas előcsarnokba értek. A termet zsúfolásig megtöltötték a vitrinek és trófeaszekrények. A falon sorakozó különféle kitömött állatfejek mintha mind az átsiető Ralt figyelték volna. – Észak felé megyünk – jelentette ki. – Biztosítékot kaptunk tőlük. Bármi mást foglalnak is el, a főváros az enyém marad. Már megtettem a magamét. Majd miután megzabolázták a várost, visszatérek, hogy megkezdjem uralkodásomat. Meg fogom mutatni neki, hogy ki a jobb! – Rémültnek tűnsz. – Zefi nem tudta megállni, hogy ne gúnyolódjon vele, próbálta megsérteni, ahogyan őt is megsértették. Fogalma sem volt, ki lehet az a „tőlük”, de immár nem sokat törődött ezzel. Belefáradt már, hogy ide-oda cibálják, akár valami útszéli karneváli nyereményt. – Jól is teszed, ha félsz. Caim nem fog könyörületesen bánni veled. – Két nappal ezelőtt megbosszulhatott volna, de a gyáva féreg elmenekült. A hetvenkedő hangnem ellenére Zefi egy szavát sem hitte el. Caim elemi erőhöz hasonlított, megfékezhetetlen volt, akár az árapály. Ha viszont Ralnak sikerül kijutnia a városból, lehetséges, hogy olyan helyre viszi, ahol Caim nem férkőzhet a közelébe. Ral megállt a trófeaterem túlsó végében, és az egyik őrmesterre bökött. – Maga velem jön! A többiek itt maradnak! – Aztán Markushoz fordult: – Tégy

meg, amit csak kell, hogy megállítsd! Amikor visszatérek, mindent megkapsz, amit ígértem: földet és rangot. Markus Zefire pillantott, sebhelyes arcát maszkká merevítették a feszes forradások. Láthatólag ellenkezni szeretett volna, de csak bólintott. – Nem fog túljutni rajtunk. Phebus segítsen utadon, és gyorsítsa meg visszatértedet, nagyuram! Ral alig érzékelhetően biccentett, és magával vonszolta Zefit. Betaszította egy újabb folyosóba. Zefi körbepillantott, hátha talál valamit, bármit, amivel lassíthatja a haladásukat. A sarkát húzta, de válaszként Ral még fájdalmasabban megragadta, mintha csak satupofák közé fogta volna őt, és még gyorsabban húzta maga után. Zefi a férfi kezébe mélyesztette a körmét, amire hatalmas pofon volt a felelet. Amikor elhaladtak egy meredek lépcső mellett, Zefi keményen beleharapott Ral öklébe. Vér ömlött a szájába, ahogy a bőr felszakadt a foga alatt. Szentségtelen üvöltés szakadt fel a férfiból. Félrelökte Zefit. A lány lerúgta cipellőjét, és gyors léptekkel megindult felfelé. Szorosan mögötte durva csizma kopogott. A lépcső kétszer is körbefordult, mielőtt egy csupasz kővel borított alagútba torkollt. Zefi felkapta a szoknyája szegélyét, és futásnak eredt. Elhaladt egy királyi griffmadarat ábrázoló dombormű mellett, amely ugyanabban a stílusban készült, mint az udvarház pincéjének padlómintázata. A kövezetet vastag porréteg borította. A mennyezetről pókhálók csüngtek alá. Zefinek búvóhelyet kellett találnia. Befordult egy sarkon, és több csukott ajtó mellett elszaladt. Sorra megragadta a kilincseket, de mindegyiket kulcsra zárták. Torka minden levegővételnél égett, amikor újabb lépcsőhöz ért. Zefi gondolkodás nélkül felszaladt rajta. A csigalépcső a fokok és korlátok szédítő alagútjában emelkedett egyre feljebb. Amikor egy korlátpillérhez ért, izmos kéz ragadta meg a bokáját. Zefi rúgott és karmolt. Megszégyenítették és megbecstelenítették, megölték a nevelőapját és elnyomták a népet. Nem fogja feladni harc nélkül! A kéz azonban nem eresztette el. Ral a lány testébe kapaszkodva húzta fel magát, és oly ijesztő hevességgel mászott rá, akár egy vágytól lángoló szerető. Zefi nem látta a másik kezét, amíg az arcába nem öklözött. Az ütéstől Zefi a falnak tántorodott, és kis híján elveszítette az eszméletét. Összecsuklott, csupán homályosan érzékelte, hogy Ral a vállára veti őt. Zefi minden erejével igyekezett nyitva tartani a szemét, miközben lassan sűrű köd telepedett az elméjére. Többször is odébb lendítették, aztán lecipelték valami lépcsőn, majd végig egy kanyargós alagúton. Ral válla a gyomrába préselődött, amitől erős hányinger tört rá. Vége. Elveszett. Caim most már sosem fog rátalálni. Ekkor fagyos széllöket kapta fel a szoknyáját. Esőcseppek verték a hátát.

Zefi kábultsága ellenére megborzongott. Amikor felemelte a fejét, nem a vár külső udvarának kövezetét látta maga előtt, ahogyan várta, hanem lejtős, szürke cserepeket. A tetőre jutottak ki, a külleméből ítélve az egyik oldalszárnyra. A fellegvár fala szunnyadó szörnyeteg hátára emlékeztetőn tornyosult föléjük a sötétben. A bástyán túl, ahol hatalmas tömeg nyüzsgött, fáklyák lobogtak. Acél és vas villant. A széllökések közt semmiféle zajt nem hallott, de elképzelte magának a haldoklók és sebesültek fájdalmas kiáltásait. Ral átszelte a tetőt, és megállt a feneketlen mélység peremén. Sehová sem menekülhetett. Átkozódva megfordult, de valamiért megtorpant. Lerakta a földre Zefit, és előhúzta a kardját, a penge hegyét a lány hátához nyomta. – Nehogy megmozdítsd a csinos kis fejecskédet, hercegnő! – lehelte Zefi fülébe. – Nem szeretném, ha lezuhannál, és kitörnéd a nyakad. Zefi elfordult a férfi szorításában. A cserepeket jéghidegnek érezte a lába alatt. Az eső csurom vizes ruháján keresztül lassan az alsóneműjét is teljesen átáztatta. Ral biccentésére az őrmester elfoglalta helyét a palotába vezető ajtó mellett, és a magasba emelte kegyetlen kinézetű, fekete fejű buzogányát. Arra várnak, hogy valaki kirontson az ajtón. Torkát összeszorították a félelem karmai. Caim! Zefi megpróbált kiszabadulni, de Ral még erősebben lefogta, és megdöfte a kard hegyével. A lányon egyre inkább elhatalmasodott a rettegés, ahogy az esőcseppeket kipislogva figyelte a kijáratot.

Vér csöpögött Caim késeiről, ahogy végigosont a palota folyosóin. Az árnyak előtte szálltak, a sötétség és halál gonosz örvénye sorra kioltotta a gyertyákat, amerre elhaladt. Caim tökéletesen látott. A fájdalom megszűnt az oldalában. Úgy érezte, mintha újjáéledt volna. A trónteremben ellene szegülő Szent Testvérek pár szívverésnyi idő alatt elestek. Nagyjából ugyanennyi időbe telt, hogy a dühtől hajtva berúgja a kulcsra zárt ajtót. A sikoltozva menekülő nemesek jajveszékelése egy másik mészárlást juttatott az eszébe. Szülei arca lebegett lelki szemei előtt. A szájuk mozgott, de hang nem jött ki rajtuk, csupán a fájdalmas arckifejezés maradt meg, ahogyan utoljára látta őket sok évvel ezelőtt. Zefi elméjébe égett képét látta maga előtt, ahogy az édesapja házában levágott testeket nézi, elterül a hideg kövön, és Ral kardja áll ki a melléből. A lány rémülten bámult fel rá. Caim belesuhintott a levegőbe, és szertefoszlott a látomás, de dühe megkétszereződött, és úgy feltüzelte magát, hogy attól félt, a legkisebb érintésre felrobbanhat. Befordult egy sarkon, és farolva megtorpant egy tágas terem bejáratánál.

Tucatnyi vadásztrófea alatt vitrinek sorai takarták el a padlót. Öt férfi várt rá. Markus oldalt állt, kardját Caimra szegezte. – Vége. Többé nem keresztezheted a terveinket. A többi Testvér két oldalról, óvatosan közelített Caimhoz. Egyikük rövid szakállába itt-ott ősz szálak vegyültek, zubbonya ujján sávokat viselt. A fogadói csetepatéktól a brutális gyilkosságokig minden bizonnyal sok mindent megtapasztalt már. Hozzám hasonlóval viszont még sosem találkozott. – Fess egyenruha – szólította meg Markust Caim. – Póráz is járt hozzá? Gúnyos mosoly jelent meg Markus hegektől kérges arcán. – Nagymesterré léptettek elő, és hamarosan nemes úr leszek. Caim keze nyugodtan csüngött az oldalán, miközben a katonák körbevették őt. A veterán Testvér támadásra emelte a karját. Aztán mindent elborított a szerterobbanó sötétség. A magas falú csarnok jajveszékeléstől visszhangzott, ahogy a Testvéreket több száz apró száj támadta meg. Caim szenvtelen arccal figyelte, ahogy egyik katona a másik után esik össze, és falják fel őket támadóik. Mindegyiket, az egy Markus kivételével, aki egy összezsugorodott fénykörben állt érintetlenül. A köré záruló sötétséget kaszabolta, miközben emberei segítségért kiáltoztak, de nem moccant a helyéről. Amikor az árnyak eleget lakmároztak már, szétnyíltak Caim előtt, mintha a gondolataiban olvastak volna. Talán pontosan ezt tették. Caim nem tudta, és nem is érdekelte. A katonák csontig lerágott maradványai halomba hányt kupacokban hevertek. Markus forradásos arca teljesen elfehéredett, ahogy Caimra szegezte a tekintetét. – Miféle pokolfajzat vagy te? Caim alacsonyan tartott késekkel előrelopakodott. Markus elfordult, és a másik karjára szíjazott kerek pajzsot tartott felé. A tányérpajzsnál alig nagyobb alkarvéd mintha egy régebbi századokból itt maradt relikvia lett volna. Caim kettős szúrással rávetette magát, alul és felül is döfött. A baljában tartott suete a sodronying egyik szemében akadt fenn. A másikat a pajzs széle ütötte félre. Caim megperdült tengelye körül, épp amint Markus kardja zúgott cl a füle mellett. Pajzsa védelmében Markus durva döfések sorozatával körbekergette a termen Caimot. Caim egy trófeatartó vitrin mögé lépett. Markus egy oldalcsapással szétzúzta az üveget. – Ki kellett volna maradnod ebből. – Kardja hegyét egyenesen Caim mellének szegezte. – Hagynod kellett volna, hogy magunkkal vigyük a lányt. Így viszont meg kell döglened. Caim ellentámadást színlelt, és döfött, de Markus pajzsával félretaszította a

pengét. – Te már halott vagy – mondta Caim. – Csak ahhoz nincs még elég eszed, hogy felismerd a helyzetedet. Markus felmordult, ahogy támadott. Caim elhajolt a kard elől, de a pajzs gombja mellkason találta, és a falhoz taszította. Bal karja a pajzs és az elválasztófal közé szorult. A pallos lesújtott, ő pedig elkeseredetten hárított. Markus áporodott lehelete szinte arcul csapta, ahogy egymásnak feszülő mellkassal küzdöttek. A termet nyögéseik és fújtatásuk hangja töltötte meg. A csarnok peremén az árnyak idegesen reszkettek. Elméje leghátsó zugában hallotta, ahogy sziszegnek, és alig várják, hogy támadhassanak. Vissza!, kiáltotta nekik. Ez az én küzdelmem. De nem tudta kiszabadítani magát. Markus termetesebb, erősebb volt nála, és stratégiai előnyből támadhatott. Lassanként kipréselte a levegőt Caim tüdejéből. A kard hegye hüvelykről hüvelykre közelebb nyomult a fejéhez. – Így már nem jelentesz olyan nagy veszélyt, ugye? – Markus rámosolygott a pajzsa pereme felett. Orra hegyéről veríték csepegett. – Caimot, a Kést, Alsóváros legrettegettebb bérgyilkosát feldarabolják és kibelezik, akár egy hízót. Caim mellkasa égett. Jobb karja remegett, a ballal pedig már semmit sem érzett. A kard újabb pár hüvelykkel közelebb került. A saját arcát pillantotta meg a pengén. – Kíváncsi vagyok – folytatta Markus –, vajon te is úgy visítasz-e majd, mint a szíved hölgye, amikor belédöftem a farkamat? Caim arcon köpte. Markus hátrahúzta a kardot, ahogy letörölte magáról a nyálat. A mozdulat némi mozgásteret engedett Caimnak, épp csak annyit, hogy lélegzetet vegyen. Markus véreres szeme résnyire szűkült, ahogy meglendítette a kardot. Elővillant Caim kése. Egy szemvillanásnyival később a kard csörömpölve a földre hullott, Markus pedig egyik kezét a nyakához szorítva hátratántorodott. Friss, rubinvörös vér ömlött végig elegáns uniformisának mellén. Hitetlenség és bosszúság vetélkedett tekintetében, ahogy a kövezetre rogyott. A vér rohanó hegyi patak hangjára emlékeztetőn zúgott Caim fülében. Keze reszketett az erőfeszítéstől. Mélyen beszívta a levegőt. Az árnyak lenyugodtak látómezeje peremén. Miután egy suhintással lerázta pengéjéről a vért, folytatta a vadászatot. Egy boltíves folyosón át a palota másik szárnyába sietett. Ahogy elhaladt egy lépcső mellett, neszek ütötté meg a fülét: ajtócsapódás zaja, amelyet sivító üvöltés követett. A vihar. Caim letörölte pengéjéről a rátapadt vért, és megindult felfelé a lépcsőn. Az árnyak szorosan a nyomában siettek utána.

HARMINCADIK FEJEZET

ár minket a hintónk, hercegnő – búgta Zefi fülébe Ral. A lány megpróbálta megharapni, de Ral kellően távol tartotta tőle a karját. Kardja hegyét Zefi hátának szorította. Kocsi várta őket odalent a fellegvár udvarában, kezükben pislákoló fáklyákat tartó, ázott katonáktól körülvéve. Ral lekiáltott, hogy magára vonja a figyelmüket, de a vihar elnyomta a hangját. A férfi kínos helyzetét látva Zefi kis híján felkacagott. Az ajtón kívül más módon nem lehetett lejutni az udvarra, hacsak ötvenlábnyit nem zuhannak az engesztelhetetlen kövezetre. – A szerelmed, drágám – szólalt meg Ral – már halott. Nagy kár, hogy nem magam metszhettem el a torkát. Lemenjünk megnézni a holttestét? Mielőtt azonban egy lépést tehetett volna, egy férfi körvonalai rajzolódtak ki az ajtóban. Zefinek nem kellett látnia az arcát ahhoz, hogy tudja, ki az. Levegőért kapott, a régóta visszafojtott megkönnyebbülés elöntötte a testét, és elűzte a fagyos reszketést, amint Caim kilépett a tetőre. A férfi a tőle megszokott eleganciával mozgott, ám a járásából Zefi azonnal megállapította, mennyire sajog az oldala. Hosszú tőrök csillogtak a kezében, pengéjükön skarlátvörös foltok. És új fegyvert is hozott magával. A jobb válla felett egy kard markolata nyúlt ki. Miközben Zefi megmentőjén legeltette a szemét, az ajtó mellől tagbaszakadt alak lépett Caim mögé. A lány kiáltani akart, hogy figyelmeztesse, de Ral durván szájára tapasztotta a karját. A Testvér megingott. Zefi izmai kővé dermedtek attól, amit ezután látott, mivel hasonlónak már szemtanúja volt egyszer az édesapja házának pincéjében. Az éjszaka életre kelt. Az egyik pillanatban a buzogány még Caim fejéhez közeledett, a másikban pedig már eltűnt, beborították az áthatolhatatlan árnyak. A Testvér egyenruháján, az oldalán, a karján, a mellkasán vörös foltok ütöttek át. A katona ernyedten összecsuklott, és többé nem mozdult. Zefi fellélegzett, amikor Caim előlépett a sötétségből. – Átkozott Phebus! – Ral oldalra rántotta Zefit. – Egy lépést se! A hercegnővel most távozom. Te pedig félreállsz, ha nem szeretnéd látni, ahogy az udvar kövén fröccsen szét. Caim pár tucat lépésnyire megállt. – Nem hinném, Ral, hogy megteszed.

Zefi nélkül csak egy nagyravágyó mitugrász vagy. – Befolyásos barátaim vannak, olyanok, akik a trónon szeretnének látni engem. A hercegnővel vagy nélküle, de én fogok uralkodni Othir felett. – Akkor bizonyítsd be! – Caim egy lépést tett felé. – Öld meg! Zefi megborzongott, amikor a férfi szemébe nézett. Caim nem blöffölt. – Hátra! – kiáltotta Ral. Ám Caim megint közelebb lépett, tovább csökkentve a kettejük közötti távolságot. Ral igazított a fogáson, Zefi pedig érezte, hogy csúszni kezd. Meztelen lábával hasztalan próbált megkapaszkodni a síkos cserepeken. Caim odaugrott hozzá. Eldobta késeit. Vedd fel őket!, ordította magában Zefi, ahogy Caim keze utánakapott. Megcsúsztak a lejtőn, mindketten elkeseredetten igyekeztek elérni a másikat, de Zefi fejében csak Ral járt, ahogy felettük settenkedik, készen arra, hogy bármelyik pillanatban lecsapjon rájuk. Sikoly rekedt meg a lány torkában, amikor elfogyott a tető, és lábai alatt megnyílt a mélység. Kezük csupán néhány hüvelykkel vétette el a másikét. Aztán zuhanni kezdett. Zefi lehunyta a szemét, meg sem próbált segítségért kiáltani, és belenyugodott a gyors halálba. Valami megragadta a karját, és hirtelen rántással megállította az esést. Zefi a zuhogó esőbe fordította a tekintetét, azt hitte, Caimnak sikerült valamiképp elkapnia őt, ám amit ehelyett látott, sikolyt csalt ki a torkából. A szurokfekete valami, amely a kőereszen gubbasztott, akár egy rémfejű vízköpő, oly sötét volt, hogy Zefi a körvonalait sem tudta kivenni. Mint egy nagyra nőtt farkaskutya vagy egy őserdei nagymacska, szemei helyén mélyfekete üregekkel és kormos jégcsapokra emlékeztető agyarakkal meredt le rá. Noha külsőre szörnyetegnek tűnt, gyengéden tartotta Zefit erőteljes állkapcsában. Zefi egész testében rázkódva zokogott a rettenet szájában. Az öröm és félelem könnyeitől fuldokolva szemlélte az alatta elterülő udvar köveit. Majd lemondóan rászánta magát, hogy másik kezével átkarolja a lény nyakát. Durva sörték karcolták nedves bőrét. A lény morajlásszerű mordulással megrázta a fejét, és eleresztette őt. Zefi vérfagyasztó sikolya túlharsogta a vihart, ahogy zuhant, ám jajkiáltása hirtelen félbeszakadt, amikor sarkával szilárd támaszt talált maga alatt. Remegve megkapaszkodott a falban. Ujjával fogódzót talált az épület koronapárkányzata alatti egyik csigadíszen. Felnézett. A szörnyetegnek nyoma veszett, szertefoszlott, akár egy fantom, de a tetőről egy lefelé kémlelő fej körvonala rajzolódott ki. Zefi segítségért kiáltott, de a szél túlharsogta szavait. Villám hasította ketté a mennyboltot, amit hatalmas égzengés követett, és megrázkódtatta a palota falait, a fej pedig eltűnt.

Zefi összeszorított szemmel még szorosabban megragadta a párkányt, és fohászkodott.

Mennydörgés rázta meg a tetőcserepeket, amikor Caim ellenfelére támadt. Sikerült felkapnia az egyik suete tőrét – ami kisebb csodának számított –, de gondolatai a mélység felett függeszkedő Zefi körül forogtak. Nem tudta, a lánynak miben sikerült megkapaszkodnia; ötlépésnyire sem látott el a vihar homályában. Bármiféle fogást talált is Zefi, valószerűtlennek tűnt, hogy sokáig képes lesz megtartani magát. Ezt gyorsan el kellett intéznie. Szúrást színlelt, aztán alulra vágott. Ral hárította a csapásokat, majd karcsú pengéjével előredöfve válaszolt, de Caim már ellépett. A fejre próbált lesújtani, de az ellenfele már elugrott előle. Valami más is nyugtalanította. Amikor Zefi lecsúszott a tetőről, Caim pánikba esett. A lány a halálába zuhant, és ez az ő hibája volt. Megérdemelte, hogy vele haljon, ám amikor a peremhez ért, az idő sebes folyása vánszorgássá lassult. Ebben a pillanatban szétszóródtak az árnyak, ő pedig ismét megérezte a jelenlétet – ugyanazt a jelenlétet, amelyre már a Venyigében és Zefi házának pincéjében is felfigyelt. Az érzés, mintha csak jeges vízzel öntötték volna le, felborzolta az idegeit. Ekkor megtorpant, ahogy lába épp átcsúszott volna a szegélyen, de már nem érezte a jelenlétet. Szabad kezével megtörölte az arcát. Lehet, hogy a bizarr szellem távozott, Caim helyzete azonban válságossá vált. Az árnyak magára hagyták, visszatértek oda, ahonnan jöttek, az oldala pedig jobban sajgott, mint valaha. Ral könnyed vívóállást vett fel, kardját félig előrenyújtotta, lábát szétvetette. Fegyverének csillogó hegye apró köröket írt le kettejük között, miközben a férfi Caim vállára szegezte a tekintetét. – Hoztál magaddal egy új játékszert, Caim? A híreddel ellentétben egy olyat, ami még stílusos is? Caim behajlított térddel, mélyen tartott pengével settenkedett áldozata felé. – Inkább azon törd a fejed, hogyan tudnál elpucolni innen! – Elpucolni? – Ral felnevetett. – Ennél jobb helyen nem is lehetnék. Csak te meg én, a győztes mindent visz. Caim nem tudta mire vélni a férfi pökhendiségét. Ral nem bánt ügyetlenül a karddal, és a közönséges bérgyilkosok közül bárkivel felvehette volna a harcot, de Caimot esélye sem volt legyőzni becsületes viadalban. – Valóban azt hiszed, hogy képes vagy... Hirtelen mozdulat rekesztette belé a szót. Caim azonnal hasra vetette magát, ahogy acélrepesz repült ki Ral csuklójából. A dobópenge megperdült

Caim feje felett, aztán fémes csörrenéssel a falba csapódott mögötte. Caim a fogát csikorgatta, dühös volt magára, amiért elfeledkezett arról, Ral mennyire kedveli a piszkos trükköket. Ral nem hagyott időt neki, hogy hosszasan korholja magát, és a dobás nyomán rögtön támadásba lendült. Caim elrugaszkodott a síkos cserepekről. Megakasztotta az első döfést, majd oldalra perdült a következő elől. Ám ahogy fordult, lába megcsúszott egy kilazult cserépen. Egyensúlyát vesztve hárított egy gyors kardcsapást, de az ütés ereje a hátára döntötte. Felnyögött, amikor éktelen fájdalom nyilallt az oldalába. Melegség csorgott végig a bordáin. Ellökte magát, és talpra ugrott az ingatag felszínen, majd fürge léptekkel oldalra húzódott. Mindeközben Ral vágások és döfések sorozatát zúdította rá. A pengeváltás során valamiképp helyet cseréltek. Most Ral szorította őt a szakadék felé. Caim összehúzta magát, hogy a lehető legkisebb célpontot kínálja. Az egyik támadásra a másodperc töredékével később reagált, és ezért komoly árat fizetett, mivel ellenfelének sikerült felmetszenie jobb lábikráját, és bár a seb nem bizonyult mélynek, félelmetesen ömlött belőle a vér. Caim a bal kezébe vette át a kést, és visszavágott, hogy némi mozgásteret teremtsen kettejük között. – Milyen érzés? – Ral könnyed léptekkel közeledett. Kardja lomha nyolcasokat metszett a levegőbe. – Tudni, hogy mindjárt végzek veled. Biztosan fáj. Tudom, hogy mindig magadat tartottad jobbnak. Caim aprókat szuszogva vette a levegőt, miközben farkasszemet nézett ellenfelével. Ral dölyfös álarca mögött egy rémült férfi rejtőzött, olyasvalaki, aki oly régóta húzódott meg Caim árnyékában, hogy elképzelni sem tudta volna nélküle az életet. Caim hátravetette a fejét, hogy arcán érezhesse a hűvös esőcseppeket. Ő és Ral ugyanannak a pengének a két éle voltak, sokkal jobban hasonlítottak egymásra, mint korábban sejtette volna. Roppant erőfeszítés árán hagyta, hogy kiszálljon belőle a düh, és elmosolyodott. Ral ajka ocsmány fintorba torzult. Amikor egy hosszú döféssel előrelendült, Caim nem lépett hátra, és nem tért ki a szúrás elől. Ehelyett előrevetette magát, hogy szemből fogadja a támadást. Ral megvetette a sarkát, de már nem tudta visszafogni a döfést, mielőtt Caim pengéje megakasztotta és félretaszította az előremeredő kardot. Ral másik kezében gyors szúrásra lendített vékony tőr jelent meg, de Caim megragadta a csuklóját. Mellüket egymásnak szorítva viaskodtak, mindketten minden erejüket bevetve igyekeztek előnyösebb helyzetbe kerülni. Caim félresodorta ellenfelét a csípőjével, a suete kés pedig hüvelyébe csusszanó penge módjára lyukasztotta át Ral köldökét. Ral teste fájdalmas görcsbe rándult. Zihálva Caim fülébe lehelte: – Nem... vagy... jobb... Caim ellökte magától. Ral elterült a tetőcserepeken, egyik kezét a hasához szorította, a másikkal a

feje mögé nyúlt, mintha keresne valamit, de nem találná. Nyitott tenyerén ólomszínű heg lüktetett. Caim otthagyta a férfit, hogy magányosan lehelje ki a lelkét. A tető pereméhez lépett. A vihar egyre hevesebben tombolt. Semmit sem látott. Lekiáltott Zefinek. Ha jött is válasz, a szél zúgása minden hangot elnyomott. Az épület falát fürkészte, hogyan juthatna le rajta, amikor a gerincén furcsa reszketés futott végig, amelynek semmi köze nem lehetett a hideghez. A queticoux képe villant fel az elméjében, és a mohó árnyaké, amelyekkel Ral lakosztályában kellett szembenéznie. Caim megszorította tőre markolatát, és megindult.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

mikor mintha tűz hasított volna a derekába, Caim előrebukott a tető pereme felé. Keze megcsúszott a síkos cserepeken; jobb lábát holtsúlynak érezte maga alatt. Utolsó erejét megfeszítve oldalra lendítette magát. Fekete köpönyeges alak gubbasztott a tető gerincén. A varázsló higgadt vonásai tűntek elő a villámok fényében, és ragyogtak alabástromra emlékeztetőn a mély kámzsa pereme mögül. Miközben az eső és köd fátyolán keresztül figyelte ellenfelét, Caim felmérte a helyzetet. Megsérült. Hogy mennyire súlyosan, nem tudta megállapítani, de minden mozdulatára mintha a gyötrelem karmai vájtak volna bele kíméletlenül a testébe. A tüdejében ismét szúró fájdalmat érzett, amely a szíve alatt lüktetett, és fülébe súgott szirénénekével csábította őt. Ne küzdj ellenem tovább, és megszűnik a fájdalom! Lelke egyik fele feladta volna. Annyira egyszerű lett volna hagynia, hogy a képessége vegye át felette az uralmat. Caim mély lélegzetet vett, és feltápászkodott. Elgémberedett lábába lassan visszatért az élet, ahogy odébb botorkált a tető szélétől. Fájdalmairól szinte teljesen elfeledkezett, amikor kicsiny, szinte észrevehetetlen kés tűnt fel a varázsló kezében. Honnan származhatott a tőr matt fekete pengéje? Ugyanaz a fém, mint édesapjának kardja. A válasz ordítóan nyilvánvalónak tűnt, olyannyira egyszerű volt, ami viszont belőle következett, mégis lénye velejéig megrázta őt. – Te ölted meg az earlt. – Caim elindult felfelé a tető meredek emelkedőjén. – Te ölted meg Mathias barátomat. És tizenhat évvel ezelőtt te ölted meg az apámat. Tudni akarom, miért. Levictus felmagasodott, akár egy kitekeredő kígyó. Hangja visszhangzott a sötétben, hidegen és reménytelenül, akár a kripták. – Korábban puszta eszközök voltunk, oda mentünk, ahová küldtek minket, észrevétlenül, nesztelenül. Hogy végezzünk azokkal, akik a halál bélyegét viselték magukon. Du’Vartha báró csak egy volt a sok közül. Báró? Az apja nemes volt? És nem is tudtam róla. Izzó düh öntötte el, és eszébe jutott, mennyi mindent nem tudhatott meg a szüleiről, de elhessegette a gondolatot. Nem szabad elveszítenie az önuralmát. – Miért? Mi hasznod származott az apám halálából?

– Az uraink utasítottak rá. Az okok firtatása nélkül teljesítettük a parancsot, most már viszont sok olyasmiről tudunk, ami korábban rejtély volt előttünk. Például a titkos egyezségekről. A Tenebrae-ház örököséről, aki halandó apa és az Árny leányának frigyéből született. – Miféle... ? – Caim visszanyelte a kérdést, mielőtt kicsúszott volna a száján. Elméjében tucatnyi válaszra váró dilemma merült fel. – Az Árny leánya? Úgy érted, az édesanyám? A varázsló egy lépést tett felé, ami önmagában nem tűnt fenyegetőnek, de Caim már látta mozogni a férfit, és érzékelte erejének mértékét. Termetre bármily sovány volt is, halálosabb vetélytársnak számított, mint tucatnyi, Ralhoz hasonló bandita. Valami megmozdult Caim látómezejének peremén. Sötét alakok gyülekeztek a tetőre boruló félhomályban. – Fontolgattuk, hogy esetleg életben hagyunk. – A varázsló újabb kést húzott elő köpönyege redői közül. – Ám az Árny Urai elrendelték a megsemmisítésedet, és engedelmeskednünk kell nekik, hogy szabadok lehessünk. Caim nekigyürkőzött a küzdelemnek, de semmi sem készíthette fel arra, ahogy a szélrózsa minden irányából ezer meg ezer sötét pont rohant rá. Az árnyak felkúsztak a csizmáján, rátapadtak a köpönyegére, és apró, tűéles agyarakat mélyesztettek belé. Caim megpróbálta visszaverni őket a kardjával, de túl gyorsan támadtak rá, higanyként folytak szét a feléjük döfött pengék körül. Ismét beléhasított a fájdalom a hátába, amit a sebébe befurakodni igyekvő lények tekergőzésének émelyítő érzete kísért. Levictus keresztülrepült kis kedvencei tömegén, kései fekete ékszerekként csillogtak az éjszakában. Caim feléje döfött, hogy megfékezze az előretörését, de a varázsló anélkül, hogy megmozdult volna, irányt változtatott, a suete hegye pedig a semmibe hatolt. Caim még épp időben rántotta el a fejét, amikor a fekete kés izzón végigvágott az arcán. Két hüvelykkel lejjebb a torkát metszette volna el. Megperdült, és más szögből támadott, de ellenfelének már híre-hamva sem volt. Az apró árnyak is eltűntek, de Caim érezte jelenlétüket a sötétben, ahogy körötte lopakodnak. Körbefordult, minden idegszálával a varázsló megjelenésére összpontosított. Arca égett, mintha tüzes vassal billogozták volna meg. Kése lomhán mozgott kezében, felemelni is alig bírta, annyira nehéznek érezte hirtelen. Szerette volna lehunyni a szemét, de a varázsló valahol a sötétben ólálkodott, és figyelte őt, csak az alkalomra várt, hogy lecsaphasson rá. Valamiféle nesz ütötte meg a fülét, a nedves palán szinte hangtalanul csusszanó lábak zaja, szeme sarkából pedig fekete fém villanását látta. A másodperc töredékével elkésve helyezkedett harcállásba. Két villámgyors vágás lefegyverezte, sebesült oldala pedig új sebekből vérzett. Feltoluló epét érzett a szájában, ahogy tőre megcsörrent a cserepeken, és átbucskázott a tető

peremén. Levictus ismét azonnal köddé vált. Az elkeseredettség könnyei marták Caim szemét, ahogy lassú köröket róva bicegett. – Mit műveltetek az édesanyámmal?! – üvöltötte. – Őt is megöltétek? Gúnyos hang szállt felé testetlenül a levegőben. – Magad is tudod, mi az igazság, csupán nem vagy hajlandó szembenézni vele. Ahogy elfogadni sem, szemben velem. – Ne rejtvényekben beszélj, hanem áruld el, merre van! A szél elcsendesült egy pillanatra, a varázsló szavai így mennydörgésként morajlottak Caim feje felett. – Visszatért ősei páratlan birodalmába, az Árny Földjének fátyola mögé. Levictus szavai üresen visszhangoztak Caim lelkében. Visszaemlékezett rá, ahogy feltekint édesanyjára, aki házuk tetőteraszán áll, fekete fürtjei pedig a viharos tenger hullámaira emlékeztetőn keretezik szépséges arcát. Barna bőre ragyogott a lenyugvó nap sugaraiban, ahogy a vad északi vidéket és az apja birtoka mögötti sötét rengeteget kémlelte. Caim nyelni próbált, de szája teljesen kiszáradt. Korábban nem akarta elhinni ezt, most azonban, akár a világtalan, aki először érzi, hogy a lábát a tenger tajtéka mossa, nem tagadhatta tovább a nyilvánvalót. Édesanyja valóban az árnynéptől származott. Apja, a közönséges halandó ifjú arájaként hozta haza magával, és eszébe sem jutott, hogy az Árny egyszer vissza fogja követelni a sajátjait. Caim keverék volt, két világ között rekedt szörnyszülött, és most úgy fog meghalni, hogy esélye sem lesz megtudni, mit veszített. Mellkasa fájdalmasan görcsbe rándult. Caim testéből sziszegve préselődött ki a levegő. Aztán a palota felett lebegő, sötét tömegre lett figyelmes. Újabb támadástól tartva felpillantott, ám ismerős hang szólította meg a viharfellegekbe burkolózott égből. – Caim! Kit. Hangja távolinak hatott, minta a város túloldaláról kiáltott volna. – Kit, merre vagy? Szükségem van rád! – Csapdába estem. Elállja az utamat. – Micsoda? – Caim felpillantott, aztán körbejártatta a tekintetét. A palota kerek kupolájának tetején karcsú torony magasodott, ám a sötét felleg még ennél is magasabban lebegett. – Caim... segíts! Mintha egyre gyengült volna. Hirtelen széllökés csiklandozta meg a tarkóját, és Caim tüstént megperdült, de sűrű árnyak falával kellett szembenéznie. Érezte, ahogy végzete nesztelen léptekkel közeleg felé. – Mit tehetek, Kit? De a lány eltűnt. Caim a fogát csikorgatta. Épp amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, elérni sem tudta Kitet. Ám valami, amit mondott, nem hagyta nyugodni. Elállja az utamat. Ez vajon mit jelenthetett? Levictusról

beszélt? Hogyan tehetné meg...? Árnymágia. A varázsló nyilván felfedezte Kit jelenlétét, és tett róla, hogy elválassza egymástól őket. No de hogyan segíthetne neki? Eszébe jutott, amit Kit a kunyhóban mondott. A vér nem válik vízzé, Caim. Már most minden megvan benned, amire szükséged lehet. A vér nem válik vízzé. A varázsló a semmiből tűnt elő. Caim apró léptekkel hátrált a csúszós cserepeken, ahogy a fekete pengék a testét keresték. Oldalra bukfencezett előttük, majd a peremhez veszélyesen közel talpra ugrott. Csapdába esett. Dühe ismét fellángolt benne, hevesebben, mint korábban bármikor, és elemésztette a félelmét. Ha meg kell halnia, úgy fogja megtenni ezt, ahogyan élt, bátran szembenézve az ellenfeleivel. Miközben Levictus határozott, erőteljes léptekkel közeledett felé, Caim a válla mögé nyúlt. Delejes bizsergés futott végig a testén, amint ujjai apja kardjának sima markolatára szorultak. Látomása volt: édesapja birtoka rémlett fel előtte, amilyennek tizenhat esztendővel korábbról emlékezett rá. A rezidenciát lángok emésztették el. Az éjszakai égbolton parázsló pernye szálldosott, akár a feldühödött szentjánosbogarak. Levictus az apja felett állt. A hosszú fekete köpönyeg redői mögött a varázsló sápadt vonásai ragyogtak a holdfényben. A penge az apja mellkasába hatolt, Caim pedig felordított, a fájdalom úgy hasított belé, mintha a fegyver őt nyársalta volna fel. Caim pislantott. Mindenféle színű és alakú vadvirágokkal teli réten futott. A szülei szaladtak utána, nevetésük messze csengett a nyári délutánon. Hátrapillantott a válla felett, de mindketten lemaradtak. Már alig látta őket. Tekintetükkel mégis követték a távolból, figyelték, vártak... Caim pislantott. Ismét a tetőn találta magát. A kard fekete jégszilánkként vibrált a kezében. Esőcseppek táncoltak a penge borotvafinomságú élein. Furcsának érezte a fogását, mégis ismerősnek, mintha hazatért volna. Édesapja szólította meg az évek szakadékán át. Igazságot! Levictus fél tucat lépésnyire tőle megállt. A varázsló arcának kemény vonásain esőcseppek csurogtak végig. Figyelt. Várt. Caim zord mosollyal egy lépést tett ellensége felé, és a mellkasában felgyülemlett fájdalom hirtelen kirobbant belőle. Kit jelent meg, amikor hirtelen a súlytalanság érzete burkolta magába őt. Kit mosolya örömtől ragyogott, akár a hasadó hajnal első sugarai. Korábban még sosem látta ilyennek. Eltűnt a kislányos szendeség. Ehelyett Caim érett nőt látott maga előtt, azt a nőt, akinek mindig is képzelte. Kit lehajolt hozzá, a sötétség pedig úgy folyta körbe testét, mintha bőrként

tapadt volna rá, ám nem mutatkozott teljesen feketének. Homályos mintázatok tekeregtek a sötétségben. Amikor Caim felnyúlt, hogy megérintse, parányi rezgésekként játszadoztak a kezén, majd beszivárogtak a bőrébe, átitatták az izmait, az inait, egészen a csontjáig hatoltak. Leírhatatlan színek kavarogtak Caim körül, árnyalatok és árnyak csíkjainak fizikai formába öntött alakzatai. – Bízz magadban! – suttogta Kit. Caim mély lélegzetet vett. Tudta, mit kell tenni, de vajon sikerülhet neki? El tudja szakítani az önuralom köteleit, melyek oly sokáig egyben tartották őt? Ha elengedi, vajon el is veszíti önmagát? Még egyszer oldalt pillantott. A sötétség áttetsző pókfonálra emlékeztetőn szétnyílott körülötte, és meglátta Zefit, ahogy egy kiálló párkányzatba kapaszkodik. Mennyire keményen küzdött az életéért! Nem volt hajlandó feladni, amíg lélegezni tudott. Igen, meg tudja tenni, érte meg. Caim kifújta a levegőt, és vele együtt a fenntartásait. A varázsló mozdulatlanul állt, akár az éjszaka egyik elfeledett félistenének szobra. De Kit azt mondta, hogy vérezni tud. És ha vérezni tud, meg is halhat. Caim tisztelgett a karddal. Mely immár a saját kardja volt. Levictus biccentett, mintha valamiféle egyezségre jutottak volna, majd megindult felé az esőáztatta cserepeken. Az árnyak ismét nekirontottak Caimnak. Most már tisztábban kirajzolódtak előtte, nem alaktalan foltoknak látta őket, hanem apró, kecses lényeknek, éles fogakkal és csillogó fekete szemekkel. Ám mielőtt elérhették volna, fekete alak robbant ki a sötétségből. A parányi árnyak szétrebbentek a szörnyeteg előtt. Hatalmas volt. Négy óriási mancsán cammogva, behemót fekete szelindekre hasonlított. Caim a lényre szegezte kardját. Ám az ahelyett, hogy megtámadta volna, az árnyakra vetette magát, hatalmas szájával tucatjával kapta be és szaggatta darabokra őket. Aztán Caim rájött, hogy ugyanezt az árnyszerzetet korábban is látta már, a Venyigében és Zefi udvarházának pincéjében is. Rá sosem jelentett fenyegetést, csupán az ellenségeire, és a fejében zsongó rezgésből ítélve a szörny, amely sorra széttépte a varázsló állatkáit, valamiféle kapcsolatban állt vele. Mindössze vad sziszegés figyelmeztette a veszélyre Caimot. Épp időben kapta maga elé kardját, hogy hárítsa a torkára célzott döfést. Foszforos szikrák röpködtek, ahogy a fekete pengék összecsaptak, lepattantak egymásról, majd ismét találkoztak. Az árnyak a sötétségbe iszkoltak, nyomukban a szörnyeteggel. Caim már-már úgy érezte, újból önmagára talált. A következő ütésváltáskor a másodperc töredékével előbb védte ki a varázsló ellentámadását. Döfést színlelt, majd lesújtott. A kard áthasította a fekete szövetet, és alatta húsba hatolt. Levictusnak abban a pillanatban nyoma veszett, és csupán néhány csepp vért hagyott maga után. Ezúttal azonban Caim olyasminek lehetett szemtanúja,

aminek korábban sosem. Amikor a varázsló eltűnt, valamiféle lyukon lépett át a levegőben, amely a semmibe nyílt. A rés rögtön bezáródott mögötte, de sötét fénycsápok jelezték a helyét. Caim utánuk fordította a fejét, a tekintetével követte a mozgásukat. Ezúttal felkészülve várta a támadást, amikor Levictus megjelent a tető túloldalán. Nekirontott. A varázsló kis híján hátrabukott, ahogy próbálta kikerülni a csapást. Késeivel sikerült annyira eltérítenie a kardot, hogy a fegyver ne nyársalja fel. Aztán, akár egy macska, felegyenesedett, és folytatta a küzdelmet. Óvatosan kerülgették egymást, miközben Kit táncolt a fejük felett. Kacajának hangereje a mennydörgésével vetekedett. Levictus megsebezte Caim bal kezét, nem okozott komoly sérülést, de a vágást gyors döfések sorozata követte, amelyekkel védekezésre kényszerítette Caimot. Ám a varázsló minden lépéssel lomhábbá vált, míg Caim úgy érezte, hogy egyre inkább lendületbe jön. A kard úgy forgott a kezében, akár egy eleven lény. Egy riposzttal előrenyomult, de Levictus hárított, és nekiugrott. Caim fékezni próbálta a lendületét, miközben a fekete tőr őrült sebességgel közeledett védtelen mellkasa felé. Nem volt ideje gondolkodni, ahogy elfordult, hogy kivédje a halálos szúrást. A tető pereme hirtelen megindult felé. Egyensúlyából kibillenve akár le is zuhanhatott volna, le kellett volna zuhannia, de a sötétség köréje ömlött, és elkapta. Lába lecsúszott a cserepekről, ám egy szemvillanásnyival később a varázsló mögött ért földet. Valamiképp egy tucat lábnyival odébb került a levegőben. Levictus megfordult, és a magasba kapta késeit. Még fel sem tudta fogni, mi történt, amikor Caim nekirontott. Levictus nem adott ki hangot, inai azonban feszes zsinegként dagadtak ki a nyakán. Gyilkos tekintetében egyetlen végeérhetetlen pillanatig a kárhozottak gyűlölete tükröződött. Aztán térdre rogyott. Caim még mélyebbre taszította a pengét, és hátralépett. A kard markolata úgy remegett a varázsló mellkasában, akár egy bukdácsoló hajó árboccsúcsa. Caim előtt édesapja képe rémlett fel, ahogy családjuk birtokának véráztatta udvarán térdel. Igazság tétetett. Végre. Sziszegő suttogás visszhangzott a sötétben. Caim ökölbe szorította a kezét, és az árnyak visszatértek, de ügyet sem vetettek rá. Akár az apró pókok, parányi lábukat kapkodva lepték be a varázsló testét, és mintha fekete gubót szőttek volna köré. A tetem Caim szeme láttára bomlott szét, olvadt bele az esőbe, és csorgott le a cserepek közötti réseken. Egy perccel később már semmi sem maradt a helyén, csupán Caim apjának kardja és egy üres, átázott köpeny. Caim figyelte, ahogy a fekete leplet csapkodja a szél. A jelenlét eltűnt, vele együtt a szörnyeteg és a parányi árnyak is, és még valami. A félelmei. Elméje

mintha iszonyatos tehertől szabadult volna meg. Megváltozott – ő pedig elfogadta ezt –, de nem lett belőle szörnyeteg. Az üvöltő szél vékonyka jajkiáltást sodort felé. Zefi! A tető széléhez bicegett, de megdermedt, amikor váratlanul villámok sorozata világította meg az éjszakát. Ral állta el az útját, hátrahúzott karddal, arcán rózsaszín vércsíkokkal. Caim visszahőkölt, de nem volt hová hátrálnia. Ennyire közelről még egy öreganyó sem vétette volna el a döfést. Ral gúnyosan elvigyorodott vérmocskos maszkján át, miközben kardja úgy lendült előre, akár egy íjpuskából kilőtt nyílvessző. Caim puszta kézzel megragadta a pengét, de a fegyver elcsúszott az ujjai között, és a gyomrába fúródott. Meleg vér bugyogott fel Caim két keze között, ahogy nekifeszült a beleit kiontani igyekvő döfésnek, de a kard csörömpölve a cserepekre hullott a gyilkos kezéből. Ral döbbent tekintettel tátotta el a száját, ahogy másodszor is összerogyott Caim lábai előtt. Caim a halott orgyilkos mögött, ronggyá ázott ruhában álló, karcsú alakra emelte a tekintetét, aki az ő egyik suete tőrét tartotta reszkető, vértől szennyezett kezében. – Ze... – próbálta megszólítani Caim, de a tető felcsapódott, és roppant erővel arcon vágta őt. Aztán a hátán feküdt, kétoldalt Zefi és Kit térdepelt mellette. Egyikük erre, a másik arra igyekezett lehúzni róla a zubbonyát, mindkettő megpróbálta talpra segíteni, de a sötétség szorosan magához ölelte. Víz patakzott le Zefi arcán. Odafent a mennyek haragosan morajlottak, ám Caim lelkének üres zugait a megnyugvás érzése töltötte meg. Zefi biztonságban volt. – Minden rendben – suttogta egy mosoly kíséretében, amely fogyatkozó erejének utolsó morzsáját is felemésztette. – Ne hagyj itt! – üvöltötte egyszerre a fülébe Zefi és Kit. – Maradj velem! Maradni szeretett volna, de mindkettejüknek csalódást kellett okoznia, mivel az éj lassan magával húzta őt feneketlen mélységeibe.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

hajnal izzó fénybe öltöztette a várost. A tenger tisztító, csípős szagától terhes fuvallatok söpörtek át a temetőn, és űzték el a füst és a halál bűzeit. Hattagú zenekar komor dallamai töltötték meg a sírhalmok sorai közti füves területet, ahol egy frissen ásott gödör köré gyűltek az emberek. A csoport egy impozáns márvány sírkövet állt körül, a belevésett szavak rézsútos peremén megcsillantak a nap halvány sugarai. Caim Du’Vartha 1218-1242 Drága barátom és hűséges alattvalóm emlékére. Nem az éjszakától félünk, Hanem a gyülekező árnyaktól, melyeket fel nem foghatunk. Caim a zörgő bozót mögül olvasta el a szavakat, a betűk úgy vésték bele magukat agyába, akár az eljövendő világ hírnökei. Noha a színlelt temetés az ő ötlete volt, Zefinek jutott eszébe a sírfelirat. Caimnak nem különösebben tetszett a „hűséges alattvalóm” kifejezés. Furcsa volt végignéznie a saját temetését. Úgy sejtette, ilyen érzés lehet, amikor a fizikai testükből frissen kivetett szellemek figyelik, ahogy a szeretteik és a barátaik összegyűlnek végső búcsút venni tőlük. Összességében meglehetősen sivárnak találta a dolgot. Ugyanakkor a világ nagyot fordult a palota tetején lezajlott események óta. A fák, a fű a lába alatt, a megemlékezésre összegyűlt emberek – semmi és senki sem tűnt már teljesen valóságosnak. Tudatát némelykor eddig ismeretlen jelenlét lepte meg és hagyta el hasonló hirtelenséggel, mindig jól érzékelhetőn, de megfoghatatlanul. Időről időre megpillantott egy-egy árnyat – a talajhoz lapulva, ahogy sebesen mozog –, amely aztán rögtön el is tűnt. Mintha egy másik világba vezető kapun lépett volna be, amely mélyebbnek és komolyabbnak hatott annál, amit korábban ismert, és többé nem is térhetett vissza onnan. Kit természetesen semmit sem változott. Vagyis ismét azzá a lelenccé lényegült vissza, aki mindig is volt, teli fiatalos pezsgéssel és energiával.

Bármiféle átalakuláson esett is át aznap éjjel, mire Caim megint eszméletre tért, teljesen visszaváltozott régi önmagává. A szörnyeteg megjelenését nem volt hajlandó megvitatni, még azt is tagadta, hogy látta volna, aminek nem szabadott volna meglepnie Caimot. A régi jó Kit. Ám minden más megváltozott, sokszor egészen furcsa módon. Az, hogy ismert bérgyilkosként bejuthatott a palotába, önmagában nyugtalanítóan hatott. Az pedig, hogy orvosok, ápolók és szolgálók tucatjaitól körülvéve ébredjen a császári hálószobában, csaknem túl soknak bizonyult neki. Aztán megjelent Zefi, és ismét úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van. A lány látványától még most is, hogy felcicomázva, teljes uralkodói díszben vezette le a szertartást, hevesebben vert Caim szíve. Tökéletesen illett hozzá a császárnői szerep. Fürtjeit nagyjából eredeti hajszínére festették újra át. Bőre színét és a nyakát, fülét és csuklóját díszítő ékszereket egy hópárduc prém galléros, komor lila bársonypalást emelte ki. Álmodni sem lehetett volna nála tökéletesebbet: fiatal volt, szép, jószívű, mégis elég kemény ahhoz, hogy megálljon a saját lábán. És éppoly elérhetetlen a számodra, akár a hold és a csillagok. Kecses ifjú hölgy állt Zefi mellett. Anastasia, az egyik befolyásos családból származó barát. Szőkeségéhez képest kellően elragadó volt, ám a császárnő túlragyogta. Zefi könyökénél egyszerű szürke gúnyát viselő, görnyedt öregember gubbasztott. Ura meggyilkolását követően Frenig earljének komornyikját a palota kazamatáiba vetették. Az alultápláltságon kívül a vénséget nem különösebben viselte meg a megpróbáltatás. Az első sorban Hubert állt a palota több miniszterének társaságában. Vassili újdonsült hercegét, aki leszegett fejjel és felkötött bal karral állt a sír előtt, hősként tisztelték. Az Alsóvárosban „a Szegénynegyed Nagyurának” nevezték el. Nem a leghízelgőbb cím, de hamar megkedvelte, akár a kiscicák a tejszínt. Alig pár nappal azután, hogy átvette édesapja hivatalát, Hubert a Thurim visszaállításáért indított mozgalom élére állt. Első intézkedéseik között egész sor merész reform szerepelt, hogy enyhítsenek Othir legszegényebb polgárainak helyzetén, amelynek részeként újjáépítették a városnak a tűzvész martalékává vált részeit. Hubert és Zefi együtt nagyszerű dolgokat fognak véghezvinni. A palota egy másik kezdeményezéseként feloszlatták a Szent Testvériséget, a dúsgazdag papokat pedig megfosztották földjeiktől. A népi forradalmat követően – ahogyan a változásokat emlegették – az Igaz Egyház megmaradt elöljárói összegyűltek, hogy új prelátust válasszanak, olyasvalakit, aki kedvezően fogadta a császárság visszaállítását. Nap mint nap a barátságról és kölcsönös együttműködésről szóló újabb kiáltványok kerültek ki a DiVeccikastélyból. Nimeában minden jel szerint új korszak vette kezdetét. A jövőbeli kilátások hosszú idő óta először tűntek fényesebbnek a múlt egyre halványuló

dicsőségénél. Kit Caim vállára hajtotta a fejét, ahogy a szertartást figyelték. – Nem túlzás ez egy kicsit? – kérdezte. – Úgy értem, a legtöbben közülük valójában két mákszemnyit sem törődtek veled, amíg éltél. – Nos. Az embereknek fontos a látszat. – Caim letört egy gallyat az egyik faágról, aztán a földre dobta. Bőrtarisznya hevert a lábánál, két karhosszúságnyi csomag mellett. Némi elemózsia, egypár palack, amelyeket a palota borospincéjéből emelt el, az íja és édesapja kardja. A hátára kötözött ruhákon és a késein kívül mindössze ennyit mondhatott magáénak. A gondolat furcsamód felszabadítóan hatott. – Szerinted bárki be fogja venni ezt? – érdeklődött Kit. – Miért ne? A gyilkosságok és a zavargások után mindenki szeretne visszatérni legalább a normalitás látszatához. Ha egy szerencsétlen bandita temetése elég nekik ehhez, talán nem ússzák meg olcsón a dolgot? Ahogy elhaltak a gyászének utolsó hangjai, az egybegyűltek sorra távoztak a sírhelytől. Hubert egészséges karját ajánlotta fel Zefinek, aki fejét ingatva elhárította a lovagias gesztust. Caim képtelen volt elfojtani egy kacajt, mivel tetszett neki a lány e korábban nem ismert oldala, amelynek megóvásáért nemrég az életét kockáztatta. Az alakítása kifogástalannak tűnt, ahogy a jóakarók sorra elébe járultak, hogy kinyilvánítsák részvétüket. Mostanra az egész város megismerte a történetet: miként oltalmazta meg egy alacsony származású férfi a rég elveszettnek hitt hercegnőt az Igaz Egyházhoz tartozó árulóktól, és miként hozta meg szolgálatában a végső áldozatot. Ugyan szárnyra kaptak pletykák arról is, hogy a menekülésük során mennyire megkedvelte megmentőjét az ifjú császárnő, de senki sem rótta meg őt ezért. E mendemondák voltaképp még szerethetőbbnek mutatták új alattvalói előtt. Végtére is talán nem efféle romantikus eszmékről énekeltek annak idején a bárdok? Miután intett a szolgálóinak, hogy még maradjanak, Zefi a sírkövek között barangolt egy keveset, és lehajtott fejjel elmélkedett. Mintha csak véletlenül tévedt volna oda, besétált a ligetbe, és Caimtól néhány lépésnyire megállt. A férfi szemügyre vette, próbált az uralkodói pompa és külsőségek rétegei mögé hatolni, és megtalálni azt az ifjú hölgyet, akit megismert. Nem bizonyult könnyűnek. Zefi mostanra hivatala jelképévé, egy nemzet anyjává lényegük át. Aztán rosszallóan elhúzta a száját. Caim ismét a régi Zefit látta maga előtt. – Nem szabadott volna ilyen korán kikelned az ágyból. Az orvosok azt mondták, hetekbe telik majd, amíg újra elég jól leszel ahhoz, hogy idekint járkálhass. Caim a hasára szorította a kezét. Tompa fájdalom feszítette odabent az izmait, de valami még ennél is erősebben húzta magához a lelkét. – Csak azért

jöttem, hogy elbúcsúzzam. Zefi elfancsalodva szívta be alsó ajkát. – Nem kell elmenned. Hubert kitalálta, hogyan titkolhatnánk el a valódi kilétedet, és kezdhetnél új életet. Jobb ruhába öltöztethetnénk, alakíthatnánk a frizurádon, és még a saját nagyszüleid sem ismernének rád. – Az eleve furcsa lenne, mivel sosem találkoztam egyikkel sem. Zefi az ujjait csavargatta, cseppet sem ügyelve a kezét ékítő, vagyont érő zafírokra. Tekintetét leszegte, Caim mellére meredt, mintha többé nem tudna szembenézni vele. – Nélküled most halott lennék. – Ha jól emlékszem, te voltál az, aki engem megmentett. Zefi a fejét rázta. – Amikor a sötétben kapaszkodtam a mélység felett, semmit sem láttam. A kezem elzsibbadt. A szívem is elzsibbadt. Kezdtem feladni. Aztán eszembe jutott, hogyan harcoltál értem, és hogy sosem adtad fel... nem érdekelt, mennyire esélytelennek tűnik bármi is. Ez erőt adott ahhoz, hogy felhúzzam magam. Amikor felnézett rá, szemében új láng égett, a büszkeség dicső tüze. – Bármi történjék is ezek után, tudni fogom, hogy megbirkózom vele. Nem egyszerűen az életemet mentetted meg, Caim. Azt akarom mondani, hogy családot alapíthatnál itt. Te meg én... lehetnénk... A férfi a fejét csóválta. Zefi feléje nyújtotta a kezét, ő pedig gyengéden megszorította a lány ujjait. Zefi körmét már megtisztították a csatornák szennyétől, és élénk indigókék színűre lakkozták. Parfümje elbódította Caimot, meggyengítette az ellenállását. – Nem maradhatok. Rengeteg ellenséget szereztem már ebben a városban. Különben sem lenne illő, ha a császárnő orgyilkosok társaságában mutatkozna, még akkor sem, ha történetesen selyemben járnak, és pomádézzák magukat. Caim másik kezével finoman megfogta Zefi állát. A lány közelebb lépett hozzá, széles szoknyájának szegélye a férfi csizmájához simult. Ajkuk csókban forrt össze. Miután újra szétváltak, Caim még sokáig a szájában érezte Zefi mámorítóan édes ízét. – Veled tarthatnék. – Zefi tekintetét elhomályosították a keblében izzó érzelmei. – Akárhova mész is. Nem érdekel. A Zefitől való elszakadás bizonyult a legnehezebbnek, amit Caimnak valaha meg kellett tennie. Mindössze azért tudta megállni, hogy ne szorítsa ismét magához, mert tudta, mi mindentől óvja meg ezzel a lányt. – Rengeteg itt a feladatod, Zefi. Othirnak császárnőre van szüksége. Mindkettőnknek más-más irányban kell továbbindulnunk. Egyelőre. Zefi tétován megemelte, aztán visszaejtette a kezét. Szeme nedvesen csillogott. Caim óvatosan elmosolyodott, attól félt, hogy a legkisebb gesztus is

szétrepesztheti a védfalakat, amelyeket a szíve köré emelt. Rettenetesen vágyott Zefire, vele szeretett volna maradni, védelmezni, szolgálni akarta, bármit kívánna is tőle, csak hogy maga mellett tudhassa őt. Ám éppúgy különböztek egymástól, akár a nap és a hold. Örök kötelék kötötte össze őket, és örökké elszakítva jártak. – Hová fogsz menni? – kérdezte Zefi. Caim északnak fordította a tekintetét. Valahol a liget fáin és a város falain túl terült el az a vidék, ahol született. Fogalma sem volt arról, mit fog találni, ha egyszer eljut oda, de a vágy, hogy megtudjon valamit a múltjáról, ellenállhatatlanul hajtotta őt előre. – Sok kérdésre kell választ találnom, és hosszú utat kell még megtennem, mielőtt elérkezem a célomig. – Mi van, ha a válaszokra, amelyeket keresel, mégsem lelsz rá? – Akkor folytatom a kutatást. Zefi a ruhája ujján függő szőrme kézmelegítőbe nyúlt, és fekete zsineggel összekötött papírtekercset húzott elő. – Ezt vidd magaddal! Menlevél, habár nem tudhatom, meddig biztosíthat neked szabad járást-kelést. Az északi provinciákból már hetek óta nem kaptunk híreket. Katonai csapatokat tervezek küldeni oda, amint rendelkezésünkre állnak az ehhez szükséges erőforrások. – Már most úgy beszélsz, mint egy vérbeli császárnő. – Caim átvette a csomagot. Az iratok között egy naplószerű, vékony könyvecske bújt meg. Caim megpróbálta kihúzni a kötegből. – És ez? Zefi a kezére tette a kezét. – Csak akkor olvasd el, amikor már távol jársz a várostól! Talán találsz benne olyan információt, amely a hasznodra lehet. És, Caim, ígérd meg, hogy ha nem találod meg, amit keresel, visszajössz hozzám! Caim Zefi ujjaihoz szorította az ajkát. – Megígérem, hölgyem. Aztán hátrafordult, és megindult, mielőtt reszkető lábai elárulhatták volna. Enyhe fuvallat kavargott a fák között és borzolta össze a haját, ahogy Caim a lehullott falevelek szőnyegén lépdelt. Az ég lilába hajló színei a közelgő napnyugtát jelezték. Kit előtte táncolt az egyre sűrűsödő félhomályban, haja ezüst zászlóként lobogott. Caim megérintette az egyszerű bőrszíjon a nyakában függő aranytalizmánt. Szeretett volna hátrafordulni, és még egy pillantást vetni a nőre, akit szeret, Othir ragyogó tornyaira, és az életre, amelytől most végleg búcsúzik. Ám rendíthetetlenül haladt tovább, át a kapun, és kilépett a mögötte gyülekező árnyak közé.