Közgazdasági Szemle, XLIII. évf., 1996. 2. sz. (93-113. o.)
JOHN P. BONIN-MARK E. SCHAFFER John P. Bonin, Wesleyan University, Department of Economics. Mark E. Schaffer, London School of Economics, Center for Economic Performance.
Bankok, vállalatok, rossz hitelek és csõdök Magyarországon, 1991-1994 A magyar bankrendszerben a kilencvenes évek elején ugrásszerûen megnõtt a rossz hitelek állománya. A szerzõk empirikus adatokra támaszkodva amellett érvelnek, hogy ez nem a flowprobléma kiélezõdésének, vagyis a rossz hitelezési gyakorlat folytatásának volt a következménye. Ezt inkább a stockprobléma dinamikája okozta, a bankok ugyanis sok rossz hitelt és rossz ügyfelet örököltek a korábbi rendszertõl. Ezért elhibázottak voltak azok a regulációs változtatások, amelyeket a rossznak vélt fizetési fegyelem helyreállításának céljából vezettek be 1992 elején. Az új bank és csõdtörvény súlyosbította a bankok pénzáramlási (cash flow) problémáit is, de fõként a vállalati szférában okozott komoly károkat, mert szétzilálta az eladó-vevõ kapcsolatokat. A kormányzat végül programokat indított a bankok feltõkésítésére és a legfontosabb vállalatok megmentésére, de ezek rosszul tervezett, bürokratikus akcióknak bizonyultak, melyek inkább lobbyzásra, mintsem átszervezési programok végrehajtására késztették az érintetteket. A jól mûködõ kapitalista piacgazdaság lelke a tõkepiac, s a kereskedelmi bankok minden fejlett piacgazdaságban a tõkepiac alapvetõ pillérei. A három legnagyobb magyar kereskedelmi bank azonban a kilencvenes évek elején pénzügyileg gyenge, döntõ részben állami tulajdonú intézmény volt, amelyet erõsen terheltek a rossz hitelek (ezek egy részét az elõzõ rendszertõl örökölte). E bankok ennélfogva nem tudták betölteni a tõkepiacon valódi szerepüket. A magyar gazdaság így a rossz egyensúly csapdájában vergõdött, ahol a veszélyeztetett pénzügyi szektorhoz gyenge reálgazdaság társult. A feladat olyan rövid távú gazdaságpolitikai intézkedések kidolgozása lett volna, melyek megerõsítik a bankszektort, s elmozdítják a gazdaságot a jó egyensúly irányába, amelyet az egészséges pénzügyi szektor és az erõs, mozgékony reálgazdaság jellemez. A Magyarországon történtek azért különösen érdekesek, mert a hatóságok itt "törvényhozási sokkterápiát" (ÁBEL-BONIN [1994]) alkalmaztak. Ezt ugyan esetenként ajánlani szokták hasonló helyzetben lévõ országoknak, de a gyakorlatban csak ritkán próbálják ki. A magyar helyzet különlegessége abban állt, hogy a gazdaság még ki sem heverte a két elõzõ reálgazdasági sokkot, vagyis a transzformációs válságot és a KGSTkereskedelem összeomlását, s így érte az 1992 elején bevezetett új bank és csõdtörvény hatása. E törvények megalkotóit elsõsorban az mozgatta, hogy megszüntessenek egy általuk észlelt problémát. Úgy vélték ugyanis, hogy a bankok folytatják a nem törlesztõ, illetve rosszul fizetõ adósok hitelezését, s ugyanez történik a vállalatok közti kereskedelmi hitelezésben is. A helyzet azonban más volt: sem a bankok, sem a vállalatok nem tanúsították már a puha költségvetési korlátnak megfelelõ viselkedést. A rendelkezésre álló adatok arról vallanak, hogy a szállítók akkorra már megtanulták kintlévõségeik, illetve nem fizetõ vevõik kezelését, s a bankok sem dobtak jó pénzt rossz pénzeik után. A rossz bankhitelekkel kapcsolatos tényleges problémák nem ennek voltak tulajdoníthatók, hanem a bankok elõzõ rendszertõl örökölt hitelállományának és ügyfélkörének. A stockprobléma megoldásához sem járult azonban hozzá számottevõ mértékben az új reguláció.
Ennek egyik elõírása szerint ugyanis egyezségre kellett jutnia a csõdeljárás alatt lévõ vállalat valamennyi hitelezõjének, kivétel nélkül. Ez megnehezítette a bankok számára, hogy aktív szerepet vállaljanak a vállalati átszervezésekben. Ehelyett a minõsített hitelekkel szembeni tartalékaikat töltötték fel gyors ütemben, s ennek érdekében valamennyi ügyfelükkel szemben fenntartották a magas kamatréseket. Az örökölt rossz hitelek megoldatlan problémája azonban végül is felszínre tört, s beavatkozásra késztette a kormányzatot. Hamarjában összetákolt mentesítési és feltõkésítési programokkal sietett a bankok és vállalatok segítségére, s ezzel magán az általa megszigorított csõdreguláción is átlépett.
A rossz hitelek problémájának kialakulása A tervgazdasági rendszer pénzügyi szektorának reformja során három nagy kereskedelmi bankot hoztak létre 1987ben. Ezek a Magyar Hitel Bank (MHB), a Kereskedelmi Bank (K&H - akkori nevén: Országos Kereskedelmi és Hitelbank, OKHB) és a Budapest Bank (BB) voltak, melyek között felosztották a Magyar Nemzeti Bank vállalati hitel és betéti portfólióját. Ennek keretében az MHB hitelportfóliójába 5 milliárd forint rossz hitel jutott, a K&H 2,5, míg a BB 1,9 milliárd forint értékben kapott rossz hiteleket. Ezen felül a BB hozzájárult a gyengélkedõ szénbányászat 4,7 milliárd forintot kitevõ, hosszú lejáratú, a kormány által garantált hitelének átvételéhez is, amellyel együtt rossz hiteleinek állománya 6,6 milliárd forintra emelkedett. A rossz hiteleknek ezt a 14,1 milliárd forintra rúgó állományát természetesen olyan örökségnek kell tekinteni, amelynek felgyülemléséért nem az új bankok menedzsmentje hibáztatható. A bankok azonban nemcsak a rossz hiteleket örökölték, hanem ezzel együtt azokat a vállalati ügyfeleket is, akik nem fizették tartozásaikat, s e vállalatok ráadásul még bizonyos befolyással is rendelkeztek a bankok hitelnyújtására. A rossz hitelek állománya az 1987es 14,1 milliárd forintról 1990 végére 43 milliárdra nõtt, amelybõl 36,5 milliárd forint jutott a három említett nagybankra. Az sajnos nem állapítható meg, hogy ebbõl a növekménybõl mennyit tett ki a kamattartozások további felhalmozódása, illetõleg mekkora összeg vált az újonnan nyújtott hitelekbõl ismét rossz hitellé. A növekménynek csak ez utóbbi részéért tehetõ a bankok menedzsmentje felelõssé. A rossz hitelek további felhalmozódásáról az 1. táblázat ad képet, amely a bankok által szolgáltatott adatokon alapul. Látható ebbõl, hogy a minõsített hitelek1 állománya 1991tõl ugrásszerûen emelkedett; ezt a kormányzat által megindított hitelkonszolidációs program csak átmenetileg tudta fékezni.
A stock jellegû öröklött hitelállomány és a flow jellegû folyó hitelezés közti különbségtétel döntõ fontosságú abból a szempontból, hogy megállapíthassuk, felelõtlenül járte el a három nagy kereskedelmi bank, vagyis nyújtotte hiteleket olyan ügyfeleknek, akik nagy kockázatú adósoknak számítanak. A bankok és a legnagyobb ügyfeleik (utóbbiak szintén állami vállalatok) közti kereszttulajdonosi kapcsolatok sok megfigyelõ szerint oda vezettek, hogy a bankok "sok jó pénzt hajítottak rossz pénzeik után". A kérdés eldöntését - mármint hogy a rossz hitelek felhalmozódása kinek, minek tulajdonítható - megnehezíti a vizsgált idõszakban bekövetkezett két nagy reálgazdasági sokk és egy kormányzatilag kiváltott pénzügyi megrázkódtatás (az új csõd és banktörvény). A transzformációs válság és a KGSTkereskedelem összeomlása a reál GDP 20 százalékos visszaesését váltotta ki az 1989 és 1992 közötti években (a hivatalos statisztikák szerint). A reáljövedelem ilyen nagyságrendû csökkenése bármely gazdaságban maga után vonta volna a pénzügyi intézmények hitelállományának erõs visszaesését reálértékben számolva. E reálgazdasági sokkok következtében még a korábban egészségesnek tûnõ vállalatok is súlyos pénzügyi nehézségekkel szembesültek. Amennyiben ezek életképtelenné váltak, akkor további új kihelyezések váltak rossz hitelekké. Kétes eljárás lenne azonban felelõssé tenni a bankok vezetését, hogy e fejleményeket nem látták elõre. A menedzsment hozzáértésének megítélését tovább bonyolítja, ha megkülönböztetjük a nyíltan tudomásul vett és a rejtett rossz hiteleket. Ha valamely banknak rossz hitele van, tud róla, s elhatározta már, hogy új kölcsönt nem ad soha többé ennek az adósnak, több lehetõség közül választhat. Azonnal beismerheti ezt (ez esetben minõsítenie kell hitelét, és tartalékot kell képeznie vele szemben), de el is leplezheti a tényt az esedékes és ki nem fizetett kamatok tõkésítésével; ezenkívül átmeneti megoldások is léteznek (a kamatok egy részének begyûjtése, másik részének tõkésítése). Számottevõ reálgazdasági sokk bekövetkezése esetén bármely bankrendszer idõben némileg késleltetné a hitelportfóliójában bekövetkezett változások jelzését a piac számára, illetõleg az eszközállománya értékcsökkenésének a beismerését. Ennek az az oka, hogy elegendõ saját tõke hiányában a bankok mérlegének forrásoldalát rendszerint nem lehet azonnal hozzáigazítani az eszközök reálértékének csökkenéséhez. Ha valamely bank nem tud azonnal a rossz hiteleinek teljes összegét elérõ tartalékot képezni, akkor a fizetésképtelenségtõl való félelmében csak fokozatosan ismeri el hiteleinek valódi minõségét, mert reménykedik, hogy a problémát legalább részben ki tudja nõni.
Mindent összevetve, bonyolult feladat az említett magyar kereskedelmi bankok esetében pontosan kideríteni, hogy fizetõképességi nehézségeik mennyiben tulajdoníthatók a menedzsment rossz mûködésének, az örökölt problémáknak, illetõleg a reálgazdasági sokkoknak. Általános vélemény szerint a rossz hitelek állományának felduzzadásáért ebben az idõszakban a bankok vezetése okolható, legalábbis az MHB és a K&H esetében. Valójában ez még nyitott empirikus kérdés; de erre vonatkozóan nehezen lelhetõk fel egyértelmû bizonyítékok. A következõ pontban vállalati szintrõl származó adatokat ismertetünk, amelyek arra utalnak, hogy a nagy kereskedelmi bankok vélhetõen nem nyújtottak jelentõs mértékben új hiteleket nem fizetõ ügyfeleik számára.
A bankok hitelpolitikája rossz adósaikkal szemben A következõkben egy széles körû vállalati minta alapján megvizsgáljuk, hogyan részesedtek a legrosszabb eredményeket kimutató vállalatok a bankszféra hitelállományából, és milyen mértékben juthatott e vállalati kör új hitelekhez 1992ben. A vállalati eredményességet három mérõszám segítségével is megragadtuk, ezek pontos definícióját a 2. táblázathoz fûzött megjegyzésekben adtuk meg. Annak érdekében, hogy kimutathassuk, vajon pumpáltake a bankok friss pénzt a veszteséges vállalatokba, a szokásos jelzõszámok mellett egy újat is bevezettünk. Ezt friss hitel (FH) mutatónak neveztük el, és úgy számítottuk ki, hogy a nominális hitelállomány változásából levontuk az esedékessé váló kamatok összegét. Ha a bankhitelek reálértékének változásából levonjuk a friss hiteleknek a bankhitelekhez viszonyított százalékos arányát, akkor az átlagos nominális bankkamatláb és az inflációs ráta különbségét kapjuk, ami hozzávetõleg a reálkamatlábat adja ki. A bankhiteleknek mind a nominális, mind a reálkamatlába nagyon magas volt Magyarországon 1992ben: az elõbbi 33, az utóbbi pedig 12 százalék.2 Az általunk alkalmazott FH mutató lényegében véve a bankok és a vállalatok közötti pénzáramlást jelzi, pontosabban azt, mekkora összegû lenne ez, ha a vállalatok a kamatokat teljes egészében kifizetnék. Ha az FH mutató értéke pozitív, akkor a pénz a bankoktól folyik a vállalatok felé, ha ellenben negatív, akkor a bankok pénzt szívnak ki (pontosabban megpróbálnak kiszívni) a vállalatoktól. Mivel a mutató kiszámításánál a bankhitelekbe csak a folyó és az átütemezett hiteleket számítjuk be (az elmaradt kamatokat nem), a kamatokba pedig csak az esedékessé vált kamatokat (a büntetõkamatokat és a frissen kirótt pótdíjakat nem), így az FH mutató a hitelek formális továbbgörgetésének, illetve átütemezésének mértékét jelzi. Ha egy vállalat például nem tudna az év folyamán teljes egészében eleget tenni kamatfizetési kötelezettségének, s a bank tõkésítené a hátralékot, átütemezné a hitelt, de nem juttatna új pénzt a vállalatnak, akkor az FH mutató értéke nulla lenne. Ha viszont mindemellett a bank új hitelt is adna, akkor a mutató értéke pozitívvá válna. Ha viszont a bank visszautasítaná a kamat tõkésítését és a hitel átütemezését, s új hitelt sem nyújtana, akkor az FH mutató negatív lenne (de akkor is, ha az ügyfél kifizetné az esedékes kamatokat).
a
A decilist mindig a foglakoztatott létszám szerint számoltuk, vagyis a legrosszabb eredményességû cégek közül annyit vettünk minden esetben számításba, amennyi hozzávetõleg a mintában szereplõ vállalatok létszámának egytizedét foglalkoztatta. Egyik csoportban sem szerepel azonban a több mint százezer fõt foglalkoztató MÁV, amely különleges esetnek számít..
b
A MÁV nélkül.
c
1992ben hozzávatõleg 4400 közepes és nagyvállalat mûködött a magyar gazdaság nem pénzügyi szektorában, melyek durván 1,6 milió fõt foglalkoztattak. Mintánkban nem szerepelnek azok a válallatók, melyekre vonatkozóan csak hiányos vagy elentmondásos adatokkal rendelkeztünk
d
A bankhitelek állományát néhány vállalati mérlegrovat aggregálása révén küzelítettük meg. Itt és a bankhitelekkkel kapcsolatos többi sorban is beszámítottuk azokat a hiteleket, amelyek a bankokkal szemben keletkeztek, de idõközben más tulajdonosra szálltak át. Az esedékessé vált, de ki nem fizetett kamatok közül csak azokat számítottuk be a hiteltartozásba, amelyeket már formálisan is tõkésítettek. e
A bankhitelek nominális növekedési ütemét az 1992es termelõi árindexszel defláltuk. ami 18,8 százalék volt.
f
Ez a sor a pénzügyi intézményekkel szembeni tartozások esedékessé vált kamatait tartalmazza, függetlenül attól, hogy kifizettéke, vagy sem.
g
Hitelállományváltozás mínusz esedékessé váló kamatok összege.
h
A pénzügyi és rendkívüli ráfordítások leszámítása elõtti profit az éves árbevétel százalékában.
i
Adózás elõtti nyereség az év eleji teljes eszközérték százalékában.
j
Adózás elõtti nyereség a saját tõke év eleji értékének százalékában.
A 2. táblázat egy sor indikátort tartalmaz - köztük az FH mutatót is - a legrosszabb jövedelmezõségû vállalatok négyféle módon képzett csoportjára vonatkozóan. E csoportoknak a részesedése 16 és 24 százalék között mozog a mintában szereplõ vállalatok 1992. végi hitelállományából. Mivel e csoportok részesedése a mintában szereplõ vállalatok létszámából csak 10 százalék (a negyedik csoporté még kevesebb), s a hitelekbõl való részesedésük ennek durván kétszerese, így a bankhitelek érezhetõen a legkevésbé jövedelmezõ vállalatokban koncentrálódtak Magyarországon 1992 végére. Még ennél is meglepõbb azonban az, hogy a 2. táblázat tanúsága szerint a bankhitelek eloszlása milyen keveset változott 1992 folyamán: a legrosszabb jövedelmezõségû vállalatok az év végén is közel azonos arányban részesedtek a bankhitelekbõl, mint az év elején. Ebbõl következõen esetükben reálértékben is hasonlóan változott a bankhitelek állománya, mint a teljes vállalati minta esetében, ahol ez -3,6 százalékot tett ki. Figyelemre méltó az FH mutató negatív értéke is, e szerint az esedékessé váló kamatok jelentõsen meghaladták a bankhitelek nominális értékben vett növekményét. Az esedékes kamatoknak ez a többlete a legrosszabb jövedelmezõségû vállalatok esetében az év eleji hitelállományuk 6-18 százalékára rúgott. A bankoktól tehát nem áramlott pénz a legrosszabb jövedelmezõségû vállalatokhoz; éppen ellenkezõleg, a bankok igyekeztek pénzt elvonni tõlük. Végül azt is érdemes kiemelni, hogy a legrosszabb vállalatok már az év kezdetén is magas adóssághányaddal (adósság/saját tõke aránnyal) rendelkeztek,1992 folyamán azonban tovább nõtt eladósodottságuk, mégpedig jelentõs mértékben (szemben a teljes mintával, ahol ez lényegében nem változott). Ismertetett adataink arra utalnak, hogy a bankok 1992 folyamán nem nyújtottak nagy arányban hiteleket rossz ügyfeleknek; pontosabban, a rossz hiteleknek az 1992es növekménye nem az újonnan nyújtott hitelekbõl fakadt. Az történt valójában, hogy a kereskedelmi bankok örökölt hitelportfóliójában jelentõs súlyt képviselõ, erõsen eladósodott vállalatok 1992ben igen rossz eredményeket értek el. A bankok ugyan nem pumpáltak új pénzt ezekbe a vállalatokba, vagyis "nem dobtak jó pénzt a rossz után", de nem is csökkentették ezektõl a vállalatoktól való függõségüket. Ez utóbbinak feltehetõleg az volt a fõ oka, hogy e vállalatok képtelenek voltak hiteleik teljes mértékû visszafizetésére, ezek lejárta vagy felmondása esetén. A rossz hitelek mennyiségének 1992es robbanásszerû növekedéséhez emellett az is hozzájárult, hogy a bankok a korábbinál lényegesen nagyobb arányban ismerték be nyíltan, és minõsítették át ennek megfelelõen rossz hiteleiket. A nagy kereskedelmi bankok szorult pénzügyi helyzetükben sem folyamodtak hazardírozó magatartáshoz. Ezt a viselkedést gyakran tulajdonítják olyan bankoknak, amelyek rossz hiteleik folytán elvesztik saját tõkéjük számottevõ részét. A hazardírozó bankok nem jelzik idõben a piacnak portfóliójuk összetételének kedvezõtlen változását, s nem írják le azonnal teljes veszteségeiket, hanem ehelyett még kockázatosabb hiteleket nyújtanak (esetleg még rossz adósaiknak is). Ezzel próbálnak elébe vágni a fizetésképtelenség kialakulásának: ha ezeket a kockázatos hiteleket nem törlesztik, akkor ez úgyis bekövetkezik, de ha igen, akkor a bank visszaszerzi fizetõképességét. Adataink inkább arra vallanak, hogy a nagy kereskedelmi bankok "konzervatív" módon viselkedtek: megpróbálták függetleníteni magukat a magas kockázatú, õket pumpoló ügyfeleiktõl. E bankok vezetõinek valószínûleg az volt a fõ törekvése 1992ben, hogy összegyûjtsék ügyfeleikrõl a szükséges információkat, melyeket az új regulációs elõírások és a nemzetközi auditorok megkívántak. Éppily fontos volt a belsõ vezetési struktúra átalakítása, a hitelportfólió folyamatos értékelése céljából, és a megszületõ piacgazdaság körülményei között a racionális hitelezési magatartás kialakítása érdekében. Miközben az alkalmazkodási feladatokkal küszködtek, adataink szerint a bankárok még a hitelportfóliójuk további romlását is igyekeztek megakadályozni. Ezzel persze nem állítjuk, hogy jól irányították 1992 folyamán a magyarországi nagy kereskedelmi bankokat. A legtöbb, amit mondhatunk róluk: tudatosan mérsékelni próbálták az õket ért károkat; a legkevesebb pedig, hogy túlterhelték õket a piacgazdasági körülményekhez és az új regulációs elõírásokhoz való
alkalmazkodás követelményei. Ezek a nagy kereskedelmi bankok nem tettek határozott, aktív lépéseket az örökségükbe tartozó rossz adósokkal szemben (például pénzügyi átszervezésük kikényszerítését). Ennek a mulasztásnak több oka lehetett: nem rendelkeztek az ehhez szükséges szakértelemmel és információkkal; ezzel a lépéssel nyíltan el kellett volna ismerni és a piac számára jelezni egyes hiteleik valódi minõségét, s veszteségeik fedezésére nem rendelkeztek elegendõ saját tõkével; de kivárásra is játszhattak, kormányzati beavatkozásban bízva.
A veszteségek finanszírozása a legeredménytelenebb vállalatoknál A veszteségek finanszírozására elvileg három lehetõség van: külsõ tõkeinjekció; az adósságok növelése; valamint az eszközök csökkentése. A 3. táblázat ad képet arról, milyen mértékû veszteségek keletkeztek, és miként finanszírozták ezeket a legrosszabb eredményességû vállalatok négy kategóriájában 1992ben. A táblázatban szereplõ százalékszámokat nominális értékekbõl számítottuk; viszonyítási alapként pedig az év eleji teljes eszközérték szolgált. Már a mûködési eredmény is negatív volt mind a négy csoportban, tehát a közvetlen költségek is meghaladták a bevételeket; az amortizáció és a pénzügyi ráfordítások beszámítása pedig tovább növelte a veszteségeket. Ilyen mértékû veszteségeket hosszabb távon nem lehet elviselni, még akkor sem, ha a vállalatok nem teljesítik adósságszolgálati kötelezettségeiket. Az amortizáció, a pénzügyi ráfordítások (nagyobbrészt kamatok) és a rendkívüli ráfordítások durván megduplázták a mûködési veszteségeket.
Pillantást vetvén a mérlegadatokra kiderül, hogy e veszteségek hozzávetõleg kétharmad részét a saját tõke csökkenése ellentételezte. Az adósságok növekedése nem vált a veszteségek finanszírozásának fõ módjává: a legeredménytelenebb vállalatok tartozásai nominálisan csak csekély mértékben emelkedtek, reálértékben pedig mind a négy csoportnál csökkentek. Mindez igaz a bankokkal szembeni tartozásokra is. A kereskedelmi partnerekkel szembeni tartozások viszont még nominálisan
is csökkentek, ezért reálértékben igen erõsen visszaestek. Az egyéb tartozások széles kategóriája is csak kismértékben járult hozzá a veszteségek finanszírozásához. Ide tartoznak az adókötelezettségek és az adóhátralékok is: egyes számítások szerint az évi adóhátralék (tehát egy flowérték) a reálGDP 2 százaléka körül mozgott (SCHAFFER [1995]). Ez az adótartozás is feltételezhetõen a legeredménytelenebb vállalatokra koncentrálódott, azonban ezzel együtt is csak kismértékben járult hozzá a tartozások növekedése e vállalati kör veszteségeinek finanszírozásához. A veszteségeket legnagyobb részben az eszközök értékének leapadása finanszírozta. Ezen belül az állóeszközök, a készpénz, a bankbetétek és a pénzügyi eszközökbe fektetett beruházások értékének csökkenése nem volt különösebben jelentõs. A veszteségek finanszírozásához ezzel szemben erõsen hozzájárult a készletek redukálása, a kereskedelmi hitelek visszafogása és az egyéb követelések értékének csökkenése (sajnos az utóbbiról nem állnak rendelkezésre finomabb bontású adatok). Ezek az adatok arra vallanak, hogy a veszteséges vállalatok 1992ben erõsen összehúzódtak. Ezt a megállapítást a foglalkoztatásra, az értékesítésre és a bérekre vonatkozó vállalati adatok is megerõsítik. Az összkép tehát a következõ: a legeredménytelenebb vállalatok fenn nem tartható veszteségeket szenvedtek; meglehetõsen gyorsan összehúzódtak; veszteségeiket átmenetileg inkább a mûködõ tõkéjük, nem pedig az állótõkéjük rovására finanszírozták, ami arra utal, hogy mélyreható átszervezésbe nemigen fogtak bele. E cégek nagy része természetszerûleg nem volt abban a helyzetben, hogy teljesítse esedékes adósságszolgálatát a bankok számára, vagy visszafizesse a lejárt hiteleket. Mit tehettek azonban a bankok velük szemben? Egyik megoldás: kisajtolni a vállalatokból, amennyit lehetséges, tartozásaik maradékát továbbgörgetni s kivárásra játszani. Másik lehetõségként a hitelbiztosítékokkal való kompenzáció kínálkozott a bankok számára. Ezzel kapcsolatban azonban súlyos jogi bonyodalmak léteztek (BAUER-GRAY [1995]), s az így lefoglalt javak piaci értéke is alacsonynak ígérkezett. A harmadik megoldás a felszámolási eljárás megindítása lett volna az adós vállalatokkal szemben. Itt is felmerültek azonban mind a jogi nehézségek, mind a vállalatok eszközeinek alacsony piaci értékével kapcsolatos problémák. De további két körülményt is meg kellett a bankoknak fontolniuk: az érvényes reguláció szerint a felszámolás alatt lévõ vállalatok hiteltartozásait automatikusan a rossz hitelek közé kell sorolni, s ennek megfelelõen azonnal 100 százalékos tartalékot kell velük szemben képezni; másrészt a felszámolás idõszaka alatt az adós vállalat fel van mentve az adósságszolgálati kötelezettségei alól. Olyan körülmények között, amilyenben a bankok 1992-1993 folyamán találták magukat, az elsõ megoldás viszonylag vonzónak mutatkozhatott. Az a tény azonban, hogy a bankok vonakodtak jogi úton fellépni rossz adósaikkal szemben, nem azt jelentette, hogy ezen adósoknak puha volt a költségvetési korlátjuk, vagy hogy a bankokkal szembeni fizetési fegyelmükkel lett volna baj. Elõzõleg ugyanis láttuk, a bankok megpróbáltak pénzt kipréselni a pénzügyileg padlóra került klienseiktõl. Ez a kérdéskör átvezet bennünket a magyar csõd és felszámolási eljárások elemzéséhez, s szélesebb értelemben a vállalatok fizetési fegyelmének vizsgálatához.
Kísérlet a fizetési fegyelem megszilárdítására: az 1992es csõdtörvény Az 1991 szeptemberében elfogadott és 1992. január 1jén életbe lépett új csõdtörvény egy 1986os törvényerejû rendeletet volt hivatva helyettesíteni. Ez utóbbi is megengedte ugyan a hitelezõknek, hogy nem fizetõ adósaikkal szemben felszámolási eljárást indítsanak, de a valóságban erre ritkán került sor. Az új törvény a "fizetési fegyelem" megszilárdítását célozta, mivel a gazdaságpolitika különös problémaként fogta fel a vállalati körbetartozások növekedését. Az új csõdtörvény hatálya minden jogi személyiségû vállalkozásra kiterjedt, tulajdoni formájától függetlenül. Háromféle eljárást különböztetett meg: csõdeljárást, mely az adós vállalkozás számára átmeneti védelmet adott a hitelezõivel szemben; felszámolási eljárást; valamint végelszámolást - ez egy gazdasági egység tevékenységének megszüntetését jelenti, jogutód és felszámolási eljárás nélkül. A csõdeljárás, mint említettük, ad bizonyos türelmi idõt a pénzügyi nehézségekkel küzdõ adósnak,
hogy átszervezési tervet dolgozzon ki és terjesszen hitelezõi elé. Az 1992es törvény szerint az adós jelenti be a csõdöt (a felszámolási eljárást ellenben a hitelezõk is megindíthatják). Az adósnak tehát mérlegelési lehetõsége van, hogy bejelentsee a csõdöt, ha elõrelátása szerint képtelen lesz kifizetni egy éven belül esedékes tartozásait, illetve valamely már lejárt tartozását. Az 1992es törvény azonban fõ újításként egy "önmûködõ kioldót" (automatic trigger) is bevezetett, mely bizonyos esetekben kötelezte az adóst a csõdeljárás megindítására. Az elõírás szerint akkor kellett csõdöt jelentenie az adósnak, ha egy tartozását annak lejárta után kilencven nappal sem tudott megfizetni. Ez a kötelezettség (melynek nyolc napon belül kellett eleget tenni) független volt attól, hogy a lejárt adósság mekkora összegû volt, és kivel szemben állt fenn. Ilyen esetben a csõdeljárás megindításának elmulasztása büntetõjogi következményekkel járt a vállalat vezetõjére nézve. A fizetési fegyelmet elsõsorban éppen ez az önmûködõ kioldó volt hivatva megszilárdítani. Az 1992es csõdtörvény kettõs célt szolgált. A csõd és felszámolási eljárások elõsegítették elõször is a bajban lévõ vállalatok átszervezését, illetve megszüntetését, ezáltal pedig a hitelezõk igényeinek lehetõség szerinti kielégítését. Ebben az értelemben a törvény a stockprobléma kezelését, vagyis a felhalmozódott tartozások rendezését szolgálta. A törvény másrészt nagy súlyt helyezett a gazdaságirányítás által súlyosnak tartott flowprobléma megoldására is: a hitelezõk passzivitásának leküzdésére és a fizetési fegyelem megerõsítésére. Ez utóbbi törekvés a magyar törvényt megkülönböztette a legtöbb ország hasonló törvényeitõl. Nemcsak a kilencven napos önmûködõ kioldó mutatta azonban, hogy milyen nagy jelentõséget tulajdonítottak a vélt flowprobléma elleni harcnak, hanem az a mód is, ahogy a stockproblémát kezelték. A törvény nem tartalmazott elõírásokat, melyek elõsegítették volna programok kidolgozását a fizetésképtelen adósok tartozásainak rendezésére; megkövetelte viszont, hogy a csõdeljárásban valamennyi hitelezõ kivétel nélkül elfogadja a vállalat átszervezési terveit; a Pénzügyminisztérium pedig nem növelte a csõdbíróságok költségvetését, a várható csõdhullámra való tekintettel sem. Az a körülmény tehát, hogy a gazdaságirányítás rossznak ítélte a vállalatok fizetési fegyelmét, alapvetõ hatást gyakorolt az 1992es csõdtörvényre. Ezzel kapcsolatban két kérdés merül fel. Vajon tényleg olyan rossz volte az adott idõszakban a vállalatok fizetési fegyelme, s ha igen, célszerû volte a választott módszerrel ez ellen fellépni? Ami az elsõ kérdést illeti, sajnos nem rendelkezünk adatokkal a lejárt és ki nem fizetett kereskedelmi hitelek korábbi állományára vonatkozóan, de az joggal feltételezhetõ, hogy 1990-1991 folyamán ebben növekedés állt be. Ezekben az években mind keresleti, mind kínálati oldalról erõteljes sokkok érték a gazdaságot; a kibocsátás nagymértékben visszaesett, számos magyar cég súlyos bajba került. A rossz bankhitelek állománynövekedéséért fõként ugyanezek a sokkok okolhatók, valószínû tehát, hogy a rossz kereskedelmi hitelek felduzzadása is elsõsorban ezekre vezethetõ vissza. A kereskedelmi hitelekkel kapcsolatos problémák súlyát érdemes nemzetközi összehasonlításban is megvizsgálni. E hitelek év végi állományának a GDPhez viszonyított súlya 1988 és 1992 között 30 és 35 százalék között mozgott Magyarországon. A fejlett nyugati országok egy részében az OECD adatai alapján alacsonyabb volt ugyan ez az arány, más részükben (például Franciaországban és Japánban) azonban magasabb. A vállalati szférán belüli tartozásoknak se az aránya, se az idõbeli trendje nem mutatott tehát arra, hogy súlyos gondok lettek volna a fizetési fegyelemmel Magyarországon 1991 végén. De a lejárt és ki nem fizetett kereskedelmi hitelek aránya sem mondható szokatlannak a nyugati normák alapján. A KSH adatai szerint 1991 végén a kereskedelmi hitelek értékben számítva 47 százalékának járt le a kifizetési határideje (a hitelezõk jelentései alapján). A nyugateurópai országokban a lejárt kereskedelmi hitelek aránya ugyanebben az idõszakban átlagosan 44 százalékot tett ki (CHITTENDEN ÉS SZERZÕTÁRSAI [1993]), tehát a magyar viszonyok e tekintetben sem voltak kirívóak. Ami a másik kérdésünket illeti, véleményünk szerint értelmetlen dolog a fizetési késedelemben lévõ cégeket csõdeljárás megindítására kényszeríteni. A piacgazdaságokban ugyanis a fizetési fegyelmet elsõsorban a piaci erõk hivatottak kikényszeríteni. Ha valamely vevõ rendszeresen elmulasztja a szállító számláinak kiegyenlítését, akkor az utóbbi normális esetben tanul a leckébõl: beszünteti a szállításait, vagy csak készpénzért, illetõleg elõzetes fizetés ellenében hajlandó erre. Persze a
vállalatok költségvetési korlátjának keménynek kell lennie, hogy e leckét megtanulják. Az általunk ismert tények számunkra azt mondják, hogy az átmeneti gazdaságokban a legtöbb vállalat ezt a leckét már megtanulta. A szerzõdések betartatását szavatoló hatékony rendszer természetesen nélkülözhetetlen eleme minden piacgazdaságnak. Ezt az igényt azonban már az 1986os csõdtörvény is kielégítette Magyarországon, hiszen a hitelezõ keresetet nyújthatott be a bírósághoz nem fizetõ adósával szemben, s felszámolását is kezdeményezhette. Kétségtelen ugyan, hogy 1992 elõtt nem vették széles körben igénybe az 1986os törvény adta lehetõségeket, de ennek több oka is lehetett. Egyik ezek közül, hogy jogi és intézményi nehézségek hátráltatták a tartozások bírósági úton történõ behajtását. Ez a tény drágábbá és nehezebben elérhetõvé teszi a hiteleket, és emiatt rontja a reálgazdaság teljesítményét. De ha valahol az a probléma, hogy a hitelezõk kevéssé érdekeltek nem fizetõ adósaik bíróság elé állításában, akkor a logikus gazdaságpolitika ennek az érdekeltségnek a felkeltése lett volna. Egyszerûbbé és kifizetõdõbbé kellett volna tehát tenni a hitelezõk számára az adósaikkal szembeni bírósági eljárást. Az 1992es csõdtörvény ezzel szemben az adósokat kényszerítette arra, hogy bíróság elé citálják a hitelezõket - utóbbiak érdekeltségének javítására ez a lépés nyilvánvalóan kevéssé volt alkalmas. A csõd, illetve felszámolási törvénynek szerintünk nincs központi jelentõsége a fizetési fegyelem kikényszerítésében, inkább a stock, mintsem a flowprobléma megoldására alkalmas. Mint már utaltunk rá, a fizetési késedelem közönséges jelenség a fejlett nyugati országokban, de csak az esetek töredékében fordulnak a cégek a bírósághoz késésben lévõ adósaikkal szemben. A jelentékeny mértékû tranzakciós költségek csak az egyik magyarázat erre. A másik az, hogy az eladó-vevõ kapcsolat tipikus esetben nem egy alkalomra szól, hanem hosszú távú viszony. Az eladók emiatt nem szaladnak rögtön a bírósághoz; a késedelmes fizetés tényét ehelyett a következõ tárgyalási fordulóban veszik figyelembe az ár és a szállítási feltételek megállapítása során. Emiatt a fizetési fegyelem, azaz a flowprobléma igazából véve nem is valódi probléma. A késedelmes fizetés gyakorisága tulajdonképp a partnerek alkuerejét tükrözi; az erõs pozíciókkal rendelkezõ vevõk ezen a módon kereskedelmi hitelek nyújtására kényszeríthetik szállítóikat. A vállalatok könnyedén szerezhetnek tapasztalatokat arról, hogy vevõik mennyi idõ elteltével fizetnek. Ha tehát rendszeresen tovább szállítanak a késéseirõl ismert vevõknek is, akkor ezt szándékosan teszik, így a szállító oldaláról nem beszélhetünk kényszerû hitelezésrõl. Akkor ellenben, ha a vevõ megpróbál több hitelt kifacsarni a szállítóból, mint amennyit az megadni hajlandó, vagy ha egyáltalán nem tud, illetve nem akar fizetni, akkor az eladó egyszerûen beszünteti szállításait (s ez a kintlévõsége tényleg kényszerû hitellé válik). Ebben az esetben a csõdtörvény jelentõséget kap, mert megadja a szállítónak a lehetõséget, hogy követelését bírósági úton érvényesítse. Ekkorra azonban a flowprobléma már magától megoldódott, hiszen az eladó beszüntette szállításait. Egy 1994es világbanki vizsgálat, melyet 200 közepes és nagy feldolgozóipari vállalat körében végeztek, arra utal, hogy a magyar vállalatok már megtanulták az említett leckét. Késedelemben lévõ vevõikkel szemben leggyakrabban úgy jártak el, hogy kérték az elõre való fizetést; kamatot számítottak fel; szüneteltették a szállítást a tartozások rendezéséig; informális "ráhatással" éltek. Rendszeresen csak 17 százalékuk fordult a bírósághoz; a nyugati országokban ez az arány nagyon hasonló (WORLD BANK [1994]).
Az 1992es csõdtörvény következményei A csõdtörvény kilencven napos ún. önmûködõ kioldója 1992 áprilisától kezdte kényszerítõ hatását kifejteni: a bíróságokat ez idõtõl elárasztották a csõdbejelentések (lásd a 4. táblázatot). Április és szeptember között 4300 bejelentés futott be a bíróságokra, s ennek hozzávetõleg 80 százaléka az "önmûködõ kioldónak" tulajdonítható kötelezõ bejelentés volt. Nem minden bejelentett csõd került a formális bírósági eljárás stádiumába: 30-40 százalékuk "adminisztratív véget" ért, azaz visszavonták a folyamodványt, vagy a bíróság utasította vissza az eljárást adminisztratív okokra hivatkozva. Ez összefügghet azzal, hogy az adós vállalatok állítólag szándékosan rosszul szerkesztették meg esetenként a bírósághoz beadott csõdbejelentésüket, hogy ezáltal is idõt nyerjenek.
A formális csõdeljárás alá került vállalatok méret szerinti megoszlása hasonló volt, mint a gazdaság egészének vállalati struktúrája. Csõdeljárást legnagyobb számmal a viszonylag kis vállalatok ellen folytattak, de nem csekély számú nagyvállalat is fennakadt a rostán, s utóbbiak adták a csõdbe került vállalatok foglalkoztatottjainak, értékesítésének és exportjának döntõ részét. Jellemzõ adat, hogy a 300 fõnél többet foglalkoztató vállalatok 10,7 százaléka került formális csõdeljárás alá 1992-1993ban, miközben a teljes vállalati körben ez az arány csak 3,6 százalékos volt. Az 1992-1993ban formális csõdeljárás alá került vállalatokban dolgozott a vállalati szféra foglalkoztatottjainak 12-13 százaléka. Ha a formális csõdeljárás alá került vállalatok méret szerinti összetétele megegyezik azokéval, melyek csõdjelentése adminisztratív véget ért, akkor az említett két évben csõdöt jelentett vállalatokban dolgozott a vállalati szektor létszámának hozzávetõleg 20 százaléka (a KSH adatai alapján). De mi történt közben a vállalati körbetartozásokkal, melyek az "önmûködõ kioldó" létrehozását leginkább motiválták? A sorban állás jelentõs mértékben visszaesett: a bankoknál kielégítésre váró tartozások összege 1992 elsõ negyedévében még 187 milliárd forint volt, de 1993 elsõ negyedévére ez 94 milliárd forintra esett vissza (LÁSZLÓ-SZAKADÁT [1992]; MNB). Egyesek ezt a fizetési fegyelem erõsödésének tulajdonítják, de az apadás legnagyobb része valójában csak statisztikai illúzió. Az MNB egy tanulmánya szerint a sorban állás csökkenése 70 százalékban annak köszönhetõ, hogy a csõdtörvény átmenetileg védelmet nyújt az adósoknak, s így tartozásaikat automatikusan levonják a kiegyenlítésre váró tartozások közül. A legtöbb csõdeljárást a törvénynek megfelelõen viszonylag gyorsan lezárták. Az 1992 folyamán lefolytatott csõdeljárások kezdetben nagyobbrészt az adós és a hitelezõk közötti megállapodással zárultak, de késõbb a felszámolás vált gyakoribbá (lásd az 5. táblázatot). A megfigyelõk szerint ez annak tulajdonítható, hogy a hitelezõk, tanulva a csõdeljárások során szerzett tapasztalataikból, nem elégedtek már meg adósaik hevenyészett átszervezési terveivel. A csõdtörvénnyel tett kísérlet fokozódó elégedetlenségre vezetett, ezért az országgyûlés 1993 szeptemberében módosította a törvényt. Az önmûködõ kioldót hatálytalanították, s enyhítettek azon a korábbi elõíráson is, hogy a megegyezéshez valamennyi hitelezõnek kivétel nélkül el kell fogadnia az adós átszervezési terveit. Ettõl fogva sokkal kevesebb csõdeljárást indítottak meg: míg ezek száma 1993 végén még havi 75 körül volt,1994ben havi tíznél is kevesebbet tett csak ki.
A felszámolási eljárások száma is drámaian emelkedett az új szabályozás bevezetésével: valójában már kezdettõl meghaladta a csõdeljárások számát. Velük ellentétben csak kisebb visszaesés következett be a megindított felszámolásokban 1993 és 1994 folyamán (lásd az 5. táblázatot). A csõdeljárásokhoz hasonlóan a felszámolási eljárások jelentõs része sem jutott el a formális bírósági szakaszba, hanem ehelyett adminisztratív véget ért (1992ben több mint négyezer ilyen eset volt). Emellett még mindig számottevõ maradt a bírósági szakaszba eljutott felszámolások mennyisége: ez 1992 óta egyenletesen kétezer néhány száz körül alakult. A felszámolások a csõdökhöz hasonlóan legnagyobbrészt kisvállalatokat érintettek, de gazdasági súlyuk alapján a felszámolásokban is a nagyvállalatok domináltak. 1993 végén a teljes banki hitelállomány hozzávetõleg 7 százaléka állt fenn felszámolási eljárás alatt lévõ vállalatokkal szemben (és ez az arány emelkedõben volt). Ha tekintetbe vesszük azokat a hiteleket is, amelyektõl megszabadították a bankokat az 1992es hitelkonszolidáció keretében, valamint a már felszámolt vállalatokkal szembeni hiteleket is beszámítjuk, akkor becslésünk szerint az elõbbi arány már 10 százalék fölé emelkedett 1992-1993 folyamán. Ennek ellenére messze a bankok indították meg a legkevesebb felszámolási eljárást, a legtöbbet viszont az 5. táblázat tanúsága szerint az állami vállalatok és egyéb hitelezõk, tehát azok, akik kereskedelmi hiteleket nyújtottak.
Az adminisztratív végû felszámolásokhoz nyilván nem kell sok idõ, de a formális bírósági procedúra már meglehetõsen elhúzódó folyamat. Ez utóbbinak több oka is van. A csõdtörvény kötelességévé teszi a felszámolónak, hogy az eljárás alatt lévõ cég hitelezõi számára a lehetõ legtöbbet visszanyerjen követeléseikbõl, ez pedig a lassú és korrekt, nem pedig a gyors és piszkos felszámolást ösztönzi. A felszámolásra kerülõ cégek eszközeinek alacsony piaci értéke3 is fékezte a felszámolási eljárásokat, mert a felszámolók, illetve a hitelezõk vonakodtak tudomásul venni a nyomott árakat. Az eszközök alacsony árának részben az volt az oka, hogy egyszerre nagyon sok eljárás indult meg, így nagy kínálati túlsúly alakult ki a piacon. Összefoglalva, az önmûködõ kioldó a fizetési fegyelem helyreállítását célozta a magyar gazdaságban, de szerintünk ez nem volt olyan probléma, amely szükségessé tette volna a törvénybe foglalt megoldást. A kereskedelmi hitelek állománya és a sorban álló követelések összege persze jelentõsen visszaesett, de ez a "siker" jórészt statisztikai illúzió volt, melyet a csõdtörvénynek az adósokat átmenetileg védõ elõírásai okoztak. A következõkben megvizsgáljuk, hogy a csõdtörvénnyel való kísérletezés hogyan járult hozzá a rossz hitelek problémájához, és milyen károkat okozott a hitelpiac
összeroppanása révén.
A csõdtörvény által okozott károk A csõdtörvénybe foglalt önmûködõ kioldó ellen joggal felhozható, hogy nem volt megfelelõen szelektív eszköz. Egyik oldalról eltalált átmeneti pénzügyi problémákkal küzdõ cégeket is, melyek egyébként nem voltak komoly bajban, s nem szorultak rá alapos átszervezésre. Másik oldalról viszont nem érte el azokat a vállalatokat, melyek rossz hitelei bankokkal szemben álltak fenn, és a bankok továbbgörgették e hiteleket, ahelyett, hogy nyíltan leminõsítették volna ezeket. A csõdeljárást a különleges esetnek minõsített vállalatok is elkerülték, melyek számára állami mentõkötelet dobtak. Elszórt megfigyelésekbõl és aggregált adatokból arra következtethetünk, hogy a bankok valóban a hitelköveteléseik továbbgörgetését részesítették elõnyben, s csak ritkán indítottak felszámolási eljárást adósaikkal szemben. Az érvényes reguláció szerint a felszámolás (de nem a csõdeljárás) alatt álló vállalatokban lévõ hiteleket a bankoknak kötelezõ a legalsó kategóriába sorolni, vagyis rossznak minõsíteni. Saját tõkéjük elégtelenségére és a tõkemegfelelési mutatóra való tekintettel azonban ugyanúgy nem tudtak jelentõs tömegben rossz hiteleket leírni, mint hiteleket nyilvánosan rossznak minõsíteni. Ezenfelül a felszámolás idõtartama alatt a vállalat nem köteles az öröklött hitelek - s közte a bankhitelek - visszafizetésére és az adósságszolgálat teljesítésére. A bankok végül erõsebb alkupozícióban vannak a kereskedelmi hitelezõknél. Ezért érdekük, hogy a súlyosan eladósodott vállalatok ne kerüljenek be a csõd vagy a felszámolási eljárásba, mert így jobb eséllyel tudnak pénzt kipréselni belõlük, mint a kereskedelmi hitelezõk (és esetleg mint az állami hatóságok). Mindezért a bankok csak ritkán éltek a lehetõséggel, hogy rossz adósaikkal szemben felszámolási eljárást indítsanak. Feltételezésünk szerint a csõdtörvénnyel tett kísérlet két módon is súlyosbította a bankszektor pénzáramlási problémáját. A csõdtörvény elõször is kilencven napos türelmi idõt adott a csõdeljárás alatt lévõ vállalatoknak, ennek során nem kellett bankhiteleiket törleszteniük és adósságszolgálatot teljesíteniük. A korábban említett világbanki vizsgálat szerint azonban a csõdöt jelentett vállalatok több mint fele nem mulasztott el eleget tenni a bankokkal szembeni kötelezettségeinek, míg az önmûködõ kioldó hatályban volt (WORLD BANK [1994]). Másrészt viszont a felszámolási eljárás alatt lévõ vállalatokban már jóval hosszabb idõszakokra befagyhattak a banki követelések. Miáltal pedig a csõdtörvénnyel tett kísérlet sok vállalatot hozott olyan helyzetbe, hogy átmenetileg (a csõdegyezkedés során) vagy tartósan (a felszámolás alatt) nem kellett hiteleit törlesztenie, illetve kamatokat fizetnie, ez súlyosbította a bankszektor pénzáramlási és rosszhitelproblémáit. Mindazonáltal ez önmagában nem feltétlenül növelte a csõdtörvény által okozott károkat, hiszen úgy is felfoghatjuk, hogy ezáltal csak korábban bukott felszínre a bankszektor amúgy is meglévõ súlyos ballasztja. Nézetünk szerint a károk nem elsõsorban a bankszektorban csapódtak le, hanem a vállalati szektorban, hiszen a csõdbe kergetett vállalatok számára az összes hitelcsatorna bedugult, még akkor is, ha csak egyfajta tartozásukkal kerültek késésbe egyetlen hitelezõjükkel szemben. Az 1992es banktörvényben nem volt ugyanis semmilyen kikötés, amely a kielégítés során elõre sorolta volna azokat a hitelezõket, akik a csõdeljárás alatt nyújtottak az adósnak további hiteleket. Ez igen hatásosan elrettentett minden kereskedelmi partnert attól, hogy hitelt adjon az eljárás alatt lévõ vállalatnak. Ha szállított neki egyáltalán, az ellenértéket azonnal vagy elõre kérte. A csõdbe került cég bankhitelek segítségével sem tudta likviditási gondjait orvosolni, mert a bankok sem adtak hitelt, hiszen ez sem élvezett volna elsõbbséget a hitelezõk kielégítése során. Ezenfelül a csõddel fenyegetett, az alatt vagy után lévõ vállalattól a vevõk is elpártolhattak, hiszen nem lehettek biztosak ennek fennmaradásában és vásárlásaik zavartalanságában. Az önmûködõ kioldó hatásától fenyegetvén sok vállalat mindent megtett 1992 elején, hogy lejárt kereskedelmi hiteleit törlessze, s így elkerülje a csõd kötelezõ bejelentését. Mint a 6. táblázat mutatja, mind a kereskedelmi, mind a bankhitelek reálértéke számottevõen visszaesett 1992 folyamán. A kereskedelmi hitelek visszaesésének biztosan a csõdtörvény volt a fõ oka, de ez húzódhatott meg a
bankhitelek összezsugorodásának hátterében is. A vállalatok likviditásának ilyetén romlása csökkenthette a gazdaság reálteljesítményét, mégpedig jelentõs mértékben is.
Figyelmet érdemel még a Világbank említett vizsgálata is, mely 200 közepes és nagyvállalatra terjedt ki 1994 elején. Ebben azt kérdezték az érintettektõl, hogy voltake csõdeljárások résztvevõi adósi vagy hitelezõi minõségben, s ha igen, elvesztetteke vevõket vagy szállítókat ennek következtében. A feldolgozott válaszokat a 7. táblázatban láthatjuk. Meglepõ adat, hogy milyen sok vállalat vált csõdeljárás részesévé hitelezõként, s hogy ez milyen súlyos költségekkel járt számukra. Még meglepõbb azonban, hogy ezt a súlyos keresleti sokkot milyen nagy arányban közvetítették a hitelezõ cégek a szállítóiknak: a hitelezõ cégek több mint fele, s az egész minta 42 százaléka arról számolt be, hogy szállítókat vesztett el annak következtében, hogy hitelezõként csõdeljárások részesévé vált.
A 7. táblázatban nem világos számunkra, hogy miért értékelte aránylag sokkal több hitelezõ költségesnek a csõdeljárásokat, mint ahány adós. Elõfordulhat, hogy ez a mintavétel torzulásának köszönhetõ: a csõdeljárásba került cégek egy része már a felszámolás stádiumába juthatott, illetõleg be is zárt, s ezért nem akart vagy nem tudott a vizsgálatban részt venni. De még ha az alacsonyabb értéket vesszük is mérvadónak, tehát azt, hogy a csõdeljárások fele költséges volt a résztvevõknek, akkor is megállapíthatjuk, hogy az önmûködõ kioldóval való kísérletezés költségesnek bizonyult, mert a kioldó által az adós vállalatok számára elõidézett likviditási gondok átterjedtek hitelezõikre is, s láncreakciót váltottak ki.
Még egy megjegyzés kívánkozik ide: a vállalatok egy része elkerülhette volna hiteleinek kiapadását, ha nem csõdöt, hanem felszámolási eljárást kér, a felszámolási eljárás alatt ugyanis hozzá lehet jutni új hitelekhez. Sok vállalat mégsem választotta ezt a lehetõséget, talán azért, mert a bíróság által kinevezett felszámolónak tekintélyes hatalma van, ami a menedzsment elbocsátására is kiterjed. A csõdeljárás a vállalatvezetés számára sokkal nagyobb autonómiát és biztonságot adott, s ennélfogva a kisebbik rossznak számított.
Epilógus: a hitelkonszolidációs és feltõkésítési programok A csõdjogi reform elvileg szerepet játszhatott volna a rossz bankhitelek rendezésében. A gyakorlatban azonban az új csõdtörvény nem ért el érdemi elõrehaladást ezen a területen. Emiatt az Antallkormány más módszerekhez folyamodott: olyan programot dolgozott ki amely külön gondoskodott volna a legjelentõsebb kereskedelmi bankok feltõkésítésérõl és néhány nagy állami vállalat megmentésérõl, illetve átszervezésérõl. A gazdaságpolitikusok ösztönözni szándékoztak az utóbbiakat, hogy fokozatosan alkalmazkodjanak a piaci körülményekhez, a bankokat pedig a hatékony hitelallokációhoz szükséges tõkével és likviditással kívánták ellátni. Az 1992 végén bejelentett, s részleteiben 1993 februárjára kidolgozott hitelkonszolidációs program elsõsorban a rossz hitelektõl szándékozott megszabadítani a nagy kereskedelmi bankokat; ezeket húszéves lejáratú, kamatozó állami kötvényekkel helyettesítették. A rossz hiteleket egy állami factoringügynökségre bízták, hogy menedzselje ezek rendezését az adós vállalatokkal szemben. A pénzügyi szektor reformjától függetlenül, sõt azt megelõzõen az ipari minisztérium válságmenedzselõ programot dolgozott ki, amely eredetileg 12 állami nagyvállalatra terjedt ki. Olyan vállalatokat választottak ki, amelyeknek súlyos mértékû fizetési késedelmeik voltak, sok alkalmazottat foglalkoztattak, s úgy gondolták róluk, hogy az átszervezés után kilátásaik jók lesznek. 1993 folyamán az érintett nagyvállalatok köre 16ra duzzadt, s emellett még 159 súlyos gondokkal küzdõ mezõgazdasági szövetkezetet is kiemeltek különleges elbánás céljából. A program keretében 31,6 milliárd forint rossz hiteltõl szabadították meg a kiválasztott cégeket és hitelezõ bankjaikat (ebbõl az összegbõl csak 4,6 milliárd forint jutott a szövetkezetekre). A hitelkonszolidációs program csak igen kis mértékben járult hozzá a rossz hitelek problémájának rendezéséhez: túl késõn, túl keveset adott a bankok feltõkésítésének igényeihez képest. Az 1. táblázatból látható, hogy 1992 szeptember végén a rossz hitelek aggregált állománya 126 milliárd forint volt. Ebbõl 102,5 milliárd forintra terjedt ki a hitelkonszolidációs program. Ennek végrehajtása után, 1992 végén azonban az 1. táblázat tanúsága szerint a bankok által elismert rossz hitelek állománya még mindig 85 milliárd forint volt, ahelyett, hogy 25-30 milliárdra csökkent volna. Mi történt valójában? A rendezés során annak ugyan elejét vették, hogy a bankok kétesnek, illetve kifogásolhatónak minõsített hiteleket ex ante rossznak feltüntetve becsempésszék a programba, de az ex post stratégiai reakciót már nem tudták kivédeni. A bankok mérlegelszámolási okokból sok kétes hitelt minõsítettek át rosszá a hitelkonszolidáció végrehajtása után. Erre utal, hogy a kétesnek minõsített hitelek állománya 1992 negyedik negyedévében 34 milliárd forinttal csökkent. A feltõkésítéssel tehát most már megengedhették maguknak a bankok, hogy több (valójában bizonyára rossz) hitelt minõsítsenek nyilvánosan is rossznak, mert eleget tudtak tenni a velük szembeni tartalékolási kötelezettségüknek. Sõt nem engedhették meg maguknak, hogy ne minõsítsenek több hitelt rosszá, mégpedig adózási okokból. A hitelkonszolidációs program ugyanis elõírta, hogy a hivatalosan szükséges tartalékolási szinten felüli tartalékokat adózandó jövedelemnek kell tekinteni. Ettõl a rendelkezéstõl a PM az adóbevételek növekedését várta. A bankok azonban felfogták, mire is ösztönzi õket ez az adószabály, s nettó 64 milliárd forinttal növelték a rossz hitelek állományát 1992 negyedik negyedévében. A rákövetkezõ év elsõ három negyedében rohamosan tovább növekedett a problematikus hitelek állománya, s 1993 szeptemberére már elérte az egy évvel azelõtti, a hitelkoszolidációt megelõzõ szintjét. Ezen belül a rossz hitelek aránya még meg is haladta azt, hiszen 142 milliárd forint volt az elõzõ évi 126 milliárddal szemben. Így bár a kormányzat váltig hangoztatta, hogy az 1992es
hitelkonszolidáció egyszeri beavatkozás volt, ezzel nemigen sikerült az akció megismétlésére vonatkozó várakozásokat kioltania, mert a rossznak elismert hitelek 1992. végi és 1993as dinamikája ezt a bejelentést nem tette hihetõvé. Ahogy a bankok helyzetének romlása 1993ban nyilvánvalóvá vált, szóba került a következõ feltõkésítési akció. Ennek meghirdetésére végül 1993 decemberében került sor. Az elõzõvel ellentétben most már integrált bankfeltõkésítési és vállalati hitelkonszolidációs programot dolgoztak ki. Ez a program a pénzügyi oldalon végre meg akarta oldani a nagy kereskedelmi bankok fizetõképességi és likviditási problémáit, jelentõs tõkeemelést végrehajtva náluk. A korábbi hitelkonszolidációval ellentétben az új program meghatározta a bankok részvételének feltételeit a vállalatok átszervezési programjaiban - ebbõl látszik az új megközelítési mód integrált jellege. Az ÁVÜ javaslatára 1993 októberében kiválasztottak 55 vállalatot a gyorsított hitelrendezési programban való részvételre, amely a bankok intenzív közremûködésére is számított. A második konszolidációs program integrált jellege miatt racionálisabb volt ugyan az elsõnél, de ez sem volt mentes súlyos koncepcionális problémáktól. Elõször és leginkább az a baj, hogy ezek a megmentési programok a "közös vályúhoz" invitálják a vállalatokat. Ha egyszer már listákat állítanak össze, akkor a vállalatok megkeresik az érveket, miért kell önmaguknak is rajta szerepelniük, s kivételezett elbánásban részesülniük. Pedig a tények arra utalnak, hogy sok vállalat két évig enélkül is boldogult - leépített, és a reálszférában alkalmazkodott az új körülményekhez. A mandátuma végéhez közeledõ kormány azonban több okot is talált, hogy listákat alkosson, s vállalatokat helyezzen rájuk. A listákon lévõ vállalatokat azonban már semmi sem ösztönzi arra, hogy leváljanak az állami emlõkrõl. A program végrehajtása során további problémák is adódtak. A bankok vonakodtak elfogadni a vállalatok átszervezési terveit, s a rossz hitelek leírásával szemben elõnyben részesítették ezek átütemezését vagy az államnak való eladását. A költségvetési feszültségek azonban az államot korlátozták a rossz hitelek átvételében. Emellett a programok túlléptek az ütemezésen és a határidõkön anélkül, hogy sok vállalat sorsa tisztázódott volna. Így e program végsõ értékelése csak akkor lehetséges, ha a további kutatáshoz szükséges információk összegyûlnek. Figyelmet érdemelnek a konszolidációs programok költségei is. Az MNB jelentése szerint az elsõ és második hitelkonszolidációs programban kibocsátott hosszú lejáratú kamatozó államkötvények értéke 1993 december végén 279 milliárd forintra rúgott.4 Ez az összeg magában foglalja a második konszolidációs program elsõ fordulójában kibocsátott kötvények értékét, de ennek második fordulóját még nem veszi számba. Ha ezt is hozzáadjuk, akkor 296,2, azaz durván háromszáz milliárd forintot kapunk a programok végösszegeként, ami körülbelül az 1993as GDP kilenc százalékát tette ki. 1993 második félévében az államkötvények átlagos kamata 20 százalék körül mozgott, ezek szerint 1994ben a konszolidációs programok következtében durván 60 milliárd forint kamat terhelte az állami költségvetést, ami az 1993as GDP 1,8 százalékát és az 1993as költségvetési hiány 30 százalékát tette ki. A költségvetés valóságos terheit persze az infláció idõben csökkenteni fogja, hiszen a konszolidációs kötvények névértéke nem változik. E kötvények mindazonáltal 300 milliárd forinttal növelték az államadósság összegét, s ha ezt az összeget egyszerûen elosztjuk húsz évre, akkor ez újabb évi 15 milliárd forinttal növeli az állam adósságszolgálati terheit. Végül nézzük azt a kormányzati érvet, mely a kereskedelmi bankok tõkemegfelelési mutatójának kiegyenlítését azzal indokolta, hogy így lehet ezeket azonos versenyhelyzetbe hozni! Ezáltal azonban a rossz mutatókkal rendelkezõ bankok nagyobb támogatáshoz juthattak, mint a jobb eredményeket felmutatók, s az ösztönzés sokadszorra visszájára fordult. Ehelyett a feltõkésítésre szánt összegek egy részét a nagy kereskedelmi bankok privatizációjának elõsegítésére kellett volna fordítani. Ezzel stratégiai külsõ befektetõket meg lehetett volna nyerni, akiktõl további friss tõkéhez juthatott volna a magyar pénzügyi szektor. Ez egyben hihetõ módon kizárta volna a feltõkésítési akció megismétlését is. Ehelyett a második feltõkésítési akció eredményeképp erõsen megnõtt az állami tulajdon részaránya a nagy kereskedelmi bankokban (amely a Budapest Bank 68,4 százalékos értékétõl a Magyar Hitelbank 89 százalékos arányáig terjedt). Ez újra nagy felelõsséget ruházott a kormányzatra a
kulcsfontosságú pénzintézetek pénzügyi állapotáért, s elõre vetíti további feltõkésítési akciók szükségességét. Nézetünk szerint a hitelkonszolidációs és feltõkésítési programok irányzata azért is téves volt, mert az igazi nagy probléma a vállalatok hatalmas adótartozásainak rendezetlenségében rejlett. Becslésünk szerint a vállalatok adó és az adóhoz hasonló kötelezettségeinek hátraléka 1992ben mintegy a felét tette ki annak a lejárt tartozásállománynak, mely a bankoknál kifizetésre sorban állt. Ez tehát nagyságrendileg megfelelt a vállalatok lejárt kereskedelmi és bankhitelei együttes összegének. Az adózási fegyelem megszilárdításának és az adóbehajtás javításának kellett volna tehát a kormányzat elsõrendû gazdaságpolitikai feladatának lennie. Az adók elengedése ráadásul rendkívül rossz jelzést ad a vállalatok számára az adózási fegyelemre vonatkozóan. Döntõ tehát, hogy e területen egyszer s mindenkorra hiteles politikát érvényesítsenek. A szûkös kormányzati erõforrások vállalatok közti osztogatása helyett helyénvalóbb lett volna tehát piacibb jellegû megközelítést alkalmazni. A szabadpiaci módszerek alkalmazására bátoríthat, hogy az állami factoring ügynökségnél s magukon a kereskedelmi bankokon belül is kezd kialakulni a rossz adósságok rendezéséhez szükséges szakmai háttér. Összefoglalva a mondottakat: a kormányzat által megvalósított ad hoc bankfeltõkésítési és vállalati átszervezési programok sok vonatkozásban tévesnek bizonyultak; rossz jelzéseket adtak a bankok menedzsmentjének, és bürokratikus, centralizált módszerek alkalmazásával lelassították a vállalatok átszervezését, mert abban tették érdekeltté ezeket, hogy "megmentésükért" lobbyzzanak. * A magyar regulációs sokk tanulságai a gazdaságpolitikusok számára néhány tanácsban összegezhetõk. Ezek arra vonatkoznak, mit nem célszerû tenni: - az ésszerû regulációs megoldásokat nem kell halomra dönteni, s nem érdemes fejreállítani a dolgokat anélkül, hogy a következményekkel tisztában lennénk; - nem szabad túlbecsülni a kevés eszközzel végrehajtott központosított akciók (bürokratikus vállalatmentõ programok) eredményességét és a megszületõben lévõ másodlagos piacok kapacitását (hogy felszívják a felszámolásra kerülõ vállalatok eszközeit); - nem szabad alábecsülni a decentralizált gazdasági szereplõk (bankok és vállalatok) képességét a piaci viszonyokhoz való igazodásra, és a piaci fegyelem érvényesítésére, amennyiben az ösztönzõk helyesen orientálják õket.
Hivatkozások ÁBEL ISTVÁN-BONIN, J. P. [1994]: Financial Sector Reform in the Economies in Transition. Megjelent: Bonin, J. P- Székely P. István (szerk.): The Development and Reforms of Financial Systems in Central and Eastern Europe. Edward Elgar. BAUER, H. L.-GRAY, CH. W. [1995]: Debt as a Control Device in Transitional Economies: The Experiences of Hungary and Poland. World Bank,1995. január. Kézirat. CHITTENDEN, F.-KENNON, A.-MAHANDRU, S.-BRAGG, R. [1993]: Payment Practices, Legislation and their Effect on SMES: A Comparative Study. National Westminster Bank, 1993. május. CSÁKI GYÖRGY [1994]: 1993-1994: New Improvement in the Hungarian Banking System. Working Paper No. 40, MTA Világgazdasági Intézet,1994. október. FAN, Q.-SCHAFFER, M. E. [1994]: Governmental Financial Transfers and Enterprise Adjustments in Russia, with Comparisons to Central and Eastern Europe. Economics of Transition, (2) 2.
GOMULKA, S. [1994]: The Financial Situation of Enterprises and Its Impact on Monetary and Fiscal Policies, Poland 1992-1993. Economics of Transition, (2) 2. GRAY, CH. W. [1994]: Some Common Misconceptions (?) About Bankruptcy and Conciliation in Hungary and Poland. World Bank,1994. november. Kézirat. KORNAI JÁNOS [1993]: The Evolution of Financial Discipline under The Postsocialist System, Kyklos (46) 3. LÁSZLÓ GÉZA-SZAKADÁT LÁSZLÓ [1992]: Money, Banking and Capital Markets in Hungary. Kézirat. MITCHELL, J. [1993]: Creditor Passivity and Bankruptcy: Implications for Economic Reform. Megjelent: Mayer, C.-Vives, X. (szerk.): Financial Intermediation in the Construction of Europe. Cambridge University Press. MITCHELL, J. [1994]: Strategic Creditor Passivity in Economies in Transition. Cornell University, 1994. április. Kézirat. MIZSEI KÁLMÁN [1994]: Bankruptcy and Banking Reform in the Transition Economies of Central and Eastern Europe. Megjelent: Bonin, J. P.-Székely P. István (szerk.): The Development and Reforms of Financial Systems in Central and Eastern Europe. Edward Elgar. OECD [1993]: OECD Economic Surveys: Hungary. Párizs. PUGH PIPER, R.-ÁBEL ISTVÁN-KIRÁLY JÚLIA: Transformation at a Crossroads: Financial Sector Reform in Hungary. Policy Study 5. Kék Szalag Bizottság. SCHAFFER, M. E. [1995]: Government Subsidies to Enterprises in Central and Eastern Europe: Budgetary Subsidies and Tax Arrears. CEP Working Paper No. 671. London School of Economics,1995. február. SZÉKELY ISTVÁN [1990]: The Reform of the Hungarian Financial System. European Economy, No. 43,1990. március. WORLD BANK [1994]: Research Project on Enterprise Behavior and Economic Reform. New York. Az 1991. december 1jén kihirdetett új banktörvény a minõsített hiteleken belül három kategóriát különít el, a rossz, a kétes és a kifogásolható hitelekét, amelyekkel szemben a megfelelõ sorrendben 100, 50, és 20 százalékos tartalékolási kötelezettséget ír elõ a bankok számára. 1
A nominális kamatlábra vonatkozó forrás: MNB: Annual report, 1993, 240. o.; a reálkamatláb kiszámításához a 18,8 százalékos termelõi árindexet használtuk, mint ahogy az MNB is ezt az adatot használja publikációiban. Ez az érték a KSH régi metodológiájú számításai alapján adódott. 2
3
Ez általában csak 20-30 százalékát tette ki a könyv szerinti értéknek (OECD [1993] 84. o.).
4
MNB Monthly Report 1994/3, 48. o.
