JOHN LUTZ Egyedülálló nő megosztaná

NNCL854-40Fv2.0

JOHN LUTZ Egyedülálló nő megosztaná InterCom Könyvek Budapest Eredeti cím: Single White Female Text copyright © 1990 by John Lutz Cover copyright © 1992 Columbia Pictures All rights reserved! A fordítás a Pocket Books New York kiadása alapján készült Fordította: Both Vilmos ISBN 963 02 9373 0 INTERCOM Nemzetközi Kulturális Szolgáltató Kft Felelős kiadó: Mihály György Sorozatszerkesztő: Mentes Endre Szedte és tördelte: Wagner Éva Nyomta az Alföldi Nyomda A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8072.66-14-2 Felelős vezető: György Géza Dominick Ábelnek

1 A CODY Arms középkori kastélyként nyújtózkodott a nyugati 74. utca mentén, mintha a fölébe magasodó harmincemeletes toronyház szülőanyja, s egyben alapzata lett volna A gazdagon díszített betonból és barna homokkőből épült alsó négy emelet sárgarézből és füstszínúre színezett üvegtáblákból álló bejáratot ölelt körül, melyet vaskos kőoszlopok tartottak. Az első emelet magasságában körbefutó kiugró peremen a bejárattól jobbra és balra bamba vízköpők vicsorogtak; a látvány groteszkségét csak növelték a rájuk telepedett jelentéktelen madarak, melyeknek izgága csiripelését elnyelte a New Yorkot állandó jelleggel belengő tompa zúgás. A sárkányfejet formázó vízköpők valaha azt a célt szolgálták, hogy a bejárat fölötti csatornában összegyűlt esővizet eltereljék, mára azonban sötétbarna előtetőt vontak a díszes kapu fölé, és az idétlen mészkőfigurák funkciójukat vesztették. A sárkányokat ez szemlátomást nem zavarta különösebben: így legalább minden figyelmüket a járókelőknek szentelhették, akik viszont túlságosan is elmélyedtek gondolataikban ahhoz, hogy felpillantva észrevegyék a kis szörnyeket A földszinten – biztonsági okokból – valamennyi ablakot órmótlan vasrács védte, de ez csak fokozta a lakóépület barokkos eleganciáját. A daliás időkben a Cody Arms még Cody Hotel volt, de a hatvanas évek üzleti pangása idején az új tulajdonosok csak a gyors profitszerzésre törekedtek, és egy pennyt sem fordítottak az épület felújítására. A Cody végül annyira lerobbant, hogy már lehetetlen volt patinás szállodaként fenntartani, úgyhogy ismét tulajdonost cserélt: egy arctalan nagyvállalat vette meg, amely lakásokat és apartmanokat alakított ki az épületben, majd a kezelési jogot átadta a Haller-Davis Properties ingatlanügynökségnek. A ház ekkor ismét hanyatlásnak indult, ami a környékhez képest viszonylag alacsony lakbéreket eredményezett. Persze a Cody továbbra sem tartozott az olcsó bérházak közé.

Allie Jones a járda szélén állva várta, hogy a közeli moziból hazafelé tartókat fuvarozó taxik sora elpöfögjön az esőtől csillogó úttesten, majd átszaladt a túloldalra, és néhány ruganyos lépéssel felsietett a Cody bejáratához vezető lépcsőkőn. Átnyomakodott a lengőajtón és a mozaiklapokkal borított előcsarnokon keresztül a lifthez sietett. A kövön fekete foltok jelezték az eltaposott csikkek helyét. A levegőben enyhe ammóniaszag terjengett. Valószínűleg a gondnokság végzett el valamilyen halaszthatatlanná vált tisztítási vagy fertőtlenítési munkát. A levélszekrények és a kaputelefon környékét elcsúfító ősrégi falfirkák mindenesetre a helyükön voltak. Allie már régen szerette volna megfejteni, hogy mit akarhatott üzenni a "Szerelem öl, baszd meg!" szövegű felirat szerzője, de ahhoz nem lett volna kedve, hogy mindezt egy személyes találkozás alkalmával kérdezze meg a titokzatos szöveg atyjától. A fűszeresnél kapott átnedvesedett zacskót magához szorítva előrehajolt, hogy könyökével megnyomja a két lift közötti hívógombot. A felfelé mutató nyilat formázó gomb belsejében halvány fény gyulladt Az ajtó fölötti réztáblán a ny íl mindeddig a 15-ös számon pihent, most azonban akadozva és meg-megállva elindult a földszintet jelző F betű felé. Nem volt értelme, hogy megpróbáljon telefonon felszólni Samnek a harmadikra, hiszen a készülék többnyire működésképtelen volt, úgyhogy a lakók olyankor sem igen használták, amikor a hevenyészve legépelt "Üzemen kívül" felirat nem fityegett alatta. Bár az épületet felszerelték biztonsági berendezésekkel, általában az járhatott ki és be, akinek kedve tartotta. Ennyi lakó esetében nem is igen lehetett másképpen megoldani. A bejárati ajtót, amely elvileg minden lakás kulcsával működött, éjfél után legalább annyiszor felejtették nyitva, mint ahányszor bezárták. Hivatalosan a lift is csak úgy működhetett volna, hogy a lakók a vezérlőpanelbe beillesztik lakáskulcsukat, de a kis rések többségében egy-egy beletört kulcs árválkodott. Allie egyszer kíváncsiságból megpróbált kiszedni egy ilyen csonkot, de az annyira be volt szorulva a nyílásba, mintha odaforrasztották volna. A lány egyre súlyosabbnak érezte a zacskót, ezért átvette másik karjára. A lift ebben a pillanatban nagy döccenéssel megérkezett a földszintre. Az ajtó szélesre tárult, és a fülkéből egy idősebb férfi lépett ki egy középkorú vörös nő társaságában. Szemmel láthatóan nem taroztak egymáshoz, mialatt keresztülhaladtak az előcsarnokon egy pillantást sem vetettek egymásra vagy Allie-re. Allie figyelmesen hallgatta távolodó lépteik kopogását a kövezeten, és megállapította, hogy a férfi a nő előtt halad, és az épületből kilépve még arra sem vette a fáradtságot, hogy az ajtót megtartsa a vöröshajúnak. Szomszédok. Valószínűleg a liftben sem illantottak egymásra. New York az idegenek városa. A Cody az idegenek otthona. Ennek persze megvannak az előnyei is. Például az emberek együtt lakhatnak titkos szeretőikkel. A hangsúly a titkos szón van. A harmadik emeleten Allie kiszállt, és a keskeny, dohszagú folyosón a 3H jelű lakáshoz sietett. A bevásárlózacskót csípőjén egyensúlyozva előhalászta kulcstartóját és mindkét zárat kinyitotta. Testsúlyát a másik lábára helyezve vállával belökte az ajtót. – Sam? Én vagyok! A lakás csendes és mozdulatlan levegője elárulta, hogy egyedül van.

2 ALLIE csendben feküdt az ágyon, és a nyitott ablakon át a város éjszakai neszeit hallgatta. Az utcai forgalom tompa moraja egy pillanatra sem szűnt meg Manhattanben. Egy autókürt értelmetlen és türelmetlen dudálása. Egy nő hangos kacagása, valahol a közelben. Távoli, válaszra váró kiáltás. Nincs válasz. Megint a nevetés. Egy sziréna előbb közeledő, majd elhaló monoton vijjogása.

Sam szuszogva aludt a lány mellett. Alig egy órával ezelőtt fejezték be a szeretkezést, és a vad aktus illata még most is belengte a szobát. Összekeveredett az ablakon beáradó friss éjszakai levegővel, amely kitisztította a hálószoba fülledtségét Allie mozdulatlanul feküdt, nem akarta megtörni a pillanat varázsát. Sam iránt érzett szerelme új mélységeket tárt fel személyiségében, melyek létezését korábban nem is sejtette. Ezzel együtt azonban a férfihoz való ragaszkodás, sőt a tőle való függőség is kialakult benne, ami ellen pedig oly keményen igyekezett harcolni. A fenébe is, erre nem számított, legalábbis nem várta, hogy ilyen erős lesz. Később észrevette, hogy Samnek is legalább annyira szüksége van rá, s ettől az egész olyan emberivé vált végülis mindketten kockáztattak. Az elmúlt fél év csodálatos volt a férfival, de kapcsolatukat igazán az utóbbi két hónap koronázta meg. Sam feladta lakását, és összeköltözött a lánnyal. Ez a két hónap tökéletes egyetértésben telt, s mindkettejük szerelmét megerősítette. Az egész pont olyan volt, mint a csöpögós lányregényekben, melyeken Allie azelőtt csak nevetett. De most ő is megízlelte az igazi szerelem borzongató tökélyét. Sam Rawson az Elcane-Smith nevű bróker cég alkalmazottja volt a Wall Streeten. Néhány megbízóját már gazdaggá tette, de saját tőkéjét is igyekezett befektetéseken keresztül kamatoztatni. Ő is meg akart gazdagodni; mosolyogva mondta Allienek, hogy akármilyen gazdag lesz is, mindenét a lába elé teszi majd. A lány szívesen hallgatta lelkes magyarázatait a vételi és eladási opciókról, hausse-ról és baisse-ról, meg a hosszú távon várható árfolyamalakulás grafikus megjelenítéséről, ami olyan lázba tudta hozni a szakmabelieket, mint egy törzsi varázsló titokzatos szertartása. Allie az egészből nem sokat értett, de azért türelmesen figyelte a férfi szavait. Sam a reggeli után minden nap csókkal búcsúzott szerelmétől, aztán betaxizott az üzleti negyedbe, hogy lélekben eggyé váljon a tőzsdével. Allie szabadfoglalkozású programozóként dolgozott, így reggelente mindig aktuális megbízójának irodájába ment, hogy szaktudásával és ötleteivel segítse a számítógépes rendszer kiépítését, amely aztán busás haszonhoz j uttatja az illető céget. Néha elgondolkodott azon, milyen érdekes: mindketten olyan munkát végeznek, amely másokat gazdaggá tesz, miközben saját számláik kifizetése gyakran gondot okoz. Kint, az éjszakában a nő végre abbahagyta a hisztérikus nevetést. Egy férfi durva kiáltása hallatszott: "A kurva életbe, gyere vissza!" Allie megállapította, hogy valószínűleg részeg. A nő – nem biztos, hogy ugyanaz a nő volt – metsző hangon sikoltozott. Valamilyen üvegtárgy, talán egy palack éktelen csörömpöléssel tört darabokra. Ismét a férfi halkabb, mégis fenyegető hangja hallatszott: "Majd én megtanítalak, te kurva...!" Óvatosan, nehogy Sam felébredjen, Allie kimászott az ágyból, és a kemény padlón lábujjhegyen lépkedve az ablakhoz osont. Kinézett az utcára. Néhány kocsit látott, amint halkan és kísértetiesen suhannak el a parkoló autók sorfala között. A sarkon egy taxi kanyarodott be, pislákoló reflektorral, tetején messzire világított a szabad jelzés. Más mozgást nem lehetett észlelni a nyugati 74. utcán. Embereknek nyo ma sem volt. A távolabbi keresztutcákon haladó kocsikat már messziről jelezték a bizonytalanul remegő fénypászmák, melyek úgy hatottak, mint alacsonyan repülő titokzatos testek. Allie elbűvölten figyelte az ismeretlen kocsikat, és szerette volna megtudni úticéljukat ebben a késői órában. Miféle sötét helyekre tartanak az emberek ebben a soha véget nem érő, csodálatos felvonulásban? Azt viszont tudta, hogy ő hova tart: vissza az ágyba. A hűvös padlón nesztelenül az ágyhoz lépett. Elnyúlt a hátán, kezét összekulcsolta a feje alatt és azon gondolkozott, hogy a szépség közelében mindig ott settenkedik az erőszak, mintha visszataszító csúnyaságával csak egyensúlyt akarna teremteni a világegyetemben, mint az átlagosságról, a jók és a gonoszak állandó párharcáról szóló mesékben. New York minderre jó példa, ez vitathatatlan. Lehet, hogy máshol is így van, de nem annyira nyilvánvalóan, nem annyira mindent áthatóan, korrupciótól és bűnözéstói kísérten, mint ebben a metropoliszban.

Az összegabalyodott takarót a lábánál hagyta, és karjait kinyújtotta meztelen teste mellett, mintha valami primitív vallási szertartás kezdetére várna, melyben majd feláldozzák az isteneknek. Bőrét jólesően simogatta a hűvös szellő. A kellemes fuvallat érzéki szeretőként fedezte fel minden porcikáját, puhán körülvette borzongó melleit és lágyan végigsimított combjain. Valahol mélyen egyre fokozódó feszültséget érzett, mintha egy megfeszített húr mind gyorsabban rezegne, és egy pillanatig arra gondolt, hogy felébreszti Samet. De a mozdulatlanság békés és időtlen érzéssel töltötte el, és előbbi durva szeretkezésük egy kis csalódást is ébresztett benne. Inkább aludni volt kedve. Magára húzta a takarót, s ezzel véget vetett a szellő erotikus cirógatásának. Szinte azonnal elaludt. Reggel arra ébredt, hogy fázik. Sam a zuhanyzóban volt. Allie mozdulatlanul feküdt és a zubogó víz robaját, majd a váratlanul beállt csendet figyelte. A férfi pár perc múlva derekára csavart törülközővel lépett ki a fürdőszobából, nedves fekete haja a homlokára tapadt. Átlagos magasságú, karcsú és izmos férfi volt. Mellét és lapos hasát göndör fekete szőrzet borította. Sovány arcának szabályosságát viszonylag nagy orra, és egy kicsit talán túlságosan előreugró állkapcsa törte meg. Keskeny ajkak, szigorú, New England-i arc, eltekintve a sötét, meleg szemektől. Egyesen, hátát kissé mereven tartva járt, mozgása mégis könnyed volt, akár egy táncosé. Allie tudta, hogy 160 fontot nyom, mégis az volt a benyomása, hogy ha Sam ráállna egy mérlegre, a mutató nem lendülne túl a 20-as értéken. – Felébredtél? – szólalt meg mosolyogva a férfi. – Hány óra? – kérdezte Allie, mintha lusta lenne az éjjeliszekrényen álló órára pillantani. – Nyolc múlt tíz perccel. – A fenébe! Kilenckor találkozom valakivel. Miért nem keltettél fel? – Nem kérted. Ez igaz, elfelejtette. A tegnapi este hangulata nem kifejezetten a reggeli üzleti tennivalókat juttatta eszébe. Úristen, a tegnapi este... Ebből elég. Allie hirtelen felült, és megborzongott az ablakon beáradó hűvös levegő érintésétől. Sam levette a derekáról a törölközőt, és most nedves haját szárogatta vele. Elragadtatott tekintete a lány meztelen testét méregette. Allie kíváncsi volt, meddig kellene így ülnie, hogy Samnek erekciója támadjon. De nem volt ideje elvégezni a kísérletet. Felkelt, az ablakhoz sietett, és olyan lendülettel vágta be, hogy a keret is beleremegett. Egyszer kiesik az üveg az elöregedett keretből, darabokra törik a járdán, és talán megöl valakit. Hirtelen eszébe jutott az éjszakai kiabálás és üvegcsörömpölés. Senki sem halt meg. Ha mégis, az sem kerülne be a hírekbe, hiszen New Yorkban mindennapos eset az ilyesmi. Az a sok ember... A kétségbeesés. Furcsa város. – Hepehupás a feneked. Mégis gyönyörű – szólalt meg Sam. Allie megfordult. A férfi mosolyogva figyelte. Ez a halvány, kedves mosoly... Allie ebben a pillanatban annyira szerette, hogy szívesen megfeledkezett volna a Fortune Fashions képviselőjével megbeszélt kilenc órai találkozóról. Bizonyos pillanatokban szinte fájdalmasan nyilvánvaló, hogy mi fontos, és mi nem az életben. De Sam már felhúzta feszes alsónadrágját, és épp most rángatta magára kék hajszálcsíkos öltönyének nadrágját. A fehér ing és a piros nyakkendő a fogason várt a sorára. Munkaruha. Mindennek megvan a maga ideje, gondolta Allie. Talán az ifjúkori vasárnapi bibliaórák igazsága visszhangzóit az emlékezetében? Vagy az egyetemi koncertek? Bob Dylan szövegei? Akármi volt is a forrás, a lány engedelmeskedett a tanultaknak. A fürdőszobába sietett, hogy lezuhanyozzon. Allie előhalászta a szekrényből azt a méretre készíttetett kabátot, amely leginkább illett a szürke szoknyájához. Felvette, és hirtelen úgy érezte, mintha szűkebb lenne, mint a legutóbb.

Elhessegette a gondolatot, aztán felnyalábolta fekete erszényét, és a hozzá tökéletesen illő fekete táskát. Miután az ajtóra szerelt láncok, reteszek és zárak mindeggyikét kinyitotta, elsőként lépett ki a folyosóra. Valahányszor egyszerre hagyták el a lakást, ő lépett ki elsőként, majd Sam néhány perc múlva követte. Albérlők, illetve lakótársak tartása szigorúan tilos volt, és a Cody Armsszal kötött bérleti szerződés súlyos megsértését jelentette. Fontos volt tehát, hogy az épület többi lakója ne is gyanítsa a titkos együttélést Ez a tudat mélyen belevéste magát mindennapi életük mégoly egyszerű tevékenységeibe is, mint a ház elhagyása. Manhattanben a lakásoknak, a kevés rendelkezésre álló építési terület miatt olyan értéke volt, hogy az könnyen a legrosszabb indulatokat hozhatta felszínre a szomszédokban és a háztulajdonosokban. Sam és Allie tehát nem léphettek ki együtt a lakásból. A hosszú, szögletes folyosó kihalt volt. A lány tehát kilépett, majd Sam is elhagyta a lakást és gyorsan félrehúzódott, miközben Allie a zárakkal kezdett vacakolni. Az egész szertartást olyan gyakorlottan végezték el, mint az összeszokott táncosok. Sam a fal mellett a lifthez sietett, aktatáskája sarkával megnyomta a hívőgombot és várta, hogy a lány utolérje. Allie pontosan akkor ért Sam mellé, amikor a lift zörögve, zakatolva megállt a harmadikon. Az ajtók kinyíltak. A fülke üres volt. Beszálltak, a férfi megnyomta az F gombot Amint bezárultak az ajtók, Sam szenvedélyesen megcsókolta a lányt Nyelvük vad játékának a üft zökkenése vetett véget, de kiszállás előtt Sam még Allie fölébe súgta: – Szeretlek, tudod? – Ha nem tudtam volna – mosolygott a lány –, most már tudom. – Egy kicsit ziláltnak érezte magát és attól tartott, hogy ez meglátszik rajta, amint az előcsarnokba lép. Többet nem szóltak egymáshoz. Már mindent megbeszéltek.

3 MIKE Mayfair az órájára pillantott. Negyed tíz. Kilenckor kellett volna találkoznia a kompjúteres csajjal, de az még mindig nem jelent meg. A bige beállíthatta volna a saját számítógépét, hogy időben felébressze. A nyugati 51. utcán, az egyik szálloda előterében várakozott, érezte az étteremben felszolgált reggeli átható szagát. A gyalogosokat figyelte, amint sietve lépkednek ismeretlen úticéljaik felé a forgalmi dugóban rekedt autók mellett. A különböző hangszínben és szólamban felharsanó dudák hangja értelmetlen kakofóniában olvadt össze. A New York- iak inkább a feszültség levezetésére használták autójuk kürtjét, mintsem a többi vezető vagy a gyalogosok figyelmeztetésére. Az utca túlsó oldalán egy ősz hosszú hajú szakállas férfi állt. A kezében tartott nyitott aktatáskából kínálta áruját a potenciális vásárlók felé, miközben monoton hangon kántálta összefüggéstelen reklámszövegét. Majdnem mindenki vetett egy pillantást a csillogó árura – valószínűleg hamisított Rolex órák –, de senki sem állt meg vásárolni. A legtöbben jólfizető munkahelyükre igyekeztek. "Hol van már az a kurva?" – gondolta Mayfair, és ismét órájára – eredeti Rolex – pillantott, amely előkelőén villant elő hófehér kézelője alól. Kilenc óra húsz. Még tíz perc, aztán a csaj bekaphatja, ő visszamegy az irodába, és utánanéz, hogy állnak a nyugati-parti eladások. Ekkor kinyílt a luxuskivitelű tölgyfa ajtó, és a lány belépett a szállodába. Szemlátomást sietett, formás lábait szaporán rakva egymás elé a magassarkú cipőben. Idegesnek és tökéletes szabású ruházata ellenére is kissé ziláltnak tűnt. Amikor meglátta a férfit, arcán megkönnyebbült mosoly suhant át. Huh! Nem késett el végzetesen. Nem szúrta el a munkát. Gyere csak ide, picinyem! – Mr. Mayfair – mondta miközben a férfi mellé lépett és kezet ráztak. Már összeszedte magát, bár a homlokán még ott csillogott néhány verítékcsepp. – Örülök, hogy újra látom.

A férfi mosolyt erőltetett az arcára. – Hasonlóképpen, Miss Jones. De mit szólna, ha Allisonnak szólítanám? Engem pedig hívjon Mike-nak. – OK. De én Allie néven futok. – Rendben, Allie. – Gálánsán a nő mellé lépett, aztán egy pillanatig habozott, mielőtt lesegítette a kabátját. Az ember soha nem tudhatja ezekkel az emanci-puncikkal. Néha jól meg kell rázni őket, hogy kiessenek a műgolyóik. – Fenntartották az asztalunkat – tette hozzá előzékenyen. – Elnézést a késésért. Dugóba kerültem. – Én is csak pár perccel maga előtt értem ide – hazudta a férfi. Az étterem falait mellmagasságig tölgyfa-berakás borította, felette Bourbon- virág mintázatú tapéta pompázott. Az asztalokat fából készült rács választotta el egymástól, ami bizonyos fokig meghitté varázsolta az étterem egyébként tágas belső terét Úgy tűnt, a helységet kifejezetten üzleti megbeszélések és hivatalos ebédek céljára tervezték. A divatos, túlárazott, és alig ehető ételek is ezt látszottak alátámasztani. Ideális hely a vidéki üzletfelek elkápráztatására. Miután a múlt héten a Fortune Fashions irodájában találkoztak, Mayfair elhatározta, hogy legközelebb valami meggyőzőbb helyre hívja a lányt. Letelepedtek az asztalukhoz és kávét rendeltek. A férfi érdeklődve tanulmányozta Allie-t a hófehér abrosz felett Nem tartozott a gyönyörű nők közé, de volt benne valami vonzó. Erős, szögletes vonások, szürkészöld szemek, rövidre nyírt hullámos szőke haj. Talán festett Telt ajkai és a szája szegletében meghúzódó két kis mélyedés határozott személyiségről árulkodtak. Önmagán uralkodni tudó, magabiztos nő benyomását keltette, de egy-egy apró mozdulat, elejtett szó látni engedte sebezhetőségét amit Mayfair szívesen megvizsgált volna közelebbről is. Nem mintha Allie a legkisebb jelét is adta volna, hogy benne van a játékban; mégis, az ember soha nem tudhatja Egyelőre jobb lesz, ha az üzletnél maradnak, legfeljebb némi óvatos tapogatózást enged meg magának. – Látta, hogy mivel foglalkozunk – szólalt meg ismét a férfi –, sőt, talán már tudja is mire lenne szükségünk. (Főleg nekem, bébi...) A divatszakmában első a biztonság. A tavaszi kollekciónál használni kívánt szegélyek hossza sokszor olyan bizalmas információ a számunkra, mint egy fegyverkereskedő esetében a legújabb csodafegyver. A divat világa néha nagyon egyszerűnek és bizarrnak tűnik, de biztosíthatom, hogy igen komoly üzlet, ahol rendkívül éles a verseny. A szabályokat csak ritkán lehet áthágni. – Úgy beszél róla, mintha az maga lenne a dzsungel vetette közbe mosolyogva Allie. – Az is. Az üzleti élet maga a dzsungel. A hitelezők pedig veszélyesebbek a viperánál. Mayfair semmit sem tudott kiolvasni a lány szeméből Szerette volna tudni, mit gondol róla. Általában azonnal észrevette, ha egy nő szimpatikusnak találta. Még most, túl az ötvenen is kevés ellenállásba ütközött a szebbik nem részéről. Vonásai fiúsak maradtak, és csak a közeli szemlélő vehette észre a szeme alatti szarkalábakat, és kissé megereszkedett szemhéját Sötét hajába ősz szálak keveredtek, ami saját megítélése szerint rendkívül előkelő benyomást keltett A nőknél mindig sikerei voltak, legtöbbjüket még ma is megkaphatta. Gyarapodó kudarcait pedig gyorsan elfelejtette. Most galambszürke Blass öltönyt, barna nyakkendőt és hozzáillö díszzsebkendőt, fehér, anyagában mintás inget és fekete színű olasz marhabőr cipőt viselt Nem különleges öltözék, mégis viselője jómódjáról árulkodik. A pincér megérkezett a kávéval, színpadias mozdulattal eléjük tette, majd nesztelenül távozott. – Bár bennünket elsősorban a design, a készletgazdálkodás és a bérfizetés számítógépesítése érdekel – folytatta Mayfair –, szeretnénk egy biztonsági rendszert készíttetni. Olyasmit ami megakadályozza, hogy komputeres hálózatokon keresztül mások hozzáférjenek a bizalmas információkhoz. Csak néhány vezető beosztású alkalmazottunk tudná lehívni az adatokat

– Megoldható – felelte Allie. Bal melle érintette az asztal szélét amint lehajolt a szék mellé támasztott táskájához, hogy elővegye kis bőrkötésű jegyzetfüzetét. Mi lehet azoko n a lapokon? Vázlatok? Kész költségvetés? És különben is: hord melltartót? A férfi tudta, hogy Allie jó és ambiciózus munkaerő, ugyanakkor bankszámláját jókora adósság terheli, úgyhogy ez az üzlet létfontosságú a számára. Mayfair alaposan leinformálta a lányt, és többet tudott róla, mint Allie sejtette. Tudta például, hogy hat éve jött New Yorkba egy Grafton nevű kisvárosból, Illinois államból, és már egyetlen közeli rokona sem él. Egyedül élt a nyugati hetvenes utcák valamelyikén. Azzal is tisztában volt, hogy két hónapja remek munkát végzett a Walthon Clothiers cégnél, ahol a bérfizetések számítógépre vitele volt a feladata. – Szükségem lesz néhány alapvető adatra – jelentette ki alany. Mayfair ismét számításba vette, hogy mire számíthat ettől a lánytól, akinek a megélhetését jelentheti a megbízatás. Ebben a quidproquo-világban mindennek megvolt a maga ára, valamit valamiért. Ezt AUienek is meg kell tanulnia, ha valaha is saját vállalkozásba akar kezdeni. A Fortune Fashions üzletén kívül milyen egyéb megbízásra számíthat? Milyen elfojtott vágyakat elégíthetne ki, miközben ő maga is olyan örömökre lelne, amelyekben egykori felesége, Janice sosem részesítette? Miféle vad és érzéki indulatokat szabadíthatna fel a lányban? Ezek a besózott seggű üzletasszonyok többnyire kellemes meglepetésekkel szolgálnak az ágyban. Előbb- utóbb Allie-ről is mindent megtud. Aztán ismét az itt és mostra koncentrált, és ellátta a lányt a kért információkkal. Közben egy pillanatra sem vette le a szemét Allie figyelnes tekintetéről és hajáról, melyen meg- megcsillant a lámpák tompa fénye. Néha elhallgatott, hogy a lány jegyzeteket készíthessen. Nemsokára, bébi...

4 ALLIE-t bizakodással töltötte el a Mayfairrel való találkozás. A férfi, nagy megkönnyebbülésére csak az üzletről akart vele beszélni, pedig úgy festett, mint a valódi korosodó szoknyapecérek feszes kétsoros öltönyével, gondosan kiválasztott nyakkendőjével és a korához képest túl fiatalos, tökéletesen belőtt frizurájával. Eltekintve néhány tájékozódó jellegű személyes megjegyzéstől, Mayfair mindvégig a Fortune Fashions számára készítendő számítógépes rendszernél maradt, és többórás elmélyült megbeszélésük igazán gyümölcsözőnek bizonyult. Komoly megbízásról volt szó, és Allie tudta, hogy amint a teljes összeget megkapja, anyagi gondjai egy időre megoldódnak. Ez egyben azt is jelentené, hogy nem függene anyagilag Samtól. Nem tudta, hogy ez a függőség miért zavarja, de tény, hogy kellemetlen érzéseket keltett benne. Talán azért, mert érzelmileg függött a férfitől, így ha anyagila g sem áll a saját lábára, akkor gyakorlatilag Sam részévé válik. Tizenegy előtt néhány perccel, éppen amikor elvált Mayfairtől, a felhők váratlanul elvonultak, és a szürkeséget ragyogó napsütés és remény váltotta fel. A leghatalmasabb hollywoodi rendező sem rendezhette volna meg a jelenetet. "Miért ne higgyen az ember az előjelekben?" – gondolta, miközben a távolodó taxiból integető férfi után bámult. A sors kedvező fordulatától feldobva még egy darabig a környéken csavargón, és a kirakatokat nézegette. Aztán a földalatti megállójánál a 74. utca felé vette az útját, élvezve a kellemes szeptemberi napsütést. Megéhezett. Az üzleti reggeli finom volt, de nem laktató. A sovány reggelin kívül ma még semmit sem evett, csak egy pohár kávét ivott Sammel. "Üzemanyagra van szükségem" mondta magában. A Cody Armstól három tömbnyire, a Goya's étteremben kötött ki. A nagy helyiségnek az évszázados faragott bárpult és a hajópadlóból készült borítás kölcsönzött eredeti hangulatot. A

pult mögötti homályos tükör régi whisky-s üvegek és egy antik pénztárgép elmosódott képével fogadta a belépőket. A pincérek és pincérnők egytól-egyig azt a benyomást keltették, hogy csak a nagy kiugrásra várnak a show business területén, bár némelyikük már jócskán elmúlt negyven is. Bőszáru fekete nadrágot, és a Goya's emblémájával ellátott piros pólót viseltek. Allie még sosem járt itt, most viszont egyből megkedvelte a hely elnagyolt, mégis hatásos hangulatát Ha a koszt is jó és az árak elfogadhatóak, biztosan máskor is tiszteletét teszi, sőt talán törzsvendégükké válik. Chef-salátát rendelt és egy pohár Beck's sört is megengedett magának, mert meg akarta ünnepelni a dolgok jobbra fordulását. Aztán azon kezdett gondolkozni, hogyan ünnepelnek majd Sammel. amikor a férfi hazajön a munkából. Sam. Amilyen tervszerű és ambiciózus volt, soha nem irigyelte barátnője sikereit Egy modern férfi és egy modern nő románca. Amikor a pincér megérkezett a salátával, a férfi valahogy ismerősnek tűnt, de Allie nem kérdezte meg tőle, hogy hol találkozhattak. Talán az utcán keresztezték egymás útját néhányszor, mikor a pincér munkába jött New York ilyen hely. Az emberek időről időre alkalmi ismeretségeket kötnek, aztán a legközelebbi alkalomkor már nem emlékeznek rá, hogy hol is találkoztak, mert memóriájuk befogadóképességét meghaladja a sok elraktározandó arc. Arcok, mozdulatok, mosolyok és haragos tekintetek kavalkádja. Fájdalmas, boldog és figyelmes pillantások. Szerencsések és szerencsétlenek. Bankárok és kukabúvárok. Egy nagy káosz. Milliomosok lépnek át a földön heverő hajléktalanokon. Turisták verik el minden pénzüket néhány perc alatt az utcai 'itt a piros hol a piros' játékosoknál. Zsebtolvajok és meglopottak. Örvénylő Őrület. Élet alatti élet. Ha egyszer éltél New Yorkban, fel sem veszed az egészet Istenem, megszokod. Persze mindez elkerülhetetlenül hat a tudatodra és az érzelmeidre. Torzítja őket. A pincér harmincas évei közepén járó, jóképűnek mondható férfi volt szabálytalan vonásokkal, és elálló fülekkel, melyek leginkább két miniatűr parabolaantennára emlékeztettek. Vastagszálú fekete haját megnövesztette és oldalt fésülte, hogy elfedje lapátszerű hallószerveit, ám a tincsek közül előbukkanó fül csak még inkább vonzotta a tekintetet. Az embernek az volt a benyomása, hogy a fülek csak a haj megtámasztására szolgálnak, és nélkülük a férfi fürtjei Prince Valiant stílusban a fejéhez simultak volna. Az átlagos magasságú, sovány pincér olyan energikusan mozgott az asztalok között, hogy Allie biztosra vette: könnyedén lefutna tíz mérföldet, és utána még egy teniszpartira is kiállna. Amikor kezében a pohár sörrel ismét megjelent a lány asztalánál, úgy tett, mint aki késve kapcsol, mintha csak most vette volna észre, hogy valahonnan ismeri a lányt. Aztán udvariasan bólintott és visszament a pulthoz, ahol már várta a következő rendelés. Elgondolkozva lépkedett, mintha azon gondolkozna, honnan ismeri csinos vendégét.

5 GRAHAM Knox azonnal felismerte a lányt, amikor felvette a rendelést az étteremben. Allie Jones. Most látta először. Szeretett volna bemutatkozni neki, de nem igazán tudta, hogyan. "Hello, a negyediken lakom, és a szellőzőn keresztül mindent hallok, ami maguknál történik." Ez nem tűnt a legjobb megoldásnak, ha figyelembe vesszük, hogy most pincérként állt szemben egy vendéggel. A fenti megjegyzésre a lány alighanem a fejére borította volna a salátát. Néhány hónapja feltámadt benne a kíváncsiság, hogy megnézze magának: hogy is néz ki az alatta lakó lány. Addig téblábolt a harmadikon, míg egyszer végre meglátta a lakás ajtaján kilépő Allie-t. Ekkor már rég leolvasta a nevét a levélszekrényről. Most, hogy végre szemtől szembe találkozott vele, sokkal valóságosabbnak érezte a lányt, és titkos hallgatózása is sokkal szégyellnivalóbbnak tűnt. Már nem tekintette ártalmatlan elalvás előtti szórakozásnak. De a szellőző rácsa pontosan az ágya fejénél volt, így akkor is hallotta

volna, hogy mi folyik az alatta lévő lakásban, ha nem akarja. Sőt, a szellőzőrendszeren át még a nappalijába is eljutottak a zajok az alsó hálószobából, feltéve, hogy nem volt bekapcsolva a tévé vagy a lemezjátszó. Nem hallott minden olyan jól, mintha ugyanabban a szobában lenne, mint Allie és ismeretlen barátja, de legalább annyira hallotta a lenti zajokat, mintha egy szomszédos helységben lapulna, fülét az ajtóra szorítva. Ma pedig ott áll kétlépésnyire a lánytól, és határozottan érdekesnek találta. Sőt: elbűvölőnek. Sokkal vonzóbb, mint messziről. Szürke szemek, sampontól illatozó, selymes szőke haj. Erős, szögletes arc, a száj mellett gödröcskék. A lénye magabiztosságot és szabadságot sugárzot t. Egy nő, aki a saját életét éli. Graham lakása olcsó bútorokkal volt berendezve, többnyire szedett- vedett, másodkézből vásárolt holmikat hordott össze. A nappali falait a mennyezetig polcok borították, amiket saját kezűleg készített fenyődeszkából, majd barnára pácolta. A polcok tömve voltak színházról szóló könyvekkel, főként paperback kiadásokkal, melyeket a Broadway alsó végén sorakozó antikváriumokban vásárolt néhány dollárén. Ha egy lakberendező belép a szobába, néhány hónapig biztosan rémálmok üldözik, pedig a lakás alapjában véve tiszta, rendezett és kényelmes volt. Most egyik lakásból sem hallatszottak neszek. Graham elmélkedő kedvében volt, a lentiek pedig vagy elmentek hazulról, vagy már lefeküdtek. Graham tajtékpipájából nagyokat szippantva az ablakhoz lépett és a lassan sötétbe boruló várost bámulta. Némelyik autó már bekapcsolta a fényszóróját, és a lakásokban felgyújtott villanyok véletlenszerű mintázatot képeztek a toronyházak homlokzatán. New York feldíszítette magát, a mocskot tündöklő ragyogással leplezve el. Graham négy éve vált el. Egy gyalázatosán sikerült házasságnak vetett véget, még mielőtt gyermekeik születtek volna. Fél éwel később kilépett a munkahelyéről és felköltözött New Yorkba, hogy valódi hivatásának éljen: megpróbálta színpadra állíttatni egyik darabját. Micsoda lépés! Még a legkevésbé patinás színházak sem mutattak érdeklődést a magát drámaírónak képzelő philadelphiai ingatlanügynök darabjai iránt. Hát nem tudta, hogy naponta tucatnyian kopogtatnak a színigazgatók ajtaján kezükben zseniálisnak hitt írásaikat szorongatva? Még egy pillantást vetett az utcára, aztán elfordult az ablaktól és a nappalin keresztül a hálószobába ment. A sarokban két fekete iratszekrény állt. A fémből készült szekrényekre keresztben rétegelt lemezt fektetett, ez szolgált íróasztalként. Itt kapón helyet a használt IBM Selectric írógép, a telefon és az üzenetrögzítő. Az asztal sarkán egy halom papír és néhány kézikönyv hevert. Graham leült az alkalmi asztal mellett álló összecsukható székre, és az egyik iratszekrény felső fiókjából előhúzta az "Életre szóló tánc" kéziratát. Már több mint egy éve dolgozott ezen a darabon. Egy külvárosi társaság hajlandónak mutatkozott előadására, de az utolsó felvonásban néhány változtatást kértek. Bár a szerző jónéhány javaslatukkal nem értett egyet, eleget tett a kérésnek, hiszen végül is ez volt az első darabja, amely legalább esélyt kapott. Néhány napja nekilátott, hogy elvégezze a pár kisebb és néhány nagyobb módosítást, miközben igyekezett megőrizni a darab lényegi mondandóját. Fogott egy piros ceruzát, helyenként beszúrt egy-egy mondatot a párbeszédekbe, vagy felvésett néhány megjegyzést a margóra. Azt mondták neki, hogy erősítse meg az utolsó felvonás érzelmi töltését. Domborítsa ki jobban a motívumot Ő pedig kézséggel erősített és domborított, ha csak ez kell, hogy végre előadják a darabot. Bárcsak máris láthatná, ahogy igazi színészek népesítik be a színpadot, és szájukból hallhatná mondatait. Esténként a New York- i lakás megszűnt számára létezni, és a Tennessee állambeli Chattanooga városában, a darab színhelyén érezte magát. A pipájából előgomolygó füstben táncosok és színészek alakja kavargóit. Az írógép fölé hajolt, szórakozottan pöfékelt a pipával, és teljesen átadta magát munkájának. Az alatta lakók eszébe sem jutottak egészen fél tizenkettőig, amikor nyugovóra tért. Egy pohár

scotch és a víz, amit munkája végeztével hajtott fel, segített feloldani az írás közben felhalmozódott feszültséget. Már majdnem elaludt, amikor egy telefon tompa csörgése riasztotta fel. Allie telefonja szólalt meg. Graham tehetetlenül bámult bele a szoba sötétjébe. Nem szerette magát különösebben az agyában megfogant gondolatért, de aztán elhessegette aggályait. Végül is drámaíró, akinek az emberi természet tanulmányozása a feladata. Arthur Miller sem hagyna ki egy ilyen lehetőséget, nem igaz? A telefon hirtelen elhallgatott. Allie felvette. Graham az ágy jobb oldalára hemperedett. Itt volt a szellőzőrács. A hasán feküdt, homlokát a kezéből formált fészekbe ejtve. Feszülten fülelt.

6 ALLIE megfejthetetlen, kusza álomból riadt fel, amikor egy bizonytalan eredetű hang fokozatosan áthúzta az ébrenlétbe, akár a horgász a horogra akadt halat. Aztán egy pillanatra rettegés fogta el, ereiben megfagyott a vér a telefon makacs csörömpölésétől. Gyűlölt a telefon hangjára ébredni, legtöbbször rossz hírt jelentett. Az élet legszörnyűbb pillanatait az éjszaka hozza. Sam zavartalanul hortyogott mellette. Az oldalán fekve aludt és egyik keze könnyedén lelógott az ágyról, mintha éppen most vágott volna valamit a falhoz. Miközben Allie a telefon után nyújtózkodott, az órára pillantott és meglepve állapította meg, hogy még csak háromnegyed tizenkettő. Azt hitte, sokkal többet aludt, és már hajnalodik. Akkor talán nem is jelent rossz hírt a hívás. Lehet, hogy egy ismerős vagy barát, aki azt hiszi, éjfél előtt senki sem alszik. A párás hálószoba sötétje fekete bársonyként vette körül a telefonért kinyúló karját. Az egész készüléket közelebb húzta, hogy mielőbb felvehesse a kagylót, elhallgattatva az éktelen lármát. Miért várná meg, amíg Sam is felébred? Fejét kényelmesen elhelyezte a párnán, és a füléhez emelte a hűvös kagylót. A tenyere nedves volt és csúszott a telefon sima műanyagán. Erősebben szorította a készüléket. – Igen. – Sammel akarok beszélni, kérem – mondta egy női hang. Fiatal. Feszült. Sőt, dühös. – Ki keresi? – Csak annyit mondjon neki: Lisa. – Nos, figyeljen ide, Lisa: Sam alszik. – Allie gyomra görcsbe rándult, agya zakatolni kezdett. – Fontos? Munkáról van szó? – Nem munkáról – felelte a hang, és mintha gúnyosan felnevetett volna. – Nem dolgozom Sammel. De azért fontos. Allie nem szólt egy szót sem. Még mindig nem ébredt fel egészen és bosszantotta, hogy nem kapott választ a kérdéseire. Lisa... Van ilyen nevű ismerősük? Említette Sam valaha is ezt a nevet? – Ideadná végre? – makacskodott az ismeretlen nő. – Mindjárt éjfél. Sam alszik. Biztos, hogy nem várhat az ügy reggelig? – Biztos. Allie a sötétben arra a pontra szegezte a tekintetét, ahol a két fal és a mennyezet találkozásá t sejtette. Sarokba szorult, nem talált kiutat. – Várjon egy percet. Gyengéden oldalba bökte a férfit és a nevét suttogta, Sam megfordult, és a lány érezte a lehelletén a vacsorához fogyasztott bor savanykás illatát. Mellkasát és nyakát gyéren megvilágította az utcáról beszűrődő fény, de arca sötétben maradt. – Mi az? – Ébren vagy?

– Félig. – Telefonod van. Egy Lisa nevű nő keres. – Ő van a vonalban? – Igen. Vár. Sam hosszú ideig nem szólalt meg. Allie hallotta, hogy gyorsan szedi a levegőt. A lány érezte, hogy iszonyú sebességgel zuhan valami ismeretlen mélység felé. Hányingere volt, szédült A férfi végül erőltetett könnyedséggel megszólalt: – Mondd meg neki, hogy reggel visszahívom. Allie újra a füléhez szorította a kagylót, olyan erősen, hogy szinte fájt. Átadta a nőnek Sam üzenetét. – Maga a felesége – mondta Lisa dühösen és mindenre elszántan. – Tudom, hogy nős, mert hazáig követtem, amikor elhagyta a lakásomat. Láttam magukat az ablakban, aztán láttam, amikor kijöttek a házból, és követtem magukat. Észrevettem, hogy egymáshoz tartoznak. Ezt mondja meg neki. Meg azt is, hogy tudom: az igazi neve Jones, láttam a postaládáján. Mondja meg neki, jobb, ha beszél velem, különben mindent kitálalok magának. Allie a saját légzését figyelte. – Nem hiszem, hogy megmondom neki. Különben is: újra elaludt. – Pedig jobban tenné. – Sajnálom, Lisa Az információi többsége téves. – De a leglényegesebb dologban nem tévedek. Keltse fel Samet, ha tényleg alszik. Nyomja a füléhez azt az istenverte telefont. – Nem. Lisa keserűen felnevetett. Hangjától végigfutott Allie hátán a hideg. – Szerencsétlen, hülye kurva. – Keményen levágta a kagylót. Allie mozdulatlanul feküdt egy darabig, a telefont még mindig a füléhez szorítva. Úgy érezte, hogy a sötétség egyre szorosabban öleli körül és már alig kap levegőt. Szerencsétlen, hülye kurva... Lisa hangjába a keserűség mellé szánalom is vegyült. Allie lassan kinyújtotta a kezét és a helyére tette a kagylót. A megszakadt vonal jelzése azonban továbbra is ott zümmögött a fejében, mint egy kiirthatatlan rovar. – Sam? – szólalt meg kisvártatva. A férfi csak hosszú másodpercek múltán mozdult meg. – Hm? – nyöszörögte álomittasan. Alvást színlelt. Talán az egész csak álom volt. Talán össze lehet ragasztani, ami eltört, és reggelre minden ugyanolyan lesz, mint mikor elaludtak. De Allie tudta, hogy minden elveszett. – Lisa azt mondta, közöljem veled: tudja, hogy nős vagy. Hazáig követett. A férfi mélyet sóhajtott, mintha az egész nem érdekelné, és neheztelne, amiért megzavarták a pihenését. – Mit is mondtál, hogy hívják azt a nőt? – Lisa – A vezetékneve? – Azt talán te jobban tudod. Végtelennek tűnő csend. Valahol a magasban egy sugárhajtású gép hajtóműve bömbölt, mint egy oroszlán az őserdő mélyén. Az utcai forgalom zaja fekete vízeséské nt morajlott a sötétben. Allie a férfi arcának bizonytalan körvonalait nézte. – Újra hívni fog, Sam. A férfi a hasán feküdt, de most felkönyökölt, és a párnáját bámulta. Tartása kétségbeesést sugárzott. Homlokába omló haja eltakarta a szemét. – Igen, azt hiszem, újra hívni fog. – Ki ez a nő, Sam? – kérdezte Allie hidegen.

A férfi a hátára fordult. A matrac nagyot sóhajtott a súlya alatt; rugók nyöszörögtek. Kézfejével megcirógatta a lány combját, aztán hirtelen visszahúzódott, mintha valami tilosat érintett volna meg. – Sam? – Igen – Megadta magát. – Ki ő? – Egy lány, semmi több. Allie-t dühítette a kitérő válasz. Sam úgy beszélt vele, mint egy tizenkét éves kislánnyal. Szerette volna elfojtani a belsejében izzani kezdő indulatokat, de képtelen volt uralkodni magán. Nem is tudta pontosan, hogy mi készül kitörni belőle. – Az istenit, szóval egy lány, semmi több, mi?! Pont olyan vagy, mint egy istenverte kamasz, akiről kiderül, hogy két csajjal jár egyszerre. – Sajnálom. Az isten szerelmére, sajnálom. De tényleg nem jelent többet a számomra. – Sam, ez olyan ócska. Olyan kurva banális. – Lehet, hogy banális vagyok. Sajnálom. Most már a férfiben is kezdte átvenni a bűntudat helyét a tehetetlen harag. A francba is. Végülis igazat mondott. – És meddig tartott ez a banális viszony köztetek? – Nincs viszonyunk – felelte Sam. – Egyszer történt valami. Egyetlen egyszer. A fenébe, Allie, bárcsak ne történt volna. Esküszöm nem terveztem el előre. És ő sem. – Isteni terv, mi?! – mondta a lány keserűen. – Inkább ördögi. Egy pillanatnyi gyengeség, amiből olyasmi lett, amit nem is akartam. Azt hittem, ilyesmi csak az idióta tévésorozatokban szereplő bohócokkal történik. Tévedtem. – Nem hiszem, hogy az ilyesmi csak úgy "történik", Sam. – De igen. Aztán az ember megbánja, de már nem tudja meg nem történtté tenni a dolgokat. Kérlek, Allie, próbálj megérteni. Ne legyél már olyan... – Milyen ne legyek? – vágott szavába a lány. – Nem is tudom. Talán naiv. Allie felült, és felkattintotta az éjjeliszekrényen álló lámpát. Sam elfordította fejét a hirtelen fény elől, és eltakarta a szemét, mintha attól tartana, hogy szétfoszlik, mint Drakula gróf a napvilágnál. – Muszáj ezt csinálnod? Minek kapcsoltad fel azt az átkozott lámpát? – Mit értesz azon, hogy naiv? Talán, hogy bíztam benned? A férfi most az oldalára fordult, fejét a karjára támasztotta és a fénytől még mindig kissé hunyorogva Allie szemébe nézett. – Nem. De nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy egy véletlen affér egy másik nővel bármit is jelent a számomra. – Közelebb húzódott a lányhoz, és ujjbegyeit gyengéden végighúzta a csípőjén. Allie ettől a mozdulattól rádöbbent meztelen kiszolgáltatottságára, és a férfi kezét félrelökve dühösen elhúzódott. – Allie, kérlek! – Azt mondta a telefonban, hogy rájött nős vagy. Ezek szerint hazudtál neki, és azzal hitegetted, hogy ő az egyetlen nő az életedben, így hazudtál nekem is. – Az a helyzet, hogy kurvára nem érdekel, mit gondol. – Azt elhiszem. – Ó, hagyd már abba ezt, Allie. Teljesen felhúztad magad, és most nem tudsz értelmesen gondolkodni. Nem látod át a helyzetet De ezért nem hibáztatlak. Az az igazság, hogy az egész nem volt több, mint egyszeri kaland. Nem a szívem, hanem a farkam után mentem. De esküszöm, vége! Nem jelentett többet, mint egy tánc, és soha többet nem fordulhat velem elő. – Fogadni mernék, hogy Lisa nem egészen így gondolja. – Lehet. És akkor mi van? Engem csak az érdekel, hogy te mit gondolsz, Allie. Ebben az őrült világban csak ez az egy dolog fontos számomra. Esküszöm. Ugye elhiszed?

– Nem. A férfi torkából furcsa, morgásszerű hang tört elő. – Egyszerűen nem tudom, mi mást mondhatnék. Bárcsak be tudnám bizonyítani, hogy őszintén gondolom, amit mondtam. Ez a Lisa-ügy tényleg megtörtént, de nincs folytatása. Kérlek, Allie, hidd el, hogy ez az igazság. – Nem tagadod, hogy megtörtént, csak azt ismételgeted, hogy nem számít. – Utálok neked hazudni. Sohasem tettem. Elismertem, hogy lefeküdtem egy Lisa Calhoun nevű nővel. Ha akarod, újra el fogom ismerni. Nem értem, miért nem veszed észre, hogy a többi is igaz, amit mondtam. – Nem kell többször hallanom, Sam. Soha többet. – Igen, azt hiszem, igazad van. Allie? A lány jól ismerte ezt a hízelkedő, kisfiús hangot. Most a hányinger kerülgette tőle. Sam azt akarta kérni tőle, hogy bocsásson meg, de ezzel egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Kinyújtotta a kezét és sietve leoltotta a lámpát. – így jobb, Alii. – Sam azt hitte, hogy a lány aludni akar és a kínos beszélgetést befejezték, legalábbis reggelig. – Tűnj el, Sam – szólalt meg váratlanul Allie. – Mi? – Menj el. Most. – Hé, tudom, hogy ez a te lakásod, de éjfél van... – Felkapcsolta a lámpát az ő oldalán, és a lány szemébe nézett. Allie látta, hogy dühös. Tekintete elárulta, hogy erre a fordulatra nem számított. Erre nem szolgált rá. A lány átkozottul kiszámíthatatlanul viselkedett. És mindez csak azért, mert kiderült, hogy egyszer, egyetlen egyszer félrelépett. – Hova menjek ilyenkor? – Keress egy szállodát. Holnap szedd össze a holmidat. Vagy holnapután. Vagy ne is gyere. Engem már nem érdekel, Sam. A férfi zavarodottnak tűnt. Sértettnek. Aztán valahogy mosolyt erőltettett az arcára. Ügyeskedett, de a lány tudta, hogy kétségbeesett erőlködése hiábavaló. – Nem hiszem, hogy komolyan gondolod – mondta, mint egy mozifilm főszereplője az utolsó drámai jelenetben. A lány sem volt egészen biztos magában, ezért nem nézett a férfira. – Tűnj el. Sam megragadta a karját, de Allie lerázta magáról a férfi kezét Őt is meglepte saját mozdulatának hevessége. Sam felállt. Meztelen volt férfiassága hervadtán fityegett combjai között. Durván magára rángatta alsónadrágját. A végén kárt teszel magadban, Sam. Allie elfordult és a férfi vad táncot lejtő árnyékát figyelte a falon, ahogy sietve igyekezett magára kapkodni a ruháit. A padlón egy gomb koppant, aztán begurult valahova az ágy alá. Aztán az árnyék mozdulatlanná merevedett. Sam kifáradt és a lány hallotta nehéz zihálását Mint szeretkezés után. – Rendben van, Allie. A többi cuccomért majd elküldök valakit – szólalt meg nyugodt hangon. Allie érezte, hogy valami fojtogatni kezdi a torkát Attól tartott, ha megpróbál válaszolni, kitör belőle a zokogás. Mozdulatlanul feküdt, a város zajait és Sam szapora légzését figyelve. Hallotta, amint a férfi kilép a hálószobából, gumitalpú cipőjében végigmegy az előszobán, majd megáll az ajtó előtt A reteszek és zárak fémes csikorogása. Ajtócsapódás. Elvesztette. Arcát a párnába fúrva zokogott. Hajnali fél négykor feladta az alvással való hasztalan kísérletezést és kimászott az ágyból. Felkattintotta a lámpát, és magára terítette frottír fürdőköpenyét. Mezítláb áttipegett a nappaliba, és leült IBM-klón számítógépe mellé. Ez végre valamelyest megnyugtatta: ezt a világot ismerte, e tánc lépései nem jelentettek rejtélyt számára. Bekapcsolta a gépet, és elvégeztette a szokásos vírusellenőrzést.

Először arra gondolt, hogy a Fortune Fashions-féle munkán dolgozik, de aztán meggondolta magát. Tétlenül ült a zöldes színben foszforeszkáló képernyő előtt, ujjai szórakozottan babrálták a billentyűket. Szeretett volna semmire nem gondolni. A komputerek és Allie kompatibilisek. Helyettesíthetők. Ebben a pillanatban irigyelte a lelketlen gépeket. Gondolkoznak a maguk elemi módján, de nem éreznek fájdalmat Allie sem akart érezni semmit. Szerette volna kívülről szemlélni magát hogy elemezhesse érzelmeit és puszta tényékké alakíthassa őket IBM-klón akart lenni. Aztán a háztartás költségvetés-programját hívta le, és átnézte a számokat. Elvégzett néhány számítást elmélyülten tanulmányozva az eredményeket. A számítógép tisztességesen bánt vele, és csak a szikár tényeket közölte. Sam nélkül csak akkor tudja fenntartani ezt a lakást, ha valahonnan segítséget kap. Az a pénz sem lesz elég, amit a Fortune Fashionstől fog kapni. Egyetlen megoldást tudott elképzelni. Már Sam beköltözése előtt is felmerült benne a gondolat. Allie behívta a szövegszerkesztő programot. Gyorsan begépelte: "Lakótársat keresek. Nyugati hetvenesek." A következő sorba a telefonszámát írta. Holnap majd átlapozza a napilapok hirdetési rovatait és eldönti, melyikben jelenteti meg. Meggondoltan akart eljárni, elkerülve, hogy kellemetlen alakok háborgassák. Olvasott már hirdetéseket az alternatív lapokban. Elkeseredett magányosok, elváltak, otthonról ki sem mozduló depressziósok, buzik. Szexpartnert kereső perverzek. Az egészből magányosság, szomorúság áradt, amivel nem akart kapcsolatba kerülni. A következő fél órát különböző jelentkezési lapok tervezésével töltötte. Nem tudott elszakadni a géptől; olyan volt számára mint egy barát, akiben megbízhat, aki nem csalja meg és nem pártol el tőle. A kiszámíthatóság néha megnyugtató. Amikor az ablakokban derengeni kezdett a hajnal, kikapcsolta a komputert, visszafeküdt az ágyába, és végre elaludt.

7 ALLIE majdnem délig aludt. Az ébredés után csak lassan kezdtek összeállni az éjszaka eseményei. A Lisa nevű nő. Ürességet, sértettséget és haragot érzett, ha Samre gondolt A szerelem gyorsan gyűlöletté válhat, mint egy tangólépés, de Allie ezt szerette volna elkerülni. Nem akarta, hogy maró indulatok ébredjenek benne elvesztett szeretőjével szemben. Egyszerűen szerette volna száműzni a gondolataiból, máskülönben képtelen lett volna folytatni hétköznapi életét. Néhány percig elgondolkozva hevert az ágyon, szoktatva magát az új helyzethez. Allison Jones ezentúl Sam nélkül él. Aztán megnyalta a szája szélét, a kellemetlen ízt érezve furcsa grimaszt vágott, majd kikászálódott az ágyból. A késői keléstől egy kicsi kótyagosan a fürdőbe botorkált, és megmosta a fogát a tubusából kiküszködött utolsó adag Crest fogkrémmel. Hirtelen mozdulattal felkapta Sam fogkeféjét a porcelán tartóból, és a kiürült tubussal együtt a szemeteskosárba ejtette. Aztán megnyitotta a zuhanyt. Sokáig állt a testét apró tűszúrásokként érő forró víz alatt, s közben lassanként teljesen felébredt. Megpróbálta összeszedni magát, hogy legyen bátorsága szembenézni a szombati nap – és az élete – hátralévő részével. Miután megtörülközött, bő szabású fekete nadrágot, és SIMON AND GARFUNKEL CENTRAL PARK CONCERT feliratú fehér pólót vett fel. A pólót a koncert utáni napon vette, a betűk eléggé kopottak voltak már. Talán Simon, a duó még aktív tagja erről is írt egy számot. Jól elboldogult Garfunkel nélkül; neki sem fog hiányozni Sam.

Belelépett a kényelmes bőrszandálba, amelyet csak hétvégeken szokott hordani, és úgy járt-kelt a lakásban, mintha eltévedt volna. Itt-ott megállt egy pillanatra, ujjait végighúzta a bútorokon, mintha meg akart volna győződni róla, hogy valódiak. Jézusom, micsoda érzelgősség, gondolta, és határozott léptekkel az íróasztalhoz ment. Letépte a nyomtatóból kilógó papírt, és fennhangon felolvasta a hajnalban megfogalma zott apróhirdetést. Egyszerű volt és lényegretörő. Hatásos. Jól átgondolta, hogy milyen szavakkal keressen lakótársat. Hirtelen eszébe jutott, hogy talán nem is lesz olyan egyszerű elmagyaráznia leendő lakótársának, hogy titokban kell együtt élniük a lakásban, és állandóan konspirálniuk kell majd a többi lakó és a gondnokság megtévesztésére. Másfelől viszont Manhattanben a lakbérek olyan magasak voltak, és annyira nehéz volt lakást szerezni, hogy a legtöbb jelentkezőt aligha riasztja majd el a titkolózással járó kényelmetlenség. A vállalkozóbb kedvűeknek talán még tetszeni is fog a dolog. A New York- iak egyébként is szerették kijátszani a rendszert. Büszkék voltak a trükkjeikre, és egyben ez jelentette számukra az egyetlen túlélési lehetőséget ebben a kegyetlen városban. Beszaladt a hálószobába pénztárcájáért, aztán négyrét hajtotta a kinyomtatott szöveget és becsúsztatta a tárcába. Gondolkodott egy kicsit, újra előhúzta a bőrtárcát, és megszámolta a pénzét. Huszonhat dollár. És a bankban? Lehangoló. Még a Fortune Fashionstől befolyó pénz sem segíti ki hosszabb távon. Valamit tennie kell, méghozzá sürgősen. Ha a csőd réme még nem is állt az ajtóban, már a folyosót rótta. Átaludta a reggeli idejét, és csak most tűnt föl, hogy kopog a szeme az éhségtő l. Figyelembe véve a hűtőszekrény szegényes kínálatát, anyagi helyzetére való tekintet nélkül kénytelen volt meghívni magát egy étterembe. Gondosan bezárta az ajtót maga mögött. Most már egyedülálló nő volt, jobban kellett vigyáznia. A lift mellett megállás nélkül haladt el, és kettesével szedve a lépcsőfokokat leszáguldott az előcsarnokba, mintha csak próbára akarta volna tenni fizikai teljesítőképességét. Kicsit nehezebben szedte a levegőt a szokásosnál, amikor kilépett az épületből, és határozott léptekkel a legközelebbi újságárusbódé felé indult. Három különböző lapot is vett, hogy kiválassza melyik a legalkalmasabb a lakáslehetőség meghirdetésére. Mellette egy hájas férfi valami színes magazint vásárolt, melynek címlapján meztelen nő ült egy nagy sárga bulldózer vezetőülésében. A férfi vagy fél háztömbnyit követte a lányt, de aztán nem bírta tartani Allie tempóját, és lemaradt. A lány hátrapillantott, és látta, hogy a kövér pasas egy szemétgyűjtőnek támaszkodva lapozgatja a magazint. Talán nem akart semmi rosszat, de New Yorkban magasabb volt az egységnyi területre eső pszichopaták száma, mint a világ bármely más pontján. Allie a hóna alá csapta az újságokat, és visszakanyarodott a 74. utcára. Pár perccel múlt egy óra, amikor belépett a Goya's étterembe. A helységben elég sokan voltak; szemlátomást a környék lakói tértek be ide ebédelni. A lánynak néhány percig várnia kellett, amíg megürült egy asztal az egyik sarokban, és a pincér előzékenyen odavezette. A térítőn a só- és borstartó mellett néhány szalvéta, egy fél üveg Heinz ketchup, egy bakelit hamutartó és az előző vendég által otthagyott kétdolláros borravaló sorakozott. Allie azon kapta magát, hogy sóvárogva bámulja a bankjegyeket, és azt fontolgatja, hogy egy nagyobb szabású lopás megoldást jelenthetne anyagi gondjaira. Elhessegette magától a gondolatot, annál is inkább, mén a pincér időközben megjelent az asztalánál és türelmesen várta, hogy felvehesse a rendelést. A lopás az lopás; kockázatos, és olyan erkölcsi kompromisszumot igényel, amelyet Allie nem hajlandó megkötni. – Hozhatok valami innivalót? – kérdezte a pincér. A lány felpillantott. Az a fickó volt, amelyik tegnap kiszolgálta, az ismerős képével, fekete hajával és parabolaantenna-szerű füleivel. Mindent egybevetve jelentéktelen külsejű pasas,

állapította meg a lány. Volt benne valami darabosság és elnagyoltság; egyáltalán nem hasonlított a könnyed és nagyvonalú Samhez. Szertartásosan a vendég elé fektette az étlapot, mintha valami értékes könyvet ajánlana a figyelmébe. – Mindent egyszerre szeretnék megrendelni – jelentette ki Allie, és elmélyülten tanulmányozni kezdte a zsírfoltos étlapot. Számítógéppel nyomtatták, vette észre azonnal. A chipek minden területet meghódítanak lassan. – Maga Allison Jones – szólalt meg hirtelen a pincér. Allie felpillantott az étlapból, és egyenesen a férfi sötét szemébe bámult. Nagy, őszinte szemek néztek vissza rá, és a pincér átható tekintete inkább barátságos volt, mintsem fenyegető. Most elmosolyodott és folytatta: – Egy emelettel maga fölött lakom a Cody Armsban. Párszor láttam a lépcsőházban és a liftben. A nevét a postaládájáról tudom. – A lány felé nyújtotta a kezét, és Allie gondolkodás nélkül megrázta a férfi szőrös mancsát. – A nevem Graham Knox. A srác elég barátságosnak tűnt, és meg sem próbált további lépéseket tenni. – Örülök, hogy megismerhettem, Graham. – A dupla hamburger és a Goya's saláta ma különösen jól sikerült – jegyezte meg a férfi. – Akkor ezeket kérem, meg egy adag sültkrumplit és egy nagy pohár Diet Pepsit. Iszonyú éhes vagyok ma. Graham feljegyezte a rendelést kis noteszába, és a pincérek szinte észrevétlen mozdulatával felcsippentette a még mindig az asztalon heverő borravalót Félszegen elmosolyodott s még hozzátette: – Azonnal itt vagyok. Igazat mondott Úgy látszik, a szakácsok nem ismertek lehetetlent ebben az étteremben. A lány elé helyezte a gőzölgő ételt, majd kiegyenesedett, jobb kezében egyensúlyozva az üres tálcát – Szomszédok vagyunk, Allie, úgyhogy bármire is van szüksége, nyugodtan szóljon. Ó, ó, hova akarunk kilyukadni? Szenvtelen, hivatalos pillantást vetett a férfira. Pontosan így nézett az újságosnál a hájas pasasra, amelyik a szexlapot vásárolta, és egy pillanatra találkozott a tekintetük. Állj le, haver, bármi is jár a fejedben. – Ne értsen félre – tette hozzá sietve. Hosszú, karcsú ujjai idegesen babrálták a köralakú tálca peremét. Körmei tövig le voltak rágva. – Semmi rosszra nem gondoltam. Oké, szóval nem úgy érdekli. Talán buzi? Allie gondolatban képen törölte magát, amiért ilyen egoista és sportszerűtlen volt. Attól még, hogy egy fickó nem akarja ágyba vinni az első találkozás alkalmával, nem feltétlenül buzi az illető. Ráadásul volt valami ebben a férfiban, amit ösztönösen szeretett, de pontosan olyan platói módon, ahogy a másik érdeklődött iránta. – Oké, Graham, kösz az ajánlatot. És ha rajzszegre lenne szüksége, nyugodtan kopogjon be hozzám. – Ezt nem sokan mondanák a Codyban. A lakók többsége nem ismeri egymást, és nem is akar találkozni a másikkal. – New York – mondta Allie, miközben jócskán nyakonöntötte a sültkrumplit ketchuppal. New York, akár egy betegség. – Attól tartok, a legtöbb nagyvárosra ez jellemző. – Lehet, de itt különösen. – Igaza van. De azt hiszem, jobb lesz, ha a dolgom után nézek, mert a rendelések kezdenek felhalmozódni. Jöjjön be valamikor, ha ráér, és majd elbeszélgetünk. A lány bólintott még mindig a ketchupos üveget szorongatva, és hosszan a pincér után nézett, amint az asztalok között gyors léptekkel a pulthoz sietett. Akar valamit? Vagy tényleg csak beszélgetni szeretne, ahogy mondja? Allie úgy érezte, kissé cinikusan viselkedett a férfivel. Végül is nem mindenkinek sandák a szándékai még New Yorkban sem. Választania kellett: vagy nem jön többet ebbe az étterembe, vagy elfogadja Graham Knox barátságát.

Alaposan meglocsolta a salátát a dresszinggel, és egészségeset harapott a dupla hamburgerből. Graham igazat mondott, mindkettő kitűnő volt. A lány elhatározta, hogy nem tér ki az alkalmi ismeretség elől, végül is szüksége van egy barátra, aki semmit sem akar tőle, csak néha végighallgatja és szóval tartja, ha éppen nincs kedve beszélni. Érezte, hogy Graham pont erre a szerepre vágyik. Csaknem felnevetett, ahogy eszébe jutott: ő aztán bízhat a megérzéseiben. Lisa. Allie pillanatok alatt magába tömte a salátát és a hamburgert, aztán kicsit lassabba n a sültkrumpli maradékát is belapátolta. Végül rendelt még egy Diet Pepsit, és apránként, szívószálon keresztül itta meg. Közben az étterem fokozatosan kiürült. A mennyezetre szerelt hangszórókból a Beatles "Strawberry Fields Forever" című száma szólt. Halkan. Az emberek ebédelni jöttek ide, nem zenét hallgatni. Ez volt Allie egyik kedvenc Beatles-száma, úgyhogy kényelmesen hátradőlt, lehunyta a szemét és hagyta, hogy a szöveg és a dallam egész testét átjárja. Samre gondolt, és sírás fojtogatta. Amikor Stevie Wonder száma következett, kinyitotta könnyáztatta szemét és észrevette, hogy Graham kíváncsian bámulja az étterem másik végéből. Allie a férfi felé bólintott, de Graham elfordította a fejét. Valószínűleg nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni. A hűvös poharat félretolta, és megvizsgálta a lapok apróhirdetéseit. Mindhárom újságot az asztalra terítette, mit sem törődve a pohár nedves alja által hagyott kis tócsákkal. Úgy döntött, hogy a Timesban adja fel a hirdetést. A "Bérlőtársat keresek..." kezdetű hirdetések ebben az újságban tűntek a legelőkelőbbnek. Ezek nem perverz alakok és homokosok társkereső kísérletei voltak. A rövid szövegekben hemzsegtek a rövidítések. Mint a lap alján elhelyezett "megfejtésből" kiderült, az egyedülálló fehér nőt az "EFN" rövidítés helyettesítette. De a keresett lakótársak között volt "Fiat. Ért. N.", "HFF", "E. Fék. N", és "Nemd. F. Ért. F.", azaz "fiatal értelmiségi nő", "homoszexuális fehér férfi", "egyedülálló fekete nő" és "nemdohányzó fekete értelmiségi férfi" is. Allie elhatározta, hogy ő is gazdaságosabbá teszi hirdetését, és a szöveget megváltoztatta: "EFN megosztaná lakását hozzá hasonló lakótárssal." Graham felvette egy most érkezett idős házaspár rendelését, aztán Allie mellé lépett. A lány csak most vette észre, hogy milyen ruganyos a járása. Mint egy kosarasnak. A férfi rövid ceruzájával a pohárra bökött és megkérdezte: – Kér még Pepsit? – Nem, köszönöm. Azonnal indulok. Graham a füle mögé dugta a ceruzát, aztán végignyálazta a brifkója zsebébe csúsztatott rendelési listákat. Allie számláját olyan mozdulattá fektette a lány elé az asztalra, mintha egy kártyalapot játszott volna ki. – Az ajtó mellett, a pénztárnál fizethet Viszlát, Allie. – Rendben. – A pincér után nézett, aki megkímélte az ilyenkor szokásos bizalmaskodástól. Még egy darabig elüldögélt a pohár alján maradt jégkockákat szopogatva, miközben azon gondolkozott, hogyan is változhat meg az ember élete ilyen váratlanul. Egyetlen telefon az éjszaka közepén, és egyik pillanatról a másikra minden felborul, szertefoszlik. Egyetlen kegyetlen pillanat, és minden elveszik, ami addig fontos volt. Minden ember sorsa egyetlen bizonytalan pillanatban dől el, bár sokan ezt észre sem veszik. Allie fizetett, borravalót is hagyott. Mielőtt kilépett az ajtón megkereste Graha m Knox alakját, és a férfi felé biccentett. A kinti ragyogó napsütésben néhány percig egy helyben állt, mintha nem tudná eldönteni, merre is induljon. Aztán hazasétált, és telefonon feladta az apróhirdetést.

8

Az aprhóhirdetés a szerdai Times-ban jelent meg. Allie ragyogó napsütésben a konyhaasztalnál ült, és egy pohár kávét szürcsölgetett. Ellenőrizte, hogy pontosan jelent-e meg a szövege, aztán a napi hírekhez lapozott. A gyilkossági statisztikák ismét magasan álltak. (Az adatokat a születési és válási arányszámok, valamint az egy főre eső átlagos jövedelem melletti oszlopban olvashatta.) Feldarabolt, bomlásnak indult női testet találtak egy lakásban. Egy férfi holttestét a Central Park bokrai között fedezetek fel, alig pár lépésnyire az 5. sugárúttól. Valaki hátulról fejbe vágta egy éles kővel, feltételezhetően nemi aktus közben, aztán levágta a kezeit. New York a tiszta és a mocskos kielégülést kereső lelkek városa volt, ahol az épelméjűeket gyakran csak egy hajszál választotta el az őrültektől. Allie fintorgott. Ideális úticél egy kiránduláshoz, de az ember nem szeretne itt megöregedni. A hét hátralévő részében szinte megállás nélkül csöngött a telefonja. A legtöbb jelentkezőt már a lakbér összege, vagy a lakás pontos fekvése elriasztotta. Mások azért nem jöhettek számításba, mert Allie nemdohányzót keresett, lehetőleg kedvenc állatka nélkül. Az első szelekció után öt jelölt tűnt elég biztatónak ahhoz, hogy személyesen is elbeszélgessen velük. Mindegyikükkel találkozót beszélt meg, melynek során kitöltette a számítógépen gondosan elkészített és kinyomtatott jelentkezési lapot. A jelenlegi és az azt megelőző lakcím feltüntetése mellett a jelentkezőknek a foglalkozásukra, jövedelmükre, az elköltözés okára, átlagos időbeosztásukra vonatkozó kérdéseket is meg kellett válaszolniuk. Akar-e vendégeket hívni, ha igen. milyen gyakran. Milyen hobbija van, ami esetleg gondot okozhat az együttélés során. Aztán a jelentkezések kiértékelésekor Allie rájött, hogy nem számít, mennyi információt facsar ki valakiből: végül a szerencse dönti el, hogy milyen lakótársat választ. Ez egyszerűen így működik. Emberek, akik sok évi ismeretség után összeházasodnak, sokszor csak az együtt töltött mindennapok során döbbennek rá, milyen keveset tudnak egymásról. Allie hűvös nyomást érzett a gyomrában. Samet sem ismerte igazán, mégis együtt élt vele két hónapig. Végül a huszonkilenc éves Hedra Carlson mellett döntött, aki valamilyen irodai munkát végzett. A lány tétova mosolya és szégyenlős viselkedése rokonszenvet ébresztett benne. Nem Hedra volt az ideális lakótárs, de a jelentkezők közül ő tűnt a legjobb választásnak. Allie magában mosolyogva elismerte, hogy a jelöltek közül a tartózkodó és csendes Hedra esetében kellett a legkevésbé tartania attól, hogy koszos zok nikat talál a lakásban szétszórva, és hosszú hajszálakat a zuhany lefolyójára csavarodva. Szóval végül inkább a személyiség, és nem a foglalkozás, a hobbi, vagy az időbeosztás alapján döntött Hedra mellett kell majd a lehető legkevésbé feladnia megszokott életét. Amikor telefonon tájékoztatta a kitörőén hálás lányt, hogy azonnal költözhet, Allie széttépte és a szemétbe hajította a többi jelentkezési lapot. Nem bizonyultak valami hasznosnak, miután rá kellett jönnie: a lakótárs kiválasztásában inkább az érze lmi tényezők és a benyomások számítanak. Ezt így utólag helyesnek is találta. Az ilyen ismeretlen helyzetekben az ember jobban teszi, ha az ösztöneire hagyatkozik. A szív érzékeny iránytűje nem csapja be. Allie már kiürítette a másik hálószobát, és a holmi egy részét a lakásban, nagyobbik felét a nem túl biztonságos, de több lakattal védett alagsori kamrában helyezte el. Egy használt bútorokat árusító boltban összecsukható spanyolfalat vásárolt, hogy teljesen leválassza a nappaliból a dolgozószobaként használt alkóvot A spanyolfalnak igen megörült. Egy kicsit kopott volt, de a szürke selymet fekete cérnával hímzett kínai motívumok díszítették. Úgy érezte, hogy az új bútordarab feldobja a nappali hangulatát, s egyben elszigeteli az íróasztalt a számítógéppel. Hedra több szakaszban költözött be az elkövetkező néhány nap alatt. Nem volt sok holmija, a költöztető vállalat kocsija nem is volt tele, amikor az ágyat, a fésülködóasztalt, egy széket és a többi dobozt átszállították. Allie biztos volt benne, hogy senki sem figyelte meg, melyik lakásba érkezett az új lakó.

A zökkenőmentes költözködés jó előjelnek tűnt. Első közös éjszkájukon Allie mélyen és nyugodtan aludt, egyszer sem ébredt fel, hogy az ágyon álmatlanul fekve a pénzről és a közeli jövőről gondolkozzék. Végre valami jó is történt az életében. Lehet, hogy valami titkos erő mégiscsak egyensúlyt teremt a világban. A két lány pénteken költötte el első közös reggelijét a frissen sült pirítóstól illatozó napsütötte konyhában. Hedra miután engedélyt kért rá Allie-től – bekapcsolta a rádiót. A WRNY hetvenes évekbeli lágy rockzenét sugárzott – Jefferson Airplane, Beach Boys. Istenem, a Beach Boys! Ártatlanság, napfény, homok, semmi világmegváltás. Allie örült, hogy Hedra szereti ezt az együttest. Abban állapodtak meg, hogy mindkettejüknek lesz egyegy saját polca a hűtőben, és külön fognak étkezni. Allie elegánsan felöltözve ült az asztalnál, mert Mayfairrel volt találkozója. Két szelet szőlődzsemmel megkent piritós feküdt a tányérján, és hozzá kávét kortyolgatott. Hedra még hálóköntösben volt, és a tegnap vacsorára rendelt kolbászos-gombás pizza maradékát rágcsálta. Közben nagyokat kortyolt dobozos Coca-Colájából. A pizza, különösen a gombás pizza nem tartozott azok közé a dolgok közé, amelyeket Allie szívesen látott ilyen korareggel, de elhatározta, hogy ilyen apróságokon nem akad fenn, különös tekintetei arra, hogy Hedra fizeti a lakbér és a rezsi felét. Miközben az asztal felett a lányt bámulta, első ízben gondolkodott el azon, hogy vajon volt-e szerepe a választásban Hedra külső megjelenésének. Átlagos magasságú, sovány lány volt, aki az alakjával nemigen dicsekedhetett. Kerek arcának egyenletes vonásaival némileg ellentétben álltak közel ülő, zöld szemei. Ritkás szemöldökének nem ártott volna, ha szemben a természetes megjelenés mostani divatjával egy kicsit kihúzza. Az arca pontosan olyan volt, mint amilyenre az ember egy Viktória-korabeli medalion kinyitásakor számít. Kicsi szemei nyugtalan, érdeklődő kifejezést kölcsönöztek az arcának, mintha állandóan attól tartana, hogy egyetlen rossz mozdulata végzetes lehet. Akár vonzó is lehetett volna, ha csinál valamit közepesen hosszú, barna hajával. Szorosan hátrafésülve viselte, középen választékkal, ám fürtjei két oldalt lazán a vállára omlottak, mint egy népdalénekes nek a hatvanas évekből. Minden esetre nem az a típus volt, aki fejest ugrik a folyóba, hogy végezzen magával. Volt benne valami veleszületett egyszerűség és alázat Allie érezte, hogy Hedra nem jelenthet veszélyt semmilyen szempontból. Hedra az egyik ujjara csavart egy darab hideg, nyúlós sajtot és a szájába tömte. – Azt hiszem, jól ki fogunk jönni egymással, Allie. Hangja lágyan csengett, mégis ugyanazt a nyugtalanságot sugározta, mint a tekintete. Lehetett ő valaha is biztos valamiben eddigi élete során? – Dolgozol ma? – kérdezte Allie, a praktikus. Hedra kuncogott, száját a kézfejével takarva el. Olyan volt ebben a pillanatban, mint egy tizenhat éves süldőlány. – Ezt pont úgy kérdezted, mint a mamám. A mamája! Jézusom, lazítsunk, mondta magában Allie. Elmosolyodott. – Igen, azt hiszem, igazad van. Sajnálom. Éppen csak beszélgetni akartam, eszembe sem volt ellenőrizni a napirendedet. Ha akarod, tőlem akár az egész éjszakát is áttáncolhatod. – Már kinőttem ebből – felelte Hedra. – Különben sosem voltam valami nagy táncos. És te szoktál táncolni? – Régebben igen – mondta Allie, felidézve a Sammel töltött estéket. – Imádok táncolni. – Én különben még soha életemben nem voltam bálban... Te? – Kétszer. Még otthon, Illinoisban. Egy rózsaszín világ, amire már alig e mlékszem. – Biztos klassz volt. – Nem, nem igazán. Egy Pinky nevű disznó meg akart erőszakolni a hatvanötös Chevroletje hátsó ülésén. Hedra egy pillanatig döbbenten nézett, aztán megszólalt:

– Igen, megesik az ilyesmi. – Persze. Végül is nem volt az igazi kísérlet. Az ilyenekkel az ember nem rohan azonnal a rendőrségre. – Azért fel kellett volna jelentened. – Akkor a lányok fele bepanaszolhatta volna a srácot, akivel a bálon táncolt – mondta Allie nevetve. – Úgy értem, vannak azért különbségek... – Én nem látok itt semmi különbséget. Allie harapott egyet a pirítósból. Alaposan megrágta, aztán lenyelte. Na, most ki engedjen. Majd legközelebb megvitatják a randevú alkalmával elkövetett szexuális zaklatás társadalmi gyökereit. – OK, lehet, hogy igazad van, de szerintem itt elsősorban a tizenéves korban hirtelen beinduló hormontermelés játszott szerepet. Ráadásul az egész jó régen volt már. Hedra idegesen a faliórára pillantott, mintha csak most jutott volna eszébe, hogy sietnie kell valahova. – Jesszusom, majdnem fél kilenc! Ma dolgoznom kell. Néhány napig kisegítő recepciós leszek egy cégnél valahol az 5. sugárút környékén. Jobb lesz, ha máris rohanok zuhanyozni és öltözni. – Felállt, és az edényeket óvatosan a mosogatóba eresztette. – Te már elkészültél a fürdőben, igaz? – Persze. A tiéd. – Majd elmosogatom az edényeimet, ha hazajöttem mondta Hedra, majd hozzátette: – A tíeidet is, ha akarod. – Majd én elintézem. Dél körül hazajövök, mert van egy kis dolgom a számítógéppel. – Én nem jövök haza egészen estig – jelentette ki Hedra, miközben gondosan megszorította hálóköntöse selyemövét, takaros masnit kötött rá, pedig éppen a fürdőszobába indult. A konyhaajtóban megtorpant és Allie felé fordult. – Azt hiszem, remekül kijövünk majd egymással. Sőt, nemcsak azt hiszem, hanem egészen biztos vagyok benne. Olyan volt, mint egy filmbeli átszellemült naiva. Allie letette félig rágott pirítósát, hogy egyetértéséről biztosítsa a lány, de mire felnézett, Hedra már eltűnt a fürdőben. Biztosan nagy gondot okoz neki a szégyellőssége, gondolta Allie. Kár, hiszen egész vonzó lehetne, ha megtanulna öltözködni és rájönne, hogyan tudja előnyösen kifesteni magát Persze lehet, hogy inkább az intellektuális figura tetszik neki. Talán azok a tömött dobozok is könyvekkel vannak megrakva. Sőt az is lehet, hogy pontosan ezzel a megjelenéssel és viselkedéssel tudja felkelteni a neki tetsző férfiak érdeklődését. Ki tudja kiismerni a férfiakat? Joan Collins? Madonna? Allie biztosan nem. A franc essen beléd, Sam! Amikor Allie elindult a Mayfairrel megbeszélt találkozóra, hallotta, hogy a zuhany alatt Hedra magában dúdolgat.

9 – IRIGYELLEK, Allie – mondta Hedra – úgy értem, külsőre. Az alakod, a ruháid. Állandóan fiúk keresnek és üzeneteket hagynak az automatán. – Az üzenetrögzítőn? Hedra igyekezett kitérni Allie pillantása elöl. – Nem tehetek róla, hogy néha hallom, amint visszahallgatod őket. Sajnálom, nem akartam kíváncsiskodni. Hedra beköltözése óta eltelt két hétben csak néhány estét töltöttek együtt a lakásban. Ezen a szeles, viharos estén azonban egyikük sem kívánkozott el otthonról. A huzat csapkodta az ablaktáblákat, az üveg előtt átláthatatlan függönyt alkotott a vigasztalanul zuhogó eső. Hedra az

állólámpa melletti kis hintaszékben ült és egy horrorregényt olvasott, melynek címében vastag piros betűkkel szedve a "halál" szó is szerepelt. Allie a kanapén heverészett és szórakozottan bámult valami hírműsort. Hedra már korábban elmesélte, hogy ponyvaregényeket árul egy antikváriumban. Ennek megfelelően az ágya feletti polcon rongyosra olvasott horror- és kalanregények szűk, ám nap mint nap változó kollekcióját tárolta. Az arcáról szinte soha el nem tűnő szorongás már- már sajnálatot ébresztett Allie-ben. – Ide figyelj! Tudom, hogy nem kíváncsiskodsz – felelte. – Ha már egy lakásban lakunk, elkerülhetetlen, hogy ezt-azt megtudjunk egymás életéről. Ez ellen nincs mit tenni. Azt hiszem, meg kell bíznunk egymásban. Mindketten éljük a magunk életét. Te például az elmúlt két hétben legalább ötször voltál randevúzni. – Ez meglehetősen tartózkodó becslés volt Allie részéről. Valahányszor Hedra esténként elment hazulról, hogy együtt vacsorázzon az udvarlójával, mindig csinosan felöltözött és leengedte kissé zsíros barna haját Mint mondta, azért találkoznak mindig éttermekben, mert nem ak arja felhívni a szomszédok figyelmét azzal, hogy rendszeresen egy férfi jön érte. Allie értékelte a diszkréciót, bár túlzott óvatosságnak ítélte a dolgot. Talán csak nem olyan feltűnő Hedra barátja, hogy az egész ház felfigyeljen rá? A szél és az eső vadul dörömbölt az ablakon, mintha mindenáron be akarna jutni a kellemesen meleg lakásba. A kedves riporter, Jim Lehrer éppen egy Alabama állambeli vizsgálóbíróval beszélgetett, aki szerint létre kellene hozni az Egyesült Államok partjai mellett egy büntetőszigetet az igazán kemény bűnözők számára. Lehrer az ötletet az ördögszigethez hasonlította, miközben a riportalany gyakran emlegetett egy szigetet az Édentól keletre. Hedra hirtelen hátralendült a székkel, és becsukta a könyvet Olyan idegesen babrálta a kötet egyik gyűrött sarkát, hogy Allie attól tartott, elszakad a borítás. – Az az igazság Allie, hogy nem is randevúzni jártam. Szereztem egy éjszakai munkát, innen nem messze, a Lincoln Centernél: egy vállalatnak gépelek jelentéseket és üzleti leveleket. Huh. Vannak a lánynak meglepetései, gondolta Allie. – És miért hazudtál nekem? Hedra elejtette a könyvet; öszerándult, amikor a kötet tompa puffanással földet ért, ám nem nyúlt utána. – Azt hiszem, féltékeny voltam rád. Amiért olyan magabiztos és lendültes vagy. Meg ilyesmik. Nem akartam, hogy azt hidd, annyira szerencsétlen vagyok, hogy még egy fiút sem tudok fogni magamnak. Ezért amikor elvállaltam az éjszakai munkát, elhatároztam: azt mondom neked, egy férfival találkozom, nem pedig egy írógéppel. – Semmi értelme nem volt hazudnod – nyugtatta meg Allie. – Nem gondolom, hogy szerencsétlen vagy. A magánéletedhez pedig semmi közöm. Hedra elvörösödött, ezt még a kislámpa gyenge fénye is látni engedte. Az ablakot továbbra is kitartóan verte az eső. Mintha a viharnak karmai volnának és azokkal zörgetne, bebocsátást kérve. – Volt egy másik oka is, hogy azt mondtam, egy férfival van találkám... Nem akartam, hogy azt hidd... szóval..., érted. Allie nem értette. Legalábbis nem mindjárt. Aztán elnevette magát. – Egy pillanatig sem voltak kétségeim a szexuális vonzalmaid felöl, Hedra, különben nem téged választottalak volna lakótársnak. Hedra továbbra is nyugtalanul fészkelődön a székében. – Egyszerűen arról van szó, hogy nem tudom, hogyan találkozhatnék férfiakkal, miközben te alig tudod lerázni őket. Persze tudom, hogy mi az oka ennek: neked olyan stílusod van és olyan magabiztosan jársz, meg minden... Allie-t kezdte fárasztani Hedra iránta érzett leplezetlen csodálata, ami időnként már a bálványozás határát súrolta. Ez volt az egyetlen dolog egyébként súrlódásmentes kapcsolatukban, ami komolyan aggasztotta.

– A fenébe, végül is nem nyertem meg egyetlen szépségversenyt sem, sőt valószínűleg el sem indulhattam volna. – A szépség belülről jön – válaszolta Hedra komolyan. Erre mit felelhetett volna? Mondta volna, hogy a fing is? A szeme sarkából látta, hogy Lehrer most az Egyesült Államok főügyészével beszélget a televízióban. Miként vélekedik a kormányzat arról, hogy egyesek szeretnék létrehozni az Ördögsziget amerikai változatát? Allie felállt a kanapéról. – Ócska egy idő van kint. Készítek egy teát. Te is kérsz? – Igen, kérek. Várj csak! Segítek. – Hagyd csak. Maradj nyugton. Allie szavai élesebben hangoztak, mint akarta. Hedra megszeppenve húzta össze magát a hintaszékben, és úgy befészkelődött, mintha napokig nem szándékozna onnan előbújni. Allie eközben a konyhában vizet töltött két pohárba, betette őket a mikrohullámú sütőbe, és az órát három percre állította. Várakozás közben ismét arra gondolt, bárcsak Hedra felhagyna könnyelmű, sőt talán egyenesen hedonista életmódjának bálványozásával. Nem mintha valahol nem esett volna jól neki a másik nyílt csodálata. Kinek ne legyezgette volna a hiúságát? Ugyanakkor az egész egy kicsit kényelmetlen volt a számára, mert erről nem volt szó. Nem akart senkinek a példaképe lenni. Az persze igaz, hogy Sammel történt szakításuk híre elég gyorsan elterjedt, és a behízelgő modorú, göndör fürtű Billy Stothers Sam munkahelyéről többször is felhívta, hogy találkát kérjen. Allie egyszer ment el vele; egy unalmas darabot néztek meg egy külvárosi színházban, aztán elmentek vacsorázni és táncolni, Stothers nem próbálta meg lefektetni az első randevú alkalmával; a türelmes fajtához tartozott. Viszont halálra untatta a lányt kiszámítható, mindig raktáron tartott hazugságaival, úgyhogy Allie igyekezett tapintatosan lerázni. A kedvességet a férfi alighanem félreértette, mén az elmúlt hetekben szinte minden nap hagyott üzenetet Végső soron csak Stothers és Mayfair üzenetei voltak az automatán az elmúlt két hétben. Sam emléke a lány valamennyi gondolatába befurakodott, mindenhol vele volt. Meddig tart ez még? A mikro órája felberregett. Allie kivette a két csészét, beléjük eresztette a filtereket és várt. Aztán kidobta az elázott filtereket és a forrón gőzölgő italhoz egy kevés tejszínt öntött. A teli csészékkel belépett a nappaliba. A politikai magazinműsor éppen véget én. A lakás levegője meleg és párás volt, ám a kint dúló vihar valahogy mégis kívánatosa tette szemükben a forró teát. – Igazán nem kellett volna ezt tenned értem... – mondta Hedra, miközben átvette csészéjét. – Tudom – felelte Allie bosszúsan. Idegesítette az alázatos hang. Végül is nem csinált egyebet, csak melegített egy kis vizet, meg belelógatta a filtert; nem a veséjét ajánlotta fel átültetésre. – Úgyhogy legközelebb majd te csinálsz teát. Hedra elmosolyodott. – Szívesen. Az olyan, mintha megdolgoznék azért, hogy itt maradhassak. Hedra, Hedra.,. Allie kikapcsolta a tévét és visszaheveredett a kanapéra. – Ne felejtsd el, hogy te fizeted a lakbér és a rezsi felét – Ó, persze. De azt sem felejthetem el, hogy végül is ez a te lakásod. Úgy énem, tisztában vagyok vele, milyen nehéz lakáshoz jutni ebben a városrészben. Nagyon hálás vagyok, amién engem választottál lakótársnak. – Ezt már mondtad. – Igen... Azt hiszem, csak untatlak vele. Úristen, még bocsánatot is kér érte, gondolta Allie. – OK, Hedra. Nyugodt lehetsz, hiszek neked. – Akkor jó – bólintott a másik, és nagyot kortyolt teájából A poharat a szék kárpitozol karfájára tette, és jobb kezének könnyed érintésével tartotta egyensúlyban. Allie bűntudatot

érzett, amiért elvesztette a türelmét. Hedra sok tekintetben kellemesebb lakótárs volt, mint a többi jelöltek lettek volna. Mindenesetre jobb volt, mint egy nagyszájú egoista, aki már a második napon megpróbálta volna átvenni a dolgok irányítását. Vagy mint egy szerető, aki úgy hajította volna el a szívedet, mint egy használt papírtörülközőt. – Örülök, hogy együtt lakunk, Hedra. Tényleg. – Én... szóval... Kösz, Allie. – Tulajdonképpen szép volt, amikor mosolygott. Egy életre kelt Mona Lisa. – Ó, most jut csak eszembe, tegnap reggel, miután elmentél, keresett egy srác. Azt mondta, Samnek hívják. Allie majdnem kilöttyintette a teát, mivel a pohár még mindig színültig volt. Még egy kortyot sem ivott, várta, hogy kihűljön. – Samet mondtál? – Igen. Valami baj van? – Vele éltem itt, mielőtt... Mielőtt elhatároztuk, hogy szakítunk. Vagyis elhatároztam. – Ó, ezek szerint ti ketten.... – Szeretők voltunk. – Igazán sajnálom, hogy szakítottatok, Allie. Az ilyesmi gyakran megtörténik... – Mindennapos eset – helyeselt Allie. Csak nem neki. Nem ilyen hirtelen. Egyetlen éjszakai telefonnal, ami az egész életét felforgatta. A fenébe is most építgeti az új életét, és Samnek semmi joga, hogy ebbe is belegázoljon és mindent összezavarjon. Mielőtt Hedra beköltözött, elküldte Bili Stotherst a cuccaiért. Semmi sem maradt a lakásban, ami Allie-t a férfira emlékeztette volna. És a lány az emlékeiből is szerette volna kitörölni. Csak így tudott kiszállni a hullámvasútból. Ha egyszer megcsalta, máskor is megtenné. Nem lehet tehát gyenge, nem adhat neki még egy lehetőséget. Sam volt a pia – Allie az alkoholista. Egyetlen korty belőle, és elveszett. – Mondtad neki, hogy itt laksz? – Nem. Nem kérdezte, így nem kellett hazudnom. És szerintem nem is sejtette. Talán azt hitte, hogy az egyik barátod vagyok, aki arra vár, hogy hazaérj. – Kétlem – mondta Allie. – Jól isme, és az anyagi helyzetemmel is tisztában van. A szél és az eső újabb támadást intézett az ablak ellen, és ezúttal kis híján sikerült áttörnie. Vagy csak azért tűnt hevesebbnek ez az attak, mert a tévét közben kikapcsolták? – Sam nagyon kedvesnek tűnik – jegyezte meg Hedra. – Annak tűnik – felelte Allie, és nagyot kortyolt a teából. Már eléggé kihűlt ahhoz, hogy a nyelve megégetése nélkül ihasson belőle. – Hagyott egy üzenetet – folytatta Hedra. – Arra kért, mondjam meg: sajnálja, ami történt, hiányzol neki, és vissza fog jönni. – Pontosan ettől tartottam – szólalt meg kis hallgatás után Allie.

10 AMINT kitárta az ajtót, Allie azonnal érezte, hogy valaki van a lakásban. Nem a reggel óta üresen álló helység megszokott mozdulatlan levegője fogadta. Valami felkavarta ezt a rezzenéstelenséget. Nem hallott semmiféle kivehető zajt, a csend mégsem volt teljes. Bénultan állt az előtérben. Hedra egész nap dolgozott. Sam. Talán Sam tolakodott be a lakásba. A lány tekintete a zárakra szegeződött. Érintetlennek találta őket, és az ajtótokon sem tudta felfedezni erőszakos behatolás nyomait. Elképzelhető, hogy Sam lemásolta a kulcsokat, mielőtt visszaküldte a sajátjait. Másképpen is átverte már, miért ne tette volna ezt? A fenébe vele! A fenébe! Óvatosan beljebb lépett, és körülnézett a nappaliban. Minden rendben volt, a tévé és a hi- fi-berendezés – rablók csemegéje – ott állt a helyén. Sam. Csak Sam lehetett.

Allie-ben a harag és az elfojtott telelem viaskodott. Még beljebb lépett, és halkan bezárta az ajtót. Levette magassarkú cipőjét, és nejlonharisnyában óvatosan a hálószobákhoz vezető haliba osont. Egy pillantást vetett Hedra üres szobájába, melyben – a sajátjával ellentétben – az ágy gondosan, sőt csaknem katonás precizitással be volt vetve. A nagy gonddal összehajtogatott takaró tökéletes derékszöget zárt be az ágy támlájával. Hedra, a mintakatona A legszigorúbb kiképzőtiszt is elégedett lett volna a teljesítménnyel. Allie hálószobájából mintha némi nesz hallatszott volna. Mintha valaki fel-alá járkálna, és léptei könnyedén koppannának a padlón. Különös. Majdnem olyan, mintha valaki táncolna odabent. Allie szíve egyre gyorsabban vert, ahogy szobája ajtajához közeledett. Jobb kezével megérintette a falat, mintha félne, hogy elveszti az egyensúlyát Bemenjen? Megteheti ezt? Hát persze, a fenébe is! Ez az ő lakása. Ő lakik itt, nem Sam. Az ajtónál egy pillanatra megállt, és mély lélegzetet vett. Aztán bátran belépett a szobába. Sam... Nem Sam. Hedra. A szoba közepén állt, az öltözőszekrényre szerelt tükör előtt. Hedra teste megrándult, fejét az ajtó felé fordította. Szeme elkerekedett, száját szólásra nyitotta, ahogy megpillantotta a belépő Allie-t. Ajkait csak valami nyögésféle hagyta el, egyetlen értelmes szót sem tudott kinyögni a meglepetéstől. Allie drága kék kosztümé volt rajta, az ezüst színű övvel és cipővel, sőt még a lány szögletes cirkónium kővel ékített ezüst fülbevalóját is feltette. Teljesen átváltozott. Úgy nézett ki, mint aki most indul egy elegáns estélyié. Allie a meglepetéstől földbe gyökerezett lábbal állt az ajtóban. Fogalma sem volt róla, mit mondjon, és egyáltalán mi történik itt. Hedra sovány teste összegörnyedt, mintha valaki gyomron vágta volna. Néhány imbolygó lépést tett hátrafelé Allie magassarkú cipőjében, mint a kislányok, akik anyjuk, vagy nővérük ruháit veszik magukra, aztán dadogva megszólalt: – Azt hittem, elmész ebédelni... – szólalt meg végül, mintha szemrehányást tenne a másiknak, amiért hazatérésével becsapta. – Az ebéd elmaradt – felelte Allie. – Azt hittem, ma is dolgozol. – Ma nem volt rám szükség... – Hedra alsó ajka szabályszerűen reszketett. Arcán zavarodottság tükröződött. Ha Allie ebben a pillanatban a kezébe nyom egy ásót, biztosan elássa magát. – Sajnálom. Istenem, nagyon szégyellem magam, amiért... Allie egy pillanatig úgy érezte, hogy nem tudja elfojtani haragját. Aztán ez az érzés hirtelen elmúlt. Látta, hogy Hedra a könnyeivel küzd. Csak ezt ne! Ezt kurvára nem akarom látni! Meg hallani! Ha elkezd zokogni, órákig nem hagyja abba. A szánalom végül teljesen félresöpörte a haragot. Átment a szobán és Hedra sírástól rázkódó vállára tette a kezét. Különös érzés volt, hogy saját ruhájának lágy tapintását érzi az ujjai alatt. Egy pillanatig önző módon eszébe jutott: nem akarja, hogy könnyfoltok legyenek rajta. Hedra összerándult, mintha Allie meg akarta volna ütni. Allie nagy nehezen mosolyt erőltetett az arcára. – Nyudodj meg, Hedra. Csak egy ruháról van szó, nem nemzetközi kémkedésről. Semmi baj nem történt. – Ó, istenem. Felpróbáltam a ruháidat. Nem tudom miért tettem, mi történt velem. Őszintén mondom, nem tudom. – Elhiszem – felelte Allie, és megsimogatta a lány még mindig reszkető vállát. – De te is higgyél nekem. Minden rendben van, tényleg. Hedra arcizmai továbbra is meg- megrándultak, szemében még mindig könnyek csillogtak és tekintete úgy ugrált a szoba egyik pontjáról a másikra, mint egy megriadt állaté.

– Az egész azért van, mert annyira irigyellek. Hogy olyan magabiztosan járod a saját utadat, meg minden... Te mindig biztos vagy magadban, én pedig tele vagyok kétellyel. Őrültségnek hangzik, de arra gondoltam, hogy talán, ha felveszem a ruhádat, amiben olyan állati jól nézel ki, akkor.... – Akkor valami rád is átragad az egészből? – fejezte be a gondolatot Allie. – Személyiség-átadás, vagy valami ilyesmi? Megalázott helyzete ellenére Hedrának el kellett mosolyodnia. – Nem, nem egészen. De azt hiszem, igen, valami ilyesmi lehetett. Egyszerűen csak fel akartam venni a ruhát, hogy lássam: hogy mutatok benne. – Akkor kár is bonyolítani a dolgot. Nem kell belekeverni az öreg Freudot. – Azt hiszem, nem – felelte Hedra kis gondolkodás után. Allie ellépett a lány me llől és leült az ágyra. A rugók felnyögtek. Sam. – Ne irigyelj, Hedra. Az életem közel sem olyan szép, mint amilyennek esetleg kívülről tűnik. Én is tele vagyok kételyekkel, gondokkal, pont úgy, mint te. Néha egész komoly gondokkal. – De legalább csak néha. És te ráadásul meg is tudod oldani őket. – Nem mindig. – Samre gondolsz? – vonta össze értetlenül a szemöldökét Hedra. – Igen, rá. – Végül ez is meg fog oldódni... – Nem akarom, hogy "megoldódjon". – Azt akarod, hogy egyszer s mindenkorra vége legyen? – Már vége van. Részemről véglegesen. – Egészen biztos vagy benne? – Többnyire igen. – A te megjelenéseddel, Allie, a férfiak nem fognak örökké fájdalmat okozni neked. Nekem viszont, úgy tűnik, állandóan komoly gondjaim vannak. És ez ráadásul látszik is rajtam, ami még inkább megnehezíti a helyzetemet. – Egyáltalán nem látszik annyira mint gondolod. Vonzó vagy és okos, Hedra; jobban kell hinned magadban. – Úristen, olyan vagyok, mint a NóTc Lapja Kedves Doktor ura, gondolta magában Allie. Hedra végigsimított a selyemruhán. – Könnyű azt mondani. – Igen, értem, hogy mire gondolsz. De te olyasmi vagy, mint egy Pygmalion, aki elhatározza, hogy saját magát alakítja át. Ez azt mutatja, hogy van remény. Minden rendben lesz veled, Hedra, érzem. – Érzed? Tényleg? – Tényleg. Márpedig én nem szoktam tévedni, igaz? Hedra kuncogott. – Szerintem nem. Jaj... – Hedra hirtelen kicsatolta az övet és gyorsan lehúzta a ruha zippzárját. Mintha csak most jutott volna eszébe, hogy milyen hibát követett el, és igyekezne minél hamarabb egyenesbe hozni a dolgokat Mint egy gyermek, aki a szülői megbocsátásra vár. Allie az ágyon ülve figyelte ahogy bugyira és melltartóra vetkőzik. Tényleg nem volt rossz alakja. Minden esetre jobb, mint amilyet az általa kedvelt jelentéktelen és rosszul szabott ruhái sejteni engedtek. – Hagyd magadon a fülbevalókat, Hedra. Van egy másik ruhám ami talán tetszene neked. A lány megfordult és hitetlenkedve nézett Allie-re. – Csak nem azt akarod mondani, hogy ezek után... – Miért? Nem loptál el semmit, nem tettél tönkre semmit... – emlékeztette AHie. – Soha semmit nem tennék szándékosan tönkre, ami a tiéd – jelentette ki Hedra olyan átéléssel, mintha most tenné le a cserkészfogadalmat.

Allie felállt az ágyról és a ruhásszekrényhez lépett. A hajlított fémből készült fogasok sikoltva csúsztak arrébb a vasrúdon, ahogy a ruhák között turkált, hogy végül kiválasszon egy olcsó bézsruhát Hasonló szabása volt, mint annak, amelyiket Hedra éppen ezalatt igyekezett pontosan az eredeti helyzetnek megfelelően visszatenni a fogasra. Kevesebb anyag, hosszabb szeges, de azért hasonló. – Próbáld fel ezt – mondta Allie, arcán az exkluzív boltok eladóinak ragyogó mosolyával. Hedrának tetszett. – Komolyan gondolod? – Komolyan – erősítette meg Allie. Hedra néhány percen belül már az új ruhában pompázott, és elégedetten nézegette magát a földig érő tükörben. Mozdulatai eltúlzottak, mégis koordináltak voltak, mintha táncolna. Ellépett a tükörtől, még mindig mosolyogva belebújt az ágy mellett fekvő középmagas sarkú cipőjébe. Újra megnézte magát, aztán kétszer körbefordult, hogy a szoknyája csak úgy repült mögötte. – Hogy tetszem, Allie? – Szerintem fantasztikusan áll rajta. – A ruha valóban előnyös volt. – Jobban, mint rajtam. – Á, az lehetetlen – De, tényleg. Hasonlítasz rám, ha vannak is különbségek. Szeretném, ha így lenne – mondta a lány félénken. Jézusom, gondolta Allie, de csak ennyit mondott: – Szükséged lenne egy pohár italra. Vagyis nekem lenne rá szükségem. – Nekem mindig! – Most? – Most aztán különösen. – OK, Allie. Csak előbb hadd vegyem le ezt. – Hátranyúlt, hogy lehúzza a zippzárat. – Hagyd csak magadon. A tied lehet. – Dehát egy ilyen ruhát nem engedhetek meg magamnak... – Nem kell fizetned érte. Ajándék. – Viccelsz. – Nem viccelek, a fenébe is! – Már megint túl éles a hangja. Hedra szemlátomást nem értette, mitől lett Allie hirtelen ilyen ideges. Leengedte a kezeit és majdnem meghajolt, amikor végül ismét megszólalt: – Köszönöm, Allie. – Nem vagyok uralkodó, Hedra – mondta Allie, még mindig feszülten. – Hogy érted ezt? – Ne törődj vele. Menjünk, az üveghintó előállt Sehol egy hintő. Még egy taxit sem találtak. A szürke délutáni félhomályban gyalog indultak el egy bárba a Broadway 76. utca felőli végére. Mielőtt beléptek, Allie egy pilantást vetett az Apple Bank bejárata mellé szerelt órára. Egy óra elmúlt, de egyáltalán nem érezte magát éhesnek. Úgy tűnik, a hálószobai jelenet elvette az étvágyát egy időre. Az erős indulatok mindig így hatottak rá. A helységben heavy- metal szólt, de nem volt túl hangos. Az étterem boltívei alatt emberek ültek a piros terítős asztaloknál, és többnyire éppen ebédjüket fogyasztották. A két lány a bárban, a fal mellett álló faasztalok egyikénél ült le. Allie átvetette táskája pántját a szék támláján. A széket szorosan a fal mellé tolta, hogy a táskát senki ne ragadhassa el, és csak ezután nézett körül a helységben. A bárt sötét bútorokkal rendezték be, körben magas polcok sorakoztak, különleges söröskorsókkal. A szomszédos étteremből kellemes illatok szüremkedtek át a két helységet elválasztó lengőajtón. Az asztaloknál körülbelül tucatnyian üldögéltek poharaikba bámulva, vagy szomszédaikkal csevegve. Allie tekintete ismét a korsók felé fordult. Egyik- másik igazán

antik darabnak tűnt. Kíváncsi lett volna, mennyit érhetnek egy gyűjtő számára. Lehet, hogy a tulajdonosnak fogalma sincs róla, milyen értékeket őrizget. Aztán arra gondolt, hogy ez nem túl valószínű, főleg New Yorkban. Ebben a városban a turisták kivételével mindenki tudta, hogy mi mennyit ér. Csak a saját, lassan felőrlődő életüket nem értékelik semmire. Fáradt tekintetű pincérnö lépett az asztalukhoz. Elszántan álldogált mellettük, kezében jegyzettömbbel, szenvtelenül meredt a falra, mintha nem tudná, vagy nem érdekelné, hogy emberi lények, vagy papírmasé figurák ülnek-e előtte. Végül egy erőtlen "Tessék..." szaladt ki a száján, és felvette a két lány rendelését. Allie két Martinit kért. Hedra egy üdítőt és egy Martinit. Az előbbi látszólag jobban esett neki. Két fiatal öltönyös férfi félbehagyta a helyi futballcsapatról szóló kissé hangos beszé lgetését, amint a két lány mellé ért. Egyiküknek hiányos volt a fogazata, és kisé dülöngélt. Allie hamarabb kapta el róluk a tekintetét, mint Hedra. Látta, hogy a másik férfi a lányra kacsint. Hedra lendületesen elfordult, és Allie-re nézett. – Köszönjük, nem – jelentette ki határozottan. – Még nem is mondtak semmit... – jegyezte meg Allie. – De mondtak volna, ha bátorítjuk őket. – Elég valószínű. A férfiak még hangosabban folytatták a beszélgetést a fociról. Aztán hirtelen témát váltottak és a tőzsdei mozgásokat kezdték elemezni. Talán csak azzal a szándékkal, hogy kedvező benyomást gyakoroljanak szavaik akaratlan kihallgatóira. "Most kell nyomulni a kötvénypiacon, öregem" jelentette ki a rosszfogú. A másik, amelyik az előbb Hedrára kacsintott, az amerikai gazdasággal kapcsolatos optimizmusának adott hangot. – Csúszó- mászók – mondta Hedra ismét a férfi felé pillantva. – Talán nem – felelte Allie. – Sohasem tudhatod. – Senki sem tudhat semmit biztosan – foglalta össze Hedra filozofikusán. Ez volt az igazság. Amikor hazafelé menet a Cody Arms elé értek, éppen Sam lépett ki az épületből, és könnyed léptekkel lesietett a lépcsőn.

11 SAM meglátta a két lány közeledő alakját, és az utolsó lépcsőfokokat már egészen lassan tette meg. Aztán az épület előtt megállt, és mozdulatlanul várt, mint egy felhúzós játék a rugó lejárta után. Szürke melegítőt, kék pólót és barna Avia jogging-cipőt viselt. Borzos haja már rég megérett a fodrász ollójára. Allie úgy látta, talán le is fogyott néhány kilót, de nem a sportnak köszönhetően, hanem mintha beteg lett volna. Egy pillanatig aggodalmat érzett a férfi iránt. Sam tekintete ide-oda járt Allie és Hedra között. – Futni voltam, és gondoltam, ha már erre járok, akár be is nézhetnék – mondta. – Minek? – kérdezte Allie. – Hát már itt tartunk? Kell valamilyen ok, hogy meglátogassalak? – vonta össze a szemöldökét a férfi. – Attól tartok, igen. Sam hosszasan Hedrára nézett, a köztük feszülő csönd lassan elviselhetetlenné kezdett válni. Végül Allie nem buta tovább a hallgatást: – Hedra Carlson. Hedra, bemutatom Sam Rawsont. Allie látta, hogy Sam gyors pillantással végigméri a lányt, és az a halvány meglepettség sem kerülte el a figyelmét, ami a férfi arcán átsuhant, amikor felismerte a bézsszínű ruhát. Egyszer egy hétvégi kirándulás alkalmával viselte; soha nem fogja elfelejteni, hogyan hámozta le róla a férfi abban a kis hotelszobában... Sam gyengéden kezet rázott Hedrával.

– Allie régi barátnője vagy? A lány tettetett könnyedséggel válaszolt: – Nem olyan régi. Úgy értem, nem régóta vagyunk barátnők, de most azok vagyunk. Sam felvillantotta szeretetreméltó mosolyát. – Várj csak! Hiszen már találkoztunk egyszer, amikor Allie-t kerestem. Te éppen fent voltál a lakásban, és őt vártad. Emlékszel? – Hát persze. Most már emlékszem. A férfi megigazította a jobb kezén lévő csuklószorítót. A rugalmas, kék- fehér anyagon Yankees felirat díszelgett. – Én megmondtam a nevem, de te elfelejtettél bemutatkozni. – Huh, bocs, tényleg sajnálom. – Minden esetre örülök, hogy Allie ilyen közeli barátra talált. Egymás ruháit hordjátok, meg ilyesmi. New Yorkban ritkaság, hogy az ember ilyen szoros barátságokat mer kötni. Allie-nek elege volt. – Sam, mi tulajdonképpen sietünk. -Igen? – Azt hittem, kocogni készülsz. – Igen, éppen a parkba tartottam. Erre vitt az utam, és felugrottam hozzád. De nem \oltal otthon. Most viszont itthon vagy. – Még nem egészen. De szeretnék. Örülök, hogy találkoztunk. Megkerülte a férfit, és elindult a lépcsőn felfelé. Sam hirtelen mozdulattal gyengéden megragadta a könyökét. Az elkeseredettség elektromosságként rohant végig tagjain, a lány szinte érezte a felé áradó ki nem mondott könyörgést. – Allie, kérlek, hallgass meg! – Én felszaladok a lakásba... – szólalt meg Hedra. – Örülök, hogy találkoztunk, Hedra. Biztos vagyok benne, ho gy még látjuk egymást. Allie kiszabadította a könyökét, és a mozdulat ezúttal valódi áramütést mért karjára. – Én is felmegyek vele, Sam. A férfi gyorsan feljebb lépett egy lépcsőfokkal, és elállta Allie útját. Esdekelve nézett a lányra – Allie, csak beszélgetni szeretnék... – De én nem – Magában tudta, hogy nagyon is szeretne. Az isten verje meg, alig bír ellenállni. – Hedra, várj meg! A lány a lépcső tetején állt, arcán zavarodottság jelei tükröződtek. A bézsszínű ruhának és a magassarkú cipőnek köszönhetően lábai a járdáról felnézve határozottan formásnak tűntek, Sam egy pillanatra megbámulta, mintha Allie-t látná a ruhában. Fogait összeszorította, és olyan szaporán lélegzett, mintha máris futott volna. Allie alkoholszagot érzett a leheletében. Lehet, hogy a bárban pillantotta meg őket? Megelőzte őket, és szándékosan rendezte így a jelenetet? Nem, gondolta végül. Mindez lehetséges, de nem valószínű. Váratlanul el kezdett esni az eső. Nem túl erősen, de ahhoz éppen eléggé, hogy néhány percen belül valamennyien elázzanak, ha kint maradnak a lépcsőkön. Az elhaladó autók ablaktörlői megkezdték monoton mozgásukat. Egyik- másik kocsi már a lámpáit is bekapcsolta. Ideges sárga szemeik igyekeztek csökkenteni az ütközés veszélyét a mind sűrűbbé váló félhomályban. Az úttest az esővíztől olyanná vált, mint az átláthatatlan üveg, és visszatükrözte a délutáni forgalom színes fényeit. Sam homlokán egy csepp esővíz gördült végig. Végül félreállt és beengedte Allie-t a házba. A lány elment mellette, karjuk lehelletnyire súro lta egymást. Minden lépéssel szabadabbnak érezte magát, miközben arra is ügyelt, hogy csípőjét minél kevésbé ringassa. Tudta, hogy a férfi figyeli. Az autógumik úgy sisteregtek a nedves aszfalton, mint megannyi titkos suttogás. Hedra kinyújtotta felé a kezét, mintha egy hegy tetejére segítene feljutni valakinek. Lehet, hogy pontosan erről volt szó: kimászni Sam hatása alól. Lehet.

Megragadta Hedra kezét és megszorította, mintha csak azt akarná mondani: "Köszönöm." Lendületesen belépett a hűvös, száraz előcsarnokba. Micsoda menedék! – Akkor majd máskor beszélgetünk, Allie – kiáltotta utána Sam. Nem válaszolt. Egy esőcsepp billegett a szempilláján; türelmetlenül letörölte a kézfejével. – Kínos helyzet, de te ügyesen megoldottad – szólalt meg Hedra a liftben. Ügyesen? Allie másképp érezte. – Úgy gondolod? – Olyan nyugodtnak tűntél. Tudtál uralkodni magadon. Én nem lettem volna erre képes, az biztos. – Én nem így éreztem, Hedra. Belülről egyáltalán nem voltam olyan nyugodt. – Az nem számít. Itt vagy, és nem kell lefolytatnod Sammel azt a kellemetlen beszélgetést, amit annyira ki akart erőszakolni. Nem hagytad magad behúzni a csőbe. Ez a legfontosabb. – Nem, nem ez a legfontosabb – felelte Allie. – Hanem az, hogy Sam most már biztosan tudja: együtt élünk. – Mi? Honnan tudhatná biztosan? Mindössze egyszer látott a lakásban, és azt hiszi, hogy ott vártam rád. – Ne hidd el neki, amit mond. – Dehát mit tudna bizonyítani? – Nem úgy gondoltam, hogy bármit is bizonyítani tud mondta Allie. – De nem is kell neki. – Hogy érted ezt? – Ha akarja, értesítheti a gondnokságot, hogy lakótársat fogadtam, és akkor mindkettőnket kilakoltatnak. – És hinnének is neki? – Küldenének valakit, hogy ellenőrizze a lakást, és rájönnének, hogy két ember lakik benne. Ezt nem lehet titokban tartani valaki előtt, aki pontosan emiatt szaglászik. – És mi lenne, ha nem engednénk be őket? – Beosonnának a tartalék kulccsal. Aztán küldenének egy kilakoltatási határozatot, és utána már nekem kellene bizonyítanom, hogy egyedül laktam ott. Tudnák, hogy ezt úgysem tudom megtenni. – Allie nem volt benne egészen biztos, hogy így zajlik le egy kilakoltatás, de azt tudta: a Haller-Davis ki tudná dobni, és ki is dobná. Eszébe jutott Sam pillantása, amikor felismerte Hedrán a bézsszínű ruhát; ahogy Sam visszaemlékezett a lánnyal való véletlen találkozásra a lakásban. Tudatta Allie-vel, hogy tudja: Hedra titkos lakótársként tartózkodik nála. Ennek Allie cseppet sem örült. Lehetetlen volt megjósolni, mi fog történni; a válás, akár házasságról, akár futó kapcsolatról va n szó mindig szolgálhat váratlan és elkeserítő fordulatokkal. A lift megérkezett a harmadikra, az ajtók zajosan kitárultak, és a fülkébe kellemes, meleg levegő áramlott be a folyosóról. Allie agyában felsejlett a New York utcáin tébláboló hajléktalanok képe. Naponta több száz szerencsétlen mellett ment el anélkül, hogy észrevette volna őket. A "normális" emberek igyekeznek nem gondolni rájuk, sőt még a tekintetüket is elkerülik, ő is közéjük kerülhet, ha Sam úgy akarja. A jogging-cipős végzet. Ez emésztette leginkább a lányt. A tudat, hogy Sam megtehetné. Hülyeség! – gondolta aztán. El tudom tartani magam, és legalább annyira munkaképes vagyok, mint Sam. Az életem a saját kezemben van. Hedra a folyosó felénél megállt, és hitetlenkedve nézett Allie-re. – Ugye, te sem gondolod komolyan, hogy Sam képes lenne bemártani a gondnokságon? – Nem tudom – felelte Allie. – Egy hónappal ezelőtt nem gondoltam volna, de Sam mindig rejteget meglepetéseket. Úgy látszik, minden férfi tartogat meglepetéseket. – Csak nem nekem. Allie elmosolyodott. – Értem, hogy mire gondolsz. De nem értette.

A lakásban szólt a telefon, amikor beléptek. Allie szórakozottan felvette, miközben még mindig Samen járt az esze. – Allie? – kérdezte egy férfihang. Nem Sam volt – Igen... – A vonal túlsó végén csend honolt. – Halló! Hirtelen megszólalt a foglaltjelzés. Akárki is volt a titokzatos telefonáló, szó nélkül letette.

12 MAYFAIR széles íróasztala mellett ült Fortune Fashions irodájában. IBM-kompjúterén az Allie Jenestől kapott programot tanulmányozta. Ujjai már magabiztosan táncoltak a szürke billentyűkön. Magában többször is megdicsérte a lányt a kitűnő programok megírásáért. Raktárkészlet, fizetési lista, a forgalmat jelző grafikonok, termelési előrejelzések, és mindez viszonylag egyszerű utasításokba tömörítve. Mint mondta, még csak a rá bízottak 50 százalékával készült el. Ez Mayfair számára azt jelentette, hogy még van ideje végrehajtani mindazt, amit az első percben eltervezett, amikor meglátta Allie Jones-t. Miért is ne? Ha az ember egy ilyen menő cég elnökhelyettese, jogot formálhat bizonyos mellékes juttatásokra, nem igaz? Allie már túl sok időt fordított a megbízásra ahhoz, hogy most feladja a munkát. És túl sok pénzt vesztett volna vele. Kétségtelenül engednie kell a nyomásnak. Ráadásul mostanában szakított valami fickóval, aki jól átverte. Valami Sam, vagy ki. Szóval a gyümölcs beérett a szüretre. Igen, a megfelelő időzítés az egyik legfontosabb dolog az életben. Persze Mayfair nem akarta ilyen nyíltan elmagyarázni a lánynak a dolgok állását. Annál sokkal rutinosabb volt. De különböző utalásokkal a tudomására fogja hozni, hogy most már ő maga is eleget tud a programról ahhoz, hogy egy másik szakember segítségével befejezze, amit Allie elkezdett. A titkárnője, Elaine is egyre jobban elboldogul a számítógéppel. Az alapvető szoftvereket már beüzemelték, úgyhogy nagyobb gondok nem lehetnek. Allie előlegként csak a kialkudott összeg töredékét kapta kézhez. Szépen lassan, fokról fokra meg kell értetnie a lánnyal, hogy ha be akarja fejezni a munkát és fel szeretné venni a tiszteletdíjat, akkor vele, Mayfairrel is számolnia kell. Ez egyáltalán nem szokatlan a szakmában. Talán már korábban is lefeküdt egyik-másik megbízójával. Ha már a legelejétől kezdve nem erre számított volna, bele sem ment volna a játékba. Egy vonzó nőnek nincs szüksége számítógépre, hogy ezt kitalálja. A szoftver az szoftver. Elaine lépett a szobába, és arcán hivatalos mosollyal Mayfair felé biccentett. A lány magas volt és karcsú, mint egy modell, és a Fortune Fashions őszi kollekcióját viselte. Öt évvel ezelőtt forró és szenvedélyes viszony szövődött köztük, de mostanában erről nemigen beszéltek. Akkoriban Elaine tudta, hogy az alkalmazás egyik legelső feltételeként ágyba kell bújnia a főnökével. Hasonló döntés előtt állt most Allie is. Elaine-nek volt férje akkoriban, na és? Ennek nem kellett volna ilyen komoly gondot okoznia Nem ő kérte a nőt, hogy őszinteségi rohamában mindent mondjon el a férjének. A pasas teljesen begőzölt, és elment Mayfair lakására. Persze otthon volt a felesége, meg a kölykök is, Jézusom, micsoda jelenet. Micsoda éjszaka! Mayfair megbocsátott Elaine-nek a történtekért, sőt segített neki lakást találni, ahol elkezdhette magányos életét. Még most is ott él. Egyszóval az eset utóbb a tyúk legjobb húzásának bizonyult. Saját kéglije lett, ahova mindig más krapekokat vitt fel, és nagyvonalú ajándékaikat sem utasította vissza. Azért nem volt kurva. Titkárnő. Mayfair majdnem elmosolyodott. Az Elaine férje által rendezett jelenet nyomán az ő házassága is felbo mlott. Janice, a felesége most Buffaloban lakik a gyerekekkel. Úgy tűnik, mindenki jól járt. Mayfair minden esetre boldogabb volt így. Tudta, hogy közvetve ezt Elainenek köszönheti.

Párnázott forgószékén kényelmesen hátradőlt, és titkárnőjét tanulmányozta, amint egy alacsonyabban fekvő fiókban kutatott valami után. A nőnek még mindig karcsú dereka, formás feneke és szép combjai voltak. Elaine kiegyenesedett és megigazította a szoknyáját. Lábikráján megfeszültek az izmai, ahogy lábát visszacsúsztatta magassarkú cipőjébe. Szexi. Kezében tartotta az iratgyűjtőt, amit keresett. Megfordult, és erősen kifestett szemeivel a férfira nézett. – Allie Jones bejön ma? – Elvileg igen – felelte Mayfair. Allie tanította Elaine-t a számítógép használatára. A lány elég jól haladt. Ezt majd Allie-vel is tudatja, amikor megemlíti neki, hogy a cégnek már nincs olyan nagy szüksége a szakértői segítségre. Ami azt illeti, a jelen helyzetben már nem igazán nélkülözhetetlen. De arra is utalni fog, hogy a lánynak nem kell aggódnia; más formában nélkülözhetetlenné teheti magát. Tíz óra körül a két nő félrevonul az iroda melletti kis helyiségbe. Elaine az új számítógép mellett ül majd, Allie pedig odahúzza a barna és vörös bőrből készült dán széket a fal mellől. Türelmesen és hozzáértéssel elmagyarázza a másiknak, hogy mit csinált jól s mit rosszul. A tanár és a tanítvány jól kijönnek egymással. Mindketten okos és tanulékony emberek. Mayfair elmosolyodott. Nemsokára újabb közös vonással gyarapodnak. Allie éppen indulni készült, hogy metróval bemenjen a Fortune Fashions belvárosi irodájába, amikor megszólalt a telefon. Letette kezéből a fülbevalót, amelyet most készült felvenni, elfordult öltözőasztalától és szórakozottan beleszólt a kagylóba. Vonásai megkeményedtek. Elsápadt. Összeszorította állkapcsát és olyan erővel csapta le a telefont, hogy az egyik ujját becsípte a kagyló és a készülék közé. Egy őrült. Akárki is hívta, nem lehetett épelméjű, olyan dolgokat suttogott a kagylóba. Elképzelni is szörnyű mindazt, amit mondott! Menj el valahova, ahol senki sem lát és maszturbálj, haver, de engem hagyjál békén! Eszébe jutott az előző napi hívás, a férfi, aki szó nélkül letette. Lehet, hogy ugyanaz volt a telefonáló? Elképzelhetőnek tartotta, bár tudta, hogy New Yorkban nem egy beteges alak szerez magának ilymódon kétes gyönyöröket. Minden egyedülálló nő számíthat hasonló hívásokra a városban. Ez éppen úgy hozzátartozott a manhattani élethez, mint a zugárusok vagy a káromkodó taxisok. Mégis volt valami a hívásokban, ami aggasztotta. Mindkétszer a nevén szólították. Sőt, a becenevén: Allie. Nem Allison – Allie. Mintha régi haverok lettek volna. Elhúzta a száját, kezét a szoknyájába törölte, mintha a telefon érintésétől beszennyeződött volna. A Jones annyira hétköznapi vezetéknév volt, hogy a telefonkönyvben a keresztnevét is feltüntette, eltérően azoktól az egyedülálló nőktől, aMk csak családi nevükkel szerepeltek, hogy elkerüljék a hasonló zaklatásokat. Allie sem szívesen íratta be a teljes nevét, de éppen a munkája miatt akkoriban elkerülhetetlennek ítélte. Fontos volt neki, hogy potenciális üzletfelei megtalálják, és ha titkosította volna a számát, elesik egy sereg megbízástól. Ezt nem engedhette meg magának. Visszament a tükörhöz, és megnyugtatta magát akárki is telefonált az előbb, nem fogja újra hívni. Alighanem egy beteges fantáziájú perverz alak volt, aki bezárkózott egy nyilvános fülkébe, és a telefonkönyvből véletlenszerűen kiválasztott nőket hívogatott. Lehet, hogy most éppen egy másik nőt zaklat az ocsmányságaival. Nem kell aggódnia egy ilyen ferdehajlamú pasas miatt, akinek a szexuális élete a manhattani telefontársaságon múlik. Allie rámosolygott tükörképére. Magabiztos, filozofikus töltetű mosoly volt ez. Ám ahogy ismét megpróbálta feltenni a fülbevalót, kezei annyira remegtek, hogy nem volt képes eltalálni a lyukat.

13 EGY nagydarab, spanyolos külsejű fiatal férfitól eltekintve Allie volt a Goya's egyetlen vendége. A férfi rövidnadrágot és fekete izompólót viselt. Az étterem szemlátomást nem dicsekedhetett különösebben nagy reggeli forgalommal; igaz ugyan, hogy már kilenc óra is elmúlt. Allie sokáig aludt, aztán elhatározta, hogy valahol gyorsan megreggelizik, mielőtt elindul a Mayfair titkárnőjével megbeszélt találkozóra. Igyekezett minél gyorsabban elfelejteni az obszcén telefonhívást. Az étteremben hűvös volt. A reggeli hideg ellenére a légkondicionáló és a mennyezetre szerelt ventillátorok teljes erővel dolgoztak. A rövidnadrágos fickónak igazság szerint reszketnie kellett volna a hidegtől, nem pedig nyugodtan üldögélni és rezzenéstelen tekintettel kortyolgatni barnás színű italát, vélhetőleg egy pohár Pepsit. Bőrdzsekije a mellette álló szék támláján pihent. Graham Knox, a szikár, lapátfülű és dús fekete hajú pincér felvette Allie rendelését, és néhány perc múlva már hozta is a krémsajtos szendvicset és a csésze kávét. Úgy tűnt, mintha egy vigyort fojtott volna el magában, miközben a tálcát a lány elé tette az asztalra. A jókedv elő akart tömi vonásai mögül. Elindult a konyha felé, aztán megtorpant és visszafordult Szabályos hátraarc. – Tudom, hogy amiért szomszédok vagyunk, még nincs jogom feltartani, de ... szóval jó hírt kaptam, és egyszerűen úgy érzem, meg kell osztanom valakivel. Most úgy sincs forgalom, maga pedig itt van, és végső soron szomszédok vagyunk. Ha nem bánja, Allie... A lány letette a szenvicset a lapos, fehér tányérra. Miről van szó? Graham megütötte a főnyereményt? – Egyáltalán nem bánom. Szeretek jó híreket hallani, még másokét is – mondta mosolyogva. Graham erre végre szabadjára engedte az eddig elfojtott vigyort. Úgy nézett most ki, mint egy kedves bábfigura. Allie kezdte megkedvelni ezt az őszinte és barátságos férfit az elálló füleivel és sötét, meleg szemeivel. Graham szégyenlősen téblábolt az asztal előtt, aztán kibökte: – Szóval az a helyzet, hogy én drámaíró vagyok, és több mint egy évig dolgoztam a legújabb darabom forgatókönyvén. Jóval több mint egy évig, ami azt illeti. És végre megvették. Hamarosan bemutatják – elhallgatott, és megvonta a vállát, mintha így utólag nem is tűnne olyan nagy dolognak, hogy bemutatják a darabját – Szóval ez lenne a jó hír. – De hiszen ez fantasztikus! – mondta Allie. – Gratulálok! Komolyan. – A címe: Áttáncolt élet. A Creative Playhouse viszi színre. Ismeri? – Attól tartok, nem. De szeretem a modern színházakat Különösen a Broadwayn kívülieket A férfi még szélesebben vigyorgott. – Hát ez elég messze van a Broadwaytől. Jő erős szemüvegre és térképre lesz szüksége, hogy megtalálja – Ne butáskodjon. Ez óriási teljesítmény. Istenem, gondol egyet, feljön New Yorkba és egykettőre bemutatják a darabját. Tudja hányan próbálkoznak meg ezzel sikertelenül? – Ó, higgye el, tudom. – Feltétlenül elmegyek a bemutatóra. – Tényleg? Elintézem, hogy kapjon tiszteletjegyet. És szerzek egyet a... – hirtelen elhallgatott. – Úgy értem... Allie pontosan tudta hogy érti. Hedrára gondolt De honnan tudott a lakótársáról? A férfi úgy nézett körül, mint egy összeesküvő az ellenséges terepen. A termetes fiatalember lapos, haragos tekintettel nézett vissza a pincérre, mintha arra gyanakodna, hogy rajta gúnyolódnak. – Semmi közöm hozzá, hogy van egy lakótársa – mondta halkan Graham. – Mi vagyok én, rendőr? Nemrégiben vettem észre a Cody-ban, láttam magukat egy párszor együtt kilépni a

liftből. Egyszer hallottam is, ahogy beszélgettek, és az egyikük mondott valami olyasmit, amiből kiderült, hogy együtt laknak. Ez az egyik legfőbb kihágás, amit az ember abban a házban elkövethet Siettem, úgyhogy maguk nem vehettek észre. Nem akartam, hogy rájöjjenek: tudok a dologról. – Mióta tud róla? – Csak néhány hete. De nem kell aggódnia: tudok titkot tartani, őszintén mondom. – Elhiszem, Graham – Mi mást tehetett volna? – De kérem, tényleg ne említse meg senkinek. – Becsületszavamat adom, Allie. Ebben a rohadt városban nem tudhatom, mikor szorulok rá magam is, hogy felvegyek egy lakótársat a költségek csökkentése érdekében. – Magának nem kell ettől tartania. Maga sikeres drámaíró, Graham. – Attól tartott, túlságosan is bizalmaskodó volt a hangja, de a férfi látszólag nem vette annak. Graham összedörzsölte a kezeit, mintha egy láthatatlan törülközőt használna. Elvörösödött. – Azt azért nem mondanám, hogy sikeres. Legalábbis egyelőre. És ezzel nem is lehet valami sokat keresni. Ráadásul a darab egy hét után meg is bukhat. Vagy mindjárt az első előadás után. Előfordul az ilyesmi. – Ne vészmadárkodjon – mondta Allie. Nagyot harapott a szendvicsből és kortyolt egyet a kávéból. A férfi zavartan hátrálni kezdett. Allie most kezdett rájönni, hogy Graham őrülten bele van zúgva. Hát igen, ez így helyes. Meglehetősen természetes jelenség egy férfi és egy nő között. Az érett, egészséges emberek nem hagyják, hogy ez felborítsa az életüket, nem adják át magukat kezdeti érzelmeiknek, hanem hagyják, hogy kifejlődjön belőle valami, ami több mint barátság. Aztán eszébe jutott a perverz telefonáló. Graham? Nem! Nevetséges. Nem fogom hagyni, hogy ez a város megmérgezzen. Graham Knox a legkedvesebb és legkevésbé veszélyes férfi, akivel az elmúlt néhány hónapban találkozott. Nem hagyhatja, hogy hatalmába kerítse a nagyvárosi paranoia. – Jobb lesz, ha megyek a dolgomra, mert kirúgnak, aztán írhatok éjjel- nappal, hogy ne haljak éhen – szólalt meg Graham, miközben felkapott egy üres ketchupos üveget a szomszéd asztalról és a konyha felé indult. Útközben valamennyi kiürült üveget összeszedte, majd visszaszólt a lánynak: – Komolyan mondtam a jegyeket, Allie, – Helyes. De csakis a bemutatóra! – Nem, inkább legyen egy pár előadással késó"bb. Addigra minden apró hibát kijavítanak. – OK, maga a drámaíró. Újra az elfojtott mosoly. – Jó étvágyat a reggelihez! – Már befejeztem. Miközben a pénztárcájában kotorászott a pénzért, Allie hirtelen észbe kapott: otthon felejtette az egyik lemezt, amin a Fortune Fashions- nek szánt program volt. Nem számít. Még haza tud rohanni érte, és éppen időben odaérhet Mayfair irodájába. Amikor kinyitotta a lakás ajtaját, legnagyobb meglepetésére otthon találta Hedrát. Amint a lány meglátta Allie-t, felállt a kanapéról. Keze tehetetlenül lógott a teste mellett, ujjai idegesen markolászták a levegőt. – Azt hittem, dolgozol – mondta Allie, ám nem állt meg, hanem egyenesen a leválasztott dolgozószobába sietett. – Éppen most készültem elindulni – felelte Hedra a háta mögül. Allie megtalálta a floppyt, műanyag védőtasakba csúsztatta, aztán az egészet betette a táskájába. Amikor előjött a helység negyedik falát képező spanyolfal mögül megállt Hedra mellett. – Érdekes beszélgetést folytattam egy pincérrel a Goya's étteremben – mondta.

Hedra megigazította a barna szoknyája derekán körbefutó övet A szoknya nem áll éppen előnyösen rajta, jegyezte meg magában Allie. – Ebben a városban túlságosan is könnyű érdekes beszélgetésbe keveredni a pincérekkel. – Ez rendes pasasnak bizonyult. – Már amennyire meg tudod ítélni egy néhány perces csevegés alapján. Nem kellene ilyen könnyen szóba állnod idegenekkel, Allie. – Itt lakik a házban. Hedra összevonta a szemöldökét. A szokásosnál több sminket kent magára, és egészen vonzónak tűnt Allie felismerte a szemfestéket és a rúzst Pont ezeket a színeket használta ő is. – Szóval itt lakik a Cody Arms-ban? – kérdezte Hedra. – Úgy van. – Ahogy korábban én is itt laktam – szólalt meg Sam a konyhából kilépve. Egy kiskanállal alacsony zsírtartalmú joghurtot lapátolt magába. Az üzleti élet kellékeit viselte: sötétkék, anyagában csíkos öltönyt, fehér inget piros nyakkendőt Bizalomgerjesztő. Pontosan ahogy "A siker kulcsa a helyes öltözködés" című könyvben írva vagyon. Allie azon kapta magát, hogy nem jut szóhoz. Hedrára pillantott, aki nem volt képes a szemébe nézni, és elmélyülten tanulmányozta fekete cipőjének orrát. – Megpróbáltam szólni neked... – motyogta. AUie a férfi felé fordult. – Mit keresel itt, Sam? – Hozzád jöttem, de Hedra mondta, hogy elmentél – Hedra.... – Ne őt hibáztasd – vágott közbe Sam. – Gyakorlatilag betörtem a lakásba. – Senki mást nem akartam hibáztatni azért, hogy itt vagy, kizárólag téged – biztosította Allie. Valahol mélyen fortyogni kezdett benne a harag. – Nagyon tévedsz, Sam, ha azt gondolod, te vagy a főnök ebben a lakásban, csak mert bármikor feljelenthetsz a gondnokságon, hogy lakótársat fogadtam. A férfi rávillantotta kedves mosolyát, amelytói még a vas is megolvadt volna – Csak látni akartalak. Még mindig szeretlek, Allie. Nem tehetek róla Hedra idegesen köhécselt, aztán megszólalt: – Jobb lesz, ha elindulok, különben elkések a munkából. Egyikük sem szólalt meg, amint a lány felkapta táskáját és kabátját, majd sietve kilépett az ajtón. – Én is megyek – jelentette ki Allie. – Lekísérlek. A lány tudta, hogy ezt nem akadályozhatja meg, hacsak nem akarja itt hagyni a férfit egyedül a lakásban. – Hát persze. Csak nem gondoltad, hogy itt hagylak egyedül a lakásomban? – Nem feltételeztem, hogy megtennéd. Allie bezárta maga mögött az ajtót, miközben Sam a folyosón állt és a mozdulatait figyelte. Arcán halvány mosoly terült el, mintha nemrégiben egy jó viccet hallott volna, és még mindig azon derülne. Hedra már lement a lifttel. Allie és Sam csendben várták, hogy a fülke ismét feljöjjön a harmadikra Úgy tűnt, hogy ennyi idő alatt akár háromszáz emeletet is megtehetett volna Allie hallotta a kábelek zörgését, ahogy a lift megállt Az ajtók kitárultak. Sam hátralépett, mint egy igazi úriember, hogy előreengedje a hölgyet. A lány legszívesebben addig várt volna, míg az ajtók elkezdenek bezáródni, hogy aztán gyorsan beugorjon a fülkébe, megakadályozva, hogy Sam kövesse. A régi gépezeten még nem voltak automatikus ajtók, melyek azonnal kinyílnak, ha valaki közéjük teszi a kezét De tudta, hogy ez őrültség lenne, és hosszú távon semmit nem oldana meg.

Kettesben voltak a liftben. A lánynak Sam mellett kellett átnyúlnia, hogy megnyomja a gombot. – Bocsánatot kérek tőled, Allie – szólalt meg a férfi. Allie egy szót sem szólt, és minden erejével azon volt, hogy ne hagyja magát befolyásolni a férfi közelségétől. Orrában érezte Sam arcszeszének ismerős illatát Az ajtók bezárultak és a üft mozgásba lendült. Egyikük sem szólalt meg az út során. Amikor az ajtók kinyíltak, Allie meglepetten vette észre, hogy nem a földszinten vannak. Úgy tűnik, rossz gombot nyomott meg a harmadikon. A harmincadik emeleten álltak. Sam halványan mosolygott, mintha azt feltételezte volna, hogy valamiféle freudi sugallat hatására a lány tudatalattija lépett működésbe, amikor elvétette a gombot. Istenem, lehet, hogy igaza volt? Allie igen határozottan megnyomta a Földszint gombot, és a lift ereszkedni kezdett. Gyomrában űrt érzett, mintha szabadon zuhannának az aknában. – Más nők más férfiaknak könnyebben megbocsátanak – mondta Sam. – De mi nem vagyunk mások. A férfi szárazon felnevetett. – Dehát valakinek olyannak is kell lenni. Különben hogyan csinálná a Gallup meg a Harris azt a sok közvélemény-kutatást? – Én még soha nem vettem részt közvélemény-kutatásban. – Nem jó nélküled élni, Allie. – Nem úgy nézel ki, mint aki nem talál támaszra. Sam ökölbe szorította a kezét, aztán megbámulta, mintha zavarná, ami a kezével történt. Rávágott a lift belső lemezborítására. – Szóval egy kibaszott bűnöző vagyok. És ki vagy te? Teréz Anya? Az ember ezek szerint egyetlen hibát sem ejthet életében? Az isten szerelmére, Allie, zárdába akarsz vonulni? Szükségem van rád! A lány szíve egyre hevesebben vert. Megdöbbentette a férfi kitörésének hevessége, váratlan indulata és szavainak éle. A szavak, amelyek tövisként fúródtak lelkébe, mert felfedezték gyengeségét. Sam sötét szemei dühösen és sértetten meredtek rá. Nem tudta, hogyan reagáljon. Távolról hallotta saját hangját: – És most mi következik, Sam? Megragadsz, fölém hajolsz és megcsókolsz, mint a filmeken? Vagy jól megrázol, hogy észretérjek? Megszerzed, amit akarsz, ha szép szóval nem megy? – Tudod, hogy ez nem az én stílusom. Igaza volt, persze. A lány tudta, hogy ilyesmit soha nem tenne. A lift megállt a tizediken, a folyosón senki sem várta és az ajtók újra bezárultak. Folytatták az alámerülést. – Ne facsard ki a szavaimat, Allie. – OK, azt hiszem, ez tényleg nem volt szép tőlem. Teréz Anya elnézést kér. Sam kezét lassú mozdulattal végighúzta az arcán. A bűntudat gesztusa volt ez. – Nem szabadott volna kijönni a sodromból. – Nem, de talán nekem sem kellett volna hibáztatnom téged. A férfi elórehajolt, és gyors csókot nyomott Allie homlokára. – Sajnálom, Allie, ami történt Ne haragudj. A lány nem mozdult Érezte, hogy Sam mind közelebb hajol hozzá, miközben egyik kezével a lift falának támaszkodik. Ajkaik összeértek. Allie hirtelen fáradtnak érezte magát és észre sem vette, hogy már nem is próbál ellenkezni. Allie ajkai kissé szétnyíltak, fogain érezte a férfi lágyan tapogatózó nyelvét Érezte, hogy lángra lobban. Sam most már mindkét kezével átölelve tartotta, és szorosan magához vonta. A láng Allie egész testére átterjedt Jézus, éppen ezt nem akarta! Dehogynem: minden vágya ez volt. Milyen lázasan vágyott erre a pillanatra! Szégyellte magát, de nem tudott ellenállni:

szüksége volt a férfira. Ilyen hülyeségek csak a regényekben szoktak történni, nem az ő életében. Már egy ideje nem az épület belsejében zuhantak, hanem a földszinten álltak. Az ajtó sziszegve kinyílt és Allie gyorsan kibontakozott a férfi öleléséből. Az előcsarnok üresen ásított feléjük, az utcáról tompán beszűrődött a forgalom zaja. A lány az ajtón át megpillantotta a külső világot, és hirtelen úgy érezte, egy lépést sem akar tenni feléje. Büszkeségénél is hatalmasabb erő kerítette hatalmába. Sam újra magához húzta, olyan könnyedén, mintha valóban olyan súlytalan lenne, mint amilyennek érezte magát. – Mi lenne, ha odatelefonálnál, és megmondanád, hogy késni fogsz? – hallotta valahonnan távolról a férfi hangját Arcát Sam melléhez szorítva bólintott. Újra hitt benne. Újra kívánta. Ismét bólintott, most már határozottabban, hogy a férfi akkor is érezze a mellén a mozdulatot, ha nem látta. Allie kedvese háta mögött kitapogatta a kapcsolótáblát, és megnyomta a felfelé mutató nyilat.

14 SAM elég könnyedén vette a dolgokat; továbbra is az Atherton Hotelben lakott a nyugati 44. utcában, de megmondta Allie- nek, hogy szeretne visszaköltözni hozzá, hogy minden úgy legyen, mint régen, de hanem akarja, úgy is jó. Lehet, hogy így még jobb lesz minden, mint azelőtt. Hetente kétszer-háromszor találkoztak, moziba jártak, meg vacsorázni, sétálgattak a Central Parkban, sőt néha kora reggel együtt kocogtak a szinte kihalt utcákon. Nevelgették újjászületett kapcsolatukat. Sam hétvégeken néha feltűnt a lakásban, de gondosan ügyelt rá, hogy ne okozzon feszültséget a lakótársak között. Ha úgy érezte, hogy zavarja a lányokat a ház körüli tennivalóik ellátásában, akkor inkább elment. Allie biztos volt benne: azért viselkedik ilyen tartózkodóan, hogy bebizonyítsa Hedrának, nem jelent veszélyt a titkos lakótársi viszonyra. Mindhárman közeli barátokká váltak, és megtanulták, hógyan kerüljék el a súrlódásokat az együttélés során. Allie és Sam ott folytatták kapcsolatukat, ahol abbahagyták, hamar felvették régi szokásaikat. Hedra egyre divatosabban öltözött, esténként mind gyakrabban járt el otthonról. Allie sohasem kérdezte meg tőle, hova négy, mivel gyanította: a lány csak a lakást akarja a rendelkezésükre bocsátani egy kis időre. Hedra is tartózkodott attól, hogy Allie dolgaiba avatkozzon. Az obszcén telefonhívások viszont továbbra sem szűntek meg. Nemcsak mocskosak voltak, hanem zavarosak is, és az ismeretlen olyan bizalmaskodó hangot használt, amitől Allie-nek kifordult a gyomra. De mindent egybevéve boldogan élte helyrepofozott életét. A lakótársi megegyezés is működött. Ezúttal máshol jelentkeztek gondok a lány életében. Hedra volt az egyetlen vigasza, amikor a leginkább támaszra volt szüksége. Sam éppen Chicagóban volt valami kötvénykibocsátási ügyben, amikor Allie az egyik nap féktelenül zokogva lépett a lakásba, remélve, hogy végre menedéket talál és egyedül lehet. De az ajtó mögött Hedra fogadta. Allie kék kabátját és fehér sálját viselte; ideiglenesen egy közeli ortopédsebésznél végzett hivatali munkát, és hazaszaladt ebédelni. Amikor meglátta Allie könnyáztatta arcát, ő is olyan elkeseredett képet vágott, hogy Allie egy pillanatra megfeledkezett saját fájdalmáról, és már majdnem a másikat kezdte vigasztalni. Aztán rájött, hogy Hedra arcán csak saját fájdalma tükröződik vissza. Hedra Allie karjára tette a kezét, ujjai gyengéden megszorították a még mindig szipogó lány csuklóját. – Na, mi a baj? Mi történt, Allie? – kérdezte sürgető, ám aggodalmas hangjon.

Allie kitért a meglepően mély együttérzést tanúsító lány érintése elől, de aztán azonnal meg is bánta a mozdulatot. Hogy a fenébe húzódhat el egy barátjától aki éppen őt akarja megvigasztalni? Az ablakhoz lépett, hogy megpróbálja összeszedni a gondolatait, aztán megfordult és leült a kanapéra. A hűtőszekrény egyhangú duruzsolását figyelte a konyhában. Halottá, hogy egy pohár halkan csörömpöl az üvegpolcon. Alig hallható hang volt, mint egy távoli elhaló kiáltás. – Allie...? Letörölt egy könnycseppet az arcáról és megszólalt: – Az az átkozott Mike Mayfair! – Mayfair? Mi van vele? Allie megpróbálta egyenletessé tenni a légzését, hogy ne lihegjen, mint egy idióta. Végül is a világ a helyén van, a föld forog. Beszélj – mondta magának. Tálald ki ezt az aljasságot, és talán nem is tűnik majd olyan elviselhetetlennek. – Nyilvánvalóvá tette a számomra, hogy amennyiben továbbra is dolgozni szeretnék a Fortune Fashions-nek, bizonyos szolgáltatásokat nem tagadhatok meg tőle. – Huh. Értem... – Miké Mayfair viszont nem akarta megérteni. Kötöttem magammal egy egyezséget, amikor ebbe a szaros városba költöztem: a testem, a lényem nem eladó. Nem fogom hagyni, hogy elnyeljen a külvilág mocska. És, a fenébe is, még ma is így érzem. – Talán beszélned kéne Samnek erről a Mayíairról. – Ezzel csak még több bonyodalmat okoznék, viszont semmi nem változna. Hedra mellén keresztbe font karral tanulmányozta Allie-t, mintha a húson és csontokon keresztül egyenesen az agyában forgó kerekeket akarná szemügyre venni. Hűvösen mérlegelte magában az új helyzetet, amely felborította életük nyugalmát. Allie-ben kényelmetlen érzést keltett Hedra, előtte eddig ismeretlen, vizsgálódó tekintete. Mintha a család kis kedvence hirtelen megtanult volna könyvelni. – A cég bízott meg, és a munkát még nem fejezted be mondta Hedra. – Lehet, hogy még szükségük van rád. – Nem nagyon. Már nem. Túl jó munkát végeztem. A rendszert, amire szükségük volt, beindítottam, és most már Mayfair titkárnője is tudja kezelni. Sőt, maga Mayfair is. Eltart egy kis ideig, míg belejönnek, és biztosan lesznek kisebb zökkenők, de most már egészen jól elboldogulnak maguk is. Hedra olyan erővel harapott az alsó ajkába, hogy Allie attól tartott, kibuggyan a vére. – Ez az egész olyan ... rohadt – mondta. Ettől Allie kicsit jobban érezte magát, sőt, majdnem el is mosolyodott. Hedra újra a régi. Persze nem mondott különösebb újdonságot. Rohadt. Igen, ez a szó pontosan illett Mayfairre. Hedra a padlót nézte, és magas sarkú cipőbe bújtatott lábával olyan mozdulatokat végzett, mintha át akarná fúrni a fát. – Számítottál erre a pénzre, igaz? – A francba, hát persze. Mayfair pontosan ezzel akart sakkban tartani. Simulékony volt, és félig- meddig fenntartotta a tiszteletreméltó üzletember látszatát. De mindketten tudtuk, hogy színtiszta prostitúcióról van szó. Lényegében a seggemet akarta megvenni. – És mit feleltél neki? – Jézusom, Hedra! – Bocs. Úgy értem, mit mondtál neki? – Semmit. Egyszerűen eljöttem. – Azt hiszem ez a legjobb, amit tehettél. – Lemondtam néhány biztos megbízást, csak mert a Fortune Fashions- féle munka annyira jövedelmezőnek tűnt. És most itt ülök üres zsebekkel és tengernyi szabadidővel. – Üres zsebbel?

– Hát, hamarosan üres lesz. Hedra nagyvonalúan legyintett, mintha csak egy szúnyogot hessentene el, s nem pénzügyi összeomlásról lenne szó. – Egy darabig egyedül is tudom fedezni a költségeket. És biztos vagyok benne, hogy Sam is segíteni fog. – Igen, biztosan. Feltéve, ha megkérem. De nem tudom, hogy ezt meg akarom-e tenni. – Dehát ez nem prostitúció. Sam esetében nem. Allie levette a cipőit, és hagyta, hogy nagy koppanással a padlóra essenek. – Azt hiszem, nem – mondta. Elkezdte masszírozni a talpát. Amikor Mayfairtől távozott, dühében kilómétereket gyalogolt a 7. sugárúton, és csak akkor szállt taxiba, amikor már alig érezte a lábát. Combjai sajogtak, talpa úgy égett, mintha üvegszilánkokon lépkedett volna mezítláb. Hátradőlt, és becsukta a szemét. – Tényleg szarul érzem magam, Hedra. – Más is úgy erezné magát azok után, ami történ. – remegett Hedra hangja, közel állt a síráshoz. – Nem szeretlek ilyennek látni. – Tudom – mondta Allie még mindig csukott szemmel. Én sem szeretem magam. – Hozok neked valamit, ha akarod. Allie nem egészen értette, mire gondol. – Kösz, nem kérek semmit. De azért köszönöm. – Biztos vagy benne? – Mit értesz "valami" alatt? – kérdezte Allie, – Hát tudod. Valami tablettát. Allie kinyitotta a szemét és pillantása Hedra nyfit tekintetével találkozott. – Miféle tablettát? – Amitől egy kicsit jobban érzed magad. – Miféle tablettát? – ismételte meg a kérdést Allie. – Nem is tudom. Valami olyasmit, mint a Demerol. Hallottál már a Demerolról? – Persze. Kórházakban használják. – Allie a lányt bámulta, aki az ablaknak háttal ált, és a beáramló fény különös keretet alkotott körülötte. Volt benne valami valószerűtlen, mintha nem is hús-vér ember lenne, csak egy árnyék. Már megint új oldaláról mutatkozott be. – Semmi közöm hozzá, ha drogokat használsz, Hedra Nem akarok préd ikálni az ártalmairól, de én nem kérek, köszönöm. Az árnyalak kényelmetlenül fészkelődön, – Várj csak, Allie. Nem arról van szó, hogy drogot szednék. Mindössze arról, hogy amikor kórházban voltam St. Louis-ban, akkor rendszeresen be kellett vennem bizonyos gyógyszereket – Nem azt mondtam, hogy rászoktál, vagy ilyesmi... – Persze, tudom. De, gondolom, kíváncsi vagy, hogy miért voltam kórházban. Allie mozdulatlanul ült, tudva, hogy Hedra most már kötelességének érzi a tájékoztatását. Allie-n mély sebet ejtettek aznap, és le kellett szállnia a földre. A gyenge nyugodtan magbízhat a gyengében. – Még kicsi voltam – kezdte Hedra –, amikor biciklizés közben elütött egy kocsi. Vagy tíz métert tolt maga előtt, A gerincem sérült meg. Az orvosok nem tudták pontosan megállapítani, hogy mivel van baj, a gerincsérüléseknél sosem lehet tudni. Szóval, jó sokáig benntartottak a kórházban, és egy csomó fájdalomcsillapítót tömtek belém. Mindenkivel ezt csinálták akkoriban, ha nem tudták megállapítani, hogy mi a baja. Egyszer mé g egy dokumentumműsort is láttam erről a tévében. Végül aztán a fájdalom magától elmúlt, én viszont rászoktam, hogy gyógyszereket szedjek, ha nem érzem jól magam. Néha ma is beveszek néhányat, de ez nem jelenti azt, hogy rászoktam, vagy ilyesmi. Több millió ember szed alkalmanként tablettákat, hogy átsegítse őket a nehéz pillanatokon. – Igen, tudom. De nekem soha nem fog a szokásommá válni. És a családod hol volt, miközben mindez történt?

Hedra kilépett a fényből; Allie-t megdöbbentette az arcán tükröződő keserűség és harag. – Sosem volt jó a családi helyzetem. Igyekszem minél kevesebbet gondolni azokra az emberekre azok után, hogy olyan csúnyán cserbenhagytak. Furcsa, hogy az ember agya milyen tökéletesen ki tudja törölni a rossz dolgokat; szinte nem is emlékszem rájuk. Kivéve az apám kezét, és azokat a dolgokat, amiket velük tett. Csak ennyire emlékszem belőle: két nagy kéz, körmei alatt kosszal. Az anyámra egyáltalán nem emlékszem. Rosszkedve egy pillanat alatt elmúlt, mintha csak egy sötét felhő vonult vo lna el fölüle, és Hedra lelkének ege újra kitisztult Elmosolyodott. – Hát igen, ez csak a múlt. Ezek a dolgok már nem számítanak. Csak a ma számít. És a holnap. Nem igaz? Allie bólintott A hóvége számít, amikor a lakbért postára kell adni. – Ha az embernek egyáltalán nincs családja, mint nekem, néha azt gondolja, hogy még egy rossz család is jobb, mintha senkije sem maradna – mondta. – Ó, azt hiszem, nagyon tévedsz, Allie. – Lehet Gondolom a problémák súlyosságán múlik. A telefon szakította félbe beszélgetésüket. Allie összerezzent az éles hangtól. Úristen, csupa ideg. Lehet, hogy mégis be kellene vennie azt a tablettát. – Nyugi – szólt Hedra –, majd én felveszem. A készülékhez lépett és felvette a kagylót. – Nem. De itt van mellettem. Egy pillanat. – A telefont Allie felé tartotta. – Téged keresnek. – Kezével befogta a mikrofont – Talán Mayfair az, hogy bocsánatot kérjen. – Nem az a típus – mondta Allie, bízva benne, hogy a másiknak mégis igaza van. Felállt a kanapéról, zokniban a telefonhoz sietett és beleszólt a kagylóba. Ismeretlen férfihangot hallott: – Allie, az ágyhoz foglak kötözni, és addig korbácsolom a segged, amíg el nem élvezel. Aztán egy nagy fakanállal szart etetek veled. Ide figyelj, te kurva, utána... A hang lassan elhalt, ahogy Allie leeresztette a kagylót, majd nagy csattanásssal a készülékre ejtette. Szaggatottan vette a levegőt, torka kiszáradt. Megpróbálta összevetni a hangot a korábbi obszcén hívókéval. Nem tudta bizonyosan eldönteni, hogy ugyanaz a férfi volt-e. – Ki volt az? – kérdezte Hedra. – Valami őrült. – Jól vagy? – Persze. – Megfordult, és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. Hedrát nem tudta becsapni, és érezte, hogy a mosoly üvegmaszkként széttöredezik. – Ó, szóval olyan hívás. Gondolod, hogy az a disznó Mayfair volt? Bár gyűlölte a férfit, nem tudta róla elképzelni, hogy ilyen eszközökhöz nyúljon. – Nem, ez nem az ő stílusa. – Ne legyél ebben olyan biztos – mondta Hedra. – Ne feljtsd el, hogy a neveden szólított. Pontosan ez volt, amit Allie nem tudott elfelejteni. Hedra az ablakhoz lépett, kezeit mélyen Allie kabátjának zsebébe süllyesztve, mintha fázna. Az utcára bámulva kissé felvonta a vállát és megrázta a fejét. – Mindenféle van belőlük. És nem viselnek megkülönböztető jelzést.

15 GRAHAM Knox olyan volt, mint egy elektronikus játék kis emberkéje, akinek át kell magát verekednie a labirintuson. Allie a sovány pincért figyelte, ahogy az asztalok között ügyesen manőverezve közeledett a két hamburgerrel és a Diet Pepsivel. Bár kecsesen mozgott, volt benne valami megkapó sutaság, amit valószínűleg inkább nyugtalan arckifejezése sugallt, mintsem határozott mozdulatai. Állandóan gondterheltnek és zavartnak tűnt, mintha valamilyen belső konfliktus emésztené.

– Ma este igen elfoglalt – mondta Allie, amikor a férfi letette elé az asztalra a tálcát. A hamburger illata izgalomba hozta érzékszerveit. Nem tudta eldönteni, hogy éhesebb lett a szagtól, vagy inkább némi émelygést ébreszt benne. – Magát pedig gyötri valami. Allie meglepődött. – Honnan tudja? Graham arcán átsuhant szokásos, fojtott mosolya. Kezeit megtörölte az övén fityegő kis fehér kendőben. – Az emberi lélek tanulmányozása a mesterségemhez tartozik. A hangszórókból a Beatles "Lucy in the Sky with Diamonds" című száma harsam fel. Az étteremben a beszélgetések hangereje érezhetően felerősödött, a vendégek igyekeztek túlkiabálni a kissé hangos zenét Graham közelebb hajolt a lányhoz, szája majdnem megérintette Allie fülét. – El kell mondania valakinek, Allie? – A lány érezte a férfi meleg lehelletét. – Maga is elmondta a jó híreit – mondta Allie. – Gondoltam, én is megosztom magával a rosszakat – bar van egy kevéske jó is. – Azért remélem, nem túl rossz hírekről van szó... – Az órájára pillantott. – Hét óra múlt. Nemsokára vége a csúcsforgalomnak. Nyolc körül el tudok szabadulni. Szeretné összekötni a beszélgetést egy sétával? – Kérdezte, és szavai úgy hangoztak, mint egy utazási iroda ajánlata. Allie jó ötletnek tartotta a sétát; a máskor csendes Goya's most szinte elviselhetetlenül zajosnak tűnt. Különben is csodálatosan meleg és tiszta szeptember végi este volt. – Majd lassan eszem – mondta végül. – Kicsempészek magának valami édességet. A cég ajándéka Hogy ne legyen kínos a helyet foglalnia. Persze, csak ha nem diétázik. A lány szomorkásán elmosolyodott – Nem, nem vagyok olyan hangulatban. Graham megértőén megérintette a vállát; Aflíe érezte, hogy a férfi ujjai hosszúak és erősek. Graham a beszélgetéstől és nevetéstől morajló helységen keresztül elindult a konyha felé. Szikár alakja gyakorlotton kerülgette az asztalokat Hátulról egyáltalán nem tűnt sutának és gondterheltnek. Egy távoli asztaltól valaki magához intette. Jelezte, hogy észrevette a hívást. Valaki valahol végre lehalkította a zenét A Beatles már nem Lucyról, hanem egy bizonyos Bors őrmesterről énekelt Allie kizárta a külvilág zajait a nevetgélést a tányércsörgést, és csak a hamburgerre meg a zenére koncentrált John Lennon. Istenem, hogy lehetett őt lelőni? Ismét Graham jelent meg az asztalnál, kezében egy tál friss málnával díszített vanilMagyival. Allie gyakran elcsodálkozott azon, hogy honnan szereznek friss gyümölcsöket ebben a betonrengetegben. És friss virágokat. Mintha minden felhőkarcoló tetején kis kertészet lenne. A desszert és a kávé után kezdte egy kicsit jobban érezni magát Az elfogyasztott kalóriák miatti bűntudatát jelentős mértékben csökkentette, hogy a fagylalt és a málna ingyen volt Gyanította, hogy még Richard Simmons is elfogadta volna az ajándék desszertet Biztosan így tett volna, ha meglátja azokat a kívánatos málnaszemeket, és étvágyát más, beteljesületlen vágyak is fokozzák. Allie és Graham a 74. utcán sétáltak a Riverside Park irányába. Bőrüket lágyan simogatta a Hudson felől érkező enyhe szellő. A levegő hűvös volt, és a füstölő kipufogók ellenére viszonylag tiszta, legalábbis Manhattanhez képest. A járdákon sokan lézengtek látszólag céltalanul, az ilyenkor szokatlanul kellemes időjárást élvezve. Úgy tűnt, hogy még a forgalom is lelassult, a vezetők kikönyököltek autójuk ablakán, mintha egybeolvadtak volna járművükkel. Graham lassan lépkedett az úttest felőli oldalon, hogy Allie könnyen lépést tarthasson vele. Félrebillentett fejjel, figyelmesen hallgatta a lány szavait Samról.

– Kétszeresen jó érzés, ha az ember visszakap valakit, akit elveszettnek hitt, és akit nagyon szeret. – Az újrafelfedezés öröme... – jegyezte meg Graham. Szemlátomást nem igazán örült annak, amit a lánytól hallott. – Úgy látszik tényleg szereti ezt a Samet. – Azt hiszem, nincs is más választásom, Graham. – Persze, értem. Szerencsés fickó. És elég okos hozzá, hogy felismerje, mennyire szerencsés? – Azt hiszem. – Jobb lenne, ha biztos lenne benne... Allie- nek önkéntelenül is eszébe jutott Lisa. – Az ilyesmit soha nem lehet biztosan tudni. – Hát igen. Végül is ettől emberi az egész. Ez menti meg a hozzám hasonlókat attól, hogy kifogyjunk a témákból. És mi az a rossz hír, ami a lelkét nyomja? Ne vegye zokon, hogy eszébe juttatom. Allie beszámolt neki a Mayfairrel történt incidensről és a Fortune Fashions- féle megbízás elvesztéséről. Aztán az obszcén telefonokat is elmesélte, hozzátéve, hogy az ismeretlen férfi mindannyiszor a nevén szólítja. – Samnek már elmondta ezeket a dolgokat? – Csak a telefonokról tud. – És a Mayfair-ügyról? – Attól félek, hogy valami meggondolatlanságot tenne. Az ilyen Mayfair- félék mindenhol feltűnnek, s ha Sam elkezd vele hadakozni, vagy ha bepereljük, attól még nem változna meg a társadalom. És a megbízást sem kapnám vissza. – Ez igaz. Valójában inkább a telefonhívások aggasztják, igaz? – Úgy ismer, mintha közeli jóbarátom lenne, Graham. – Mert az is vagyok. Megálltak a 74. utca és a West End sugárút sarkán. – Akkor akár tegeződhetnénk is, nem igaz? Graham örömmel fogadta a lány javaslatát, hiszen Allie bizalmának újabb jelét látta benne. – Mintha azt mondtad volna, hogy a telefonkönyvben a teljes neved szerepel – fordult a lány felé. A szél összeborzolta sötét haját, mely alól előbukkantak elálló fülei. Allie bólintott. – Ebben az esetben én nem aggódnék annyira a hívások miatt. S«erintem egy perverz alakról van szó, aki azzal akarja még jobban megdöbbenteni az áldozatait, hogy a keresztnevükön szólítja őket. Ez valószínűleg nem kifejezetten neked szól. Meg lennél lepve, ha tudnád, hány ezer hasonló telefont kapnak az egyedülálló nők nap mint nap ebben a városban. – Leginkább az idegesít – mondta Allie –, hogy a telefonkönyvben a számom mellett a címem is szerepel. Ez a pszichopata – ha egyáltalán egyedül van – tudja, hogy hol talál meg. – Aha. Megértem, hogy ez kellemetlen érzéssel tölt el. Pontosan ezt akarják elérni ezek a disznók. De hidd el, hogy az ilyen pasasok éppen azért zaklatják telefonon a nőket a mocskos fantáziájukban születő szexuális aberrációkkal, mert általában túl félénkek ahhoz, hogy szemtől szemben is találkozzanak velük. Az ő esetükben kell a legkevésbé tartanod attól, hogy megjelennek a lakásodban és erőszakoskodni kezdenek. Többnyire gyávák ehhez. – Általában? Többnyire? – Ezek a szavak gyakorlatilag mindenre érvényesek, Allie. Ez persze igaz, gondolta a lány, de nem mondta ki hangosan. – És Sam mit mondott a telefonokkal kapcsolatban? – Nagyjából ugyanazt, amit te. Nem hiszi, hogy lenne okom az aggodalomra. A legtöbb férfi ezt mondaná. Nem érzik, hogy milyen sebezhető az ember az ilyen helyzetekben. – Erről nem tehetünk – mondta Graham. – Mi nem félünk az egerektől sem. Elindultak a West Enden. Hihetetlenül koszos, túlméretezett szürke nadrágot viselő férfi toppant eléjük. Felsőtestét csak egy szakadt züld pulóver fedte, melyből kilátszott csupasz válla

és mellkasa. A férfi izzadtság és vizeletszagot árasztott. Némi aprópénzt kért tőlük. Graham határozottan megrázta a fejét. – Sajnálom – mondta. Allie szerette volna tudni, milyen érzés, ha az embert a közömbös világ ilyen egyszerűen elutasítja. Milyen lehet a kegyetlen város utcáin élni. Az embernek saját magát is be kell csapnia, hogy el tudja viselni a fájdalmat. Figyelte, ahogy a koldus a kereszteződésben álló jólöltözött pár felé támolyog. Igyekezett magában szánalmat ébreszteni, de csak félelmet érzett. – Iszonyú lehet így élni. Minden nap megharcolni a túlélésén. – Iszonyú. De most rossztól kén pénzt. Te éppen most vesztetted el a munkádat, nekem pedig csak a darabom bemutatása után fizetnek. – Nem kell megindokolnunk, hogy mién nem adtunk pénzt egy koldusnak – mondta Allie, akit kissé meglepett a férfi vehemens magyarázkodása. – De igen, attól tartok meg kell. Allie megállt egy újságárusnál, hogy vegyen egy Village Voice-t. Szerette ezt a hetilapot, és néha programozóknak szóló álláshirdetéseket is talált benne. Kivett egy példányt a kővel leszorított kupacból, és átnyújtott egy egydollárost az őszülő hajú eladónőnek. Amikor elindult és a pénztárcáját a táskájába akarta süllyeszteni, hirtelen rádöbbent, hogy valami nincs rendben. Megtapogatta a bőrtárcát. Aztán kinyitotta, és átnézte a hitelkártyák és fényképek tárolására szolgáló átlátszó műanyag lapocskákat. Végül egyre gyorsabb és nyugtalanabb mozdulatokkal az egész tárcát kiürítette. – Eltűntek! – kiáltott fel. Graham zavartan bámult rá. – Mi tűnt el? – A Visa és a MasterCard. – Biztos vagy benne? Allie újra átkutatta a tárcát, most már lassabban és módszeresebben. – Egészen biztos. És még valami hiányzik: a lejárt Dlinois- i jogosítványom. – Lejárt? Akkor jó. Valaki majd meg lesz lepve, ha azzal akarja igazolni magát. Biztos vagy benne, hogy az étteremben még a tárcádban voltak ezek a dolgok? – Nem vagyok egészen biztos benne. Lehet, hogy már ott sem volt meg, csak nem vettem észre. De most egészen más tapintása volt a tárcának mint máskor. Soványabbnak éreztem. Több mint egy hete nem használtam a hitelkártyákat. A kurva életbe! Lehet, hogy már napokkal ezelőtt eltűntek. – Ne ess pánikba, Allie, legfeljebb ötven dollárt terhelhetnek rád mindkét kártya esetében, még akkor is, ha a tolvaj befizet velük egy európai utat. Erre törvény van. – Tudom, de akkor is... – És lehet, hogy csak röviddel ezelőtt tűntek el, különben már feltűnt volna a hiányuk. Allie nem válaszolt. Megpróbálta felidézni az emlékezetében, hogy milyen volt a tárca tapintása a Goya's étteremben, amikor pénzt vett elő, hogy kifizesse a vacsorát. Nem is vette ki a tárcát, csak a táskában ügyeskedte élű a pénzt, hogy senki ne láthassa, mennyi pénz van nála. Az ember soha nem lehet elég óvatos. – A legjobb lesz, ha telefonálsz – mondta Graham. – Be kell jelentened a kártyák eltűnését. Letiltják őket és új számot adnak. – Egyszerűen nem értem, hogyan vesztettem el őket. – Talán nem is vesztetted el. Nap mint nap sok száz hitelkártyát lopnak el New Yorkban. Nap mint nap. Mint az obszcén telefonok. – De senkinek nem volt rá alkalma. – Senkinek? A zsebtolvajok néha hihetetlenül ügyesek tudnak lenni. És egyetlen nő sem hordja mindenhova magával a pénztárcáját.

– Azt hiszem, igazad van. – Lehet, hogy ugyanaz a disznó lopta el a hitelkártyáidat és a jogosítványodat, mint aki a hívásaival zaklat. Lehet, hogy ez is a lelki kínzáshoz tartozik. Ha pedig így van, a dolog előbb-utóbb elveszti számára az érdekességét, és a pasas leszáll rólad. – Úgy mondod, mintha egészen biztos lennél ebben. – Mondtam, hogy az emberi lélek tanulmányozása is a foglalkozásomhoz tartozik. De, ha az megnyugtat, fordulj a rendőrséghez. Jelentsd be a kártyák és a jogosítvány eltűnését és számolj be a mocskos telefonokról is. Valószínűleg ez sem segít, de legalább nem is árt. – Majd gondolkozom rajta – mondta Allie. – Addig is, jobb lesz, ha értesítek valakit az eltűnt kártyákról. Akárki is lopta el őket, lehet, hogy éppen bevásárló-körutat tesz velük. Kifosztja a Bloomingdale's áruházat. – Be kell vallanom, hogy ez elég mulatságosan hangzik. A lány morcosan hallgatott. – Végül is lehet, hogy tényleg elvesztek, és nem ellopták őket – igyekezett Graham megnyugtatni. – Akkor nem lenne olyan nagy baj belőle. Allie magában arra gondolt, hogy semmi sem rosszabb, mint elvesztve lenni. Ő tudja: próbálta. Az összehajtott újságot a hóna alá csapta, pénztárcáját szorosan becsukta, aztán gyors léptekkel elindultak vissza a 74. utca felé. Lépteik kérlelhetetlenül kopogtak az aszfalton. A szeptemberi este már nem is tűnt olyan barátságosnak.

16 AMIKOR Allie a Cody Arms előtt átment az úttesten, véletlenül felpillantott a harmadikra, és egy elsuhanó árnyékot látott Hedra befüggönyözött ablakában. Újra. Az árnyék kiterjesztett karral, gyorsan mozgott. A lány hirtelen rájött, hogy valaki őrült táncot lejt odafönt körbe forog és a fejét rázza. Allie ezúttal a lépcsőt választotta, majd csendesen kinyitotta a lakás ajtaját. Miközben halkan végigment az előszobán, hallotta, ahogy Hedra szobájában recseg a padló, és látta, hogy az ajtó alatt kiszűrődő fényt időről időre beárnyékolja egy alak. Közelebb lépett, és fülét az ajtóra tapasztotta A szobában nem szólt zene, csak Hedra lépteinek zaja hallatszott. Allie bekopogott. – Hedra? Minden rendben? A másik oldalon azonnal csend lett. Persze. Csak egy új tánclépést gyakoroltam, ez minden. Allie nem is tudta, hogy Hedra táncolni tanul. Egy darabig még az ajtó előtt álldogált, de Hedra többet nem mondott. Az ajtó alatti fény hirtelen kihunyt. Amíg minden rendben van vele, addig azt csinál a saját szobájában, amit akar, gondolta Allie. A kölcsönös megértés lakótársi viszonyuk alapját képezte. Ennek ellenére a zene hiánya és a mozdulatok vadsága valahogy nem hagyta nyugodni. Másrészt viszont egy hátulról megvilágított alak árnyékának mozgása megtévesztő lehet. Hedra látszólag kitáncolta magát és lefeküdt aludni. Allie csak támogatni tudta az ötletet. Elfordult az ajtótól, és saját hálószobájába sietett. Allie másnap a köztisztasági vállalat szemetesautójának zajára ébredt, ahogy bőgő motorral fogadta magába a járdaszegélyen hegyekben álló hulladékot. Hangos csörömpöléssel, sziszegéssel igyekezett megemészteni a nagyváros mocskát. Amikor az egyik háznál végzett, felberregett a motor, majd rövidesen a légfékek szuszogását lehetett hallani, ahogy a következő szemétkupac mellett megállt. A gép kezelői közül valamelyik időről időre felkiáltott, vagy nagyot nevetett társai viccén. Kalandos mesterség a kukásoké.

Allie álmosan kinyitotta a szemét, és a szobáját kettéhasító fénynyalábban kavargó porszemeket figyelte. Aztán tekintete az éjjeliszekrényen álló óra digitális kijelzőjére tévedt. Korán volt. Fél kilenc. Hirtelen rádöbbent, hogy számára pillanatnyilag nem létezik "korán" és "késő". Nem volt semmi dolga. Nem kellett sehova mennie. Nincs munka, nincs bevétel. Hallotta, hogy a konyhai csapból néhány pillanatig folyik a víz. Aztán Hedra léptei verték fel a lakás csendjét, ahogy keresztülment a lakáson, majd kinyitotta és becsukta a bejárati ajtót. Bizonyára munkába sietett. Eszébe jutott a tegnap esti felfedezés, eltűnt jogosítványa és hitelkártyái. A havi számlakivonaton utána kellene néznie a kártyák számának, aztán bejelenteni az elvesztésüket. A számok hamarosan megjelennek a letiltott hitelkártyák több oldalas listáján, amely minden pénztárosnak és benzinkutasnak a rendelkezésére áll. A lista átböngészése hosszú perceket vesz igénybe, és a feldühödött vevők közben tehetetlenül várnak a sorukra. Kap majd új kártyákat, de addig a nála lévő készpénzzel kell kihúznia valahogy. Bosszúsan gondolt arra, hogy az új kártyák megszerzése mennyi időbe telik majd. Majdnem úgy érezte, mintha lényének egy fontos része hiányozna; a műanyag lapocskák nélkülözhetetlenné váltak az életében. Szomjas volt. Előző este sokáig hevert álmatlanul az ágyban, és az étteremben elfogyasztott vacsora óta egy kortyot sem ivott. Ennek ellenére fáradtsága egyelőre felülkerekedett a szomjúságon, és továbbra sem mozdult meg. Egy apró rovart figyelt, amely a plafonon lassan az ablak melletti sarok felé araszolt. Megállt, újra elindult, és közben gondosan kikerülte a vakolat repedéseit; a túléléshez szükséges óvatossággal mozgott az életben. Végül eltűnt a sarok sötétjében. Biztonságba került? Vagy veszélybe? Allie nagyot sóhajtott, felkelt és mezítláb kiszaladt a szobából. Talpa alatt érezte a kemény és merev padló réseit. Befordult a fürdőbe a papucsáért, de nem találta. Tegnap este Hedra viselte, talán most is ott van a szobájában. De ott sem találta. Bepillantott az ágy alá. Semmit sem látott. Még port sem. A szekrényhez lépett, hogy megnézze: a kínosan precíz Hedra nem tette-e véletlenül oda a papucsot. Kinyitotta a szekrény ajtaját, és a meglepetéstől hátrahőkölt. A ruhák. Hedra ruhái. Pontosan olyanok, mint... Sőt: ezek a saját ruhái voltak. Megfordult és a szobájába sietett. Feltépte a szekrényajtót. A ruhái ott sorakoztak a helyükön. Leült az ágy szélére, és a fogason lógó ruhákat bámulta. Néhány darab színe és anyaga eltért, de nagyjából ugyanazt a képet látta, mint Hedra szekrényében. Ha csak lehetett, Hedra megvette az ő ruhájának pontos mását. Mozdulatlanul ült az ágyon, és azon gondolkozott, mit jelenthet ez az egész. Később felhívta Samet és beszámolt neki felfedezéséről. A férfit nem rémítette meg, inkább szórakoztatta a dolog. – Az ő dolga, hogy milyen ruhákban jár – mondta Különben is: tudod, hogy mennyire bálványoz téged. – Igen. De ez lassan kezd számomra kényelmetlenné válni. Sam nevetett. – Megérdemled. Mondtam már ezt neked? Allie is elmosolyodott a közös emlék hatására. – Igen, mondtad. – És úgy is gondoltam. – Miután tegnap este elvesztettem a hitelkártyáimat, Hedra ruháinak látványa ma reggel valószínűleg a kelleténél jobban felizgatott. – Elvesztetted a hitelkártyáidat? Master és Visa?

– Igen. De nem tudom, hogyan történt. – És megtaláltad őket? – Nem. Lehet, hogy ellopták. – Legjobb lenne, ha letiltatnád a számukat. – Már megtettem. És a rendőrséget is értesítettem. – Akkor jó. Ilyen esetben csak korlátozott mértékben vagy felelős értük, és még elő is kerülhetnek. – Akkor sem használhatom őket. Meg kell várnom, míg törlik a letiltást. Az pedig eltart egy darabig. – Erről jut eszembe: van egy rossz hírem. Allie nagyot nyelt. – Rossz hír? A fenébe, Sam, ma reggel arra van a legkevésbé szükségem. – Na, annyira azért nem rossz – mondta a férfi nevetve. – Csak azt akartam bejelenteni, hogy néhány hétre el kell utaznom. Előbb egy konferencián veszek részt Milwaukeeben, aztán Los Amgelesben lesz egy szeminárium a bóvlikötvényekről. Tudsz élni nélkülem? – Nem vagyok benne biztos. – Én nem tudok nélküled élni. Legfeljebb pár hétig. Majd telefonálok. – Ajánlom is. – Próbálj meg egy kicsit kevésbé aggódni, oké, drágám? – Persze. Ez igazán jó tanács. Sam félig komolyan, félig tréfásan hangos csókot cuppantott a telefonba. Ahogy Allie letette a kagylót, a készülék szinte azonnal megszólalt. Azt hitte, hogy Sa m lesz az, mén valamit elfelejtett megmondani. Amint felvette a kagylót, már tudta, hogy nem Sam hívta vissza. Senki sem szólt bele a telefonba, de a vonal túlsó végén nehézkes, egyenetlen lihegés hallatszott. Aztán egy hang megszólalt: – Allie, bébi? Hogy van a puncid? Tudom, hogy te vagy az. Hamarosan végre... Allie lecsapta a kagylót.

17 UNDORÍTÓ szokás, gondolta Will Kennedy őrmester. És én is undorító vagyok, amiért rákaptam. Elnyomta a cigarettát a hamutartóban, és tudta, hogy orvosa tanácsa ellenére hamarosan rágyújt a következőre. Az íróasztala mellett ült az ügyeleti szobában, és a hamutartó fölött gomolygó szürkéskék füstbe bámult. A bejelentők számára beállított pulttal párhuzamosan futó korlátnál fiatal nő állt. Csípejét a korlátnak támasztva gyorsan és komoly hangon magyarázott, mintha minél hamarabb elő akarná adni mondanivalóját. Kennedy Morrow őrmestert figyelte, aki egy darabig türelmesen, elgondolkodva hallgatta a nőt, aztán mondott neki valamit és Kennedy felé mutatott. A nő rámosolygott, aztán céltudatosan a másik rendőrhöz lépett. Davis feltűnően megbámulta a csinos panaszost. A kábítószeres osztályon dolgozott, ezért álruhát viselt, és úgy nézett ki, mint egy punk. A nő biztosan azt hiszi, hogy Davis gyanúsított, nem pedig rendőr, gondolta Kennedy. A helyiségben tartózkodó többi nyomozó és a néhány egyenruhás rendőr csak lopva pillantott a határozott léptekkel Kennedy felé tartó nőre. Mozgalmas környék volt, de arra azért mindig volt idejük, hogy a rendőri munka közepette is elismeréssel adózzanak a szépségnek. Talán így egy kicsit ellensúlyozni tudták azt a sok mocskot és gonoszságot, amivel munkájuk során találkoztak. Ahogy a nő közeledett, Kennedy úgy tett, mintha csak most venné észre. Felpillantott és rámosolygott. A nő harmincas évei elején járhatott, átlagos magasságú és felépítésű volt. Rövid szőke haj, szép szemek, erős, kissé szögletes áll, mosolyra álló száj, amelyet most durcásan összeszorított. Világoskék, könnyű esőkabátjának hatalmas gombjai és gallérja egyaránt fehér

volt. Nem egy bombázó, de azért közelről is legalább annyira vonzó, mint a szoba túlsó végéből szemlélve volt Megállt az őrmester szürke fémírőasztala előtt, és előrehajolt – Kennedy őrmester? – Az vagyok. – A pultnál azt mondták, hogy forduljak magához a... panaszommal. A nő nyilvánvalóan ideges volt, látszott rajta, hogy még életében nem járt rendőrórszobán. Egy tiszteletreméltó állampolgár, aki bajbajutott. Kennedy bólintott, és egy mozdulattal jelezte: foglaljon helyet az íróasztal előtt álló széken. Az őrmester nagydarab, pocakosodó, középkorú férfi volt, és tudta, hogy jelenléte általában megnyugtató hatást gyakorol a nőkre. Dús, őszülő haja és álmos, kék szemei voltak. Egy-kilencvenes magassága mellett több mint száz kilót nyomott. Már jócskán benne volt az ötödik ikszben. Nem túl jóképű, szexuálisan veszélytelen. Lassú és szeretetreméltó öreg mackó. Ha bárkit is megbántana, az csak a véletlen műve lehetne. Ő maga is igyekezett erősíteni ezt az imázst, sőt ki is használta. Gyakran még az is hasznos lehet, ha az embert alábecsülik. Az őrszobában meleg volt, és a vastag ablakokon végigcsorgó eső azt a benyomást keltette, hogy bent is nedves a levegő. Sőt, ezt valahogy a helység szaga is megerősítette. Párás, mint egy üvegház. Bár a mennyezetről most éppen nem csöpögött a víz, több helyen is régebbi beázások nyoma látszott. A vastag és ragadós levegő elnyelte a zajokat és bevonta az emberek bőrét, mint az olaj. Miután a nő kigombolta kabátját és leült az egyenes támlájú székre, Kennedy megkérdezte: – Kér egy kávét? Esetleg egy pohár vizet vagy szódat? A nőt láthatóan meglepte a nyomozó kedvessége: – Nem, köszönöm. – Azt mondta, hogy panaszt szeretne tenni, Miss... – A nevem Allison Jones, és a 74. utcában lakom, a 172. számú házban. Kennedy elmosolyodott. – Ezt úgy mondta el, mint egy tizenkét éves kislány, aki az osztály előtt felmondja a leckét. Nyugodjon meg, Miss Jones. Ahogy a szlogenünk is mondja: "A Rendőrség vigyáz önre". De a magával szemben ülő öreg zsaru mindenképpen. – Nem is olyan öreg – mondta Allie mosolyogva, és érezte, hogy a benne dúló feszültség enyhül kissé. Vállait már nem tartotta olyan mereven, fejét fáradtan lógatta. Száját azonban továbbra is keményen összeszorította, tekintetében nyugtalanság bujkált. – Köszönöm, Allison Jones. Néhány kellemes évvel meghosszabbította az életemet. Felkapott egy golyóstollat, és szórakozottan forgatta kolbász-vastagságú ujjai között, miközben azt kívánta, bárcsak rágyújthatna. Hatalmas, durva kezei ellenére szépen gondozott körmei voltak. Színarany jegygyűrűjét még ma is hordta, pedig a felesége már tíz éve meghalt. Ah, Jeannie! – Szóval, mi az, ami olyan gondterheltté teszi a szép arcocskáját? – Többek között ismertelen telefonálók hívásai. – Úgy érti, idegenek zaklatják és mocskos ajánlatokat tesznek magának? – Igen. Nagyon mocskosakat. – Hogyan? – Az a férfi – ha ugyanaz az illető – elmondja, hogy mit tenne velem. Kennedy óvatosságra intette magát. Csak finoman. – Miféle dolgokat, Miss Jones? Úgy értem, tudna mondani néhány konkrétumot? – Megkötözne, betömné a számat, megkorbácsolna. Olyasmiket műveltetne velem... amit soha nem tennék meg magamtól. – Hát persze.

– Ezt hívják megbecstelenítésnek – tette hozzá Allie szárazon. – Igen, tudom. – Pár másodpercig szomorúan bámulta az ujjai közt majdnem elveszó golyóstollat – Sok hasonló bejelentést kapnak? – Igen. Mi itt minden lehetséges gonoszsággal találkozunk. Attól tartok, az ember rendőrként gyorsan elveszti azt a képességét, hogy bármin is megdöbbenjen. – Az a férfi úgy beszél, mintha én élvezném a szado- mazochista szexet. – Ő valószínűleg ezt is hiszi. Az ilyen beteges fantáziájú férfiaknak néha egészen kifacsarodott elképzeléseik vannak a normális szexről. – Nem pusztán kifacsarodott – vetette közbe Allie. – Határozottan eltévelyedett. Kennedy arckifejezése nem árulta el, hogy Allie szavait hallgatva alaposabb vizsgálatnak vetette alá a lányt. Lehet, hogy élvezi a helyzetet? Az szerez neki örömet, ha kitalált telefonhívásokról tesz bejelentést? Volt már rá példa. Mindenféle emberek feltűnnek az őrszobán, és mindenféle valódi vagy elképzelt bűntényeket jelentenek be. Az utóbbi esetekre legfeljebb a pszichiáterek adhatnak magyarázatot. Ez a nő látszólag nem tartozott közéjük, de Kennedy elég régóta volt a pályán ahhoz, hogy pusztán a megjelenés és a viselkedés alapján elhamarkodott ítéletet alkotna. Emlékezett egy látszólag tipikus fiatal anyára, aki olyan természetességgel gyilkolta meg két gyermekét, mintha nem kívánt macskakölyköktól szabadulna meg. Allison Jones nyilvánvalóan rájött, hogy a férfi a szavahihetőségét méregeti. Dühösen összevonta a szemöldökét és fészkelődni kezdett a széken. Keresztbe tett lábait megcserélte. A férfi hallotta a nylonharisnya suhogását. – Előfordul az ilyesmi – mondta gyorsan Kennedy. – Csak hogy ne unatkozzunk. – Mintha ő lett volna a huszadik nő, aki obszcén telefonálók ellen tett panaszt. Pedig csak a hatodik volt. – Velem általában nem fordul elő – mondta Allie élesen. Az őrmester megállapította, hogy valószínűleg őszintén beszél. – Előfordulhat, hogy a telefonáló még soha életében nem látta magát – szólalt meg csitítólag. – Lehet, hogy véletlenszerűen választotta ki a telefonszámát. Ezek a figurák többnyire így csinálják. Annyira kicsi az esélye, hogy éppen a maga számát választja ki, hogy azonnal arra kezd gyanakodni: ismeri valahonnan. Ezzel álmatlan éjszakákat szerez magának, és az ismeretlen pasas éppen ezt akarja elérni, a félelemre épít. – Ez olyan undorító! – Ó, igen. – Ráadásul a nevemen szólít. – Értem. – Úgy tűnt, hogy Kennedy újabb információt jegyez fel képzeletbeli noteszébe. – Van még valami – mondta Allie, és közelebb hajolt. Elmondta, hogy az előző este a Goya's étteremben vacsorázott, beszámolt a Graham Knox-szal tett sétáról és a hitelkártyák eltűnéséről. A nyomozó többször az asztalra koppintott a golyóstoll hegyével, ami apró, kék pöttyöket hagyott a fém felületen. Aztán észrevette, hogy mit művelt, és gyorsan ledörzsölte a tintát Az asztalon lévő cigarettahamut szintén félresöpörte. – És a hitelkártyát kibocsátó vállalatokat értesítette a kártyák eltűnéséről? – Természetesen. Amint észrevettem a hiányukat. Azt hiszem a telefonok és a hitelkártyáim ellopása zaklatott fel annyira. – Biztos benne, hogy a kártyákat ellopták, és nem csak eltette valahova? – Majdnem teljesen biztos vagyok benne. – Majdnem? – Majdnem biztos vagyok abban, hogy ma lemegy a nap, Kennedy őrmester. A férfi elmosolyodott.

– Nyugi, nyugi. Nem kell mindjárt felkapni a vizet Allie bólintott, és megpróbálta viszonozni a mosolyt. Majdnem sikerült. – Igaza van. Sajnálom. – Ez a város tele van beteg és elkínzott emberekkel, akik olyasmire használják a telefont, amiről szegény Alexander Graham Bell nem is álmodott. Valószínűleg semmi oka az aggodalomra, Miss Jones. – És arról mi a véleménye, hogy az a férfi a nevemen szólít? – Nos, biztos vagyok benne, hogy a teljes neve szerepel a telefonkönyvben. – Igen, mivel nagyon gyakori a vezetéknevem. De ő nem Allisonnak szólít, hanem Allie- nek. Pont úgy, ahogy az ismerőseim és a barátaim. – Lehet, hogy egyszerűen csak kitalálta. Alighanem ez a leggyakoribb becézése az Allisonnak. – De mi van, ha mégis ismer? Keneddy letette a tollat és hátradóit a székén. Az ingjén veszélyesen megfeszültek a gombok. – Nos, ezt sem lehet kizárni, de eddigi tapasztalataim alapján biztosíthatom, Miss Jones, hogy a nőket mocskos telefonokkal zaklató alakok általában nem tesznek további lépéseket. Azt csak a pszichiáterek tudják megmondani, hogy miért. Én csak annyit mondhatok, hogy a pszichiátereknek igazuk van. Ezek a férfiak többnyire mind szexuális, mind társadalmi értelemben beilleszkedési zavarokkal küzdenek, és nem mernek szemtói szemben beszélgetni egy nővel. Ezért fordulnak a telefonhoz. – Pontosan ezt mondta Graham is. – A férfi, akivel sétált, amikor észrevette, hogy eltűntek a hitelkártyái? – Igen. Különben a szomszédom. Drámaíró. És, ahogy mondtam, pincér egy közeli étteremben. – Hát, akkor Grahamnek igaza volt az obszcén telefonálókkal kapcsolatban. – Kennedy lassan előrehajolt. – Mondok én magának valamit. Ha mégegyszer felhívja az ismeretlen férfi, tetetünk a telefonjára egy fület. – Egy fület? – Szóval egy műszert, amivel meg lehet állapítani, hogy honnan jön a hívás. De ismét az eddigi tapasztalataimra hivatkozom: ezek a férfiak többnyire fülkéből telefonálnak. És általában nem használják kétszer ugyanazt a készüléket – Akkor ez a készülék nem sokat segít. – Az igazat megvallva szinte biztos, hogy semmit. – És az ellopott hitelkártyáim? – Ez ügyben külön bejelentést kellene tennie. Legalább adja meg a számukat. De, ha őszinte akarok lenni, nem sok esély van rá, hogy megkerüljenek. Ha profik lopták el, akkor vagy azonnal eladták őket, vagy iszonyú összegeket terheltek rájuk, még mielőtt észrevette, hogy eltűntek. Az utcán percről percre csökken a lopott hitelkártyák értéke. Bármit is tesznek velük, azt gyorsan elintézik, aztán többnyire megsemmisítik őket. – Rövid szünetet tartott. – Szomorú egy társadalomban élünk, nem igaz? Allie elmosolyodott és lemondóan megrázta a fejét – Ezek szerint hiába jöttem ide, Kennedy őrmester? – Talán nem. Soha nem tudhatja. Azt javaslom, töltse ki az űrlapokat, jelentse be a hitelkártyák ellopását. Lehet, hogy megtaláljuk valakinél, akit más ügyben behozunk. Erre is volt már példa. – Rendben. Ezt fogom tenni. A nyomozó befűzte az írógépbe a megfelelő nyomtatványt, és két ujjal rendre begépelte a lány által sorolt adatokat Allie pontos volt és határozott. Bizonyára a számítógépes munka

hatása, gondolta Kennedy. Ő kényelmetlenül érezte magát a számítógépek közelében, mivel nem értette őket. Mi az a mikrochip? Apró sültburgonya? Amikor elkészült, még egyszer átfutotta a lapot. Egy-két apró hibát kijavított, aztán kivette a papírt a gépből és aláíratta a lánnyal. – Megígérem, hogy azonnal felhívjuk, amint megtudunk valamit az ügyben – mondta. Allie megköszönte és felállt Volt valami ebben a fiatal nőben, ami nyugtalanságot és sajnálatot ébresztett az őrmesterben. Talán hasonlított Jeannie-re? Talán. Egy kicsit. És ez a város hatalmas, kegyetlen szörnyetegként leste áldozatait. – Miss Jones, van még valami, ami aggasztja? – kérdezte. – Látszik rajtam? – Attól tartok, igen. – Nem remdőrségi ügy – mondta Allie. – Egyszerűen az utóbbi hetekben minden összejött A munkám, a... Á, nem érdekes. – Mi a helyzet a, hm, érzelmi életével? Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a lány mondani akar valamit, de aztán meggondolta magát. – A szerelmi életem körül minden rendben van, őrmester, higgye el. De ennek nincs jelentősége. – Ebben sem lehetünk biztosak... – Pedig muszáj lesz. Már megint az ellenséges hang. – A gondjaim inkább a munkám körül sűrűsödnek. Anyagi természetűek. – Kihúzta magát, és vállat vont, mintha mindez nem számítana. – Egyszer fent, egyszer lent. – Ez mindannyiunkra érvényes – mondta Kennedy, és félig felállt, hogy kezet szorítson a lánnyal. Allie keze puha és hűvös volt. – Kitartás. A dolgok végül mindig kedvező fordulatot vesznek. – Biztos vagyok benne, hogy igaza van. Köszönöm, hogy emlékeztetett rá. A nyomozó figyelte, ahogy a törékeny alak kisétál az őrszoba nagy tölgyfa ajtaján. Aztán súlyosan visszazökkent a székére. A masszív bútordarab panaszosán felsóhajtott. Kennedy aranyere fájdalmasan kidagadt. Úristen, gyorsabban pusztulok, mint a South Bronx. – Na, milyen fogásunk van? – kérdezte egy hang a háta mögül. Hector Vazquez, a partnere. – Obszcén telefonok, ellopott hitelkártyák. – Csinos nő. Pont az a típus, aki vonzza az ilyen hívásokat. Kennedy ismét kézbe vette Allie Jones bejelentését és elgondolkodott. Az ellopott hitelkártyákat ritkán találják meg. – Jobb lesz, ha iktatod az ügyet, hogy indulhassunk végre – sürgette Hector. – A hadnagy azt akarja, hogy menjünk ki Queensbe azért a fogolyért. – Tüzel az aranyerem. Nem akarok Queensbe menni. – Igazán sajnállak – mondta Hector tettetett együttérzéssel. – De tudod hogy van ez: egyszer fent, egyszer lent. – Furcsa. Ő is pont ezt mondta. – Kicsoda? – Allie Jones. A nő, aki itt volt. – Felejtsd el és gyere. Hacsak nem szeretnél kapni egy obszcén telefont a főnöktől. Kennedy a szék karfájába kapaszkodva talpra segítette magát. Megigazította gyűrött fehér ingét, és nagy nehezen feltornászta magára tweed sportkabátját. Már ekkora erőfeszítéstől is nehezére esett a levegővétel. Jobb lesz ügyelni a vérnyomásra, gondolta. Leadni néhány kilót Letenni a cigarettát, ahogy a doki javasolta. Különben valamelyik gyanúsított üldözése közben kap szívrohamot. De tudta, hogy nem fog változtatni életmódján. És a halála módján sem: öngyilkosság cigarettával.

Iktatta Allie űrlapját, és Hector után sietett.

18 ALLIE maga sem tudta, mit érez az örszobán tett látogatás után. Gyalog indult haza. A nedves aszfalt tükörként verte vissza a fényeket körülötte. Az eső helyett most már hideg, csontig hatoló köd szitáit. Allie úgy lépkedett a sűrű ködben, mintha az álmok birodalmában járna, és cseppet sem zavarta, hogy elázik. A mellette elsuhanó kocsik kereke sisteregve érintkezett az út felületével, az ablaktörlők ütemesen mozogtak a párás szélvédőkön. Bár valamivel jobban érezte magát most, hogy beszélt Kennedy őrmesterrel a telefonokról és az eltűnt hitelkártyákról, biztos volt benne, hogy a rendőrség nem tud segíteni. Egy bűneset bejelentése még nem jelenti azt, hogy meg is oldják az ügyet. Ezt Kennedy is megmondta. Úgy tűnt, ő maga is elfekélyesedett kelésnek tekinti a várost. A jó fiúkat legyőzték a rosszak. Amikor hazaért, Hedra aggódva várta. – Az ég szerelmére, Allie, miért mászkálsz kint ebben az esőben? – A rendőrségen voltam. – Gyalog? – Metróval mentem, de visszafelé inkább sétáltam egyet. – A következő utad majd az orvoshoz vezet – mondta Hedra anyáskodó hangon. Ez egy másik Hedra volt; a bajba jutott Allie támasza. Keresztülsietett a nappalin, és lesegítette Allie esőkabátját Lerázta a vizet a kabátról, és az előszoba- fogasra akasztotta, jó messze a többi ruhától. Mindig is szerette ezt a kék esőkabátot, és különösen gondját viselte. Ennek ellenére nem vett hasonlót, talán, mert már négy éves volt, és a boltok már nem árulták ezt a fazont. – Mindent elmondtam nekik a telefonokról és az ellopott hitelkártyákról. – Gondoltam. Miért nem veszed le a vizes cipődet? Ülj le, rögtön hozok neked egy csésze forró csokoládét. – Kösz, de azt hiszem, nincs szükségem semmire. – Ne nevettesd ki magad. Tüdőgyulladást fogsz kapni. Kezét Allie vállára tette, és gyengéden a kanapé felé terelte lakótársát, mint egy kemény nevelő az engedetlen gyereket. Allie nem tiltakozott. Fáradt volt, hiányzott neki Sam, és egy csésze forró csokoládé tényleg jól esett volna. A fenébe a kalóriákkal. Míg Hedra a konyhában sürgölődött, Allie az időközben újra megeredt esőt bámulta az ablakon keresztül. Az utcai lámpák fénye megtört a nedves üvegen. Az ablakon túli világ ismeretlen veszélyeket rejtett. Vak volt és megszállott, amióta csak a városba jött, ezért nem vette észre, hogy mennyire ellenséges és veszélyes ez a hely. Az ajtóban megjelent Hedra, és mindkét kezében egy bögre gőzölgő italt tartott. Allie mellé ült a kanapéra. Az eső kitartó dobolása valahogy kisebbé, kellemesebbé tette a lakást. – És mit mondtak a zsaruk? – Kedvesek voltak, de nem túl segítőkészek. – Túl sok a dolguk. Túl sok a bűntény a városban. Túl sok a gonoszság. – Nagyjából nekem is ez a benyomásom. Mocskos telefonok, ellopott hitelkártyák – mindennapos dolgok, úgyhogy nem igazán hozta lázba őket. A komolyabb esetekre koncentrálnak. Egészen addig, amíg a telefonon zaklatott személy nem vauk maga is egy komolyabb bűntény áldozatává... – Ne aggódj már annyira – próbálta megnyugtatni Hedra. – Semmi bajod nem lesz. – Kortyolt egyet a csokoládéból. Mindkettejük italát szaharinnal készítette el. – Most jut eszembe, Allie: remélem nem haragszol, hogy felvettem a pólódat – Hüvelyk- és mutatóujjával megcsípte a FORDHAM feliratú póló szürke anyagát. Allie két éve vette egy utcai árustól. – Átnéztem a

szekrényemet és semmit sem találtam, amiben itthon mászkálhatnék. Utána kimosom, megígérem. – Nem érdekes – mondta Allie. Hosszút, fájdalmasat kortyolt a tűzforró csokoládéból. Megégette a szája szélét. Leengedte a csészét, és kézfejével megtörölte a száját. Felnézett Hedrára. – Ma kinyitottam a szekrényedet. Láttam, hogy ugyanolyan ruhákat vettél, mint az enyémek. Hedra ajkai megremegtek. – Kérlek, ne csináld ezt, Hedra. Nem lehetünk mind a ketten agykárosultak. – Miért, te bolond vagy? – Ha nem is bolond, de zavarodott. – Láttam, hogy milyen jól állnak rajtad a ruháid, és arra gondoltam, ha csak fele olyan jól állnak rajtam, az már komoly haladás. Allie sóhajtott Most nem volt kedve újra megküzdeni a lány leplezetlen csodálatával. – Többet ne vegyél egyetlen másolatot sem. Vedd kölcsön a szekrényemből akármelyik ruhát, ha megtetszik. Hedra felragyogott, mintha most derült volna ki, hogy a királyi család tagja. – Kösz! És persze te is bármit kölcsönvehetsz az én szekrényemből. – Elkomorodott – Persze nem hiszem, hogy neked mármire is szükséged lenne az én ruháim közül. Az aggodalmas, anyáskodó Hedra eltűnt és átadta helyét az alázatos Hedrának. Allie nem tudta, mit mondjon. – Szerencsere nagyjából egyforma a méretünk – motyogta végül. – Szerencsére – helyeselt Hedra. – Kérsz egy kis hideg tejet a csokoládéba, hogy lehűljön? – Kösz, nem. Megvárom, míg kihűl. Aztán, azt hiszem lepihenek egy kicsit. – Egy kis pihenés biztosan jót fog tenni. Utána talán szebbnek látod majd a világot. A következő héten Allie szinte el sem hagyta a lakást Sam sokszor felhívta, és megérezte a lány levertségét Megpróbálta felvidítani; mindig elmondta, hogy mennyire szereti, és hogy hamarosan visszajön. Beszélgetéseik után Allie egy darabig jobban érezte magát. A néhány ismerős, aki telefonon kereste, hamar rájött, hogy szeretné, ha békén hagynák. Billy Stothers, aki nyilván tudta, hogy Sam elutazott próbálkozott egy párszor, de aztán Allie az értésére adta, hogy az egyedüllétet többre értékeli, mint a férfi társaságát. Nem tehetett róla: állandóan eszébe jutott, hogy vajon mivel tölti az idejét Sam? Ez is hozzájárulhatott depressziójához, a Lisa- faktor. Az idő nagy részében egyedül volt otthon. Hedra mindennap elment dolgozni. Csinosnak kell lennie, mondta, és többnyire Allie valamelyik ruhájában, vagy annak általa vásárolt másolatában hagyta el a lakást. Allie már nem is törődött ve le, úgy sincs hova felvennie a szép ruhákat A lapokban feladott hirdetések alapján mindeddig egyetlen megbízást sem kapott. Kevés munkaalkalom állt a számítógép-programozók rendelkezésére. Az iskolák pedig továbbra is ezrével okádták magukból a komputeres szakembereket Ráadásul biztos volt benne, hogy a hiúságában sértett Miké Mayfair már telekürtölte a várost róla költött történetekkel, elriasztva a potenciális megbízókat Gyűlölnie kellett volna a férfit de még ehhez sem volt kedve. Néha már kezdte úgy érezni, hogy olyanná vált mint egy remete, aki egész életét egy barlangban tölti és nem ad a külsejére. Hogyan is élhet egy szerzetes? Hetente egyszer, legfeljebb kétszer hagyhatja el az épületet. És van lakótársa? Időről időre úgy érezte, hogy depressziója lassan orvosi esetté válik. Miután a tévében végignézett egy nőknek szóló műsort az agorafóbiáról, melyben egy nő elmesélte, hogy már évek óta nem mert kilépni a lakásából, Allie is kezdett megijedni. Soha nem volt egy otthonülő típus, most mégis egész napját a lakásban tölti. Mi történt vele? Gyere vissza, Sam!

Felvette viseltes Nike cipőjét, magára kapta dzsekijét, és kilépett a lakásból. Mély lélegzetet vett. Mérföldeket sétált, céltalanul. Szokásává vált, hogy mindennap nagyokat sétál. Sam megérkezésének napja egyre közeledett. A férfi telefonált, hogy megmondja: a konferencia néhány nappal hosszabb lesz a tervezettnél, és csak akkor biztos, hogy jön, amikor már megérkezett. Meglepő módon a pénz nem jelentett gondot. Hedra nagyon jó állást kapott: egy menedzser titkárnőjét helyettesítette amíg az szülési szabadságon van. Allie ezért néha cefetül érezte magát, bűnösnek és feleslegesnek, amiért Hedra fizeti a lakbért, és ő intézi a bevásárlásokat is. Aztán azzal nyugtatta meg magát, hogy majd ha jobbra fordulnak a dolgai, mindent kamatostul visszafizet Hedrának. Egy dolgot soha nem tett – tehetett – volna meg: hogy Samtől kérjen kölcsön pénzt. Egyes napokon, mint például ma reggel, egyszerűen nem tudta megakadályozni, hogy gondolatai egyfolytában Sam körül kalandozzanak. Felébredése pillanatától kezdve a férfit látta maga előtt, s ahogy az ágyon fekve újra elnyomta az álom, aztán megint felriadt, mindannyiszor Samre gondolt. Álmában Mexikóban jártak. Gyakran beszélgettek róla, hogy el kellene utazniuk oda, hogy semmi mást ne csináljanak, csak a tengerpart fehér homokján fekve napozzanak. A telihold képe lustán ringatózott a hullámokon, mint egy elveszett strandlabda. Az óceán felől lengedező enyhe szellő forró titkokat lehelt. New York elképzelhetetlenül távolinak tűnt. Sam halkan a fülébe suttogta, hogy csak őt szereti, majd jobb kezével kissé meglazította a lány hálóingét. Ujjai lányán cirőgatták mellbimbóját, majd lejjebb vándoroltak, és egyre lázasabban simítottak végig a hasán, combján. Sam megérintette bársonyos nemi szőrzetét, és Allie behunyt szemmel adta át magát a testét átjáró forró borzongásnak. A férfi lélegzete felgyorsult. – Lisa...-suttogta. Allie vacogva ébredt Szemében könnyek ültek. Lábai remegtek. Fel kellett kelnie. Ki az ágyból. Sétálni. A hűvös és gyönyörű reggel friss levegőjén végre megnyugodott Átvágott a Broadwayn, majd céltalanul bolyongani kezdett a forgalmas belvárosban. Néha megszaporázta lépteit, mintha meg akarna szabadulni vélt üldözőjétől De bármi is követte, sehogy sem sikerült leráznia. A lány elkeseredettségéből merített új erőt. A nap már magasan a házak felett járt, amikor végre hazafelé vette útját. A 74. utca és az Amsterdam sarkán kopott farmert és felhajtott gallérú viharkabátot viselő férfi lépett elé. Először azt hitte, hogy a férfi nem is őt nézi, hanem valahová a háta mögé bámul üveges tekintettel. De nem, határozottan őt nézte. Elfordította a tekintetét, de tudta, hogy elkésett. Nézz a szemébe valakinek a zsúfolt manhattani utcán, és bármi megtörténhet. – Hé! Allie Jones? A férfi arcába bámult. Alacsony, a harmincas évei közepén járó pasas, göndör, homokszínű hajjal és ideges zöld szemekkel. Volt valami megfoghatatlan vadság és kiszámíthatatlanság ezekben a szemekben. Pirospozsgás arcát szeplők borították. Arcának teltségével ellentétben lábai és testének a viharkabát alól kilátszó részei nagyon soványnak, sőt törékenynek tűntek. Allie biztos volt benne, hogy még soha életében nem látta ezt a férfit. – Sajnálom... – mondta. A férfi egy pillanatig ijedtnek és bizonytalannak Játszott, aztán kissé kásás hangon újra megszólalt. – Figyelj, én kész vagyok. – Kész? – Tüdőd, amiről beszélgettünk. – A férfi körülnézett és elvigyorodott. Összeesküvők voltak. – Amit megbeszéltünk a Wild Red bárban. Nem voltam ám olyan csontrészeg, mint gondolod. A

pokolba is, mindig azt szoktam mondani: legalább egyszer mindent ki kell próbálni, aztán tenni kell még egy kísérletet. Hogy úgy mondjam, ez az életem mottója. Allie zavarodottan hátralépett. – Mi ketten soha nem beszélgettünk semmiről. Mintha meg sem szólalt volna. A férfi ujjaival végigszántotta kócos haját, miközben arcán mocskos mosoly futott át. Orrcimpái kitágultak, s így egy disznóra hasonlított leginkább. – Az a helyzet, hogy én kurvára benne vagyok mindenben. Mondd meg, hogy mi izgat fel, és én megteszem, még ha szarban kell hemperegnem, akkor is. – Az isten verje meg, hát nem érti, hogy nem ismerem magát?! – Allie majdnem kiabált. Ez meglepte a férfit, és hátrébb lépett. Áttetsző zöld szemeivel alaposabban szemügyre vette. Tekintete zavart volt, mintha most is részeg lenne, vagy rendszeresen kábítószerezne. – Hé, lehet, hogy összekevertelek valakivel. – Beszéd közben fröcsögött a nyál a szájából, és Allie az arcán érezte a langyos permetet. – De én vagyok Allie Jones. A férfi elvesztette a türelmét. – A kurva életbe! – ökölbe szorította a kezét, és Allie felé bökött vele. A lány nem hitte volna, hogy a képregényeken kívül létezik ez a mozdulat. Készen állt, hogy elrohanjon, de a férfi nem lépett közelebb. Volt valami hipnotíkus erő abban, ahogy átható tekintete a lányra tapadt. Aztán megnyugodott Öklét leengedte, ujjai szétváltak. Karja élettelenül lógott a teste mellett, mintha azt akarná kifejezni, hogy még arra sem érdemesíti a lányt, hogy megüsse. A döbbenten álló Allie tehetetlenül bámulta, ahogy az ismeretlen eltűnik a járókelők tömegében. Ujjait végighúzta az arcán, és visszataszító nedvességet érzett. Még mindig mozdulatlanul állt, mit sem törődve a körülötte hullámzó emberáradattal, ahogy a többiek sem törődtek vele. Sokan nekimentek, aztán szó nélkül továbbsiettek. Kezét az esőkabátjába törölte. – Nem ismerem magát! – suttogta maga elé. Senki sem vette észre, hogy beszél. Mindenki elkerülte, hogy a másik ember szemébe nézzen.

19 NEW York tele van mindenféle ocsmány alakokkal mondta Hedra, amikor a munkából hazatérve végighallgatta Allie beszámolóját a történtekről. Magával hozta a lakásba a külső világ szagát kipufogógáz, cigarettafüst. – Ez a fickó valószínűleg összekevert valakivel, aki nagyon hasonlít rád, mi? Allie a hintaszékben ült a nappaliban, lábait felhúzta, és arcát a térdén pihentette. Már órák óta így ült Arca már fájt, térdei elgémberedtek, egy falatot sem evett, és csak a Hedrától kapott Diet Pepsi felét itta meg. – Nem. A nevemen szólított. Hedra vállat vont. – Erre nem tudok magyarázatot. – Az ablakhoz lépett és kibámult az utcára. Volt valami a járásában. Ez már nem az a beesett vállú, félénk Hedra volt, aki beköltözött a lakásba. Allie mégis zavaróan ismerősnek találta a mozdulatokat. Talán csak a ruha miatt Hedra Allie sárga blúzát és fekete rakottszoknyáját viselte. A cipőjét is kölcsönvette, pedig vagy fél számmal nagyobb volt az ő méreténél. Talán újságpapírt tömött a cipő orrába? Aztán Allie döbbenten megborzongott. Nem a ruha, vagy a cipő tette ismerőssé Hedra mozdulatait. A testtartása. Ahogy csípőre tett kézzel állt az ablaknál. A kissé félrebillentett fej. Azért találta mindezt ismerősnek, mert a saját mozdulatai voltak. Hát persze, hogy ismerte az előtte álló alakot. Mintha ezernyi apró tükörben látná önmagát, az utcán haladva egy-egy futó pillantást vetve a kirakatok üvegén tükröződő képmásra. Mintha a tükörképek ezrei egyetlen képpé álltak volna össze Hedrában. Hedra irigyelte Allie-t Utánozta.

Allie végre megértette a helyzetet. – Hedra, ugye nem akarsz teljesen olyan lenni, mint én?! Hedra megfordult Allie már- már arra számított, hogy a saját arca néz vissza rá. Hedra vonásai eltorzultak, arcán önsajnálat bűntudat és félelem tükröződött. A résnyire nyitott ablakon beáradó szellő a hajába kapott. Úgy tűnt, mintha összezsugorodna a ruhában. Kislány, akit rajtakapnak, hogy a mamája ruháival játszik. Allie hitetlenkedve figyelte. Ismerte már Hedra reakcióit. – A nevemet használtad! Hedra két bizonytalan lépést tett felé, aztán mereven megá llt, mintha attól tartana, hogy a következő lépéssel a mélybe zuhan. – Istenen, nem. Semmi ilyesmi nem volt. – Hát akkor mi volt? Ki volt az a férfi? Ki telefonálgatott nekem? – Nem tudom. Esküszöm! Biztosan a kabát miatt tévesztett össze. – A kabát miatt? – Amikor az egyik nap elmentem egy magányosoknak fenntartott bárba, a te esőkabátod volt rajtam. Tudod, a kék, a nagy fehér gombokkal és gallérral. Nem sok ilyen kabátot látni. Biztosan az volt rajtad, amikor az a disznó odament hozzád... Tényleg a kék kabát volt rajta. Allie döbbenten letette a lábát a földre, meztelen talpa alatt érezte a padló hűvösségét. Mozdulatlanul ült és várta, hogy Hedra folytassa. Hallani akarta a lány szavait, de félt is attól, ami még rá van. Volt itt valami, amit képtelen volt megérteni. Valami megfoghatatlan, mégis kitartó balsejtelem gyötörte. – Szóval – folytatta Hedra – a bárban egy igen jóképű srác jött oda hozzám, és beszélgetni kezdtünk. Aztán táncoltunk. Volt persze egy kis tapizás, miegymás, de nem engedtem, hogy túl messzire menjen. Le akartam lassítani. Az igazat megvallva féltem egy kicsit. Mindig is így viselkedtem a férfiakkal. Úgyhogy amikor megkérdezte a nevemet, nagyon meglepődtem, és hirtelen nem akartam elárulni az igazi nevemet. Kinyögtem tehát az első nevet, ami az eszembe jutott, és ez pont a tied volt. Nem gondoltam rá, hogy ebből baj lehet. – Hogy nézett ki ez a férfi? – Magas, fekete hajú, a feje tetején egy kicsit kopaszodott. Nagyon kedves arca volt és hihetetlenül jó alakja. Hatalmas vállak. Mint egy atléta. Lehet, hogy az is volt. Tehát nem a nyeszlett, homokszín hajú hernyó, aki az utcán leszólította Allie-t. – És akkor ki volt az az idióta, akivel ma összeakadtam? – Nem tudom. Én és Brad – így hívják azt a fickót találkoztunk néhány barátjával, és ő bemutatott nekik. Ekkor már túl késő volt, hogy viszakozzak, kénytelen voltam Allie Jones maradni. Elmentünk egy másik helyre, aztán még tovább. Brad újabb barátai csatlakoztak hozzánk. Szinte senki sem tetszett közülük, különösen a nők nem. Egyik-másik fickó egészen szörnyű volt. Ismered ezeket az agyament bikákat, akik minden egyedülállók által látogatott klubban és szórakozóhelyen feltűnnek. Allie emlékezett rájuk még manhattani élete első hónapjaiból. Megfogadta, hogy soha többé nem megy ilyen helyekre, ilyen emberek közé. Most azonban Hedrának köszönhetően ők kerekedtek fel, elhagyva a pincehelyiségek füstös félhomályát, hogy rátaláljanak a fényes utcán, magukkal hozva a sötétséget. – Aztán elmentünk az egyik alak lakására, ittunk és beszélgettünk, aztá n az egyik beszívott csaj feldobta a csoportszex ötletét Felállt, levette a blúzát, mindenkit körbetáncolt, és azt hajtogatta: szerezzünk már valami jó füvet. – És? Mi történt aztán? – Az isten szerelmére, Allie, elmenekültem onnan. Amint láttam, hogy ezek mire készülnek, olajra léptem. – És Brad? Hedra fintorgott és az ajkába harapott.

– Ő ott maradt. – Arca kipirosodott a haragtól, orra és szája körül apró ráncok jelentek meg. – Soha többé nem akarom látni, Allie! Nem számít, hogy mit mond, vagy mit tesz. Egészen más, mint amilyennek mutatta magát. Báránybőrbe bújt farkasok, emberalakot öltött szörnyetegek, gondolta Allie. Megremegett az irtózattól. – Lehet, hogy több volt, mint véletlen egybeesés, hogy az a különös pofa pont a Cody Arms közelében szólított le. Megadtad közülük akár csak egynek is a címedet – a címünket? – Nem hiszem, de azért előfordulhat. Nem emlékszem tisztán arra az estére, mert... mert kicsit többet ittam a kelleténél. – Gyógyszereket is vettél be? – Nem, semmiféle narkót nem használtam. Csak alkoholt fogyasztottam. Ráadásul csupa kevert italt. De ekkora tömegben az sem kizárt, hogy valaki beletett valamit a poharamba. Lehet, hogy annak a lánynak is volt valami az italában, aki elkezdett meztelenül táncolni. Nem viselkedett valami természetesen, a szemei furcsán csillogtak. Nem is értem, de mintha csupa perverz alak közé kerültem volna azon az estén. Allie leírta a férfit, aki az Amsterdam és a 74. utca sarkán feltartóztatta, aztán megkérdezte Hedrától, hogy ráismer-e valakire abból a társaságból. – Igen, azt hiszem. Emlékszem rá, mert feltűnően sovány volt, és a szemei olyan áttetszőén bámultak az emberre. Úgy nézett rám, mintha keresztüllátna a ruhámon. Az én ruhámon, gondolta Allie. Végül is mindegy. – Emlékszel a nevére is? – Valami Carl, azt hiszem. De nem vagyok benne biztos. Csak ködös emlékeim vannak róla. – Hedra szemében hirtelen rémület fénye villant. – Allie, ugye hiszel nekem? Allie hinni akart neki, és annyira hitt is, hogy némi megkönnyebbülés töltötte el, amiért vé gre magyarázatot kapott a titokzatos idegen viselkedésére, aki – még mindig a hideg futkározott a hátán, ha eszébe jutott – a nevén szólította. Könnyebb volt elhinnie Hedra szavait, mint kételkedni bennük, hiszen az egész história annyira nyomasztó volt, hogy csak igaz lehetett. Ráadásul Hedrában még élt a kálvinista igazmondás belső parancsa, a megtisztulás iránti vágy. Az igazság úgy törekedett benne a felszínre, mint szálka a fekélyes sebben. Allie halálosan fáradtnak és kimerültnek érezte magát. Semmi másra nem vágyott, csak az alvásra. Most már biztonságban van, hiszen magyarázatot kapott a történtekre. – Természetesen, hiszek neked – mondta lágyan. Hedra melléje lépett és a vállára tette reszkető kezét. Nem, nem is Hedra reszketett. Allie rádöbbent, ho gy ő maga reszket. Hedra keze mozdulatlanul nyugodott a vállán. Egyik ujján azt a zafírgyűrűt viselte, amit Allie egyik egyetemi barátjától kapott. – Távol tartom magamat az ilyen helyektől és ezektől az emberektől, Allie. – Rendben. – Többé nem lesznek ilyen kellemetlen találkozásaid, nem lesznek disznó telefonok. Semmi ilyesmi nem lesz, ha rajtam múlik. – Igazad van – mondta Allie. – Ez az obszcén telefonokat is megmagyarázza. – Hát persze. – Hedra gyöngéden simogatta Allie vállát és hátát, miközben vigas ztaló szavakat mormolt. – Minden jóra fog fordulni, Allie, majd meglátod. Holnap reggel mielőtt munkába indulok, lemegyünk reggelizni abba a kis tejivóba a ház mellett, rendben? – Rendben – hallotta Allie a saját hangját. A fáradtságon keresztül is érzékelte, hogy valami megváltozott. Eltolódtak a hangsúlyok valahogy. Allie érezte, hogy feltartóztathatatlan gyengeség lesz úrrá rajta, miközben Hedra egyre magabiztosabbá válik, és máris átvette a meghatározó szerepet kettejük kapcsolatában. Utánozza, hordja a ruháit, végül ő maga lesz Allie Jones. Az erős Allie Jones.

Azt mondják, az utánzás a hízelgés legőszintébb formája Itt azonban már többről volt sző, mint egyszerű utánzásról. Eszébe jutott a Testrablók című régi tudományos- fantasztikus film. Már semmi sem érdekelte. Most nem. Talán majd reggel. Talán. Most csak az alvás édes megváltására vágyott. A teljes nyugalom mennyei érzésére. – Azt hiszem, legjobb lenne, ha lefeküdnél a szobádban, Allie – mondta Hedra. Allie engedelmeskedett.

20 ALLIE ájultán aludt reggelig. A rádiós ébresztő nyolckor kapcsolt be. Mick Jagger és a Rolling Stones éppen most készült egy újabb éjszakát eltölteni valakivel. A rádió valahogy felhangosodhatott, mert Allie úgy érezte, hogy a Stones ott bőmből közvetlenül az ágya mellett. Mick a füléhez hajolva énekelt. Aztán hirtelen eszébe jutott: a pár napja szétküldött szakmai önéletrajzaira néhány helyről máris válaszoltak. Az egyik interjút ma reggelre beszélte meg. Nem sokat remélt a találkozótól, de minden szalmaszálat meg kellett ragadnia. Megfordult, kinyújtotta a kezét és elhallgattatta a rádiót. Mozdulatlanul feküdt a hirtelen beállt csendben, igyekezett fokról fokra magához térni. Az agya hamarabb érte el a teljes éberség állapotát, mint a teste. Tényleg fel akar kelni, hogy megpályázza azt az állást, amit valószínűleg úgysem kap meg. Igyekezett meggyőzni magát, hogy végül is ezért küldte ki az önéletrajzokat. Lábai nem vettek tudomást a belső vitáról, túlságosan kényelmes helyzetben feküdt ahhoz, hogy megmozdítsa Őket. A takaróra eső napsugár olyan kellemesen melegítette, mint egy vastag dunna. Egy negyed óra már nem számít, nyugtatgatta egy makacs hang valahol a tudata mélyén. Szemeit behunyta, agya elhomályosult. Valóságos hangrobbanás rázta fel félálomból. A szíve majd' kiugro tt a helyéről, de aztán rájött, hogy tévedésből a "szundíts még egyet" gombot nyomta meg az ébresztőn, és csak a Stones robbant be újra a hálószobába. Gyorsan felkelt és kikapcsolta a rádiót. Imádta a Stonest, de reggel nyolckor szívesen lemondott róla. A rádió tetején sárga színű Post- it cédulát fedezett fel. Először azt hitte, hogy a saját kézírása, valami emlékeztető, amit magának tett oda. Aztán közelebb hajolt és elolvasta a cetlit. Sajnálom, de már nincs időm a reggelire – el kellett mennem dolgozni. Úgy gondoltam, jobb, ha kialszod magad. Ölel Hedra Összhajtotta és félretette a papírdarabot. Még rengeteg ideje volt a tízre megbeszélt találkozóig. Lezuhanyozott, aztán kifésülte és megszárította a haját. A szekrény előtt sokáig tanakodott, végül egy halványkék szoknyát, fehér blúzt és tengerészkék, magassarkú cipőt választott. Miután felöltözött, kipillantott az ablakon és látta, hogy időközben eleredt az eső. Nem zuhogott, de a cseppek olyan egyhangúan hullottak alá, hogy az ember szinte biztosra vette: soha többé nem áll el. Ahhoz viszont ez a szemerkélő eső is elég volt, hogy tönkretegye a haját. A magassarkú cipőben kikopogott az előszobába, hogy esernyőt keressen. Nem talált. A kék esőkabát – Hedra kedvence – szintén nem lógott a helyén. Talán az esernyő és az esőkabát is Hedra szekrényében van, gondolta.

Bement a lány szobájába, ám előtte halkan kopogott az ajtón, hogy meggyőződjön róla: a kiszámíthatatlan Hedra nem jött-e mégis vissza. Semmi zaj. Életnek semmi jele a szobában. Könnyedén lenyomta a kilincset és benézett a helyiségbe. Az első dolog, ami a szemébe tűnt, hogy Hedra fekhelye nem volt beágyazva. A fehér lepedő sima és érintetlen volt, mint a fagylaltbevonat egy nagy, szögletes tortán. Megfordult, végigment az előszobán és újra benézett a nappaliba. Észrevette, hogy a kanapé melletti kislámpa halványan pislákol a reggeli fényben. Hedra még sötétben mehetett el, vagy az este egyszerűen elfelejtette leoltani a villanyt? Lehet, hogy egész éjjel ébren volt és le sem feküdt. Végül is Hedra nagy lány volt már, és Allie- nek semmi köze ahhoz, hogy mivel tölü az éjszakát. De akkor sem akarta, hogy a frizurája tönkremenjen. Visszatipegett Hedra szobájába és az érintetlen lepedőt bámulta. Soha nem látott még ilyen ágyat, amelyiken ennyire látszik, hogy nem aludtak benne. Mint egy áruházi mintadarab. Kinyitotta a szekrényt. Ott lógtak az ismerős ruhák. Az utóbbi időben csak Hedra viselte őket. Egy illatosítószert tartalmazó zacskónak köszönhetően a ruhák a napsütés és friss erdei levegő szagát árasztották. A kék esőkabát nem volt ott. Esernyőt sem talált. Allie figyelmét valami egészen más ragadta meg. A polcon három kartonból készült cipősdobozt pillantott meg. Arra gondolt, hogy valamelyikben találhatna egy összecsukható esernyőt. Valójában persze jól tudta, hogy csak kíváncsiságból akar belenézni a dobozokba. Egyesével vette le őket a polcról, aztán lassan és módszeresen mindhármat kinyitotta. Mozdulatai óvatosak voltak, feszülten figyelt, hogy nem hall-e valamilyen neszt a lakásban. Tudta, hogy Hedra néha a legváratlanabb pillanatokban toppan be. Az első dobozban néhány olcsó bizsun kívül semmit sem talált. Ismerősnek tűntek, aztán rájött, hogy saját ékszereinek mását látja. Biztos volt benne, hogy egyik- másik az övé is volt. Például az az aranylánc, amit Samtől kapott elmúlt születésnapján. A szemek egyedi módon kapcsolódtak egymáshoz, és Allie biztosra vette, hogy Hedra nem találhatott még egy ugyanilyen láncot. A második dobozban összehajtogatott csomagolópapír volt, alatta pedig néhány régi újságkivágás. A legfelső cikkre pillantott: a málnafelfújt receptje. Allie meglepődött, hiszen nem úgy ismerte meg Hedrát, mint aki szívesen ténykedik a konyhában. Az elsárgult újságcikkek kicsúsztak a kezéből és a földre hullottak. Ahogy összeszedte őket, és zrevette, hogy a recept hátulján egy gyilkosság feldarabolt áldozatáról szóló híradás van. Amikor kinyitotta a harmadik dobozt, a lélegzete is elállt a meglepetéstől. Egy szőke paróka. Pontosan az ő hajszíne. Óvatosan kivette a dobozból és maga elé tartotta. Aztán lassan a tükör elé lépett és a feje magasságába emelte. A paróka kócos volt, de így is látszott, hogy pontosan az ő hajviselete szerint van levágva. Megborzongott, ahogy a saját haját és a műhajat egymás mellett látta a tükörben. Leült az ágy szélére. Hedra fésűlködőasztalára pillantott. Már meg sem lepődött rajta, hogy az üveglapon sorakozó kozmetikumok és saját illatszerei között szinte semmi különbséget nem tudott felfedezni. Egy szemceruza – pontosan az ő szemöldökének árnyalata – mellett meglátta lilára foncsorozott napszemüvegét Vagy egy szemüveget, ami pontosan olyan, mint az övé. – Jézus! – mondta csendesen. Saját hangja meglepte. Felkelt, fogta a dobozt és visszatette a parókát. Még egy pillantást vetett a szőke hajtömegre. A látványtól jeges borzongás futott végig a gerincén. Olyan volt, mintha saját fejét látná a dobozba gyömöszölve. Ez már sok volt neki. A rádiós ébresztő – pont mint az övé – órájára nézett. Negyed tíz. Most már sietnie kellett, ha nem akart elkésni.

Óvatosan rátette a parókás dobozra a fedelét, mintha egy törékeny lény lenne benne, és félne, hogy kárt tesz benne. Visszarakta a dobozt a másik kettő mellé a polcra, és pontosan úgy igazította őket, ahogy voltak. Az esővel nem törődve kiviharzott a házból, és az első sarkon sikerült egy taxit fognia. Beszállás közben belelépett egy jókora, olajos felületű tócsába. Ebben a pillanatban határozta el, hogy itt az ideje megkérnie Hedrát: költözzön ki. Akkor majd Sam újra beköltözhet Ma várta vissza Los Angelesből a férfit, lehet, hogy már le is szállt a gépe. Tudta, hogy Sam ma nem dolgozik. Fog egy taxit a LaGuardia reptéren, és nemsokára a szobájában lesz az Atherton Hotelben. Allie elhatározta: ha végzett az interjúval, elmegy hozzá, és mindent megbeszélnek.

21 ALLÉ anélkül távozott az interjúról, hogy különösebben meg lett volna győződve róla: övé az állás. Majd felhívják és tudatják vele az eredményt, mondta Mrs. Quinette, a titkárnő. Maga ne telefonáljon ide. Allie nem sok esélyt adott magának, különösen miután ellenő rizték a referenciáit, és ki tudja, miket hallottak róla az undorító Miké Mayfairtől. A számítógépek világában az ember nem bújhat el. De legalább megpróbált munkát szerezni, és ezzel valamelyest újra a saját kezébe vette az élete irányítását. Részleges ma gáratalálás. Újrakezdés. Az új élet része volt az is, hogy eldöntötte: megszabadul Hedrától. Az eső elállt, és a felhők közül előbukkanó napsugarak érdekes mintákat rajzoltak a toronyházak falára. Allie annyira jól érezte magát, hogy csak a Times Square után szállt le a földalattiról, és gyalog indult a hotelbe, hogy végre viszontlássa kedvesét. Sam a szekrényajtóra szerelt egészalakos tükör előtt állt, és azzal volt elfoglalva, hogy sportkabátját egyenletesen rendezze el a fogason. Kicsit oldalt állt a szekrénynek, és időről időre a tükörbe pillantott, mintha arra számítana, hogy váratlanul egy hiányzó gombot, vagy kibomlott cipőfűzőt vesz észre a tükörképén. Az utóbbi időben túl sok meglepetés érte ahhoz, hogy elég óvatos legyen. Elfordult a tükörtől és körülnézett új, a korábbinál kisebb szobájában. Alig volt nagyobb, mint egy hálószoba, kis előtérrel. Viszont frissen festették, a szürke szőnyeg is újnak tűnt, és főként nem az Atherton szálló zajos utcai oldalán volt. Most csak egy tévé vagy rádió monoton hangját hallotta valamelyik szomszédos szobából átszűrődni. Úgy vélte, valami kvízműsort hall, de a hangok annyira összefolytak, hogy ebben sem lehetett biztos. Sam az Atherton egyik szállítója, Bram Bolton megbízásából kötött néhány előnyös üzletet, és miután némi többletinformációval is szolgált neki bizonyos árucikkek várható tőzsdei árfolyamalakulásáról. Bolton szólt az érdekében a szállodavezetésnek. Néhány napon belül közölték vele, hogy kiköltözhet a kilencediken lévő szobából, amely egyébként is fes tésre szorul, és hihetetlenül kedvező áron kiutalták neki ezt a csendes kis szobát. Kevesebbet fizetett érte, mint egy átlagos lakbér. Bolton és Mellers, a hotel igazgatóhelyettese őt tekintették legfőbb piaci információforrásuknak, úgyhogy az ügylet mindk ét fél számára gyümölcsözőnek ígérkezett. Egy-egy telefon a tőzsdéről, amint valami változás következik be az árakban, és a hotel máris többet takarít meg, mint amennyit az informátor elszállásolására áldoz. A tőzsdefelügyelet egy szót sem szólhat: mindenkinek joga van belső információt szerezni a piacról. Sam egy pillanatra Iván Boeskyre, a Wall Street hírhedt szerencselovagjára gondolt, aki a profitot minden körülmények között az üzleti tisztesség fölé helyezte. Azért itt nem erről van szó, nyugtatta meg magát. Semmi törvénytelenséget nem követ el, és ráadásul ez csak kispályás játék. Egy olcsó és kellemes szállodai szoba volt a jutalma a belvárosban, ahol nagyon drága minden négyzetméternyi terület De azért mégsem a Helmsley Palace.

Kopogtak. Nemsokára el kellett mennie egy ebédre, és nem szerette volna, ha Mellers sokáig feltartja. Először ki sem akarta nyitni az ajtót, aztán rájött, milyen gyerekes dolog lenne letagadnia magát Lehet, hogy Mellers látta, amikor bejött Átsietett a szobán és kinyitotta az ajtót. Allie. Ki volt öltözve, kék ruhát és magassarkú cipőt viselt Különösen jól állt neki a kék szín. Megölelte a lányt Allie pedig a nyakába ugrott és szájon csókolta. Sam gyöngéden eltolta magától, miközben lágyan simogatta a nyakát. – Megleptelek? – kérdezte Allie. Elhúzta a száját – Egy kicsit De ez kellemes meglepetés. – Hátralépett és beengedte a szobába a lányt – Hiányoztam? – Mint mackónak a méz. A lány megállt a szoba közepén és körülnézett. – A recepción mondták, hogy szobát cseréltél. Ez jobban néz ki. Egyébként nem számít Sam értetlenül nézett rá. Volt valami új a szemeiben. Eddig ismeretlen apró fény lobogott a tekintetében. – Miért nem számít? Allie mély lélegzetet vett, aztán kibökte: – Megmondom Hedrának, hogy tó kell költöznie. Sam meglepődött. –Miért? – A minap egy férfi összetévesztett vele az utcán. Megállított, a szexről kezdett el beszélni, aztán majdnem leütött, amikor nem voltam hajlandó válaszolni. – Ajánlatokkal zaklatott? – Nem, csak emlékeztetett egy állítólagos beszélgetésünkre, melynek során szerinte megállapodtunk, hogy közös... szexuális tapasztalatokat szerzünk. Perverz dolgokról beszélt, amelyeket úgymond én hoztam korábban szóba – És azt hiszed, hogy valójában Hedra beszélt vele, igaz? – Sam, nem hiszem: tudom. Sam nem tudta leplezni zavarát. – Hát.. Végső soron neki is joga van társasági életet élni. – Társasági élet. Úgy tűnik, hogy belekeveredett valami nagyobb kábítószeres társaságba. Használja a személyiségemet. És a ruháimat is. Lassan már ő is én vagyok, és ettől kezdek tökéletesen kiborulni. A férfi átölelte, élvezve a szorosan hozzásimuló karcsú női testet. – Annyira azért nem lehet vészes a helyzet – mondta. – Ma benéztem a szekrényébe az egyik ruhámat keresve. Találtam egy parókát a polcán lévő dobozban. Pontosan olyan, mint az én hajam, Sam. Amikor azt mondom, hogy a személyiségemet használja, nem csak a nevemre gondolok. Olyan... mintha ellopta volna az életemet. – Amikor bejelentetted a rendőrségen a mocskos telefonhívásokat, akkor erről nem beszéltél nekik? – Nem. Nem hiszem, hogy ez rendőrségi ügy lenne, még akkor sem, ha ez egyben megmagyarázza a telefonokat is. Tényleg nem érdekel, hogy mit csinál Hedra attól a pillanattól kezdve, hogy megszűnik én lenni. Ezért akarom megmondani neki, hogy a lakótársi megállapodásunk lejárt. Azt akarom, hogy ne legyen semmi közöm az életéhez, és neki sem az enyémhez. – Azt fogja hinni, hogy miattam dobod ki. Allie elmosolyodott. – Hát ez is benne van a dologban... N,a és? Sam hátralépett és megfogta a lány törékeny kezét. – Végleg eldöntötted? – Aha. És nem fogom meggondolni magam.

– OK. De azt hiszem, jobb lesz, ha várunk pár napot, mielőtt beköltöznék. Bizonyos kötelezettségeim vannak a szállodával szemben. Az igazgató az egyik ügyfelem, és komoly összegeket fektetett be rajtam keresztül első osztályú részvényekbe. Nem rohanhatok el csak úgy. Allie egy pillanatig zavartan nézett. Csalódottan. – Rendben, Sam – mondta végül. A férfi előrehajolt és homlokon csókolta, mintha egy kicsit szégyellne, hogy a lány ennyire függ tőle. – Csak pár napról van szó. Megérted, ugye? – Persze. – Tetőtől talpig végigmérte a férfit. – Igazán elegáns vagy. Készülsz valahova? – Együtt ebédelek az egyik ügyfelemmel. Kötvényekben utazik. Elsősorban az adómentes vállalati alapok érdeklik. Az órájára pillantott – Akármelyik pillanatban itt lehet értem. Allie értette a célzást. Közelebb lépett és futó csókot lehelt a férfi ajkára. Sam ujjbegyeivel gyengéden megsimogatta az arcát. – Hívj fel este és mondd el, hogyan alakultak a dolgok. – Később átjössz? – Nem tudok. Ugyanezzel az ügyfelemmel vacsorázok. Omahából jöttek át a feleségével. Holnap visszamennek, úgyhogy nem lesz több alkalmam, hogy megnyerjem őket a cég számára. – Vállat vont és megrázta a fejét. – Az üzlet... Sajnálom, Allie. Tényleg. – Még rengeteg időnk lesz egymás számára – mondta Allie. Még egyszer megcsókolta a férfit és kilépett a szobából. Az ajtóból még küldött felé egy sokat mondó pillantást. A lakás nemsokára újra csak kettejük kizárólagos felségterülete lesz. Mint két tizenéves, amikor a szülők nyaralni mennek. Ahogy a földszinten kilépett a liftből, Allie egy pillanatra megtorpant. Édes, ismerős illat lebegett a levegőben, mint egy emlék, és Allie pár másodpercig nem tudta hova tenni. Aztán rájött, hogy egy parfüm illata, amit ő is gyakran használt. Egy nő alighanem az imént haladt el erre, vagy éppen most szállt be a másik liftbe. Végigment a keskeny előcsarnokon és kilépett a 44. utcára.

22 HEDRA meglepően nyugodtan fogadta Allie bejelentését. Alsó ajka kissé megremegett, szemében egy pillanatra különös fény gyűlt, de ez volt minden. Azt mondta, hogy megérti Allie döntését, és másnap kiköltözik. Allie-t meglepte ez a gyorsaság. Hogy talál Hedra ennyi idő alatt egy másik helyet? New Yorkban! Másnap Allie a telefon hangjára ébredt Pár másodpercig nem mozdult, csak figyelt. Az egyes csörgések között hallotta, amint Hedra a lakásban fel-alá járkál, összeszedi a holmijait. A telefonáló kitartó volt. valamennyi csöngetés éles tőrként fúródott Allie álmos agyába. Nyöszörgőn és fájdalmas arccal az órára pillantott. Úristen! A hasára süt a nap. Pár perc múlva kilenc. A fejére húzta a párnát, hogy megszabaduljon a kellemetlen zajtól. Várt. Mién nem veszi már fel Hedra? Aztán rájött, hogy Hedra nem vesz tudomást a telefonró l. Végül is mától nem lakik itt, és egyébként is ritkán keresik. Allie elengedte a párnát, átmászott az ágy másik oldalára és a zsinórjánál fogva magához húzta a készüléket A monoton csörgés lassan elviselhetetlenné vált, és nem akarta fejfájással kezdeni a napot Egy pillanatig ijedten gondolt arra, hogy megint egy ismeretlen férfi szennyes gondolatait kell hallgatnia, aztán rájött, hogy reggel kilenckor ennek kicsi a valószínűsége. Mindennek megvan

a maga ideje – ezt még a perverz alakok is tudják. Reggel kilenc nem az ő idejűk. Az ablakon át egy pillantást vetett a külvilágra, aztán a füléhez emelte a kagylót – Igen – mondta fojtott, száraz hangon. – Miss Allison Jones? Allie megköszörülte a torkát és közölte, hogy ő az. – Kennedy nyomozó vagyok. Emlékszik rám? Felült az ágyban és a párnát a háta mögé igazította. Megpróbálta összeszedni álmos gondolatait Szinte vidáman kérdezte: – Megtalálták a hitelkártyáimat? Kennedy kedvesen felnevetett. – Nem, sajnos nem. Az igazat megvallva nem is a kártyák ügyében keresem. Azt szeretném megtudni, hogy azóta kapott-e újabb mocskos telefonokat. – Mióta beszéltünk, nem. – Nem látta értelmét hogy újra felkavarja az ügyet. Hedra volt az oka a hívásoknak, ó" pedig elköltözik. Arra gondolt, hogy röviden beszámol a férfiról, aki leszólította az utcán, de aztán rájött hogy már erre az esetre is talált magyarázatot Hedra. Nem akarta belekeverni eddigi lakótársát, azzal csak meghosszabbítaná az együtt töltött időt. Okosabbnak látta, ha semmit sem mond a nyomozónak. – Akkor jó. Gondoltam, felszereljük azt a készüléket, hogy kiderítsük, ki a titokzatos telefonáló. De ha már nem zaklatja magát, akkor erre nem lesz szükség. – Azt hiszem, nem – helyeselt Allie. – Különben, minden rendben van. Miss Jones? – kérdezte Kennedy kis szünetet tartva. – Aha, persze. Miért? – A hangja... nem is tudom... valahogy más, mint amikor itt járt nálunk. Egy kicsit mintha nyomottabb lenne, vagy ilyesmi. Nem akar átjönni, hogy személyesen beszéljünk? Úristen, szörnyű lehet a hangom, gondolta Allie. De lehet, hogy Kennedy csak tette a dolgát: ráállt az ügyre, a köz szolgálatában. – Biztosan azéri érzi furcsának a hangom, mert éppen most ébredtem fel. – Ah. Szóval a telefon ébresztette fel? – Igen, de nem is baj. Örölük, hogy felhívott. Örülök, hogy ve tte a fáradtságot... – Mint mondtam, az ilyen pasasok általában nem jelentenek komolyabb veszélyt. Másrészt viszont egy kis elővigyázatosság sosem árt. Helyesen tette, hogy eljött a rendőrségre, kedvesem. – Igen, tudom. Köszönöm. – Biztos, hogy jól van? – Biztos. – Oké. Azért, ha újra jelentkezne az a telefonáló, keressen fel személyesen. Megegyeztünk? – Meg. – Sajnálom, hogy felébresztettem. – Semmi baj, különben is fel kellett volna kelnem. Maga volt ma a vekkerem. – Megpróbált némi vidámságot csempészni a hangjába, mint az idétlen tv-vetélkedők résztvevői, csak hogy bebizonyítsa az őrmesternek: jól érzi magát. Viszlát, Kennedy őrmester! Még egyszer köszönöm a hívást. Jó játék volt, még akkor is, ha vesztettem. A férfi is elbúcsúzott, aztán letette a kagylót. Allie hosszasan hallgatta a megszakadt vonal bugását Aztán ő is letette a telefont. Legalább negyed órán keresztül mozdulatlanul feküdt az ágyon és Hedra matatását hallgatta a lakás különböző pontjain, ahogy a lány a holmijait csomagolta. Később felkelt, magára öltötte fürdőköpenyét és mezítláb a fürdőbe sietett. A nappaliban Hedra éppen egy könyvekkel teli nagy dobozt vonszolt az ajtó mellé. A levegőben a pakolás során felkavart por kavargóit, és Allie- nek majdnem tüsszentenie kellett tőlük. Hedra felpillantott, de arckifejezése semmit sem árult el gondolatairól.

– Már útban van egy taxi. Estére mindent elviszek. Allie semmiféle megkönnyebbülést nem érzett. Nem tudta, mit mondjon. Bűntudatot érzett, és ezért utálta magát. Végül úgy döntött, hogy jelentéktelen dolgokról kezd el beszélgetni, csak hogy megtörje a csendet. – Reggeliztél már? – Ittam egy kávét és ettem hozzá két szendvicset. A tejivóból hoztam fel. Maradt még egy pár a konyhában, megeheted, ha akarod. – Kösz. Hedra nem szólt semmit. Némán bement a szobájába és egy nyaláb ruhával tért vissza. Letette őket egy szék támlájára. Allie nem tehetett róla, de eszébe jutott, hogy ezek akár az ő szekrényéből is származhatnának. A ruhák néha sokkal kevésbé személyesek, mint gondoljuk. Nem megkülönböztethetőek vagy felismerhetőek. Ezer, sokszor tízezer darab készül egyikből- másikból a futószalagon. A Párizsban készült igazán egyedi daraboktól eltekintve minden nő kedvenc fekete ruhája olyan volt, mintha valaki másé lett volna. – Még mindig ott dolgozol az 5. sugárút környékén? kérdezte Allie. – Aha, még jó darabig ott leszek – felelte Hedra. Allie nem tudta eldönteni, hogy higyjen-e neki, azt viszont látta, hogy Hedrának valahonnan van pénze. Lehet, hogy drogokkal kereskedett, Allie már azon sem lett volna meglepve. Hedra a ruhák tetejére tette rádiós ébresztőjét és Allie-re nézett. – Ne haragudj, hogy megkérdezem, de hogyan fogod egyedül kifizetni a lakbért? – Nem leszek egyedül. Sam visszaköltözik. Hedra bólintott. – Persze, gondoltam. Az ajtón három határozott kopogás hallattszott. A két lány egymásra nézett. – Majd félreállok, hogy ne vegyenek észre. Hülyeség lenne, ha pont a végén buknánk le. Allie hálásan bólintott. Megvárta, míg Hedra eltűnt az egyik ajtó mögött, aztán megszorította fürdőköpenye övét és kinyitotta az ajtót. Graham Knox állt a folyosón. Rendkívül bő szabású, túlméretezett nadrágot és a könyökénél megfoltozott szürke pulóvert viselt. Olyan sovány volt, hogy szinte elveszett a ruha redői között. Rakoncátlan fürtjei a megszokottól eltérően most gondosan le voltak simítva Arcán az ismerős félszeg mosoly ült. Graham olyan nyilvánvalóan megörült Allie látványának, hogy a lány már ettől jobb kedvre derült. Allie kilépett a folyosóra és behúzta maga mögött az ajtót, hogy a férfi ne vegye észre Hedra összekészített holmiját. – Gondoltam, legjobb lesz, ha beugró, és magyarázatot adok a jegyekkel kapcsolatban. – A jegyekkel? Graham elkomorodott, akár egy szomorú bohóc, és leszegte fejét, hogy elfedje sértettségét. – Tudja, a darabom... Allie már el is felejtette, hogy a férfi ingyenjegyeket igén neki valamelyik előadásra. Mi is volt a címe? Valami tánccal kapcsolatos. – Igen- igen. Már alig várom. Biztos volt benne, hogy nem sikerült megtévesztenie a férfit, aki viszont méltányolta az igyekezetét és megbocsátott neki. Két jegyet nyújtott felé, amit eddig a jobb kezében gyűrögetett. Allie elfogadta a jegyeket. A kis papírdarabok melegek és nedvesek voltak Graham izzadó tenyerétől. Kellemes érzés volt megfognia őket. Egy barát ajándéka, aki nem vár semmilyen viszonzást, csak hogy megjelenjen a színházban. – A harmadik előadásra szólnak, közvetlenül a zenekari árok fölé. Addigra a bakik többségét kijavítják, és a darab simán fut majd. Azt szeretném, ha te és Hedra a legjobb előadást látnátok. Allie gondolkodás nélkül Graham mellé lépett és cuppanós puszit nyomott a férfi sápadt arcára. A mozdulat mindkettőjüket meglepte.

– Köszönöm, Graham. Tényleg. El fogok menni. Azt viszont nem tudom, hogy Hedra is ott lesz-e. A férfi szinte megszállottan vigyorgott. – Az sem baj, ha egyedül kell jönnöd. Az előadás után talán elmehetnénk valahova egy kávéra, vagy valami ilyesmi. – Talán – mondta Allie. Úgy látszik, Graham túlértékelte annak az ártatlan csóknak a jelentőségét. Ez baj. – Én mindenképpen ott leszek. A férfi, bő ruhájában sután egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát. Sammel ellentétben Graham nem tartozott az elegáns férfiak közé. Kedves Sam. – Mennem kell az étterembe – szólalt meg Graham. -OK. Viszlát. – Ugorj be valamikor az ebéd utáni órákban, amikor már nincs az a nagy nyüzsgés. Akkor tudunk beszélgetni. – Rendben. Szia, Graham. – Belépett a lakásba és becsukta maga mögött az ajtót. A folyosón hallotta a férfi távolodó lépteit. Ahogy beljebb lépett látta, hogy Hedra időközben visszament a nappaliba és most érdeklődve őt figyeli. Volt valami indokolatlan harcosság a tekintetében, ami megrémítette Allie-t. Hedra kiment a konyhába és behozott egy szendvicset. A krémsajt kifolyt a zsemléből, olyan erősen szorította a kezében. – Hallottam, hogy a nevemet említette. – Fent lakik a negyediken. Tudja, hogy együtt lakunk, vagyis laktunk. – Te mondtad meg neki? – Nem. Egyszer meglátott minket a liftben és hallotta a beszélgetésünket. Abból jött rá. Hedra észrevette, hogy péppé gyűrte a szendvics maradékát A konyhába sietett és kidobta az egészet. Allie hallotta a víz csobogását a mosogatóban, ahogy Hedra megmosta az ujjait. Amikor visszatén, nyugodtabbnak látszott. – Szóval, ki ez a pasas? – Graham Knox. Drámaíró. Azért jött, hogy átadjon két jegyet a darabja egyik előadására. Valahol a Broadwayn kívül mutatják be. Egyszer mondtam neki, hogy szeretném megnézni. – Gyakran találkozol vele az étteremben? – És mit szól ehhez Sam? – olvasta ki a kérdést Hedra tekintetéből. – Pincérként dolgozik ott. Az isten szerelmére, Hedra, csak egy alkalmi ismerős. – De tudja, hogy itt vagyok. – Nem fog róla beszélni senkinek. Megígérte. Különben is, most már mit számít? – Azt hiszem, most már nem számít. De te hiszel neki? Elhiszed, amit ígért? – Igen. Azonkívül semmi oka, hogy beáruljon minket. Nincs baráti viszonyban a gondnoksággal. – És mi van, ha valaki másnak mondja el? Mondjuk, valamelyik lakónak? Allie nem értette. – Hedra, miért foglalkozol ezzel? Most már úgyis kiköltözöl. – Csak nem akarom, hogy elkapjon a Haller-Davis, és az elmaradt lakbért követelje rajtam. – Nem hiszem, hogy ezt megtehetnék – mondta Allie. De nem volt benne biztos. – Megtehetik, ha ennek a Graham fiúnak eljár a szája. – Nem fog. Mondom, hogy megígérte. Azt mondta, előfordulhat, hogy előbb-utóbb neki is lakótárs után kell néznie. – Allie-t kezdte bosszantani Hedra oktalan aggodalmaskodása. – A drámaírók és a részmunkaidős pincérek nem tartoznak a magas jövedelmi kategóriába. Megérti, sőt helyesli a megállapodásunkat. Hedra elgondolkozott. Végül bólintott. – Igen, azt hiszem feleslegesen izgattam fel magam. Kisimította a szoknyáját, az ablakhoz lépett és kinézett az utcára. – Különben is, nem élet- halál kérdésről van szó.

Teste megfeszült és elfordult az ablaktól. Allie csak a korvonalait látta, ahogy a reggeli napfény hátulról megvilágította. – A taxim éppen most állt meg a ház előtt. – Magamra kapok valamit és segítek lecipelni a holmidat, jó? – kérdezte Allie. – Miért ne? Háromszor fordultak, megtöltve a taxi csomagtartóját és hátsó ülésé t Hedra közölte, hogy délután visszajön a maradékért, aztán lezökkent a vezető melletti ülésre. – Sok szerencsét, Allie. Allie hirtelen úgy érezte, mintha elárulta volna egy segítségre szoruló kölyökkutya bizalmát. Hedra aztán tudja, hogyan kell az ember érzelmeire hatni, hogyan kell megváltoztatni a róla alkotott véleményét szinte percről percre. – Neked is, Hedra. Sajnálom, hogy nem jött össze. – Egy darabig jól működött – mondta Hedra, és arcán halvány mosoly suhant át Becsukta a kocsi ajtaját, megvárta míg Allie eltávolodik kissé, és csak azután mondta meg a sofőrnek az úticélt. Amikor a taxi lomhán elhúzott, Hedra nem nézett vissza. Allie tekintetével követte a sárga kocsit, és csak akkor lépett be az épületbe, amikor a taxit már elnyelte a forgalom. Megette a Hedra által meghagyott szendvicset és ivott egy csésze kávét. Bekapcsolta a tévét és a kanapéra kuporodott A műsorban éppen a külvárosokbari hozott értelmetlen rendeletekről volt szó: az ember nem hagyhatja kinn éjszakára a járdán a kukát; tílos nyilvánosan csokolozni; a macskákat csak pórázon szabad kiengedni., ilyesmik. Donahue, a műsorvezető dühösen járkált fel-alá a közönség sorai között, és néha odadugta a mikrofont valamelyik vendég orra alá. Egyetértőket és vitapartnereket keresett. A téma cseppet sem érdekelte és nem is érintette Allie-t, mégis mereven bámulta a képernyőt. Gondolatai máshol jártak, a külvárosok fontos kérdései el sem jutottak a tudatáig.

23 SAM két nap múlva beköltözött. Életük úgy zajlott a lakás négy fala között, mintha mi sem történt volna, mintha Hedra nem viharzott volna keresztül Allie életén. Első, közösen töltött éjszakájuk Allie számára valóságos újrakezdésnek tűnt, mintha visszaforgatták volna az idő kerekét a szakításhoz vezető kínos éjszakai telefon elé. A megalá zó, fájdalmas hívás, amely miatt feladta az apróhirdetést, és amely közvetve Hedra megjelenéséhez vezetett. Újra egymással szemben ültek a konyhaasztalnál, miután Sam gyorsan magára kapkodta ruháit és most egy diétás joghurtot lapátolt a szájába, az Allie- nek oly kedves szájba, amely az éjjel minden porcikáját bejárta. Allie kapott egy programozói munkát a 6. sugárúton egy fényképezőgépeket áruló szaküzletben. Egész nap a sok ezer lencséből, szűrőből és egyéb kiegészítőből álló raktárkészlet nyilvántartásának számítógépre vitelével foglalatoskodott. Eddig nem is tudta, hogy egy hivatásos fényképésznek ilyen sok segédeszköz áll a rendelkezésére, ha a valóságot saját akarata szerint akarja megjeleníteni a képen. Megitta a kávéját és Sammel együtt indulni készült. A régi különös érzés, a közös titok izgalma is visszatért: a lakásban egymás szeretői voltak, de amint kiléptek a folyosóra, úgy kellett viselkedniük, mintha idegenek lennének. Vajon a házasság megfosztja az embereket az ilyen apró kalandoktól? Sam magára kapta zakóját és megragadta diplomatatáskáját A kereskedelem hercege rohanás közben. A lány elmosolyodott és kezét Sam mellére helyezve feltartóztatta a férfit. Megcsókolta. Nem zavarta a férfi ajkainak joghurtíze. – Ezt mivel érdemeltem ki? – Szeretlek. Boldog vagyok. Azt akarom, hogy tudd. Sam gyors puszit nyomott a lány arcára

– Én is szeretlek, Allie, de egyikünk sem lesz ilyen boldog, ha elveszítem az állásomat. – Te mész először – mondta Allie. Sam bólintott, aztán kinyitotta az ajtót és mindkét irányban végignézett a folyosón. Csókot dobott a lány felé, aztán gyorsan kilépett és elegáns mozdulattal behúzta maga mögött az ajtót. Allie a lakás mozdulatlan csendjét figyelve ötvenig számolt, aztán ő is kilépett. Mire leért a ház előcsarnokába a férfinek már nyoma sem volt Aznap nem érkezett meg időben egy Nikon-szállítmány a szaküzletbe, és a bolt tulajdonosai – mogorva, iráni származású testvérpár – inkább hazaküldtek Allie-t mintsem hogy feleslegesen fizessenek neki. Csodálatos idő volt úgyhogy Allie elsétált a Central Parkba. Megbámulta az egymás mellett sorakozó türelmes lovakat, melyek arra vártak, hogy könnyű hintókon unatkozó turistákat hordjanak körbe a város zsúfolt utcáin. Bement a parkba és a tó közelében leült egy hideg betonpadra. A lombjukat már részben elhullajtott fák között látta a távoli felhőkarcolókat Lapos tetejüket mintha az ég terhe nyomná. A régebbi épületek csúcsos teteje tűként fúródott a mennybolt kékjébe, megannyi elegáns Art Deco alkotás. Három fiatal fiú haladt el mellette vastag kerekű mountain bike-on. A délután csendjét rövid időre felverte a fogaskerekeken rohanó lánc fémes kattogása és a gumik surrogása. A tó melletti füves domboldalon egy férfi és egy nő feküdt kockás takarón, szorosan egymás mellett. Beszélgettek. A nő enyhén molett volt, vörös haját összeborzolta a gyenge szellő. A férfi fiatalabbnak tűnt, fehér inget és piros nyakkendőt viselt Üzletember, mint Sam. A nő időnként felnevetett és a férfi arcába dobta a nyakkendőt. Dallamos kacagása messzire hallatszott a tiszta levegőben. Allie egy darabig nézte őket Samre gondolt és arra, hogy milyen hibátlanul összeálltak széttört életük darabkái. A közeli utcák felől a szél benzingőzt sodort a parkba, figyelmeztetve a lányt, hogy már lassan egy órája üldögél itt és a valódi világ a fák mögött várja. A parkot átengedte tehát a galamboknak, drogárusoknak, hajléktalanoknak, biciklistáknak, kocogóknak és szerelmeseknek, ő pedig lassan kisétált a forgalmas utcára. Talán nem is olyan embertelen hely ez a sokarcú New York, gondolta. Ha takarékosan élnének Sammel. a pénz nem lenne gond. Taxi helyett metróval indult vissza a 74. utcába Ahogy elhaladt a Goya's mellett, az ablakon keresztül egy pillantást vetett az étterembe, de Graham Knox-ot nem látta. A lakásba lépve hűvös légáramlat csapta meg, a nappali ablaka nyitva volt Nem emlékezett rá, hogy felhúzva hagyta az ablakot, de most már örült neki. Kilépett magassarkú cipőjéből, a hintaszékre kuporodott és masszírozni kezdte a talpát. Sokat járkált a kemény aszfalton, melytől mindössze a vékony cipőtalp választotta el érzékeny bőrét. A bal nagylábujján kezdődő tyúkszemet tapintott ki. Tapaszt kellene tenni rá, amíg nem késő. Felállt és mezítláb, kezében a cipőkkel a fürdőszoba felé indult. Öt lépésnyire volt a szobájától, amikor különös zajra lett figyelmes. Puha, nyikorgó hang. Megint. Megint. Ősi ritmus. Allie szíve hevesebben kezdett dobogni. Torka kiszáradt, légzése rendszertelenné vált. Halkan az ajtóhoz lépett. Lágy nyöszörgést hallott bentről. Amit a lelke mélyén eddig is sejtett, most váratlan bizonyossággal világította meg a helyzetet. Még egy lépést tett és óvatosan belökte az ajtót. A vetetlen ágyon voltak, mindketten meztelenül. Hedra lovaglóülésben ült a hátán fekvő Sam-en és mindkét kezével a férfi mellkasára támaszkodott Allie először nem ismerte fel a nőben Hedrát. A paróka miatt Hedra a szőke Allie-parókát viselte.

Vadul lovagolt a férfin, mindketten izzadtak a szeretkezés hevében. Hedra félig lehunyt szemekkel, átszellemült tekintettel meredt a férfi arcába. Annyira elmerültek az élvezetben, hogy először nem is vették észre az ajtóban álló Allie-t. Aztán Hedra megérzett valamit. Abbahagyta a nyöszörgést, feneke elnyugodott a férfi csípőjén és lassan megfordult. Allie döbbenetén és haragján tűként hatolt keresztül a félelem. Hedra szemtelenül bámult rá, mintha Allie- nek semmi keresnivalója nem lenne itt Mintha betolakodó lenne saját lakásában. Sam csak most pillantotta meg Allie-t. Némán bámulta, száját nyitva felejtette. Hedra a férfira nézett, aztán megint Allie-re. Elvigyorodott – Hello, Allie. Miután mindketten elmentek, Allie bénultan ült a kanapén. A nyitott ablakon keresztül hideg szél hatolt a szobába és jeges vízként fonta körbe a lány reszkető testét. Hedra és Sam. Sam és Hedra. Jézusom! Tudta, hogy nem lett volna szabad, hogy meglepetésként érje, amit látott. Valahol a tudata legmélyén tisztában volt vele, bár magának sem vallotta be, hogy mindez lehetséges: a szeretője megcsalja a volt lakótársával. Ha Hedra – a beteg, cselszövő Hedra – minden egyebet irigyelt tőle, miért pont Samet ne akarta volna megszerezni? Logikus, már amennyiben Hedra esetében a logikának bármilyen jelentősége is volt, ám Allie akkor sem akarta elhinni. Ez a... gyűlöletes, tisztességtelen, visszataszító jelenség örök életre megváltoztatta Allie világát, mert belerondított. Az utcai forgalom zaja felerősödött és állandó morajlássá állt össze, lehetetlenné téve a racionális gondolkodást. Egy szörnyeteg felfalta az agyát, az életét. Hedra most már mindent megszerzett, amit akart. A megaláztatás és a rombolás tökéletes volt. Hello, Allie. Allie a halántékához nyomta ujjait, egyre erősebben, azt kívánva, bárcsak be tudna hatolni az agyába, hogy kitépje belőle a fájdalmat és a szégyent. Megszólalt a telefon. Sokáig mozdulatlanul hallgatta, aztán felemelte a kagylót és szó nélkül a füléhez tartotta a hideg műanyagot. Ismeretlen férfihang szólalt meg. – Allie? Allie? Hé, Édes Punci, én vagyok az. Emlékszel? Hé, tudom, hogy ott vagy. Lassan leengedte a kagylót, majd ráejtette a villára. Rezzenéstelen arccal bámulta a falat. Ki vagyok én? Mit csináltam rosszul?

24 ESTE Sam elmesélte Hedrának Allie utolsó látogatását az Athertonban. Úgy érezte, csak úgy tud megszabadulni kínzó gondolataitól, ha megosztja ókét a lá nnyal. Tudta, hogy Allie-nél betelt a pohár. Miközben beszélt, Hedra csendben feküdt mellette a szállodai szobában. Előtte szeretkeztek. A szobában tökéletesen sötét volt, a levegőben még érezni lehetett vad ölelkezésük kipárolgásait. Hedra cigarettázott, és Sam nem látott belőle mást, csak az időnként felpirosló parazsat. Mint egy világítótorony a hajósoknak. – Úgy tűnik, Allie fantáziája túlságosan élénk. Tényleg használtam a nevét, de ez nem volt komoly. Egyszer néhány gyanús alak társasága kezdett kénye lmetlenné válni, és nem akartam megmondani nekik a valódi nevemet. Hirtelen nem jutott más az eszembe. Váratlanul ért a kérdés, különben a harmadik osztályos tanítónőm nevét mondtam volna, vagy valami hasonlót. A drogos dolgokat Allie találta ki. Hacsak... – Hacsak mi?

– Egyszer felajánlottam neki, hogy adok néhány szem nyugtatót. Az idegösszeomlás határán volt, amikor elvesztette azt a munkát. Talán ezért kapcsolta össze a fejében a drogot velem. – Hedra nélyet szívón a cigarettából, és a parázs vörösen fe lizzott. – Még valami. Párszor a tudta nélkül nyugtatót tettem a kávéjába vagy a forró csokoládéba. – Micsoda?! – Semmi erőset, Sam, csak néhány recept nélkül is kapható, enyhe gyógyszert. Ne izgasd föl magad. Az ő érdekében tettem. És az igazat megvallva azért is, hogy együtt tudjak élni egy ilyen... Nem, ezt nem kellett volna mondanom. Iszonyú feszült volt, és tudtam, hogy irtózik minden gyógyszertől. Csak át akartam segíteni a nehéz napokon, míg jobbra nem fordulnak a dolgai. – Sam hallotta, hogy a lány az oldalára fordul. Az ágyrugók felsóhajtottak a mozdulattól. Hedra még mindig izzadt, Sam érezte a testéből sugárzó hőt. – Azért tettem, mert a barátja vagyok. A férfi agyában egymást kergették a gondolatok. Önkéntelenül is kibökte: – Ezért vagy most itt velem? Allie kedvéért? A lány néhány pillanatig szótlanul feküdt Sam csak a parázsló cigarettát látta belőle. Hallotta a légzését és érezte a dohányfüstöt. – Nem hiszem. És te? Allie- vel feküdtél le, vagy velem? Sam hallgatott. Nem láthatta a lányt a sötétben, de tudta, hogy rajta van a paróka. Istenem! Miféle elferdült lény len belőlem! – Ne törődj vele – szólalt meg újra Hedra. – Bizonyos dolgokba jobb nem belegondolni. Ezért nem is gondolunk rájuk, igaz? – Nem – felelte Sam. – Nem gondolunk rájuk. Mindenesetre hátborzongató, ami történt. Ahogy beszélsz, ahogy öltözködsz, a mozdulataid, a fejtartásod, az egész olyan... olyan átkozottul különös. – Nézz szembe a tényekkel. Kiderült, hogy az igazi nem is az igazi. Megbántad, Sam? Hogy te és én... – Cseppet sem. – Hazudott? Maga sem tudta. Lehet, de mi értelme lett volna megbánni valamit, amin már úgysem lehet változtatni? Miért utálja saját gyengeségét, ha úgyis tudja, hogy nem tudja legyőzni? – Figyelj, nem kell, hogy itt legyek, ha nem akarod mondta Hedra. Elképzelte, hogy nincs vele, és nem tetszett neki az ötlet. Ha ugyanabban a szobában tartózkodtak mindketten, úgy tűnt neki, mintha lenyelték volna egy erős mágnes két pólusát; a közelében kellett lennie, meg kellett érintenie. Amint belement ebbe a kapcsolatba, valami titokzatos és ellenállhatatlan erő kerítette a hatalmába. Minden, amit Allie iránt érzett most eltörpült és jelentéktelenné vált az új felfedezés mellett. Kiderült, hogy az igazi nem is az igazi. – Hidd el: azt akarom, hogy itt legyél. Érezte, hogy a lány keze gyengéden végigsiklik a hasán, szeméremszőrzetébe túr, aztán becézgetni kezdi péniszét. Újjainak fürge mozdulatai nyomán azonnal, szinte akarata ellenére erekciója támadt. Mindig meglepte az a hatalmas ellentét, amely a jelenlegi Hedra, é s a között a félénk kislány között feszült, akivel először találkozott. A sötétben valaki más volt. Valaki más... Sistergő hangot hallott, ahogy Hedra a másik kezében tartott cigarettáját az éjjeliszekrényen lévő pohárba ejtette. A koktélba tett jég már régen elolvadt. – Megint meghalt egy katona – mondta a lány vidáman, és Sam fölé kerekedett. Allie-nek reggel nagyon nehezére esett felkelni. Elgondolkozott, milyen lenne, ha "ágyban maradna, és bánatában meghalna", mint a régi romantikus regények csalódott hősnői. Világ életében irtózott attól, ha valakiben önsajnálatot fedezett fel, most azonban őt is lerázhatatlan élősködőként kerítette hatalmába ez az érzés. Észérvekkel nem tudta meggyőzni magát.

Samről és Hedráról álmodott, ahogy az ő ágyában szeretkeznek, az ágyban, ahol korábban egymás testét élvezték a férfival. A rugók nyöszörgése elvegyült az ölelkező pár sóhajaival. Álmában megpróbálta kizárni a hangokat, az ablakhoz rohant és a külső világot bámulta. Úgy tett, mintha mi sem történne a hálószobában. Az nem történhetett meg. De bármit is tett, bárhova is ment, a szeretkezés ritmusára nyikorgó ágy hangja mindenhová elkísérte, és nem hagyta, hogy elfelejtse: Hedra mindenét elrabolta. Az ágyam! Ágy! Ágy! Ágy! Amikor felébredt Sam hangját vélte hallani a fürdőszobából. Gyakran énekelgetett zuhanyzás közben. Hallotta a lefolyóban örvénylő víz csobogását, és a férfi hangját, melyet a vastag falak sem tudtak elnyelni. "Felszállók a vonatra..." énekelte a régi slágert a saját, jazzesített változatában. Egy pillanatig úgy érezte, hogy semmi rossz nem történt az életében, és a kegyetlen álomnak semmi köze a valósághoz. De csak egy pillanatig. Amíg fel nem ébredt teljesen. Aztán a depresszió ismét beburkolta. Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy kimásszon az ágyból, pedig iszonyúan ki kellett mennie. Kibotorkált a fürdőszobába. Nem fáradt a reggelivel, csak egy instant kávét készített magának, de még a fekete kávészemeket is csak komoly erőfeszítés árán tudta belelapátolni a mikrobán felforrósított vízbe. Fáradtan lezökkent a kanapéra, a csészét két kezében fogva kortyolgatta a forró italt Meglepve kapta fel a fejét, amikor az ajtón kopogás hallatszott. Méginkább meglepődött, amikor az ajtót kinyitva senkit nem látott az üres folyosón. A földre pillantott, és a földön fehér selyempapírba csomagolt virágot pillantott meg. Lehajolt érte. Sötét színű orchidea volt, hatalmas, húsos szirmokkal. A papírhoz tűzve fehér cédula fityegett, rajta fekete filctollal rövid üzenet: "Koszi, Édes Punci. A mielőbbi viszontlátásig." Allie undorodva megérintette a tömött szirmait, majd a folyosóra hajította a virágot, bevágta az ajtót, és valamennyi zárat gondosan bereteszelte.

25 ALLIE napokig nem hagyta el a lakást Dolgozni sem ment többé. Az iráni testvérpár minden bizonnyal telefonált, de Allie nem vett fel egyetlen hívást sem. Mostanra valószínűleg felvettek helyette valaki mást és már eszükbe sem jutott. Az emberek néha furcsa dolgokat művelnek New Yorkban. Jönnek-mennek, intézik az ügyeiket, miközben az élet a megszokott medrében halad tovább. Kennedy őrmestert sem hívta fel az ajtaja előtt talált orchideával és üzenettel kapcsolatban. Elriasztotta a gondolat, hogy még közelebbi kapcsolatba kerüljön a rendőrséggel. Semmi mást nem akart, csak elmenekülni a valóság elől. Végül megrettent a lehetőségtől, hogy tökéletesen elzárkózzon a külvilágtól, és hosszú sétákat tett. Hogy formában tartsa magát, gondolta. Persze tudta, hogy elsősorban azért indul el otthonról, hogy ne veszítse el végleg a kapcsolatot az emberekkel. A manhattani embertömeg valahogy feloldotta benne az idegenség érzését, ugyanakkor fokozta magányát. Néha az volt a benyomása, hogy láthatatlanná vált. Magába zárkózott, és eltűnt a világ szeme elől. Az egyik délutáni sétája során valami hirtelen sugallatra bement ebédelni a Goya's étterembe. Talán megkönnyebbül kissé, ha beszélhet Grahammel. A szokásos asztalához ült le. Az étterem tömve volt a környék lakóival, az errefelé dolgozó hivatalnokokkal és turistákkal, akik csak véletlenül tértek be, hogy bekapjanak valamit, miután megcsodálták a West Side látnivalóit. A konyhából előgomolygó kellemes illatok csak fokozták a vendégek étvágyát. A dohányzók számára elkülönített rész felett szürke füstfátyol lebegett, amiben finom örvényeket keltett a két lomhán forgó ventillátor. A Goya's alkalmazottai fekete nadrágjukban és piros ingükben sebesen cikáztak az asztalok között, fejük fölé tartott megrakott tálcákkal.

Allie arra számított, hogy Graham bármelyik pillanatban megjelenhet, látszólag suta lépteive l ügyesen lavírozva a zsúfolt étteremben, arcán a fojtott mosollyal, hogy egy-egy asztalnál megálljon és néhány szót váltson a törzsvendégekkel. A lány tekintete a konyha szárnyas ajtajára szegeződött. Rendelését azonban egy csillogó vörösre rúzsozott, magas, sötét haját rendezetlen lófarokba kötve viselő pincérnó vette fel. A blúzára tűzött műanyag jelvény szerint Lucynek hívták. Határozatlanul viselkedett, látszott, hogy még kezdő. – Graham Knox nem dolgozik ma? – kérdezte Allie. – Nem hiszem – felelte a lány. – Úgy értem, most álltam munkába és még nem ismerek mindenkit az étteremben. De azt hiszem, a Graham nevű pincér ma nincs itt. Allie megköszönte az információt. Mivel az étterem tömve volt, legalább húsz percet kellett várnia, míg a rendelés megérkezett. Lucy csillogó ajkai mosolyra húzódtak és a lány elnézést kért a késésért. Amikor a tálcát az asztalra helyezte, Allie megfigyelte, hogy hosszú körmeit a rúzsával megegyező színűre lakkozta. Az élénkpiros lakk azonban több helyen lekopott már. Allie hangulata elkomorodott, egykedvűen tömte magába a zabfelfújtat, s közben nagyokat kortyolt a Diet Pepsiból. Egy másik, középkorú, ószesbe hajló hajú pincérnó megkérdezte, hogy kér-e még egy pohárral. Nem kért. Amint befejezte az evést, azonnal távozott. Hosszú ideig bolyongott a zsúfolt utcákon, míg talpai sajogni nem kezdtek és lábai el nem nehezültek. A csatornanyílásokból fehér góz tört elő, a szörnyeteg lélegzett. Egy darabig a Riverside Parkban üldögélt egy padon, aztán esőszagot érzett a levegőben és ha zaindult. A lakásba lépve azonnal meghallotta a telefon kitartó csengetését. Nem kapcsolta be az üzenetrögzítőt, mert félt attól, hogy újabb mocskos üzenetekkel zaklatják. Nem vett tudomást a csörgésről. A telefonáló nem adta fel továbbra sem. Allie levette kék kabátját és a kanapé támlájára dobta. Leült a hintaszékbe és a készüléket bámulta. Nem mozdult. A telefon végre elhallgatott. Allie a konyhába ment, töltött magának egy pohár vizet, aztán visszaült a hintaszékbe és az ablakon keresztül az alkonyat elhalványuló fényeit figyelte. A város zaja az éjszaka közeledtével és a levegőben lógó eső miatt lassan elhalkult. A telefon újra megszólalt. Átható és szűnni nem akaró csengetés. Huszonegyszer szólalt meg mire abbahagyta. Valaki nagyon akart vele beszélni. Akárki volt is, nem adta fel könnyen. Végül, az ötödik hívás harmadik csengetését követően Allie a füléhez emelte a kagylót. – Tudom, hogy ott vagy, Allie – mondta Hedra. – Igen, itt vagyok – felelte Allie. Egyáltalán nem volt kíváncsi, miért hívta fel Hedra. A lánnyal kapcsolatban már semmi sem tudott neki meglepetést okozni. – Sam már örökké az enyém lesz – mondta Hedra. Gondoskodtam róla. – Hangja különösen csengett, büszkének, a felszín alatt mégis kissé idegesnek tűnt. Allie majdnem elnevette magát. – Csak nem azt akarod mondani, hogy eszményivé vált a kapcsolatotok? – Azt nem mondanám – mondta Hedra. – Különben sohasem szerettem azt a szót, hogy eszményi, különösen emberekkel kapcsolatban nem. Olyan, mintha az ember egy tál bablevesről beszélne, nem gondolod? Allie nem felelt. – Oké, te mogorva zöldalma, tudom, hogy még ott vagy. – Kislányhang. Gúnyolódó, mégis hízelgő. – Figyelj, Allie, nem akartalak megbántani. – Akkor miért tetted? Hedra kérdéssel válaszolt: – Magányos vagy? – Igen – felelte Allie –, magányos vagyok. – Én nem – mondta Hedra.

– Neked ott van Sam. Megérdemlitek egymást. Hitvány alakok vagytok mindketten. – ő hitvány. Különben nem akart volna mindkettőnket megszerezni. Nem tette volna ezt velünk. – Nem egyedül tette, Hedra. – De nem kellett volna megtennie, igaz? És mi van, ha megígérem, hogy többé nem teszi? – Nincs szükségem'az ígéreteidre – mondta Allie. – Nem érdekeltek. Egyikőtök sem. Hát nem bírod megérteni? Nekünk már semmi dolgunk egymással. – Remélem, igazad van, Allie. – Többet ne hívj, Hedra. – Nem foglak. A vonal éles kattanással megszakadt, és Allie hosszú ideig csak az éter zajait hallotta. Aztán megszólalt a foglalt-jel. Letette a kagylót és egy darabig mozdulatlanul ült, a híváson gondolkodva. Az ablak előtt nagy, kék potrohú légy repkedett zümmögve, és újra és újra az üvegnek ütközött, ahogy megpróbált kijutni a hűvös, esőszagú szürkületbe. Gyorsan sötétedett, érezhetően rövidültek a napok. New Yorkba beszökött az ősz. Mit akart elérni Hedra? Miért vette el Allie életét, miért rabolta el a személyiségét és vált ő maga is Allie- vé? A lakásában lakott, hordta a ruháit, ékszereit, használta a parfümjeit. Vagy azok másolatát. Használta a nevét. A mozdulatait, a beszédét is utánozta. Lefeküdt Sammel. Irigyelte Allie-t. Nem volt saját személyisége. – Hedra beteg – mondta Allie a mind kétségbeesettebben szálldosó légynek. Egyszer említette, hogy kislány korában kórházba kellett vinni. Lehet, hogy valamilyen elmegyógyászati intézetben volt, de sosem gyógyult meg. Még ma is nagyon, nagyon beteg. A helyzet lassan nyilvánvalóvá vált Allie előtt. Mindeddig gyanútlan volt és nem is sejtette Hedra problémájának súlyosságát. Rosszul ítélte meg a lányban megbújó indulatok és irigység intenzitását. Most már világos volt, hogy miért akarta annyira megszerezni Samet, és miért volt fontos, hogy erről Allie is tudomást szerezzen. Mintha azt akarta volna mondani, hogy íme, ő, Hedra végre teljesen elfoglalta Allie helyét, aki ezzel kvázi feleslegessé vált. Allie a saját kiüresedett élete lakójává vált és a lakbéren osztoznia kellett önmaga árnyékával. Az volt a szörnyű az egészben, hogy Allie mindezt így is érezte. Beugrott. Annyira elfoglalták a más területeken jelentkező gondok, hogy egyszerűen nem észlelte a váratlan irányból rá leső veszélyt. Aztán már túl késő volt. Most döbbent csak reá, hogy nyilván Hedra lopta el a hitelkártyáit és a jogosítványát, hogy a lakáson kívül is Allie-ként szerepelhessen. Hedra, a tolvaj, aki annyi mindent ellopott tőle. Miért telefonált Hedra ma este? Mit akart azzal mondani, hogy Sam már örökre az övé? És mi volt az a különös szín a hangjában? Az a furcsa, kissé zavart felhang? Végül is, miért pont ezen lepődne meg. Hedra mindvégig váltogatta a személyiségét. Allie-nek eszébe jutott a málnefelfújt-recept, amit a Hedra szekrényéből előhúzott cipősdobozban talált. Meg a gyilkossági hír a hátoldalán. Volt több kivágás is a dobozban, de azokat nem nézte meg, mivel további recepteket sejtett rajtuk. De lehet, hogy a kegyetlen gyilkosságról szóló híradás nem véletlenül került a recept hátoldalára. Talán a recept volt a hátoldal. Lehet, hogy a többi kivágás is gyilkosságokról szólt. Nem, mondta magánakiíedra, ne engedd, hogy a képzeleted megint a bolondját járassa veled. De minél tovább ült ott mozdulatlanul, annál nyugtalanítóbb nyomást érzett magában. Hedra szavai és tettei kezdtek összeállni, és csak most értette meg valódi jelentésüket. Baljóslatú jelek. Fantáziálás? Lehet. De csak: lehet.

Allie a fogashoz lépett és táskájából előhalászta bőrtárcáját. Megkereste Kennedy őrmester névjegykártyáját. Aztán kibogozta a telefon összetekeredett zsinórját és a készüléket az ölében tartva a hintaszékbe telepedett. Saját egyenetlen légzését figyelve feltárcsázta a számot. Várta, hogy a hívás kicsengjen, s közben szórakozottan egy hajtincset csavargatott jobb kezének mutatóujja körül. Tizenéves korában csinálta ezt ha ideges volt, és maga is elcsodálkozott, hogy most miért jutott újra eszébe. Úristen, csak nem kezdett el visszafejlődni? Olyan hirtelen kapta el az ujját a fejétől, hogy meghúzta a haját. Aztán letette a kagylót. Alaposan át kell gondolnia, hogy mit mondjon Kennedynek. Amennyire a rendőrségi ügymenetet ismerte, hívása nyomán egyenruhás rendőr jelenne meg az ajtóban, aztán bekísérné az órszobára, ahol hosszas, érzéketlen kihallgatások várnának rá, miközben félelme cseppet sem enyhülne. Egyetlen telefon, és a rendőrség kék szelleme kiszabadul a palackból. Beindul a gépezet, és a rendőrök sokkal konkrétabb és kézzelfoghatóbb bizonyítékokat fognak követelni, mint egy elhagyott szerető félelmei és tehetetlen haragja. Allie újra az újságkivágásban olvasott gyilkosságra gondolt Ebben a pillanatban akár akarta, akár nem, komolyan aggódott Samért. Nem kellett volna, de mégis. Ha Sam tudná Hedráról, amit ő tud, bizonyára másképp gondolkodna, nemcsak Hedráról, de Allie-ről is. Felhívta az Atherton hotelt és Sam szobáját kérte. Megvárt nyolc-tíz csengetést, míg egészen bizonyos nem lett, hogy senki sem veszi fel. Allie letette a kagylót és az órára pillantott. Negyed kilenc volt, de Sam néha sokáig dolgozott Fejből tudta az ElcaneSmith Brokerage számát. Olyan vadul tárcsázott hogy letört az egyik körme. Ismeretlen férfi vette fel a telefont és fáradt bangón közölte, hogy Sam ötkor elment. Akkor hol van? Talán éppen úton van Hedrához. Vagy a szobájában, csak nem veszi fel a telefont Talán mert Hedra is vele van és éppen szeretkeznek. Allie már nem tudott logikusan gondolkozni. Féltette Samet. Sam, aki már örökre a génjeibe ivódott. Valójában azt szerette volna a legjobban, ha a férfi visszatér hozzá. Ezt persze magának sem akarta bevallani, ezért a tudata távoli zugába száműzte a gondolatot, hogy majd akkor vegye ismét elő, ha képes lesz tiszta fejjel átgondolni. Fülében csengett Hedra kislányos gúnyolódása, és hirtelen megértette a nagy igazságot: álmaink, vágyaink, késóbbi énünk óraműként bennünk ketyeg már gyerekkorban, sőt talán már születésünktől fogva, és előbb- utóbb eluralkodik rajtunk. Ha Sam nincs a szobájában, akkor a föld alól is előkeríti és meggyőzi róla, hogy Hedra beteg. Egy önálló személyiség nélküli nő, aki alighanem véres gyilkosságokról szóló újságkivágásokat gyűjtöget. Ez a rendőrséget is érdekemé. Sammel együtt elmehetnének az őrszobára és röviden előadnák, amit Hedráról tudnak. Kennedy meghallgatná őket Végre felébrednének ebből a rémálomból. Újra valóságos akart lenni. Az egyetlen Allie Jones. Most már biztos volt benne, hogy nem képzelődik. Az előszobái szekrényhez futott, hogy felvegye kék esőkabátját Nem volt ott Farmerben és a blúza fölé húzott könnyű kardigánban kirohant a hűvös éjszakába, mit sem törődve a készülődő esővel.

26 AZ Atherton Szálló hosszú, szűk előcsarnokában a hatalmas tükör előtt fehér kanapé és szék állt; két oldalról foltos levelű növények vették körül az alkalmi pihenőhelyet Bal kéz felé, a liftekkel szemben helyezkedett el a recepció, mellette nyílt a hotel kávézójába vezető üvegajtó.

A telefonos pult mögött alacsony, középkorú, spanyolos kinézetű asszony ült és szórakozottan a körmét tisztogatta. A recepció hosszú, márványborításos pultján az ősz hajú portás egy fiatal pár felvételén tüsténtkedett. A fiatalok összes poggyásza két tömött hátizsák volt. A zsákokat erős vászonheveder tartotta össze, s úgy néztek ki, mint egy-egy ejtőernyő kibontás előtt Az egyik lift éppen leért a földszintre. Az önműködő ajtó azonnal szétnyílt, ahogy Allie megnyomta a Fel gombot Belépett és idegesen kiválasztotta a tizedik emeletet jelző gombot. Az ötödiken a fülke leállt, hogy beszálljon egy túlsúlyos szőke szerelő, aki azonnal Allie-re mosolygott. Hóna alatt egy tekercs piros és kék vezetéket szorongatott, jobb füle mögé sárga ceruzát tűzött. A hetediken kiszállt, így Allie egyedül érkezett meg a tizedikre. Végigsietett a keskeny, gyéren megvilágított folyosón. A vastag szőnyeg elnyelte léptei zaját. Az egyik szobában egy túl hangosra állított tévé bömbölt, s az idétlen vetélkedő közönségének nyerítése kihallatszott az ajtón át, ahogy Allie elment mellette. Hatalmas taps és ováció. Valaki biztosan megnyerte a főnyereményt. A kinti párás levegő valaho gy a hotel hűvös folyosóit is átjárta. A vaskos levegőben dohos szag terjengett. Allie elérte Sam szobáját, a 1027-est. Pár pillanatig mozdulatlanul állt a fehérre festett ajtó előtt. Semmi zajt nem hallott bentről. Kopogott. Nincs válasz. Semmi. Elfordította a gombot és érezte, hogy az ajtó nincs bezárva. Valójában nem is volt egészen becsukva, hiszen a zár nyelve akkor beakadt volna. Talán Sam nem húzta be maga mögött elég erősen, amikor elhagyta a szobát. Esetleg éppen zuhanyzik. Vagy mélyen alszik és nem hallotta meg a kopogást. Allie magában imádkozott, hogy valami ilyesmiről legyen sző. Valami ártatlan és megmagyarázható oka legyen annak, hogy a férfi nem jött az ajtóhoz. Mély lélegzetet vett, benyomta az ajtót és belépett a szobába. Ismerős szagot érzett, de nem tudta pontosan hova tenni. A lámpák nem égtek, csak az ágy lábánál álló tévé villődzó képei adtak némi világosságot. Autós üldözés. A szomszéd szobából halkan ide is áthallatszott a tv-vetélkedó". A franciaágy véletlen volt, lepedők és takarók ronggyá gyűrve hevertek rajta. A fürdőszoba ajtaja zárva volt, de nem szűrődött ki fény a küszöbnél. – Sam? – mondta allie bizonytalanul. Csak a tíz emeletnyi mélységben örvénylő forgalom hangját hallotta, amely állandó jelleggel hozzátartozott a város csendjéhez. Életjel: acélvér örvényük a betonerekben. Allie megpillantott valamit a földön, nem messze a tévétől. A villogó képernyő elvakította és nem tudta megállapítani, milyen tárgyat lát. Pár lépést tett előre. Megállt és elakadt a lélegzete. Nem, az nem lehet, hogy jól látta! Csak trükk, bűvészkellék. Ugye, csak trükk?! Kérem! Ahogy még egy lépést tett, már biztos lehetett benne, hogy nem téved: egy csuklóban levágott kéz hever a földön. Tagjai úgy elkezdtek remegni, hogy meg kellett támaszkodnia egy kis lámpaasztalon. Kitapogatta a kapcsolót és felkattintotta a lámpát, de vigyázott, hogy ne pillantson mégegyszer a levágott kézfej felé. Meglátta Sam fekete cipőbe bújtatott lábát az ágy mögött, és a kezet nagy ívben megkerülve a fal mellett a szoba túlsó felébe oldalazott. Igyekezett nem gondolni a kézre, amely úgy hevert ott a szőnyegen, mint egy sápadt tengeri élőlény, amelyet a hullámok partra vetettek. Samre sem akart ránézni, de tudta, hogy ezt nem kerülheti el. Ha már idáig eljött, nem volt más választása.

A férfi teste az ágy és a fal között hevert a földön. Élettelenül feküdt a hátán, rémülettől tágra meredt szemei a plafont bámulták. Egyik karja a teste alá szorult, a másik a párnán pihent, pontosan középen, mint valami kiállítási tárgy egy múzeumba n. Nadrágja és alsónadrágja térdig le volt tolva, altestét késsel összevagdalták. A szobában valami hangosan sziszegett. Talán a gőz szökik valamelyik csőből? Aztán Allie rájött, hogy csak saját zihálását hallja. Hátrálni kezdett, de valami puhára lépett – a földön fekvő kézre – és felsikoltott Oldalra ugrott és megdermedt mint egy riadt állat. A gyűrött lepedőt bámulta, és rájött, hogy a szobában vérszag terjeng. Gyomra görcsösen összerándult és öklendezni kezdett. Kezét a szájára szorítva görnyedten a fürdőszobába rohant, ahol önkéntelenül is felkattintotta a villanyt. Mindenütt vér! A csempén. A vécé fehér ülőkéjén. A fehér porcelán víztartályon. Elmosódott vörös ujjlenyomat a fürdőkád szélén. A fürdőszobából vékony vércsík vezetett a szobába. Allie cipői is véresek lettek. A helységben émelyítő volt a bűz. Allie gyomra végképp felmondta a szolgálatot Sokáig hányt, de közben látta, hogy a csészében ürülék és vér keveredett iszonyú masszává. Samet ezek szerint éppen akkor támadták meg, amikor a szükségét vé gezte. Alliere újabb öklendezési roham tört rá, és olyan hevesen hányt, hogy a csésze tartalma visszafröcscsent az arcára. Reszketve, nyöszörögve talpra állt és kinyitotta a mosdó feletti csapot. Két kézzel merte az arcára a hidegvizet, és a kagylóba visszahulló víz tiszta csobogása végre kissé megnyugtatta. Nehezére esett abbahagyni a műveletet. Aztán alaposan megmosta a kezeit a kis darab szállodai szappannal. Kitámolygott a fürdőből, érezve, hogy a nedves szőnyeg cuppogva süpped be léptei alatt. Torkában dobogó szívvel az ajtóhoz rohant. Nem emlékezett rá, hogyan rohant végig a folyosón a liftig. Aztán le a földszintre. A telefonoknál ülő alacsony nő összevont szemöldökkel bámult rá. Úgy nézett Allie szemébe, mintha valami olyasmit látna benne, amit még soha életében. A pult túlsó felében az ősz hajú portás letette a sárga színű űrlapokat és elindult Allie felé. Vonásai lépésről lépésre egyre jobban eltorzultak, ahogy lassan kezdte sejteni, mi is történhetett. Régóta dolgozott a szakmában, és messziről meg tudta mondani, ha valami nagy baj van. – Kisasszony...? Allie mindkét kezével a pultra támaszkodott, fejét lehorgasztotta. Alulról felfelé a férfira nézett, majd végre ki bírta bökni: – Ezerhuszonhetes szoba Halott. – Mintha nem is az ő hangja lett volna. Valaki magas, remegő hangon utánozza. A telefonos nő talpra szökött és a portáshoz sietett, mintha csak el akart volna bújni mögötte. Állva sem volt valami magas. – Mi?! Mit mondott?! – nyöszörögte. Allie újra megpróbált beszélni, de nem sikerült. Száraz torkán egy hang sem jött ki. Csak érthetetlen szavakat hörgött ki magából. – Azt mondja, valaki meghalt az ezerhuszonhétben? kérdezte a portás kimert, meglepően nyugodt hangon. Mintha a halott vendégek a szállodaipar szerves részét képeznék. Minden éjjel egy-kettő. Allie bólintott. – Biztos benne? Megint csak bólintani tudott. A portás keményen nézett a lányra, mint egy rossz apa, aki megkérdez valamit és már előre figyelmezteti gyermekét, hogy csak az igazat akarja hallani, viszont nem szeretné, ha valami kényelmetlent hallana. – Úgy érti, valaki szívrohamot kapott. Vagy valami hasonló, igaz?

– Meggyilkolták – vett magán erőt Allie. – Feldarabolták. – Madre de Diós! – kiáltott fel a telefonos nő. A portás kihúzta magát és nyugodt pillantását le sem véve Allie arcáról elkiáltotta magát: -Will! Idősebb fekete alkalmazott jelent meg a pultnál. A portás közömbösen a zsebébe nyúlt, előhúzott egy kulcsot és a férfi felé dobta. Nyilván az összes szobát nyitó pótkulcs. A fekete alkalmazott a levegőben egy kézzel kapta el a felé tartó kulcsot. – Szaladj fel az ezerhuszonhétbe – adta ki az utasítást az ősz hajú portás. – Nézz körül, aztán telefonálj ide. Az alkalmazott Allie-re pillantott. Szomorú, nagyon kedves szemei voltak. – Van valami a cipőjén – mondta a lánynak. – Igen? Ó, persze: vér... – hallotta Allie saját, még mindig meglehetősen távolról érkező hangját. A férfi arca egy pillanatra megkeményedett. Félelem? Elszántság? Vagy csak belenyugvás? – Láttam már ilyet – mondta, és a lifthez lépett. – Magát is láttam már – tette hozzá mielőtt az ajtók bezárultak. Allie biztos volt benne, hogy még nem találkoztak. Pár másodpercre volt szüksége, hogy rádöbbenjen, miért láthatta a férfi. Megborzongott Csak Hedrát láthatta. Allie-nek öltözve, parókában. Az ő kék kabátjában! Az ő járásával! Nem Allie! Hedra! Pár perc múlva a telefon sürgetően felberregett és apró piros lámpa kezdett villogni Sam szobaszáma felett. Kitartó jelzés: Gyilkosság! Gyilkosság! Gyilkosság! A spanyolos külsejű nő a kagyló felé nyúlt. Barna szemében félelem ült. A portás is mellé lépett. Ősz haja összeért a nő fekete fürtjeivel, ahogy egészen közel hajolt, hogy első kézből hallja a híreket. Miközben mindketten elfordultak, Allie kirohant a szálloda előcsarnokából a sötét utcára.

27 AMÍG be nem zárta maga mögött a lakás ajtaját, eszébe sem jutott, hogy ez a hely többé nem jelent menedéket. Butaság volt ide jönnie. Lehet, hogy volt valami Samnél, ami elárulja a rendőrségnek, hogy hol lakik. Talán maga Hedra is gondoskodott erről. Hedra! Vajon vissza jön még ide? Az ajtótól pár lépésnyire állt a sötét előszobában és minden idegszálával a lakást figyelte. Csend volt. Még ha a rendőrség tudomására is jutott a neve és címe, akkor is van valamennyi ideje. A nappaliba sietett és felkapcsolta a villanyt. Az üres csésze pontosan ugyanott volt, ahol hagyta: az asztalon heverő összehajtott újságon. A tévé távirányítója a kanapé karfáján pihent; úgy emlékezett, utoljára is ott látta. A telefon a hintaszék mellett, a földön. Ahol hagyta. Látszólag semmi sem változott a lakásban, mióta elment. Újabb villanyokat kattintott fel és a hálószoba felé indult. A sok fonásból eredő fény miatt tucatnyi árnyék követte. Lábai remegtek, de nem volt fáradt. A mellkasában iszonyú erővel dolgozott egy motor, melyet adrenalinnal táplált. Egy pillantást vetett a fürdőszobába, és hirtelen undort érzett, ahogy eszébe jutott a szállodai mellékhelység látványa. Hedra volt szobája előtt egy pillanarta megállt. A résnyire nyitott ajtón benyúlt, a durva falon kitapogatta a műanyag kapcsolót, és megnyomta a felső részét. A szobát elözönlötte a fény.

Allie már- már arra számított, hogy valami szörnyűség fogadja a szobában, Hedra őrületének újabb megnyilvánulása. De ez a szoba is pontosan olyan volt, mint távozása előtt. Volt benne valami üresség, mintha – Mediához hasonlóan arra várna, hogy valaki betöltse a személyiségével. Mivel tudta, hogy nem sokáig időzhet a lakásban, elhatározta, hogy csak a legszükségesebb holmikat pakolja be gyorsan a válltáskájába, aztán eltűnik innen. Egy söprűnyéllel lepiszkálta a szekrény tetejéről a piros- fehér TWA-táskát, és beledobált mindent, amit nélkülözhetetlennek ítélt Ki akart jutni a Cody Arms-ból a rendőrség megérkezése előtt. Elrohanni és keresni egy rejtekhelyet, ahol átgondolhatja ezt az egész szörnyű rémálmot, és kitalálhatja, miként tudna kiutat találni kétségbeejtő helyzetéből. Nehezen szedte a levegőt, mintha mellkasát satuba fogták volna. Tudta, hogy Hedra semmit sem hagyott a lakásban. Legszívesebben üvölteni kezdett volna, de kezét a szájá ra tapasztotta és csendben maradt. Törökülésben az ágyra telepedett, könyökét a térdére támasztotta, ujjait olyan szorosan szorította össze, hogy elfehéredtek. Bénultan ült, még mindig nem bírta felfogni, mi is történt valójában, és mit jelentett mindez. A szemközti falon meglátott egy pókot, ahogy a menedéket nyújtó sarok felé szalad. Allie érezte, hogy legősibb ösztönei forrnak benne; harag, és a túlélés iránti elemi vágy. Felkelt, megragadta a válltáskát és a szekrényhez lépett. Nyújtózkodva kiemelt néhá ny ruhát a felső polcról, a pulóverek mögül, és valamennyit a táskába tömte. Aztán kapkodva behúzta a zippzárt. Letört egy körme. Észre sem vette. Óvatosan, nehogy a kezét beszennyezze, kifűzte, majd levette véres cipőjét. A mostanra barnára száradt vér nem ütött át a cipőjén, a harisnyája tiszta maradt. Felvette majdnem új Nike edzőcipőjét, aztán jobb vállára vetette a táskáját és a sportszatyrot. Még beugrott a konyhába, hogy néhány doboz kekszet tömjön a táskába, aztán az ajtóhoz sietett és kilépett a folyosóra. Állandóan közeledő szirénák hangját vélte hallani, de csak a város megszokott zajai szűrődtek be a házba. Egy pillanatra megdermedt, amikor egy sziréna valóban a közelben szólalt meg, aztán a hang gyorsan távolodott, és végül teljesen elhalt. Pár lépésnyire járt a lifttől, amikor meghallotta a kábelek nyöszörgését és a fogaskerekek fémes zörgését, ahogy a gépezet elindult felfelé. Újra csontig hatoló félelem járta át. Bízva benne, hogy egyetlen szomszéd sem lép ki lakásából, a folyosó végén levő tűzlépcsőhöz rohant. Igyekezett lábujjhegyen lépkedni, hogy a lehető legkisebb zajt csapja. A fordulóhoz érve szinte akaratlanul is megállt és visszapillantott a üft felé. Négy férfit látott kilépni a kabinból. Ketten szürkésbarna öltönyt, ketten a New York-i rendőrség régi szabású kék egyenruháját viselték. Egyikük sem mosolygott. Komor, feszült arckifejezéssel lépkedtek, olyan összeszokottan, mint egy jól felkészült kommandó. Jobbra fordultak, az Allie-vel ellentétes irányba, így nem vehették észre. Úgy döntött, hogy mégsem a tűzlépcsőn, hanem a személyzeti liften ereszkedik le a földszintre. A filmekben a rendőrök mindig szemmel tartják a tűzlépcsót. Lent aztán elkapják a menekülő bűnözőt. Az előcsarnok kihalt volt, de Allie észrevette, hogy egy járőrautó közvetlenül a bejárat előtt parkol. A kormány mögött egyenruhás rendőr ült, és a hátsó ütköző alatt a kipufogó egyenletesen pöfékelt. Allie szíve kétszerié gyorsabban vert a megszokottnál, szája teljesen kiszáradt. A hátsó kijárat! Fél szemét a kocsiban ülő rendőrön tartva a gazdasági bejárat felé indult. Elfordította a gombot és vállát a nehéz ajtónak feszítette. Csak pár centire sikerült kinyitnia. Látta, hogy a túloldalon vastag lánc tartja az ajtót. Erre nem menekülhet. Néhány másodpercig tanácstalanul állt a résnyire nyitott ajtó mellett, aztán a lift mögötti kis helyiséghez rohant, melyben a takarításhoz használt felszerelést tárolták.

Elhatározta, hogy majd ott meghúzza magát, amíg a rendőrök elmennek, de amikor belépett, kis ablakot pillantott meg. Az ablak magasan volt, és fémháló védte. Felállt egy szögletes tisztítószeres kannára, amely recsegett-ropogott a súlya alatt, és erőlködve kinyitotta a régi, fakeretes ablakot. A fémrács rozsdás volt, de erősnek látszott Allie a rács közé dugta az ujjait, erősen belekapaszkodott, és elkezdte előre-hátra mozgatni. Előbb csak néhány centit sikerült mozdítania rajta, aztán a rozsdás csavarok egyre többet engedtek. Arra tervezték, hogy kintről ne lehessen bemászni, s nem arra, hogy foglyokat őrizzen. Hirtelen roppanással a fölső rögzítés végleg feladta. Aztán az egyik oldalsó is. Az ujjaiba hasító fájdalom ellenére Allie mind vadabbul tépte, rángatta a rácsot Váratlanul az utolsó csavar is elengedte a rácsot, amely zörögve a földre hullott. Allie lelépett a kannáról és egy fejtetőre állított vödröt tett alá. Óvatosan egyensúlyozva fellépett a rozoga alkotmány tetejére, felhúzódszkodott és sikerült a fejét és a vállát átpréselni a kis ablakon. Mélyet szippantott a kinti friss levegőből. Szabadság. Jobb lábával ellökte magát, egy pillanatig a párkányon egyensúlyozott, aztán átbillent és nagy huppanással földet ért a kinti kövezeten. Könyökébe fajdalom hasított. Pontosan a kifeszegetett rács éles sarkára esett rá. Bent a raktárban csörömpölve dőlt le a rögtönzött létra. Gyorsan talpra ugrott, ruhájáról lesöpörte a rozsdát és a port, aztán a szűk átjárón keresztül kisietett a 74. utcára. A pöfögő motorral parkoló rendórkocsi mögötti sarkon ért ki. Ha a rendőr nem néz éppen a visszapillantóba, nem veheti észre. Amint úgy látta, hogy a férfi elfordítja a fejét és a másik irányba néz, Allie előbújt rejtekhelyéről, és természetes léptekkel elindult a másik irányba. Csak ekkor vette észre, hogy mindkét csomagját a raktárhelyiségben hagyta.

28 ALLIE- nek fogalma sem volt, hogy mit tehetne, hová mehetne. Senkihez sem fordulhatott segítségért. Az egész helyzet valószerűtlennek tűnt a szemében, és lassan abban is kételkedni kezdett, hogy Hedra egyáltalán létezik. Időről időre emlékeztetnie kellett magát, hogy a körülötte lévő világ gyökeresen megváltozott. Üldözötté vált. őt tekintik Sam gyilkosának. Sam! Szegény Sam. Az őrült Sam, akit még mindig szeretett, még mindig az ő karjában keresett volna legszívesebben menedéket Mindketten Hedra hálójába kerültek és a lány áldozatai le ttek. A sors iróniája: most, a férfi halálát követően már jobban megértette Sam hűtlenségét, sőt meg is tudott neki bocsátani. Az elkövetkező órákban céltalanul bolyongott a környék utcáin, aztán átsétált a Central Parkon, végig az 5. sugárúton. A levegőben finom köd szitáit, éppen elég ahhoz, hogy lassan átnedvesítse Allie ruháit. Később apró hópelyhek kezdtek szállingózni, melyek földet érve a vizes járdán azonnal elolvadtak. Allie úgy érezte, hogy üres térben mozog és előbbutóbb ő maga is felszívódik, mint a rövid életű hópihék. Órák teltek el, mire észrevette, hogy fázik és vacog a hidegtől. Megállt, hogy bemenjen egy kis kínai vendéglőbe, aztán hirtelen ráeszmélt, hogy egy cent sincs nála. A bepárásodott ablakon keresztül látta, hogy a legközelebbi boxban jókedvű fiatalok vacsoráznak. Két jólöltözött férfi és egy nő, evés közben beszélgettek és szavaikat széles mozdulatokkal kísérték. A nő, aki fekete haját lófarokba kötve viselte, éppen hozzáfogott egy torta felszeleteléséhez. Allie az előbb csak azért akart bemenni az étterembe, hogy felmelegedjen, most azonban rájött, hogy nemcsak fázik, hanem éhes is. Egyelőre azonban semmit sem tehetett ez ellen. Egy pillanatig arra gondolt, hogy lemegy a metró-aluljáróba felmelegedni, de tudta, hogy ezek a helyek veszélyesek lehetnek egy magányos nő számára. Nap mint nap olvashatott az újságokban rablásokról, megerőszakolt lányokról, gyilkosságokról, melyek a kihalt aluljárókban történtek. A tévében is mindennaposak voltak a hasonló híradások. És ő mindeddig egy fedél alatt élt a nővel, aki... aki azokat a dolgokat művelte Sammel.

A nővel, aki viselte a ruháit. Aki elrabolta a személyiségét. Észre sem vette, hogy a Grand Central Station közelébe ért Ott talán melegebb van. De lehet, a rendőrség éppen a pályaudvarokon keresi először, arra számítva, hogy vonattal próbál elmenekülni... Az életében látott több száz bűnügyi film kockái peregtek a szeme előtt, ahogy az íróasztaluk mögött pöffeszkedő bürokrata rendőrök "a repülőterek és a pályaudvarok szemmel tartására" utasítják beosztottjaikat. Tudta ugyanakkor, hogy túl sok gyilkosság történik New Yorkban ahhoz, hogy a rendőrség állandóan szemmel tarthassa valamennyi állomást, buszpályaudvart és repülőteret, a leginkább kézenfekvő menekülési útvonalakat. Ráadásul talán még nem is tudják, hogy néz ki, akit keresnek, hiszen szinte biztos, hogy nem volt idejük sokszorosítani a fényképét. A Grand Central tehát biztonságot nyújt, legalább ma éjszakára. Kezét mélyen a kabátja zsebébe dugta és vállait összehúzva az állomás épülete felé indult. A hópelyhek egyre nagyobbak és súlyosabbak lettek. Allie érezte, hogy egy pihe a szemöldökén, egy másik pedig az ajkán olvad szét. A 42. utca felől lépett be a pályaudvarra, majd a mozgójárdán leereszkedett a boltíves központi váróterembe. A helyiségben nagy volt a nyüzsgés, hatalmas méretei miatt azonban valahogy mégis kihaltnak tűnt. Allie megpróbált nem törődni a mellette elhaladó emberek pillantásaival. Úgy érezte, csak őt bámulják, mintha valami megkülönböztető jelet viselne magán. Csak nem érzik a rettegését? Látszik rajta? Végre talált egy viszonylag tiszta részt a földön. Leült és hátát a falnak támasztotta. Nagyot sóhajtott és várta, hogy a meleg átjárja a ruháit. Tőle nem messze szakadt ruhás nő ült a földön, kezében a Bloomingsdale áruház viseltes reklámszatyrát szorongatva, és kíváncsian bámulta őt. Allie biztos volt benne, hogy a nő reménytelen helyzetben lévő hajléktalan, akinek nincs állandó címe, és sorsát legfeljebb egy-két órára láthatja előre. A nőt szemmel látható an zavarba ejtette, hogy nem tudja hova tenni Allie-t, aki nyilván nem vonatra várt, viszont ahhoz túlságosan is jó ruhákat viselt, hogy a Manhattan utcáin menedékre vadászó szakadt sereghez tartozzon. Pár perc múlva a nő érdeklődése látszólag lankadt. Hátradőlt, zsíros haja szétterült hájas nyakán, és szemét behunyva mintha szunyókálni próbált volna. Egyik ráncos kézfeje az öléből a földre csúszott és mozdulatlanul, tenyérrel felfelé hevert mellette. Mint Sam keze. Allie másfelé nézett és igyekezett kiverni fejéből az iménti képet Olvasott azokról a szerencsétlenekről, akik jószerivel itt töltötték életüket az állomáson, helyüket állandóan változtatva, hogy a rendőrség elől rejtve maradjanak. Arra gondolt, neki is képesnek kell lennie arra, hogy itt töltse az éjszakát, s közben egyszer-kétszer felkelni, hogy új helyet keressen. Majd ülve alszik, mint a szemben ülő öreg nő. Még ez is jobb, mint céltalanul kóvályogni a kihalt utcákon. Bőrdzsekibe burkolózott szakállas férfi rohant el mellette, nyilván a vonatá hoz sietett McDonald's feliratú papírból hamburgert tömött magába. Allie érezte a sült marhahús és a hagyma mennyei illatát Úgy húsz lépésnyire tőle a férfi váratlanul összecsapta és a legközelebbi szemeteskosárba hajította a hamburgert Meggyorsította lépteit és ujjait lenyalva rohanni kezdett. Allie a szemeteskosarat bámulta. Úgy érezte, senki sem figyeli. Az öreg nő a Bloomingsdale-szatyorral még mindig aludt. A hamburger illata nem akart eltűnni a levegőből. Vagy csak Allie érezte így? Az éhség néha külö nös játékot űz az ember érzékszerveivel. Jézusom, tényleg meg fogom tenni, gondolta Allie. Lassan felállt és közömbösen elindult a szemetes felé, mintha csak ki akarna dobni valamit.

Ehelyett azonban belenyúlt a kosárba, mintha a világ leghétköznapibb műve letét végezné, és mohón kutató ujjai hamarosan rá is találtak a még meleg hamburgert burkoló papírra. Mintha valami apró élőlényt tapintott volna ki, amely megpróbál elmenekülni, de aztán sikerült megmarkolnia az értékes zsákmányt. Gyorsan előhúzta a cseme gét, miközben szemei folyamatosan a környéket figyelték, hogy nem vette-e észre valaki az akciót. Lehetetlen volt persze megbizonyosodnia. Gyors léptekkel visszament előző helyére. Pár másodpercig mozdulatlanul ült, szíve hevesen kalimpált. Aztán megnyugtatta magát: akárki megy el mellette, az biztosan azt hiszi majd, hogy úgy vette a hamburgert, és éppen most fejezi be az evést. Akár azért is ülhet itt, hogy megvárja a vonata indulását, vagy egy barátja érkezését Vagy lakhatna akár a Park Avenue- n. De végül is kinek mi köze hozzá? "A disznók!" – mondta aztán magában, utálva a külvilágot, hiszen neki mégsem volt mindegy, hogy mit gondolnak róla. Eltúlzott könnyedséggel hámozta le a csomagolópapírt a hamburgerről. Elkezdte leszedni a férfi fogainak nyomát viselő szélső falatot, aztán meggondolta magát. Mély lélegzetet vett és nagyot harapott a hamburgerből. A hagymán és a savanyúságon kívül sajt is volt a hús mellett. Soha életében nem evett még semmit, ami ekkora élvezetett nyújtott volna ízlelóbimbóinak. "Csodálatos..." szerette volna mondani. Pillanatok alatt felfalta a hamburgert, aztán az ujjait nyalogatta, pontosan úgy, mint a szendvics eredeti tulajdonosa, csak sokkal nagyobb élvezettel. Ahogy oldalt fordította a szemét, látta, hogy az öreg nő még mindig mozdulatlanul ül, de szemei nyitva vannak. Pillantásuk egy másodpercre találkozott, és a nő szemében a megértés szikrája csillant, ami Allie-t villámcsapásként érte. A nő végre el tudta helyezni az emberiség hierarchiájában. Egyenrangúak vagyunk, mondta ez a pillantás. Számkivetettek és bajtársak a nagyvárosi agóniában. Allie gyorsan elkapta a tekintetét és kezeit a farmerjébe törölte. Gyomrát még mindig éhség mardosta. Soha életében nem volt ennyire magányos. Reggel a nyüzsgő állomás zajaira ébredt. Fentről jövő, szinte teljesen érthetetlen hang szólalt meg időről időre és az induló vonatokról közölt információkat. A tömegben senki sem törődött az összegömbölyödve fekvő AUie-vel. Egy-egy pillantás erejéig néhányan végigmérték ugyan, de aztán gyorsan másfelé néztek, mintha a puszta létét is tagadni akarnák. Azért mégsem egészen veszett ki a jótékonyság a világból: a lány keze mellett gyűrött egydolláros bankjegy és némi apró hevert a földön. Csak a több ezer potenciális tanú jelenléte akadályozta meg, hogy ellopják a pénzt. Allie felült és az egyik zsebébe gyűrte a pénzt. Nyelt néhányat, hogy az alvástól összegyűlt kesernyés íztől megszabaduljon. A hamburger hagyma- ízét még mindig a szájában érezte. Most már tisztább fejjel tudott gondolkozni. Graham! Az egyetlen, aki tanúsíthatja, hogy Hedra a lakásban lakott Feltéve, hogy a rendőrség meghallgatja és hitelt ad a vallomásának. Allie nem egyszer olvasott arról, hogy a rendőrök mennyire gyűlölik az általuk ismertnek vélt gyilkos bűnösségét cáfoló bizonyítékokat. A vizsgálóbíró már nyilván nyáladzva várja, hogy a nyomozók előkerítsék és letartóztassák Allie-t. Hátát a falnak vetette és zsibbadt lábai segítségével lassan talpra állt. Körülnézett, s a közelben egy sor nyilvános telefont pillantott meg. Előhalászta a földről összekapart érméket és az egyik készülékhez lépett. Graham nem vette fel. Allie a Goya's éttermet hívta, ahol közölték, hogy a férfi ma nem dolgozik, és fogalmuk sincs, hol lehetne elérni.

Elszorult a szíve, ahogy letette a kagylót. Nem kockáztathatta meg, hogy visszamenjen a Cody Armsba, és a Goya's környékén sem mert mutatkozni. Várnia kellett tehát, hátha később el tudja érni Grahamet. Az állomásról kilépve érezte, hogy kint melegebb van, mint az épületben. A hó nem maradt meg, de az utcák még nedvesek voltak. A járdákon esőkabátos és összecsukott esernyőt szorongató emberek tömege hömpölygőit. A kocsik kipufogófüstje vastag, mérgező ködöt vont az utca fölé. A 42. utca bedugult forgalmának látványa olyan volt, mint a megdermedt kép a tévé képernyőjén, azzal a különbséggel, hogy itt a hangot továbbra is hallani lehetett: káromkodás, egymás felé kiáltott szitkok, és a dudák szűnni nem akaró tülkölése. Allie mindig csodálkozott, miért gondolják a new yorkiak, ha ráfekszenek a dudára, akkor hamarabb kitisztul az út előttük. Arra a következtetésre jutott, hogy a legtöbben élvezik a zajt Hozzászoktak, éltető elemükké vált. A közelben egy taxi állt, a vezető kihajolt az ablakon és éktelenül szidta a mellette elhaladó biciklistát, mert az túl közel ment a kocsijához és a kormánnyal kissé megkarcolta az oldalát. A biciklista KING MESSENGER SERVICE feliratú inget viselt. "Feldugom a kerekeidet a seggedbe, te..." üvöltötte a taxis vörös fejrjel. A tizennégy év körüli fiú ragot – vagy bagót – forgatott a szájában és szemlátomást nem sokat törődött a sofőr átkoződásával. Allie továbbsétált. Néhány másodperc múlva eltekert mellette az iménti biciklista, testsúlyát ütemesen az egyik pedálról a másikra helyezve, és lélegzetelállító sebességgel száguldva eltűnt egy busz és egy teherautó között. A hidegvérű túlélő. Allie most már tudta, hogy hova megy. Már előző este gondolkozott a dolgon a Grand Central Station földjén kuporogva. Csak rövid másodpercekre tudott elaludni egészen hajnali háromig. Amint lecsukta a szemét, mindig ugyanaz a kép kerítette hatalmába. Sam hanyatt fekszik a földön, két keze élettelenül hever mellette, kézfejei csuklóból hiányoznak... Sam a szállodai szobában, a plafonra meredő riadt szemekkel... Sam és a vér. Hedra és a vér. A halott Sam Hedrára bámul és megszólal: "Allie..." Vér, vér, vér. Mikor végre elaludt, vörös óceánnal álmodott, amelyben halott tárgyak úsztak. A kemény föld nem helyettesíthette otthoni kényelmes ágyát: a nyakában éles fájdalmat érzett minden mozdulatnál. Amikor reggel a körülötte heverő pénzt észrevette, először csak megaláztatást érzett, aztán hálát. Hálát azok iránt az ismeretlenek iránt, akik hajléktalannak nézték, és néhány centtel igyekeztek enyhíteni nélkülözésén. Nézték! A fenébe is, hiszen hajléktalan volt. Az aprót félretette telefonra és az egydollárossal fizetett, amikor vett egy fánkot az állomás büféjében. Arra kényszerítette magát, hogy lassan, módszeresen egye meg, nehogy a pult mögött álló férfi észrevegye, hogy éhezik. A fánkot egy pohár vízzel öblítette le. Vacsorára fél hamburger, reggelire egy fánk és egy pohár víz. Az épületből kilépve meglepve vette tudomásul, hogy elégedettséget érez. Majdnem céltudatosan lépegetett a járdán. Tudta, hogy hol van Miké Mayfair legénylakása a Sohóban. Most már bizonyára az irodájában van a Fortune Fashions székházában, az iratai fölé hajol és pokollá teszi a titkárnője mai napját is. Vagy a kocsijában ül a dugó közepén. A lakása minden esetre valószínűleg üres. Allie reggelre koldussá vált Itt az ideje, hogy tolvaj is legyen.

29 MAYFAER lakása egy szürkésbarnaépületben volt, melynek földszintjén egy virágbolt és egy antikvárium osztozott Allie oldalról közelítette meg a házat, egy szeméttől és vizelettől bűzlő sötét átjárón keresztül. Körülnézett, aztán gyorsan az ép ület oldalához erősített fekete tűzlépcsőhöz osont Felugrott és megpróbálta elkapni a teleszkópos létrát, amelynek a súly alatt pontosan a földig kell leérnie, azonban ujjai pár centivel az alsó létrafok alatt a semmibe markoltak. "A francba" –

mondta olyan hangosan, hogy ő maga is meglepődött. De ezen az oldalon csak néhány koszos ablak volt az épületen, így senki nem hallhatta meg. Allie a néhány lépésnyire álló tömött szemeteskonténerhez lépett Lábujjhegyre állva belenézett, remélve, hogy talál egy darab kötelet vagy drótot, aminek segítségével lehúzhatja a létrát. A szemetes édeskés bűzétől hányinger fogta el. Csak összegyűrt kartondobozokat, üres konzerveket, üvegeket, meg kék és zöld műanyag zacskókat látott a konténerben. Az émelyítő bűz elől hátrálva észrevette, hogy a szeméttároló aljára kis kerekek vannak szerelve. Alaposabban szemügyre vette a konténert. Biztosan nehéz, különösen így, szeméttel teli állapotban, de azért nem túl nagy méretű. Csak akkora, mint egy bogárhátú Volkswagen. Az orrfacsaró bűz elleni védekezésképpen visszatartotta a lélegzetét és megkerülte a konténert. Hátát az oldalának támasztotta és minden erejét megfeszítve tolni kezdte. A kerekek nyikorogtak és a szerkezet a durva kövezeten néhány centivel elmozdult. A bűzzel most már mit sem törődve mély lélegzetet vett és ismét nekifeszült a konténer oldalának. Ezúttal több mint fél métert haladt. Tudta, hogy képes lesz rá. Lassan, hogy a kerekek minél kisebb zajt csapjanak, a tűzlépcsó alá tolta a konténert, aztán becsukta a tetejét és felmászott rá. Könnyedén elérte a létrát és lehúzta magához. Ez is nyikorgott, de magasabb hangon és halkabban, mint a konténer kerekei. Bár a Soho az utóbbi időben az újgazdagok kedvelt lakhelyévé – következésképpen meglehetősen drágává – vált, még mindig olyan környéknek számított, ahol nem kelt különösebb feltűnést, ha valaki fényes nappal a tűzlépcsőn mászkál. A város lakóinak többsége egyébként is csak megvonná a vállát ilyen látványra és továbbsétálna. Nem igazán kifizetődő dolog az effélébe belekeveredni. Ráadásul jó okuk lenne, hogy ne tulajdonítsanak különösebb jelentőséget a látottaknak. Azt gondolhatnák, hogy Allie a ház egyik lakója, aki elvesztette vagy belülről a zárban felejtette a kulcsát. Óvatosan haladt el az ablakok előtt, bár a legtöbb redőny le volt húzva, máshol pedig üresen álló irodákba látott be, amelyek új bérlőkre vártak. Amikor felért a legfelső emeletre, Mayfair lakásának ablakát bezárva találta. Levette egyik cipőjét, körülnézett, és a cipő puha sarkával kis ütést mért az üvegre. Semmi sem történt. Újra ütött, ezúttal valamivel erősebben. Az ablaküveg felső sarka a lakásba esett és csörömpölve széttört a konyha kövezetén. Óvatosan benyúlt a lyukon és kitapogatta az ablak kilincsét. Elfordította, de csak a zár engedett, az ablak még mindig nem nyílt ki. Gyorsan felvette a cipőjét, lábával belökte az ablakot és beugrott a lakásba. A törött üveg recsegett a talpa alatt. Feszülten figyelt, készen arra, hogy szükség esetén elmeneküljön. De érezte, hogy a lakás üres. A levegő mozdulatlan volt. A kinti forgalom hangjai alig hatoltak el idáig. A feszültség enyhült a lányban. A konyha teljes felszerelése fehér volt és vadonatújnak tűnt Az üveglappal ellátott asztal fehér fém lábakon állt. A székek ugyancsak fehér fémből készültek, párnázott ülőkéjüket szürkés vászon borította. A falak is fehérek voltak. Az evőeszközök és a merőkanalak ezüstösen csillogtak. Tányéroknak, edényeknek nyomát sem lehetett látni, valószínűleg mindent a fehér faliszekrények rejtettek. Alli- nek az a benyomása támadt, hogy körülbelül ilyen helyeken hajtják végre a halottkémi vizsgálatokat. Kilépett a konyhából és azonnal látta, hogy a lakás fennmaradó része egyetlen nagy szobát alkot, melyben a hálórészt összecsukható válaszfal különítette el. Az egyik falat a pad lótól a mennyezetig tükör borította, a szobát elszórtan modern szobrok díszítették, melyek üveglapú, krómozott asztalkákon álltak. Az alacsony, zöld kárpitozású kanapé mögötti falon hatalmas vászon lógott, melyet vastagon fehér olajfesték borított és csak a bal felső sarkában volt egy kis

olívazöld négyzet Allie nem feltételezte, hogy Mayfair gyűjtő lett volna, sokkal valószínűbbnek találta, hogy lakberendezőt – alighanem egy nőt – bízott meg a szoba kialakításával. Talán őt is megpróbálta elcsábítani, mielőtt kifizette volna. Ha egyáltalán kifizette. A seggfej! Allie lassan haladt előre a szobában, jogging-cipői mélyen a puha szőnyegbe süllyedtek. Balra kis étkezőt pillantott meg, világos fenyőfa asztallal, hozzá illő székekkel és tálalóval, meg egy idétlen kandallóval, amely maga is úgy festett, mint egy rossz szobor. Gyenge ízlésre vall, gondolta Allie, talán a lakberendező meg is érdemelte a sorsát A háló felől érkező, alig hallható hang két lépés között érte. Dermedten állt a szoba közepén, szíve olyan hevesen veit, mintha ki akarna ugrani a bordái közül. Az összecsukható válaszfal mögül zene foszlányai szűrődtek ki. Kényszerítette magát, hogy továbbmenjen, ügyelve, hogy a legkisebb zajt se okozza. Ha nem lett volna a hangokat elnyelő mély szőnyeg, azonnal sarkon fordul és elrohan. Újabb lépéseket tett előre és nyakát kinyújtva a fal mögé pillantott. A hálóban nem volt senki. Az ágyat vetetlenül hagyták, a takaró összegyűrve hevert a földön. Az ágy fölötti polcon hi- fi berendezés kijelzői villogtak, mint egy repülőgép pilótafülkéjének műszerei. A hangszórókból nagyon halkan a Doors "Light My Fire" című számának langyos feldolgozása szólt A földön csomóvá gyűrve fehér alsónemű és egy pár fekete zokni hevert. Az éjjeliszekrényen álló pohár alján egy kevés ital maradt. A mellette lévő hamutartót ellepték a csikkek. Az ágyon Jackie Collins egyik könyve hevert kinyitva. Jesszusom, gondolta Allie. Emlékezett rá, hogy látott egy ajtót, ami alighanem a fürdőbe vezet. Lehet, hogy a férfi éppen fürdik? Allie az ajtóhoz lépett és óvatosan benézett. Kék csempés zuhanyfülkét látott. A vécékagylótól nem messze nagy méretű fehér törölköző feküdt a földön, mellette a használattól lekerekedett sarkú szappan. A belekarcolt márkanév már olvashatatlanná kopott, és a látvány Allie-t leginkább egy régi sírkő márvány feliratára emlékeztette. Mayfair látszólag sietve távozott és elfelejtette kikapcsolni a magnót. Vagy a betörők elriasztására hagyta bekapcsolva. Allie elmosolyodott az ötleten és arra gondolt, hogy a hi- fi berendezésért elég sokat kaphatna, ha bevinné egy zálogházba. Aztán eszébe jutott, hogy komoly feltűnést keltene, ha kezében egy ilyen értékes készülékkel sétálna ki a házból. Visszament a hálóba és egyenesen Mayfair éjjeliszekrényéhez lépett. Legfelül egy gyűrött bankjegyet és némi aprót talált, mellette egy köteg papírt látott, melyek az alaposabb vizsgálat során tisztítói céduláknak, számláknak és egy New Jersey-beli szálloda elismervényének bizonyultak. A papírok mellett a síkosságot szolgáló anyagtól még nedvesen csillogó üres óvszeres papír hevert. Hoppá! Miféle élvhajhász életet él a vén kujon. Elkezdte átkutatni a fiókokat. A felsőben csak összehajtogatott fehérneműt, pólókat és zoknikat talált. A legalsó fiók tömve volt a legkülönfélébb pornográf kiadványokkal. A hatalmas, fenyőfából készült beépített szekrényhez lépett, kinyitotta, és elegáns öltönyök és sportzakók valóságos gyűjteménye tárult a szemei elé. Az ajtóra belülről felszerelt fogason több tucat divatos nyakkendő sorakozott. Aha, ez már jobb. A keskeny felső fiók rejtette Mayfair ékszereit. Méregdrága Movado óra, három súlyos aranylánc és egy arany karkötő, melybe a férfi nevének kezdőbetűit vésték. Három arany gyűrű, az egyikben gyémánt. Néhány óniksz és arany mandzsettagomb. Régi és kissé szakadt fotó egy szőke hajú, húszas évekbeli divat szerint készült kalapot viselő nőről. A képet díszes ezüstkeretbe foglalták. Allie szemügyre vette a képen látható nőt. Talán Mayfair anyja, gondolta. Egy pillanatig bűntudatot érzett, aztán el kellett mosolyodnia. Gyilkosság miatt körözik, és ő kellemetlenül érzi magát holmi egyszerű lopás elkövetése közben. Aztán eszébe jutott, hogy Mayfair miként igyekezett kihasználni a helyzetét, és az ékszereket dühödten a zsebébe gyömöszölte. A fényképet a kerettel együtt a fiókban hagyta, a vélt

mamával szembeni tiszteletből. Rájött, hogy ennek nem sok értelme van, dehát minek van még értelme egyáltalán az ő életében? Melyik örökérvényűnek hitt igazság nem hullott szét darabjaira az elmúlt napokban? Elhagyta a hálót és újabb ajtót vett észre. Először azt hitte, hogy a folyosóra vezet, ám amikor kinyitotta, Mayfair otthoni dolgozószobáját pillantotta meg. További zsákmány? Belépett. Az irodában széles cseresznyefa asztal állt, a sarokban egy ki állványon fénymásoló és fax pihent, a falak mentén iratszekrények sorakoztak. A szemközti falon egy piros sportkocsi motorháztetején fekvő meztelen nő bekeretezett képe függött. A nő testének körvonalai tökéletes harmóniát alkottak a kocsi alakjával. Ez aligha volt Mayfair mamája. Az asztalon Zenith márkájú, nagy memóriával rendelkező laptop feküdt. Allie ismerte ezt a típust és tisztában volt vele, mennyit ér a készülék. Tudta továbbá, hogy a géphez csinos kis hordtáska is jár, melyben feltűnés nélkül kiviheti a házból. Elmosolyodott és az asztalhoz lépett. Úgy döntött, hogy ugyanazon az úton távozik a lakásból, mint ahonnan érkezett. A konyhában csak most vette észre a mosogatóban lévő kávéscsészét Az egyik széken összehajtogatott New York Post feküdt. Allie különös módon teljes biztonságban érezte magát a lakásban, és egy pillanatig az is felmerült benne, hogy leül és elolvassa az újságot. A normalitás közjátéka. Aztán eszébe jutott, hogy a férfinak akár takarítónője is lehet, aki bármelyik pillanatban megérkezhet Vagy egy barát esetleg maga Mayfair is beléphet az ajtón. A helyzet több mint kínos lenne. Végülis illetéktelenül behatolt egy idegen lakásba Kirabolta. És mindemellett gyilkosság vádjával körözés alatt áll. Kivett egy darab sajtot és egy almát a hűtőből és a kabátja zsebébe dugta. A számítógépet rejtő táskát a jobb kezében vitte, az újságot a hóna alá csapta és kimászott az ablakon. A Washington Square egyik padján ülve elrágcsálta a sajtot és az almát, miközben az újságot olvasta. A lap nem az első oldalon volt kihajtva, ezért széthajtogatta. Azonnal a szemébe tűnt az első oldalas szenzáció: Sam meggyilkolása, amely a különlegesen brutális módszer miatt kerülhetett a Post elejére. "Szörnyű szexuális vérengzés a belvárosi hotelben" – olvasta a vastagon szedett címet A cikkhez fénykép is tartozott, amely a hotel előtt álló rendőrautókat ábrázolta. A portás emlékezett egy szőke nőre kék esőkabátban fehér gallérral, aki rendszeres vendég volt az áldozatnál. A nő sietve távozott a szállodából a gyilkosság délutánján, és a portás a hordárral egybehangzóan állítja, hogy vérfoltokat látott a kabarján, ám akkor még ennek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. A nő az este folyamán visszatért, néhány percet töltött a szobában, majd bejelentette a portán, hogy az áldozat meghalt. Ekkor már nem volt rajta a kék esőkabát, cipői viszont még mindig véresek voltak. A feltételezések szerint azért tért vissza a tett színhelyére, mert valmit ottfelejtett, vagy esetleg a gyilkosság felfedezésével akarta elterelni magáról a gyanút. A férfi szobájában talált bizonyítékok alapján a rendőrség rövidesen azonosította a nőt Allison Jones, nyugati 74. utca 172. szám. Csendes nő, állíják a szomszédok. Magának való. De nem ilyenek mindannyian? Aztán váratlanul kitör belőlük az erőszak. A nő a gyilkosság után eltűnt, jelenleg körözés alatt áll A beszámoló arra nem tért ki, hogy a vérfoltos kék esőkabátot hol találták meg, Allie azonban tudta. Hirtelen eszébe jutott, hogy látta a kabátot az előszobaszekrényben egy fogason. Nyilván Hedra tette oda, miután megölte Samet, aztán felhívta Allie-t és megvárta, míg elmegy otthonról. És még azzal is Hedra kezére játszott, hogy izgatottságában a véres cipőjét is a lakásban hagyta, amikor elmenekült a rendőrök elől. A híradás természetesen nem említette Hedra nevet A megfo ghatatlan Hedra, aki úgy suhant keresztül Allie életén, mint egy ördögi árnyék, egy nyomtalan látomás.

Ahogy Allie félretette az újságot, megdöbbenten vette észre Graham fényképét. Kisimította és a térdére fektette a lapot, és értetlenül bámulta a képet. Graham egy irodaszerű, rendetlen helységben ült és egyenesen a gépbe bámult, rejtett mosolya ezúttal vonásait széttörve sugárzott. De ez nem lehet Graham Knox! Ez nem az a férfi, akit ő ismer! A kép alatti felirat szerint "Halálra gázolta egy taxi a drámaírót". Ennek semmi köze nem lehet Grahamhez, vagy hozá, Allie- hez. Minek is olvasná tovább? Azért képtelen volt letenni az újságot és a következő oldalra lapozott, hogy megismerje a részleteket. Az Áttáncolt élet című darabja sikeres bemutatóját követően Gra ham Knox a színház előtti járdán állta tömegben, tragikus módon megcsúszott és egy taxi elé esett, amely a nedves úton már nem tudott megállni. A cikkben idézték a Voice kritikusát, aki Tennessee Williams fiatalkori darabjaihoz hasonlította Graham művét. Mire Allie befejezte az olvasást, minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy arról a Grahamről van szó, akit ő ismer. Ismert. A fölötte lakó férfiról, aki desszertet csórt neki a Goya's étteremben, a sovány, békés, barátságos Grahamről. Hirtelen rádöbbent, mint is jelent számára Graham halála. Most már senki nem bizonyíthatja, hogy Hedra a lakásban lakott Gyomrában apró jégtömböt érzett, ahogy belegondolt: vajon tényleg baleset okozta a férfi halálát? Lehetséges, hogy Hedra ölte meg, csakúgy, mint Samet? Akárhogy történt, most már képtelen bebizonyítani, hogy Hedra valaha is létezett. Sőt, néha már ő maga is kételkedni kezdett benne, létezik-e egyáltalán Hedra Carlson nevű személy. Allie igyekezett megismerni Hedrát még mielőtt felvette a lakásba, később viszont Hedra végzett alapos kutatómunkát, hogy megismerje Allie körülményeit. Megtudta, hogy nincsenek hozzátartozói, nincs senkije, akiben igazán megbízhatna. Senki, aki bízna benne, aki legalább elhinné neki, hogy Hedra létezik. Allie tudta, hogy csak e gyféleképpen tudja bebizonyítani a lány létezését: meg kell találnia. De hogyan? Allie vagy egy tucat galambot felriasztva elhajította az almacsutkát és a lába elé bámult. A füvet kitaposták mindazok, akik előtte itt ültek, a föld száraz és töredezett volt. Egy sörös- vagy üdítősüveg földbetaposott alumínium kupakján meg- megcsillant a bágyadt fény. Allie érezte, hogy emberek haladnak el a közvetlen közelében, de nem nézett fel. Kis idő múlva eszébe Jutott valami. A férfi, aki egyszer összekeverte Hedrával és leszólította, valami Wild Red's bárt emlegetett, ahol állítólag már találkoztak és beszélgettek is. És persze valamilyen szex-tárgyú megállapodást is kötöttek. Az újságot a padon hagyva Allie kisietett a parkból és keresett egy nyilvános telefont. A Wild Red's címe szerepelt a telefonkönyvben; Waverly Place, belváros. Nincs is messze, úgyhogy nem kell Mayfair pénzét metróra pazarolnia. Itt akarta eladni a számítógépet is valami orgazdának, aki nem kérdez felesleges dolgokat. A zsebébe nyúlt és előhalászta az aprót. Megrázta a pénzt és élvezettel hallgatta csilingelősét. Az ember soha nem ismerheti ki egészen a férfiakat. Csak egy ablakot kellett betörnie, és Miké Mayfair máris a legjobb barátjává lépett elő.

30 ALLÉ egy használt számítógépek javításával és eladásával foglalkozó kis üzletben, a Houston Streeten adta el Mayfair laptopját. A bolt bejárata a járda szintje alatt volt, ablakát napszítta kék ernyő takarta el a kandi tekintetek elől. Mindössze nyolcszáz dollárt kapott a gépért, pedig tudta, hogy még használtan is legalább kétszer ennyit ér. Ugyanakkor biztos volt benne, hogy a pult mögött álló mosolygós öregember sejti: lopott áruról van szó. Valószínóleg Allie csak megerősítette ebbéli gyanújában, amikor elfogadta a rendkívül alacsony vételárat. Pár napon belül újra eladja majd a komputert, nyilván

a piaci ár alatt, ám jókora haszonnal. A leendő vevő ugyancsak sejti majd, hogy lopott árut vásárol, így senkinek sem áll érdekében a rendőrséghez fordulni. A rendőrség. A boltból kilépve Allie megpillantott egy telefonfülkét. Nem is fülke volt, csak egy készülék, amelyet átlátszó műanyag ernyő választott el az utcai forgalomtól. Eszébe jutott, hogy a krimikben a rendőrök gyakran pusztán a háttérzajok segítségével meg tudják állapítani, honnan jön egy-egy telefonhívás. Tárcsázás előtt pár másodpercig mozdulatlanul állt és fülelt, de csak a szokásos manhattani zajokat hallotta: a forgalom állandó moraját, a több ezer cipőtalp csoszogását a járdán, autódudák visszhangzaját, távoli szirénák vijjogását. Milliók szívének reménykedő dobbanását... A kagylót a lehető legszorosabban a fülére tapasztotta és egy marék aprót a készülék nyílásába illesztett. Kezével tölcsért formált a kagyló mikrofonja körül, hogy biztos lehessen benne: hallják a szavait. Az ügyeletes tiszt tájékoztatta, hogy Kennedy nyomozó a szabadságát tölti, de ma délután három körül várhatóan bemegy a kapitányságra. Megkérdezte, hogy ki keresi, és esetleg nem tudna-e más is segíteni. Allie letette a kagylót. Csípőre tett kézzel álldogált a napsütötte járdán. Most már másképpen érezte magát, hogy volt némi pénz a zsebében. Visszanyerte emberi mivoltát, legalábbis azok szemében, akik elhaladtak mellette. Kicsit szegyeiké magát, amiért néhány százdolláros bankjegy ekkora különbséget jelent a k ülvilághoz való viszonyában. Valami véglegesen elromlott. Milyen lehet hetekig, hónapokig pénztelenül élni az utcákon? Pedig sokan kényszerülnek erre. A város láthatatlan lakói, akiknek létéről a legtöbben nem szívesen vesznek tudomást, hiszen a puszta látványuk is valami határozatlan, kellemetlen érzést kelt az átlagos polgárokban. De csak ennyit, s nem többet, éppen ez az ijesztő az egészben. Allie tudta, hogy többé nem nézi levegőnek a földön heverő nincsteleneket. Megtanulta, hogy milyen érzés fogak és karmok nélkül a dzsungelben kóborolni. Egy utcai árustól vett egy sötét napszemüveget. Nem éppen álruha, de azért valamennyire megváltoztatta a kinézetét. Úgy érezte, a napszemüveg Ördögi, mégis szomorú külsőt kölcsönöz neki. Céltalan sétáját folytatva a Washington Park felé vette lépteit. A padokon és a füves tisztásokon iszákosok, kábítószeresek, nyugdíjasok és turisták élvezték a simogató napsütést. Allie mellett egyenruhás rendőr lépkedett, de nem mutatott érdeklődést a lány iránt. A rendőr figyelmeztetően felemelte az ujját, amikor egy csoport kissrác a fűre hajtott a biciklijével, hogy kikerülje a járókelőket. Allie szíve a torkában dobolt, és felkészült rá, hogy elrohanjon, ha a rendőr csak egy pillantást is vet rá. A férfi megállt, nyújtózkodott, aztán elindult a legközelebbi kijárat felé. Az övén fityegő gumibot, adóvevő és pisztolytáska miatt kezeit széles ívben lóbálta maga mellett, ami tipikus rendőri jelleget kölcsönzött járásának. Miközben a rendőr távolodó alakját nézte, Allie rádöbbent, hogy a z egész országban nincs ennél kedvezőbb város egy üldözött számára. Az emberek olyan tömegben hömpölyögtek az utcákon, s olyan ritkán néztek egymás szemébe, hogy rendkívül csekély volt az esélye annak, hogy bárki is ismerőssel találkozzék. De nem lehetetlen, figyelmeztette magát Allie. Garibaldi galambok-lakta szobrának közelében hirtelen megáll, mert egy mókus szaladt át előtte és tűnt el egy közeli fa ágai között. Egy sárga frisbee a közelében landolt, aztán sötét bőrű, tizenkét év körüli kislány rohant érte, hogy a bokrok alatt érett gyümölcsként pihenő játékszert ismét elhajítsa. A mókus újra előbukkant, hogy megfigyelje, mi történik odalent, farkát billegtetve az ijedtségtől vagy a haragtól. Allie elhatározta, hogy eltölt pár órát a parkban, bár tudta, hogy ezzel nem old meg semmit. És talán nem is olyan biztonságos hely, mint gondolta.

Aztán úgy döntött, hogy keres egy helyet, ahol letáborozhat. Elmosolyodott. Miért ne menne egy luxusszállóba. A Central Park környékén több osztályon felüli hotelt is ismert. Talán a Ritz Carlton? Miért adná alább, ha úgysem áll szándékában fizetni? Az ötlet kellemes érzéssel töltötte el, de aztán be kellett látnia, hogy iratok és hitelkártya hiányában alighanem előre kellene fizetnie. A műanyag kártyák alapozzák meg az ember jó hírét és kövezik ki az utat a készpénz felé. Allie metróra szállt és elment a 42. utcába. Körbejárta a Time Square és a színházi negyed környékét, és végül talált egy szállodát, amely elég szakadtnak tűnt ahhoz, hogy árai elviselhetóek legyenek, és kilétét se kelljen felfednie. A 48. utca Willmont hotelje nem volt éppen a Ritz. Az öreg, fából készült forgóajtón túl fémvázas széken üldögélt a portás, ölében széthajtott újsággal. A keskeny és sötét előcsarnokot poros filodendronok díszítették, a padlőszőnyegen több helyen égő csikkektől származó lyuk éktelenkedett. A kopott fotelekben két öregember ült, vizsla tekintetük a belépő lányt méregette. Allie azzal igyekezett megnyugtatni magát, hogy valószínűleg minden új vendéget hasonló érdeklődéssel bámulnak. A szemközti falon a Custer utolsó kiállása című festmény megsárgult reprodukciója lógott. A főhős a kép közepén állt, s a kezében tartott pisztolyt egy indiánra szegezve, szemében a mindenre elszánt férfiak halált megvető bátorsága tükröződött. Az aranyozott keret alatt kevésbé művészi alkotás tudatta a vendégekkel, hogy a lift nem működik. A papír sarkai felkunkorodtak, azt a benyomást keltve, hogy az üzenetet már évekkel ezelőtt kifüggesztették. A pult mögött sárga és vörös színű punkfrizurát viselő húsz év körüli lány ült, orrcsontja szemlátomást már többször is eltört. Közölte, hogy van üres szobájuk, 46 dollár egy éjszakára. Nevetségesen olcsó New York- i mértékkel mérve. Allie, Audrey James néven jelentkezett be, egy minneapolisi címet adott meg és egy hétre előre kifizette a szoba árát. A lány meg sem kérdezte, hogy vannak-e csomagjai, vagy szüksége van-e hordárra, csak a kezébe nyomott egy műanyag karikán fityegő kulcsot és szárazon kijelentette: – Kétszázhúszas. Fent a másodikon, a lépcsőtől balra. Allie átvette a kulcsot és a süppedős kék szőnyeggel bevont lépcső felé indult. A két öreg még mindig bámulta. Egy ugyancsak éltes, kezében söprűt és hosszú nyelű lapátot tartó fekete férfi széles, barátságos mosollyal üdvözölte, ahogy elhaladt mellette. A lépcsőház falát graffiti borította, de a feliratokat fekete festékkel vastagon lemázolták, kivéve azt a helyet, ahol a FUCK szót gondosan kikozmetikázták, ám a BOOK YOU felirt aligha tévesztett meg bárkit is a szerző eredeti mondanivalójával kapcsolatban. Engem nem tudnak ezzel átverni, gondolta Allie, ahogy a recsegő lépcsőn felfelé lépkedett. És ő kit vert át? A második emeleti folyosót vastagon szemét borította, de a szoba jobban mutatott a vártnál. A virágzöld falakra már ráfért volna a festés. A bútorok öregek, de jól karbantartottak voltak. Talán még Allie súlya alatt sem rogynak majd össze. A sötétítőfüggöny a padlószőnyeg piszkosszürke színével harmonizált. Az ágy lábánál tévé állt egy fémállványra csavarozva, amit viszont a falhoz rögzítettek néhány jókora csavarral. Allie csak egy csótányt látott, igaz, az hatalmas volt és fekete. A fény elől a tükör mögé menekült. A szobában rovarirtó szaga érződött. Valahol lehúztak egy vécét, és a falba épített csöveken zubogva rohant a víz. Valamelyik szomszédos szobából egy férfi kiáltozása hallatszott. "Intézd el őket! Gyerünk!" Allie nem tudta, miről lehetett szó és nem is szerette volna megtudni. A vastag falaknak köszönhetően a férfi hangja csak tompán jutott el hozzá. Belépett a fürdőszobába és azt is tisztának találta, bár az öreg porcelán felszerelést helyenként repedések csúfították. A kád lábakon állt, és egyszer kilyukadhatott, mert sebészi beavatkozás nyomaihoz hasonló folt éktelenkedett rajta. Az állítható zuhanyhoz fekete műanyag cső

vezetett A zöld nejlonfüggönyt apró fehér minták díszítették. A falakat padlótól szemmagasságig halványzöld csempe borította, némelyik hiányzott, s mögötte a fehér fal ásított. Egyetlen apró ablak biztosította a helyiség szellőzését Néhány centire ki volt nyitva, és a keretre kent sok rétegnyi festék miatt valószínűleg teljesen nem is lehetett becsukni. A résen hűvös levegő áramlott be, a rovarirtó szaga ennek ellenére itt még áthatóbb volt Allie bezárta az ajtót és leheveredett az ágyra, amely elég keménynek tűnt ahhoz, hogy gerincpanaszai kiújuljanak. A repedezett és beázások tarkította mennyezetet bámulta. A plafonon is felfedezett egy csótányt, ez azonban nem igyekezett sötét helyre jutni. Valószínűleg döglött volt. Ahogy meredten nézte a rovart, mintha kissé megmozd ult volna, de nem volt benne biztos. Talán csak képzelődött. A szemei tréfát űztek vele. Elfeledkezett a csótányról és tervezgetni kezdett. Napszemüvegben minden további nélkül elhagyhatja a hotelt, hogy megebédeljen valahol, aztán vesz pár szendvicset hogy a vacsorára se legyen gondja. Vesz néhány ruhát is – farmert, blúzt, anorákot, meg pár zoknit és fehérneműt aztán visszajön és hosszú, forró zuhannyal ajándékozza meg magát. Talán szunyókál is egy keveset, ha el tud aludni. Nem érezte magát tökéletes biztonságban a Willmont hotelben, és nemcsak a rendőröktől tartott. Estefelé újra felhívja Kennedy-t, aztán elmegy és megkeresi a Wild Red's bárt, hátha talál valakit, aki emlékszik Hedrára. A rugók nyöszörögtek, ahogy felkelt az ágyról. A fürdőszobába sietett és felnyögött, amint meglátta magát a kis szekrény tükrében. Haja zsíros volt és a fejéhez tapadt. Arca sápadt. Elkerekedett, fáradt szemei úgy néztek vissza rá, mint egy szánalmas állatéi, amely csak most döbbent rá, hogy pusztán egy szem a táplálkozási láncban. Tekintetében vadság, félelem és elszántság tükröződött. Mindezt Hedra tette vele. Megmosta az arcát és ujjaival valamelyest rendberakta a haját. Fésűt és tisztálkodási szereket is kell vennie, ha elmegy a szállóból. Legalább tíz percig tanulmányozta magát a tükörben. Végül elégedetten lépett a szobába. Arca öregebbnek, fáradtabbnak tűnt, de a gyerekek már nem fognak megijedni tőle. A többségük nem. Bár kimerültnek érezte magát, képtelen volt elaludni. Délután hat körül mászott ki az ágyból, gyomrát maró éhség kínozta. A fürdőszobában könnyített magán, aztán kicsomagolta az egyik korábban vásárolt sajtos szendvicset, és egy doboz meleg Pepsivel öblítette le. Később talán időt szakít egy kellemesebb vacsorára is. Felvette az újonnan vásárolt farmert és a kék pulóvert, magára húzta a fekete anorákot és kilépett a szobából. Az új ruhák feldobták, még akkor is, ha nem éppen a megszokott stílusát tükrözték. Az előcsarnokban unatkozó két öregemberhez időközben egy harmadik is csatlakozott. Ahogy elhaladt előttük mindhárman elhallgattak és egészen addig bámulták, amíg ki nem lépett az utcára. Vajon mit néznek rajtam? – kérdezte magában Allie. Talán ringatom a fenekem? Azt várják, hogy egy férfivel fogok visszatérni? Nem is bánta, ha azt gondolják, hogy csak egy ártatlan prostituált, nem pedig körözött gyilkos. Egy darabig a 7. sugárúton sétált, a kellemes idő nyújtotta lehetőségeket kihasználó turisták közé vegyülve. Aztán az 52. utcán talált egy viszonylag nyugalmas helyen álló telefonfülkét és felhívta Kennedy nyomozót. – Attól tartok, némi bajba keveredett, kedvesem – mondta a rendőr, miután Allie bemutatkozott. A lányt megnyugtatta Kennedy kedves, barátságos hangja. Maga elé képzelte a testes nyomozót, ahogy hátradől a székén, lábát felrakja a rendetlen asztalra és rágyújt egy cigarettára. Keresgélte a szavakat, aztán egyszerűen csak ennyit mondott: – Nem én tettem. – Még neki is üresnek tűntek a szavai.

– Hát persze, hogy nem, kedvesem. – Inkább velem tették. Mert hagytam, hogy megtörténjen. Tudom, hogy nem könnyű elhinni, amit mondok. – Ah! Azért hallgatom. Allie elhadart neki mindent Hedráről, Samről és Grahamröl, részletesen beszámolva az Atherton hotelben történtekről. Kennedy türelmesen végighallgatta, aztán megszólalt: – A szomszédéi a Cody Armsban azt mondták, hogy maga egyedül lakott a lakásban. Soha nem látták ezt a Hedrát. – Éppen ez benne a trükk! – mondta Allie elkeseredve. Azzal, hogy beköltözött, megsértettük a házirendet, ezért úgy kellett tennem, mintha egyedül laknék ott. – Hát igen, nagy és személytelen épület Rendben van, lehetséges, amit mond. De mondja csak, kedvesem, van valaki, aki tanúsítani tudná, hogy igazat állít? – Nem. Nincs. Mindössze ketten bizonyíthatták volna, de mindketten meghaltak. Éppen ezért ölte meg Samet! És talán Grahammel is ő végzett. – Egyszóval minden további nélkül képes magát megszemélyesíteni? – Igen. Szerintem azt tervezte, hogy engem is megöl, de így már nem fontos neki. Egyszerűen rám terelte a gyanút Sam halálával kapcsolatban, s ezzel megkímélte magát a további kockázattól. Arra számított, hogy engem letartóztatnak, és ezzel eltűnök az útjából. Azt hiszem, egy ideig elmegyógyintézetben is volt. Talán már máskor is megtette, más lakótársait is megölte. – Miből következtet erre? – Ott vannak azok az újságkivágások a gyilkosságokról... – Dehát nem éppen az előbb mondta, hogy csak egy ilyen kivágást látott, egy recept hátulján? – De, igen... – Akkor nem lehet igazán biztos benne, hogy a többi is hasonló volt. – Nem. De! Istenem, nem tudom. Ha megtalálják, ez is kiderül. – De miért akarja megszemélyesíteni magát? – Nem egyszerűen megszemélyesíteni akart, hanem teljesen azonosulni akart velem. A pszichiátereknek talán van erre külön szavuk, ahogy minden másra. Olyan volt, mintha nem lenne saját személyisége, egyénisége, és azért volt szüksége az enyémre, hogy betöltse ezt az un Az a nő beteg. Bomlott elméjű. Ért engem? – Igyekszem, kedvesem. Legyen velem türelmes, kérem. Komolyan azt gondolja, hogy ezt a Grahamet is ő ölte meg? – Nem tudom. Én csak... – Allie hirtelen elhallgatott. Csak szóval akar tartani, hogy bemérjék a tartózkodási helyemet! – Ne legyen már olyan romantikus és ingerlékeny, kedvesem. Az ilyesmi főként a filmekben és a bűnögyi regényekben fordul elő. – Ne mondja nekem még egyszer azt, hogy "kedvesem"! – Rendben van, ha nincs kedvére... Akkor talán Miss Jones? Vagy Allie? – Maga is csak egy hitvány zsaru, pont olyan mint a többiek. – Igen, zsaru vagyok, kedvesem. Nem is próbáltam leplezni, ezt magának is el kell ismernie. De egyes problémák túl nagyok ahhoz, hogy az ember egyedül viselje a terhüket. A legjobb lenne, ha ide jönne, hogy személyesen is megbeszéljük a helyzetet. Megígérem, hogy... Allie lecsapta a kagylót és gyorsan elhagyta a fülkét. Az esti Manhattan zaja pöröjként csapott le rá. Legszívesebben minden gondját a járdára dobta volna, hogy elfusson előlük, amilyen gyorsan csak tud. De tudta, hogy ilyen egyszerűen nem szabadulhat meg tőlük.

Szemben, a Sheraton Centre Hotel előtt taxik hosszú sora parkolt utasra várva, hiten az egyik sofőrnek, és a kocsi kiállt a sorból, néhány pillanatra feltartóztatva a forgalmat. A dudák azonnal felbőgtek, de a sofőr egykedvűen hátradőlt és várta, hogy Allie beszálljon. A lány bevágódott a jobboldali ülésre és megadta a Wild Red's címét.

31 BENTRŐL lüktető zene hallatszott, és amikor Allie kinyitotta a súlyos faajtót, a zaj szinte hanyatt lökte. Nyers dübörgés áradt szét a járdán s vette körül a lányt, mintha a hangnak súlya és kiterjedése lenne. A hosszú, cső alakú bár mennyezete rendkívül alacsonynak tűnt. A fal mellett mahagóni bárpult futott végig, túlsó fele eltűnt a félhomályban és a gomolygó füstben. A falakat bördzsekis motorosokat és csillogó fekete csodajárgányokat ábrázoló képek borították. Az egyik képről fiatal lány mosolygott, összes ruházata egy fekete magas sarkú csizma volt, mellét hihetetlenül dús tetoválás fedte. A helység közepe táján egy igazi motor első felét erősítették a pultra. Alatta elfolyó krómos betűkkel írt tábla hirdette: "Harley-Davidson". Allie az ajtónál állt és azt várta, hogy marihuána illata csapja meg az orrát, de csak az alkohol és a közönséges dohányfüst klasszikus kocsmai szagegyüttesét érezte. A zene a sarokban falra szerelt hatalmas hagszórőkból dübörgött, melyeket a vendégek felé fordítottak, mint valami tömegpusztító fegyvert. A szamot Allie nem ismerte fel, csak az elektromos gitár sikítását és a dobok fülrepesztő basszusát tudta elkülöníteni. A pultnál fél tucat vendég, két nő és négy férfi iszogatott Az egyik férfi öltönyt viselt, a többieken bőrdzseki és motoros csizma volt. Egyikük a dzsekihez illő bőmadrágot és hosszú fehér sálat hordott, mint egy kamikaze-pilóta, aki éppen az utolsó bevetésre készül. Talán pont erről van szó, gondolta Allie. A két nő látszólag összetartozott. A közelebb ülőnek dús vörös haja volt, anorákot és farmert viselt. Combjai vastagok és izmosak voltak, szinte szétfeszítették a nadrág varrását. Kabátjat aranyszínű szegecsek díszítették. A társa alacsony barna nő volt, szögletes vonásokkal és manószerű arccal. Kopott kék Levi's farmerdzsekit és katonai álcanadrágot viselt A nadrág szárait fényesre suvickolt katonai surranóba bújtatta. Úgy nézett ki, mint egy nehéz sorsú árva, akit véletlenül besoroztak. A pulttal szemben, a fal mentén elhelyezett asztaloknál is ültek néhányan, többnyire szintén bőr- és farmerruhákba öltözve. Ittak és beszélgettek. Egy első világháborús pilőtaruhához hasonló öltözéket viselő férfi kék kezeslábasban lévő nővel táncolt, akinek hátán BEYOND BITCH felirat virított. Bakancsaik koppanásai a harsogó zene ellenére is visszhangoztak a bár keskeny falai között. Úgy tűnt a bakancs a Wild Red's törzsközönségének kötelező viselete. A pult mellett álló férfiak szinte teljesen egyszerre fordították a fejüket az újonnan érkezett vendég irányába. Allie tudomást sem véve a rá szegezódó tekintetekről, egyenesen a pult kijárat felőli végéhez lépett és egyenes derékkal felült az egyik bárszékre. A szomszédos szék előtt üres pohár állt a pulton, mellette rúzsfoltos fehér papfrzsebkendó. Allie egy másik hasonló zsebkendőt is látott a földön. A pult mögött izmos, gondozott bajszú és szakállú fiatal férfi várta a rendelést Könnyeden Allie elé lépett és megszólalt. – Parancsol, hölgyem? Allie Scotch-ot kért szódával és jéggel. Amikor a férfi letette a pultra az italt, kedvesen megjegyezte: – Elég régen nem... – Régen nem micsoda? A férfi zavartan nézett, aztán mosolygós, de kifejezéstelen arckifejezést öltött. Mint egy áruházi próbababa. – Elnézést, összekevertem valakivel. Az egyik törzsvendéggel.

– Ki lehet az? – Hát, nem is tudom. Tudja, hogy van az: valami bekattant az agyamban... – Allie Jones járt itt mostanában? – kérdezte Allie. A férfi elmosolyodott. – Nem sok vendég nevét tudom... Hogy néz ki? – Azt mondják, hasonlítunk egymásra. A pultos vigyorgott, ezúttal őszintén, szemei körül apró ráncok jelentek meg, amitől sokkal jóképűbbnek és tíz évvel idősebbnek tűnt. – Akkor azt hiszem, már értem, hogy miért volt olyan ismerős nekem. Tudom, hogy kire gondol. Nem mintha a maga arca hasonlítana az övére, sokkal inkább a testtartása és a mozdulatai. Meg még valami... Nem is tudom, de valami különös hasonlóság van kettőjük között. De, mint mondtam, elég régen nem láttam az illetőt, már ha ugyanarról a nőről beszélünk. – Nem ismer véletlenül valakit, aki meg tudná mondani, hogy hol találom meg? – Nem ismerek senkit, aki megmondaná, akár tudja, akár nem. Ez nem egy olyan hely, ahol az emberek sokat kérdezősködnek egymás után, tudja? – Persze... – Allie nagyot kortyolt az italból. Meglepően erősnek találta, bár lehet, hogy csak az elmúlt napok eseményei tették érzékenyebbé az alkoholra. A férfi körbejárta a helységet, hogy megnézze: nem kér-e valaki egy újabb pohárral. Örült, hogy megszabadult a kellemetlen kérdezősködéstöl, gondolta Allie. Egy darabig az itala mellett üldögélt és a bár vendégeit figyelte. Biztos volt benne, hogy a látszólagos közömbösség ellenére a többiek is figyelik őt. Volt benne valami, ami nem illett a hely hangulatához. Valami veszélyt szimatolhattak a levegőben. A lüktető zene hirtelen elhallgatott, és lágyabb, lassúbb szám szólalt meg a hangszórókban. A Sade egyik latinos ritmusú slágere. Két bórzsekis srác táncolni kezdett. Jól csinálták. Tökéletesen mozogtak a zene ütemére. A barna hajú, gyakorlónadrágot viselő lány nyíltan Allie szemébe nézett, és nyelvét lassan végihúzta a szája szélén. Az öltönyös férfi rászólt: – Hagyd ezt abba, Laverne! – Baszd meg, Cal! – felelte a lány. Barátok voltak ők ketten, Laverne és Cal. Allie fogta a poharát és Cal mellé telepedett a pult túlsó végéhez. A férfi kissé túlsúlyos volt, a negyvenes éveit taposhatta, kellemes holdvilágképét szőke, rendezetlen hajkorona övezte. Mint egy felnőtt Huckleberry Finn, gondolta Allie. Bár Twain aligha tudta volna elkpzelni, hogy Hűek ilyesféle bárokat látogasson. És hol van Becky Thatcher? – Allie Jones-t keresem. Ismeri? – szólította meg a férfit. Cal mosolygott. Kedves mosoly, a hibás fogsor ellenére. – Nemigen emlékszem. Táncolunk? – Kösz, nem. Hallotta már ezt a nevet? – Allie Jones? Igen, azt hiszem, de nem tudom pontosan, hogy hol. Hoppá! Nem egy Allison Jones nevű nőt keres a rendőrség? – Agyának fogaskerekei lassan megmozdultak és összerakták a szükséges információkat – Igen...- Szemében nyugtalanság bujkált. Hirtelen elsápadt, mintha egy izzó kiégett volna a fejében. Allie először attól tartott, hogy a fényképe talán megjelent az újságokban vagy a tévében, és a férfi felismerte. Egy pillanatig azt fontolgatta, hogy elrohan. Aztán rájött, hogy a férfi alighanem civil ruhás nyomozónak nézte, aki igyekszik a nyomára bukkanni... saját magának. Végül is logikus következtetés lett volna. Allie a legjobb védekezést választva ismét megszólalt: – Még mindig akar táncolni? – Öö, sajnálom, de mennem kell. – Cal elfordult a lánytól, gyűrött ötdollárost dobott a pultra és sietve elhagyta a helyiséget A két bórdzsekis táncos szippantott valamit egy fehér zsebkendőből, miközben testük továbbra is a ritmura mozgott Talán butil- nitrát. Egyikük szemmel tartotta, hogy mi történik a

pultnál. Kifújta az orrát a zsebkendőbe és belegyömöszölte a dzsekijén lévő számtalan zseb egyikébe. Ártatlan srác, aki kissé megfázott Persze. Allie belátta, hogy értelmetlen tovább időznie a bárban. Kifizette az italt és leszállt a magas székről. Ahogy a két lány mellett elhaladt, a vörös hajú megszólította: – Gyere vissza egyszer, ha már nem azt a hülye picsa Allie-t keresed. Nem is akarod igazán megtalálni, az a csaj egy kicsit agysérült. – Ha már hülye picsákról beszélünk, fogd be azt ott, az orrod alatt – torkolta le Laverne. A vörös hajú elmosolyodott és megvonta a vállát Allie biccentett felé, aztán kisietett a helyiségből, miközben azt találgatta, hogy a hátába fúródó tekintetek vajon átütötték-e a kabátját. örült, hogy végre kiléphet a friss, tiszta levegőre. Csak pár lépést tett a járdán, amikor egy férfi hangja állította meg: – Hé, AUie, te aztán jó nagy szarba keveredtél, öreglány! Hátrafordult, és egy tagbaszakadt, szakállas férfit pillantott meg, fülében arany karikával. Gyorsan közeledett felé, de aztán megtorpant. Durva vonásain meglepett, gyanakvó kifejezés cikázott át. Valami nem volt remdben az arcával. Bal szeme alatt jókora varrás éktelenkedett, majdnem olyan volt, mint egy harmadik, lehunyt szem. – Sajnálom, kisasszony, összekevertem valakivel – mondta és sarkon fordult, hogy átmenjen az utca túlsó oldalára. – Várjon egy percet! – mondta Allie és a nyomába eredt A férfi megrázta a fejét és vissza sem nézve felelte: – Egy percem sincs. Sietek. Nyilvánvalóan tudta, hogy Allie-t gyilkosság miatt körözik, s alighanem több, mint véletlen egybeesésnek ítélte, hogy egy hasonló lány lép ki a Wild Red's ajtaján. Ezt a nőt nem ismerte és nem is akart vele beszélni. Még a látszatát is el akarta kerülni, hogy bármi köze lenne Allie Jones-hoz, akit viszont ismert. – A francba! Beszélnem kell magával. A férfi méginkább megszaporázta lépteit, lassan már futott. Allie a nyomába eredt, de amikor a férfi meglátta üldözőjét, valóságos hajrában tört ki. Igyekezett minél messzeb kerülni az ismeretlen nőtől. Erősebb és gyorsabb volt, mint Allie. A lányt viszont az elkeseredettség hajtotta. A francba vele! Megnyújtotta lépteit és érezte, hogy combjai megfeszülnek. Egyenletesen, az orrán próbálta venni a levegőt, ahogy a gimnáziumi tornaórán tanulta, hogy szabályozni tudja a tüdejébe áramló oxigén mennyiségét és ne fárad jon ki túl hamar. Az előtte haladó férfi is tudott futni. Nagy termete ellenére könnyeden, szinte aüétikusan mozgott. Karjait lazán, ritmikusan mozgatta a teste mellett, vállizmai kidagadtak a feszes bőrdzseki alatt. Azt a benyomást keltette, hogy jócskán van még tartalék ereje. Hirtelen levágott egy sarkot és az eddiginél is gyorsabban kezdett rohanni. Allie megbotlott egy kiálló járdakőben és kis híján orra bukott. Mire a sarokhoz ért, a férfi már messze előtte járt. Egyre távolodott Allie biztos volt benne, hogy már nem érheti utol. A következő saroknál a zöld lámpára váró gyalogosok népes csoportja azonban lelassította a férfit is. Hátrapillantott a válla felett és észrevette, hogy a lány egyre közelebb ér. Átfurakodott a járókelők között, könyökével lökve félre az útjában állókat Egy autó fékjei csikorogtak, aztán felharsant a duda, és a férfi kénytelen volt elengedni az autókat. Mire Allie a kereszteződéshez ért, a lámpa zöldre váltott. Átrohant az úton, félrelökve egy testes asszonyságot, aki szitkok özönét küldte a lány után. "Erőszakos kurva!" – kiáltotta egy

másik hang, és néhányan felnevettek. Allie nem állt meg magyarázkodni, inkább fokozta tempóját. Szem elől vesztette a férfit, de a következő sarokig változatlan gyorsasággal szaladt. Messze maga előtt megpillantott egy sötét alakot, amint egy vas korláton átlendül, és leszalad néhány lépcsőn, valószínűleg egy alagsori lakás bejáratához. Mint egy üldözött állat az üregébe. Allie mély, ziháló lélegzetet vett és a vaskorlátig minden erejét összeszedve rohant. Jobb oldalában hirtelen éles fájdalmat érzett, ami azzal fenyegette, hogy össze kell görnyednie. Fuss tovább! Gyerünk! Átlendült a korláton és csillagokat látott, ahogy egy kiálló drótdarab mélyen a kezébe vágott. Megtette még a pár lépcsőfokot, aztán levegő után kapkodva megállt. A bejárat félhomályában tizennégy éves forma, latinos külsejő fiú lapult. Háttal állt a lánynak, de a fejét felé fordította, úgyhogy láthatta a hívatlan vendéget. A gyér utcai fény megvilágította sima vonásait. Allie hallotta, hogy a kövezeten vizelet csobog, és a szag is megütötte az orrát. A fiú továbbra is a válla fölött bámulta. – Mi a faszt akar, mama? Allie nem válaszolt. A fiú megfordult és szétvetett lábbal állt, miközben a zippzárját igazgatta. Vigyorgott. Allie sarkon fordult, kirohant az utcára és elindult visszafelé, de gyakran hátranézett, hogy meggyőződjön róla: nem követik. Pár száz méter megtétele után légzése kezdett egyenletesse válni, és az oldalát szúró fájdalom is eltompult. Combjai viszont még mindig fájtak, térdei remegtek a megerőltetéstől. Lassan lépkedett, s közben igyekezett rendezni a gondolatait. Legalább találkozott emberekkel, akik látták Hedrát az ő szerepében. Az ő ruháiban, az ő nevét, az ő mozdulatait használva. Ugyanakkor ezek nem olyan alakok voltak, akik bármit is elmondanának a rendőröknek. Hiába is találnák meg őket, letagadnának mindent. De mit bizonyít ez az egész? A rendőrök azt gondolhatják, hogy Allie tűnt fel korábban a Wild Red's bárban, provokatív és csábító ruhákban, hogy férfiakat szedjen fel, és most csak azért nem ismerték meg, mert sokkal szolídabban volt felöltözve. Az ügyész alighanem ezzel érvelne a tárgyaláson. És ez a változat hihetőbbnek is tűnt, mint az ő sztorija, ezt Allie is belátta. Már megint kétségei támadtak, hogy valaha is létezett-e Hedra.

32 MÁSNAP reggel a szállodai szobában Allie megszámolta a pénzét. Még egy darabig elég a legszükségesebbekre, de Manhattanben bármekkora összeg gyorsan elfolyna az ember ujjai között. Ebben a városban a pénz beszél, önálló életre kel, kinevet és halálod után átlép rajtad. Még a levegő is drága, erről leginkább az orvosok tudnának beszélni. A számítógép készpénzzé alakítása nem jelentett gondot, ha az ember a komputer szakmában dolgozik, tudja, hogy hol lehet olcsón venni és eladni. De a lopott ékszerek már más kategóriába tartoztak. Allie- nek fogalma sem volt, hol tehetné pénzzé őket. Az éjjeliszekrény legalsó polca mögé rejtett barna borítékból előhalászta Mayfair egyik 14 karátos vastag aranyláncát. A láncba az aranypróba mellett egy M betűt is véstek. Allie biztos volt benne, hogy ez nem Mayfairre utal, hanem valamilyen termelői vagy kereskedői kód. De, ha a férfi monogramja is, mit számít? Rengeteg ember vezetékneve kezdődik M- mel. Jobb tenyerében méregette a láncot, szemét becsukta, mintha így pontosabban meg tudná határozni az ékszer súlyát A lánc meglepően nehéz volt és valószínűleg többet is ért, mint a többi ékszer. Visszatette a borítékot a rejtekhelyre, aztán felvette az anorákját, a láncot egyik zsebébe süllyesztette és elhagyta a szállodát. Az előcsarnokban újra kíváncsi tekintetek követték,

mintha a lánc látható volna a ruhán keresztül. Majdnem felnevetett. A gyilkos fél, hogy lopáson érik. Az aranylánc eladása egyszerűbbnek bizonyult, mint gondolta. Elsétált a 47. utcába, ahol egymás mellett sorakoztak az ékszerészek üzletei. A kirakatokban sok millió dollár értékű arany, gyémánt és más drágakő csillogott. Allie az utca közepe táján befordult egy árkádos üzletsorba és kiválasztotta a legkisebb boltot. A pult mögött álló férfinak azt mondta, hogy el akarja adni a férje aranyláncát. Az ékszerész alacsony, szakállas ember volt, fején fekete házisapkát viselt. Néhány másodpercig Aüie arcát fürkészte, aztán a nyakában lógó ékszerész-nagyítóval alaposan megvizsgálta a láncot. A fény felé tartotta az ékszert, aztán finoman egy kis fémtányéros mérlegre helyezte. – Legfeljebb ötszáz dollárt tudok adni érte. Allie nem akart mohónak tűnni. – Nem lehetne hétszáz? A férfi vállat vont. – Jó, legyen ötszázötven, de egy centtel se több. Ez az utolsó ajánlatom. Vége. Finis. Nézze meg az arany piaci árát, számítsa hozzá az én hasznomat és látni fogja, hogy ez több mint tisztességes ár. – Készpénz? A férfi az ujjai között morzsolgatta a láncot és gondolkozott. – Persze, készpénz. – Visszaadta a láncot Allie-nek. Várjon itt – mondta és eltűnt egy vastag függöny mögött. Kis idő múlva tizenegy ötven dolláros bankjeggyel tért vissza. Egyik fél sem ragaszkodott a számlaadáshoz. Egyszerű adásvétel volt, a gazdaság mozgatórugója. – Ha esetleg további hasonló dolgok vannak a birtokában, hozza be őket nyugodtan – mondta az ékszerész mosolyogva. Gondosan választotta meg a szavait, és a "tulajdonában" kifejezést szándékosan elkerülte. Mintha kettejük tranzakciója szempontjából nem lenne mindegy, hogy a lány a valódi tulajdonos, vagy csak a "birtokában vannak" az ékszerek. Vajon ebben a világban már senki sem mondja ki, amire gondol? Allie is elmosolyodott, bólintott és kilépett az üzletből. Vasárnap reggel hallotta, hogy a Willmontban lopás történt: egy öregember pénzét és társadalombiztosítási csekkfüzetét vitték el, amíg ő nem tartózkodott a szobájában. Allie nem tudta eldönteni, helyesen teszi-e, ha Mayfair ékszereit a fiók mögött tartja. Úgy gondolta, legjobb lesz, ha mielőbb eladja valamennyi ékszert, s az értük kapott pénzt mindig magánál hordja. Hétfő reggel, pár perccel a bolt nyitása után már meg is jelent az öreg ékszerésznél. A szakállas férfi éppen a gyémántkollekciót rakosgatta az üveglapú tárolókba. Allie rámosolygott. – Emlékszik rám? – Persze, az aranylánc. Gondolom sikerült elköltenie a pénzt. – Sikerült, és még többet is el tudnék költeni. Hoztam pár újabb darabot. Megnézné őket? – Hát persze. Ez a dolgom. Csak előbb hadd fejezzem be ezt a rendezgetést. Míg Allie türelmesen várakozott, az ékszerész többször is eltűnt a függöny mögött, hogy aztán újabb, csillogó gyémántokkal tűnjön fel ismét. Hüvelykujját feltartva jelezte, hogy már csak egy forduló van hátra, aztán pár percig nem került elő a függöny mögül. Allie már arra gondolt, hogy talán megfeledkezett róla, de aztán megjelent, kezében fekete bársonyra helyezett gyönyörű ékszereket tartva. A kirakat megtelt. A férfi a pult mögé lépett, leporolta a tenyerét, mintha kemény fizikai munkát végzett volna, aztán a lány felé fordult. – Nos, lássuk csak, mit hozott nekem – mondta mosolyogva. Allie kihalászta anorákja zsebéből az ékszereket és a pult üveglapjára tette őket. Mindet. Aranyláncok, az óra, a gyűrűk, a karkötő. Az egyes darabok a zsebében összegabalyodtak egymással.

– Aha – mondta az ékszerész, Először a gyűrűket vizsgálta meg és félretette őket. Aztán rövid ideig matatott a maradék kupacban. – Érdekes. Az óra működik? – A férjem azt mondja, hogy tökéletesen pontos. – Na persze. Különben el sem adná. – Lassan és aprólékosan minden egyes darabot átvizsgált, beletette a mérleg serpenyőjébe és néhány dolgot felírt egy összehajtogatott fehér papírra. Az utolsóként sorra kerülő karkötőt éppen csak megemelte, aztán visszatette a pultra. – Sajnálom, kisasszony. Allie zavartan nézett. – Sajnálja? Nem akarja megvenni? Aztán észrevette, hogy a férfi sötét szemei valahova a háta mögé bámulnak. – Én is sajnálom – mondta egy öblös, kedves hang. Allie megpördült és Kennedy őrmesterrel nézett farkasszemet Mellette komor arcú egyenruhás rendőr állt. A kijáratnál két további rendőr jelent meg. Két komoly, nyugtalan arc, úgy bámulták az üvegen át Allie-t, mint valami kiállítási tárgyat A lány ettől a jelenettől rettegett attól a naptól fogva, hogy Samet holtan találta a szállodában. Gyorsan átfutott az agyán, hogy alighanem a Mayfair monogramját hordozó aranylánc vezette nyomra a rendőröket Lehet, hogy valamennyi ékszerésznek megadták a fényképét. A rendőrség módszerei a civilek számára sokszor kiszámíthatatlanok. És most letartóztatják, mert azt hiszik, hogy ő Hedra. Vagy azt hiszik, hogy Hedra nem más, mint Allie? De számít ez még valamit? Hedra, Allie... A két személy véglegesen és elszakíthatatlanul összekapcsolódott. Egyesült Allie kész volt elfogadni, hogy a két fél közül ő bizonyult a gyengébb nek, ezért hamarosan el is kell tűnnie a színről. Mint a sziámi ikrek: a fogantatás pillanatától halálra ítélve. Pontosan, ahogy Hedra eltervezte. Allie-t gyilkosság vádjával tartóztatták le. Mit érzett valójában? Maga sem tudta. Megtörtént ez az egész? Távolból egy sziréna vigasztalan hangját sodorta a szél. Allie nehezen szedte a levegőt. Alig állt a lábán. Térdei saját életre keltek és remegni kezdtek. Attól félt, hogy bepisil. – Nyugodjon meg – mondta Kennedy mosolyogva. – Felolvasom a jogait, kedvesem.

33 LAWRENCE a reggeli edények összeszedésével foglalatoskodott, miközben Hedra a Times-t olvasta. Szórakozottan rágcsált egy szelet málnalekváros pirítóst és elégedetten mosolygott. Szóval letartóztatták Allie-t. Gyilkosság vádjával. A hír már nem számított első oldalas szenzációnak, de Hedra figyelte az eseményeket a lapokban és a tévében. Erre az elkerülhetetlen fejleményre várt. Biztos volt benne, hogy a Post részletesebben foglalkozik az esettel, sőt talán a címlapon hozza majd Allie képét és a gyilkosság részleteit is felidézi. Reggeli után majd lemegy és az összes lapot megveszi, hogy minden információt összegyűjtsön. Az ujjával letörölte szája széléről a lekvárt, aztán lenyalta az ujját. A háta mögött recsegő hangot hallott Lawrence bekapcsolta a s zemétaprítóL A zaj váratlanul elhallgatott. – A francba! Ez a rohadék már megint bedugult – mondta a férfi. Hedra megfordult a széken és figyelte, ahogy Lawrence egy fanyelű jégvágó segítségével igyekszik helyrehozni a készüléket. Pont úgy döfködött, mintha jeget aprítana. Valaminek olyan szaga volt a csőben mint a záptojásnak. A lány szerette volna, ha végre kitisztítja az egész berendezést. Egyre büdösebb lett a konyha Lawrence a húszas éveiben járt, kissé koravén arcához egy tizenkét éves fiú teste páros ult Alsógatyában térdelt a szemetes mellett, és elég nevetségesnek tűnt, ahogy a dugulással viaskodott.

Benyúlt a mosogató alá, újra megnyomta a készülék indítógomját, és a szemétaprító felberregett. Megnyitotta a csapot, hogy leöblítse a csövet, és elégedetten Hedrára nézett, mintha valami hőstettet vitt volna véghez. – Ügyes vagy, tökfej – mondta a lány. Lawrence nem tudta, minek tekintse a megjegyzést. Válasz helyett újra a piszkos edényekkel kezdett el foglalkozni, egyesével leöblítette és megvakargatta, majd a mosogatóba helyezte őket. A kés, amellyel a műveletet végezte néha fájdalmasan felsikított a tányérok felületén. Pár perc múlva a válla fölött hátrapillantott és megszólalt: – Biztos vagy benne, hogy elég tartalékot tettünk félre? Hedra olvasásba merülve válaszolt. – Ne aggódj miatta. – Kénytelen vagyok. A kórházból már lehetetlen beszerezni az anyagot. Bezárják, naplót vezetnek róla, alá kell írni, ha vételez az ember. Kicsinálnak, hogy semmit se tudjál kihozni, érted? Egy kibaszott spatulát sem lehet már onnan lenyúlni. – Nem kell lobét onnan beszerezni az anyagot – emlékeztette Hedra. – Hát, az kurva jó lesz – mondta Lawrence, miközben a szárítóba tette a késeket és a villákat. Hedra Sam halála óta élt Lawrence Leacock kis lakásában, s csak ritká n ment ki az utcára. Még templomban sem volt, mióta a St Ambrose's papjával az az incidens történt. Megvárta a mise végét, aztán gyónásra jelentkezett. Nem a bűntudat vezérelte, inkább egy kis megértésre vágyott. Pedig gondolhatta volna, hogy rossz helyen keresi. Még most is a fülében volt, ahogy a pap levegő után kapkodott a rács túlsó oldalán, aztán elrohant. Biztos volt benne, hogy Isten szolgája nem láthatta az arcát. Erre ügyelt már a gyóntatófülkébe belépve is, talán éppen azért, mert számított a pap reakciójára. Egy Harlem környéki bárban hagyta, hogy a kábítószeres Lawrence, a szerencsétlen laboratóriumi technikus felszedje. A fiú boldog volt, hogy gondoskodhat valakiről. Bár inkább Hedra gondoskodott őróla, szinte minden éjjel. A lány tegye meg a kötelességét. Hedra egy pillantást vetett a mosogató férfira, aztán folytatta az olvasást A Times szakértője szerint elképzelhető, hogy a gyilkosság természetére való tekintettel Allie kérni fogja az elmeorvosi vizsgálatot. Ez bosszantotta Hedrát. Tudta jól, hogy Sam gyilkosa nem volt beszámíthatatlan. Nyilván Allie ölte meg, csakúgy mint azt a kellemetlen, spicliskedő drámaírót A Sors néha átveszi az ember tetteinek irányítását, megragadja őt a hajánál fogva, és nem hagy számára döntési lehetőséget. – Kérsz még egy csésze kávét, Allison? – kérdezte Lawrence. Hedra megrázta a fejét, de nem nézett a férfira. Egy ilyen mamlasztól, mint Lawrence csak ennyire telik. Hedra továbbra is az újságot tanulmányozta, de most már csak színlelte az olvasást. Gondolkozott. Nem, ő nem beszámíthatatlan vagy elmebeteg. Már nem. Talán soha nem is volt. A dokik végül nem tudták eldönteni a hülye agyukkal. Az egyik fehér köpenyes barom azt találta ki, hogy többes személyisége van. Mintha másoknak nem lenne több énjük. Hedra egyszer kihallgatta őket, amint arról beszélgettek, hogy milyen túlsúlyos és határozott benne a realitásoktól való menekvés vágya. Mintha ez is valami különleges tulajdonság lenne. Akkor az a sok millió ember miért él drogokon és alkoholon, hogy legalább egy kis időre elmeneküljön ebből a szaros világból? Miért ne felejthetném el én is a múltat, azok után, amit az apám tett? Minden éjjel az ágyamhoz jött és hozzámnyúlt. Ez nem álom volt: realitás. "Elkeseredetten szeretne valaki mássá válni" – suttogták a másik szobában, igyekezve titokban tartani a szégyent, de ő hallotta a falon keresztül is. "Szegény gyerek, nem alakult ki benne a saját személyisége" – mondta az anyja, a szegény, egy másik fehér köpenyes véleményét idézve. "Nincs képessége saját maga megítélésére, képtelen azonosítani magát. Valaki más akar lenni, bárki, csak nem ő maga. Az én hibám, az én hibám. Valaki más akar lenni." Már nem, gondolta Hedra, miközben málnalekvárt kent egy újabb pirítósra. Már tudom, hogy ki vagyok.

Lawrence éppen a nagykést kezdte el mosogatni, amivel előzőleg a szalonnát szeletelte. Hedra meg akarta kérni, hogy vigye oda hozzá, aztán meggondolta magát. El sem tudta képzelni, miért jutott egyáltalán eszébe.

34 HEDRA csak figyelt és várt, majd amikor elérkezettnek látta az időt, találkozót beszélt meg a Haller-Davis ügynökség egyik munkatársával a Cody Armsban. Az ügynök, Myra Klinger erős felépítésű volt, mint egy baseball- játékos, kék kosztümöt, sárga kendőt és bő szárú nadrágot viselt. Meglepő módon az arca leginkább egy mártír apácáéra emlékeztetett, barna szemei sértetten pislogtak a világra. Ahogy kinyitotta a 3H lakás ajtaját, kissé meglepetten nézett Hedrára, aki óvatosságból befestette és hullámosán leeresztve viselte a haját. Az arcát is másképpen festette ki, kissé meghízott, úgyhogy nem tartott tőle, hogy felismerik a szomszédok. De még ha fel is ismernék, legfeljebb annyit tudnak róla, hogy már máskor is járt a házban. Nem hoznák összefüggésbe Allie-vel, hiszen az ő jelenlétét is alig-alig vették tudomásul. A New York- i személytelenség sokaknak átok, másoknak valóságos áldás volt. – Furcsa, hogy magát is Jones- nak hívják. Előzőleg is ilyen nevű nő lakott itt – mondta Myra. Hedra elmosolyodott. – Gyakori név. Ezért adták nekem a szüleim az Eilla nevet. Eilla Jones. Myra kitárta az ajtót és félrehúzódott, hogy Hedra beléphessen a lakásba. Könnyed és várakozásteljes mozdulat volt, mintha valaki egy hírességet mutatna be a közönségnek. A lakás megrázóan üres volt, és az utcai forgalom zaja sokkal hangosabbnak tűnt, mint amilyenre Hedra emlékezett. A szőnyegek eltűntek és a lakásban szinte semmilyen berendezési tárgy nem maradt. De Hedra tudta, hogy pontosan ugyanúgy fogja bebútorozni, mint ahogyan a beköltözésekor találta. Ahogy ott állt a nappali küszöbén, a helyükön látta a bútorokat, a tévé működött, a kanapén egy nyitott könyv hevert és a hintaszék karfáján egy pohár forró kávé gőzölgőit. Az otthonom, gondolta. Itt lakom. Az vagyok, aki, tehát itt a helyem, sehol máshol. Máshol nem is lehetnék. Az ajtó nyitásakor felkavarodott levegő lassan megnyugodott. A lakás fülledt és meleg volt. Hedra érezte, hogy az ismert szagok bársonyként simogatják a bőrét. Tudta, hogy valamilyen módon nyilatkoznia kell a lakásról, úgyhogy megszólalt: – Tágas, de azért otthonossá lehet varázsolni. – Végigment az előszobán, bepillantott a fürdőbe és a konyhába, mintha először járna itt. Elismerően bólintott. Kellemes hely. A hálószobákba is bekukkantott és elmosolyodott. – Természetesen a beköltözés előtt kifestjük a lakást biztosította Myra. Hedra szembe fordult az ügynökkel és határozottan kijelentette. – Nem, pontosan így tetszik nekem. Semmit sem változtatnék. – Biztos benne? Ugyanilyen színűre is festhetjük. – Biztos vagyok benne. Hajlandó vagyok három havi lakbért előre kifizetni, ígértek nekem egy jó állást a városban, és úgy tűnik, meg is kapom, úgyhogy a pénz nem lesz gond. – Hedra elmondta, hogy számítógép-programozóként fog dolgozni. Munkahelyi telefonként megadta Lawrence számát, ha esetleg az ügynökség ellenőrizni akarná. Biztos volt benne, hogy nem fogják, hiszen három hónapra előre fizet és egy jelentősebb összeget letétbe is helyez. És az egész olyan jól hangzott. Imádta manipulálni az olyan embereket, mint Myra Klinger. Előbb felmérte, aztán kihasználta'őket. Végülis pont erre vá gytak. Myra keményen gondolkodott a váratlan helyzeten. – Az igazat megvallva ez a lakás volt az utolsó a listán, amit az ügynökségtől kaptam. Ha ezt nem veszem ki, nem is tudom mi történik, mert nincs több címem – mondta Hedra.

– Kérhet egy újabb listát. – Ahogy a manhattani lakáshelyzetet látom, az sem segítene igazán. Myra megrázta a fejét és a homlokát ráncolta. – Hát igen, pokoli egy világ. Pokoli város. – Az bizony. – Az embert állandóan csapdába ejtik. – így van ez. – Még a körültekintő, érzékeny embereket is, akiknek egyetlen bűnük az emberségük. – Vagy, hogy mások, mint a többiek – mondta Hedra. – Igen. Hedra merőn a nő szemébe nézett, míg meg nem érezte azt a finom hullámhosszt, amire számított. – Azokat, akik mások, különösen sokszor átverik ebben a városban, úgyhogy legjobb, ha egymás társaságát keresik, nem igaz? Myra nagyot sóhajtott, aztán megkérdezte: – Biztos benne, hogy ki akarja venni a lakást, Ellia? – Egészen biztos vagyok benne, És bármit megtennék érte, hogy az enyém legyen. Myra mosolygott. – Talán ennek nem is lesz semmi akadálya Esetleg javasolhatom az ügynökségnek, hogy maga kapja meg a lakást. – Istenem! Köszönöm, Mrs. Klinger! Myra úgy nézett rá, mintha mélyen a lelkébe gázolt volna. – Miss. És azt mondtam, esetleg. – Ó, igen. Elnézést. Lenne még valami, Miss Klinger mondta Hedra. – Hívhat Myrának. Hedra elvigyorodott. Fogadni mén volna, hogy a nő következő szava ez lesz. – Rendben. Arról lenne sző, hogy tudni szeretném, van-e valamilyen raktározási lehetőség a pincében. – Persze, van. – Meg lehetne oldani, hogy esetleg megnézzem? Van egy pár dobozom meg egy biciklim, amit el szeretnék tenni valahova. – Természetesen. Mién ne nézhetné meg? – felelte Myra. A két nő a személyzeti lifttel ereszkedett le a pincébe. Tulajdonképpen az alagsor alatti szintről volt szó, mivel az ottani helységeket már régen lakássá alakították. Míg a házban lakon, Hedra mindössze egyszer járt a pincében, de már akkor is megdöbbentette annak hatalmas kiterjedése. Bár a fűtés és a melegvíz csöveinek polipszerű sokasága meleget árasztott, a pincében hűvös volt a levegő, akár egy barlangban. És az is volt: emberi kéz alkotta barlang, mélyen az utca szintje alatt. A pince déli része kis kamrákra volt felosztva. A négyzet alakú, azonos nagyságú helyiségeket vastag, földtől a plafonig érő deszka rács választotta el. A deszkákat egymástól körülbelül nyolc centire szegezték fel a valamivel vastagabb függőleges tartóoszlopokra. A deszka rács minden fülke elején ajtóként nyitható volt. Azokon a kamrákon, melyeket a bérlők használtak hatalmas lakatok és láncok lógtak. Minden ajtón papírdarabra írt szám jelezte, hogy melyik lakáshoz tartozik. Myra ismerte a járást. A bejárat mellett határozott mozdulattal felnyúlt és elfordította a régi típusú villanykapcsolót Kis teljesítményű égő gyulladt fel és némileg csökkentette a pincében honoló félhomályt. Gyengéden megragadta Hedra könyökét, és a hosszú folyosón a kamrák felé vezette. Még két villanyt kapcsolt fel mire a 3H jelű fülkéhez értek. A pince mélyéről folyamatos elektromos berregés hallatszott, valószínűleg egy transzformátor monoton hangja. Aztán ez a zaj is elhalt mögöttük.

A keresett kamrát nagyjából a sor közepénél találták meg. Üres volt. Hedra csalódottan nézett be a rácson keresztül. Arra számított, hogy Allie néhány holmija esetleg itt maradt, mert a kiköltöztetéskor megfeledkeztek a pincéről. Pontosan átellenben megpillantotta a 4H jelű fülkét, a néhai Graham Knox tárolóhelyiségét. A férfi dolgai még ott porosodtak. A sötétben csak egy fém borítású iratszekrény és egy öreg írógép körvonalait tudta kivenni. Talán az örökösökre vár, vagy egyszerűen még nem akadt, aki kidobja, gondolta Hedra. – A fenébe – mondta Myra, miközben egy nagy kulcskarikát csörgetett. – Azt hiszem, ezek közül egyik sem nyitja a lakatot, pedig kinyitnám az ajtót, hogy belülről is megnézhesse a kamrát. Akkor jobban látná, hogy milyen sok hely van belül. – Oké, nem számít – mondta Hedra. Végighúzta a kezét a rácson. – Innen is elég jól meg tudom ítélni. Azt hiszem, minden be fog férni. – Később eljuttatom a kulcsot, megígérem. – Nem tűnik olyasvalakinek, aki megszegi az ígéreteit mondta Hedra. Hatalmas csótány mászott ki a fényre, aztán gyorsan visszahúzódott a sötét kamra biztonságába. – Vagy felrúg egy megállapodást. – Nem vagyok olyan – felelte feszült hangon Myra, kezét Hedra vállán nyugtatva. – És maga? – Én sem – mondta Hedra mosolyogva és a nő szenvedő, barna szemébe nézett. Mint Lawrence szemei, csak kicsit öregebbek. Elhagyták a pincét és felmentek a lakásba.

35 HEDRA nem búcsúzott el Lawrence-től. A férfi nem is tudta, hogy szakítanak, akkor meg nem mindegy? Hedra adott neki egy adag olyan drogot, amilyet még soha nem szippantott vagy szívott. Az utolsó és végleges repülés. Lawrence a fürdőszoba sarkában feküdt összegömbölyödve, miközben Hedra módszeresen eltüntette ottlétének minden nyomát. Távozás előtt még egy pillantást vetett a férfira, aki már órák óta meg sem mozdult. Valószínűleg többet nem is fog mozogni saját akaratából. – Szerencsés vagy, Lawrence – mondta lágyan mielőtt kilépett a lakásból. – Megkaptad, amire vágytál. Hedra beköltözött a Codyba, és elkezdett bútorokat vásárolni. A nagyobbik hálót foglalta el. Innen jobb kilátás nyílt az utcára, és a beépített szekrényt is tágasabbnak találta. A beköltözés éjszakáján a csupasz földön üldögélt, ahol a kanapé állt egykor, és forró csokoládét kortyolgatva figyelte az ablakon végiggördülő esócseppeket, melyek megtörték tükörképét. Fekete nadrágját és kedvenc sárga blúzát viselte, lábán a barna háziszandál, ami talán kicsit nagy is volt rá, de azért kényelmesnek érezte. A másik énjét tanulmányozta az ablak üvegén. Titokzatosan mosolyogtak egymásra. Ahogy a meleg szoba félhomályában üldögélt és az esőcseppeket figyelte, hirtelen olyan mély elégedettség járta át, amilyet korai gyermekkora óta nem érzett. Biztonságos helyen volt, és ezt a biztonságot most már bárhova magával vihette. Mindez megingathatatlan békével és bizalommal töltötte el. Másnap reggel taxival elment egy szépségszalonba, szőkére festette és a régi Allie- fazonra vágatta a haját Ez volt fogyókúrája első napja is. A Cody Armsban senki nem figyelt fel az új lakóra. Ha a harmadikra költözött kissé dundi lány ismerősnek is tűnt valakinek, aligha tette szóvá. Legalábbis Hedra nem tudott ilyesmiről. Ha mégis észrevennék, egyszerűen elterjesztené, hogy az előző lakó húga, és ez egyben magyarázatot adna a külső hasonlóságra is. Hedra és a lakók, jó new yorkiak módjára gondosan elkerülték a találkozást, s ha mégis összefutottak, igyekeztek nem egymás szemébe nézni. Nem

folytak bele egymás életébe. A véletlen kapcsolatok egy sor problémát okozhatnak az embernek. Esténként Hedra néha eljárt otthonról, űe csak ritkán indult a belváros felé. Egy ekkora városban számtalan helyre mehetett, számtalan társra vágyó férfival találkozhatott. Mindig Allie Jones néven mutatkozott be. A név már régen kikopott a hírekből és a köztudatból, és senki szemében nem gyúltak a felismerés apró fényei. Allie Jones, szabad és felcsíphető nő, A "Szemem fénye" nevű lokálban egy fiatal, jóképű brókerre l ismerkedett meg. A manhattani magányos lányok álma A férfi a dohányfüstön keresztül, a különböző színű villogó lámpák fényénél mélyen a szemébe nézett, és a harsogó zenét túlkiabálva bemutatkozott. Andynek hívták. A lány is megmondta a nevét: Allison, de szólítsa Allie-nek. Csak a keresztnevüket árulták el egymásnak. Az ilyen helyeken ez a szokás. Addig nem is mennek tovább, amíg fel nem fedezik egymást, hogy eldönthessék, milyen mélységű legyen a kapcsolatuk. Andy magas volt és izmos, kemény, mégis érzék i vonásai magabiztosságot sugalltak. Fekete haját mértani pontossággal választotta középen ketté, és az embernek az volt a benyomása, hogy még soha életében nem volt kócos. Elegáns, bár kissé talán túlságosan is divatos ruhákat viselt, zakója hatalmas válltöméssel készült és szűk szárú nadrágjának élét egyetlen ránc sem törte meg. Keskeny, megemelt sarkú fekete cipője alkalmasabbnak tűnt a táncra, mint járásra. A sarok miatt pár centivel magasabbnak látszott, bár erre nem volt szüksége. Nyilván csak az egységes stílus kedvéén vette meg a cipőt. Esetleg a tánc volt a szenvedélye. Hasonló pasasokkal mindenhol lehet találkozni. Ifjú Fred Astaire-ek. Az első alkalommal, amikor felkérte a lányt táncolni, rendkívül bonyolult, Hedra számára teljesen ismeretlen lépéseket mutatott be. A lány átengedte magát az erős vezetésnek. Tudta, hogy szépen festenek együtt. Fred és Ginger. A fickó állati jól mozgón. – Nagyon jól táncolsz – mondta végül Hedrának. – Hah! Mindenesetre, élvezem a kihívást. A férfi felemelte bal kezét és egy átfordítós figurát mutatott be. Báltermi mutatvány, mintha csak előkelőségét akarná demonstrálni. Hogy magához méltónak találja partnerét. Mire Hedra kikeveredett a forgásból, Andy már egy újabb összetett lépés közepén járt. Aztán lazított a tempón, a táncparkett széle felé terelte, hogy beszélgetni tudjanak. – Eljött a mondj-valamit- magadról ideje, Allie. New York- i vagy? – Nem itt születtem. Illinois-ban. De már évek óta nem jártam ott. Nem is akarok soha visszamenni. – Miért? – Ó, nincs rá konkrét okom. Csak néhány kissé kellemetlen emlék. – Érezte, hogy agyában forrni kezd a harag. – Az ottani emberek egyszerűen képtelenek megérteni, hogy a más fajta alma nem feltétlenül rohadt. – Aha, értem, mire gondolsz. Fogadni mernék, hogy a belvárosban laks z. – Nem. West Side. Te? – New Jersey-ból jöttem. Van, akinek Manhattan túl drága. – Elengedte a lányt, hogy könnyedén kikerülhessen egy önfeledten táncoló párt, aztán ismét magához húzta és folytatta a hipnotikus, körkörös mozgást. – Mióta béreled a lakásodat? – Kábé három éve. Honnan veszed, hogy lakást bérelek? – Nem is tudom – felelte a férfi mosolyogva. – New York-ban mindenki úgy bérli a lakást, nem? – Nem. Van, aki öröklakásban lakik. – Az ugyanaz. Bemész egy ajtón, végig egy folyosón, és csak akkor érsz a saját ajtód elé. – Hát igen, valami ilyesmi. – Fogadni mernék, hogy szép a lakásod. Egyszer talán majd megnézhetem... Hedra ajkán mosoly suhant át.

– Egészen biztosan. Egyszer. – És hol laktál azelőtt? Hedra közelebb húzódott a férfihoz, fejét a vállára hajtotta. Valami riadó fújt az agyában, a hátán felállt a szőr. Mi történik itt? – És te? Te hol laktál New Jersey előtt? Andy elmondta, de a lány alig figyelt a szavaira. Valahol Connecticutban. Nem mintha számítana, hogy mit mond, hiszen úgysem tudja ellenőrizni, hogy igazat beszél-e. A lányt belülről ezer suttogó hang intette nagyobb óvatosságra. Máskor is hallotta már ezeket a hangokat, de rendszerint nem vett róluk tudomást Ezt aztán később mindig megbánta. Az alkoholisták és a szerencsejátékosok hallhatnak néha hasonló hangokat. Záróráig táncoltak, aztán megállapodtak, hogy másnap ugyanott találkoznak. Amikor elváltak, a férfi könnyed csókolt lehelt a homlokára. Nem tolakodóan, de ígéretteljesen. Fojtott előjáték. És másnap este Hedra pontosan a megbeszélt időben jelent meg a lokálban. Egyszerűen képtelen volt ellenállni. Majdnem éjfélig várt, de Andy nem jelent meg. Miután a tizedik italmeghívást is elutasította, úgy döntött, hogy távozik. Keresztülnyomakodott a táncolok között és elhaladt a nagyterem előtt sorban állók mellett. Egy aranyszínű selyemzakót viselő alacsony, szakállas férfi elfordult a karján lévő nőtől és Hedrára kacsintott, – Szép kabátod van, seggfej – mondta a férfinak és kilépett a lokálból. A szakállas kicikizése nem várt mértékű kielégülést nyújtott neki, maga sem tudta, miért. Talán Andyért állt rajta bosszút. Férfi- férfi. Éjfélkor már nem biztonságos egy magányos nőnek a metró. Magányos. Nem éppen így tervezte a mai estét. Hétköznapi eset, hogy valakit átvernek, bizonygatta magának, miközben taxira vadászott, hogy hazamenjen a Codyba. A manhattani magányosok játszanak így egymással. Mindig a másik legérzékenyebb pontján ejtenek sebet Hiszen ezt már régen tudja. Mégis, Andy t valahogy megkedvelte, őrülten szerette volna, ha a b első hangok tévednek, és a férfi valóban az, akinek állítja magát. De van egyáltalán valaki, aki az. aminek mondja magát? Mialatt taxija a sötét és nedves utcákon kanyargóit, eleredt a hó. A Cody Arms előtt fizetett és kiszállt a kocsiból. Ahogy előrehajolva bevágta az ajtót, érezte, hogy néhány hópihe a nyakát csiklandozza. A taxi kékes színű füstgomolyagot hagyva maga mögött elhúzott. Felhajtotta vadonatúj kék esőkabátja gallérját és sietve a bejárat felé indult. A magas sarkú cipő ütemesen kopogott a kövezeten. Melegre vágyott. Biztonságra. Az otthonára. Amilyen gyorsan csak lehet. Az előtérben senkivel sem találkozott. Beszállt a liftbe és felment a harmadikra. Türelmesen kivárta, míg a fülke nyugvóponttá jut és az ajtó kinyílik. A liftből kilépve már a kulcs után tapogatózott retiküljében. Amint bezárta a lakás ajtaját, máris sokkal jobban érezte magát. Megnyugodott. Hirtelen fáradtság szállta meg. Nehezére esett még állni is. A pokolba veled, Andy, te jelentéktelen kurafi! Iszik egy forró csokoládét, aztán még olvas egy kicsit elalvás előtt. Először észre sem vette őket. Csak miután a kabátját a fogasra akasztotta és tett néhány lépést a nappali felé. Aztán elakadt a lélegzete és földbe gyökeredzett lábbal megállt az előszoba közepén. Jézus Mária! Mi történik itt? Igazi emberek ülnek a kanapéján, mozdulatlanul és őt bámulva? Nem igaziak, döntötte el magában.

Nem lehetnek igaziak. Látomás. Körmeit a tenyerébe mélyesztette és idegesen felnevetett. Saját maga is meglepődött a reszelös nyöszörgésen, ami feltört belőle. Nehéznek és fojtónak érezte a levegőt. A nagydarab, tweed öltönyt viselő férfi, kezében egy barna csomaggal és kialudt cigarettával csendesen megszólalt: – Vacak idő van kint, igaz, kedvesem? Hedra most már tudta, hogy a férfi nem látomás. A kanapén mellette ülő alak is valódi volt. A nő pontosan Hedra helyét foglalta el. Allie Jones volt az.

36 HEDRA tudta, hogy csapdába került, de fogalma sem volt annak szorosságáról és a veszély nagyságáról. Ezt ki kellett tapogatnia. Óvatosan. Mit tudhatnak róla? Egyáltalán tudnak bármit is? Legfeljebb annyit, hogy hamis adatokat használva beköltözött a lakásba. Álnéven szerepel. Ez minden. Valószínűleg még azt sem tudják bebizonyítani, hogy korábban lakott már itt. Minden nyomot eltüntetett, minden tanút elhallgattatott. Pontosan úgy, mint a bűnügyi regényekben, melyeket olyan szívesen olvasgatott. Lehet, hogy tudják, de képtelenek bebizonyítani. Ne hagyd, hogy blöfföljenek. Hihetetlen akaraterőről téve tanúbizonyságot Hedra összeszedte magát. Gyomrának remegőse enyhült, sőt majdnem teljesen elmúlt. Kérdő tekintettel nézett Allie-re. Hát te ki vagy? – Akárkik is maguk, jóemberek, azt hiszem, rossz lakásba tévedtek. Átkozott jő lenne, ha gyorsan kitalálnának valami hihető magyarázatot, hogy hogyan is kerültek ide. Allie mondani akart valamit, de meggondolta magát és csendben maradt. Ott ült a kanapén és vádlón nézett Hedrára, mintha nem értené, mit mondott. Pedig itt csak neki, Hedrának volt min csodálkoznia: Allie-nek már régen a rács mögött lenne a helye. A nagydarab férfi szórakozottan forgatta ujjai közt kialudt cigarettáját, keresztbe tett lábait kinyújtóztatta, majd bokánál ismét keresztbe tette. Nem megyek sehová, mondták a mozdulatai. Bőrcipője orrát karcolások borították, mintha köveket rugdalt volna. Mélyet sóhajtva a kabátja zsebébe nyúlt és kis bőrtokba bújtatott igazolványt húzott elő. Kinyitotta és Hedra felé mutatta. – Will Kennedy nyomozóőrmester vagyok – mondta. New York- i rendőrkapitányság. Ő pedig Miss Allison Jones. Korábban ő lakott ebben a lakásban. Hedra nem vizsgálta meg közelebbről az igazolványt, mintha nem is érdekelné az egész. Azt kívánta, bárcsak Allie ne bámulná olyan áthatóan, és végre mondana valamit. Bárcsak ne méregetné ez a kurva azzal a dühtől, zavartságtól és szánalomtó l csillogó szemével. – Azt írták az újságok, hogy Allison Jones börtönben van – mondta. Kennedy őrmester arcán különös, szomorkás mosoly jelent meg. – Ott is volt. De állandóan ugyanazt a történetet ismételgette, amit senki sem akart neki elhinni. – És be tudta bizonyítani? – kérdezte Hedra. Kennedy elengedte a füle mellett a kérdést. Újra sóhajtott – Azt mondta, hogy egy bizonyos Hedra Carlson nevű nő a titkos lakótársa volt, és... egyszóval lépésről lépésre kisajátította az életét – Kisajátította az életét? Mit jelent ez?

– Mondjuk, belebújt a bőrébe. A kialudt cigaretta szaga megcsapta Hedra orrát és hányingert keltett benne. – Nos, én vagyok Hedra Carlson, de csak néhány hete költöztem ebbe a lakásba. Soha nem jártam itt, mielőtt az ügynökkel találkoztam volna. – Mégis Ellia Jones néven jelentkezett be. Észre sem vettük volna a számítógépes nyilvántartás alapján, ha történetesen a cím meg nem egyezik. Majd' kiugrottunk a nadrágunkból, amikor észrevettük. Miss Jones győzött meg minket arról, hogy nézzük át a városban a barátja halála óta bejelentkezett új lakásbérlők teljes számítógépes nyilvántartását. Kennedy hitetlenkedve rázta a fejét. – Manapság már mindenféle információ elérhető egyetlen gombnyomással. Megdöbbentő, nem igaz? – Nem tudok semmit a barátja meggyilkolásáról, viszont elismerem, hogy álnéven jelentkeztem be ide. Ebben bűnösnek vallom magam, őrmester, de nem bántam meg. Tudja maga, hogy milyen nehéz ebben a városban lakást bérelni? – New York-ban minden nehéz – felelte a férfi olyan hangon, mintha megsajnálta volna Hedrát. – Olvastam erről a nőről az újságokban – Allie felé pillantott –, miután megölte azt a szerencsétlent a hotelben. Az egyik híradásban a címe is szerepelt. Pontosan erre a környékre szerettem volna költözni. Tudtam, hogy amennyiben bűnösnek találják, a lakása megüresedik, ezért figyelemmel kísértem az eseményeket és elsőként jelentkeztem az ügynökségnél. Felkészültem rá, hogy sokáig kell vámom. Az igazságszolgáltatás malmai lassan őrölnek, igaz, őrmester? – Igen, ha lassan is, de azért működnek. Hedrának a férfi egy pillanatra magát az Igazságot juttatta eszébe, a maga állandóságával és megingathatatlanságával. Aztán gyorsan meggyőzte magát, hogy Kennedy csak egy nagyon is emberi, kissé túlsúlyos zsaru. Nincs mitől félnie, ha keményen tartja magát. Vajon tudja, hogyan győzte meg Myrát, hogy az ő jelentkezését fogadják el a lakásra? A korosodó, csúnya Myrát, aki olyan hálás volt a fiatal Hedrának? – Mindent megtettem, hogy kibérelhessem ezt a lakást. Kihasználtam Allison Jones ne héz helyzetét. Az emberek mind hasonló módszerekkel szereznek lakást ebben a városban. Az egyik balszerencséje a másiknak hoz szerencsét. Rezzenéstelenül állta a rá meredő tekinteteket – Nem szégyellem magam. Kennedy a cigarettája végét vizsgálgatta, mintha arra számítana, hogy a csikk bármelyik pillanatban lángra lobbanhat – Nem is vártam magától. – Ma látom először Allison Jonest. – Hát, azt hiszem, ez nem teljesen igaz – mondta a nyomozó halk, barátságos hangon, mintha csak a Met kosárlabdacsapatának rájátszásbeli esélyeivel kapcsolatban lenne köztük kisebb véleménykülönbség. – ő most azért van itt, hogy azonosítsa magát, amit már meg is tett Azt állítja, hogy maguk ketten több hónapon keresztül együtt laktak ebben a lakásban. Hogy maga lassan- lassan kiforgatta őt mindenéből, ellopta az életét, a szeretőjét, az egyéniségét. Mindössze ketten tudtak a titkos lakótársi viszonyról. Egyiküket meggyilkolták. A másik szintén meghalt, talán baleset érte, bár ezt kétlem. Maga pedig eltűnt, hátrahagyva egy megcsonkított holttestet, és rá terelte a gyanút. Hedra nem színlelt meglepetést. – Aztán visszajöttem ide, ugye? – Azt hitte, hogy az igazi Allie Jones börtönben van, talán élete végéig. Ebben a lakásban nem történt gyilkosság. Senki sem sejtette, hogy maga valaha is itt lakott. Egyszóval úgy tűnt, ezúttal semmi akadálya, hogy visszaköltözzön. Nem volt rá oka, hogy ne tegye meg. Sőt, ezúttal szinte kénytelen volt így cselekedni, nem igaz? Ha egyszer maga Allie Jones... – Hogy-hogy ezúttal? – Mások személyiségét is felvette már, mielőtt Allie Jones lett magából, igaz?

– Mondtam már magának, hogy csak azt tettem, ami szükséges volt ahhoz, hogy megszerezzem a lakást. Soha nem mondtam senkinek, hogy én vagyok Allie Jones. Nem vagyok Allie Jones. A férfi az ujjai között sodorgatta a cigarettát. – Nem az? Hedra úgy érezte, itt az ideje, hogy támadásba menjen át. – Nagyon komoly dolgokat állít, őrmester. Veszélyes lehet magának, ha nem tudja bizonyítani őket. Márpedig aligha tudja, mivel nem igazak. Ha ez a nő az ellenkezőjét állítja, talán jobban tenné, ha megvizsgáltatná egy elmeorvossal. Bár lehet, hogy tökéletesen épelméjű, és csak azért főzte ki ezt a históriát, hogy minél enyhébb büntetést kapjon. Akik megerősíthetnék vagy megcáfolhatnák a meséjét, valamennyien halottak. Hát nem érti? Ha egyszer gyilkossággal vádolják, ugyan mit veszíthet? – A vádat elejtették – mondta Kennedy. – A meséje megerősítést nyert. Hedra érezte, hogy szívverése felgyorsul, a vér hevesebben áramlik ereiben. Erre számítania kellett volna. Ne hagyd, hogy blöfföljenek! – Azt mondta, hogy mindkét ember meghalt, aki meg tudná erősíteni a történetet. – Így igaz. – Kennedy lazán kicsomagolta a kezében tartott barna dobozt Őrjítő lassúsággal, nagy zajt csapva hámozta le a vastag csomagolópapírt. Hatalma s, dohánytól megsárgult ujjai kolbásznyi vastagságúak voltak, körmei viszont alig látszottak. Allie csendben ült a kanapén, szemét egy pillanatra sem vette le Hedráról. Soványabb volt, mint annakelőtte. Tartása, leejtett vállai, mozdulatlanul az ölében heverő kezei csendes rezignáltságot sugároztak. Szemei viszont lázasan égtek. A csomagolópapír vékony kartondobozt rejtett, amilyenben az írógéppapírt árulják. Kennedy félretette az összegyúrt csomagolópapírt, és lassan, mintha valami élőlény lenne a dobozban, felemelte a fedelét. – Miss Jones érvei eléggé meggyőzőek voltak számomra ahhoz, hogy végezzek egy kis, úgymond feltáró jellegű rendőrségi munkát. Néhány húnappal ezelőtt egy nőt brutális módon meggyilkoltak és megcsonkítottak East Side-i lakásában. Meredith Hedra Carlsonnak hívták. Ez a felfedezés arra ösztönzött minket, hogy valamivel részletesebben utánanézzünk mindannak, amit Miss Jones bizonygatott Kiderült, hogy a Timesban valóban megjelent Allison Jones hirdetése, melyben lakótársat keresett. Átvizsgáltuk Graham Knox hátramaradt holmiját, és erre bukkantunk – a doboz felé intett a fejével. – Jegyzetek, vázlatok és a tervezett új darabjának első jelenetei voltak benne. A témához úgy gyűjtött anyagot, hogy a szellőzőnyíláson keresztül kihallgatta az ebben a lakásban lezajló beszélgetéseket A darab címe "Egyedülálló nő megosztaná...". Egy manhattani lakásban élő fiatal nőről és titkos szobatársáról szól. A dobozt a kanapé karfájára helyezte és nyögve felállt – Magának van becsületes neve is, igaz, kedvesem? Ki maga? Hedra már nem volt képes döntéseket hozni Csak annyira volt ura a helyzetnek, mint egy kelepcébe szorult állat a végső kitörési kísérlet előtt. Az előszobában termett, feltépte az ajtót és kirohant a folyosóra. Látótere szegletében látta, hogy a kövér Kennedy őrmester küszködve a nyomába ered, lesöpörve a dobozt a kanapéról. Hallotta a férfi hangját maga mögött – A francba, jöjjön vissza! Engem is meg akar ölni?

37 ALLIE talpra ugrott amint észrevette, hogy Hedra szökni próbál. Nem akarta újra szem elől veszíteni. Végre itt volt, szemtől szembe látta. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy újra eltűnjön. Megszűnjön létezni.

Kennedy meg sem bút mozdulni, nem jelenthetett veszélyt a gyors és megriadt Hedrára. Allie az ajtóhoz rohant, és teljes erejével a lány után vetette magát. Ahogy bekanyarodott a folyosó végén, maga előtt látta Hedrát, amint beugrik a liftbe, és hátát a fülke fém falának támasztva különös, elragadtatott tekintettel néz rá. Amikor Allie tíz lépésnyire volt a lifttől, Hedra szemeiben megjelent a pánik. Öt lépésre a lift ajtaja lassan bezáródott. Még látta Hedra mosolyát Allie a lift felé vetette magát, ahogy egy kapus vetődik a gólba tartó labda után. Könyökén, arcán, hasán égette a szönyeg, ahogy csúszott a már csak résnyire nyitva lévő liftajtó felé. Sikerült egyik kezét az ősszezáruló ajtó közé tennie. Csuklóját bilincsként szorította össze a hideg és kemény fém. Mint egy csapdába ejtett állat. Térdre küszködte magát. A liftből ütemes puffanások hallatszottak. Hedra rugdosta a betolakodó kezet Allie teste minden rúgás után megrázkódott Iszonyú fájdalmat érzett a csuklójában. Hatalmas erőfeszítések árán guggoló testhelyzetet vett fel, sikerült a másik kezét is a résbe erőltetnie, és minden erejét összeszedve megpróbálta szétfeszíteni az ajtót. Hedra megragadta az egyik ujját és hátrahajlította. Fáj! Ó, istenem! Kínlódásai közepette is hallotta bentről Hedra nehéz légzését. A két ajtószárny előbb csak fokról fokra, aztán hirtelen teljes egészében szétnyílt Allie valósággal berobbant a fülkébe. Vad, brutális ugrással Hedrára vetette magát, miközben hihetetlen mértékű megkönnyebbülés lett rajta úrrá. Végre megbizonyosodott róla, hogy Hedra létezik. Itt reszket a félelentől a szorításában. – Engedj el, Allie! Az isten verjen meg, engedj már el! sziszegte Hedra. Allie a távolból meghallotta Kennedy lépteit ahogy medveszerű mozgásával közeledett a folyosón. Az elszenesedett végű cigaretta a szájában lógott lábai kacsáztak, két keze idétlenül lengett az oldalán. A lift ajtaja elkezdett bezáródni. Nem fog ideérni. Vagy mégis? Még öt lépés választotta el a nyomozót a két nőtől, amikor a két ajtószárny csattanva összeért és a lift zörögve elindult lefelé. Allie éles fájdalmat érzett a feje jobb olda lán, ahogy Hedra a fülébe harapott. A lány úgy nyöszörgőit a fülébe, mint egy szenvedélyes szerető az eksztázis pillanatában. Allie megpróbálta ellökni magától, mire Hedra teljes erőből gyomron vágta. Allie majdnem kétrét görnyedt a fájdalomtól és hallotta, ahogy a levegő süvítve távozik a tüdejéből. Felemelte a jobb lábát és Hedra lábfejére taposott. Újra és újra. A fájdalomtól lángoló fülébe mélyedő fogak szorítása engedett. Saját erejétől megittasulva ellökte magától a lázas, merev testet. Hedra a sarokba vágódott. Allie megragadta a haját, a sajátjára emlékeztető szőke fürtöket, és Hedra fejét a lift falához csapta. Addig verte a lány fejét a falba, míg az össze nem rogyott és el nem terült a földön. Hedra védelmezőn a feje fölé emelte a kezeit, maga alá húzta a térdét és zokogni kezdett. Allie dühtől reszketve nekidőlt a szemközti falnak. Meglepte, hogy milyen mély szánalmat érez a másik iránt. Ilyesmit érezhetnek az ikrek, ha a testvérüknek fájdalmat okoznak, A lift váratlanul megállt, Allie- nek meg kellett támaszkodnia, hogy ne veszítse el egyensúlyát. Hedra elcsendesedett. Nem mozdult. A földszinten két nyomozó és két egyenruhás rendőr várta őket. A háttérben megbabonázva, sápadt arccal nézelődők álltak. Csendben, döbbenten figyelték az eseményeket, ar cuk nem

árulta el gondolataikat és félelmeiket, melyek túl mélyek voltak ahhoz, hogy a felszínre törjenek. Kennedy is megjelent zihálva, arcán gondterhelt és dühös kifejezéssel. Valószínűleg a másik lifttel jött le, hiszen a lépcsőn aligha ért volna ide ilyen hamar. Cigarettáját elvesztette, fehér ingét elöl hamufoltok tarkították. – Jól van? – fordult Allie- hez. – Jól – felelte a lány, reszkető tenyerét a fülére szorítva. Érezte, hogy a karján vékony csíkban végigfolyik a vér. Az egyik nyomozó belépett a liftbe és talpra segítette Hedrát. A lány az elárultak vádló tekintetével bámult az arcába. Ajkai reszkettek. Halkan megszólalt: – Te nem is Andy vagy. Becsaptál. A férfi halványan elmosolyodott, majd könnyedén megragadta a könyökénél fogva és kitessékelte a fülkéből, mintha csak a táncparkett felé terelgetné. – A név nem jelent semmit – mondta a nyomozó.

Epilógus ALLÉ a rákövetkező hónapban kiköltözött a Cody Amisből A várost is elhagyta. Állásajánlatot kapott egy Illinois állambeli, tekintélyes biztosító társaság statisztikai osztályától. A cég ingatlanközvetítéssel foglalkozó részlege talált a számára egy elfogadható árú lakást, pontosabban egy erdővel körülvett kis házat, nem messze a várostól. A környék mindig csendes volt Postáját a kocsifelhajtó végén felszerelt kis faládikába dobták be. Legközelebbi szomszédai, egy nyugdíjas ácsmester és a felesége mindannyiszor integettek neki, ha meglátták a ház környékén. Autók csak ritkán húztak el az erdőszéli földúton. A Cody Arms-beli lakást a kiköltözése után néhány nappal újra kiadták. Két egyedülálló nő vette ki. Azt mondták testvérek.