Jogi doktrína (előadásvázlatok)

Gedeon Magdolna – Hegyi Szabolcs – Szabó Miklós – Vinnai Edina – Ződi Zsolt

Jogi doktrína (előadásvázlatok)

Miskolc 2015

1. A JOG AUTONÓMIÁJA (Hegyi Szabolcs – Ződi Zsolt)

Ö

nkéntes együttműködési hajlandóság olyan emberek között, akik nem ismerik egymást személyesen, ritkán jön létre, még akkor is, ha ezt egyébként más tényezők (nyelv, tradíciók, közös tulajdonságok) lehetővé tennék. Ennek két fő oka van: a magánérdekek és célok eltérő volta, versengő jellege, valamint az, hogy a modern társadalmakban gyakran a közös célokban, illetve az alapvető gyakorlati elvekben sincs egyetértés. (A modern társadalmakban tehát a „jó életnek” nincs egy mindenki által osztott közös felfogása, számolnunk kell tehát az ésszerű pluralizmus tényével. 1) De még ha esetleg az emberek be is látják az együttműködés szükségességét, és a célokban is megegyeznek, még mindig marad egy feladat: nyilvánvalóvá kell tenni, hogy mik az együttműködés szabályai.2 S ha már ez sem probléma, akkor még mindig az lehet az együttműködés tartós fenntartása, az állandóság. Végül, a mégoly nagy kedvvel és tartósan együttműködő emberek között is keletkezhetnek viták, konfliktusok, amelyeket valahogyan kezelni, rendezni kell. Mindhárom, az emberi együttélésből fakadó fentebbi probléma igényli, hogy világos legyen számunkra az elvárt cselekvés, kiszámíthatóak legyenek a mindennapjaink, azaz legyenek olyan szabályok, amelyek mindenkire vonatkoznak, és amelyekre hivatkozni lehet akkor, amikor eltérő célok mellett is együtt kell működnünk, vagy nézeteltérés támad közöttünk, esetleg kétely merül fel, mit kell tenni. Olyan normákra van tehát szükségünk, amelyek mindenkire egyformán, egyaránt vonatkoznak, elfogulatlanok egyik vagy másik érdekelt irányában, és amelyeket a vitaeldöntő fórumaink pártatlanul alkalmaznak. Egyszóval egy racionális, nem-önkényes normarendszert akarunk. Modern jogunk ilyen racionális szabályrendszer, amely a már meglévő, de szűkebb hatókörű normarendszerek (konvenciók, valláserkölcsök) mellett, (azaz inkább azokat felülírva) a társadalom legfőbb szervezőeszköze. 1. AZ AUTONÓMIA-TÉZIS A fentebbi igényeket a legjobban a pozitív, (tételezett) forrásalapú jog képes kielégíteni. E jog legfőbb jellegzetessége, hogy a többi normarendszertől elkülönült, autonóm jellegű. Mit jelent ez? E gondolat kiindulópontja az, hogy a jog a gyakorlati érvelés, azaz a nézeteltérések kezelésének, a cselekvések nyilvános megítélésének, az együttműködésnek egy jól elkülöníthető terepe, ahol csak bizonyos speciális, jogivá minősített indokoknak van szerepük.3 Az elmélet szerint „[a] jog úgy igyekszik irányítani a társadalmi viselkedést, hogy felségterületén belül indokokat szolgáltat értelmes cselekvők számára. Arra tesz kísérletet, 1

Lásd John Rawls: Political Liberalism. New York, Columbia University Press, 1996, pp. 36-37. Lásd Gerald J. Postema: Bentham and the Common Law Tradition. Oxford, Clarendon Press, 1989, 44. o. 3 Ezt a széles körben osztott tézist, valamint az azt alátámasztó indokokat Gerald Postema nyomán fejtjük ki. (Gerald J. Postema: ’A jog autonómiája és a nyilvános gyakorlati ész’, 122. o. In: A Hart utáni jogelmélet alapproblémái. [Szerk.: Bódig Mátyás – Győrfi Tamás – Szabó Miklós] Miskolc, Bíbor Kiadó, 2004, 105-141. o.) 2

2

hogy befolyásolja és irányítsa gyakorlati érvelésüket […] arra vonatkozóan, miért kell bizonyos cselekvések mellett dönteniük, más cselekvések helyett.” 4 A jogi indokok a gyakorlati érvelés egyéb módjaihoz képest önállóan és elégséges módon vonatkoznak a cselekvésre (vezérlik, illetve igazolják azt). Ez azt jelenti, hogy a jog „leegyszerűsíti és fókuszálja gyakorlati érveléseinket” úgy, ,,nyilvánosan hozzáférhető normák egy korlátozott területére helyezi át, illetve oda összpontosítja a gyakorlati érvelést, és elhatárolja azoktól az ellentétes érdekektől, elvektől és értékektől, amelyek a társadalmi együttműködés útjában állnak.”5 A pozitív, vagy írott jog kifejezéssel a jogi normákat azoktól a normáktól különböztetjük meg, amelyek ilyen „pozitív” módon (jogszabályokban, illetve ítéletekben) nem találhatók meg: ilyenek a cselekvésre vonatkozó egyéb, nem jogi normák, például a morális, vallási, vagy társadalmi szabályok. Az írásba foglalás és nyilvánosságra hozás (kihirdetés) hatalmasan megnöveli a jog kiszámíthatóságát. Mindenki számára hozzáférhetővé teszi a jogot, és ha ez egyszer megtörtént, akkor még a jog megalkotói sem hagyhatják azt figyelmen kívül. A nyilvános (leírt és kihirdetett) jog még az önkényt is nyilvánossá, nyilvánvalóvá teszi: az önkényt gyakorlónak legalábbis új jogot kell alkotnia akkor, ha úgy találja, hogy ami hatályban van, nem jó – vagy visszamenőleg kell megváltoztatnia a jogot, amely megkérdőjelezi, hogy ez esetben egyáltalán jogról beszélhetünk-e. Lon Fuller amerikai jogtudós többek között erre is figyelmeztet bennünket, amikor azt írja le, hogy hogyan nem lehet jogot alkotni. A jogalkotás – amennyiben valóban működőképes jogot akarunk alkotni – egy sor módon futhat zátonyra – pl. úgy, hogy állandóan változtatunk a szabályokon, vagy túl homályosan fogalmazzuk meg azokat. Elvész a szabályok szabályozó ereje, ha nem kötjük ezekhez a bíráskodást. Vitatható, hogy egyáltalán jognak nevezhető-e, ha visszamenőleg alkotunk szabályokat, vagy lehetetlent kérünk velük. Fuller szerint a jogalkotói kudarc egyik oka lehet az is, ha a megalkotott jog nem nyilvános: nem hozzák rögzített formára és nem hirdetik ki.6 2. AZ AUTONÓMIA-TÉZIS RÉSZ-TÉZISEI A jog autonómiájának további következményei vannak, amelyeket Postema három „résztézis” formájában fogalmazott meg. Mindhárom jellemzi a modern jogot:7 A határolt terület tézise [limited domain thesis]: a jog leszűkíti a valós életben található indokok körét. A jogi eljárásokban a hivatalos személyek és az állampolgárok csak erre a szűkített indok-készletre hivatkozhatnak. Például amennyiben egy jogi eljárásban szeretnénk érvelni, vagy egy felszólító levelet küldünk a nem fizető adósunknak, akkor szükséges, és a legtöbb esetben elégséges is ezt az írott jogban található szabályok, (mint érvek) megjelölésével megtennünk. Nem kell tehát arra hivatkoznunk, hogy nekünk is elfogyott a pénzünk, vagy hogy milyen tisztességtelen dolog nem fizetni: elég rámutatnunk arra a Ptk. helyre, amely szerint a pénztartozást vissza kell fizetni. Preemptív tézis [pre-emption thesis]: a jog határolt területéhez tartozó indokok kizárják, hogy bizonyos más (a korlátozott területen kívüli) indokok alapján cselekedjünk, azaz elébe vágnak 4

Postema: 'A jog autonómiája és a nyilvános gyakorlati ész', 109. o. Postema: 'A jog autonómiája és a nyilvános gyakorlati ész', 119. o. 6 Lon L. Fuller: ’Az erkölcs, ami lehetővé teszi a jogot.’ In: Joguralom – Jogállam. (Szerk.: Takács Péter) Budapest: [k.n.] 1995, 114. o. 7 Uo., 109-116. o. 5

3

a többi indoknak. Teljesen mindegy, hogy miért tiltották meg egy adott helyen a dohányzást, amennyiben ezt a jog szabályai egyértelműen kimondják, akkor erről nem lehet újra, meg újra a helyszínen megnyitni a vitát, (amelyet alkalmasint a törvény elfogadásakor a képviselők egyszer már lefolytattak). A jog a többi indokot (például, hogy a helyiségben mindenki dohányzik, így ez senkit nem zavarna) kiüresíti, felülírja. A források tézise [sources thesis]: az, hogy mi tartozik a jog terrénumához, „olyan kritériumok határozzák meg, amelyeket kizárólag nem értékelő jellegű társadalmi tényekkel definiáltak; ezt az erkölcsi vagy más értéktartamú érvelésre való bármiféle utalás nélkül is meg lehet határozni.”8 Ez a rész-tézis a modern jogban azt jelenti, hogy egyértelmű külső jelekből lehet tudni, hogy mi tartozik a jog területéhez, és mi nem. Amit a hivatalos lapban kihirdettek, és a (rendszerint) saját hatályba léptető rendelkezései alapján hatályban van, arra hivatkozhatunk. A jogi eljárások során nem lehet kérdéses az, hogy mik is a hatályos jogi szabályok, mert ezeket egyértelmű jelek azonosítják, - és a jogászok ezeket a jeleket mind ismerik is. Mindezeknek a téziseknek a gyakorlatban három egyszerű következménye van. Először, ha jogászként egy problémával szembesülünk, akkor ezt a problémát egészen bizonyosan valamilyen szöveg létrehozásával fogjuk megoldani. Szóban fogunk érvelni egy szerződéskötésre irányuló tárgyalás, vagy egy bírósági eljárás során, írott dokumentumokat, szerződéseket, kérelmeket, keresetlevelet, beadványt, védekezést fogunk előterjeszteni, vagy a hatóságok tagjaként jegyzőkönyveket és határozatokat fogunk hozni. Másodszor, bizonyosak lehetünk abban, hogy ezekben a szövegekben álláspontunk mellett, vagy a velünk vitázó álláspontjának cáfolására olyan érveket (indokokat) kell felsorakoztatnunk, amelyek a „jog” lehatárolt területéhez tartoznak, és csaknem bizonyosak lehetünk abban, hogy az ellenfelünk, és a vitaeldöntő fórum is ugyanígy, ugyanennek a jognak a területéről fogja az indokait felhozni. Harmadszor pedig bizonyosak lehetünk abban, hogy ennek a jognak a szabályai jól meghatározhatóak, beazonosíthatóak, és az esetek többségében nyilvánosan kihirdetettek, és írott formában fellelhetőek. Nem fordulhat elő tehát az, hogy a velünk vitázó egyszer csak előhúz egy olyan szabályt, amelyről mi eddig nem értesülhettünk. 3. A JOGI SZÖVEGEK TÍPUSAI Azok a jogrendszerek amelyeket a civilizált világ jogi egyetemein a joghallgatók nap mint nap igyekeznek megismerni és elsajátítani, egy történelmi fejlődés eredményeképp jöttek létre. Jelenlegi, „modern” jogunk így igen sokban különbözik azoktól a jogrendszerektől, amelyeket a jogtörténeti, vagy római jogi tanulmányaink során megismertünk. Különbözik tartalmában, (például a modern jogrendszerekben nincsenek korlátozottan jogképes személyek, így capitis deminutio), és különbözik formájában is. A tartalmi különbségeket ráhagyva a tételes jogi tárgyakra most a formai különbségekre igyekszünk koncentrálni. Ahogy fentebb említettük, a formai különbség elsősorban azt jelenti, hogy a modern jog „pozitív jog” (ius positum, tételezett jog) és ezen belül is elsöprő többségében írott jog. A jog szabályainak túlnyomó többsége ma Magyarországon is nyilvánosan alkotott, formájában kötött, és hivatalos lapokban kihirdetett jogszabályokban és alacsonyabb szintű normákban, (a jelenlegi magyar szóhasználat szerint közjogi szervezetszabályozó eszközökben), írott szövegekben lelhető fel. Ezeket a szövegeket szoktuk jogforrásoknak (is) hívni. A jogforrások a jogrendszer középponti szövegei. Nem véletlen, hogy az ezekkel való megismerkedés teszi ki a joghallgató idejének legnagyobb részét.

8

Uo., 109. o.

4

Az sem véletlen azonban, hogy a jogi egyetemeken általában nem jogszabályokat olvasunk, hanem a jogrendszer és a jogszabályok nagyobb belső összefüggéseit is megvilágító egyéb szövegeket, (így tankönyvi, vagy jogtudományi munkákat.) Már ez is mutatja, hogy a jogrendszeren belül más szövegek is szerepet játszanak – az egész jog működése felfogható úgy, mint szövegek egymásba alakítása, kiinduló szövegekből újabb szövegek létrehozása. A jog világában a jogforrásokon kívül található szövegeket két további nagy csoportba (összesen a jogforrásokkal együtt tehát háromba) lehet sorolni. A második csoportba („működési szövegek”) azok a szövegek tartoznak, amelyek a jogrendszer működése során keletkeznek a jogszabályok alkotásakor, jogi eljárásokban történő alkalmazásukkor, illetve a jogi eljárásokon kívüli követésükkor, vagy gyakorlati érvényesítésükkor. Ilyenek például a jogszabályok megalkotásakor keletkező jogszabálytervezetek és indokolások, koncepciók és viták szövegei. Ilyenek továbbá a jog alkalmazásakor keletkező szövegek: az eljárásokat elindító feljelentés, keresetlevél, vagy kérelem szövegei, ilyenek az eljárások közben keletkező jegyzőkönyvek és közbülső határozatok, majd az eljárásokat lezáró ítéletek és más határozatok. De ilyennek tekinthetőek azok a szövegek is, amelyeket nem hivatalos szervek, hanem a jogászok, vagy maguk az állampolgárok hoznak létre, amikor a joggal kapcsolatba kerülnek: szerződések és megállapodások, felszólítások és feljegyzések, belső szabályzatok és egyoldalú nyilatkozatok szövegei. E második csoportba tartozó szövegek egy része nem formakötött, más részük azonban nagyon is az. Nincsen formai előírás például arra, hogy mit kell tartalmaznia egy nagy kódex koncepciójának9, egy ingó adásvételi szerződésnek, vagy egy fizetésre felszólító levélnek. Ugyanakkor szoros formai kötöttséggel rendelkezik egy törvénytervezet, egy társasági, vagy ingatlan-adásvételi szerződés, vagy egy elektronikus űrlapon benyújtott fizetési meghagyás. A második csoportba tartozó szövegek közül néhány (pl. a bírósági ítéletek) olyan fontossággal bír, hogy néha ezt nevezik „másodlagos jogforrásnak” is. A jogi szövegek harmadik nagy típusát a jogot magyarázó, hivatalos erővel nem rendelkező, de a jogászok, vagy a hétköznapi emberek jogban való eligazodását, vagy épp a jog megtanulását segítő szövegek jelentik. („Magyarázó szövegek”) Ilyen szövegek a nagy hagyománnyal rendelkező kommentárok, a jogi egyetemen használatos tankönyvek, a jogtudományi szövegek, (könyvek és szakcikkek), illetve a jog „peremvidékein” található hétköznapi, de jogot magyarázó szövegek, (pl. újságcikkek, jogszabály-ismertetések).

Jogi szövegek

Jogforrások

Magyarázó szövegek

Működési szövegek Kötelező aktusok (pl. ítélet)

9

Munkadokumentumok (pl. koncepció)

Jelenleg pl. a Polgári perrendtartás kodifikációja folyik, és az új törvény koncepciója egy 109 oldalas dokumentum. http://www.kormany.hu/download/f/ca/30000/20150128%20Az%20%C3%BAj%20polg%C3%A1ri%20perrend tart%C3%A1s%20koncepci%C3%B3ja.pdf

5

2. A JOG ÉRTELMEZÉSRE SZORULÓ (INTERPRETÍV) TERMÉSZETE (Hegyi Szabolcs – Ződi Zsolt)

odern jogunk tehát írott szövegekbe rendeződik. Ezek tartalmazzák a szabályokat, és amikor a jog működésbe lép ilyen szövegek keletkeznek, ilyen szövegeket állítunk nap mint nap elő jogászként: azokat a szövegeket, amelyek főbb típusaival az előző fejezetben megismerkedhettünk, és amelyeket a kurzus során majd részletesebben is megvizsgálunk.

M

De hogyan zajlik ezeknek a szövegeknek a létrehozása? Úgy, hogy az egyik szövegből egy másikfajta szöveget állítunk elő. Már a jogalkotás során is ez történik. Politikai célkitűzések és elhatározások kerülnek bele bizonyos dokumentumokba, amelyekből jogszabálykoncepciók, majd jogszabály-tervezetek születnek, amelyek végül a Parlament, vagy a Kormány elé kerülnek. Ezeket emberek véleményezik újabb szövegekkel, majd módosításokat javasolnak, ismét újabb dokumentumokban. Végül megszületnek az írott jogszabályok, amelyeket alkalmaznunk kell az egyedi élethelyzetekben: együttműködésünk, vagy épp konfliktusaink során. Vagy úgy, hogy mi magunk próbáljuk ezeket a szövegeket felhasználni, és érvelni az álláspontunk mellett, (például felszólító levelet írnunk az adósunknak, hogy adja meg a kölcsönadott összeget), vagy ha a konfliktusaink már nem oldhatóak meg ezzel, akkor vitaeldöntő fórumokhoz (például bírósághoz) fordulunk. Ezt ismét csak írott szövegekkel (keresetlevéllel, feljelentéssel) tesszük. A tisztviselők pedig az eljárás során ismét csak szövegeket állítanak elő. Ilyen kiemelt szöveg lesz az eljárás végén az ügyet eldöntő határozat, az ítélet is. Mint gyakorló jogászok elsősorban a jog működtetése, a konfliktusmegoldás során fogunk szövegeket előállítani, vagy ahogy ezt kicsit leegyszerűsítően hívják a „jogot alkalmazni”. És az előzőekben írottak szerint a jogalkalmazás nem más, mint az egyedi élethelyzetekben a szabályok alkalmazása. Most nézzük meg azt, hogy mi történik, amikor ezeket a szövegeket alkalmazzuk? Az „alkalmazás” szó azt sugallja, hogy az életbeli történés, (az adós nem-fizetése, vagy más megoldandó probléma, vagy konfliktus) egyértelműen „megmutatja” magáról, hogy milyen írott jogszabály-szöveget kell reá alkalmaznunk. Ez azonban sajnos nincsen így, két ok miatt sem. Egyfelől, bármi is történik az életben, nem szükségszerű, hogy a megoldása esetén jogi megoldást választunk. Választhatunk másmilyet is. Ha ismerjük az adósunkat, elmehetünk hozzá, és kérlelhetjük, (például éppenséggel arra hivatkozva, hogy nekünk is szükségünk van a pénzre) hogy adja meg az adósságát. Ha pedig a jogi érvelést választjuk, akkor is az a helyzet, hogy az életbeli történések nem hordozzák magukra írva, hogy őket milyen jogszabályok szabályozzák, milyen írott jogforrások alapján kell megítélni őket. Ez még a legegyszerűbb élethelyzetben is így van. Adósunk például mondhatja azt, hogy ő úgy emlékszik, hogy az összeget ajándékba kapta, és nem kell visszafizetnie. Vagy hogy az összeg valójában vételár volt, és azért a tárgyért fizettük, amelyet ő nekünk adott ezt megelőzően. Ilyenkor elő kell vegyük a jogszabályok, és más jogforrások szövegét. Azonban ezek a jogforrások soha nem épp a mi egyedi ügyünk leírását fogják tartalmazni, hanem általános, absztrakt szabályokat: olyan normákat, amelyek elméletileg végtelen sok egyedi esetben alkalmazhatóak (hasonlóan a matematikai képletekhez). Azonban ezek az általános szabályok a matematikai képletektől abban térnek el, (és ez igencsak nagy különbség), hogy míg a

6

képletekben egy mesterséges, és ezért pontos nyelvet használunk, (pl. betűkkel jelölt változókat), addig a jog szabályai nagyrészt a hétköznapi fogalmainkkal operálnak. Kölcsönadásról és pénzről, adósról és hitelezőről beszélnek, nem pedig a, b, c és d változókról. Márpedig ezeknek a fogalmaknak a jelentése az adott egyedi ügyben értelmezésre szorul 1. ÉRTELMEZÉS-ELMÉLETEK 1. – FRIEDRICH CARL VON SAVIGNY Azt, hogy a jog értelmezésre szorul a legkorábbi időktől észlelték. A legegyszerűbb, és máig gyakran használt elméletet annak a magyarázatára, hogy ez az értelmezés hogyan is zajlik, Friedrich Carl von Savigny német jogtudós dolgozta ki.10 Savigny magyarázata igen egyszerű: a jognak az életbe „át kell mennie” és amikor ez az átalakulás, (a holt szöveg élő cselekedetté válik), akkor a szöveget értelmezzük, mégpedig oly módon, hogy abban négy elem különíthető el. „Így az értelmezésben négy elemet kell megkülönböztetni: a nyelvtanit, a logikait, a történetit és a rendszertanit. Az értelmezés nyelvtani elemének a tárgya az a szó, amely a törvényalkotó gondolkodásából a mi gondolkodásunkba való átmenetet közvetíti. Ez tehát a törvényalkotó által alkalmazott nyelvi törvényszerűségek kifejtésében rejlik. A logikai elem a gondolkozás tagolásában van, tehát abban a logikai viszonylatban, amelyben az egyes részek egymáshoz viszonyulnak. A történeti elem tárgya az adott törvény idején, a fennálló jogviszony számára meghatározott körülmények. Ezekbe a körülményekbe kellene a törvénynek egy bizonyos módon beavatkoznia, és ezen beavatkozás jellegét -- azt, ami ezen törvény által a jogba újonnan be lett illesztve -kell a történeti elemnek tükröznie. Végül a rendszertani elem arra a belső összefüggésre vonatkozik, amely minden jogintézményt és jogszabályt egy nagyobb egységbe foglal.”11 2. ÉRTELMEZÉS-ELMÉLETEK 2. – HERBERT HART Ez az elmélet, bár máig gyakran használják, igencsak leegyszerűsítő, hiszen feltételezi, hogy a jogszabály homályossága mindig kiküszöbölhető. Másképp gondolta ezt Herbert Hart, aki felismerte, hogy a szabályoknak van egy olyan jellegzetessége, hogy „személyek, illetve cselekedetek, dolgok és körülmények osztályaira” 12 kell utalnia. Azaz a jogszabályok mindig általános megfogalmazásúak, és ez szükségképpen együtt jár azzal, hogy a szabályok bizonyos esetekben bizonytalanná, határozatlanná válnak: nem mindig igazítanak el egyértelműen abban a kérdésben, hogy vonatkoznak-e egy esetre vagy sem. Hart ezt úgy fejezte ki, hogy a „szabályok nyitott szövedékűek”.13 Az általános fogalmak segítségével történő iránymutatásnak megvannak a maga korlátai, és e korlátok nem a szabályok megalkotóinak hanyagságában rejlenek (ha a jogalkotó jobban odafigyelne, akkor megfelelően pontos szabályt alkothatna), hanem a nyelv természetében. Az általános fogalmak, osztályozó kategóriák (legegyszerűbben szólva, a köznevek) használata azon alapul, hogy bizonyos körülményeket (személyeket, dolgokat) e fogalmak egyértelmű eseteiként azonosítunk. Például a „jármű” fogalma körébe egyértelműen, vitán felül mindenki besorolja a gépkocsit, a motorkerékpárt, a buszt. Ám az általános fogalmak 10

Friedrich Carl von Savigny: Das System des heutigen Römischen Rechts (Berlin: Veit 1840) I. kötet 206. o. 213--214. Savigny szerint az egyes módszerek egymást követik, és csak akkor kell őket használni, ha az előző nem vezetett eredményre. 12 H. L. A. Hart: A jog fogalma. Budapest, Osiris Kiadó, 1995, 147. o. 13 Uo., 151. o. 11

7

sohasem zártak abban az értelemben, hogy jelentésük minden esetben egyértelmű volna. Például kérdéses lehet, hogy a biciklit vagy a rollert is oda soroljuk-e. Hart ezt úgy fejezi ki, hogy az általános fogalmak jelentésének van egy „magja”, ugyanakkor van egy „félárnyéka” is – az előbbihez azok az esetek tartoznak, amelyeket vita és bizonytalanság nélkül a szóban forgó kategóriába sorolunk, míg az utóbbihoz azok, amelyeknél az adott kategória használatát sem egyértelműen alátámasztani, sem egyértelműen kizárni nem tudjuk.14 A válasz a kérdésre, hogy egy eset az adott osztályba tartozik-e, attól függ, hogy mit tekintünk relevánsnak, meghatározónak az egyes esetekben. Ha a „jármű” jelleg szempontjából azt tartjuk szem előtt, hogy gyorsabb közlekedést tesznek lehetővé, akkor a bicikli és a roller is tekinthető járműnek, míg ha a fizikai erőfeszítés kiváltása miatt nevezünk valamit járműnek, akkor már nem feltétlenül – hasonlóképpen, ha a bicikli és a roller számunkra inkább a szórakozás, mint a közlekedés eszköze, akkor szintén nem biztos, hogy járműként fogunk utalni ezekre az eszközökre. A probléma nem pusztán elméleti, és ez rögtön világossá válik, ha megvizsgáljuk azt a szabályt – illetve alkalmazásának nehézségeit –, amely úgy szól, hogy „A parkba járművel behajtani tilos!”. Míg a gépkocsi, a motorkerékpár és a busz esetében nem fog gondot okozni a szabály alkalmazása, addig a bicikli és a roller estében már korántsem ilyen egyértelmű a helyzet. Értelmes érvek hozhatók fel amellett is, hogy a tiltó szabály vonatkozik a parkban biciklizőkre is, meg amellett is, hogy nem. Az általános fogalmak jelentésének a tisztázása egy fokkal könnyebb a jogszabályok tekintetében, tekintettel arra, hogy a jogszabályokat mindig valamilyen céllal tételezik. Míg az általános fogalmak jelentésének absztrakt vizsgálata a konvencionális, hétköznapi nyelvhasználat feltérképezését igényli, addig a jogszabályokban használt kategóriák értelmezése során rá lehet kérdezni arra, hogy mi az értelme a szabálynak, mire való, milyen cél elérésének az eszköze. Ha például a szabály bevezetésének indokaira irányítjuk a figyelmünket, és azt találjuk, hogy a járműveket a parkból kitiltó szabály kifejezetten a sétálók háborítatlanságát hivatott szolgálni, akkor a szabályt minden bizonnyal alkalmazni fogjuk a biciklistákra is; ha pedig azt találjuk, hogy az egészséges szabadidős tevékenységek gyakorlásának lehetővé tétele volt a cél, akkor nem fogjuk rájuk alkalmazni. Ezért van az, hogy a Savigny féle négy értelmezési mozzanatot (elemet) ki szokták egészíteni egy ötödikkel: a teleologikus, azaz a szabály célját szem előtt tartó értelmezéssel. Kézenfekvőnek tűnik, hogy a jogalkotó, a szabályok tételezése során maga tegye egyértelművé, hogy mely esetekre alkotja meg a szabályt. Ezzel az eszközzel gyakran él is a jogalkotó: az értelmező szabályok zárt felsorolás révén egyértelműen előírják, hogy a szabály alkalmazása során mely eseteket kell a szabályban szereplő általános kategória körébe tartozónak tekinteni. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Nemcsak arról van szó, hogy értelmező szabály nem állítható minden egyes általános kategória mellé. Hart amellett érvel, hogy nincs is értelme arra törekedni, hogy minden szabály mindegy egyes felmerülő eset kapcsán egyértelmű legyen.15 Az emberi világot ugyanis az jellemzi, hogy a jövőbeli lehetőségeket, a körülmények lehetséges kombinációit nem vagyunk képesek teljes körűen, kimerítően felmérni. Nincs az a jogalkotó, aki minden egyes jövőbeli esetet előre látna. Ennek pedig szükségszerű következménye az, hogy a kitűzött, elérendő célokkal kapcsolatban is mindig fennáll bizonyos fokú meghatározatlanság. E belátások pedig nem annyira a pontosságra való törekvés állandó fokozását igénylik, hanem adott esetben inkább azt, hogy a szabályok, és azok jövőbeli alkalmazása bizonyos rugalmassággal járjon együtt. 14

H. L. A. Hart: ’Positivism and the Separation of Law and Morals’, 607. o. In: 71 Harvard Law Review (1958) 593-629. o. 15 A jog fogalma, 151-154. o.

8

Az általános kategóriák alkalmazása a jogszabályokban tehát két ellentétes követelménynek igyekszik eleget tenni: egyfelől a cselekvések hosszútávú és általános meghatározásának, másfelől pedig annak, hogy a szabályok hozzáigazíthatók legyenek az előre nem látható esetekhez (anélkül, hogy új szabályokat kelljen bevezetni). Ez utóbbi követelmény a szabályok alkalmazása során azt a feladatot rója a döntéshozóra, hogy az előtte lévő eset körülményeit illetően hozzon döntést arról, hogy mit tekint relevánsnak: ennek fényében dönthető el ugyanis az, hogy az esetet az adott szabály alá sorolja-e és aszerint dönti el, vagy sem. Akárhogy is dönt – akár megállítja a szabálysértést a parkban biciklizők vagy rollerezők vonatkozásában, akár nem –, ítéletével szorosabbra fogja szőni a jog szövedékét. Az adott eset vonatkozásában a továbbiakban nem lesz kérdés a szabály alkalmazhatósága: vagy az lesz egyértelmű, hogy szabad biciklizni a parkban, vagy az, hogy nem szabad. Hartnak az az állítása, hogy ahol a szabályok határozatlannak bizonyulnak, ott a bírói mérlegelésnek és ítéletnek kell szorosabbra szőnie a jog szövedékét, nem ad egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy a bírónak ilyenkor pontosan mit is kell mérlegelnie. Elegendő annyit mondani, hogy ki kell választania az eset releváns sajátosságait, és azokra tekintettel a más – egyértelmű – esetekhez való hasonlóságot, vagy az azoktól való különbséget? Dönthet úgy, ahogy jónak látja – vagy van, ami legalábbis befolyásolja, esetleg meghatározza a meghozható ítélet tartalmát? Ronald Dworkin amerikai jogtudós ebben a tekintetben továbbgondolta Hart megfontolásait. 3. ÉRTELMEZÉS-ELMÉLETEK 3. – RONALD DWORKIN Dworkin állítása az, hogy egy jogrendszer nemcsak azokból a szabályokból áll, amelyek pozitív jogszabályi formát öltenek – akár úgy, hogy egy jogalkotó tételezi azokat, akár úgy, hogy a precedensekből kirajzolódnak. Ha megnézzük azt, ahogyan a bírók eldöntik az eseteket, akkor azt találjuk, hogy nem kizárólag azokra a normákra hivatkoznak, amelyek pozitív jogszabályok formáját öltik, hanem másféle, de szintén jogi normákra is: „amikor a jogászok a jogosultságokról és kötelezettségekről érvelnek vagy vitatkoznak […], akkor olyan sztenderdeket használnak, amelyek nem szabályokként funkcionálnak, hanem másképp – úgy, mint elvek, célkitűzések és másféle sztenderdek.”16 Az elv [principle], a célkitűzés [policy] és egyéb sztenderd fogalmai közötti különbségeket most figyelmen kívül hagyhatjuk, a lényeg ugyanis az, ahogyan ezek a szabályoktól különböző módon játszanak szerepet a jogi viták eldöntésében. Mindkét típusú norma arra való, hogy eligazítson a jogviták eldöntésében, de a szabályok alkalmazása és az elvek alkalmazása más-más logikát követ.17 (Valójában tehát nem annak van jelentősége, hogy az elvet belefoglalják-e tételes jogszabályokba: attól, hogy pl. a jóhiszeműség elvét tartalmazza a polgári törvénykönyv, az még elv marad.) Egy szabály alkalmazása „mindent vagy semmit” jellegű: az eset, aminek az eldöntésére használni akarjuk, vagy megfelel a szabálynak, vagy nem, harmadik lehetőség nincs. (Pl. egy magánszemélyről készített képmás- vagy hangfelvétel közzétételéhez az érintett hozzájárulása szükséges – ha ilyen hozzájárulással a felvétel közzétevője nem rendelkezik, akkor jogsértést követ el.) Egy szabályhoz tartozhatnak kivételek, de azok valójában a szabályt csak pontosabbá, az eset megítélését pedig még világosabbá teszik. (Pl. nem szükséges a hozzájárulás akkor, ha a felvételt közéleti szereplőről, közszereplésével összefüggésben készítették.) A szabály perdöntő, konkluzív indokként működik a döntéshozatalban. Ezzel szemben az elvek nem ilyen „mindent vagy semmit” alapon működnek. A jóhiszeműség elve például nem zárja ki a rosszhiszeműséget, az elvből nem következik kategorikusan az, hogy 16

Ronald Dworkin: ’A szabályok modellje’, 27. o. In: Mai angol-amerikai jogelméleti törekvések. (Szerk.: Szabadfalvi József) Miskolc, Bíbor Kiadó, 17-57. o. 17 Uo., 27-35. o.

9

bármely rosszhiszemű magatartás jogsértő volna (pl. az elbirtoklás ténye akkor is jogilag elismert tulajdonjogot eredményez, ha a birtokos tudott arról, hogy más dolgát tartja birtokában.) Nem arról van szó, hogy a jóhiszeműség követelménye ne volna jogelv, vagy hogy kivételek hozzáfűzésével pontosítani lehetne, hanem inkább arról, hogy az elvek, bár nem determinálják egy jogvita eldöntését úgy, mint a szabályok, egy mérlegelendő indokot, egy figyelembe veendő érvet szolgáltatnak ahhoz, amit a döntés meghozatala során nem lehet figyelmen kívül hagyni. Másként fogalmazva, a döntés indokolásában ki kell térni arra, hogy miért az adott elvnek megfelelően, vagy miért nem annak megfelelően alakult a döntés, és hogy milyen más elvek jöttek még számításba, és azok milyen súllyal estek latba. E „mindent vagy semmit jelleg” világosabbá válik akkor, amikor rámutatunk arra, hogy a szabályok érvényesek vagy érvénytelenek, vagy vonatkoznak az adott esetre, vagy nem. Egy eset megítélése előtt rendszerint egyértelműen meg lehet mondani, hogy melyik szabály vonatkozik az esetre, például a szabály tárgyi vagy területi hatályát meghatározó szabályok, a kivételek felsorolása vagy a normák hierarchiáját definiáló normák alapján (vö. pl. a magasabb rendű norma lerontja az alacsonyabb rendű normát). Ezzel szemben az elveknek nem érvényességük, hanem inkább súlyuk, fontosságuk van: a döntéshozónak a konkrét eset kapcsán állást kell foglalnia abban, hogy milyen elveket tekint relevánsnak az eset szempontjából, és hogy ezeknek milyen relatív, egymáshoz viszonyított jelentőséget tulajdonít. Az eset szempontjából releváns elvek nem zárják ki egymást úgy, mint a szabályok, hanem egyaránt befolyásolják a döntéshozatalt, tolják egyik vagy másik irányba, és a döntéshozó vállán a teher, hogy felmérje a súlyukat. Egyik elv sem eleve perdöntő, hanem nyomósabb vagy kevésbé nyomós indokot szolgáltat az ügy egyik vagy másik irányba való eldöntéséhez. (Kétségtelen, hogy ez színtiszta mérlegelést feltételez, aminek az eredménye sohasem lesz olyan egzakt és hajszálpontos, mint annak eldöntése, hogy a fotó közzétevője bírja-e a jogosult engedélyét – ám ettől a mérlegelés és annak eredménye még lehet racionális. Itt is igaz az, hogy az elveknek az eset eldöntésében megállapított súlya, fontossága indoklásra, érvelésre tart igényt, és ennek függvényében el is válik, hogy a döntéshozó jól mérlegelt-e vagy sem.) Az előbbiek szerint amennyiben a szabályok összeütközésbe kerülnek egy eset eldöntése során, akkor az alkalmazandó, az esetre érvényes szabály(ok) kiválasztása együtt jár minden más szabály alkalmazásának kizárásával. (Természetesen, egy esetre rendszerint több szabály is vonatkozik abban az értelemben, hogy a döntés anyagi és eljárási szabályok együttes alkalmazását követeli meg – itt most a tartalmilag versengő szabályok közötti döntésről van szó, pl. egy személyről készített fotó esetében a képmás alanyát illető személyiségi jogi, és a felvétel készítőjét illető szerzői jogi szabályok kollíziójáról.) Az elvek közötti döntés, egymáshoz viszonyított súlyuk megállapítása egy eset kapcsán azonban nem jár azzal a következménnyel, hogy egy másik esetben ugyanazon elvek mérlegelésének ugyanarra az eredményre kell vezetnie. Mivel az elveknek relatív súlyuk van, amit egymáshoz és az esethez képest kell megállapítani, az elvek nem rangsorolhatók a jövőre nézve. Könnyen lehet, hogy a következő esetben, ahol ugyanazon elvek lesznek relevánsak, a mérlegelésből nem az fog győztesen kikerülni, amelyik korábban súlyosabbnak bizonyult, hanem egy másik. Abból tehát, hogy egy mérlegelés során egy elv háttérbe szorult másokkal szemben, nem következik az, hogy elveszíteni akár a relevanciáját, akár a súlyát. 4. ÉRTELMEZÉS ELMÉLETEK 4. – A HERMENEUTIKAI KÖR ELMÉLETE A harti és a dworkini elmélet is arra keresi a választ, hogy mi történik olyankor, amikor egy nehéz esetbe üközünk. Hart szerint ilyenkor a szavak jelentésének félárnyékában találjuk magunkat, és (például) a bíró ilyenkor a szabad belátása, (diszkréciója) alapján kell döntsön,

10

Dworkin szerint pedig a jog elveit kell hogy használja. Egy negyedik értelmezés-elmélet, a hermeneutikai kör elmélete ezt a problémát teljesen más szemszögből közelíti meg. Ennek az elméletnek az a lényege, hogy valójában a „jogeset” és a „jogszabály” nem különnemű dolgok: mindkettő szöveg, egy nyelvi objektiváció formájában áll számunkra rendelkezésre. Hiszen az emberölést sem a bíró szeme láttára követik el, vagy a kölcsönt sem a szeme láttára nyújtják, és nem adják vissza, hanem mire eléje kerül addigra már egy jól-rosszul elmesélt történet, azaz szöveg formáját veszi fel. És a jogi eljárásban éppen az történik, hogy a jogszabályban foglalt szöveget és a történet szövegét egymásra vetítjük, összeillesztjük. A történet szövegét a jogszabály szóhasználatával igyekszünk elmesélni, míg a jogszabály szövegét az esetre tekintettel magyarázzuk. A jogi eljárásban, (és nemcsak a bíró munkája során) ez egy körkörös folyamatot jelent. Előbb csak nagyjából ragadjuk meg a történetet, majd a jogszabályra tekintve pontosabban megfogalmazzuk, amely miatt a jogszabály szövege is jobban illeszkedik az esetre. Ez történik, amikor a bíró tanúkat hallgat meg (azaz újabb szövegekkel pontosítja a tényállást, és a szabály értelmét). Míg végül a tényállás leírásának, és a jogi normának is egy olyan teljesen egyediesített változata áll elő, amikor a kettő már valóban egymásra vetíthető, és az esetünk akár szigorú logikai szabályok segítségével is megoldható. A bírói ítéletek a magyar jogrendszerben gyakran éppen ezt a szigorú logikai levezetési formát igyekeznek felmutatni. Mint látható mind a négy elmélet ugyanazt a jelenséget igyekszik magyarázni: hogyan alkalmazzuk a jogot, hogyan működik a gyakorlati érvelésnek ez a speciális változata a valóságban. Mind a négy elmélet tartalmaz olyan elemeket, amelyeket a mindennapjaink során mi magunk is ezerszer meg fogunk majd figyelni. Azt, hogy a jogszabályok értelmezése során az egyes értelmezési mozzanatok elkülönülnek, azt, hogy időnként tekintettel kell lennünk a szabály céljára, azt, hogy a leghétköznapibbnak tűnő szavak jelentése is kérdésessé válhat, azt hogy az esetek megoldásakor nemcsak a szigorúan vett jogi rendelkezésekre, hanem bizonyos elvekre is figyelemmel kell lennünk, és azt is, hogy a jog alkalmazása valójában egy ide-oda ugráló folyamat – a jogszabályok szövege és a jogeset megszövegezése, megkonstruálása egymásra tekintettel történik. És ebben a konstruálási folyamatban folyamatosan más szövegekre is tekintettel vagyunk. Például a jogot magyarázó korábbi jogesetekre, vagy a tudomány által kidolgozott osztályozásokra, vagy éppen az eljárás során keletkező szövegekre – az újabb tanúvallomásokra, szakértői véleményekre, vagy nyilatkozatokra.

11

3. A JOG MINT SZÖVEG (Szabó Miklós) a elképzelünk egy nagy dobozt, amire ráírjuk, hogy „JOG”, akkor teljesíthetőnek tűnik a feladat: dobáljunk bele mindent a dobozba, ami odaillik, s a végén megkapjuk a választ arra a kérdésre, hogy „Mi a jog?”. A válasz pedig így hangzik majd: „A jog mindaz, ami ebben a dobozban van”. Mi lesz a dobozban? Amit bedobáltunk: a törvényeket, a rendeleteket, az ezeket magyarázó kommentárokat, a jogtudományi szakirodalmat, a bírói ítéleteket, hatósági határozatokat, a fellebbezéseket, szerződéseket, beadványokat, kérvényeket, idézéseket, iratmintákat – iratokat. Olvasat, ami olvasva van; irat, ami írva van; mondat, ami mondva van. Mindösszesen: nyelvi produktum. Mondhatjuk tehát, hogy a jog birodalma (nagyrészt) a nyelv univerzumán belül lelhető fel; a jog nem más, mint szavak, mondatok, szövegek együttese. Mi kerülhet a dobozba e szövegeken kívül? Tárgyak – pl. a bírói kalapács, a bitó; épületek – pl. a bíróságé, a börtöné; viseletek – pl. a talár, a paróka; szimbólumok – pl. Iustitia. Mindaz, amit ezek megjelenítenek, természetesen kifejezhetők szavakkal is: kényszer, szankció, autoritás, igazságosság stb. A túlzott tévedés kockázata nélkül mondhatjuk tehát, hogy a jog nem más, mint bizonyos szövegek összessége.

H

1. A »SZÖVEG« A szöveg a nyelvi kifejezések egyik szerveződési szintje és módja. A főfogalmunk tehát a nyelv lesz. A nyelv egy jelrendszer. A jelrendszer jelek strukturált együttese. A jelek egy sajátosan emberi tevékenység: a jelölés (szemiózis) eszközei. Jel bármi lehet (egy tárgy, egy szín, hang, vonal, elektromos impulzus stb.), tehát bármely dolog, amely egy másik dolog helyett áll; a jelek ugyanis nem a dolgok egy osztályát, hanem egy funkcióját képezik. Ez a funkció pedig a jelölés: egy másik dolog reprezentálása. E funkció betöltéséhez a jelnek 1. érzékelhetőnek és azonosíthatónak kell lennie mint jelnek (meg kell tudnunk állapítani róla, hogy az egy jel); 2. megkülönböztethetőnek kell lennie mint egy jelrendszer elemének (meg kell tudnunk állapítani róla, hogy melyik jelrendszerhez tartozik – pl. egy szó melyik nyelven hangzott el); 3. azonosíthatók kell lennie e jelrendszeren belül (meg kell tudnunk állapítani róla, hogy melyik jel az);.s 4. végül meg kell tudnunk állapítani róla, hogy az a jel azon a jelrendszeren belül mit jelöl – vagyis (Gottlob Frege megkülönböztetésével élve) mi a jelölete és mi a jelentése. A jelek kiválasztásának és kombinálásának szabályaiból áll a kód. A természetes nyelvek esetén a jelek kiválasztásának és kombinálásának szabályait a grammatika – a nyelvtan – rögzíti. A grammatika – minden grammatika – két részből áll. Az egyik az a szabálykészlet, amely a nyelv jelölő funkcióval nem rendelkező, véges, kis számú (néhány tucat) elemeinek (a hangoknak) az összekapcsolását vezérli jelölő funkcióval rendelkező elemekké (szavakká), továbbá a jelölő funkcióval rendelkező elemek (szavak) összekapcsolását vezérli jelölő funkcióval rendelkező struktúrákká (mondatokká); a másik a szókészlet, vagyis az adott nyelv jelöletet és jelentést hordozó alapelemeinek – a szavaknak – a halmaza (a lexikon). A grammatika a mondatok összeállításának szabályaival befejezettnek tekinti a feladatát.18 Ide tartozik még a modalitás, vagyis mondatfajták megkülönböztetése. Ezek közismerten a kijelentő („Péter elment.”), a kérdő („Péter elment?”), a felszólító („Menj el, Péter!”), az óhajtó („Bárcsak Péter elmenne!”) és a felkiáltó mondat („Péter elment!”). A mondatfajtákhoz csak részben kapcsolódik a nyelvi közlések funkciójának megkülönböztetése: a deskriptív, leíró (kijelentő mondat); a preskriptív, előíró (felszólító), az expresszív (felkiáltó mondat) és a performatív (cselekvést megvalósító mondat – pl. „Igen!” (házasságkötéskor), „Bűnös!” (ítélethirdetéskor), „Vállalom!” (ígéretadáskor) stb. 18

V.ö. Leonard Bloomfield: Language. New York: Holt, 1933, 170. o.

12

A természetes nyelvek azonban csak az egyik – bárha alapvető – típusát képezik a jelrendszereknek; elég a zászló-, a morze-, a kéz-, a hang-, közlekedési és még ki tudja hányféle jelre és jelrendszerre gondolni. Mindegyikük funkciója a jelölés, kézenfekvő tehát törekedni a jelek általános elméletének felállítására. A görög széma (=‘jel’) és a szémeiótikosz (=‘jeleket megfigyelő’) szavakból származtatott szémiótiké nyomán John Locke által bevezetett „szemiotika” mint a „jelek tudománya” (doctrine of signs) foglalta el helyét a tudományok között, s így vezette be Ch. S. Peirce a mai gondolkodásba (semiotic, az 1960-as évektől semiotics). A szemiotika ma legáltalánosabb értelemben a jelentés-képzés alapvető emberi tevékenységének tudománya. Három fő problémája: 1. hogyan alakul át a környező világ emberi környezetté azáltal, hogy jeleken keresztül érzékeljük és fogalmazzuk meg a magunk számára; 2. hogyan kódoljuk és dekódoljuk a környező világot, s alakítjuk ezáltal sajátos kulturális tárggyá; 3. hogyan kommunikálunk és cselekszünk a jelek segítségével, hogy ezt a kulturális tárgyat közös kulturális univerzumunkká változtassuk. Részben ebből következik a szemiotika három fő ága vagy területe: 1. a szintaxis, amely a jelek egymáshoz való viszonyával foglalkozik (s ennyiben a grammatikának is az alapja); 2. a szemantika, azaz a jel és a jelentés problémáinak vizsgálata, ami a jel és a (jelölt) valóság viszonyára figyel; valamint 3. a pragmatika, a jelek tényleges és célzatos használata a beszélők között, azaz a jelek és azok használói viszonyában.19 A grammatika érdeklődése az első két problémára korlátozódik. Azonban világos, hogy nem egyszerűen azért beszélünk, hogy nyelvileg helyes, jelentést hordozó mondatokat állítsunk elő (mint pl. egy nyelvkönyv valamely feladataként tesszük). Nem érjük be a mondatokkal: ezeket összefűzzük, hogy közléssé álljanak össze, melyek révén elérjük, amit akartunk – elmondani egy történetet, kérni egy szívességet, felállítani egy szabályt, felkelést szítani, verset költeni stb. A kérdés tehát az: vannak-e szabályok a mondatok fölött, van-e magasabb szint a szabályok fölött? A válasz természetesen: igen.20 A mondatokat egy diskurzus részeként állítjuk össze, s ez adja a jelentésképzés és -közlés keretét és feltételét. A diskurzus az emberi cselekvés egyik fajtája, ezért intencionalitás (szándékoltság) és szubjektivitás (alanyiság) jellemzi. Ahhoz, hogy a jelentés érzékelhető legyen, a jeleknek a jelek irreverzibilis sorozatává kell összekapcsolódniuk, s egy tárgyra kell irányulniuk; ez a diskurzus. A tárgyra irányuló intencionalitáson túl a közlésben résztvevő szubjektumok egymáshoz, s a tárgyhoz való viszonya is a diskurzus alkotóelemét képezi. Ami a diskurzus során a mondatokból előáll, az a szöveg – a jelek materiális megnyilvánulása, intencionális egységbe szerveződve. A szöveg a közlés legátfogóbb értelmi egysége, amely a jelek szerveződését is meghatározza. A jelek és a szöveg szintje közötti kölcsönhatások hálózata az, amely végső fokon a jelentést eredményezi. A kérdés az, hogy szavak és mondatok egy sorozatát mi tesz szöveggé – egyetlen, önazonos szöveggé.21 A választ a szövegnyelvészet adja meg. Eszerint: „A szöveg fogalmát úgy

19

E három területet először C. W. Morris határolta el: Foundations of the Theory of Signs. Chicago U. P., 1938. Ezt a hagyományos grammatika sem vitatja; csupán a stilisztika és a retorika hatókörébe utalja. 21 Pl. egy szöveg-e Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kiröpülnek című, 534 sorra bontott szabadverse, ha ezek az utolsó sorai: „madarak lenyelték a hangot / a fák azonban tovább énekelnek / ez már az öregség jele / de nem jelent semmit / én KASSÁK LAJOS vagyok / s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.” Ugyanez a kérdés indokoltabban tehető fel az ún. „salátatörvényekkel” kapcsolatban, amelyek egy szám és egy cím alatt több, esetenként sok tucat, a legkülönfélébb, egymással tárgyilag semmiképpen sem összefüggő törvény egyegy rendelkezését módosítják, egészítik ki, vagy helyezik hatályon kívül. 20

13

határozhatjuk meg, hogy szöveg minden olyan közlés, amely a szövegszerűség hét ismérvének eleget tesz.”22 A hét ismérv a következő: (1) Kohézió: A szövegfelszín grammatikailag rendezett, szabálykövető összefüggések mutatkoznak a szövegelemek között, rendezettség és ellentmondásmentes a szöveg – egyszerűen nincsenek benne nyelvtani hibák és értelmetlenségek. (2) Koherencia: Nem a szöveg felszíni és formai, hanem a felszín alatti és tartalmi összefüggések rendezettsége biztosítja – a szöveg értelmi folyamatossága és ellentmondásmentessége, az értelmet hordozó fogalmak és viszonyok (pl. okság) egyértelműsége. (3) Szándékoltság: Az előző két ismérv szövegközpontúságával szemben ez a szöveg szerzőjére utal, s az ő intenciójában (céljában vagy szándékában) keresi azt a kötőerőt, amely a szövegszerűséget fenntartja, s vezérli az értelmezést. (4) Elfogadhatóság: A szerzővel szemben ez az ismérv a befogadót állítja a középpontba, hiszen az értelem koherenciáját neki kell rekonstruálnia/megkonstruálnia a szöveg által kínált támpontok felhasználásával – az átadott értelem így a szerzővel közös produktum. (5) Hírérték: A szövegek közölni akarnak, amit pedig közölnek, annak hordoznia kell információs tartalmat – s e tartalom (hír)értéke annál nagyobb, minél váratlanabb, ismeretlenebb, előreláthatatlanabb a befogadó számára. (6) Helyzetszerűség: A szöveg tartalma/értelme nem önmagában, hanem egy helyzethez képest mutatkozik meg, mégpedig ahhoz képest, amelyben elhangzik – ez alapozza meg a közlés relevanciáját, vagyis jelentőségét a befogadó számára. (7) Intertextualitás: A szövegek nem önmagukban állnak s hangzanak el, hanem sok más szöveg egyikeként, amely szövegek előzetes ismeretét feltételezik – a szövegnek tehát egységként el kell különülnie és helyt kell állnia, de sosem veszti el összefüggéseit más szövegekkel. 2. A »SZÖVEGMUNKA« Annak a ténynek, hogy a ‘jog’ névvel illetett jelenség meghatározó módon szövegekből áll össze, szövegtömegként azonosítható, két következménye van a joggyakorlatra nézve. Az egyik az, hogy a joggyakorlat meghatározó módon szövegeken végzett munkálkodást – „szövegmunkálatot” – jelent; a másik pedig az, hogy ez a munkálkodás nem egyszerűen „beszéd”, hanem cselekvés – a világ átalakítása szavak révén. [a] Kelsen a jogi norma értelmét abban látja, hogy egy keletkeztető tény bekövetkezéséhez egy jogi következményt rendel. „Míg a természettörvény azt mondja: ha A van, szükségszerűen B is van, addig a jogi törvény azt mondja: ha A van, B-nek is kell lennie [legyen B is].”23 Innen a jogi normát szöveges formába öntő jogszabály hipotetikus szerkezete; pl.: „Ha a bérelt dolog elpusztul, akkor az arra kötött bérleti szerződés megszűnik”.24 Bármely jogeset elbírálásához tehát két kérdés: a ténykérdés és a jogkérdés megválaszolására van szükség. Az ellenérdekű felek közötti vita – a jogvita – éppen e kérdések mikénti megválaszolásán folyik, a joggyakorlat pedig nem más, mint közreműködés efféle jogviták sorozatának lefolytatásában.

22

Robert de Beaugrande – Wolfgang Dressler: Bevezetés a szövegnyelvészetbe. (Ford.: Siptár Péter) Budapest: Corvina, 2000, 23. o. A kötet a felsorolt hét ismérv részletes elemzését végzi el. 23 Hans Kelsen: Tiszta jogtan. (Ford.: Bibó István) Budapest, 1988, 13. o. 24 „Megszűnik a szerződés, ha a dolog elpusztul.” Ptk. 6:338. § (2) bek.

14

A tényeknek – látszólag – semmi közük a szövegekhez. A tények (eszerint) makacs dolgok, amelyeken szavakkal nem lehet változtatni. A helyzet azonban bonyolultabb. Wittgenstein így kezdi a Tractatus logicus-philosophocus-t: „1. A világ mindaz, aminek esete fennáll. 1.1. A világ a tények és nem a dolgok összessége. 1.13. A tények a logikai térben: ez a világ.”25 S tovább: „3. A tények logikai képe a gondolat”; 4. „A gondolat értelemmel bíró kijelentés.”26 Végső fokon tehát a tények nyelvi természetűek: tény az, ami a világról kimondható. 27 Innen érthető meg Wittgenstein záró tétele: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” 28 – ami nyelvileg nem ragadható meg, nem mondható ki, az (számunkra) nem létezik a világból. Visszatérve a filozófia éteri szférájából a joggyakorlat porába sem mondhatunk mást: a tények azok, amik a világról kimondhatók, s hogy kimondhatók legyenek, szükségünk van valamiféle megalapozásra. A gond itt kezdődik: jó volna azt mondani, hogy tény az, ami megfelel a valóságnak,29 csakhogy éppen ez a valóság nem áll rendelkezésünkre. Ha bizonyossággal akarnánk megállapítani, hogy mely tényállítások felelnek meg a valóságnak, akkor bizony vissza kellene tudnunk menni az időben. De nem tudunk. A megtekintés-szerű megállapítás lehetőségéről így le kell mondanunk – akkor pedig marad a következtetés-szerű megállapítás módszere. Tényként azt fogjuk tudni megállapítani, aminek a megtörténtére következtetni tudunk. Egy tény megtörténtének megállapítása: egy történet, annak elmondása, ami történt – ez pedig egy narratíva, vagyis egy szöveg. S miből tudunk e szövegben rögzített tények valódiságára következtetni? Ha közvetlenül a valóságból nem, akkor más szövegekből – a felek előadásából, tanúk vallomásából, okiratok rögzített tartalmából, szakértők véleményéből stb. E történetek persze ellentmondanak egymásnak – hogyan döntsük el, hogy melyiknek higgyünk? A valóság segítségéről megintcsak le kell mondanunk – maradnak azok a narratív sémák, amelyek a fejünkben rögzültek sok-sok történet (mese, monda, történetírás, irodalom) megismerése után: igazként fogadjuk el azt a történetet, amely úgy hangzik, mint ahogy (sémáink szerint) az igaz történetek hangzani szoktak.30 Ezeket nevezzük „életszerűnek”. Mit teszünk tehát? Szövegekből állítunk elő szövegeket, s a végeredményt történeti tényállásnak nevezzük, tényként kezeljük. A joggyakorlat másik nagy kérdése a jogkérdés – annak megválaszolása, hogy mit mond, mit ír elő a jog a tényállásként rögzített tények bekövetkezésének esetére. Minthogy a normák nem leíró, hanem előíró nyelvi kifejezések, nem tudnak igazság-értéket (csak érvényességértéket) felvenni. Az a valóság, amire a jog vonatkozik, nincs – éppen ezért írja elő, hogy legyen, hogy lennie kell. S hogy minek kell lennie, az a jogalkotó „fejében” járó elgondolás, egy lehetséges, egyben kívánatos világról kialakított elképzelés. Amikor megkülönböztetjük a „törvény betűjét” a „törvény szellemétől”, arra utalunk, hogy bár csak a törvény szövege áll rendelkezésünkre, abból kiindulva el kell jutnunk a törvény szelleméhez, ahhoz a mögöttes megfontoláshoz vagy értelemhez, amely az adott szövegben keres nyelvi kifejezést. Ezt az

25

Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés. (Ford.: Márkus György) Budapest: Atlantisz, 2004, 13. o. Uo. 21.; 32. o. 27 Ugyanezt mondja Kant is, mikor megkülönbözteti a „magában való dolog” (Ding an sich: a dolog, ahogy önmagában, tőlünk függetlenül van) és a „számunkra való dolog” (Ding für uns: a dolog, ahogy megismerésünk révén számunkra megmutatkozik) fogalmát. 28 L. Wittgenstein: i.m. 103. o. 29 „Veritas est adequatio rei et intellectus” – mondották már a klasszikusok is. 30 A narratológia azokat a szabályokat tárja fel, amelyek vezérelnek minket akkor, amikor mondatokból történeteket állítunk össze. A szövegnyelvészet e területének klasszikusa Vlagyimir Jakovlevics Propp: A mese morfológiája. (Ford.: Soproni András) Budapest: Osiris, 2005. 26

15

utat – melynek neve: értelmezés – minden esetben és minden normaszöveggel be kell járnunk, hogy eljuthassunk a törvénynek az esetre vonatkozó intenciójához. Ismét azon vettük tehát észre magunkat, hogy – mint a ténykérdések megválaszolásakor – (jogszabályi) szövegeket alakítunk át újabb szövegekké: annak elbeszélésévé, hogy mit mond a jog a mi esetünkről. A joggyakorlat – általánosítva megállapításainkat – nem más eszerint, mint szövegmunkálat, mégpedig szövegek előállítása más szövegekből. Nem poiesis – művészi szövegalkotás – azonban, mert a jogász nem szabadon alkot szövegeket: kötve van előzetesen meglévő (jogszabályi, okirati, jegyzőkönyvi stb.) szövegekhez. Munkája nem a költőéhez, hanem a műfordítóéhoz hasonlítható ezért. Nem alkot szövegeket, hanem átfordít egymásba, vagyis intralingvális (egyazon nyelven belüli) átfordítást végez. Egyazon nyelven belül, de e nyelv különböző szövegrétegei között, általánosan fogalmazva: a jogi szaknyelv kötött formái és a laikus, hétköznapi nyelv változatai között. Az átfordítás lehetősége előfeltételez bizonyos megfelelést, egyenértékűséget a különböző nyelvváltozatokban előállított kifejezések között.31 Az ekvivalenciával összekapcsolt szövegrétegek: a jogalkotás – a jogalkalmazás – a jogtudomány – a jogi ismeretterjesztés – a hétköznapok laikus nyelve. [b] A joggyakorlat: gyakorlat, vagyis cselekvés – nem a valóságról szóló beszéd, hanem a valóság megváltoztatása. Ha pedig a joggyakorlat alapvetően nyelvi természetű, akkor a világ megváltoztatása a jog által beszéd, szavak révén történt. Azokat a nyelvi megnyilatkozásokat, amelyek cselekvést valósítanak meg, beszédaktusoknak nevezzük.32 Hogyan tudjuk megkapálni a kertünket szavakkal? – megkérünk rá valakit, vagy megbízunk egy alkalmi munkást. Jogi beszédaktus a házasságkötő teremben elhangzó „Igen”; a tárgyalóteremben kimondott „Bűnös” vagy „Ártatlan”; a játékteremben kijelentett „Tartom” stb. A jogi beszédaktusok két lépésben változtatják meg a világot. Első lépésben a változások a jog világán belül következnek be: jogalanyok között jogviszonyok keletkeznek, megváltoznak és megszűnnek azon beszéd-megnyilvánulások következményeként, melyeket jogi tényeknek nevezünk.33 Létrejön egy házasság, egy szerződés, egy végrendelet stb. Második lépésben a jogviszonyban résztvevő jogalanyok jogainak és kötelezettségeinek realizálódásával (pl. a szerződés teljesítésével), annak elmaradása esetén pedig állami kikényszerítéssel következik be a változás a valóságban. Ez a jog működésének azon „társadalmi technikája” (Kelsen kifejezése), amelynek révén a lehetséges világ valóságossá tud válni.

31

32

33

A szövegnyelvészetben ugyanerre a műveletre a „transzformáció” fogalma jelent meg és terjedt el Zellig S. Harris, majd Noam Chomsky munkássága nyomán – ugyancsak az „egyenértékűség” fogalmával társítva. V.ö. R. de Beaugrande – W. Dressler: i.m. 47. o. A beszédaktusok elméletének klasszikusa, John L. Austin műve, eredetiben a How to Do Things with Words (Hogyan tegyünk meg dolgokat szavakkal) címet viseli; Pléh Csaba magyar fordításában: Tetten ért szavak (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1990). Természetesen – mint ismeretes – a jogi tények lehetnek természeti események és tiltott (jogsértés) vagy megengedett emberi magatartások is (a ráutaló magatartások nem verbális kommunikatív aktusok).

16

4. A JOGI SZÖVEGEK TERMÉSZETE (Szabó Miklós) taltunk már rá, hogy a jogi szövegek előállítása – szemben pl. szépirodalommal – nem szabad, nem tetszőleges: nem ihlet vagy intuíció produktuma. Ez csupán egyik következménye annak a ténynek, hogy ahol a jog megjelenik, ott általában a cselekvések nem teljesen szabadok többé.34 Ez persze más normarendszerekre is igaz. Ha azonban ehhez hozzávesszük azokat az – esetenként igen súlyos – szankciókat, amelyekkel az államok kikényszerítik előírásaik betartását, akkor érthetővé válik a jogi normák kiemelkedő, megkülönböztetett jelentősége. A megkülönböztetett jelentőség azonban fokozott elvárásokat támaszt a joggal szemben: ha szigorú parancsokat állít a címzettjei elé, akkor azoknak megkülönböztethetőnek (vagyis azonosíthatónak) és (amennyire lehetséges) érthetőnek kell lenniük. Nem fordulhat elő, hogy a törvénytisztelő, jóhiszemű polgárok azért sértik meg a törvényeket, mert nem tudják, azok mit követelnek tőlük. E követelmény teljesíthetősége megkívánja a jogi normák megszövegezésének bizonyos módját és minőségét is.

U

1. AZ ÍRÁSBELISÉG A Livius tolmácsolta hagyomány szerint a mai értelemben vett jog és jogtudomány alapkövét jelentő XII táblás törvény a jogrögzítést célzó jogösszefoglalás iránti társadalmi (plebejus) követelés hatására született.35 Ugyanezen hagyomány szerint a decemvirek Szólón (hasonlóképpen megszületett) törvényeit tanulmányozandó mentek Athénba, s a törvény megalkotásának célja is hasonló volt: a jogegyenlőség megteremtése, s annak biztosítása, hogy az ügyek – mind a magánügyek, mind a közügyek – a jognak megfelelően, a törvény szerint folyjanak.36 Ennek legelső feltétele pedig a jog megállapíthatósága, amit a jog írott vagy rögzített volta biztosít. Szólónt mint „nagy törvényhozót” őrizte meg az emlékezet – ő azonban nem hozott törvényt, „csupán” elrendelte, hogy írják fel Athén törvényeit a Csarnok falára. Ugyanígy született a XII táblás törvény: vésetett kőtáblákra és állítatott ki a Fórumon.37 Az írásos rögzítés jelentőségét a beszélt és az írott nyelv közötti különbség magyarázza. Bár mindkettő a verbális (nyelvi jelekkel történő) kommunikáció csatornáját képezi, sokáig magától értetődő volt, és sokak számára az ma is, hogy ezek közül a beszélt nyelv az elsődleges és meghatározó. Ez történetileg és az elterjedtséget tekintve kétségkívül így is van: az írott nyelv az írni-olvasni tudás függvénye. Nyilvánvaló azonban az is, hogy az írásbeliség megjelenése hatást gyakorolt a beszélt nyelvre is. A metakommunikációs és kontextuális támasztékok hiányában ugyanis az írott nyelvre az a teher háramlik, hogy mindent nyelvi eszközökkel kell kifejezni, biztosítva a közlés pontosságát is. Ez az igény nem csak a nyelv eltérő használatát, hanem szinte más nyelvet követel meg. Az így kialakuló irodalmi nyelv pedig hatást gyakorol a beszélt nyelvre is, elősegítve annak pontosabbá válását, nyelvi kiteljesedését. A kétféle nyelvhasználati mód különbségének alapját kétségtelenül a használat különbségében kel keresnünk: az írott közlésnek minden információt tartalmaznia kell, mert 34

„A jog legjellemzőbb általános sajátossága, hogy léte mindig és mindenütt azt jelenti: bizonyosfajta emberi magatartások többé már nem tetszőlegesek, hanem valamilyen értelemben kötelezőek.” H. L. A. Hart: A jog fogalma. (Ford.: Takács P.) Budapest: Osiris, 1995, 17. o. 35 Természetesen az írásbafoglalás nem ekkor kezdődött; gondoljunk csak a mezopotámiai városok legismertebb törvénykönyvére, Hammurabi kódexére az i.e. XVIII. század közepéről. 36 V.ö. pl.: A. Watson: Rome of the XII Tables. Princeton, N. J.: Princeton U. P., 1975, 178. o. 37 Ezt megelőzően a törvényeket papok (mint a pontifexek) által őrzött szent titokként kezelték. E szakralitást tükrözi Jusztiniánusz császár Institutióinak 1.1.1. pontja: „A jogtudomány az isteni és emberi dolgok ismerete, tudománya annak, hogy mi a jogos és mi a jogtalan”; vagy éppen a Kígyó ígérete az Ószövetség szerint: „…olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói” (Mózes I. 3. 5.). (Kiemelés: Sz. M.)

17

semmi más sem kíséri; míg a szóbeli közlést az egész kommunikációs helyzet (nem-verbális kommunikációs és metakommunikációs eszközökkel is) támogatja. A szóbeli és írásbeli nyelv nem felcserélhető egymással, minthogy különbségeik több dimenzióban is markánsan megmutatkoznak38: (1) A szóbeli közlést a pillanathoz kötöttség jellemzi az írásbeli közlés állandóságával, időtlenségével szemben – „a szó elszáll, az írás fennmarad”. (2) Gyökeresen eltérő a mnemomika (memorizálás) jelentősége: az írás megjelenésével bármekkora és bármilyen bonyolult szövegtömeg rögzíthető – nem kell megtanulni. Ez teszi lehetővé az elvont, általánosító (pl. filozófiai) beszédet és gondolkodást. (3) A kétféle nyelvhasználati mód különböző gondolkodásmódot von maga után: a beszéd ismételgető, előre és hátra utalgató, ezáltal erősen redundáns közlés, míg az írás a lineáris és analitikus gondolkodás és közlés feltételét biztosítja. (4) Nyilvánvaló a különbség a hallgatóság szerepében is: a szóbeli kommunikáció során a hallgatóság jelen van, ami a beszédet elkerülhetetlenül dialógussá alakítja, míg az írásbeli közlésnél a hallgatóság nincs jelen, s a szerző közlése monológgá válik. (5) Csak az írásbeliség teszi lehetővé és szükségessé a sztenderd nyelvi változat (az irodalmi nyelv, s annak alapján a nemzeti nyelv) kialakulását. (6) Végül határozott különbség mutatkozik a szerzőségnek a közlésben betöltött funkciójában: a szóbeli közlés szorosan kötődik a szerzőséghez (a beszélőhöz), míg az írott szöveg képes leválni a szerzőjéről, s attól kezdve „magáért beszél (antoglotta)”. Ebbe az „antoglottikus térbe” tud benyomulni minden olyan nyelvhasználat (a logikától az írott törvényekig), amelynek lényegi ismérve a személytelenség, a szerzőtől való függetlenség. Azzal a – Platóntól és Arisztotelésztől Saussure-ig – általánosan vallott felfogással szemben, hogy a beszéd megelőzi az írást, s hogy az írás nem más, mint a beszéd „ábrázolása”, Jacques Derrida foglal leghatározottabban állást. Derrida a ritkán használt grammatológia („Betűkről, az ábécéről, a szótagokról, az olvasásról és az írásról való értekezés”) tudományának helyreállításával vizsgálta az írás szerepét a nyelvben és az emberi kultúrában, azon belül az írás nyelvre gyakorolt hatását és a beszéddel szembeni elsődlegességét. A hangoknak megfeleltetett betűk keltik azt a képzetet Arisztotelésztől Rousseau-n át Hegelig, hogy az írás nem más, mint „a jel jele”, a beszélt nyelv „helyettesítése”. 39 Derrida szerint azonban éppen a beszélt nyelv az, amely az írás egyik – tökéletlen – változata. Minden nyelv előfeltétele tehát az ilyen tágan értett írás képessége – az „ős-írás”: jelek, nyomok, lenyomatok, „feliratok” hagyásának képessége, s ezzel a világ megkettőzése jelölőre és jelöltre. Derrida tétele tehát az, hogy „a nyelv magának az írásnak egy fajtája” – a nyelv lehetősége az írás lehetőségében rejlik.40 A nyelvben rejlő lehetőségek kibontásának részét képezi a jogi szabályozás lehetősége is. Az írás előtti korok szokásnormáinak bizonytalanságával, torzulásával, azonosíthatatlanságával szemben az írásos rögzítés lehetővé teszi (1) a jogi normák szövegének rögzítését: legalább a szöveg állandóvá és visszakereshetővé válik, közös kiindulóponttá az értelmezések számára, s ez – elvileg – lehetővé teszi a szabályozás tartósságát, „véglegességét”; 38

B. S. Jackson: Making Sense in Law: Linguistic, Psychological and Semiotic Perspectives. Liverpool: Deborah Charles, 1995, 77. o. 39 „[A]mik a beszédben elhangzanak, lelki tartalmak jelei, amiket pedig leírunk, a beszédben elhangzottak jelei.” Arisztotelész: Herméneutika. Organon. (Ford.: Rónafalvi Ö.) Budapest: Akadémiai Kiadó, 1979, 73. o. 40 J. Derrida: Grammatológia. (Ford.: Marsó P.) Budapest: Typotex, 2014, 63. o. (Lásd főleg a 2. fejezetet.)

18

(2) a jogi normák körének meghatározását: akár könyvben, akár kőtáblákon, oszlopokon stb. való összefoglalásuk egyértelművé teszi, hogy mettől meddig tart a jog hatóköre, mikor alkalmazhatók, s mikor nem a jog szankciói; (3) a jogi normák szövegének általánosságát: nem kell esetről esetre konkrét utasításokat kiadni („Köszönj szépen a néninek!”), hanem az ismétlődő esetek összessége egyetlen előírás alá vonható („Mindig köszönni kell az ismerősöknek!”); (4) a jogi normák objektivitását: bár a normáknak is van alkotója („szerzője”), megszületésük után – a könyvekhez hasonlóan: „habent sua fata libelli” – önálló életre kelnek és a magatartás szabályozásának objektív alapjává válnak. 2. A JOG POZITIVITÁSA Mindenféle filozófiai, sőt jogtudományi felhang nélkül használták már Rómában is a ius positum kifejezést, a lefektetett, megállapított (tehát megállapítható) jog értelmében. Szokásos előfordulása a ius in causa positum (az ügyben irányadó jog) és a ius in civitate positum (a városban fennálló jog) összetételben lelhető fel.41 Ha a ‘pozitív jog’ kifejezést innen származtatjuk, akkor annak a ‘rögzítettsége folytán megállapítható jog’ jelentést tulajdoníthatjuk. A jog pozitivitása a jogiság kezdetei óta a jog immanens jegyeként jelenik meg. A görög filozófiában a jog mibenlétét és alapját közvetlenül is érintő dilemma a phüszisz és nomosz elsődlegességével és viszonyával kapcsolatban fogalmazódott meg. A kérdés tömören összefoglalva abban áll, hogy a jog a természet produktuma-e, vagy pedig az emberé. Az első esetben a jog a természettől adott, tehát természetes képződmény, a másodikban viszont az ember által alkotott, azaz mesterséges teremtmény. A válasz arra fut ki, hogy milyen fokú az emberi gyakorlat (vagy akarat) szabadsága: csak a meglévő megismerésére korlátozódik-e, vagy kiterjed az alkotásra is. Minthogy a válasz már az antikvitásban is az volt, hogy a jog legalább részben – ui. az ember által akaratlagosan tételezett, pozitív jog, a törvények tekintetében – kétségtelenül mesterséges produktum, a kérdés a későbbi századokra mint a „természetes” elem jelenlétének, arányának, jelentőségének kérdése fenn. E kérdés úgy hangzik: vajon mindaz, de csak az-e a jog, ami jogként (írásban) rögzítve van – vagy a jognak olyan elemei is, amelyek nincsenek leírva, s mégis jogként kötelezőek. Ezeket utalunk mint a természetjog parancsaira, melyek nem az embertől (hanem az istenektől vagy a természettől) származnak, s akkor is érvényesek, ha az ember nem foglalja őket írásba.42 Az ilyen normák jogi természetét hirdető felfogások a természetjog-tanok, melyek a kezdetektől napjainkig részét képezik a jogi gondolkodásnak. A természetjogi gondolkodás ellenlábasa a XIX. században (a modern polgári kodifikációval párhuzamosan) dominanciára jutott jogpozitivizmus. Képviselői szerint joginak csak azon normák tekinthetők, amelyek rendelkeznek valamely pozitív módon – tényszerűen – megragadható kritériummal (címkével, pedigrével, ismérvvel), amely lehetővé teszi azonosításukat. Nem vitatják a többi norma létét, csupán azok jogiságát, és a vallási, erkölcsi vagy egyéb normákhoz sorolják őket. A természetjoggal az a probléma, hogy az ember esetében a „természetes” sem létezhet és működhet anélkül, hogy az ember „mesterségesen” ne tételezné azt mint „természetest”. 43 A természetre és természetjogra ugyanis akkor van szükség, ha a puszta konvención alapuló értékektől („jó”-tól) megkülönböztetett „jó” lehetőségét keressük, de nem tudható eleve (pl. isteni kinyilatkozás révén), hogy miben áll ez a jó. „Ez a keresés végül csupán a konvención 41

Pl.: D. 9.2.52.2. Alf. Ezekre hivatkozik Antigoné Kreónnal szemben: „Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő / Lehet, mely engem istenek nem változó / Íratlan törvényét áthágni kényszerít. / Mert nem ma vagy tegnap lépett életbe az, / De nincs ember, ki tudná, hogy mióta áll.” (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása.) 43 „Semmi nincsen, amit ne tudnánk természetünkké tenni; nincsen semmi olyan természetes, amit ne tudnánk elveszíteni.” B. Pascal: Gondolatok. 94. (Ford.: Pődör L.) Szeged: LAZI, 2000. 42

19

alapuló jótól megkülönböztetett természet szerinti jó keresésévé alakul át.”44 Ez a keresés a mesterségbeli tudástól, a hallomástól és tapasztalástól, azaz magától az embertől vezet el valami ember-feletti – „történelemfeletti, társadalomfeletti, erkölcsfeletti és vallásfeletti” – abszolútum (fel)tételezéséhez. A természetjog mibenléte veti fel azt a kérdést is, hogy – ha létezik – miként ismerhető meg. Ha ugyanis a természettől adott parancsokként létezik, akkor közvetlenül adott a természeti lények számára is. Ekkor pedig nyitva áll az ember „természetes esze” előtt, amint az állatokat sem kell megtanítani, hogy a természetük szerint viselkedjenek. Ha azonban a természetjog is tételezett, vagyis az ember által megkonstruált, akkor nem számíthatunk arra, hogy ez a tudás velünk születik. „[I]gaz, hogy Isten kiváló tudással és természeti adottságokkal áldotta meg Őfenségét; de Őfensége nem tanulta birodalmának, Angliának a jogát, azokat az eseteket pedig, amelyek alattvalóinak az életére, öröklésére, javaira és vagyonára vonatkoznak, nem a természetes értelem szerint kell eldönteni, hanem a jog mesterséges értelme és ítélete szerint, amely jog olyan mesterség, amely hosszú tanulást és gyakorlást igényel, mielőtt valaki eljuthat a megismeréséig.”45 E szavakkal Sir Edward Coke, Anglia főbírája emlékeztette Jakab királyt arra, hogy nem illetheti meg saját bíráskodási hatalom. A figyelmeztetés azonban többrétegű: szól a laikusoknak, hogy ne próbáljanak jogkérdésben a „józan ész” alapján választ keresni; s a jogtudománynak is: a „természetesre” alapozva nem alkotható meg a jog olyan elmélete, amely számot tudna vetni a jog pozitivitásának jelentőségével, azaz a joggal mint mesterséggel. A filozófiától független joggyakorlatban – tehát az ítélkezésben – jogként evidens módon az írott jogot (a törvényeket) alkalmazzák már a görögök is. Bár a filozófusok, s közülük is elsősorban Platón és Arisztotelész, rengeteget értekeztek a jó életről, az erényekről, a törvényekről és ezek összefüggéseiről, a jog filozófiai fogalma nem volt különösebb hatással a működő jogra és törvényekre. Ezeket a törvényeket „nem általában az emberekhez, hanem az őket alkalmazó tisztségviselőkhöz és magisztrátusokhoz címezték. […] A törvényekhez preambulumok sem készültek, s hangvételük sem a meggyőzésé, hanem a nyers parancsé, amely büntetéssel fenyeget minden vétkes tisztviselőt, ha bármely polgár szükségesnek gondolja a felelősségre vonását. A formula így hangzik: Az arkhónnak ezt meg ezt kell tennie, s ha nem azt teszi, 1.000 drachmáig terjedő büntetéssel felel; […] vagy: A magisztrátus nem alkalmazhat semmiféle íratlan jogot.”46 Ugyanígy Rómában: a Celsusnak tulajdonított híres tétel: ius est ars boni et aequi47 ugyanolyan meghökkentő, sőt botrányos lehetett a kortársak számára, mint mai jogfelfogásunk felől szemlélve;48 jóval realisztikusabb volt Paulus figyelmeztetése: „non omne quod licet, honestum est”.49 Még nyersebb azonban Modestinus megfogalmazása: „legis virtus haec est: imperare, vetare, permittere, punire”.50

44

L. Strauss: Természetjog és történelem. (Ford.: Lánczi A.) Budapest: Pallas – Attraktor, 1999, Uo. 67. o. Idézi: Neil MacCormick: ‘The Artificial Reason and Judgement of Law.’ In: Rechtstheorie, Beiheft 2 (1981), 106. o. 46 J. W. Jones kifejezése a The Law and Legal Theory of the Greeks c. könyve előszavában; Oxford: Clarendon Press, 1956 (reprint: Aalen: Scientia Verlag, 1977). 15-16. o. 47 D. 1.1.1. 48 „Az, hogy Celsus érvként használta a bonum et aequum-ot a sztrikt jog kiigazításának biztosítására, bizonyára sokkolta kortársait. Celsus azonban nyilvánvalóan szerette megdöbbenteni a kollégáit. … Celsus volt az első, s a késő klasszikus jogtudományig az egyetlen jogász, aki érvei közt használta a bonum et aequum-ot.” H. Hausmaninger: ‘Publius Iuventus Celsus – The Profile of a Classical Roman Jurist.’ In: W. Krawietz – N. MacCormick – G. H. von Wright (eds.): Festschrift Summers. Berlin: Duncker & Humblot, 1994, 253. o. 49 „Nem minden erkölcsös, ami megengedett” – D.50.17.144. 50 „A jog képessége ez: parancsolni, tiltani, megengedni, büntetni” – D.1.3.7. 45

20

3. HIERARCHIA A nyelvi rendszer nem homogén, hanem belsőleg tagolt, különféle időbeni, területi és társadalmi változatok összességeként létezik. A nemzeti nyelv eszerint elvonatkoztatás, részben természetes folyamatok, részben a nemzetté válás folyamatába illeszkedő mesterséges törekvések eredményeként a nyelvi rétegek fölötti egység megteremtése. A nemzeti nyelven belül különböztethetők meg a kisebb területeken (elsősorban szóban) használt nyelvjárások vagy dialektusok (mint a magyarban a palóc vagy a szegedi nyelvjárás). Az (írásbeli) irodalmi nyelv és a (szóbeli) köznyelv tehát a nemzeti nyelv két, általánosan használt és normatív (kötelező mintaként szolgáló) változata. A területi különbségeken kívül a nyelv szociális dimenziók mentén is rétegződik, amelynek nyomán a csoportnyelvek vagy szociolektusok (írott és/vagy beszélt) nyelvváltozatai különíthetők el. A társadalmon belül a közös tevékenység, közös élethelyzet, közös érdekek által összefűzött és intenzív belső kommunikációt folytató csoportok sajátos nyelvi jegyekkel láthatják el az általuk használt nyelvet. Ilyenek a hobbinyelvek (sportágak, játékok, szabadidős foglalatosságok nyelvei); az életkori nyelvváltozatok (mint a gyermeknyelv, diáknyelv, ifjúsági nyelv); az argó (tolvajnyelv, szleng, zsargon); s nem utolsó sorban ilyenek a szaknyelvek (szakmák, hivatások, tudományok, hivatalok, tevékenységek nyelvei), amelyek jellegzetesen egy-egy mesterség művelőinek körében használatosak, de egy-egy elemük könnyen a köznyelv részévé válhat. A szociolektusok – s azokon belül a szaknyelvek – a köznyelv részét képezik. Nem más nyelvek tehát, hanem egyazon nyelv jól körülírható jegyekkel rendelkező változatai. E jegyek elsősorban a szavak szintjén: bizonyos morfológiai alakzatok preferálásában, sajátos szókészletben és frazeológiában mutatkoznak meg; mindenekelőtt az élethelyzet által megkívánt és az összetartozást kifejező és erősítő közös szókincs alkalmazásában. A szociolektusokat az adott élethelyzetre szocializálódás során, a csoportba vagy közösségbe való betagolódásunk részeként, nagyrészt tudatosan, célzatosan és többé-kevésbé szervezetten tanuljuk meg. (Nem kis részben éppen ez a feladata az egy-egy szakma művelésére irányuló képzésnek, felkészítésnek.) Azonban jogi nyelv szaknyelvként sem homogén, további belső rétegei vannak: (1) A jogi nyelv alapját a jogalkotás – elsősorban a törvények, másodsorban a rendeletek – nyelve képezi és határozza meg a többi terület sajátosságait is. Ez könnyen megérthető: minthogy a jogélet minden szereplőjének tevékenysége a jogszabályok alkalmazására irányul, e szabályokkal együtt azok fogalmaihoz és fogalmazási módjához is igazodik. Ha pl. a jogszabályokban nem szerepel a ‘szélhámosság’ (csak pl. a ‘csalás’) szó, akkor az a szaknyelvben sem bír jelentéssel, s nem használható. (2) A következő réteg a jogalkalmazás nyelve, azaz a bíróságok és más hatóságok által az ítéleteikben és más határozataikban használt nyelv. Minél magasabb szintű jogalkalmazó szervről van szó, annál szabatosabb – a tételes jog nyelvéhez annál jobban igazodó – a fogalmazásmódja. Alsó szintjét a mindennapos igazgatási és rendészeti határozatok nyelvezete jelenti. A jogalkalmazás nyelvéhez sorolhatjuk a közjegyzők és ügyvédek által szerkesztett okiratok nyelvezetét is. (3) Jobban eltávolodik a tételes jog nyelvétől a jogtudomány nyelve, minthogy ez két szaknyelv – a jogi nyelv és a tudományos nyelv – jegyeit egyesíti. A kifejezésbeli pontosság természetesen a tételes jogi terminológia használatát kívánja meg, ezek mellé azonban a jogtudomány további fogalmakat, kifejezéseket is felvesz (pl. régebben vagy más jogrendszerekben használatosakat). A jogtudományokat művelő és oktató jogi oktatás nyelve is nyilvánvalóan e körbe tartozik.

21

(4) Nem két szaknyelv, hanem a köznyelv és a jogi nyelv határterületén különülnek el a „legslamposabb”, legkevésbé szakszerű jogi nyelvhasználati módok. Egyikként ide soroljuk a jogi ismeretterjesztés és tömegtájékoztatás nyelvét, amelyet a joghoz képest laikusok (pl. újságírók) használnak nem mindig a legkorrektebb módon. A másik határterület a jogi konyhanyelv, amelyet bár szakemberek használnak, de szakmájuk nyilvános gyakorlásán kívül, csupán egymás közti érintkezésük során. Vegyünk példaként egy lehetséges büntető ítéletet: (a) (b) (c) (d) (e) (f) (g) (h) (i) (j) (k)

„XY [személyi adatok] vádlott bűnös önbíráskodás bűntettében. Ezért őt a bíróság 1 (egy) évi börtönbüntetésre ítéli. A szabadságvesztés végrehajtását 2 (kettő) évi próbaidőre felfüggeszti.”

Ad (a) Be 43. § (1) bek.: „A terhelt a nyomozás során gyanúsított, a bírósági eljárásban vádlott, a büntetés jogerős kiszabása, illetve a megrovás, próbára bocsátás, jóvátételi munka végzésének előírása vagy javítóintézeti nevelés jogerős alkalmazása után elítélt.” Ad (b) Be 258. § (2) bek.: „Az ítélet és az ügydöntő végzés rendelkező része tartalmazza […] c) a vádlott bűnösnek kimondását, illetve a vád alóli felmentését, vagy azt, hogy a bíróság az eljárást megszünteti.” Ad (c) Btk 368. § (1) bek.: „Önbíráskodás: Aki abból a célból, hogy jogos vagy jogosnak vélt vagyoni igénynek érvényt szerezzen, mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön…” Ad (d) Btk 368. § (1) bek.: „…bűntett miatt…” Ad (e) Be 12. § (1) bek.: „A bíróság feladata az igazságszolgáltatás.” Ad (f) Btk 37. § (2) bek.: „A szabadságvesztés büntetés végrehajtási fokozata börtön, ha azt a) bűntett miatt szabták ki…” Ad (g) Be 329. §: „A bíróság a vádról ítélettel határoz, ha a vádlottat bűnösnek mondja ki, vagy felmenti.” Ad (h) Btk 33. § (1) bek.: „Büntetések a) a szabadságvesztés….” Ad (i) Btk 85. § (1) bek.: „A két évet meg nem haladó szabadságvesztés végrehajtása próbaidőre felfüggeszthető…” Ad (j) Btk 85. § (2) bek.: „A próbaidő tartama – ha e törvény eltérően nem rendelkezik – egy évtől öt évig terjedhet, de a kiszabott szabadságvesztésnél rövidebb nem lehet.” Ad (i) Btk 85. § (1) bek.: „A két évet meg nem haladó szabadságvesztés végrehajtása próbaidőre felfüggeszthető…”

22

5. A MAGYAR JOGI NYELV KIALAKULÁSA ÉS JELLEMZŐI

(Vinnai Edina) jogi nyelv hazai fejlődésének áttekintése nem csupán a jogtudomány szempontjából fontos, hanem azért is, mert a jogi szaknyelv „magyarítása” nagymértékben hozzájárult általában a magyar nemzeti nyelv fejlődéséhez és virágzásához a 19. század folyamán. Erre azért volt szükség, mert nem csak a jogi, hanem a hétköznapi nyelv is erős latin és német hatás alatt állt.

A

1. A MAGYAR JOGI NYELV KIALAKULÁSA Alapvető jogi szavaink magyar eredetűek, még a honfoglalás előtti korból származnak (pl. bíró, eskü, igazság, jog, törvény stb.). A középkorban azonban a latin lett általában a műveltség és a tudomány, így a jog univerzális nyelve is. Az első magyar szokásjogi gyűjteményt, a Tripartitumot („Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyve”) is eredetileg latinul írta Werbőczy István (1504 és 1514 között), és később (1565-ben) fordították magyarra, kijelölve ezzel a magyar jogi szaknyelv fejlődési irányát is. A 15-16. században, a reformáció idején kezdődött meg a nemzeti nyelvek kialakulása és megerősödése a latinnal szemben, elsősorban a Biblia-fordításoknak köszönhetően. Ennek ellenére a 17-18. századra hazánkban a latin teljesen eluralkodott a jogi nyelvben, és csak a 19. század folyamán sikerült érdemben visszaszorítani azt a magyarral szemben. Ezt a folyamatot három törvényhozási aktus is segítette: 1. 2. 3.

1792. évi VII. törvénycikk: az iskolákban kötelező lett a magyar nyelv tanítása. 1805. évi IV. törvénycikk: lehetővé tette a magyar nyelv használatát hivatalos ügyekben a latin mellett. 1844. évi II. törvénycikk: a magyar lett a hivatalos nyelv és a törvények is magyar nyelven készültek ezután (ezt a törvénycikket 1844. november 13-án írta alá V. Ferdinánd, ezért 2011. óta ez a magyar nyelv napja).

Emellett jogi szakszótárak is készültek a 19. században, melyek ugyancsak a latin kifejezések magyarítására törekedtek és hatalmas munkát végeztek: kb. 40 ezer szakkifejezést ültettek át latinról magyarra, melyeknek hozzávetőleg az egynegyede (tehát mintegy 10 ezer kifejezés) a mai napig fennmaradt és használatban van. A jogi nyelv „megtisztításával” párhuzamosan a köznyelvben is megkezdődött a latin szavak felváltása magyarra a nyelvújítási mozgalmaknak köszönhetően, melynek eredményeként ma sem igen találkozunk latin szavakkal a magyar (köz- és jogi) nyelvben – szemben például az angol jogi nyelvvel, amely bár nem a római jog alapján fejlődött, mégis sokkal több latin (és francia) kifejezést használ, mint a magyar. Önmagában azonban a magyar jogi szavak használata nem feltétlenül garancia az érthetőségre. Gyakran fogalmaznak meg kritikát a magyar jogi nyelvvel szemben mind a nyelvészek, mind a laikusok, mondván, hogy a kívülállók számára nehezen érthető a törvények, közigazgatási határozatok és bírósági ítéletek nyelvezete. Ennek oka azonban nem annyira a jogi nyelvben, hanem sokkal inkább magában a jogban, és annak jellegzetességeiben keresendő. Ilyen például az, hogy a jog eredetileg egy szakrális-rituális tevékenységből alakult ki (pl. bizonyos formulákat kellett elmondani egy jogviszony létrejöttéhez) és ennek szimbolikus jegyeit a jogi nyelv a mai napig magán hordozza, és számos jogintézmény kapcsolódik a római joghoz. Másrészt a magyar jogrendszer a római-germán jogcsalád tagjaként nem vonhatta ki magát a német nyelv hatása alól, ami ún. germanizmusok kialakulásához vezetett a hétköznapi és jogi 23

nyelvben egyaránt: ez elsősorban a hosszú, bonyolult, többszörösen összetett mondatokban érhető tetten. Végezetül az sem kedvez a magyar jogi nyelv érthetőségnek, hogy magán viseli a reformkorra jellemző kissé nehézkes, régies, terjengős jegyeket. 2. A MAGYAR JOGI NYELV JELLEMZŐI 2.1. A jogi nyelv mint szaknyelv helye a nemzeti nyelvben Bármennyire is nehezen érthető a laikusok számára a különféle jogi szövegek nyelvezete, mégis abból kell kiindulnunk, hogy a jogi nyelv a hétköznapi, természetes nyelv szerves része, és nem egyfajta mesterséges nyelvként kell rátekintenünk (mint pl. a matematika vagy a logika „nyelvére”). Ebből következően a jogi nyelvre többnyire a természetes nyelv hangtani, szótani és mondattani szabályai vonatkoznak, jelentős eltérés tapasztalható azonban a lexika, szókészlet és a stilisztika területén. Ugyanakkor a természetes nyelven belül a nyelvi rétegek alapján pontosan körülhatárolható a jogi nyelv, mint a szaknyelvek egyik csoportja. A természetes nyelvek belső rétegei a következőképpen különíthetők el: A normatív nyelvváltozatok közé sorolható az elsősorban írott formában megjelenő irodalmi nyelv, ami a szépirodalom és a sajtó nyelve, másrészt a köznyelv, amit mint sztenderd nyelvváltozatot az iskolában megtanulunk, majd a legtöbb hétköznapi helyzetben használunk, és amelynek használatától azt remélhetjük, hogy azt a nyelvi közösség legtöbb tagja megérti. Ettől a sztenderd nyelvhasználattól azonban sokan eltérnek, aminek lehetnek földrajzi vagy társadalmi okai. 2. A területi nyelvváltozatok kisebb, jellemzően hangtani, néha szóhasználatbeli eltéréseket mutatnak a sztenderd nyelvhasználathoz képest. A magyar nyelv esetében ezeket helyi nyelvjárásoknak nevezzük, és jelenleg tíz nyelvjárási régiót különítenek el a nyelvészek Magyarországon. Az eltérések leginkább a hangokban mutatkoznak meg, egy-két nyelvjárásnak van néhány sajátos szava, amely nem szerepel a sztenderdizált nyelvben, vagy olyan kifejezést használ, amely nem jellemző, de érthető az irodalmi nyelv számára is. A köznyelvben a nyelvjárásokat gyakran dialektusként is emlegetik, de a dialektus a nyelvészetben nagyobb eltéréseket feltételez a sztenderd nyelvhasználathoz képest. A magyar nyelvben legismertebb palóc, valamint a Szegeden és környékén jellemző nyelvváltozatra nyelvjárásként vagy tájszólásként is tekinthetünk. Nagyobb nyelveknél beszélhetünk a nyelvjárástípusokról, ahol már jelentős különbségek fedezhetők fel az egyes területeken élők nyelvhasználata között (pl. az angol, német, kínai, spanyol nyelvek esetében). 3. Kevésbé ismert a társadalmi nyelvváltozatok (csoportnyelvek vagy szociolektusok) kategóriája: ezek egy meghatározott társadalmi osztály, réteg jellemző nyelvei, és kialakulásuk a beszélők társadalmi hátterével (és nem földrajzi származásukkal) függ össze. Négy alcsoportját lehet megkülönböztetni: i. hobbinyelvek: sporthoz, szabadidős tevékenységhez, játékokhoz kapcsolódó nyelvhasználat ii. életkori nyelvváltozatok: dajkanyelv, kisgyermekek, diákok, tinédzserek vagy az idősek nyelvhasználata iii. argó: szleng, vagy eredetileg tolvajnyelv iv. szaknyelvek: egy adott szakmához, hivatáshoz, mesterséghez tartozók nyelvhasználati módja (ennek egyik fajtája a jogi nyelv) 1.

24

2.2. A jogi szaknyelv legfontosabb jellemzői A nemzeti nyelveken belül elkülönülő szaknyelvek a társadalmi munkamegosztás eredményeként jönnek létre, és alapvető funkciójuk az adott szakmai, foglalkozási, tudományos terület művelőinek egymás közti kommunikációjának, és ezen keresztül az ismeretek, tudás közvetítésének segítése. Bár az anyanyelv részét képezik, de alapvetően más élethelyzetekben használjuk a szaknyelveket, és másként is sajátítjuk is el azokat: jellemzően felnőtt korban, tudatosan ismerkedünk meg egy szakma, foglalkozás nyelvével. Ugyanakkor a szaknyelvekkel szemben – változó mértékben ugyan, de – fennáll az az igény a társadalom tagjai részéről, hogy azok számukra is érthetőek legyenek. A jogi nyelvvel szemben talán a legerősebb ez az igény, hiszen a jog a mindennapi élet egyre több területét hálózza be, és fontos elvárás, hogy az emberek megismerjék (és meg is értsék) azokat a szabályokat, amelyek a magatartásaikat befolyásolják. Ezért fogalmazódik meg erős kritika a laikusok és a nyelvészek részéről a jogi nyelv bonyolult, sokszor érthetetlen nyelvezetével kapcsolatban. A közérthetőséggel szemben a másik oldalon ott áll azonban a szakszerűség, a pontos megfogalmazás követelménye, ami – részben a jogbiztonságra tekintettel – hasonlóan fontos szempont a jogi nyelv esetében. Nem könnyíti meg azonban a jogalkotók dolgát, hogy egyre bonyolultabb életviszonyokat kell szabályozniuk, ez pedig csak olyan összetett nyelvi konstrukciókban valósítható meg, amely az összes jogilag releváns körülményt tartalmazza. Továbbá azt is látni kell, hogy egyre több szakterület igényel jogi szabályozást, és ezek szókészlete is beépül a jogi nyelvbe, tovább bonyolítva, nehezítve annak megértését (lásd például a pénztárgépekről szóló rendeletet, ami olyan technikai előírásokat is tartalmaz, amit a jogászok se értenek meg). A valamennyi szaknyelvre általában jellemző ismérveken túl (mint például hogy a szaknyelvek a köznyelvre épülnek, de bizonyos nyelvi szinteken eltéréseket mutatnak; a szakemberek és a laikusok közötti kommunikáció eszközeként is szolgálnak; sajátos szókinccsel és fogalmazási móddal rendelkeznek stb.) a jogi nyelv rendelkezik néhány olyan tulajdonsággal, amelyek megkülönböztetik a többitől. Az imént említett szakszerűség és közérthetőség egymásnak némiképp ellentmondó követelményeinek érvényesülésén túl a következő jellemzőket vesszük számba:        

A jog nyelve – a vadászat és a halászat mellett – a legősibb szaknyelvek közé tartozik. A jogi szaknyelv hatóköre – ahogy az előbb utaltunk rá – messze túlnő egy szakma, szakterület határain, hiszen az egész társadalom számára közvetíti az állam által alkotott kötelező magatartási normákat. Emiatt a jogi nyelv szókincsét a társadalom széles rétegei használják, behatol a társadalmi kommunikáció számos területére. Ez a hatás nem csupán a szókincs, hanem a jogi szaknyelv stílusának, műfaji és formai sajátosságainak terjedésében is megfigyelhető. A jogi szaknyelv akceptálja azon szakterületek nyelvhasználatát, amelyeket szabályoz, vagyis a jogszabályok reflektálnak a szabályozás alá vont életviszonyok szaknyelvi jellegzetességeire. Ez az adaptációs készség magyarázza, hogy a jogi szakszókincs túlnyomórészt a köznyelv szókészletéből származik. A jogi szaknyelvben kiemelt jelentősége van a szókészlet-használat, a közlés módjának, minőségének és formájának, hiszen használatukhoz jogi következmények fűződ(het)nek. A jogi nyelv erősen törekszik a pontos szóhasználatra és a szabatos megfogalmazásra, a speciális jogi igényeket pedig az egyes kifejezések megszorító vagy kiterjesztő értelmezésével elégíti ki. Mind a köznyelvhez, mind más szaknyelvekhez képest egy sajátos jellemzője a jogi nyelvnek, hogy írott formája fontosabb, elsődlegesebb a beszélt változatához képest, és a

25

szóbeli megnyilvánulásokat alapvetően az írott szövegek (jellemzően a jogszabályok szövege) szervezik és alakítják. 2.3. A magyar jogi nyelv szókincse Az egyik legszembetűnőbb jellemzője a szaknyelveknek a sajátos szókincs, szókészlet, ami olyan szakszavakból, műszavakból („terminus technicus”-okból) áll, amelyek gyakran a kívülállók számára nem érthetőek vagy más jelentést kötnek az adott kifejezéshez. A lexikológia a jogi nyelv szókincsének a következő csoportjait különíti el: Természetes fogalmak: ez a köznyelvi szavak csoportja, amelyeket a társadalom többsége által is értett köznyelvi értelemben, jelentésben használunk jogi környezetben is (pl. szülő, helyszín) 2. Definiált jogi fogalmak: ez a speciális jogi szakszókincs, a „terminus technicusok” csoportja, ami további osztályozást tesz lehetővé: i. jogi jelentésű, de közismert szavak, amelyek megértése nem okoz gondot a laikusoknak sem (pl. öröklés, hagyaték, végrendelet; ide sorolható sok ősi magyar jogi szavunk: bíró, bíróság, jog, törvény, per, tanú, eskü, örökös) ii. olyan szavak, amelyek köznyelvi hangzásuk ellenére sem érthetőek a laikusok számára, ezek jelentése, fogalmi értelme nem, vagy nem teljesen világos (pl. jogalany, jogképesség, jogi személy, elbirtoklás, elévülés, vélelem, hatály, végzés) iii. a köznyelvből átvett szavak, amelyek a jogi nyelvhasználatban speciális, beszűkült és a köznyelvitől eltérő jelentésben szerepelnek (pl. dolog, jószág, test, rokon, birtok, panasz) 3. Nem definiált jogi fogalmak: olyan jogi szakkifejezések, amelyek akár nem is léteznek a köznyelvben, de pontos jelentésük a jogban sincs meghatározva vagy mert nem is lehetséges, vagy mert épp ezzel akar a jogalkotó bizonyos mozgásteret, mérlegelési lehetőséget adni a jogalkalmazónak (pl. jó erkölcsbe ütköző, helyben szokásos módon, kellő időben) 4. Jogtudományi fogalmak: ezek egy része átfedésben van más tudományterületek nyelvével, míg egy másik része a szűk értelemben vett jogi nyelv szókincsét foglalja magában, amelyek nem csak egy-egy jogszabályon vagy jogágon belül használatosak, gyakran nem is a tételes jogban keletkeznek (pl. jogág, jogviszony, felelősség, jogi személy) 1.

2.4. A köznapi nyelv és jogi nyelv különbségei az egyes nyelvi szinteken A szakszavak használata mellett a nyelv egyes szintjein is megfigyelhetünk kisebb-nagyobb eltéréseket a jogi nyelv és a köznyelv között. A következőkben ezeket a nyelvi szinteket tekintjük át, és számba vesszük a különbségeket. 1.

A grammatika/nyelvtan a természetes nyelvek rendszerével foglalkozik, és azt írja le az alábbi szinteket elkülönítve: i. A fonetika/fonológia (hangtan) szintjén nincs jelentős eltérés a köznyelv és a jogi nyelv között, hiszen ugyanazokat a hangokat (fonémákat) használjuk a szavak képzéséhez. ii. A morfológia (szótan) szintjén ugyancsak nem találhatunk lényeges különbségeket, de bizonyos morfo-szintaktikai szerkezetek gyakrabban fordulnak elő a jogi nyelvben, és ezek már hozzájárulnak sajátosságainak kialakításához. Ilyenek például a következő jellegzetességek:  a cselekvést kifejező szavak nominalizációja, főnevesítése  a szófajok közül a főnevek és melléknevek nagyobb arányban fordulnak elő

26

 

a törvények szövege semleges, általánosító stílusú és tipizáló fogalmakat használ gyakrabban jelennek meg az -ás/-és, -ság/-ség képzőkkel képzett szavak (pl. büntetés, fenyítés, lopás, ártatlanság, gyilkosság, adósság, kezesség, örökség)  gyakoriak a birtokos személyragok (pl. joga, kötelessége, felelőssége, ártatlansága)  gyakoriak az alárendelő szóösszetételek (pl. emberölés, adócsalás, közokirathamisítás, szerződésszegés, munkavállaló) iii. A szintaxis (mondattan) szintjén jelennek meg a jogi nyelv azon jellegzetességei, amelyek miatt felmerülnek a tökéletesítésére irányuló kritikák. Ilyen jellemzője a jogi nyelvnek például  a többszörösen összetett, bonyolult szerkesztésű kijelentő mondatok dominanciája  a tagadó szerkezetek gyakorisága  az ún. főnévi vagy nominális szerkezetek gyakori használata (pl. az „intézkedik” helyett az „intézkedést foganatosít” kifejezés használata)  a határozott névelő elhagyása („terhelt köteles a bíróság előtt megjelenni”)  igeneves és névutós szerkezetek gyakorisága  személytelen stílus, formális nyelvi elemek, sablonok használata, harmadik személyű megfogalmazás (amikor a bíró például a tárgyaláson úgy beszél saját döntéséről, vagy cselekvéseiről, mintha valaki másét tolmácsolná: „A bíróság felszólítja a vádlottat, hogy hagyja el a tárgyalótermet!”) 2. A szemantika/jelentéstan szintjén két jellegzetességét kell kiemelni a jogi nyelvnek: i. A jogi fogalmaknak, szavaknak nincs jelölete, azaz nincs semmi a valóságban, amire rá tudnánk mutatni, amikor például olyan fogalmakat használunk, hogy jogosultság, kötelezettség, vélelem, tulajdonjog, szerződésszegés, bűncselekmény stb. ii. A jogi nyelv normatív nyelv, tehát nem leírja a valóságot (ami van), hanem előírja azt (aminek lennie kell/ene). A jogi kifejezések tehát általában nem a létező valóságra, hanem egy még nem létező, de lehetséges valóságra vonatkoznak. Másképp megfogalmazva: nem a jogi kifejezéseket vetjük egybe a valósággal (szemben egy olyan kijelentéssel, mint például a „piros a közlekedési lámpa”, amit egybe tudunk vetni a valósággal és meg tudjuk mondani, hogy a kijelentés igaz vagy hamis), hanem a valóságot mérjük hozzá a jogi előírásokhoz (például Pista magatartása megfelelt-e a jognak, és megállt-e a piros lámpánál, hiszen ezt írja elő számára a jogi szabály).  A normativitáshoz kapcsolódik az a jellegzetesség is, hogy a jogi jelenségek esetében a jelentés és az érvényesség szorosan összekapcsolódik: például egy nyelvileg értelmetlen végrendelet egyben jogilag érvénytelen is, mert nem állapítható meg a tartalma. És fordítva: egy jogilag érvénytelen végrendelet (például a két tanú aláírásának hiányában) értelmetlen is, mivel nem lehet végrehajtani, „nem jelent semmit”.  Szemantikai szinten az is a köznyelvtől eltérő jellegzetessége a jogi nyelvnek, hogy a normativitás a jogi szavak jelentésére is kiterjed. Ez megfigyelhető abban a törekvésben, hogy a jogalkotó a többjelentésű (poliszémikus) szavakat egyjelentésűre (monoszémikus) igyekszik felváltani annak érdekében, hogy minden helyzetben mindenki ugyanazt a jelentést kapcsolja az adott jogi kifejezéshez. Ennek eszköze a jogalkotó kezében az értelmező rendelkezések alkalmazása, ahol ezt a monoszémikus jelentést igyekszik kijelölni, így maga a jelentés is normatív jellegű lesz. 3. A pragmatika/nyelvhasználattan alapvetően arra fókuszál, hogy az emberek mindennapi tevékenységük részeként hogyan használják a nyelvet (helyesen vagy helytelenül, akár a nyelvtani szabályok megszegésével) saját céljaik megvalósítására. A jogi nyelv esetében ez a vizsgálódás ún. mikro-pragmatikai szinten zajlik: olyan zárt

27

beszédhelyzetekben figyelik a nyelvhasználatot, mint például egy rendőrségi kihallgatás vagy egy bírósági tárgyalás. A megfigyelések azt mutatják, hogy a jogi környezetben zajló különféle történések mind a nyelv szintjén zajlanak, és érdekességük, hogy a szakemberek és laikusok között zajló interakciók során a laikusok nyelvhasználatát jogi nyelvre fordítják át (ezt hívjuk intralingvális, nyelven belüli átfordításnak). Másrészt jelentős különbség egy hétköznapi beszédhelyzethez képest, hogy a megszólalások sorrendjét és hosszát szigorú szabályok rögzítik és irányítják: egy színházi előadás dramaturgiájához hasonló „menetrendje” van egy bírósági tárgyalásnak az eljárási szabályoknak köszönhetően. Erős kritikaként fogalmazódik meg ugyanakkor, hogy a jogi nyelv használata alárendelt helyzetbe hozza, kiszolgáltatottá teszi a laikusokat, akik gyakran nem igazodnak el a jogi fogalmak között és nem értik azok jelentését. A jogi nyelv tehát – szól a kritika – az elnyomás eszközeként szolgál a jogászok kezében, és egyúttal a társadalomirányítás kényszerapparátusának működését szolgálja.

28

6. A JOGI FOGALMAK ÉS DEFINÍCIÓK (Vinnai Edina) szaknyelvek csoportosításának és belső felosztásának, rétegződésének meghatározásakor kétféle kiindulási pont alkalmazható: szaknyelveken kívüli szempontok alapján vagy a szaknyelveknek „önmagukban” való, azaz nyelvi kategóriák segítségével történő tagolása lehetséges. Nyelven kívüli kategória lehet például a tudományágak osztályozása (ennek alapján a jog nyelve – a politológia, szociológia, kulturális antropológia vagy az etnográfia nyelvével együtt – a társadalomtudományi szaknyelvek csoportjába sorolható) vagy a jogrendszer jogági tagozódásának követése (eszerint beszélhetünk alkotmányjogi, közigazgatási jogi, munkajogi, büntetőjogi stb. szaknyelvekről, amelyek között nyelvészeti szempontból legfeljebb a terminológia szintjén figyelhetők meg bizonyos különbségek). A szaknyelvek belső rétegződésének meghatározásakor azonban már egyszerre kell figyelemmel lenni a (jogi) szakmai és a nyelvészeti szempontok érvényesítésére, ami többféle osztályozásra ad lehetőséget.

A

1. A JOGI NYELV RÉTEGZETTSÉGE 1.1. A jogi szaknyelv rétegei a terminológiai pontosság és a közlésmód igényessége szerint A Karcsay Sándor nyelvész által kidolgozott szempontrendszer egyszerre vesz figyelembe nyelvészeti és jogi szempontokat a jogi szaknyelv belső tagolásában. 51 Az osztályozás az eltérő közlési, kifejezési szintek, azaz az ún. nyelvi rétegek alapján történik és egyúttal egyfajta minőségi sorrend felállítását is jelenti a jogi szakmai nyelvhasználaton belül. Karcsay az általa javasolt struktúra alapján a jogi szaknyelv öt rétegét különíti el: 1. a jogtudomány és részben a jogi oktatás nyelve (ez jelenti a legmagasabb minőséget); 2. a jogszabályok, fontos iratok, továbbá a színvonalas, elsősorban felsőbírósági jogalkalmazás nyelve; 3. az alacsonyabb szintű jogalkalmazás nyelve, valamint a mindennapos igazgatási és rendészeti gyakorlatban használatos nyelv; 4. a jogi „konyha- vagy műhelynyelv”, amelyen a jogászok és a jogi-igazgatási munkát végzők egymás közt munkájuk során érintkeznek (ez már szakmai zsargonnak nevezhető); 5. a köznyelv és a jogi szaknyelv mezsgyéjén mozgó nyelvhasználat a maga pontatlanul és rosszul vagy homályosan használt fogalmaival, amely elsősorban a tömegtájékoztatás nem szakmai fórumain használatos (rádió, televízió, sajtó). Az egyes szinteken felülről lefelé haladva válik a szakszavak jelentés-behatároltsága, azaz egyértelműsége egyre lazábbá, a stílus, közlésmód pedig egyre kötetlenebbé. A tudományosoktatási szintre (1. szint), valamint a jogi műhelynyelvre (4. szint) jellemző, hogy a kommunikációs közösség viszonylag zárt, és a közlő fél feltételezheti a fogadó félnél az előzetes szakmai ismeretek meglétét. Ezzel szemben a jogalkalmazói jog szintjén folyó kommunikáció (2. és 3. szint) szélesebb körre terjed ki, gyakran a társadalom egészét, a laikusokat is eléri, így itt nem számíthatunk az előzetes jogi ismeretek meglétére, ami már önmagában különbségeket okoz a nyelvhasználatban.

51

Karcsay S.: ‘Jog és nyelv.’ 36 Jogtudományi Közlöny (1981/4) 325-338. o.

29

1.2. Az alkalmazási terület szerinti felosztás A jogi szaknyelv tényleges alkalmazási szférája, azaz maga a szakterület is kijelölheti a belső tagolás határait. Ennek alapján három réteg különíthető el: a tételes, pozitív jog, azaz a különböző szintű jogszabályok nyelve, a jogalkalmazói jog nyelve, valamint a jogtudomány nyelve. E három réteg szoros kapcsolatban és kölcsönhatásban áll egymással: a jogszabályok szóhasználata, megfogalmazás-módja alapvetően meghatározza a másik két szinten megjelenő nyelvhasználatot, hiszen az a jogalkalmazásnak és a jogtudománynak is forrása és tárgya. A jogalkalmazás és a jogtudomány pedig azzal, hogy alkalmazza, illetve vizsgálata tárgyává teszi a tételes jogot, szükségszerűen felhasználja annak nyelvi eszköztárát is. Ugyanakkor mindkettő visszahat a jogalkotásra, különösen a jogtudomány által kimunkált terminológia lehet hatással a jogszabályok szövegezésére.

1.3. A jogi szaknyelv struktúrája Ha ötvözzük az előző szempontokat, és egyszerre vesszük figyelembe a társadalmi funkció, az alkalmazási szféra, a terminológiai pontosság valamint a közlésmód igényességének szempontjait, akkor a következőképpen strukturálható a jogi szaknyelv: 1. 2. 3. 4.

a tételes jog nyelve: ez a jogi szaknyelv alapja, mivel a jogi tevékenység a jogszabályok alkalmazására és érvényesítésére irányul, alapvetően írott formában jelenik meg; a jogtudomány nyelve: a tételes jog nyelvének és a tudományos szaknyelvnek az ötvözete, a jogi oktatás és kutatás nyelve, elsődlegesen írott formában jelenik meg; a jogalkalmazás nyelve: a bíróságok és más hatóságok által használt nyelv, írott és beszélt nyelvi forma egyaránt jellemzi; a jogi konyhanyelv (a jogászok nem hivatalos, szakmájuk nyilvános gyakorlásán kívüli kommunikációját jellemzi) és a jogi ismeretterjesztés és tömegtájékoztatás nyelve.

2. AZ ÍROTT ÉS BESZÉLT JOGI NYELV A jogi nyelv tételes jogi szintje, az írott jogszabályok szövege, szövegezése alapvetően meghatározza mind a beszélt, mind az írott jogi nyelvet a többi szinten is (épp ellenkezőleg a hétköznapi nyelvvel, ahol a fonocentrikus szemléletmód alapján a beszélt nyelv elsődlegességét hirdetik az írott nyelvvel szemben). Ha például egy bírósági ítélet szövegét (vagy akár annak szóbeli kihirdetését) összehasonlítjuk az alapul szolgáló jogszabályok szövegével, akkor nagyfokú átfedést tapasztalhatunk: szinte csak olyan szavak, kifejezések szerepelnek az ítéletben (legalábbis annak bizonyos részein), amelyek a jogszabály szövegében is megtalálhatóak. Ennek oka a pontosságra, egyértelműségre törekvés, hiszen a jogalkalmazók munkája alapvetően a törvényekre kell, hogy tekintettel legyen, azon kell alapulnia. Éppen ez hívja fel a figyelmet a jogszabály-alkotók felelősségére, hiszen az általuk használt kifejezések, szófordulatok, a jogszabályok megfogalmazásának stílusa a jogi nyelv többi rétegére is jelentős hatással van. A szakirodalomban külső és belső okokkal magyarázzák az írott nyelv primátusát a beszélt formához képest. A külső okok között említik a következő szempontokat: 1. 2.

A jog életét a normák megszületésétől alkalmazásukig az írásbeliség jellemzi. Mindig is erős az igény fogalmazódott meg a társadalom részéről, hogy a magatartásukat szabályozó normák legyenek írásban rögzítve.

30

3. 4.

Hasonló igény fogalmazódott meg az egyedi ügyekben hozott ítéletekkel, határozatokkal szemben is. A jogászok és laikusok szóbeli megnyilvánulásait is az írott szövegek szervezik.

A jogon belüli okok között említhetjük az alábbiakat: 1. A jog mint intézményrendszer működtethetősége is megköveteli az írásbeliséget. 2. A jog számos alapelve csak akkor érvényesülhet megfelelő módon, ha az írásbeliség szervezi a jog működését. Ilyenek például a formális igazságosság, a jogbiztonság, a törvény előtti egyenlőség, a pártatlanság vagy a személytelenség követelménye. 3. A JOGI FOGALMAK JELENTÉSE A jogi fogalmak jelentésének vizsgálatával a jogi szemantika foglalkozik. A jel (szavak, fogalmak) és a jelölet (a valóság) közötti viszony azért különleges a jogi nyelv esetében, mert a köznyelvhez viszonyítva nagyobb arányban találkozunk olyan kifejezésekkel, amelyek olyan valamire utalnak, ami nem létezik a valóságban, nem kézzelfogható. Jól illusztrálja ezt a helyzetet a skandináv jogi realizmus egyik képviselője, Alf Ross „Tyu-tyu” című írásában.52 Ross a „tulajdon” fogalmát veszi górcső alá, és egy mesével kezdi az elemzését. A mese szerint egy képzeletbeli törzs tagjai bizonyos tabuk megsértése esetén (például ha valaki az anyósával hál, megöl egy totemállatot vagy eszik a törzsfőnök számára készített ételből) bekövetkezik valami, amit „tyu-tyu”-nak neveznek, és aki elkövette bármelyik sértést, az „tyu-tyu” lesz. Maga a „tyu-tyu” kifejezés természetesen nem jelent semmit, nincs értelme (azaz nincs semmiféle szemantikai utalása), mégis bizonyos következményeket von maga után (például aki „tyu-tyu” lett, annak egy különleges megtisztulási ceremónián kell átesnie). A kifejezés létezése tehát indokolt, hiszen bizonyos funkciót tölt be a közösség életében. A fenti mese azt a célt szolgálja, hogy segítségével Ross leírja a jogi fogalmak jellegzetességeit. Azt állítja, hogy jogszabályaink nagyrészt hasonló „tyu-tyu” fogalmakat használnak, amelyekre nem lehet rámutatni, nincs szemantikai utalásuk, valójában tehát nem jelentenek semmit – mégis széles körben használjuk azokat. Példaként a „tulajdon” fogalmát hozza, amire ugyancsak nem lehet rámutatni, csak körül lehet írni azokat a helyzeteket, amikor ezt a fogalmat lehet és kell használni. Például, amikor azt mondjuk, hogy vannak bizonyos jogi tények, amelyek előidézik a „tulajdon nevű valami” bekövetkezését, akkor valójában a tulajdonszerzési jogcímekről beszélünk, mint az adásvétel, öröklés, elbirtoklás, ajándékozás stb. (T1, T2, T3, T4 stb.). Másrészt, ha létrejön ez a „tulajdon nevű valami”, akkor azt láthatjuk, hogy ennek vannak bizonyos következményei: a dolgot el lehet adni, örökül lehet hagyni, el lehet ajándékozni stb. (ezek a jogi következmények: K1, K2, K3). A „tulajdon” fogalma tehát azt a célt szolgálja, hogy leegyszerűsíti a valóságban bekövetkező jogi tények és jogkövetkezmények lehetséges összekapcsolódásait azáltal, hogy bármelyik tulajdonszerzési jogcímhez bármelyik jogkövetkezmény hozzá kapcsolható. Ezt a kapcsolatot mutatja be az alábbi ábra:

52

A. Ross: ‘Tû-tû’. Harvard Law Review 70 (1957), 812-825. o. Magyarul: Szabó M. – Varga Cs. (szerk.): Jog és nyelv. Budapest, 2000, 121-132. o. (Ford.: Bragyova A.)

31

T1

K1

T2

K2

T3

TU

K3

  

  

Tp

Kn

Összegezve tehát azt mondhatjuk, hogy a tulajdon léte csak az előzményei és a következményei felől érthető meg, és a „tulajdon” fogalma nem más, mint egy olyan elvonatkoztatás, amely meghatározott jogcímeket meghatározott jogosítványokkal kapcsol össze.

4. A JOGI FOGALMAK MEGHATÁROZATLANSÁGA A szaknyelvek, különösen a jogi szaknyelv egyik sajátossága, hogy a fogalmak, definíciók pontosítására, azaz arra törekszik, hogy a szavaknak lehetőség szerint csak egy jelentése legyen (monoszémiára törekvés). Ez a törekvés a joggal szembeni bizalom kialakulása és fennmaradása szempontjából is fontos, hiszen a pontatlan megfogalmazás, a homályos, bonyolult kifejezések alkalmazása azt a gyanút ébresztheti a laikusokban, hogy a jogalkotó szándékosan teszi bizonytalanná a jogi szabályozást, ezzel „kiskapukat” hagyva azoknak, akik eligazodnak a jogi szövegekben. Joggal merül fel azonban a kérdés, hogy egyáltalán lehetséges-e a jogban egyértelműen fogalmazni, hiszen a jövőre vonatkozó szabályok megalkotásánál épp az általánosság, absztraktság az egyik elvárás. Másrészt a mindennapi gyakorlat és tapasztalatok is azt mutatják, hogy ez a törekvés nem túl sikeres, és gyakran találkozunk téves vagy pontatlan fogalomhasználattal. Ez azt sugallja, hogy a jogi fogalmak tartalmát mégsem lehet pontosan meghatározni, bármennyire is erre törekszik a jogalkotó. A jogi fogalmak meghatároz(hat)atlansága két okra vezethető vissza: Általában véve, minden nyelvi kifejezésre igaz, hogy tartalmuk meghatározatlan, hiszen a dolgok, amire vonatkoznak, többnyire valóságosak, míg a fogalmak általánosak (kivéve a tulajdonneveket). A nyelvi kifejezések tehát a konkrét dolgok előre meghatározatlan és maradéktalanul meg sem határozható körére vonatkoznak. A jogi kifejezésekre vonatkozóan Herbert Hart különbséget tesz a fogalmak jelentésének „magva” és „félárnyéka” között: ez előbbi azokra esetekre utal, amikor nincs kétségünk afelől, hogy az adott dologra használhatjuk a fogalmat, míg az utóbbi körbe azon dolgok sorolhatóak, melyeknél nem ilyen egyértelmű a döntés. (Egy példával élve, a „Járművel behajtani tilos!” szabály biztosan vonatkozik a gépkocsira, de kétséges, hogy vonatkozik-e a kerékpárra, a gördeszkára vagy a gyerekek kisautóira.) A nehéz esetekben szükség van tehát a fogalmak értelmezésére, a jogalkalmazó esetről-esetre dönti el, hogy egy dolog a fogalom alá tartozik-e vagy sem – ezt a jogi nyelv nyitott szövedéke teszi lehetővé.53

1.

53

H. L. A. Hart: A jog fogalma. (Ford.: Takács P.) Budapest: Osiris, 1995.

32

A fogalmak, definíciók a nyelvi kifejezések egy speciális csoportját képezik: az a feladatuk, hogy a konkrét dolgok bizonyos csoportjait, osztályait egyértelműen körülhatárolják, definiálják a bizonytalanságok csökkentése érdekében. A probléma abból adódik, hogy a definíciók megadásához szintén nyelvi kifejezéseket használunk, amelyeket tovább kellene definiálni a pontosság érdekében. Ezt az „ördögi kört” azzal lehet feloldani, hogy vannak olyan fogalmak, amelyek jelentése nem vitatott az adott nyelvi közösségben, ezért ezek további definiálása nem szükséges. A fogalmak meghatározatlanságának több esete létezik: 2.

1.

2.

3.

A kétértelműség arra helyzetre utal, amikor egy szónak két vagy akár több jelentése van, de a szövegkörnyezetből általában ki tudjuk következtetni az aktuális jelentést. („Ég a város, ég a ház is.” vagy „Lehunyja kék szemét az ég.”) A fogalmak homályosságáról akkor beszélünk, amikor egy szó konkrét esetek sorozatára alkalmazható, és nem egyértelmű, hogy hol húzódik ezeknek a határa. Ennek több további esete különíthető el: i. a klasszifikációs kifejezések az esetek kontinuumára vonatkoznak (pl. fiatal-öreg) ii. a komplex kifejezések alkalmazása más, meghatározatlan tényezőktől függ (pl. a vallás fogalma) iii. nehézséget okozhat a jelölt dolog elhatárolása, ami már nem a nyelv, hanem a megnevezett dolog határozatlanságából ered, de kihat a szó alkalmazására is (pl. hol van az éhség-jóllakottság határa, vagy a Bükk és a Mátra határa) A vitathatóság arra utal, amikor egy szó jelentése több dimenzióban is értelmezhető, ezért a jelentés konkretizálása értékelő mozzanatot is tartalmaz, ami esetenként eltérő jelentésre vezethet (pl. a demokrácia fogalma).

5. A JOGI FOGALMAK ÉRTELMEZÉSE A jogi fogalmak jelentésének pontosítása, a monoszémiára törekvés a fentiek szerint lehetetlen vállalkozásnak tűnik, ami egyúttal a jogbiztonság iránti elvárást is gyengíti a társadalomban, hiszen részben épp a fogalmak pontosan körülhatárolt jelentése garantálná a jogalkalmazó pártatlanságát, semlegességét, objektivitását. A gyakorlatban szükség van tehát a jogi fogalmak értelmezésére a jogalkalmazó részéről is (a jogalkotó az értelmező rendelkezések segítségével teszi ezt meg). Bizonyos fogalmak értelmezésére általában akkor van szükség a kommunikációban, amikor a spontán módon zajló megértés megakad, a befogadó nem tudja a kontextusban elhelyezni az adott kifejezést. Ilyenkor a spontán folyamatok helyét átveszi a tudatos értelmezés, ami nem kizárólag a jogi fogalmak esetében merül fel, hanem hétköznapi helyzetekben is. Mindannyiunk számára ismerős helyzet lehet az irodalomórákon végzett szövegelemzés, amikor egy prózai, de különösen poétikai szöveg jelentését kell megtalálni. Alapvetően két lehetőség létezik a feladat megoldására: az egyik, hogy azt a kérdést teszem fel, hogy „Mit akart ezzel mondani a költő?”, vagy pedig azt, hogy „Mit jelent ez a szöveg számomra?”. Az első, a szubjektív megközelítés esetén a szöveg szerzőjének akaratát igyekszünk kifürkészni, míg a második esetben, az objektív értelmezés segítségével magára a szövegre figyelünk, és arra, hogy az az olvasó számára milyen jelentést közvetít a befogadás pillanatában. A jogszabályok szövegének értelmezésében is elkülöníthető a szubjektív és objektív értelmezés módszere azzal a pontosítással, hogy az előbbi esetben a jogalkotó akaratát keressük a szöveg mögött. Ezzel azonban az a probléma, hogy a modern államok viszonyai között a jogszabályok megalkotása jellemzően nem egy személyhez, hanem egy testülethez kötődik, és joggal vetődik fel a kérdés, hogy kit is tekinthetünk jogalkotónak ebben az

33

esetben, és mivel azonosítható az akarata. Ez szinte valamennyi, testületi jogalkotás eredményeként létrejövő szabály esetében felmerül, hiszen viszonylag ritkán találkozhatunk egyhangúlag megalkotott döntésekkel. A megoldás erre a helyzetre az, hogy a döntést a többség szavazatával azonosítjuk, és a többség döntése mögött meghúzódó indokokat próbáljuk feltárni. A jogalkalmazókkal szemben támasztott alapvető követelmény azonban az, hogy ne értelmezzék eltérően a jogszabályok rendelkezéseit – más kérdés, hogy a gyakorlatban ez az elvárás nem mindig érvényesül maradéktalanul (ennek bemutatására a jogszociológiai kutatások nyújtanak adatokat).

34

7. A JOGALKOTÁST KÍSÉRŐ SZÖVEGEK (Gedeon Magdolna) jogi normák szöveges megjelenése a jogszabály. A jogi norma alapvetően csak akkor tudja funkcióját betölteni, ha azt a címzettjei megismerik, ehhez pedig szükséges a szöveges megjelenítése. A szokásjog egy olyan hosszú időn keresztül kialakult társadalmi gyakorlat eredménye, melyet a jogalanyok írásba foglalás nélkül is ismernek, és követni tudnak. Így pl. Magyarországon a koronázási szertartás szabályait sosem szövegezték meg, nem öltött jogszabályi formát, mégis az eljárás összes szereplője pontosan tudta feladatát, és a koronázására vonatkozó, a gyakorlat által követelt normákat pontosan betartották.54

A

A jogi normák megszövegezése nem egyszerű feladat, számos szempontot, körülményt figyelembe kell venni. Az 1848. évi III. tc., alapján felállított egyik ministerium az igazságszolgáltatás és kegyelem osztálya, melynek élén az ország első igazságügy-minisztere, Deák Ferenc állt. E ministerium egyik legfőbb feladata a jogszabály-előkészítés volt. Deák kiváló, elismert kodifikátori képességeivel mintaértékűvé tette a minisztérium működését.55 A kiegyezésről szóló 1867. évi XII. tc. megalkotásának körülményei között számon tartják, hogy „Deák, a kodifikátor, ezekben a napokban elemében volt. Saját maga által is többször emlegetett restségét, nehézkességét meghazudtolva dolgozott. Minden pontra volt kész javaslata, s a viták eredményeképpen szinte azonnal diktálta az új, módosított szöveget.”56 A haza atyja, akinek központi szerepe volt a kiegyezés létrejöttében, azonban valószínűleg előzőleg hosszasan átgondolta a törvénybe foglalandó szöveget, valamint kiinduló szövegként felhasználta a Pragmatica Sanctióként ismert 1723. évi I. II. és III. törvénycikkeket. A kiegyezési törvény arra is jó példa, hogy egyazon viszonyra vonatkozó normát különféle értelmezések alapján eltérően lehet megfogalmazni. Ebből az értelmezési különbségből adódnak az osztrák fél részéről németül megfogalmazott kiegyezési törvény a magyartól való eltérései. A jogalkotás során számos olyan szöveg megalkotására kerül sor, melyek fontos szerepet töltenek be az eljárás során.

1. A JOGALKOTÁS TERVEZÉSE SORÁN ALKOTOTT SZÖVEGEK A jogalkotási eljárások közül – a törvények meghatározó szerepe miatt – a törvényalkotási eljárás emelkedik ki. Törvénykezdeményezésre az Alaptörvény szerint a köztársasági elnök, a Kormány, minden országgyűlési bizottság és bármely országgyűlési képviselő jogosult. A parlamentáris kormányzati rendszernek megfelelően ezek közül a Kormány tekinthető a legfontosabb törvénykezdeményező szervnek, hiszen a kormány a programjában megfogalmazott célkitűzéseket jórészt a törvényhozás révén valósíthatja meg, illetőleg a törvényalkotás teremti meg ennek feltételrendszerét. Emellett a Kormány rendelkezik a minisztériumok révén azzal a szakapparátussal, mely leginkább alkalmas a törvénytervezetek elkészítésére. A Kormány ebben a körben betöltött szerepe és eljárása a jogszabályok által rögzített, melynek során számos irat keletkezik. A Kormány által kezdeményezett törvények kiemelkedő jelentőségénél fogva a továbbiakban azokkal az iratokkal foglalkozunk, melyek ebben az eljárásban keletkeznek.

54

Vö. Timon Ákos: A szent korona elmélete és a koronázás. Budapest: Stephaneum, 1920. Vö. Tamás András: Legistica. Budapest: Nemzeti Közszolgálati Egyetem, 2013, 204. o. 56 Katus László: ‘Deák Ferenc és a kiegyezés.’ in: História, 2003/4, 7. o. 55

35

[a] A jogalkotási program A Kormány a törvények és kormányrendeletek vonatkozásában jogalkotási program elkészítésére és közzétételére köteles, ezáltal az Alaptörvényben rögzített hatáskörét tervezett formában gyakorolja. „A Kormány jogalkotási programját az Országgyűlés rendes ülésszakaihoz igazodóan normatív határozattal állapítja meg, amelynek során figyelembe veszi a nemzetközi kötelezettségvállalásokat, az európai uniós kötelezettségekkel való összhang megteremtésére vonatkozó követelményeket, az Országgyűlés és az Alkotmánybíróság döntéseit, valamint a kormányprogram célkitűzéseit.”57 A kormány a féléves törvényalkotási programja révén alapvetően meghatározza a törvényalkotás témaköreit és "menetrendjét", a kormánytöbbség révén pedig biztosítja a napirendre tűzést, a sürgős tárgyalást, a részletes vitára bocsátást, illetve a törvényjavaslatok elfogadását. A jogalkotási program tartalmazza az adott országgyűlési ülésszak alatt benyújtani tervezett törvényjavaslatokat, azok lényegét, várható terjedelmét és elfogadásának ajánlott időpontját, valamint a jogszabály előkészítéséért felelősök megjelölését is. A jogalkotási program elkészítése és Kormány elé terjesztése a kormányzati tevékenység összehangolásáért felelős miniszter feladata.58

[b] Jogalkotási tájékoztató A jogszabály előkészítéséért felelős miniszter jogalkotási tájékoztatót tesz közzé az erre kijelölt honlapon (ez általában a [www.kormany.hu] honlapon a társadalmi egyeztetés link), a Kormány jogalkotási tervezési időszakára vonatkozóan. A jogszabály előkészítéséért felelős miniszter jogalkotási tájékoztatója tartalmazza az általa előkészítendő jogszabálytervezetek címét, a szabályozás rövid tartalmi összefoglalását és a jogszabálytervezet közzétételének tervezett időpontját. A közzétett miniszteri jogalkotási tájékoztatók a közzétételtől számított egy évig nem távolíthatók el a honlapról. 59 Pl.: A honvédelmi miniszter /2015. ( ) HM rendelete a nemzetbiztonsági ellenőrzés alá eső munkakörökről A nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. törvény 78. § (1a) bekezdésében kapott felhatalmazás alapján, a Kormány tagjainak feladat- és hatásköréről szóló 152/2014. (VI. 6.) Korm. rendelet 77. §-ában meghatározott feladatkörömben eljárva a következőket rendelem el: 1. § A Honvédelmi Minisztérium, a honvédelemért felelős miniszter (a továbbiakban: miniszter) közvetlen irányítása alá tartozó központi hivatalok, a miniszter közvetlen alárendeltségébe tartozó szervezetek és a Magyar Honvédség katonai szervezetei nemzetbiztonsági ellenőrzés alá eső munkaköreit az 1. melléklet tartalmazza. 2. § Ez a rendelet 2015. február 1-jén lép hatályba. Budapest, 2015. január …-n Hende Csaba

57

Közigazgatási szakvizsga. Általános közigazgatási ismeretek, II. modul, Jogalkotási és jogalkalmazási ismeretek, Budapest: FÁMA Zrt.-Nemzeti Közszolgálati és Tankönyv Kiadó Zrt., 2013, 28. o. 58 Drinóczi Tímea – Petrétei József: Jogalkotástan. Budapest: Dialóg Campus, 2004, 206. o. 59 Közigazgatási szakvizsga, 28. o.

36

[c] Vitaanyag A vitaanyag a jogszabály által érintett területhez értő bármely szakmai szerv, vagy az adott témában jártas személy által készített tanulmány, de lehet a már elkészített törvénytervezet szövege is. A vitaanyagok általában tartalmazzák a szabályozni kívánt terület bemutatását, a szabályozás vagy a szabályozás változtatásának szükségességét és várható következményeit. A vitaanyag – elnevezésének megfelelően – kiindulópontját képezheti a szakmai szempontok ütköztetésének, a szabályozásról való konzultációnak és a legoptimálisabb szabályozási mód megtalálásának. A vitaanyag felépítésére nem vonatkoznak speciális előírások, az leginkább az adott szakmai terület elvárásaihoz igazodik. Pl.: „A Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatásért felelős Államtitkársága konzultációt kezdeményez az új felsőoktatási törvény koncepciójáról. A tervezetet az államtitkárság vitaanyagnak szánja, melyhez december 10ig a felsooktatá[email protected] e-mail címre várja az észrevételeket, javaslatokat. A koncepció a jobbító javaslatokat befogadja, az egyeztetés lezárását követően készül el az Országgyűlés elé kerülő törvénytervezet végleges szövege.” „Vitaanyag az igazságügyi adatkezelésről és a bírósági tájékoztatásról szóló törvénytervezet előzetes egyeztetéséhez. készítette: dr. Harangozó Attila OBH (Országos Bírósági Hivatal) kommunikációs munkacsoport.”

[d] Jogszabálytervezetek véleményezéséről készített összefoglaló A jogszabálytervezetek véleményezését a jogszabályok előkészítésében való társadalmi részvételről szóló 2010. évi CXXXI. törvény határozza meg. A törvény szerint a jogszabály előkészítője köteles a jogszabálytervezetek széles körű megismertetéséről és véleményeztetéséről gondoskodni. A társadalmi egyeztetés két konkrét formáját különböztethetjük meg: A. a honlapon megadott elérhetőségen keresztül biztosított véleményezés (általános egyeztetés); B. a jogszabály előkészítéséért felelős miniszter által bevont személyek, intézmények és szervezetek által történő közvetlen véleményezés (közvetlen egyeztetés).60 A jogszabály előkészítéséért felelős miniszter a beérkezett véleményeket mérlegeli, és egy összefoglalót készít, amit a honlapon tesz közzé. Az összefoglaló készítésének szabályait a jogszabálytervezetek és szabályozási koncepciók közzétételéről és véleményezéséről szóló 301/2010. (XII. 23.) Korm. rendelet határozza meg. A rendelet szerint az összefoglalónak tartalmaznia kell: a) a véleményezett jogszabálytervezet vagy jogszabály megjelölését, b) a társadalmi egyeztetés alkalmazott formájának megnevezését, c) a véleményezési határidőt, d) a jogszabálytervezethez vagy a jogszabályhoz érkezett leggyakrabban előforduló, tartalmilag összefüggő, valamint a szakmailag jelentősebb észrevételek összefoglaló ismertetését, e) az összefoglalóban ismertetett, de elutasított vélemények esetében az elutasítás rövid szakmai és jogi indokolását, valamint f) a véleményezők listáját. Nem kell ismertetni az olyan észrevételeket, amelyek a jogszabálytervezet vagy a jogszabály tárgyához nyilvánvalóan nem kapcsolódnak, nem értelmezhetőek, vagy a közerkölcsöt, illetve az emberi méltóságot sértik. 60

Közigazgatási szakvizsga, 37. o.

37

[e] Hatásvizsgálati lap61 A jogszabály előkészítője – a jogszabály feltételezett hatásaihoz igazodó részletességű – előzetes hatásvizsgálat elvégzésével felméri a szabályozás várható következményeit. A hatásvizsgálat részletes szabályait az előzetes és utólagos hatásvizsgálatról szóló 24/2011. (VIII. 4.) KIM rendelet (Hatásvizsgálati rendelet) állapítja meg. „A rendelet értelmezésében a hatásvizsgálat olyan információgyűjtő-elemző folyamat, amelynek elsődleges célja a szabályozás hatékonyságának növelése, amely magában foglalja a szabályozás várható következményeinek a szabályozás feltételezett hatásaihoz igazodó részletességben és releváns időtávon történő megvizsgálását, majd az eredmények megalapozott döntéshozatal elősegítése érdekében történő összegzését. A hatásvizsgálat eredményét a hatásvizsgálati lap tartalmazza, melynek kitöltéséért a jogszabály előkészítője felelős.” A hatásvizsgálati lap szerkezete: A hatásvizsgálati lapot egy Excel állomány alkotja, amely összesen hat szerkeszthető ún. „fület” foglal magában. A fülek nevei:  FŐLAP  Társadalmi, gazdasági hatások  Költségvetés  Adminisztratív terhek, igazgatási hatások  További hatások  EHK (előnyök, hátrányok, kockázatok) A hatásvizsgálati lap ún. „összefoglaló lapja” a jogalkotásról szóló törvényben meghatározott előzetes hatásvizsgálat legfontosabb eredményeit mutatja be lényegre törően. Elemei: (1) A hatásvizsgálati lap fejléce: megjeleníti a vonatkozó előterjesztés és az előzetes hatásvizsgálat fő azonosító adatait. (2) Összefoglaló adatok: az előzetes hatásvizsgálat fő eredményeinek, tehát, a tételes hatásvizsgálati lap egyes részeinek rövid bemutatása. (3) A hatásvizsgálati lap lábléce: megjeleníti a hatásvizsgálat jóváhagyásáért felelős állami vezető(k) adatait. 2. JOGSZABÁLYALKOTÁSRA IRÁNYULÓ ELŐTERJESZTÉS A jogszabálytervezet megszövegezése és – amennyiben jogszabály előírja – véleményeztetése után a jogszabály előkészítéséért felelős személy előterjesztést készít és nyújt be a jogalkotó szervhez. A Kormányhoz benyújtott, jogszabályalkotásra irányuló előterjesztés célja a testület döntésének kezdeményezése. Ezen előterjesztés egyrészt a Kormány saját jogalkotói hatáskörébe tartozó jogszabály megalkotását vagy az Országgyűlés hatáskörébe tartozó törvényalkotás Kormány általi kezdeményezését célozza. a Kormány ügyrendjéről szóló 1144/2010. (VII. 7.) Korm. határozat részletesen előírja az előterjesztésekkel szembeni követelményeket: a) Az előterjesztésben – a szakmai részletkérdések mellőzésével – röviden be kell mutatni a megalapozott döntéshez szükséges információkat, így különösen a javasolt intézkedésnek a kormányprogramhoz való illeszkedését, indokait, lényegét, főbb tartalmi jellemzőit, költségkihatását, valamint várható gazdasági, költségvetési, társadalmi, igazgatási, államháztartási, nemzetközi és egyéb hatásait – szükség szerint példákkal és számításokkal alátámasztva –, illetve következményeit (hatásvizsgálati lap), jogszabály esetében ezen 61

A hatásvizsgálati lapról lásd dr. Kaposi Judit – Sinka Zoltán – Zoltai-Menyhárt Tamás: Az új hatásvizsgálati rendszer és hatásvizsgálati lap általános bemutatása, Budapest: KIM, 2011.

38

túlmenően az alkalmazhatóság feltételeit, valamint a természetes személyek és a vállalkozások adminisztratív terhei csökkentését, illetve ezek növekedése esetén az azt elkerülhetetlenül szükségessé tevő szempontokat, továbbá hatósági eljárás esetében az elektronizálás ütemezését. Az előterjesztésnek tartalmaznia kell a döntés kommunikációjára vonatkozó javaslatot is. b) Ha jogszabály vagy nemzetközi szerződés az Európai Unió jogából eredő tagállami kötelezettségeket érint, az előterjesztésben tájékoztatást kell adni arról is, hogy a javasolt szabályozás összeegyeztethető-e az Európai Unió jogával, az európai uniós jogi aktusok átültetését vagy végrehajtását szolgáló jogszabálytervezetekre vonatkozó előterjesztésekhez pedig részletes táblázatot kell csatolni, amelyben fel kell tüntetni, hogy az uniós jogi aktus egyes rendelkezéseinek a tervezet mely rendelkezései felelnek meg (megfelelési táblázat). Ha a jogszabálytervezetet az európai közösségi jog szerint előzetesen meg kell küldeni véleményezésre az Európai Bizottságnak, az Európai Központi Banknak, illetve az Európai Unió tagállamainak, a megküldési kötelezettség teljesítésére vonatkozó nyilatkozatot csatolni kell. c) Az előterjesztésnek tartalmaznia kell a tárgyra vonatkozó főbb megállapítások és javaslatok összefoglalását, továbbá a pontosan megfogalmazott döntési javaslatot. d) Az előterjesztésnek indokolt esetben tartalmaznia kell a végrehajtási jogszabály tervezetét is. 2. melléklet a 302/2010. (XII. 23.) Korm. rendelethez Megfelelési táblázat Uniós jogi aktus: Magyar jogszabály(ok): AZ UNIÓS JOGI AKTUS RENDELKEZÉSEI

AZ ÁTÜLTETÉST VAGY VÉGREHAJTÁST SZOLGÁLÓ RENDELKEZÉSEK

MEGJEGYZÉSEK

Összefoglalóan: az előterjesztés a döntéshozó tájékoztatása érdekében készített, közpolitikai természetű összefoglaló. Tartalmazza: miért szükséges a szabályozás, mennyiben képes rendezni a szabályozni kívánt helyzetet, mi várható az új szabályozástól, milyen hátránnyal járna a szabályozás elmaradása, milyen költséggel jár a szabályozás bevezetése, ahhoz milyen intézkedések szükségesek.62 Jogszabálytervezet indokolása,a törvény miniszteri indoklása A jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. tv. szerint a jogszabály tervezetéhez a jogszabály előkészítője indokolást csatol, amelyben bemutatja azokat a társadalmi, gazdasági, szakmai okokat és célokat, amelyek a javasolt szabályozást szükségessé teszik, továbbá ismerteti a jogi szabályozás várható hatásait. A jogszabály tervezetének indokolásában tájékoztatást kell adni a javasolt szabályozás és az európai uniós jogból eredő kötelezettségek összhangjáról, valamint a jogszabály által előírt, más EU vagy EGK tagállamokkal való egyeztetési kötelezettségről. A törvények miniszteri indokolása két részből áll, általános és részletes indokolásból. Az általános indokolás tartalmazza a törvény által megkívánt előbb ismertetett körülményeket. A részletes indokolás a törvény címeihez vagy szakaszaihoz írt magyarázat, lényegében azt tartalmazza, hogy a törvény szövege mit jelent. A jól sikerült miniszteri indokolást a joggyakorlat is alkalmazza. A korábbi gyakorlat szerint a miniszteri indokolást a törvény kihirdetésével a hivatalos lapban közzétették. A törvényjavaslat szövege azonban az Országgyűlésben lefolytatott vita során a módosítások alapján többször jelentősen módosul, így az indokolás tartalma már nem egyezik meg a törvény szövegével. Ebből az okból

62

Vö. Tamás András: Legistica, 204. o.

39

kifolyólag a kihirdetett törvényszöveg mellett már nem jelentetik meg a miniszteri indokolást, az az Országgyűléshez benyújtott törvényjavaslat mellett olvasható.63

Törvénytervezet, törvényjavaslat A törvénytervezet megjelenésében és tartalmában olyan, mint egy törvény, melyet a jogszabályszerkesztésről szóló 61/2009. (XII. 14.) IRM-rendelet 2. §-a szerint „a magyar nyelv szabályainak megfelelően, világosan, közérthetően és ellentmondásmentesen kell megszövegezni.” Az Országgyűlés elnökéhez benyújtott törvénytervezet a törvényjavaslat. Az országgyűléshez benyújtott törvényjavaslat az egyes házszabályi rendelkezésekről szóló 10/2014. (II. 24.) OGY határozat szerint tartalmazza a javasolt címet, szöveget és indokolást. 3. A TÖRVÉNYHOZÁSI ELJÁRÁS SORÁN ALKOTOTT SZÖVEGEK: AZ IROMÁNYOK A törvényalkotási eljárás során az országgyűlésben számos irat fordul meg, melyek a törvényjavaslattal kapcsolatos indítványokat tartalmaznak. Ezekre az iratokra általánosan az iromány elnevezést használják. Irománynak minősül pl. maga a törvényjavaslat, a törvényjavaslattal kapcsolatos határozati javaslat, módosításra irányuló szándékot kifejező, döntést igénylő, tárgyalás módjára vonatkozó, illetve a tárgyalást, döntéshozatalt érdemben befolyásoló, írásban tett javaslat. A házszabály értelmében az irománynak tárgyalásra, határozathozatalra, illetve a házszabályi rendelkezésekben előírt feladat teljesítésére, kötelezettség végrehajtására alkalmasnak kell lennie. A házelnök az irományra nézve formanyomtatvány alkalmazását rendelheti el. Az irományokat a házelnökhöz címezve kell benyújtani. Az irományokat papíron és elektronikus formában is be lehet nyújtani. A nem megfelelően benyújtott irományt a házelnök visszautasítja. A törvények kihirdetése, az utólagos hatásvizsgálat A jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény 26. §-a szerint „ a jogszabályokat az önkormányzati rendelet kivételével a Magyar Közlönyben kell kihirdetni.” A 21. § szerint „a miniszter folyamatosan figyelemmel kíséri a feladatkörébe tartozó jogszabályok hatályosulását, és szükség szerint lefolytatja a jogszabályok … utólagos hatásvizsgálatát, ennek során összeveti a szabályozás megalkotása idején várt hatásokat a tényleges hatásokkal.” Az utólagos hatásvizsgálatra a hatásvizsgálati lapon a következőket kell megjelölni: lesz-e utólagos hatásvizsgálat, ha igen, azt ki, mikor, milyen módszer szerint végzi el, ha nem kerül rá sor, indokolni kell.64 A jól előkészített, érthetően megszövegezett törvény alapján a hatásvizsgálat pozitív beszámolóval végződhet.

63 64

Vö. Tamás András: Legistica, 204. o. Vö. Az új hatásvizsgálati rendszer, 31. o.

40

8. A KOMMENTÁR (Gedeon Magdolna) indennapi életünkből ismerősen cseng a hozzánk angolból, az angolba a latinból átvett „comment” szó; a leggyakrabban mostanában akkor találkozunk vele, amikor a Facebook-on egy poszthoz „kommentet” fűzünk, vagy egy cikkhez az interneten megjegyzést, véleményt írunk. Mindez jól jelzi, hogy miről is van szó. A kommentár alatt valamely meghatározott szöveghez fűzött megjegyzéseket értjük; a kommentár eszerint „metaszöveg”: szövegre vonatkozó szöveg vagy „hipertext”: egy szöveg fölötti, (vagy alatti) szöveg. Nemcsak az interneten, hanem a hétköznapi életben is gyakran használjuk; amikor azt mondjuk arról, amit másvalaki mondott, hogy „El kell osztani a szavait kettővel”, vagy „Ha azt mondja, hogy nem, azt úgy kell érteni, hogy nem”, vagy „Ha azt mondja, hogy nem, azt úgy kell érteni, hogy talán” stb. Minket természetesen azonban a ‘kommentár’ mint jogijogtudományi terminus technicus, szakkifejezés érdekel. Ehhez akkor jutunk el, ha felidézzük, hogy mi egy eljárásban a jogalkalmazó feladata? Ez általában a következő:

M

1) A történeti tényállás megállapítása. Ezt szolgálja a) a bizonyítékok összegyűjtése (bizonyítékul szolgálhatnak pl. tanúk, tárgyak, okiratok) b) az összegyűjtött bizonyítékok mérlegelése 2) A jogkövetkezmény megállapítása. Ezt szolgálja a) a minősítés (a jogalkalmazónak meg kell vizsgálnia, hogy a történeti tényállásra van-e alkalmazható jogszabály) b) az értelmezés (a jogalkalmazónak meg kell vizsgálnia, hogy a normaszövegből mi következik az adott esetre) A jogalkalmazó e séma szerinti fő feladata tehát, hogy a jogszabályok általános, absztrakt szövegét, a törvényi tényállást, összeegyeztesse a konkrét, a valóságban lezajlott történeti tényállással, és a kettő összevetése alapján járjon el az adott ügyben. Ha a történeti tényállás megfelel a törvényi tényállásnak, az adott jogkövetkezményt alkalmazni lehet és kell a konkrét tényállásra. A történeti tényállás megállapítása a bizonyítékok hiánya, elenyészése vagy bizonytalansága miatt nem könnyű vállalkozás, de a tényállásra vonatkozó jogszabályok kiválasztása, értelmezése, és ezáltal tartalmuk pontos megállapítása sem könnyebb feladat. Ennek a feladatnak az elvégzéséhez nyújtanak segítséget a kommentárok. 1. PREMODERN KOMMENTÁROK A hatályos joggal kapcsolatos tanulmányokban előforduló „már az ókori Rómában is…” fordulat alkalmazása talán ezen a területen a leghelytállóbb. A római jogtudósok ugyanis egymás munkáihoz, a praetor által kiadott edictumhoz, és egyes törvényekhez is írtak kommentárokat, ld. pl. Ulpianus Ad edictum c. művét. Ezért a római jogtudósok munkáiból vett töredékek felhasználásával összeállított Digesta-ban számos töredék ezekből a kommentárokból származik. Így pl. a más tulajdonában lévő rabszolgák és igásállatok megölése esetén alkalmazandó Lex Aquiliához a III. században élt jogtudós, Ulpianus a következőket írja: „»Ölés« alatt azt kell érteni, hogy valaki mást karddal, bottal vagy más fegyverrel, vagy kézzel (ha pl. megfojtja) vagy lábbal, fejjel stb. megöl” (Ulp. D. 9, 2, 7, 1).

A Nyugat-Római Birodalom Kr. u. 476-ban bekövetkezett bukása után a VI. század derekán Iustinianus keletrómai császár a római joganyag összefoglalásával is megkísérelte a birodalom régi egységét helyreállítani. Bár ez a célkitűzése nem valósult meg, az általa elrendelt kodifikáció eredményeként összeállított joganyag (Institutiones, Digesta, Codex), 41

későbbi összefoglaló nevén a Corpus Iuris Civilis, egész Európa jogéletére máig tartó hatást gyakorolt. Ezt a hatást azonban a Iustinianus-i jogkönyvek önmagukban nem tudták volna elérni. A bennük rejlő joganyag elterjedése és használata csak a hozzájuk fűzött magyarázatok, kommentárok segítségével valósulhatott meg. A római jog hódítása Európában a XI. század közepén, a Digesta újrafelfedezésével kezdődött. Bár Itália könyvtáraiban egyes kéziratok addig is fellelhetőek voltak, a bonyolult, homályosnak tetsző, szinte értehetetlen szövegek az egyszerűbb jogi megoldásokhoz szokott középkori olvasókat elijeszthették a közelebbi tanulmányozásuktól. Ennek a problémának a megoldásában segítettek a glosszátorok, akiknek első képviselője Irnerius (†1140) volt. Irnerius eredetileg grammatikatanárként működött Bolognában. A Digesta szövegében található nehezebb fogalmak magyarázatát eleinte a sorok közé írta, majd azokat a lap szélére is kiterjesztette. A glosszátorok ennek az eljárásnak köszönhetik a nevüket, mivel a szöveghez írt magyarázatok sorok közé írt változatát interlineares glosszának, a lap szélére írtakat pedig marginales glosszának nevezték. A glosszátor-iskola jelentősebb képviselői Inrerius tanítványai, a négy doktor (quattuor doctores) Martinus, Bulgarus, Jacobus és Hugo, valamint Azo (†1230) és Accursius (†1260) voltak. A glosszátorok a szavak puszta magyarázatán túl, hamarosan rátértek a szövegek értelmének alaposabb megvilágítására, jogi indokolására, valamint rámutattak a Digestában előforduló párhuzamos helyekre, és ellentmondásokra is. Mivel a glosszátoroknak minden útmutató nélkül, lépésről lépésre kellett a forrásokat értelmezniük, munkájuk felbecsülhetetlen értékű. Jogi elemzéseik olyan részletesek, hogy egyes töredékek megértéséhez az egyetlen segítséget jelentik a mai kutatók számára is. Számos Digesta-töredék megtörtént esetek alapján kiadott jogtudósi véleményt tartalmaz. A töredékek megfogalmazása azonban sokszor erősen lerövidített, a jogeset megoldása is gyakran homályos. Ezek feldolgozása az Digesta-exegesis (értelmezés) sémája szerint történhet. Ennek során először a megtörtént jogesetet kell feltárni, mi történt valójában, majd azt, hogy ezzel kapcsolatban milyen kérdést intézhettek a felek, vagy az eljáró hivatalnokok a jogtudóshoz, ezt követi a jogtudósi válasz és indoklásának megfogalmazása. Példa a glosszátorok munkáiból: Töredék a Digestából: XII. Paulus Sabinushoz írt tizedik könyvéből: Ha az, akinek csupán a tulajdonjoga áll fenn, a rabszolgát, amelyen nekem haszonélvezetem van, megsebesíti vagy megöli, nekem actio ad exemplum legis Aquiliae-t adnak1 a haszonélvezeti résznek megfelelően,2 úgy, hogy az évnek azt a részét is figyelembe kell venni, amelyben a haszonélvezeti jog még nem az enyém 3 volt. A glosszátorok által e töredékhez a lap szélére írt glosszák (a kevés hely miatt gyakran rövidítették a szavakat): 1

Adnak. ti. utilist a directa actio mintájára.

2

Résznek megfelelően, ez nem a tulajdon becslése. Acc. (azaz Accursius)

3

Enyém: a rabszolgán először már másnak is volt haszonélvezete. Infans esetén miért nem lehet a becslést a születése előtti időre is visszavezetni. Neratius szerint vki neki.§ha infans? vél. mivel ebben az időben nem képes becsülni. Esetek könyve a tv-hez ha a tul. mi történik ha a szabad ember van manus iniectióban, ő kapja a directa actiót a lex Auilia alapján? Vál. nem, hanem utilis. (SZÖKÖTTEK) A rabszolgám tőlem hozzád szalad, & te birtoklod. ha megsebesül a rabszolga kérdezik, hogy te vagy én kapom a az Aquil-t. Vál. én. (HA EMBER) Valakit jóhiszeműen birtokoltam: & a dolgaimban ő maga kárt okozott nekem. kérdés, kapok Auilt? És vél. igen. De kérdés, Titius meghalt: örököst nevezett: örökséget nem adták át. a rabszolgát, aki az ör-ben volt megsebesítették: ki kapja az Aquil-t? És vál. hogy az örökségnek, mivel az a tulajdonos változását helyettesíti: ezután az örökösnek adatik az örökséggel: de előbb nem: mert nem adják át, ha csak nem az örökséggel. (HA RABSZOLGA)… (Ford.: G. M.)

42

A szövegben megfigyelhető, hogy a glosszátorok a helyszűke miatt számos rövidítést alkalmaztak, valamint minden körülményre kiterjedően, további esetek felvázolásával próbálták megvilágítani a Digestából szó szerint 65 vett töredék értelmét.

A glosszátorok munkáit a szintén bolognai jogtudós, Accursius gyűjtötte össze, ez volt a Glossza ordinaria. Accursius műve, mivel a korábbi kutatások eredményeit foglalta össze, a gyakorlatban is nagy tekintélyre tett szert, a bíróságok ítéleteinek indokolásába felvett szövegeket a Glossza által nyújtott segítség nélkül csak részben lehetett felhasználni: „Amit a Glossza nem ismer el, azt a bíróság sem ismeri el.” Ezáltal a korábbi munkák háttérbe szorultak, Accursius Glosszáját a Corpus iuris minden kéziratába, valamint korai nyomtatásaiba is felvették. Elterjedt az a nézet, hogy a jogtanárok általánosan elismert törvényszöveg-magyarázatai maguk is jogforrások. A glosszátor-iskola tevékenysége inkább teoretikus volt, lényegében a Corpus iuris mélyebb megismerését szolgálta. A Glossza ordinaria, mely ezt a munkát lezárta, azonban megnyitotta az utat a jogászok számára, hogy a Corpus iuris anyagát a mindennapok joggyakorlata számára is használhatóvá tegyék. Ezt a munkát a XIII. század végén a kommentátorok kezdték el, akik a római joganyagot terjedelmes kommentárokkal látták el, erről kapták a nevüket. Céljuk, a glosszátoroktól eltérően, nem csupán a Corpus iuris szövegének magyarázata volt, hanem olyan normákat, elveket igyekeztek kibontani belőlük, melyek koruk középkori társadalma számára is használhatóak voltak. Ezért a szövegekben található jogesetek megoldásaiból is olyan alapvető jogelveket, jogintézményeket vezettek le, melyek azokban nem szerepeltek kifejezetten, egy-egy jogeset eldöntését pedig a Corpus iuris-ból levont következtetéssel támasztottak alá. Ennek az eljárásnak a legtekintélyesebb képviselője Bartolus (1314-1357) volt. Bár a Corpus iuris-ban nem voltak kifejezett, egyes területek eltérő jogából adódó problémákat feloldó kollíziós szabályok, egyes esetek döntéseiből Bartolus mégis levont ilyen elveket, mint pl., hogy egy szerződés alakszerűségeire annak a területnek a jogát kell alkalmazni, ahol azt megkötötték, ill. a szerződésből eredő jogvitákra a teljesítés helyének a joga irányadó. A római jogból levezetett végrendelkezési szabadság elvével indokolta, hogy az esküvel tett, a kánonjog szerint ezért megváltoztathatatlannak tekintett végrendelet helyett az örökhagyó később másképp végrendelkezzen.

A kommentátorok joggyakorlatot befolyásoló másik tevékenysége a bíróságok számára nyújtott vélemények (consilia) adásában nyilvánult meg, ezért konziliátoroknak is nevezik őket. A glosszátorok és kommentátorok munkásságából alakult ki az európai ius commune (közös jog), amit az itáliai egyetemeken a római és a kánonjog ismeretére képzett hallgatók (doctor utriusque iuris – mindkét jog doktora) a Német Birodalomba is magukkal vittek. A ius commune tekintélyénél és írásbeliségénél fogva a bíróságok alkalmazásában és szokásjogként érvényesült. Németországban így nem csupán az itáliai egyetemeken továbbfejlesztett római jog recepciója valósult meg, hanem a ius commune jogtudománya terjedt el, ami a glosszátorok és kommentátorok dogmatikáját is tartalmazta, akiknek gondolkodásmódját a hazai partikuláris jogokra is alkalmazták. Ennél fogva az alkalmazott joganyag a római jog, kánonjog és partikuláris joganyag összeolvadásából és ennek állandó továbbfejlesztéséből jött létre. A római jog kornak megfelelő használata (usus modernus pandectarum) vezetett a tudományosan megalapozott jogrendszerek kialakulásához, majd a természetjogi alapokon

65

A glosszátorok és kommentátorok tevékenységéről ld. bővebben: Gerhard Dulckeit-Fritz Schwarz-Wolfgang Waldstein: Römische Rechtsgeschichte. München: C. H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung, 1989, 316-319. o. Peter Stein: A római jog Európa történetében. Budapest: Osiris, 2005, 62-67., 93-99. o.

43

véghezvitt első nagy kodifikációkhoz, 66 a porosz (ALR), a francia (code civile), és az osztrák polgári törvénykönyvek (ABGB) megalkotásához. Ebből a levezetésből kitűnik, hogy a iustinianusi kodifikáció anyagához a glosszátorok és kommentátorok által írt magyarázatok, kommentárok óriási jelentőséggel bírtak, hiszen ők tették érthetővé és világossá a ránk maradt, a modern jogrendszereket is megalapozó római jogot. 2. MODERN KOMMENTÁROK Az első átfogó kommentárok is e törvénykönyvekhez kapcsolódva születtek meg. Franciaországban a Code civil kommentálását az ún. exegétikus iskola képviselői végezték. Az exegétikus iskola azonban mereven ragaszkodott a törvény szövegéhez, azaz a törvény értelmezése nem módosíthatja a törvényhozói akaratot: „A bíró kimondja a törvényt, de nem alkotja és nem is alakíthatja.”67 Míg Ausztriában a ius communét már 1812-ben hatályon kívül helyezték, Németországban még 1900-ig érvényesült. Hosszas viták és munkálatok után 1900. január 1-én lépett hatályba a német Polgári Törvénykönyv, a Bürgerliches Gesetzbuch (BGB), és ezzel a kommentárirodalom területén is változások történtek. Németországban ugyanis a XIX. században a törvényekhez, mindenekelőtt a büntetőjog területén, csak megjegyzéseket és szómagyarázatokat fűztek, valamint utalásokat tettek a törvény megalkotásának körülményeire és a felsőbb bíróságok döntéseire. Egy helyi bíróság pl. 1899-ben a következő címet adta az általa kiadott kommentárnak: „Kereskedelmi törvénykönyv […] összehasonlítva a Birodalmi Bíróság döntéseivel.” A BGB alkotói csak a polgári jog összefoglalását tűzték célul, a törvénykönyvhöz írt kommentár szerzőinek azonban a törvény szövegében jórészt nem fellelhető, az adott jogterület egészét felölelő struktúrából kellett kiindulniuk.68 Ezért olyan témákat is fejtegetniük kellett, melyek a törvény szövegében nem szerepeltek. Így a büntetőjog területén elterjedt kommentároktól eltérően, melyeket témák szerint tagoltak, a BGB-hez írt kommentár anyagát a paragrafusok szerint osztották fel. A kommentár összeállítása így egy saját szisztéma szerinti, szakirodalmi igényességű, tanító jellegű feldolgozása lett az igazságszolgáltatásban működő jogászok véleményeinek. A BGB-kommentárok szerzői ugyanis a törvénykönyv megalkotásában résztvevő személyek, valamint bírák és ügyvédek voltak, akik a gyakorlatban alkalmazták a törvényt. A BGB legrészletesebb kommentárját a titkos tanácsos Julius von Staudinger javaslatára már 1898-ban, a törvénykönyv hatálybalépése előtt két évvel el kezdték írni, amit végül 1903-ban, hat kötetben adtak ki. A máig „Staudinger”-nek nevezett BGB-kommentárnak ma 83 kötete van (több mint 58 ezer oldalon). Az egyes köteteket a változásoknak megfelelően átdolgozzák. A BGB rövidebb kommentárja Otto Palandt-ról kapta a nevét, amely 1938-ban jelent meg először, és 1949 óta évenként átdolgozva kiadják. A Palandt Kurzkommentar a legfőbb segédeszközzé vált a jogászok számára. Az újkori magyar jogszolgáltatásban 1514-től Werbőczy István Hármaskönyve (Tripartitum) vált meghatározóvá. Werbőczy művében a magyar szokásjogot foglalta össze. Több részében kimutatható a római jog hatása, sőt abból, hogy egyes jogintézmények nem szerepelnek a jogkönyvben, arra lehet következtetni, hogy azokban az esetekben nem a magyar szokásjogot, 66

Vö. Peter Apathy – Georg Klingenberg – Herwig Stiegler: Einführung in das Römische Recht. Wien: Böhlau, 1994, 9. o. 67 Ld. Szabó Miklós: Ars iuris. A jogdogmatika alapjai. Miskolc: Bíbor, 2005, 71. o. 68 A BGB-hez írt kommentárokról, valamint a jogszabályok és a hozzájuk fűzött kommentárok kapcsolatáról ld. Thomas Henne: Die Prägung des Iuristen durch die Kommentarliteratur. Ergänztes und erweitertes Manuskript des Vortrages aus der Tagung „Welche Iuristen braucht die Demokratie?” Berlin, 2. Juni 2006.

44

hanem a ius commune szabályait alkalmazták.69 Ha beleolvasunk a Hármaskönyvbe, észrevehetjük, hogy az egyféle sajátos kommentárként is funkcionált a jogászok számára. A törvények szűkszavúságától eltérően Werbőczy a szokásjogi szabályok rögzítésén túl ugyanis meg is magyarázza az egyes jogintézményeket, ami a jogkönyv alkalmazását jelentősen megkönnyítette. Pl.: HK II. 42. 1.: Az ítélet tehát, a mennyiben czélunkra tartozik, nem egyéb, mint a bírónak határozata, mely az ügynek és vitának véget vet, s vagy elmarasztalást vagy fölmentést foglal magában.

A Hármaskönyvhöz kapcsolódóan ezért csak néhány, kommentárnak tekinthető munka született. Így Kithonich János 1619-ben megjelent, a Hármaskönyv ellentmondásait feloldani törekvő műve, a „Centuria certarum contrarietatum et dubietetem ex decreto Tripartito deputarum et resolutatum.” (A Hármaskönyvből merített és megfejtett bizonyos száz ellenvetés és kétely.) Az ellentmondások megkeresése a glosszátorok eljárásához hasonló tevékenység, mint láttuk, ők is törekedtek a Corpus iuris-ban található distinctio-k kiküszöbölésére. Egyes vélemények szerint Szegedy János „Tripartitum juris Hungarici tyrocinium” c. munkája (1733-34) is a Hármaskönyv kommentárjának tekinthető, pedig az valójában a hazai jogrendszer feldolgozása, mely a Tripartitumot követi, és megemlíti, hogy abból mit törölt el időközben törvény vagy szokás, és felsorolja a hazai szabályokat is. A leginkább kommentárnak tekinthető munka, amint azt a címe is jelzi, Huszty István „Jurisprudentia practica seu commentarius novus in jus Hungaricum”-ja (Gyakorlati jogtudomány, avagy új kommentár a magyar jogban). Ez eredetileg tankönyv volt, de a gyakorlatban kommentárként is alkalmazták.70 A Tripartitum e munkák korrigáló, magyarázó részeinek is köszönheti évszázadokig fennálló uralmát a magyar jogszolgáltatásban. A kommentárok szükségességét mi sem jelzi jobban, mint az Osztrák Polgári Törvénykönyv (ABGB) Magyarországon való bevezetése körüli nehézségek 1853-ban. A törvénykönyv magyarázatára és tanítására egy osztrák hivatalnok is érkezett hazánkba, aki oktatást szervezett az OPTK használatára a jogászok körében. A hiányosan kiképzett jogászok ugyanis rosszul alkalmazták az idegen osztrák szabályokat, ami az ügyek elhúzódásához és a költségek növekedéséhez vezetett. A törvénykönyv azonban így sem volt sokáig használatban Magyarországon, 1861-ben az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok elfogadásával megbukott a használatára irányuló törekvés, és az újbóli bevezetésére tett kísérletek sem vezettek sikerre.71 A kommentár Magyarországon ma is igen kedvelt segédeszköze a gyakorló jogászoknak. Mint műfaj a tudományos értekezés, a döntvénytár és a gyakorlati praktikákat összefoglaló kézikönyv között helyezkedik el, annak tulajdonképpen a keveréke. Tudományos karaktere van, hiszen a kommentár nem egyszerűen csak ismerteti a jogszabály szövegét, hanem azt elhelyezi a többi jogszabályi rendelkezés összefüggésében, megvilágítja a jogtudomány által feltárt osztályozásokat és fogalmakat a jogi rendelkezések mögött, gyakran beszél az adott jogintézmény előzményeiről és kialakulásáról, és a külföldi jogrendszerekben alkalmazott megoldásokról is. Az viszont igaz, hogy a kommentár mindezt nem tudományos céllal teszi, hanem azért, hogy a belőle tájékozódni próbáló, az esetéhez támpontokat kereső gyakorló 69

Ld. János Zlinszky: ‘Römisches Recht in Ungarn.’ in: Nadja El Beheiri (Hrsg.): Durch das römische Recht, aber über dasselbe hinaus. Budapest: PAN, 2008 (Libri 8), 282-285. o. 70 Ld. Horváth Attila: A magyar magánjog történetének alapjai. Budapest: Gondolat, 2006, 172-173. o. 71 Az OPTK magyarországi bevezetéséről ld. bővebben Christian Neschwara: ‘Das ABGB in Ungarn (Az ABGB Magyarországon).’ In Elisabeth Berger (Hrsg.): Schriften zur Europäischen Rechts- und Verfassungsgeschichte, Band 57: Österreichs Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch (ABGB). Eine europäische Privatrechtskodifikation, Band III: Das ABGB außerhalb Österreichs. Berlin: Duncker & Humblot, 2010, 33–134. o.

45

jogász jobban megértse, jobban tudja alkalmazni az adott rendelkezést. A döntvényeket, a bírói gyakorlatot összefoglaló funkciója úgyszintén nagyon fontos (ha nem az egyik legfontosabb) a kommentárnak. Az adott jogszabály-helyhez beszúrt bírói gyakorlat a szöveg alkalmazását segíti, megvilágítja azt, hogy a bírák hogyan értelmezik az adott szöveget. Nagy segítség a gyakorló jogásznak, hogy a kommentár írói kiválogatják a legfontosabb jogeseteket, összesűrítik, összefoglalják ezek tartalmát, és kiemelik belőle a lényeget, a bírói gyakorlat tendenciáit. Végül a kommentár számos gyakorlati praktikát is tartalmaz, amelyeket a jogszabályok alkalmazásakor célszerű alkalmazni. Ezek közül a leggyakoribb, hogy felhívja a figyelmet az adott jogszabály-hellyel kapcsolatos végrehajtási rendeletekre, vagy hatósági, illetve életbeli (üzleti, szerződési, okirat-szerkesztési) gyakorlatokra. Tippeket adhat pl. arra, hogy egy szerződés megszövegezésekor mire kell figyelnie a jogásznak. A kommentárokkal kapcsolatos legújabb fejlemény az, hogy hasonlóan a jogszabályok szövegéhez, ma már ezek is belekerülnek a jogi adatbázisokba. Ez a használatukat egyszerre megkönnyíti, de bizonyos szempontból meg is nehezíti. Megkönnyíti, mivel az adott kommentár szövegét a jogszabály-szövegbe beágyazva, vagy abból egyetlen kattintással elérhetjük, illetve a keresők segítségével azonnal megtalálhatunk a szövegben egy-egy szót, vagy kifejezést. De az elektronikus felhasználás egyben veszélyeket is rejt magában. Ha hozzászoktunk, hogy mindent azonnal, egy kattintásra megtalálunk, akkor sokszor elkényelmesedünk, és az első találat, vagy kattintás után a „végső megoldást” véljük látni. Ugyanakkor a kommentárok, akárcsak a jog egésze, nem rejtenek ilyen könnyű megoldásokat: ezeket csak több szövegrész gondos elolvasása, fontolgatása, mérlegelése és értelmezése után tudjuk mi magunk megalkotni, kitalálni. Az elektronikus szöveg nem spórolja meg számunkra a gondolkodást, a jogászi munka lényegét, a helyes jogi megoldás megtalálását az adott egyedi esetben. A kommentár, mint jogirodalmi műfaj befolyása mindazonáltal Magyarországon jóval csekélyebb, mint német nyelvterületeken. Bár a jogászok szinte kivétel nélkül olvasnak és használnak kommentárokat, ezek szövegére a bíróságokon sokkal ritkábban hivatkoznak, mint Németországban, vagy Ausztriában. Magyar bírósági ítéletekben pedig szinte soha nem találunk kommentárra történő hivatkozást, még akkor sem, amikor pedig az érvelést a bíró, egyértelműen egy kommentárból emelte át.

46

9. ELEKTRONIKUS SZÖVEGEK ÉS ADATBÁZISOK (Ződi Zsolt) jogászok elsöprő többsége ma már elektronikus adatbázisokat használ a jogi szövegek megtalálásához és használatához. A szöveges jogi adatbázisok a ’90-es évek közepétől az életünk fontos részeivé váltak. Sokunknak úgy tűnik, hogy ezek az adatbázisok radikális szakítást jelentenek a korábbi szövegkezelési módszerekhez képest, azonban ez nem teljesen igaz, hiszen nagyobbrészt a múltból jól ismert szövegszervezési és manipulálási eljárásokat veszik át és viszik tovább. Ebben a fejezetben a jogi adatbázisok és az elektronikus jogi szövegek jellegzetességeivel fogunk megismerkedni.

A

1. SZÖVEG, JOGI SZÖVEG, ELEKTRONIKUS SZÖVEG, ELEKTRONIKUS JOGI SZÖVEG [a] Szöveg A jog különféle szövegekbe rendeződik, és felfogható ezeknek a szövegeknek a rendezett, vagy kevésbé rendezett halmazaként is. Amikor a leírt szövegek mennyisége meghalad egy határt, azt az ember nem tudja átfogni már egyedül az emlékezetével és az értelmével: kénytelen különböző szövegszervezési, rendezési, manipulálási módszereket alkalmazni azok feltalálására és használatára. Ez így volt már az ókor legnagyobb szövegtára, az alexandriai könyvtár esetén is, ahol a tekercseket dobozokban tárolták, ezek fölé pedig kis táblácskákat akasztottak, amelyek a szövegek tartalmát, szerzőit és más, a megtalálást szolgáló információkat tartalmaztak. A könyvnyomtatás feltalálása új helyzetet teremtett, hiszen a szövegek előállítása felgyorsult. A szövegek könyvön belüli fellelését is technikák segítették: a szöveg tagolása fejezetekre és alfejezetekre, ezeknek a szerkezeti egységeknek a címmel történő ellátása, a címek összefoglalása tartalomjegyzékbe, majd a felvilágosodás korától kezdődően a szöveg alcímeitől eltérő logikájú különböző mutatók (indexek) alkalmazása. Megszülettek a könyv tartalmának valamely aspektusát (a tárgyköröket, a neveket, a hivatkozott műveket stb.) alfabetikus sorrendbe foglaló betűrendes mutatók (tárgymutató, névmutató, bibliográfia). A 19. század közepére a könyvek száma is meghaladta az átlátható mennyiséget, és maguknak a könyveknek a rendszerezésére is születtek osztályozások, mint pl. az amerikai könyvtáros Melvill Dewey máig használt tizedes (tíz fő témakörből álló) könyvtári osztályozása. [b] Jogi szöveg A szövegek mennyiségi növekedése a jogban is lejátszódik. A 19. század végére a két nagy jogcsalád eltérő problémákkal szembesült. Míg a common law-ban (és főként a hatalmas Amerikai Egyesült Államokban) az ítéletek mennyisége vált kezelhetetlenné, addig a kontinensen a törvényi és rendeleti jog, és ennek állandó változása okozta a legnagyobb problémát. Amerikában megszülettek az ítéleteket rendszerbe foglaló hatalmas esetjogi gyűjtemények, amelyek számos módon igyekeztek segíteni a jogászokat, hogy a milliónyi ítélet közül megtalálhassák a nekik szükségeset. Először is egységesítették az ítéletek elnevezését és számozását, azok rövid hivatkozásait, az ítéletek formáját és felépítését. Ezzel egy csapásra könnyűvé vált a több millió dokumentum közül megtalálni és hivatkozni azt az egyet, amelyre szükség volt. Az ítéleteket besorolták témakörönként felépített tartalomjegyzékekbe (taxonómiákba), és a jogeset-gyűjteményekhez tárgymutató is készült. Külön kigyűjtötték az ítéletekre hivatkozó későbbi ítéleteket, így látni lehetett a hivatkozások alapján, hogy melyek a később nagy hatást gyakorló verdiktek, és melyek nem azok.

47

A kontinensen a jogi szövegek rendszerbe foglalása elsősorban a kódexek, a kodifikáció révén ment végbe. A kodifikáció információszervezés szempontból nem más, mint jogi szövegek egy szövegbe történő rendszerezett összefoglalása, „könyvvé” gyúrása. A kontinensen azonban a kódexek mellett hamar megjelenik és elszaporodik a rendeleti jogalkotás. Ez az alacsonyabb szintű jogszabályok százainak, ezreinek megjelenésével jár. A 20. század elejére a kontinentális jogrendszerekre is jellemző lesz a jogi szövegek „túlszaporodása”. Erre a válasz itt is a sztenderdizálás (a jogi szövegek számozásának, rövidítésének, és felépítésének egységesítése), a rendszerezés (a szövegek gyűjteményekbe foglalása) és a metaszövegek (a „szövegről szóló szövegek”, tárgy-, és változásmutatók) módszereinek alkalmazása lesz. [c] Elektronikus szöveg és elektronikus jogi szövegek A számítógép feltalálásával egy időben született meg a gondolat, hogy, mivel az nemcsak számokkal képes műveleteket végezni, hanem (számokká transzformált) szövegeket is képes tárolni és előkeresni, lehetne nagyméretű szövegkorpuszokat rajta tárolni. Sőt, nemcsak az előkereséskor, hanem a keresést segítő mutatók elkészítésekor is lehet használni a gépet, hiszen a gép képes gyorsan leltárt (indexet) is felvenni a szöveg összes szaváról, és ezt egy hatalmas táblázatba foglalni. Ezt a teljes szövegű indexet (full-text index) először műszaki dokumentációkban történő eligazodáshoz használták, de már az 1960-as évek elején elkezdték Amerikában felvinni rá a jogi szövegeket is. A gép persze nemcsak az új találmány, a teljes szövegű index kezelésére volt alkalmas, hanem a hagyományos leíró adatok (meta-adatok), sőt a hagyományos kereszthivatkozások (hiperlinkek) gyors kezelésére is. Az 1970-es évekre ezért Amerikában létrejönnek az első szöveges jogi adatbázisok, amelyekben nagyságrendileg gyorsabban lehetett kikeresni jogi szövegeket, mint a papíralapú jogeset-gyűjteményekben.72 A szövegkorpuszok közötti nagyságrendi különbségek miatt sem a kontinentális Európának, sőt a common law Angliának nem volt hosszú ideig égető szüksége a számítógépes adatbázisokra. A kontinensen az első igazi, adatbázis-szerűen megszervezett jogi keresőrendszerek épp Közép-Kelet Európában jöttek létre, mivel a rendszerváltások után a jogi szövegek szaporodása és ezek gyors változása itt valóságos sokként érte a jogásztársadalmat. Magyarországon is ekkor jöttek létre azok a jogi adatbázisok, amelyeket a jogászok ma is használnak. A továbbiakban nem egy konkrét adatbázis-rendszert ismertetünk, hanem a jogi adatbázisok felépítésének, jellegzetességeinek és használatának néhány elemével ismerkedünk meg. 2. A JOGI ADATBÁZISOK [a] A jogi adatbázisokról általában A mindennapi életünkben folyamatosan adatbázisok között élünk. Személyes adataink, autónk rendszáma, betegségeink és ingatlanunk adatai, de még az internetes böngészéseink eredményei is adatbázisokba sorolódnak be. Az adatbázist az egyszerű adathalmaztól három dolog különbözteti meg: a) Az adatbázis tudatos emberi építés eredménye, előre megtervezett szerkezetű és egymással előre definiált kapcsolatokban levő elemekből áll. b) Az adatbázisba csak szabályozott módon (valamilyen eljárás betartása, és rendszerint formai előkésztés után) kerülhetnek bele az adat-elemek. 72

A legnagyobb jogeset-gyűjtemény, a US Reports 1970-ben érte el a 400. kötetét, és ez csak egy volt a több tucatnyi gyűjteményből. A gép segítségével egy jogesetet egy-két óra alatt lehetett kikeresni (a gépek ekkor mai szemmel még igen lassúak voltak), míg ugyanez a nyomtatott változatban adott esetben napokig is eltarthatott.

48

c) A hozzáférés ún. lekérdező-felületeken keresztül lehetséges.

A jog világában sokféle adatbázis van, de minket itt az ún. jogi forrásokat tartalmazó, a jogi forráskutatást segítő adatbázisok érdekelnek. Ezek az adatbázisok az adatbázisok nagy családján belül az ún. szöveges adatbázisok csoportjába tartoznak. Ez azt jelenti, hogy a jogi adatbázisok (túlnyomórészt) hosszabb szövegeket tartalmazó jogi dokumentumokból állnak, szemben az ún. relációs adatbázisokkal, (pl. egy lakcímnyilvántartással) amelyekben nem szövegek, hanem elsősorban számok, mennyiségek és zárt listák értékei (pl. férfi-nő) találhatóak. [b] A jogi adatbázisok szervezési szintjei és a metaadatok A jogi adatbázisban tehát jellemzően jogi dokumentumok vannak összegyűjtve, rendezett formában. A rendezettség több szinten is megnyilvánul: a jogi dokumentumok szintje alatt, és a fölött is találhatóak további szervezési szintek. Az alatta található szintek a jogi dokumentumokat tovább bontják, például a nagyobb jogszabályok egyes szerkezeti egységeire (fejezetek, alcímek) §-aira, bekezdéseire, pontjaira és alpontjaira, a szövegelemek szintjeire. Felette pedig a dokumentumok csoportokat is képezhetnek. Ezeket általában gyűjteményeknek (collection), vagy rész-adatbázisoknak hívják. A gyűjteményeket nem úgy kell elképzelni, hogy a dokumentumok fizikailag vannak összerakva „egy kupacba”, ahogy pl. egy könyvespolcnyi könyv. A jogi adatbázisok az adatokat (szövegtöredékeket) valójában a legelemibb, legkisebb egységeikben tárolják, és ezekhez leíró adatokat rendelnek. Az egészet úgy kell elképzelni, mint ha az egyes szövegdarabkákra, majd ezek csoportjaira, és még nagyobb halmazaira címkéket ragasztgatnánk: ezek az adatokról szóló adatok, a meta-adatok). Amikor bármilyen keresést, lekérdezést, vagy egyszerűen egy dokumentum előszedését parancsoljuk a gépnek, akkor a gép ezen a címkék alapján nagyon gyorsan kiszortírozza, és egy kupacban megjeleníti a kért adatcsoportot. Ezért fontos megértenünk, hogy mik is ezek a címkék, azaz a meta-adatok. A jogi adatbázisokban a címkék bármelyik szerveződési szinthez (a szövegelem, a dokumentum, és a dokumentum-gyűjtemény szintjéhez) tartozhatnak. A meta-adatok lehetnek számok, szavak, dátumok és szövegek is. Hogy megérthessük miről van szó, érdemes a legegyszerűbb (középső) szerveződési szint legegyszerűbb meta-adataival megvilágítani a kérdést. A legegyszerűbb meta-adat a jogszabályok négy leíró adata: a jogszabályt kibocsátó szerv (pl. Kormány), a jogszabály típusa (pl. rendelet), annak sorszáma (pl. 34.), és a kibocsátás éve (pl. 2010). Ez a négy meta-adat, amely egyébként a jogszabály címéből magából kiderül, pontosan leír egy (és csakis egy) dokumentumot a rendszerben. Amikor a keresőbe ezeket a leíró adatokat beütjük, a rendszer a címkék alapján gyorsan megtalálja és kiadja az adott dokumentumot. Az érdekesség azonban az, hogy amikor a dokumentumot látjuk, akkor valójában csak még kisebb egységek címkék alapján leválogatott halmazát látjuk, hiszen a rendszer a teljes dokumentum hatályos szövegét a szövegelemek szintjére ragasztott (tól-ig dátumot tartalmazó) „hatályossági” címkéket szortírozva rakja össze számunkra ezt, olyan villámgyorsan, hogy észre sem vesszük. De meta-adat az is, ha több jogszabályhoz azt a címkét fűzzük, hogy „adózással kapcsolatos jogszabály”. Ha ezt a címkét előzetesen hozzáadtuk, akkor ezután könnyen leválogathatjuk egy gombnyomásra az adózási jogszabályokat. Ami a számítógépet egy könyvtől és a könyvhez fűzött meta-adatoktól (tartalomjegyzék, indexek) megkülönbözteti, az az, hogy a

49

szövegdarabokból a címkék mentén összeállított adathalmazok száma és maguknak a címkéknek a száma is gyakorlatilag a végtelenségig növelhető, és ezek között a számítógép villámgyorsan és hiba nélkül tájékozódik (végez halmazműveleteket). [c] A jogi adatbázisok tartalma Mivel sokféle címke lehetséges, az adatokat és a dokumentumokat is rengetegféleképp lehet csoportosítani. Praktikus szempontból – egy magyar jogász számára – azonban a legfontosabb csoportosítás az alábbi, amely a magyar jogi adatbáziosk fő tartalmi elemeit jelenti: a) b) c) d) e)

a (magyar és európai uniós) jogszabályok és egyéb normatív jellegű aktusok; a bíróságok és egyéb hatóságok döntései; kommentárok, magyarázatok és szakcikkek; irat-, és szerződésminták; egyéb információkat tartalmazó dokumentumok (pl. jogszabály-tervezetek és indokolások, címlisták, ellenőrző listák, bibliográfia stb.).

ad a) A jogszabályok és egyéb normatív aktusok a jogi adatbázisok legfontosabb dokumentumai. Ezek felölelik a magyar szóhasználat szerint jogszabálynak minősülő dokumentumokat, és az (új jogalkotási törvény szerinti) ún. közjogi szervezet-szabályozó eszközöket. A jogszabályokat ma már a legtöbb adatbázis hosszabb időre visszanyúlva tartalmazza, módosításaikkal egységes szerkezetben, és az egyes szövegverziók közötti választási lehetőséggel („időgéppel”). Ehhez a csoporthoz soroljuk az EU jogszabályait is – bár egyes adatbázisokban az EU aktusait külön gyűjteményekbe szervezik. ad b) A bírósági és egyéb hatósági döntések ma már a nem-esetjogi (pl. a magyar) jogrendszerekben is egyre komolyabb szerepet játszanak. A bírósági döntéseket általában két csoportra szoktuk osztani. Az első csoportba a szerkesztett döntvények tartoznak, amelyeket valamilyen felsőbíróság tett közzé, és rendszerint összefoglalót (ún. headnote-ot) is készít hozzá, melyben kiemeli az eset „elvi jelentőségű” részét. A bírósági ítéletek másik csoportját a szerkesztetlen ítéletek jelentik, amelyeket az adatbázisok feldolgoznak. Ezeket a szerkesztetlen ítéleteket nem azzal a szándékkal hozták, hogy később iránymutatásul szolgáljanak, ezért nincsen hozzájuk összefoglaló sem. ad c) A harmadik pontbeli dokumentumokat azért sorolják egy csoportba, mert ezek mindegyikét szerzők írják, azaz szerzői jogi szempontból műnek minősülnek. A gyakorló szakember ma már nehezen tud a jogot magyarázó tartalmak nélkül boldogulni, és ezeknek a magyarázó tartalmaknak a minősége nagyban befolyásolja az egész adatbázis minőségét. ad d) A legtöbb rendszer tartalmaz a jogi munkához szükséges irat- és szerződésmintákat, sőt egyes rendszerek a kitöltést segítő különböző programokat is. ad e) az „egyéb” kategória igen változatos lehet az egyes adatbázisokban, hiszen jelenthet pl. címlistákat, vagy lekérdezhető táblázatokat, a jogalkotás során keletkezett előkészítő anyagokat, statisztikai jegyzékeket, jogi bibliográfiát és jogszabályok idegen nyelvű verzióit, és még sok más hasznos információt. 3. KERESÉS A JOGI ADATBÁZISOKBAN [a] Keresés parametrikus keresővel Amikor valamit ki akarunk keresni egy jogi adatbázisban, akkor mindig a fentebb ismertetett meta-adatok segítségével tesszük ezt. A jogi adatbázisok, – eltérően az internetes keresőktől – 50

kétféle keresési lehetőséget szoktak felajánlani. A parametrikus kereső a nevéből is láthatóan a jogi dokumentumok paraméterei alapján teszi lehetővé a keresést. Ezzel a keresővel pl. ilyen kereséseket lehet végrehajtani: „keresd ki a 2014-es törvényeket” vagy „keresd ki a 34es számmal rendelkező alkotmánybírósági döntéseket”. A parametrikus keresőknek általában része egy jogszabály-rövidítésjegyzék is, a fontosabb jogszabályokat ezeknek a segítségével is gyorsan elő lehet hívni. Ezt a primitív keresőt a jogászok meglepően gyakran használják, hiszen a jogi egyetemen általában elég jó képet kapnak arról, hogy melyik jogszabály mit tartalmaz, ezért a munkájuk során egyszerűen csak elő akarják venni a jogszabály hatályos szövegverziójának pontos szövegét. [b] Keresés szöveges keresővel Minden jogi adatbázisnak része a másik, a teljes szövegű kereső, amelyet akkor használunk, ha valamilyen jogi problémát akarunk megoldani, de nincsen elképzelésünk, hogy annak megoldása hol található. Ez a kereső általában hasonló a jól ismert internetes keresők szövegbeviteli dobozához, ahova szavakat, szótöredékeket, kifejezéseket gépelhetnünk be. A jelenlegi magyar rendszereken azonban nemcsak egy dobozt találunk ezen a felhasználói felületen, mert a szabadszöveges keresőket más keresőkkel, így a parametrikus kereső bizonyos elemeivel is kombinálják, abból a célból, hogy a szabadszöveges keresés találatait tovább lehessen szűkíteni. Pl. ha rákeresünk a „munkaszerződés” szóra, akkor ezt szűkíthetjük azzal, hogy csak a 2014-ben elfogadott törvényeket mutassa a rendszer. A keresők találati listákat adnak végeredményül. Fontos tudni, hogy a legtöbb jogi adatbázisban a találati listákon nem az internetes keresőkön megszokott relevancia (fontosság, odaillőség szerint) rangsorolt eredményt látunk. Miért? Egyrészt azért, mert a parametrikus keresők feltételei általában 0/1 természetűek, azaz nem jellemezhető a „jobban odaillik, kevésbé illik oda” jelzőkkel. (Ha arra keresünk, hogy 2013-as rendeletek, akkor valami vagy az, vagy nem.) A legtöbb jogi adatbázis ezért a találati listáit fixen a jogforrási hierarchia alapján rendezi. Azaz felülre az Alaptörvényt, lejjebb a törvényeket (időben visszafelé haladva), majd a kormányrendeleteket, és így tovább. Ami érdekes és meghökkentő, hogy a jogi adatbázis-keresők legtöbbször a szabadszöveges keresések eredményeit is ebbe a fix rendezettségbe állítják. Azaz, ha beütjük a keresőbe, hogy „általános forgalmi adó”, a rendszer nem az ÁFA törvényt fogja első találatként kiadni (ahogy azt egy Internetes kereső tenné), hanem az Alaptörvényt és módosításait, (mivel ezekben is szerepelnek együtt – ha nem is egymás mögött – ezek a szavak). [c] Szűkítő feltételek, a keresőkérdés összeállításának számítástechnikai lehetőségei A szabadszöveges kereséseknél a keresett szó beírása mellett – eltérően az Internetes keresőktől, amelyek „maguktól”, láthatatlanul teszik bele ezeket a szűkítéseket, – a jogi adatbázisokban legtöbbször érdemes, vagy egyenesen szükséges is további feltételeket is megadnunk. Ezeket szűkítő feltételeknek nevezzük. Ezek a szűkítő feltételek lehetnek csak egy szó esetén is érvényesek, vagy csak több szavas kifejezés esetén érvényesek. A továbbiakban ezeket nézzük végig. 1. A keresés helye a dokumentumon belül. (Egy szóra is érvényes.) A legtöbb rendszerben a dokumentumon belüli helyekre is szűkíthetjük a keresést, (pl. csak a címben, vagy csak az alcímekben, vagy a teljes szövegben keressen a rendszer). 2. Logikai operátorok (több szó esetén). Legtöbbször nem egy szót, hanem többet, esetleg kifejezéseket keresünk. Ilyen esetekben azonban a több szót logikai

51

kapcsolatba kell egymással helyeznünk, az ún. logikai operátorok segítségével. A három legismertebb operátor az ÉS, a VAGY és a NEM. Ha pl. az ‘adó’ és ‘illeték’ szót keressük, az operátorok működése az alábbi:   

adó ÉS illeték – azokat a dokumentumokat adja ki, amelyekben az adó és az illeték szavak egyszerre szerepelnek; adó VAGY illeték – azokat a dokumentumokat adja ki, amelyekben vagy az adó vagy az illeték szavak egyike szerepel adó NEM illeték – csak azokat a dokumentumokat adja ki, amelyekben az adó szó úgy szerepel, hogy eközben az illeték szó nem található meg bennük.

A legtöbb jogi adatbázisban, ha két szót ütünk be a rendszer az ÉS kapcsolatot tekinti alapbeállításnak. 3. Hatókör-szűkítések (egy szó vagy több szó esetén): korábban már említettük, hogy a legtöbb rendszerben leszűkíthetjük, hogy a keresett szót a dokumentumoknak csak bizonyos részeiben keressük. A magyar rendszerek a dokumentum címére, alcímeire, és szövegére történő szűkítést ismerik. Ha tehát az adó szó keresésére a dokumentum címe szűkítést ütjük be, a rendszer csak azokat a dokumentumokat adja ki, amelyeknek a címében szerepel az adó szó. A magyar rendszerek, ha nem állítunk be szűkítést, a szavakat a teljes dokumentumban keresik alapbeállításként. 4. Közelségi szűkítések (csak több szó esetén): megadhatjuk, hogy több szó milyen távolságra legyen egymástól. Ha pl. ezt a szűkítést adjuk meg a rendszernek, hogy adó, illeték két szó távolságra, a rendszer azokat a dokumentumokat fogja kiadni, amelyekben az adó és az illeték szavak két szónál nem nagyobb távolságra fordulnak elő. Így megtalálja azt, hogy „adó, illeték” „adó és illeték”, „adó valamint illeték”, de nem adja ki találatként pl. azt, hogy „adó, vám, valamint illeték”, hiszen utóbbiban az adó és az illeték szavak három szónyi távolságra vannak. Ennek a szűkítő feltételnek az egyik fontos alesete az, amelyet csaknem minden jogi adatbázis-keresőben megtalálhatunk, és a gyakorlatban is nagy jelentősége lehet, amelyben a szavakat „egy bekezdésen belül” kereshetjük. Ez esetben a távolság meghatározatlan szó-szám, de legnagyobb értéke legfeljebb a bekezdés végig található szavak száma. 5. Sorrend szűkítések (több szó esetén): néhány rendszerben megadhatjuk, hogy a szavak csak meghatározott sorrendben legyenek, azaz az „adó illeték” sorrendre a rendszer találatot ad, az „illeték, adó” kifejezésre azonban nem. Ennek a szűkítésnek a legfontosabb használati módja a rendszerekben található „kifejezésre keresés”, vagy „pontos kifejezésre keresés”, amely tulajdonképpen nem más, mint több feltétel kombinálása. Ha arra a pontos kifejezésre keresünk, hogy „az adózással kapcsolatos jogszabályok”, akkor a rendszer csak azokat a dokumentumokat fogja kiadni, amelyekben ezek a szavak egyszerre (ÉS kapcsolat), egy szó távolságra (1 szavas közelségi kapcsolat), és ebben a sorendben (sorrendi kapcsolat) fordulnak elő. Végezetül meg kell említeni, hogy, mivel a keresők pontos karaktermintázatokat keresnek, és a legtöbb rendszer nem képes a szótöveket felismerni, a ragozott alakokat úgy tudjuk kikeresni, ha szavak mögé egy bármilyen (több) karaktert helyettesítő ún. joker karaktert, a *ot ütjük. Az „adó*” keresésre tehát megtaláljuk az „adók”, „adózás”, „adóelőleg” stb. szavakat egyaránt.

52

10. JOGALKALMAZÓI SZÖVEGEK (Gedeon Magdolna) jogalkalmazás olyan állami tevékenység, amelyet állami szervek (pl. bírósági, közigazgatási szervek) vagy valamilyen jogszabályi felhatalmazás alapján más állami szervek, személyek (pl. szakértők, ügyvédek végezhetnek). A jogalkalmazás során az állam közhatalommal rendelkező szervei egyedi ügyekben hoznak bizonyos döntéseket.”73 A fogalom nagyon fontos része, hogy jogalkalmazói tevékenységet csak az arra felhatalmazott szervek végezhetnek. Ennek alapján a jogalkalmazás két válfaja különböztethető meg: a bírósági és a hatósági jogalkalmazás. A bírósági jogalkalmazás egy jogsértés orvoslására, a hatósági jogalkalmazás pedig olyan egyedi ügyben történik, ahol a joghatás kiváltásához hatósági közreműködés szükséges. A jogalkalmazói eljárás során hozott döntéseket az érintettekkel valamilyen formában közölni kell, ezt a funkciót tölti be a határozat. A határozatok megszövegezésének módját a jogszabályok írják elő.

„A

1. TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEK A határozatok mindkét formájára már a római jogból is találunk példát. A római formuláris eljárás során a per első, in iure szakaszában eljáró praetor, aki az alkalmazható actio kiadásáról döntött – egyáltalán adható-e az adott esetben actio, és ha igen milyen – határozatként magát a formulát adta ki, melynek alkatrészei és formája szigorúan szabályozva volt, az egyes szavak használatát is be kellett tartani. Pl. ha a vevő nem akarta a vételárat kifizetni a megvett rabszolgáért, az eladó megnézte az edictumban, hogy melyik keresettel tudná a vételárat követelni. Az edictum szerint ebben az esetben a praetor actio venditit adott az eladónak. Az eladó tehát elment a praetorhoz és kérte, hogy adja ki neki az actio venditiről a formulát. Az actio venditi formulája ebben az esetben a következő volt: QUOD ASAS NO NO HOMINEM Q.D. A. UENDIDIT, Q. D. R. A., QUIDQUID OB EAM REM NM NM AO AO DARE FACERE OPORTET EX FIDE BONA, EIUS IUDEX NM NM AO AO C. S. N. P. A. = Quod Aulus Agerius Numerio Negidio hominem quo de agitur vendidit quidquid ob eam rem Numerium Negidium Aulo Agerio dare facere oportet ex fide bona, eius iudex Numerium Negidium Aulo Agerio condemnato, si non paret absolvito. (Ha bebizonyosodik, hogy A.A. a jelenlévő rabszolgát N.N. részére eladta; amit ennek alapján N.N. A.A. részére a jóhiszeműség alapján adni, tenni tartozik, abban marasztald bíró N.N-t A.A. javára, ha nem bizonyosodik be, mentsd fel.)74

Az ügyeket véglegesen eldöntő ítélet a formula utasításait követve vagy marasztalta, vagy felmentette az alperest. A formuláris eljárásban a marasztalás mindig pénzösszegre szólt, akkor is, ha a felperes pl. egy dolgot követelt. A római korból fennmaradt hatósági határozatok a határozat által megszerzett jogosultság bizonyítására szolgáltak. Az okiratokat ezért általában diptichon alakjában adták ki. Ez azt jelenti, hogy a határozat szövegét két példányban viasz vagy fémtáblára vésték, melyeket összefűztek és lepecsételtek. Ha a határozat külső táblán olvasható szövegének hitelességét illetően kételyek támadtak, megnézték a belső szöveget is. Ezekre az iratokra példa lehet a római ún. katonai diploma, melyben a császár egyes katonáknak állampolgárságot 73

Közigazgatási szakvizsga. Általános közigazgatási ismeretek. II. modul: Jogalkotási és jogalkalmazási ismeretek. Budapest: FÁMA Zrt.-Nemzeti Közszolgálati és Tankönyv Kiadó Zrt., 2013, 47. o. 74 Ld. Otto Lenel: Das edictum perpetuum. Aalen: Scientia, 1927, 299. o.

53

adományozott és a házasságukat római házassággá (connubiummá) minősítette. Hazánk terültén is több ilyen diplomát ill. diplomatöredéket találtak, melyek bizonyítják, hogy a katonai diplomát lényegében a hatósági igazolvány ősének tekinthetjük. A mai határozatokhoz hasonlóan jól elkülöníthető bennük a kibocsátó, a jogosult és a jogosultság megjelölése.75 2. HATÓSÁGI HATÁROZATOK A mai alakszerű teljes határozat tartalmát a 2004. évi CXL. számú a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló törvény 72. §-a állapítja meg: Az alakszerű teljes határozat részei:76 1. A határozat fejléce, azonosító része tartalmazza a hatósági jogviszonyban résztvevők és a hatósági ügy legfontosabb adatait:

a) az eljáró hatóság megnevezését, az ügy számát és ügyintézőjének nevét, b) a jogosult vagy kötelezett ügyfél nevét és lakcímét vagy székhelyét, továbbá az ügyfél által a kérelemben megadott, személyazonosítására szolgáló adatot, lakó- vagy tartózkodási helyét, illetve az ügyfél megnevezését, székhelyét vagy telephelyét.

c) az ügy tárgyának megjelölését, 2. Rendelkező rész: A rendelkező rész lényegében a döntést és az ahhoz kapcsolódó tartalmi elemeket foglalja magába.

2.1. Döntés:  Az ügy érdemében hozott döntés. A határozatok a rendelkező részben foglaltak értelmében lehetnek jogot biztosító, kötelességet megállapító, jogvitát eldöntő, szankciót megállapító határozatok, továbbá az ügyfél kérelmének helyt adó és az ügyfél kérelmét elutasító határozatok.

 Szakhatóság megnevezése és állásfoglalása 2.2. Jogorvoslati tájékoztatás  fellebbezés/keresetindítás lehetősége, mely szervnél, milyen határidőn belül 2.3. Eljárási költségek 2.4. Végrehajtás/teljesítés Ha a döntés kötelezést tartalmaz, közölni kell a kötelezettség teljesítésének határnapját vagy határidejét is.

3. Indokolás: 3.1. Ténybeli indokolás: a megállapított tényállás leírása, a felhasznált és a mellőzött bizonyítékok és egyéb körülmények felsorolása 3.2. Jogi indokolás: a döntéshez felhasznált jogszabályok megjelölése, a hatóság hatáskörét és illetékességét megállapító jogszabályokra is utalni kell.

4. Záró, hitelesítő rész: A döntéshozatal helye és ideje, a hatáskör gyakorlójának neve, hivatali beosztása, valamint a döntés kiadmányozójának a neve, hivatali beosztása, ha az nem azonos a hatáskör gyakorlójával, a döntés kiadmányozójának aláírása és a hatóság bélyegzőlenyomata. (A kiadmányozó a hatósági szerv vezetője által a végleges határozat kiadására feljogosított személy.)

75

Vö. Lassányi Gábor: ‘Római katonai diploma töredéke Sándorfalváról.’ in Bíró Szilvia – Vámos Péter (szerk.): FIRKÁK II. Fiatal római koros kutatók II. konferenciakötete. Győr: Mursella Régészeti Egyesület, 2012. 76 A hatósági határozatokról ld. bővebben, iratmintákkal: Boros Anita: Közérthető közigazgatási hatósági eljárás. Budapest: Complex, 2011.

54

A törvény által meghatározott estekben, pl. ha a hatóság a kérelemnek teljes egészében helyt ad, alakszerű egyszerűsített határozat is hozható, mely nem tartalmazza az indokolást és a jogorvoslatról való tájékoztatást. A hatóság nem köteles alakszerű határozat kiadására, tehát alakszerűtlen határozat hozható az alábbi esetekben:  Jegyzőkönyvbe foglalt határozat  Ügyiratra feljegyzett határozat  Jogszerű hallgatással hozott határozat  Okiratba foglalt határozat Határozatnak minősül ezeken kívül a hatósági igazolvány, bizonyítvány és nyilvántartás is, melyek – ókori elődjükhöz hasonlóan – tartalmazzák a kibocsátó, a jogosult adatait és a határozattal bizonyítandó tényt vagy jogosultságot. Ebbe a körbe tartozik pl. a személyigazolvány, vagy a születési anyakönyvi kivonat: Az ügydöntő határozatok mellett a hatóság az eljárás során eldöntendő egyéb kérdésekben végzést hoz, melynek legfontosabb célja a megfelelő érdemi döntés meghozatalának biztosítása. A végzések felépítése megegyezik az ügydöntő határozatokéval. 3. BÍRÓSÁGI HATÁROZATOK [a] A bírósági tevékenység körében alkalmazott határozat gyűjtőfogalom, melybe polgári ügyszakban77 beletartozik:  az ítélet  a bírósági meghagyás  a fizetési meghagyás  a végzés Pp. 212. § (1) A bíróság a per érdemében ítélettel, a per során felmerült minden más kérdésben – ideértve a per megszüntetését is – végzéssel határoz.

Az ítélet szerkezete: 1. Fejrész:  a bíróság megnevezése és az ügyszám, melyből kiderül az eljáró bírói tanács, az ügyszak betűjele, a bírósági lajstrom nyilvántartási száma, az eljárás indulásának évszáma  a per szereplőire vonatkozó rész, szerepel benne a felek, képviselőiknek neve, lakhelye, perbeli állása  a per tárgya, vagyis az a jogviszony, amelyre a döntés vonatkozik  a határozat megnevezése: ítélet 2. Rendelkező rész: a) Kötelező tartalmi elemek, melyeket az ítélet nem mellőzhet:  Döntés a perbe vitt alanyi jogról, vagyis a bíróság a keresetet elutasítja vagy annak helyt ad, illetve részben helyt ad. Ha a keresetnek a bíróság helyt ad, akkor vagy marasztal, vagy megállapít, vagy jogot alapít.  Döntés a viszontkeresetről, vagyis az alperes által a felperessel szemben támasztott alanyi jogról. 77

A polgári ügyekben hozott bírósági határozatokról ld. bővebben: Cserba Lajos: Polgári határozatok szerkesztése, in: Polgári határozatok szerkesztése és polgári bírósági ügyvitel, Novotni, Miskolc, 2009, 9-52.

55

 Perköltség viseléséről szóló rendelkezés.  Fellebbezési záradék, a felek hol, milyen határidőn belül nyújthatnak be fellebbezést. b) Eshetőleges tartalmi elemek, melyeket a bíróság hivatalból vagy kérelemre az adott jogviszonytól, a perbe vitt alanyi jogtól függően foglal a határozatba. 3. Indokolás. A bíró az indokolásban ad számot az ok okozati összefüggésekről, itt jut el a tényektől a jogkövetkezményekig. A rendelkező rész egyszerű megfogalmazásával szemben az indokolás egy „irodalmi mű”, melyben a bíró szakmai tudása, műveltsége is tükröződik:  Releváns tények, körülmények felsorolása, a történeti tényállás megállapítása.  Bizonyítékok megjelölése, mérlegelése.  Utalás azokra a tényekre, melyeket nem sikerült bizonyítani.  Alkalmazott jogszabályok megjelölése. A törvény által megállapított esetekben, pl. ha az ügy megítélése egyszerű, rövidített indokolás is elegendő, a tényállás ismertetése mellett az alkalmazott jogszabályokra való utalással. 4. Az ítélet záró része:  Aláírás, dátum. Az eljárás során hozott végzésekre is ezek a szabályok irányadók bizonyos, az egyszerűsítést szolgáló eltérésekkel. [b] A büntetőeljárás78 több szakaszból áll, ezért a büntető ügyekben előforduló határozatok a szerint is csoportosíthatók, hogy az eljárás melyik szakaszában hozták meg:  nyomozati szakban: határozat  ügyészi szakban: határozat, vádirat  bírói szakban: ítélet, végzés A bíróság által hozott határozatokra vonatkozó előírásokat a büntető eljárásról szóló, 1998. évi XIX. törvény tartalmazza. Be. 257. § (1) A bíróság e törvényben meghatározott esetekben ítélettel, egyébként végzéssel határoz. A bíróságnak az ügydöntő határozatban a vádról határoznia kell; a tényállás jogi elbírálásában az indítványok nem kötik. (3) A határozat – ha e törvény másképp nem rendelkezik – bevezető részből, rendelkező részből, indokolásból és keltezésből áll.

A büntető ügyekben hozott ítélet bevezető része, a polgári ítéletnél felsoroltakon túl tartalmazza, a tárgyalás (valamennyi) napjának megjelölését, a határozathozatal helyét és idejét, a bírósági eljárás formáját, s azt, hogy az eljárás nyilvános volt-e. A rendelkező részben legfontosabb a vádlott bűnösségéről való döntés, azaz az ítéletnek tartalmaznia kell a vádlott bűnösnek kimondását, illetve a vád alóli felmentését, vagy azt, hogy a bíróság az eljárást megszünteti. Ha az ítélet a vádlott bűnösségét állapítja meg, az ítélet rendelkező részének tartalmaznia kell a cselekmény büntető törvénykönyv szerinti minősítését és az ennek alapján megállapított jogkövetkezményt, azaz a kiszabott büntetést, intézkedést, vagy a büntetés kiszabásának mellőzését. A rendelkező rész tartalmazza a vádlott előzetes fogva tartására vonatkozó adatokat is. Az indokolással szemben támasztott követelmények a polgári ítéletnél tárgyaltakkal megegyeznek, de tartalmaznia kell a vádra történő utalást, a vádirat szerinti jogi minősítést, 78

A büntetőeljárás során alkotott határozatokról az 1998. évi XIX. törvény mellett ld. még: Friedmanszky Zoltán: Büntető határozatok szerkesztése. [http://www.uni-miskolc.hu/~wwwbe/hatarozatok_ugyesziny.pdf]

56

szükség esetén a vádirati tényállás lényegének ismertetését, valamint a vádlott személyi körülményeire vonatkozóan megállapított tényeket, a vádlott korábbi büntetéseire vonatkozó adatokat. A törvény által megállapított esetekben rövidített indokolás is írható, pl. ha egyik fél sem fellebbezett. A pervezető végzéseket indokolni sem kell. 4. DÖNTVÉNYEK A bíróság ítéletei alapul szolgálhatnak más ítéletek meghozatalához. A döntéseknél alkalmazható bírósági határozatok a döntvények: „A döntvény tételes jogunk szerint valamely felső v. középfokú bíróságnak elvi megállapodása, melyet az a bíróság, amelynek számára hozatott, az ügyek elintézésénél mindaddig követni tartozik, amíg azt egy újabb elvi megállapodás meg nem változtatja. Döntvények alkotásának jogával a felsőbb fokú rendes bíróságok (kir. ítélőtáblák s a kir. Curia) és a kir. közigazgatási bíróság vannak felruházva. […] A döntvény alkotásának czélja a jogszolgáltatás terén a jogegység megóvása, azáltal, hogy az utolsó fokon eljáró bíróságok, illetőleg azoknak különböző tanácsai, egyazon jogelv szerint bírálják el a hozzájuk kerülő azonos ügyeket.”79 Az 1881. évi LIX. tc. 4. §-a a következőket rendelte el: „Az igazságszolgáltatás egyöntetűségének megóvása végett, a vitás elvi kérdések, a magyar királyi Curia polgári tanácsainak teljes ülésében döntetnek el... A teljes ülés elvi megállapodásai, az ügyek eldöntésénél irányadók.” A döntvények feladata tehát, hogy a hasonló ügyek hasonlóképpen kerüljenek elbírálásra. Az igazságszolgáltatás egyöntetűségének biztosítása ma is a bírósági hierarchia csúcsán elhelyezkedő Kúriának a legfontosabb feladata.80 A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. Törvény szerint: 25. § A Kúria az Alaptörvény 25. cikk (3) bekezdésében meghatározott feladatának ellátása körében jogegységi határozatokat hoz, joggyakorlat-elemzést folytat jogerősen befejezett ügyekben, valamint elvi bírósági határozatokat és elvi bírósági döntéseket tesz közzé.

A jogegységi határozatok elvi jellegű iránymutatásokkal szolgálnak, és a bíróságokra nézve kötelező erővel bírnak. A jogegységi határozatokat a Kúria adott ügy szerinti jogegységi tanácsa hozza, melyet a bíróságoknak olyan ügyekben, melyben a jogegységi határozattal érintett kérdés felmerül, figyelembe kell vennie. Pl.: 6/2013. BJE. szám A Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa a legfőbb ügyész által indítványozott jogegységi eljárásban Budapesten, a 2013. év december hó 4. napján megtartott ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: A szándékos bűncselekmény miatt szabadságvesztésre ítélt e büntetéséből nem bocsátható feltételes szabadságra, amennyiben az újabb bűncselekményét a korábbi, határozott ideig tartó végrehajtandó szabadságvesztésre ítélését követően, e büntetés végrehajtása során engedélyezett feltételes szabadság letelte után követte el, azonban a feltételes szabadságot utóbb más ügyben megszüntették. 79

Magyar Jogi Lexikon Öt Kötetben. (szerk.: Márkus Dezső) Budapest: Pallas,. 1900, 3. köt. 95-96. o. A jogszolgáltatás egységességét biztosító jogintézményekről a 2011. évi CLXI. Törvény mellett ld: Osztovits András: ‘A Kúria új típusú feladat- és hatásköreiről.’ Ügyvédek lapja 2013/1. 2-3. o. 80

57

Elvi bírósági határozattal a Kúria ítélkező tanácsa a társadalom széles körét érintő, vagy a közérdek szempontjából kiemelkedő ügyben elvi kérdésekre is kiterjedően foglal állást. Pl.: 41/2014. számú közigazgatási elvi határozat A származási ország szerinti diszkriminatív árképzés – amelynek része az árrés kialakítása – tisztességtelen forgalmazási magatartásnak minősül és termékpálya-felügyeleti bírság kiszabását vonja maga után [2009. évi CXV. tv. 3. § (1), (2) bek.; 1952. évi III. tv. 221. § (1) bek.].

Az elvi bírósági döntés a Kúriánál alacsonyabb szintű bíróság által meghozott a társadalom széles körét érintő, vagy a közérdek szempontjából kiemelkedő ügyben elvi kérdésekre is kiterjedő határozat. Pl.: 11/2014. számú polgári elvi döntés Megegyezés hiányában nincs arra jogi lehetőség, hogy a szülők a más-más időszakra vonatkozó kölcsönös gyermektartásdíj fizetési kötelezettségükön alapuló követelésüket egymásba beszámítsák, mert ez a tényleges jogosult gyermekre nézve – a tartásdíj céljával, rendeltetésével, a gyermek érdekével ellentétesen – azzal a méltánytalan eredménnyel járna, hogy a gyermek mindig csak az egyik szülőjétől részesülne az érintett időszakokat illetően tartásban [1959. évi IV. tv. (Ptk.) 296. § (1) bek., 297. § (1) bek.].

Az elvi határozatok és döntések a közzétételükkel a bíróságoknak nyújtanak segítséget a hasonló ügyek eldöntésénél.

58

11. PRECEDENSJOG ÉS DÖNTVÉNYI JOG (Ződi Zsolt) ogviták során gyakran alkalmazott megoldás a korábbi esetekkel való érvelés. A korábbi, eseti döntésekre való hivatkozás két fő változata: a common law jogcsaládban uralkodó precedensrendszerek precedens-joga, valamint a kontinentális jogban meghatározó döntvényi jog. A kettő közötti vízválasztó a stare decisis elvének (a hasonló egyedi ügyben valamely felsőbíróság által hozott ítélet kötelező voltának) megléte illetve hiánya.

J

1. A PRECEDENS-JOG SAJÁTOSSÁGAI; HOGYAN DOLGOZUNK PRECEDENSEKKEL? Jogszabályaink nyelvileg rögzített mintákat adnak ahhoz, hogy a cselekedeteinket legyen mihez igazítanunk. A bíróságok és a hatóságok az egyedi döntéseik meghozatalakor szintén ezeket a rögzített mintákat használják. Szokásosan azt mondják, hogy míg a common law rendszerek, a precedensjogok az utóbbi módszerrel operálnak (korábbi döntések mintáihoz igazodnak), addig a kontinentális, kódex-jogi rendszerek az előbbi (jogszabályokhoz igazodó) metódust követik. A valóságban természetesen a helyzet nem ilyen egyszerű és sarkos, hiszen a kontinentális rendszerekben is létezik bírói jog (ezt nevezzük döntvényi jognak), és a common law rendszerek is egyre növekvő mennyiségben, egyre több területen szabályoznak jogszabályokkal, de a két szélsőséges típuseset valóban ez. A korábbi eseteket a common law jogásza másképp használja, másképpen dolgozik velük, mint a kontinentális kollégája, bár a két módszer között természetesen vannak bizonyos hasonlóságok. Sőt, még az angol „klasszikus” precedenshasználat és az amerikai precedensmódszer, valamint az alsó és felsőbíróságok precedenshasználata között is mutatkoznak különbségek. Ezeket a finomságokat most figyelmen kívül hagyva nézzük meg, hogyan dolgozik a precedensekkel egy common law jogász és a kontinentális kollégája. A legfontosabb megfigyelés az, hogy a common law-ban érvényesül a stare decisis („álljon a döntés”), azaz a felsőbíróságok döntéseinek kötelező voltát kimondó elv, ezért a bíróságoknak kötelességük alkalmazkodni a korábbi felsőbírósági döntésekhez. Bár elsőre úgy képzelnénk, hogy a precedens-rendszerekben a jogászok tengernyi korábbi jogesetet olvasnak el egy ügyben történő érvelés kidolgozásához, az igazság az, hogy a legtöbb jogi területen már kialakult az a – legfeljebb tucatnyi jogesetből álló – hálózat, amely az adott jogterület leglényegesebb szabályait tartalmazza. Ezek az ún. vezető jogesetek (leading case vagy landmark case). Az egyes ügyek megítélésekor ezek a döntések azok, amelyekből a felek és a bíróságok első lépésben az érvelésükben kiindulnak. Fontos a klasszikus precedens-jogban, hogy a döntésekben a szabályok nem egyértelműen megfogalmazva szerepelnek, ahogy egy jogszabályban, hanem azok lényegét (a ratio decidendi-t) elemzés útján, érvek segítségével kell belőlük kihámozni. Az érvelések a landmark case-eket nemcsak eredeti formájukban idézik fel, hanem legtöbbször igyekeznek minél frissebb olyan eseteket is találni, amelyek azt illusztrálják, hogy a szabály ma is használatban van. Természetesen minden jogesetnek vannak a vezető jogesetektől eltérő, egyedi vonásai. Ezért a második lépésben a jogászok az érvelésükben azt igyekeznek kifejteni, hogy az előttük fekvő eset mennyiben tér el a tipikustól (ha eltér), és ennek milyen hatása lehet az ítélet végső formájára. Ezt a módszert gyakorta nevezik „art of distungusihing”-nek, (vagy csak distingusihing-nek, megkülönböztetésnek). A különbségeket természetesen szintén jogesetekkel igyekeznek illusztrálni.

59

Az esettel történő érvelés a common law-ban annyira fontos, hogy a „klasszikus”, angol esetjogi érvelésekbe még a jogszabályok (angol területen az Act-ek) szövegei is úgy kerülnek bele, ahogy azt a bíróságok a saját gyakorlatukban értelmezték, magyarázták. Ezért általánosságban elmondható, hogy a precedensjogokban a szabályok eseteken keresztül történő megvilágítása, az esetekkel való érvelés mindenképpen előnyt élvez. A precedensrendszer emiatt egyben az érvek hálózata is. A hálózatban nincsenek, vagy alig vannak teljesen fix elemek, hiszen amely érv az egyik jogeset összefüggésében átütő és fontos, az a másik jogesetben lehet csak kisegítő, vagy illusztratív szerepű. Az érvek között lehet hierarchia is, de ez sem biztos, hogy állandó. Elképzelhető, hogy egy érv az egyik határozatban olyan fontos, hogy az összes többi érv abból fakad, míg a másik határozatban épp csak mellékesen említik meg. Bár minden jel arra mutat, hogy a kontinentális bíróságok is egyre gyakrabban hivatkoznak korábbi jogesetekre, az, ahogyan ezt teszik, mégis több ponton eltér a fentebb leírttól. Először is a kontinensen a jogászok mindig a jogszabályok (sokszor általános megfogalmazású) jogszabályszövegeiből indulnak ki, ezt próbálják meg értelmezni. Mivel gyakran előfordul, hogy a rendelkezést többféleképpen is lehet értelmezni, ennek segítésére, az egyes értelmezések alátámasztására a kontinens jogászai is jogeseteket hívnak segítségül. Ezek az értelmezést segítő jogesetek azonban soha nem kötik a bíróságot, hiszen – kevés kivételtől eltekintve – nem kötelező őket figyelembe venni. Azonban természetesen egy meggyőző felsőbírósági döntés érvelő ereje mindig nagyobb, mintha valaki enélkül próbálja meg a saját jogszabály-értelmezését elfogadtatni. Fontos különbség továbbá a kontinensen, hogy a legtöbb felsőbírósági döntést itt nem változatlan formában teszik közzé, hanem ahhoz a jogi álláspont elvi lényegét tartalmazó összefoglalót (headnote) is csatolnak, és az érvelések elsöprő többségében a jogászok már csak ezt az összefoglalót idézik fel. Ezért általánosságban igaz az a tétel, hogy míg a common law bíróságokon a jogszabály-szövegek is eseteken keresztül épülnek be a jogba, addig a kontinentális jogban az esetek is jogszabály-szerűen megfogalmazott rendelkezésekké változnak. Annak, hogy a kontinens bíróságai kötelező erő hiányában is követik a korábbi felsőbírósági ítéleteket kétféle oka van, egy jogi megfontolás, és egy szociológiai, társadalomlélektani tény. A jogi megfontolás az, hogy mivel bármilyen ügy a felsőbíróság elé kerülhet, és a felsőbíróság maga nyilvánvalóan követi a saját gyakorlatát, ezért tanácsos ehhez a gyakorlathoz már előre igazodni, máskülönben a felülvizsgálat során az ítéletet hatályon kívül helyezhetik vagy megváltoztathatják. A szociológiai aspektus pedig az, hogy ha egyszer egy jogi megoldás egy meghatározott ügytípusban bevált, akkor azt mintaként, már csak takarékossági megfontolások miatt is célszerű átvenni. Ez tehát a két ideáltipikus, szélsőséges eset, de a kettő között számtalan átmenet is lehetséges. Ilyen átmeneteket testesít pl. meg az amerikai jog, ahol a headnote-oknak nagy szerepük van, vagy a magyar Alkotmánybíróság és az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata, amelyben nincsenek ilyen elvi összefoglalók. Nézzük most meg néhány olyan fórumot, amelyeken magyar jogászként is precedensjogi, vagy ahhoz közelálló módszert találhatunk. 2. »PRECEDENSEK« (DÖNTVÉNYI JOG) A KÚRIÁN ÉS A MAGYAR RENDES BÍRÓSÁGOKON A Kúria (korábban Legfelsőbb Bíróság, a továbbiakban Kúria) a magyar bírósági rendszer csúcsán álló legfőbb bírói fórum. Ez a kiemelkedő szerepe kétféle módon is megnyilvánul. Egyfelől a Kúria a legutolsó fellebbviteli fórum, mert ott a legtöbb jogerős bírósági ítéletet rendkívüli perorvoslattal, ún. felülvizsgálati kérelemmel meg lehet támadni. Ha a Kúria úgy érzékeli, hogy az ítélet jogszabálysértő volt azt megsemmisítheti, és a bíróságot új eljárásra

60

utasíthatja.81 Másrészt a Kúriának Alaptörvényből folyó kötelezettsége, hogy a bíróságok egységes jogalkalmazása felett őrködjön, a jogegységet biztosítsa.82 Ez azt jelenti, hogy a Kúria kétféle eszközzel is arra törekszik, hogy az azonos tényállású ügyeket a különböző bíróságok egyféleképpen döntsék el.83 Ez a kétféle eszköz egyfajta erősorrendet is megtestesít. 1. A Kúria legerősebb eszköze a jogegység megteremtésére a bíróságokra kötelező jogegységi határozat. Ez egy jól szabályozott eljárásrendben (az ún. jogegységi eljárásban) meghozott aktusfajta, amelyet általában kétféle esetben alkalmaz, és ezért két fajtája ismeretes. a) Egyes konkrét részkérdésekben (gyakran eldöntendő kérdésként megfogalmazható) eltérő gyakorlat esetén a Kúria ebben az adott szűkebb problémában foglal állást; pl.: „Amennyiben a jogerős határozattal kiszabott közérdekű munka vagy pénzbüntetés végrehajthatóságának elévülése 2010. évi május hó 1. napja előtt bekövetkezett, úgy a továbbiakban nincs törvényes lehetőség a büntetés végrehajtására. Ha azonban a közérdekű munka és a pénzbüntetés végrehajthatóságának elévülése 2010. május 1. napjáig nem következett be, e büntetések elévülési ideje öt év.”84 b) Másrészt a Kúria a jogegységi határozatban gyakran egy adott percsoport, vagy jogintézmény több – egymással összefüggő – részkérdésében, szinte a jogszabályok megfogalmazását elérő absztrakciós fokon, általános megfogalmazással taglalja az adott percsoport összes, vagy több problémáját: „Ha a pénzügyi intézménytől kapott nem megfelelő tájékoztatás vagy a tájékoztatás elmaradása folytán a fogyasztó alappal gondolhatta úgy, hogy az árfolyamkockázat nem valós, vagy az őt csak korlátozott mértékben terheli, a szerződésnek az árfolyamkockázatra vonatkozó rendelkezése tisztességtelen, aminek következtében a szerződés részlegesen, vagy teljesen érvénytelen.”85 2. A Kúria nemcsak a kötelező jogegységi határozatokkal, hanem egyedi döntvényekkel is igyekszik irányítani a joggyakorlatot. Ezek is kétfélék lehetnek: a) az ún. elvi bírósági határozatok, vagy elvi bírósági döntések (EBH-k), b) az egyedi bírósági határozatok (BH-k) amelyeket a Kúria a Bírósági Határozatok című folyóiratban folyamatosan, több évtizede tesz közzé. Mindkettő közös jellegzetessége, hogy ezeket a Kúria bírái szerkesztik, átdolgozzák. Kihúzzák belőlük az esetleges, lényegtelen részleteket (pl. konkrét időpontokat, helyszíneket, az ítélet technikai részeit), és írnak hozzájuk egy egy-két mondatos elvi összefoglalót, amely az adott döntvényben foglalt szabályt, lényeget, később is követendő mintát tartalmazza, mint például ez az 1994-es BH: „A bizonyítékok okszerű mérlegelésén alapuló tényállás a jogerős ítéletet felülvizsgáló Legfelsőbb Bíróságot köti. Ehhez képest a bíróság által megállapított tényállás csak akkor iratellenes, ha az az annak megállapítása alapjául szolgáló adatokat illetően ellenkezik az 81

1952. évi III. tv. a polgári perrendtartásról (270. §), valamint az 1998. évi XIX. tv. a büntetőeljárásról (417. §). Alaptörvény 25. cikk (3) bek., és 2011. évi CLXI. tv. a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról, 24. § (1) bek., 25. §, 32-44. §§. stb. 83 Valójában az első és a második réteg (a jogegységi határozatok és az egyedi döntvények) között a Kúria a legutóbbi időkig alkalmazta a nem kötelező kollégiumi vélemény elnevezésű eszközt, azonban úgy tűnik, hogy ez az aktus-fajta kiszorulóban van a Kúria gyakorlatából, így nem is foglalkozunk vele. 84 2/2013 BJE határozat. 85 2/2014 PJE határozat. 82

61

iratok tartalmával. Nem állapítható meg azonban iratellenesség azon a címen, hogy a bíróság álláspontja egyes bizonyítékokkal ellenkezik, mert ez a körülmény nem iratellenességet támad, hanem a bizonyítékok mérlegelése ellen irányul [Pp. 275. § (1) bek.].”86 Mivel Magyarországon nincsen stare decisis, a jogegységi határozatot leszámítva a fentebb említett egyetlen felsőbírósági aktus sem kötelező. A magyar bíróságok – akárcsak a többi kontinentális bíróság – a legtöbbször mégis követik ezeket az aktusokat, úgy ahogy a fentebbi BH-t egy 2010-es másik határozat citálja az alábbi módon: „Az alperes ugyancsak helyesen hivatkozott arra, hogy a felülvizsgálati eljárásban a bizonyítékok felülmérlegelésének, további bizonyítás felvételének nincs helye (BH 2002.29.). A bizonyítékok okszerű mérlegelésén alapuló tényállás a jogerős ítéletet felülvizsgáló Legfelsőbb Bíróságot is köti (BH 1996.505.). Ehhez képest az elsőfokú bíróság által megállapított ítéleti tényállás kapcsán jogszabálysértés csak akkor állapítható meg, ha az iratellenes, okszerűtlen vagy téves logikai ellentmondást tartalmazó tényeket, hibás ténybeli következtetéseket tartalmaz. Nem állapítható meg iratellenesség azon a címen, hogy a fél jogi álláspontja valamely bizonyíték bizonyító ereje tekintetében nem azonos a bíróságéval. Ez ugyanis nem iratellenességre utal, hanem a bizonyítékok felülmérlegelésére irányul, amire a rendkívüli jogorvoslati eljárásban nincs jogszabályi lehetőség (BH 1994.639.)87 3. MÁS PRECEDENSBÍRÓSÁGOK: ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG, EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGA, EURÓPAI BÍRÓSÁG A korábbi esetekre támaszkodás, azok érvként történő felhasználása, az érvekből érvelési láncok kiépítése más bíróságokon és vitadöntő fórumokon is jellemző. Közülük két fórumot ismertetünk röviden: az Alkotmánybíróságot és az Emberi Jogok Európai Bíróságát. Érdemes azonban fejben tartanunk, hogy ezeken kívül (még Magyarországon is 88) vannak további olyan vitaeldöntő fórumok, amelyek döntéseikben intenzíven támaszkodnak a korábbi döntéseikre. Az Alkotmánybíróság a rendszerváltás során felállított egyik új alkotmányos szervünk. Fő feladata „az Alaptörvény védelme”,89 amelyet többféle eszközzel és eljárásban teljesít. E tevékenysége során tizenhétféle módon járhat el (tizenhétféle sajátos eljárást folytathat le), melyek közül azonban igazán csak négynek van számunkra jelentősége: a) az alaptörvénnyel való összhang előzetes vizsgálatának;90 b) az Alaptörvénnyel való összhang utólagos vizsgálatának;91c) a bírói kezdeményezésre induló utólagos normakontrollnak;92 végül d) az alkotmányjogi panasznak.93 Előbbi három esetén az Alkotmánybíróság a jogszabályok alkotmányosságáról nyilvánít véleményt, míg az utolsó esetben egyedi ügyben funkcionál egyfajta „szuper-fellebviteli” fórumként.

86

BH 1994.639. BH 2010.288. 88 Ilyen esetjogias személettel dolgoztak az ombudsmanok és mai jogutódaik (Alapvető Jogok Biztosa, Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság), a Gazdasági Versenyhivatal, s a Közbeszerzési Döntőbizottság. 89 Alaptörvény 24. cikk, 2011. évi CLI. törvény, az Alkotmánybíróságról 23-38. §§ (Abtv.). 90 Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés a) pontja, Abtv. 23- 23/A. §§. 91 Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés e) pontja, Abtv. 24- 24/A. §§. 92 Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b) pontja, Abtv. 25. §. 93 Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés c) pontja, Abtv. 26-31. §§. 87

62

A magyar Alkotmánybíróság már a létrejöttét követően kialakított egy olyan gyakorlatot, amely a precedensjog irányába mutatott, annak fő jegyeit hordozta.94 Ennek a külső, formális megnyilvánulása az, hogy az Alkotmánybíróság döntéseiben igen gyakran találunk hivatkozásokat korábbi döntésekre és érvekre, és ezekből egy külön alkotmánybírósági jog, a jogi érvek egy önálló hálózata épült ki – régebben ezt emlegették „láthatatlan alkotmányként”. Erre azért kerülhetett sor, mert az Alkotmány, illetve mostani Alaptörvény megfogalmazása – különösen az alapvető jogokat illetően – túl általános, és legtöbbször az egyedi problémák esetén közvetlenül nehezen alkalmazható. Így pl. egy nemrég meghozott határozatában az AB-nek abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy Alaptörvényellenes-e az új Ptk. (2:44. §) azon szabálya, amely a közszereplők, (pl. politikusok) általában igen széles körű bírálhatóságát (és így a szólásszabadságot) korlátozta volna „méltányolható közérdekből”. A bíróság az alábbi érvelési láncolatot alkalmazta a 7/2014. (III. 7.) AB határozatban: „[15] A szólásszabadság alkotmányos értelmezését megalapozó 30/1992. (V. 26.) AB határozat (a továbbiakban: Abh1.) óta követett gyakorlat szerint a véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett szerepe van az alkotmányos alapjogok között, mivel az többféle szabadságjog, az ún. kommunikációs jogok »anyajoga«. […] [16] Az Alkotmánybíróság megismételte és a sajtószabadságra alkalmazta a korábbi érveit, amikor kifejtette, hogy »[a] sajtó szabadságát arra figyelemmel kell garantálnia az államnak, hogy a ‘sajtó’ a véleményalkotáshoz szükséges információszerzésnek, a véleménynyilvánításnak és véleményformálásnak kitüntetett fontosságú eszköze. [....] A sajtó nemcsak a szabad véleménynyilvánítás eszköze, hanem a tájékoztatásé is, azaz alapvető szerepe van a véleményalkotás feltételét képező tájékozódásban.« [37/1992. (VI. 10.) AB határozat]. [17] Az Alkotmánybíróság a szólás- és sajtószabadság, valamint a közszereplők személyiségvédelme ütközésének kérdését is vizsgálta már korábban büntetőjogi kontextusban[…] A 36/1994. (VI. 24.) AB határozatban (a továbbiakban: Abh2.) kifejtettek szerint az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a szólásszabadság »különleges védelmet követel akkor, amikor közügyeket és a közhatalom gyakorlását, a közfeladatot ellátó, illetve a közéletben szerepet vállaló személyek tevékenységét érinti. A közhatalom gyakorlásában résztvevő személyek védelmében a véleménynyilvánítás szabadságának szűkebb körű korlátozása felel meg a demokratikus jogállamiságból adódó alkotmányos követelményeknek«[…] [18] Az Alkotmánybíróság a szólásszabadság polgári jogi korlátozásaival kapcsolatban is alkalmazta a közügyek vitatásához kötődő érveket. A válaszadás jogának a Ptk.-ba való beillesztését vizsgáló 57/2001. (XII. 5.) AB határozat hangsúlyozta, hogy »a korlátozás alkotmányosságának a megítélésénél a kiindulási pontot a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának a demokratikus rendszer fenntartásában, a közösség tájékoztatásában és a közvélemény kialakulásában játszott különösen fontos szerepe jelenti. Ez a szerep előtérben áll és ezért e szabadságjogok korlátozása szűk körben lehetséges olyankor, ha politikai vitáról, az állam bírálatáról van szó.« [57/2001. (XII. 5.) AB határozat, ABH 2001, 484, 494.]. [19] Végül az Alkotmánybíróság a médiajogi kérdéseket elbíráló 165/2011. (XII. 20.) AB határozatban is összefoglalta a szólás- és sajtószabadság megalapozásával kapcsolatos 94

Pl. már az 55/1994. (XI. 10.) AB határozathoz fűzött különvéleményben azt olvashatjuk, hogy az AB az összeférhetetlenség alkotmányos kérdésében a „precedensjog szabályai szerint” épít fel egy jogi konstrukciót.

63

felfogását, és […] hangsúlyozta a demokratikus közvélemény polgárok általi alakításának fontosságát. »[A] sajtó a szólásszabadság intézménye. Így a sajtószabadság, amennyiben a szólás, a közlés, a vélemény szabad kinyilvánítását szolgálja, úgy védelme szintén kettős meghatározottságú: a szubjektív alanyi jogi jelleg mellett a közösség oldaláról a demokratikus közvélemény megteremtését és fenntartását szolgálja. [....] A sajtószabadság jogának gyakorlása révén az alapjog jogosultja aktív alakítója a demokratikus közvéleménynek. A sajtó ezen minőségében ellenőrzi a közélet szereplőinek, intézményeinek tevékenységét, a döntéshozatal folyamatát, tájékoztatja arról a politikai közösséget, a demokratikus nyilvánosságot (a ‘házőrző kutya’ szerepe).« [165/2011. (XII. 20.) AB határozat]. Ez a fajta technika feltételezi, hogy az egyes határozatokhoz fűzött érvelésekben a szabálynak (érvnek) ne legyen kanonizált, egyszer s mindenkorra rögzített formája. Pontosan ez az angol precedensjog egyik legfontosabb jellegzetessége, amelyet úgy is meg szoktak fogalmazni, hogy a ratio decidendi csak utólag, egy másik jogeset fényében derül ki, illetve úgy, hogy a ratio decidendi valójában csak valami olyat talál meg a jogban, ami az már eleve benne volt. Az Emberi Jogok Európai Bírósága az 1950-ben elfogadott Emberi Jogok Európai Egyezménye (és a későbbi kiegészítő jegyzőkönyvekben található többlet-jogosítványok) betartására hozták létre. Ítéleteit mindig magánszemélyek kezdeményezésére, az államok ellen hozza. Az EJEB is precedensbíróságként működik, hiszen az Egyezmény jogtételei olyan általános megfogalmazásúak, amelyeket az egyes korábbi ítéletek bontanak ki pontosan. Az Egyezmény 34. cikke értelmében a Bíróság bármely természetes személytől, nem-kormányzati szervezettől vagy személyek csoportjaitól fogad be kérelmeket, amelyekben az egyezmény rendelkezéseinek megsértését lehet állítani. A kérelem befogadásának feltétele, hogy a hazai jogorvoslatokat ki kell meríteni. Mivel az Egyezmény megfogalmazásai általánosak (pl. 3 cikk: „Senkit sem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni”), a bíróság az egyes konkrét jogsértések esetén a korábbi eseteire támaszkodva igyekszik a döntésben érvelni. A fentebbi, 3. cikket alapul véve például több ügyben felmerült, hogy a túl kicsi börtöncella „kínzásnak” minősül-e. A Fehér kontra Magyarország ügyben a Bíróság a zárka méretén és a zárkán kívül eltölthető időn kívül is számtalan körülményt kellett figyelembe vegyen. Ilyen esetekben gyakorta nyúl vissza saját korábbi eseteihez. „18. A Bíróság továbbá emlékeztet arra, hogy esetjoga szerint a bántalmazásnak el kell érnie a súlyosság egy minimális szintjét ahhoz, hogy az Egyezmény 3. cikkének hatálya alá essen. A súlyosság e minimális szintjének megítélése relatív; az ügy valamennyi körülményétől, így a bánásmód tartamától, fizikai és mentális hatásaitól, továbbá – bizonyos esetekben – az áldozat nemétől, korától és egészségi állapotától függ. Továbbá, annak megítélésekor, hogy valamely bánásmód a 3. cikk szerinti értelemben „megalázó”-e, a Bíróság azt is figyelembe veszi, hogy a bánásmód célja az érintett személy megalázása és lealacsonyítása volt-e, s hogy a következmények tekintetében a bánásmód a 3. cikkel összeegyeztethetetlen módon hátrányosan érintette-e a személyiséget. Az ilyen cél hiánya azonban meggyőző módon nem tudja kizárni a 3. cikk megsértésének megállapítását (ld. Peers v. Greece, no. 28524/95, §§ 67-68, 74, ECHR 2001-III).” Végül az Európai Bíróságot (ez az ún. luxemburgi bíróság) kell megemlítenünk, mint precedens-bíróságot. Az EU bírósága az európai jog alkalmazásával és értelmezésével foglalkozik. Ennek során leggyakoribb eljárása az ún. előzetes döntéshozatali eljárás. Ebben az eljárásban általában a nemzeti bíróság (vagy más hatóság) egy előtte folyó ügy kapcsán kérdést tesz fel a bíróságnak, ha azt észleli, hogy ellentmondás van, vagy lehet a nemzeti 64

jogrendszer szabályai és az európai uniós jog között. Az előzetes döntéshozatali eljárás eredményeképpen a Bíróság értelmezi az EU jogot, és kimondja, hogy a nemzeti jog adott szabálya ellentétes, vagy nem ellentétes az EU joggal. A bíróság az ügyet az eredeti hatósági ügy érintettjei alapján nevezi el. Így pl. e sorok írásának időpontjában legutolsóként közzétett ítéletében 95 a Fővárosi Törvényszék azt a kérdést tette fel a bíróságnak, hogy „(h)átrányos-e a fogyasztóra az eljárás, ha a felperes a helyi bíróság előtt szerződés (általános szerződési feltételek) érvénytelenségének megállapítása iránt indított perben a keresetlevelében a perrel érintett szerződés egyik kikötése tisztességtelenségének a megállapítását is kéri, és az más bíróság, a törvényszék hatáskörét alapozza meg? (…)” Az ügy alapját tehát az jelentette, hogy a bank választottbírósági (vagyis speciális, és igen drága) eljárást kötött ki a kölcsönszerződés megtámadására. És bár ezt a kikötést magát is érvényteleníteni lehet, de csak eggyel magasabb, és emiatt drágább eljárású bíróságon. Az EU bírósága ilyenkor alaposan elemzi a nemzeti jog rendelkezéseit (esetünkben a Polgári perrendtartás és a Ptk. szabályait), a vonatkozó EU jogot (esetünkben a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5-i 93/13/EGK tanácsi irányelvet). De ami számunkra itt fontos, hogy az értelmezés során nagyban támaszkodik a saját korábbi döntéseire. (Esetünkben nyolc EU bírósági ítéletet idézett, mielőtt megadta volna a választ.) Az idézett ítéletek vagy a vonatkozó EU irányelv értelmezéseit tartalmazzák, vagy az előzetes döntéshozatali eljárás természetére vonatkozó fejtegetéseket. Az ítélet mindig egy egyértelmű válasszal zárul a feltett kérdésre, amelyben a bíróság vagy ellentétesnek minősíti a nemzeti jog adott szabályát az EU joggal, vagy nem. A fentebbi esetben az ítélet így zárul: „Következésképpen a feltett kérdésekre azt kell válaszolni, hogy a 93/13 irányelv 7. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az olyan nemzeti eljárásjogi szabály, amely alapján a blankettaszerződés érvénytelenségének megállapítására irányuló fogyasztói kereset elbírálására hatáskörrel rendelkező helyi bíróság az ugyanabban a szerződésben foglalt tisztességtelen kikötések érvénytelenségének megállapítása iránt az említett fogyasztó által benyújtott kérelem tekintetében nem rendelkezik hatáskörrel, kivéve ha megállapítható, hogy a helyi bíróságtól való áttétel olyan eljárási hátrányokat idéz elő, amelyek a fogyasztó számára rendkívül megnehezíthetik az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását. Az erre vonatkozóan szükséges vizsgálatokat a nemzeti bíróságnak kell lefolytatnia.” A válaszból az is világossá válik, hogy az EU bíróság az adott ügyet nem dönti el, csak szempontokat ad a bíróságoknak arra vonatkozóan, hogy az EU jogot az adott esetben hogyan kell értelmezni.

95

2015. február 12-én kihirdetett C‑ 567/13. sz. ítélet, a Fővárosi Törvényszéken Baczó Nóra, Vizsnyiczai János István és a Raiffeisen Bank Zrt. között folyamatban levő eljárásban.

65

12. A JEGYZŐKÖNYV (Vinnai Edina) özismert velejárója a jog világának az „akta”. Felismerjük benne az „aktus” és „akció” szót, amely latin eredetű, s valaminek a megtételére utal. Ebből származik az „acta est” = „megtétetett” kifejezés. Az akta tehát azt rögzíti, azt dokumentálja, hogy valami – hivatalosan, jogilag relevánsan – lezajlott, megtörtént, megtétetett. Egy tanút kihallgattak, s rögzítik a szavait; egy helyszínt megtekintettek, s rögzítik, mit találtak; egy szembesítés lezajlott, s rögzítik annak eredményét stb. Mindezt azért, hogy a történtek hivatalosan rögzítve legyenek, megalapozva a későbbi döntést. A rögzítés módja – az akta tartalma – hagyományosan a jegyzőkönyv, illetve a jegyzőkönyvek együttese.

K

1. A JEGYZŐKÖNYVEZÉS CÉLJAI Valamely tény vagy esemény rögzítésének legpontosabb és a jövőre nézve legtökéletesebb módja a képfelvétel készítése, ami a verbális és nem verbális kommunikációt teljes egészében meg tudja örökíteni és bármikor a maga teljességében felidézhetővé teszi. Ennél korlátozottabb rögzítést tesz lehetővé a hangfelvétel, ami a verbális események rögzítésére alkalmas ugyan, de számos nem verbális jelzés elvész. A legkevésbé pontos módja a tények, események rögzítésének (például egy megbeszélésen) a jegyzőkönyv készítése, ami csak korlátozott módon örökíti meg a történteket. A jogi eljárásokban mindhárom módszerrel találkozhatunk, de azok számos tekintetben eltérnek a hétköznapi helyzetektől. Az egyik ilyen különbség, hogy a jogban az elbírálás alá vont esetek tényeihez a döntést hozó személy nem fér hozzá közvetlenül, ezért a bizonyítási eljárás során mások múltbeli eseményekre vonatkozó elbeszélése alapján kell azokat a bírónak rekonstruálnia és ítéletet hoznia. Külön kell továbbá választani azt az esetet, amikor maguk az elbírálás alá eseményekről készült kép- vagy hangfelvétel (például amikor egy bankrablásról a biztonsági kamera készít felvételt), vagy amikor a múltbeli eseményeket felidéző elbeszélést, tehát a vallomástételt, esetleg szembesítést rögzítik kép- vagy hangfelvevő eszközzel, illetve készítenek arról jegyzőkönyvet. Ezen jegyzőkönyvek tovább differenciálhatók annak függvényében, hogy az elhangzott diskurzust szó szerint vagy csak összefoglaló jelleggel rögzíti. Előbbire lehet példa az országgyűlés ülésein készített jegyzőkönyv, míg az utóbbira – és ez a gyakoribb – a jogi eljárásokban zajló eljárási cselekményekről rögzített jegyzőkönyvek. Az eljárási törvények ugyanis csak szűk körben adnak lehetőséget a szó szerinti jegyzőkönyvezésre (például ha valamely kifejezés vagy kijelentés pontos szövege jelentős, illetve ha valamelyik fél ezt kéri), továbbá – ugyancsak kivételesen – kép- vagy hangfelvétel is készíthető az eljárási cselekményekről, de ezek tartalmát később ugyancsak jegyzőkönyvbe kell foglalni. A különféle eljárási cselekményeken (pl. kihallgatás, szemle, helyszíni kihallgatás, bizonyítási kísérlet, felismerésre bemutatás stb.) készített jegyzőkönyvek a következő célokat szolgálják: 1.

Elsődleges céljuk és funkciójuk a tények, események rögzítése, de ez a rögzítés csak részleges: ennek vannak praktikus okai, nevezetesen, hogy szükségtelen is lenne minden szóbeli megnyilatkozást részletesen jegyzőkönyvbe foglalni, mert nem lehetne átlátni és kezelni a túl sok információt. Ezért csak a jogilag releváns tények kerülnek rögzítésre, tehát azok, amelyek az adott ügy eldöntése szempontjából fontosak (például egy közlekedési balesetnél a balesetet okozó gépjármű színe nem releváns a kártérítési kötelezettség szempontjából, de releváns lehet abban az esetben, ha elhagyja a helyszínt és meg kell találni a járművet). A jegyzőkönyvet hajlamosak vagyunk „tükrözés”-nek

66

2.

3.

tekinteni, holott – részben részlegessége okán – nem tudja teljes egészében visszaadni a történteket vagy elhangzottakat. A jegyzőkönyv igazolási eszközként szolgál, és végső célja, hogy az ítélethozatalhoz segítséget nyújtson. A jogi eljárásokban készülő jegyzőkönyvek egyik sajátossága, hogy azok mindvégig tekintettel vannak egy „célszöveg”-re: ez a törvényi szabályozás (törvényi tényállás), amire majd az ítéletnek is támaszkodnia, alapulnia kell. Ezért már az első rendőrségi jegyzőkönyvnek is szem előtt kell tartania a törvény szóhasználatát, szófordulatait, szövegezését. Ez egy újabb oka annak, hogy a jegyzőkönyv nem tekinthető az események „tükrözés”-ének, hiszen nem csak az a fontos, hogy mi hangzik el, hanem az is, hogy az elmondottak hogyan viszonyulnak a törvényi tényálláshoz. A történet ugyanis két szálon fut: a laikus vallomása arról szól, hogy „Mi történt?”, míg a törvényi tényállás arról, hogy „Mit mond erre a jog?”, és a jegyzőkönyvnek ezt a két szálat kell összekötnie. A jegyzőkönyvnek nem csupán az elhangzó információkat, hanem az eljárási szabályok megtartását, azaz a törvényben meghatározott előírások, garanciák érvényesülését is rögzítenie kell. Ki kell derülnie például annak, hogy a tanút, gyanúsítottat, vádlottat tájékoztatták-e a jogairól, a figyelmeztetéseket közölték-e vele, ezeket megértette-e stb. A jegyzőkönyv-minták ezeket a mondatokat, bekezdéseket előre tartalmazzák, így biztosítható, hogy véletlenül se maradjanak el a törvény által előírt kötelező elemek, ellenkező esetben ugyanis a jegyzőkönyv (pontosabban az a bizonyíték, amit rögzít) nem használható fel bizonyítási eszközként az eljárásban.

2. A JEGYZŐKÖNYV-KÉSZÍTÉS MÓDSZEREI A következőkben a rendőrségi kihallgatásokon és a bírósági tárgyalásokon megfigyelhető jegyzőkönyv-készítési módszereket tekintjük át. 2.1. A „kérdés-felelet-gépelés” módszere a rendőrségi kihallgatásokon A nemzetközi96 és a hazai szakirodalom97 eredményei alapján általánosságban megfigyelhető, számos országban élő gyakorlat, hogy a nyomozó saját szavaival, a jogi szempontoknak alárendelve, egyes szám első személyben rögzíti a jegyzőkönyvben az elhangzottakat, melynek eredményeként a köznapi nyelv és a jogi szaknyelv furcsa keveréke, egy ún. „hibrid” nyelvi stílus alakul ki, ami természetszerűleg torzításokat eredményez a laikus narratívában. Emellett a jegyzőkönyvből az sem derül ki, hogy pontosan mi is hangzott el a kihallgatott személy és a nyomozó között, és hogyan zajlott az egész kihallgatás (például milyen kérdéseket és milyen sorrendben tett fel a nyomozó, ennek során felmerülhetett-e a befolyásolás veszélye stb.). Az alábbi néhány szempont általánosságban szinte bármelyik ország gyakorlatában érvényesül:   

a laikus narratív elbeszélését a rendőr úgy foglalja a jegyzőkönyvbe, hogy azt további részletekkel egészíti ki, melyek valójában el sem hangzottak a laikus szájából; a szóbeli közlések homályosságát a rendőr igyekszik eloszlatni az írott szövegben; a laikus egyszerű tő- és töredékes mondatai bővített, összetett mondatokká válnak a jegyzőkönyvben;

96

Komter M. L.: ’Rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyvek összeállítása Hollandiában.’ In: Szabó M. (szerk.): Nyelvében a jog. Nyelvhasználat a jogi eljárásban. [Prudentia Iuris 28.] Miskolc, Bíbor Kiadó, 2010. 137-151. o. 97 Vinnai E.: ’A diskurzus kötött rendje. Kihallgatás és jegyzőkönyvezés a magyar büntetőeljárásban.’ In: Uo. 153-191. o.

67



a laikus nyelvezete legalább egy regiszterrel feljebb, középosztálybeli szintre emelkedik;  a bíróság az írott jegyzőkönyvekben szereplő, a rendőrtisztek által megfogalmazott mondatokat teljes egészében a tanúnak tulajdonítja.98 A kihallgatás során zajló kommunikációt úgy is jellemezhetjük tehát, mint folyamatos intralingvális (nyelven belüli) fordítások sorozatát, ahol a laikus saját szavaival (laikus kódon) előadott története egy „másik nyelven” (jogi kódon) kerül rögzítésre, ami jelentős változtatásokkal, torzítással jár. Ezzel az a legfőbb probléma, hogy a rendőrségi jegyzőkönyvek tartalmát, azaz az egyik legfontosabb bizonyítékot az eljárás későbbi szakaszaiban mindenki az eredeti laikus narratíva adekvát megfelelőjének, azzal egyenértékűnek tekinti, holott valójában nem az. Ez az egyik oka annak, hogy a laikusok a bírósági tárgyaláson felolvasott vagy ismertetett rendőrségi jegyzőkönyvből gyakran nem ismerik fel saját korábbi vallomásukat. A rendőrségi jegyzőkönyvet készítő nyomozónak egyszerre két, egymásnak sok szempontból ellentmondó elvárásnak kell megfelelnie: egyrészt hatékonyan le kell folytatnia a kihallgatást, de egyidejűleg az egész párbeszédet írásban is rögzítenie kell, így ami jó technika vagy taktika lenne a kihallgatás szempontjából, az nem kedvez a jegyzőkönyvezésnek, és fordítva. Ebből a kettős feladatból alakult ki a gyakorlatban az a jegyzőkönyvezési módszer, hogy a nyomozó feltesz egy kérdést a kihallgatott személynek, aki erre válaszol, de a történetmesélését minduntalan félbeszakítja a nyomozó, hogy (rövidítve és átfogalmazva, de egyes szám első személyben, mintha a kihallgatott személy saját szavai lennének) legépelje, ami elhangzott. A magyar gyakorlatban a következő három megoldással találkozhatunk: 1) A laikus által elmondottakat a nyomozó összefoglalja, átfogalmazza olyan formában, ahogyan azt jegyzőkönyvezni szeretné, majd megerősítést kér a kihallgatottól („igaz?”, „ugye?”), és ha megkapja, legépeli az általa megfogalmazott mondato(ka)t. 2) A nyomozó gépelés közben félhangosan olvassa, amit éppen a számítógépen rögzít, így a laikus közbeszólhat, korrigálhatja a leírt mondatokat. 3) A már begépelt szöveget utólag felolvassa, és ehhez fűzi a következő kérdést. A kihallgatott személynek mindhárom esetben lehetősége van tehát közbeszólni, javítani mindazt, amit a nyomozó a jegyzőkönyvben rögzít, de erre a gyakorlatban (különösen ha a kihallgatáson nem vesz részt egy jogi képviselő) nagyon ritkán kerül sor. 2.2. A „kérdés-felelet-diktálás” módszere a bírósági tárgyalásokon A nemzetközi szakirodalom általánosítható megállapításai a rendőrségi jegyzőkönyvkészítésre vonatkoznak, Magyarországon azonban hasonló jelenséggel találkozhatunk a bírósági tárgyalásokon is. Korábban (az új büntető-eljárásjogi törvény hatálybalépése, azaz 2003. előtt) kizárólagosan érvényesült az ún. „kérdés-felelet-diktálás” módszere, ami azt jelentette, hogy a bíró a tanúval, vádlottal, szakértővel lefolytatott, gyakran hosszú percekig tartó, kérdés-felelet formában lezajló beszélgetés lényegét összefoglalva, azt jelentősen rövidítve, saját szavaival, a laikus mondandóját egyes szám első személyben magnóra diktálta, amit később egy gépíró foglalt írásba. Ez a gyakorlat némiképp módosult, ma már több lehetőség közül választhatnak a bírák: vagy a korábbi módon magnóra diktálnak, vagy külön jegyzőkönyvvezető látja el ezt a feladatot, aki jellemzően közvetlenül számítógépen rögzíti az elhangzottakat. Itt is felmerül azonban egy probléma, nevezetesen, hogy a jegyzőkönyvvezető mérlegelésén múlik, hogy milyen részletességgel, mennyire szöveghűen foglalja írásba az elhangzottakat. 98

Shuy, R. W.: The Language of Confession, Interrogation, and Deception. London: Sage, 1998.

68

3. A rendőrségi jegyzőkönyvezés során felmerülő nehézségek, problémák A jegyzőkönyvezési módszerek ismertetése kapcsán már utaltunk néhány problémára, de külön érdemes foglalkozni a rendőrségi kihallgatásokon felmerülő speciális nehézségekkel. A nyomozó feladata ugyanis rendkívül összetett, hiszen a következő szempontokat egyszerre kell szem előtt tartania: 1) Követni és rögzíteni kell a laikus előadását, aki természetszerűleg nincs tekintettel a „célszöveg”-re, azaz a jogszabályok által használt kifejezésekre, ezért a rendőrnek azokat át kell fordítania laikus kódról jogi kódra. 2) Eközben irányítania kell a vallomástételt nyitott és zárt kérdések feltevésével, szembesíteni a laikust saját vagy mások korábbi vallomásával, bizonyítékokkal, és még az ellentmondások tisztázására is ügyelnie kell. 3) Végezetül a kihallgatás végére el kell készítenie magát a jegyzőkönyvet, mint hivatalos iratot, ami ugyancsak számos (formai és tartalmi) szempontnak meg kell feleljen. 3.1. Torzítások a laikus narratívában A következő táblázat azt szemlélteti, hogy szélsőséges esetben milyen hatalmas különbség lehet aközött, amit a laikus elmond a kihallgatáson, és ami a jegyzőkönyvbe kerül. Az eset azért szélsőséges, mert a kihallgatott személy erősen dadogott, így az átlagosnál is kevesebbet és alacsonyabb regiszterben beszélt, a nyomozó viszont az eset előzményeiből már tudta, hogyan zajlottak az események, és így ki tudta egészíteni az elhangzott töredékes mondatokat. Intralingvális átfordítás laikus kódról jogi kódra Gyanúsított vallomása Jegyzőkönyv -----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Hát hát hogy, hát hogy Amikor Sz-nével vitatkoztunk, ő Meglöktem, mert hát mer neki akart akart a fiamnak menni. menni a fiamnak. Hát ö hát ö hát hát hát hát hát Én a fiam védelmére keltem. Meeglöktem. Nem ütöttem meg, tehát nem Semmi nem volt. bántalmaztam, sem ököllel nem ütöttem,sem nem rugdostam. (Bólintás kérdésre.) Egy alkalommal löktem neki a falhoz. Nekiesett a falnak o-olyan részeg volt Ekkor ő nekiesett a falnak. Eléggé ittas is volt. Föl-földre, a földre esett és Amikor vitatkozni kezdtünk, nem Nem. láttam Sz-nén sérülést, és amikor Hát ö. felállt a földről Nem láttam végképp rajta. Nem láttam rajta, hogy hogy hát hogy hát mert izé a lépcsőházban is olyan világítás van, hogy ne-nem lehet jóformán lá-látni. A-akkor. … akkor sem, sőt nem is vérzett. Akkor sem. Nem vérzett. Hát, hát én, hát, hát mit mondjak? E-ez Pár pillanat alatt történt. egy pár pillanat volt, amikor ez megtörtént 69

mi be is me-ment Én nem foglalkoztam v-vele.

Én nem foglalkoztam vele, talán meg sem vártam, amíg feláll a földről, hanem bementünk a lakásba. Én akkor sem, később sem hallottam, hogy fájlalta volna valamilyét, csak iszonyúan átkozódott, szitkozódott.

Igen. Én, én n-nem, hát én nem hallottam, csa-csak any-annyit hogy izé átkozódott úgy hogy hát mondta, hogy a büdös kurva anyádat meg hát na olyan

3.2. Az összefüggő vallomástétel lehetetlensége Azon túl, hogy a „kérdés-felelet-gépelés” jegyzőkönyvezési technika jelentősen torzítja a laikus narrációt, további problémákat is magában rejt. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy nagymértékben akadályozza a laikusnak azt a lehetőségét, hogy vallomását összefüggően, megszakítás nélkül adja elő. Pedig pszichológiai vizsgálatok már hosszú ideje azt mutatják, hogy egy elbeszélőtől akkor várhatjuk az emlékek legteljesebb és legpontosabb felidézését, ha először hagyják szabadon beszélni, majd ezt követően tesznek fel kérdéseket a homályos vagy ellentmondó részletekre vonatkozóan. Egy múltbeli eseményre vonatkozó szabadon előadott visszaemlékezés, elbeszélés tehát sokkal pontosabb és hitelesebb, míg a kérdésekre adott válaszokban lényegesen több a téves információ, még akkor is, ha a kérdező nem akarja szándékosan befolyásolni a válaszadót.99 A magyar rendőrségi gyakorlatban az egész kihallgatás a jegyzőkönyvezésnek van alárendelve, így a laikusoknak egyáltalán nincs lehetőségük arra, hogy először összefüggően, az általuk lényegesnek tekintett részleteket kiemelve, saját szavaikkal végigmondjak mindazt, ami szerintük fontos volt az események során. Ehelyett néhány mondat után a nyomozó félbeszakítja őket, hogy le tudja gépelni az elhangzottakat, majd – jó esetben – újra felkínálja a lehetőséget az összefüggő narrációra, amit aztán ismét kénytelen lesz félbeszakítani a jegyzőkönyvezés miatt. A törvény nem írja elő a szó szerinti jegyzőkönyvezést, és erre feltehetően nincs is szükség az esetek többségében, de az összefüggő előadásra sincs lehetőség, mivel a nyomozók, bármilyen rutinosak is legyenek, nem tudják egyidejűleg vezetni a kihallgatást és gépelni a jegyzőkönyvet, újra és újra kénytelenek megszakítani a történet folyamatos előadását. A következő részletben arra láthatunk példát, hogy a kihallgatás oly mértékben a jegyzőkönyvezésnek van alárendelve, hogy a gyanúsított szinte diktálja a vallomását. A felvétel szembesítésen készült, ahol a feleknek elvileg egymással kellene vitázniuk, ütköztetniük az egymásnak ellentmondó állításaikat, hogy kialakuljon egy olyan feszültség, ami arra készteti a hamis információkat közlő felet, hogy a szituáció hatására megváltoztassa álláspontját, és bevallja az igazat. Olyan körülmények között azonban, amit az a helyzet teremt, hogy az elhangzó információkat egyidejűleg írásba is kell foglalni, erre egyáltalán nem nyílik mód. Ehelyett a felek az esetek többségében a nyomozóhoz és nem egymáshoz beszélnek. A ’ jel arra utal, hogy a beszélő a beszéd végén fennhagyja a hangsúlyt, jelezve, hogy amint lehet, folytatni kívánja a mondatot. Ez bizonyítja, hogy a gyanúsított – a rendőr 99

Kertész I.: A kihallgatási taktika lélektani alapjai. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1965.

70

külön kérése nélkül – olyan tempóban fogalmazza meg a mondanivalóját, hogy az le tudja gépelni, ennek érdekében akár a mondat közepén is félbeszakítja mondandóját. (13. és 14. sor) Felismeri ugyanis ennek a beszédhelyzetnek a furcsaságát, miszerint nem csak az a fontos, amit elmond, hanem azt rögzíteni is kell a vallomással egyidejűleg. Az is nagyon érdekes, hogy még a személyes névmásokat is helyesen használja a tanú (egyes szám második személyben, mintha a másik tanúhoz beszélne, holott valójában a nyomozóhoz intézi szavait), úgy, ahogy annak a jegyzőkönyvbe kell kerülnie. Szembesítés csalás ügyben100 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17

K: G: K: G: K: G: K: G: K: G: K: G:

K. úr, az előbb elhangzottak így voltak, nem így voltak? Hát részben, részbe volt csak így’ (7 sec, K. gépel) Igen, mert? Mert hát a J. az részbe hallomásra és mondás alapján tett tanúvallomást’ (9 sec, K. gépel) Igen’ A H.J. faszáll fabefaszállítóval kapcsolatosan. A fát nem nekem szállította’ (3 sec) [hanem] (lassan olvassa félhangosan, amit gépel) [tóval] kapcsolatosan fát nem nekem szállította hanem hanem L. és társa bt-nek’ (4 sec, K. gépel) Igen’ Ezt tudom igazolni az általad (5 sec, K. gépel) köbözés átvétellel, saját kezű köbözés átvétellel’ (lassan olvassa félhangosan, amit gépel) az általad átvett köbözés átvétellel, igen’ és az teljes mértékig ki lett fizetve, én fizettem ki’ (10 sec, K. gépel)

100

Alkalmazott jelzések: G gyanúsított K kihallgató tiszt [] párhuzamosan elhangzó, egymást fedő közlések () megjegyzések dőlt a jegyzőkönyvbe kerülő szöveg, amit gépelés közben a nyomozó hangosan mond

71