Jo Nesbø. Vér a havon

Jo Nesbø Vér a havon

Copyright © Jo Nesbø, 2014 A mű eredeti címe: Blod på snø Published by agreement with Salomonsson Agency Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2015 A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető. Fordította: Petrikovics Edit Sorozatszerkesztő: Gábor Anikó Szerkesztette: Dr. Dobosi Beáta ISBN 978 963 324 310 7 (papír) ISBN 978 963 324 311 4 (epub) ISBN 978 963 324 312 1 (mobi) Kiadta az Animus Kiadó 2015-ben Felelős kiadó: a kiadó igazgatója [email protected] www.animus.hu Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.

Első fejezet A hópelyhek vattapamacsok módjára táncoltak a lámpa fényében. Céltalanul, nem tudták, felfelé vagy lefelé tartanak-e, csak hagyták, hogy magával sodorja őket a pokoli, jeges szél, amely a sötétbe burkolózó Oslo-fjord felől fújt. A hó és a szél együtt kavargott a kikötő éjszakára lezárt raktárépületei között. A szél végül megelégelte a keringőzést, és a fal mellett megvált táncpartnerétől. Ott, ahol a száraz porhó összetorlódott a férfi cipője alatt, akinek az imént eresztettem golyót a mellkasába és a nyakába. A vér az inge gallérjáról a hóra csöpögött. Nem mintha olyan sokat tudnék a hóról – vagy ha már itt tartunk: bármi egyébről –, de azt olvastam, hogy a dermesztő hidegben kialakuló hókristályok egészen mások, mint a nedves, tapadós hó, a durva szemcsés hó, vagy a fagyott hókéreg. És hogy a vér festékanyaga, a hemoglobin azért tartja meg mélyvörös színét, mert a kristályok szárazak. Mindenesetre a férfi alatt a hó arra a hermelinprémmel szegett, bíborvörös királyi palástra emlékeztetett, amelyet egy norvég népmesegyűjtemény egyik rajzán láttam gyerekkoromban. Még anyám olvasott fel belőle nekem. Szerette a meséket és a királyokat. Ezért is nevezett el az egyikükről. Az Aftenposten szerint a fagy az újévben is kitart majd, 1977 lesz a leghidegebb esztendő a háború óta, és az új jégkorszak kezdeteként fogunk emlékezni rá, amelyet a kutatók már jó ideje beharangoztak. A fene tudja. Én csak azt tudtam, hogy az előttem álló férfi már nem sokáig húzza, remegő teste szemernyi kétséget sem hagyott efelől. A Halász egyik embere volt. Szó sem volt személyes ügyről, és ezt a férfinak is megmondtam, mielőtt összeroskadt a fal tövében, amelyen vércsíkot hagyott maga után, amikor lecsúszott. Nem mintha azt gondoltam volna, hogy megkönnyíti számára a dolgot, ha tudja. Amikor majd én kerülök sorra, jobban örülnék, ha személyes ügy miatt történne. És nem is azért mondtam, hogy a kísértete ne lihegjen majd a nyomomban – különben sem hiszek a kísértetekben. Csak nem jutott más az eszembe. Persze be is foghattam volna a számat, ahogy máskor szoktam. De valamiért beszédes kedvemben voltam. Talán mert csak néhány nap volt karácsonyig. Úgy hallottam, hogy karácsony közeledtével mi, emberek egymás közelségét keressük. A fene tudja. Azt hittem, hogy a vér a hó felszínére fagy majd, és ott is marad. Ám a hó felszívta, magába itta, elrejtette, mintha szüksége volna rá. Hazafelé elképzeltem, ahogy a hóbuckából egy hóember emelkedik ki, alig látható vérerekkel holtsápadt jégbőre alatt. Egy telefonfülkéből felhívtam Daniel Hoffmannt, és jelentettem, hogy elvégeztem a munkát. Hoffmann azt mondta, rendben van. Ahogy máskor, most sem tett fel kérdéseket.

Vagy megtanult bízni bennem a négy év alatt, amióta neki dolgoztam, vagy csak nem akarta hallani a részleteket. A munka el volt végezve, s miért kellene egy olyan férfinak, mint Hoffmann, ilyesmivel fárasztania magát, amikor sokkal egyszerűbb fizetni érte? Megkért, hogy másnap menjek be az irodájába, mert új munkája van számomra. – Új munka? – A szívem a torkomban dobogott. – Igen – felelte Hoffmann. – Egy új megbízás. – Ja, hogy úgy. Megkönnyebbülve tettem le a kagylót. Mert azon kívül, amit az imént csináltam, nem sok mindenre vagyok alkalmas. Itt is van mindjárt négy dolog, amelyre teljesen használhatatlan vagyok. Például menekülőautó vezetésére. Nem a gyorsasággal van gond. Hanem azzal, hogy képtelen vagyok jellegtelenül vezetni, és egy menekülőautó sofőrjének mindkettőhöz konyítania kell. Úgy kell vezetnie a kocsit, mintha az csupán egy autó volna a sok közül. Magamon kívül két másik jómadarat is sikerült már börtönbe juttatnom, amiért nem tudok beleolvadni a környező forgalomba. Úgy hajtottam, mint egy vaddisznó, erdei utakat főutakkal váltogatva. Már rég leráztuk az üldözőinket, csak néhány kilométer volt a svéd határig. Ekkor lelassítottam, és olyan tempóban és szabálykövetően kezdtem vezetni, akár egy nagypapa a vasárnapi kiruccanáson. Mégis megállított bennünket egy járőrautó. Mint később kiderült, nem is sejtették, hogy ez volt a rabláshoz használt jármű, és egyáltalán nem vezettem túl gyorsan, és nem is szegtem közlekedési szabályt. Az keltette fel a figyelmüket, ahogyan vezettem. Fogalmam sincs róla, hogy kell ezt érteni, de azt mondták, ezt találták gyanúsnak. Aztán alkalmatlan vagyok a rablásra. Azt olvastam, hogy a kirabolt banki alkalmazottak több mint fele pszichés gondokkal küzd később, némelyiküknek egész hátralévő életére kihat a megrázkódtatás. A fene tudja, mindenesetre az ablak mögött ülő fickót villámgyorsan leterítették a pszichés problémák, ahogy beléptünk a postahivatalba. Azon nyomban a padlóra került, amint a puskám csöve félig-meddig felé fordult. A másnapi újságban láttam, hogy pszichés problémái lettek. Hevenyészett diagnózis, de akkor is: ha valamire tényleg nem vágyik az ember, azok a pszichés gondok. Így aztán elmentem, és meglátogattam a kórházban. Természetesen nem ismert fel, a postán ugyanis mikulásálarcot viseltem. (Ez volt a tökéletes álruha: az utcán a kutya sem törődött a három tetőtől talpig mikulásgúnyába öltözött fickóval, akik a legnagyobb karácsonyi őrület közepette vállukra vetett zsákokkal rohantak ki a postahivatalból.) A kórterem ajtajából néztem az öreget, aki a középső ágyon feküdt, és a Klassekampent, a kommunisták lapját olvasta. Nem mintha bármi bajom volna a kommunistákkal. Vagyis de. Azonban nem személyesen velük van bajom, csupán azzal, hogy tévednek. Ezért kissé elfogott a lelkiismeret-furdalás, amikor azon kaptam magam, hogy valamelyest vigasztal a tudat, hogy a pasas a Klassekampent olvassa. De nyilván jelentős különbség van a kissé és a borzalmasan gyötrő lelkiismeret-furdalás

között. És ahogy említettem, sokkal jobban éreztem magam. Mindenesetre leálltam a rablással. Semmi garancia nem volt arra, hogy a következő szenvedő alany is kommunista lesz. Kábítószerrel sem tudok dolgozni – ez a harmadik. Egyszerűen nem megy. Nem arról van szó, hogy nem tudom kirázni a pénzt az emberekből, akik a főnökeimnek tartoznak. A narkósok maguknak köszönhetik az egészet, és ha már itt tartunk, az én véleményem az, hogy az embernek meg kell fizetnie azért, ha ostobaságot csinál. A probléma inkább az én gyenge és érzékeny természetemben rejlik, ahogy anyám mondta mindig. Magára ismert bennem. Mindenesetre jobb, ha távol tartom magam a drogoktól. Anyám szerint ugyanis az a fajta ember vagyok, aki folyton azt keresi, kinek vagy minek rendelheti alá magát. Legyen az egy vallás, egy idősebb testvér, egy főnök. Esetleg az alkohol vagy a drog. De mindegy is, hiszen a számokkal is hadilábon állok, alig bírok tízig elszámolni, mert mindig kizökkenek. Ami nyilvánvalóan nagy hátrányt jelent, ha az ember dílerként vagy pénzbehajtóként akar érvényesülni. Rendben. Ezzel meg is érkeztünk az utolsóhoz, a prostitúcióhoz. Többé-kevésbé itt is ugyanarról van szó: nem azzal van problémám, amivel a lányok pénzt keresnek, és még csak nem is azzal, hogy a bevételeik harmada egy olyan fickó zsebébe kerül – például az enyémbe –, aki cserébe megfelelő körülményeket biztosít számukra ahhoz, hogy a mesterségüket űzhessék. Egy jó strici minden egyes koronát megérdemel, amelyet kifizetnek neki – ezt mindig is így gondoltam. Én azonban túl gyorsan szerelembe esek, és olyankor szem elől tévesztem az üzletiességet. Ezenkívül képtelen vagyok megütni vagy megfenyegetni a lányokat, akár szerelmes vagyok, akár nem. Tudom is én, talán az anyámhoz van valami köze. Ezért aztán azt sem bírom végignézni, ha valaki más veri a lányokat. Egyszerűen begőzölök tőle. Vegyük például Mariát. Sánta és siketnéma. Nem tudom, mi köze a kettőnek egymáshoz, feltehetőleg semmi, de olyan ez, mint amikor elkezdesz rossz lapokat kapni a kártyaasztalnál, aztán csak még rosszabbak következnek. Ezért is lehetett, hogy minden baja betetőzéseképpen Maria kedvese egy féleszű narkós volt. A fickó, akinek valami előkelő francia neve volt, tizenháromezer koronával tartozott Hoffmann-nak. Mariát akkor láttam először, amikor Pine, Hoffmann stricifőnöke rámutatott a saját kezűleg varrt kabátot és kontyot viselő lányra, aki úgy nézett ki, mintha egyenesen a templomból jött volna. Pityeregve ült a Ridderhallen lépcsőjén. Pine elmesélte, hogy a szeretője drogtartozásából fog lefaragni. Arra gondoltam, jobb lesz, ha valami kevésbé megrázó feladattal kezd, mondjuk, némi kézi munkával. Azonban tíz másodperc sem telt belé, és Maria kipattant az első kocsiból. Zokogva állt ott, miközben Pine torka szakadtából üvöltözött vele, nyilván azt hitte, ha elég hangosan ordít, a lány majd meghallja. Talán ez volt az oka. Az üvöltés. És az a dolog az anyámmal. Mindenesetre elborult az agyam, és bár bizonyos fokig megértettem az érveket, amelyeket Pine igyekezett a lány tudomására hozni, végül dagadtra vertem a fickót. A saját főnökömet. Azután magammal vittem Mariát egy lakásba, amelyről tudtam, hogy kiadó, majd elmentem Hoffmannhoz, és elmondtam, hogy stricinek sem váltam be.

Hoffmann azonban közölte – és erre nem tudtam mit mondani –, hogy nem engedheti, hogy egyes adósai megússzák, mert az igen gyorsan hatással lesz a többi ügyfél fizetési fegyelmére is. Így aztán tudva, hogy Pine és Hoffmann a lány nyomában van, aki ostoba módon magára vállalta a szeretője adósságát, a francia keresésére indultam, és rá is bukkantam egy fagerborgi kommunában a város északi részén. Legalább annyira be volt lőve, mint amennyire le volt gatyásodva, így azonnal láttam, hogy akárhogy is próbálkozom, egy vasat sem fogok tudni kirázni belőle. Azt mondtam neki, hogy ha csak Maria közelébe megy, felküldöm az orrcsontját az agyába. Bár az igazat megvallva kétlem, hogy maradt volna valami bármelyikből is. Azután elmentem Hoffmannhoz, azt mondtam, hogy a szerető végre pénzhez jutott, majd átadtam neki tizenháromezer koronát azzal, hogy reményeim szerint a lány utáni hajtóvadászatnak ezennel vége. Nem tudom, hogy Maria használt-e valamilyen szert, amíg együtt volt a fickóval, és hogy ő is az a típus volt-e, aki azt keresi, hogyan rendelhetné alá magát valaminek vagy valakinek, mindenesetre most tisztának tűnt. Egy csemegeboltban dolgozott, ahová időnként benéztem, hogy rendben mennek-e a dolgok, nem bukkant-e fel a drogos pasija, hogy lezüllessze. Természetesen gondoskodtam róla, hogy Maria ne vegyen észre: a sötét utcán állva bámultam befelé a kivilágított üzletbe, néztem, ahogy beüti a pénztárgépbe a termékek árát. Olykor mindannyiunknak éreznünk kell, hogy felnőttünk a szüleinkhez. Azt nem tudom, hogy az apámnak volt-e valamije, amihez méltóvá kellett volna válnom, úgyhogy kizárólag az anyámról van szó. Ő sokkal többet törődött másokkal, mint saját magával, én pedig nyilván ezt láttam egyfajta példaképként. Az ég tudja. Úgysem költöttem sokat a Hoffmann-nál megkeresett pénzből. Akkor meg miért ne oszthatnék egy használható lapot egy lánynak, aki ilyen pocsék kártyákat húzott? Nos. Összefoglalva elmondhatjuk: nem tudok feltűnésmentesen vezetni, puha vagyok, mint a vaj, túlságosan könnyen szerelembe esek, amikor dühbe gurulok, elveszítem a fejem, és csapnivalóan számolok. Olvastam ezt-azt, de nagyon keveset tudok, legalábbis semmi hasznavehetőt. És lassabban írok, mint ahogy egy cseppkő növekszik. Akkor meg mi a csudára lehet jó egy Daniel Hoffmann-kaliberű férfinak egy olyan fickó, mint én? A válasz, ahogy talán már kikövetkeztették: bérgyilkosnak. Nem kell vezetnem, túlnyomórészt olyan férfiakat gyilkolok, akik rászolgáltak, és nincsenek bonyolult matematikai képletek. Legalábbis eddig nem voltak. Két képlet volt. Az egyik, amelyik egész idő alatt ott lóg a fejed felett: túl sok minden van a kezedben a főnököd ellen, aki már elgondolkodott rajta, elintézzen-e, de közben azon aggódik, hogy te erre már biztosan rájöttél. Olyan ez, mint az a dolog a fekete

özveggyel, nem igaz? Nem mintha sokat konyítanék az arachnológiához, vagy hogy is hívják, de nem úgy van, hogy az özvegy megdugatja magát a hímmel, amely sokkal kisebb nála? És amikor a hím végzett, és a nősténynek nincs rá szüksége többé, akkor felzabálja? A Deichman könyvtár Az állatok birodalma negyedik, Rovarok és pókok alcímet viselő kötetében legalábbis van egy kép, amelyen a fekete özvegy nemiszervéből egy hím pedipalpusa – ez voltaképpen a pókpénisz – lóg ki. Még a vérvörös, homokóra alakú rajzolat is látszik a nőstény potrohán. Mert a homokóra pereg, te szánalmas, felajzott kis hímpók, és tisztában kell lenned vele, hogy a látogatási idő egyszer lejár. Jobban mondva azzal, mikor van vége a vizitnek. És ha vége, sipirc onnan, az sem számít, ha két golyó van az oldaladban, az egyetlen, ami megmenthet, ha elhordod magad. Én így láttam a dolgokat. Tedd, amit kell, de ne merészkedj túlságosan közel. És pontosan ezért utáltam annyira az új megbízást, amelyet Hoffmann adott. Azt akarta, hogy intézzem el a feleségét.

Második fejezet – Azt akarom, hogy betörésnek tűnjön, Olav. – Miért? – kérdeztem. – Mert másnak kell látszania, mint ami. A rendőrség mindig komolyan veszi, ha ártatlan áldozatok vannak. Túlbuzgóvá válnak a nyomozás során. És ha egy olyan nő az áldozat, akinek szeretője van, akkor minden a férj ellen szól. Legalábbis az esetek kilencven százalékában. – Hetvennégy, sir. – Hogyan? – Csak olvastam valahol, sir. Manapság senkit sem szólítunk sirnek Norvégiában, álljanak bármennyire is fölöttünk. A királyi családnak az Ő Királyi Felsége megszólítás dukál. Daniel Hoffmann azonban szívesen vette. A sir címet Angliából importálta a bőrgarnitúrával, a vörös mahagóni könyvespolcokkal és a bőrkötésű könyvekkel együtt, amelyek régi, megsárgult, olvasatlan oldalait bizonyára angol klasszikusok töltötték meg, tudja a fene, én csak a szokásosakat ismertem: Dickens, Brontë és Austen. De akárhogy is, a halott írók olyan szárazzá tették az irodája levegőjét, hogy a látogatásaim után órákig szétporladt cellulózt köhögtem fel. Fogalmam sincs róla, pontosan mivel nyűgözte le Hoffmannt ennyire Anglia, azt viszont tudom, hogy tiszavirág-életű egyetemi tanulmányait követően tweedöltönyökkel megrakott bőröndökkel, nagyratörő ambíciókkal és norvég akcentussal fűszerezett, mesterkélt oxfordi kiejtéssel tért vissza onnan. És a vizsgákat igazoló papírok híján azzal a szent meggyőződéssel vértezte fel magát, hogy a pénz az úr. Továbbá azzal, hogy ha boldogulni kíván az üzleti életben, akkor abba az üzletágba érdemes befektetnie, amelyben a legkisebb a verseny. Ami Oslóban akkoriban a prostipiac volt. Azt hiszem, a piacelemzés részéről voltaképpen ennyiben ki is merült. Daniel Hoffmann rájött, hogy egy olyan piacon, amelyet sarlatánok, idióták és amatőrök irányítanak, még a középszerűség is királyi eleganciának tűnhet. Már csak az az egy kérdés maradt, rendelkezik-e olyan rugalmas erkölcsökkel, hogy képes legyen nap nap után fiatal nőket toborozni, és az utcára küldeni. És miután kissé beleásta magát a dologba, Daniel Hoffmann arra a következtetésre jutott, hogy megvan benne ez a tulajdonság. Amikor néhány évvel később a heroinpiacon is megvetette a lábát, már sikeres férfinak mondhatta magát. És mivel az oslói heroinpiacot addig irányító sarlatánok, idióták és amatőrök ráadásul drogosok is voltak, továbbá kiderült, hogy Hoffmann a tekintetben is kellő erkölcsi rugalmassággal bír, hogy ifjú embereket küldjön a drog poklába, újabb sikert könyvelhetett el magának. Az egyetlen problémát a Halász jelentette.

A Halász meglehetősen friss versenytársnak számított a heroinpiacon, és mint kiviláglott, sajnos nem volt idióta. Isten a megmondhatója, elég narkós akadt volna mindkettőjük számára Oslóban, mégis mindent elkövettek, hogy eltüntessék egymást a föld színéről. Hogy miért? Nos, igen. Felteszem, egyikük sem az én behódoláshoz való tehetségemmel jött a világra. És a dolog akkor válik igazán kínossá, amikor az efféle uralkodásra törekvő emberek felfedezik, hogy a nejük megcsalja őket. Azt hiszem, a Daniel Hoffmannféléknek jobb és egyszerűbb életük volna, ha képesek volnának szemet hunyni afölött, vagy legalábbis megbocsátani azt, hogy a feleségük egyszer-kétszer félrelép. – Igazából úgy terveztem, hogy kiveszem a karácsonyi szabadságom – mondtam. – Elutazom egy időre valakivel. – Valakivel? Nem hittem, hogy ennyire szoros kapcsolatot ápolsz bárkivel is, Olav. Tudod, pontosan ezt szeretem benned. Hogy nincs senki, akinek kifecseghetnéd a titkokat. – Nevetve lepöckölte a hamut a szivarjáról. Nem bántódtam meg, nem rosszindulatból mondta. Cohiba, állt a szivar gyűrűjén. Olvastam valahol, hogy a századforduló környékén a szivar volt a leggyakoribb ajándék a nyugati világban. Vajon Maria furcsállana egy ilyen ajándékot? Azt sem tudtam, dohányzik-e egyáltalán. Legalábbis sosem láttam, hogy a munkahelyén rágyújtott volna. – Egyelőre még nem kérdeztem meg, hogy van-e kedve – feleltem. – De… – A szokásos pénz ötszörösét fizetem – mondta Hoffmann. – Utána, ha akarod, akár egy örökkévalóságig tartó karácsonyi vakációra viheted az illetőt. Megpróbáltam utánaszámolni, de mint említettem, reménytelen eset vagyok. – Itt a cím – mondta Hoffmann. Négy évig dolgoztam nála, anélkül hogy tudtam volna, hol lakik. Miért is kellett volna tudnom? Ő sem tudta, én hol lakom. Az új feleségével sem találkoztam, csak Pinétől hallottam, hogy dögös, és Hoffmann hülyére kereshetné magát, ha ilyen csajokat küldne az utcára. – Napközben általában egyedül van otthon – folytatta Hoffmann. – Legalábbis ezt állítja. Úgy intézed, ahogy neked tetszik, Olav. Megbízom benned. Minél kevesebbet tudok, annál jobb. Megértetted? Bólintottam. – Olav? – Igen, sir, megértettem. – Jól van – mondta. – Hadd gondoljam át holnapig, sir.

Hoffmann felvonta az egyik gondosan kiszedett szemöldökét. Nem tudok valami sokat az evolúcióról és az effélékről, de nem úgy van, hogy Darwin szerint csak hat egyetemes arckifejezés létezik az emberi érzelmek kimutatására? Fogalmam sincs róla, hogy Hoffmann birtokában volt-e egyáltalán hatféle emberi érzelemnek, de valami azt súgta, hogy a felvont szemöldökével enyhe csodálkozását kívánta kifejezésre juttatni. – Az imént tájékoztattalak a részletekről, Olav. Erre most azt fontolgatod, hogy visszakozol? Fenyegetés alig hallatszott ki a hangjából. De mindegy is. Ha ott lett volna, akkor sem vettem volna észre, ugyanis reménytelenül botfülű vagyok, amikor ki kellene szűrnöm a mellékzöngét az emberek mondandójából. Így még az is lehet, hogy teljesen egyértelmű fenyegetés volt a hangjában. Daniel Hoffmann ragyogó, kék szemét fekete pillák keretezték. Ha nő lett volna, azt hittem volna, sminkeli magát. Fogalmam sincs, miért fecsegek most erről, hiszen az égvilágon semmi köze sincs az ügyhöz. – Nem volt időm gondolkodni, mielőtt tájékoztatott volna a részletekről, sir – válaszoltam. – Este megkapja a választ, rendben, sir? Hoffmann rám nézett, s felém fújta a szivarfüstöt. Az ölemben tartott sapka sildjét simogattam. – Hat óráig – mondta. – Akkor megyek el az irodából. Bólintottam. Amikor négy órakor hazafelé tartottam a hófúvásban, a sötétség már újra rátelepedett a városra a néhány órányi szürkület után. Még mindig fújt a szél, füttyszóként sivított a fekete sikátorok felől. De ahogy már említettem, nem hiszek a kísértetekben. Miközben a fejemet törtem, a hó hangosan csikorgott a csizmám talpa alatt. Rendszerint igyekszem nem gondolkodni, mert ez nem az a terület volt, amelyen némi gyakorlással különösebb fejlődést érhettem volna el. Visszatértem ahhoz a bizonyos első képlethez. Maga a megbízás egyszerűnek tűnt. Valószínűleg könnyebb, mint az eddigi feladataim. Az is világos, hogy a nőnek meg kell halnia. Ahogy már említettem: úgy vélem, hogy az embernek – legyen nő vagy férfi – számolnia kell a tettei következményeivel. Valójában az aggasztott, ami a feladat elvégzése után következik majd óhatatlanul. Én leszek ugyanis az a fickó, aki elintézte Daniel Hoffmann feleségét. Aki mindent tud, és aki Daniel Hoffmann sorsa felől dönthet, amikor a rendőrség megkezdi a nyomozást. Olyasvalaki sorsa felől, aki képtelen bárkinek is alárendelni magát. Ráadásul én leszek az a fickó, akinek Hoffmann a szokásos bére ötszörösével tartozik. Miért ajánlott ennyit egy olyan megbízásért, amely jóval kevésbé bonyolult, mint az átlagos ügyek? Úgy éreztem magam, mintha egy pókerasztalnál ülnék négy állig felfegyverzett, gyanakvó kártyapartnerrel, akik ráadásul nagyon rossz vesztesek is. És épp négy ászt

tartanék a kezemben. A jó hírek néha olyan valószerűtlenül jók, hogy az már rossz. Oké, az okos pókerjátékos ez esetben bedobná a lapjait, elfogadná az elviselhető mértékű veszteséget, és abban reménykedne, hogy a következő körben nagyobb – és megfelelőbb – szerencséje lesz. Az én problémám az volt, hogy már túlságosan késő lett volna bedobni a lapokat. Így is, úgy is tudtam, hogy Hoffmann áll majd a felesége meggyilkolása mögött, akár én, akár valaki más követi el. Ebben a pillanatban fedeztem fel, hová vezettek a lépteim. Bebámultam a fénybe. Kontyba csavarta a haját, pontosan úgy, ahogy az anyám szokta. Biccentett, és a vevőkre mosolygott, akik beszéltek hozzá. A legtöbben pontosan tudták, hogy siketnéma. „Boldog karácsonyt!”, „Minden jót!”, mondták. Olyan baráti mondatokat, amilyeneket a normális emberek mondanak egymásnak. A szokásos pénz ötszöröse. Egy örökkévalóságig tartó karácsonyi vakáció.

Harmadik fejezet A következő nap bejelentkeztem a Hoffmannék lakásával szemben álló panzióba a Bygdøy allén. Az volt a tervem, hogy néhány napig szemmel tartom a nejét, megfigyelem, hogy elmegy-e valahová, és fogad-e látogatót, mialatt a férje dolgozik. Nem mintha érdekelt volna, ki a szeretője, csak meg akartam találni a legmegfelelőbb, legkevésbé kockázatos időpontot arra, hogy lecsapjak: amikor egyedül van otthon, és senki nem zavarhat meg. A szobámból tökéletesnek bizonyult a kilátás: nemcsak akkor figyelhettem meg Corina Hoffmannt, amikor távozott vagy hazatért, hanem a lakásban való mozgását is követhettem. Ugyanis láthatóan ügyet sem vetett a függönyökre. Igen kevesen törődnek a függönyökkel egy olyan városban, ahol nincs napfény, amelyet ki kellene zárni, és odakint az embereket a bámészkodás helyett sokkal inkább az foglalkoztatja, hogy mielőbb elérjék a következő ajtót és kályhát. Az első órákban senkit sem láttam odabent. Csak a fényárban úszó nappalit. Hoffmannék nem spóroltak az árammal. A bútorok nem Angliából származtak, inkább franciának tűntek, különösen a helyiség közepén álló furcsa kanapé, amelynek csak az egyik rövid végén volt támla. Bizonyára ez lehet a franciák által sezlonnak nevezett bútordarab, a szó jelentése – amennyiben a franciatanárom nem szedett rá – „hosszú szék”. Kacskaringós, aszimmetrikus faragások díszítették, a huzaton természeti motívumok. Anyám művészettörténeti könyve szerint rokokó stílusú, de amennyire a bútorokhoz értettem, akár egy helyi asztalos is összecsavarozhatta, és akár hagyományos norvég rózsamotívumok is ékesíthették. Mindenesetre nem vallott különösebben fiatalos ízlésre, ezért úgy tippeltem, hogy még Hoffmann exneje szerezhette be. Pine elbeszélése szerint Hoffmann akkor tette lapátra az asszonyt, amikor az betöltötte az ötvenet. Mert betöltötte az ötvenet. És mert a fiuk kirepült a fészekből, így a feleségnek már nem volt semmi haszna. Pine szerint Hoffmann mindezt nyíltan a nő tudomására hozta, aki elfogadta a magyarázatot. A tengerpartra néző lakással és a másfél millió koronáról kiállított csekkel egyetemben. Hogy jobban teljen az idő, elővettem a papírlapokat, amelyekre különféle jegyzeteket szoktam írni. Csak afféle firkálmányok voltak. Bár nem is igaz, valójában egy levélféleség. Egy levél valakihez, akiről nem tudom, ki lehet. Vagyis dehogynem, pontosan tudom. De miután nem vagyok valami nagy tálentum, nyilván tele volt helyesírási hibákkal, és egy csomó mindent ki kellett volna húzni belőle. Ahhoz képest, ahány szó megmaradt volna a végén, túlságosan sok papír és tinta ment pocsékba, hogy úgy mondjam. Olyan rémes lassúsággal telt a nap, hogy egy idő után eltettem a lapokat, helyette

rágyújtottam, és álmodoztam egy kicsit. Ahogy említettem, Hoffmann egyetlen családtagját sem láttam még, most viszont az utca túloldaláról bepillanthattam a lakásába. Szeretek benézni másokhoz. Mindig is szerettem. Azután azt tettem, amit máskor: elképzeltem a család életét. Egy kilencéves fiút, aki az iskolából hazaérve a nappaliban ül, és a világ legkülönösebb könyveit bújja, amelyeket a könyvtárból kölcsönzött ki. Az anyát, aki halkan énekelve vacsorát készít a konyhában. És ahogy az anya és a fiú egy másodpercre megdermed, amikor a bejárati ajtó kinyílik. Majd megkönnyebbülve fellélegeznek, amikor az ajtón belépő férfi tisztán és vidáman ejti ki a szót: „Megjöttem!”, és kiszaladnak hozzá az előszobába, hogy átöleljék. És miközben ezek a boldog gondolatok tolongtak a fejemben, Corina Hoffmann egyszer csak belépett a nappaliba, és minden megváltozott. A fény. A hőmérséklet. A képlet. Ezen a délutánon nem mentem el a csemegebolthoz. Nem vártam meg, amíg Maria bezár, ahogy néha tettem, nem követtem őt biztonságos távolból a metróig. Nem álltam a háta mögé a szerelvény közepén lévő kapaszkodó körül összezsúfolódott tömegben, ahová mindig állt, hiába akadt üres ülőhely. Azon a délutánon nem suttogtam neki őrült módjára mindenféléket, amiket csak én hallhattam. Azon a délutánon egy sötét lakásban ültem, és megbabonázva bámultam a nőt az utca túloldalán. Corina Hoffmannt. Mondhattam, amit csak akartam, olyan hangosan, ahogy jólesett, senki sem hallott meg. És nem kellett hátulról néznem őt, nem kellett a kontyát bámulnom ahhoz, hogy magam elé képzeljek valami szépet, ami valójában nem is létezik. Kötéltáncos. Ez volt az első, ami az eszembe jutott, amikor Corina Hoffmann besétált a nappaliba. Fehér frottírköntöst viselt, és úgy mozgott, akár egy macska. Ez alatt nem azt értem, hogy úgy mozgott, ahogy némely emlős, például a macska vagy a teve, amely mindig egyszerre lép az azonos oldalon lévő lábával. Hanem azt, hogy a macskák – ha jól hallottam – lábujjhegyen járnak, és a hátsó mancsukat a mellső nyomába teszik. Corina így járt. Egyik meztelen lábfejét közvetlenül a másik elé helyezte. Mint egy kötéltáncos. Corina Hoffmannon minden szép volt. A magas járomcsontja, a Brigitte Bardotajka, a szőke, kócos, egyenes haja. A fürdőköpeny széles ujjából kinyúló hosszú, vékony karja, a dekoltázsából elővillanó puha melle, amely lágyan ringatózott, ahogy mozgott és lélegzett. És az a fehér bőr a karján, az arcán, a mellén, a lábán, magasságos ég, olyan volt, akár a hómező a remegő napfényben, órákra képes megvakítani egy

férfiembert. Egy szó, mint száz: mindenért odavoltam Corina Hoffmann-nal kapcsolatban. Mindenért, leszámítva a vezetéknevét. Úgy tűnt, unatkozik. Kávét ivott. Telefonált. Egy magazint olvasgatott, ám a napilapokat figyelemre sem méltatta. Eltűnt a fürdőszobában, majd hamarosan újra felbukkant, továbbra is fürdőköpenyben. Feltett egy lemezt, amelyre ímmel-ámmal táncolt is egy kicsit. Szvingnek tűnt. Evett egy keveset. Hat óra körül az órára pillantott. Felvett egy ruhát, rendbe hozta a frizuráját, és feltett egy másik lemezt. Kinyitottam az ablakot, és a fülemet hegyeztem, de túlságosan nagy volt a forgalom. Azután újra megragadtam a távcsövet, és a dohányzóasztalon heverő lemezborítóra fókuszáltam. Mintha egy zeneszerző képe lett volna rajta. Antonio Lucio Vivaldi? Ki tudja. A lényeg az, hogy az asszony, akihez Daniel Hoffmann negyed hétkor hazatért, egészen más nő volt, mint akivel az egész napot töltöttem. Kerülgették egymást. Egyikük sem érintette meg a másikat. Nem beszéltek egymással. Mint két elektron, amelyek taszítják egymást, mivel ugyanazzal a negatív töltéssel bírnak. Végül ugyanannak a hálószobának az ajtaja záródott be mögöttük. Lefeküdtem, de nem jött álom a szememre. Vajon miből jövünk rá, hogy meg fogunk halni? Mi történik azon a napon, amelyen megtudjuk, hogy nemcsak egy lehetőség, hanem igenis egy kicseszett tény, hogy az életünk egyszer véget ér? Nyilván mindenki életében más és más. Az én esetemben akkor történt meg, amikor láttam meghalni az apámat. Amikor láttam, mennyire banális és fizikai az egész, mint egy légy az ablakpárkányon. Ezért aztán sokkal érdekesebb az a kérdés, miért kezdünk újból kételkedni, miután már beláttuk a dolgot. Talán okosabbak lettünk? Mint az a filozófus – David Akárkicsoda –, aki szerint attól, hogy valami újra és újra megtörténik, még nem biztos, hogy legközelebb is bekövetkezik? Logikai bizonyíték híján nem tudhatjuk, hogy a történelem ismételni fogja-e önmagát. Vagy csak azért van, mert ahogy öregszünk, egyre félelmetesebbnek találjuk, ahogy közeledik? Vagy egészen másról van szó? Mondjuk, arról, hogy egy nap váratlanul olyasmit veszünk észre, aminek a létezéséről fogalmunk sem volt? Olyasmit érzünk, amiről nem is sejtettük, hogy érezhetjük? Kongó hangot hallunk, amikor megkopogtatjuk a falat, és rájövünk, hogy a szoba mögött van még egy helyiség? Ez pedig reményt kelt bennünk, fájdalmas és idegőrlő reményt, amely folyamatosan mardos minket, s képtelenség figyelmen kívül hagyni? A reményt, hogy létezik egy menekülőút, amely kikerüli a halált, egy olyan helyre vezető mellékutca, amelynek a létezéséről fogalmunk sem volt? A reményt, hogy van értelme? Hogy van mögötte egy történet? Másnap reggel Daniel Hoffmann-nal egy időben keltem fel. Még koromsötét volt odakint, amikor elindult otthonról. Nem tudta, hogy ott vagyok. Hiszen megmondta, hogy nem akarja tudni. Az ablak mellé húzott székre telepedtem, és várni kezdtem Corinára. Előszedtem a papírlapokat, hogy végigbetűzzem a levelet. A szavak érthetetlenebbek voltak, mint

máskor, az a kevés, amit felfogtam, hirtelen érdektelennek és élettelennek tűnt. Miért nem hajítom ki egyszerűen az egészet a fenébe? Csak azért, mert már annyit piszmogtam azokkal a nyomorult mondatokkal? Letettem a lapokat, és Oslo sivár téli utcai életét tanulmányoztam, amíg Corina fel nem bukkant. A nap nagyjából úgy telt, ahogy az előző. Elment otthonról, én pedig követtem. Maria esetéből megtanultam, hogyan lehet a leghatékonyabban követni valakit, anélkül hogy az illető észrevenne. Corina vett egy sálat az egyik üzletben, megivott egy teát az egyik cukrászdában egy nővel, aki a testbeszédük alapján az egyik barátnője lehetett, majd hazament. Még mindig csak két óra volt, főztem magamnak egy kávét. Corina a szoba közepén álló sezlonra feküdt. Másik ruhát viselt. Amikor megfordult, a ruha félrecsúszott. Akárhogyan is, ez a sezlon különös bútordarab volt. Amikor Corina megmozdult, hogy kényelmesebb testhelyzetet találjon, lassan, begyakorolt magabiztossággal tette. Mintha tisztában lett volna vele, hogy figyelik. Mintha tudta volna, hogy kívánják. Az órára pillantott, lapozgatni kezdett egy magazinban, ugyanabban, amelyet előző nap olvasgatott. Azután alig észrevehetően megdermedt. Nem hallottam a csengőt. Felállt, végtelenül hajlékony, puha macskamozgásával az ajtóhoz ment, és kinyitotta. A férfi sötét hajú volt, egészen vézna. Fiatal, Corinával közel egyidős. Belépett a lakásba, becsukta maga mögött az ajtót. Olyan mozdulattal akasztotta fel a kabátját, és rúgta le a cipőjét, mint aki nem először jár itt. És nem is másodjára. Szemernyi kétségem sem volt. Sosem volt. Akkor meg miért nem tudtam elhinni? Mert nem akartam elhinni? A fiatalember megütötte Corinát. Először annyira elképedtem, hogy azt hittem, nem jól láttam. De azután újból megütötte. Nyitott tenyérrel kíméletlenül arcul csapta. Corina feje oldalra bicsaklott, a fiatalember ujja belakadt szőke hajába. Láttam az ajkán, hogy felsikolt. A fiú egyik keze Corina torkára fonódott, a másikkal letépte róla a ruhát. A csillár fényében a meztelen bőre vakítóan fehér volt, nem voltak formái, csak áthatolhatatlan fehérsége, akár a hónak egy felhős vagy ködös napon. A fiatalember a sezlonra lökte. Bokájára csúszott nadrágjában a bútor támla nélküli végéhez állt, miközben Corina a világos hímzésű kárpiton hevert, amely az európaiak erdőkről alkotott ártatlan, idealizált elképzeléseit ábrázolta. A fiú sovány volt. Tisztán láttam a bordái között mozgó izmokat. A farizma folyamatosan megfeszült és elernyedt, mint egy pumpa. Úgy rázkódott, mintha a dühtől reszketne, hogy nem ütheti tovább a nőt. Corina szétvetett lábbal feküdt, tétlenül, mint egy halott. El akartam fordítani a tekintetemet, de képtelen voltam rá. A látványuk emlékeztetett

valamire, de nem bírtam rájönni, mi az. Talán az éjszaka, a csend beállta volt az, amely végül segített az eszembe idézni. Mindenesetre egy képről álmodtam, amelyet gyermekkoromban láttam egy könyvben. Az állatok birodalma emlősökről szóló, első kötetében a Deichman könyvtárban. A kép a tanzániai Serengeti Nemzeti Parkban vagy annak környékén készült. Három dühöngő, felajzott és sovány hiénát ábrázolt, amelyek vagy zsákmányt ejtettek, vagy elűzték egy tetemtől az oroszlánokat. Ketten, megfeszített farizmokkal álltak ott, pofájukat a zebra feltépett hasába mélyesztették. A harmadik a fényképezőgép felé fordult. A feje nyálkás volt a vértől, hegyes foga kivillant. De leginkább a tekintete maradt meg bennem. A pillantás, amelyet a fekete szempár küldött a kamera és a könyvön keresztül a világ felé. Fenyegetés volt. Ez itt nem a tiéd, hanem a miénk. Tűnj innen, vagy téged is megölünk.

Negyedik fejezet Állok mögötted a metrókocsiban, és csak akkor kezdek beszélni, amikor a szerelvényünk a váltókhoz ér, oda, ahol a vágányok találkoznak. Bár az is lehet, hogy ez az a pont, ahol szétválnak. Mindenesetre olyan hely, ahol a fém a fémhez súrlódik, és csörömpöl a föld mélyén. Ez a hang valami olyasmire emlékeztet, ami a renddel, a sorssal kapcsolatos, azzal, hogy a dolgok a helyükre kerülnek. A vonat megbillen, és akik nem utaznak rendszeresen ezen a vonalon, egy pillanatra elveszítik az egyensúlyukat, és ijedten kapkodnak, hogy megkapaszkodjanak valamiben. A váltó elég zajt csap ahhoz, hogy elmondhassam, amit akarok. Hogy elsuttogjam, amit el akarok suttogni. Pontosan azon a helyen, ahol senki más nem hallhat. És ha már itt tartunk: te sem hallasz. Csak én hallom magamat. És hogy mit mondok? Nem tudom. Csak ami jön. Dolgokat, miközben fogalmam sincs, honnan szedem, és komolyan gondolom-e őket. De igen, akkor és ott talán komolyan gondolom. Mert szép vagy, mindig szép vagy, amikor ott állok mögötted a tömegben, és csak a kontyodat látom, és a többit magamnak kell elképzelnem. De nem tudlak másmilyennek elképzelni, csak sötét árnyalatúnak, hiszen az vagy. Nem világos, mint Corina. Az ajkad nem olyan vérbő, hogy az ember legszívesebben beléharapna. Nincs muzsika a gerinced ívében és a melled domborulatában. Csak azért voltál mostanáig, mert nem volt más. Egy űrt töltöttél ki, amelynek létezéséről sejtelmem sem volt. Azon a napon, közvetlenül azután, hogy kimentettelek a bajból, vacsorára hívtál magadhoz. Felteszem, köszönetképpen. A meghívást egy cetlire írtad, és odaadtad nekem. Igent mondtam. Le akartam írni, azonban mosolyogva a tudtomra adtad, hogy értetted. De soha nem mentem el. Hogy miért nem? Senki sem tudja nálad jobban a választ. Én én vagyok, te pedig te. Mit gondolsz? Vagy még ennél is egyszerűbb? Sánta vagy és siketnéma. És én is épp elég fogyatékossággal bírok, ahogy már említettem, s egyetlen dolgot leszámítva, mindenre alkalmatlan vagyok. Mi a bánatot mondtunk volna egymásnak? Nyilván azt javasoltad volna, hogy írjuk le a mondanivalónkat, de ahogy már mondtam, diszlexiában szenvedek. Ha eddig még nem mondtam volna, akkor most megteszem.

Talán te is megérted, Maria, hogy egyetlen férfi sem kapna lángra attól, hogy a siketnémák fülsértően metsző hangján felkacagsz, amikor a nyomorult négy hibát vétve írta le, hogy „olyan szép a szemed”. De mindegy is. Nem mentem el. Így alakult. Daniel Hoffmann tudni akarta, mi tart olyan sokáig a feladat elvégzésében. Megkérdeztem tőle, egyetért-e azzal, hogy mielőtt belevágok, gondoskodnom kell róla, hogy a nyomok ne vezethessenek el egyikünkhöz sem. Osztotta a véleményemet. Így aztán folytattam a lakás megfigyelését. A következő napokban a fiú minden délután felbukkant ugyanabban az időpontban: három óra után, közvetlenül a sötétedést követően. Belépett a lakásba, levetkőzött, ütött. Minden egyes alkalommal ugyanúgy. Corina először maga elé emelte a karját. A száján és a megfeszülő nyakizmain láttam, hogy kiabál, arra kéri a fiút, hogy hagyja abba. Ő azonban nem állt le. Addig nem, amíg Corina arcán peregni nem kezdtek a könnyek. Ekkor – és csakis ekkor – letépte róla a ruhát. Minden alkalommal egy másik ruhát. Azután a sezlonhoz rángatta. Nyilvánvaló volt, hogy hatalma van Corina fölött, akár azt is állíthatnám, hogy a nő reménytelenül szerelmes volt belé. Ahogy Maria is az ő narkósába. Némelyik nőnek fogalma sincs róla, mi a jó neki, és csak ontja magából a szerelmet, anélkül hogy bármit is követelne cserébe. Igen, olyan, mintha a viszonzatlanság csak még inkább feltüzelné őket. A szerencsétlenek egyre abban reménykednek, hogy egy nap majd meglesz a jutalmuk. Egy reményteli, reménytelen szerelem. Ideje volna megtanítani nekik, hogy a világ nem így működik. De azt hiszem, Corina nem volt szerelmes. Nem úgy tűnt, mintha olyan nagyon odavolna a fiúért. Persze megcirógatta, miután szeretkeztek, a bejárati ajtóhoz kísérte, amikor háromnegyed órával az érkezése után távozott, kissé mesterkélten a nyakába csimpaszkodott, és bizonyára néhány kedves szót is a fülébe súgott. De leginkább megkönnyebbültnek látszott, amikor a fiatalember az ajtón kívül volt. Azt hiszem, tudom, milyen az, amikor valaki szerelmes. Akkor meg miért kellett ennek a fiatal nőnek, aki a város legnagyobb élvezeticikk-kereskedőjének a felesége volt, mindent kockára tennie egy olcsó viszonyért egy olyan alakkal, aki veri? A negyedik estén ez is világossá vált számomra. És az első gondolatom az volt, vajon miért tartott ennyi ideig, mire rájöttem a válaszra. A szeretőnek volt valami a kezében ellene. Valami, amivel elmehetett volna Daniel Hoffmannhoz, ha Corina nem engedelmeskedik neki. Amikor az ötödik napon felébredtem, döntésre jutottam. Kipróbálom a mellékutcát, amely arra a helyre vezet, amelynek létezéséről fogalmam sem volt.

Ötödik fejezet Szállingózott a hó. Amikor a fiú háromkor megérkezett, hozott magával valamit. Egy kis dobozban volt, nem láttam, mi az, csak annyit, hogy Corina arca egy pillanatra felragyogott tőle. Beragyogta a nappali hatalmas ablaka előtti sötétséget. Nagyon meglepettnek tűnt. Magam is meglepődtem. De megnyugtattam magam, hogy a mosollyal, amelyet a fiúra villantott, hamarosan engem ajándékoz majd meg. Csak jól kell csinálnom. Amikor a fiú valamivel négy óra után távozott – tovább maradt a szokásosnál –, már készen álltam az utca túloldalán az árnyékban. Néztem, ahogy eltűnik a sötétben, majd felpillantottam. Corina úgy állt a nappali ablaka előtt, mint egy kivilágított színpadon, és a kezét bámulta, de nem sikerült kivennem, mit tartott benne. Azután váratlanul felemelte a fejét, és felém pillantott. Tudtam, hogy nem vehet észre, de mégis… Az a kutató, átható pillantás. Az az egyszeriben oly rémült, kétségbeesett, szinte könyörgő arckifejezés. A tudat, hogy a sorsot nem lehet kényszeríteni, ahogy az abban a könyvben állt, a fene tudja már, melyikben. Megmarkoltam a pisztolyt a kabátzsebemben. Megvártam, amíg elfordul az ablaktól, majd kiléptem az árnyékból. Szapora léptekkel átvágtam az utcán. A járdán megtaláltam a fiatalember lábnyomát a frissen hullott hóban. Utánasiettem. Amikor a következő sarkon befordultam, megpillantottam hátulról. Természetesen egy sor lehetőséget végiggondoltam. Hogy mi van, ha autóval jött. Ez esetben valószínűleg a Frogner egyik kis mellékutcájában parkol. Néptelen, gyéren megvilágított helyen. Tökéletes. De az is lehet, hogy betér valahová, egy bárba, egy étterembe. Ebben az esetben várnom kell. Tengernyi időm volt. Szerettem várni. Szerettem a döntés megszületésétől a megvalósításig tartó időt. Ezek voltak az alighanem rövidre szabott életem azon percei, órái, napjai, amikor voltam valami. Valakinek a sorsa. Az is elképzelhető, hogy buszra száll, vagy fog egy taxit. Ennek az volt az előnye, hogy még távolabb kerülünk Corinától. A Nemzeti Színháznál a metróállomás felé vette az irányt. Nagy volt a tömeg, így közelebb merészkedtem hozzá. Az egyik nyugatra tartó szerelvény felé ment. Szóval úrifiú a nyugati városrészből. Nem jártam arrafelé túl sokat. Kirakatélet, mondta mindig az apám. Fogalmam sincs, mire célzott ezzel. Nem az a metró volt, amellyel Maria járt, de egy darabig ugyanazon az útvonalon

haladt. A fiú mögé telepedtem le. Az alagútban pont olyan sötét volt, mint odafent. Tudtam, hogy hamarosan megérkezünk ahhoz a helyhez, ahol a sín és a kerék felsikolt, és a vonat kissé megbillen a kanyarban. Eljátszottam a gondolattal, hogy miközben áthaladunk a zajos szakaszon, a pisztoly csövét az ülés támlájához szorítom, és elsütöm a fegyvert. És amikor tényleg áthaladtunk azon a szakaszon, egyszer csak rájöttem, mire emlékeztet a hang. A fém a fémen. Az érzés, hogy rend van, hogy a dolgok a helyükre kerülnek. A sors hangjára. A munkám hangjára: egy fegyver mozgó fém alkatrészei, a zárszerkezet, az ütőszeg és a tár zaja. Csak mi ketten szálltunk le a Vinderennél. Utánaindultam. A hó csikorgott. Gondosan ügyeltem arra, hogy egy ütemre lépjek vele, nehogy meghallja a lépteimet. Körülöttünk villák sorakoztak, mégis olyan egyedül voltunk, hogy akár a Holdon is lehettünk volna. Egészen közel léptem hozzá, és amikor félig megfordult, talán, hogy megnézze, egy ismerőse vagyok-e a környékről, a derekába eresztettem egy golyót. Üveges tekintettel rám bámult, és egy pillanatra azt hittem, már meg is halt. De azután mozogni kezdett a szája. A szívére is célozhattam volna, a nyakára vagy a tarkójára. Miért lőttem először mégis a derekába? Talán kérdezni akartam tőle valamit? Ha így is volt, mostanra elfelejtettem. Vagy lényegtelennek éreztem. Közelről is pont olyan volt, mint távolról. Hiéna. Az arcába lőttem. Véres pofájú hiéna. A léckerítés fölött egy kisfiú feje bukkant elő. Gyapjúkesztyűjére és a sapkájára csomókban ráfagyott a hó. Talán hóembert akart építeni, de porhóból nem olyan könnyű. Szétesik, elporlad az ember ujjai között. – Meghalt? – nézett a fiú a hullára. Talán furcsa hullának nevezni valakit néhány másodperccel a halála után, de én mindig így gondoltam rájuk. – Az apád volt? – kérdeztem. A fiú megrázta a fejét. Nem tudom, miért gondoltam ezt. Honnan vettem, hogy a gyerek azért tűnik ennyire nyugodtnak, mert az apja fekszik ott holtan? Bár mégiscsak tudom. Annak idején én magam is így reagáltam. – Ott lakik – mutatta a fiú az egyujjas kesztyűvel, miközben a másik kezéről a hócsomókat harapdálta le, anélkül hogy egy másodpercre is levette volna a szemét a halottról. – Nem bántalak – mondtam neki. – De felejtsd el, hogy nézek ki. Rendben? – Oké. – Az arcizma úgy feszült meg és ernyedt el, ahogy a hócsomókat rágcsálta,

mint egy csecsemőé a mellbimbón. Megfordultam, és elindultam ugyanabba az irányba, amerről jöttem. Letöröltem a pisztoly markolatát, és az egyik csatornába ejtettem, amelyben felolvadt a jég. Így nem néhány óvatlan kisfiú, hanem a rendőrség fogja megtalálni. Közvetlenül a megbízások teljesítése után soha nem szálltam metróra, buszra, nem fogtam taxit – ez tilos volt. Normális tempóban gyalogolsz, és ha rendőrautó közeledik, megfordulsz, és a tetthely felé indulsz. Már majdnem a Majorstuánál jártam, amikor meghallottam a szirénákat.

Hatodik fejezet Mindössze néhány héttel ezelőtt történt. Szokásomhoz híven a csemegebolt mögötti parkoló szemeteskonténereinél várakoztam zárásidő után. Hallottam az ajtó halk kattanását. Nem volt nehéz felismerni Maria bicegő lépteit. Vártam egy keveset, majd elindultam ugyanabba az irányba, mint ő. Így olyan volt, mintha nem is követném. Persze ő határozta meg, hová megyünk, és ezen a napon nem egyenesen a metróhoz indultunk. Betértünk egy virágboltba, azután az Aker-templom temetőjébe. Nem volt más a sírkertben, ezért odakint vártam, nehogy észrevegyen. Amikor kijött, már nem voltak nála a sárga virágok. A Kirkeveien indult tovább az állomás felé, én pedig bementem a temetőbe. A virágokra egy friss, de már keményre fagyott síron bukkantam rá. A kő fényes volt, és szép. Ismerős, francia név állt rajta. Ő volt az, Maria narkós szerelme. Nem is tudtam, hogy meghalt. Úgy tűnt, sokan mások sem. Mindenesetre a sírkövön nem szerepelt a halál pontos időpontja, csak egy hónap. Október. Azt hittem, ki szoktak találni egy dátumot, ha nem biztosak benne. Hogy ne tűnjön annyira elfeledettnek. Hogy ne legyen annyira egyedül a hófödte temető zsúfoltságában. A hazafelé vezető úton azon tűnődtem, hogy be kellene fejeznem Maria követését. Most már biztonságban volt. Remélhetőleg érzi, hogy biztonságban van. Bíztam benne, hogy a drogos szerelme megállt a háta mögött a metrókocsiban, és ezt suttogta: – Nem bántalak. De felejtsd el, hogy nézek ki. Igen, ebben reménykedem. Nem fogom követni többé. Most kezdődött el az élete. Megálltam a Bogstadveien lévő telefonfülke előtt, és nagy levegőt vettem. Az én életem is most kezdődik el, ezzel a beszélgetéssel. Kegyelmet kellett kapnom Daniel Hoffmanntól. Ez volt a kezdet. A folytatás jóval bizonytalanabbnak tűnt. – Elintéztem – mondtam. – Jól van – felelte. – Vagyis eltüntette a nejem? – Nem őt, sir. A férfit. – Hogyan? – A szeretőt intéztem el. – A telefonban mindig az „elintézni” szót használtuk. Elővigyázatosságból, ha netán ki- vagy lehallgatnának. – Nem látja többet a fickót, sir. És nem is voltak igazi szeretők. Az a férfi kényszerítette a feleségét. Meg vagyok róla győződve, hogy a neje nem volt szerelmes belé, sir. Hadarva beszéltem, gyorsabban, mint ahogy szoktam. Hosszú szünet következett. Hallottam, ahogy Daniel Hoffmann nehezen, fújtatva, az orrán át veszi a levegőt.

Prüszkölt, azt hiszem, így mondják. – Te… Te megölted Benjamint? Már tudtam, hogy soha nem kellett volna telefonálnom. – Te… Te elvetted az én egyetlen… fiam életét? Az agyam felfogta és értelmezte a hanghullámokat, szavakat alkotott belőlük, majd elemezni kezdte őket. A fia. Lehetséges ez? Egy gondolat tolakodott a fejembe. A mód, ahogy a szerető lerúgta magáról a cipőt. Mintha már többször is járt volna ott. Mintha korábban ott lakott volna. Letettem a kagylót. Corina Hoffmann rémülten meredt rám. Másik ruhát viselt, a haja még nem száradt meg. Negyed hat múlt, és ahogy máskor is, ma is lezuhanyozta magáról a szeretőjét, mielőtt a férje hazaért. Az imént közöltem vele, hogy a megbízásom szerint meg kell ölnöm. Megpróbálta becsapni az ajtót, de gyorsabb voltam nála. Az ajtó és a küszöb közé dugtam a lábam, és benyomtam az ajtót. Corina a nappali fénye felé hátrált. A hosszú székbe kapaszkodott. Mint egy színész az egyik kellékbe a színpadon. – Kérem… – kezdte, és maga elé emelte az egyik karját. Valami megvillant a kezén. Egy gyűrű, jókora kővel. Eddig még nem láttam. Tettem felé egy lépést. Hangosan és vadul sikoltott fel. Felkapott egy asztali lámpát, és felém vetődött. Annyira meglepett a támadás, hogy csak az utolsó pillanatban sikerült elhajolnom. A lendület kibillentette Corinát az egyensúlyából, de elkaptam. A bőre nyirkos volt, és megcsapott a nehéz illata. Vajon mivel zuhanyozhatott, a saját illata esszenciájával? Szorosan öleltem, éreztem, ahogy zihálva veszi a levegőt. Magasságos ég, mennyire szerettem volna ott helyben a magamévá tenni! De nem, én nem olyan vagyok, mint a szeretője. Nem vagyok olyan, mint ők. – Nem azért jöttem, hogy megöljem, Corina – suttogtam a hajába. Olyan volt beinni az illatát, mintha ópiumot szívnék, éreztem, ahogy elkábulok, s az összes érzékem beleremeg. – Daniel tudja, hogy szeretője volt. Benjamin. De meghalt. – Meg… Benjamin meghalt? – Igen. És ha Daniel itt találja, magát is megöli. Velem kell jönnie, Corina! Összezavarodva pislogott rám. – Hová? Meglepő kérdés volt. Olyasféle reakcióra számítottam, hogy „Miért?”, „Ki maga?” vagy „Hazudik!” De talán ösztönösen megértette, hogy igazat mondtam, hogy sietnünk kell, és ezért tért azonnal a lényegre. Vagy talán csak annyira

összezavarodott és elveszett volt, hogy az első, ami kibukott belőle, ez volt: „Hová?” – Abba a helyiségbe, amely a szoba mögött van – válaszoltam.

Hetedik fejezet Corina a lakásom egyetlen karosszékébe kuporodva bámult rám. Így még szebb volt: ijedten, magányosan, védtelenül. Kiszolgáltatott helyzetben. Kifejtettem neki – némileg feleslegesen –, hogy a lakásomon semmi kérkednivaló nincs, épp ellenkezőleg, nappaliból és hálófülkéből álló, egyszerű agglegénylakás. Tiszta és rendezett, de nem egy magafajta nőnek való. Van viszont egy elvitathatatlan előnye, tettem hozzá: senki sem tudja, hol van. Vagyis senki – szó szerint senki – sem tudta, hol lakom. – Miért nem? – kérdezte a kávéscsészét szorongatva. Teát szeretett volna, de azt válaszoltam, hogy azt csak reggel kaphat, amint kinyitnak a boltok, szerzek neki. És hogy tisztában vagyok vele, hogy teázni szokott reggelente. Az elmúlt öt napban minden reggel láttam, ahogy megissza a teáját. – Az én munkakörömben jobb, ha senki sem tudja az ember címét – feleltem. – Én most már tudom. – Igen. Csendben kortyolgattuk a kávét. – Ez azt jelenti, hogy nincs se barátja, se rokona? – kérdezte. – Van egy anyám. – Aki nem tudja… – Nem. – És természetesen azt sem tudja, mi a munkája. – Nem. – Mit mondott neki, mivel foglalkozik? – Ügynök vagyok. – Kereskedő? Corina Hoffmannra néztem. Tényleg érdekli, vagy csak beszélgetni akar? – Igen. – Nahát. – Megborzongott, és összefonta a mellén a karját. Teljesen felcsavartam a fűtést, de a szimpla üvegezésű ablakokkal szemben a bő hete tartó mínusz húsz fokos fagy jelentős erőfölénnyel bírt. A csészét babráltam.

– Mit akar tenni, Olav? Felálltam a konyhaszékről. – Kerítek magának egy takarót. – Úgy értem, mihez kezdünk most? Józan volt. A józan gondolkodásmód egyik jele, hogy az ember elengedi azt, amivel nem tud mit kezdeni, és továbblép. Bár én is ilyen volnék! – Üldözni fog, Olav. Mindkettőnket. Nem bujkálhatunk itt a végtelenségig. Daniel pedig nem fog tágítani. Higgyen nekem, ismerem a férjemet. Inkább meghal, mint hogy ezzel a szégyennel éljen. Nem tettem fel neki a nyilvánvaló kérdést, hogy akkor miért lett a fia szeretője. Helyette a kevésbé nyilvánvalóhoz folyamodtam: – A szégyen miatt? Nem azért, mert szereti magát? Corina megrázta a fejét. – Ez túlságosan bonyolult. – Bőven van időnk – mondtam. – És amint látja, nincs tévém. Elnevette magát. Még mindig nem kerestem meg neki a gyapjútakarót. Ahogy a kérdést sem szegeztem neki, amely valamilyen oknál fogva úgy égette a torkomat, mint az epe: de őt, a fiút szerette? – És maga, Olav? – Igen? Lehalkította a hangját. – Miért csinálja ezt? Nagy levegőt vettem. Számítottam a kérdésre, így volt időm felkészülni a feleletre. Valójában több válasszal is készültem, arra az esetre, ha úgy érezném, hogy az első nem működik. Legalábbis úgy hittem, hogy kész vagyok a válaszokkal. Most azonban mintha mindet elfújták volna. – Hiba volt – mondtam. – Hiba? – Amit a férje tervezett. Hogy megöleti magát. – És maga mit tett volna, ha a maga felesége van együtt egy másik férfival a saját házában? Hallgattam. – Azt hiszem, magának nagyon jó szíve van, Olav.

– A jó szívet olcsón adják manapság. – Nem, ez nem igaz. A jószívű ember ritka. És mindig keresett árucikk. Maga ritka ember, Olav. – Nos, ezt nem tudhatom. Ásított, majd nyújtózkodott egyet. Végtelen hajlékonysággal, akár egy kiscica. A macskáknak nincs rendes, a többi csonthoz kapcsolódó kulcscsontjuk, így ahová befér a fejük, oda a testüket is be tudják préselni. Igen praktikus vadászatkor. És meneküléskor. – Ha megkeresné azt a takarót, azt hiszem, le is feküdnék – mondta. – Túl sok volt mára az izgalomból. – Áthúzom az ágyneműt, és a magáé lehet az ágy – feleltem. – A kanapéval jó barátságban vagyok még régről. – Tényleg? – mosolyodott el, és rám hunyorgott nagy kék szemével. – Ezek szerint nem én vagyok az első, aki itt éjszakázik? – De igen. Azonban megesik, hogy a kanapén olvasva elalszom. – És mit olvas? – Semmi különöset. Könyveket. – Könyveket? – Oldalra billentette a fejét, és csintalanul elmosolyodott, mintha füllentésen kapott volna. – Én csak egy könyvet látok. – Könyvtárba járok. A könyvek sok helyet foglalnak. És sokba kerülnek. Corina felemelte a dohányzóasztalon heverő kötetet. – A nyomorultak? Ez meg miről szól? – Azt hiszem, egész sok mindenről. Felvonta egyik szemöldökét. – Nagyrészt egy férfiról, aki megbocsátást nyer a bűneiért – mondtam. – Az élete további részében pedig igyekszik rászolgálni a megbocsátásra, és cserébe jó ember lenni. – Hm. – Méregetni kezdte a könyvet a kezében. – Elég súlyosnak tűnik. Van benne szerelmi szál is? – Igen. Letette a kötetet. – Nem válaszolt arra, mihez kezdünk most, Olav. – Tesszük, amit tennünk kell – feleltem. – Elintézzük Daniel Hoffmannt, mielőtt ő intézne el bennünket.

A mondat elég nevetségesnek tűnt, amikor magamban megfogalmaztam. És épp olyan ostobaságnak hangzott most is, amikor hangosan kimondtam.

Nyolcadik fejezet Másnap kora reggel elmentem a panzióba, de a Hoffmann lakására néző két szobájuk ki volt adva. A reggeli sötétségben egy parkoló teherautó mögé rejtőztem, és felnéztem a nappalira. A kabátzsebembe dugott pisztolyt markolva vártam. Normális esetben Hoffmann ilyenkor már elment otthonról. A dolgok azonban most nem a szokásos módon alakultak. A nappaliban égett a villany, de nem lehetett látni, hogy van-e odafönt valaki. Sejtésem szerint Hoffmann rájött, hogy aligha szöktem meg Corinával valami koppenhágai vagy amszterdami szállodába. Először is, mert nem az én stílusom, másodszor pedig, mert nem volt pénzem, amivel Hoffmann tisztában volt, ugyanis előleget kellett kérnem a kiadások fedezésére. Amikor megkérdezte, hogyhogy nincs pénzem, hiszen nemrég fizette ki két munkámat, válaszképpen csak mormoltam valamit egy régi tartozásról. Ha Hoffmann úgy véli, hogy a városban maradtam, arra is számítani fog, hogy megpróbálom elkapni, mielőtt ő bukkan a nyomomra. Időközben egész jól kiismertük egymást. De vélni és valóban tudni valamit nem ugyanaz. Elképzelhető, hogy egyedül van odafent. Ez esetben soha nem lesz jobb esélyem annál, mint amikor kilép a házból. Megvárom, amíg a kapu becsapódik mögötte, hogy ne iszkolhasson vissza a lépcsőházba, azután átvágok az utcán, öt méterről két golyót eresztek a felsőtestébe, majd másik kettőt közvetlen közelről a fejébe. Túlzott reményeket tápláltam. Kinyílt a kapu. Hoffmann volt az. Továbbá Brynhildsen és Pine. Brynhildsen a tar fejbúbját fedő kutyaszőrszerű parókájával és a cérnavékony bajszával, amelyet mintha ceruzával rajzoltak volna a szája fölé. Pine pedig a karamellszínű bőrkabátban, amely télen-nyáron le nem szakadt róla. A kis kalapban, a füle mögé dugott cigarettával és a be nem álló pofájával. Mondatfoszlányok hömpölyögtek felém az utca túloldalára. „Megvesz az isten hidege”, és: „az a rohadék”. Hoffmann a kapun belül megállt, amíg a két csatlósa kilépett a járdára. Zsebükbe süllyesztett kézzel végigpillantottak az utcán. Azután intettek Hoffmann-nak, és az autóhoz mentek. Meglapultam, majd az ellenkező irányba indultam. Semmi baj. Ahogy már említettem, túlzott remény volt azt hinni, hogy ilyen egyszerűen megy majd. Mindenesetre az kiderült, hogy Hoffmann tisztában van vele, hogyan képzelem a dolog megoldását. Épp csak más végeredménnyel számoltunk mi ketten. Ez pedig azt jelentette, hogy az A tervhez kell tartanom magam.

Hogy végül mégis a B tervbe vágtam bele, az azért történt, mert az A terv minden egyes mozzanatát gyűlöltem.

Kilencedik fejezet Szeretek filmet nézni. Nem annyira, mint könyvet olvasni, de néha egy jó film is el tudja érni, hogy másképp lássuk a dolgokat. Azt azonban még egyetlen filmnek sem sikerült elérnie nálam, hogy másképp tudjam szemlélni a túlerőben és a nagyobb kaliberű fegyverekben rejlő előnyöket. Egy olyan küzdelemben, amelyben egyetlen férfi áll szemben több ellenféllel, hiába felkészült és felfegyverkezett mindkét oldal, a magányos harcos fog meghalni. Egy olyan küzdelemben, amelyben az egyik félnek automata fegyverei vannak, az automata fegyverekkel bíró fél fog nyerni. Ezek olyan drágán szerzett tapasztalatok voltak, hogy eszemben sem volt figyelmen kívül hagyni őket, csak azért, hogy ne kelljen a Halászhoz fordulnom. Mert a Halászhoz kellett fordulnom. Így hát meg is tettem. Ahogy már említettem, Daniel Hoffmann és a Halász tartotta kézben az oslói heroinpiac irányítását. Nem beszélhetünk túlságosan nagy piacról, de miután a heroin volt a legkeresettebb anyag, a vevők fizetőképesek voltak, az árak pedig magasak, a nyereség az egeket verdeste. Az egész az orosz útvonallal kezdődött, avagy az Északi Fallal. Amikor az oroszok és Hoffmann a hetvenes évek elején létrehozták, a heroin nagy része az Arany Háromszögből érkezett Törökországon és Jugoszlávián át, vagyis az úgynevezett balkáni útvonalon. Pine, aki már akkoriban is Hoffmann egyik stricije volt, azt mesélte, hogy mivel a kurvák kilencven százaléka heroinozott, a többségük számára egy adag drog ugyanolyan jó valuta volt, mint a norvég korona. Így aztán Hoffmann arra a felismerésre jutott, hogy ha sikerül olcsó heroint szereznie, növelheti a szexuális szolgáltatásokból származó nyereségeit. Olcsó anyagért azonban nem délre, hanem északra kellett mennie. Az apró, tulajdonképpen lakatlan sarkvidéki szigetcsoportra, a Spitzbergákra, amelyen Norvégia és a Szovjetunió osztozik. Mindkét állam szénbányászattal foglalkozik a szigetcsoport hozzá tartozó részén. A Spitzbergákon az élet kemény és monoton, Hoffmann-nak pedig a fülébe jutottak a norvég bányászok rémtörténetei arról, hogyan igyekeznek az orosz oldalon átvészelni a mindennapokat a vodka, a heroin és az orosz rulett segítségével. Így aztán Hoffmann felkerekedett, hogy meglátogassa az oroszokat, és egy megállapodással a zsebében tért vissza. Kiderült, hogy a nyers ópiumot Afganisztánból szállították a Szovjetunióba, ahol feldolgozták, és északra, Arhangelszkbe és Murmanszkba vitték. Onnan azonban lehetetlen lett volna Norvégiába juttatni, mivel a kommunisták fokozott figyelemmel őrizték a NATOtagállam Norvégia határait, és vice versa. A Spitzbergákon azonban, ahol a határokat legfeljebb a jegesmedvék és a mínusz negyven fok felügyelte, nem jelentett problémát.

Hoffmann embere a norvég oldalról belföldi repülőjáraton küldte Tromsø-be az anyagot, ahol egy árva bőröndöt sem ellenőriztek, holott köztudott volt, hogy a bányászok vödörszámra hozzák magukkal az olcsó, adómentes szeszt. Úgy tűnt, maga a vámhatóság sem sajnálta tőlük a szórakozást. Természetesen utólag úgy vélték, naivitás volt azt hinni, hogy ilyen hatalmas mennyiségű heroin anélkül beérkezhetett, majd továbbindulhatott repülőgépeken, vonatokon és autókban, hogy bárkinek tudomása lett volna róla. És hogy nyilván jól kitömött borítékok landoltak néhány köztisztviselő zsebében. Hoffmann állítása szerint azonban egyetlen koronát sem fizettek. Nem volt rá szükség. A rendőrségnek sejtelme sem volt róla, mi történik. Egészen addig, amíg egy elhagyott motoros szánt nem találtak Longyearbyen mellett a norvég oldalon. A jegesmedvék által meghagyott maradványokból kiderült, hogy a szán vezetője orosz volt, a benzintartályban pedig műanyag tasakokra bukkantak, amelyek négy kiló tiszta heroint tartalmaztak. Amíg a rendőrség és a területi kormányzó emberei felingerelt méhraj módjára döngicséltek a területen, a műveletet leállították. Oslóban valóságos heroinpánik tört ki. A kapzsiság azonban olyan, mint az olvadékvíz: amikor az egyik út lezárul, egyszerűen másikat keres. A Halász – aki sokféle címmel rendelkezett, de mindenekelőtt üzletember volt – így fogalmazott: az olyan kereslet, amelyik nincs kielégítve, előbb-utóbb ki lesz elégítve. A rozmárbajuszos, joviális, vaskos úriember egészen addig egy pocakos Mikulás benyomását keltette, amíg az üzleti érdeke úgy nem kívánta, hogy megforgasson az emberben egy filézőkést. Néhány évig orosz szeszt csempészett. A szovjet halászhajókon útnak indított szállítmányt a Barents-tengeren pakolták át norvég halászhajókra, majd egy elhagyatott halászfaluban rakodták ki, amelyet nem csak hogy a Halász vezetett, de az utolsó szögig az ő tulajdona volt. Az üvegeket halasládákba tették, és kocsival a fővárosba szállították. Persze hal is volt bennük. Oslóban az üvegeket a Halász üzletének pincéjében tárolták. Az üzlet nem csupán rejtekhelyként, hanem igazi halboltként is működött, amely három generáció óta a család tulajdonában volt, anélkül hogy különösebb hasznot hozott vagy tönkrement volna. És amikor az oroszok azután érdeklődtek, nem akarja-e a szeszt heroinra cserélni, a Halász áttekintette a számokat, a kiszabható büntetéseket, valamint annak a valószínűségét, hogy elkapják-e, és belevágott. Így amikor Daniel Hoffmann újra beindította a forgalmat a Spitzbergákon keresztül, azzal szembesült, hogy lett egy versenytársa. Ez pedig egy cseppet sem volt az ínyére. És ezen a ponton kerültem én a képbe. Ekkoriban – ahogy már utaltam rá – meglehetősen sikertelen bűnözői karriert tudhattam magam mögött. Leültettek bankrablásért, Pine segédjeként striciskedtem Hoffmann-nak, de aztán kipenderítettek, és épp azon voltam, hogy valami még értelmetlenebb tennivalót kerítek magamnak, amikor Hoffmann újból felvette velem a

kapcsolatot, mert biztos forrásból úgy értesült, hogy én intéztem el azt a csempészt, akire félig szétroncsolt fejjel találtak rá Halden kikötőjében. Bérgyilkosság a lehető legprofibb fajtából, magasztalt Hoffmann. És mivel nem akadt ennél jobb pletyka, amelyet magamra vállalhattam volna, nem ellenkeztem. Az első megbízásom egy bergeni fickó volt, aki az utcán dílerkedett Hoffmann-nak, de lopott az áruból, majd letagadta, és a Halásznak kezdett dolgozni. Nem volt nehéz megtalálni, a bergeniek hangosabban beszélnek a többi norvégnál, és a tipikusan raccsolva ejtett bergeni r-ek szinte keresztülhasították az éjszakai sötétséget odalent a Jernbanetorgetnél, ahol árult. Megmutattam neki a pisztolyt, mire hirtelen vége szakadt az r-eknek. Az mondják, másodjára könnyebb gyilkolni, és nem kétlem, hogy ez így is van. Levittem a pasast a konténerkikötőbe, és két golyót eresztettem a fejébe, hogy úgy nézzen ki, mint a haldeni kivégzés. Mivel a rendőrségnek már volt egy gyanúsítottja a haldeni ügyben, az első pillanattól kezdve rossz nyomon jártak, és soha nem jutottak a közelembe, Hoffmann pedig meggyőződhetett róla, hogy első osztályú bérgyilkos vagyok. Aztán ott volt az a fickó, aki azzal hívta fel Hoffmannt, hogy inkább neki dílerkedne a Halász helyett. Diszkrét találkozót kért, hogy a Halász tudta nélkül beszélhessék meg a részleteket. Azt mondta, nem bírja tovább elviselni a halbolt bűzét. Nem ártott volna kicsit többet dolgoznia a fedősztorin. Hoffmann megkeresett, és közölte, hogy gyanúja szerint a pasas azt a megbízást kapta a Halásztól, hogy végezzen vele. A következő este a Sankt Hanshaugen negyed legmagasabban fekvő parkjában vártam a fickót, ahonnan jól be lehetett látni a környéket. Egyesek szerint egykor áldozati hely volt, és kísértetektől hemzseg. Anyám azt mondta, hogy a nyomdászok főzték ott a festéket. Én csak azt tudom, hogy ez az a hely, ahol a város szemetét szokták elégetni. Miután mínusz tizenkét fokot ígértek arra az estére, biztos voltam benne, hogy egyedül leszünk. Tíz perccel kilenc előtt egy férfi bukkant fel a tornyos házhoz vezető hosszú emelkedőn. A hideg ellenére gyöngyözött a homloka, mire felkaptatott. – Korán ideért – mondtam. – Maga kicsoda? – kérdezte, és letörölte az izzadságot a sáljával. – És hol van Hoffmann? Egyszerre nyúltunk a pisztolyért, de én gyorsabb voltam. A mellkasán és a karján találtam el, valamivel a könyöke fölött. Elejtette a fegyvert, és hátrazuhant. A hóban fekve pislogott fel rám. A mellének szegeztem a pisztolyt. – Mennyit fizetett? – Hú… húszezret. – Szerinted ez elég, hogy megölj egy embert?

Kinyitotta, majd becsukta a száját. – Mindenképpen megöllek, úgyhogy ne fáraszd magad azzal, hogy kiötölsz valami furfangos választ. – Négy gyerekünk van, és kétszobás lakásban lakunk – felelte. – Remélem, kaptál előleget – mondtam, és meghúztam a ravaszt. Felnyögött, de továbbra is pislogott. A kabátján éktelenkedő két nagy lyukra meredtem. Azután feltéptem a kabátot. Mellvértet viselt. Nem golyóálló mellényt, hanem egy kicseszett páncélinget, amilyet a vikingek használtak. Legalábbis Snorri királysaga-gyűjteményének illusztrációin. Olyan sokszor olvastam kölyökkoromban, hogy a könyvtárban végül nem engedték többet kikölcsönözni. Egy vasing. Nem csoda, hogy a pasas megizzadt, mire felért a dombra. – Mi a fene ez? – A feleségem készítette – válaszolta. – A Szent Olaf Fesztiválra[1]. Az ujjam hegyével végigsimítottam az egymásba kapcsolódó, apró fémgyűrűkön. Hány ezer lehet belőlük? Húsz? Negyven? – Nem enged ki nélküle – mondta. Sodronypáncél egy színdarabhoz, amely egy szent király meggyilkolásáról szól. A homlokához emeltem a pisztolyt. – „Ha ütöd a kutyát, mint a vasat, nem harap.” – Snorri – suttogta. – Szent Olaf a stiklestadi csat… – Úgy van – szakítottam félbe, és elsütöttem a fegyvert. A pénztárcájában ötven korona volt, egy kép a feleségéről és a gyerekekről, továbbá egy személyi igazolvány a nevével és a címével. A bergeni és a páncélinges pasas. Plusz az a fickó a kikötőben a minap. Három nyomós ok, hogy távol tartsam magam a Halásztól. Másnap reggel felkerestem az üzletben. Az Eilertsen & Fiai Halkereskedés a Youngstorgeten feküdt, mindössze egy kőhajításnyira a Møllergata 19. alatti rendőr-főkapitányságtól. Azt beszélik, hogy amíg a Halász szeszcsempészetben utazott, a rendőrök a legjobb ügyfelei közé tartoztak. A süvítő jeges szélben összegörnyedve küzdöttem végig magam a temérdek macskakövön. Az üzlet néhány perccel azelőtt nyitott ki, hogy beléptem, de már egészen megtelt vevőkkel. Előfordult, hogy maga a Halász állt a pult mögött, de ezen a napon nem. Az

eladóhölgyek folytatták a vásárlók kiszolgálását, ám egy fiatalember – akinek a pillantásán láttam, hogy nem csak az a feladata, hogy halat daraboljon, mérjen és csomagoljon – eltűnt a lengőajtó mögött. Nem sokra rá megjelent a főnök. A Halász. Tetőtől talpig fehérben. Kötény, sapka. És egy pár fehér klumpa. Mint egy kicseszett úszómester. Megkerülte a pultot, és hozzám lépett. Kezét a domborodó hasára feszülő köténybe törölte. Fejével az ajtó felé intett, amely még mindig lengedezett. Valahányszor rés nyílt rajta, egy ismerős, csontsovány alak bukkant fel. Kleinnek hívták. Nem tudom, hogy a szó német jelentése, a „kicsi”, vagy a norvég jelentése, a „beteges, rozoga” okán-e. Vagy mert egyszerűen ezt a nevet kapta a keresztségben. Esetleg mindhárom. Valahányszor kinyílt az ajtó, láttam a pasas beteges, szénfekete szemét. És a lába mellett lógó, lefűrészelt csövű sörétes puskát. – Jobb lesz, ha továbbra is távol tartod a kezed a zsebeidtől – szólalt meg a Halász széles mikulásmosollyal. – Akkor talán sikerül élve kijutnod. Bólintottam. – Rengeteg a dolgunk a karácsonyi tőkehallal, fiú. Úgyhogy hadd halljam, miért jöttél, aztán tágulj innen. – Segíthetek megszabadulni a konkurenciától. – Te? – Igen. Én. – Ki sem néztem volna belőled, hogy egy hűtlen gazember vagy, fiú. Annak, hogy a nevem helyett fiúnak szólított, több oka is lehetett: nem tudta, hogy hívnak, nem akart tiszteletet mutatni felém a nevem használatával, vagy nem kívánta az orromra kötni, mennyit tud rólam. Az utolsóra tippeltem. – Nem folytathatnánk hátul? – kérdeztem. – Itt is jó lesz, senki sem hall bennünket. – Lelőttem Hoffmann fiát. A Halász behunyta a fél szemét, úgy méregetett. Hosszan. A vevők boldog karácsonyt kívánva jeges légáramlatot engedtek a helyiség gőzölgő melegébe, amikor kinyitották az ajtót. – Menjünk hátra! – mondta végül a Halász. Három emberét öltem meg. Átkozottul hidegfejű üzletembernek kell lenned ahhoz, hogy ne neheztelj valakire, aki három emberedet is elintézte. Csak remélhettem, hogy az ajánlatom elég jó lesz, és a Halász tényleg olyan szenvtelen és hűvös, mint gondoltam. Egy nagy fenét nem tudta a nevem! Egy összevagdosott asztal mellé ültem le. A padlón felhalmozott, jéggel teli

hungarocell-ládák fagyasztott halat és – amennyiben a logisztika valóban olyan volt, amilyennek Hoffmann mondta – heroint rejtettek. A helyiségben lehetetlen volt öt-hat foknál magasabb hőmérsékletet tartani. Klein nem ült le, és miközben beszéltem, úgy tűnt, mintha nem volna tudatában, hogy egy csúf sörétes puskát tart a kezében, a fegyver csöve mégis egész idő alatt rám szegeződött. Hazugság nélkül adtam elő a történteket, de felesleges részletekbe nem bocsátkoztam. Amikor végeztem, a Halász továbba is ugyanazzal az átkozott Küklopsz-szemmel bámult rám. – Vagyis egyszerűen a fiút lőtted le a neje helyett? – Fogalmam sem volt róla, hogy a fia. – Te mit gondolsz, Klein? Klein megvonta a vállát. – A lapokban tényleg benne van, hogy tegnap lelőttek egy fickót a Vinderennél. – Én is láttam. De mi van, ha Hoffmann és ez a bérgyilkos itt arra használta az újságokban megjelent hírt, hogy egy hihető történetet gyártson számunkra? – Hívja fel a rendőrséget, és kérdezze meg az áldozat nevét – javasoltam. – Azt fogjuk tenni – bólintott a Halász. – Rögtön azután, hogy elmagyaráztad, miért hagytad életben Hoffmann feleségét, és miért rejtegeted. – Az az én dolgom – válaszoltam. – Ha úgy tervezed, hogy élve hagyod el az üzletet, kénytelen leszel mindent elmesélni, méghozzá szaporán. – Hoffmann verte a nőt – mondtam. – Melyik Hoffmann? – Mindkettő – hazudtam. – És akkor mi van? Az, hogy valakit egy erősebb üt meg, még nem jelenti azt, hogy az illető nem szolgált rá a verésre. – Különösen egy ilyen ribanc – tette hozzá Klein. – A mindenit! – nevetett a Halász. – Nézd csak a fiú szemét, Klein! A legszívesebben a torkodnak ugrana! Kutya legyek, ha nem szerelmes. – Semmi gond – vonta meg a vállát Klein. – Én is szívesen megölném. Ő intézte el Maót. Fogalmam sem volt róla, hogy a három közül melyikük lehetett Mao. A Sankt Hanshaugen parkban lelőtt fickó személyi igazolványában a Mauritz név szerepelt, talán ő volt az.

– A tőkehal nem várhat – mondtam. – Szóval mi legyen? A Halász megrángatta a rozmárbajusza végét. Azon tűnődtem, sikerül-e néha teljesen lemosnia magáról a halszagot. Azután felállt. – „…what loneliness is more lonely than distrust?”[2] Tudod, mit jelent ez, fiú? Megráztam a fejem. – Igaz is, a bergeni, aki átigazolt hozzánk, említette, hogy túlságosan egyszerű voltál ahhoz, hogy Hoffmann dílerként alkalmazzon. Azt mondta, hogy két számot sem tudsz összeadni. Klein röhögött. Nem válaszoltam. – T. S. Eliot, fiúk – sóhajtotta a Halász. – A bizalmatlan magányossága. Higgyétek el, előbb-utóbb minden vezető magányosnak érzi magát. Ahogy a legtöbb férj is, legalább egyszer az életben. De azért az apák többsége megússza. Hoffmann mindhárom változatból ízelítőt kapott. A bérgyilkosa, a felesége és a fia. Az ember szinte megsajnálja. – A lengőajtóhoz lépett, és a kerek kémlelőablak katedrálüvegén át kilesett az üzlethelyiségben mozgó árnyakra. – Szóval mire van szükséged? – Kettőre a legjobb emberei közül. – Úgy beszélsz, fiú, mintha legalábbis egy hadseregünk volna. – Hoffmann fel lesz készülve. – Hogyhogy? Nem abban a hiszemben van, hogy ő vadászik rád? – Ismer. A Halász úgy festett, mintha ki akarta volna tépni a bajuszát. – Megkapod Kleint és a Dánt. – Mi volna, ha inkább a Dánt és… – Kleint és a Dánt. Bólintottam. A Halász kikísért az üzlethelyiségbe. A bejárati ajtóhoz érve letöröltem a párát az üvegről. Az operához vezető utcácskában egy alak álldogált. Amikor jöttem, nem volt ott. De ezernyi oka lehet annak, hogy egy fickó a hóviharban várakozik. – Van egy telefonszámod, amelyen… – Nincs – válaszoltam. – Szólni fogok, hol és mikor van szükségem rájuk. Van itt hátsó ajtó? A mellékutcákon hazafelé tartva azon tűnődtem, hogy egészen jól alakult a dolog. Szereztem két embert, megmaradt az életem, és még valami újat is tanultam. Hogy

T. S. Eliot írta azt a magányról. Mindig is azt hittem, hogy az a nő volt, hogy is nevezte magát? George Eliot? „Hurt? […] He’ll never be hurt – he’s made to hurt other people.”[3] Nem mintha hinnék a költőkben és az írókban. Legalábbis nem jobban, mint a kísértetekben. [1] A fesztivált minden év júliusában rendezik meg a stiklestadi csata helyszínén, ahol II. Olafot, a norvégok szent királyát 1030-ban megölték. Legfőbb eseménye a Szent Olaf-dráma című történelmi színdarab. [2] „van-e magányosabb kín a bizalmatlanságnál?” (Bartos Tibor fordítása) [3] „Még hogy megsérült! […] Benne soha nem esik kár, ő mindig másoknak okoz bajt.” (Gebula Judit fordítása)

Tizedik fejezet Corina egyszerű vacsorát készített az élelmiszerekből, amelyeket vásároltam. – Köszönöm! – mondtam, amikor végeztem az evéssel. Megtöröltem a számat, és vizet töltöttem mindkettőnk poharába. – Hogyan jutott idáig? – kérdezte. – Ezt hogy érti? – Miért… csinálja ezt? Miért nem csinálja például azt, amit az apja? Gondolom, ő nem… – Az apám meghalt – mondtam, és felhajtottam a vizet. Egy kissé el volt sózva az étel. – Ó! Sajnálom, Olav. – Ne tegye. Más sem sajnálja. Corina elnevette magát. – Maga igazán szórakoztató. Ő volt az első, aki ezt mondta rám. – Tegyen fel egy lemezt – kérte. Feltettem egy Jim Reeves-albumot. – Elég régimódi az ízlése – jegyezte meg Corina. – Nincs túl sok lemezem. – Nem is táncol? Megráztam a fejem. – És sör sincs a hűtőszekrényében? – Sört inna? Huncut mosollyal nézett rám, mintha megint valami vicceset mondtam volna. – Átülünk a kanapéra, Olav? Leszedte az asztalt, én pedig kávét főztem. Abban a pillanatban kifejezetten hangulatosnak tűnt az egész. Azután a kanapéra telepedtünk. Jim Reeves arról énekelt, hogy azért szereti a kedvesét, mert az megérti őt. Napközben enyhült az idő, az ablak előtt kövér hópelyhek szállingóztak.

Corinát néztem. Egy részem olyan feszült volt, hogy inkább visszaült volna a székre. Egy másik részem meg azt kívánta, hogy a karcsú dereka köré fonhassam a karom, és magamhoz húzhassam. Hogy megcsókolhassam a vörös ajkát. Megsimogathassam a fényes haját. Majd még közelebb húzzam magamhoz, hogy beszívhassam az illatát, hallhassam a lélegzetét, érezhessem, ahogy a hasa és a melle emelkedik és süllyed. Cukor ízét éreztem a számban. Azután a lejátszókar a lemez közepére siklott, felemelkedett, és visszaindult a helyére, a lemez pedig lassan abbahagyta a forgást. Nagyot nyeltem. Fel akartam emelni a kezem, hogy a válla és a nyaka találkozásához tegyem. De remegett. És nem csak a kezem – egész testemben reszkettem, mint valami nyomorult influenzás. – Olav… – fordult felém Corina. Az orromat megcsapta az intenzív illat, amelyről nem tudtam eldönteni, hogy a parfümje volt-e, vagy inkább ő maga. Ki kellett nyitnom a számat, hogy levegőhöz jussak. Felemelte a dohányzóasztalon heverő könyvet: – Volna olyan jó, és olvasna nekem egy kicsit? Azt a részt, amelyik a szerelemről szól… – Ezer örömmel olvasnék magának – feleltem. – Akkor legyen szíves… – dorombolta, és maga alá húzta a lábát a kanapén. Kezét a karomra rakta. – Imádom a szerelmet. – De nem tehetem – folytattam. – Már hogyne tehetné! – nevetett, és kinyitva az ölembe fektette a könyvet. – Ne szégyenlősködjön, Olav! Csak én vagyok… – Diszlexiás vagyok. A váratlan kijelentés beléfojtotta a szót, és úgy pislogott rám, mintha pofon vágtam volna. A francba, én magam is összerezzentem. – Ne haragudjon, Olav, de… azt mondta… Azt hittem… – Elhallgatott, és teljes csend támadt. Azt kívántam, bár szólna még a zene. Behunytam a szemem. – Olvasok – mondtam. – Olvas? – Igen. – De hogyan tud olvasni, ha egyszer nem… – Látom a betűket. De néha rosszul. Olyankor újból meg kell néznem őket. – Kinyitottam a szemem. A keze még mindig a karomon pihent. – De honnan… tudja, hogy rosszul látta? – Általában onnan, hogy a betűk nem állnak össze értelmes szavakká. De időnként egyszerűen egy másik szót látok helyettük, és csak később jövök rá, hogy tévedtem. És olyankor megesik, hogy a fejemben egy egészen más történet áll össze, mint a valódi.

Így aztán két sztorit kapok egy áráért. Felnevetett. Hangosan és gyöngyözve. A szeme megcsillant a félhomályban. Én magam is nevettem. Nem ez volt az első alkalom, hogy valakinek a szóvakságomról meséltem. De most először fordult elő, hogy az illető nem hagyta abba a kérdezősködést. És ez volt az első eset, hogy olyasvalakinek beszéltem erről, aki nem az anyám vagy valamelyik tanárom. A keze végigsiklott a karomon. Szinte észrevétlenül. Már számítottam rá. El fog engedni. Helyette azonban a kezemre csúsztatta a kezét. Megszorította. – Maga tényleg nagyon vicces, Olav. És kedves. Az ablaktábla alsó részén lassan megült a hó. A hókristályok egymásba kapaszkodtak. Akár a fémgyűrűk egy páncélingen. – Akkor meséljen! – kérte. – Meséljen a szerelemről, amelyről a könyvben szó van. – Nos – mondtam, és az ölemben heverő regényre pillantottam. Azon az oldalon volt kinyitva, amelyen Jean Valjean a szárnyai alá veszi az elveszett, halálraítélt prostituáltat. Átgondoltam a dolgot, és inkább Cosette-ről és Mariusról meséltem. És Éponine-ről, a tolvajnak nevelt fiatal lányról, aki reménytelenül szerelmes volt Mariusba, és végül az életét adta a szerelemért. Mások szerelméért. Ez alkalommal anélkül meséltem, hogy kihagytam volna néhány részletet. – Ó, ez csodálatos! – szakadt ki Corinából, amikor befejeztem. – Igen – feleltem. – Éponine… – …hogy Cosette és Marius végül egymásé lett. Bólintottam. Corina megszorította a kezemet. Egy pillanatra sem eresztette el. – Meséljen a Halászról. Megvontam a vállam. – A Halász üzletember. – Daniel szerint gyilkos. – Az is. – Mi lesz, ha Daniel meghal? – Akkor nem lesz mitől tartania. A Halász nem fog ártani magának. – Úgy értem, hogy a Halász vesz majd át mindent? – Minden valószínűség szerint, hiszen nincs más konkurense. Hacsak maga nem gondolja úgy, hogy… – Ravaszul rákacsintottam. Hangosan nevetett, és oldalba bökött. Ki gondolta volna, hogy egy komikus veszett

el bennem? – Miért nem szökünk meg egyszerűen? – kérdezte. – Maga és én, mi ketten nagyszerűen boldogulnánk. Én tudok főzni, maga pedig… A mondat folytatása úgy lógott a levegőben, mint egy beszakadt híd. – Örömmel megszöknék magával, Corina, de egy vasam sincs. – Ó. Daniel mindig azt mondta, hogy jól megfizeti az embereit. Mert a hűség olyasmi, amit meg kell venni. – Elköltöttem az összes pénzt. – Mire? – Biccentett egyet, nyilván a lakásra célzott, hogy sem az, sem a berendezés nem kerülhetett egy vagyonba. Megvontam a vállam. – Volt egy özvegyasszony négy gyerekkel. Én tettem özveggyé, úgyhogy… Nos, egy gyenge pillanatomban borítékba tettem az összeget, amelyet a nő férjének ígértek egy bérgyilkosságért. És mint kiderült, az volt minden pénzem. Álmomban sem hittem volna, hogy a Halász ilyen jól fizet. Hitetlenkedő arccal meredt rám. Nem Darwin hat egyetemes arckifejezésének egyikével, de világosan értettem, mit akar vele mondani. – Maga… az összes pénzét egy olyan férfi özvegyének adta, aki arra készült, hogy megöljön valakit? Amikor megtettem, bennem is felmerült, hogy butaság volt a részemről, még ha úgy is véltem, hogy azért cserébe adom, amit elvettem. De ahogy Corina beszélt róla, éktelen nagy ostobaságnak tűnt. – Kit kellett volna megölnie a férfinak? – Nem emlékszem – válaszoltam. Rám nézett. – Olav, tudja, mi a helyzet? Fogalmam sem volt róla. Corina az arcomra tette a kezét. – Maga egészen különleges ember. A pillantása az arcomra siklott, apránként végigpásztázta, mintha fel akarná falni. Tudtam, ez az a pillanat, amikor az embernek tudnia, éreznie kell, amikor olvasnia kell a másik gondolataiban. Meglehet. Talán azért van, mert diszlexiás vagyok. Az anyám mindig is pesszimistának tartott. Az sem kizárt. Mindenesetre kellemes meglepetésként ért, amikor Corina Hoffmann hozzám hajolt, és megcsókolt.

Szeretkeztünk. Nem bátortalanságból választottam ezt a romantikus és szemérmes megfogalmazást egy sokkal direktebb és lényegre törőbb szó helyett, hanem mert a szeretkezés a legmegfelelőbb kifejezés. A szája szorosan a fülem mellett volt, zihált. Olyan végtelen óvatossággal bántam vele, ahogy a szárított virágokkal, amelyekre olykor a könyvtárból kikölcsönzött kötetekben bukkantam, és amelyek olyan törékenyek voltak, hogy azonnal szétporladtak az ujjaim között, amikor kézbe vettem őket. Attól féltem, hogy eltűnik. Időnként kénytelen voltam felemelni a karomat, hogy megnézzem, valóban ott van-e, és nem csak álmodom az egészet. Szelíd, pihekönnyű mozdulatokkal simogattam. Vártam, mielőtt beléhatoltam. Meglepetten bámult rám, nem tudhatta, hogy a megfelelő másodpercre várok. Azután eljött a pillanat, az egyesülés, az esemény, amelyről azt hihetnénk, hogy teljes mértékben triviális egy exstrici számára, de olyan elsöprő hatással bírt, hogy szinte elszorult a torkom. Miközben lassan és óvatosan egyre beljebb nyomultam, és valami ostoba gyengédséget súgtam a fülébe, Corina halk, elhúzódó nyögést hallatott. Észrevettem a türelmetlenségét, de azt akartam, hogy sokáig tartson, hogy igazán szép legyen. Azután magamra erőltetett önuralommal vettem birtokba, mint egy lassított felvételen. Corina csípője azonban szapora, erőteljes hullámzásba kezdett alattam, fehér bőre megcsillant a sötétben. Mintha a holdfényt akartam volna megfogni. Épp olyan puha. Épp olyan lehetetlen. – Maradj velem, édes – zihálta a fülembe. – Maradj velem, édes, édes Olav. Meggyújtottam egy cigarettát. Corina aludt. A havazás elállt. A szél, amely egy ideig szomorú dallamot fütyült az ereszcsatornában, elcsendesült. A szobában csak Corina egyenletes lélegzése hallatszott. A fülemet hegyeztem. Semmi. Épp olyan volt, mint amilyenről álmodtam. Nem hittem volna, hogy megtörténhet. Annyira fáradt voltam, hogy kis híján elaludtam. És olyan boldog, hogy nem akartam elaludni. Mert ha elalszom, ez a világ, amelyet még soha nem szerettem ennyire, egy időre megszűnik. És ahogy az a Hume nevű fickó mondta: a tény, hogy eddig minden reggel ugyanabban a testben ébredtem, és ugyanabban a világban, még nem garancia arra, hogy másnap reggel is ugyanígy történik majd. Életemben először éreztem kockázatosnak, hogy behunyjam a szemem. Így aztán folytattam a hallgatózást. Ébren őriztem, ami az enyém. Egyetlen oda nem illő hang sem volt. Azért csak füleltem.

Tizenegyedik fejezet Anyám túlságosan gyenge volt. Ezért kellett többet kiállnia, mint amennyit a legerősebbek elviseltek volna. Például képtelen volt nemet mondani annak a féregnek, aki az apám volt. És akitől több verést kellett elszenvednie, mint egy nemi erőszakot elkövető fegyencnek a börtönben. Különösen fojtogatni szerette. Soha nem felejtem el azt a tehénbőgésszerű hangot, amelyet anyám hallatott, valahányszor az apám a hálószobában egy időre elengedte a nyakát, hogy levegőhöz jusson. Aztán újrakezdte a gyilkolást. Anyám gyenge volt ahhoz is, hogy nemet mondjon az alkoholra, ezért az a kicsiny asszony annyi mérget öntött magába, amennyi egy ökröt vagy egy elefántot is leterített volna. És velem szemben is gyengének bizonyult, mert erején felül megadott mindent, amire szükségem volt. Mindig azt mondták, hogy az anyámra hasonlítok. Csak akkor értettem meg, hogy apámból is van bennem, amikor utoljára a szemébe néztem annak a rohadéknak. Olyan volt, mint egy vírus, mint valami betegség a véremben. Általában csak akkor jött el hozzánk, amikor pénzre volt szüksége. És rendszerint meg is kapta azt a keveset, amink volt. De azzal is tisztában volt, hogy akár megkapta az összekuporgatott pénzt, akár nem, a rettegés fenntartása érdekében muszáj megmutatnia, mi vár anyámra, ha egy nap nem fizet. Anyám lépcsőkkel, ajtókkal és a csúszós fürdőszobapadlóval magyarázta a monoklikat és a feldagadt ajkát. És idővel, ahogy az alkohol megvetette a lábát az életében, valóban előfordult, hogy nekiesett a falnak. Az apám mindig azt mondta, hogy hülyére olvasom magam. Az a gyanúm, hogy neki is ugyanaz volt a baja az írással és az olvasással, mint nekem. A különbség annyi volt, hogy ő feladta. Amíg ő az első adandó alkalommal kimaradt az iskolából, és azóta szinte még újságot sem olvasott, én különös módon szerettem az iskolát. Leszámítva a matematikát. Nem beszéltem sokat, ezért a legtöbben ostobának tartottak. Az irodalomtanárom azonban, aki a fogalmazásaimat javította, azt mondta, hogy az elírások dacára van bennem valami, ami a többiekben nincs meg. És ez nekem bőven elég volt. Az apám viszont folyton azt kérdezgette, ugyan mire megyek az állandó olvasással. Talán azt képzelem, hogy jobb vagyok nála vagy a rokonság többi részénél? Akik becsületes munkából éltek, és remekül boldogultak. Eszükben sem volt idegen szavakkal kérkedni, nem képzelték a mesék világába magukat. Amikor tizenhat éves lettem, felvetettem neki, hogy ő is megpróbálkozhatna némi becsületes munkával. Kékre-zöldre vert. Azt mondta, ezt hívják nevelésnek, és hogy ez épp elég munka volt

aznapra. Tizenkilenc éves voltam, amikor egy este újra felbukkant nálunk. Aznap szabadult a Botsenből, egy évet ült egy pasas meggyilkolásáért. Nem voltak tanúk, így a bíróság kénytelen volt igazat adni az ügyvédnek abban, hogy a férfi agysérülése akkor is keletkezhetett, amikor megpróbált visszaütni, és elcsúszott a jégen. Mondott valamit arról, hogy megnőttem. Barátságosan hátba vágott. Az anyám elmesélte neki, hogy az elmúlt évben egy fuvarozócégnél dolgoztam. Igaz ez? Végre megjött az eszem? Nem válaszoltam. Nem mondtam el neki, hogy azért dolgozom a gimnázium mellett, mert arra gyűjtök, hogy amikor a következő évben elkezdem az egyetemet vagy a katonai szolgálatot, albérletbe költözhessek. Azt mondta, jó, hogy dolgozom, mert minden fillér számít. Megkérdeztem, miért. Miért? Mert az ártatlanul elítélt apámnak most minden segítségre szüksége van a családjától ahhoz, hogy újra talpra álljon. Tiltakoztam. Hitetlenkedve meredt rám. És láttam rajta, hogy azt latolgatja, megüssön-e. Végigmért. A fiú megnőtt. Azután kurtán felnevetett. Azt mondta, ha nem köhögöm ki neki a tetves ezreseimet, megöli az anyámat. Majd úgy intézi, hogy ez is balesetnek tűnjön. Ehhez mit szólok? Nem válaszoltam. Azt mondta, hatvan másodpercem van, hogy eldöntsem. Azt feleltem, hogy a pénz a bankban van, várnia kell a másnap reggeli nyitásig. Oldalra billentette a fejét, hogy jobban felmérje, hazudok-e. Azt mondtam neki, hogy nem fogok lelépni, és megkaphatja az ágyamat, én pedig az anyámmal alszom majd. – Ezek szerint már ott is átvetted a helyemet? – vigyorgott. – Nem tudtad, hogy ez törvénytelen? Vagy erről nem írnak a könyveid? Este a szüleim megosztoztak anyám maradék piáján. Bementek a szobájába. Lefeküdtem a kanapéra, és vécépapírt tömtem a fülembe. De ez sem volt elég ahhoz, hogy elnyomja anyám bőgését. Azután kicsapódott az ajtó, és hallottam, ahogy az apám bemegy a szobámba. Vártam hajnali két óráig, majd kihoztam a fürdőszobából a vécékefét. Azután lementem a ház közös pincéjébe, és kinyitottam a tárolónkat. Tizenhárom éves koromban sífelszerelést kaptam ajándékba. Az anyámtól. Isten tudja, miről kellett

lemondania azért, hogy kifizesse a léceket. Mostanra azonban kinőttem őket. Lehúztam a hótányért az egyik síbotról, és felmentem a lakásba. Beosontam a szobámba. Az apám a hátán fekve horkolt. Felléptem a keskeny ágy két oldalára, és a hasához nyomtam a bot hegyét. A mellkasával nem is próbálkoztam, a szegycsont vagy valamelyik borda könnyedén megállíthatta volna a botot. Egyik kezemet a csuklópántba dugtam, a másikat a bot tetejére tettem, ügyelve, hogy az megfelelő szögben álljon, nehogy ferdén érje a terhelés, és a bambusz elhasadjon. Vártam. Nem tudom, miért. Nem azért, mert féltem. Abban a pillanatban nem. Apám légzése nyugtalanabbá vált, úgy tűnt, mindjárt megfordul. Akkor a térdemet felhúzva felugrottam. Teljes súlyommal a botra nehezedtem. A bőr mutatott egy kevés ellenállást, de amikor átszakadt, a bot simán keresztülsiklott apám testén. A póló egy részét magával rántotta a gyomrába, és a hegye mélyen a matracba fúródott. A szeme fekete volt a sokktól, ahogy rám meredt. Gyorsan a mellkasára ültem, és a térdemmel leszorítottam a két karját. Kiáltásra nyitotta a száját. Céloztam, és a szájába nyomtam a vécékefét. Hörgött és rúgkapált, de nem tudott megmozdulni. Bizony, megnőttem. Ahogy ott ültem rajta, amíg kapálózott, arra gondoltam, hogy most meglovagolom az apámat. Hogy most az apám a kancám. Fogalmam sincs, mennyi ideig ültem rajta, mire felhagyott a rángatózással, és annyira elernyedt, hogy úgy ítéltem, kivehetem a kefét a szájából. – Átkozott idióta… – nyögte csukott szemmel. – Ha átvágod a torkom egy késsel, nem… – Az túlságosan rövid ideig tartott volna – feleltem. A nevetése köhögésbe fulladt. A szája sarkában vérbuborékok tűntek fel. – Nézzenek oda, ez az én fiam… Ezek voltak az utolsó szavai. Azután mégis megkapta a kegyelemdöfést. Mert rájöttem, hogy annak a mocsoknak akkor és ott igaza volt. A fia voltam. Egy szó sem igaz abból, hogy nem tudom, miért vártam pár másodpercet, mielőtt belevágtam a botot. Azért tettem, hogy meghosszabbítsam a boldog pillanatot, amikor én, és csakis én döntök életről és halálról. A vírus volt, amelyet a véremben hordoztam. Apám vírusa. A holttestet lecipeltem a pincébe, ahol egy régi, rothadófélben lévő sátorponyvába csavartam. Azt is anyám vette. Arról álmodozott, hogy a kis családunk majd sátorozni jár egyszer. Frissen fogott pisztrángot sütögetünk egy tó mellett, ahol soha nem megy le a nap. Remélem, a piája segítségével sikerült eljutnia oda. Több mint egy hétbe telt, mire a rendőrség kijött, hogy megkérdezzék, láttuk-e az apámat, amióta kiszabadult. Azt válaszoltuk, nem. Feljegyezték, majd megköszönték az információt, és távoztak. Nem tűntek túlságosan buzgónak. Már korábban

kölcsönvettem egy furgont, és a matracot az ágyneművel együtt a szemétégetőbe vittem. Éjszaka pedig elhajtottam Nittedal legkiesebb szegletébe, egy tóhoz, ahol soha nem megy le a nap, és ahová utána jó ideig nem mentem pisztrángot fogni. A parton ültem a csillogó vizet bámulva, és arra gondoltam, hogy ez az, amit hátrahagyunk, néhány hullámgyűrű, amely pár pillanatig a felszínen ringatózik, azután eltűnik. Mintha sosem lett volna ott. Mintha sosem lettünk volna itt. Ez volt az első gyilkosságom. Amikor néhány héttel később megkaptam az egyetem levelét, amelyben örömmel értesítettek, hogy felvételt nyertem, valamint tájékoztattak a beiratkozás időpontjáról, lassú mozdulatokkal darabokra téptem.

Tizenkettedik fejezet Egy csókra ébredtem. Mielőtt rájöttem, hogy csók volt, egy pillanatra elöntött a vegytiszta pánik. Azután visszatértek az emlékeim, és a rémület helyébe valami puha melegség lépett, amelyet jobb szó híján kénytelen voltam boldogságnak nevezni. Corina a mellkasomra hajtotta a fejét. Lenéztem rá, a hajára, amely teljesen beborított. – Olav? – Igen? – Nem maradhatnánk itt a világ végezetéig? Semmit sem szerettem volna jobban. Szorosan magamhoz húztam. Számoltam a másodperceket. A másodperceket, amelyeket együtt töltöttünk, amelyeket senki sem vehetett el tőlünk, a másodperceket, amelyeket itt és most emésztettünk fel. De ahogy már említettem, nem tudok túlságosan sokáig számolni. A hajához érintettem az ajkam. – Itt ránk fog találni, Corina. – Akkor menjünk innen messzire. – Előbb el kell kapnunk. Nem mehetünk csak úgy el, hogy aztán egész hátralévő életünkben folyton a hátunk mögé kelljen lesnünk. Mutatóujjával végigsimított az orromon és az államon, mintha egy forradást követne. – Igazad van. De azután elmegyünk, ugye? – Igen. – Megígéred? – Igen. – És hová? – Ahová csak szeretnéd. Az ujja folytatta az utat lefelé a nyakamon, az ádámcsutkámon, a kulcscsontomon. – Akkor Párizsba akarok menni. – Akkor Párizsba megyünk. De miért pont oda?

– Mert Cosette és Marius is ott élt. Nevettem, kidugtam a lábam a paplan alól, és homlokon csókoltam. – Ne kelj fel! – kérte. Így aztán ágyban maradtam. Tízkor egy csésze kávé és az újság mellett ültem a konyhaasztalnál. Corina aludt. A hidegrekord továbbra is karnyújtásnyira volt. A tegnapi enyhülés viszont korcsolyapályává változtatta az utakat. Egy autó átcsúszott a szembejövő sávba a Trondheimsveien. Egy autószállító. A háromtagú család északra utazott volna a karácsonyi ünnepekre. A rendőrség továbbra sem bukkant egyetlen nyomra sem a Vinderennél történt gyilkosság ügyében. Tizenegy órakor egy üvegáruboltban ácsorogtam. Az üzlet zsúfolásig volt karácsonyi ajándékokra vadászó vásárlókkal. Az ablaknál szobrozva úgy tettem, mintha egy készletet tanulmányoznék, miközben az utca túloldalán magasodó épületet figyeltem. Hoffmann irodáit. Az épület előtt két férfi álldogált. Pine és egy másik fickó, akit korábban még nem láttam. Az új pasas fázósan toporgott, a cigarettája füstje Pine arcába csapódott, aki folyamatosan beszélt, noha a másikat láthatóan nem különösebben érdekelte a mondanivalója. Az új srác a vastag szőrmés füles sapka ellenére a vállai közé húzta a fejét, miközben Pine teljesen nyugodtnak tűnt a kutyagumibarna kabátban és a bohóckalapban. A stricik hozzászoktak az utcán való ácsorgáshoz. Az új fiú még lejjebb húzta a fülén a sapkát. Bár az volt a gyanúm, hogy ennek nem a hideg, hanem Pine szájmenése volt az oka. Pine kihúzta a cigarettát a füle mögül, és megmutatta a fickónak. Nyilván ugyanazt a sztorit mesélte, mint máskor, hogy a cigaretta attól a naptól kezdve van a füle mögé tűzve, amelyen abbahagyta a dohányzást. És hogy így mutatja meg a dohánynak, ki a főnök kettőjük közül. Szerintem inkább csak azért hurcolta ott a cigarettát, hogy az emberek rákérdezzenek az okára, és aztán lyukat beszélhessen a hasukba. Az új srác túlságosan sok ruhát viselt ahhoz, hogy lássam, van-e pisztolya, Pine kabátja azonban egyértelműen félrecsúszott. Vagy egy mocskosul teli pénztárca vagy egy lőfegyver lapult a zsebében. Túlságosan nagy ahhoz, hogy az az egyszerű kés legyen, amellyel folyton járkált. Egy fűrészfogas vadászkés. Akkor is azt használta, amikor rábeszélte Mariát, hogy neki dolgozzon. Megmutatta neki, mit tesz vele és a szeretőjével a kés, amennyiben nem bocsátja áruba a száját és az altestét, hogy összeszedje a pénzt, amellyel a pasas tartozott. Láttam magam előtt, ahogy Maria rémülettől tágra nyílt szemmel Pine szájára mered, és kétségbeesetten próbálja leolvasni, mit akar tőle a strici, aki egyre csak a pofáját jártatta. Ahogy ebben a pillanatban is. Az új pasas azonban átnézett rajta, csak az utcát pásztázta sötét pillantással a füles sapka alól. Nyugodtan, összpontosítva. Mostanában vehették fel. Lehet, hogy külföldi. Profinak tűnt.

Az üzletet a párhuzamos utcára nyíló kijáraton át hagytam el. Beléptem a Torggata egyik telefonfülkéjébe. Felemeltem az oldalt, amelyet az újságból téptem ki. Miközben arra vártam, hogy felvegyék a kagylót, egy szívet rajzoltam a fülke üvegére. – Ris egyházközség. – Elnézést a zavarásért, de van egy koszorúm, amelyet a holnaputáni Hoffmanntemetésre szeretnék leadni. – A temetkezési iroda fogja átvenni… – Az a gond, hogy nem Oslóban élek, és holnap késő este utazom keresztül a városon, zárásidő után. Arra gondoltam, hogy egyenesen a templomba vinném a koszorút. – Nincs olyan alkalmazott, aki… – De ha jól sejtem, a koporsót is holnap este szállítják magukhoz az altemplomba, nem? – Igen, általában ez az eljárás. Vártam, de nem folytatta. – Esetleg megnézhetné nekem. Alig hallható sóhaj következett. – Egy pillanat. – Papírlapozás. – Igen, így van. – Akkor holnap este beugrom a templomba. A család biztosan szeretné még utoljára megnézni az elhunytat, így egyúttal részvétet is nyilváníthatok. Bizonyára egyeztettek velük időpontot, mikor juthatnak be az altemplomba. A családot is felhívhatnám, de nem akarom szükségtelenül zaklatni őket most… – Vártam. Hallottam a habozást a vonal másik végén. Megköszörültem a torkom. – …ebben a számukra oly tragikus időszakban. – Úgy látom, holnap este nyolc és kilenc óra között kértek időpontot. – Köszönöm – mondtam. – De akkorra sajnos nem érek oda. Ez esetben talán jobb, ha nem említi nekik, hogy érdeklődtem. Majd más módon juttatom el a koszorút. – Ahogy óhajtja. – Köszönöm a segítséget! Elmentem a Youngstorgetre. Az operához vezető utcácskában ma senki sem állt. Amennyiben a tegnapi fickó Hoffmann embere volt, akkor úgyis látta már, amit akart. A fiú nem engedett be a pult mögé. Azt mondta, hogy a Halásznak megbeszélése van. A lengőajtó katedrálüvege mögött árnyékok mozogtak. Azután az egyik árnyék felállt, és ugyanarra tűnt el, amerre a minap magam is: a hátsó ajtó felé. – Bemehet – intett a fiú.

– Elnézést – mondta a Halász. – Nem csak a karácsonyi tőkehal miatt van sok dolgunk. Alighanem fintorgattam az orrom az átható halszagtól, mert a Halász elnevette magát. – Nem bírod a rája szagát, fiú? – A halak felé biccentett, amelyek feldarabolva és részben kifilézve feküdtek a mögöttünk álló pulton. – Zseniális ötlet ugyanabban a kocsiban szállítani a drogot, amelyben a ráját, mert a drogkereső kutyáknak szikrányi esélyük sincs. Szinte senki sem készít halgombócot rájából, de én nagyon szeretem. Ízletes. Egy tál felé intett, amely a közöttünk lévő összevagdosott faasztalon állt. A tálban sápadtszürke halgombócok úszkáltak valami zavaros folyadékban. – Egyébként hogy megy az üzletnek ez a része? – kérdeztem, és úgy tettem, mintha nem értettem volna, hogy tulajdonképpen megkínált. – A keresletre nincs panasz, de az oroszok kezdenek kapzsivá válni. Könnyebb lesz tárgyalni velük, ha nem kell már kijátszaniuk bennünket egymás ellen Hoffmann-nal. – Hoffmann tudja, hogy beszéltem magával. – Nem ostoba. – Nem. Ezért piszkosul őrzik. Nem állíthatunk csak úgy be, hogy elkapjuk. Használnunk kell a fantáziánkat. – Ez a te problémád – felelte a Halász. – A közelébe kell férkőznünk valahogy. – Ez is a te problémád. – A mai lapban megjelent gyászjelentés szerint az ifjabb Hoffmannt holnapután temetik. – És? – Ott elkaphatjuk. – A temetésen? Lesz ott egy csomó ember. – A Halász megrázta a fejét. – Túlságosan kockázatos. – Nem a temetésen, hanem a temetés előtti estén. A altemplomban. – Hadd halljam a részleteket! Belevágtam. A Halász a fejét ingatta. Folytattam. Még inkább rázta a fejét. Felemeltem a kezem, és tovább beszéltem. Továbbra sem hagyott fel a fejcsóválással, de most már széles vigyor terült szét az arcán. – Megáll az eszem. Hogy az ördögbe ókumláltad ezt ki? – Egy ismerősömet ugyanott temették. Akkor így történt.

– Te is tudod, hogy nemet kellene mondanom. – Úgyis bele fog egyezni. – És ha beleegyezem? – Akkor szükségem lesz pénzre, hogy beszerezzek három koporsót. A Kimen Temetkezési Irodánál vannak előregyártottak. De ezt maga is tudja… A Halász figyelmeztető pillantást vetett rám. A kötényébe törölte a kezét. Megrángatta a bajuszát, és megint megtörölte a kezét. – Vegyél egy halgombócot, én pedig megyek, megnézem, mi van a kasszában. A tálra pillantottam. Arra a valamire, amiben a halgombócok lebegtek, és amiről – ha nem tudtam volna, mi az – azt is hihettem volna, hogy ondó. Bár jobban belegondolva, honnan is tudhattam volna. Hazafelé Maria csemegeboltja mellett haladtam el. Eszembe jutott, hogy akár ott is bevásárolhatnék a vacsorához. Bementem, fogtam egy bevásárlókosarat. Maria háttal ült nekem, éppen kiszolgált egy vevőt. Végigsétáltam a polcok mellett, összeszedegettem némi halrudacskát, krumplit, répát. És négy sört. Az egyik polcon karácsonyi papírba csomagolt Kong Haakon bonbont találtam, amely szintén a kosárban landolt. Maria és a kassza felé közeledtem. Rajtam kívül nem volt más vásárló az üzletben. Amikor észrevett, elvörösödött. És ebben nem is volt semmi különös, ha az elmaradt vacsorára gondolok. Nyilván nem hívott meg túl gyakran férfiakat az otthonába. Odaléptem hozzá, kurtán ráköszöntem. A bevásárlókosarat bámulva a szalagra pakoltam a halrudacskákat, a krumplit, a sárgarépát és a sört. A bonbonosdobozt egy darabig tétován tartottam a kezemben. A gyűrű Corina ujján. Ő adta neki, a fiú. A szerető. Csak úgy. Én meg egy nyamvadt doboz bonbont viszek neki karácsonyi ajándék gyanánt, olyan díszcsomagolásban, amely mintha legalábbis Kleopátra obeliszkjét rejtené. – Ez. Minden. Meglepetten bámultam Mariára. Beszélt. A mindenségit, tényleg megszólalt. Furcsán hangzott, de egyértelműen szavak voltak. Beszélt, mint bárki más. Kisimította a haját az arcából. Szeplők. Nyugodt pillantású, kissé fáradt szempár. – Igen – feleltem eltúlzottan artikulálva. Halványan elmosolyodott. – Ez… minden – mondtam lassan és némileg túl hangosan. Kérdő pillantással a bonbonosdoboz felé intett. – Ez… a… magáé. – Felemeltem a dobozt. – Boldog… karácsonyt! A szája elé kapta az egyik kezét. És a tenyere mögött színpadra illő arckifejezések

egész sorát láttam. Több mint hatot. Meglepetést, zavart, örömöt, aggodalmat, majd kérdőn felvonta a szemöldökét, végül összehúzta a szemét, és hálásan mosolygott. Így van ez, amikor az ember nem tud beszélni: nagyon kifejezővé válik az arca, elsajátít egyfajta mimikát, amely meglehetősen eltúlzottnak tűnhet azok számára, akik nincsenek hozzászokva. Odanyújtottam neki a dobozt. Láttam, ahogy a szeplős keze az enyémhez közelít. Mire készül? Csak nem akarja megfogni a kezem? Visszahúztam a karom, majd gyors biccentést követően az ajtóhoz indultam. A hátamban éreztem a pillantását. A fenébe is, én csak egy doboz bonbont adtam neki, mégis mit akar ez a csaj? Amikor benyitottam, a lakás teljes sötétségbe burkolózott. Az ágyban Corina testének körvonalát vettem ki. Annyira csendben és mozdulatlanul feküdt, hogy szinte különösnek találtam. Lassan az ágyhoz mentem, és megálltam fölötte. Olyan békésnek tűnt. És olyan sápadtnak. A fejemben egy óra kezdett ketyegni, mintha figyelmeztetni akart volna valamire. Közelebb hajoltam hozzá, az arcom közvetlenül a szája fölött volt. Valami hiányzott. És az óra egyre hangosabban ketyegett. – Corina – suttogtam. Nem reagált. – Corina! – ismételtem meg, ezúttal kicsit hangosabban. Olyasmit hallottam a saját hangomban, amit azelőtt soha: valamiféle tehetetlen sikolyt. Kinyitotta a szemét. – Gyere ide, mackókám – lehelte, körém fonta a karját, és behúzott az ágyba. – Keményebben! – suttogta. – Nem fogok darabokra törni. Nem, gondoltam, nem fogsz darabokra törni. Mi és ez az egész itt nem fog darabokra törni. Mert ez az, amire vártam, amire annyit gyakoroltam. Ezt csak a halál pusztíthatja el. – Ó, Olav! – suttogta. – Ó, Olav! Az arca ragyogott, mosolygott, a szemében azonban könnyek csillogtak. A melle fehéren hullámzott alattam, olyan fehéren, annyira hófehéren. És bár akkor és ott olyan közel volt hozzám, amennyire egy másik ember csak lehet, olyan volt, mintha abban a pillanatban láttam volna meg először, messziről, az ablak mögött az utca túloldaláról. És arra gondoltam, hogy nem lehet egy ember meztelenebb annál, mint amikor nem tudja, hogy figyelik, hogy minden mozdulatát szemmel tartják. Ő sosem látott így engem. És talán nem is fog. Abban a másodpercben belém hasított, hogy még mindig megvannak a lapok, a levél, amelyet soha nem fejeztem be. Ha Corina megtalálja, talán félreérti. Furcsa, hogy a szívem szaporábban kezdett verni egy ilyen semmiségtől. A lapok az evőeszköztartó alatt voltak a konyhaszekrény fiókjában, kizárt, hogy bárki is rájuk bukkanjon. Mégis úgy döntöttem, hogy az első adandó

alkalommal kidobom őket. – Igen, most jó, Olav! Amikor elélveztem, valami mintha felszakadt volna bennem, valami, ami eddig elzárva pihent. Nem tudom, mi volt az, de az orgazmus okozta nyomás magával sodorta, kimosta belőlem. Levegő után kapkodva feküdtem a hátamon. Megváltoztam, csak épp nem tudtam, hogyan. Corina fölém hajolt, megsimogatta a homlokom. – Hogy érzed magad, királyom? Válaszoltam, de a torkom tele volt nyálkával. – Mit mondtál? – nevetett. Megköszörültem a torkom, és megismételtem: – Éhes vagyok. A nevetése még hangosabb lett. – És boldog – tettem hozzá. Corina ki nem állhatta a halat. Allergiás volt rá, mindig is az volt, valami családi vonás. Az élelmiszerbolt zárva volt, de felajánlottam neki, hogy hozok egy CP Specialt a Chinapizzából. – Chinapizza? – Kínai és pizza. Mármint külön-külön. Majdnem mindennap ott eszem. Újra felöltöztem, és lementem a sarki telefonfülkéhez. Soha nem vezettettem be a telefont a lakásba, nem akartam. Nem akartam, hogy az emberek hallhassanak, rám találhassanak, vagy beszélhessenek velem. A telefonfülkéből felláttam a harmadik emeleti ablakomra. Az ablakban álló Corina fejét fénykoszorú vette körül, olyan volt, mint valami kicseszett glória. Lenézett rám. Intettem neki. Visszaintegetett. Azután a pénzérme egy fémes hang kíséretében lepottyant. – Chinapizza. Tessék? – Szia, Lin, itt Olav. Egy CP Special lenne elvitelre. – Nem itt enni, mistel Olav? – Ma nem. – Tizenöt pelc. – Köszönöm. Még valami! Nem kérdezősködött utánam senki? – Mistel Olav után? Nem.

– Rendben. Ül valaki az étteremben, akit korábban láttál már ott velem? Egy pasas furcsa, cérnavékony bajusszal? Olyan, mintha ceruzával rajzolták volna az orra alá. Vagy egy barna bőrkabátos, cigarettával a füle mögött? – Lássuk csak… Nem. Legfeljebb tíz asztal lehetett a helyiségben, így aztán bíztam a fickóban. Sem Brynhildsen, sem Pine nem várt rám a kajáldában. Többször is jártak ott velem, azt viszont nem sejtették, milyen gyakran megfordulok ott. Jól van. Kilöktem a fülke nehéz vasajtaját, és felpillantottam az ablakra. Corina még mindig ott állt. Negyedóra alatt odaértem a Chinapizzába. A pizza már készen várt egy kempingasztal méretű, piros papírdobozban. CP Special. Oslo legjobb pizzája. Alig vártam, hogy megpillantsam Corina arcát, amikor megkóstolja az első falatot. – See you latel, all-i-gatol! – kiáltotta utánam szokásához híven Lin, amikor kiléptem az ajtón. Az ajtó becsapódásának zaja elnyomta a folytatást. Végigsiettem a járdán, majd befordultam a sarkon. Corinára gondoltam. Minden bizonnyal nagyon erősen. Mindenesetre ez az egyetlen mentségem arra, hogy nem láttam és nem is hallottam őket, és a teljesen nyilvánvaló gondolat sem merült fel bennem. Nevezetesen az, hogy ha mégis tudták, hogy a Chinapizza a törzshelyem, akkor arra is gondoltak, hogy nagy valószínűséggel számítok az ottani felbukkanásukra, és nem fogom előzetes óvintézkedések nélkül megközelíteni a helyet. Ezért nem a kivilágított, meleg helyiségben vártak rám, hanem odakint az űrbéli fagyban és sötétségben, ahol – meg mernék esküdni rá – alig mozogtak a francos atomok. Két csikorgó léptet hallottam a hóban, de az az átkozott pizza megakadályozott abban, hogy előrántsam a pisztolyt, mielőtt egy darab hideg fém préselődött volna a fülemhez. – Hol van a nő? Brynhildsen volt az. A ceruzahegy-vékonyságú bajsza mozgott, amikor beszélt. Egy fiatal srác volt vele, aki inkább ijedtnek tűnt, mint veszélyesnek. A srác akár egy „betanítás alatt” táblát is tűzhetett volna a kabátjára, a motozással viszont egészen alapos munkát végzett. Brynhildsennek nyújtotta a pisztolyomat. Gyanúm szerint Hoffmann-nak volt annyi sütnivalója, hogy a zöldfülűt komolyabb fegyver nélkül bocsássa Brynhildsen rendelkezésére. Legfeljebb egy kés lehetett nála. A stricik fegyvere. A pisztoly a drogkereskedők játékszere volt. – Hoffmann azt mondta, ha visszaadod a nejét, életben maradhatsz – mondta Brynhildsen. Hazugság volt, de a helyében persze én is ezt mondtam volna. A lehetőségeimet mérlegeltem. Az utcán a rosszfiúkat leszámítva egy lélek sem járt. Olyan csend volt,

hogy hallottam, amint az elsütőbillentyű megfeszülő rugója halkan feljajdul. – Most! – sürgetett Brynhildsen. – Tudod, hogy így is, úgy is megtaláljuk. Ezúttal nem blöffölt. – Rendben – mondtam. – Magammal vittem, hogy legyen valami tárgyalási alapom. Nem tudtam, hogy a kölyök Hoffmann fia volt. – Nem ismerem a részleteket, nekünk csak a nő kell. – Akkor menjünk el érte – válaszoltam.

Tizenharmadik fejezet – Metróval megyünk – jelentettem ki. – Idehallgass, a csaj azt hiszi, megvédem. És azt is teszem. Egészen addig, amíg fel nem tudom használni ehhez az üzlethez. Ezenkívül azt mondtam neki, hogy ha nem vagyok otthon fél órán belül, akkor valami baj van, és lépjen le. A karácsony előtti forgalomban pedig legalább háromnegyed óra az út a lakásomig. Brynhildsen rám meresztette a szemét. – Akkor hívd fel, és mondd meg neki, hogy késel egy kicsit. – Nincs telefonom. – Tényleg? Akkor hogy lehet, hogy a pizza már elkészült, mire ideértél, Johansen? A hatalmas, piros kartondobozra néztem. Brynhildsen nem volt hülye. – Telefonfülkéből hívtam őket. Brynhildsen a mutató- és hüvelykujjával végigsimította a bajuszát a szája két sarka felé, mintha megpróbálná meghosszabbítani a cérnavékony vonalat. Végigpillantott az utcán. A forgalmat mustrálgatta, és nyilván azt mérlegelte, mit mond majd Hoffmann, ha a nejének sikerül elmenekülnie. – CP Special – szólalt meg a fiú. Széles vigyorral a doboz felé intett. – A legjobb pizza a városban, mi? – Fogd be! – förmedt rá Brynhildsen, aki befejezte a bajuszvakarászást, és döntésre jutott. – Jó, metróval megyünk. Azután felhívjuk Pinét a telefonfülkédből, hogy szedjen fel bennünket. Öt percbe telt elgyalogolnunk a Nemzeti Színháznál lévő metróállomáshoz. Brynhildsen behúzta a kabátja ujjába a pisztolyt. – Te veszed a jegyedet. Én ugyan nem fizetem ki neked – közölte, amikor a jegypénztárhoz értünk. – Már megvettem idefelé, egy óráig érvényes – hazudtam. – Persze, igaz is – vigyorodott el Brynhildsen. Végül is így legalább belefuthatunk néhány jegyellenőrbe, akik bevisznek valamelyik biztonságos rendőrőrsre. A metrón épp olyan tömeg volt, mint amilyenben reménykedtem. Fáradt munkások, rágógumizó fiatalok, a hideg ellen vastagon beöltözött férfiak és nők, ajándékokkal tömött reklámtáskák. A szerelvény közepén álltunk meg, mindhárman

ugyanabba a fémrúdba kapaszkodtunk. Az ajtók bezárultak, és a pára lecsapódott az ablakokra. A szerelvény elindult. – Hovseter. Nem hittem volna, hogy a város nyugati felében laksz, Johansen. – A látszat néha csal, Brynhildsen. – Tényleg? És csak a látszat kedvéért nem odafent Hovseterben vetted a pizzát? Egy nyamvadt pizzáért bejöttél a belvárosba? – Ez egy CP Special – mondta a fiú áhítattal meredve a piros dobozra, amely aránytalanul nagy helyet foglalt el a zsúfolt kocsiban. – Ilyet nem kapsz… – Kuss! Szóval szereted a hideg pizzát, Johansen? – Majd felmelegítjük. – Felmelegítitek? Mármint te és Hoffmann felesége? – Brynhildsen kurta nevetése úgy hangzott, mint egy fejszecsapás. – Igazad van, Johansen, a látszat néha csal. Tényleg csal, gondoltam. Például belőlem sem nézné ki senki, hogy pontosan tudom, egy Hoffmann-féle alak nem fog életben hagyni. És mivel tudom, a látszat ellenére kétségbeesett dolgokat fogok tenni azért, hogy megváltoztassam a történet folyásának irányát. Brynhildsen szemöldöke enyhén összenőtt az orrnyerge fölött. Azt ugyan nem tudtam leolvasni az arcáról, mi zajlik az összenőtt szemöldök mögött, de minden valószínűség szerint azt tervezték, hogy Corinát és engem a lakásomban lőnek le. Azután a kezembe adják a pisztolyomat, hogy úgy tűnjön, mintha én lőttem volna le Corinát, majd saját magamat. Egy elvakult szerető. Elég klasszikus történet. Lényegesen jobb választás, mint egy tóba hajítani bennünket az egyik Oslo melletti völgyben. Ha Corina simán csak eltűnne, a férj automatikusan a rendőrség látókörébe kerülne, Hoffmann esetében pedig semmi szín alatt nem fordulhat elő, hogy bármi okból nyomozni kezdjenek utána. Legalábbis Brynhildsen helyében én így gondolkodnék. De én nem vagyok Brynhildsen. Brynhildsen pillanatnyilag egy tapasztalatlan segéddel megáldott pasas volt, aki az egyik kabátujjában egy pisztolyt rejtegetett, a másik kezével meg lazán egy fémrúdba kapaszkodott, a terpesz pedig, amelyben állt, közel sem volt elég széles ahhoz, hogy ne billenjen majd ki az egyensúlyából. Ez van, ha az ember először utazik ezen a vonalon. Számolni kezdtem. Minden egyes váltót ismertem, minden mozdulatot, minden pontot és vesszőt. – Fogd! – nyomtam a pizzásdobozt a fiú melléhez, aki gépiesen elvette. – Hé! – üvöltötte bele Brynhildsen a fémes csörömpölésbe. Akkor lendültem mozgásba, amikor a vonat oldalra billent, Brynhildsen az egyensúlyát vesztette, és ösztönösen felemelte a fegyvert tartó karját. Mindkét kezemmel megragadtam a kapaszkodót, és teljes erőből a rúdhoz rántottam magam. Az orrnyereg fölé céloztam, ahol a két szemöldöke enyhén összenőtt. Azt olvastam, hogy az ember feje nagyjából négy és fél kilót nyom, amely hetven kilométer per órás

sebességre gyorsulva olyan erővel találhat el valamit, amelynek kiszámításához egy nálam lényegesen jobb matekosra volna szükség. Mindenesetre amikor újra hátradőltem, Brynhildsen törött orrából vékony sugárban spriccelt a vér, a szemhéja alól csak a szeme fehérje látszott, meg az írisze alsó pereme, a karja pedig úgy meredt ki az oldalából, akár egy pingvin szárnya. Láttam, hogy nincs magánál, de hogy elejét vegyem az esetleges feleszmélésének, megragadtam mindkét kezét – pontosabban az egyik kezemmel a kabátja ujjában rejtőző pisztolyt markoltam meg –, mintha körtáncra készülnék vele. Azután, bár az első alkalommal is megnyugtató eredménnyel járt, megismételtem az előbbi mozdulatot. Erőteljesen magam felé rántottam, lehajtottam a fejem, és az orrába fejeltem. Hallottam, ahogy valami, aminek feltehetően nem lett volna szabad, megadja magát. Amikor a pisztolyát már a kezemben tartva eleresztettem, Brynhildsen úgy dőlt el, mint a liszteszsák, miközben a körülöttünk álló utasok levegő után kapkodva igyekeztek elevickélni a közelünkből. Megfordultam, és a fiúra szegeztem a pisztolyt, amikor a hangszóróban egy orrhang mesterkélt közönnyel a Majorstua állomás közeledtét jelezte. – Leszállok – közöltem, majd anélkül hogy egy pillanatra is elmozdítottam volna a fegyvert, lehajoltam, és kihalásztam a pisztolyomat Brynhildsen kabátjának belső zsebéből. A fiú szeme kistányérnyi volt a pizzásdoboz fölött, a száját pedig akkorára tátotta, hogy perverz módon egészen csábító célpontnak tűnt. Ki tudja, néhány év múlva talán ő lesz az én nyomomban, lényegesen több tapasztalattal és lényegesen nagyobb kaliberű fegyverrel. Év? Ugyan. Ezek a kölykök három-négy hónap alatt kitanulják a szakma csínját-bínját. A metrószerelvény az állomáshoz közeledve fékezni kezdett. A mögöttem lévő ajtóhoz hátráltam. Hirtelen rengeteg helyünk lett, az utasok félrehúzódva meresztették ránk a szemüket. Egy kisbaba gagyogásán kívül egy pisszenést sem lehetett hallani. A metró megállt, az ajtók kinyíltak. Hátraléptem, majd megtorpantam. Ha volt is mögöttem új felszálló, nyilván jobbnak látta másik ajtót választani. – Gyerünk! – szóltam. A fiú nem reagált. – Gyerünk! – ismételtem meg nyomatékosabban. A fiú továbbra is csak értetlenül pislogott. – A pizzát! Gépiesen, mint egy alvajáró, előrelépett, és felém nyújtotta a piros dobozt. Kihátráltam a peronra, és a pisztolyt továbbra is a fiúra szegezve megálltam. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy megértette: kizárólag én szállok le. Brynhildsenre pillantottam. A padlón hevert, az egyik válla finoman meg-megrándult, mintha valami

elektromos impulzus mozgatná egy tönkrement robot egyik alkatrészét. Az ajtók bezárultak. A fiú meredten bámult rám a koszos ablaktábla mögül. A szerelvény elindult Hovseter felé. – See you latel, all-i-gatol! – suttogtam, és leeresztettem a pisztolyt. Szapora léptekkel hazafelé vettem az irányt a sötétben, és közben a fülemet hegyezve vártam a rendőrautók szirénáit. Amikor meghallottam a közeledő járőrkocsikat, a pizzásdobozt egy zárva lévő könyvesbolt lépcsőjére tettem, és a metróállomás felé indultam. Mihelyt a kék fények elhaladtak mellettem, sarkon fordultam, és visszamentem a könyvesbolthoz. A pizzásdoboz érintetlenül hevert a lépcsőn. Már alig vártam, hogy megpillantsam Corina arcát, amikor megkóstolja az első falatot.

Tizennegyedik fejezet – Nem is kérdezősködsz? – szólalt meg Corina a sötétben. – Nem – válaszoltam. – Miért nem? – Nem szoktam. – De biztosan kíváncsi vagy. Apa és fia… – Gondoltam, majd elmondod, ha úgy érzed, itt az ideje. Az ágy megreccsent, amikor Corina felém fordult. – És mi van, ha soha nem fogok mesélni róla? – Akkor soha nem tudom meg. – Nem értelek, Olav. Miért mentettél meg? Épp engem. Te olyan jó ember vagy, mit akarsz egy ilyen közönséges nőszemélytől, mint én? – Nem vagy közönséges. – Mit tudsz te erről? Hiszen nem is kérdezel semmit. – Azt tudom, hogy most itt vagy velem. Ez egyelőre elég. – És azután? Azt mondod, elintézed Danielt, mielőtt ő kap el téged. Azt mondod, utána Párizsba utazunk. Hogy majd valahogyan összekaparunk annyi pénzt, hogy megéljünk belőle. Mégsem vagy kíváncsi rá, ki vagyok, ki az a nő, aki képes volt rá, és a saját mostohafiával kezdett viszonyt? Hogy bízhatna meg valaki egy ilyen emberben, mint én? Egy ilyen szemfényvesztőben… – Corina – szakítottam félbe, és cigarettáért nyúltam. – Ha ennyire zavar, hogy mit gondolok és mit nem, akkor nyugodtan elmesélheted. Én csak azt mondom, hogy rajtad áll, mikor osztod meg velem. Finoman a karomba harapott. – Tartasz attól, amit hallani fogsz? Erről van szó? Attól félsz, hogy kiderül, nem is olyan vagyok, amilyennek látni szeretnél? Kihalásztam egy cigarettát a dobozból, de nem találtam öngyújtót. – Nézd, én olyan ember vagyok, aki embertársai meggyilkolásával keresi a kenyerét. Meglehetősen elnéző tudok lenni mások viselkedését és indítékait illetően. – Kétlem.

– Tessék? – Kétlem. Szerintem csak nem akarod beismerni. – Mit nem akarok beismerni? Hallottam, ahogy nyel egyet. – Hogy szerelmes vagy belém. Odafordultam hozzá. Az ablakból beszűrődő hold fénye megcsillant a könnyekkel teli szemében. – Szerelmes vagy belém, te bolond. – Erőtlenül a vállamra ütött. Majd egyre csak ismételgette, miközben patakzottak a könnyei: – Szerelmes vagy belém, te bolond. Szerelmes vagy belém, te bolond. Magamhoz húztam. Szorosan öleltem, miközben a vállam először átmelegedett, majd kihűlt a könnyeitől. És akkor megpillantottam az öngyújtót. Az üres pizzásdobozon feküdt. Ha volt is kétségem, mostanra elszállt. Corina szerette a CP Specialt. És engem is.

Tizenötödik fejezet December huszonharmadika. Ismét hidegre fordult az idő. A sarki telefonfülkéből felhívtam az utazási irodát, és megkérdeztem, mibe kerülnek a repülőjegyek Párizsba. Azután a Halász számát tárcsáztam. Minden bevezetés nélkül közöltem, hogy pénzt akarok Hoffmann meggyilkolásáért. – Ez egy nyilvános vonal, Olav. – Nem hallgatják le – mondtam. – Honnan tudod? – Hoffmann-nak van egy embere a telefontársaságnál, aki pontosan tudja, melyik vonalakat hallgatják le. A maguk egyik vonala sem szerepel a listán. – Segítek megoldani a problémádat, Olav. Miért kellene fizetnem érte? – Mert amennyit Hoffmann eltűnésén keres, ahhoz képest ez legfeljebb aprópénznek számít. Csend állt be. De nem különösebben hosszú. – Mennyi? – Negyvenezer. – Rendben. – Készpénzben, holnap reggelre. Az üzletben. – Rendben. – És még valami. Inkább nem kockáztatnám, hogy ma este bemenjek a boltba. Hoffmann emberei túlságosan a nyakamon vannak. Azt kérném, hogy az autó a Bislett Stadion mögött vegyen fel hétkor. – Rendben. – Sikerült megszerezni a koporsókat és a kocsit? Nem válaszolt. – Elnézést – mondtam. – Megszoktam, hogy mindent magam intézek. – Nos, ha nincs más… Letettük. A telefonra bámultam. A Halász habozás nélkül belement a negyvenezer

koronába. Már tizenöttel is bőven beértem volna. Hogyhogy nem jött rá? Hiszen kereskedő. Egyszerűen nem stimmelt. Túl olcsón adtam magam. Hatvanat kellett volna kérnem. Esetleg nyolcvanat. De most már késő volt, örülnöm kellett, hogy egyáltalán lehetőséget kaptam az újratárgyalásra. A munkák előtt egy bő nappal általában nagyon ideges szoktam lenni. Majd ahogy elkezdődik a visszaszámlálás, úgy csökken az idegességem. Ez alkalommal is így történt. Beugrottam az utazási irodába, és lefoglaltam a repülőjegyeket. Szállás gyanánt egy panziót ajánlottak a Montmartre-on. Megfizethető, de kellemes és romantikus, mondta a pult mögött ülő hölgy. – Minden bizonnyal – válaszoltam. – Karácsonyi ajándék lesz? – A hölgy mosolyogva beírta a foglaláshoz a nevet, amely hasonlított az enyémhez, de mégsem egészen az volt. Egyelőre megteszi, majd közvetlenül az utazás előtt kijavíttatom. A nő egy névtáblát viselt az almazöld blézerére tűzve, amely láthatóan az iroda egyenruhája volt. Erős smink. Dohányfoltos fogak. Napbarnított bőr. Talán a cég mediterrán utazásokkal kényezteti a dolgozóit. Az utcára kilépve körbepillantottam. Sötétségre vágytam. Hazafelé észrevettem, hogy őt utánozom. Mariát. Ez. Minden. Ez. Minden. Öt órakor bepakoltam két bőröndöt. – Majd Párizsban megvesszük, amire szükséged van – mondtam Corinának, aki jóval idegesebbnek tűnt nálam. Hatkor szétszereltem, kitisztítottam, megolajoztam, majd újra összeraktam a pisztolyt. Megtöltöttem a tárat. Lezuhanyoztam, és fehérneműt váltottam a fürdőszobában. Végigvettem, mi fog történni. Végigvettem, mi történhet. Emlékeztettem magam, hogy Klein soha nem kerülhet a hátam mögé. Felvettem a fekete öltönyt. Leültem a karosszékbe. Izzadtam. Corina reszketett. – Sok szerencsét! – mondta. – Köszönöm! – válaszoltam, felálltam, és útnak indultam.

Tizenhatodik fejezet A régi stadion mögött topogtam a sötétben. Az Aftenposten azt írta, hogy rendkívüli hideget jeleztek előre ma éjszakára és a következő napokra, várhatóan a hidegrekord is megdől. A fekete furgon pontban hét órakor gördült a padka mellé. Sem egy perccel korábban, sem egy perccel később. Ezt jó jelnek tekintettem. Kinyitottam a raktér ajtaját, és beugrottam. Klein és a Dán már a maga fehér koporsóján ült. Mindketten fekete öltönyt viseltek, fehér inget és nyakkendőt, ahogy kértem. A Dán vidáman üdvözölt a darabos anyanyelvén, Klein csak gyanakvóan végigmért. Leültem a harmadik koporsóra, és megkopogtattam a vezetőfülke üvegét. Az autót az a fiú vezette, akivel a halboltban találkoztam. A Ris-templomhoz egy csendes villanegyeden át kanyargott fel az út. Nem láttam. Tudtam. A levegőbe szimatoltam. A Halász az egyik halszállító kocsiját küldte volna? Amennyiben így volt, az ő érdekében bíztam benne, hogy hamis rendszámtáblát tettek fel. – Honnan van a kocsi? – kérdeztem. – Az Ekebergen parkolt – felelte a Dán. – A Halász azt mondta, szerezzek valami temetésre valót. Hangosan nevetett. Bár adta magát a kérdés, hogy akkor mégis mire véljem ezt az éktelen halszagot, magamba fojtottam. Belőlük jött. Az üzlet hátsó helyiségében tett látogatásaim után én magam is halszagot árasztottam. – Milyen érzés? – szólalt meg váratlanul Klein. – Milyen érzés elintézni a saját főnöködet? Tudtam, hogy minél kevesebbet beszélek Kleinnel, annál jobb. – Nem tudom. – Már hogyne tudnád. Hadd halljam! – Hagyjuk. – Nem. Láttam Kleinen, hogy eszében sincs feladni.

– Először is, Hoffmann nem a főnököm. Másodszor pedig, nem érzek semmit. – Már hogyne volna a főnököd! – Hallottam a hangjában a csendesen fortyogó dühöt. – Ha te mondod. – Már miért ne volna a főnököd? – Nem fontos. – Na, ki vele! Ha már egyszer mi segítünk megmenteni a seggedet, mi volna, ha beavatnál bennünket egy kicsit? – A hüvelyk- és mutatóujjával mutatta, milyen mértékű beavatásra gondol. Az autó lendületesen vette be az egyik kanyart, mi pedig ide-oda csúszkáltunk a koporsók tetején. – Hoffmann megbízásonként fizet a szolgáltatásaimért – mondtam. – Tehát az ügyfelem. Ezenkívül… – Az ügyfeled? – ismételte meg Klein. – Mao pedig csak egy megbízás volt? – Amennyiben Mao is azok közé tartozott, akiket elintéztem, akkor Mao egy megbízás volt. Sajnálom, ha netán erős érzelmek fűztek hozzá. – Érzelmek fű… – Klein majd’ felrobbant a méregtől. A hangja elcsuklott, nehezen szedte a levegőt. – Szerinted te meddig húzod még, bérgyilkos? – Ma este Hoffmann az a bizonyos megbízás – mondtam. – Talán inkább erre koncentráljunk. – És amikor Hoffmann-nak annyi, jön a következő megbízás? – nézett rám szúrós pillantással Klein. Meg sem próbálta leplezni az irántam táplált gyűlöletét. – Ha már ennyire odavagy a főnökökért – mondtam –, emlékeztetnélek rá, hogy a Halásztól kaptad az utasításokat. Klein megmarkolta a csúf sörétes puskát, a Dán azonban a karjára tette a kezét. – Nyugalom, Klein! Az autó lassított. A fiú hátraszólt: – Ideje vámpírosdit játszani, srácok. Felemeltük a koporsók fedelét, és beléjük feküdtünk. Mielőtt a sajátomat magamra zártam volna, megvártam, amíg Klein koporsójának a teteje leereszkedik. A fedeleket két csavar segítségével rögzítettük belülről. Épp csak néhány fordulatra volt szükség ahhoz, hogy a helyén tartsa a fedelet, amelyet aztán gond nélkül félre lehetett lökni, amikor eljött az idő. Már nem voltam ideges. A térdem viszont remegett. Különös volt.

Megálltunk. Ajtócsapódás hallatszott, majd hangok. – Köszönjük, hogy használhatjuk az altemplomot – hallottam a fiút. – Ez csak természetes. – Azt ígérték, hogy a cipekedésben is segítenek. – Persze. A halottaktól hiába is várnánk segítséget. Férfias nevetés harsant. Valószínűleg az egyik sírásó volt. A raktér ajtaja kinyílt. Én feküdtem legközelebb az ajtóhoz, éreztem, ahogy felemelnek. Olyan nyugodtan feküdtem, amennyire csak tudtam. A koporsó aljára és oldalába lyukakat fúrtunk, hogy levegőhöz jussunk. A folyosóra érve a lyukakon keresztül fénycsíkok kúsztak be a koporsó sötétségébe. – Szóval ez az a család, amelyik a Trondheimsveien szenvedett balesetet? – Igen. – Olvastam róla az újságban, szörnyű tragédia. Valahol északon temetik majd el őket, ugye? – Igen. Éreztem, hogy lefelé haladunk: előrecsúsztam, a fejem a koporsó falának ütközött. Az ördögbe is, azt hittem, hogy a holttesteket mindig lábbal előre szállítják. – Karácsony előtt nem tudják elvinni őket? – Narvikban lesz a temetés, két nap az út autóval. Apró, csoszogó lépések. A szűk kőlépcsőnél jártak. Jól emlékeztem a helyre. – Akkor miért nem teszik fel őket egy repülőgépre? – A hozzátartozók drágának találták – felelte a fiú. Ügyesen csinálta. Azt tanácsoltam neki, hogy ha túl sokat kérdezősködnek, mondja azt, hogy csak most kezdett a temetkezési irodánál. – És azt akarták, hogy egy templomban legyenek, amíg el tudják szállítani őket? – Igen. Tudja, a karácsony meg ilyenek. Újra vízszintbe kerültem. – Igen, igen. Érthető. Nos, ahogy látja, itt bőven van hely. Csak az az egy koporsó van itt. Azért van kinyitva, mert nemsokára jönnek a családtagok, hogy megnézzék az elhunytat a holnapi temetés előtt. Ezt meg tegyük erre a bakra. – Jó lesz a földön is. – Micsoda? Tegyük a koporsót a betonpadlóra? – Igen.

Megtorpantak. Érezhetően haboztak. – Ahogy akarja. Letettek. A fülem mellett kaparászást hallottam, majd távolodó lépteket. Egyedül voltam. Kikukucskáltam az egyik lyukon. Mégsem egészen egyedül. Hiszen ott volt a holttest. Annak idején is egyedül voltam itt. Anyám olyan aprónak tűnt a koporsóban. Összezsugorodott. Talán az ő lelke nagyobb helyet foglalt, mint a legtöbb emberé. Később a családja is befutott, sosem találkoztam velük azelőtt. Amikor összeházasodott az apámmal, a szülei megszakították vele a kapcsolatot. A nagyszüleim, a nagynénik és a nagybácsik elfogadhatatlannak találták, hogy egy bűnöző kerüljön a családba. Az egyetlen, amitől megenyhültek, az volt, hogy anyám a város keleti részébe költözött: el a szemük elől, ne is emlékeztesse őket a szégyenre. Én viszont akkor a szemük elé kerültem. A nagyszülők, nagynénik és nagybácsik vizslató szeme elé, azok elé az emberek elé, akikről anya csak akkor beszélt, amikor berúgott. Az első szó, amelyet a rokonaimtól hallottam, a „részvétem” volt. Nagyjából húsz részvétnyilvánítás egy templomban a város nyugati felében, egy kőhajításnyira onnan, ahol az anyám felnőtt. Azután visszamentem a folyó túloldalára, és soha többé nem láttam egyiküket sem. Ellenőriztem, hogy a csavarok elég szorosak-e. Megérkezett a második koporsó. A lépések ismét távolodtak. Az órára pillantottam. Fél nyolc. Megérkezett a harmadik koporsó. A fiú és a sírásó a karácsonyi vacsoráról csevegve eltűnt a lépcső irányában. Eddig minden a terv szerint alakult. A lelkésznek természetesen nem volt ellenvetése, amikor a narviki család nevében felhívtam, és megkérdeztem, hogy elhelyezhetjük-e a baleset három áldozatát az altemplomban a karácsonyi ünnepek idejére. A helyünkön voltunk, és fél óra múlva remélhetőleg Hoffmann is itt lesz. Már csak abban bíztam, hogy a testőreit az épületen kívül hagyja. De bárhogyan is, a meglepetés ereje mindenképpen a mi malmunkra hajtja majd a vizet. Az órámban lévő foszfor felizzott a sötétben. Még tíz perc. Nyolc óra. Nyolc óra öt perc. Hirtelen eszembe jutott valami. A lapok. A levél. Még mindig az evőeszköztartó alatt lapul. Miért nem dobtam ki? Csak megfeledkeztem róla? És miért ezen aggódom, miért nem azon, hogy mi van, ha Corina esetleg megtalálja? Talán azt akarom, hogy

rábukkanjon? Autóberregés hallatszott. Több autóé. Ajtócsapódások. Közeledő léptek. Itt voltak. – Olyan békésnek tűnik – mondta egy fojtott női hang. – Milyen szépen rendbe hozták – szipogta egy idősebb női hang. Egy férfihang: – A kocsiban felejtettem a kulcsot, azt hiszem, vissza kellene… – Nem mész sehová, Erik. – A fiatalabb nő. – Istenem, micsoda gyáva alak vagy! – De, szívem, az autó… – Egy templom kertjében áll, Erik! Szerinted mégis mi történhetne vele? Kinéztem a mellettem lévő lyukon. Bíztam benne, hogy Daniel Hoffmann egyedül jön majd. Négyen voltak, mindannyian felém fordulva álltak a koporsó egyik oldalán. Egy Daniel korabeli férfi, akinek a feje teteje teljesen tar volt. Nem hasonlított Danielre. Talán sógora. Mellette egy harmincas éveiben járó nő és egy tíz-tizenkét éves kislány. Húg és unokahúg. Hasonlóságot azonban csak az idősebb, ősz hajú hölgyben fedeztem fel. Kiköpött Daniel volt. A nővére? Az anyja, aki fiatalon lett anya? Daniel Hoffmann-nak azonban nyoma sem volt. Azzal nyugtattam magam, hogy nyilván a saját kocsijával jön, s hogy furcsa volna, ha az egész család egyszerre érkezne. A gyér hajú sógor megerősített a meggyőződésemben, hogy Danielt is idevárják, mert szüntelenül az óráját nézegette. – Úgy volt, hogy Benjamin lesz az apja utódja – szipogta az idős asszony. – Mihez kezd most Daniel? – Anya! – mondta a fiatalabb nő figyelmeztető hangsúllyal. – Ugyan, ne tegyél úgy, mintha Erik nem tudná. Erik, aki a sarkán billegett, felvonta, majd leeresztette a vállát. – Pontosan tudom, mivel foglalkozik Daniel. – És azt is tudod, milyen beteg? – Igen, Elisa említette. De nincs különösebben sok közünk Danielhez. Sem ehhez a… öhm… – Corinához – segítette ki a felesége.

– Akkor talán itt az ideje, hogy többet találkozzatok vele – jelentette ki az idősebb asszony. – Anya! – Én csak azt mondom, hogy nem tudhatjuk, meddig lesz még velünk Daniel. – Nem áll szándékunkban belekeveredni Daniel dolgaiba, anya. Nézd csak meg, mi történt Benjaminnal. – Csitt! Léptek hangzottak fel a lépcső felől. Két alak lépett be a helyiségbe. Az egyik megölelte az idős asszonyt. Kimérten biccentett a fiatalabbnak és a sógornak. Daniel Hoffmann. És Pine, aki most az egyszer, kivételesen nem jártatta a pofáját. Közénk és a koporsó közé álltak, háttal nekünk. Tökéletes. Amikor jó okom van feltételezni, hogy egy leendő áldozatnak fegyvere van, hajlandó vagyok néhány kitérőt tenni annak érdekében, hogy a hátába kerülhessek, és úgy lőhessem le. Megragadtam a pisztoly markolatát. Vártam. Vártam, hogy felbukkanjon a füles sapkás fickó. Nem jött. Nyilván a templom előtt posztolt. Ez első körben megkönnyíti a dolgot, de potenciális problémát jelenthet a későbbiekben. Az utasítás, amelyet a Dánnak és Kleinnek adtam, egyszerű volt: akkor kezdünk, amikor ordítok. És egyetlen logikus oka sem volt annak, miért ne most. Mégis olyan volt, mintha létezne egy megfelelő pillanat, egy másodperc az összes többi másodperc közé szorítva. Mint annak idején a síbottal és az apámmal. Mint egy könyvben. Hiába tudja előre az ember, hogy valami meg fog történni, a dolognak megvan a maga helye a sztoriban, ezért ki kell várni. Behunytam a szemem, és éreztem, ahogy az utolsó másodpercek ketyegnek, egy rugó megfeszül, egy vízcsepp még körbegördül a jégcsap hegyén. Azután ott volt a pillanat. Felordítottam, és félrelöktem a fedelet.

Tizenhetedik fejezet Világos volt. Világos és jó. Anya mesélte, hogy magas lázam volt, és az orvos, aki kijött, azt mondta, néhány napig ágyban kell maradnom, sok folyadékot kell innom, de egyáltalán nem veszélyes a dolog. Ekkor jöttem rá, mennyire aggódik. Én magam nem féltem. Jól éreztem magam. Akkor is világos volt, amikor behunytam a szemem, meleg, vörös fény ragyogott át a szemhéjamon. Anya nagy ágyában feküdhettem, és mintha évszakok vonultak volna át a szobán. Kellemes tavasz, amely perzselő nyárrá változott, a homlokomon nyári esőként csordult le az izzadság, és a combomhoz tapadt a lepedő, majd jött az enyhet adó ősz, amely tiszta levegőt és tiszta gondolatokat hozott. De aztán vacogni kezdett a fogam, az álom és a valóság között lebegtem hosszasan, amikor újra beköszöntött a tél. Anyám elment a könyvtárba, és hozott nekem egy könyvet. A nyomorultakat. Victor Hugo. Rövidített kiadás, állt a borítón a kis Cosette-et ábrázoló rajz alatt, amely Émile Bayard eredeti illusztrációja volt. Olvastam és álmodtam. Álmodtam és olvastam. Hozzáadtam és elvettem belőle. Már nem tudtam biztosan, mi az, amit az író írt, és mi az, amit én költöttem hozzá. Elhittem a történetet. Csak azt nem tudtam elfogadni, hogy Victor Hugo úgy mesélte el, mintha igaz volna. Nem hittem el, hogy Jean Valjean kenyeret lopott, és emiatt kellett bűnhődnie. Meg voltam róla győződve, hogy Victor Hugo félt, az olvasók nem fognak a főhősnek szurkolni, ha elmondja az igazságot. Azt, hogy Jean Valjean megölt valakit. Hogy gyilkos volt. Jean Valjean jó ember volt, úgyhogy akit meggyilkolt, minden bizonnyal megérdemelte. Igen, így történt. Jean Valjean olyasvalakit ölt meg, aki valami rosszat tett, és fizetnie kellett érte. Ez a kenyérlopás egyszerűen bosszantott. Ezért átírtam a történetet. Jobbat csináltam belőle. Tehát: Jean Valjean veszélyes gyilkos volt, akit Franciaország-szerte kézre akartak keríteni. És szerelmes volt Fantine-ba, a szegény prostituáltba. Annyira, hogy bármit hajlandó lett volna megtenni érte. Minden cselekedete ebből a szerelemből, őrültségből, rajongásból eredt, és nem a saját lelkének megmentése vagy az emberiség iránti szeretete hajtotta. Alávetette magát a szépségnek. Igen, ezt tette. Alázatos és engedelmes szolgája lett ennek a züllött, haldokló, fogatlan és kopasz prostituáltnak. Észrevette a szépséget ott, ahol mások nyomát sem látták. És ezért az csak az övé volt. Ő pedig a szépségé. A láz csak a tizedik nap csillapult. De nekem olyan volt, mintha az egész csak egyetlen nap lett volna. Amikor feleszméltem, anyám az ágy szélén ült, és a homlokomat simogatta. Sírt egy kicsit, és elmondta, milyen kevésen múlt az életem.

Elmeséltem neki, hogy egy olyan helyen jártam, ahová vissza akarok menni. – Ne, nem szabad ilyeneket mondani, drága Olav! Láttam rajta, mire gondol. Hiszen neki is volt egy helye, ahová folyton visszavágyott, s ahová az alkohol segítségével utazhatott el. – De nem meghalni akarok, anya. Csak írni.

Tizennyolcadik fejezet Két kézzel a pisztolyt markolva fürgén feltérdeltem. Mintha lassított felvételen néztem volna végig, ahogy Pine és Hoffmann megfordul. Pinét hátba lőttem, amitől egyszeriben gyorsabban pördült meg. Két lövést adtam le. A barna kabátból szétröppenő fehér tollak úgy kavarogtak a levegőben, mint a hó. Még előrántotta a pisztolyát a kabátjából, és sikerült elsütnie, a karját azonban már nem bírta felemelni. A golyók a padlón és a falakon gellert kaptak, és átsüvítettek a helyiségen. Klein is kinyitotta mellettem a koporsót, de fekve maradt. Nyilván nem rajongott a golyózáporért. A Dán kimászott a koporsóból, és Hoffmannra célzott, de miután az ő koporsóját a rövidebb falhoz rakták le, Hoffmann közöttünk állt, és én a lővonalba kerültem. Pisztolyomat Hoffmann felé lendítve hátrálni kezdtem, ő azonban meglepően gyors volt. Átvetette magát a koporsón, egyenesen a kislány felé, akit zuhanás közben magával rántott a helyiség hosszabb falához, a többi rokon mögé, akik tátott szájjal, sóbálvánnyá merevedve álltak. Pine az asztal alatt hevert, amelyen Benjamin Hoffmann koporsója feküdt, már nem tudott parancsolni a pisztolyt tartó kezének, és a fegyver összevissza szórta a golyókat. A betonon vér és gerincvelő. Glock pisztoly. Töméntelen mennyiségű lőszer. Csak idő kérdése volt, hogy eltaláljon valakit. Pinébe eresztettem egy golyót. Klein koporsójába rúgva ismét Hoffmann felé emeltem a fegyvert. Hátát a falnak vetve ült, ölében a kislánnyal, egyik karjával szorosan átfogta a gyerek vékony mellkasát. Másik kezében egy pisztolyt tartott, amelyet egyenesen a gyerek halántékának szegezett. A kislány egészen csendes volt, csak bámult rám pislogás nélkül, rezzenéstelen barna pillantással. – Erik… – A húg volt az. A bátyját nézte, de a férjéhez beszélt. A félig kopasz férfi végre reagált. Egy bizonytalan lépést tett a sógora felé. – Ne gyere közelebb, Erik! – szólt rá Daniel. – Ezek az emberek nem benneteket akarnak. Erik azonban tovább botladozott, mint valami zombi. – A rohadt életbe! – ordította a Dán a pisztolyát rázva. Nem működött. Elakadt valahol a golyó. Kicseszett amatőr. – Erik! – ismételte meg Daniel, és a sógorára szegezte a piszolyt. Az apa a kislány felé nyújtotta a karját. Megnedvesítette az ajkát. – Bertine…

Daniel elsütötte a fegyvert. A sógor hátrarepült. Valószínűleg a gyomrába fúródott a golyó. – Kifelé mindenki, vagy lelövöm a gyereket! – üvöltötte Daniel Hoffmann. Valaki nehezen szedte mellettem a levegőt. Klein volt az, aki időközben felállt, és a lefűrészelt csövű sörétes puskát maga elé emelve Hoffmannra célzott. Az ifjabb Hoffmann holtteste és az asztal azonban útban volt, ezért kénytelen volt egy lépést tenni a koporsó felé, hogy tiszta legyen a lővonal. – Takarodjatok innen, vagy lelövöm! – Daniel Hoffmann hangja mostanra fejhangba csapott át. A sörétes puska nagyjából negyvenöt fokban lefelé mutatott. Klein hátradőlt, hogy távolabb kerüljön a fegyvertől, mintha attól tartana, hogy az arcába robban. – Ne! – mondtam. – Klein, ne! Láttam, hogy hunyorogni kezd, mint aki a dörrenésre vár, de nem tudja, pontosan mikor fog bekövetkezni. – Sir! – kiáltottam, és megpróbáltam felvenni a szemkontaktust Hoffmann-nal. – Sir! Kérem, engedje el a lányt! Hoffmann úgy bámult rám, mintha azt kérdezné, hogy tényleg ennyire idiótának nézem-e. A rohadt életbe, ennek nem így kellett volna történnie! Sikerült egy lépést tennem Klein felé. A puska dörrenése fülsiketítő volt. Füstgomolyag emelkedett a plafon felé. Rövid cső, nagy szórás. A lány fehér blúza pöttyös lett, a nyaka felszakadt, Daniel Hoffmann arca pedig mintha megégett volna. De mindketten életben voltak. Miközben Hoffmann pisztolya a betonpadlón pörgött, Klein a koporsó fölött áthajolva kinyújtotta a karját, és a sörétes puska csövét a kislány vállára fektette, a végét Hoffmann orrához érintette, aki kétségbeesetten igyekezett a gyerek mögé bújni. Klein ismét elsütötte a fegyvert. Hoffmann arca a koponyájában kötött ki. Klein eszelős, felajzott képpel fordult felém. – Megbízás! Neked csak egy megbízás volt, te rohadék? Kész voltam fejbe lőni Kleint, ha rám szegezi a puskát, bár tudtam, hogy a fegyverében csak két üres patron van. Hoffmannra pillantottam. A feje középen besüppedt, mint egy lehullott alma, amely elrohadt belülről. Elintéztük. És akkor mi van? Úgyis meghalt volna. Mind meghalunk. De legalább őt túléltem. Lerántottam a kasmírsálat Hoffmann nyakáról, és a kislány nyaka köré kötöztem, amelyből spriccelt a vér. Továbbra is kitágult pupillával meredt rám, amely egészen

kitöltötte a szemét. Egyetlen szót sem szólt. A Dánt a lépcsőfeljáróhoz küldtem, hogy nézze meg, nem közeledik-e valaki, majd megkértem a nagymamát, szorítsa a kezét az unokája nyakára, hogy valamennyire elállítsuk a vérzést. Láttam, ahogy Klein két újabb patront tesz abba az átkozott puskába. Egy pillanatra sem eresztettem el a pisztolyt. Hoffmann húga a férje mellett térdelt, aki gyomrára szorított kézzel, csendes egyhangúsággal szűkölt. Hallottam, hogy a sebbe kerülő gyomorsav maga a pokol, de úgy sejtettem, túléli. A kislány azonban… A kurva életbe! Ő kinek ártott? – Most mit csinálunk? – kérdezte a Dán. – Nyugton maradunk, és várunk – feleltem. Klein felhorkantott. – Mégis mire? A zsarukra? – Arra, hogy valaki odafönt beindítson egy autót, és elhajtson – mondtam. Felidéztem a füles sapka alatti nyugodt, koncentrált pillantást. Csak remélni tudtam, hogy nem mindenben ennyire ügybuzgó. – A sírásó… – Pofa be! Klein rám meredt. A puska csöve kissé felfelé mozdult. Majd amikor Klein észrevette, hová szegeződik a pisztolyom, a cső újra leereszkedett. És a száját is befogta a mocsok. Valaki más azonban nem hallgatott. A hang az asztal alól jött: – A rohadt életbe, a retkes, mocskos, elbaszott életbe… Egy pillanatra azt hittem, hogy a fickó halott, csak a szája nem hajlandó abbahagyni a pofázást, mint a kígyó teste, amelyet hiába vágtak ketté, még egy nap múlva is képes összerándulni. Olvastam. – Hogy a jó büdös kurva anyját cseszné meg… Leguggoltam mellé. Állandó vita forrását képezte, honnan származhat Pine neve. Néhányan úgy vélték, azért ragadt rá a norvégul „kínt”, „szenvedést” jelentő gúnynév, mert Pine pontosan tudta, hol kell megvágnia a munkájukat hanyagoló lányokat ahhoz, hogy a vágás fájjon, de ne okozzon különösebb sérülést, és a hegek ne csökkentsék jelentősen az áru értékét. Mások a szó angol jelentéséből, azaz a „fenyőből” eredeztették a nevét, amelyet hosszú lába miatt aggattak a fickóra. Pillanatnyilag úgy tűnt, hogy Pine jó eséllyel magával viszi a titkot a sírba. – Hogy az az elbarmolt… Ááá! Ki-kibaszottul fáj, Olav! – Ahogy nézem, nem fog sokáig tartani, Pine.

– Nem? A picsába. Ideadod a cigit? Kiszedtem a cigarettát a füle mögül, és a reszkető ajkai közé dugtam. A cigi fel-alá ugrált, de sikerült megtartania. – Tű-tű-tűz? – vacogta. – Bocs, leszoktam. – Okos húzás. To-to-tovább fogsz élni. – Erre semmi garancia. – Nem, té-té-tényleg nincs. Akár holnap is egy ko-ko-kocsi elé léphetsz. Bólintottam. – Ki van odakint? – Mi-milyen izzadt a homlokod, Olav. Tú-túlöltöztél, vagy a stressz? – Válaszolj! – És mi-mi-mit kapok az i-infóért, he? – Tízmillió koronát adómentesen. Vagy tüzet, hogy rágyújthass. Te döntesz. Pine nevetése köhögésbe fulladt. – Csak az orosz. De elég jó a fickó. Hivatásos katona volt, vagy valami ilyesmi. Nem tudom, nem beszél sokat a nyomorult. – Van nála fegyver? – Naná. – Bővebben? Automata cucc? – Mi lesz azzal a tűzzel? – Utána megkapod, Pine. – Mutass kicsit több könyörületet a haldokló iránt, Olav. – Vért köhögött az ingemre. – Hidd el, jobban alszol majd utána. – Te jól aludtál, miután az utcára kényszerítetted a siketnéma lányt, hogy ledolgozza a pasija tartozását? Pine felém hunyorgott. Furcsán kitisztult a tekintete, mintha enyhült volna a fájdalma. – Hogy őt? – kérdezte halkan. – Igen, őt – válaszoltam. – De hiszen azt te értetted fé-fé-félre, Olav. – Tényleg?

– Igen. A lány keresett meg engem. Ő akarta kifizetni a fickó tartozását. – A lány keresett meg? Pine bólintott. Mintha egészen magához tért volna. – Először nemet mondtam neki. Mert nem volt valami csinos, és különben is, ki akarna fizetni egy olyan lánynak, aki nem is érti, mit kérnek tőle? Csak azért egyeztem bele, mert ragaszkodott hozzá. És ha már egyszer magára vállalta az adósságot, akkor törlesszen, nem igaz? Nem válaszoltam, nem volt mit mondanom. Teljesen letaglózott, amit hallottam. Valaki átírta a történetet. Az enyém jobb volt. – Dán! – kiáltottam az ajtó felé. – Van tüzed? A Dán, anélkül hogy egy másodpercre is elfordította volna a tekintetét a lépcsőről, átvette a bal kezébe a pisztolyt, és a jobbal egy öngyújtót halászott elő a zsebéből. Különös, mennyire a megszokások rabjai vagyunk. Felém dobta, én pedig elkaptam. Felkattintottam. A sárga lángot a cigarettához emeltem. Vártam, hogy Pine beleszívjon a cigarettába, de a láng meg sem moccant. Egy darabig tartottam még, azután felengedtem a hüvelykujjam, az öngyújtó elaludt, a láng eltűnt. Körbepillantottam. Vér és nyögések. Mindenki a maga bajával volt elfoglalva. Kivéve Kleint, aki rám koncentrált. Találkozott a pillantásunk. – Te mész először – mondtam. – Mi? – Te mész fel először a lépcsőn. – Miért? – Mit vársz, mit mondjak? Mert neked van sörétes puskád? – Odaadom a puskát. – Nem a puskáról van szó. Hanem mert azt mondtam, hogy te mész először. Nem akarlak a hátamban tudni. – Mi a fene? Nem bízol bennem, vagy mi? – Eléggé megbízom benned ahhoz, hogy téged küldjelek fel először. – Meg sem próbáltam úgy tenni, mintha nem céloznék rá a pisztollyal. – Dán, menj odébb! Klein felmegy. Klein hosszan nézett rám. – Ezt még visszakapod, Johansen. Lerúgta a cipőjét, sietősen kilépett az ajtón, és összegörnyedve felosont a gyéren megvilágított kőlépcsőkön.

Utánanéztünk. Láttuk, ahogy megáll, mielőtt a lépcsősor tetejére érne, hirtelen mozdulattal felegyenesedik, kikukkant, majd újra leguggol. Nyilvánvalóan nem látott senkit, mert újra felegyenesedett, és a puskát két kézzel mellmagasságba emelve tovább lopózott. A lépcső tetején megállt, felénk fordult, és intett. Visszatartottam a Dánt. – Várj egy kicsit – suttogtam. Elszámoltam kettőig. A sortűz másfélnél hangzott fel. A golyózápor telibe kapta Kleint, és a lépcső felé lökte. A lépcsősor felénél ért földet, majd felénk csúszott. Ekkorra már egyetlen megfeszített izom sem maradt a testében, úgy folyt le hullámozva a fokokon, mint egy jókora húsdarab. – Azt a rohadt… – suttogta a Dán a lábunk előtt heverő holttestre meredve. – Helló! – kiáltottam. A hangom úgy csapódott vissza a falakról, mintha a visszhang megválaszolta volna az üdvözlést. – Your boss is dead! Job is over! Go back to Russia! No one is gonna pay for any more work here today![4] Vártam. Odasúgtam a Dánnak, hogy kerítse elő Pine kocsikulcsát. Amikor odahozta, feldobtam a lépcső tetején lévő folyosóra. – Addig nem megyünk ki, amíg nem halljuk, hogy elmész a kocsival – folytattam angolul. Vártam. Azután tört angolsággal megérkezett a válasz: – Nem tudom, hogy főnök halott. Talán túsz. Adj nekem főnök, és elmegyek, te pedig élni fog. – Nagyon is halott. Gyere le, és nézd meg! – Haha. Azt akarom, főnök jön velem. A Dánra pillantottam. – Most mit csinálunk? – suttogta, mint valami elcseszett refrént. – Levágjuk a fejét – mondtam. – Mi? – Menj vissza, és vágd le Hoffmann fejét! Pinének van egy fűrészfogú kése. – Ööö… Melyik Hoffmannét? Talán gyengeelméjű? – Danielét. Csak így juthatunk ki. Világos?

Láttam rajta, hogy nem érti. Mindenesetre tette, amit mondtam neki. Az ajtónyílásban maradtam, és figyeltem a lépcsőt, miközben halk beszélgetést hallottam bentről. Olyan volt, mintha minden elcsendesedett volna. Kihasználtam a lehetőséget, és számba vettem a gondolataimat. Mint általában a stresszhelyzetekben, most is csupa őrült és haszontalan dolog járt a fejemben. Olyanok, hogy Klein öltönye félrecsúszott, amikor végigzuhant a lépcsőn, és láttam a benne lévő céduláról, hogy kölcsönözte, de annyi lyuk lett rajta, hogy aligha veszik majd vissza. Hogy mindennek ellenére logisztikai szempontból egészen szerencsés felállás, hogy Hoffmann, Pine és Klein holtteste a templomban van, ráadásul mindannyiuknak jut egy koporsó. Hogy valamivel a szárny elé sikerült jegyet foglalnom a repülőgépre, Corinának közvetlenül az ablak mellé, hogy már leszállás előtt láthassa Párizst. Majd néhány hasznos gondolat következett. Mit csinálhat a fiú ebben a pillanatban az autónkkal? Még mindig odalent vár bennünket a templom melletti úton? Ha elért odáig a lövések hangja, akkor azt is hallotta, hogy az utolsó sorozatot egy automata fegyverrel adták le, amely nem volt része az arzenálunknak. Az pedig sosem jelent jót, ha az ellenség lő utoljára. Egyértelmű utasításokat kapott, de vajon sikerült megőriznie a hidegvérét? Mások is hallották a lövöldözést a környéken? Hol a bánatban lehet a sírásó? A munka jócskán elhúzódott, mennyi időnk lehet még arra, hogy eltűnjünk? Visszajött a Dán. Sápadt volt, ám korántsem annyira, mint a kezében himbálózó fej. Megállapítottam, hogy a megfelelő Hoffmanné, és intettem, hogy hajítsa fel a fejet a lépcsőn. A Dán néhányszor a keze köré csavarta a hajat, nekifutott néhány lépést, meglendítette a karját, mint egy bowlingjátékos, és eleresztette a fejet. Lobogó hajjal repült felfelé, de a túlságosan meredek szög miatt a plafonba ütközött, majd a lépcsőre hullva visszagurult, olyan apró, eszelős kopogás kíséretében, mint amikor egy keménytojás héját töri fel az ember. – Csak pontosabban kell céloznom – motyogta a Dán, majd ismét megragadta a fejet, megrázta a lábát, és behunyt szemmel koncentrálva vett néhány mély levegőt. Alighanem elértem a tűrőképességem határát, mert kis híján elnevettem magam. Azután a Dán kinyitotta a szemét, nekilódult, és meglendítette a karját. Elengedte a fejet. A négy és fél kilós emberi koponya gyönyörű ívben repült fel a lépcső tetejéig, majd hallottuk, ahogy pattogva begurul a folyosóra. A Dán megfordult, és diadalmasan elvigyorodott, de megállta, hogy megjegyzést fűzzön a mutatványához. Vártunk. És vártunk. Azután hallottuk, ahogy felbőg egy autó motorja. A sebességváltó csúnyán megreccsent. Hátramenet. Újabb reccsenés. A motor túlságosan magas fordulatszámon pörgött egyesben. Végül a nem túl gyakorlott sofőr sietősen elhajtott a helyszínről.

A Dánra néztem. Kifújta a levegőt, és heves kézrázással jelezte, hogy meleg volt a helyzet. A fülemet hegyeztem. Már azelőtt érzékeltem a rendőrautók szirénáit, hogy valójában meghallottam volna őket. A hideg levegő jól vezeti a hangot. Jó időbe telhet, mire ideérnek. Hátrapillantottam. A kislány a nagymamája ölében feküdt. Lehetetlen volt megmondani, hogy lélegzik-e, az arcszíne alapján azonban biztosan rengeteg vért veszített. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne gondoljak rá. Mielőtt elindultam, még egyszer szemügyre vettem a helyiséget. A család, a halál, a vér. Egy képre emlékeztetett. Három hiénára és egy feltépett hasú zebrára. [4] A főnököd halott! A munkának vége! Menj vissza Oroszországba! Itt ma már senki sem fog fizetni a további munkáért!

Tizenkilencedik fejezet Egy szó sem igaz abból, hogy nem emlékszem rá, miket mondtam Mariának a metrón. Nem rémlik, hogy ezt eddig említettem-e, de gondoltam rá, hogy kellene. Szóval emlékszem rá, mit mondtam neki. Azt, hogy szeretem. Csak hogy tudjam, milyen érzés kimondani. Olyan ez, mint ember alakú céltáblára lőni. Természetesen nem ugyanaz, mintha élő emberre lőnél, mégis más, mint a szokásos, kerek céltábla. Nem gondoltam komolyan, ahogy azt sem gondolom, hogy igazi embereket gyilkolok meg, amikor ember alakú céltáblára lövök. Edzés volt. Gyakorlás, barátkozás a helyzettel. Egy nap talán találkozom egy lánnyal, akit szeretek, és aki szeret engem, és jó volna, ha a szavak nem akadnának a torkomon. Corinának még nem mondtam, hogy szeretem. Legalábbis hangosan nem, szívből, visszavonhatatlanul, semmivel sem törődve, miközben a visszhang megtölti a szobát, majd úgy felduzzad a csend, hogy lassan szétnyomja a falakat. Csak Mariának mondtam, pontosan azon a helyen, ahol a sínek találkoznak. Vagy szétválnak. Ám a gondolattól, hogy hamarosan Corinának fogom mondani, majd’ szétrobbant a szívem. Mondjam meg neki ma este? A Párizsba tartó gépen? A párizsi szállodában? Esetleg vacsora közben? Igen, az tökéletes lesz! Ezen gondolkodtam, miközben a Dánnal a templomból kilépve beszívtam a nyers, fagyos téli levegőt, amelynek egészen addig tengeri só íze volt, amíg a fjordot el nem borította a jég. A rendőrautók szirénázása alig hallatszott, kissé felerősödött, majd elnémult, mint egy rosszul beállított rádióadó. Egyelőre olyan messze voltak, hogy lehetetlen volt megállapítani, melyik irányból jönnek. Észrevettem a fekete furgon fényszóróit odalent a templom melletti úton. Apró, gyors léptekkel, kissé meggörnyedve mentem a jégbordákon. Norvégiában az ember már kisgyerekként megtanulja. Dániában talán csak nagyobb korában, mert náluk nincs annyi hó és jég, mindenesetre az volt az érzésem, hogy a Dán lassan lemarad mögöttem. De ez sem olyan biztos, könnyen lehet, hogy a Dán több jeget taposott, mint én. Végtére is az ember nem sokat tud a másikról. Lát egy kerek, barátságos arcot, egy nyílt mosolyt, hall néhány nyájas dán szót, amelyet nem mindig ért, de amely megolajozza a hallójáratokat, és megnyugtatja az idegeket, majd kiszínez magának egy képet a dán kolbászról, a dán sörről, a dán napsütésről, és a sík agrárország komótos, nyugodt életéről odalent délen. És annyira kellemes a gondolat, hogy az ember egészen óvatlanná válik. De mit tudhattam én? Lehet, hogy a Dán több embert intézett el, mint amennyit én valaha is fogok. És miért merült fel bennem épp most ez a gondolat? Talán mert hirtelen olyan érzésem támadt, mintha az idő megint lelassulna, ahogy közeleg egy újabb közbeszorított másodperc, és egy rugó pattanásig megfeszül.

Meg akartam fordulni, de már nem volt rá időm. Nem hibáztatom. Ahogy már említettem, én magam is hajlamos vagyok jó néhány kitérőt tenni annak érdekében, hogy egy felfegyverzett áldozatnak a hátába kerülhessek, és hátulról lőhessem le. A dörrenés visszhangot vert a templomkert és a temető csendjében. Éreztem, ahogy az első golyó a hátamba csapódik, a következő pedig a combomba. Pontosan úgy lőtt le, ahogy én Benjamint. Előrezuhantam. Beütöttem az államat. Amikor megfordultam, a pisztolya torkolatába bámultam. – Átkozottul sajnálom, Olav – mondta a Dán, és hallottam a hangján, hogy komolyan gondolja. – Egyáltalán nem személyes ügy. Le kellett lőnie azért, hogy ezt közölje velem. – Okos húzás volt a Halásztól – suttogtam. – Tudta, hogy szemmel fogom tartani Kleint, ezért rád bízta a munkát. – Így van, Olav. – De miért akar elintézni? A Dán megvonta a vállát. A rendőrautók szirénái mostanra egészen dallamossá váltak. – Nyilván a szokásos – mondtam. – Egyetlen főnök sem akar életben hagyni olyasvalakit, aki ellene vallhat. Jobb volna, ha ezen te is elgondolkodnál, Dán. Az embernek nem árt tisztában lennie vele, mikor kell lelépnie. – Nem erről van szó, Olav. – Értem. A főnökök tartanak az olyan emberektől, akik hajlandóak elintézni a saját főnökeiket. Azt hiszik, hogy ők lesznek a következők. – Nem erről van szó, Olav. – Az ég áldjon meg, Dán, nem látod, hogy mindjárt elvérzek? Nem hagyhatnánk a barkochbázást? A Dán megköszörülte a torkát. – A Halász azt mondta, hogy kicseszettül hidegfejű üzletembernek kellene lennie ahhoz, hogy ne nehezteljen valakire, aki három emberét is elintézte. Rám szegezte a fegyvert, az ujja a ravaszra görbült. – Biztos vagy benne, hogy nem akadt meg a golyó a tárban? – suttogtam. Bólintott. – Csak egy utolsó kérés, Dán, végtére is karácsony van. Ne az arcomba. Kérlek. Láttam rajta, hogy habozik. Azután ismét bólintott. Lejjebb eresztette a pisztoly

csövét. Behunytam a szemem. Hallottam a dörrenéseket. Éreztem a belém csapódó lövedékeket. Két ólomgolyó. Oda, ahol általában az ember szíve van.

Huszadik fejezet – A feleségem készítette – mondta. – A Szent Olaf Fesztiválra. Egymásba kapcsolódó, apró fémgyűrűk. Hány ezer lehet belőlük? Ahogy említettem, úgy véltem, a pénzt cserébe adom valamiért, amit elvettem az özvegyasszonytól. A páncélingért. Nem csoda, hogy Pine úgy látta, túlságosan izzadok. Az öltöny és az ing alatt mellvértet viseltem, mint valami elcseszett szent király. A páncéling jó szolgálatot tett, amikor a hátamba és a mellkasomba kaptam golyót. A combommal viszont lényegesen rosszabb volt a helyzet. A vér lüktetve bugyogott belőlem, miközben mozdulatlanul fekve néztem, ahogy a fekete furgon hátsó lámpái felizzanak, majd lassan eltűnnek az éjszakában. Azután megpróbáltam lábra állni. Nem kellett sok hozzá, hogy elfeketedjen előttem a világ, de sikerült talpra kecmeregnem, és a templom ajtaja előtt álló Volvo felé támolyogtam. A szirénázás minden egyes másodperccel közelebbről hallatszott. Legalább egy mentőautó is volt a kórusban. A sírásó minden bizonnyal érzékletes képet festett, amikor felhívta őket. Talán sikerül megmenteni a kislányt. Talán nem. Talán sikerül megmentenem magamat, gondoltam, miközben feltéptem a Volvo ajtaját. Talán nem. A sógor azonban nem hazudott a feleségének: tényleg a gyújtáskapcsolóban hagyta a kulcsot. Bekászálódtam a volán mögé, és elfordítottam a kulcsot. Az önindító panaszosan nyöszörgött, de nem történt semmi. A fenébe, a fenébe! Elengedtem a kulcsot, aztán megint elfordítottam. Újabb nyöszörgés. Gyerünk már! Ha van valami értelme annak, hogy autót gyártunk itt, a világ havas segglyukában, akkor az az, hogy fagypont alatti hőmérsékleten is be lehessen indítani! A kormányra csaptam. Láttam, ahogy a rendőrautók kék villogója sarki fény módjára lebeg a téli égbolton. Sikerült! Gázt adtam. Felengedtem a kuplungot, és kipördültem a jégre, ahol a szöges gumi megkapaszkodott, majd kifarolva a templomkert kapujához gördültem. Megtettem néhány száz métert lefelé a villanegyedben, aztán megfordultam, és csigalassúsággal visszaindultam a templom irányába. A kék fények másodperceken belül felvillantak a tükörben. Engedelmesen indexeltem, és felkanyarodtam az egyik családi ház felhajtójára. Két rendőrautó és egy mentő robogott el mellettem. Még legalább egy járőrkocsit hallottam közeledni, így azt is megvártam. Egyszer csak belém hasított a felismerés, hogy én már jártam itt. De még mennyire, hogy jártam! Ezen az úton, pontosan ez előtt a ház előtt intéztem el Benjamin Hoffmannt. A nappali ablakában karácsonyi díszek lógtak, és gyertyát imitáló műanyag

fénycsövek sorakoztak. A kertben egy hóember állt. Mégiscsak sikerült megépítenie a kisfiúnak. Talán az olvadás és az apja a segítségére sietett. Teljesen szabályos hóember volt. Kalappal, bugyuta kővigyorral és gallyakból készített kitárt karral, mintha a keblére akarta volna ölelni ezt az egész elcseszett, eszelős világot. A rendőrautó elsüvített mellettem, én pedig visszagurultam az útra, és elhajtottam. Szerencsére nem volt több járőrkocsi. Senki, aki kiszúrhatta volna a Volvót és a sofőrjét, amint kétségbeesetten igyekszik normálisan vezetni, mégis máshogy vezet, mint a többi autós Oslo utcáin ezen a karácsony előtti estén. Leparkoltam a telefonfülke mögött, és leállítottam a motort. A nadrágszáram és az üléshuzat vérben úszott, és úgy éreztem, mintha a combomban egy gonosz szív rejtőzne, amely fekete állati vért, áldozati vért, sátáni vért pumpál magából. Corina kék szeme hatalmasra tágult a rémülettől, amikor kinyitottam a lakás ajtaját, és imbolyogva megálltam a küszöbön. – Olav! Jóságos ég! Mi történt? – Vége van. – Becsaptam magam mögött az ajtót. – Daniel… Daniel meghalt? – Igen. A szoba lassan forogni kezdett velem. Mennyi vért veszíthettem? Sokat. Két litert? Nem, azt olvastam, hogy az emberi testben öt-hat liter vér kering, és ha a bő húsz százalékát elveszítjük, az már ájulással jár. Az pedig nagyjából annyi, mint… A francba! Mindenesetre kevesebb, mint két liter. A táskája a nappali padlóján állt. Már összepakolt az útra, ugyanabba a táskába, amelyet a férje lakásából hozott el. A néhai férje lakásából. Én biztosan túl sok holmit csomagoltam. Soha életemben nem jártam messzebb Svédországnál. Anyámmal, azon a nyáron, amikor betöltöttem a tizennégyet. A szomszédunk autójával. Göteborgban, mielőtt bementünk a Liseberg vidámparkba, a pasas megkérdezte, hogy nem bánom-e, ha bepróbálkozik anyámnál. Anyám és én vonattal utaztunk haza a következő nap. Anya megpaskolta az arcomat, és azt mondta, én vagyok a lovagja, az utolsó lovag az egész világon. Arról, hogy valamiféle hamis csengést hallottam a hangjában, nyilván a beteg felnőtt világ miatt érzett zavarodottságom tehetett. Mert ahogy már említettem, semmi érzékem ehhez, soha nem tudtam megkülönböztetni a tiszta hangokat a hamisaktól. – Mi az a nadrágodon, Olav, csak nem… vér? Jóságos ég, hiszen te megsebesültél! Mi történt? – Olyan zaklatottnak és feldúltnak tűnt, hogy kis híján elnevettem magam. Hitetlenkedve, szinte dühösen meredt rám. – Mi az? Viccesnek találod, hogy úgy vérzel, mint egy disznó? Hol találtak el? – Csak a combomon.

– Csak? Ha az artéria sérült, akkor hamarosan elvérzel, Olav! Azonnal vedd le a nadrágot, és ülj a konyhaszékre! – Kibújt a kabátból, amely rajta volt, amikor megérkeztem, és bement a fürdőszobába. Kötszerekkel, tapaszokkal, jóddal tért vissza. – Össze kell varrnom – jelentette ki. – Rendben – válaszoltam. A fejemet a falhoz támasztottam, és behunytam a szemem. Hozzálátott a seb kitisztításához, és megpróbálta elállítani a vérzést. Elmagyarázta, mit fog csinálni, és hogy csak átmenetileg foltoz össze. Hogy a golyó odabent van valahol a combomban, de ebben a pillanatban nem tud mit kezdeni vele. – Hol tanultad te ezt? – kérdeztem tőle. – Csitt, és ülj nyugodtan, különben felszakadnak az öltések! – Valóságos ápolónő vagy. – Nem te vagy az első, aki golyót kapott. – Tényleg nem – mondtam. Sokkal inkább megállapítás volt, mint kérdés. Nem siettünk sehová, volt idő bőven. Kinyitottam a szemem, és lenéztem az előttem térdelő Corinára. Beszívtam az illatát. Volt benne valami szokatlan, valami belekeveredett a finom illatba, amely Corina közelségét jelentette, a meztelen és buja Corináét, az izzadt Corináét a karomban. Nem volt erős, épp csak egy árnyalatnyi valamiből. Ammóniaszag, amely mintha ott sem lett volna, mégis ott volt. Hát, persze. Nem ő volt, hanem én. A saját sebem szagát éreztem. Már elkezdtem rohadni. – Kész is van – mondta, és elharapta a cérnát. Lebámultam rá. A blúz lecsúszott az egyik válláról, a nyakán egy zúzódás éktelenkedett. Korábban nem vettem észre, de minden bizonnyal Benjamin Hoffmann csinálta. Mondani akartam neki valamit, valamit arról, hogy ez soha többé nem történhet meg, senki sem emelhet többé kezet rá. De nem ez volt a megfelelő időpont. Egy férfi nem akkor nyugtat meg egy nőt afelől, hogy biztonságban lesz mellette, amikor az épp összeölti, hogy ne vérezzen el a szeme láttára. Egy langyos vízbe mártott törülközővel lemosta a vért, majd gézt tekert a combom köré. – Mintha lázad volna, Olav. Nyomás az ágyba! Lehúzta rólam a zakót és az inget. A páncélingre meredt. – Ez meg micsoda? – Vas.

Lesegítette rólam. Ujjával végigsimította a kék foltokat, amelyeket a Dán lövedékei hagytak a bőrömön. Szeretettel. Elbűvölve. Megcsókolta őket. És amikor az ágyban rázni kezdett a hideg, és Corina a paplanba bugyolált, pontosan olyan volt, mint annak idején anya ágyában. Szinte már nem is éreztem fájdalmat. Olyan volt, mintha elengedtem volna mindent, és már nem rajtam múlott az egész, csak egy csónak voltam egy folyón, és a folyó döntött, mi történjen. A sors, az úti cél adott volt. Csak az utazás maradt, az idő, és amit a folyó mentén látsz. Az élet drámaian egyszerű, csak elég betegnek kell lenni hozzá. Egy álomvilágba siklottam. Ő pedig a vállára dobott, és rohant velem, a víz szétfröccsent a talpa alatt. Sötét volt, csatornabűz, elfertőzött seb, ammónia és parfüm szagának elegye. A fölöttünk futó utcákról lövöldözés és kiabálás hallatszott le, a csatornafedelek résein át fénycsíkok hasítottak a sötétségbe. Ő azonban megállíthatatlan volt, bátor és erős. Elég erős kettőnk helyett is. És ismerte a kiutat, mert járt már itt máskor is. Így szólt a történet. Az egyik kereszteződésnél megállt, lefektetett, és azt mondta, felderíti egy kicsit a környéket, de siet vissza. Én pedig patkányok kaparászását hallgatva feküdtem, és a holdat bámultam a csatornafedél rácsai között. A vízcseppek megkapaszkodtak odafent a rácson, és a holdfényben megcsillanva reszkettek. Jókora vörös, fényes cseppek. Aztán eleresztették a csatornafedelet, és felém hulltak. A mellemen találtak el. Keresztülsiklottak a páncélingen, bekúsztak oda, ahol a szívem volt. Meleg, hideg. Meleg, hideg. A szag… Kinyitottam a szemem. A nevét kiáltottam. Nem válaszolt. – Corina! Felültem az ágyban. A combom lüktetett, majd’ szétrobbant. Fogamat összeszorítva az ágy szélére csúsztam, és felkapcsoltam az olvasólámpát. Összerándultam a látványtól. A combom ijesztően megdagadt, úgy festett, mintha a seb még mindig vérezne, de az összes vér a bőr és a kötés alatt gyűlt volna össze. Megpillantottam a nappali közepén álló táskáját a holdfényben. A kabátja azonban eltűnt a székről. Felkászálódtam, és a konyhapulthoz sántikáltam. Kihúztam a fiókot, felemeltem az evőeszköztartót. A lapok még mindig ott voltak a borítékban, érintetlenül. Magammal vittem őket az ablakhoz. Az üveg mögötti hőmérő szerint tovább csökkent a hőmérséklet. Lenéztem az utcára. Odalent volt. Csak leugrott valamiért. A telefonfülkében állt, görnyedten, háttal az utcának, és a fülére szorította a kagylót.

Integettem, bár tudtam, hogy úgysem lát. Mocskosul fájt a combom. Azután letette a kagylót. Hátraléptem az ablaktól, hogy ne a fényben álljak. Corina kijött a telefonfülkéből, és láttam, hogy felnéz. Mozdulatlanul álltam, ahogy ő is. Néhány hópehely szállingózott a levegőben. Azután elindult. Egyik lábát a másik elé helyezve. Mint egy kötéltáncos. Átszelte az utcát, és visszajött hozzám. A nyomokat néztem a hóban. Macskanyomok. A hátsó mancsok a mellső nyomában. Az utcai lámpa ferde fényében a lábnyomok széle apró árnyékot vetett. Olyan kevés kellene hozzá. Olyan kevés… Mire visszalopózott a lakásba, újra az ágyban feküdtem lehunyt szemmel. Levette a kabátot. Abban reménykedtem, hogy a többi ruhadarabot is leveti, és becsúszik mellém az ágyba. Átölel egy kicsit. Csak ennyi. Az aprópénz is pénz. Mert most már tudtam, hogy nem fog a vállára emelve keresztülcipelni a szennyvízcsatornán. Nem fog megmenteni. És nem megyünk Párizsba. Ahelyett, hogy bebújt volna mellém az ágyba, egy székre ült le a sötétben. Virrasztott. Várt. – Sokára ér ide? – kérdeztem. Láttam, hogy összerezzen a széken. – Nahát, te ébren vagy? Megismételtem a kérdést. – Kiről beszélsz, Olav? – A Halászról. – Lázad van. Próbálj aludni. – Őt hívtad a telefonfülkéből. – Olav… – Csak tudni akarom, mennyi időm van még. Lehajtott fejjel ült, az arca árnyékban volt. Amikor újra megszólalt, egy másik, új hangon beszélt. Keményebb hangon. Az én fülemnek mégis tisztábban csengtek a szavak. – Nagyjából húsz perc. – Jól van. – Honnan… – Ammónia. Rája. – Micsoda?

– Az ammóniaszag. Beissza magát az ember bőrébe, különösen, ha a hal még nincs feldolgozva. Olvastam valahol, hogy azért van, mert a húgysav elraktározódik a rája húsában, pont úgy, ahogy a cápáknál is. De a fene tudja. Corina szórakozott mosollyal nézett rám. – Értem. Újabb szünet következett. – Olav? – Igen? – Ez nem… – Személyes? – Úgy van. Éreztem, ahogy felszakadnak az öltések. Gennyszag csapott meg. A combomra tettem a kezem. A kötés átázott. És még mindig nagy volt a nyomás, még mindig sok mindennek ki kellett jönnie. – Akkor mi? – kérdeztem. Felsóhajtott. – Fontos ez? – Szeretem a történeteket – mondtam. – És van húsz percem. – Nem rólad szól, hanem rólam. – Rólad? Ki vagy te? – Hogy ki vagyok én? – Daniel Hoffmann haldoklott. Tudtad, nem igaz? Hogy Benjamin Hoffmann lesz az utódja. Corina megvonta a vállát. – Látod? Egyedül is megy – mondta. – Vagyis olyan ember vagy, aki lelkiismeret-furdalás nélkül megtéveszti azokat, akiket kell, hogy megszerezze a pénzt és a hatalmat? Hirtelen mozdulattal felállt, és az ablakhoz ment. Lenézett az utcára. Rágyújtott egy cigarettára. – A lelkiismeret-furdalás hiányát leszámítva egészen pontos megfogalmazás – mondta. Hallgattam. Csend volt. Hirtelen eszembe jutott, hogy elmúlt éjfél, nemsokára szenteste.

– Telefonon hívtad? – kérdeztem. – Elmentem a boltjába. – És fogadott? Láttam az összecsücsörített szája sziluettjét az ablak előtt, ahogy kifújta a füstöt. – A Halász is férfi. Olyan, mint az összes többi férfi. Eszembe jutottak a katedrálüveg mögött mozgó árnyékok. A nyakán éktelenkedő kék folt. Friss volt. Hogy lehettem ennyire vak? Az ütések. Az alárendelődés. A megaláztatás. Így akarta. – A Halász házas ember. Mégis mit tud kínálni neked? Megvonta a vállát. – Semmit. Egyelőre. De annak is eljön az ideje. Igaza volt. A szépség mindent visz. – Ezek szerint, amikor hazaértem, nem a sérülésem rémisztett halálra, hanem az, hogy élek. – Mind a kettő. Ne hidd, hogy semmit sem éreztem irántad, Olav. Nagyon jó szerető voltál. – Kurtán felnevetett. – Először azt hittem, hogy benned nincs meg. – Mi nincs meg bennem? Csak mosolygott. Beleszippantott a cigarettába. A parázs felizzott az ablak előtt a félhomályban. Én pedig arra gondoltam, hogy ha valaki ebben a pillanatban felnéz az utcáról, azt hiheti, hogy egy műanyag gyertya az, amely az otthon melegét, a családi boldogságot, a karácsonyi hangulatot akarja imitálni. És talán azt is gondolja, hogy az idefent lakóknak mindenük megvan, amit valaha kívántam magamnak. Hogy olyan életet élnek, amilyet élnie kell az embernek. Én biztosan ezt gondoltam volna a helyében. – Mi az, amiről azt hitted, nincs meg bennem, de mégis megvan? – ismételtem meg. – Hát az uralkodó. Hogy a királyom légy. – A királyod? – Igen. – Elnevette magát. – Azt hittem, hogy a végén még le kell állítanom. – Te meg miről beszélsz? – Erről – felelte, lehúzta a blúzt a válláról, és a zúzódásra mutatott. – Nem én csináltam. A cigaretta megállt félúton a szája felé. Hitetlenkedve nézett rám. – Tényleg? Szerinted én csináltam magamnak?

– Mondtam már, hogy nem én voltam! Lágyan nevetett. – Ugyan, Olav, nincs ezen semmi szégyellnivaló. – Én nem ütök meg nőt! – Nem is, úgy kellett könyörögni érte. De a fojtogatás tetszett. Miután beindultál, kifejezetten élvezted. – Nem! – A fülemre szorítottam a kezem. Láttam, hogy mozog a szája, de nem hallottam semmit. Nem volt mit hallanom. Mert a történet nem ez volt. Egy percig sem. A szája azonban szünet nélkül mozgott. Olyan volt, mint egy tengerirózsa, amelyről valaha azt tanultam, hogy a szájnyílása egyben az ánusza is. Miért beszél, mégis mit akarhat? Mit akarnak mindannyian? Ebben a pillanatban siketnéma voltam, elveszett belőlem a képesség, hogy értelmezzem a hanghullámokat, amelyeket ők, a normális emberek keltenek folyamatosan, a hullámokat, amelyek átsuhannak a korallzátony fölött, és elenyésznek. Egy olyan világra meredtem, amelynek nem volt értelme, amelyben nem léteztek összefüggések, amelyben mindannyian kétségbeesetten éltük a nekünk rendelt életet, amely nem szólt másról, mint a beteges vágyak kényszeres kielégítéséről, a magánytól való félelem enyhítéséről és a haláltusáról, amely abban a pillanatban kezdődik, amikor rájövünk, hogy mulandók vagyunk. Most már értettem, mire gondolt Maria. Ez. Minden. Felmarkoltam az ágy melletti székről a nadrágomat, és felhúztam. Az egyik nadrágszár merev volt a vértől és a gennytől. Kikászálódtam az ágyból, és a lábamat magam után húzva elindultam. Corina nem mozdult. Amikor lehajoltam a cipőmért, elfogott a hányinger, de sikerült felvennem. Belebújtam a kabátomba. Az útlevelem és a párizsi repülőjegyek a belső zsebében voltak. – Úgysem jutsz messzire – szólalt meg Corina. A Volvo kulcsai a nadrágzsebemben lapultak. – Felszakadt a sebed, nézz csak magadra! Kinyitottam az ajtót, kimentem a lépcsőházba. Megragadtam a korlátot, és a két alkaromra támaszkodva elindultam lefelé, miközben a szegény kis kanos hímpókra gondoltam, amely túlságosan későn eszmélt rá, hogy vége a látogatási időnek. Mire kiértem a házból, a cipőmben tocsogott a vér. Megcéloztam a kocsit. Szirénázó rendőrautók. Egész idő alatt ott voltak, mint valami távoli farkasvonítás az Oslót szegélyező, hófödte hegyoldalak között.

A szirénák erősödtek, halkultak. A vérszagra mentek. A Volvo motorja ezúttal azonnal beindult. Tudtam, hová akarok menni, ám az utcák mintha alakjukat vesztették volna, lágyan hajladozó medúzacsápokká váltak, ide-oda kellett kanyarognom, hogy követni tudjam őket. Nehezen ismertem ki magam ebben az új gumivárosban, amelyben semmi sem akart nyugton maradni. Vörös fényt láttam, és lefékeztem. Tájékozódni próbáltam. Alighanem elaludtam, mert a mögöttem álló autó dudálására összerezzenve vettem csak észre, hogy a lámpa már zöldre váltott. Gázt adtam. Hol lehetek, vajon ez még Oslo? Az anyám soha egy szót sem szólt apám meggyilkolásáról. Mintha meg sem történt volna. Én pedig egy cseppet sem bántam, hogy nem beszél róla. Aztán egy nap, négy-öt évvel később, a konyhaasztalnál ülve váratlanul azt kérdezte: – Szerinted mikor jön vissza? – Kicsoda? – Az apád. – Ködös tekintettel nézett el mellettem. – Jó ideje, hogy elutazott már. Kíváncsi volnék, merre jár. – Nem fog visszajönni, anya. – Már hogyne jönne vissza, mindig visszajön. – Újra felemelte a poharat. – Szeret engem, tudod? És téged is. – Anya, hiszen te magad segítettél kicipelni… A gin az asztalra löttyent, ahogy hangos koppanással lecsapta a poharat. – Hát – mondta a dadogás leghalványabb jele nélkül, és rám szegezte a tekintetét –, nagy kegyetlenség volna, ha valaki elvenné tőlem. Ugye? Lesöpörte az áttetsző folyadékot a viaszosvászon terítőről, majd dörzsölni kezdte. Mintha a semmit akarta volna lesúrolni róla. Nem tudtam, mit mondhatnék. Kitalált magának egy történetet. Én is kitaláltam magamnak egyet. De mégsem merülhettem le a nittedali tóba, hogy meglássam, melyikünknek van igaza. Így inkább nem mondtam semmit. Ám a tudat, hogy képes egy olyan embert szeretni, aki így bánt vele, egy dolgot elárult a szerelemről. Nem. Jobban belegondolva egyet sem. Az égvilágon semmit sem mondott nekem a szerelemről. Soha többé nem beszéltünk az apámról. Együtt kanyarogtam az úttal, követtem, ahogy csak bírtam, de olyan volt, mintha

megpróbált volna kitérni előlem, megbillent, hogy a házak falának ütközzek, vagy a szembejövő autóknak csússzak, amelyek felharsanó dudálása úgy halt el mögöttem, mint egy megfáradt kintorna hangja. Jobbra fordultam. Csendesebb környékre értem. Kevesebb volt a fény, kisebb a forgalom. Azután teljesen elsötétült a világ. Alighanem elájultam, és lehajtottam az útról. Nem gyorsan, mert ugyan belefejeltem a szélvédőbe, de sem az üveg, sem a homlokom nem sérült meg. És a hűtőrácsot összegyűrő lámpaoszlop még csak meg sem hajlott. A motor azonban leállt. Hiába forgattam a slusszkulcsot, az önindító egyre kisebb lelkesedéssel vonított fel. Kinyitottam a kocsi ajtaját, és kimásztam. Térdre estem, és a könyökömre támaszkodtam, mint egy imádkozó muzulmán, a porhó égette a tenyeremet. Ökölbe szorítottam a kezem, megpróbáltam összegyűjteni a finom szemcséjű havat. Ez a baj a porhóval. Szép és fehér, de nehéz valami maradandót alkotni belőle. Ígéretesnek tűnik, de bármit próbálsz gyúrni, végül összeomlik, szétporlad az ujjaid között. Felnéztem, és körbepillantottam, hogy kiderítsem, hol vagyok. Az autótól a kirakathoz támolyogtam. Az arcomat az üveghez nyomtam, amely kellemesen hűtötte az égő homlokomat. Odabent az állványok és a pultok derengő félhomályba burkolóztak. Elkéstem, az üzlet már zárva volt. Ami nem is csoda, hiszen késő éjszaka volt. Az ajtón még egy cetli is lógott, amelyen az állt, hogy a szokásosnál korábban zárnak. Leltár miatt december 23-án 17.00-kor zárunk. Leltár. Ez most a leltár ideje. A sarokban, az egymásba tolt bevásárlókocsik mögött egy karácsonyfa állt. Csúf is, kicsi is, de kikövetelte magának a karácsonyfa címet. Nem tudom, miért jöttem ide. A panzióba is mehettem volna, hogy kivegyek egy szobát. Annak az embernek a lakásával szemben, akit az imént intéztünk el. És a nő lakásával szemben, aki engem intézett el. Az égvilágon senkinek sem jutna eszébe, hogy ott keressen. Volt még annyi pénzem, hogy kifizessek két éjszakát. Reggel aztán felhívhattam volna a Halászt, hogy megkérjem, utalja át a megbeszélt összeget a bankszámlámra. Hallottam a nevetésem. Éreztem, ahogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon, néztem, ahogy lepottyan, és belefúrja magát az új hóba. Azután még egy. Az egyszerűen eltűnt. A pillantásom a térdemre tévedt. A vér átáztatta a nadrágomat, lefolyt, és egy tojásfehérjeszerű nyálkacsepp kíséretében szétterült a havon. Azt akartam, hogy eltűnjön. Hogy a hóba olvadjon, és elenyésszen, mint a könnycsepp. De csak ott hevert a havon, vörösen és remegve. Izzadt hajam az ablaküveghez tapadt. Talán egy kicsit késő kitérni erre, de ha nem említettem volna: hosszú, kissé szálkás, szőke hajam van,

szakállas vagyok, középmagas és kék szemű. Alapvetően így festek. Megvan az előnye a hosszú hajnak és a szakállnak: ha egy kivégzésnél túl sok a szemtanú, az ember viszonylag gyorsan meg tudja változtatni a külsejét. De ebben a pillanatban a gyors átalakulást biztosító hosszú hajam és szakállam mintha az ablaktáblához fagyott volna, gyökeret eresztett, mint valami lény azon az átkozott korallzátonyon, amelyről annyit pofáztam. Eggyé akarok válni ezzel az ablakkal, üveg akarok lenni, pontosan úgy, ahogy Az állatok birodalma ötödik, Tenger alcímet viselő kötete szerint a gerinctelen virágállatok válnak eggyé a korallzátonnyal, amelyen élnek. Mert akkor láthatnám Mariát, egész nap bámulhatnám, anélkül hogy ő látna engem. Azt suttognék neki, amit csak akarok. Kiabálnám, énekelném neki. Ebben a pillanatban mindössze arra vágytam, hogy eltűnjek, talán ez volt az egyetlen, amire valaha is vágytam. El akartam tűnni, ahogy anya, aki láthatatlanra itta magát a csillogó szesszel. Bedörzsölte vele magát, amíg az ital végül teljesen beitta magát a testébe, és eltűntette. Hol lehet most? Nem emlékeztem már. Hosszú ideje nem gondoltam erre. Különös, az apámmal el tudtam számolni, de hol van ő, aki életet adott nekem, és életben tartott? Tényleg meghalt, és a Ris-templom temetőjében nyugszik? Vagy még itt van valahol? Persze, tudom én, csak egy kicsit meg kell erőltetnem az agyam. Behunytam a szemem, és újra az ablakhoz támasztottam a fejemet. Egészen elernyedtem. Borzasztóan kimerültnek éreztem magam. Mindjárt eszembe jut. Mindjárt… Közeledett a sötétség. A nagy sötétség. Súlyos, fekete köpenyét széttárva jött felém, hogy a karjába vegyen. A hatalmas csendben olyan tisztán hallottam a halk kattanást, mintha az ajtó közvetlenül mellettem lett volna. Azután közeledő léptek zaja ütötte meg a fülemet, ismerős, bicegő léptek. Nem nyitottam ki a szemem. A léptek megtorpantak. – Olav. Nem válaszoltam. Közelebb jött. Egy kezet éreztem a karomon. – Mit. Csinál. Maga. Itt. Kinyitottam a szemem. Az üvegre meredtem, a hátam mögött álló Maria tükörképére. Kinyitottam a számat, de nem bírtam megszólalni. – Maga. Vérzik. Bólintottam. Hogy kerülhetett ide az éjszaka közepén? Hát, persze. A leltár. – A. Maga. Autója.

Megmozdítottam az ajkam és a nyelvem, hogy igent mondjak, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Bólintott, mintha értette volna, majd a vállára emelte a karomat. – Jöjjön. Mariára támaszkodva az autóhoz bicegtem. Különös módon semmit sem érzékeltem a sántításából, mintha teljesen eltűnt volna. Besegített az anyósülésre, majd elölről kerülve meg a kocsit a vezetőoldalra ment, ahol az ajtó még mindig nyitva állt. Áthajolt hozzám, feltépte a nadrágom szárát, amely egyetlen hang nélkül adta meg magát. Egy üveg ásványvizet vett elő a táskájából, lecsavarta a kupakot, és vizet öntött a combomra. – Golyó. Bólintottam, és lenéztem a lábamra. Már nem fájt, de a golyó ütötte seb úgy festett, mint egy levegőért kapkodó hal nedves szája. Maria levette a sálat a nyakából, és megkért, hogy emeljem fel a combom. Azután erősen rákötözte a sálat. – Tegye. Ide. Az. Ujját. És. Nyomja. Össze. A. Sebet. Elfordította a kulcsot, amely még mindig a gyújtáskapcsolóban volt. A motor puha, szolgálatkész morgás kíséretében beindult. Hátramenetbe tette az autót, és eltolatott a lámpaoszloptól. Kifordult az útra, és elindult. – A. Nagybátyám. Sebész. Marcel. Myriel. Myriel. A drogos pasijának is ez volt a vezetékneve. Hogy lehet, hogy ugyanaz a bácsikájuk… – Nem. A. Kórházba. Megyünk. – Rám nézett. – Hozzám. A fejtámlának támasztottam a tarkómat. Nem úgy beszélt, mint egy siketnéma. Furcsa volt és szaggatott, de nem úgy hangzott, mintha nem tudna beszélni, sokkal inkább… – Francia – mondta. – Sajnálom. De. Nem. Szeretek. Norvégul. Beszélni. – Felnevetett. – Inkább. Írok. Mindig. Ezt. Csináltam. Gyerekkoromban. Csak. Olvastam. Maga. Szeret. Olvasni. Olav. Egy járőrkocsi jött szembe velünk lassan forgó kék fénnyel a tetején. Néztem, ahogy a visszapillantó tükörben eltűnik. Ha egy Volvót kerestek volna, akkor minden bizonnyal felfigyeltek volna ránk. Talán valami más után kutattak. A testvére. A narkós a testvére volt, nem a kedvese. Ezért lett volna hajlandó mindent feláldozni érte. De vajon ez a sebész, a nagybátyjuk, miért nem tudott segíteni nekik annak idején, miért Mariának kellett… Egyelőre elég. Majd később megtudom a részleteket, és megértem az összefüggéseket. Maria felcsavarta a fűtést, és a meleg annyira elálmosított, hogy koncentrálnom kellett, nehogy elbóbiskoljak.

– Szerintem. Maga. Olvas. Olav. Mert. Olyan. Mint. Egy. Költő. Annyira. Szépeket. Mond. Amikor. A. Föld. Alatt. Vagyunk. A föld alatt? Hirtelen rájöttem, miről beszél. A metróról. Mindent hallott, amit a metrón mondtam. Minden délután, miközben siketnek hittem, hagyta, hogy beszéljek hozzá a metrón. Nap nap után úgy tett, mintha nem hallott vagy nem látott volna. Mintha játék lett volna. Ezért nyúlt a kezem után a boltban, azt hitte, szerelmes vagyok belé. Hogy a bonbon annak a jele, hogy végre kész vagyok átlépni a fantáziavilágból a valóságba. Erről van szó? Tényleg annyira vak voltam, hogy azt hittem, siketnéma? Vagy egész idő alatt tudtam, csak nem akartam beismerni? Lehetséges, hogy egész idő alatt ide tartottam, Maria Myrielhez? – A. Nagybátyám. Biztosan. El. Tud. Jönni. Ma. Éjszaka. És. Ha. Nem. Bánja. Holnap. Francia. Lesz. A. Karácsonyi. Menü. Liba. Egy. Kicsit. Későn. A. Karácsonyi. Mise. Után. A belső zsebembe nyúltam, előhúztam a borítékot. Maria felé nyújtottam, továbbra is csukott szemmel. Éreztem, ahogy elveszi, lehúzódott az útról, és megállt. Fáradt voltam, olyan rettenetesen fáradt. Olvasni kezdett. A szavakat, amelyeket vérezve vetettem a lapokra, amelyeket darabokra törtem, majd újra összeraktam, hogy a megfelelő betűk a megfelelő helyre kerüljenek. És egyáltalán nem hangzottak halottnak. Épp ellenkezőleg, nagyon is elevenek voltak. És igazak. Olyan igazak, hogy a „szeretlek” úgy hangzott, mint az egyetlen dolog, amely kimondható. Olyan elevenek voltak, hogy aki csak hallotta őket, maga előtt látta a férfit, aki a lányról ír. A lányról, akihez minden áldott nap elment, aki egy csemegeboltban dolgozott, és akibe szerelmes volt, miközben azt kívánta, bár ne szeretné, mert nem akart olyasvalakit szeretni, aki pontosan olyan, mint ő maga: tökéletlen, tele hiányosságokkal és fogyatékosságokkal. Hisz a lány is a szerelem önfeláldozó, szánalmas rabszolgája volt, engedelmesen olvasott mások szájáról, de ő maga soha nem beszélt, alárendelte magát másoknak, és megtalálta benne a maga jutalmát. És mégis: a férfi sosem lett volna képes nem szeretni. A nő volt mindaz, amit nem akart. A nő volt a megaláztatás. És a legjobb, a legemberibb és a leggyönyörűbb, amit valaha látott. Máskülönben nem tudok sokat, Maria. Valójában mindössze két dolgot. Az egyik az, hogy fogalmam sincs, hogyan kell boldoggá tenni egy hozzád fogható nőt, mert én nem olyan vagyok, aki életet és értelmes dolgokat teremt, hanem olyasvalaki, aki pusztít. A másik pedig az, hogy szeretlek, Maria. És ezért nem mentem el soha arra a vacsorára. Olav. Hallottam a sírást a hangjában, amikor az utolsó mondatokat olvasta.

Csendben ültünk, még a rendőrautók szirénái is elnémultak. Maria szipogott. Azután beszélni kezdett. – Olyan. Boldoggá. Tettél. Most. Olav. Ez. Elég. Nekem. Hát. Nem. Érted. Bólintottam, és mély lélegzetet vettem. Arra gondoltam, hogy most már meghalhatok, anya. Mert már nem kell új történetet kitalálnom. Ezt a történetet pedig nem tudnám ennél jobbra megírni.

Huszonegyedik fejezet A dermesztő hideg ellenére egész éjszaka havazott, és a város puha, fehér paplanba burkolózott a reggeli sötétségben. Az autók komótosan haladtak a hóba vájt nyomvonalakban, az emberek pedig mosolyogva óvatoskodtak a jégbordás járdákon, hiszen senki sem sietett, szenteste reggele volt, a béke és az elmélkedés ünnepe. A rádióban hidegrekordról és további lehűlésről beszéltek, a Youngstorgeten lévő halboltban pedig az utolsó tőkehalakat csomagolták be a vevőknek, majd odakiáltottak nekik egy „boldog karácsonyt” azzal a különös, éneklő hangsúllyal, amely a szavak jelentésétől függetlenül boldognak és jókedvűnek hangzik. A Ris-templom körül még mindig ott lógott a kordonszalag, miközben odabent a lelkész arról tárgyalt a rendőrséggel, hogyan fogják lebonyolítani délután a karácsonyi istentiszteletet, amelyre az emberek tömegével özönlenek majd. Az Oslo központjában álló Rikshospital sebésze a műtőből, ahol megoperálta a kislányt, kisietett a folyosóra, lehúzta a kesztyűjét, és a két várakozó nő felé indult. Majd miután a félelem és a kétségbeesés továbbra sem tűnt el a megdermedt arcokról, rájött, hogy elfelejtette levenni a mosolyát eltakaró szájmaszkot. Maria Myriel a metróállomásról kiérve elindult felfelé a dombon a csemegebolthoz. Rövid munkanapjuk lesz, már kettőkor bezárnak. Hiszen szenteste volt. Szenteste! Egy dalt énekelt magában. Arról, hogy újra látni fogja őt. Tudta, hogy újra látni fogja. Attól a naptól kezdve tudta, hogy a férfi eljött érte, és magával vitte… messze mindattól, amire gondolni sem akart többé. Látni fogja a kedves, kék szemét a hosszú szőke haj alatt. Az egyenes, keskeny ajkát a sűrű szakáll takarásában. És a kezét. A kezét nézte a legtöbbször. Többször, mint mások, de ez teljesen természetes. Férfikéz volt, de ápolt. Túlméretezett és kissé szögletes, ahogy a szobrászok a munka hőseinek kezét ábrázolják. És azt képzelte, hogy ez a kéz egyszer talán megsimogatja, átöleli, megvigasztalja. Olykor magát is egészen megriasztotta a szeretetének ereje. Olyan volt, mint egy gát, amely bármelyik pillanatban átszakadhat, és úgy sejtette, igen csekély lehet a különbség aközött, hogy valaki lubickol a szerelemben vagy belefullad. Ám ebben a pillanatban ettől egy cseppet sem tartott. Mert a férfi olyannak tűnt, aki elfogadni is képes, nem csak adni. Már messziről észrevette a bolt előtti csődületet. És a rendőrautót. Lehet, hogy betörtek? Nem, csak baleset történt. Egy autó nekihajtott a lámpaoszlopnak. Ám ahogy közelebb ért, észrevette, hogy az emberek sokkal inkább a bolt kirakatával vannak elfoglalva, mint az autóval, szóval lehet, hogy mégis betörés

történt. Egy rendőr lépett ki a tömegből, a járőrkocsihoz ment, előhúzott egy rádióadóvevőt, és beszélni kezdett. Maria a „halott”, „lőtt seb” és „a keresett Volvo” kifejezéseket olvasta le a szájáról. És amikor egy másik rendőr odébb terelte az embereket az épülettől, egy alakot pillantott meg. Először azt hitte, hóember. Azután rájött, hogy egy hóval borított férfi, aki az ablaktáblának dőlve áll. Az üveghez fagyott hosszú, szőke haja és a szakálla tartotta meg. Nem akart, mégis közelebb ment. A rendőr mondott neki valamit, mire ő a fülére és a szájára mutatott. Azután a bolt felé intett, és felmutatta az igazolványát. Néha felötlött benne, hogy vissza kellene változtatnia a nevét Maria Olsenre, de azután arra gondolt, hogy az egyetlen, amit a férfi az olcsó gyűrűn és a drogtartozáson kívül ráhagyott, egy francia név volt, amely sokkal izgalmasabban hangzott, mint az Olsen. A rendőr bólintott, és jelezte, hogy nyugodtan nyissa ki a boltot, Maria azonban nem mozdult. A karácsonyi dal elnémult benne. A férfit bámulta. Olyan volt, mintha a jég egy vékony réteg bőrt vont volna rá, amely alatt apró, kék vérerek futottak. Mint egy hóember, amely megszívta magát vérrel. A deres szempillák alatti fátyolos tekintet a boltba meredt. Arra a helyre, ahová hamarosan beül, a pénztárgép mögé, és beüti a termékek árát. A vevőkre mosolyog, azon töpreng, kik lehetnek, milyen életük van. És később, valamikor este, megeszi a bonbont, amelyet a férfitól kapott. A rendőr az egyik kezét a férfi kabátjába dugta, s egy tárcát húzott elő. Kinyitotta, és egy jogosítványt vett ki belőle. Maria pillantása azonban nem a kártyára szegeződött, hanem a sárga borítékra, amely akkor esett a hóba, amikor a rendőr kihúzta a tárcát. A borítékon álló címzést finom, szép, szinte nőies kézírással írták. Mariának. A rendőr a jogosítvánnyal a járőrkocsihoz sietett. Maria lehajolt, felvette a borítékot. A zsebébe dugta. Senki sem látta. A helyet nézte, ahol a boríték hevert. A havat és a vért. Milyen fehér és milyen vörös! Milyen gyönyörű. Akár egy királyi palást.

A szerzőtől megjelent Denevérember Csótányok Vörösbegy Nemeszisz Boszorkányszög A megváltó Hóember Leopárd Kísértet Police Fejvadászok A fiú