Jónás Tamás
Bánom, hogy a szolgád voltam
Impresszum Fapadoskonyv.hu Kft. honlap: www.fapadoskonyv.hu e-mail:
[email protected] megjelent A/5 oldalméretben ISBN 978-963-299-103-0
I.
Lelet
Gyorsan, gyorsan, már közel a domb teteje, azután már csak legurul, de a lejtõn is teker, és már csak két domb, meg az a hosszú egyenes út, repül tovább! Pisti tekerte a fekete, ülés nélküli biciklit, végig állnia kellett, mert a nyereg csonkja állt csak ki, arra nem ülhetett rá, de fáradhatatlanul tekert, nagy volt az öröme. Inge kiszakadt, amikor kirontott az erdõbõl, nem kerülgette a gallyakat, a legegyenesebb, legrövidebb utat választotta, mihamarabb az erdõ szélén hagyott biciklihez akart érni. Csontos mellkasa kilátszott a szakadásokon, ahogy száguldott le a dombról. Erõs szálú, fekete haja lobogott. Hosszú volt már, válláig érõ, szemébe lógott. Jött a következõ domb, autó szembe, csak az utolsó pillanatban látta meg, az út közepén haladt, alig tudott lehúzódni. Mintha a közelgõ vihar elõl menekült volna. Az erdõk felett már akkor felhõk gyülekeztek, amikor délután elindult, hogy gombát, málnát szedjen, az éhség és az unalom mégis rávette, hogy nekiinduljon. Bolondságnak tûnt, gyakorlott gombászók csakis korán reggel indulnak el, délutánra összeszednek mindent. A felhõk, mintha elég erõsnek éreznék magukat, megindultak a falu felé. Lassan, méltóságosan, mint a hadsereg. Pisti hátra-hátrafordult, mintha menekülne elõlük. Versenyt hajtott velük, az igaz, de csak játékból, figyelte, ahogy az esõt hozó felhõk egyre közelebb érnek hozzá. Már érezte a hidegüket, látta, hogy a domb mögött, amirõl az elõbb suhant le, ködös függönyben zuhog is az esõ. Fáradt volt, de minden erejét beleadta, és tekert, a kormányra hasalva erõlködött, szinte kiáltani lett volna kedve fájdalmában és izgalmában. 3
Elérte az esõ. Hideg esõcseppek a hátát verték. Fejét az égnek fordította, kitátott szájjal nyelte a vizet. Boldogság áradt szét benne. Már nem hajtott, hagyta, hogy magától guruljon a bicikli. Nem járt messze a falutól. Jobb kezében erõsen szorította az apróra hajtogatott papírdarabot, ott érezte biztonságban, nem volt szabad eláznia. Ötezer forint. Hihetetlen volt, hogy az erdõben ilyesmit is találhatott. Valami ügyetlen vagy részeg parasztember hagyhatta el, avar alatt rejtõzködõ tinórán hasalt a pénz. A fiú megszédült, amikor meglátta. Félt felvenni. Elõbb hallgatózott, van-e a közelben valaki. Talán csak játszik vele valaki, a fa tetején bujkál vagy a bokrokban. Csend volt. Felkapta, körülnézett, nincs-e még a közelben több is. De csak kis területet nézett meg, nem bírt az izgalmával, rohant a biciklijéhez, hogy mihamarabb megmutassa anyjának a pénzt. A bolt is nyitva lesz, ha siet. Végre egy jó vacsora. Talán egy sört is megenged neki az anyja. Nagyfiú már, rögtön tizenhét éves, másoknak már gyerekeik vannak, csak õ van otthon folyton az anyja mellett. Mióta az apja meg hat testvére meghaltak, amikor felrobbant a gázpalack, nem hagyta magára az anyját. Az asszony szinte eszét vesztette, napokig szaladgált le-fel a falu utcáin. Megtépte magán a ruhát, az út közepére térdelt, és az égre nézve motyogott, majd kiabált, mintha veszekedne valakivel. Felkínálta magát minden arra járó férfinek. A melleit mutogatta vagy a szoknyáját emelgette: – Hát nem kellek senkinek? Pista fogta a kezét, és vitte haza, lefektette, vigasztalta. A házukból szinte semmi sem maradt. Az egyik szoba fala kidõlt, a másik fölött megmaradt a tetõ, ott húzták meg magukat. Az anyja nem akart másoknál lakni, pedig sokan hívták, még egy üres házat is felajánlott nekik a tanács. Volt, hogy lecsendesedett, de akkor is felzokogott, halkan, mint egy négy éves kislány, aztán Pistit csókolgatta, vadul, olyan szenvedéllyel, hogy akik látták, rosszallóan csóválták a fejüket: inkább szerelmeskedés volt az már. Ahogy múltak a hónapok, lassan megnyugodott. Szótlanul járt házról házra, itt is, ott is segített a konyhai, kerti munkákban, ételt, pénzt kapott érte. A házat megjavították, az egyik szobát csak, de kettejüknek elég volt. Nyugodt, szomorú életet élt megmaradt fiával. Dicsérgették a falusiak a szorgalmát, csak azzal nem tudtak mit kezdeni, hogy a hét sírral semmit nem törõdött. Soha nem ment ki 4
a temetõbe, nem vitt virágot, nem imádkozott a fakeresztek elõtt. A temetésre se ment el. Pisti végre beért a faluba. Az esõ megelõzte, senki nem járt az utcákon, pedig szívesen eldicsekedett volna a szerencséjével. Ötezer forint! Nagy pénz! Aztán eszébe jutott, hogy jobb nem szólni róla, még kiderül, valaki a faluból vesztette el. – Ez már a miénk! – mondta ki akaratlanul is. Már gyanakvóan, körbe-körbenézve állt meg a házuk elõtt, nem követte-e valaki. Az ajtó elõtt még, mielõtt benyitott volna, kihajtogatta a pénzt, megvan-e, nem csak lidércek játszottak-e vele. Ott volt az. Használt, öreg ötezerforintos. Sok kezet megjárt, sok zsebet, boltot, kocsmát. Pisti nagy levegõt vett, úgy nyitott be. Eltervezte, hogy kitaláltatja anyjával, mit szorongat a kezében. Sötét volt a szobában. A vihar elsötétítette az egész falut. A fiú villanyt kapcsolt. A pénzt kiejtette a kezébõl, összecsuklott attól, amit látott. Az anyja ott himbálózott a lámpát tartó szögön, alatta feldöntött szék. Valószerûtlenül hosszú, fehér nyelve kilógott, csúfolta a világot.
Vali és Lénárd
Lénárd vasárnaponként nem ivott. Mondogatta, inni hétfõtõl szombatig elég, valami értelmes dolgot is kell csinálni az embernek. Vasárnaponként az erdõket járta. Eleinte azt hitték, gombászni megy, de Vali néninél sose adott le még egy kékhátyút se, olyan meg nincs, hogy hónapokon át ne találjon az ember semmit, még véletlenbõl is kellene. Vali háza ott uraskodott az erdõ felé vezetõ úton. Több út is vezetett erdõnek, de ha valaki gombát keresni ment, ezen indult, mert ez vezetett a legmélyebbre, a legjobb helyekre. Vali egésznap az udvaron csoszogott, láthatta, ki megy ki reggelente, visszafelé már várta õket, hogy megvegye tõlük a szebb darabokat. Kiszárította, hetente bevitte a városba, ott adta tovább, ki tudja, kinek. Az se lehetett pon5
tosan tudni, mit keresett velük, de nem járthatott rosszul, évek óta ezt csinálta. Ott ácsorgott vasárnaponként is a kapujában, amikor Lénárd kora reggel elindult az erdõbe. - Jóember, hozhatnál már te is valamit. A tinórákat ezek nem tanálják. - Menjék maga az erdõre, keressen magának! - Ezzel a lábbal e? Nem bírom má én! Százast fizetek neked egy szebb tinóraé! A végét már kiabálnia kellett, Lénárd gyorsan lépkedett, hamar eltûnt a közeli fák mögött. Sötétedéskor jött vissza. - Nem hiszem, hogy nem tanász semmit! A másik faluba adod-e le? - Vali bosszús lett, amikor meglátta Lénárdot. Nem volt nála szatyor, semmi, amibe gombát hozott volna. A kapuba kapaszkodva nézte, ahogy a férfi némán elsétál a háza elõtt, õt szinte észre se veszi. - Gyere be akkor legalább, segítsé! Az antennát kéne fent megigazítani, mert sehogy se jó a kép a tévébe. Cseresznyepálinkát adok. Lénárd gondolkodott egy keveset, megfordult, bement az asszonyhoz. Felmászott a padra, onnan kiabálgatott egy ideig, jó-e már a kép, a hang is jön-e rendesen. - Jól van, jól van, most minden jó! - kiáltotta Vali nagy örömmel. Nem a tévének örült. - De más a ház, ha van benne férfi is - mondta mosolyogva Lénárdnak, már a konyhai asztalnál ültek, itták a pálinkát. - Minek magának férfi? Hogy antennát igazítgassék, arra luxus. - Jó lenne az nekem bármire! - huncutkodott az asszony. A liter pálinkának megitták már a nagyját. Akkor Lénárd felhajtott még egy pohárral, megragadta az asszony kezét, és magával húzta a tiszta szobába. - Hej, ne olyan kapkodva, nem bírok én olyan gyorsan lépni - sikított Vali néni. Reggel elégedetten ébredtek. Lénárd kelt hamarabb, öltözködött. - Nem szokok ide, ne számítson rá - mondta olyan semmilyen hangon, majdnem kedvesen. Gyorsan elment, csak a következõ vasárnap jött megint, este, nagy szatyor tinórával. Átadta a kapuajtó felett az értetlenül hallgató as�szonynak, és ment is tovább, se köszönetet, se pénzt nem várt értük. 6
Vali azt hitte, ez már jelent valamit. Sütött-fõzött vasárnapra, de Lénárd elmaradt. Aztán a következõ vasárnap se jött. Vali aggódni kezdett, becsoszogott a faluba, egyenesen a kocsmába, és rögtön a csaposhoz lépett, hogy Lénárdról kérdezze. Mit bánta õ, hogy beszélni kezdenek róluk, még örült is volna, ha a pletyka összehozza õket. Huszonhárom éve halt meg a férje, álmában fulladt meg, részegen, saját hányásában. - Hát a Lénárd összeállott a Katával. Vali elsápadt. - Ki az a Kata? - Szép asszony - mondta a csapos, vékony dongájú, csillogó szemû ember, nem az a kimondott kocsmáros. - Nem olyan régen költözött ide a faluba a lyányával. Vali lehuppant egy székre, feldecit rendelt magának, és nagy szomorúan indult vissza a házába. Már várta egy ember, gombát hozott. - Tinóra? - Kékhátyú meg csirkegomba. - Nem veszem át. - Mé nem veszi át? Egész álló nap ezután járkátam, jóasszony, ne basszon má ki velem. - Nem kell! - mondta Vali szomorúan. - Tinóra kell! A férfi földhöz vágta a szatyrot, aztán köpött rá kétszer. - Az isten faszát a tinórába!
* Hétfõtõl szombatig nem volt este, hogy Lénárd ne a kocsmában lett volna. Vagy ha volt, csak azért, mert inkább a presszóba ment. Ha meg ott se találták, akkor valamelyik bokorban aludt részegen. Volt ugyan háza, de amióta a felesége meghalt - megfulladt, dió akadt a torkán - nem akaródzott neki hazamenni. Csak akkor nyitott ajtót, ablakot megint, amikor a fia visszajött az egyetemrõl, de fél év múlva a fia is meghalt, valami ismeretlen vírus okozta a halálát, mondták az orvosok, az ajtók, ablakok újra bezáródtak, és már nem nyitódtak ki soha. 7
Vándorcigányok jöttek a falu mellé valamikor. Nem maradtak sokáig, de hagytak a faluban egy asszonyt, valami bûne lehetett, kidobták maguk közül. Vékony, rafinált nézésû nõ volt, Cinkának hívták. Fehéren csillogott az egyik foga, ha nevetett, nagy, rózsás szoknyákban járt. Alig lehetett szavát hallani. Volt benne valami fenyegetõ, ahogy megjelent, és napraforgómagot vagy fûszálat rágicsált. Talált egy üres szobakonyhás házat a faluban, abba beköltözött, ott is maradt, nem zavarta el senki. Nála aludt telente Lénárd, ha már kezdett hideg lenni, az õ ajtaján kopogtatott. Egy idõ után már úgy nézték õket, mint férjet, feleséget. Vali egy délután lesétált ehhez a cigányasszonyhoz. Az ajtó elõtt ült, kisszéken, széttett lábai között, a szoknyáján kenyér, kolbász, paradicsom volt, kisbicskával abból eszegetett. - Jaj, de meleg ez a hónap - lihegett Vali, és próbált a ház árnyékába húzódni. Cinka nem szólt semmit, de a fejét félrefordította, úgy nézett fel Valira. Az fáradtságában a ház falának dõlt. - Az urad? - Nem uram nekem. - Nincs itthon? - Nincs. Vali lihegett, nem tett neki jót a meleg, magas volt a vérnyomása, fogynia kellett volna pár kilót, menni is jobban bírt volna. - Azzal a Katával van? - Honnat tudjam? - Te élsz vele, nem? - Vali dühbe gurult, de rögtön le is nyugtatta magát, félt, hogy még rosszabbul lesz. - Ki ez a Kata, csak tudod? - Lyánya anyja, többet én se tudok róla. - Szép? - Az. - Jár hozzá a Lénárd? - Mit tudom én? Biztos, mert lássák õket együtt. - Te nem? - Én nem. Vali lassan lecsusszant a fal mellett, már guggolt. 8
