Jim Marrs. Titkos Uralom. A Trilaterális Bizottságot, a szabadkőműveseket és a nagy piramisokat összekötő rejtett történelmi szálak

Jim Marrs Titkos Uralom A Trilaterális Bizottságot, a szabadkőműveseket és a nagy piramisokat összekötő rejtett történelmi szálak

Az elektronikus változat a Magyar a magyarért Alapítvány 2003-as kiadása alapján készült.

e-book formában terjeszti az ADAMO BOOKS webáruház

http://adamobooks.info

2009

A mű eredeti címe és kiadója: RULE BY SECRECY Copyright © 2000 by Jim Marrs HarperCollins Publishers Inc., 10 East 53rd Street, New York, NY 10022 All rights reserved Published by arrangement with HarperCollins Publishers Inc. Kiadva a HarperCollins Publishers Inc.-vel kötött szerződés alapján. Szerkesztette: Galántai Dávid Fordította: Barabás Judit (5. rész) Béres Endre (2. rész) Farkasvölgyi Szabolcs (4. rész) Fehér Gabriella (4. rész) Lázár Anikó (1. rész) Petraskó Judit (2. rész) Róza Gabriella (3. rész) Terjéki Tamás (Bevezető) Törőcsik Eszter (3. rész) Az 5. rész elkészítésében tanácsadóként közreműködött: Borza Attila A fordítást az eredetivel egybevetette: Montanus Lektorálta: Erki Edit Tördelés és arculatterv: Fehér Zoltán Kiadó: Magyar a magyarért Alapítvány, Budapest Felelős kiadó: Brády Zoltán ISBN 963 210 465 X Hungarian translation © Magyar a magyarért Alapítvány 2003 Nyomtatta a KORREKT Nyomda Felelős vezető: Barkó Imre A borító Max Ernst kollázsának felhasználásával készült.

TARTALOM BEVEZETŐ Mit nevezünk összeesküvésnek? Kevesek uralma A kevesek nézőpontja ELSŐ RÉSZ

MODERN TITKOS TÁRSASÁGOK A Trilaterális Bizottság A Külkapcsolatok Tanácsa Bilderberg-csoport A Rockefellerek A Morgan-család A Rothschildok A pénz titkai és Amerika nemzeti bankrendszere Egy birodalom születése A Nemzetközi Ügyekkel Foglalkozó Királyi Intézet és a Kerekasztal-társaságok Rhodes és Ruskin A Halálfejes Rend Adómentes alapítványok és „ábécé-ügynökségek" Ami a hírekből kimarad Megjegyzések MÁSODIK RÉSZ

AZ ÖSSZEESKÜVÉS NYOMAI Az Iron Mountain-jelentés Az Öböl-háború Ki fizeti a számlát? Vietnam

4

Kennedy a globalisták ellen Veled vagyunk, Johnson! Kereskedünk az ellenséggel Korea A náci kultusz megjelenése Teozofisták, thulisták és más kultuszok követői A Vezér színre lép Hitler támogatói Fordul a kocka Japánt a falhoz állítják A II. világháború Az üzleti élet nem áll meg Az I. világháború Ürügy a háborúra Az orosz forradalom A kommunizmus kialakulása Megjegyzések HARMADIK RÉSZ

LÁZADÁS ÉS FORRADALOM Az amerikai polgárháború Titkos társasági agitáció Megelőző csapások Mozgalom a szabadkőművesség ellen A francia forradalom Jakobinusok és jakobiták Sir Francis Bacon és az Új Atlantisz Az amerikai forradalom Az illuminátusok A szabadkőművesség Saint-Germain grófja és más mágusok Szabadkőműves összeesküvések Szabadkőművesség kontra kereszténység A rózsakeresztesek

5

Megjegyzések NEGYEDIK RÉSZ

KORAI TITKOS TÁRSASÁGOK A templomos lovagok Az asszaszinok Templomos bankárok és építőmesterek A katarok Az albigens keresztes háború A templomosok bukása A Sioni Rendház A Merovingok Szerteágazó hálózat Megjegyzések ÖTÖDIK RÉSZ

ŐSI MISZTÉRIUMOK A Rómába vezető út A Kabbala Ősi titkok és rejtélyek Lehet, hogy Mózes többet tudott? Minden út Sumerba vezet Az Anunnaki Özönvizek és háborúk Megjegyzések FORRÁSOK NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ

6

BEVEZETŐ

„A világot teljesen más személyek irányítják, mint ahogy azok képzelik, akik nem látnak a színfalak mögé." (Benjamin Disraeli)

8

Előre figyelmeztetem az olvasót: ha tökéletesen elégedett az emberiségről, a vallásról, a történelemről és a világról kialakult nézeteivel, akkor ne olvasson tovább. Ha őszintén hiszi, hogy az emberiség már majdnem elérte tudományos és szellemi életének kiteljesedését, és hogy a nagyvállalati tulajdonban lévő tömegtájékoztató média elégséges mértékben tájékoztatja mindenről, akkor itt álljon meg. Azonban ha Ön is egy azon milliók közül, akik megnézik a napi híreket, és fejüket vakarva, csodálkozva kérdezik: „Mi folyik a világban?", vagy ha Önt is foglalkoztatják az olyan kérdések, mint hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és merre tartunk, akkor most jó kis kéjutazásnak néz elébe. Ez a könyv a kormányzás, a rejtett történelem és az elkendőzött vallás titkaival, a vagyon, a hatalom és az irányítás titkaival foglalkozik - titkokkal, amelyeket ritkán írnak le a történelemkönyvekben, és soha nem említenek a tömegmédiában. Témánk zavaró és felkavaró lehet néhányak számára; de hát soha senki nem lett még bölcsebb attól, hogy olyan anyagokat tanulmányozott, amelyek csak a saját előre megszabott gondolatait erősítették meg. Olyan ügyekről lesz itt szó, amelyekről sokan szeretnék elhitetni velünk, hogy csupán minimális tudásanyag áll rendelkezésre velük kapcsolatban. No de milyen gyakran kerültek ilyen mellékes ügyek hirtelen a nagyfokú érdeklődés középpontjába? Idősebb olvasók talán még emlékeznek arra az idegesítő, ám látszólag jelentéktelen német radikálisra, aki az 1930-as években tett szert hatalomra Európában. Aztán ott volt az az apró konfliktus a világ túlsó felén, azon a tizedrangú helyen, amit Vietnamnak hívnak. Vagy emlékezhetünk arra az alig figyelemreméltó 1972-es betörésre az amerikai Demokrata Párt székhelyén. Ez a könyv összeesküvésekkel is foglalkozik. A mérvadó média régóta lekicsinylően nyilatkozik a konspirációs cselekmények jelentőségéről, annak ellenére, hogy az amerikai igazságszolgáltatás rendszeresen ítél el embereket bűnszövetkezetben történő összeesküvésért. Tényleg léteznek titkos társaságok? Valóban van egy titkos kormány? Tényleg létezik egy világméretű összeesküvés, mely a szabadság és a demokrácia aláaknázásár tör? Vagy mindez csak az „összeesküvés-elméletek" gyártóinak értelmetlen, összefüggéstelen halandzsázása? A válasz attól függ, kit választunk, kire hallgatunk. És az összeesküvésről írók közül túl sokaknak megvan a saját hátsó szándékuk, be nem val-

9

lott céljuk az írással - akár elvetik, akár megerősítik az összeesküvés létezését. Itt az ideje tehát, hogy hátrébb lépjünk, és átfogóbb nézőpontból tekintsünk világunkra és történelmére. Ahogy kezdetét veszi az új évezred, az amerikai közvélemény egyre inkább felismer egy nem is olyan titkos összeesküvést, mégpedig azt, hogy az év felében a kormánynak dolgozik. Az a pénz, amit minden évnek nagyjából az első hat hónapjában keres, adó formájában eltűnik, mielőtt a dolgozó egyáltalán megkapná fizetését. Ez a visszatartott, láthatatlan adóösszeg az oka annak, hogy az évek során a legtöbb polgá el is felejtkezett arról, mekkora adóterhet visel valójában. És akkor még nem is említettük a forgalmi, szövetségi állami, városi és más adókat, amik naponta nyíltan terhelnek minket. Ehhez képest az egyszerű brit teaadó, mely állítólag kirobbantotta az amerikai függetlenségi háborút, nevetséges összeg volt. A tömegtájékoztatás és a politikusok elferdített statisztikái hiába biztosítanak bennünket arról, hogy a gazdaság egészséges; egyes közvéleménykutatások szerint az emberek növekvő szorongással figyelik nemzetünk életének irányát. Talán ezért van, hogy egyre több megfontolt ember veszi komolyan szemügyre az összeesküvéseket és az őket szövő titkos társaságokat. Az internet tele van olyan honlapokkal és chatszobákkal, melyeken a konspiráció a kulcsszó. Egyre több és több, konspirációról szóló könyv és folyóirat jelenik meg, melyek a kereszteslovagok titkaitól kezdve a John F. Kennedy-gyilkosságon át mindennel foglalkoznak. Ám az információs sztráda hossza és szélessége ellenére az amerikai átlagember sajnálatosan tudatlan marad. Nem mintha ostoba vagy értelmi fogyatékos volna; egyszerűen csak idáig nem szembesült a napjainkban már elérhető információkkal. Számos szakterület megfontolt, tanult művelőinek - orvosoknak, ügyvédeknek, informatikusoknak, tőzsdeügynököknek, könyvelőknek, bankároknak, kereskedőknek, tudósoknak, tanároknak stb. - a fejében teljes sötétség él rengeteg különféle témát és azok összefüggéseit illetően, melyek mind arra mutatnak rá, hogy ki is uralja valójában az Egyesült Államokat. E tudatlanság elsődleges oka az önképzésre szánt idő hiánya mellett az, hogy túlságosan is ráhagyatkozunk a nagyvállalatok által birtokolt tömegtájékoztatásra, amely az információk legszélesebb összefüggéseit nem mutatja be. Ahogy A. J. Liebling mondta egyszer, a sajtószabadságot azoknak találták ki, akik birtokolják a sajtótvagy éppen a rádió- és tévéállomásokat.

10

Honnan tudhatja tehát az ember, hogy mi igaz és mi nem? Mi lényeges és mi jelentéktelen? Kinek a kezében van valójában az irányítás? Vannak-e éppen zajló összeesküvések, amelyek mindannyiunkra hatnak? Vannak-e titkos tervek, amiket nyomon lehet követni, végig az emberiség történelmén? Mik ezek és mi a céljuk? Ez a könyv ezekkel a kérdésekkel foglalkozik. De mielőtt válaszokat kaphatnánk, magát a konspiráció fogalmát kell tisztáznunk.

MIT NEVEZÜNK ÖSSZEESKÜVÉSNEK?

A konspiráció fogalma régóta tabutéma a legtöbb amerikai számára, akikbe a média azt a hitet nevelte bele, hogy a társadalom elleni összeesküvések csak a banánköz társaságokban és a kommunista országokban léteznek. Ez a leegyszerűsített látásmód, melyet a status quo patyolattiszta képének fenntartásában érdekelt média is erősít, elmulasztja számításba venni az emberiség történelmét csakúgy, mint a „konspiráció" szó jelentésárnyalatait. A szót a latin „conspirare" szóból származtatjuk, ami szorosan vett értelemben azt jelenti: együtt lélegezni, összhangban cselekedni vagy gondolkodni. A modern korban a konspiráció kifejezés baljós színezetet kapott. A legtöbb szótár ma két meghatározását adja a szónak: titokban együtt eltervezni, különösen valamely törvénytelen vagy gonosz tett elkövetését; vagy titokban megtervezni vagy kitervelni valamit. Az egyik meghatározás gonosz szándékot sugall, a másik kevésbé. A titkosság az emberi nem egész múltját behálózó kötőszövet. Léteznek egyének és csoportok közötti titkok, mint ahogy vannak olyanok is, melyeket mind az egyházi, mind a kormányzati hatalomnak meg kell őriznie. Vannak politikai, sőt még gazdasági és kereskedelmi titkok is. Egy munkatársak közötti konspiráció, amikor ajándékot akarnak venni a főnöküknek, nyilvánvalóan nem azonos szintű a bankrablók összeesküvésével, amikor a következő bűntettüket tervezik. Ugyanígy a kiskereskedő, aki titokban tartja üzleti tervét versenytársai előtt, nem ugyanolyan szintű összeesküvésben vesz részt, mint valamely nagyvállalatok vezetői, akik az árak rögzítését tervezik. A kulcs a rosszindulatú összeesküvések felismeréséhez a titkosság szándékának megértésében rejlik.

11

Míg egyes titkok lehetnek jóindulatúak - miért rontanánk el a születésnapi meglepetés-bulit azzal, hogy kikotyogjuk? -, más titkokat, mint például a rák vagy az AIDS gyógymódjának elhallgatását vagy háborúk szítását minden lelkiismeretes ember megvetendőnek tartaná. Az olyan titkok, melyek emberek életét teszik tönkre vagy veszik el, melyek megakadályozzák az embereket abban, hogy békében éljenek egymással, és amelyeket uralkodásra vagy jogosulatlan haszonszerzésre használnak, a legtöbb ember számára elfogadhatatlanok. Ezért hát mindenkinek, aki fontosnak tartja az emberek személyes szabadságát, alaposan meg kell vizsgálnia azokat, akik ilyen titkok megőrzésére esküsznek össze. Stewart Alsop újságíró írta egyszer, hogy a tudás hatalom, és a hatalom a legértékesebb árucikk a kormányzatban. Tehát aki ismeri a titkokat, az ellenőrzi a tudást, ezért nála van a hatalom. Sokan érzik manapság úgy, hogy emberek és szervezetek egy maroknyi csoportja ellenőrzi a globális tudás nagy részét. És ez a tudás féltve őrzött titok. A régi mondás, miszerint „amiről nem tudsz, az nem árthat neked", így a feje tetejére áll: amiről nem tudsz, az igenis árthat neked! Az összeesküvés kérdésköre az ember történelemszemléletét is alapvetően meghatározza. Itt csak két szemléletmód létezik: a véletlenszerűségen és az összeesküvésen alapuló. Az első nézőpont szerint a történelem egyszerűen a véletlenek vagy az isteni cselekedetek sorozata, melyeket a világ vezetőinek nem áll hatalmában megváltoztatni vagy megelőzni. E nézet egyik képviselője Jimmy Carter amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, Zbigniew Brzezinski volt. Brzezinski, aki ma a titkos Trilaterális Bizottság (Trilateral Commission) végrehajtó testületének tagja, azt mondta 1981ben: „A történelem sokkal inkább a káosz terméke, mint az összeesküvéseké. [...] A politikai döntéshozókat egyre jobban magukkal sodorják az események és információk". A történelem véletlenszerű alakulását vallotta George Johnson újságíró is, aki magát „világi humanistaként" jellemezte; azt írta, hogy az összeesküvések témáját „a jobboldali szélsőségesek erőltetik egészen a XX. század kezdete óta", jelezve, hogy „az amerikai politikából nem halt ki a paranoid stílus Joseph McCarthy szenátorral együtt". Az összeesküvés-központú szemléletet viszont sokkal pontosabb volna „okokozati" szemléletmódnak nevezni. Természetesen történhetnek véletlen balesetek. Repülők, vonatok, autók válhatnak roncsokká. Hajók

12

süllyedhetnek el. Ám a történelmet tekintve világos, hogy a legtöbbször emberi tervezés előzi meg az eseményeket. Akkor miért nem hallottunk többet az efféle titkos tervezésről? Jonathan Vankin és John Whalen összeesküvéskutatók szerint az amerikai társadalom hozzáállását mind a múlt, mind a jelen eseményeihez egy letisztított „Disney"látásmód alapján formálják. „A történelem 'Disney-féle változatát' ugyanilyen könynyen hívhatnánk a 'New York Times-féle változatnak' vagy 'tévéhíradó-változatnak', vagy 'egyetemi tankönyv-változatnak' is - írják. - Az összeesküvés-elméletekkel szemben a fő ellenállás nem az utca emberétől, hanem a média, az egyetemi világ és a kormány felől érkezik - azoktól az emberektől, akik a nemzeti és globális információgazdaságot irányítják". Anthony C. Sutton, a Londonban született közgazdaságtan-professzor, aki kutató munkatársként dolgozott a Stanford Egyetem Hoover Intézetében, egyetértett azzal, hogy az intézményesített történelem uralkodik a tankönyvek és kiadványok lapjain, a médiában és a könyvtárak polcain. „Az elmúlt száz évben minden olyan történelmi elméletet és történeti bizonyítékot megtámadtak vagy visszautasítottak, amelyik kívül esett az Amerikai Történeti Társaság (American Historical Association) és a jelentős ösztöndíj-adományozó alapítványok által felállított kereteken. Csakhogy nem az általuk bemutatott ellenkező bizonyítékok alapján tették ezt, hanem aszerint, hogy az érvek mennyire voltak elfogadhatóak az úgynevezett keleti-parti liberális establishment [a szinte intézménynek számító véleményformáló elit - a ford. megj.] számára, és mennyire estek egybe az ő hivatalos történelemszemléletükkel - jegyezte meg Sutton professzor. - Jaj minden könyvnek és szerzőnek, ami és aki nem igazodik a hivatalos irányvonalhoz. Alapítványi támogatást nem kap. A kiadók visszakoznak. A terjesztés véletlenszerűen történik, vagy nem is létezik". Ezt a megállapítást visszhangozta Bill Clinton volt amerikai elnök egyetemi mentora, dr. Carroll Quigley. 1966-ban kiadott, „Tragédia és remény: korunk történelme" (Tragedy and Hope: A History of the World in Our Time) című könyvében felfedte bennfentes tudását az újkori titkos társaságokról. Quigley később elmondta, hogy könyvét egy jelentős New York-i kiadó hirtelen visszavonta. „Ma már teljesen biztos vagyok benne, hogy a Tragédia és reményt betiltották..." - írta az 1970-es évek közepén. Hosszú éveken át olyan kutatók és írók írtak összeesküvésekről, mint a néhai Gary Allen, A. Ralph Epperson, G. Edward Griffin, dr. John Coleman, Jonathan Vankin, Anthony C. Sutton, vagy Eustace Mullins,

13

hogy csak néhányat említsünk. Ám munkáikat általában kis kiadók jelentették meg, korlátozott terjesztési lehetőségekkel. E szerzők azzal a váddal élnek, hogy a tömegtájékoztatást az amerikai nagyvállalatok irányítják, amelyek megakadályozzák őket bizonyítékaik megfelelő ismertetésében. A vádat az Egyesült Államokon kívül is visszhangozzák. Egy francia kiadót egyszer így idéztek: „Képtelenség volna nyomon követni a nagyvállalatok tulajdonviszonyait és a hatalom struktúráját az Egyesült Államokban. 'Ők' nem engednék. Megtalálnák a módját, hogy üldözzék, elkapják és megkínozzák azt, aki megpróbálja. 'Ők' egy elég kicsi embercsoportnak tűnnek, akik ismerik egymást, de a nyilvánosság számára sokuk teljesen ismeretlen. Egyik kormányzati állást a másik után töltik be, ám köztisztviselői szolgálatuk láthatóan egyéni előrelépésüket szolgálja, nem pedig fordítva. A kormányzati 'ellenőrzést', amelyet jóformán mindenki emleget, nem lehet nyomon követni a részvénytulajdonokon, a szabályozó ügynökségeken vagy a közösségi döntéseken keresztül. Úgy tűnik, a személyes kapcsolatok és a hallgatólagos együttműködés labirintusain keresztül működik". És hozzátehetjük: a titkos társaságoknál meglévő tagságukon keresztül. Az összeesküvésekről beszámoló számos szerző sötét tervekről ír, melyek révén egy „Új Világrendet" vezetnének be az olyan mai titkos társaságokon belülről, mint a Trilaterális Bizottság, a Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations), az illuminátusok, a 300-ak Bizottsága (Committee of 300) és mások. Egyes tárgyilagos kutatók rámutatnak az ilyen írók ellen indított rágalmazási perek hiányára, ami némi hitelt kölcsönöz nézeteiknek. A legelterjedtebb irányvonalat képviselő hírközlő média azonban ritkán kész megtárgyalni - még kevésbé kinyomozni - az általuk felhozott vádakat. Mindenesetre az új évezred elérkeztével a konspiráció témaköre eljutott az amerikai élet minden szegletébe, a könyvektől a televízión és a mozifilmeken át a politikáig. Még az Egyesült Államok elnöke sem tud ellenállni az összeesküvések vonzerejének. 1991-ben a frissen beiktatott Bill Clinton közeli barátját és golfpartnerét, Webster Hubbellt nevezte ki az igazságügyminiszter-helyettesi posztra. „Magas beosztású barátok" (Friends in High Places) címmel nemrég megjelent emlékirataiban Hubbell leírja, hogy Clinton azt mondta neki: „Webb, ha kinevezlek az igazságügybe, szeretném, ha két kérdésemre megtalálnád a választ. Egy: ki ölte meg John F. Kennedyt? Kettő: vannak-e ufók?" „Halálosan komolyan gondolta - teszi hozzá Hubbell. -

14

Mindkettőnek megpróbáltam utánajárni, de nem voltam megelégedve a kapott válaszokkal". Az elnök és az igazságügyi minisztériumba legfelsőbb szinten kinevezett embere nem kaphat világos válaszokat? Hát ki irányítja tulajdonképpen a dolgokat? Hubbell vallomása nyomán dr. Steven Greer, a Földönkívüli Intelligenciát Kutató Központ (Center for the Study of Extraterrestrial Intelligence, CSETI) igazgatója feltárta, hogy 1993-ban háromórás beszámolót tartott a CIA akkori igazgatójának, James Woolsey admirálisnak az ufók létezéséről. Greer szerint Woolsey-t megakadályozták abban, hogy igazolja Greer információit, és megszerezze a hivatkozott dokumentumokat a CIA aktáiból. Mikor nemzetünk legmélyebb és legsötétebb titkaira kerül a sor, mindig úgy látszik, hogy léteznek még az Egyesült Államok elnökénél és a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) igazgatójánál is magasabb hatalmak. Az összeesküvésekről író szerzők és a kormányhivatalnokok nincsenek egyedül, amikor konspirációra gyanakszanak. Az 1997-ben a Scripps-Howard News Service hírügynökség által az Ohiói Egyetemmel együttműködésben készített közvéleménykutatás ezeket a megfontolandó adatokat eredményezte: -A megkérdezettek 51%-a szerint valószínű, hogy legalábbis néhány szövetségi tisztségviselő közvetlenül felelős lehetett John F. Kennedy elnök meggyilkolásáért. - Több mint egyharmaduk gyanítja, hogy az Államok haditengerészete lőtte le a TWA légitársaság 800-as járatát - akár szándékosan, akár véletlenül. - A többség lehetségesnek tartja, hogy CIA-tisztviselők szándékosan hagyták, hogy közép-amerikai kábítószerkereskedők kokaint áruljanak a belvárosi feketebőrű gyerekeknek. - 60 százalékuk érezte úgy, hogy a kormány információkat tart vissza a „Narancsadalékkal" (Agent Orange) és az öböl-háborús szindróma okaival kapcsolatban. - Majdnem a felük gyanítja, hogy FBI-ügynökök gyújtogatása okozta 1993-ban a 81 davidista szektatag életét követelő tüzet a texasi Waco közelében. (A gyanakvók száma 1999-ben bizonyára jócskán megnőtt, miután kiderült, hogy a kormány eltitkolta: a tűzesetet megelőzően pirotechnikai eszközöket használtak.)

15

- Az amerikai légierő közleményt adott ki, miszerint az Új-Mexikó állambeli Roswell mellett 1947-ben talált „földönkívüliek" valójában tesztbábuk voltak. Azonban a kísérleteket, amelyekhez állítólag használták őket, csak 1954-ben kezdték el. így azóta minden eddiginél többen hiszik, hogy a kormány a földönkívüliekről szóló információkon kívül a tőlük megszerzett technikát is megpróbálja eltitkolni.

Erre a felmérésre reagálva Curtis Gans, az Amerikai Választótestületet Tanulmányozó Washingtoni Bizottság (Washington Committee for the Study of the American Electorate) ügyvezető igazgatója azon kesergett, hogy „a paranoia megöli ezt az országot". De vajon tényleg paranoia ez? Valóban nincs senki, aki összeesküdne, hogy vagyont és hatalmat szerezzen? Emlékezzünk csak a régi vicces mondásra: „attól, hogy üldözési mániád van, még nem biztos, hogy senki nem üldöz!" Egyre elterjedtebb az a hiedelem, hogy az Egyesült Államok és a világ igazi urai bizonyos óriási vagyonnal és hatalommal rendelkező személyek, akik általában nem ismertek a nyilvánosság előtt. „A hatalom jelen van az amerikai életben, de a legtöbb amerikai kimarad belőle. A hatalom fő eszköze a titkosság. A kormány távolinak, és valahogy mégis mindenen uralkodónak tűnik. Egyre inkább elidegenedünk egymástól; a számítógép vagy a tévé képernyője elé ragadunk, rabok vagyunk a szélvédő mögött. A kapcsolatnélküliség frusztráló érzése hatalmasodott el a mai amerikai életen. [...] Az összeesküvés-elméletek megpróbálják újra összeilleszteni a darabokat" írta Jonathan Vankin újságíró, aki az Egyesült Államok kormányát is érintő összeesküvés-elméletek széles vonulatát tanulmányozta. Az összeesküvés-elméletek kísérletek arra, hogy felvázoljuk a történelem „nagy egészét". „Úgy hisszük, hogy sok, világraszóló jelentőségű esemény, amely az emberek sorsát formálja, azért következik be, mert valaki vagy valakik így tervezték elmélkedett a konzervatív szerző, Gary Allen. - Ha pusztán a nagy számok törvényével lenne dolgunk, akkor az országunk jólétét érintő események felének üdvösnek kellene lennie Amerika számára. Ha egyszerűen politikusaink alkalmatlanságáról volna szó, akkor vezetőink legalább elvétve a mi javunkra is követnének el hibákat. [...] Nem egybeesésekkel és ostobasággal állunk tehát szemben, hanem tervezéssel é zsenialitással". Kevésbé megfontolt gondolkodásról tett tanúbizonyságot Johnson, aki megadta a reagani évek hangnemét 1983-ban megjelent, „A félelem építé-

16

szei: összeesküvés-elméletek és paranoia az amerikai politikában" (Architects of Fear: Conspiracy Theories and Paranoia in American Politics) című, a Minneapolis Stamak írott újságcikk-sorozatra épült könyvében. Johnson azt állította, hogy sok amerikai egyszerűen képtelen belátni, hogy „egy eseményt többféleképpen is lehet értelmezni"; majd magabiztosan hozzátette: „nem létezik egységes, mindent magában foglaló rendszer". Johnson szerint az üldözési mániás amerikaiak „bonyolult rendszereket építenek fel, melyekkel a világ összes problémáját egy összeesküvés részeként értelmezhetik", s így inkább ezzel teszik megmagyarázhatóvá félelmeiket és gyűlöletüket, mintsem hogy elfogadnák a történelem, a gazdaság és a politika általa pluralisztikusnak nevezett szemléletmódját. Szerinte „különbség van azok között, akik néha engednek a kapóra jött konspirációs magyarázatok vonzásának, meg az összeesküvés-elméleteket gyártók között, [...] akik azt hiszik, hogy mindaz a rossz, ami valaha történt, egy mindenre kiterjedő, több évszázados titkos terv része". Johnson azonban ezután kénytelen volt elismerni, hogy „sem a történeti, sem a szociológiai elemzés nem képes megmagyarázni, miért van az, hogy sok összeesküvéselmélet-gyártó oly meglepően hasonló világnézetet épít fel". Mi több, azt sem ismerte fel, hogy akik őszintén hiszik, hogy nincsenek összeesküvések, azok csak az esetleges összeesküvőknek használnak.

KEVESEK URALMA „Amerikát az elitek, nem pedig a tömegek kormányozzák" - vonta le a következtetést a két akadémikus, Thomas R. Dye és L. Harmon Zeigler „A demokrácia iróniája" (The Irony of Democracy) című könyvében. „Az ipari, tudományos és atomkorszak emberének életét a demokráciákban csakúgy, mint a parancsuralmi társadalmakban, egy maroknyi embercsoport formálja. A tudósok - politológusok és szociológusok az amerikai hatalom tanulmányozásához való hozzáállásukban megmutatkozó minden különbség ellenére egyetértenek abban, hogy 'a kulcsfontosságú politikai, gazdasági és szociális döntéseket törpe kisebbségek hozzák'". Azt a vélekedést, mely szerint Amerikát egy szűk, gazdag uralkodó elit - azaz oligarchia - irányítja, a jelek szerint megfelelően alátámasztják a tények. Amerika forrásainak aránytalanul nagy hányadát ellenőrzi a 265

17

milliós lakosság egy maroknyi része. Egy 1983-as, a Szövetségi Jegybanki Felügyelőbizottság (Federal Reserve Board) által készített tanulmány szerint az amerikai családok mindössze két százaléka birtokolja a nemzet vagyonának 54%-át, s az embereknek összesen 10%-a birtokolja a nettó pénzvagyon 86%-át. Az amerikai családok többségének - 55 százaléknak - zérus vagy negatív a nettó értéke. Ebbe a tanulmányba nem számították bele az intézmények nettó értékét, mely intézmények leginkább a fent említett két százalék tulajdonában és ellenőrzése alatt állnak. A folyamat, melynek során a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek lesznek, az 1960-as évek óta egyre jobban gyorsul, mind republikánus, mind demokrata kormányzás idején, és az Egyesült Államok statisztikai hivatala (U. S. Census Bureau) szerint az 1990-es években további lendületet vett. 1992 és 1994 között a leggazdagabb 5% részesedése a nemzeti jövedelemből 14%-kal nőtt, majdnem kétszer annyival, mint mindenki más jövedelme a megelőző 25 év alatt. A jelenlegi statisztikák még ijesztőbbek. Az átlagos munkás átlagos órabére 1998ban - az inflációt is figyelembe véve - egy egész dollárral alacsonyabb az 1973-as órabéreknél. Az elmúlt húsz évben a jövedelem különbsége a főiskolai diplomával rendelkező és nem rendelkező férfiak között 42%-ról 89%-ra nőtt. Ez a „leépülés" leginkább a szakszervezeteket sújtja. 1970-ben az acél- és autóipari munkásokat képviselő szakszervezetek közel hárommillió tagot számláltak; ma ez a létszám egymillió alatt van. „Kétrétegű társadalommá váltunk, ahol a tudásalapú iparágakban dolgozó emberek jól élnek, míg akinek nincs felsőfokú végzettsége vagy műszaki érzéke, az kiesik a versenyből" - jegyezte meg Mortimer B. Zuckerman, a U. S. News & World Report főszerkesztője. Sokan teszik fel manapság a kérdést, vajon az amerikai középosztály e rostálása valóban a természetes szelekcióhoz tartozik, vagy az 'Új Világrendre' irányuló tudatos tervezés része. Széles körben ismert tény, hogy az Egyesült Államok a világ természeti erőforrásainak jóval nagyobb hányadát használja, mint amennyi a bolygó lakosságának százalékos arányában megilletné. Az is megkérdőjelezhetetlen tény, hogy az új évezred beköszöntével Amerika egyedül maradt, mint a világ vezető hatalma. Ki irányítja tehát ténylegesen az Egyesült Államokat, és ezáltal az egész világot? Mindenki hallotta már, hogy „ők" birtokolják a források jelentős több

18

ségét, manipulálják a tőzsdén a részvényeket, befolyásolják az árakat, és elkerülik az adózást. „Ők" az energiaipar, a gyógyszerészet, a fegyvergyártás és a termelőipar felett is fenntartják monopolhelyzetüket azáltal, hogy nem engedik megjelenni az új technikákat. Ezenkívül ezek az „ők" aránytalan befolyással bírnak a hírközlésre és a világ kormányaira, azáltal, hogy irányításuk alá tartoznak a nemzetközi vállalatok és az olyan magánszervezetek, mint az angol Nemzetközi Ügyekkel Foglalkozó Királyi Intézet (Royal Institute of International Affairs), a Külkapcsolatok Tanácsa és a Trilaterális Bizottság. „Ők" ráadásul tagjai a titkos társaságoknak: az illuminátusoknak, a Halálfejes Rendnek (Skull and Bones), a Máltai Lovagrendnek és a szabadkőművesség belső köreinek. No de pontosan kik is „ők"? Kik azok a férfiak (úgy tűnik, kevés köztük a nő), akik, meglehet, az egész Föld sorsát befolyásolják? Miért cselekszenek titokban, és miért vonzzák őket annyira a titkos szervezetek? Miféle titkokat birtokolhatnak, amelyek révén a vezető elit szerepét vállalják magukra? S ami még fontosabb: mik a céljaik és a szándékaik? Sokan hallottak már a fentebb említett újkori titkos társaságokról. De keveseknek adatott meg a lehetőség, hogy eredetük, szándékaik és kapcsolataik részleteit tanulmányozhassák. Így aztán okkal vetődik fel a kérdés, mekkora befolyással és ellenőrzéssel bírnak e csoportok a valós eseményekre. Jelen könyv ezeket a titkos társaságokat vizsgálja, maiakat is, régieket is, a világtörténelemben játszott szerepükkel együtt; megkísérli felfedni titkaikat és feltárni rejtélyeik igaz jelentését. Még az alkalmi kutató számára is hamar világossá válik, hogy a titkos társaságok nemcsak valóban léteznek, de az évszázadok során kulcsszerepet játszottak a világ eseményeiben. Annál kevésbé világos, pontosan kik ők és hányan vannak; valamint, hogy milyen kapcsolatok állnak fönn ezen csoportok között - végtére is titkos társaságok. 1909-ben Walter Rathenau, a német General Electric-leányvállalat vezetője a következőket mondta: „Háromszáz egymást ismerő ember irányítja Európa gazdaságának sorsát. Maguk közül választják ki utódaikat". A Rathenau által megadott szám lehetett az alapja dr. John Coleman, az összeesküvésekkel foglalkozó szerző azon kijelentésének, hogy egy bizonyos „300-ak Bizottsága" irányítja a „Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat vezető titkos, magas szintű párhuzamos kormányzatot". Joseph P. Kennedy, a híres Kennedy család feje egyszer megjegyezte:

19

„Ha azt mondom, mindeddig ötven ember irányította Amerikát, akkor sokat mondtam". David Wallechinsky és Irving Wallace, a népszerű „Népi kalendárium" (The People's Almanac) szerzői, amikor arról írtak, hogy ki is uralja ma az Egyesült Államokat, a középiskolai állampolgári ismeretek-órán elhangzottakat visszhangozva az elnököt, a kétkamarás törvényhozást és a kilenctagú Legfelsőbb Bíróságot sorolták fel. Az állami, megyei és városi önkormányzatokat is megemlítették, ám helyesen hozzátették, hogy „ezek törvényeinek többségét a szövetségi kormányzat hatályon kívül helyezheti". De mi a helyzet a rejtett hatalommal és irányítással? A „Ki a tényleges irányító?" című részben a fenti szerzők a következőket jelentik ki: „Sokfajta erő működik az amerikai társadalomban, de mind közül messze a legerősebbek a fontos bankok, nagyvállalatok és biztosítótársaságok egymásba fonódó igazgatósági testületei, melyek a hadsereg vezetőinek támogatását élvezik. Dwight Eisenhower volt elnök szavaival: „hadi és ipari komplexum”. Legyen, de akkor ki irányítja ezt a „hadi és ipari komplexumot”?

A KEVESEK NÉZŐPONTJA

Nem csupán a „jelentéktelen” összeesküvéselmélet-gyártók beszélnek nyíltan a világban működő rejtett hatalomról. Benjamin Disraeli angol miniszterelnök még 1856-ban mondta a következőket a Képviselőházban: „Hasztalan tagadni, hiszen lehetetlen elleplezni, hogy Európa nagy részét - Itália és Franciaország egészét és [az akkor több részre szakadt] Németország nagyobbik hányadát, nem is beszélve más országokról - ezen titkos társaságok hálózata borítja be. [...] És mik a céljaik? Ezt sem próbálják titkolni. Nem akarnak alkotmányos kormányokat, [...] meg akarják változtatni a földbirtokviszonyokat, elüldözni a földek jelenlegi tulajdonosait, és megszüntetni a vallási intézményeket (egyházakat)”. Woodrow Wílson amerikai elnök - aki, mint látni fogjuk, meghitt viszonyban volt a konspirációs hatalommal - ezt írta: „Az Egyesült Államok legnagyobb emberei - a kereskedelem és az ipar területén egyaránt -félnek valakitől vagy valamitől. Tudják, hogy valahol van egy hatalom, amely oly szervezett, oly érzékeny, oly éber, oly összefonódó, oly tökéle-

20

tes és mindent átható, hogy jobban teszik, ha csak suttogva beszélnek elítélően róla”. Félix Frankfurter, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának bírája arra világított rá egy alkalommal, hogy „az igazi washingtoni irányítók láthatatlanok, és hatalmukat a színfalak mögül gyakorolják”. Egy 1933. november 23-án kelt levelében a frissen megválasztott Franklin D. Roosevelt elnök írta Edward House ezredesnek, Woodrow Wilson elnök legfelsőbb tanácsadójának, hogy „az igazság ez ügyben az, mint mindketten tudjuk, hogy már Andrew Jackson elnök ideje óta a kormány a nagy központok pénzügyi részlegének birtokában van”. Roosevelt fia, Elliot a következőket jegyezte le: „Világunkban csupán vagy egy tucat olyan szervezet van, amely ugyanolyan szigorúan irányítja különféle utakon futó sorsunkat, mint a rendesen megválasztott kormányok”. Az elmúlt évek során sokan hívták fel a figyelmet Amerikában egy titkos kormányra. John F. Hylan volt New York-i polgármester így nyilatkozott 1922-ben: „ köztársaságunkra leselkedő igazi veszély a láthatatlan kormány, amely óriási polipként fonja be nyálkás karjaival városunkat, államunkat és nemzetünket. [...] Ennek a polipnak a feje: a Rockefeller-féle Standard Oil-érdekeltségek, és a hatalmas bankházaknak egy olyan kis csoportja, akiket általában nemzetközi bankárokként emlegetünk; [ők] gyakorlatilag saját önző érdekeiknek megfelelően irányítják az Egyesült Államok kormányát”. L. Fletcher Prouty nyugalmazott ezredes 1955-től 1963-ig „Focal Point” összekötő tisztként működött a Pentagon (az amerikai hadügyminisztérium) és a CIA között. Magas pozíciója jó rálátást biztosított számára: megfigyelhette a hírszerzést és a hadsereget irányító mechanizmusokat. 1973-ban Prouty azt írta, hogy az Egyesült Államokat egy „Titkos Csapat”, egy „új vallási rend belső szentélye” irányítja, akik csak önmaguknak tartoznak felelősséggel. „E Csapat hatalma a kormányon belüli kiterjedt földalatti infrastruktúrájából, valamint a nagy ipari magáncégekhez, egymást kölcsönösen támogató alapítványokhoz és befektetői házakhoz, egyetemekhez és a hírközlő médiához (beleértve egyes külföldi és hazai kiadókat is) fűződő közvetlen kapcsolataiból ered. [...] A Csapat minden igazi tagja a hatalom középpontjában marad: akár hivatalban, a működő kormány alatt, akár hivatalviselés nélkül, a valódi kemény mag tagjaként. Egyszerűen körforgás-szerűen váltogatják a helyüket a hivatali posztok,

21

az üzleti világ, valamint a tudományos élet kellemes menedéke között”. Prouty még azt is írja: „Ezt a gépezetet olyan kiváló emberek alkották meg, mint 'Vad Bill' Donovan, Clark Clifford, Walter Bedell Smith, Allen Dulles, Maxwell Taylor, McGeorge Bundy és még sokan mások, akik a mai elszabadult óriássá gyúrták és alakították. Nagy biznisz, nagy kormányzás, nagy pénz, nagy nyomás [...], és mindez önközpontú és teljesen önző biztonságban, titkossággal övezve működik”. A kétkedők figyelmét felhívnám arra a tényre, hogy a fenti nevek rendre felbukkannak majd a modernkori titkos társaságokkal kapcsolatban. A nagy újító gondolkodó, R. Buckminster Fuller szintén arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Államokat nagyhatalmú emberek irányítják a színfalak mögül. „Az Államokat nem az úgynevezett 'demokratikus' kormány irányítja - írta nem sokkal 1983-ban bekövetkezett halála előtt. - Semmi nem lehet szánalmasabb az Egyesült Államok elnökének kényszerű szerepénél, akinek a hatalma hozzávetőleg nulla. Mindennek ellenére a hírközlő média és a legtöbb harminc év feletti amerikai úgy tesz, mintha az elnöké lenne a legfelsőbb hatalom”. Franklin D. Roosevelt elnök, aki maga is szorosan kötődött a titkos társaságok sok jelentős személyiségéhez, a következőket jegyezte meg egyszer: „politikában semmi nem történik véletlenül. Ha történik valami, azt biztos, hogy épp úgy tervezték”. Egy másik bennfentes, aki megerősítette az összeesküvés létét, Amerika első védelmi minisztere, James Forrestal volt, aki talán az életével fizetett őszinteségéért. Forrestal 1947-től kezdődően abbéli aggodalmának adott hangot, hogy a kormány egyes vezető tagjai következetesen engedményeket tesznek a szovjeteknek. Több mint háromezer oldalnyi feljegyzést halmozott fel, amelyet - mint egy barátjának elmondta - könyv formába szeretett volna önteni, hogy feltárja felettesei valódi mozgatórugóit. „Ezek az emberek nem alkalmatlanok, és nem is ostobák. Ravaszok és zseniálisak. A következetesség sohasem volt az ostobaság jele. Ha csupán buták volnának, esetenként a mi javunkra is követnének el hibákat” - jegyezte meg. Forrestal, aki számos titokba nyert beavatást - az ellentmondásos MJ-12 dokumentumok például az ufó-ügyért felelős szupertitkos csoport tagjaként említik -, 1949. március 2-án Truman elnök kérésére lemondott hivataláról. Két hónappal később, megint csak Truman kívánságára, rutin-kivizsgálásra befeküdt a Bethesda Haditengerészeti Kórházba. Egy orvos biztosította a testvérét arról, hogy jól van, de a látogatást sem neki,

22

sem a család papjának nem engedélyezte. Aznap, amikor testvére haza akarta vinni a kórházból, a kórház egy alsóbb szintjén találták meg Forrestal holttestét, kötéllel a nyaka körül. A hatóságok bejelentették, hogy Forrestal öngyilkosságot követett el, de ebben sokan nem hittek - és sokan ma sem hisznek. Jegyzeteit és naplóját a kormány elvitte, és több mint egy éven át visszatartotta, míg végül a nyilvánosság elé bocsátott egy cenzúrázott változatot. Bár különféle tisztviselők szerint Forrestal a jegyzetek megírásakor már elmebeteg volt, kiegyensúlyozatlan állapota akár a jövőbe látás képességét is kiválthatta benne. Épp mielőtt a kórházba indult, egy barátjának azt mondta, hogy hamarosan amerikai katonák fognak meghalni Koreában. Ez az állítás tizenöt hónappal azelőtt hangzott el, hogy Észak-Korea „meglepetésszerű” támadást indított Dél-Korea ellen. Egy másik őrült, aki profetikus háborús látomásokat hangoztatott, Joseph McCarthy szenátor volt, aki egy világméretű összeesküvés bizonyítékaival - tévesen - saját kommunizmus-ellenes előítéleteit támasztotta alá. McCarthy, aki oly sok szenvedést okozott tévedésen alapuló fanatikus kommunistaellenes hadjáratával, azért jó nyomon járt a nyereség érdekében háborút szító össze esküvés megítélésében. Vádjai szerint a II. világháború utáni konfliktusok hátterében a Roosevelt, Churchill és Sztálin által megkötött 1945-ös jaltai egyezmény állt. A három világvezető titkos megállapodásaira - köztük azokra, melyekkel Kelet-Európát Sztálinnak, a Közel-Keletet Nagy-Britanniának, a csendes-óceáni és délkelet-ázsiai térséget pedig Amerikának engedték át - az 1970-es évek közepén további bizonyítékkal szolgált Churchill néhány iratának és levelének közzététele. 1950. szeptember 23-án McCarthy kijelentette: „Itt [Jaltán] írták alá azoknak a fiatalembereknek a halálos ítéletét, akik ma Korea hegyeiben és völgyeiben halnak meg. Itt írták alá a halálos ítéletét azoknak a fiataloknak, akik holnap Indokína [a későbbi Vietnam] dzsungeleiben fognak meghalni. Hogyan tudunk elszámolni a jelen helyzettel, hacsak nem hisszük azt, hogy a felső kormányzati pozíciókban lévő emberek összehangoltan [sic] vezetnek minket a katasztrófába? Ez csakis egy hatalmas összeesküvés eredménye lehet, egy összeesküvésé, ami olyan óriási nagyságrendű, hogy mellette eltörpül minden eddigi hasonló kockázatos vállalkozás az emberiség történelmében - figyelmeztetett McCarthy. - Mihez kezdjünk e döntések és tettek töretlen sorozatával, melyek a vereség

23

stratégiáját alapozzák meg? Nem lehet a hozzá nem értésnek tulajdonítani őket”. McCarthy aztán folytatta útját a dicstelen vég felé, mert nem tudott -vagy nem akart - messzebbre látni a világméretű „kommunista” összeesküvés árnyánál. Szerencsére egy idő után sikerült megcáfolni meggondolatlan, felfújt vádjait. Sajnos azonban a mccarthyzmus bukásával érintetlenül maradtak a titkok is. Vajon a fent idézett emberek mind félrevezetett összeesküvéselméletgyártók voltak? Vagy inkább a maguk tökéletlen módján mindannyian azokat a titkos terveket próbálták feltárni, amik a közvéleménnyel megetetett, könnyen lenyelhető történelem mögött lappanganak? Baloldalról olyan jeles alakok emelték fel a szavukat a „nemzetbiztonsági állam” ellen, mint Noam Chomsky vagy Gore Vidal. A néhai Barry Goldwater szenátor és Pat Robertson hittérítő jobbról tiltakozott. Még a fő vonulatot képviselő olyan centristák is, mint Bill Moyers jegyzetíró vagy Gerry Spence ügyvéd, felhívták a figyelmet a „titkos kormányzatra”. Ha egyszer történelmi alakok és a politikai paletta ellentétes oldalain álló aggódó polgárok mind ugyanazt hangoztatják, akkor itt az ideje, hogy közelebbről szemügyre vegyük, mi is történik ma hazánkban. David Wise és Thomas B. Ross a 60-as évek elején írtak ilyen témákról „láthatatlan kormány” (The Invisible Government) című könyvükben, melyet a CIA megpróbált ellehetetleníteni. Arra figyelmeztettek, hogy a titkos kormányzati ügynökségeknek különböző alapítványokkal és egyetemekkel volt pénzügyi kapcsolatuk, és hogy amerikai cégeket használtak fel ügyleteik fedezésére, ezzel durván áthágva saját alapszabályzatukat. Legújabban a két szerző a következőket írta: „Semmi nem történt [...], ami meggyőzött volna bennünket arról, hogy a nyílt társadalomban bármilyen módon csökkentek volna a láthatatlan kormányzat veszélyei”. A Titkos uralomban az olvasó új információkat talál, és a történelem szemlélésének új módjaival ismerkedhet meg. Kísérletet fogok tenni arra, hogy összekössem kollektív tudásunk laza szálait, s hogy értelmezzem a konspirációra utaló nyomok és bizonyítékok hosszú sorát. Nincs garancia arra, hogy az összes itt bemutatott információ teljes mértékben, kőkeményen valós és igaz. Ám ahhoz, hogy megértsük az igazságot, a lehető legtöbb adatra van szükségünk. Semmit nem szabad gondolkodás nélkül elvetni. Minden darabkát, látsszon az bármennyire is idegenszerűnek vagy jelentéktelennek, meg kell vizsgálni és ki kell értékelni.

24

Bár úgy tűnik, rengeteg titkos társaság létezik a világon - politikai és vallási egyaránt -, itt csak a közvéleményre láthatólag legnagyobb hatással bírókat vizsgálom. A szakadár szekták és különc kultuszok - mint a Bosszúállók (Avengers), a Beati Paoli, a Páva-Angyal Rendje (Order of the Peacock Angel), a Menny Kapuja (Heaven's Gate), stb. - csak zavarnának az igazán hatékony szervezetek vizsgálatában. Ezen a ponton engedtessék meg, hogy egyvalamit nagyon határozottan kijelentsek: egyetlen itt bemutatott dologgal sem szándékozom megsérteni bárki vallásos hitét. A vallásszabadság az amerikai élet egyik legnagyobb vívmánya. Mindenkinek biztosítani kell saját hitének vigaszát, amíg az a hit nem érint ellenségesen másokat. Ugyanakkor a történelem és a titkos társaságok kutatása közben azt találjuk, hogy a vallás és a politika, különösen a múltban, kibogozhatatlanul összefonódott. Ha a vallási utalásokat figyelmen kívül hagynánk, a történetnek csak a felét mondanánk el. Az itt bemutatandó anyagot az értelem alapján állva kell vizsgálni. Hogy hogyan illeszkedik bele az ember világképébe, azt minden olvasónak magának kell eldöntenie, saját vallásos nézeteinek és értelmi szintjének függvényében. A titkos társaságokról szóló bámulatos mennyiségű információ, melynek legnagyobb része régen íródott, olyan nevekkel, eseményekkel és időpontokkal van teli, amik a mai olvasónak nem sokat mondanak. Ezért a józan szerkesztés és a rendelkezésre álló hely korlátai miatt a jelen vizsgálódás - kényszerűségből - némileg futólagos és áttekintő jellegű. Reményeim szerint épp elég részletet hagytam benne, amivel alátámaszthatom a titkos társaságok tevékenységéről való beszámolómat, de úgy, hogy könnyű legyen olvasni erről a rendkívül összetett és ellentmondásos témáról. Ezen csoportok titkolózó természete szinte lehetetlenné teszi, hogy módszereikre és végső céljaikra nézve abszolút bizonyítékot találjunk. A kutatóknak, csakúgy mint a szervezett bűnözést felderítő rendfenntartó szerveknek, gyakran a viselkedés jellegzetességeit, valamint az egyének és szervezetek közötti személyi kapcsolatokat kell feltárniuk. Bár a bizonyítékok általában magukért beszélnek, a közvetett bűnösséget óvatosan kell kezelni, sőt, felvetését jobb elkerülni. Nem minden titkos társasági tag összeesküvő. A különböző kérdések teljes körét kell figyelmes szemmel átvizsgálni, különös tekintettel a ravasz kibúvókra és a csalásra. A történeti információ jó része tökéletlen, vagy az alkalmi krónikás torzít.

25

Melyek tehát azok a titkok, amik a Külkapcsolatok Tanácsát és a szabadkőművességet összekapcsolják az egyiptomi Nagy Piramissal, mi több, az azt is megelőző időkkel? Tegye félre előítéleteit és beidegződéseit, és csatlakozzon hozzám a kísérletben, hogy feltárjuk a titkos uralom gyakorlóinak történetét és céljait.

26

ELSŐ RÉSZ

MODERN TITKOS TÁRSASÁGOK A titkosság az a szabadság, amiről a megszállottak ábrándoznak; ahol nincsenek őrök, akik az ajtót figyelik, nincsenek könyvelők, akik a könyvelést ellenőrzik, sem pedig bírák, akik a törvényt betartatják. A titkos kormánynak nincs alkotmánya. Az önmaga által felállított szabályokat követi. (Bill Moyers)

28

A titkos társaságok nemcsak léteznek, de mindmáig fontos szerepet játszanak az amerikai és nemzetközi eseményekben. Ahhoz, hogy megértsük, meddig ér el a modern titkos társaságok keze, tanulságos először is áttekinteni az Egyesült Államok közelmúltbeli elnökeit, és az őket körülvevő embereket és eseményeket. Míg a legtöbb amerikai tudatában Bill Clinton elnök fiatalos, nőcsábász szaxofonistaként jelent meg, kevesen tudtak arról, hogy a leghírhedtebb mai titkos társaságok közül hárommal is kapcsolatban állt: a Trilaterális Bizottsággal, a Külkapcsolatok Tanácsával (Council on Foreign Relations; CFR - figyelemreméltó, hogy ezzel a rövidítéssel folyamatosan találkozhatunk olyan tanulmányokban, melyek az USA stratégiai döntéseivel és a nemzetközi konfliktusokkal foglalkoznak), illetve a Bilderberg-csoporttal. A Trilaterális Bizottság közzéteszi tagjai nevét és a helyzetjelentéseit, ám belső működése titkos marad. A Külkapcsolatok Tanácsa (a továbbiakban: Tanács) is megjelenteti a tagság névsorát, de a tagoknak titoktartást kell fogadniuk a szervezet céljait és tevékenységét illetően. A Bilderberg-csoport mind a célkitűzéseit, mind a tagságát titokban tartja. A Clinton-kormány olyan prominens tagjai tartoztak a Tanácshoz, mint például a Tanács korábbi elnöke, Peter Tarnoff, Anthony Lake, Al Gore, Warren Christopher, Colin Powell, Les Aspin, James Woolsey, William Cohen, Samuel Lewis, Joan Edelman Spero, Timothy Wirth, Winston Lord, Lloyd Bentsen, Laura Tyson és George Stephenopoulos. A korábbi Trilaterális-tagok között szerepelt Bruce Babbitt, Stephen W. Bosworth, William Cohen, Thomas Foley, Alan Greenspan, Donna Shalala és Strobe Talbott. John F. McManus könyvkiadó jegyezte meg, hogy Clinton, amikor 1998 őszén a feje felett kezdtek összecsapni a hullámok az esetleges vád alá helyezés miatt, New York-ba sietett, hogy a Tanácsban lévő barátaitól támogatást kérjen. „Bill Clinton nagyon is tudatában van annak, hogy azért ő az elnök, mert annak a 'titkos társaságnak' a tagjai, amelyhez ő is tartozik, kiválasztották, és elvárják tőle, hogy véghezvigye a társaság terveit” - írja McManus. Az újkori elnökök közül nem Clinton volt az egyetlen, aki a fenti csoportokkal kapcsolatban állt. Az idősebb George Bush trilateralista volt, tagja volt a Tanácsnak, valamint testvér a titokzatos Halálfejes Rendben. Ronald Reagan elnököt, aki korábban a General Electric társaság szóvivője volt, hivatalosan semmi-

30

lyen szál nem fűzte ezekhez a csoportokhoz, de kormányaiból rengetegen tartoztak vagy tartoznak ma is e titkos társaságokhoz, ahogy a későbbiekben látni fogjuk. Jimmy Carter elnök kormányában a Trilaterális Bizottságnak olyan sok tagja vett részt, hogy az összeesküvés-kutatóknak csak úgy égett a keze alatt a munka. Még az elit véleményformáló média is beszélni kezdett.

A TRILATERÁLIS BIZOTTSÁG

Az egyre fejlődő távközlési technikának köszönhetően az 1970-es évek elejére már mind több és több amerikai kezdett tudomást szerezni az olyan titkos szervezetekről, mint például a Külkapcsolatok Tanácsa. A Tanács korábbi elnöke, David Rockefeller nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a közönség figyelme elterelődjön a Tanács tevékenységéről - ekkor egy nyilvánosabban, de a Tanács „oldalhajtásaként” működő szervezet, a Trilaterális Bizottság megalapítását szorgalmazta. A Bizottságot és elődjét, a Tanácsot az összeesküvésekkel foglalkozó kutatók az olyan földalatti szervezetek tökéletes megtestesítőjének tekintik, amelyek a közösségi ügyekben való döntéshozatalt az emberek érdekeivel vagy kívánalmaival ellenkező irányba befolyásolhatják. A Trilaterális Bizottság ötletét Rockefellernek eredetileg Zbigniew Brzezinski vázolta fel, aki akkoriban a Columbiai Egyetemen a russzisz-tikai tanszék vezetője volt. Brzezinski még korábban, a Brookings Intézetben dolgozva az európai, északamerikai és ázsiai trilaterális nemzetek közötti szorosabb összefogás szükségességét kutatta. 1970-ben Brzezinski a Tanács Foreign Affairs ('Külügyek') című rendszeres kiadványában a következőket írta: „Új, szélesebb megközelítésre van szükség. A fejlett országok közötti tömörülést kellene megteremteni, mely hatékonyabban fordulhatna az emberiséget érintő nagyobb problémák felé. [...] Kezdetnek megfelelne, ha egy tanács, mely az Egyesült Államokat, Nyugat-Európát és Japánt képviselné, rendszeresen kormányfői találkozókat szervezne, és felállítana egy kisebb állandó szervezeti hátteret”. Még abban az évben megjelent egy könyve „Két kor között, avagy Amerika szerepe a technetronika korszakában” (Between Two Ages: America's Role in the Technetronic Era) címmel, melyben Brzezinski a jövőről szóló profetikus elképzeléseit fejtette ki.

31

Olyan társadalmat jósolt meg, „melyet a technika és az elektronika, kiváltképp pedig a számítástechnika és a hírközlés hatásai alakítanak kulturálisan, lélektanilag, szociális és gazdasági értelemben”. Brzezinski látomása könnyen gyanút keltene azokban, akik nem helyeslik a világméretű politikai és gazdasági hatalom megerősítését. Kijelentette, hogy „nemzetek önállósága többé már nem számít fenntartható törekvésnek,” majd azt jósolta, hogy „fejlődő országok a nagyobb közösségbe tömörülés felé haladnak [...] különféle közvetett kapcsolatokon és a nemzeti szuverenitás már észlelhető korlátozásán keresztül”. Brzezinski ezt a nagyobb közösséget „egy globális adózási rendszer” által gondolta finanszírozni. Kifejtette továbbá azt is, hogy az együttműködés egy olyan központja, mint a Trilaterális Bizottság, előkészítheti a terepet a további konszolidáció számára; azzal érvelt, hogy „cél, hogy a fejlett nemzetek közösséget alkossanak, kevésbé nagyratörő, mint a világkormány megvalósítása, ám sokkal inkább megvalósítható”. Brzezinski elképzelése a globális társadalomról nem zárta ki azokat az országokat sem, amelyek akkor még marxista-kommunista irányítás alatt álltak. A marxizmusról így vélekedett: „újabb létfontosságú és teremtő szakasz az emberiség egyetemes látásmódjának kiforrásában”, valamint „külső ember győzelme a belső, passzív ember felett, az ész győzelme a hit felett”. Brzezinski a trilaterális országok között felállítandó szövetségre irányuló tervét először egy szupertitkos Bilderberg-találkozón mutatta be, mely 1972 áprilisában zajlott egy kis belga városban, Knokke-Heistben. Felvetését a beszámolók szerint kitörő lelkesedéssel fogadták. Abban az időben a nemzetközi bankárokat aggasztotta a Nixon által eszközölt dollár-leértékelés, az importra kivetett különadók, valamint a Kínával való amerikai viszony jelentős javulása, melyek mind a Japánnal való kapcsolatok megromlásához vezettek. Ráadásul a Kőolajexportáló Országok Szervezete (Organization of Petroleum Exporting Countries, OPEC) áremelései miatt az energiaellátás területén is problémák adódtak. A Bilderberg-csoport és a Tanács rábólintása után a Trilaterális Bizottság szerveződni kezdett: erre 1972. július 23-án és 24-én a körülbelül 1400 hektárnyi Rockefeller-birtokon került sor, mely Pocantico Hills-ben, a New York állambeli Tarrytown egyik részén található. A zártkörű találkozó résztvevő között ott volt Rockefeller, Brzezinski, Henry Owen (a

32

Brookings Intézet külpolitikai tanulmányokkal foglalkozó részlegének igazgatója), McGeorge Bundy, Robert Bowie, C. Fred Bergsten, Bayless Manning, Karl Carstens, Guido Colonna di Paliano, Francois Duchene, Rene Foch, Max Kohnstamm, Kiichi Miyazawa, Saburo Ikita és Tadashi Yamamoto. Bizonyos, hogy ezeket az alapító tagokat Rockefeller és Brzezinski választotta ki. Hivatalosan a Trilaterális Bizottság 1973. július l-jén alakult meg, elnöke David Rockefeller lett. Brzezinskit észak-amerikai alapító igazgatóvá nevezték ki. Az északamerikai tagok között volt Georgia állam kormányzója, Jimmy Carter, John B. Anderson kongresszusi képviselő (ő szintén volt elnökjelölt), és a Time magazin főszerkesztője, Hedley Donovan. A külföldi alapító tagok sorában volt a néhai Reginald Maudling, Lord Eric Roll, Alistair Burnet, az Economist című lap szerkesztője, Giovanni Agnelli, a FIAT cég elnöke, és az Európai Közösségek Bizottságának francia alelnöke, Raymond Barre. A teljes belső taglétszám azóta is körülbelül háromszáz fő. A szervezet hivatalos éves kiadványa, a Trialogue szerint „Trilaterális Bizottságot nyugat-európai, japán és észak-amerikai magánemberek alapították 1973-ban, hogy elősegítsék a három régió közötti szorosabb együttműködést a mindannyiukat érintő problémák tekintetében”. Egyes összeesküvésekről író szerzők szkeptikusan úgy fogalmaztak, hogy a „szorosabb együttműködés” sokkal inkább „összejátszást” jelent a multinacionális bankárok és a nagyvállalati elit köreiben, melynek célja az egységes világkormány létesítése. A Trilaterális Bizottságnak New Yorkban, Párizsban és Tokióban van főhadiszállása. A harmincöt tagú végrehajtó bizottság igazgatja a szervezetet, amely hozzávetőlegesen kilenchavonta ül össze, felváltva a három régió egyikében. Egyáltalán nem meglepő, hogy felmerült annak kérdése, hogy vajon ki pénzeli ezt a csoportot. A Bizottság szóvivői rendre hangsúlyozzák, hogy nem kapnak semmiféle állami támogatást. Egy 1978-as jelentés szerint a Bizottság 1976 közepétől 1979 közepéig egymillió-száznyolcvanezer dollár támogatást kapott, melynek nagy része olyan adómentességet élvező alapítványoktól származott, mint a Rockefeller Brothers Fund (Rockefeller Fivérek Alapítvány), mely egyedül 1977-ben százhúszezer dollárt adományozott. Szintén érkeztek adományok a Ford Foundationtől (Ford Alapítvány), a Lilly Endowmenttől (Lilly Alapítvány), a German Marshall Alapítványtól és olyan nagyvállalatoktól,

33

mint a Time, a Bechtel, az Exxon, a General Motors, a Wells-Fargo és a Texas Instruments. A Trialogue című hírlevélen túlmenően a Bizottság rendszeresen megjelentet „Munkacsoport-beszámolókat”, másnéven „Háromszög-tanulmányokat” („Triangle Papers”), melyek bárki számára hozzáférhetőek. „Az összeesküvésekkel foglalkozó jobb- és baloldali hírlevelek évek óta olyan trilateralista 'titkokat' terjesztenek, melyek egyenesen magától a Bizottságtól származtak!” - gúnyolódik Robert Eringer újságíró, aki a csoport tevékenységét tanulmányozza. Az azonban a legtöbb kutató számára nyilvánvaló, hogy mivel ezeket a kiadványokat a nyilvánosságnak szánják, nem írnak bennük a valódi belső „titkokról”. Egy ilyen tanulmányt „demokrácia válsága” (The Crisis of Democracy) címmel adott ki a szervezet 1975-ben. Egyik szerzője Samuel P. Huntington, a Harvard Egyetem politológusa; azt bizonygatta, hogy Amerikának „visszafogottabb szemléletre volna szüksége a demokráciát illetően”. Álláspontja szerint a demokratikus intézmények nem képesek megfelelő válaszokat adni az olyan válsághelyzetekre, mint amilyen a Three Mile Island-i nukleáris baleset vagy a kubai menekültek hajóáradatának esete volt. Az írás a megoldást „szakértelemmel rendelkező, rangidős, tapasztalt és különleges adottságokkal bíró” vezetőkben látja, akik „felül tudnának emelkedni a demokrácia elvárásain”. Néhány példa jól mutatja, hogy azok, akik hívei a trilateralista megoldási javaslatoknak, gyakran kormányzati pozícióba kerülnek, ahol ugyanezeket az irányelveket valósítják meg. Három évvel Huntington írásának közzététele után a szerzőt kinevezték Carter Nemzetbiztonsági Tanácsának biztonsági tervezési koordinátorává. Ebben a minőségében készítette el Huntington a 32-es számú Elnöki Áttekintő Jegyzéket, mely a Szövetségi Válságkezelő Ügynökséget (Federal Emergency Management Agency) megalakító 1979-es elnöki rendelethez vezetett. E civil szervezetnek hatalmában állt átvenni a kormány működése feletti totális uralmat egy esetleges nemzeti „vészhelyzetben”. A Yale Egyetem közgazdásza, Richard Cooper vezette a Trilaterális Bizottság pénzügyi politikai munkacsoportját, mely szorgalmazta a hivatalos aranytartalék magánpiacokon való értékesítését. Coopert a gazdasági ügyek külügyi államtitkárává nevezték ki, és igazgatása alatt a Nemzetközi Valutaalap (International Monetary Fund, IMF) értékesítette aranyának egy részét. A trilateralista John Sawhill volt az „Energiagazdálkodás: az átmenet megszervezése” (Energy: Managing the Transition) című korai bizottsági

34

jelentés szerzője. A cikk ahhoz adott ötleteket, hogy hogyan lehet lefolytatni a magasabb előállítási költségű energiafajtákra való áttérést. Carter Sawhillt nevezte ki energiaügyi miniszterhelyettesnek. C. Fred Bergsten viszont „nemzetközi intézmények reformja” (The Reform of International Institutions) című bizottsági jelentés elkészítésében segédkezett, ami után a pénzügyminiszter nemzetközi ügyekért felelős helyettese lett. „Trilaterális Bizottság eredeti tagjai közül sokan ma már olyan hatalmi pozícióban vannak, ahol a döntéshozatalban a szervezet által ajánlott irányelveket valósíthatják meg; éppen azokat az irányelveket, melyeket ők maguk fogalmaztak meg a Bizottság nevében - jegyzi meg Eringer. - Pontosan ezért tett szert a szervezet a Nyugat Árnyékkormánya névre”. „Trilaterális Bizottság csápjai oly mértékig elérnek mindenhová a politikai és a gazdasági szférában, hogy egyesek a szervezetet nagyhatalmú emberek titkos szövetségének tartják, mely a multinacionális társaságok uralta, nemzetek fölötti közösség létrehozásával világuralomra tör” - írta Laurie K. Strand kutató a „Kié a hatalom? Hat lehetséges jelölt” (Who's in charge - Six Possible Contenders) című, a Peoples Almanac 3. számában megjelent cikkében. Még a U. S. News & World Report című lap is felfigyelt a Bizottság glo-balista célkitűzéseire; Mint fogalmaz: „trilateralisták nem is nagyon próbálják ezt titkolni, hiszen csak olyanokat fogadnak maguk közé, akik a szorosabb nemzetközi együttműködés elérésében érdekeltek...” Anthony C. Sutton és Patrick M. Wood kutatók „Trilateralisták Washington felett” (Trilaterals Over Washington) című könyvükben gyanakvásuknak adnak hangot a szervezettel kapcsolatban, és kialakulásáról így írnak: „Trilaterális Bizottság David Rockefeller és Zbigniew Brzezinski kitartó ügyeskedése révén jöhetett létre. Rockefeller, aki a mindent felülmúló hatalmú Chase Manhattan Bank [akkori] elnöke és számos nagyobb multinacionális vállalat és 'alapítvány' igazgatója, régóta központi alakja a titokzatos Külkapcsolatok Tanácsának is. Brzezinski, aki az egységes világ idealizmusának zseniális megjövendö-lője, hosszabb ideje a Columbiai Egyetem professzora, és számos könyvet írt, melyek kijelölték a Tanács számára a 'követendő irányvonalakat'. Brzezinski a Bizottság ügyvezető igazgatója volt 1973-as megalakulásától 1976 végéig, amikor Carter elnök kinevezte nemzetbiztonsági elnöki tanácsadónak”.

35

Brzezinski volt az, aki Cartert a Trilaterális Bizottságba 1973-ban meghívta. Érdekes: Jimmy Carter elnöksége idején annyi trilateralista dokumentum került nyilvánosságra, hogy a hírközlő médiában jelentős viták kerekedtek. Még az elitista Washington Postban is így tűnődtek 1977 elején: „Egy dolog azonban nyugtalanító a Trilaterális Bizottsággal kapcsolatban. A választást megnyerő, beiktatására váró Carter elnök tagja a szervezetnek. A nyertes alelnök, Walter F. Mondale úgyszintén. Csakúgy, mint az új kormány külügyminisztere, Cyrus R. Vance, védelmi minisztere, Harold Brown, és pénzügyminisztere, W. Michael Blumenthal. Szintén tag Zbigniew Brzezinski, aki korábban a Bizottság igazgatója volt, most pedig Carter nemzetbiztonsági tanácsadója. Továbbá még jó páran azok közül, akik az Egyesült Államok külpolitikáját az elkövetkezendő négy évben meg fogják határozni”. Sutton és Wood így kommentálta az eseményeket: „Ha valaki megpróbálná kiszámítani, mekkora az esélye annak, hogy a több mint hatvan amerikai Trilaterális-tag közül három, szinte teljesen ismeretlen ember (Carter, Mondale és Brzezinski) foglalja el az ország legtöbb hatalommal járó három tisztségét, annak előre szólunk: nem érdemes próbálkozni. A nullához közeli eredményt fog kapni”. A Carter-kormány trilateralista tagjai között volt Andrew Young, Gerard Smith, Richard Gardner és Elliot Richardson nagykövetek, Henry Owen, a Fehér Ház gazdasági szakértője, Warren Christopher külügyminiszterhelyettes, Paul Warnke, a Fegyverzetkorlátozási és Leszerelési Bizottság (Arms Control and Disarmament Agency) igazgatója, Richard Cooper gazdasági ügyekért felelős külügyi államtitkár, Lucy Benson, a biztonsági ügyek külügyi államtitkára, Anthony Solomon pénzügyi államtitkár, Róbert Bowie a CIA-től (Központi Hírszerző Ügynökség), és Richard Holbrooke külügyminiszterhelyettes. Mielőtt még bárki is azt gondolná, hogy a Trilaterális Bizottság egyszerűen csak a Demokrata Párt egyik szerve volt, a U. S. News & World Report 1978-ban közzétette a prominens republikánus tagok nevét is. Közöttük szerepelt Henry Kissinger korábbi külügyminiszter, William Coleman volt szállítmányozási miniszter, Carla Hills volt lakásügyi és városfejlesztési miniszter, Peter Peterson korábbi kereskedelmi miniszter, és Casper Weinberger volt egészségügyi, oktatási és jóléti miniszter is. A listán szintén szerepelt John Sawhill, az energetikai ügyek egykori vezetője, George Bush volt CIA-igazgató és későbbi elnök, Robert Ingersoll és Charles Robinson volt külügyminiszterhelyettesek, David

36

Packard volt nemzetvédelmi miniszterhelyettes, Russell E. Train, az amerikai Környezetvédelmi Hivatal (Environmental Protection Agency, EPA) korábbi igazgatója, William Scanton amerikai ENSZ-nagykövet, Anne Armstrong, az Egyesült Államok nagy-britanniai nagykövete, John Anderson, William Brock, William Cohen, Barber Conable, John Danforth és ifj. Robert Taft kongresszusi képviselők, valamint Marina Whitman, a Gazdasági Tanácsadók Bizottságának (Council of Economic Advisors) korábbi tagja. Az a tény, hogy Carter elnök Paul Volcker bankárt nevezte ki az Egyesült Államok központi bankjának, a hatalmas Federal Reserve Banknak az élére, szintén aggasztotta az összeesküvések kutatóit. Egyes források szerint a kinevezés David Rockefeller utasítására történt. Volcker a Trilaterális Bizottság észak-amerikai részlegének elnöke volt, és tagja a másik két titkos társaságnak, a Külkapcsolatok Tanácsának és a Bilderberg-csoportnak is. Később Reagan kormányzása alatt leváltották a szövetségi jegybank éléről, helyére a jelenlegi elnök, Alan Greenspan került, aki szintén tagja mindhárom említett titkos szervezetnek. Könnyű belátni, miért hihették sokan, hogy az amerikai kormány döntéseit ezekből a Rockefeller által irányított szervezetekből diktálták. Habár Sutton és Wood írása csaknem húsz évvel ezelőtt jelent meg, szavaikkal még ma is sok átlagamerikai egyetért, akiket nyugtalanít nemzetük sorsa, és arra gyanakszanak, hogy egy legfelső vezető réteg a világuralom megszerzésére tör. A szerzők így fogalmaztak: „Ha a Bibliát nézzük, az Egyesült Államok bizony megérdemli, hogy ítélkezzenek felette. Szabadon tombol a perverzió, gyakoriak a gyermekek ellen elkövetett erőszakos cselekedetek, a sikerhez vezető út a mohóságban és a fukarságban van, az erkölcsösség pedig eltűnni látszik. Ha nemsokára a sötét középkor legmélyebb bugyraiban találjuk magunkat, annak legnyilvánvalóbb előidézője vagy elősegítője nem más, mint a Trilaterális Bizottság”. Barry Goldwater volt szenátor és elnökjelölt sokak félelmét fogalmazta meg, amikor a következőket írta: „trilateralisták valójában a világot átfogó gazdasági hatalmat akarnak létrehozni, mely hatalmasabb az egyes nemzetállamok politikai kormányzatánál. Mivel ők a rendszer irányítói és megteremtői, ők fogják uralni a világot”. A hasonló kritikák késztették David Rockefellert arra, hogy a Wall Street Journal egyik 1980-as számában megvédje a csoportot: „Trilaterális Bizottság egyáltalán nem egy kis zárt kör, ahová nemzetközi összeeskü-

37

vők tartoznak, akik azt tervezik, hogy majd a színfalak mögül uralják a világot. Valójában felelősen gondolkodó magánszemélyek csoportjáról van szó, akik szorosabb megértést és összefogást sürgetnek a nemzetközi szövetségesek között...” Ám valamennyi panasz magának a Carter-kormánynak a tagjai részéről is érkezett. Edmund Muskie külügyminiszter azzal vádolta Brzezinskit, hogy inkább meghatározza, nem pedig összehangolja a külpolitikai döntéseket. William Suliivan szerint aki Iránban volt amerikai nagykövet -Brzezinski szabotálta az Egyesült Államok azon törekvéseit, hogy oldja a két ország közötti feszültségeket a sah távozása után. Suliivan így panaszkodott: „1978 novemberére Brzezinski már kezdte a saját kezébe venni a döntéshozatalt, és létrehozni saját nagykövetségét Iránban”. Az ilyen vádaskodások fordították hirtelen Washington figyelmét a titkos vagy félig titkos szervezetek felé. Nicholas von Hoffman újságíró így ír: „Brzezinski már régóta mumusa azoknak, akik tartanak a Trilaterális Bizottságtól, mely nem más, mint egy csapat globalizációban gondolkodó nagyágyú a nagy ipari szereplők képviseletében, akiket Rockefeller ihletett meg. Számtalan amerikainak, legyen akár jobb-, akár baloldali beállítottságú, a Bizottság egy félelmetes bűnszövetkezet, mely az egyes kormányok kereskedelmi és diplomáciai döntéseit próbálja befolyásolni”. Az aggodalom a háborús veteránok szervezeteibe is beszivárgott. 1980-ban az Amerikai Légió nevű bajtársi szövetség (American Legion) közgyűlése elfogadta a 773-as számú határozatot, melyben követelték, hogy vessék kongresszusi vizsgálat alá a Trilaterális Bizottságot és elődjét, a Külkapcsolatok Tanácsát. A következő évben hasonló határozatot fogadott el a Külföldön Harcolt Veteránok Szervezete (Veterans of Foreign Wars, VFW). Larry McDonald kongresszusi képviselő a Képviselőháznak felterjesztette ezeket a határozatokat, de végül nem lett belőlük semmi. McDonald a konzervatív John Birch Társaság országos elnökeként gyakran hangoztatta a titkos társaságokkal szembeni kételyeit. 1983. szeptember l-jén vesztette életét egy máig nem tisztázott balesetben, a Koreai Légitársaság 007-es járatának lelövésekor. Az 1980-as elnökválasztási kampány alatt a republikánus jelölt, Ronald Reagan nyíltan és keményen bírálta a Carter-kormány tizenkilenc trilateralista tagját - beleértve magát Cartert is, aki azt írta egyhelyütt, hogy kapcsolata a Bizottsággal „kitűnő lehetőséget nyújtott a tanulásra” -, és ígéretet tett arra, hogy kivizsgálja a szervezet működését, amennyiben őt

38

választják meg. Mialatt tehát George Bushsal versengett a posztért, Reagan élesen kritizálta Bush tagságát a Trilaterális Bizottságban és a Tanácsban, valamint megígérte, hogy Bush nem kap kinevezést egy leendő Reagan-kormányban. Azonban a republikánus elnökjelölő gyűlésen furcsa dolgok kezdtek történni. Míg Reagan biztos befutó volt mint elnökjelölt, az alelnöki posztra való jelölésért ádáz csata folyt. A pártgyűlés hetének közepén az országos médiában hirtelen egy „mesebeli jelöltpárosról” kezdtek beszélni az elemzők, Reagan elnök és Gerald Ford alelnök (valamint korábbi elnök) kettőséről. Az elgondolás egyre nagyobb támogatottságra talált, jóllehet „megosztott elnökséghez” és így megosztott hatalomhoz vezetett volna. Még az is felmerült, hogy mivel Ford már volt elnök, a Reagankabinet felét ő jelölhetné ki. Reagan, szembetalálva magát azzal a lehetőséggel, hogy csak egy fél kormány tartozzék az irányítása alá, késő éjjel az elnökjelölő gyűlés elé sietett, és ott a következő bejelentést tette: „Tudom, hogy erre még nem volt precedens, hogy az elnökjelölt így betörjön az éjszaka kellős közepén, és biztosíthatom önöket afelől, hogy nem azért jöttem e késői órán, hogy megtartsam a jelölést elfogadó programbeszédemet. [...] De amint a televíziót figyeltem a szállodában, és láttam, milyen pletykák meg mendemondák keringenek itt, [...] szeretném a lehető legegyszerűbben mindezt tisztázni és lezárni az ügyet. Való igaz, hogy sok republikánus párti vezető [...] úgy érezte, hogy egy valamirevaló jelöltlistán ott kellene szerepelnie az Egyesült Államok korábbi elnökének, Gerald Fordnak is, a második helyen. [...] Szóval úgy gondoltam, a különféle híresztelések miatt, és azt megakadályozandó, ami esetleg ma éjjel kialakulhat, szükségét éreztem, hogy megsürgessem kissé az eseményeket. [...] Megkérem a jelen közgyűlést, hogy a holnapi nap folyamán, amikor ismét megkezdi munkáját, alelnöknek George Busht jelölje”. Ezek után Reagan soha egy rossz szót nem szólt a Trilaterális Bizottságról vagy a Külkapcsolatok Tanácsáról. Megválasztása után az ötvenkilenc tagú átmeneti kormány huszonnyolc tagja tartozott a Tanácshoz, tízen az exkluzív Bilderbergcsoporthoz, és legalább tízen voltak trilateralisták. Még az USA három legkényesebb posztjára is a Tanács prominens tagjaik kerültek: Alexander Haig külügyminiszter lett, Casper Weinberger védelmi miniszter, Donald Regan pedig pénzügyminiszter. Ráadásul Bush kampányigazgatóját, James A. Bakert - aki akkoriban a Reagan-Bush

39

kampánybizottság elnöke volt - személyzeti főnökének nevezte ki Reagan. Baker családjának negyedik nemzedékébe tartozik, s a család régóta kötődik a Rockefellerféle olajérdekeltségekhez. Ezt követően, kevesebb mint két hónappal beiktatása után Reagan elnököt egy merénylet során eltalálta egy lövedék - ha egy fél centivel arrébb éri, Bush hét évvel korábban ülhetett volna az elnöki székbe. Érdekes módon a sikertelen merénylő bátyja, John W. Hinckley aznap estére vacsoratalálkozót beszélt meg Bush fiával, Neillel. Hinckley apja texasi olajjal foglalkozott, és régóta jó barátja volt Bushnak. Szintén érdekes egybeesés, hogy Bush nevét (akkor még kevesek által ismert gúnynevével, a „Poppy”-val, azaz „Mák”-kal együtt), valamint címét és telefonszámát megtalálták George DeMohrenschildt olajgeológus noteszában. Úgy tudják, ő volt az utolsó közeli barátja Lee Harvey Oswaldnak, John F. Kennedy gyilkosának. Az 1992-es választások során a média figyelmét magára vonta egy 1963-as FBI-jelentés, amely említést tesz egy „CIA-nek dolgozó George Bushról” az amerikai kubai közösségnek a Kennedy-gyilkos-ságra való reakciójával kapcsolatban. Számos kutató szerint ezek a látszólag apró, összefüggéstelen és nyilvánosságra alig hozott részletek együttvéve alighanem megcáfolják a véletlen egybeesés látszatát. Az amerikai vezetés és a Tanács, illetve a Trilaterális Bizottság között fennálló nyilvánvaló kapcsolat, valamint az a tény, hogy David Rockefeller, a globalista bankár mindkét csoport vezéregyénisége volt, igen nagy aggodalmat váltott ki mind a jobb-, mind a baloldali összeesküvés-kutatók közt. „Ha a Külkapcsolatok Tanácsára azt lehet mondani, hogy az ideális egységes világ gondolatának melegágya, akkor a Trilaterális Bizottság egy 'kommandós alakulat', melynek a támaszpontok megtámadása a feladata - írja a Sutton-Wood szerzőpáros 1979-ben. - A Bizottság máris az Egyesült Államok legmagasabb vezető pozícióiba [...] juttatta embereit”. Texe Marrs (jelen mű szerzőjének tudomása szerint nem rokona), a Texas állambeli Austin székhelyű Living Truth Publishers kiadóvállalat elnöke így figyelmeztet: „Trilaterális Bizottság olyan csoport, melynek célja meggyorsítani a Világkormány eljövetelét és támogatni a világgazdaság kialakulását; a színfalak mögött a Titkos Testvériség (az illuminátusok) irányítja”. A néhai Barry Goldwater szenátor ugyanilyen figyelmeztetést tartott szükségesnek. 1979-es, „Nem mentegetőzöm” (With No Apologies) című könyvében Goldwater így fogalmaz: „David Rockefeller által létrehozott legújabb nemzetközi érdekcsoport [azaz a Trilaterális Bizottság]

40

[...] arra szolgál majd, hogy a kereskedelmi és banki érdekeket nemzetközi szinten összefogja és képviselje, oly módon, hogy az Egyesült Államok politikai vezetését magához ragadja”. Az ilyen vádak végül oda vezettek, hogy 1981-ben megszólaltak a Washington Post című lap újságírói is, akik pedig általában semmiféle összeesküvés-elmélet iránt nem mutattak érdeklődést. Végre ők is elismerték a trilateralisták jelenlétét, mikor így gúnyolódtak: „Emlékszünk még azokra a félelmetes háromoldalú trilateralistákra, a nemzetközi összeesküvőkre, akiket David Rockefeller irányított, és akik le akarták igázni a világot? Jimmy Carter volt az egyik. George Bush is közéjük tartozott valaha, és drágán meg is fizetett érte tavaly a Ronald Reagan elleni kampányában. Nos, találják ki, kik érkeznek hamarosan a Fehér Házba? Sejtik, ki hívta őket? Vajon ki vezeti majd a küldöttséget? Eltalálták. A trilateralisták jönnek. Reagan elnök hívta őket. David Rockefeller vezeti őket. A trilateralisták megérkeztek, és bizonyára az összeesküvésekkel foglalkozók sem fognak sokáig váratni magukra” - írták gúnyosan. A nyilvánosság előtt tett minden cáfolat ellenére a Trilaterális Bizottság bizony titkos társaság, mivel találkozóik zárt ajtók mögött zajlanak. Az pedig egészen biztosan állítható, hogy a szervezet a még rejtélyesebb Külkapcsolatok Tanácsának kiterjesztése, mivel a Bizottság alapító találkozóján részt vevő nyolc észak-amerikai képviselő egytől egyig a Tanács tagja volt.

A KÜLKAPCSOLATOK TANÁCSA A globalizmus nem a Trilaterális Bizottsággal kezdődött. Az egységes világközösség gondolata már jóval a huszadik század előtt felvetődött, de valójában a mai amerikai titkos társaságok ősénél, a Külkapcsolatok Tanácsánál fogalmazódott meg teljességében. A Tanács az első világháború ideje alatt tartott találkozók sorából keletkezett. 1917-ben New Yorkban Edward Mandell House ezredes, Woodrow Wilson elnök bizalmas tanácsadója körülbelül száz befolyásos embert hívott össze, hogy megvitassák a háború utáni világ helyzetét. A Vizsgálócsoport (the Inquiry) névvel illették magukat, és egy olyan béketervet dolgoztak ki, amely végül Wilson híres tizennégy pontjává nőtte ki magát, melyet ő először 1918. január 8-án terjesztett a Kongresszus elé. A tizennégy pont globalista eszméket képviselt, a nemzetek közötti „min-

41

denfajta gazdasági határvonal” eltörlését, „kereskedelmi feltételek egyenlőségét” és „nemzetek közötti általános szövetség” megalakítását tűzte ki célul. Az 1912-ben megjelent „Philip Dru, a vezető” (Philip Dru: Administrator) című könyv szerzője is House ezredes volt, aki magát marxista szocialistának vallotta, de tettei inkább a fábiánus szocializmus eszméit tükrözték. Ebben a műben House az Egyesült Államokban létrejött „összeesküvésről” ír, melynek célkitűzései között szerepel a központi bank létrehozása, a progresszív jövedelemadó bevezetése, és mindkét politikai párt irányítása. Két évvel a könyv megjelenése után irodalmi formában megfogalmazott elképzelései közül kettő - ha ugyan nem mindhárom - testet öltött. 1918 végére a nyugati fronton kialakult patthelyzet és az Egyesült Államok belépése a háborúba oda vezetett, hogy Németországnak és a központi hatalmaknak el kellett fogadniuk Wilson békejavaslatát. Az ezt követő 1919-es Párizsi Békekonferencia a meglehetősen durva hangú versailles-i szerződéssel végződött, mely Németországot arra kényszerítette, hogy a szövetségeseknek komoly jóvátételt fizessen. Ez aztán tönkretette a német gazdaságot, és gazdasági válsághoz, majd később Adolf Hitler és a nácik térnyeréséhez vezetett. A Párizsi Békekonferencia résztvevői között ott volt Woodrow Wilson elnök és legközelebbi tanácsadói: House ezredes, Paul Warburg és Bemard Baruch bankárok, valamint a 'Vizsgálócsoport' közel két tucat tagja. A tanácskozás résztvevői egyként támogatták Wilson békejavaslatát, beleértve a Népszövetség (Nemzetek Szövetsége) megalapítását is. Azonban az amerikai törvények szerint a szerződést az Egyesült Államok szenátusának is jóvá kellett hagynia, de ezt nem tette meg - úgy látszik, nem bízott a nemzetek feletti szövetségekben. House ezredest ez nem tántorította el, és 1919. május 30-án találkozott a békekonferencia brit és amerikai küldötteivel a párizsi Majestic Hotelban; elhatározták, hogy megalakítják a 'Nemzetközi Ügyek Intézete' ('Institute of International Affairs') nevű szervezetet, melynek egyik ága az Egyesült Államokban, a másik Angliában lesz. Az angliai székhelyű részlegből később a Nemzetközi Ügyekkel Foglalkozó Királyi Intézet lett (Royal Institute of International Affairs). Az volt a feladata, hogy a közvéleménnyel elfogadtassa az egységes világkormány, a globalizáció gondolatát. Az amerikai ágat 1921. július 21-én jegyezték be, Külkapcsolatok Tanácsa néven. A szervezet egy korábban már létező, azonos nevű, de jelenték

42

telen New York-i asztaltársaságra épült, melyet 1918-ban alakítottak befolyásos bankárok és ügyvédek, hogy megbeszéljék a kereskedelem és a nemzetközi pénzvilág ügyeit. Az új Tanács szabályzatának második cikkelye kimondta, hogy aki a Tanács találkozóin elhangzottakról bármit kiszivárogtat, az szabálysértés miatt kizárható - így a Tanács bátran nevezhető titkos társaságnak. A Tanács titkos jellegét a vezető amerikai média kitartóan megőrizte. Mint 1971ben J.Anthony Lucas újságíró megjegyezte: „szovjet sajtót elemzők szerint a Tanácsról többet írnak a Pravdában és az Izvesztyijában, mint a New York Times-ban”. 1945 óta a Tanács főhadiszállása az előkelő New York-i Harold Pratt House-ban van. Az épületet a Rockefeller-féle Standard Oil olajtársasághoz tartozó Pratt család adományozta nekik. A festett üvegajtók, az elegáns faliszőnyegek és a kandallók a palotának klubszerű hangulatot kölcsönöznek. A Tanácsnak „véndiákok” vagy „öregfiúk klubja”-ként való feltüntetését elősegítette az is, hogy sok tagja a felső tízezer előkelőségeit tömörítő más csoportoknak is a tagja volt, mint például a Century Association-nek, a Links Clubnak, a University Clubnak vagy a washingtoni Metropolitan Clubnak. A Tanács 1997. évi beszámolójában az igazgatóság elnöke, Peter G. Peterson elismerte, hogy „van abban valami igazság”, ha a Tanácsot a „New York-i liberális elit” szervezetének tartják; azonban állítása szerint a Tanács ma már „Amerika más rétegeit is eléri”, hiszen egyre több tagja él New Yorktól vagy Washingtontól távol. A kizárólag meghíváson alapuló tagság létszámát eredetileg 1600 főben határozták meg, de ma már több mint 3300-an vannak, s a pénzügy, a kereskedelem, a hírközlés és az egyetemi-akadémiai világ legbefolyásosabb vezetői közül kerülnek ki. A tagfelvétel igen diszkriminatív és kínosan hosszadalmas procedúra, hiszen a jelöltet ajánlania kell egy tagnak, még egynek támogatnia, egy tagjelölő bizottságnak elfogadnia, az ezzel foglalkozó hivatásos háttérszemélyzetnek „lekádereznie”, és végül az igazgatótanácsnak elfogadnia. Hogy a Tanács lépést tartson a modern világ szellemével, az 1970-es évek elejére tagjai közé már néhány színesbőrű és több mint tíz nő is bekerült. Befolyását Amerika keleti partvidékén túl is érvényesíteni akarta, ezért Külkapcsolati Bizottságokat (Committees on Foreign Relations) hozott létre az Államok több nagyvárosában a helyi vezetőkből. A 80-as évek

43

elején több mint harminchét ilyen bizottság létezett, összesen közel négyezer taggal. A Tanács alapítói között olyan emberekkel büszkélkedhetett, mint House ezredes, a korábban New York szenátoraként és külügyminiszterként tevékenykedő Elihu Root, Walter Lippmann, a hírszolgálati iroda cikkírója, illetve John Foster Dulles és Christian Herter, akik később mindketten külügyminiszterek lettek, valamint Dulles fivére, Allen, aki azután a CIA igazgatója lett. A milliomos John W. Davis, a Tanács alapító elnöke J. P. Morgan pénzügyi szakértő magánügyvédje volt; Paul Cravath alelnök szintén Morgan-érdekeket képviselt. A Tanács első igazgatósági elnöke Russell Leffingwell lett, Morgan egyik üzleti partnere. Mivel a legtöbb korai tag valamilyen kapcsolatban állt Morgannel, azt mondhatjuk, hogy a Tanácsot keményen befolyásolták a Morgan-féle érdekek. A Tanács költségeit fedező pénz olyan bankároktól és pénzügyi szakértőktől érkezett, mint Morgan, John D. Rockefeller, Bemard Baruch, Jacob Schiff, Otto Kahn és Paul Warburg. Manapság a Tanács számára olyan nagyvállalatok biztosítják a tőkét, mint a Xerox, a General Motors, a Bristol-Myers Squibb, a Texaco stb., továbbá a következő alapítványok: German Marshall Alapítvány, McKnight Foundation, Diliion Fund, Ford Foundation, Andrew W. Mellon Foundation, Rockefeller Brothers Fund, Starr Foundation és Pew Charitable Trusts. A Tőkekutató Központ (Capital Research Center) „Útmutató a non-profit támogatói és döntéshozói csoportokhoz” (Guide to Nonprofit Advocacy and Policy Groups) című kiadványa szerint a Tanács igazgatósági tagjai olyan befolyásos szervezetekkel állnak kapcsolatban, mint a Gazdasági Fejlesztés Intézete (Committee for Economic Development), a Nemzetközi Közgazdasági Intézet (Institute for International Economics), a Bizottság a Felelős Állami Költségvetésért (Committee for a Responsible Federal Budget), az Üzleti Vállalkozási Alap (Business Enterprise Trust), a Városi Intézet (Urban Institute), az Üzleti Kerekasztal (Business Roundtable), a Versenyképességi Tanács (Council on Competitiveness), az Amerikai Kereskedelmi Kamara (U. S. Chamber of Commerce), a Nemzeti Üzleti Szövetség (National Alliance for Business), a Brookings Intézet (Brookings Institution), az Üzleti Felsőoktatási Fórum (Business-Higher Education Forum), a Washingtoni Közel-keleti Politikai Intézet (Washington Institute for Near East Policy), az Etika és Közérdek Központ (Ethics and Public Policy Center), a Hoover

44

Intézet, a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Kutatóintézete (Center for Strategic and International Studies), a Wilderness Társaság és a Tőkeképződés Amerikai Tanácsa (American Council for Capital Formation). A második világháború idején a Tanács kulcsfontosságú szerepet töltött be az amerikai döntéshozatalban; erről J. Anthony Lucas újságíró így ír: „1945-től egészen a hatvanas évekig a Tanács tagjai Amerika globalista tevékenységének előterében mozogtak”. Egy 1997-es állásfoglalásban, melyben a Tanács célkitűzéseit fogalmazták meg, a Tanács tisztségviselői (akik között „megtalálható szinte minden volt és jelenlegi, nemzetközi ügyekkel foglalkozó vezető beosztású amerikai kormányhivatalnok”) kijelentették, hogy a Tanács csupán „egy exkluzív tagságú szervezet és egyben agytröszt, mely tagjait és személyzetét arra tanítja, hogy a nemzetet szolgálják a jobb és békésebb világ megteremtését célzó ötleteikkel”. A kritikusok azonban vitatják a fenti célkitűzéseket, rámutatva, hogy a Tanács keze szinte minden nagyobb XX. századi konfliktusban benne volt. A Tanácsot számos író olyan emberekből álló csoportnak tartja, akik a világ feletti uralomra törnek a multinacionális üzleti folyamatok, a nemzetközi egyezmények és a világkormány segítségével. Néha még a bennfentesek is nehezen győzik meg társaikat arról, hogy semmiféle konspiratív irányításra való törekvésről nincs szó. Chester Ward admirális, az Amerikai Haditengerészet legfelsőbb haditörvényszékének nyugalmazott elnöke és régi Tanács-tag a következőket mondta: „Tanács mint olyan nem írja meg a két politikai párt programját, nem választja ki elnökjelöltjeiket, és nem próbálja meg irányítani az amerikai védelmi és külpolitikát. Azonban a Tanács tagjai mint magánemberek, más tagokkal mint magánemberekkel együttműködve, pontosan ezt teszik”. J. Anthony Lucas egyetért ezzel, és hozzáfűzi: még ha elvetjük is a Tanácsról mint diktatórikus szervezetről alkotott „naiv” képet, „akkor sem lehet azon tény mellett elmenni, hogy a befolyás sokkal finomabb csatornákon keresztül is működik: azokon a személyes kapcsolatokon keresztül, melyek egymással gyakran találkozó emberek között köttetnek akár egy öltözőben is, vagy egy tiszti kaszinóban, egy egyetemi klubban, egy nagykövetségi konferenciateremben, egy kerti fogadáson, egy sportpályán vagy éppen egy bizottsági ülésteremben. Ha a Tanács valóban befolyásos, márpedig minden jel erre mutat, akkor az a tagok személyes befolyásának köszönhető, ami éppen az ilyen csatornákon keresztül valósul meg”.

45

Ward admirális továbbá kifejtette, hogy a Tanács tagjainak egyetlen közös célja „annak elérése, hogy az Egyesült Államok elveszítse szuverenitását és nemzeti függetlenségét. [...] Elsősorban a nemzetközi bankvilág irányításának monopóliumát akarják a globális kormányba juttatni - bármilyen hatalmi céljuk is van ezzel”. Az 1975-ben megjelent, „Kissinger a pamlagon” (Kissinger on the Couch) című, Phyllis Schlafly-vel közösen írt könyvében Ward a Tanács módszereit részletesebben is elemezte. „Amikor a Tanács vezető tagjai elhatározzák, hogy elfogadtatnak egy bizonyos irányelvet az Egyesült Államok kormányával, a Tanács beveti a rendelkezésére álló rendkívül jelentős kutatási erőforrásokat, hogy olyan érzelmi és észérveket fogalmazzanak meg, melyek az új irányelvet támogatják, s hogy emellett összezavarják, szellemileg és politikailag ellehetetlenítsék az ellenzőket” - magyarázta. A Tanács megjelenési formája a nyilvánosság előtt a Foreign Affairs ('Külügyek') című kiadvány, melyet „nem hivatalosan az amerikai külpo-litika-csinálók szócsövének” neveznek. Habár a Tanács támogatói azt állítják, hogy „Foreign Affairs-ban megjelenő cikkek nem tükröznek semmiféle egyöntetű véleményt”, a kritikusok azzal válaszolnak erre, hogy a Tanács éppen ezeken a cikkeken keresztül közli saját tagjaival az általa kívánatosnak tartott alapelveket. Még az Encyclopaedia Britannica is elismerte, hogy „kiadványban ajánlatként felvetett ötletek, ha a Foreign Affairs-hoz közel álló közösség jól fogadja őket, a későbbiekben gyakran az Egyesült Államok kormányzati politikájában vagy jogalkotásában jelennek meg. Azok az elgondolások, melyek ezen a szinten elbuknak, általában nem valósulnak meg”. Alvin Moscow, a Rockefeller család nem kritikus hangvételű életrajzírója lényegretörőbben fogalmazott: „Tanács tagsága mindig is egy annyira tiszteletreméltó rétegből állt, hogy bizonyos körökben a keletiparti véleményformáló és döntéshozó elit magvának titulálták. Viszont ha a külügyekről van szó, a Tanács maga a keleti-parti elit. Valójában nehéz lenne az Egyesült Államok fontos külpolitikai irányelvei közül egy olyat is említeni Wilson elnöksége után, amely homlokegyenest ellentmondott volna a Tanács akkori gondolatmenetének” (kiemelés az eredetiben - J. M.). A Tanács kétféle módon teszi közzé legfelsőbb vezetésének gondolatait és kívánalmait. Rendszeresen rendez ebédeket és vacsorákat, ahol a világ minden tájáról érkező jeles gondolkodók és vezetők beszélgethetnek a Ta-

46

nács tagjaival; másrészt a Tanácson belül kutató- vagy munkacsoportokat hoz létre, amelyek rendszeresen tesznek közzé helyzetjelentéseket a fontos témákban. A Külkapcsolatok Tanácsának létezik még egy Vállalati Szolgálata, mely az erre igényt tartó nagyvállalatok számára évente kétszer vacsorát rendez, ahol a résztvevők eligazítást kapnak olyan kormányhivatalnokoktól, mint mondjuk a pénzügyminiszter vagy a CIA igazgatója. A híres író, John Kenneth Galbraith, aki 1970-ben lemondott Tanács-beli tagságáról, mert „unatkozott”, az ilyen nem nyilvános megbeszéléseket „botrányosnak” tartja. Így érvel: „Nem értem, hogyan engedhető meg, hogy kormányhivatalnokok olyan információkat osszanak meg üzletemberekkel, amik a nyilvánosság számára nem hozzáférhetőek, főleg, hogy utóbbiaknak ebből anyagi előnyük származhat”. G. Edward Griffin szerint a Tanácsot - mely kezdetben a Brit Kerekasztal fedőszerve volt - J. P. Morgan cégcsaládja uralta. 1994-ben így írt: „Morgan-csoport szerepét fokozatosan a Rockefeller-konzorcium vette át, és a jelenlegi támogató társaságok névsorát olvasva olyan érzése van az embernek, mintha az Egyesült Államok ötszáz legnagyobb vállalatának listáját, a Fortune 500-at böngészné”. Rockefelleréknek a Tanács feletti uralmát jól példázza az az 1970-es évek elején történt eset, amikor David Rockefeller a jelölőbizottság megkerülésével a Foreign Affairs főszerkesztői posztját William Bundynak adta, aki korábban a CIA tisztviselője volt, és tevékenyen közreműködött a vietnami háború lefolytatásában. Annak bizonyítékaként, hogy megalakulása óta minden amerikai kormány tele volt a Tanács tagjaival, James Perloff konzervatív beállítottságú újságíró, aki a Tanács történetét kutatja, a következőket írta: „történelmi feljegyzések egyértelműek. 1988ig tizennégy külügyminiszter, tizennégy pénzügyminiszter, tizenegy nemzetvédelmi miniszter és sok más szövetségi minisztérium vezetője volt a Tanács tagja”. Allen Dullestól kezdve szinte minden CIA-igazgató tagja volt a Tanácsnak, például Richard Helms, William Colby, George Bush, William Webster, James Woolsey, John Deutsch és William Casey. Laurie Strand, a téma kutatója megjegyzi: „Sokaknak a Tanácsban személyes anyagi érdekük fűződik a külföldi kapcsolatok alakulásához, hiszen a külügyminisztérium és a hadsereg [valamint a CIA] az ő saját tulajdonukat és befektetéseiket védi”. Számos kutató állítja, hogy a CIA valójában egy biztonsági szolgálat, mely az amerikai nagyvállalatok mellett a Tanács testvériségének kötelé-

47

kébe tartozókat meg azok barátait és rokonait is védi. Ugyanakkor lehet, hogy ez a kapcsolat mindkét irányban működik. Victor Marchetti, aki korábban a CIA igazgatóhelyettesének felső szintű beosztottja volt, és John D. Marks, aki előzőleg külügyminisztériumi elemző volt, a következőket állítják: „befolyásos, de zártkörű Tanácsot, melyben helyet kap az ország sok száz magas beosztású politikai, katonai, üzleti és tudományos vezetője, az amerikai közvélemény hosszú évek óta a CIA első számú „támogatójaként” tartja számon. Amikor az ügynökségnek prominens emberek kellettek titkos vállalkozásai fedezésére, vagy más különleges segítségre volt szüksége, gyakran fordult a Tanács tagjaihoz”. A Külkapcsolatok Tanácsának kormánypozícióba kerülő tagjai általában tagtársaikat is maguk mellé veszik. Amikor Henry Stimson Tanácstag 1940-ben Washingtonban átvette a hadügyminiszteri posztot, magával vitte John J. McCloyt, a tagtársát, aki a személyzeti ügyekért felelős miniszterhelyettese lett. McCloy is megtette a magáét: az évek folyamán további tagokat juttatott a kormányba. „Ha szükségünk volt egy új emberre [valamely kormányzati pozícióba], csak fellapoztuk a tagok listáját, és felhívtuk New Yorkot” - kommentálta a történteket McCloy, aki korábban a Tanács, illetve a Manhattan Chase Bank elnöke, David Rockefeller tanácsadója és hat amerikai elnök külügyi tanácsadója volt. A Tanács befolyásosságát Henry Kissinger gyors felemelkedése is példázza. 1955ben még Kissinger is csupán egy ismeretlen tudós volt, aki egy nap részt vett a Virginia állambeli Quanticóban lévő Marine Corps School tengerészgyalogos iskolában szervezett konferencián. A házigazda, Nelson Rockefeller akkoriban az elnök külügyi tanácsadója volt. A két ember közt ekkor hosszan tartó barátság szövődött, melynek csúcspontja az volt, mikor Rockefeller ötvenezer dollárt ajándékozott a barátjának készpénzben. Kissingert hamarosan bemutatták David Rockefellernek és a Tanács más vezető tagjainak is. A Tanácson keresztül sikerült pénzügyi támogatást szereznie, és bejáratos lett az Atomenergia Bizottság (Atomic Energy Commission), a katonaság (szárazföldi hadsereg, haditengerészet és légierő), a CIA és a külügyminisztérium magasrangú tisztviselőihez. Az így szerzett információk alapján írta meg „Nukleáris fegyverkezés és külpolitika” (Nuclear Weapons and Foreign Policy) című sikerkönyvét, melyben amellett érvelt, hogy egy nukleáris háború „megnyerhető” lenne. Nixon kormányzása idejére Kissinger már külügyminiszter lett, és a mai napig fontos szerepet tölt be a világeseményekben.

48

A közreadott jelentések szerint a Clinton-kormány eleinte kissé fejnehéz volt, mivel a Tanács több mint száz tagja bábáskodott a megalakulása körül. A Tanács tagját jelölték ki nagykövetnek Spanyolországba, Nagy-Britanniába, Ausztráliába, Chilébe, Szíriába, Dél-Afrikába, Oroszországba, Romániába, Japánba, Koreába, Mexikóba, Olaszországba, Indiába, Franciaországba, a Cseh Köztársaságba, Lengyelországba, Nigériába és a Fülöp-szigetekre. Könyvünk megjelenése idején a Képviselőház illetve a Szenátus több mint tíz tagja a Tanácsnak is tagja. Robert Anton Wilson megjegyezte: „Ha a Tanácsnak több millió tagja volna, mint mondjuk a presbiteriánus egyháznak, a fenti lista nem jelentene sokat. De a Tanácsnak csak három ezerkétszáz tagja van”. A Külkapcsolatok Tanácsát a New York-i tőzsde és a bankok világában gyökerező eredete miatt, valamint eredendő titkossága okán folyamatos támadások érték a konzervatív írók részéről. A közfigyelem elterelése céljából alakult meg a kevésbé rejtőzködő Trilaterális Bizottság. A Tanács mindenre kiterjedő jelenléte a kormányban már annyira nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy a néhai Gary Allen - akinek globa-lizációs szervezetekről szóló, „Ki mer összeesküvésről beszélni?” (None Dare Call It Conspiracy) című könyve több mint ötmillió példányban kelt el annak ellenére, hogy a véleményformáló média nem foglalkozott vele -az 1972-es választások előtt így írhatott: „[Az elnökjelöltek között] egy fikarcnyi különbség sem volt. A szavazók választhattak a világkormányt támogató Tanács-tag Nixon és a világkormányt támogató Tanács-tag Humphrey között. Csak a beszédeik különböztek, hogy megtévesszék az embereket”. Egy cselekvésre felszólító írásában Allen sok más kutató figyelmeztetését visszhangozta, akik szintén gyanakodva figyelik a Tanács mozgatórugóit: „demokratáknak és a republikánusoknak meg kell törniük a pártokon belüli belső irányítást. A Tanácsiaknak, a talpnyalóiknak és azoknak, akik a szervezet segítségével akarnak feljebb jutni a társadalmi ranglétrán, menniük kell, különben a hazafiaknak kell menniük”. Az összeesküvések számos kutatójának meglátása szerint a 2000-es választásokon hasonló a helyzet: úgy néz ki, hogy a két ellenfél a demokrata Al Gore és a republikánus George W. Bush lesz; mindketten régóta üzleti és rokoni kapcsolatban állnak a Wall Streeten székelő New York-i tőzsdével és a Külkapcsolatok Tanácsának egyes tagjaival. Perloff keresztényi megközelítése szerint hatalmas csata van kialakulóban Krisztus királysága és „egy gonosz egységes világkormány között,

49

mely az Antikrisztus birodalma. [...] Az amerikai véleményformáló és döntéshozó establishment sok jeles alakja már odaállt az egyik oldalra e harcban, ez azonban nem az az oldal, amelyet a Szentírás követni javasol. [...] Akár összeesküvők, akár nem, akár tudatában vannak tetteik végső következményeinek, akár nem, hatalmas befolyásuk máris az apokalipszis szélére sodorta a világot”. Nyilvánvaló, hogy a Külkapcsolatok Tanácsa komolyan befolyásolta, ha ugyan nem teljesen ellenőrzése alatt tartotta az Egyesült Államok politikáját gyakorlatilag az egész XX században. Ám csaknem ötven éven keresztül ezt a befolyást megosztotta egy másik, hozzá szorosan kötődő titkos társasággal: a Bilderberggel.

A BILDELBERG CSOPORT A Bilderberg-csoport is nagyhatalmú emberekből áll, férfiakból és nőkből egyaránt, akik között az európai királyi családok tagjait is megtaláljuk; évente egyszer találkoznak titokban, hogy megvitassák az éppen aktuális kérdéseket. Sok gyanakvó elemző azt állítja, a nemzetközi események kitervelésére és végrehajtására szövetkeznek. Habár az amerikai média sok kiválósága áll kapcsolatban a Bilderberggel, kevés vagy éppen semmi sem szivárog ki a csoportról vagy a tevékenységéről, ami miatt egyes szerzők cenzúrázásról, illetve a hírek manipulálásáról beszélnek. Akárcsak a Trilaterális Bizottság és a Külkapcsolatok Tanácsa esetében, a Bilderberg-csoport tagjai úgyszintén gyakran megtalálhatóak a három titkos társaság közül még egynek, vagy akár mind a háromnak a névsorában. David Icke angol szerző dr. Kitty Little történetét vetette papírra, mely kiváló betekintést nyújt az egyik titkos csoport hosszútávú terveinek végrehajtásába. Dr. Little a II. világháború idején Nagy-Britannia repülőgépgyártási minisztériumában dolgozott, később az Atomenergiakutató Intézetben (Atomic Energy Research Establishment), és elmondta, hogyan vett részt 1940-ben az Oxfordi Egyetemen egy munkáspárti „tanulócsoport” találkozóján. Az előadó aznap este egy fiatalember volt, aki azt állította magáról, hogy részese egy „marxista hatalomátvételi” összeesküvésnek. Azt mondta, egy

50

névtelen szervezet tagja (a szervezet azért volt „névtelen”, hogy nehezebb legyen a nyomára akadni), melynek célja a marxista uralom előkészítése Nagy-Britanniában, Európában és Afrika egyes részein. Elmagyarázta, hogy mivel a britek nem hívei a szélsőséges álláspontoknak, a csoport tagjai mérsékelteknek adnák ki magukat, és így az őket bírálókra rásüthetnék, hogy jobboldaliak. A felszólaló azt is hozzátette, hogy őt választották a csoport politikai részlegének vezetőjéül, és hogy egy nap majd őt nevezik ki az Egyesült Királyság miniszterelnökévé. Ez a fiatalember Harold Wilson volt, aki az 1960-70-es évek folyamán valóban miniszterelnök volt. Wilson arra a csoportra utalt, mely később Bilderberg néven vált ismertté. Még mindig nincs hivatalos elnevezése; a hollandiai Oosterbeekbea található Bilderberg Hotelről kapta nevét, ahol 1954-ben először került a nyilvánosság látókörébe. Az első találkozó, melyet az Egyesült Államok területén tartottak, 1957 februárjában volt a Saint Simons szigeten, Georgia államban, a Jekyll-szigethez közel. Nem Wilson volt az egyetlen államfő, aki a Bilderberg köreibe keveredett. 1991-ben az akkori arkansasi kormányzót, Bill Clintont a Bilderberg-csoport vendégeként tisztelte meg. A következő évben Clin-ton indult az amerikai elnökválasztáson, és nyert. Megválasztása után egyszer sem tett említést a Bilderberg-találkozókról, de egy washingtoni bulvárlap, a The Spotlight („Reflektorfényben”) szerint, amely éveken át beszámolt az ilyen értekezletekről, Hillary Clinton is részt vett az egyiken 1997-ben - az amerikai first ladyk, azaz elnökfeleségek közül elsőként. Ezt követően egyre többen kezdtek Clinton asszony jövőbeli politikai szerepvállalásáról beszélni. E szigorúan titkos szervezet hivatalos megalakulása az 1950-es évek elejére tehető, s ezt a 40-es években lefolytatott nem hivatalos találkozók előzték meg, ahol Európa vezető személyiségei voltak jelen. Európai külügyminiszterek voltak közöttük, a holland Bernát herceg, valamint dr. Joseph Hieronim Retinger lengyel szocialista, a II. világháború utáni Európai Mozgalom egyik megalapítója. Retingert „Bilderberg atyja”-ként emlegetik. Retingert Averell Harriman (Tanács-tag) hozta át Amerikába, aki akkoriban az Egyesült Államok angliai nagykövete volt. Retinger olyan prominens személyiségekkel találkozott, mint David és Nelson Rockefeller, John Foster Dulles, és az akkori CIA-igazgató, Walter Bedell Smith. Retinger még ez előtt megalapította az Amerikai Bizottság az Egyesült

51

Európáért (American Committee on a United Europe) nevű szervezetet, olyanokkal együtt, mint Allen Dulles későbbi CIA-igazgató és Tanácstag, George Franklin, a Külkapcsolatok Tanácsának akkori igazgatója, Thomas Braden CIA-tisztviselő, és William Donovan, a CIA elődjének, a Stratégiai Szolgálatok Hivatalának (Office of Strategic Services, OSS) volt vezetője. Donovan titkosszolgálati karrierjét az ifjabb J. P. Morgan ügynökeként kezdte, és „anglofil”, azaz szélsőségesen angolbarát nézeteiről volt híres, a szoros brit-amerikai kapcsolatok kiépítését szorgalmazta. Retinger egészen 1960-ban bekövetkezett haláláig részt vett a Bilderberg-találkozókon. A csoportnak a CIA-vel kapcsolatban álló másik alapító tagja a Life magazin kiadója, C. D. Jackson volt, aki Eisenhower elnök alatt a „pszichológiai hadviselés különleges tanácsadója”-ként dolgozott. Ezekből az összejövetelekből jött az ötlet, hogy tartsanak rendszeres találkozókat a világ minden részéből származó befolyásos üzletemberek, politikusok, bankárok, oktatók, médiatulajdonosok és -irányítók, valamint katonai vezetők számára. A Bilderberg az európai nemességgel is szoros kapcsolatban áll, például az angol királyi családdal. Számos forrás megerősíti, hogy az összejöveteleken gyakran részt vesznek a svéd, holland és spanyol királyi előkelőségek is. Az elsődleges ösztönzés az ilyen találkozók megtartására Bernát holland hercegtől származik - teljes neve és címe: Bernhard Julius Coert Karel Godfried Pieter, Hollandia és Lippe-Biesterfeld Hercege. Bernát a náci SS (Schutzstaffel) tagja volt, és a német I. G. Farben cég alkalmazottja Párizsban. 1937-ben feleségül vette Juliana holland hercegnőt, és nagyrészvényes, valamint igazgatósági tag lett a Dutch Shell Oil olajtársaságnál, a brit Lord Victor Rothschilddal együtt. Miután a németek lerohanták Hollandiát, a királyi pár Londonba költözött. A háború után ott beszélte rá Rothschild és Retinger Bernát herceget, hogy alapítsák meg a Bilderberg-csoportot. A herceg személyesen elnökölt a szervezetben 1976-ig, amikor lemondott, mert kiderült, hogy a Lockheed cégtől komoly vesztegetési pénzeket fogadott el, hogy támogassa repülőgépeinek hollandiai értékesítését. 1991 óta a Bilderberg elnöke az angol Lord Peter Carrington, aki korábban miniszter és a szűkebb kabinet tagja volt, a NATO főtitkára, valamint a Nemzetközi Ügyekkel Foglalkozó Királyi Intézet elnöke, mely utóbbi a Külkapcsolatok Tanácsának testvérszervezete. Carringtont a Rothschild-bankbirodalomhoz üzleti és - házasság útján - rokoni kapcsolat isűzi. f

52

A következőkben egy listát olvashatunk néhány híres amerikairól, akik a Bilderberg-találkozókon részt vettek és a Tanácsnak is tagjai voltak: George Ball, Dean Acheson, Dean Rusk, McGeorge Bundy, Christian Herter, Zbigniew Brzezinski, Douglas Dillon, J. Robert Oppenheimer, Walter Reuther, Jacob Javits, Robert McNamara, Walter Bedell Smith és Lyman Leminitzer tábornok. A többi nagynevű résztvevő közt találjuk J. William Fulbrightot, II. Henry Fordot, Georges-Jean Pompidout, Giscard d'Estaing-t, Helmut Schmidtet és Edmond de Rothschild francia bárót. „Igazából a Bilderberg egy nem hivatalos, nemzetközi szintre kiterjesztett Külkapcsolatok Tanácsa” - írja Neal Wilgus. Dr. John Coleman író, korábbi titkosszolgálati tisztviselő így ír: „Bilderbergkonferenciát az MI6 [a brit katonai titkosszolgálat] szervezte a Nemzetközi Ügyekkel Foglalkozó Királyi Intézet vezetésével”. Ha figyelembe vesszük az amerikai titkosszolgálati kapcsolatokat, akkor ugyanilyen jogosan állíthatjuk, hogy a Bilderbergtanácskozásokat legalább részben a CIA szervezi és támogatja. Az első találkozó „Szigorúan bizalmas” feljegyzései szerint „Ezidáig nem fordítottunk kellő figyelmet a hosszútávú tervezésre, sem egy olyan nemzetközi rend kifejlesztésére, mely túlmutatna a jelenlegi krízishelyzeten [a hidegháborún]. Ha eljött az idő, a nemzetközi ügyekről alkotott jelenlegi elképzeléseinket az egész világra ki kell majd terjeszteni”. James P. Tucker oknyomozó riporter évekig kitartóan figyelemmel kísérte a Bilderberg-csoportot, és így írt: „Célkitűzéseik gyakorlatilag megegyeznek a testvérszervezetükével, a Trilaterális Bizottságéval. [...] A két szervezet vezetősége között nagy átfedés van, és egy világnézetet vallanak. A Bizottságot David Rockefeller alapította, de a régebbi Bilderberg-cso-portban a brit és európai Rothschildokkal osztozik a hatalmon”. A Bilderberg általában évente egyszer találkozik a világ valamelyik elegáns üdülőhelyén, és bár az amerikai média vezető tagjai jelen vannak a tanácskozásokon, az ott történteket teljes homály fedi. A csoport, állítása szerint, kizárólag nem hivatalos megbeszéléseket folytat a nemzetközi ügyekről - ám bizonyítékok állnak rendelkezésre arról, hogy az általa megfogalmazott ajánlatok gyakran hivatalos döntéshozatali irányelvekké válnak. A központi vezetés alá vont egyesült Európa elképzelése, ami a középkori templomos lovagok célkitűzése is volt, lassan kezd valósággá válni -hála a Bilderbergnek. George McGhee, aki a Bilderberg-csoport tagja, és Amerika nagykövete volt a korábbi NSZK-ban, elismerte, hogy „Római

53

Szerződés, mely az [Európai] Közös Piacot létrehozta, a Bilderberg-találkozókon fogalmazódott meg”. Jack Sheinkman, az Amalgamated Bank elnöke és Bilderberg-tag, 1996-ban így nyilatkozott: „Bizonyos esetekben a megbeszéléseknek tényleg van befolyásuk a politikai irányelvekre. A közös európai pénznem bevezetése már évekkel ezelőtt felvetődött, aztán vált követendő célkitűzéssé. Már azelőtt beszéltünk róla, hogy az Egyesült Államoknak hivatalosan fel kellene vennie a kapcsolatokat Kínával, mielőtt Nixon ezt megtette”. Sheinkman valószínűleg azon Bilderberg-tagok közé tartozik, akik nem tudják, mit is akar valójában a csoport vezető elitje. Icke szerint „Bilderberg-elit, például Carrington és az operatív bizottság tagjai irányítják a találkozók rendszeres résztvevőit, akik tudják, mire megy ki igaziból a játék, és azokat is, akiket csak ritkán vagy csak egyszer hívnak meg -utóbbiak talán nincsenek is tisztában a szervezet valós céljaival, de beetetik őket azzal, hogy a világszervezetek létrehozása vezet a békéhez és fellendüléshez”. És hogy mik is ezek a „valós célok”? Talán Bernát herceg elárulta, amikor kijelentette: „Nehéz átállítani a nacionalizmuson felnevelkedett emberek gondolkodásmódját olyan irányba, hogy részben feladják önrendelkezésüket egy nemzetek feletti testület javára”. A Bilderberg 1998-as találkozója május 14-18. között zajlott a skóciai Glasgow melletti, palotára hasonlító Turnberry Hotelben. Szokás szerint most sem nagyon tudósított az eseményről a vezető amerika média. Az amerikaiakkal ellentétben néhány skót hírközlő szerv foglalkozott a történésekkel. A The Scotsman című lapban „Az egész világ a kezükben” (Whole world in their hands) címmel megjelent cikkében Jim McBeth a találkozó szigorú biztonsági intézkedéseiről írt, hozzátéve: „Ha bárki a szálloda közelébe merészkedett, akinek nem volt köze a világ irányításához, azonnal elzavarták onnan”. McBeth szerint a Bilderberg-vendéglista„ vagyonosok, befolyásosak és hatalmasok nemzetközi „ki kicsodája” volt. [...] Egyszer egy évben találkozik az a százhúsz ember, aki állítólag az elnöki székbe ültette Bill Clintont és kipenderítette [Margaret] Thatchert a miniszterelnöki rezidenciából; összejövetelük célja, hogy megvitassák a világban történő eseményeket, és - egyesek szerint - befolyásolják azokat”. A Scottish Daily Mail riporteréről, Campbell Thomasról biztosan tudjuk, hogy a biztonságiak letartóztatták, megbilincselték, és nyolc órán át fogvatartották, amiért a találkozó közelébe merészkedett.

54

A jelentések szerint az 1998-as Bilderberg-találkozón meghozott egyik elhatározás az volt, hogy Tony Blair angol miniszterelnököt vegyék rá: pártfogolja jobban NagyBritannia részvételét a kiszélesedő Európai Unióban. E lépés szükségességét elődje, Margaret Thatcher megkérdőjelezhetőnek tartotta. Úgy tűnik, Blair még a tervezettnél is továbbment abban, hogy Nagy-Britannia függetlenségét csökkentsék, hiszen a Lordok Házának feloszlatását célzó terve még 1998 folyamán sikerrel járt. Jóllehet a Lordok Házát sokan felvilágosulatlan naplopók gyülekezetének tartották, mások a gazdag, de hazafias érzelmű lordokat az angol szuverenitás elkoptatása elleni védőrétegnek tekintették, mely felléphet az Új Világrend támogatói ellen. Az amerikaival ellentétben a kanadai média beszámolt az 1996-os, Toronto melletti Bilderberg-találkozóról - ilyen címekkel: „[A kanadai miniszterelnök, Jean] Chretien beszédet mond a titkos világtalálkozón”, „[A kanadai kiadó, Conrad] Black látja vendégül a világ vezetőit”, és „világot irányítják, vagy csak golfozni jöttek?” Arra a kérdésre, hogy William F. Buckley újságíró, aki részt vett a kanadai gyűlésen, miért nem írt semmiféle tudósítást az eseményről, a titkára így válaszolt: „Nem hiszem, hogy ez a találkozó olyasmi volna, amiről tudósítani lehet”. Paul Gigot a Wall Street Journaltól szintén jelen volt, és elmondta: „Az értekezlet szabályai szerint, melyekhez mindannyian tartjuk magunkat, nem mondhatunk semmit arról, ami elhangzott. Semmi sem adható közre. Az, hogy én jelen voltam, az nem titok”. Még ha ezek a tudósítók nem is beszélnek arról, amit egy-egy ilyen titkos találkozón megtudtak, az nyilvánvaló, hogy kapcsolataik hatással vannak szerkesztőségi pozíciójukra. A médiaelemzők szerint Amerika nagyobb hírforrásaiban a szerkesztőségi beosztások között a különbségek már régóta elhanyagolhatóak. „Ha a Bilderberg-csoport nem összeesküvést sző, akkor mindenesetre valami olyannal foglalkozik, ami nagyon úgy néz ki, mintha összeesküvés lenne” - írta C. Gordon Tether újságíró a londoni Financial Times egy 1975-ös számában. Körülbelül egy évvel később, a cenzúráról folytatott állandó viták után Tethert kirúgta a főszerkesztő, Max Henry Fisher (becenevén Fredy Fisher), a Trilaterális Bizottság tagja. A Külkapcsolatok Tanácsa, a Trilaterális Bizottság és a Bilderberg-csoport között van egy nyilvánvaló kapcsolódási pont: a Rockefeller család, főleg a legfiatalabb fiú, David.

55

Jónéhány vagyonos és ismert üzletember alkotta az „amerikai királyi család”-nak nevezhető csoportot a XX. század korai éveiben, többek közt Andrew Carnegie acélmágnás, Andrew Mellon bankár, valamint Cornelius Vanderbilt és Edward Harriman szállítmányozási mágnások. Ám egyiknek sem volt olyan tartós hatalma és nemzetközi összeköttetései, mint a Rockefellereknek és a Morganeknek.

A ROCKEFELLEREK John Davison Rockefeller még ma is a világ legismertebb (és talán leginkább megvetett) gazdag embere, pedig már 1937-ben meghalt. A XIX. század folyamán nem volt olyan család Amerikában, amely akkora hatalomra és befolyásra tett volna szert, mint a Rockefellerek. Mindezt vagyonuknak és szoros angliai kapcsolataiknak köszönhetik. Evekkel ezelőtt a nevük mindig felbukkant, ha titkos társaságokról esett szó, de a mai tömegtájékoztatás ritkán tesz említést a család szerepéről a világesemények kapcsán. Azonban volt idő, amikor John D. Rockefeller nevét mindenki emlegette, és pénzügyeiről mindenki tudott. Egy 1897-es texasi helyi újság írásából megtudjuk, hogy „John D. Rockefeller minden éjjel nyolc és fél órát alszik, 10:30-kor tér nyugovóra és 7-kor kel. Amikor reggel felébred, 17 705 dollárral gazdagabb, mint amikor lefeküdt. 8-kor asztalhoz ül reggelizni, és mikor 8:30-kor befejezi, az alatt a fél óra alatt vagyona 1041 és fél dollárral nőtt. Vasárnaponként templomba megy, és míg két órát távol van otthonról, 4166 dollárral több pénze lesz. Esténként szívesen hegedül. Amikor elkezd zenélni, 50 000 dollárral gazdagabb, mint volt előző este, amikor abbahagyta. Ezek az apró részletek talán megmutatják, hogyan gyarapszik ennek az embernek folyamatosan és könyörtelenül a vagyona”. John D. Rockefeller üzleti filozófiájának kialakulásába némi betekintést nyerhetünk egy Nelson Rockefeller által elmesélt anekdotán keresztül. Eszerint John D.-t kisgyerekkorában az apja, William (becenevén Big Bili) Rockefeller - aki rák elleni „gyógyírt” árult egy szekérről - megtanította, hogy a karjaiba ugorjon egy magas székről. Egyszer az történt, hogy az apa kitárta a karját, hogy elkapja a fiát, de abban a pillanatban, ahogy a kis John elrugaszkodott, leengedte a kezét. így oktatta a földre esett fiút: „Jegyezd meg: soha senkiben ne bízz meg teljesen. Még bennem se”.

56

Az amerikai polgárháború kezdetén Rockefeller mezőgazdasági cikkekben utazó fiatal ügynök volt az Ohio állambeli Clevelandben. Ott hamar felismerte a kialakulóban lévő kőolajipar lehetőségeit, és 1863-ban társaival együtt olajfinomítót épített. 1870-ben bejegyeztette a Standard Oil Company of Ohio társaságot. „pénz urai” (The Money Masters) című nemrégiben készült oknyomozó videofilmben a következők hangzottak el: „National City Bank of Cleveland [Clevelandi Országos Városi Bank], melyet a kongresszusi kihallgatások alkalmával a Rothschildok [Európa vezető bankárcsaládja] által kézben tartott három amerikai bank egyikének neveztek, adott John D. Rockefellernek pénzt az olajfinomító-üzlet monopolizálásának megkezdéséhez, és így alakulhatott meg a Standard Oil társaság”. Rockefeller, aki állítólag egyszer azt mondta: „verseny bűn”, kegyetlenül elbánt versenytársaival; vagy beolvasztotta vállalkozásaikat a sajátjába, vagy felvásárolta őket. Ha ez nem sikerült, addig csökkentette az árait, amíg a többiek eladásra nem kényszerültek. Ráadásul olyan jól jövedelmező, árengedményes szerződéseket kötött a vasúttársaságokkal, melyek révén gyakorlatilag övé lett az olaj szállításában a monopólium. A Standard Oil társaság, melynek az Exxon egyenesági leszármazottja, olyan sebességgel ívelt felfelé, hogy 1880-ra Rockefeller az Egyesült Államokban termelt olaj 95%-át birtokolta vagy ellenőrizte. A gondok csak 1902-ben kezdődtek, amikor Ida Tarbell egy cikksorozatot jelentetett meg a McClure's Magazine-ban, „Standard Oil társaság története” (The History of Standard Oil Company) címmel. Tarbell egy pennsylvaniai olajtermelő lánya volt, akit Rockefeller túrt ki az üzletből. Az ötéves kutatáson alapuló munka egy kritikus szerint „merész leleplezése az erkölcsi bűnözésnek, mely idáig a tisztesség és keresztényiség álarca mögé rejtette bűnös szándékait”. Tarbell állításai kormányzati és bírósági eljárásokhoz vezettek, melyek megtörni látszottak a Standard Oil olajmonopóliumát. Azonban Rockefeller már 1882-ben tett lépéseket annak érdekében, hogy üzleti ügyeit rejtve tarthassa: megalapította az első nagy amerikai vállalatot, a Standard Oil Trustot. „tröszt a jogi formuláknak olyan útvesztőjét alkalmazta szabályzatában, hogy működését valósággal lehetetlen volt megvizsgálni vagy megérteni a nyilvánosság részéről” - írta az új Encyclopaedia Britannica. A hasonló ügyeskedések folytatódtak 1892-ben is, amikor Ohio állam Legfelsőbb Bírósága úgy határozott, hogy a trösztöt fel kell oszlatni. Rockefeller ehelyett egyszerűen New York városába tette át a Standard Oil

57

székhelyét. 1899-ben a társaság valamennyi tulajdona és érdekeltsége egy újonnan létrehozott cég kezébe ment át, ez volt a Standard Oil Company of New Jersey. 1906-ban az amerikai kormány azzal vádolta meg a Standard Oilt, hogy megsértette a Sherman-féle trösztellenes törvényt (Anti-Trust Act). A Standardot védők később azzal érveltek, hogy a cég csupán a nagy pénzek világának mértéktelenségeit elítélő közhangulat áldozatául esett, ám az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának 1911. május 15-én kihirdetett ítélete így szólt: „Hét ember és egy egész nagyvállalati gépezet esküdött össze polgártársai ellen. A Köztársaság védelme érdekében elrendeljük, hogy ezt a veszélyes konspirációt november 15-ig fel kell oszlatni”. Az ezt követően létrejött vállalatok közül nyolc hagyta meg nevében a „Standard Oil” szavakat, de később ezeket is megváltoztatták, hogy egy teljesen más vállalat benyomását keltsék. A New York-i Standard Oil Company összeolvadt a Vacuum Oil tröszttel, belőlük lett a Socony-Vacuum, mely 1966-ban Mobil Oil Corporationre keresztelődött át. Az indianai székhelyű Standard Oil a nebraskaival és a kansasivei fuzionált, és 1985-ben már mint Amoco Corporation működött. 1984-re a kaliforniai és a Kentucky-beli Standard Oil társaságok Chevron Corporationként egyesültek, a régi New Jersey-i részleg pedig 1972-re Exxon Corporationné alakult át. A korábban a Standardhez tartozó cégek között megtalálható még például az Atlantic Richfield, a Buck-eye Pipe Line, a Pennzoil és a Union Tank Car Company. A sors fintora, hogy a Standard felbomlása után Rockefeller vagyona méginkább nőtt: ekkor már a Standardből alakult harminchárom különböző olajtársaság részvényeinek egynegyede volt a tulajdonában. A századforduló után nem sokkal Rockefeller lett Amerika első milliárdosa. Azt, hogy a Rockefeller-uralom továbbra is érvényesült, az 1930-as évek végén megerősítette az Értékpapír és Valuta Bizottság (Securities and Exchange Commission) által készített egyetlen olyan tanulmány, mely a legnagyobb amerikai cégek valós tulajdonosi viszonyait vizsgálta. „tulajdonosi hányadok megoszlása a 200 legnagyobb nem pénzügyi vállalatnál” (The Distribution of Ownership in the 200 Largest Nonfinancial Corporations) című, 1940-ben kiadott tanulmány szerint bár kicsinek tűnt a Rockefeller-féle vagyonrész e cégekben - hiszen nagyrészt kevesebb mint 20%-os kintlévő részvény volt -, valójában a fennmaradó vagyonrészek sok kézben sok kisebb részletre való eloszlását tekintve elégnek látszott ahhoz, hogy „Rockefeller család irányítsa a nagyvállalatokat”.

58

Tehát itt is az igazgatósági szálak összefonódása tette lehetővé, hogy továbbra is a Rockefellerek és társaik uralják az olajipart. „1972-ben a nyolc legnagyobb olajvállalat mindegyike összefonódott legalább egy másikkal a nyolcból, a nagy kereskedelmi bankokon keresztül - írta dr. John M. Blair, a Szövetségi Kereskedelmi Bizottság (Federal Trade Commission) volt helyettes vezető közgazdásza. - Az Exxonnak négy ilyen összeköttetése volt: a Mobillal, a Standard of Indianával, a Texacóval és az ARCO-val. A Mobil három másikkal, az Exxonnal, a Shell-lel és a Texacóval állt ilyen kapcsolatban. A Standard of Indiana szintén hárommal: az Exxonnal, a Texacóval és az ARCO-val. A Texaco is három másikkal: az Exxonnal, a Mobillal, és a Standard of Indianával. A Shell a Mobillal volt összeköttetésben. Amikor mind a hat [legnagyobb] kereskedelmi bank -a Bank of Americát és a Western Bancorporationt most nem számítva -az igazgatótanácsi üléseit tartja, a nyolc legnagyobb olajvállalat (nem számítva a Gulfot és a SoCalt) igazgatói a legkomolyabb konkurenseik közül átlagban 3,2 vállalat igazgatójával találkoznak”. A múlt századfordulóra aztán érdekes módon úgy látszott, újra megalakul a régi Standard-monopólium, amikor a világ két nagy olaj-óriása, az Exxon és a Mobil, mint várható volt, egybeolvadt. Ezt a 75 milliárd dolláros „monumentális üzletet” gyorsan elnevezték „Rockefeller bosszújának”. A jelen könyv születésekor az olajvállalatok további egyesítésének tervei között szerepel, hogy a British Petroleum PLC [röviden csak BP -a ford. megj.] megszerzi az Amocót. Rockefeller 1937-ben meghalt, ám addigra egyetlen fiával, ifj. John D. Rockefellerrel együtt nemcsak egy hihetetlenül hatalmas olajbirodalmat hoztak létre, hanem olyan intézményeket is alapítottak, mint például 1901-ben a Rockefeller Orvosi Kutatóintézetet (Rockefeller Institute for Medical Research), 1903-ban a Közoktatási Bizottságot (General Education Board), 1889-ben a Chicagói Egyetemet, 1913-ban a Rockefeller Alapítványt (Rockefeller Foundation), 1917-ben a Lincoln Iskolát (Lincoln School), ahol a Rockefeller gyerekek is megkezdték tanulmányaikat, és a New York városi Rockefeller Egyetemet. A család odaadó figyelemmel kísérte az eugenetikai (fajnemesítéssel kapcsolatos) kutatásokat is; nem más volt ez, mint a tudományosan alkalmazott genetikai szelekció programja, mely az „ideális” emberi tulajdonságok megőrzését és tökéletesítését tűzte ki célul, többek között születés-és népességszabályozással. Az ötlet a Viktóriakorabeli tudós, Sir Francis Galton írásaiból származott, aki kutatásai alapján megállapította, hogy az

59

angol társadalom kiválóságai a „kitűnő” szüleiknek köszönhetően voltak ilyenek - s ezzel Galton összekapcsolta a darwini „legerősebbek fennmaradása” elméletet az osztályöntudatos „ki a papád?” kérdéssel. Ha ez valami elvadult náci kísérletre emlékeztetné az olvasót, vegye figyelembe, hogy a XIX. század végén az Egyesült Államok tizennégy másik országgal együtt elfogadott valamilyen eugenetikai törvényt. Harminc állam törvényei között szerepelt a pszichiátriai betegek és a gyengeelmé-jűek sterilizálása. Hozzávetőleg hatvanezer ilyen „fogyatékos” embert tettek jogszerűen terméketlenné. Természetesen ahhoz, hogy meghatározzák, ki szennyezi a génállományt, széleskörű népesség-statisztikára volt szükség. Ezért 1910-ben a Galton National Laboratory (Galton Nemzeti Laboratórium) részlegeként Londonban létrejött az Eugenetikai Feljegyzések Hivatala (Eugenics Records Office) Mrs. E. H. Harriman adományából, aki Edward Harriman vasútmágnás felesége és Averell Harriman diplomata anyja volt. Harriman asszony 1912-ben eladta a New York-i Guaranty Trust bankban lévő tekintélyes részvénycsomagját J. P. Morgannek, így az intézet irányítása is az ő kezébe került. 1900 után a Harriman család - amely Prescott Bush családját útjára indította - a Rockefellerekkel együtt több mint 11 millió dollárt költött arra, hogy eugenetikai kutatólaboratóriumot hozzanak létre a New York állambeli Cold Spring Harborban, továbbá hogy eugenetikai kutatások folyjanak a Harvard, a Columbia és a Cornell Egyetemen. Az első Nemzetközi Eugenetikai Kongresszust 1912-ben tartották Londonban, elnöke Winston Churchill volt. Nem kétséges, hogy a „vérvonal” kérdése meglehetősen fontos volt ezeknek az embereknek. Amikor 1932-ben a Kongresszust New Yorkban rendezték meg, a George Walker és Prescott Bush (Harriman üzlettársai) által irányított Hamburg-Amerika Shipping Line hajótársaság juttatott el néhány híres német embert a találkozóra. Köztük volt dr. Ernst Rudin, a berlini Kaiser Wilhelm Genealógiai és Demográfiai Intézet munkatársa. Rudint egyhangúlag megválasztották az Eugenetikai Társaságok Nemzetközi Szervezetének elnökévé - elismerésül a Német Fajhigiéniai Társaság megalapításában játszott szerepéért, mely Hitler faji intézményeinek előfutára volt. Fajnemesítéssel kapcsolatos kutatások még ma is folynak, csak más, „politikailag korrekt” néven. Ifj. William H. Draper tábornok „támogató tagként” szerepelt az 1932-es Nemzetközi Eugenetikai Kongresszuson, és an-

60

nak ellenére, vagy épp azért, mert kapcsolatban állt a Harriman és Bush családdal, a II. világháborút követően kinevezték Németországba az Amerikai Ellenőrző Bizottság gazdasági részlegvezetőjévé. A Tarpley-Chaitkin szerzőpáros így ír: „Draper tábornok (a későbbi évek folyamán) létrehozta a 'Népesedési Válságot Kezelő Bizottságot' [Population Crisis Committee] és a 'Draper Alapítványt', így csatlakozva a Rockefeller és Du Pont családhoz, hogy együtt támogassák a 'népességszabályozás' név alatt futó eugenetikát. Lyndon Johnson elnök kormánya, melynek Draper tábornok volt a tanácsadója a témában, kezdte finanszírozni a születésszabályozást a trópusi országokban az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Hivatalán [U. S. Agency for International Development, USAID] keresztül”. A szerzőpáros így folytatja: „Draper tábornok George Bush mindentudó szaktanácsadója volt a népesedés kérdésében. [...] Draper fia és örököse, III. William H. Draper 1980-ban a Busht támogató országos elnökválasztási kampányszervezet, a Bush-for-President pénzügyi társelnöke, a kampánytámogatások felhajtásának legfőbb felelőse volt”. Később az ifjabbik Draper az Egyesült Nemzetek Szervezetének dolgozott népességszabályozási ügyekben. Rudin eugenetikai munkáját nagyrészt Rockefeller támogatta pénzzel. „Ezek a tehetős amerikai családok, csakúgy, mint angol társaik, fajilag felsőbbrendűnek tartják magukat, és arra törekszenek, hogy ezt meg is őrizzék” - írta Icke. A nepotizmus, azaz a rokonok pártolása közös vonásnak bizonyult ezen családok történetében. Alvin Moscow életrajzíró így fogalmaz: „1917-től kezdődően öt év leforgása alatt az idősebb Rockefeller átadta egyetlen fiának és örökösének a vagyonát, minden kikötés nélkül”. Ifj. John főleg emberbaráti tevékenykedéssel töltötte idejét, de azért örökölte apja üzleti szokásait, mely főként a szakszervezetekkel való szembenállásban mutatkozott meg. Hozzáállását azonban valamelyest enyhítette, legalábbis a nyilvánosság előtt, a híres 1914-es ludlowi mészárlás után, melyben a coloradói milícia tagjai tüzet nyitottak a Rockefeller tulajdonában lévő Colorado Fuel and Iron Company sztrájkoló munkásaira, és közülük negyvenet megöltek. Az ifj. Rockefeller részt vett a második világháborús katonák számára létesített Egyesült Szolgálati Szervezet (United Service Organization, USO) megalapításában, és felügyelte a manhattani Rockefeller Center építését. A háború után ő adományozta az Egyesült Nemzetek Szervezetének manhattani székhelyéhez a területet.

61

Az if). Rockefellernek egy lánya született, Abby, aki 1976-ban hetvenkét éves korában rákban meghalt, és öt fia: III. John, Nelson, Laurance, Winthrop és David. A legidősebb, III. John lett a Rockefeller Alapítvány elnöke, és több millió dollárt juttatott olyan nemzetközi ügynökségeknek, mint az India International Centre (Indiai Nemzetközi Központ) és az International House of Japan (Nemzetközi Japán Hivatal). Személyes vagyonából mesés keleti műgyűjteményét gyarapította, illetve a túlnépesedéssel és családtervezéssel foglalkozó Népesedési Tanács (Population Council) megalapítását támogatta. 1978-ban halt meg, de fia, John Davison Rockefeller, becenevén ' Jay', továbbvitte a család politikai érdeklődését, hiszen NyugatVirginia állam kormányzójaként szolgált. Nelson Aldrich Rockefeller szintén politikai karriert csinált. A második világháborút megelőzően Venezuelába utazott, ahol megismerkedett a dél-amerikai kultúrával, no meg az ottani jól jövedelmező olajüzlettel. Mivel jól ismerte a térséget, Rockefellert a szintén New York-i Franklin D. Roosevelt elnök kinevezte az amerikai államok közötti ügyek koordinátorának, s ezzel elindította a kormányzati karrier útján. Rockefeller négyszer is volt New York állam kormányzója, azt megelőzően pedig a család olaj- és bankvállalataiban töltött be különféle tisztségeket. 1953-ban megalakult az Egészségügyi, Oktatási és Népjóléti Minisztérium, ahová Oveta Culp Hobby miniszter ajánlására Rockefellert nevezték ki államtitkárnak. Ezáltal Rockefeller számos szociális programot el tudott fogadtatni; amint Alvin Moscow írja, „Oveta Culp Hobby kint volt a kirakatban mint miniszter, de Nelson tevékenykedett a színfalak mögött: kulcsembereket talált a különböző programok irányításához, kutatási és tanulmányi ajánlatokat hirdetett meg, újabb programokat állított össze, melyeket később az Eisenhower-kormánnyal és a néha szkeptikus Kongresszussal kellett elfogadtatnia”. Eisenhower Rockefellert még különleges külügyi tanácsadójának is kinevezte, mely tisztséget Nixon elnöksége alatt közeli barátja, Henry Kissinger töltötte be. Folyamatosan próbálta elérni, hogy ő legyen a republikánus elnökjelölt, de számítását 1960-ban és 1968-ban Nixon, 1964-ben pedig Barry Goldwater szenátor húzta keresztül. Végül is Rockefellert Gerald R. Ford elnök 1974-ben kinevezte az Egyesült Államok elnökhelyettesének. Magát Fordot Richard Nixon elnök nevezte ki, amikor a Watergate-botrány miatt le kényszerült mondani. Rockefeller 1979-ben hetvenéves korában

62

halt meg tisztázatlan körülmények között; az ügyben szerepet játszott egy fiatal személyzeti beosztott hölgy. A testvérek közül Laurance Spelman Rockefeller foglalkozott a legtöbbet üzlettel, és különféle vállalkozásokban mint tőkebefektető csendestárs futott be szép karriert. Mivel már korán érdekelték a repülőgépek, 1938-ban a híres pilótával, Eddie Rickenbacker kapitánnyal az Eastern Airlines társaságba fektetett be, mely így a világ egyik legnagyobb légitársasága lett. Rockefeller a skót ifj. James McDonnell terveit is kemény összegekkel támogatta; a fiatalember később elindította azt a céget, melyből mára a McDonnell-Douglas Aircraft Corporation lett. A környezetvédelem világába is bejáratos lett, és három szervezetnek, a Környezeti Minőség Állampolgári Tanácsadó Bizottságának (Citizens Advisory Committee on Environmental Quality), az Amerikai Természetvédelmi Társaságnak (American Conservation Association) és a New York-i Zoológiai Társaságnak (N. Y. Zoological Society) vált elnökévé. Winthrop Rockefeller volt a család fekete báránya. Miután a Yale egyetemről 1934-ben kicsapták, Texasba ment, ahol egy olajmezőn mindenesként dolgozott. A II. világháborúban egy gyalogos harci egységben szolgált a csendes-óceáni hadszíntéren, ahol megkapta a Purple Heart nevű sebesülési érmet és más érdemérmeket. Hazatérése után ivott, nőzött, és a New York-i kávéházi társaságban töltötte idejét. 1953-ban azonban belefáradt ebbe az életstílusba, fogta magát, és Arkansasba költözött, ahol 1956-ban 'az év emberévé' választották. Híres nevének köszönhetően 1967ben kormányzóvá nevezték ki. Talán ekkor történt, hogy egy Bill Clinton nevű fiatal arkansasi demokrata, aki Rhodes-ösztöndíjas és DeMoley-tag volt, felkeltette Rockefeller figyelmét. Winthrop is rákban halt meg 1973-ban, két hónappal hatvanegyedik születésnapja előtt. David Rockefeller volt a legfiatalabb az öt fivér közül, és ő tett szert a legnagyobb hatalomra - bár nem a legnagyobb hírnévre. Miután a Harvard egyetemen tudományos fokozatot szerzett, a London School of Economicsban folytatta tanulmányait az intézetet főként a Rockefeller Alapítvány, a Carnegie United Kingdom Trust Fund, és J. P. Morgan üzlettársának, Williard Straightnek az özvegye támogatta. Itt ismerkedett meg Ruskin és más szocialisták, köztük Harold Laski tanításaival. Az Oxfordban végzett Laski eleinte a politikai pluralizmus híve volt, de később a marxizmus felé fordult, és a brit Szocialista Párt egyik vezéregyénisége lett. Egyszer azt írta, az állam „társadalom legalapvetőbb eszköze”.

63

Az Államokba visszatérve Rockefeller a New York Times című lapnak 1941 áprilisában írott levelében kifejtette Anglia iránt érzett mély odaadását, és leszögezte: „Támogatnunk kell a Brit Birodalmat a végsőkig, bármi áron […]” Közvetlenül a háború kitörése előtt a Chicagói Egyetemen doktori fokozatot szerzett. Doktori értekezésének címe „Kihasználatlan erőforrások és gazdasági pazarlás” volt. Valószínűleg a Rockefeller testvérek meggyőződését adta közre, amikor ezt írta: „pazarlás összes formái közül azonban a semmittevés a legrosszabb. A lelkiismeretünkben mélyen gyökerező erkölcsi szégyenbélyeg tapad mindenfajta szükségtelen és önkéntelen tétlenséghez”. A háború alatt belépett az amerikai hadseregbe mint közlegény, ám hamarosan a Stratégiai Szolgálatok Hivatalának (Office of Strategic Services, OSS), a CIA elődjének kezdett dolgozni Észak-Afrikában és Franciaországban. Az itt szerzett tapasztalatok és az angliai iskolák mélyítették el a külügyekkel kapcsolatos érdeklődését, mely egész életét végigkísérte. Valószínűleg ezidőtájt tett szert magasszintű titkosszolgálati kapcsolataira, melyeknek köszönhetően később több szigorúan titkos műveletről bennfentes információk birtokába jutott. 1948-ban David Rockefeller már a Rockefeller Intézet (Rockefeller Institute) kuratóriumi elnöke volt. Az intézet élén dr. Detlev Wulf Bronk állt, aki biofizikusként az emberi idegrendszer kutatására szakosodott. A sokat vitatott MJ-12-es dokumentumok szerint Bronk nemcsak tagja volt az MJ-12-nek - mely állítólag az ufók kérdésével foglalkozó szupertitkos csoport volt -, de ő maga vezette azt a boncolást, melynek során az Új-Mexikó állambeli Roswell közelében 1947 júliusában lezuhant repülő csészealjban talált „földönkívüli biológiai lényeket” vizsgáltak. A háborút követően Rockefeller a Chase National Bank of New Yorknál került alkalmazásba, ahol nagybátyja, Winthrop Aldrich igazgatótanácsi elnök és bankelnök volt. A Chase bank gyökerei az 1799-ben alakult Bank of Manhattan Company-hoz nyúlnak vissza, melyet a központi bank felállításának jelentős támogatója, Alexander Hamilton alapított. 1921-re a Chase az Egyesült Államok második legnagyobb országos bankja lett. 1955-ben Rockefeller fontos szerepet játszott a Chase és a Bank of Manhattan Company egyesítésében, ebből jött létre a Chase Manhattan Bank. 1969ben ez a bank a Chase Manhattan Corporation részévé vált -akkoriban ugyanis az volt a „divat”, hogy konszerneket (holdingokat) hoztak létre, kikerülendő az olyan banki tevékenységre vonatkozó jogszabályokat, melyek tiltották például a pénzügyi befektetőtársaságok megvá-

64

sárlását. Még 1969-ben David Rockefeller lett a társaság igazgatótanácsának elnöke és csúcsvezetője, elsősorban a nemzetközi bankszakmában nyújtott korábbi teljesítményének köszönhetően. Kapcsolata a nemzetközi politika és a titkosszolgálatok világával sokat javult, amikor nagybátyja, Aldrich 1953-ban visszavonult a bank elnöki székéből, hogy Amerika angol nagykövete legyen. John J. McCloy követte az elnöki székben, aki a Külkapcsolatok Tanácsának korábbi elnöke volt. McCloy, akit „háború utáni amerikai titkosszolgálati elitszervezet megteremtőjének” is neveztek, 1941 áprilisától 1945 novemberéig hadügyminiszterhelyettesként szolgált, 1947 és 1949 között a Világbank elnöke volt, 1949 és 1952 között pedig Németország amerikai kormányzója és főbiztosa lett. McCloy a a Kennedy-gyilkosságot vizsgáló Warren-bizottságban is tag volt, és segített meggyőzni a bizottság azon tagjait, akik kétkedéssel fogadták az „egyetlen gyilkos lövedék”-ről szóló vitatható elméletet. Alvin Moscow író szerint David Rockefeller ezután „vitathatatlanul McCloy pártfogoltja” lett. David Rockefeller már 1941-ben, az amerikai hadbalépés előtt csatlakozott a Külkapcsolatok Tanácsához, és 1950-ben a szervezet elnökhelyettesévé választották. A külügyi kapcsolatokban való érdekeltsége azonban nem volt önzetlen. Becslések szerint ugyanis a multinacionális bankok, a Chase bankkal az élen, több mint ötvenmilliárd dollárt kölcsönöztek a fejlődő országoknak 1957 és 1977 között. Még a Rockefellerrel szimpatizáló életrajzíró, Moscow is beismerte, hogy „David érdeklődése a nemzetközi kapcsolatok iránt - mely területen szükség van a vasfüggöny mindkét oldalán álló összes ország kormányzati, szociális és gazdasági irányelveinek részletes ismeretére - kitűnően illeszkedett ahhoz az érdekéhez, hogy a Chase Manhattan üzleti terjeszkedése a világ bankpiacán biztosítva legyen”. Ha azt mondjuk, hogy David Rockefeller talán Amerika egyik legfontosabb embere, akkor keveset mondtunk. Gary Allen szerint David Rockefeller egyedül 1973-ban „huszonhét államfővel találkozott, köztük a Szovjetunió és a kommunista Kína vezetőivel”. Amikor 1976-ban Malcolm Fraser ausztrál miniszterelnök az USA-ba látogatott, David Rockefellerrel tanácskozott, mielőtt Gerald Ford elnökkel találkozott volna. Ralph Epperson író szerint: „Ez tényleg elképesztő, hiszen David Rockefeller se megválasztva, se kinevezve nem lett semmiféle olyan kormányzati posztra, ahol hivatalosan képviselhetné az Egyesült Államok kormányát”.

65

Ám a Rockefeller család befolyása - ha ugyan nem hatalma - messze túlmegy banki vagy olajipari érdekeltségein. A Rockefeller Brothers Fund (Rockefeller Fivérek Alapítvány) például 1997-ben csaknem ötszázmillió dollár tőkével rendelkezett. 1940-ben alapította az öt fivér; azóta több mint 461 millió dollárt adományoztak alapítványi ösztöndíj formájában számos különféle tevékenység és intézmény támogatására. Számos egyetem és művészeti program kapott pénzt, valamint olyan szervezetek, mint a Smithsonian Intézet, a Buddhista Zen Központ (Buddhist Zen Center), az Aspen Intézet, az Ázsiai Kulturális Tanács (Asian Cultural Council), a Brookings Intézet, az Országos Audubon Társaság (National Audubon Society), a Nemzeti Park Alapítvány (National Park Foundation), a Nemzetközi Családtervezési Föderáció New York Városi Szervezete (Planned Parenthood of New York City), az Országos Szövetség a Színesbőrűek Helyzetének Javításáért (National Association for the Advancement of Coloured People, NAACP), a Germán Marshall Alapítvány, a Yale Egyetem, a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Kutatóintézete (Center for Strategic and International Studies), a Nemzeti Tudományos Akadémia és a Nemzetközi Fejlesztési Társaság (Society for International Development). 1977-ben az alapítvány egymillió dollárral támogatta a Külkapcsolatok Tanácsát. Talán az összeesküvés-kutató írók által keltett kedvezőtlen nyilvánosság miatt ez az összeg 1997-ben 45 000 dollárra csökkent, melyből 25 000 dollár „koreai egyesítés gazdasági és politikai következményeinek” tanulmányozására lett elkülönítve. A Trilaterális Bizottság, mely 1977-ben 120 000 dollárt kapott az alapítványtól, az 1997-es éves jelentésben nem szerepelt. Ezenkívül 1997-ben az alapítvány több mint 1,2 millió dollár pályázati támogatást adományozott New York város különféle terveinek megvalósítására - e területnek az alapítvány régóta különleges figyelmet szentel. Az alapítvány a környezetvédelmi kérdésekben különösen érintett, mint azt - többek közt - a Nemzeti Környezetvédelmi Alapnak (National Environmental Trust), a Greenpeace Környezetvédelmi Alapnak, a Nemzeti Vadvilág Szövetségnek (National Wildlife Federation), az Amerikai Természetvédelmi Társaságnak (American Conservation Association) és a Környezetvédő Alapnak (Environmental Defense Fund) nyújtott támogatások mutatják. Az összeesküvésekről írók erre megjegyezték: ha valakinek érdekeltségei vannak olyan vállalatokban, amelyek esetleg károsítják a környezetet, mi mással is hallgattathatná el az aktivistákat, mint jókora adományokkal?

66

Abby M. O'Neill, a Rockefeller testvérek unokahúga 1998-ban átadta az alapítvány elnöki posztját Nelson fiának, Steven C. Rockefellernek. Az alapítvány 1997-es éves jelentéséből egyértelműen kiderül: a Rockefellerek még mindig az egységes világfalu eszméjének hívei. Amint Mrs. O'Neill írta, az alapítvány '„Egységes Világfalu'stratégiája új hangsúlyokat kapott: kifejezetten globális nézőpontú, és fontosnak tartja a nemzeti és nemzetközi struktúrák közös irányba haladását”. Colin G. Campbell alapítványi elnök, a Külkapcsolatok Tanácsának tagja azt írta, hogy a Rockefellerek pénzét arra használták, „hogy segítségével több ágazaton átívelő partnerkapcsolatokat építsenek ki [...], amelyekben olyan, néha valószínűtlen párosításnak tűnő társak vesznek részt, mint nonprofit és profit-orientált cégek, kormányügynökségek és nem kormányzati szervezetek [NGO-k], kutatóegyetemek és alulról induló, társadalmi kezdeményezésű érdekcsoportok”. Alvin Moscow hozzáfűzi: „Valójában az Egyesült Államok kormánya által a XX. század második felében hozott egészségügyi, oktatási és népjóléti intézkedések nagy részének alapjait a Rockefeller Alapítvány tevékenysége vetette meg a század első felében”. A Rockefellerek tevékenysége szinte mindig valamely nemzetközi vezető bevonásával történik, vagy nemzetközi vezető pozícióba juttat valakit. Henry Kissingerről már beszéltünk. A II. világháború előtt a Rockefeller Alapítvány gazdasági kutató részlegét a kanadai W. L. Mackenzie King vezette. Mackenzie, aki ifj. John D. Rockefeller tanácsadójaként is dolgozott, később Kanada miniszterelnöke lett. A Rockefellerek hírnevüket annak is köszönhetik, hogy terveik majdnem mindig sikerre vezettek. Alvin Moscow életrajzíró így ír a testvérekről: „mindig is óvatosak voltak, mielőtt a Rockefellerek nevét vagy pénzét adták valamely új kísérlethez vagy vállalkozáshoz. De ha egyszer elkötelezték magukat mellette, a kapcsolat egy életre szólt. Bőkezűek voltak az anyagiakkal, idejükkel és erőfeszítéseikkel. Nem egy polgári vagy társadalmi körben tudtak arról, hogy ha valamiben egy Rockefeller keze benne van, az biztos, hogy érdemes a támogatásra, és várhatóan sikeres lesz”. Angliával való szoros kapcsolatai és elkötelezettsége ellenére a Rockefeller család úgy tűnt fel, mintha teljes egészében amerikai jelenség lenne. Egy másik amerikai bankbirodalom viszont Nagy-Britanniából indult el.

67

A MORGAN CSALÁD Ha létezett John D. Rockefellerhez fogható alakja a rablóbárók fénykorának, akkor az John Pierpont Morgan volt, aki még Rockefellernél is látványosabb kapcsolatban állt az „anglofil hálózat”-tal. A Morgan-féle bankbirodalomnak még ma is óriási befolyása van az üzleti és politikai döntések felett, és sok alkalmazottjuk és ügynökük tartozik a titkos társaságok tagságának köreibe. Morgan anyja Juliet Pierpont Morgan volt, akinek az apja, John Pierpont tiszteletes gyakran hangoztatta brit-pártiságát, s a Yale Egyetem egyik alapítójának fia volt. J. P. Morgan apja, Junius Spencer Morgan amerikai bankár volt, aki az 1850-es években Angliába utazott, ahol barátságot kötött egy másik külföldön élő amerikaival, George Peabody-val. Peabody akkoriban már üzleti kapcsolatban állt az angol Rothschildokkal. Összeálltak, és létrehozták a Peabody, Morgan & Company nevű vállalatot. Junius vagyona jelentősen megnövekedett az amerikai polgárháború alatt az északiaknak nyújtott kölcsönök révén. Fia, John Pierpont Morgan 1837-ben született. Junius és fia 1864-ben, Peabody visszavonulása után átvették a cég irányítását, és rögtön átkeresztelték Morgan and Company-ra. A Morganek is szoros kapcsolatba kerültek az angol Rothschildokkal, néha még vendégeskedtek is náluk. Több író szerint a Morganek végül a Rothschildok titkos ügynökei lettek. Gabriel Kolko megjegyzi: „az, hogy Morgan 1895-96 között amerikai aranykötvényeket adott el Európában, a Rothschild-házzal való szövetségének tudható be”. Eustace Mullins író, aki 1952-ben elsőként fedte fel a Federal Reserve System (Szövetségi Jegybankok Rendszere, az Egyesült Államok nemzeti bankrendszere) kialakítását megelőző ügyeskedéseket, szintén azt állítja, hogy a Morganek a brit Nathan Mayer Rothschild báró érdekeltségeinek amerikai fedőembereiként szolgáltak. Így írt a Rothschildokról: „Habár volt bejegyzett ügynökük az USA-ban [...], nyilván igen előnyös volt számukra, ha van egy amerikai képviselőjük, akiről nem tudja senki, hogy Rothschild-ügynök”. Mullins szerint a Rothschildok „jobban szerettek névtelenül ügyködni az Egyesült Államokban, a J. P. Morgan and Company mögé bújva”. George Wheeler, a „Pierpont Morgan és barátai, avagy egy mítosz keletkezése” (Pierpont Morgan and Friends: Anatomy of a Myth) című

68

könyv szerzője így ír: „kor kegyetlen valóságához hozzátartozott az is, hogy a zsidógyűlölet kezdett újjáéledni. Valaki kellett, aki vállalja a fedőember szerepét. Ki lett volna jobb erre a szerepre, mint J. Pierpont Morgan, a kapitalizmus megbízható protestáns megtestesítője, aki egészen az amerikai forradalom előtti időkre vezethette vissza családfáját?” Ezzel Griffin is egyetértett, és így írt: „Minden valószínűség szerint a Morgan-cég vagyonának és hatalmának nagy része mindig is csupán a Rothschildok vagyona és hatalma volt, akik a céget felfuttatták és mindvégig fenntartották”. Bár J. P. Morgan Amerikában született és Bostonban tanult, 1856-ban Németországba utazott, ahol a Göttingeni Egyetemen folytatott tanulmányokat. Az intézetet 1737-ben alapította az angol II. György király, aki akkor Hannover választófejedelme volt. Az egyetem hírhedt volt arról, hogy hamar kicsapta a másként gondolkodó tanárokat - a „göttingeni heteket”, akik között ott voltak a Grimm-testvérek, de Hegel más hívei is, mint például Karl Marx -, mindazonáltal továbbra is a rendszerellenes eszmék és a titkos társasági tevékenykedés melegágya maradt. Az Egyesült Államokba visszatérve Morgan a londoni Duncan, Sherman and Company bankárcég New York-i székhelyű amerikai képviselőjének alkalmazottja lett. „Ezután Morgan, úgy tűnik, Rothschild pénzügyi ügynökeként szolgált, és mindent megtett azért, hogy amerikaiságát bizonyítsa” - írta Griffin. Az amerikai polgárháború kitörését követően a fiatal Morgan megmutatta, hogy üzleti tevékenységében nem sok helye van a törvényességnek és a becsületnek. 1861 májusában a huszonnégy éves Morgan ötezer katonai lőfegyvert kínált megvételre a St. Louis-ban állomásozó födera-lista hadsereg parancsnokának, darabját huszonkét dollárért. A parancsnok, mivel igencsak szüksége volt a fegyverekre, rábólintott az ajánlatra. Amikor azonban az átvételre került sor, nem akart fizetni, mivel állítása szerint a fegyverek elavultak és használhatatlanok voltak. Morgan beperelte a hadsereget, és megnyerte a pert, így kifizették neki a 109 912 dollárt. 1862-ben egy kongresszusi vizsgálóbizottság megállapította, hogy Morgan megkárosította a kormányt. Megállapításuk szerint a „teljesen használhatatlan, elavult és veszélyes” fegyvereket Morgan megbízásából egy Simon Stevens nevű ember darabonként 3,50 dollárért vásárolta egy New York-i fegyverraktárból. Amikor a St. Louis-i parancsnok látat-

69

lanban megvette a fegyvereket, Morgan ezt a megegyezést kölcsönbiztosítékként használta, hogy kölcsönt vegyen fel, amiből kifizesse a fegyverraktárnak a puskákat. így tehát az amerikai hadsereg a saját használhatatlan puskáit vásárolta meg Morgantől, aki mindezzel semmit nem kockáztatott, és körülbelül 500 százalékos haszna volt minden egyes fegyveren. 1871-ben betársult apja egyik cégébe, a Drexel, Morgan and Company-ba, amely később egyszerűen J. P. Morgan and Company-ra cserélte nevét. A cég hamarosan az Egyesült Államok kormányának legfontosabb pénzforrása lett. „Peabody cégével való összeköttetései miatt Morgannek a londoni pénzvilággal közeli és igen hasznos kapcsolatai voltak, így az 1870-es években a brit bankárokon keresztül el tudta látni tőkével a gyorsan növekvő amerikai iparvállalatokat, melyre azoknak égető szükségük volt” - jegyzi meg az új Encyclopaedia Britannica. Az európai Rothschild család mellett a Morgan Company lett a világ egyik leghatalmasabb bankháza. Csakhogy John P. Morgan nem érte be ennyivel. 0 örökölte ugyanis a család érdekeltségeit 1890-ben, mikor apja a francia Riviérán egy kocsibalesetben meghalt. 1885-ben kezdte meg Amerika legnagyobb vasúttársaságainak átszervezését, és 1902-re ő volt a világ első számú vasútmágnása: hozzávetőlegesen ötezer mérföldnyi (nyolcezer kilométernyi) pálya tartozott az irányítása alá. Morgan még az Egyesült Államok kormányát is kisegítette a bajból az 1893-as bankpánik idején. Létrehozott egy szindikátust, azaz egy tőkecsoportot, amely a kormány kimerített tartalékait 62 millió dollárnyi Rothschild-arannyal segített újrafeltölteni. Az 1890-es években az Edison General Electric és a Thomson-Houston Electric Company társasági fúzióját felügyelte - ebből lett a General Electric cég, mely hamar irányítása alá vonta az elektronikai cikkek gyártását. Ezt követően Morgan több acélvállalatból létrehozta a United States Steel Corporationt, 1902-ben pedig több, mezőgazdasági berendezéseket gyártó, egymással versengő cégből az International Harvester Companyt. A változatos Morgan-birodalomnak soha nem akadt párja, és még ma is uralja Amerika pénziparát. „Az általa átszervezett vagy befolyásolt vállalatok igazgatótanácsainak tagságában lévő átfedések hálózatán keresztül Morgan és bankháza kizárólagos hatalmat élvez a nemzet jó néhány vezető nagyvállalata és pénzügyi intézménye felett” - írta az új Encyclopaedia Britannica. Birodalmát kiszélesítette, így ma már beletar-

70

toznak adómentes alapítványok, trösztök, nyugdíjalapok, de még kormányzati pozíciók is. Ez a fajta manipuláció a magyarázata annak, hogy hogyan szerezték meg és őrizték meg az Egyesült Államok kereskedelmi és gazdasági élete fölötti irányítást azok, akiknek megvolt hozzá a kellő tudásuk, akaratuk és vagyonuk. Bár J. P. Morgan és John D. Rockefeller sok területen versengtek egymással, „végül közösen hozták létre azt az országos bank-kartellt, melyet Federal Reserve Systemnek, vagyis az Egyesült Államok nemzeti bankrendszerének hívnak” - írta Griffin. A központi jegybankok rendszerének kezdeti terveit egy 1910-es titkos találkozón beszélték meg, melyet Morgannek a Georgia állam partjainál található Jekyll-szigeten lévő magánbirtokán tartottak. Morgan 1913-ban halt meg, ugyanabban az évben, amikor a Federal Reserve System (a továbbiakban angol rövidítésével: a Fed) megalakult. Befektetőtársán, Nelson Aldrichen keresztül kapcsolatban állt a Rockefellerekkel, és haláláig Amerika vezető kapitalistája volt. Fia, az ifj. John Pierpont, akit Jackként szoktak emlegetni, tovább folytatta a család vagyonának gyarapítását. Pályája során felkészítették rá, hogy a Morgan-birodalom élére kerüljön: a cég londoni irodájában nyolc évet dolgozott, és szoros kapcsolatokat alakított ki Anglia banki elitjével. Az I. világháború alatt Morgan több mint kétezer bankot szervezett be, hogy összesen több mint egymilliárd dollár értékben jegyezzenek kölcsönt a Szövetségesek kötvényeire. 0 volt az egyetlen bankár, aki mind a brit, mind a francia kormány számára vásárolt katonai és más jellegű ellátmányokat a harcok idején. Eszerint igencsak komoly hatalma és befolyása volt a két állam vezetésében, mely ismét a Rothschildok közreműködésére utal.

A ROTHSCHILDOK Habár a mai amerikaiaknak nem cseng ismerősen a Rothschild név, valamikor egyet jelentett a nemzetközi bankvilággal, és számos fontos világesemény hátterében megtalálható. A titkolódzó bankárdinasztia megalapítása egy német zsidó, Mayer Amschel Bauer nevéhez fűződik, aki 1744. február 23-án született Frankfurtban. A város akkoriban az antiszemitizmus melegágya volt Immanuel Kant és Johann Fichte széles körben terjesztett filozófiai tanainak kö-

71

szönhetően. Mayer apja finom selyemkelmékkel kereskedett, bár ez abban az időben a zsidók számára tiltott volt. A fiatal Mayer rabbinak tanult. Főleg a Hashkalah tanulmányozásában mélyedt el, mely a vallást, a héber jogot és az érvelést egyesítő tudomány volt, és a felvilágosodás korában lett népszerűvé. Szülei halála miatt Mayer arra kényszerült, hogy otthagyja a rabbiképzőt, és beállt inasnak egy bankházhoz. Ott gyorsan megtanulta a szakmát, és IX. Vilmosnak, Hessen-Kassel tartománygrófja - és híres szabadkőműves - udvari pénzügyi megbízottja lett. Sikerült a nála csak egy évvel idősebb Vilmos bizalmába férkőznie oly módon, hogy vele együtt érdeklődött a szabadkőművesség és a régiségek iránt. Mayer régi pénzérméket kutatott fel, és jutányos áron eladta őket jótevőjének. Ha figyelembe vesszük a rabbiképzőben folytatott tanulmányait, és azt, hogy komolyan foglalkozott régiségek keresésével, bizonyára jól érthetett az ősi misztériumokhoz, főleg a zsidó Kabbalához. Ugyanebben az időben kezdett a Kabbala metafizikája és a szabadkőműves hagyomány egybeolvadni, ahogy a későbbiekben látni fogjuk. A fiatal Mayer ügyfelei között volt a Thurn und Taxis királyi származású német család is - e család egyik kései leszármazottját kivégezték mint az Adolf Hitlert útjára indító titkos társaság tagját. A tehetős Thurn und Taxis família futárszolgálatot üzemeltetett, mely az egész Német-római Birodalmat behálózta. „Azért volt virágzó a vállalkozásuk, mert a piaci mozgásokról, az árakról és a fontos politikai eseményekről versenytársaik előtt szereztek értesülést” - jegyzi meg a Rothschildok életrajzírója, Derek Wilson. Mayer korán megértette, hogy az információ - főleg, ha minél hamarabb hozzájutnak - nagy hasznot hozhat. Ma is igaz a mondás, miszerint „az idő pénz”. Hogy a kíváncsi szemek ne tudják elolvasni a család leveleit, mindent „Judendeutsch”-ban írtak, azaz a német szöveget héber betűkkel írták le. Ez a titkosírás sok kutatót megakadályozott abban, hogy módszereiket és szándékaikat pontosan megérthessék. Ekkoriban történt, hogy „Mayer elkezdte megteremteni azokat az alapelveket, melyeket családja később oly sikeresen alkalmazott: elsősorban uralkodóházakkal állt üzleti kapcsolatban, és annyi fiúgyermeket nemzett, hogy a család sokasodó üzleti ügyei külföldön is jó kezekben legyenek” - írta az új Encyclopaedia Britannica. Több szerző is megjegyzi, hogy a család vagyona a IX. Vilmostól elsikkasztott pénzből lett megalapozva. Vilmos hatalmas összeget kapott a brit kormánytól, hogy hesseni katonákat küldjön harcolni az amerikai függet-

72

lenségi háborúba az amerikai telepesek ellen. Vilmos ezt a pénzt Mayernek adta, hogy fektesse be, de állítólag ő arra használta fel, hogy fiát, Nathant megerősíthesse a családi bankház londoni ágának vezetőjeként. Végül Mayer visszafizette a pénzt, de „Nathan úgy alakította a helyzetet, hogy az óriási Rothschild-vagyon alapja ez az összeg lett” - magyarázza Icke. Derek Wilson életrajzíró is egyetért ezzel: „Hessen-Kasselből származó hatalmas pénzösszegeket átmenetileg átirányították, s így tudta beindítani banki műveleteit N. M. [Nathan szerette, ha így szólítják], aki ezáltal fizetőképessé és tekintélyessé vált”. „Rothschildok a kezdetektől fontosnak tartották a politikusokkal való közeli viszonyt, mert azok nemcsak a költségvetési hiány mértékét határozták meg, de a belés külpolitikai irányelveket is. [...] A Rothschildok keze az uralkodói körökig is elért. Nathan akkor lépett először kapcsolatba a brit királyi családdal, amikor apja kiegyenlítette György régensher-ceg (a későbbi IV. György király) és fivérei elképesztő mértékű tartozásait” - fejtette ki Niall Ferguson életrajzíró. Ferguson a Rothschild családnak a brit uralkodóházra gyakorolt befolyását egészen Viktória királynő férjéig, Albert hercegig és fiáig vezette vissza. A brit Rothschildok ezenkívül elég közel álltak a legtöbb prominens Viktória-korabeli politikushoz, például Lord John Russellhez, Lord William Gladstone-hoz, Benjamin Disraelihez, Arthur Balfourhoz, Joseph Chamberlainhez és Lord Randolph Churchillhez, Winston Churchill apjához. Amikor Nathan Londonba érkezett, körülbelül akkor változtatta Mayer Bauer a nevét Rothschildra (mely szó szerint azt jelenti: vörös pajzs); az ötletet egy vörös pajzsot formázó jelvény adta, mely őseinek gettóbeli otthonán függött. A névváltoztatás nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy családját megóvja az akkori Németországban egyre terjedő zsidógyűlölettől. Hogy a család még kevesebb támadási felületet nyújtson a rasszizmus számára, a Rothschildoknak számos bejegyzett ügynöke és „fedőembere” volt, akik szerteágazó üzleti ügyeiket intézték. Az eddig elhangzottak jó okot adnak arra, hogy visszautasítsunk minden olyan állítást, miszerint az újkori titkos társaságok, akár szándékosan, akár nem, egy nemzetközi zsidó összeesküvés terveit segítik. Ugyan kétségbevonhatatlan tény, hogy a világ vagyonos elitjének számos tagja zsidó származású, de nem szabad hagyni, hogy faji vagy vallási kérdések té-vutakra térítsenek bennünket. Semmilyen kézzelfogható bizonyíték

73

nincs rá, hogy a zsidók vagy a héberek - vagy bármely más faji vagy vallási csoport tagjai - bárki másnál kapzsibbak vagy törtetőbbek volnának. Továbbmenve: az antiszemitizmusról folytatott számos eszmecsere nem képes helyesen felmérni a héberek, a zsidók és a cionisták közötti különbségeket. Az egyik legnagyobb amerikai értelmező szótár, a The American Heritage Dictionary of the English Language szerint a héberek a sémi népcsoporthoz tartoznak, mely faj az ótestamentumi Ábrahámtól ered - és érdekes módon magában foglalja a legtöbb arabot is. A zsidók viszont a judaizmus hívei, mely vallás az izraelitáktól származik. A cionisták pedig egy olyan politikai mozgalom tagjai, mely Izrael állam célkitűzéseinek megőrzésével és továbbvitelével foglalkozik. Így tehát három különböző kérdésről van szó: faji, vallási és politikai ügyekről. Mindezt egy kalap alá venni mint összeesküvést - helytelen dolog, és a történelmi bizonyítékoknak is ellentmond. A mai amerikaiak többsége tudja, hogy helytelen bárkit is faji hovatartozása alapján megítélni, hiszen erről az illető nem tehet. Hasonlóképpen a legtöbben helytelennek tartják más ember vallási meggyőződését nyilvánosan támadni. Csak az eltérő politikai meggyőződések képezhetik vita tárgyát. És éppen a politika területén sikerült elérni, hogy ezek a fogalmak összekeveredjenek. A cionizmus hívei éveken át támadták ellenfeleiket úgy, hogy ügyesen antiszemitának tüntették fel őket; ebből kifolyólag rengeteg amerikai - zsidók és nem zsidók egyaránt -, és főleg a média még megkérdőjelezni is vonakodik Izrael politikai irányelveit, bármennyire szégyenletesek is azok. Emellett az antiszemitizmus szélesen alkalmazható vádja gyakran szolgált eszközként arra, hogy bárkit befeketítsenek, aki a történelmet konspirációs alapon értelmezi. Tagadhatatlan, hogy a múltban a titkos szervezetek faji és vallási alapokra is épültek, azonban a modern titkos társaságok és összeesküvések kapcsán faji vagy vallási kérdésekről beszélni csak kavarodást kelt, és elrettenti a lelkiismeretes kutatókat. Számos nemzetközi pénzügyi szakember zsidó származású, de éppoly helytelen volna ezért a héber embereket nemzetközi összeesküvéssel vádolni, mint a fehéreket [amerikai kifejezéssel: Caucasians - a szerk. megj.] a hitleri nácik tevékenységéért. W. Cleon Skousen, aki korábban FBI-ügynök volt, az 1950-es évek végén pedig Salt Lake City rendőrfőnöke, több könyvben is írt a nemzetközi összeesküvésekről, köztük „meztelen kommunista” (The Naked

74

Communist) címűben is. Ő is úgy látta, hogy a faji megkülönböztetés „az embereket behálózó, egyre növekvő globális hatalomra adott túlságosan leegyszerűsített magyarázat”. Leszögezte: „Ha a globális összeesküvést nézzük, fontos szem előtt tartani, hogy nem valamely faj vagy vallás, hanem 'a pénz és a hatalom szenvedélyes szeretete' hozta össze a világ pénzügyi mágnásait egy szorosan egybefonódott társaságba, melynek tagjai kölcsönösen segítik egymást”. Ám Mayer Rothschild idejében nem létezett az antiszemitizmus gyökereinek ilyen átgondolt és ésszerű felfogása. Így tehát egyszerre kellett felépítenie pénzügyi birodalmát és folytonosan kivédenie korának rasszizmusát. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a Rothschildok ne lettek volna büszkék zsidó származásukra. A beszámolók egybehangzó tanúsága szerint a családfők komolyan megtartották a zsidó hagyományokat és szokásokat. Az évek során a család számos alkalommal bőkezűen adományozott pénzt a zsidó közösség céljaira, és valószínűleg Izrael állam megteremtésében is kulcsfontosságú szerepet játszott, bár egyes összeesküvés-kutató írók szerint a Rothschildok Izrael iránt tanúsított érdeklődését inkább az olaj feletti ellenőrzés megszerzése ösztönözte, mint a hazaszeretet. Hogy elkerüljék a rasszista vádakat, annak az volt az egyik módja, hogy a Rothschild-szervezetet nem zsidó alkalmazottak is képviselték mint „fedőszemélyek”. Az amerikai polgárháború alatt J. P. Morgan nyilvánosan zsidóellenes kijelentéseket tett, mégis segítette megvalósulni a Rothschildok célkitűzéseit. Griffin így vélekedik erről: „Hogy Morgan látványos antiszemitizmusa mennyire volt valódi, és mennyire volt pragmatikus álcázás, az az egész ügyön nem sokat változtat. [...] Akárhogyan is értékeljük a Morgan- és a Rothschild-ház közti kapcsolatot, az vitathatatlan, hogy szoros volt, folytonos és mindkét fél számára kedvező. Ha Morgan valóban táplált antiszemita érzéseket, sem ő, sem a Rothschildok nem hagyták, hogy ezek az üzlet útjába álljanak”. Icke meglátása szerint Morgan és Rockefeller csak vagyonos „lótifutik” voltak, akik Rothschild pénzéből „hatalmas birodalmakat építettek, melyek ellenőrzésük alá vonták a pénzintézeteket, az üzleti életet, az olaj- és acélipart stb., és ők irányították az Egyesült Államok gazdaságát, akárcsak az Oppenheimerek Dél-Afrikáét”. A család másik módszere Mayer Rothschild fiainak, a „frankfurti ötök”-nek a felhasználása volt, akiket megfelelően kitaníttattak és egyengették útjukat, hogy hűségesen továbbvihessék a családi banküzletet.

75

Míg Mayer és legidősebb fia, Amschel Mayer frankfurti bankjukból irányították az eseményeket, Nathan Mayer létrehozta a londoni fiókot 1804-ben. Ezalatt a legfiatalabb fiú, Jacob (aki azt szerette, ha James-nek szólítják) 1811-ben csatlakozott a párizsi banki körökhöz, míg Salomon Mayer Bécsben kezdett dolgozni, Karl Mayer pedig Nápolyban. Mayer a szomszédaival is együttműködött. „Warburgok már 1814-ben Rothschildpénzekért lobbiztak Hamburgban, de a rendszeres üzleti kapcsolat csak az 1830-as évekre alakult ki” - írta Niall Ferguson életrajzíró. 1785-ben a Rothschild család főhadiszállása a Schiff családdal közös épületben volt. Schiff unokája, Jacob Henry 1865-ben kivándorolt Amerikába, miután találkozott AbrahAm Kuhnnal, aki hívta, hogy társuljon be New York-i befektetési cégébe. 1875-ben a fiatal Schiff Solomon Loeb leányát vette el feleségül. Loeb akkoriban a tekintélyes Kuhn, Loeb & Company of New York City befektetési banknak volt a vezetője. Loeb halálával 1885-ben Schiff lett a cég vezetője. 0 finanszírozta a Union Pacific vasúttársaság megvásárlását Edward H. Harriman vasútmágnás részére, akinek fia, W. Averell Harriman később nemzetközi államférfi lett. Schiff és Averell Harriman fontos szerepet játszottak az oroszországi kommunizmus megerősödésében. Az idősebb Harriman két fia a Yale Egyetemre járt, és a Halálfejes Rend (Order of the Skull and Bones) tagjaivá avatták őket: William Averellt (A Rend, 1913) és Edward Roland Noelt (A Rend, 1917). Az 1930-as évek folyamán W. Averell bankvállalata, mely a W. A. Harriman & Company nevet viselte, összeolvadt a Brown Brothers nevű nemzetközi magánbankcéggel, és így született meg a Brown Brothers, Harriman & Company, mely cégnek sokáig üzlettársa volt Prescott Bush (A Rend, 1917), George Bush (A Rend, 1949) apja. A XIX-XX. század fordulóján gyakran köttettek házasságok a prominens zsidó bevándorló családok tagjai között. „Mivel meg akarták védeni hatalmas tulajdonukat, ezek a zsidó családfők gyakran hasznot láttak abban, ha egymás közt házasodnak az Egyesült Államokban csakúgy, mint Nyugat-Európában - írta Howard M. Sachar történészprofesszor. -Solomon Loeb és AbrahAm Kuhn, mint emlékezhetünk, egymás nővérét vették el, Jacob Schiff pedig azonnal üzlettársuk lett, amikor Loeb lányával házasságot kötött. Hasonlóképpen Felix Warburg, a kiváló hamburgi bankárdinasztia sarja fő üzlettársi pozíciót biztosított magának a Kuhn, Loeb & Company-nál azáltal, hogy elvette Schiff lányát, Friedát. Felix fi-

76

vére, Paul viszont Solomon Loeb második feleségétől született lányát, Ninát vette el, és így saját fivérének nagybátyja lett. Egy másik üzlettárs, Otto Kahn Adelaide Wolffot vette feleségül, a cég eredeti befektetői egyikének lányát. A Goldman, Sachs & Company-nál két Sachs fiú vett el két Goldman lányt”. A közelmúltban történt példa az ilyen felsőbb körökben köttetett kapcsolatokra az 1950-es években nagy port kavaró szerelmi viszony Elie de Rothschild és Pamela Churchill, Winston Churchill korábbi menye között. Miután a viszony véget ért, Pamela New Yorkba költözött, ahol egy broadway-i producerrel kötött rövid házasság után hozzáment Averell Harriman pénzügyi szakemberhez, a Külkapcsolatok Tanácsának tagjához. 1993-ban Pamela Harrimant az Egyesült Államok franciaországi nagykövetének nevezte ki Bill Clinton. Minden részletre kiterjedő figyelmet fordítottak üzleti ügyeikre, egymás közt házasodtak és az előtérben nekik dolgozókkal álcázták tevékenységüket - így jöhetett létre a gigantikus és titokzatos Rothschild-bankbi-rodalom, mely jelentős befolyást gyakorolt Európa és az Egyesült Államok gazdasági s azon keresztül politikai történelmére, bár Amerikában mindez diszkrétebben és kevésbé nyíltan történt. 1806-ban Nathan brit állampolgár lett, és feleségül vette Hannah Cohent, az akkori vezető londoni bankár, Levi Barent Cohen legidősebb lányát. Ezzel sziklaszilárdan bebiztosította az angol bankárelitbe történő befogadását. „Nathan Rothschild később azzal büszkélkedhetett, hogy a tizenhét év alatt, amit Angliában töltött, kezdeti húszezer fontos indulótőkéjét, melyet az apjától kapott, sikerült 2500-szorosára növelnie, azaz ötvenmillió fontra. Ez az összeg abban az időben elképesztően hatalmasnak számított, vásárlóértékben ma dollármilliárdoknak felel meg” - írta egy Rothschildkutató. Derek Wilson, a Rothschild családdal szimpatizáló életrajzíró leírása szerint 1810ben Nathan csupán egy volt a londoni bankárok közül, de 1815-re a brit kormány és a Bank of England (az Angol Nemzeti Bank) fő pénzforrása lett. „Ezt a figyelemreméltó húzást csak úgy vihette végbe, hogy bonyolult ügyletek egész sorozatát hajtotta végre, melyek közül sok annyira titokban zajlott, hogy ma már lehetetlenség átlátni őket” - írta Wilson. Icke szerint ezek a kapcsolatok a Rothschildok konspiratív irányítását bizonyítják: „Még Európa koronás fői is tartoztak nekik, köztük a Feke-

77

te Nemesség néven ismert Habsburg-dinasztia, akik 600 éven át uralták a Németrómai Birodalmat. A Rothschildok az Angol Nemzeti Bank felett is átvették az irányítást. Háború esetén a színfalak mögött ők működtek, ők hívták életre a konfliktust, és mindkét oldalt támogatták”. „Sokszor állampolgárai voltak annak az országnak, ahol éppen tartózkodtak, de a hazafiság nagyon távol állt tőlük - írta Griffin. - Nagyon eszesek is voltak, talán még ravaszak is, és ha e tulajdonságaikat egybevesszük, ők testesítették meg azoknak a hidegfejű pragmatistáknak a példaképét, akik a mai politikai és gazdasági világot irányítják”. A Rothschild-pénzbirodalom az Európa uralkodóinak adott kölcsönökből jött létre, valamint abból, hogy a család sikeresen kihasználta a frakci-onális bankrendszer nyújtotta stratégiákat. Az utóbbi fogalom pontosabb megértéséhez szükséges röviden megismertetni az olvasót a pénz szaknyelvével és történetével; a rendszer működésének megértéséhez pedig pillantást kell vetnünk a világ leghatalmasabb pénzügyi szervezeteinek egyikére.

A PÉNZ TITKAI ÉS AMERIKA NEMZETI BANKRENDSZERE A pénz - akár egy darab papír, akár a számítógép képernyőjén lévő számok képében jelenik meg - önmagában értéktelen, mégis ez a mai világ mozgatórugója. A pénzt és a bankszakmát körülvevő hivatalos ceremóniákat hasonlították már a vallás külsőségeihez, csak az a különbség, hogy csupán azok, akik profitálnak belőle, érthetik meg a pénz kultuszának valódi működését. Ők pedig keményen azon vannak, hogy ez így is maradjon. Amerikában a pénzügyek feletti végső ellenőrzés a nemzeti bankrendszer, a Federal Reserve System (Fed) bankárjainak kezében van. William Greider, a Washington Post című lap korábbi megbízott főszerkesztőhelyettese így ír a Fedről: „képviseleti demokrácia legbensőbb magjában rejlő alapvető ellentmondás, mely kellemetlenül meghazudtolja az önkormányzás egész polgári mítoszát”. 1987-es, „Templom titkai, avagy hogyan irányítja a Fed az országot” (Secrets of the Temple: How the Federal Reserve Runs the Country) című könyvében Greider megvetéssel beszél

78

„nativista összeesküvés-elméletekről”, mégis meggyőző érveket hoz fel amellett, hogy a Fed konspiratív irányítást gyakorol. A kezdetek kezdetén az embernek nem volt szüksége pénzre. Ha éhes volt, vadászott, és gazdálkodott, hogy az így felhalmozott készleteit élje fel télen. Ha olyasmire volt szüksége, ami csak a szomszédjának volt, cserekereskedelemmel oldotta meg a kérdést. Azonban ahogy a munkamegosztás egyre inkább szakosodott, a cserebere határai mind jobban beszűkültek. A birkapásztor nem vihette ki állandóan az egész nyájat a piacra. Az emberek tehát megalkották a pénzérmét, amely az érték mérője lett. A nemesfémek, főként az arany, korlátozott mennyiségben álltak rendelkezésre, mindig nagy volt rájuk a kereslet, és könnyen szállíthatóak voltak - apró érmék formájában, melyekre szavakat vagy képeket vertek, hogy eredetiségüket és tisztaságukat szavatolják. Emellett mindig is volt valami ősi, szinte vallásos áhítat, ami az aranypénzt körülvette. Csakhogy az arannyal telepakolt nagy zsákok nehezek voltak, nem beszélve arról, hogy könnyű célpontot nyújtottak a rablóknak. így született meg a papírpénz, ami egyszerűen csupán egy kötelezvény volt. Ebben a minőségében a papírnak olyan értéke volt, mint a valódi áruknak vagy szolgáltatásoknak. A módszer jól is működött egy darabig, de aztán páran rájöttek, hogy a papírpénzzel, ha valamilyen díj ellenében kölcsönadják, még több pénzt lehet csinálni. Az első aranyművesek, akik raktáraikban tartották az aranypénzeket, az így felgyülemlett vagyon terhére adtak ki papírpénzt. Mivel egyáltalán nem volt valószínű, hogy mindenki egyszerre igényelné vissza az aranyát, a mesteremberek bankárok lettek: készletük egy részét kölcsönadták kamatra vagy haszonra. Ez a módszer - a vagyon nagyobb részét kikölcsönözve csak egy keveset megtartani vész esetére frakcionális tartalékalap, illetve frakcionális bankrendszer néven vált ismertté. A rendszer jól működött, kivéve, ha mindenki egyszerre akarta visszakapni letétjét, és „megrohanta” a bankot. A frakcionális bankrendszer mellett a másik találmány a beválthatatlan papírpénz, az ún. fiat pénzek ötlete volt: önmagában értéktelen papírpénz, mely csak törvény vagy kormányrendelet alapján vált elfogadhatóvá. Egy hasonló korai rendszerről Marco Polo írt feljegyzést 1275-ös kínai útja során. A császár arra kényszerítette népét, hogy hivatalos pecséttel ellátott fekete papírdarabokat fogadjanak el törvényes fizetőeszközként, börtönbüntetés vagy halál terhe mellett. Aztán a császár ezt a beválthatatlan papírpénzt használta, hogy a saját tartozásait kiegyenlítse.

79

„Az ember már-már elképed [a császár] hatalmának arcátlansága láttán, és az alattvalók engedelmességén, akik eltűrték ezt a botrányt - írja Griffin -; csakhogy önelégültségünk hamar szertefoszlik, ha az amerikai nemzeti bank által kibocsátott bankjegyekre (Federal Reserve Notes) gondolunk. Aláírások és pecsétek díszítik, a hamisítást szigorúan büntetik, a kormány saját kiadásait fedezi vele, a népnek el kell fogadnia. Ez a pénz - és a csekkfüzetben lévő „láthatatlan” pénz, amivé át lehet váltani akkora mennyiségben van jelen, hogy a világ összes kincsét meg lehetne rajta vásárolni. Viszont az előállítása szinte semmibe sem kerül. Lényegében a mai amerikai monetáris rendszer majdhogynem a hét évszázaddal ezelőtti hadurak pénzügyi rendszerének pontos mása”. Manapság azonban a bankárok, nem pedig a hadurak profitálnak a pénz forgásából, és ehhez egy fantasztikus mechanizmust hoztak létre: a Federal Reserve Systemet. Ha valaki az összeesküvések létezését akarja bizonyítani Amerikában, nem kell mást tennie, csak a jelenlegi központi bank gyökereit megvizsgálnia. Itt van a szemünk előtt egy jól dokumentált összeesküvés, s benne pontosan ugyanazok a nevek szerepelnek, melyeket a modern titkos társaságokhoz köthetünk. Az első időkben az amerikai gyarmatosítók kis mennyiségben állítottak elő papírpénzt, és jól működött a gazdaság. Benjamin Franklin így mesélt erről: „gyarmatokon saját pénzünket bocsátjuk ki, melyet „gyarmati okirat”-nak (Colonial Script) hívunk. A kereskedelem és az ipar szükségletei szerint bocsátjuk ki, hogy a termékek könynyen juthassanak el a termelőtől a vásárlókig. [...] így saját papírpénzünket használjuk, melynek vásárlóerejét mi határozzuk meg, és senkinek sem fizetünk kamatot”. Az angol parlament az Angol Nemzeti Bank szorgalmazására megszüntette ezt a jól működő gyarmati rendszert, amikor elfogadta az 1764-es Pénzügyi Törvényt (Currency Act), mely mindenfajta fizetőeszköz nyomását megtiltotta. A gyarmatosítók az Angol Nemzeti Bank pénzével kényszerültek fizetni. Franklinnel együtt sokan úgy tartották, hogy a tehermentes pénz betiltása vezetett a gazdasági válsághoz és széleskörű munkanélküliséghez, mely az amerikai forradalomban tetőzött. Az Egyesült Államok megalakulása óta vitatott kérdés a hivatásos bankárok által működtetett központi bank felállítása. A központi bank mellett és ellen szóló érvek Thomas Jefferson és Alexander Hamilton alapító atyák vitáiban is megmutatkoznak.

80

Hamilton a szoros központi kormányzatban hitt és egy olyan központi bankban, melyet a tehetős elit felügyel. „Egyetlen társadalom sem életképes, mely nem egyesíti a gazdag polgárok érdekeit és befolyását az államéval” - írta. Hamilton elitista nézeteinek követői alapították Amerika első politikai pártját, a föderalistákat. Ő maga, akit egyszer „nemzetközi bankárok eszközének” neveztek, azt mondta, „az államadósság, ha nem túl magas, áldás a nemzetnek”. A Bank of North America (Észak-Amerika Bankja) 1781-ben alakult, még az alkotmány megszületése előtt. Alapítója, Robert Morris kontinentális kongresszusi képviselő cselesen központi bankot akart létrehozni belőle az Angol Nemzeti Bank mintájára. Mindössze három évig létezett, majd megszüntették az elképesztő csalások, illetve a fedezet nélküli „beválthatatlan” papírpénz okozta infláció miatt. Hamilton, Morris korábbi segítője, pénzügyminiszter lett, és 1791-ben újra nekilátott a központi bank megvalósításának a First Bank of the United States (az Egyesült Államok Első Bankja) létrehozásával, melyet Jefferson és társai nagymértékben elleneztek. Jefferson megtanulta az európai történelemből, hogy egy központi bank hamar a nemzet ura lehet. A brit példát hozta fel, és hozzátette: „Európa más nemzetei is végigjárták az összes lehetséges utat, e célt elérendő, de minden próbálkozásuk hiábavaló volt; és mi még mindig abban reménykedünk, hogy valamilyen bűvészmutatvány vagy bankárálom révén a semmiből pénzt lehet csinálni. [...]” „Őszintén meg vagyok róla győződve [...], hogy a bankintézmények veszélyesebbek egy állandó hadseregnél. Az az alapelv pedig, hogy olyan pénzt költsünk el befektetés címszó alatt, amit majd az utókornak kell megadnia, egyszerűen a jövő nemzedékek nagyszabású becsapása - írta John Taylornak 1816-ban. - Már így is kialakult a pénzarisztokrácia. [...] A pénzkibocsájtás hatalmát vissza kéne venni a bankoktól, és az embereknek adni, akiket valóban megillet”. Jefferson emellett még alkotmányellenesnek is találta a központi bank ötletét. „Úgy hiszem, az Alkotmány a következő alapelven nyugszik: hogy 'minden olyan hatáskör, mellyel az Alkotmány nem ruházza fel az Egyesült Államokat, és nem is tiltja el tőle az egyes Államokat, az egyes Államokra vagy a népre hárul.' Ha valaki a Kongreszszus hatalma körül ily félreérthetetlen módon megvont határokon csak egy lépéssel is túlmerészkedik, az olyan korlátlan hatalomhoz jut, melyet többé nem lehet körülírni sem. Egy bank bejegyzésének hatásköre, és ami ha-

81

talom ezzel jár, véleményem szerint nem lett az Egyesült Államokra ruházva az Alkotmányban”. Érdekes módon Jefferson támogatói, akik abban az időben liberálisoknak számítottak, alapították meg a Republikánus Párt elődjét. Nem Jefferson volt az alapító atyák között az egyetlen, aki a bankok nyereségszerzése felett érzett ellenszenvét kifejezte. „Egész bankrendszerünket mindig is förtelmesnek találtam, ma is annak tartom, és így is fogok meghalni. [...] - írta John Adams 1811-ben. - Minden leszámítoló bank, minden bank, mely kamatot számol fel vagy [a kölcsön nyújtója] bármiféle hasznot húz, egyszerűen maga a végromlás. A köznépet adóztatják meg az egyének javára és hasznára. [...]” Az Egyesült Államok Első Bankja szinte egy az egyben az Angol Nemzeti Bank mintájára jött létre, és a kormány, valamint a bankvilág érdekei közötti társulásnak volt tekinthető. A banki tőke húsz százalékát a szövetségi kormány adta, a maradék nyolcvan százalékot pedig magánbefektetők ajánlották fel, köztük külföldiek is, mint például a Rothschildok. „jogi feljegyzések szerint [a Rothschildok] kezében volt a hatalom a régi Egyesült Államok Bankja felett” - írta Gustavus Myers. Nyilvánvaló, hogy az összeesküvő európai bankárok és újvilági szövetségeseik Amerika pénzállománya felett akartak uralkodni. Ez a bank is inflációt okozott a frakcionális tartalékalap terhére kibocsátott bankjegyekkel. A pénzkereskedőknek futott a szekere, de az egyszerű polgár szenvedett. 1811-ben, amikor a bank húszéves működési szerződésének megújítására került sor, egy szavazat híján nem fogadták el sem a Képviselőházban, sem a Szenátusban. Azonban az 1812-es háború költségei és a zavaros anyagi helyzet miatt a Kongresszus 1816-ban kénytelen volt húsz évre szóló szerződést adni az Egyesült Államok Második Bankjának (Second Bank of the United States). Ez a központi bank 1836-ig működött, miután 1832-ben Andrew Jackson elnök megvétózta a szerződés meghoszszabbítását javasló kongresszusi törvénytervezetet, ezzel hozzájárulva a későbbi „bankháború” kirobbanásához. Jackson volt az első elnök, aki az Appalachehegységtől nyugatra született, a New Orleans-i csata hőse volt; alkotmányellenesnek nevezte a központi bankot, és „átoknak, mely a köztársaságot sújtja, mivel célja az, hogy a kormány köré egy pénzes arisztokráciát emeljen, mely veszélyezteti az ország szabadságjogait”. Talán nem véletlen, hogy az első amerikai elnök, aki ellen merényletet kíséreltek meg, Jackson volt, 1835-ben. Az elkövető, Richard Lawrence ál-

82

lítása szerint „kapcsolatban állt az európai hatalmakkal”. Lawrence pisztolya csütörtököt mondott, és a sértetlen, de feldühödött Jackson visszavonta az állami támogatást a „viperafészektől”, mire Nicholas Biddle, a Második Bank elnöke azzal vágott vissza, hogy csökkentette az államnak adott hiteleket, ami széleskörű gazdasági pánikot váltott ki. Eustace Mullins kutató szerint Biddle Jacob Rothschild ügynöke volt Párizsban. Ezt követően Biddle szenátusi barátai 26 szavazattal 20 ellenében megrótták Jacksont, amiért nem volt felhatalmazása a kongresszustól, hogy visszavonja a bankba fektetett állami tőkét. Az e mögött rejlő tisztán politikai szándék akkor vált nyilvánvalóvá, amikor 1837-ben a Szenátus 24 szavazattal 19 ellenében semmisnek nyilvánította Jackson megrovását. Biddle szép csendben eltűnt, és második elnöki ciklusa végére Jacksonnak sikerült teljesen megszüntetni a nemzeti adósságot. Jackson szerint Biddle taktikázása szemtelen kísérlet volt arra, hogy megzsarolja a kormányt, hogy az újítsa meg a bankkal kötött szerződést, így figyelmeztetett: „Ez a vakmerő tett a jelenlegi bank részéről, hogy irányítani próbálja a kormányt, és a sok baj, amit felelőtlensége okozott [...], csupán előzetes figyelmeztetés arra nézve, hogy milyen sors várhat az amerikai népre, ha áldozatául esik a félrevezetésnek, és fenntartja ezt az intézményt, vagy egy hasonlót hoz létre”. Más próbálkozások is történtek, hogy feltámasszák a központi bankot, de egyik sem járt sikerrel, egészen a Federal Reserve rendszer 1913-as megalakításáig. A központi bank újraélesztésére tett kísérlet valójában három évvel korábban kezdődött. „1910 vége felé volt egy alkalom, amikor olyan titkolódzó voltam, mondhatnám, olyan alattomban jártam el, mint valami összeesküvő. [...] Nem hiszem, hogy túlzok, ha azt állítom, a Jekyll-szigetre tett titkos kirándulásunk alkalmával fogant meg az az ötlet, amiből végül megalakult a Fed [...]” - írta Frank A. Vanderlip, a bankrendszer alapító tagjainak egyike. Belőle később a New York-i National City Bank elnöke lett. A Vanderlip által említett kiruccanásra 1910. november 22-én éjjel került sor; hét ember találkozott, akik körülbelül a világ összes vagyonának egynegyedét képviselték. A találkozó helye, a Georgia állam partjaitól nem messze fekvő Jekyll-sziget J. P. Morgan birtoka volt. A küldetés olyannyira titkos volt, hogy senki nem mondta ki a többiek családnevét, és a házban dolgozó személyzetet újak helyettesítették, akik nem ismerték a résztvevőket.

83

A hét titokzatos férfi neve: Vanderlip, aki William Rockefeller és Jacob Schiff befektetési társaságát, a Kuhn, Loeb & Company-t képviselte; Ábrahám Piatt Andrew, az Egyesült Államok pénzügyminiszterhelyettese; Henry P. Davison, a J. P. Morgan Company üzlettársa; Charles D. Norton, a Morgan-befolyás alatt álló First National Bank of New York elnöke; Benjamin Strong, Morgan egyik „helytartója”; Paul Moritz Warburg, a Kuhn, Loeb & Company üzlettársa; végül Nelson W. Aldrich, Rhode Island állam szenátusában a republikánusok nemhivatalos vezetője, a Nemzeti Pénzügyi Bizottság (National Monetary Commission) elnöke, a hetek közül az egyetlen, aki nem volt bankár. Aldrich azonban J. P. Morgan bankár üzlettársa volt, és az ifj. John D. Rockefeller apósa. Warburgnak, az európai Rothschildok képviselőjének a fivére pedig Max Warburg volt, az M. M. Warburg Company nevű bankkonzorcium németországi és hollandiai elnöke. A csoport egy hétre vonult vissza a Jekyll-szigetre, és előkészítették a bankreform terveit, melyet a kormány a sorozatos pénzügyi pánikok miatt tartott szükségesnek. Ma számos kutató állítja, hogy ezeket a pánikokat mesterségesen idézték elő éppen azért, hogy az embereket rávegyék, fogadják el a „reformokat”. Ralph Epperson író felidézte, hogy miután Morgan 1907 elején, európai útját követően visszatért az Államokba, azt a hírt kezdte el terjeszteni, hogy a New York-i Knickerbocker Bank fizetésképtelenné vált. A kétségbeesett betétesek megrohamozták a bankot, ami ugyanezt váltotta ki más bankoknál is, és így kezdetét vette az 1907-es nagy bankpánik. „Az 1873-as, 1893-as és 1907-es pánikok vizsgálata azt mutatja, hogy mindhárom pánik a nemzetközi bankárok londoni szervezkedéseinek volt az eredménye” - foglalta össze következtetéseit Eustace Mullins, akit mellesleg Ezra Pound amerikai költő felhatalmazott életrajzának megírására, és ő tanácsolta neki 1948-ban, hogy kezdjen kutatásokat a Feddel kapcsolatban. Woodrow Wilson, a Princeton Egyetem rektora (aki hamarosan az USA elnöke lett) a következő javaslatot tette a pénzügyi pánikkal kapcsolatban: „Az összes bajt el lehetne kerülni, ha kineveznénk egy hat-hét főből álló bizottságot, olyan, a közjóért küzdő tagokkal, mint például J. P. Morgan, hogy az ország ügyeit a kezükbe vegyék”. Egyre erősödött az igény egy stabil nemzeti bankrendszer után. „Így hát az amerikai nép, amely végigszenvedte az amerikai forradalmat, az 1812es háborút, a csatározásokat Andrew Jackson és az Egyesült Államok Második Bankja közt, a polgárháborút, az 1873-as és 1893-as ko-

84

rabbi pánikokat, és most az 1907-est, végre annyira megtört, hogy elfogadta a megoldást, amit épp azok javasoltak, akik mindezeket az eseményeket előidézték: a nemzetközi bankárok. Ez a megoldás pedig a központi bank volt” - írta Epperson. A választók nyomására a Kongresszus elfogadta az 1908-as Aldrich-Vreeland törvényt, mely engedélyezte az országos bankoknak, hogy vészhelyzet esetén fizetőeszközül ún. „okmányokat” („script”) bocsássanak ki, illetve létrehozta a Nemzeti Pénzügyi Bizottságot (National Monetary Commission), melynek elnöke Aldrich szenátor lett, célja pedig az volt, hogy javaslatokat tegyen, hogyan lehet stabilizálni az amerikai monetáris rendszert. „Már a kezdetektől egyértelmű volt, hogy a Bizottság egy nagy humbug - írta Griffin. - Az úgynevezett ténymegállapító bizottság közel két évig nem tartott hivatalos ülést, miközben Aldrich Európát járta, ahol Anglia, Franciaország és Németország központi bankjainak vezetőivel tárgyalt. Az adófizetők pénzéből háromszázezer dollárt költöttek az ilyen államköltségen való utazgatásra, és a Bizottság munkájának egyetlen kézzelfogható eredménye az volt, hogy 38 vastag kötetben kiadta az európai bankok történetét”. Ez a mű főleg a német Reichsbankkal foglalkozott, amelynek fő részvényesei a Rothschildok és a Warburg családi cég, az M. M. Warburg Company voltak. A Bizottság záróbeszámolóját az a hét befolyásos ember készítette, akik titokban Morgan Jekyll-szigeti „vadászklubjába” utaztak, úgymond kacsavadászat céljából. Arra a döntésre jutottak, hogy az Egyesült Államoknak ne egy központi bankja legyen, hanem több, és abban is megállapodtak, hogy senki se ejtse ki a „központi” vagy a „bank” szót a száján. A legfontosabb azonban az volt, hogy teremtményüket olyan színben kell feltüntetni, mintha az USA kormányának hivatalos ügynöksége volna. Aldrich az Amerikai Bankárok Szövetségének (American Bankers' Association) elismerő közönsége előtt elhangzott beszédében a következőket mondta: „szervezet, melyet javaslunk, nem egy bank, hanem az ország összes bankjának határozott célokért együttműködő egysége”. Warburg olyan formában gondolta megteremteni ezt az „együttműködő egységet”, hogy az mind a bankárok, mind a nyilvánosság számára elfogadható legyen. A későbbiekben aztán a bankárokra vonatkozó összes megszorítást vissza lehetett volna vonni - mint ahogy az meg is történt. Ám a javaslat, mely később szenátusi támogatója után „Aldrich-terv” néven vált ismertté, a kezdetektől sikertelenségre volt ítélve. Túl sokan

85

vették észre, hogy az egész nem más, mint átlátszó kísérlet egy bankárokból álló rendszer létrehozására, bankárok által és a bankárok érdekében. Charles A. Lindbergh, a híres pilóta apja, akkori kongresszusi képviselő így figyelmeztetett: „Az Aldrich-terv valójában a New York-i tőzsde terve”. Amikor Aldrich végül törvényjavaslatként előterjesztette a tervet, az már a bizottsági véleményezések során megbukott, és soha nem került a törvényhozás elé. Greider gúnyosan megjegyezte, hogy „mindenben konspirációt látó kutatók eltúlozták a Jekyll-szigeti találkozó fontosságát”, de annyit hozzátett, hogy „gyanújuk végül is nem volt alaptalan”, hiszen a bankárok tudták, „hogy ha olyan törvényjavaslatot nyújtanak be, melyről látszik, hogy a Wall Street támogatja, azt nem szavazza meg a demokrata többségű Képviselőház”. Új taktikára volt szükség; így került a középpontba a Képviselőház Banki és Pénzügyi Bizottságának (Banking and Currency Committee) elnöke, Carter Glass virginiai képviselő. Nyíltan ellenezte az Aldrich-ter-vet, azzal érvelve, hogy a rendszer nem tartozott volna eléggé a kormány ellenőrzése alá, és bankmonopóliumot teremtett volna. Glass nyíltan tőzsdeellenes nézeteket képviselt, és egy másik törvényjavaslatot állított össze: ez volt a Federal Reserve Act, azaz a későbbi Fedbankrendszert megteremtő törvény. A Jekyll-szigeti találkozón részt vett Vanderlip és Aldrich dühösen reagált Glass törvénytervezetére, habár annak egyes részei egy az egyben megegyeztek az Aldrichtervvel. Kétségtelen, hogy a nyilvánosság támogatását akarták megszerezni Glass javaslatához a bankárok látszólagos ellenkezése révén. A fenti erőfeszítést támogatta a Nemzeti Polgári Liga (National Citizens' League) nevű bankreform-szervezet is, melyet Griffin szerint „teljes egészében a Paul Warburg vezetése alá tartozó bankok finanszíroztak és irányítottak”. Griffin így folytatja: „szervezet szerepe az volt, hogy több százezer 'tájékoztató' röplapot szórjon szét, a kongresszusi képviselőknek leveleket író mozgalmat szervezzen, a hírközlő szerveket ellássa sajtóanyagokkal, és sok más módon azt a látszatot keltse, mintha a Jekyll-szigeti tervet a kisemberek 'népi mozgalma' támogatná”. A liga vezetője J. Laurence Laughlin volt, a Chicagói Egyetem közgazdászprofesszora, mely intézményt John D. Rockefeller komoly összegekkel támogatta.

86

Mialatt a nyilvánosság támogatását próbálták megszerezni az új bankrendszerhez, a politikai küzdőtéren egy másik jól bevált módszert alkalmaztak. William Howard Taft elnök már nyilvánosan kijelentette, hogy minden olyan törvényjavaslatot megvétóz, mely a központi bank létrehozását tűzi ki célul. A bankároknak tehát együttműködőbb elnökre volt szükségük. Ez pedig Woodrow Wilson akadémikus volt, akit a Princeton Egyetem rektoraként korábbi csoporttársai, Cleveland H. Dodge és Cyrus McCormick tartottak meg állásában, amikor a Rockefeller-féle National City Bank of New York igazgatójaként működtek. Ferdinand Lundberg író szerint „az elnöki posztra való jelölése előtt Woodrow Wilson közel húsz éven át a New York-i tőzsde árnyékában élt”. Wilson, aki 1907-ben kifejezte J. P. Morgan iránti elismerését, New Jersey kormányzója lett. Most pedig rá esett a bankárok választása, hogy ő üljön az elnöki székbe. Wilson jelölését az az ember érte el, aki attól kezdve folyamatosan mellette állt és tanácsokkal látta el: Edward Mandell House ezredes, Warburg és Morgan közeli üzlettársa. „Schiffek, a Warburgok, a Kahnok, a Rockefellerek és a Morganek [mind] megbíztak a Képviselőházban” - írta Charles Seymour professzor, aki House feljegyzéseit sajtó alá rendezte. Azonban akadt egy kis gond. Az első közvéleménykutatások azt mutatták, hogy a demokrata Wilson nem lesz képes legyőzni a republikánus Taftot. Bevetették tehát azt a manővert, melyet azóta is többször sikeresen használtak: felbiztatták a korábbi elnököt, a szintén republikánus Theodore Rooseveltet, hogy induljon az elnökválasztáson egy harmadik párt jelöltjeként; pártját, a Haladó Pártot (Progressive Party) pedig nagy pénzekkel támogatta két, Morganhez közelálló adományozó. A terv bevált. Roosevelt szavazatokat vont el Tafttól, így Wilson - aki már ígéretet tett arra, hogy ha megválasztják, aláírja a Federal Reserve létrehozásáról szóló törvényt - nem nagy többséggel bár, de megnyerte a választást. Fontos volt, hogy úgy tűnjön, mintha a tőzsde ellenkezne. William McAdoo, Wilson veje, akit pénzügyminiszternek neveztek ki, később elárulta: „bankárok úgy hadakoztak [...] a Federal Reserve törvény ellen, mintha erdőtűz ütött volna ki. Elmondták a törvényt mindennek: populista, szocialista, kiforratlan, ártalmas, gyermeteg, rosszul kigondolt és kivitelezhetetlen”. Csakhogy McAdoo elmondta, hogy ezekkel a bankárokkal folytatott beszélgetései során „lassan rájöttem, hogy a nagy ellenkezés álcája mögött azért a bankvilág egyáltalán nem ódzkodik annyira az új törvénytől, mint ahogy azt el akarja hitetni”.

87

Wilson 1913. december 23-án írta alá a Federal Reserve törvényt, épp karácsony előtt, amikor jónéhány képviselő már hazautazott az ünnepekre, és az átlagembernek is máshol járt az esze. Griffin megjegyezte: „kongresszust egy aljas, de zseniálisan kitervelt pszichopolitikai támadással rászedték, túljártak az eszén, leiskolázták”. A mai Fed, azaz a Szövetségi Jegybankok Rendszere tizenkét Szövetségi Jegybankból áll; mindegyik az ország egy-egy részét látja el, de mind a New York-i Szövetségi Jegybank alá tartozik. A bankokat egy vezetőbizottság irányítja, melynek tagjait az elnök nevezi ki, amit a Szenátus rendszerint gépiesen jóváhagy. A Fed olyan jelentős befolyásoló erő a világgazdaságban, hogy minden ország pénzügyi szakértői figyelemmel kísérik minden lépését. „Hogy odafigyelnek, az érthető, hiszen a kamatlábak legkisebb változása is megrázhatja a piacokat és több millió munkahelyet teremthet vagy szüntethet meg” - írta Kim Clark, a U. S. News & World Report című lap újságírója. Azonban az igazán érdekes az, hogy ki irányítja a Fedet és miért. „nemzetközi bankárok már régen egzakt tudománnyá fejlesztették azt, hogy hogyan tudnak egy központi bank segítségével váltakozva inflációt és deflációt előidézni, és így az embereket oda-vissza megvágva hatalmas nyereségekre szert tenni” - jegyezte meg Allen. Lindbergh kongresszusi képviselő 1913-ban így vélekedett a Fedről: „világ leghatalmasabb trösztjét teremti meg. [...] Abban a pillanatban, hogy az elnök aláírásával jóváhagyja a törvényt, a pénzhatalom láthatatlan kormányzása [...] törvényessé válik. Akkor lesz ezután infláció, amikor a nagyvállalatok azt akarják, hogy infláció legyen. Mostantól a gazdasági válságokat tudományosan idézik majd elő”. A Fed hamar megtelt olyanokkal, akik a kezdetektől a háttérben irányították születését. A Morgan-társaság bankárja, Benjamin Strong lett a New York Federal Reserve Bank első vezetője, míg a Fed igazgatótanácsának első elnöke nem más volt, mint maga Paul Warburg. Neki tulajdonítják legtöbben a rendszer részletes megtervezését, és később ő lett a Fed bankrendszerének legfelsőbb elnöke. A bankrendszer a nevében lévő „szövetségi” jelző ellenére nem része az Egyesült Államok kormányának. Valójában egy privát szervezetről van szó, mely a rendszert alkotó tizenkét bank tulajdonában van, azok pedig a magánrészvényesek tulajdonában. De kik is ezek a részvénytulajdonosok? „New York város bankjainak fő részvényeseit vizsgálva egyértelműen kimutatható, hogy e bankokat még mindig néhány, egymással vér szerint,

88

házasságokon vagy üzleti érdekeltségeken keresztül kapcsolatban álló család irányítja, e bankok viszont a Federal Reserve Bank of New York többségi részvénytulajdonosai” - írta Eustace Mullins kutató 1983-as könyvében, melynek címe „Federal Reserve titkai” (The Secrets of the Federal Reserve). Mullins olyan táblázatokat közölt, melyek a Fedet és az azt alkotó bankokat a Rothschild, Morgan, Rockefeller, Warburg és egyéb családokhoz fűző kapcsolatokat mutatják be. A Fed még ma is a magánbankok kezében van. „Federal Reserve Bank of New York a Fed másik 11 bankját tökéletesen irányítja, egyrészt a részvénytulajdonon keresztül, másrészt hatalmán és befolyásán keresztül, hiszen ez a bank rendelkezik az egyetlen állandó mandátummal a Szövetségi Nyíltpiaci Bizottságban (Federal Open Market Committee), és ez kezel minden nyíltpiaci kötvényügyletet. A New York-i banknak 19 752 655 kinnlevő részvénye van, a többségi tulajdonosi jogokat pedig két bank gyakorolja felette: a Chase Manhattan Bank (amely azóta egyesült a Chemical Bankkal) 6 389 445 részvénnyel, vagyis 32,35%-kal, illetve a Citibank North America 4 051 851 részvénnyel, vagyis 20,51%-kal. Ketten együtt 10 441 295 részvényt, azaz 52,86%-ot tudhatnak magukénak, ami többségi ellenőrzést jelent” - tudjuk meg egy 1997-es jelentésből, melyet Eric Samuelson kutató készített. Úgy tűnik, Jefferson és Lindbergh figyelmeztetései a központi bank magánkézben lévő irányításáról beigazolódtak. Griffin rámutatott, hogy a Fed megteremtésével a vezető bankárok elérték rég áhított céljukat: azt, hogy a magánbankok veszteségei az adófizetőket terheljék. Paul Warburgot idézte, aki elismerte: „Bár technikailag és jogilag a bankjegy (a „Federal Reserve note”, azaz kötelezvény) az Egyesült Államok kormányát kötelezi, valójában ez a kötelezettség egyedül a Fed bankjainak a felelőssége. [...] A kormányt csak akkor terheli a felelősség, hogy magára vállalja a kötelezettséget, ha a Fed bankjai fizetésképtelenek”. „Az az ember, aki megalkotta a nemzeti bankrendszert, a fentiekkel gyakorlatilag azt mondja, hogy a Federal Reserve bankjegy nem más, mint magánúton kibocsátott pénz, és az adófizetők fedezik azoknak a bankoknak az esetleges veszteségeit, melye kibocsátják” - magyarázza Griffin (kiemelés az eredetiben - J. M.). Azt a pénzt pedig, mely a kormány túlköltekezését fedezi, egy olyan gépezet szállítja, melyet ugyanezek az emberek alkottak meg ugyanez-időtájt: a nemzeti jövedelemadó és beszedésének módja.

89

A Wilson mögött álló globalista bankárok ünnepelhettek. Wilsonnak az a kijelentése saját kormányáról, miszerint „sokkal inkább foglalkozik az emberi jogokkal, mint a tulajdonjogokkal”, kísértetiesen úgy hangzott, mint amiket mai politikusaink szoktak mondani. Az efféle szónoklatok mögé bújva Wilsonnak minden korábbi amerikai kormánynál több „progresszív” törvényt sikerült elfogadtatnia. A Federal Reserve rendszer megteremtése és egyéb törvények meghozatala mellett bevezette a progresszív jövedelemadózást (és Internal Revenue Service, azaz IRS néven felállította a pénzügyminisztérium alá rendelt amerikai adóhivatalt, hogy behajtsa a jövedelemadót), elfogadtatta a Szövetségi Gazdálkodási Kölcsönök Törvényét (Federal Farm Loan Act, amely tizenkét bankot hozott létre a földművelők részére), valamint létrehozta a Szövetségi Kereskedelmi Bizottságot (Federal Trade Commission), amely az üzleti szférát szabályozta. Abban az időben az ilyenfajta szabályozás sok ember számára szükségszerűnek tűnt. Többen még ma is azt állítanák, hogy talán jobb, ha hozzáértő bankárok kezében van az ország pénzkészlete. Annál is inkább, hiszen egy 1963-as Fed-kiadványban a következők olvashatók: „Federal Reserve feladata a pénzek és hitelek egyenletes áramlásának elősegítése, ami biztosítja a rendszeres gazdasági növekedést, a stabil dollárt és nemzetközi kifizetéseink hosszútávú egyensúlyát”. De valóban elérte-e a Fed a kitűzött célokat? Minden negyvenen felüli ember megtapasztalhatta az egymást váltó inflációs és recessziós periódusokat. 1972-ben Nixon elnök leértékelte a dollárt, miután az európaiak nem fogadták el a kereskedelemben. Az új Encyclopaedia Britannica a következőket írja: „1976 óta az Egyesült Államoknak negatív a kereskedelmi mérlege, és 1985-ben - 1914 óta először - megtörtént, hogy a külföldi hitelezőkkel szemben fennálló amerikai tartozások meghaladták a külföldi adósok amerikai hitelezőkkel szembeni tartozásait”. Ha a Fed valóban azzal a céllal jött létre, amit fennen hangoztat, akkor szánalmasan megbukott. „Azt hinné az ember, hogy egy ilyen lehangoló statisztikákkal rendelkező rendszert [...] késedelem nélkül megszüntetnének” - tűnődött el Epperson, aki úgy vélte, „rendszer azért jött létre, hogy pontosan az ellenkezőjét hajtsa végre annak, mint amit az amerikai népnek mond”. A pénzvilág másik rejtelmes jelensége a nem lekötött betét, ami azt jelenti, hogy a bankba helyezett összeg kívánságra bármikor kivehető. Az

90

amerikaiak ezt a rendszert bankfolyószámlaként ismerik. Manapság egyre terjed helyette az „adósszámlának” is tekinthető plasztik bankkártya. A betétesek ma már egyre több „számlavezetési költséget” fizetnek azért a kiváltságért, hogy a bank rendelkezésére bocsáthatják pénzüket, amiből annak nyeresége származik. Vegyünk egy példát. Ha az ember 50 dollárt betesz a bankba, akkor valójában kölcsönad a banknak, hiszen ha kéri, azt ki kell neki fizetni. Következésképp a könyvelésben az 50 dollár tartozásként jelenik meg. Ám ekkor a bank az 50 dollárt kölcsönadja valaki másnak, akinek azt kamatostól kell visszafizetnie. Most már az 50 dollár követelésnek számít. Ugyanaz az ötven dollár tehát egyszerre követelés és tartozás is így a kettő semlegesíti egymást, ami azt bizonyítja, hogy a pénz gyakorlatilag semmit sem ér. Csakhogy ott van még a kamat. Ha az 50 dollárt bankbetétkönyvbe helyezik, az kamatozik egy keveset, de gyakran csak akkor, ha a pénzt bizonyos ideig nem veszi fel az ember. Ha az 50 dollárt bankfolyószámlára fizeti be az ember, nem kap kamatot. Viszont ha a bank ad kölcsön ötven dollárt, bőséges kamatot számít fel a mindenkori árfolyam alapján, és learatja a hasznot. Világos tehát, hogy a bankszakmában az adósság egyenlő a nyereséggel. Ez a pénz egyik nagy titka. Nem nehéz tehát rájönni, hogy sokkal jobban megéri bankot nyitni, mint folyószámlát. Mindez talán arra is magyarázatot ad, miért vált a valaha nagyhatalmú Egyesült Államok az adósok nemzetévé. Az uzsora szó mára szinte teljesen eltűnt nyelvünkből [mármint az angolból - a szerk. megj.]. A mai fiatalság nem is érti a szót. Régen uzsorának nevezték a kölcsönért felszámított bármiféle kamatot, de a mai szótárak finomítottak a kifejezésen, és csak a „túlzóan magas” kamatot hívják így. A texasi alkotmány valaha a 6 százaléknál magasabb kamatot nevezte uzsorának. Ez a határ egyre nőtt az évek folyamán, mígnem az egész fogalmat „eltörölték”. A bankok bírálói viszont megjegyezték, hogy még a Biblia szerint is csak tíz százalékot kell adni Istennek. „Állítólagos kölcsönökért kamatot felszámítani uzsorának minősül, és ez intézményes formát öltött a Fed megalakulásával” - írta Griffin. Ezt úgy vitték véghez, hogy a nemzeti bankrendszer működését részben eltitkolták, részben misztikusan hangzó közgazdasági szakkifejezések mögé rejtették. Griffin hozzátette: „Az a [...] módszer, amivel a bank az adósságot pénzzé alakítja, elsőre talán bonyolultnak tűnik, de valójában egysze-

91

rű, ha arra gondolunk, hogy a folyamatot nem logikusnak szánták, hanem arra, hogy összezavarja és becsapja az embereket”. Ezzel Greider is egyetértett: „[Fed] működésének részleteit úgy tüntették fel, hogy túlságosan elvontak legyenek az egyszerű ember számára”. Sokan ezt a tudatlanságot áldásnak vélik. Henry Ford a következőket mondta: „Jobb is, hogy a nemzet polgárai nem látják át az ország bank- és pénzügyrendszerét, mert ha értenék, azt hiszem, még ma kitörne a forradalom”. „ legtöbb amerikai egyáltalán nem érti a nemzetközi pénzkölcsönzők működését értett egyet a néhai Barry Goldwater szenátor. - Ezt a bankárok akarják így. Valami azért dereng arról, hogy az európai Rothschildok és Warburgok, valamint a J. P. Morgan, a Kuhn, Loeb and Company, a Schiff, a Lehman és a Rockefeller házak kezében elképesztő gazdagság összpontosul. Hogy hogyan jutnak ilyen hatalmas pénzek birtokába, és hogyan használják azt, a legtöbbünk számára rejtély. A nemzetközi bankárok úgy tesznek haszonra szert, hogy kormányoknak nyújtanak hitelt. Minél nagyobb egy állam adóssága, annál nagyobb kamatot kap a kölcsönző. Európa nemzeti bankjait valójában magánérdekeltségek vezérlik és tartják kézben”. Tegyük hozzá: bizonyítható módon ugyanezek a magánérdekek birtokolják és vezetik a Federal Reserve rendszerét is. Greider szerint manapság a pénzügyi szakemberek olyan bonyolult és titokzatos részletekkel veszik körül a pénzügyi tranzakcióikat, hogy az amerikai nemzeti bankrendszer már szinte felér egy vallásos kultusszal. „ mai emberek számára fura dolog volt úgy tekinteni a Fedre, mint vallási intézményre - írja Greider. - Pedig a különféle összeesküvéseket kutatók a maguk tébolyult módján nem jártak messze az igazságtól. [A Fednek] ugyanis valóban köze volt a vallás világához. Misztikus pénzcsináló módszerei, melyeket papi ősöktől örökölt, összetett társadalmi és lélektani tudáson alapultak. Saját titkos varázsigéivel a Fed egy megdöbbentő méretű társadalmi rituálét rendezett, oly hatalmas és ijesztő ügyleteket vitt végbe, melyek már-már a természetfeletti határát látszottak súrolni. [...] A pénz mindenekelőtt hit kérdése volt. Olyan azonnali és egyhangú beleegyezést kívánt meg, mely maga is valóban misztikus volt. Hogy a pénzt létre lehessen hozni és használni lehessen, ahhoz minden egyes résztvevőnek és egyszerre mindenkinek hinnie kellett. Csak akkor lett az értéktelen papírdarabnak értéke”. Számos kutató és író úgy látja: az adósságból nyert haszon - amelyet ősi és misztikus szakzsargonnal öveznek, és amely párosul a kormányok dön-

92

téseit befolyásoló bankárok között bizonyítottan fennálló kapcsolatokkal - a valódi oka az egyén és a közösség egyre növekvő adósságainak. „Annak köszönhetően, hogy a Federal Reserve úgy döntött, eltűri a pénzkészlet ugrásszerű növekedését, valamint az Egyesült Államokban biztonságot kereső külföldi tőke beáramlása miatt az amerikai fogyasztóknak és cégeknek még mindig bőséges hitelkeret áll rendelkezésére” -írta Phillip J. Langman és Jack Egan a U. S. News & World Report üzleti lap 1999 januári számában. Hozzátették: „ gazdaság továbbra is új munkahelyeket teremt, de az amerikaiak gyorsabban adósodnak el, mint ahogy a jövedelmük nő”. Az 1930-as éveket megelőzően a papírpénzt aranyra lehetett beváltani, mivel az Alkotmány 10. cikkelye kimondta, hogy az arany és az ezüst az egyetlen törvényes fizetőeszköz. A Federal Reserve által kibocsátott régebbi bankjegyeken még ez állt: „Beváltható törvényes pénzre az Egyesült Államok Kincstárában vagy bármelyik Federal Reserve bankban”. Azonban ez ma már nincs így. „[A valós érték] illúzióját a bizalomnak új erőforrások bevetésével kellett fenntartania - magyarázta Greider. - Végezetül ugyanis a pénz illúziójának utolsó tartópillére is ledőlt a XX. században: az aranyalapot megszüntették”. A pénz eredeti rendeltetése, miszerint kézzelfogható árukat és szolgáltatásokat jelképez, mára már elfelejtődött. A pénzzel kapcsolatos egyszerű titkokat a pénz kultuszának szerzetesei ügyesen megőrizték. „Az amerikai emberek, politikai vezetőikhez hasonlóan, csak a bejáratott közhelyek révén fejezhették ki azt a keveset, amit a pénzről tudtak - teszi hozzá Greider. - Az egyszerű ember nem értette a pénz szaknyelvét, a közgazdászok pedig egyáltalán nem igyekeztek lefordítani neki”. A pénz manapság már egyre inkább csak elektromos jel a számítógépben, és plasztikkártyával juthatunk hozzá a bankjegykiadó automatából. Nincs mögötte semmi. Ezt a nem létező pénzt azonban a nagy intézmények kamatra kölcsönzik. Minél több pénz van forgalomban, értéke annál inkább csökken. Ez a folyamat az infláció, mely valójában a pénz használatára kivetett beépített adó. És hogy az infláció csökken-e vagy növekszik, azt azok döntik el, akik a papírpénz és az elektromos jelek áramlását irányítják. „Ennek a rendszernek az az eredménye, hogy manapság súlyos adósságok halmozódnak fel a társadalom minden szintjén - írja William Bramley. - A bankok a befektetőknek tartoznak, a befektető k pénzét pe-

93

dig a bank adja kölcsön, ami eladósodást jelent a bank felé. Az egész rendszer annál is inkább hasonlít valami őrült lázálomra, mivel a bankoknak, akárcsak más kölcsönadóknak, gyakran jogukban áll az ember tárgyi tulajdonát lefoglalni, ha az nem fizeti vissza a papírpénzt”. Az 1930-as évek nagy gazdasági válságának idején a pénz megőrizte értékét. Egyszerűen nehéz volt pénzhez jutni, az árakat pedig lenyomták, hogy a pénz ritkaságával összhangban legyenek. Ma Amerika inflációs válságban szenved: az árak egyre nőnek a felhizlalt pénzmennyiség miatt. Minél több pénz van forgalomban, annál alacsonyabb az értéke.

EGY BIRODALOM SZÜLETÉSE

A Rothschildokhoz hasonló bankárok hamar rájöttek, hogy befolyásolhatják a pénz értékét, ha a forgalomban lévő pénz mennyiségét manipulálják. A frakcionális bankrendszer segítségével tetszésük szerint forgalomba hozhatták vagy visszatarthatták a pénzt. Úgy sokszorozták meg bevételeiket és hatalmukat, hogy magánszemélyek helyett egész országoknak adtak kölcsön. „Ahogy egyre inkább kitanulták, hogyan lehet az adósságból pénzt csinálni, kiléptek frankfurti tevékenységük keretei közül” - írta Griffin. Több szerző kutatásai bizonyították, hogy a Rothschildok jól működő hírszerző rendszerekkel és a hivatalos ügyletek látszatát keltő csempészettel is növelték birodalmukat. Példa erre, hogy amikor Napóleon nem akart a Rothschildoktól kölcsönt kérni, és inkább megalakította saját Francia Nemzeti Bankját, ezzel bosszúszomjas ellenségeket szerzett. Miután 1815-ben visszatért száműzetéséből, Napóleont a körülmények arra kényszerítették, hogy nagy pénzeket kérjen kölcsön, hogy megvédhesse Franciaországot Wellington angol hercegtől és szedett-vedett európai hadseregétől. A Londonban élő Nathan Rothschild ötmillió fontot kölcsönzött Napóleonnak - ugyanakkor a Rothschild család több tagjának segítségével hatalmas mennyiségű aranyat csempészett keresztül Franciaországon, hogy ellássa fegyverrel és felszereléssel Wellingtonékat. Mint mindig, a Rothschildok ismét kép-mutatóan viselkedtek mindkét oldallal szemben, a saját hasznukra. Amikor 1815 júniusában Wellington új erőre kapott hadserege vereséget mért Napóleon csapataira Waterloonál, a győzelmi hírt Rothschild-futárok vitték sietve Angliába, oldalukon a jól ismert, „érinthetetlen”, védettséget

94

biztosító vörös táskával. A Rothschild-futár egy teljes nappal Wellington hírvivője előtt érkezett meg. Mivel mindenki tudta, hogy Nathan Rothschild mindenről korán értesül, a londoni tőzsdén ő állt a figyelem középpontjában; ő pedig levertnek látszott, és elrendelte részvényeinek eladását. Ezután mindenki biztos volt benne, hogy Wellingtont legyőzték, és mindenki egyszerre akart megszabadulni a részvényeitől, aminek az lett a vége, hogy Nathan Rothschild ügynökei hamarosan Anglia tartozásainak legnagyobb részét messze áron alul felvásárolták. Jóval később Nathan Rothschild így nyilatkozott tettéről: „Az volt életem legnagyobb üzlete”. A XIX. század elejére a Rothschildoknak sikerült nemesi címekhez jutniuk. A francia rokonság 1816-ban nevéhez csatolta a „de” szócskát, míg az osztrák rokonok 1882-ben bárók lettek. 1885-ben Viktória angol királynő, ugyan vonakodva, de báróvá avatta Nathaniel Rothschildot, Nathan unokáját. „ XIX. század első felében a fivérek fontos tranzakciókat bonyolítottak le Anglia, Franciaország, Poroszország, Ausztria, Belgium, Spanyolország, Nápoly, Portugália, Brazília és több német állam, illetve több kisebb ország kormányának megbízásából. A Rothschildok voltak Európa számos királyi családjának személyes bankárai. Ügynökeiken keresztül nagy pénzeket fektettek be olyan távoli piacokon is, mint az Egyesült Államok, India, Kuba és Ausztrália” - tudjuk meg Griffintől. Természetesen ahhoz, hogy biztonságban tudják hatalmas befektetéseiket, a Rothschildoknak valamilyen mértékben irányításuk alá kellett vonniuk azoknak az országoknak az eseményeit, ahol éppen befektettek. Az is gyakran megtörtént, hogy két vagy több országot, amelyet támogattak, kijátszottak egymás ellen, így kényszerítették őket a velük való együttműködésre. Ez a taktika „hatalmi egyensúly” néven lett ismert, és teljes titoktartást követelt. „Azáltal, hogy a háttérben maradtak, a Rothschildokat nem érte el a nép haragja, helyettük a politika szereplői ellen irányult, akiket nagyjából ők mozgattak - magyarázta Griffin, hozzátéve: - Ezt a módszert a pénzügyi manipulátorok azóta is alkalmazzák, manapság pedig teljes egészében ehhez folyamodnak azok, akik a Fedet irányítják”. A Rothschildok a XX. században is megmaradtak egy nagy klánnak. Életrajzírójuk, Wilson elmesélte, hogy Lionel de Rothschild „egyszer végigment velem egy listán, amely az összes élő családtagot felsorolta - több tucatnyi volt belőlük. És mindegyikükről tudott valamit mondani”.

95

Az 1990-es évek végén báró Guy de Rothschild és báró Elie de Rothschild számítottak a családi birodalom fejeinek Franciaországban, Nagy-Britanniában pedig Lord Jacob Rothschild és Sir Evelyn de Rothschild. A mai média nyitottsága ellenére a Rothschildok még mindig megtartják maguknak titkaikat. 1998-ban az Oxfordi Egyetem ösztöndíjasa, Niall Ferguson történelemtanár engedélyt kapott, hogy részletes életrajzot írjon a Rothschildokról - de csak az 1848ig tartó időszakról. Az olyan összeesküvésekkel foglalkozó írókkal kapcsolatban, akik a Rothschildok tevékenységében világuralmi törekvéseket láttak, Ferguson azt írta, „az elmebaj határán állnak”, és a család „tudományos igényű történetét” akarta bemutatni. Csakhogy Ferguson hiába védte meg a Rothschildok ártatlanságát, érvei megdőltek, amikor beismerte, hogy kutatásainak körét még hivatalos életrajzíróként is szűkre szabták. „Kezdettől fogva formálisan megegyeztünk abban, hogy bármilyen anyagból szabadon idézhetek, ami a londoni Rothschild Archívumban található és 1915 márciusa előttről származik, [és] bármilyen más archívum vagy magángyűjtemény anyagából, ha a kurátortól engedélyt kapok rá” - mondta Ferguson. Ferguson még így is lényeges hiányosságokat és kihagyásokat talált az iratokban, főleg az amerikai polgárháború előtti évekre vonatkozókban. Ferguson magát „kálvinista neveltetésű ateistának” nevezte, így aztán nem is fordított figyelmet a Rothschildok hátterének természetfeletti oldalaira, a kabbalisztikus hagyományra vonatkozó ismereteikre vagy a szabadkőművesekkel és más titkos társaságokkal való kapcsolataikra. A sajtó kíváncsisága elől azonban nem rejtőzhet el teljesen a család, és néha meg is említik őket egy-egy rövid hír erejéig. Így történt 1996. július 8-án is, amikor a negyvenegy éves Amshel Rothschild, a család pénzügyi birodalmának elnöke „rejtélyes öngyilkosságot” követett el. Amshel, mint legidősebb fiú, 1990-ben lett a Rothschild Asset Management vállalat főigazgatója, és 1993-ban foglalta el az elnöki széket. Egyesek azt állítják, „kényelmetlenül” érezte magát a bankvilágban betöltött szerepében, amibe apja, Lord Victor Rothschild kényszerítette bele. Egyes pletykák szerint a családtagok elégedetlenek voltak üzleti alapelveivel. Sally Bedell Smith újságírótól megtudhatjuk, hogy a Rothschild-cég körülbelül kilencmillió dolláros veszteséget szenvedett el az Amshel halálát megelőző évben. Éppen akkor történt ez, amikor Evelyn Rothschild Kína második legnagyobb bankjával társulást hozott létre. Hogy csökkentse a veszteségeket, Amshel egyetlen 28 milliárd dolláros globális konszernben akarta egyesíteni a család távoli érdekeltségeit.

96

Amshel Rothschildot holtan találták párizsi szállodai lakosztályának márvány fürdőszobájában. A törülközőtartó alatt feküdt, mely körülbelül másfél méterre volt a padlótól. Egy riporter a következőket mondta erre: „Egy csaknem két méter magas embernek nem lehetett könnyű oda felakasztania magát”. Csupán egy frottír fürdőköntöst viselt, és a köntös övének egyik vége a nyaka köré volt tekerve. A másik vége a törülközőtartóra volt kötve, melyet állítólag az egyik nyomozó véletlenül kihúzott a falból. A halál okát először szívinfarktusként állapították meg, később azonban nyilvánvaló fulladásos öngyilkosságra módosították. Nem volt búcsúlevél, sem bűncselekményre utaló nyom, viszont a rendőrségi jelentést egyenesen a francia belügyminiszternek küldték el, megkerülve a szokásos eljárást. Ez bizonyára a nyilvánosságot kerülő család kérésére történt, és jól mutatja a Rothschildok kormány feletti hatalmát. Mivel Amshelnek nem voltak nyilvánvaló személyes problémái, és búcsúlevelet sem hagyott maga után, az öngyilkosság volt a legvalószínűtle-nebb halálok. Halálának különös körülményei és a nemzetközi bankvilágban betöltött szerepe ellenére Amshel halálával alig foglalkozott a sajtó, és az ítéletet, miszerint felakasztotta magát, minden kérdés és megjegyzés nélkül elfogadták. Az 1997-es 'Britannica Évkönyv' (7997 Britannica Book of the Year) is csak egyetlen mondattal emlékezett meg haláláról. A „Gazdasági ügyek: bankok” rovatban volt eldugva, és így szólt: „ brit bankszakmát júliusban Amshel Rothschild nyilvánvaló öngyilkossága rázta meg; Amshel a Rothschild-dinasztia londoni ágának befektetési és tőkemenedzsment igazgatója volt, valamint a család nemzetközi bankügyleteinek törvényes örököse”. Az a tény, hogy egy ilyen befolyásos ember kétségeket támasztó halálával a sajtó ennyire nem foglalkozott, azokat igazolja, akik azt állítják: a média rejtett erők irányítása alatt áll. A Rothschildok életrajzíróját, Wilsont lenyűgözte a család hatalmának tartóssága. „ gének, a mitológia, a céltudatos önképzés és a vagyon, illetve a kapcsolatok nyújtotta lehetőségek mind közrejátszottak abban, hogy a Rothschild család az újkori történelem egyik legkiválóbb, ha ugyan nem a legkiválóbb családja legyen - adott hangot csodálatának Wilson. - Az örökös monarchiákat leszámítva, ahol az elsőszülöttségi jog miatt nem merült feledésbe a család, csak kevés dinasztia volt képes hét nemzedéken át megőrizni befolyását a világra”. Mayer Amschel eredeti végrendeletében is az elsőszülött joga dominál, mely szerint minden nemzedékben csak a legidősebb fiú irányíthatja a csa-

97

ládi vagyont. Ezzel a módszerrel a Rothschild család nemcsak hogy szorosan összetartott, de - akár a titkos társaságoknál - azok a családtagok, akik nem tartoztak a legbelső irányításhoz, keveset tudtak a pénzügyi döntésekről. A Rothschild-cégek több korábbi legfelső vezetője gyakran panaszkodott, hogy a fontos döntésekből őket kizárja a „legbelső kör”. A család szoros összetartása és titokzatossága vagyonuk hihetetlen hatalmával párosulva megmagyarázza Mayer Rothschild családfő gyakran idézett mondását, miszerint „Engedjék, hogy én irányítsam az ország pénzét, akkor nem érdekel, ki hozza a törvényeit”. A Rothschildok keze a világon mindenhova elért. A legtekintélyesebb japán bankház, a Nomura feletti Rothschild-befolyás Edmund Rothschild és Tsunao Okumura barátságának eredménye; Okumurának vezető szerepe volt e pénzügyi óriás létrehozásában. Izrael állam létrejötte is egy Rothschild segítségének köszönhető. 1917-ben, miután képviselőként a brit parlamentben tevékenykedett, a cionista II. Lord Lionel Walter Rothschild - a legidősebb fiú, aki Nathan 1915-ös halála után pénzét és címét örökölte - levelet kapott a brit külügyminisztertől, Arthur Balfourtól, aki támogatta azt a szándékot, hogy a zsidók számára Palesztinában saját országot („nemzeti otthont”) létesítsenek. A levél később Balfour-nyilatkozat néven vált ismertté. 1922-ben a Népszövetség jóváhagyta a Balfour-féle palesztinai brit mandátumot, így letette Izrael állam megalapításának egyik alapkövét. Edmond de Rothschild bárót nevezik az „újkori Izrael atyjának”; ő építette az első csővezetéket a Vörös-tenger és a Földközi-tenger között, hogy iráni olajat szállíthassanak Izraelbe, és ő alapította az Izraeli Általános Bankot is. Ami az Egyesült Államokat illeti, William T. Still újságíró szerint a család befolyása az amerikai vagyon létrehozásában „mélyreható” volt. „ Wall Street-i tőzsdecégeken, vagyis a Kuhn, Loeb & Company-n illetve a J. P. Morgan Company-n keresztül a Rothschildok pénzelték John D. Rockefellert, hogy megalapíthassa a Standard Oil birodalmat - írta Still. - Edward Harriman és Andrew Carnegie [vasút-, illetve acél]ügyleteit is támogatták”. Akár igaz, akár nem, hogy a Rothschildok valóban uralják vagy befolyásolják az Egyesült Államok gazdaságát, az biztos, hogy Amerika gazdag családjai és titkos társaságai szoros kapcsolatban állnak brit megfelelőikkel, így szilárd és kimutatható köteléket képeznek Európával. Az egyik ilyen kötelék a Nemzetközi Ügyekkel Foglalkozó Királyi Intézet - a Trilaterális Bizottság, a Külkapcsolatok Tanácsa és a Bilderberg-csoport testvérszervezete.

98

NEMZETKÖZI ÜGYEKKEL FOGLALKOZÓ KIRÁLYI INTÉZET ÉS A KERESKASZTAL-TÁRSASÁGOK

A modern amerikai titkos társaságok célkitűzései és módszerei nem Amerikából erednek, hanem olyan titkos társaságoktól, melyek évszázadok óta uralták Európát. Visszatérve az 1919-es párizsi találkozóhoz, mely a Külkapcsolatok Tanácsának megalakulásához vezetett, meg kell jegyezni, hogy a Tanács csupán a tervezett 'Nemzetközi Ügyek Intézetének' ('Institute of International Affairs') amerikai ága volt. Az angol szervezet megtartotta az eredeti nevet: ez a Nemzetközi Ügyekkel Foglalkozó Királyi Intézet (Royal Institute of International Affairs, RIIA; a továbbiakban Királyi Intézet). Csakúgy, mint a Tanács esetében, a szervezet megalakítása Woodrow Wilson tanácsadójának, House ezredesnek, Warburg és Baruch bankároknak, illetve az internacionalistákból álló House-féle 'Vizsgálócsoport' ('Inquiry') más tagjainak a kezdeményezésére történt. A Királyi Intézet egy már létező titkos társaságra épült, a Kerekasztal Társaságokra (Round Table Groups), melyet 1910 körül alapított az angol gyémántmágnás, Cecil Rhodes trösztje. Donald Gibson író ekképpen ír a szervezetek alapításáról: „ Királyi Intézet 1919ben azért alakult, hogy fenntartsa a világban a britek uralmát; és azért vett részt a Tanács létrehozásában, hogy egyesítse az angol és az amerikai felsőbb osztályt és annak külpolitikai érdekeit”. Icke is ezen az állásponton van: „Az a bizonyos 'különleges kapcsolat', mely NagyBritannia és Amerika között fennáll, valójában a Királyi Intézet és a Külkapcsolatok Tanácsa közötti kapcsolat”. A Királyi Intézet főhadiszállása a Chatham House lett, mely a londoni Saint James's Square-en áll, a gazdag Astor család otthonával szemben. Sokak szerint a brit külpolitika a Chatham House falai közt alakul. A Királyi Intézet megalakulását Lionel Curtis vezette, a dél-afrikai angol-búr háború veteránja, Sir Alfred Milner dél-afrikai brit főbiztos titkára. Curtis korábban egyike volt Milner tehetséges fiatal pártfogoltjainak, akiket „Milner óvodájának” is neveztek. Így jellemezték: „Brit köztisztviselő, író, a brit birodalmi föderalizmus és az egységes világállam híve, aki jelentős mértékben befolyásolta a Brit Nemzetközösség fejlődését.

99

[...] Főszerepet vitt abban, hogy a köztudatban a [brit] 'birodalom' szó felcserélődjön a 'nemzetközösség' szóra”. Milner, aki „elkötelezett imperialista” volt, az Oxfordi Egyetemen és a New College-en végzett. Hajthatatlanságával gyakorlatilag ő robbantotta ki az 1899-1902-es búr háborút, amit megnyert, és győzelme a dél-afrikai gyémántbányák és a terület aranykészletének nagy része feletti brit uralomhoz vezetett. Nem volt tehát véletlen, hogy Milner Cecil Rhodes-nak, a dél-afrikai gyémántmágnásnak lett a fő vagyonkezelője. Cecil Rhodes volt az, aki Kerekasztal Társaságainak felállításával egyszemélyben a leginkább hozzájárult több titkos társaság, mint például a Királyi Intézet és a Tanács létrejöttéhez. Carroll Quigley professzor, a jelentős történelemtudós, a Georgetown Egyetem Külügyi Szolgálati Iskolájának történészprofesszora, Clinton elnök volt tudományos tanácsadója ezt írta: „ Rhodes-ösztöndíjat [melyet Clinton is elnyert - J. M.] [...] mindenki ismeri. Amit viszont nem tud mindenki, az az, hogy Rhodes öt korábbi végrendeletében vagyonát egy titkos társaság létrehozására hagyta, melynek célja a Brit Birodalom megőrzése és kiterjesztése kellett legyen. Amit pedig, úgy tűnik, senki sem tud, az az, hogy ez a titkos társaság [...] még ma is létezik”. Mivel Quigley és sokan mások is a Kerekasztal Társaságokat nevezik meg a modern titkos társaságok gyökereként, közelebbről meg kell vizsgálnunk Cecil Rhodesot, a vagyonkezelőjét, Lord Milnert, és az ő nézeteiket.

RHODES ÉS RUSKIN Cecil Rhodes, aki a mai titkos társaságok atyjának tekinthető, valamint tudományos tanácsadója, John Ruskin egy olyan bölcseleti hagyományt vittek tovább, mely egészen az ókori görögökig nyúlik vissza, sőt, még rajtuk is túl. E hagyomány követői közt voltak a szocializmus úttörői, Karl Marx és Friedrich Engels is. Rhodes 1853-ban született. Apja a Londonhoz közeli Bishop's Stortford városkában volt lelkész, így Rhodes már korán igen fogékony lett a vallásos elképzelések iránt. 1879-ben csatlakozott egyik fivéréhez, aki egy délafrikai gyapotfarmot irányított. Hamarosan mindkét testvér engedett a gyémántlelőhelyek csábításának.

100

Kezdetben sikerrel is jártak, és Rhodes megalapította a de Beers Consolidated Mines, Ltd. nevű bányavállalatot, mely Nicolaas de Beers családjáról kapta a nevét, akitől Rhodes a bányászati jogokat megvásárolta. Nyolc éven át Rhodes hol a dél-afrikai Kimberley-ben bányászott, hol pedig az Oxfordi Egyetemen folytatta tanulmányait, ahol lenyűgözték John Ruskin bölcsészprofesszor tanításai. Ruskin, egy jól menő borkereskedő fia addigra már annyira eltávolodott a szokványos gondolkodástól, hogy egy életrajzírója így jellemezte életét: „befelé forduló, bonyolult és magányos, mely gyakran az őrület határát súrolta, s néha el is érte”. A gyakori maszturbálás és nimfolepszia (fiatal lányok iránt érzett őrjöngő vágy) ellenére 1848-ban mégis kísérletet tett a házasságra a tizenkilenc éves Effie Gray-jel, azonban a kapcsolat nem teljesedett be. Hat évvel később a még mindig szűz Gray érvénytelenítette a frigyet, ami akkoriban nagy port kavart. Ruskin lelkesen tanulmányozta az 161l-es King James-féle bibliafordítást [ez a hivatalos angol nyelvű Biblia - a szerk. megj.], de végezetül feladta istenhitét. „Magát John Ruskint - aki Cecil Rhodes-ra, Alfred Milnerre és a Kerekasztal titkos társaság alapítóira hatott - Platón ezoterikus írásai ihlették meg, Madame Blavatsky [az okkultista Teozófus Társaság megalapítója] tanai, Lord Edward Bulwer-Lytton könyvei és az Arany Hajnal Rendjének (Order of the Golden Dawn) mintájára szervezett titkos társaságok” - írta Icke. Ruskin, akiről azt mondják, minden nap olvasgatta Platón Az állam című művét, a tökéletes államról alkotott platóni elképzelés híve volt, miszerint a társadalmat egy központi vezetésnek, egy uralkodó osztálynak kell felülről lefelé megszerveznie. Marx és Engels, a modern kommunizmus megalapítói is Platón hívei voltak, és Ruskin nézeteit visszhangozták. Ruskin kijelentette: az államot irányító szigorú központi hatalom eszméjének hirdetésével - mely hatalom vagy egy diktátor, vagy egy különleges uralkodó osztály képében jelenik meg -, „célja az volt és most is az, hogy bebizonyítsam: néhány ember végtelenül feljebbvaló a többinél, sőt, akár egy ember is állhat az összes többiek felett”. Quigley állítása szerint Rhodes-t annyira felkavarták Ruskin eszméi, hogy egyik oxfordi előadásának szövegét szóról szóra lemásolta, és harminc évig magánál tartotta. Michael Baigent és Richard Leigh, „ templom és a páholy” (The Temple and the Lodge) című könyv szerzői bebizonyították, hogy Rhodes aktív

101

szereplője volt a brit szabadkőművességnek, ahová rajta kívül olyan híres XIX. századi személyiségek tartoztak, mint IV. György király, IV. Vilmos király, Lord Randolph Churchill (Winston Churchill apja), Salisbury márkija, Arthur Conan Doyle, Rudyard Kipling és Oscar Wilde. Ezeknek az embereknek az elkötelezettsége Platón, Ruskin és a teozófus Madame Blavatsky filozófiai tanai iránt megegyezett a szabadkőműves ideálokkal. Rhodes-nak egy közeli barátja, Alfred Beit német gyémántkereskedő segített kibővíteni a gyémántvállalatát, aminek eredményeképpen 1891-re a de Beers a világ gyémánttermelésének 90 százalékát birtokolta. Az 1890-es évek közepén Rhodes megalapította a Gyémánt Szindikátust (Diamond Syndicate), mely a mai Központi Értékesítési Szervezet (Central Selling Organization) előfutára volt; e szervezet ma a világban folyó gyémántkereskedelem csaknem 80 százalékát uralja. Szintén nagy befolyásra tett szert a gyorsan fejlődő Transvaal-tar-tománybeli aranybányák felett. Egyre növekvő vagyonával együtt Rhodes tervei is szárnyakat kaptak: arról álmodozott, hogy megépíti a Dél-Afrika-Kairó vasútvonalat, és kiterjeszti a Brit Birodalmat, hogy az végre visszaszerezhesse a száz év óta áhított amerikai gyarmatokat. Csakúgy, mint a Morganek és a Rockefellerek esetében, Rhodes mögött is ott találjuk a Rothschild család óriási hatalmát. „Ők finanszírozták Cecil Rhodes terveit, hogy megszerezze a monopóliumot DélAfrika gyémántmezői felett - írta Griffin. - Még mindig kapcsolatban állnak a de Beers-szel”. Amikor Edmond Adolphe Maurice Jules Jacques de Rothschild báró 1997 novemberében, hetvenegy éves korában tüdőtágulásban meghalt Genfben, állítólag jelentős tőkét hagyott hátra a dél-afrikai de Beers Consolidated Mines, Ltd. társaságban. Rhodes és a Rothschildok kapcsolatát dr. John Coleman író, volt brit titkosszolgálati tiszt is megerősítette: „Rhodes volt a Rothschildok elsőszámú ügynöke, [aki] kisemmizte a dél-afrikai búrokat örökségükből: a földjükben lévő aranyból és gyémántból”. Coleman szerint Rhodes első Kerekasztal-csoportja Dél-Afrikában alakult meg a brit Rothschild család pénzügyi támogatásával, hogy Angliához hű üzleti vezetőket képezzen ki az ország vagyonának kézben tartására. A Rhodes mögött álló Rothschild-vagyonról szóló feltételezést Frank Aydelotte is megerősítette, aki az 'Amerikai Rhodes-ösztöndíjak'-ban (American Rhodes Scholarships) így írt: „1888ban írott harmadik végrendeletében Rhodes [...] mindent Lord Rothschildra hagyott [...]”.

102

A Kerekasztal kezdetben az illuminátusok és a szabadkőművesek mintájára szervezett félig-meddig titkos csoportok társulása volt, „belső” és „külső” körökkel és piramis-szerű hierarchiával. A belső kör a Beavatottak Köre volt (más néven a Kiválasztottak Köre), míg a külső kör a Segítők Szövetsége. A Rhodes-féle belső Beavatottak Köréhez tartozott két brit befektető, Lord Victor Rothschild és Lord Milner. Rhodes a titkos társaságot Artúr király mondabeli találkozóhelye után nevezte el Kerekasztalnak. Fontos megjegyezni, hogy Artúr királynak a Szent Grálhoz (másképp: Szent Kehely) kötődő legendája szoros kapcsolatban van a Jézustól származó vérvonalról szóló vitatott elmélettel - e vérvonal volna a „Sangreal” vagy királyi vér, melyről később még szót ejtünk. Coleman írása szerint az arany, a gyémánt és a kábítószer feletti hatalomnak köszönhetően összegyűlt óriási vagyonnal „ Kerekasztal tagjai szétszéledtek a világban, hogy rátegyék a kezüket a működési területükként szolgáló országokban az adó- és pénzügyi döntéshozatalra és a politikai vezetésre”. Példaként szolgálva a mai világ egymásba kapcsolódó nagyvállalati igazgatóságai, valamint adómentességet élvező alapítványai számára, „ Kerekasztal maga is számos vállalatot, szervezetet, bankot és oktatási intézményt tömörít egy olyan útvesztőszerű hálózatban, hogy azt még a képzett biztosítási matematikusoknak is vagy egy évbe telne kibogozni” -írta Coleman. Coleman állításait néhányan talán azzal vetnék el, hogy szerzőjük összeesküvéselméleteket kohol; dr. Quigley-ről azonban nehezen mondhatnák ugyanezt. „Igenis létezik, méghozzá már egy nemzedéknyi idő óta létezik egy nemzetközi angolbarát hálózat, mely bizonyos mértékig éppen úgy működik, mint ahogy a radikális jobboldaliak szerint a kommunisták - erősítette meg Quigley. - Ismerem ennek a hálózatnak a tevékenységét, mert húsz éve tanulmányozom, és az 1960-as évek elejé két évig lehetőségem nyílt arra is, hogy megvizsgáljam az iratait és titkos feljegyzéseit. Nagyjából egyetértek vele és a céljai legtöbbjével, és életem során hosszú ideig közel álltam hozzá és néhány eszközéhez. [...] Altalánosságban azonban azzal nem értek egyet, hogy a szervezet titokban kíván tevékenykedni, mert meggyőződésem szerint elég jelentős történelmi szerepet tölt be ahhoz, hogy az emberek megismerjék”. Quigley-vel a Wallechinsky-Wallace szerzőpáros is egyetértett, akik Rhodes végrendeletéből közöltek idézeteket. Ez célul tűzte ki „egy Titkos

103

Társaság létrehozását, támogatását és fejlesztését, melynek igazi célja és rendeltetése az lesz, hogy az egész világra kiterjessze a brit uralmat, [beleértve ebbe] az Amerikai Egyesült Államok végleges visszafoglalását”. 1890-ben Viktória királynő, akire mély benyomást tettek Rhodes imperialista nézetei, az afrikai Fokföld brit gyarmat miniszterelnökének nevezte ki őt. Szívbetegség miatt bekövetkezett 1902-es halála után Rhodes-ról, aki rugalmatlan üzletemberként és politikusként vált hírhedtté, valamivel kedvezőbb kép alakult ki annak köszönhetően, hogy elterjedt a híre: végrendelete bőkezűen támogatja oxfordi ösztöndíjakkal a tehetséges fiatalokat. Rhodes-ról elismerően nyilatkoztak, mivel megtiltotta, hogy faji alapon megkülönböztetést tegyenek a jelentkezők közt; azonban így is korának terméke maradt, hiszen egyszer megerősítette: az a vágya, hogy „minden fehér ember egyenlő jogokat élvezzen”. Rhodes-ról azt tartották, maga is az 'Olümposziak' néven ismert titkos csoport tagja volt, mely a görög istenekről kapta a nevét. Coleman szerint ez pusztán az általa 300ak Bizottságának nevezett globalista csoport másik neve. Továbbá Rhodes-nak állítólag köze volt a titkos és rejtélyes illu-minátusokhoz is, feltehetőleg szabadkőműves kapcsolatain keresztül. Quigley Rhodes titkos társaságáról többes számban beszélt, Kerekasztal Csoportok néven; e csoportok 1915-re hét országban 'növesztettek' ágakat. Bár az alapítók Curtis és társai voltak, a pénz elsősorban Rhodes követőitől, illetve Lord Milnertől származott. „1925 óta tehetős magánszemélyektől érkeztek jelentős felajánlások, továbbá olyan alapítványoktól és cégektől, amelyek a nemzetközi bankár-testvériséghez tartoznak, főként a Carnegie United Kingdom Trusttól, valamint más, J. P. Morgan, a Rockefeller és a Whitney család nevéhez fűződő szervezetektől” - tette hozzá Quigley, név szerint nem említve a Rothschildokat. Rhodes halálát követően Milner, Rothschild és nemzetközi bankártársaik teljesen átvették a Kerekasztalok vezetését, melyek messze a Brit Birodalmon túl is terjeszkedni kezdtek. Quigley professzor így írt erről: „Az 1914-es háború [vagyis az I. világháború - a szerk. megj.] végén nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a [Kerekasztal]rendszert nagymértékben ki kell bővíteni”. Lionel Curtist kérték tehát fel, hogy hozza létre a Nemzetközi Ügyekkel Foglalkozó Királyi Intézetet a Kerekasztal Csoportok fedőszervezeteként. Quigley „igen helyeslésre méltónak” tekintette e csoportok célkitűzéseit - vagyis azt a láthatóan legfontosabbként megjelölt célt, hogy a világ nemzeteit egyetlen angol nyelvű egységbe vonják, ezzel fenntart-

104

va a békét, és elérve, hogy a fejletlenebb területek megerősödjenek és virágozzanak. Ironikus módon a Kerekasztal-szervezet, bár a világbékét hirdette ki elsőrendű célkitűzésének, valószínűleg közvetlenül elősegítette az atombomba kifejlesztését. Miközben egyre terjeszkedett, a Kerekasztal számos alszervezetet hozott létre, többek közt a Felsőbbszintű Kutatások Intézetét (Institute for Advanced Study, IAS) a New Jersey állambeli Princetonban. Ez „az oxfordi Ali Souls College amerikai másolata volt”, jegyzi meg Quigley. Az IAS-t bőkezűen támogatta a Rockefeller-féle Közoktatási Bizottság (General Education Board). Az atombomba kikísérletezésével foglalkozó tudósok az IAS tagjaitól, Róbert Oppenheimertől, Niels Bohrtól és Albert Einsteintől kaptak segítséget. Mindezek ellenére Quigley elismerően így írt róluk: „Nagyszerű, kulturált úriemberek voltak, akik talán nem viselkedtek olyan magabiztosan a társadalmi életben, de a kisebbségek szólásszabadságáért küzdöttek, és a mindenkire kiterjedő törvények tiszteletben tartásáért [...]”. Más szerzők nem udvariaskodtak ennyit. William T. Still újságíró „Új Világrend, avagy a titkos társaságok ősi tervei” (New World Order: The Ancient Plan ofSecret Societies) című könyvében megemlíti „ titkos társaságok évszázados terveit, melyek arra irányulnak, hogy kicsavarják az Alkotmányt az Egyesült Államok polgárainak kezéből”. „Rhodes ugyanazt a hibát követte el, mint előtte már oly sok emberbaráti gondolkodó - írja William Bramley -; azt hitte, elérheti céljait az erkölcstelenné vált Testvériség hálózatának csatornáin keresztül. Így aztán Rhodes olyan intézményeket hozott létre, melyek hamarosan azok kezébe kerültek, akik az emberiség elnyomására használták fel őket igen hatékonyan”. Ám nemcsak a Kerekasztal szervezetei adtak alkalmat a gazdag és befolyásos amerikaiaknak arra, hogy elvegyüljenek és elbeszélgessenek egymással. Bizonyos köröket testvéri kapcsolatok kötöttek össze sokkal titkosabb csoportokon, például a baljós nevű Halálfejes Renden keresztül.

AHALÁLFEJES REND A Halálfejes Rend (Order of Skull and Bones) egy szupertitkos testvé-riségi rend, mely - úgy tűnik - kizárólag a Yale Egyetemen található meg.

105

Elképesztő mennyiségű kormánytisztviselőt adott Amerikának, akik egytől egyig testvéreik globalista céljait szolgálták más titkos szerveződésekben - állítják a kutatók. „Ha a Külkapcsolatok Tanácsának tagjait összeesküvéssel vádolják, hevesen tiltakoznak. És nagyjából igazuk is van - írta Anthony C. Sutton konspiráció-kutató, író. A legtöbb Tanács-tag nem részese semmilyen összeesküvésnek, és nem is tud semmi ilyesmiről. [...] Azonban létezik egy csoport a Külkapcsolatok Tanácsán BELÜL, akik egy titkos társaság tagjai, titoktartásra esküdtek fel, és többé-kevésbé ők irányítják a Tanácsot” (kiemelés az eredetiben - J. M.). A tagok közt olyan rendkívül befolyásos emberek neveit találjunk, mint Henry Stimson, Franklin D. Roosevelt elnök hadügyminisztere, akit „az amerikai uralkodó osztály központjának a központjában álló ember”-ként jellemeztek; továbbá az USA oroszországi nagykövete, Averell Harriman, Henry Luce kiadótulajdonos, és J. Richardson Dilworth, aki már régóta a Rockefeller-vagyont kezeli. Sutton és mások is azt állítják, ez a titkos társaság egy korábbi német titkos szervezet amerikai részlege. A csoportot különféle neveken említik: 322-es Részleg (Chapter 322), 'A Halál Testvérisége' ('Brotherhood of Death'), 'A Rend' ('The Order'); legismertebb neve azonban a „Halálfej” („Skull and Bones”, illetve angolul még rövidebben: 'Bones'). A Rend amerikai részlegét William Huntington Russell tábornok és Alphonso Taft alapította meg a Yale Egyetemen 1832-ben. Taft 1876-ban hadügyminiszter, később igazságügyminiszter, majd oroszországi nagykövet lett. Az ő fia volt William Howard Taft, az egyetlen ember, aki az Egyesült Államok elnökeként és a Legfelsőbb Bíróság elnökeként is szolgált. Russel a connecticuti törvényhozás tagja lett. Az ő családja állt a Russell and Company cég középpontjában, mely Boston legnemesebb „kékvérű” családjainak kezében volt, akik először a rabszolgakereskedelemből, majd az ópiumcsempészetből gazdagodtak meg a XIX. század elején. Néhány kutató a fenti dicstelen múlttal magyarázza, hogy A Rend a kalózok jelképét tette meg jelvényének: a halálfejet, vagyis a koponyát az alatta keresztben elhelyezett lábszárcsontokkal. Ezt a jelképet eredetileg a régi templomos lovagok használták zászlóikon. Sutton szerint A Rendet Russell hozta át Németországból a Yale-re; unokafivére, Samuel Russell egyébként komoly szerepet játszott a britek által kirobbantott kínai ópiumháborúkban. Egy röpirat, mely a Halálfejes

106

Rend egyetemi főhadiszállásán (a 'Sírkamrá'-ban) egy rivális titkos társaság által 1876-ban lefolytatott vizsgálat részleteit írta le, a következőket állította: „Alapítója [Russell] utolsó egyetemi évei előtt Németországban járt, és szoros barátságot kötött egy német társaság vezető tagjával. Az egyetemre azzal a felhatalmazással tért vissza hogy itt is létrehozzon egy részleget. így jött létre a Halálfej”. A titkos német társaság valószínűleg nem más volt, mint a hírhedt és rejtélyes illuminátusok. Ron Rosenbaum - azon kevés újságírók egyike, akik komolyan megvizsgálták a Halálfejes Rend működését - felhívta a figyelmet arra, hogy A Rend hivatalos halálfej-jelvénye volt az illuminátusok hivatalos jelképe is. Az Esquire magazinban megjelent oknyomozó írásában Rosenbaum így fogalmazott: „Úgy látom, határozott, bár további bizonyításra szoruló kapcsolatokat találtam a Halálfejes Rend rítusainak és a hírhedt bajor illuminátusok rítusainak eredete között, [mely utóbbi rend] létezése valóban történelmi tény [...]. 1776-tól 1785-ig állt fenn, mint ezoterikus tanokra épülő földalatti szervezet a német szabadkőművesség még misztikusabb szabadgondolkodó páholyai mellett”. Ecke ezzel egyetértésben azt állította, A Rend nem más, mint „az illuminátusok álruhában [...]. Beavatási szertartásának jelképrendszere legalábbis a szabadkőművesekkel való közeli kapcsolatra látszik utalni”. A szabadkőműves jelvények, szimbólumok, egy német jelmondat, még a beavatási helyiség berendezése is megegyezik az illuminátusokkal összefüggésbe hozott német szabadkőműves páholyokéval. Ami az alapítók és családjaik becstelen múltját illeti, Webster Griffin Tarpley és Anton Chaitkin így figyelmeztet: „ Halálfejes Rend mögött az ópium és a Birodalom története rejlik, és az az elkeseredett harc, mely az új amerikai köztársaság feletti politikai hatalomért folyik”. Akárhogyan is kezdődött, a Halálfejes Rend hivatalosan Russell Trust néven lett bejegyezve 1856-ban. A Rend évente tartja találkozóit a New York állambeli Saint Lawrence folyón lévő Deer Iland nevű magánterületen [a név szándékos elírást tartalmaz: helyesen Deer Island volna, mely Őz-szigetet jelent, így azonban nincs értelme - a ford. megj.]. Az elírást a terület adományozója, George D. Miller (A Rend tagja) kérésére hagyták jóvá. Kétségtelen, hogy a Halálfejes Rend a legkiemelkedőbb a titkos klubok közül, ám nem ez az egyetlen. Tarpley és Chaitkin szerint „ Princeton Egyetemnek megvannak a maga 'étkezőklubjai', főként az Ivy Club és a Cottage Club, melyekben az oligarchikus hagyomány Jonathan Edwards

107

tói és Aaron Burrtól egészen a Dulles fivérekig nyúlik. A Harvard Egyetemen ott van a csak kékvérűeket tömörítő Porcelian (akiket Porc, illetve Pig Clubként is ismernek); Theodore Roosevelt azzal dicsekedett a német császárnak, hogy ennek tagja. Franklin D. Roosevelt a kissé 'alacsonyabb rangú' Fly Clubnak volt a tagja”. A Yale-en léteznek még más titkos klubok is, köztük a Farkasfej (Wolf s Head) és a Tekercs és Kulcs (Scroll & Key), hogy csak kettőt említsünk - és ahogy Rosenbaum megjegyezte, ha valaki a keleti-parti elit establishmentből nem tartozik a Halálfejes Rendbe, az egészen biztosan valamelyik másik csoport tagja. Mindenesetre egyik ilyen csoport sem tud olyan vérségi és vagyoni kapcsolatrendszert felmutatni, mint A Rend. Minden évben csupán tizenöt harmadéves hallgatót választanak ki a Yale-en, akik felsőbb éves korukban beléphetnek A Rendbe. A szigorú titoktartáson túl (A Rend tagjainak el kell hagyni a helyiséget, ha valaki megemlíti a csoportot, nehogy valamit eláruljanak) a Halálfejes Rendnek megvannak a maga tagsági fokozatai. Az újoncokat Lovagoknak hívják a régi titkos társaságokhoz (templomos lovagok, Máltai Lovagrend, johannita lovagok) hasonlóan. Ha valaki teljes jogú tag lett, Pátriárkának hívják, és úgy tisztelik, mint alapító atyát. A kívülállókat lekezelően csak 'Idegeneknek' (ill. 'Pogányoknak') vagy 'Vandáloknak' hívják. Sutton feljegyezte, hogy a Halálfejes Rend aktív tagságát „egy körülbelül 20-30 családból álló mag adja [...]. Az elsők között olyan régi amerikai családokat találunk, akik a XVII. században érkeztek a keleti partra, például a Whitney, Lord, Phelps, Wadsworth, Allen, Bundy, Adams stb. családok. Ezután olyan családok következnek, akik az elmúlt száz évben tettek szert vagyonra, fiaikat a Yale-en taníttatták, és idővel szinte régi családoknak számítottak, mint a Harrimanek, a Rockefellerek, a Payne-ek vagy a Davisonok”. Ecke szerint ezek a családok az Óvilágból magukkal hozott örökségüket és vérvonalukat akarják megőrizni. Előre elrendezett házasságokat köttetnek gyermekeikkel, „hogy megóvják vagy 'nemesítsék' a kvázi-kékvérűek genetikai vonalait, akik öröklött vagyonukat és hatalmukat a kábítószercsempészetnek, a rabszolgakereskedésnek és a jól eltervezett házasságoknak köszönhetik. Ezek az összekeveredett családok segítik és támogatják egymást a pénzügyi, politikai és genetikai hatalom megszerzéséért folytatott küzdelemben”.

108

„Az embernek [...] az az érzése támad, hogy a Halálfejes Rend családjainál sok az egymás közt házasodás - írta Rosenbaum egyetértőleg. - Évről évre mindig van egy Whitney Towsend Phelps ugyanabban a Halálfejes osztályban, amelyikben van egy Phelps Townsend Whitney. [...] Valójában félig komolyan ki lehet jelenteni, hogy A Rend az establishment számára egyfajta állandó, nemhivatalos fajnemesítési programként szolgál, mely életerős új géneket visz a stimsoni elit vérvonalába”. Az atyafiság-pártolásnak mély hagyományai vannak A Rendben. Ezt támasztja alá, hogy a Russell Trust legújabbkori pénzügyeit ifj. John B. Madden kezelte, a Brown Brothers Harriman nevű cég üzlettársa, mely a Brown Brothers & Company illetve a W. A. Harriman & Company cégek egyesüléséből jött létre 1933-ban. Madden itt az 1940-es években kezdett dolgozni Prescott Bush, a fő üzlettárs alatt, aki George Bush volt amerikai elnök apja. E három ember mind a Halálfejes Rend soraiba tartozik vagy tartozott. A tagok odaadó hűségét mutatja az az 1980-as botrány is, melyben Bush elnököt összefüggésbe hozták a Nemzetközi Kereskedelmi és Hitelbankban (Bank of Credit and Commerce International, BCCI) folyó törvénytelen ügyletekkel. Amint a bank illegális tevékenységére - és számos tekintélyes ember érintettségére - fény derült, a Bush-kormány megkísérelte meggátolni vagy leállítani az eredményes nyomozást. Végezetül a hivatalos nyomozást a Szenátus Külügyi Bizottságának Terrorizmussal, Kábítószerkereskedelemmel és Nemzetközi Műveletekkel Foglalkozó Albizottsága kezdte meg. Vezetője, John Kerry massachusettsi szenátor a Szenátusi Demokrata Kampánybizottság elnöke volt, mely a banktól jelentős pénzösszegeket kapott - és maga is a Halálfejes Rend tagja. A Kerry vezette nyomozás megfeneklett. Jack Blum, aki a Kerry-féle albizottság szaktanácsadója volt, kijelentette: „Komoly nyomozást akartam a bank ügyében, de félreállítottak. [...] A bankot érintő minden nyomot eltüntetett a magasszintű eltussolási hadművelet, ami rögtön azután beindult, hogy a vámügyesek véletlenül észrevették a miami pénzmosást, és azóta is tart”. Mind a Morganek, mind a Rockefellerek érdekeit megfelelően képviselték A Rendben. Az egyik tag, Percy Rockefeller A Rendet a Standard Oil-vagyonnal kapcsolta össze, és Morgan emberei közül számos található a szervezet tagjai közt. J. P. Morgan nem volt tagja A Rendnek, de Harold Stanley (A Rend, 1908) 1915ben csatlakozott a Morgan-féle Guaranty Trust bankválla-

109

lathoz, és végül Morgan üzlettársa lett, majd az egyesített Morgan, Stanley & Company elnöke. W. Averell Harriman (A Rend, 1913) a Guaranty Trust bizottsági tagja volt. H. P. Whitney (A Rend, 1894) és apja, W. C. Whitney (A Rend, 1863) mindketten a Guaranty Trust igazgatói voltak. A pénzügyi hatalom áramlása nem mindig a Halálfejes Rend tagjai által alkotott csatornákon keresztül történt. „ Rend ellenőrzi Andrew Carnegie tekintélyes vagyonát, jóllehet soha egyetlen Carnegie sem volt A Rend tagja - írta Sutton. - A Fordvagyont olyannyira a család kívánalmaival ellentétesen használta fel A Rend, hogy két családtag le is mondott a Ford Alapítványban betöltött igazgatósági tagságáról. Egyetlen Ford sem volt soha A Rend tagja. A Morgan név sem szerepelt soha a névsorban, ám Morgan partnerei közül sokan a belső körhöz tartoznak, mint például [Harold] Stanley [a Morgan, Stanley & Company üzlettársa], [Henry P.] Davison [fia] és [John] Perkins”. McGeorge Bundy (A Rend, 1940) a Ford Alapítvány elnöke volt 1966 és 1979 között; az 1960-as évek elejétől a közepéig pedig John F. Kennedy és Lyndon Johnson elnökök nemzetbiztonsági tanácsadója. Ugyanebben az időben bátyja, William Bundy (A Rend, 1939), aki korábban a CIA-nek dolgozott, a kelet-ázsiai és csendes-óceáni ügyekért felelős külügyminiszterhelyettes lett. Számos más nagy nevet köthetünk a Halálfejes Rendhez, például Low, Forbes, Coolidge, Delano, Taft, Stimson stb. A közelmúlt befolyásos tagjai közt van George Bush volt elnök (A Rend, 1949); William Bissell (A Rend, 1925), akinek a fivére, Richard Bissell a CIA helyettes tervezési igazgatója lett; Amory Howe Bradford (A Rend, 1943), aki 1941-ben feleségül vette Carol Warburg Rothschildot, és hamarosan a New York Times vezérigazgatója lett; Henry Luce (A Rend, 1919), aki a hatalmas és befolyásos Luce kiadóvállalat-birodalom vezetője lett, amelyik a Time és a Life magazint is kiadta; és William F. Buckley (A Rend, 1950), aki több országos lapban is rendszeresen közöl konzervatív beállítottságú cikkeket. Tarpley és Chaitkin úgy látta, ez az egész nem holmi egyetemi diákklub. „ század borzalmainak hosszú listájából sokat köszönhetünk a tehetős angolbarát amerikai családoknak, melyek átvették a Halálfejes Társaság felett az irányítást, és politikai toborzóirodaként használják. Főleg a Harriman, Whitney, Vanderbilt, Rockefeller családokról van szó, meg ügyvédjeikről, a Lordokról, Taftokról és Bundykról” - tette hozzá a szerzőpáros.

110

Más kutatók szerint a Halálfejes Rend az Új Világrend hatalmi központja. A szervezetet egyesek a Külkapcsolatok Tanácsába, a Bilderberg-be és a Trilaterális Bizottságba vezető útnak nevezték. Texe Marrs, a keresztény beállítottságú szerző és kiadó, miután elemezte A Rendnek a külpolitikára, a pénzügyekre, az oktatásra és a vallásra gyakorolt hatását, így figyelmeztetett: „ Halálfejes Rendről le kell rántani a leplet: meg kell mutatni, hogy valójában hatalmas és aktuális veszélyt jelent szabadságunkra és alkotmányos jogainkra nézve”. Rosenbaum A Rend vészjósló külsőségeinek lehetséges magyarázataként azt írta, hogy azok egyszerűen „ könnyen befolyásolható fiatal Russellnek köszönhetők, [aki] véletlenül rábukkant ugyanarra az ál-szabadkőműves hókuszpókusz-kelléktárra, amire az illuministák”. Mindazonáltal - bár talán némi gúnnyal - azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy „ keleti-parti hatalmi establishment egy történelemirányító titkos elit démoni teremtménye, és a Halálfejes Rend az egyik toborzóközpontja”. Rosenbaum azt is leírta, hogy a Halálfejes Rend szerinte „gyorsan hanyatlik”, és az elmúlt években „ csoport egyre erőtlenebb és felelőtlenebb, hedonisztikusabb és kényelmesebb, sőt, egyesek szerint deka-densebb lett”. Az 1980-as elnökválasztások idején felszínre kerültek A Rendet övező ellentmondások. Lyndon H. LaRouche, az amerikai Munkáspárt (Labor Party) korábbi országos elnöke úgy döntött, a nagy pártoktól függetlenül indul a választásokon. A New Hampshire állambeli előválasztások során LaRouche támadta George Bush republikánus elnökjelöltet A Rendhez fűződő kapcsolata miatt, és kijelentette: „ Halálfejes Rend nem csupán egy diáktársaság, nem is csupán valami különleges öregdiákok klubja a hozzá tartozó halandzsával. Ez egy nagyon komoly, nagyon elszánt kultuszszerű összeesküvés az Egyesült Államok alkotmánya ellen. Akárcsak a Cambridge-i Apostolok esetében, a Halálfejes Rend beavatottja egy életre a brit titkos hírszerzés elkötelezett ügynöke lesz”. Sok megfigyelő szerint az, hogy Bushról kiderült: köze van A Rendhez, a Tanácshoz és a Trilaterális Bizottsághoz, a New Hampshire-i forduló és végül az egész 1980-as elnökválasztás elvesztésébe került neki. „ Rend hozta létre az Egyesült Államok szinte valamennyi, kutatással, döntéshozatali tanácsadással vagy véleményformálással foglalkozó jelentősebb szervezetét, és amelyiket nem az hozta létre, abba beszivárgott és elfoglalta” - jelentette ki Sutton.

111

Számos jel arra utal, hogy Suttonnak igaza lehet. Az intézményi részvényesekkel kapcsolatban lefolytatott egyik legalaposabb vizsgálat a Kormányzati Ügyek Szenátusi Bizottsága (Senate Committee on Governmental Affairs) által 1980-ban kiadott tanulmány volt. „ nagyvállalati koncentráció szerkezete” (Structure of Corporate Concentration) című jelentés végkövetkeztetése - Donald Gibson tolmácsolásában - a következő volt: „ gazdaságban a pénzügyi intézetek dominálnak; ezek mind a Morgan-Rockefeller komplexum részét képezik vagy kiterjedt kapcsolati rendszeren keresztül fonódtak össze vele”. Gibson a jelentés tanulmányozása alapján a következőket írta: „ Morgan [cég] különböző igazgatótanácsi tagjai a száz legnagyobb vállalat közül 31-nek az igazgatótanácsában benne voltak. A Citicorp 49 másik vezető vállalattal állt ilyen kapcsolatban; a Chase Manhattan, a Chemical Bank és a Metropolitan Life mindegyikének igazgatótanácsában 24 másik vezető cég képviseltette magát. Ezek és még számos más átfedés a száz legnagyobb vállalat között egy igen sűrű szövésű kapcsolatrendszert jelent, melyet csak megerősítenek a zártkörű klubokon, közös iskolai háttéren, házasságokon, valamint a Külkapcsolatok Tanácsában[, a Halálfejes Rendben, a Trilaterális Bizottságban] és az Üzleti Tanácsban (Business Council) betöltött tagságon keresztül fennálló gyakori kötődések”. Gibson azt is megjegyezte, hogy az AT&T, a General Motors, a Du Pont, az Exxon, a General Electric, az IBM, a United Technologies és a Union Pacific cégek hat legnagyobb részvénytulajdonosa között mindenhol legalább két Morgan-Rockefellerintézmény szerepelt. Csakúgy, mint más titkos társaságok esetében, sok árulkodó kapcsolódási pont fedezhető fel a Halálfejes Rend és a CIA közt. A már említett Bus-hon, Bundyn és Bissellen kívül voltak A Rendnek más tagjai is, akikből CIA-tisztviselő lett, például F. Trubee Davison (A Rend, 1918) személyzeti igazgató; James Buckley (A Rend, 1944), a bejrúti CIA-kirendeltség főnöke; Hugh Cunningham (A Rend, 1934) Rhodes-ösztöndíjas, tervezési igazgatóhelyettes; valamint Archibald MacLeish költő (A Rend, 1915), aki a Stratégiai Szolgálatok Hivatalában (OSS) William Donovannak segédkezett a CIA megalakításában az 1940-es évek végén. „ Yale minden más egyetemnél jobban rányomta bélyegét a Központi Hírszerző Szolgálatra. A CIA-nek szinte olyan hangulata van, mint egy osztálytalálkozónak” mondta Gaddis Smith, a Yale történészprofesszora. Rosenbaum pedig fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a Yale saját

112

„tolvajnyelvén” a titkos társaságok tagjait „kísértetnek” („spook”) hívják, ugyanúgy, mint a CIA-nél a beépített ügynököket. Azonban a CIA csak egyike a számos amerikai „ábécé”-kormányhi-vatalnak [olyan szervezet, melyet egyszerűen csak a rövidített nevén emlegetnek - a ford. megj.]. Ezeket sokan azzal vádolják, hogy a változtatás és irányítás eszközeként használják őket rengeteg fedőszervezettel, alapítvánnyal, kutató- és tudományos csoporttal együtt, amiket a titkos társaságok hoztak létre és/vagy finanszíroznak. Több kutató egybehangzó állítása szerint az ilyen magánszervezeteket maguk a titkos társaságok vezető tagjai alapították.

ADÓMENTES ALAPÍTVÁNYOK ÉS „ÁBÉCÉ-ÜGYNÖKSÉGEK” Ma csak az Egyesült Államokban több mint negyvenezer adómentes alapítvány létezik; legtöbbjük láthatólag igen nemes szándékkal jött létre. Ám sokról belátható közülük, hogy valójában a titkos társaságok globalizációs és központi kormányzati célkitűzéseit segítik elő. Norman Dodd, az Alapítványokat és Hasonló Szervezeteket Vizsgáló Képviselőházi Bizottság (House Select Committee to Investigate Foundations and Comparable Organizations) kutatási igazgatója 1952-ben arról számolt be, hogy a Ford Alapítvány elnöke nyíltan a szemébe mondta: alapítványa „ Fehér Ház közvetlen utasításait követi”, melynek értelmében „ösztöndíj-adományozási rendszerünket arra kell felhasználnunk, hogy az Egyesült Államok élete megváltozzon, hogy kényelmesen eggyé tudjunk olvadni a Szovjetunióval”. A kommunizmus bukásával, az ENSZ és a NATO korának eljövetelével, valamint a különféle gazdasági megállapodások bevezetésével e cél megvalósulása mintha nem is látszana oly távolinak. Ha csak egy futó pillantást vetünk azoknak a múltbéli és jelenlegi szervezeteknek és alapítványoknak a listájára, melyeket különféle szerzők a Halálfejes Renddel, a Külkapcsolatok Tanácsával, a Trilaterális Bizottsággal, az illuminátusokkal és más titkos társaságokkal hoztak összefüggésbe, akkor sok meglepő adatot találunk. Hogy csupán néhány nevet említsünk a listáról: Nemzetközi Fejlesztési Hivatal (Agency for

113

International Development, USAID), Amerikai Szabadságjogok Egyesülete (American Civil Liberties Union), Faji Kapcsolatok Amerikai Tanácsa (American Council of Race Relations), Amerikai Sajtóintézet (American Press Institute), Rágalmazásellenes Liga (Anti-Defamation League), Arab Hivatal (Arab Bureau), Aspen Intézet, Emberközpontú Pszichológiáért Társaság (Association of Humanistic Psychology), Battelle Memorial Intézet, Viselkedéskutatási Felsőbb Tanulmányi Központ (Center for Advanced Studies in the Behavioral Sciences), Alkotmányos Jogok Központja (Center for Constitutional Rights), Kubai Tanulmányok Központja (Center for Cuban Studies), Demokratikus Intézmények Központja (Center for Democratic Institutions), Keresztényszocialista Szövetség (Christian Socialist League), Kommunista Liga (Communist League), Környezetvédelmi Alap (Environmental Fund), Fábiánus Társaság (Fabian Society), Ford Alapítvány, Alapítvány a Nemzeti Fejlődésért (Foundation for National Progress), German Marshall Alapítvány, Hudson Intézet, Csendes-óceáni Kapcsolatok Intézete (Institute for Pacific Relations), A Kábítószereket, a Büntetőjogi Felelősséget és az Igazságszolgáltatást Vizsgáló Intézet (Institute on Drugs, Crime and Justice), Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézete (International Institute for Strategic Studies), Mellon Intézet, Metafizikai Társaság (Metaphysical Society), Milner-csoport (Milner Group), Mont Pelerin Társaság, Országos Szövetség a Színesbőrűek Helyzetének Javításáért (NAACP), Egyházak Országos Tanácsa (National Council of Churches), Újvilág Alapítvány (New World Foundation), Rand Intézet, Stanford Kutatóintézet, Emberi Kapcsolatok Tavistock Intézete (Tavistock Institute of Human Relations), Elkötelezett Tudósok Egyesülete (Union of Concerned Scientists), Nemzetközi Vöröskereszt, valamint a Keresztyén Ifjak Egyesülete (YMCA, Young Men's Christian Association). Az Aspen Intézet például egy „globális konszern, mely jelentős diplomáciai befolyással rendelkezik”, valamint csaknem 60 millió dolláros nettó vagyonnal, és „gyakran lát vendégül köztársasági elnököket, miniszterelnököket, filozófusokat, államférfiakat, tanácsadókat, tanárokat, újságírókat, művészeket, aktivistákat és nagyvállalatok képviselőinek egész hadát, akik felérnek Amerika ötszáz legsikeresebb emberének listájával - írta az Aspen Times Weekly-ben Paul Anderson. - Ám az Intézet nemzeti, sőt nemzetközi jelentősége ellenére Aspen város lakói és az idelátogatók többsége számára talány marad”.

114

Az Intézet az 1940-es években alakult Humán Tudományok Aspeni Intézete (Aspen Institute for Humanistic Studies) néven; a humanizmusra való hivatkozást az 1970-es években elhagyták nevéből. Az alapítók közt volt Walter Paepcke chicagói gyáros; Robert Maynard Hutchins, a Rockefeller által irányított Chicagói Egyetem rektora; Mortimer Adler filozófus; valamint Henry Luce, a Tanács és a Halálfejes Rend tagja, a Time-Life Publications befolyásos vezetője. Mindannyian szoros kapcsolatban álltak a Chicagói Egyetemhez kötődő Encyclopaedia Britannica, Inc. kiadóvállalattal. Habár az Intézet hosszú és heves vitákat folytatott Aspen városával a terjeszkedésről és a területhasználatról, továbbra is hasznát veszi a Sziklás-hegység nyugalmat árasztó légkörének, hogy a rangos szemináriumok és konferenciák résztvevői itt pihenhessék ki magukat. A Politikai Tanulmányok Intézete (IPS, Institute for Policy Studies) a politikai paletta bal- és jobboldalát egyaránt képviselő több száz különféle csoport gyűjtőszervezete. A Washingtonban még ma is működő intézet szintén jó példája a titkos társaságokkal kapcsolatban álló szervezeteknek. Coleman így írt róla: „Az IPS azóta alakítja újra és újra az Egyesült Államok bel- és külpolitikáját, amióta James P. Warburg és az amerikai Roth-schild-képviselők megalapították, Bertrand Russellnek és a brit szocialisták amerikai hálózatának támogatásával. [...] Az IPS célkitűzései a Brit Kerekasztal által számára megfogalmazott alapelvekből erednek [...], e célok közül az egyik legfigyelemreméltóbb az volt, hogy létrehozza az alulról szerveződő újbalos 'New Left' mozgalmat az USA-ban. Az IPS-nek az volt a feladata, hogy viszályt szítson, békétlenséget és futótűzként terjedő káoszt keltsen, a baloldali nihilista szocializmus 'eszméit' terjessze, valamennyi kábítószerfajta korlátlan fogyasztásának engedélyezését követelje, és úgy általában az a furkósbot legyen, amivel fejbe lehet kó-lintani az Egyesült Államok politikai elitjét”. Coleman szerint az IPS megalapítói, Richard Barnett és Marcus Raskin olyan nagymértékben különböző mozgalmakat illetve egyéneket is irányításuk alatt tartottak, mint a Fekete Párducok, Daniel Ellsberg, Morton Halperin Nemzetbiztonsági Tanács-tag, az Időjósok (Weathermen), a Venceramos, vagy George McGovern elnökjelölt kampánycsapata. S. Steven Powell író rámutatott, hogy az IPS kinyilvánított célja az volt, hogy „leépítsen mindenfajta gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális intézményt az Egyesült Államokban”. A kommunizmus bukása előtt el-

115

végzett széleskörű vizsgálatai alapján e következtetésre jutott: „[Az IPS tevékenységének] részletes elemzéséből kiderül, hogy amivel a szervezet foglalkozik, az nagyjából és egészéből a Szovjetunió érdekeit is szolgálja. [Az] IPS kifejezetten sikeresnek bizonyult mindent elsöprő radikális célkitűzéseinek megvalósításában, mégpedig úgy, hogy közben fenntartotta a liberális beállítottságú tudományos kutatóközpont látszatát”. A kutatók szerint az IPS-t számos, a Külkapcsolatok Tanácsához kötődő szervezet támogatja, mint például a Rubin Alapítvány, melyet a New York-i Lord, Day & Lord ügyvédi iroda képvisel. A Lord család tagjai 1898 óta vannak a Halálfejes Rend tagjainak sorában. Winston Lord (A Rend, 1959), aki korábban Henry Kissinger tanácsadója volt, 1983-ban a Tanács elnöke lett, később pedig Reagan elnök kínai nagykövete. A Ford Alapítvány elnöke sokáig a mindenütt jelenlévő McGeorge Bundy volt, aki a Tanácsnak és a Halálfejes Rendnek is tagja volt, valamint nemzetbiztonsági tanácsadóként szolgált, és az ő hivatali ideje alatt történt meg a Tonkini-öbölbeli incidens, mely a vietnami háború kitöréséhez vezetett. Az 1980-as évek közepén egyre erősödő mozgalom jelentkezett az Egyesült Államok alkotmányának újrafogalmazására. A mozgalom terjeszkedése részben a Demokratikus Intézmények Kutatóközpontjának (Center of the Study of Democratic Institutions) volt köszönhető, mely a Ford Alapítvány pénzéből jött létre. A kezdeményezés a széleskörű ellenkezés hatására eredménytelen maradt. A tehetős réteg világnézetének terjesztése a jelentős oktatási központoknak nyújtott támogatásokon keresztül zajlik, mint például a Londoni Közgazdaság- és Politikatudományi Intézet (London School of Economics and Political Science) esetében. Az iskola megalapításához szükséges pénz a Rockefeller Alapítványtól, a Carnegie United Kingdom Trust Fundtól és másoktól érkezett, akik kapcsolatban álltak a J. P. Morgan & Company-val. A híres és tekintélyes intézetet Sidney James Webb létesítette, a Fábiánus Társaság egyik alapító tagja. Az evolucionista szocialistákat tömörítő Fábiánus Társaság 1883-ban jött létre Londonban. Nevét Fabius Cunctator (a Késlekedő) római hadvezérről kapta, akinek sikerült Hannibál jóval nagyobb seregét visszavo-nulásos támadások sorozatával legyőznie. Mivel a szemből való szabályos ütközeteket kerülte, Fabius hosszú távon győzelmet aratott. A fábiánus szocialisták, akiknek célja „ társadalom újjászervezése volt a földtulajdon

116

nak és az Ipari Tőkének az egyéni és osztályuralom alóli felszabadításával”, követték Fabius harcmodorát. Igazából csak a módszerekben különböztek a fábiánus szocialisták és a kommunisták. Míg a kommunisták forradalom útján akarták felállítani a szocialista kormányokat, addig a fábiánusok megelégedtek azzal, hogy a propaganda és a törvényhozás segítségével lassanként teremtsék meg a szocializmust. A fábiánusokat egyszer egyik legjelesebb tagjuk, H. G. Wells marasztalta el módszereik miatt. 1906-ban Wells a következőket mondta: „Társaságunkban [...] valami furcsa, önhitt ravaszságot tapasztalok, mintha abban hinnénk, hogy a világot úgy tudjuk a szocializmus felé terelni, hogy észre sem veszi”. Ahelyett, hogy elfogadták volna a nagyobb nyitottságra való felhívást, a fábiánusok Wellst figyelmen kívül hagyva megmaradtak lopakodó, ravaszkodó taktikájuknál. A nevezetes fábiánusok közt volt George Bemard Shaw és az angol közgazdász, John Maynard Keynes is, akinek a nagyobb államadósságra és szigorúbb kormányzati gazdaságirányításra épülő „új közgazdaságtana” volt az amerikai közgazdaságtan legfőbb pillére - egészen a Reagan-féle gazdaságpolitika eljöveteléig és az „ellenreformáció”-ig, melyet a Chicagói Egyetem közgazdásza, Milton Friedman alapozott meg monetarista elméleteivel. Miután a fábiánusoknak az angol Liberális és Konzervatív pártban nem sikerült érvényesíteni szocialista elveiket, 1906-ban megalapították az igencsak hatékony Brit Munkáspártot (Labour Party). A XX. század elején Webb, a Fábiánus Társaság alapítója külön tanintézetekből álló szövetséggé szervezte át a Londoni Egyetemet, elfogadtatta az 1902-es és 1903as angol közoktatási törvényt, továbbá létrehozta a már említett Londoni Közgazdaság- és Politikatudományi Intézetet. Az Intézet híres tanulói közt volt David Rockefeller; ifj. Joseph Kennedy és kisebbik öccse, a későbbi elnök, John F. Kennedy; ifj. Robert Kennedy; Daniel Moynihan későbbi szenátor; Zecharia Sitchin író; és Eric Sevareid hírolvasó. Azon „ábécé”-kormányügynökségek között, melyekről gyanítható, hogy a titkos társaságok irányítása alatt állnak, nemcsak a CIA-t találjuk. Ott van például a Nemzetbiztonsági Tanács (NSC, National Security Council), a Szövetségi Nyomozóiroda (FBI), a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA, National Security Agency), a Nemzetvédelmi Hírszerző Ügynökség (DIA, Defense Intelligence Agency), a Nemzeti Felderítő Iro-

117

da (NRO, National Reconnaissance Office), a Kábítószerellenes Ügynökség (DEA, Drug Enforcement Agency), az Alkohol-, Dohány- és Lőfegyver-ellenőrző Hivatal (BATF, Bureau of Alcohol, Tobacco and Firearms), az Adóhivatal (IRS), a Szövetségi Válságkezelő Ügynökség (FEMA, Federal Emergency Management Agency), és még sok más. Ezek az ügynökségek maguk is titkosan működnek, vagy nemzetbiztonsági okokra, vagy a nyomozás eredményességére, vagy az adatközlők és a bűnügyi akták biztonságának védelmére hivatkozva. A Nemzetbiztonsági Tanács kiváló példa arra, hogyan irányítják a titkos társaságok tagjai belülről a kormányt. A szervezetet az 1947-es Nemzetbiztonsági Törvény értelmében hozták létre, és azóta egyre növekvő mértékben befolyásolja az Egyesült Államok döntéshozatalát, köztük azokat a döntéseket is, melyek a fegyveres erők bevetéséről szólnak. A legtöbb amerikainak fogalma sincs róla, hogy kikből áll a Nemzetbiztonsági Tanács. Lehet, hogy sokakat meglep, de a Tanács felső vezetői: az Egyesült Államok elnöke, az elnökhelyettes, a külügyminiszter és a hadügyminiszter - márpedig ezeket a beosztásokat a XX. század folyamán legtöbbször a Külkapcsolatok Tanácsának vagy a Trilaterális Bizottságnak a tagjai töltötték be. Ha a kormányzat és az üzleti élet legfelső vezetését a titkos társaságok irányítják ahogyan azt a témában publikálók többsége állítja -, akkor az alárendelt ügynökségek és részlegek tevékenysége nem sokban befolyásolhatja az eseményeket. A kormányhivatalnokok, akik legtöbbször tisztességes és jószándékú alkalmazottak, csupán a feletteseik utasításait és irányelveit követik. Sok kormányzati dolgozó elvesztette az állását vagy felmondott, mert olyan irányelvekkel találta szemben magát, amik mindenkit megdöbbentenek és összezavarnak, akinek nincs tudomása a legbelső titkokról. Sokan azt gondolják manapság, hogy az embereknek ezen kicsiny csoportja, a barátaikkal és üzleti partnereikkel egyetemben, nemcsak a világ legjelentősebb ügyeinek jó részét manipulálja, de ráadásul az adómentes alapítványokat is irányítja. Ezek az emberek számtalan módon kapcsolódnak egymáshoz: a nemzetközi üzleti és politikai életen, konferenciákon, társasági összejöveteleken, alapítványokon stb. keresztül, ezért összetartozó és összetartó csoportot alkotnak. A csoportot többféleképpen hívták már: Új Világrendnek, 300-ak Bizottságának, illuminátusoknak, Titkos Testvériségnek, vagy gyakran egyszerűen csak így: „ők”. Nem egy szerző még azt is feltételezi, hogy ezeket a személyeket is valamilyen nem embe-

118

ri intelligens lények vezérlik vagy irányítják, akiket „börtönfelügyelőknek” vagy „Őröknek” („Custodians”) is hívnak. „ XX. század hajnaláig az Új Világrend gondolatának központja a szabadkőművesség volt, később a felvilágosult [„illuminizált”] szabadkőművesség, de aztán a ma is létező Kerekasztal Társaságok és amerikai testvérük, a Külkapcsolatok Tanácsának eljövetelével a fáklya továbbadódott egyik évszázadról a másikra” - írta William T. Still újságíró. 1999 közepére úgy tűnt, újabb kézbe kerül a jó öreg fáklya, amint közeledtek a 2000-es amerikai elnökválasztások. A vezető republikánus jelölt az „együttérző konzervativizmust” hirdető George W. Bush volt; apja, Bush ex-elnök a CIA korábbi igazgatója volt és az összes eddig felsorolt titkos társaság tagja. Clinton elnökhelyettese, a Tanács-tag Al Gore sokkal kevésbé biztosan vezette a demokrata elnökjelöltek versenyét. Gore már az elején a New York-i tőzsde irányfényeitől várt eligazítást. Az amerikai választópolgár tehát ismét a globalisták által támogatott Bush illetve a globalisták által támogatott Gore között választhatott. Nem kétséges, hogy a választási eredményektől függetlenül a globalisták győznek. 1999 végén a globalizmusnak egy kis kellemetlensége akadt, amikor is több mint hatvanezer tüntető - akik közt válogatás nélkül volt szakszervezeti aktivista, környezetvédő és szigorú alkotmánypárti is - tiltakozott az Egyesült Államok szuverenitásának és számos munkahelynek az elvesztése miatt a Világkereskedelmi Szervezet (WTO, World Trade Organization) seattle-i találkozója alatt. Egyáltalán nem meglepő módon a nagyvállalatok kezében lévő hírközlő média féktelen lázongó csőcselékként állította be a tüntetőket - pedig egyes beszámolók szerint csak akkor kezdődtek a bajok, amikor az állig felfegyverzett rendőrök gumibottal és könnygázzal támadtak rájuk. Az ellentmondásos Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT, General Agreement on Tariffs and Trade) szimpla átkeresztelésével 1995-ben létrehozott WTO sokak szemében csupán annak a Bilderberg-célkitűzésnek az eszköze, hogy mindenfajta kereskedelmi korlátozást eltöröljenek. Karl Marx már 1848-ban megjegyezte, hogy a szabadkereskedelem „egyesíti a nemzeteket” és „elősegíti a társadalmi forradalmat”, majd kijelentette: „én a szabadkereskedelem híve vagyok”. Az Új Világrend megteremtésére tett erőfeszítések egyre inkább elérni látszanak céljukat; eközben azok az írók és kutatók, akik gyanakvással figyelik a titkos társaságok és a kormányzatban, üzleti életben és alapítva

119

nyokban jelen lévő anyagi támogatóik szerepét, rengeteg elkedvetlenítő akadállyal találkoznak, ha a tényeket napvilágra akarják hozni. A nagyobb kiadók és a hírügynökségek nem adják közre és nem terjesztik írásaikat; az ilyesmivel foglalkozó szerzőket gyakran csúfondárosan „vészmadárnak” vagy „összeesküvéselméletgyártónak” nevezik. Néha még meg is fenyegetik azokat, akik túl sokat akarnak tudni. Az átlagember tekintete zavaros lesz, ha titkos társaságokról vagy feltáratlan történelmi tényekről hall, hiszen ahhoz van hozzászoktatva, hogy csak a napi sajtóban megjelent hírekkel foglalkozzon. Ha mindebből valami igaz lenne - kérdezi -, az miért nincs benne az esti híradóban?

AMIAHÍREKBŐL KIMARAD A hírközlő tömegmédia nem titokban működik, de belső felépítése és működése a legtöbb ember számára rejtély marad. Befolyását viszont semmiképpen nem szabad alábecsülni. 1998-ban senki nem tudott sokáig a Clinton-kormány azon lépésére figyelni, amikor nukleáris technikát adtak el Kínának, sem arra, hogy az elnök megkérdőjelezhető rendeleteket írt alá, például azt, melynek értelmében az Egyesült Államok déli határa mentén több mint 150 mérfölddel (közel 250 kilométerrel) kiterjesztették a nemzetközi övezetet. A tömegmédia hatására ugyanis mindenki csak Clinton szexbotrányaira figyelt. „Lehet, hogy a média nem mindig tudja megmondani, mit gondoljunk, de abban verhetetlen, hogy megmondja, miről gondolkodjunk” - jelentette ki Michael Parenti médiakritikus. Sokan panaszolják, hogy a vezető média felületes, konformista, és szubjektíven válogatja meg híreit. A Pew Kutatóközpont által nemrégiben végzett felmérések szerint a megkérdezetteknek körülbelül 60 százaléka tartja részrehajlónak és pontatlannak a híradásokat. A híripar egyik kiadványa, az Editor & Publisher kutatásai alapján kiderült, hogy ezzel maguk az újságírók is egyetértenek. A megkérdezett újságírók közel fele tartja a tudósításokat pontatlannak és felszínesnek. A médiakritikusok szerint a tömegtájékoztatás célja nem az, hogy beszámoljon a valóságról, hanem hogy a médiatulajdonosok szemszögéből mutassa be az eseményeket. Parenti úgy látja, a sajtó dolga nem más, mint hogy „folyamatosan újrateremtse a valóságról alkotott képet oly módon,

120

hogy az a fennálló társadalmi és gazdasági osztályhatalmat igazolja”. Az, hogy a nézőpont el van ferdítve, olyan apróságokban mutatkozik meg egészen tisztán, mint hogy a munkaadók és munkavállalók közötti konfliktusok esetében mindig „ dolgozók kezdeményezte vitáról” hallunk, soha nem „ cégvezetés kezdeményezte vitáról”. Parenti azt is megfigyelte, hogy a munkaadó mindig „ajánlatot tesz”, a dolgozók viszont „követelésekkel állnak elő”. „ „hírként” közölt dolgok legnagyobb része valójában nem más, mint a hivatalos vélemény kritika nélküli átadása a gyanútlan közönségnek” - írta Parenti. „Amit [a riporterek] objektivitásnak beállítva próbálnak eladni, az csak valami közömbös semlegesség” - fogalmazott Britt Hume újságíró, aki szerint a riporterek „ne tárgyilagosak próbáljanak lenni, hanem őszinték és becsületesek”. Mindenesetre az összmédia hatalma elképesztő. A Veronis, Suhler & Associates által készített 1994-es tanulmányból megtudjuk, hogy az átlagamerikai naponta több mint négy órát tévézik, három órán át hallgat rádiót, negyvennyolc percig kazettát vagy CD-t, huszonnyolc percig olvas újságot, tizenhét percig könyvet és tizennégy percig magazinokat. A fenti időpazarló termékeket előállító médianagyvállalatok hatalmának egyesítése az 1990-es években szédületesen felgyorsult: a korábban nagy tekintéllyel bíró hírközlő orgánumokat gyakorlatilag hirdetési terjesztőhálózatokká alakították át. És még ezeknek a száma is egyre csökken. Ben Bagdikian, a Berkeley-i Kaliforniai Egyetem Újságíróiskolájának korábbi dékánja azt írta, hogy 1982-ben ötven társaság kezében volt az USA tömegtájékoztatásának legnagyobb része. 1990 januárjában ez a szám már csak huszonhárom volt. 1997 végére tízre csökkent. A Standard & Poor's Industry Surveys-Publishing címmel megjelent sajtóipari felmérés szerint a tíz vezető médiatársaság a legnagyobbtól a legkisebbig haladva a következő volt: Time-Warner (magazinok, rádió, TV, kábeltévé); Walt Disney Company (újságok, magazinok, rádió, TV, kábeltévé); Tele-Communications Inc. (kábeltévé); News Corporation (újságok, magazinok, rádió, TV, kábeltévé, egyéb); CBS Corp. (rádió, TV, kábeltévé, egyéb); General Electric (rádió, TV, kábeltévé); Gannett Company (újságok, rádió, TV, kábeltévé); Advance Publications (újságok, magazinok); Cox Enterprises (újságok, rádió, TV, kábeltévé); és a New York Times Company (újságok, magazinok, rádió, TV). Ennek a tíz társaságnak az éves bruttó jövedelme külön-külön is nagyobb, mint az utánuk következő tizenöté együttvéve.

121

Az 1990-es években „ telekommunikációs cégek a lehető leglátványosabban és legdrámaibban küzdöttek a nagyvállalatok szövetkezéséért és egyesüléséért - írta Greider „Egységes világ, akár tetszik, akár nem” (One World, Ready or Not) című könyvében. - Az AT&T, a Time Warner, a TCI, az MCI az Ameritech, a Nynex, a CBS, az ABC, a Disney és még sok másik cég - elképesztő volt látni a rengeteg átfedést az üzletkötéseikben, ahogy az amerikai cégek óriási lendülettel egyesítették piaci hatalmukat és technikai tőkéjüket a kábel- és telefonrendszerek, a hírközlés, a filmkészítés, a kiadás és más médiumok területén, miközben külföldön is telekommunikációs társulásokat ütöttek nyélbe. Az amerikai fogyasztók biztosították a es telefonszolgáltató tőkét ezekhez a gigászi vállalategyesítésekhez, hiszen a kábel társaságoknak fizetett díjak állami szabályzása megszűnt. Nyilvánvaló volt, hogy az egésznek a nyertese a maréknyi kiterjedt és hatalmas médiakombinát lesz, olyan egyeduralommal, mint az 1890-es években a vasút- és olajtrösztök”. A második világháborús veteránokat talán elszomorítja, ha megtudják, hogy miután 1998 júliusában megvette a Random House kiadóvállalatot, a német Bertelsmann A. G. lett az angol nyelvterület legnagyobb kereskedelmi kiadócége. Ez az egy vállalat irányít ma több mint húsz fontos kiadót, köztük a következőket: Ballantine, Bantam, Crown, Del Ray, Delacorte Press, Broadway Books, Dell, Diai, Doubleday, Fawcett, Harmony, Laurel, Pantheon, Princeton Review és Times Books. A Bertelsmann kiadóhatalom (melynek székhelye Mayer Rothschild szülővárosában, Frankfurtban van) ráadásul 1998 októberében a barnesandnoble.com-nak, a hasonló nevű kiadó internetes oldalának 50 százalékos tulajdonosi hányadát is megszerezte. A vállalategyesítéseken túl egyre kevesebb a terjesztővállalat is, pedig ezek elengedhetetlenek ahhoz, hogy az információk minél szélesebb körben minél több emberhez eljussanak. A Standard & Poor's szerkesztői megjegyezték, hogy 1996-ban a terjesztési problémák, amiket a korábban független terjesztők összevonása okozott, „megzavarták a szállítások teljesítését és a kiskereskedőkkel való kapcsolatokat; [...] rendszeresen voltak lemondott, elmulasztott vagy elkésett szállítmányok”. Különböző szerzők évek óta panaszkodnak arról, hogy a kényes kérdésekről szóló könyvek mintha mindig terjesztési vagy reklámozási problémákkal küszködnének. Évente körülbelül nyolcszáz új magazin indul el a meglévő mintegy tizennyolcezer mellett (bár ezek legtöbbje már az első év után tönkremegy), ami rávilágít a terjesztés fontos szerepére.

122

A nagyobb bankok jelentős részvénymennyiséggel rendelkeznek az egyre csökkenő számú médiavállalatban, amelyeket viszont a titkos társaságok tagjai irányítanak. „ Külkapcsolatok Tanácsához és az Üzleti Kerekasztalhoz hasonló döntéshozatalbefolyásoló elitcsoportok olyan irányba terelik az ország dolgait, amerre az számukra anyagilag kedvező -írta Martin A. Lee és Norman Solomon 1990-ben. - A General Electric, a CapCities, a CBS, a New York Times és a Washington Post igazgatótanácsában mind ülnek olyan tagok, akik a Tanácshoz tartoznak”. A helyzet mára sem változott szinte semmit. Az 1998-as Standard & Poor's Corporation Records című cégjelentést végiglapozva láthatjuk, hogy a vezető médiatársaságok igazgatótanácsaiban több Tanács- és Trilaterális Bizottság-tag is jelen van. A gyakran újságíróként dolgozó titkos társasági tagokkal súlyosbított nagyvállalati tulajdonlás lehet a magyarázat arra, miért nem foglalkozik az amerikai „tényfeltáró” média a Bilderberg-csoport, a Trilaterális Bizottság és a Tanács találkozóival. E titkos társaságok taglistája ugyanis olyan, mintha a tömegtájékoztatás „ki kicsodáját” olvasnánk végig. A tagok közt van számos korábbi és mai médiavállalat-vezető, mint például: Laurence A. Tisch és William Paley (CBS), ifj. John F. Welch (NBC), Thomas S. Murphy (ABC), Robert McNeil, Jim Lehrer, III. Hodding Carter és Dániel Schorr (Public Broadcast Service, azaz Közszolgálati Iroda), Katherine Graham, Harold Anderson és Stanley Swinton (Associated Press), Michael Posner (Reuters), Joan Ganz-Cooney (Children's TV Workshop, azaz Gyermektévé-műhely, a Szezám utca is itt készül), W. Thomas Johnson (CNN), David Gergen (U. S. News & World Report), Richard Gelb, William Scranton, Cyrus Vance, A. M. Rosenthal és Harrison Salisbury (New York Times), Ralph Davidson, Henry Grunwald, Sol Linowitz és Strobe Talbott (Time), Robert Christopher és Phillip Geyelin (Newsweek), Katherine Graham, ifj. Leonard Downie és Stephen S. Rosenfeld (Washington Post), Arnaud de Borchgrave (Washington Times), Richard Wood, Robert Bartley és Karen House (Wall Street Journal), ifj. William F. Buckley (National Review), valamint George V. Grune és William G. Bowen (Reader's Digest). Mindezen túlmenően a médiát birtokló nagyvállalatok igazgatótanácsaiban is a titkos társaságok tagjai ülnek. Számos ismert riporter, televíziós műsorvezető és cikkíró van, akik a Tanács és/vagy a Trilaterális Bizottság tagjai, mint például: Dan Rather, Bill Moyers, C. C. Collinwood, Diane Sawyer, David Brinkley, Ted

123

Koppei, Barbara Walters, John Chancellor, Marvin Kalb, Daniel Schorr, Joseph Kraft, James Reston, Max Frankéi, David Halberstram, Harrison Salisbury, A. Ochs Sulzberger, Sol Linowitz, Nicholas Katzenbach, George Will, Tom Brokaw, Robert McNeil, David Gergen, Mortimer Zuckerman, Georgie Ann Geyer, Ben J. Wattenberg és még sokan mások. Nem csoda, hogy annyi kutató a hallgatásra való összeesküvést gyanít a média e nagyságai részéről. Vannak aztán az úgynevezett médiafigyelő szervezetek, mint például a Pontosság a Médiában (AIM, Accuracy in Media). Sokak szerint ezek a köz érdekeit védelmezik. Nem így gondolja azonban Michael Collins Piper író, aki 1990-ben nyilvánosságra hozta, hogy az AIM megalapítója, Reed Irvine évente 37 000 dollárért a Federal Reserve „nemzetközi pénzügyi részlegének tanácsadójaként” dolgozott. Leszögezve, hogy a Fed tagjai közül sokan a titkos társaságokban is tagok, Piper így írt: „ mai napig sem Irvine, sem az AIM nem foglalkozik olyan témákkal, melyek érzékenyen érintenék a nemzetközi hatalmi elit érdekeit, legyen az a Bilderberg-csoport, a Trilaterális Bizottság, a Külkapcsolatok Tanácsa, vagy a magánkézben lévő Fed titkai”. Vannak mindezen felül olyan pontok, ahol az információáramlás csatornái beszűkülnek; ilyen az Associated Press hírügynökség nemzetközi részlegének íróasztala New Yorkban, ahol egyetlen ember dönt arról, milyen külföldi hírek kerülnek bele a távirati irodai hálózatba az USA-ban. Fontos megértenünk: a tömegtájékoztatás feletti valódi ellenőrzés nem az országszerte keményen dolgozó szerkesztők, riporterek és hírigazgatók ezreinek közvetlen ellenőrzését jelenti, hanem az információ elosztása és terjesztése feletti uralmat. A nyomás iszonyatosan nagy, mivel a sajtómunkások attól tartanak, elveszthetik állásukat vagy értesüléseik forrását. Az országos lapok számos cikkírója kényszerül bennfentes összeköttetéseihez fordulni, hogy szaftos cikkek szülessenek. Értesüléseik nagyrészt kormányzati forrásokból származnak, ám e források hamar „elapadnának”, ha nem a megfelelő dolgokat írnák le. Még a legszókimondóbb riportereknek is vissza kell fogniuk magukat, ha meg akarják tartani bennfentes kapcsolataikat. Az egyre inkább központosított nagyvállalati médiatulajdonlás miatt a - régóta közszolgálati alapelvnek tekintett - tárgyilagos tényszerűség eltűnik a hírekből, helyette a nézettség alapján kiszámított bevételen lévő nyereség a döntő. A Kennedy elleni merénylet idején a három nagy tele-

124

víziós hálózat, az ABC, a CBS és az NBC hírrészlegei részben közszolgálati támogatásból működtek. Ma ugyanezeket a hírrészlegeket ugyanolyan alapon támogatják, mint a műsorszerkesztőségeket, így aztán ezek is a minél nagyobb nézettségre törekszenek. A hír ma „egyfajta árucikk a piacon, az újságírás már nem szent szakma mondta a CBS korábbi tudósítója, Daniel Schorr. - Ma ez az egész már nem számít. Felveszed a pénzt, a közszolgálatiság meg menjen a fenébe”. Az újságírás egyik nagy öregje, Walter Cronkite egyetértett ezzel. Egy szakmai lapban idézték állítását, miszerint a jelenlegi televíziós újságírás „katasztrofális és veszélyes”; ugyanitt elítélte „ részvényeseket kielégítő [...] mértéktelen haszonra való törekvést. Akkora nyereséget követelnek, amekkora a szórakoztatóiparban szokásos, és ezzel mindannyiunkat lejáratnak”. „Hol van ma már a különbség a Jerry Springer vezette szórakoztató beszélgetős műsor és a CNN-híradó három esti kiadása között?” - tűnődött a 60 Minutes tudósítója, Morley Safer. Az amerikai „tényfeltáró” média, vagy, ahogyan előszeretettel ábrázolják magukat, a „házőrzők” inkább ölebnek tűnnek a tulajdonos nagyvállalatok előtt. Ez magyarázatot adhat arra, hogy az Alternet független hírügynökség által az 1995-ös év tíz legfontosabb „cenzúrázott eseménye”-ként megnevezett történet közül hatban miért épp olyan üzleti hírekről volt szó, mint a telekommunikáció monopolizálása, a gyermekmunka egyre romló helyzete, a kormány növekvő beruházása a nukleáris fegyverkezésbe, az egészségügyi iparban elkövetett csalások, a vegyipar törekvése a környezetvédelmi törvények eltörlésére, és az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (North American Free Trade Agreement, NAFTA) valóra nem váltott ígéretei. Az ilyen hírek azért nem jutottak el a nagyközönséghez, mert amint Greider nagyon pontosan rámutatott, „aki a gazdaság hagyományos módszereiről szóló uralkodó nézeteket megkérdőjelezi, azt szigorúan helyreteszi a sajtó és a multinacionális érdekek”. Különösen furcsa, hogy az amerikai „házőrző” média egyáltalán nem foglalkozik azzal, kinek a tulajdonában vannak a médiát és az országot irányító nagyvállalatok. Hogy miért nem feszegetik a kérdést, arra jó példa lehet az NBC-TV egyik híranyagkutatójáról szóló történet. A tévés 1990-ben felkereste Todd Putnamet, a National Boycott News (Országos Bojkott Hírlap) szerkesztőjét. Arra volt kíváncsi, „melyik a jelenleg folyó legnagyobb bojkott”. Putnam megmondta neki: „ legnagyobb boj-

125

kott az országban a General Electric ellen folyik”. Erre a tévés rávágta: „Hát azzal nem foglalkozhatunk... Illetve megtehetnénk, de nem fogjuk”. Négy évvel korábban, 1986-ban az NBC-t a General Electric vásárolta meg.

MEGJEGYZÉSEK

Senki sem vitathatja, hogy ma is léteznek titkos társaságok. A Trilaterális Bizottság, a Külkapcsolatok Tanácsa, a Bilderberg-csoport és a hasonló szervezetek létezése bizonyított tény. Ami még tisztázatlan, az a világ jelentős eseményei feletti hatalmuk és befolyásuk mértéke. Az sem kétséges, hogy e titkos társaságok tagjai hihetetlen hatalommal rendelkeznek a világ óriásvállalatainak és bankjainak nagy része felett. E vállalatok ugyanakkor az alapvető ásványi anyagokat, az energiaipart, a közlekedést, a gyógyszergyártást, a mezőgazdaságot, a távközlést és a szórakoztatóipart felügyelik, egyszóval a modern élet létfontosságú részeit. E titkos társaságok jelölik és képezik ki a magasrangú kormánytisztviselők belső magvát alkotó embereket is, akik egymás között állandóan cserélődnek ugyanazokon a posztokon. Ezek a hivatalnokok legtöbbször a titkos társaságok által kimunkált és kívánatosnak tartott célkitűzéseket valósítják meg. Befolyásolják továbbá az országos választásokat és a nemzetpolitikát, ám különös módon a legkisebb hatással sincs rájuk semmiféle vizsgálat, sem a kormányzat, sem a tömegtájékoztatás részéről. 1913-as megalakítása óta a Fednél, az Egyesült Államok nemzeti bankrendszerénél még soha nem hajtottak végre külső, elfogulatlan revíziót, annak ellenére, hogy ennek szükségessége időközönként felmerült. Ugyanez mondható el a befolyásos magánalapítványokról is, melyek a modern tudomány és kultúra számtalan területét irányítják. Mindezek alapján arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a modern titkos társaságok fő célja az egységes világkormány létrehozása, mellyel együtt központosított társadalmi ellenőrzés jön létre és megszűnik a nemzeti önrendelkezés. Ez a terv lassan megvalósulni látszik, főleg a kormányok és nemzetgazdaságok feletti egyre növekvő nagyvállalati és pénzügyi hatalomnak köszönhetően. Samuel Berger, aki Clinton elnök nemzetbiztonsági tanácsadója és a

126

Bilderberg-találkozók rendszeres résztvevője volt, nemrégiben a Brookings Intézetben tartott konferencián nyilvánvalóvá tette a csoport szemléletmódját, amikor így beszélt: „ globalizáció - a gyorsuló ütemű gazdasági, technikai, kulturális és politikai integráció folyamata - nem választás kérdése. Egyre inkább tény. Olyan folyamat, mely kikerülhetetlenül végbemegy, akár akarjuk, akár nem. Olyan folyamat, amit mindenki csak a saját felelősségére hagyhat figyelmen kívül”. Senki sem állítja, hogy a globalizáció kérdését figyelmen kívül kellene hagyni. Épp ellenkezőleg: az összeesküvéseket tanulmányozó írók minél nyíltabban szeretnének a kérdéssel foglalkozni. A vezető média az, ami elzárkózik a témától. Még az is meglehet, hogy a világkormány kívánatos volna. Mindenesetre elkerülhetetlennek tűnik. És nincs is benne semmi újdonság. A világuralomra törekvés gondolata már Nagy Sándor ideje előtt megfogalmazódott egyesekben. Miért van hát ennyi titkolózás ma a kérdés körül? Hogy vajon az egységes világkormány terve az emberek leigázására szőtt gonosz összeesküvés-e, vagy pedig egyszerű kísérlet egy természetes evolúciós ugrás megté telének elősegítésére - ez továbbra is eldöntendő kérdés, és megválaszolásában a tömegmédia, úgy tűnik, nem lesz segítségünkre. Egy dolog azonban egészen biztos. A globalizáció (vagy egységes világkormány, vagy Új Világrend) nyilvánvalóan nem pusztán a konspirációkkal foglalkozó szerzők meg a paranoiások fantazmagóriája, hanem a titkos testvériségek, szervezetek és csoportosulások határozottan kinyilvánított célja - ezek pedig a régi rendek, a szabadkőművesek, a Kerekasztalok és az illuminátusok örökségét viszik tovább, amiről később még részletesen szót ejtünk. Quigley és az idézett jól felkészült szakértők egybehangzó nyilatkozatai az uralkodó réteg létezéséről - sok más írónak a titkos hatalmat illető gyanakvásával együtt egy olyan társadalmi légkör kialakulásához vezettek, amelyben az átlagember egyre inkább úgy érzi: szinte semmi befolyással nincs az ország vagy a saját maga sorsára nézve. Nem feltétlenül kell hinnünk egy ennyire kiterjedt összeesküvésben. Ám fontos tisztában lennünk azzal, hogy van, aki hisz ebben és ennek megfelelően cselekszik. Hogy megértsük a körülöttünk lévő világot, muszáj minden bizonyítékot megvizsgálnunk, ha nem akarjuk, hogy erőt vegyen rajtunk a kóros üldözési mánia, vagy hogy alaptalanul és gyermekien elhiggyünk mindent.

127

A bizonyítékok pedig egyértelműen igazolják, hogy a titkos társaságok tagjainak közös céljuk van, és hogy e tagok, a rokonaik, üzlettársaik és alkalmazottaik szoros kapcsolatban állnak egymással. Vitathatatlan, hogy az újkori titkos társaságok kiemelkedő alakjai - akiket vérségi, házastársi, társasági és üzleti viszonyok fűznek egymáshoz -irányítják a nemzetközi nagyvállalatokat, melyek a mai élet sok területét uralják üzleti hatalmuk, a hirdetőipar, a kormányzat és a tömegtájékoztatás útján. Mayer és Nathan Rothschild, Cecil Rhodes és Alfred Milner, J. P. Morgan és John D. Rockefeller kora óta ők uralják a terepet. Az ő társaságaik pedig közvetlenül visszavezethetők még korábbi titkos szervezetekre, s így a történelmen végigfutó konspirációs láncot alkotnak. Úgy látszik, egy olyan tervet követnek, melyet sok-sok évvel ezelőtt gondoltak ki és fogalmaztak meg. Ez a terv, mely az illuminátusok és a szabadkőművesség célkitűzéseiből nőtte ki magát, a szabadkőműves Cecil Rhodes Kerekasztal Társaságaiban kezdett életre kelni. Továbbéltetői a Nemzetközi Ügyekkel Foglalkozó Királyi Intézetnek, a Külkapcsolatok Tanácsának, a Trilaterális Bizottságnak és ezek számos alapítványának és trösztjének az „illuminizált” (felvilágosult) tagjai voltak. E vérfertőző testvériség a titkosszolgálatok segítségét is igénybe vette, mind Nagy-Britanniában, mind Amerikában, hogy terveit megvalósíthassa. Mindez számos kérdést vet fel. Ha a Külkapcsolatok Tanácsa, a Trilaterális Bizottság és a Bilderberg mind csupán ártatlan és jószándékú emberek gyülekezete, akik egy békés és virágzó világ megteremtésén fáradoznak - ahogy állítják akkor miért titkolóznak? Miért a sok fedőszervezet, melyek némelyike meghirdetett céljaiban ellentmond a többinek? Miért ódzkodnak ennyire nyilvánvalóan a közfigyelemtől? És ezzel elérkeztünk a legfontosabb kérdéshez: ha valóban létrehoznak egy központi egységes világkormányt, ki fogja megakadályozni, hogy egy Hitlerhez hasonló zsarnok vegye kezébe az irányítását? A titkosságon van a hangsúly. Ha egy tevékenység jogos és tisztességes, akkor annak el kell tudnia viselni a nyilvános vizsgálódás reflektorfényét. Amikor majd e titkos társaságok belső ügyei a nyilvánosság elé kerülnek, mindenki képes lesz maga eldönteni, mennyire nemesek szándékaik és célkitűzéseik. Addig pedig a szorgos kutatónak csak a történelmi feljegyzések maradnak, melyeket átrostálva, a részleteket összeillesztve bizonyíthatja vagy megcáfolhatja a titkos szervezetek világméretű befolyását, egyszóval: keresgélheti az összeesküvés árulkodó ujjlenyomatait.

128

MÁSODIK RÉSZ

129

AZ ÖSSZEESKÜVÉS NYOMAI A háborúzás nem egyéb, mint szélhámosság. [...] A háborúk lényege alapvetően a pénz. A bankárok kölcsönöket folyósítanak idegen országoknak, és amikor ezek nem tudnak fizetni, az elnök tengerészgyalogosokat küld a pénzért. (Smedley D. Butler /1881-1940/, az amerikai haditengerészet vezérőrnagya)

130

Az összeesküvésekkel foglalkozó szerzők régóta vádolják a titkos társaságok tagjait azzal, hogy hatalmukat és befolyásukat háborúk szítására használják fel. Vádolták már őket a hidegháború, a két világháború, az amerikai, francia és orosz forradalom, valamint sok más konfliktus és felkelés elősegítésével. Utalásokat találhatunk arra is, hogy ezek a rejtett manipulátorok közvetlen kapcsolatba hozhatók a múlt titkos szervezeteivel. És valóban: a történelem alapos tanulmányozásával felfedhetők a titkos társaságok tevékenységének árulkodó jelei a hadviselés egész történetében. Minden emberi tevékenység közül a háború kecsegtet a legnagyobb nyereséggel mind a hadianyagokon, mind az előállításukhoz szükséges kölcsönökön keresztül. Ám a háborúk hasznát illetően vannak ennél mélyebb megfontolások is, például a közvélemény figyelmének elvonása a belpolitikai problémákról, vagy vezetőik titkos célkitűzései. „Az amerikai kapitalizmusnak szüksége volt a nemzetközi rivalizálásra - és az ismétlődő háborúkra - ahhoz, hogy mesterséges érdekközösséget hozhasson létre a gazdagok és szegények között, ahelyett a szegények közötti természetes érdekközösség helyett, amely elszórtan, mozgalmak formájában néha megjelent” - írta Howard Zinn történészprofesszor. A fenti nézettel 1966-ban behatóan foglalkozott az „Iron Mountain-jelentés” című, háborút és békét taglaló vitatott tanulmány.

AZ IRON MOUNTAIN-JELENTÉS

A Iron Mountain-jelentéshez (Report from Iron Mountain) vezető kutatómunkát 1961-ben kezdték meg a Kennedy-kormányhoz tartozó olyan személyek részvételével, mint McGeorge Bundy (Külkapcsolatok Tanácsa, Bilderberg, Halálfejes Rend), Robert McNamara (trilateralista, Tanács- és Bilderberg-tag) és Dean Rusk (Tanács és Bilderberg). Tudtak arról, hogy Kennedy be akarja fejezni a hidegháborút, és az foglalkoztatta őket, hogy senki nem készített komolyan vehető terveket a hosszútávú béke fenntartására. A háborút kutató Rand Intézethez, Hudson Intézethez és társaikhoz hasonló kormányzati agytrösztök mintájára 1963 elején egy különleges kutatócsoportot hoztak létre, melynek feladata a békekorszak esetleges problémáinak tanulmányozása volt. A tizenöt tag kilétét sosem fedték fel

132

a nyilvánosság előtt, de a csoport egyes források szerint neves történészekből, közgazdászokból, szociológusokból, pszichológusokból és természettudósokból állt, valamint egy csillagászból és egy ipari szakemberből, akik havonta találkoztak különböző helyeken az Államokban. A legfontosabb megbeszélések színhelye azonban az Iron Mountain („Vashegy”) nevű, New York államban, Hudson város közelében található, nagyvállalati tulajdonban lévő földalatti atombunker volt (a városban található a Hudson Intézet is, amelyet a Külkapcsolatok Tanácsa egyik agytrösztjének tartanak). Egy esetleges nukleáris támadás esetére itt rendelkezett irodákkal a Rockefeller tulajdonában lévő Standard Oil of New Jersey olajvállalat, a Morgan-féle bank, a Manufacturers Hanover Trust, és az akkoriban a Bilderberg-alapító Bernát herceg által irányított Dutch Shell Oil. Az Iron Mountain-jelentés egyik példányát egy csupán 'John Doe'-ként [körülbelül a „személyazonossága ismeretlen” megfelelője - a ford. megj.] azonosított középnyugati egyetemi professzor szivárogtatta ki, aki állítása szerint a megbeszélések résztvevője volt. A dokumentumot a Dial Press jelentette meg 1967-ben. John Doe elmondta a kiadónak, hogy bár a tanulmány következtetéseivel egyetért, de a csoport döntésébe, miszerint munkájukat „ magas szintű, felelős politikai és katonai törekvésekben tájékozatlan” nyilvánosság előtt titokban tartják, már nem tudott belenyugodni. Úgy vélte, hogy az amerikai társadalomnak, amelynek adójából a tanulmányt finanszírozták, joga van megismerni annak nyugtalanító következtetéseit. Társszerzői azonban tartottak „ jelentés idő előtti nyilvánosságra hozatala által kiváltott közbizalom-válság nyilvánvaló és megjósolható veszélyétől”. Az azóta eltelt évek alatt az Iron Mountain-jelentés alig kapott nyilvánosságot, a kormány és a média egyes személyiségei pedig viccként, illetve gúnyiratként próbálták beállítani. A Dial Press azonban minden hasonló elhatárolódás nélkül kiadta a művet. A lábjegyzetekkel ellátott tanulmány komoly és kifinomult stílusa, globális és makroelemzési megközelítése ugyancsak rácáfol a vádra, hogy a mű puszta képzelgésből született volna. Lenyűgöző dokumentum ez, amelyet az Egyesült Államok vietnami szerepvállalása kezdetén írtak, és jól láthatóan tükrözi azok elitista nézeteit, akik állítólag kezdeményezték a kidolgozását. John Doe azt is közölte, hogy a „vashegyi fiúk”, ahogy magukat nevezték, informális hangvétellel, jegyzőkönyvek nélkül folytatták le a kutatást, amelyet nem korlátoztak a szokványos kormányzati megkötések. Végül 1966 márciusában nyújtották be jelentésüket.

133

A jelentés szerint „maga a háború a társadalom alapvető rendszere, amelyen belül összecsapnak, illetve szövetkeznek a társadalmi szerveződés másodrendű formái. Ez a rendszer irányította a legtöbb eddig ismert társadalmat, s ez irányítja a mai társadalmat is”. A tanulmány szerzői úgy látták, hogy a háború szükséges és kívánatos dolog, hiszen ez „ modern társadalmak elsődleges szervezőereje” és „alapvető gazdasági stabilizátora”. A tudósok kifejezték azt az aggodalmukat, hogy a „nem eléggé magabiztos kormányzással” az „uralkodó kormányzati osztály” elveszítheti képességét „ kívánt háború racionalizálására”, vagyis a tömegek felé való megmagyarázására, ami akár „ katonai intézmények tényleges leépítéséhez” is vezethetne, s ez szerintük „katasztrofális következményekkel járna”. Emiatt a jelentés szerzői ezt vonták le következtetésként: „Először is a lehető leghatározottabban ki kell jelentenünk, hogy a háborús rendszert felelősséggel nem engedhetjük leépíteni addig, míg (1.) nem tudjuk pontosan, hogy [a társadalmi irányítás milyen formáit] akarjuk a helyébe állítani, és (2.) kétségek nélkül biztosak nem vagyunk benne, hogy ezek a helyettesítő intézmények megfelelően ellátják majd feladatukat [...]”. A tanulmány egyik legfontosabb megállapítása, hogy „ háborúk beszüntetése előrevetíti a nemzeti szuverenitás és a hagyományos nemzetállami lét feladását”. A szerzők hozzátették: „ háború lehetősége a külső kényszerítő tényező szerepében lép fel, mely nélkül egyetlen kormány sem képes hosszabb ideig hatalmon maradni. [...] A modern állam hatalma állampolgárai felett az állam azon képességében rejlik, hogy háborúzhat”. A jelentés azzal folytatja, hogy a háború „egyes szükséges társadalmi osztályoknak [...], azoknak, 'kik a fát vágják és a vizet fakasztják', [...] a megszűnése elleni utolsó biztosítékként” és „ lényeges osztálykapcsolatok fenntartójaként” működik. A szerzők a katonai intézmények pozitívumaként hozták fel, hogy „az antiszociális elemek számára elfogadható szerepet nyújtanak a társadalmi rendszeren belül. [...] Nem nehéz belátni például, hogy milyen mértékű társadalmi széthúzást tapasztalhattunk volna az Egyesült Államokban az elmúlt két évtizedben, ha a II. világháború után a társadalmilag elidegenedettek problémáját nem láttuk volna előre, és nem kezeltük volna megfelelően - mondta ki a jelentés. - Az ilyesféle ellenséges társadalmi csoportosulások fiatalabb és veszélyesebb elemeit a Szelektív Szolgálati Rendszer (Selective Service System) tartotta ellen-

134

őrzés alatt”. A múltban a fiatalkorú bűnözők gyakran a börtön és a katonai szolgálat közül választhattak büntetésként. A jelentés arra is sugall megoldást, hogy mit kellene tenni „gazdaságilag vagy kulturálisan elmaradott” társainkkal. „ potenciális társadalmi ellenségek ellenőrzésének [...] egyik lehetséges pótléka a rabszolgaság újbóli bevezetése a modern technikának és a politikai haladásnak megfelelő formában [...]. A rabszolgaság kifinomult formájának kifejlesztése a békeidőben gyakorolt társadalomirányítás létfontosságú előfeltétele lehet”. Lehetséges, hogy mindez arra a manapság egyre elterjedtebb gyakorlatra utal, mely szerint egyes magáncégek börtönmunkaerőt alkalmaznak. De az is elképzelhető, hogy az utalás tárgyát azok a „bérrabszolgák” képezik, akik annyira elmerültek a hiteladósságaikban, hogy semmi más választásuk nem maradt, mint tovább dolgozni a bérükért a semmi kielégülést nem nyújtó munkakörükben. Nagyon izgalmas összehasonlítani a jelentés javaslatait a mai amerikai élettel. A „vashegyi fiúk” az alábbiakat határozták meg a „háborús funkciók” lehetséges pótlékaként: - átfogó szociális-jóléti program - nagy, korlátozásmentes űrkutatási program elérhetetlen célok irányában (küldetések a Jupiterre, stb.) - állandó jellegű, ritualizált, tökéletesen szövevényes leszerelés-ellenőrzési rendszer (pl. mint Irakban vagy Boszniában) - mindenütt jelenlevő, gyakorlatilag teljhatalmú nemzetközi rendőri erő (pl. az ENSZ békefenntartó erői a Perzsa-öbölben vagy a Balkánon) - jól meghatározott és felismert földönkívüli fenyegetés (ufók és a nekik tulajdonított emberrablások) - nagyléptékű globális környezetszennyezés - egymást felváltó kitalált ellenségek (Szaddam Husszein, Muhamen-el Kadhafi, Szlobodan Milosevics és az őket követő hasonló személyek) - a Békehadsereg-modell (Peace Corps) alapján felállított programok (Job Corps, Volunteers in Service to America stb.) - a rabszolgaság modern, kifinomult formája (mint azt a fentiekben részleteztük) - új vallások és más mitológiák (New Age teológiák, kultuszok stb.) - társadalmi jelleg ű erőszakos játékok (az amerikai Nemzeti Futball Liga [NFL], a Pankráció Világszövetség [World Wrestling Federation]) - átfogó alkalmazott eugenetikai program (abortusz és születésszabályozás)

135

A szerzők beismerték, hogy a „jelenlegit felváltó ellenségek” megjelenése valószínűtlen, de kifejezetten hangsúlyozták azt, hogy „kell ilyet találni” (kiemelés az eredetiben - J. M.), vagy talán inkább „ki kell találni valami ilyen jellegű fenyegetést”. Az Iron Mountain Különleges Kutatócsoport végezetül javasolta, hogy elnöki rendelettel hozzanak létre egy állandó, szupertitkos 'Háború- és Békekutató Ügynökséget' ('War/Peace Research Agency'), amely „ Nemzetbiztonsági Tanács mintájára volna megszervezve (azaz a Kongresszus, a média és a nyilvánosság látókörén kívül)”, s amely „nem elszámoltatható pénzügyi alapokból táplálkozna”, valamint „kizárólag az elnöknek tartozna felelősséggel”. Az ügynökség feladata a „békekutatás”, vagyis a fenti háborús funkciós pótlékok megalkotása lenne, emellett „ testület az elnökön kívül mindenki elől korlátozás nélkül eltitkolhatná a tevékenységével és döntéseivel kapcsolatos információkat, amennyiben úgy ítéli meg, hogy ezzel a közérdeket szolgálja”. Úgy tűnik, senki nem tudja - vagy nem akarja elmondani -, hogy ez a titkos ügynökség létezett-e valaha, vagy tervezték-e a létrehozását. Akármi is az igazság, a fenti javaslat hangvétele nyilvánvalóan összeesküvés-szerű. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a javaslatot olyan emberek dolgozták ki, akik kapcsolatban álltak a titkos társaságokkal, melyeknek osztálytudatos céljai a jelentésben is tükröződnek. Ugyanezeknek az embereknek tulajdonítható az Egyesült Államok 1960-70-es évekbeli vietnami szerepvállalása, s ugyancsak az ő gondolkodásuk jelenik meg a nyolcvanas évekbeli kísérletben, hogy Nicaraguában háborút szítsanak, valamint a kilencvenes évek közel-keleti és balkáni konfliktusaiban. „Emberi fogalmak szerint ez egy vérlázító dokumentum - mondta Leonard C. Lewin, aki előkészítette a jelentés nyilvánosságra hozatalát. -És ugyanakkor megmagyarázza, vagy legalábbis határozottan megmagyarázni látszik az amerikai politika olyan aspektusait, amelyek máskülönben a józan ész keretein belül felfoghatatlanok”. A kilencvenes évek elején, amikor közeledett a hidegháború vége, a fenti „béketanulmány” ellenére is lezajlott még egy nagyléptékű, látszólag „felfoghatatlan” modern háború, amely a háborúskodásból profitálni vágyó titkos társasági tagok érdekeit szolgálta. Ez a konfliktus Öböl-háború néven ismert.

136

AZÖBÖL-HÁBORÚ Az 199l-es Öböl-háború szövetséges győzelmét fennhangon hirdette az amerikai média, a konfliktushoz vezető eseményekkel azonban mindvégig kevéssé foglalkoztak a tudósítások. E machinációk hátterében ugyanis titkos társasági emberek álltak, és egész más magyarázatot adnak a háborúra, mint a nyilvánosság által megismert okfejtések. Senki sem vitathatja, hogy a konfliktus során a brit, francia és arab csapatok által támogatott amerikai haderők elképesztően sikeres teljesítményt nyújtottak. A mindössze 1991. január 17-től február 28-ig tartó időszakban a Sivatagi Vihar hadművelet egyesült erői biztos győzelmet arattak Szaddam Husszein iraki csapatai felett, amelyek akkor a világ ötödik legnagyobb hadseregét alkották. A látványos katonai sikert a szövetséges erők elsősorban annak köszönhették, hogy mind fegyverzetben, mind képzettségben felülmúlták Szaddam sorkatonáit, akik bár az Irán elleni háborúk veteránjai voltak, de képzettségük és harci szellemük összességében még így is alacsony volt. Ez a különbség kiegyensúlyozatlan háborút eredményezett, amelynek több mint háromszázezer katonai és polgári áldozata volt iraki részről, hatvanötezren pedig hadifoglyok lettek. A szövetségesek veszteségei viszont szokatlanul alacsonyak voltak, hiszen ezen az oldalon 234 halálos áldozat és 470 sebesült volt, 57 személyt pedig eltűntnek nyilvánítottak. A hadműveletek elsőszámú vezére az Egyesült Államok elnöke, George Bush - a Tanács volt tagja, trilateralista és a Halálfejes Rend tagja -volt. Mint a legtöbb közel-keleti konfliktus esetében, itt is az olaj volt a központi kérdés. Mind Bushnak, mind pedig James Baker akkori külügyminiszternek komoly érdekeltségei voltak az olajüzletben. Bush minden olyan politikai lépése, amely feljebb srófolta az olaj árát, nagyobb nyereséget eredményezett a vállalatai, az olajipari támogatói, és persze a Rockefellerek által dominált olajkartell számára. További előny volt számukra, hogy minden konfliktus, amely megosztotta az arab világot, csak növelte az USA, Nagy-Britannia és Izrael hatalmát a térségben. Az ENSZ égisze alatt harcoló államok koalíciója is előmozdította a globalisták terveit egy világméretű katonai erő létrehozására.

137

Ez a „csata az Új Világrendért egyfajta mesterségesen szított válság volt, titkos célkitűzésekkel” - írta Jonathan Vankin és John Whalen összeesküvés-kutató a konfliktushoz vezető események mélyreható elemzése után. Bush és Husszein kapcsolata hosszú évekig meglehetősen szoros volt. A CIA igazgatójaként, később az Államok alelnökeként George Bush támogatta Szaddamot az iráni sah 1979-es elűzését követő nyolcéves iráni háború során. 1990-re a Szaddam vezette Irak lett az Izrael és a szomszédos arab államok közötti hatalmi egyensúlyt fenyegető elsőszámú veszély, de az iraki vezetőnek az iraki-iráni háború következményeként elfogyott a pénze és fizetésképtelenné vált. A kölcsönök akadozó visszafizetése miatt elégedetlenkedő nemzetközi bankárok és az olajárak emelését megtiltó OPEC nyomása alatt Szaddam Kuvaitot szemelte ki bevételi forrásnak. Akkoriban ez az ország volt a harmadik legnagyobb olajtermelő Irak és Szaúd-Arábia után. Kuvaitot Nagy-Britannia csatolta el Iraktól, majd 1899-ben a diktatórikus Szabah családdal kötött megegyezés keretében átvette az irányítást a kuvaiti külpolitika felett. Ez a család adta az ország jónéhány uralkodó sejkjét a környékbeli nomád törzsek 1756-os legyőzése után. Kuvait 1914-ben vált brit protektorátussá, amikor a régió a német hatalmi törekvések nyomán hirtelen stratégiai fontosságúvá vált. A brit uralmat tovább szilárdította a brit csapatok megjelenése 1961-ben, amikor az irakiak kísérletet tettek az állam visszacsatolására. A Pentagon tisztában volt vele, hogy a kuvaiti határ mentén 1990 júliusának közepe óta jelentős iraki csapatösszevonások folytak. Július 25-én Szaddam az Egyesült Államok véleményét kérte Kuvait visszacsatolásával kapcsolatos terveiről. April Glaspie amerikai nagykövet asszonnyal folytatott tárgyalásokat, aki a következőket mondta neki: „Közvetlen utasításom van Bush elnöktől arra, hogy javítsam kapcsolatainkat Irakkal. Megértéssel vesszük tudomásul a magasabb olajárakra való törekvéseiket, amelyek Kuvaittal szembeni konfrontációjuk fő okául szolgálnak [...]. Utasítást kaptam arra, hogy a következő kérdést intézzem önhöz szándékaikkal kapcsolatban, a barátság, és nem a konfrontáció szellemében: miért állomásoznak csapataik ennyire közel Kuvait határaihoz?” A jóval a háború után nyilvánosságra került jegyzőkönyvek szerint Husszein azt felelte, hogy - bár kész tárgyalni a Kuvaittal szemben fennálló határvitáról - a szándéka „Irak egészét olyan formában tartani, ami-

138

lyenben mi szeretnénk”. Ez a forma természetesen Kuvaitot is magában foglalta, amelyet Szaddam továbbra is Irak részének tekintett. „Mi az Egyesült Államok véleménye minderről?” - kérdezte. „Nincs hivatalos véleményünk az önök arab-arab konfliktusairól, például a Kuvaittal kapcsolatos vitájukról - válaszolt Glaspie. - Baker külügyminiszter úr arra utasított, hogy hangsúlyozzam azt az Irak számára először az 1960-as években kinyilvánított véleményt, mely szerint a kuvaiti kérdés nem érinti Amerikát”. „Röviddel ezután April Glaspie elhagyta Kuvaitot és nyári szabadságra ment, amely ugyancsak igazolta a feltűnő amerikai érdektelenséget a kuvaiti-iraki válsággal kapcsolatban” - jegyezte meg Tarpley és Chaitkin a „George Bush nemhivatalos életrajza” (George Bush: The Unauthorized Biography) című könyvükben. Július 31én Bush megbeszélést folytatott a Republikánus Párt kongresszusi vezetőivel, de semmit nem szólt az Öböl-válságról. A válság augusztus 2-án mélyült el, amikor iraki csapatok nyomultak be Kuvaitba. Bush befagyasztotta az Egyesült Államokban elhelyezett összes iraki tőkét. Ez tovább rontotta Szaddam pénzügyi helyzetét, amely egyébként is romlott 1990-ben, hiszen a nemzetközi bankárok megtagadták tőle a további kölcsönök folyósítását. Glaspie a külügyminisztérium utasítására nem nyilatkozhatott, így az amerikai társadalom nem értesült Bush kétszínűségéről. Glaspie egy későbbi, a Szenátus külügyi bizottsága előtt tett tanúvallomásában kijelentette, hogy a július 25-i konferencia volt az első és utolsó megbeszélése Szaddammal, aki 1984 (az iraki-iráni háború közepe) óta egyetlen külföldi nagykövettel sem találkozott. Ha Szaddam amerikai diplomatákkal nem is találkozott, ugyanez nem mondható el az amerikai üzletemberekről. Mint Paul Adler közgazdász rámutatott: „Tudvalévő, hogy David Rockefeller legalább három alkalommal megbeszélést folytatott az iraki vezetővel, miután a Chase Manhattan konzorcium néhány vezető iraki hitelszindikátus fő bankárává vált”. Azt is jelentették, hogy Alan Stoga, a [Henry] Kissinger Associates cég egyik alelnöke is találkozott iraki vezetőkkel az Öböl-konfliktust megelőző kétéves időszakban. „Szaddam kezdett rájönni, hogy nem kaphatja meg a csíkosnadrá-gosoktól azt, amit akar. Olyan emberekkel kezdett tárgyalni, akik fontosak voltak számára - külföldi üzletemberekkel, védelmi beszállítókkal, műszaki szakemberekkel és tudósokkal, sőt, alkalmanként odalátogató tudósítókkal is” - írta a The Spotlight című washingtoni lap.

139

Az Öböl-háborúhoz vezető efféle nem diplomáciai jellegű kapcsolatok pénzmozgásait követve Henry Gonzalez kongresszusi képviselő, a Bankok, Pénzügyek és Városfejlesztési Ügyek Képviselőházi Bizottságának (House Committee on Banking, Finance and Urban Affairs) elnöke fontos felfedezést tett. Rájött, hogy az 1980-as években majdnem ötmilliárd dollárnyi kölcsönt folyósítottak Szaddam Husszeinnek az olasz kormány tulajdonában lévő Banca Nazional del Lavoro (BNL) atlantai (Georgia állam) kirendeltségén keresztül. A kirendeltség vezetője, Christopher Drogoul szövetségi bíróság elé került, ahol bűnösnek vallotta magát a hatalmas összegű átutalás jóváhagyás nélküli engedélyezésében (a BNL olaszországi vezetőirodájának is jóvá kellett volna hagynia a műveletet). Az Öböl-háború alatt azonban az egész vizsgálatot felfüggesztették. A legtöbb megfigyelő nem tartotta valószínűnek, hogy Drogoul ekkora léptékű tranzakciót a felettesei tudomása nélkül is végre tudott volna hajtani. Bobby Lee Cook, Drogoul egyik védőügyvédje azzal érvelt, hogy ügyfeléből bűnbakot csináltak „egy olyan játszmában, amelyet az Államok kormányának legmagasabb szintjéről irányítottak”. A bíróságon a BNL hivatalnoka, Franz von Wedel azt vallotta, hogy főnöke, Drogoul a Kissinger Associates-nek, a bank tanácsadó cégének a tanácsára cselekedett. A BNL bankban 1989. augusztus 4-én lezajlott FBI-razziát követően a Bushkormány igazságügyminisztériuma 1989-ben és 1990-ben is megsemmisítette Atlanta államügyészi hivatalának a bank elleni vádindítványait. A bankigazgatók elleni eljárás több mint egy éves késedelmet szenvedett. A vádindítványokat végül ejtették, egy nappal azután, hogy Bush kihirdette a tűzszünetet az Öböl-háborúban. Ez a botrány - amelyet Irakgate-nek is neveztek - Gonzalezt arra késztette, hogy határozati javaslatot nyújtson be a Képviselőházban Bush igazságügyminisztere, William Barr lemondatása ügyében „ BNL-botrány kapcsán lefolytatott eljárás akadályozása miatt”. A Képviselőház igazságügyi bizottságának elnöke, Jack Brooks utasította Barrt, hogy jelöljön ki egy rendkívüli államügyészt az eset kivizsgálására. E tipikus „ki őrzi az őrzőket?” helyzetben Barr kijelentette, hogy nem talált részéről bűntényre utaló bizonyítékot, és megtagadta a rendkívüli államügyész kinevezését. Ez egyike volt azon kevés alkalmaknak, amikor egy igazságügyminiszter annak ellenére sem jelölt ki különleges államügyészt, hogy a Kongresszus felkérte rá.

140

KI FIZETI A SZÁMLÁT? E mocskos, pénzügyi manipulációval és hivatali visszaéléssel átszőtt történet csattanója: nemcsak hogy az ötmilliárd dollár nagy részét Szaddam az amerikai katonák ellen is használt fegyverek vásárlására fordította, de ráadásul mindezért az amerikai adófizetők állták a számlát! Gonzalez azt állította, hogy Szaddam kölcsöneiből 500 millió dollárt a kormányzati alapú Áruhitel Vállalaton (CCC, Commodity Credit Corporation) keresztül folyósítottak, és ezt arra kellett volna fordítani, hogy gabonát vegyenek amerikai termelőktől. A gabonaszállítmányok azonban Houston kikötőiből az akkori szovjet blokk országaiba mentek, fegyverekért cserébe. A gabonaszállítmányok fennmaradó része felszabadította Szaddam korlátolt pénztartalékait, így még több hadianyagot tudott vásárolni. A Bush-kormány adófizetői garanciát biztosított arra az esetre, ha Szaddam beszüntetné a kölcsönök visszafizetését, amit meg is tett, miután Kuvaitba küldte csapatait. Legalább egy nyilvános forrás szerint több mint 360 millió dollárnyi amerikai adóbevételt utaltak át a bahreini Gulf International Banknak, amelynek hét Öböl-térségbeli ország (köztük Irak) volt a tulajdonosa. Ez az összeg csak egy részlet volt abból a körülbelül egymilliárd dollárból, amit összesen tíz bankban helyezett el a CCC Szaddam vissza nem fizetett ötmilliárdos kölcsöne miatt. „Az amerikai mezőgazdasági termékekre nyújtott kölcsöngaranciák formájában megjelenő egymilliárdos kötelezettségvállalás lehetővé tette Szaddam számára, hogy hitelre vegye meg a szükséges élelmiszert, és kevés kemény valuta ját a fegyverkezésre költhesse, amely végül a Perzsaöbölben fellángoló háborúhoz vezetett” - írta Russell S. Bowen. Bush még az iraki invázió augusztus 2-ai megkezdése után is furcsán semlegesnek tűnt közszereplései során. Amikor riporterek kérdezték arról, hogy tervez-e beavatkozást az Öböl-válságba, Bush így válaszolt: „Nem tervezek ilyen lépéseket [...]”. Hozzáállása, úgy tűnt, még aznap gyökeresen megváltozott, miután találkozott a brit miniszterelnökkel, Margaret Thatcherrel, aki a Bilderberg-találkozók rendszeres résztvevője volt, és korábban állítólag Bushsal együtt keveredett bele az Irán-kontra és Októberi Napfelkelte (October Sunrise) botrányokba.

141

Miután találkozott Thatcher asszonnyal, Bush Szaddamot az „új Hitlerként” jellemezte, és kifejtette, hogy „ jelenlegi helyzet elfogadhatatlan, a további [iraki] terjeszkedés pedig még elfogadhatatlanabb lenne”. Bár Szaddam biztosította Busht arról, hogy Kuvait az egyetlen célpontja - és ennek ellenkezőjére semmilyen bizonyíték nem volt -, az amerikai elnök személyesen telefonált Szaúd-Arábia vezetőinek és figyelmeztette őket, hogy ők lehetnek az „új Hitler” következő célpontjai. Fahd Mohammed al-Szabah sejk, a Szabah család tagja, a Kuvaiti Befektetési Iroda (Kuwait Investment Office) elnöke szerint a bepánikolt szaúdiak királyságuk védelmében, titkos kifizetések formájában nem kevesebb, mint 4 milliárd dollárt juttattak Bushnak és más nagyhatalmak vezetőinek. Jóval az Öböl-háború után, amikor a könyvvizsgálatok felfedték, hogy ezt az öszszeget egy titkos londoni pénzalapba terelték, a Szabah-ellenes szaúdi elemek hevesen kritizálták a lefizetést. Al-Szabah azt válaszolta: „ pénz Kuvait felszabadításának a megvételét szolgálta. A nyugati és arab politikai támogatás elnyerése érdekében került kifizetésre; a Sivatagi Vihar hadművelet támogatása, a nemzetközi erők bevetése érdekében volt rá szükség”. Akár szerepet játszott ez az összeg, akár nem, Bush hamarosan „vonalat húzott a homokba” a további iraki előrenyomulás meggátolása érdekében. Érdekesség, hogy ez a vonal épp az iraki erők közé és fiának, George W. Bushnak, a későbbi texasi kormányzónak [és jelenlegi elnöknek - a ford. megj.] az olajérdekeltségei közé került. Bush, az elnök legidősebb fia évi ötvenezer dollárt keresett a Grand Prairie-i központú Harken Energy Corporation energiacég igazgatósági tagjaként és „tanácsadójaként”. A Texas állambeli cég főhadiszállása igen közel helyezkedett el a Texas Rangers baseballcsapat otthonához, amelynek szintén ifjabb Bush volt az egyik ügyvezető társtulajdonosa. 1991 januárjában, alig néhány nappal a Sivatagi Vihar hadművelet megkezdése előtt a Harken megdöbbentette az üzleti világot, amikor bejelentette: olajtermelési megállapodást írt alá Bahrein apró szigetállamával, az egykori brit protektorátussal. A Perzsa-öböl szaúdi partjai közelében fekvő kis szigetország nemzetközi bankárparadicsomként is ismert volt; 1996-ban szerepelt azon a listán, amelyet a világ negyven legnagyobb bruttó hazai termékkel (GDP) rendelkező országa alkotott. A veterán olajkitermelők hangos megdöbbenéssel fogadták, hogy az előzetes fúrási tapasztalatokkal nem rendelkező, ismeretlen Harken cég ilyen potenciálisan jövedelmező szerződést tudott kötni. Nyilvánosságra

142

került az is, hogy „ Harken itteni befektetéseit egy 1990-es bahreini-amerikai megállapodás védi, amely szerint az amerikai és 'multinacionális' erők állandó bázisokat hozhatnak létre az országban”. Az ifjabb Bush 1990 októberében elmondta Peter Brewtonnak, a Houston Post újságírójának, hogy „kissé túlzók” azok a vádak, melyek szerint apja a Harken fúrási jogainak védelmezésére rendelt volna csapatokat a térségbe. Továbbá azt állította, hogy Harken-részvényeit még az iraki invázió előtt eladta, de Brewton nem talált az eladásra utaló dokumentumokat az Értékpapír- és Valutaügyi Testület (Securities and Exchange Commission, SEC) aktáiban. A Bush tulajdonában lévő Harken-részvények eladásának dokumentumai csak 1991 márciusában, nyolc hónappal az 1990. július 10-ben megállapított bevallási határidő után jelentek meg. Egy héttel azután, hogy Szaddam csapatai Kuvait földjére léptek, a Harken-részvények árfolyama darabonként 3,03 dollárra esett vissza. A SEC megkésett dokumentumai arról tanúskodtak, hogy Bush valami különös egybeesés folytán 1990. június 22-én - csupán hetekkel az iraki invázió előtt - adta el Harkenrészvényeinek 66 százalékát egyenként 4,00 dolláros csúcsárfolyamon, amely 848 560 dolláros nyereséget jelentett számára. Bár a cég termelékeny kutakat talált DélAmerikában, az 1999 elején elszenvedett olajárcsökkenés mégis azt eredményezte, hogy a Harken részvények árfolyama 4,00 dollár körül maradt. A részvényügyletek, olaj- és gabonaüzletek, fegyvereladások, kölcsönök és garanciák, az arabok gyengítése Izrael javára, valamint a globális hadsereg és kormányzat iránti törekvések már-már érthetetlenül bonyolult helyzetet teremtettek. „Kétséges, hogy valaha is kiderül-e, hogy valójában miért kezdett háborúba az Egyesült Államok a Perzsa-öbölben - írta Vankin és Whalen. - Vietnammal ellentétben, ahol a felemás végkimenetel természetes gyanakvást ébresztett, az Öböl-háborúban a győzelem döntő mivolta mélyebbre ásta az igazságot, mint amilyen mélyen az iraki és amerikai katonák fekszenek sírjaikban”. A kétszínűség azonban nem ért véget a harcok végeztével. A Clintonkormány idején is érték légitámadások Irakot; ezek indoka az volt, hogy Szaddamot megbüntessék, amiért nem engedte be az ENSZ vizsgálóbizottságait a biológiai és nukleáris fegyverek fejlesztésére alkalmas kutatóközpontjaiba. Most azonban más volt a helyzet, mint a háború alatt: kétkedő kérdések fogalmazódtak meg a gyanakvó közvéleményben és néhány kevésbé szolgalelkű hírújságíróban.

143

Az 1998 végén lezajlott rakéta- és bombatámadások után egy amerikai országos magazin levélírója meg is kérdezte: „Ha Amerika tömegpusztító fegyverekkel akarja meggátolni Irakot a tömegpusztító fegyverek gyártásában, akkor nem ugyanazt a dolgot teszi, mint amit Iraknak meg kíván tiltani?” Mások azt a kérdést vetették fel, hogy miként támadhatta meg az USA Irakot a kényes katonai létesítményeinek ellenőrzésére hivatott ENSZ-vizsgálatok megakadályozása miatt, amikor Clinton elnök sem engedélyezte a hasonló vizsgálódásokat az Egyesült Államok területén - sőt mi több, utóbbi esetben az amerikai közvélemény is üdvözölte vezetője visszautasító válaszát. Scott Ritter, a Szaddam Husszein titkos fegyverraktárainak felderítésére és megsemmisítésére létrehozott ENSZ Különleges Bizottság (U. N. Special Commission, UNSCOM) tagja 1998 augusztusában lemondott, és azzal vádolta meg az amerikai kormányzatot, hogy a testületet egy Irak elleni támadás igazolására kívánja felhasználni. Ritter elmondta, hogy korábban nem hitt a bagdadi védelmi miniszternek, amikor az arról értesítette, hogy az UNSCOM egységeit „egy válság kirobbantására” próbálják felhasználni; lemondása idejére azonban egyre inkább egyetértett az iraki váddal. Ritter felettesei kigúnyolták vallomását, azt állítva, hogy a helyzetről való ismeretei „korlátozottak”. 1999 elején azonban mégis felröppent a hír, mely szerint Washington arra használta fel az UNSCOM-ot, hogy poloskákat telepítsen az iraki védelmi minisztériumba; Ritter vádjainak többségét ekkor más amerikai tisztviselők is megerősítették. „Az Egyesült Államok és a vizsgálóbizottság kapcsolata [...] hosszú idő óta vita tárgya - írta a U. S. News & World Report tudósítója, Bruce B. Auster. - A téma azért kényes, mert az UNSCOM az ENSZ Biztonsági Tanácsának szerve, nem pedig az Amerikai Egyesült Államok ügynöksége, bár nagyban épít az amerikai hírszerzésre és személyzetre”. 1998. december 15-én, miután az USA az ősz folyamán nagy hatótávolságú rakétákat halmozott fel a Perzsa-öbölben, megkezdődött a sokszor elhalasztott légitámadás Bagdad ellen. A karácsony közeledtével azonban a legtöbb amerikai nem nagyon izgatta magát a világ túlsó végéről érkező, polgári áldozatokról szóló hírek miatt. Ha voltak is kétségek az emberekben az amerikai szerepvállalással kapcsolatban, azoktól hamar megszabadultak a sárga szalagokkal együtt, melyek büszkén jelképezték az ügynek szentelt teljes támogatást a beavatatlanok részéről. Kivételt csak az olajtüzek, a biológiai hatóanyagok, va-

144

lamint a radioaktív urániumtöltettel ellátott lövedékek és tankbombák miatt kialakult halálos Öböl-szindrómában szenvedő szerencsétlenek jelentettek: nekik bizony voltak kétségeik.

VIETNAM

Bár a titkos társaságok módszereit nem ismerők számára hihetetlennek tűnhet, hogy egyes emberek kifejezetten pártolják a háborúk kirobbantá-sát, sok bizonyíték van arra, hogy a vietnami háborút is nagyrészt olyan személyek agyalták ki, akik az Iron Mountain-jelentés szellemében gondolkoztak. Számos összeesküvés-kutató szerző úgy tekintette a vietnami háborút, mint a hegeli dialektika gyakorlati megvalósításának klasszikus példáját: kreálj egy problémát (az Észak-Vietnam által támogatott Vietkongot), és ajánlj megoldást (növekvő segélyeket és csapatokat Dél-Vietnamnak) a szintézis (az USA délkelet-ázsiai hegemóniája) létrehozása érdekében. Az Egyesült Államok vietnami tevékenysége a II. világháború alatti titkos jaltai megegyezésekkel kezdődött. A háború utáni világ amerikai 'érdekszférájaként' a Csendes-óceánt (még ma is vannak érdekeltségeink a Fülöp-szigeteken és a Csendes óceán déli részén lévő szigeteken) és Délkelet-Ázsiát nevezték meg. Azonban miután Európában véget ért a háború, Franciaország sietett visszaszerezni a katonai hatalmat Francia-Indokínában (Vietnam, Laosz és Kambodzsa területén), így a régióval kapcsolatos amerikai terveket levették a napirendről. A vietnami háború történetét Ngujen That Thanh személyesíti meg, aki egy alacsony sorból származó vidéki tanárember fia volt. That Thanh később Ho Si Minh-re („ő, aki megvilágosít”) változtatta nevét és három évtizedig az indokínai nacionalizmus vezető alakja volt. Kapcsolatba hozható azokkal az erőkkel is, amelyek létrehozták a XX. századi kommunista mozgalmat. Fiatalemberként, az I. világháború alatt Ho Franciaországban élt, ahol kapcsolatba került a francia szocialistákkal és illuminátus meg szabadkőműves gyökerekből táplálkozó filozófiájukkal. 1919-ben Indokína jogainak kiterjesztését követelő beszédet mondott a Warburg fivérek és a versailles-i békekonferencia más résztvevői előtt.

145

1930-ban Ho megalapította a Vietnami Kommunista Pártot, amely a szovjet vezetők ösztönzése nyomán később Indokínai Kommunista Pártra változtatta nevét, hogy ne keltse egyszerű nemzeti mozgalom benyomását. Ho pártja azonban mégis jelét adta nacionalizmusának, amikor 1941-ben társaival Vietnam területére lépett, és megalakította a Vietnami Függetlenségi Ligát, más néven a Viet Minh-et. Amikor a japánok 1945-ben lerohanták Indokínát, Ho és Vo Ngujen Giap tábornok a megszálló erők elűzése érdekében szövetségre lépett az amerikai Stratégiai Szolgálatok Hivatalával (American Office of Strategic Services, OSS). Ho még azután is kapott amerikai segélyeket, hogy 1945. augusztus 14-én a japánok letették a fegyvert, és kivonultak Vietnamból. „Megbízható ügynökünk volt, akit rendszeresen elláttunk fegyverekkel, rádiófelszereléssel, telefonközponttal és gyógyszerekkel. Mindez azt szolgálta, hogy erősíthessük pozícióját és státuszát” - írta Lloyd Shearer újságíró. Charles de Gaulle rájött, hogy Ho egy független Vietnamot szeretne létrehozni, amely által amerikai irányítói megvethetnék lábukat a térségben, így hát 1945 októberében államelnökként francia csapatokat vezényelt Saigonba. Remélve, hogy Vietnamot újfent francia fennhatóság alá helyezheti, még azt is megígérte, hogy visszahelyezi a hatalomba Bao-Daj vietnami császárt. Ho azonban mindenképp a függetlenséget tekintette céljának. Többévi harc után Ho Si Minh Giap tábornok által vezetett Viet Minh-csapatai elfoglalták a vidék nagy részét, és 1954 májusában Dien Bien Phunál legyőzték a francia hadsereget, amely így távozni kényszerült. A rákövetkező júliusi genfi konferencián, amely Vietnam jövőjéről volt hivatott dönteni, Ho delegációja váratlanul egy rivális küldöttséggel találta szemben magát, amely a franciák által támogatott Bao-Daj császárt képviselte. Az ebből fakadó konfliktust úgy oldották meg, hogy Vietnamot a tizenhetedik szélességi kör mentén kettéosztották. Ho az északi rész felett rendelkezhetett, és nagyrészt azért fogadta el ezt a felosztást, mert a genfi tárgyalások mindkét oldalról az újraegyesítés lehetőségével kecsegtettek, ő pedig biztos volt benne, hogy mindkét állam szeretne az ő vezetése alatt újraegyesülni. A tárgyalások záródokumentumait az Egyesült Államok nem írta alá. Dél-Vietnam, amely Vietnam jómódúbb és természeti erőforrásokban jóval gazdagabb, 95 százalékban buddhista része volt, a katolikus Ngo Dinh Diem kezébe került. Diem a francia vereséget követően az

146

Egyesült Államokban élt, és ezalatt több magasrangú tisztviselővel, illetve Tanácstaggal is találkozott. A húszéves köztisztviselői múlttal rendelkező „veteránt” Edward Lansdale ezredes, az újonnan Dél-Vietnamba érkezett amerikai Katonai Tanácsadó és Segítségnyújtó Csoport (U. S. Military Advisory and Assistance Group) vezetője is támogatta. Lansdale csoportja azért jelent meg, hogy segítse a 234 000 fős Vietnami Nemzeti Hadsereget, amelyet az Egyesült Államok hozott létre és finanszírozott. A Diem-kormány az Egyesült Államok egyetértésével határozatlan időre elhalasztotta az újraegyesítési népszavazást. „Mindez arra utal, hogy az USA összeesküdött a genfi megállapodások ellen [...]” - írta Michael McClear újságíró. Ez a tevékenység a vietnami polgárháború kirobbanásával fenyegetett. A nagyrészt antikatolikus buddhistákból és a Viet Minh veteránjaiból álló vietnami nacionalistákat egyre inkább támogatták az északról visszatérő emigránsok is. A Viet Kong Szan, röviden Vietkong névre hallgató csoportosulás déli területeket kezdett visszakövetelni. Az elharapódzó erőszak nyomán amerikai katonai „tanácsadók” érkeztek DélVietnamba; a lépést azonban az amerikai Kongresszus nem támogatta egyhangúlag. „Az Indokína területére érkező bármily nagyléptékű amerikai katonai segítség sem képes legyőzni egy olyan ellenfelet, amely egyszerre jelen van mindenhol és ugyanakkor sehol sincs, és amely ráadásul a nép egyetértését és burkolt támogatását magáénak tudó „népi ellenség”„ - figyelmeztetett John F. Kennedy szenátor 1954-ben. A kommunista Észak-Vietnam elsősorban Oroszország és Kína segítségére támaszkodhatott, míg Dél-Vietnam egyre inkább az amerikai támogatástól függött. A hatalmi egyensúly megszilárdult, s a színtér készen állt a háborúra.

KENNEDY A GLOBALISTÁK ELLEN 1963-ra a szélesebb körű délkelet-ázsiai háború legnagyobb akadályává John F. Kennedy amerikai elnök vált, aki jó párszor hangot adott fenntartásainak az amerikai szerepvállalást illetően. A demokrata John F. Kennedy Eisenhower alelnökét, a republikánus Richard Nixont győzte le az 1960-as elnökválasztáson, tanácsadói pedig

147

nagyrészt a titkos társaságok emberei voltak. John Kenneth Galbraith különleges tanácsadó később meg is jegyezte: „Minket, akik Kennedy megválasztásáért dolgoztunk, e tevékenységünk miatt tűrtek meg a kormányban, és beleszólásunk is lehetett a dolgokba, de a külpolitikát még mindig a Külkapcsolatok Tanácsához tartozó kormánytagok határozták meg”. A Tanács-tagok nagy száma a kormányban még Kennedy elnök figyelmét is felkeltette, aki megjegyezte: „Szeretnék itt néhány új arcot is látni, de mindig csak a régiekkel találkozom”. Megválasztása után Kennedynek azonnal szembe kellett néznie a laoszi konfliktussal. A Vietnam előszelének tekinthető konfrontáció során a Patet Lao „önálló állam” kommunistái kerültek szembe a CIA által támogatott Phoumi Nosavan tábornok erőivel. Hivatalba lépésekor Kennedynek a leköszönő Eisenhower elnöktől kezdve a vezérKarl főnökök testületéig mindenki azt tanácsolta, hogy küldjön csapatokat Nosavan megsegítésére. Robert Strange McNamara védelmi miniszter és Walt Rostow, a külügyminisztérium Döntéshozatali Tervezőtanácsának (Policy Planning Council) elnöke - mindkettő a Tanács tagja -is kifejezetten támogatta a csapatok bevetését. Kennedy azonban ellenállt. A Tanács kezdettől fogva nagy érdeklődést tanúsított Vietnam iránt. 1951-ben a Nemzetközi Ügyekkel Foglalkozó Királyi Intézettel közösen, a Rockefeller Alapítvány támogatásával egy elemzőcsoportot hoztak létre, hogy egyebek közt a délkeletázsiai helyzetet is elemezzék. A csoport a jaltai megállapodások értelmében közös brit-amerikai ellenőrzést javasolt a térségben. Az eisenhoweri évek alatt a Tanács alapítója, John Foster Dulles külügyminiszter fivérével, a szintén Tanács-alapítótag és CIA-igazgató Allen Dulles-szal közösen felügyelte a fenti politikai célkitűzések végrehajtását; ez a francia vereséget követően már az amerikai katonai tanácsadók belépését is magában foglalta. 1954 szeptemberében, csupán négy hónappal Dien Bien Phu eleste után John Foster Dulles külügyminiszter összehívta a manilai konferenciát, melynek eredményeképp létrejött a Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezete (Southeast Asia Treaty Organization, SEATO). Ez a lépés az Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát (vele együtt Ausztráliát és Új-Zélandot), Franciaországot, a Fülöp-szigeteket és másokat kölcsönös védelmi paktumba tömörítette Indokína kérdését illetően. C. L. Sulzberger a New York Times-tól 1966-ban a következőket mondta: „Dulles, amint nekem elmondta, azzal az eltökélt szándékkal alkotta

148

meg a SEATO-t, hogy az Egyesült Államok elnökét felruházza az indokínai beavatkozás hatáskörével. Amikor a Kongresszus megszavazta a SEATO-t, gyakorlatilag az első biankócsekket írta alá azok sorában, amelyekkel kiengedte kezéből a Vietnampolitika irányítását”. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Kennedy, elődeivel ellentétben, nem nyugszik bele abba, hogy a keleti-parti hatalmi elit manipulálni próbálja őt. „Kennedyt valójában a saját elnöksége alatt kezdte egyre inkább elutasítani az establishment” - írta „Csata a Wall Streettel, avagy Kennedy elnöksége” (Battling Wall Street: The Kennedy Presidency) című, kutatásokkal alátámasztott 1994-es könyvében a Pittsburgh Egyetem professzora, Donald Gibson. A Kennedy-gyilkosság kutatói egyre inkább megbizonyosodnak arról, hogy a globalisták célkitűzéseinek ellenzése nagyban közrejátszhatott az elnök mindmáig titokzatos halálában. A Seymour Harris közgazdász által „minden idők legszélesebb közgazdasági ismeretekkel rendelkező elnöke”-ként jellemzett Kennedy hamarosan több nagyléptékű tervet is meghirdetett az amerikai nemzet emberi és műszaki potenciáljának növelése érdekében. „ globális befektetési szokásoktól kezdve az egyéni adók csökkentéséig minden területen [megpróbálta] átformálni a törvényeket és a politikát, hogy a vagyon hatalma és a profitért folyó harc ne rombolja, hanem építse az ország gazdaságát” - magyarázta Gibson. 1962 tavaszán Kennedy az üzleti élet nagyjai előtt is kifejezte ellenérzéseit, amikor arra kényszerítette a legnagyobb amerikai acélvállalatokat, hogy érvénytelenítsék áremeléseiket. Korábban ugyanis létrejött egy megegyezés, amely a munkapiaci engedményekért cserébe megtiltotta az árak emelését, azonban ezt hirtelen visszavon ták, miután a cégek elhalasztották a béremeléseket. Az áruláson felháborodott elnök utasította öccsét, Robert Kennedy főügyészt, hogy indítson el egy árrögzítő hatású vizsgálatot; egyúttal a védelmi minisztérium acélmegrendeléseinek visszamondásával fenyegetőzött, valamint kifejtette az amerikai közvélemény előtt, hogy az acélvállalatok lépése igazolhatatlan és felelőtlen volt. A United States Steel által vezetett acéltársaságok visszakoztak. Kennedy, aki az acélmágnások lépéseit saját gazdasági programja elleni támadásnak vélte, újságírók előtt kifejtette: „Véleményem szerint ha engedélyeztük volna az árak emelését, meggyűlt volna a bajunk a törvényhozással”. Fontos megjegyeznünk, hogy a U. S. Steel régóta Morgan-érdekeltségek által vezérelt elnökségéből sokan a Tanács és egyéb befolyá-

149

sos szervezetek tagjai voltak. Kennedy valutaszámviteli vezetője, James J. Saxon egyre jobban szembekerült a hatalmas Federal Reserve igazgatótanácsával, amikor szélesebb körű befektetéseket és kölcsönnyújtási lehetőségeket kívánt lehetővé tenni a Feden kívüli bankok számára. Saxon arról is határozott, hogy az ilyen bankok állami és lokális kibocsájtású kötvényeket jegyezhessenek, ezáltal tovább gyengítve a piacvezető Federal Reserve bankokat. 1963 júniusában Kennedy megtette a legjelentősebb lépést a Fed ellen azzal, hogy engedélyezte több mint négymilliárd („United States Notes”-nak, és nem Federal Reserve Notes-nak nevezett) dollár kibocsátását a Federal Reserve helyett az államkincstáron át. „Kennedy nyilván úgy gondolta, hogy ha visszatér az alkotmányhoz amely kimondja, hogy csak a Kongresszus verhet pénzt, és szabályozhatja annak kibocsátását -, akkor a magasba törő államadósságot csökkenteni lehet, mert nem kell kamatot fizetni a Fed-rendszer bankárainak, akik papírpénzt nyomnak, majd a megfelelő kamatra kölcsönadják a kormánynak” - írta egy összeesküvéskutató szerző. A gazdasági hadszíntér kiegyensúlyozására tett kísérlete során Kennedy sokféle intézkedést hajtott végre, amelyek mind tovább növelték a Wall Street-i tőzsde ellenséges indulatait. Gibson szerint e lépések többek közt az alábbiak voltak: - olyan adófeltételek, amelyekkel átirányíthatók az USA nagyvállalatainak külföldi befektetései - az adóreform során különbségtétel a produktív és nem produktív befektetések között - az amerikai székhelyű globális befektetőtársaságok adókiváltságainak eltörlése - rajtaütés a külföldi adóparadicsomokon - a gazdagok adókedvezményeinek eltörlését célzó javaslatok támogatása - a nagy olaj- és ásványkincs-cégek adójának növelésére tett javaslat - az adójóváírás rendszerének reformja - javaslattétel arra, hogy az elnök recesszióval kapcsolatos hatásköreit növeljék. Kennedy gazdaságpolitikáját és javaslatait nyíltan támadta a Fortune magazin szerkesztője, Charles J. V. Murphy; Nelson Rockefeller New

150

York-i kormányzó; David Rockefeller; valamint a Wall Street Journal szerkesztői. Kennedy pénzügyminisztere, Douglas Dillon (a Tanács tagja) 1962-ben az elnök politikája helyett David Rockefellerrel való egyetértésének adott hangot. 1965-re már csatlakozott is Rockefellerhez, és létrehoztak egy hivatalos csoportot a vietnami háború ügyének népszerűsítésére. Külpolitikájában Kennedy élesen eltért mind a kolonializmustól (egy adott ország politikai és gazdasági élete felett gyakorolt nyílt irányítás), mind pedig a neokolonializmustól (a fentiek rejtett formája). „Kennedy támogatta a gazdasági fejlődést és a harmadik világ országainak nemzeti törekvéseit; a kormányzati gazdaságtervezés iránti rugalmassága is közismert volt (még akkor is, ha olyan tulajdonok kisajátításáról volt szó, amelyeket amerikai érdekeltségek birtokoltak). Mindez konfliktusokhoz vezetett Kennedy és az amerikai illetve külföldi hatalmi elitek között” - írta Gibson. Vietnamban Kennedy a kezdetektől megnyugtatta árgus szemekkel figyelő tanácsadóit azzal, hogy növelte az odavezényelt katonai tanácsadók számát; 1963 végére körülbelül tizenötezren állomásoztak a térségben. Azonban az elnök gyanakodott, és az 1961-ben lezajlott, kudarcba fulladt Disznó-öbölbeli inváziót követően egyre jobban kételkedett a katonaság és a CIA hírszerzői jelentéseiben. 1963. október 11-én Kennedy jóváhagyta a 263. Nemzetbiztonsági Akciótervet (National Security Action Memorandum 263), amely lehetségessé tette a kivonulást Vietnamból 1965 végéig; sőt, elrendelte egyes katonai alakulatok 1963 végéig történő „csendes” kivonását. Következetesen elutasította azokat a javaslatokat, amelyek Laosz mintájára itt is amerikai szárazföldi csapatok bevetését indítványozták. „Azzal, hogy elutasította a nagyobb léptékű katonai jelenlétet, Kennedy szembeszegült a vezérKarl főnökökkel és kormánya egyes magasrangú tisztviselőivel, ideértve Dean Ruskot, Robert McNamarát, valamint McGeorge és William Bundy-t, akik mindannyian a Tanács tagjai voltak” - jegyezte meg Gibson. A másik kulcsfigura Averell Harriman volt, szintén a Tanács tagja, akinek kapcsolatai a titkos társasági manipulációval egészen az I. világháborúig és a szovjet kommunizmus hatalomra jutásáig nyúltak vissza. 1963 őszén épp a Kennedy legbelsőbb köreihez tartozó Harriman javasolta Diem vietnami elnök elmozdítását, és ő küldte el a „zöld lámpa” néven ismert táviratot Saigonba. Az üzenet támogatásáról biztosította a korrupt

151

Diem-kormány elleni mozgalmat. „Az üzenet nem foglalkozott azonban a puccsal kapcsolatos figyelmeztetéssel, és ezért úgy tűnt, szemet huny afelett” - írta Michael McClear. November 2-án Diemet saját tábornokai ölették meg, akiket sokak szerint a CIA ösztönzött erre. A vietnami háború hamarosan kiszélesedett. „ Lodge és Harriman-féle tengely [mindketten a Tanács tagjai] túl erősnek bizonyult ahhoz, hogy Kennedy elnök kijátssza vagy legyőzze” - állapította meg az Egyesült Államok egykori saigoni nagykövete, Frederick E. Nolting. Kennedy tudta, hogy óvatos lépésekre van szüksége az ennyire erős érdekek által támogatott háború ellenében. Bizalmasan közölte Mike Mansfield szenátorral, hogy úgy döntött, „teljesen kivonul Vietnamból”, de elmondta azt is, hogy mindezt nem teheti meg az 1964-es választási győzelem nélkül. A nagyvállalatok Amerikája bizonyára Kennedyben látta azt a „nem eléggé magabiztos kormányzást”, amely már a „vashegyi fiúkat” is olyannyira aggasztotta. Bár minden jel arra utal, hogy Kennedy véget akart vetni az USA vietnami katonai szerepvállalásának, ezt most már soha nem tudhatjuk meg biztosan. 1963. november 22-én a Texas állambeli Dallasban puskagolyó vetett véget elnökségének. Meggyilkolásának körülményeit azonban még a legnagyobb jóindulattal is csak vitatottnak tekinthetjük. Figyelemreméltó, hogy 1994-ben a feltételezett merénylő, Lee Harvey Oswald felesége a következőket mondta A. J. Weberman írónak: „ Ken-nedy-merénylet megoldását a Federal Reserve Bankban kell keresni. Ezt nem szabad alábecsülni. Helytelen ha kizárólag [a CIA-tisztviselő James] Angletont vagy magát a CIA-t okoljuk. Ez csak a bűnös kéz egyik ujja. Akik a pénzt adják, azok a CIA felett állnak”. Két további dolgot érdemes megemlítenünk itt. Az egyik az, hogy ifj. dr. Martin Luther Kinget 1968-ban épp akkor ölték meg, amikor dinamikus szónoki és szervezői képességeit a vietnami háború ellen tiltakozva vetette be. A másik az, hogy a Kennedy-merénylet tényszerű kivizsgálását számtalan bizonyíték szerint akadályozták, ami az amerikai hatalmi struktúra legmagasabb szintjén gyakorolt irtózatos mértékű és maradandó hatalomra utal - mely szintet a titkos társaságok és Wall Street-i tagjaik tartják a kezükben.

152

VELED VAGYUNK JOHNSON!

Kennedy utódja, a texasi Lyndon B. Johnson, aki a szenátusi többség befolyásos vezetője és a Fegyveres Szervezetek Képviselőházi Bizottságának (House Armed Services Committee) korábbi tagja volt, sokkal jobban odafigyelt a vezérKarl főnökök és a Tanács véleményére. 1963. december 2-án, csupán néhány nappal elnöki beiktatása után Johnson a Fehér Házból feljegyzést küldött Maxwell Taylor tábornoknak (aki a Tanács tagja volt). A csak 1998-ban nyilvánosságra került dokumentumban a következőket írta: „Minél alaposabban szemügyre veszem a dolgot, annál világosabbá válik, hogy Dél-Vietnam jelenleg a legkritikusabb katonai területünk. Remélem, hogy ön és a vezérKarl főnöki csoportban dolgozó kollégái gondoskodnak róla, hogy minden területre és feladatra a lehető legjobb tiszteket nevezzék ki [Paul] Harkins tábornok parancsnoksága alá. Minden szinten a legjelesebb embereinket kell bevetnünk erre a feladatra”. Bár a washingtoni Vietnam-politika ezzel önmagában is nagy fordulatot vett, még mindig szükség volt egy provokációra, amely a közvélemény támogatását és a kongresszus jóváhagyását is maga után vonhatta. „Annak reményében, hogy kiprovokál egy észak-vietnami támadást, [Johnson] engedélyezte a torpedórombolók újbóli járőrözését a Tonkini-öbölben” írta H. R. McMaster őrnagy, hadtörténész. Ez a taktika sikeresnek bizonyult, hiszen lezajlott az ún. Tonkini-öbölbeli (másképpen Vietnami-öbölbeli) incidens. 1964. augusztus 4-én a vietnami partokhoz közeli Tonkini-öbölben járőröző Maddox és Turner Joy amerikai rombolók azt az üzenetet kapták, hogy a Nemzetbiztonsági Ügynökség (National Security Agency) tudomást szerzett egy támadás előkészületeiről, amelyet észak-vietnami ágyúnaszádok hajtanának végre. McNamara védelmi miniszter felhívta Johnson elnököt és megerősítette a „várható” támadás hírét. Ez mindössze két nappal azután történt, hogy három kis észak-vietnami torpedóhajó eredménytelen támadást intézett a Maddox ellen, megtorlásként az észak-vietnami partokat ért támadásokért, amelyeket az amerikai haditengerészet és a dél-vietnamiak által közösen működtetett kis hajók hajtottak végre az Operation Planning (OPLAN) 34-A fedőnevű akcióban. Ez a név egy provokációra épülő akciósorozatot fedett, amelyet McNamara lelkesen támogatott és aláírásával hitelesített. Az amerikai

153

torpedórombolók személyzete semmit nem tudott az OPLAN 34-A támadásokról. A rombolók személyzetét teljes harckészültségbe helyezték, azután pedig két órán át dörögtek a hajóágyúk. Amikor eloszlott a füst, semmiféle sebesülésről vagy áldozatról nem érkezett hír, és ágyúnaszádokat senki nem látott. Wesley McDonald tengerészparancsnok, akinek A-4-es sugárhajtású repülőszázada az öböl felett körözött, később így emlékezett: „[A rombolók személyzete] jelentette, hogy szerintük hol vannak a torpedóhajók, de én egyet sem láttam a nyavalyás torpedóhajók közül”. Ennek ellenére a „fantomtámadás” alapján Johnson összehívta a Kongresszus vezetőit és felhatalmazást kért a katonai válaszlépésekre. Azt mondta nekik: „Azt akarjuk, hogy [az észak-vietnamiak] tudják: nem feltett kézzel várjuk őket”, és „fiaink közül néhányan ott úszkálnak a vízben”. Az akkori feszült, hidegháborús hangulatban a képviselőház 416 szavazattal, 0 ellenszavazat mellett engedélyt adott Johnsonnak, hogy főparancsnokként „megtegyen minden szükséges lépést, beleértve a fegyveres erők bevetését is a [Tanács által inspirált SEATO] Kollektív Védelmi Egyezmény tagállamainak segítségére, amenynyiben azok szabadságuk védelmében ezt kérik”. A 'Tonkini-öböl határozat' néven közismert Közös Határozat a Nemzetközi Béke és Biztonság Fenntartására Délkelet-Ázsiában 88 igen és 2 nem szavazattal elfogadásra talált a Szenátusban is. Az egyik „szakadár”, Ernest Gruening alaszkai szenátor arra figyelmeztetett, hogy a határozat nem más, mint „előredatált hadüzenet”, míg a másik, Wayne Morse oregoni szenátor a következőket mondta: „Úgy vélem, hogy a következő évszázad nemzedékei döbbenten és csalódottan fognak majd tekinteni a Kongresszusra, amely épp most készül elkövetni egy történelmi hibát”. A határozat ügyesen megkerülte azt az alkotmányos követelményt, mely szerint csak a Kongresszusnak van joga hadat üzenni. 1965 januárjának végén éppen McNamara és McGeorge Bundy nemzetvédelmi tanácsadó közölte Johnson elnökkel, hogy ideje véget vetni az USA korlátozott vietnami jelenlétének. Azt mondták, hogy itt az idő a közvetlen katonai beavatkozásra, vagy pedig a konfliktus tárgyalásos rendezésére. „Bob és én a kettő közül az első lehetőséget részesítjük előnyben” - írta később Bundy. Johnson egyetértett velük, így egy hónappal később megkezdődött a „Gördülő Vihar” („Rolling Thunder”) fedőnevű Észak-Vietnam elleni bombatámadás-sorozat. Júliusig Johnson

154

százezer katonát mozgósított, és a vietnami háború komolyan kezdetét vette. A katonai mozgósítás erejét tovább növelte, hogy Henry Cabot Lodge saigoni USA-nagykövet, a Tanács tagja helyét egy másik Tanács-tag, Maxwell Taylor tábornok, korábbi vezérKarl főnökségi elnök foglalta el. 1984-ből nézve az eseményeket, a U. S. News & World Report című lap szerkesztői jól látták, hogy „akkor vetették el a konfliktus magvait, mely ma is fennáll Reagan elnök és a Kongresszus között az amerikai katonai beavatkozásokkal kapcsolatban, Közép-Amerikától kezdve Libanonon át a Perzsa-öbölig”. 1999-ben, amikor Clinton elnököt kis híján lemondatták egy szexuális kaland elpalástolása miatt, a Kongresszus egyetlen tagja sem különösebben törődött azzal, hogy Clinton ezt az alkotmányellenes örökséget követi Iraknak és Koszovónak az ENSZ nevében történő megtámadásával. A Külkapcsolatok Tanácsának - amelyet Rockefeller és Morgan emberei hoztak létre a Rhodes és Milner által fémjelzett titkos társasági felfogás alapján - akkori névsora mintha a vietnami háború korszakának „ki kicsodája” lenne: itt van McNamara, Cyrus Vance, Walt Rostow, William és McGeorge Bundy, Dean Acheson, Dean Rusk és Averell Harriman. A háború alatti saigoni amerikai nagykövetek Henry Cabot Lodge, Maxwell Taylor és Ellsworth Bunker - mind a Tanács tagjai voltak, és jelentős szerepet játszottak az amerikai döntéshozatalban. „Az USA vietnami jelenlétét támogatók legfontosabbjai (kormánytagok és kormányon kívüliek egyaránt) közül valóban sokan voltak a Tanács igazgatótanácsának tagjai” - jegyzi meg Donald Gibson szakíró; ehhez a listához sorolhatjuk Allen Dulles-t, David Rockefellert, John J. McCloy-t és Henry M. Wristont (Morgan üzlettársát) is. Figyelembe véve azt, hogy William „Vad Bill” Donovan, a CIA elődjének, a Stratégiai Szolgálatok Hivatalának (OSS) a vezetője fiatalemberként ifj. J. P. Morgan privát ügynöke volt, Gibson azt is megjegyzi: „Az 1960-as évek elejére a Külkapcsolatok Tanácsa, Morgan és Rockefeller érdekköre, valamint a hírszerzőtársadalom olyan belterjes lett, hogy már gyakorlatilag egy és ugyanazon testületről volt szó”. James Perloff, a Tanács történetének kutatója szerint Walt Rostow, aki 1966-ban Johnson elnök nemzetbiztonsági tanácsadója lett, nemcsak hogy a Tanács tagja volt: a későbbi tanácsadó sajátos módon három alkalommal sem tudott bekerülni az eisenhoweri államigazgatásba, mert mindannyiszor megbukott a biztonsági ellenőrzésen. Rostow már az

155

1960-ban megjelent, „Az Egyesült Államok a világpolitikai arénában” (The United States in the World Arena) című könyvében felfedte a Külkapcsolatok Tanácsáéval megegyező globalista álláspontját, hiszen nemzetközi rendőri erők felállítását szorgalmazta. „Jogos amerikai nemzeti célkitűzés az, hogy egyetlen állam - köztük az Egyesült Államok - se rendelkezzen a jelentős katonai erők saját érdekekért történő bevetésének jogával. Mivel ez a korábbi időkből visszamaradt jog a nemzeti szuverenitás gyökere [...], ezért Amerika érdeke az, hogy a történelmi definíció szerinti nemzeti lét megszűnjön” - írta. McNamara, a Tanács tagja 1961. augusztus l-jén a Nemzetvédelmi Hírszerző Ügynökség (Defense Intelligence Agency, DIA) létrehozásával tovább növelte Amerika titkos hírszerzési apparátusát. McNamara Taylorral együtt már szeptemberben a jelentősebb vietnami szerepvállalás érdekében lobbizott, és tizenhatezer főnyi katonai erő odaküldésére tett javaslatot. George Ball külügyi államtitkár erősen ellenezte ezt a tervet, és arra figyelmeztetett, hogy egy ilyen lépés két éven belül legalább 300 000 amerikai katona bevetését jelentené. Kennedy McNamara tanácsát fogadta meg. Később éppen az 1968-ig védelmi miniszterként tevékenykedő McNamara csökkentette az USA katonai erejét és tiltatta be az észak-vietnami stratégiai légicsapásokat. Amikor 1978-ban a kommunisták déli hatalomátvételével véget ért a vietnami háború, McNamara a Világbank elnöke lett (ez az ENSZ nyereségérdekelt ügynöksége, és a Tanács érdekszférájához tartozik), és hatvanmillió dollárnyi, a győzteseknek folyósított kölcsönt bonyolított le. William Bundy (A Rend, 1939), aki 1951-ben lépett be a CIA kötelékébe, 1964ben lett a Tanács egyik igazgatója; ugyanabban az évben a távolkeleti ügyekért felelős külügyminiszter-helyettesi posztra is kinevezték. A Pentagon Papers („Pentagoniratok”) szerint Bundy, aki az amerikai Vietnam-politika egyik legfontosabb tényezőjének számított, volt a 'Tonkini-öböl határozat' kidolgozója. Köze volt a CIA által irányított OPLAN 34-A akciósorozathoz, az amerikai ágyúnaszádok agresszív, meglepetésszerű támadásaihoz is, amelyek az észak-vietnami partot érték (lehetséges, hogy a nemzetközi jogot is áthágva). Emiatt volt aztán, hogy ellencsapások érték az USA hatodik flottáját, ez pedig a Tonkini-öbölbeli incidenshez vezetett. Bundy később a Foreign Affairs-nek, a Tanács kiadványának a szerkesztője lett. Bundy fivére, az ugyancsak Tanács-tag McGeorge Bundy (A Rend,

156

1940) egyes közlések szerint az Iron Mountain-jelentés kidolgozásának egyik szorgalmazója volt; Kennedy és Johnson alatt különleges nemzetbiztonsági tanácsadóként is szolgált, pozíciójából kifolyólag pedig képes volt megszűrni a főnökéhez eljutó információkat. Bundy a II. világháború elején közlegényként lépett be az USA hadseregébe, de hamarosan már a szicíliai és a normandiai invázió tervezésében vett részt. Huszonhét évesen hadügyminiszter-helyettessé nevezték ki. Később, 1966 és 1979 között a Ford Alapítvány elnökeként is dolgozott. „Együttműködve a Bundy fivérek teljesen ellenőrzésük alatt tarthatták volna a Vietnammal kapcsolatos információáramlást a hírszerzés, az állam és a védelmi minisztérium között” - feltételezte Anthony C. Sutton író. Dean Rusk külügyminisztert nevezték meg az Iron Mountain-jelentés elkészítésének másik lehetséges kulcsfigurájaként. Ő a II. világháború alatt Ázsiában a szövetséges erők parancsnokságán a vezérKarl főnök helyetteseként szolgált. Rusk (aki egyben Rhodes-ösztöndíjas, Tanács-tag és a Rockefeller Alapítvány elnöke is volt) mind Kennedy, mind pedig közeli barátja, Lyndon Johnson politikáját befolyásolta. Johnson bevallotta életrajzírójának, Doris Kearns-nek, hogy „tanácsadói rendszerét Rusk köré építette ki”. Dean Acheson és Robert Lovett Tanács-tagok „lelkesen” ajánlották Kennedy elnök figyelmébe Ruskot. Walter Isaacson és Evan Thomas szerzők dokumentációi szerint Johnson elnök szinte naponta találkozott tizennégy válogatott tanácsadójával. Mindegyikük bankár vagy jogász volt, közülük tizenkettő Tanácstag, és mindegyikük a nagyobb vietnami szerepvállalás mellett foglalt állást. Hat kulcsfontosságú tanácsadója - Robert Lovett, Truman védelmi minisztere, McCloy, Harriman, Acheson, Charles Bohlen külügyi tanácsadó és George Kennan korábbi oroszországi nagykövet - mind a Külkapcsolatok Tanácsának tagja volt. Johnson e közeli barátait 'Bölcsek'-nek hívta. 1968-ra azonban a bölcs tanácsadók a háború ellen fordultak. Johnson annyira megdöbbent és elkedvetlenedett a külpolitikai apparátus eme árulása láttán, hogy a televízióban bejelentette, hogy nem fogja újrajelöltetni magát. Amikor Maxwell Taylor tábornokot később arról kérdezték, hogy miért változott meg ennyire Johnson tanácsadóinak gondolkodása, csak annyit tudott válaszolni: „ Külkapcsolatok Tanácsához tartozó barátaim a New York Times ködében éltek”. Más szóval ezek az emberek kijózanodtak az önámításból és belátták, hogy az Egyesült Államok végveszélybe sodorja magát a vietnami kérdés miatt. A háború azonban így is még hét évig folytatódott.

157

1969 elején Richard Nixon, az újonnan beiktatott elnök vezényletével folyt a háború, a Tanács-tag és trilateralista Henry Kissinger pedig nemzetvédelmi tanácsadóként lépett színre. Az év végére már Kissinger irányította a Vietnammal kapcsolatos amerikai politikát is. Egyesek szerint épp ezért kapta meg ezt a posztot. Nixon védelmi minisztere, Melvin Laird bevallotta, hogy „Nixon elnök világszemléletét nagymértékben befolyásolta Kissinger, bár nem voltak barátok, és 1968 decembere előtt nem is ismerték egymást”. 1970-ben Kissinger bizalmas megbeszélésre hívta Winston Lord vezérKarl tisztviselőt. Lord szerint főnöke „ legközelebbi tanácsadóival meg akarta osztani és vitatni a főbb politikai döntéseket, így a Kissingerről kialakult képről, miszerint nem szereti, ha ellentmondanak neki, [kiderült, hogy] nem igaz”. Lord és a többi tisztviselő valószínűleg jóváhagyta Kissinger terveit a háború kiszélesítésére, mert a harcok rövidesen átterjedtek Kambodzsába is. Kiszélesedése ellenére a háború állóháborúvá vált, és sokat vesztett lendületéből. Kissinger, akit még az 1990-es években is Amerika vezető diplomatájának tartottak, a következő véleményt váltotta ki Eugene McCarthy-ból: „Henry Kissinger azért kapta meg a Nobel [Béke]díjat, mert végignézte annak a háborúnak a végét, amelyet addig ő maga is szított - ez pedig tényleg elég magas szintű diplomácia”. 1971-ben John R. Rarick louisianai kongresszusi képviselő nyíltan azzal vádolta meg a Tanácsot, hogy az szította a vietnami háborút. Egy körlevélben Rarick azt írta: „ My Lai-i mészárlás, [William] Calley főhadnagy életfogytiglanra ítélése, 'A Pentagon eladása' és az úgynevezett Pentagon-iratok (Pentagon Papers) a fő példák arra, hogy az emberek előtt mindent a katonaság nyakába akarnak varrni. Ugyanakkor senki sem nevezi meg a Külkapcsolatok Tanácsát, amely körülbelül 1400 amerikaiból áll, és magában foglalja a vietnami háború összes csúcsszintű döntéshozóját és politikusát”. Rarick így folytatta: „Azt illetően, hogy mi történik és ki a felelős érte, a CBS csak azt mondja el az embereknek, amit ő akar. Miért nem beszél a CBS a Tanácsról, hogy az emberek maguk is eldönthessék, ki a hibás a vietnami fiaskóért: a szorosan összefüggő pénzügyi-ipari-intellektuális arisztokrácia stratégiai tervezői és csúcsszintű döntéshozói, vagy pedig a társadalmi ellenőrzés alatt álló katonai vezetők, akiknek igen kevés beleszólásuk volt a nagypolitikába és a lényegi műveletekbe, s akiket törvény

158

kötelez a titoktartásra? [...] Ki mondja el az embereknek az igazságot, ha azok, akik ellenőrzik a „joguk van tudni” gépezetet, még a kormány felett is ellenőrzést gyakorolnak?” Mivel a Tanács tagjai átlátták a háború gazdasági szükségességét, de egyetértettek abban, hogy az atomháború beláthatatlan következményekkel járna, eldöntötték, hogy a jövő konfliktusai csak korlátozott mederben folyhatnak. „Magunknak is fel kell készülnünk arra, hogy csak korlátozott harci cselekvésre lesz mód - írta 1957-ben a Tanács Foreign Affairs című lapjának egyik szerzője. - Másképp nem juthatunk tovább a 'nagyléptékű megtorlásnál', amely már eddig is megkötötte a kezünket az olyan konfliktusokban, amikor a túlélésünknél kevesebb forgott kockán. És arra is fel kell készülnünk, hogy elveszítjük ezeket a korlátozott háborúkat”. Márpedig könnyű elveszíteni egy háborút, ha egyszer a katonaságot megbénítják. 1985-ben a 'Kongresszusi Közlöny' (Congressional Record) közölte a titkosítás alól épp akkor feloldott „hadviselési szabályzatot”, amely alapján az USA hadserege a vietnami háborúban harcolt. E szabályzat huszonhat oldalt tett ki, és olyan dolgokat tartalmazott, mint a vezérKarl főnökség által legfontosabbként megjelölt stratégiai célpontok légierő általi bombázásának többszöri megtagadása; általános utasítás az amerikai csapatoknak, hogy ne lőjenek a vietkong partizánokra, csak ha azok tüzelnek előbb; a Ho Si Minh-ösvénytől (a fő észak-vietnami hadtápútvonaltól) legalább kétszáz méterre lévő járművek bombázásának tilalma; az észak-vietnami harci repülőket csak abban az esetben lehetett megtámadni, ha a levegőben voltak és egyértelműen ellenségesen viselkedtek; a készülőfélben lévő föld-levegő rakétaállások megtámadásának tilalma; az ellenséges csapatok üldözésének tilalma akkor, ha Laosz vagy Kambodzsa területére léptek. Az Egyesült Államok a nyilvánosság előtt biztosította Észak-Vietnamot arról, hogy nem bombáz egyes területeket, ezáltal az ázsiai állam légvédelmi tüzérségét olyan területekre telepíthette, amelyek nyilvánvalóan bombázási célpontok lehettek - mindez pedig nagy mértékben megnövelte az amerikai áldozatok számát. A fenti - képzett katonatisztek számára teljesen értelmetlen - korlátozások mellett a létfontosságú nyersanyagok és utánpótlás-szállítmányok szabadon áramolhattak Hai Phong észak-vietnami kikötőbe. Ezek 80 százaléka Amerika állítólagos ellenségeit ől Oroszországból és Kínából -származott.

159

KERESKEDÜNK AZ ELLENSÉGGEL A háború legkeményebb éveiben az Észak-Vietnamot ellátó kommunista országokkal folytatott kereskedelem növekedett - s ez is a Külkapcsolatok Tanácsának célja volt. Zbigniew Brzezinski, a Trilaterális Bizottság alapítója már 1961-ben azt írta a Foreign Affairs-ben, hogy az Egyesült Államoknak gazdasági segítséget kellene nyújtania Kelet-Európa számára. Egy 1964 közepén lezajlott moszkvai utazással David Rockefeller is kifejezésre juttatta, hogy támogatja az efféle kereskedelmi tevékenységet. „David Rockefeller, a Chase Manhattan Bank elnöke ma jelentést tett Johnson elnöknek közelmúltbeli megbeszéléséről, amelyet Nyikita Hruscsov szovjet kormányfővel folytatott. Rockefeller elmondta Johnsonnak, hogy a kétórás beszélgetés során a kommunista vezető megemlítette, hogy az Egyesült Államoknak és Oroszországnak „több kereskedelmet kellene lebonyolítania”. Rockefeller szerint Hruscsov azt mondta neki, hogy szeretné, ha az Egyesült Államok az oroszoknak is nyújtana hosszú lejáratú hiteleket [kölcsönöket]” - írta a Chicago Tribune szeptember 12-én. A Rockefellereknek régóta, már az 1920-as évektől fogva voltak kereskedelmi kapcsolataik Oroszországgal, amikor a Chase Bank támogatást nyújtott az Amerikai-Orosz Kereskedelmi Kamara (American-Russian Chamber of Commerce) létrehozásához. 1966. október 13-án a New York Times azt jelentette, hogy „az Egyesült Államok érvénybe léptette Johnson elnök egyik javaslatát, mely több mint 400 áruféleség Szovjetunióba és Kelet-Európába irányuló exportja korlátozásának megszüntetésével a kelet-nyugati kereskedelem serkentését szolgálja”. Október 27-én, alig két héttel később a Times szerint „...a Szovjetunió és szövetségesei vezetőinek múlt heti moszkvai csúcstalálkozóján megegyezés született arról, hogy Észak-Vietnam részére kb. egymilliárd dollárnak megfelelő tárgyi és anyagi segítséget nyújtanak”. 1967-ben a Rockefellerek egyes szovjet alumínium- és gumiipari beruházások kapcsán társultak Cyrus Eatonnal, akit a Parade magazin „ kommunisták legjobb kapitalista barátjának” titulált. A fiatal Eatont John D. Rockefeller beszélte le arról, hogy prédikátornak menjen - ehelyett a Republic Steel Corporation megalapítója lett. Az 1970-es években az amerikai technika és pénz segítségével (mely elsősorban a Rockefeller Chase Manhattan Bankon keresztül érkezett) valósult meg az ötmilliárd dollá-

160

ros gyárkomplexum a Káma-folyó mentén. A gyár nehézgépjárműveket gyártott, ezek közül sokat pedig katonai célra alakítottak át. A Káma-folyó menti gyár amerikai finanszírozását lehetővé tevő megegyezést George Pratt Shultz írta alá, aki később a Tanács tagját, Alexander Haiget váltotta fel a Reagan-kormány külügyminiszteri posztján. Shultz a Tanács egyik igazgatója és Mrs. Harold Pratt rokona volt; utóbbi hölgy adományaként lett a Pratt House a szervezet központja. Így az Egyesült Államok csapatai azzal egy időben küzdöttek az északvietnamiak ellen, hogy amerikai áruk és pénzeszközök áramlottak a Szovjetunióba és KeletEurópába, akik aztán tárgyi és anyagi támogatást nyújtottak Észak-Vietnamnak. Most már érthető, hogy miért kezdtek háborúellenes tüntetésekbe azok az egyébként besorozandó egyetemisták, akik közül sokan átlátták a helyzet abszurditását. Azonban még a háborúellenes mozgalmakban is megtalálható a titkos társaságok keze nyoma. 1968-ban James Simon Kunen, aki „ Strawberry Nyilatkozat, avagy egy diákforradalmár jegyzetei” (The Strawberry Statement: Notes of a College Revolutionary) címmel írta meg diákaktivista éveiről szóló önéletrajzát, a következőket mondta: „ [Students for a Democratic Society, azaz Diákok a Demokratikus Társadalomért szponzorálta Első Nemzetközi Diákkonferencián is megjelentek a Nemzetközi Üzleti Kerekasztalok (Business International Roundtables) - a Business International lap által ügyfeleik és kormányfőik számára szervezett találkozók - emberei, és megpróbáltak megvásárolni néhány radikálist. Ezek az emberek a világ vezető gyáriparosai, és azért gyűlnek össze, hogy meghatározzák, miként folyjon az életünk a jövőben. Ezek a fickók írták a Szövetség a Haladásért programot is [Alliance for Progress; ez egy 1961-es Kennedy-program volt, amely mintegy 20 milliárd dollárnyi amerikai kölcsönt tett volna lehetővé 22 latin-amerikai ország gazdasági és szociális reformjaira, de az elnök halála után nem sokkal maga a terv is elhalt]. Ők képezik az uralkodó osztály baloldali szárnyát [...]. Felajánlották, hogy finanszírozzák a chicagói demonstrációinkat. Az Esso cég (azaz Rockefeller) pénzét is felkínálták. Azt akarták, hogy sok radikális megmozdulást szervezzünk, hogy úgy tűnjön, mintha ők lennének középen, miközben valójában balra tolódnak”. Kunen a könyv bevezetőjében nagyon jól kifejezte, hogy miként gondolkoztak a fiatal háborúellenes tüntetők: „Hát nem különös, hogy soha senki nem kerül börtönbe hadviselésért, nem is beszélve azokról, akik a háborúskodást okozzák? A börtönöket azokkal töltik meg, akik békét

161

akarnak. Bűnözőnek minősül az, aki nem akar ölni. Már azért rögtön a börtönbe dugnak, ha csak arra kéred őket, hogy hagyjanak békén. Ez a sajátos eljárás mindig megdöbbent engem”. Azon amerikaiak lelkébe, akik megélték a háborút - akár támogatva, akár ellenezve azt -, mélyen belevésődött a vietnami háború ára: közel ötvenezer közkatona elesett, több mint háromszázezer megsebesült, s még ennél is többen szenvedtek lelki és érzelmi sérüléseket. Johnson elnök tervei a 'Nagy Nemzet' ('Great Society') létrehozására dugába dőltek; a megosztott, ellenségeskedő közvéleményhez botladozó nemzetgazdaság társult. A vietnamiak még ennél is nagyobb árat fizettek: a dél-vietnami katonák közül kétszázötvenezer elesett, hatszázezer megsebesült; Észak-Vietnam és Vietkong-mozgalom pedig kilencszázezres veszteséget szenvedett el, kétmillió sebesülttel. Az észak- és dél-vietnami polgári áldozatok százezreiről is említést kell tennünk, akik közül sokak életét az amerikai bombatámadások oltották ki. A természeti környezetben ugyancsak nagy pusztítást végeztek a bombák, a tüzérségi lövedékek, az aknák és a lombtalanító vegyianyagok. A háború pénzügyi értelemben vett árát mintegy 200 milliárd dollárra becsülik. Mindezek után az Egyesült Államok kivonult Vietnamból. Mai szemmel nézve elképzelhetetlen, hogy az USA vietnami hadjáratát teljes vereségen kívül bármi másnak is lehetne tekinteni - márpedig olyan vereség volt ez, amely érthetetlennek tűnik az ott küzdő bátor férfiak és nők, illetve szinte az egész amerikai társadalom számára. „ vietnami háború csak akkor rejtély, ha a témát körülvevő mítoszokon át szemléljük, például hogy az egész a szarvashibák és a harcias nacionalizmus eredménye volt - fejtette ki Perloff. - Ha viszont a tudatosan rossz irányítás gyakorlataként értelmezzük, akkor már eloszlik a rejtély, hiszen a végkifejlet tökéletesen megfelelt a Tanács hagyományos céljainak”.

KOREA Sehol sem volt annyira nyilvánvaló egy konfliktus mindkét oldalának titkos társasági manipulációja, mint Koreában az 1950-es évek elején. Ugyanúgy, mint a Perzsaöböl és Vietnam esetében, a hivatalos szóhasználat ezt a csaknem 34 000 amerikai áldozatot követelő konfliktust is csupán „rendőri beavatkozásnak” nevezte, nem pedig háborúnak.

162

Rengeteg dokumentum utal arra, hogy a koreai háborút olyan emberek megfontolt tervezőmunkája előzte meg, akiknek a hatalma az Egyesült Államokra és a Szovjetunióra is kiterjedt. A konfliktus azzal kezdődött meg, hogy a II. világháború végén megalakult az ENSZ. Az „Egyesült Nemzetek Szövetsége” nevet még a háború alatt ismerte meg az amerikai közvélemény, amikor a kifejezés a Németország, Olaszország és Japán elleni szövetség országaira utalt. Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) eredetileg a régi Nemzetek Szövetségéből (Népszövetség) alakult át, amely egy Woodrow Wilson és a Milner-Rhodes-féle titkos társaságok által szorgalmazott, elbukott világ-kormány-kezdeményezés volt. Az ötlet a figyelemelterelő hatású világháború közepette újra felmerült, amikor 1944. augusztus 21. és október 7. között a Washington, D. C.-hez közeli Dumbarton Oaksban tárgyalóasztalhoz ültek az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és a Csang Kaj-sek vezette Kína képviselői. Az Egyesült Nemzetek létrehozására irányuló akkori és későbbi lépések egyik mozgatórugója John Foster Dulles volt, aki a Külkapcsolatok Tanácsa megalakításában is részt vett. Dulles az 1917-es versailles-i békekonferencián is ott volt, és a vietnami háború jogi alapjaként szolgáló Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezete megalakításában is szerepet játszott. Az ENSZ működtetésének további feltételeit a kulcsfontosságú jaltai konferencián vázolták fel, 1945 februárjában. A jaltai titkos diplomáciai lépések alapján osztották fel Koreát a 38. szélességi kör mentén és engedélyezték, hogy a Szovjetunió és Kína átvegye az északi terület ellenőrzését. Hasonló lépéseket fontolgattak már egy évvel korábban is. 1944 áprilisában a Foreign Affairs egyik cikke „koreai gyámság” létrehozására szólított fel, amelyet „nem egyetlen állam gyakorolna, hanem a nagyhatalmak meghatározott csoportja, például az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kína és Oroszország”. A Tanács vezetése tisztában volt vele, hogy az amerikai közvélemény nem támogatna egy háborút a „gyámság” ellenében, és elkezdte kidolgozni a későbbi beavatkozás indokát. Egy 1944-es belső Tanács-jegyzék kijelentette, hogy „ szuverenitás fétisét” és „az alkotmányos rendelkezésekből [...] eredő nehézséget, miszerint csak a Kongresszus üzenhet hadat”, megoldaná „az az állítás, hogy egy egyezmény felülírja ezt a korlátozást, [és] ha részvételünket egy ilyen rendőri akcióban [egy] nemzetközi biztonsági szervezet javasolná, azt nem feltétlenül kellene háborúnak tekinteni”. „Nem túlzás azt állítani, hogy ha az amerikai tárgyalások [amelyeket

163

Tanács-tagok vezettek] és a kölcsönbérleti szállítmányok nem hozták volna a Szovjetuniót a csendes-óceáni színtérre, akkor soha nem lett volna kommunista rezsim Észak-Koreában és nem lett volna koreai háború sem” - írta Perloff. Az ENSZ hivatalos felállítása két hónappal Jalta után, a San Franciscó-i konferencián kezdődött meg. A létrejött alapokmányt júniusban írták alá, és 1945. október 24én, alig két hónappal a második világháború vége után lépett életbe. Az ENSZ-et „alapvetően a Külkapcsolatok Tanácsa hozta létre - írta Ralph Epperson. - A San Franciscó-i ENSZ-konferencián résztvevő amerikai küldöttségnek 47 tagja tartozott a Tanácshoz”. „Főtanácsadójuk” John Foster Dulles volt. „Félelmetes eredményein felbátorodva Dulles úgy tekintette 1953. januári külügyminiszteri kinevezését, mintha Eisenhower elnöktől jogot kapott volna a külpolitikai irányvonal kijelölésére, ami viszont hagyományosan az elnök hatásköre” - írta az új Encyclopaedia Britannica. Dulles és az ENSZ létrejöttében szerepet játszó többi Tanács-tag tevékenységét figyelembe véve nem csoda, hogy ma a szervezet látja el a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (másnéven IBRD, vagy Világbank) és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) felügyeletét. Az ENSZ olyan társadalmi ügynökségeknek is otthont ad, mint a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (International Labor Organization, ILO), az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (Food and Agriculture Organization, FAO), az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization, WHO), az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Oktatási Szervezete (United Nations Educational, Scientific and Cultural Organization, UNESCO), és az ENSZ Gyermekvédelmi Alapja (United Nations Children's Fund, UNICEF). 1947-ben, a sikertelen újraegyesítési tárgyalásokat követően a koreai kérdést az ENSZ hatáskörébe vonták. 1949-re mind az Egyesült Államok, mind pedig a Szovjetunió visszavonta háborús csapatai nagy részét a Koreai-félszigetről. Az USA csapatkivonása azt jelentette, hogy tizenhatezer, jobbára csak kézifegyverrel rendelkező dél-koreai maradt az észak-koreai kommunisták több mint százötvenezer fős, korszerű orosz tankokkal, repülőgépekkel és tüzérségi eszközökkel felszerelt hadseregével szemben. Amikor Albert C. Wedermeyer tábornok, Truman elnök küldötte a helyzetet értékelve azt jelentette, hogy a kommunisták közvetlen veszélyt jelentenek a déliekre, véleményét figyelmen kívül hagyták, és jelentése nem került a nyilvánosság elé. 1950 januárjában Kim II Szung észak-koreai kormányfő meghirdette az „újraegyesülés évét” és csapatokat vonultatott fel a 38. szélességi kör men-

164

tén. Ugyanúgy, mint később a Perzsa-öbölben, a Tanács által dominált amerikai külügyminisztérium ezúttal sem tett semmit. Truman külügyminisztere, a Tanács-tag Dean Acheson a nyilvánosság előtt leszögezte, hogy Korea az Egyesült Államok védelmi sávján kívül esik. „Ez világos jelzés volt Kim II Szung számára, aki júniusban szovjet támogatással megszállta Korea déli részét” - írta Perloff. Az amerikai vezetők megdöbbenésüknek és felháborodásuknak adtak hangot a június 25-i agresszió miatt, s az ENSZ Biztonsági Tanácsának azonnali összehívását sürgették, amely akkoriban az USA-ból, Nagy-Britanniából, Franciaországból, a Szovjetunióból és a Nemzeti Kínából állt. A tanácskozás, amelyen a Szovjetunió nem vett részt, Kínát pedig csak az antikommunista Csang Kaj-sek képviselte, a koreai ENSZ-beavatkozás mellett foglalt állást. Az összeesküvés-elemző szerzők szerint ezt egy szovjet vétó megakadályozhatta volna. Furcsa módon azonban az orosz képviselők kivonultak, tüntetésképpen az ellen, hogy az ENSZ nem ismerte el a kommunista Kínát. Nem sokkal a szavazás után a szovjet küldöttség visszatért, bár a Kínai Népköztársaságot még mindig nem ismerte el a szervezet... Június 27-én Truman elnök az ENSZ jóváhagyásával amerikai csapatokat rendelt Dél-Korea védelmére, az ENSZ „rendőri akciójának” támogatására. Júliusban és augusztusban a létszámban és tűzerőben is kisebb délkoreai csapat és a Truman által támogatásukra rendelt négy, gyengén felszerelt amerikai hadosztály a Koreaifélsziget csúcsára szorult. A helyzet egészen szeptember közepéig meglehetősen rossznak tűnt, de akkor Douglas MacArthur tábornok egy remekül kivitelezett, bátor támadást hajtott végre Incson kikötője ellen, amely a félsziget középvonalában feküdt. Sikerült megtörnie az észak-koreai harcvonalat és az ellenséget elvágta utánpótlásától. A teljesen szétszóródott észak-koreaiak a 90 százalékban amerikai ENSZcsapatokkal a sarkukban visszavonulásba kezdtek. Amint a csatározás áthúzódott a 38. szélességi körön, a kínai vezető, Mao Ce-tung figyelmeztetett arra, hogy elfogadhatatlannak tart bármely olyan ENSZ-csapatmozgást, amely a Kínát határoló Jalu folyó felé irányulna. MacArthur figyelmeztette a külügyminisztériumot, hogy kínai csapatok vonulnak fel a Jalu északi partján, de ők fittyet hánytak a jelentésére. November 25-én közel kétszázezer kínai „önkéntes” kelt át a folyón, és a felkészületlen ENSZ-csapatokra támadt. Decemberben további félmillió katona követte őket. Az amerikaiaknak és szövetségeseiknek újra csak vissza kellett vonulniuk, de sikerült átcsoportosítani erőiket, és ellentámadva a 38. szélességi

165

körig nyomultak. A háború egy ideig csak a vitatott szélességi körön át oda-vissza folyó támadásokból állt. Ugyanúgy, mint Vietnamban, az amerikai hadsereget olyan politikai döntések lehetetlenítették el, amelyek nem tették lehetővé, hogy végleg lerendezzék a koreai konfliktust. Vietnammal ellentétben azonban itt egy befolyásos katonai vezető ellenezte e korlátozásokat, és a nyilvánossághoz fordult támogatásért. MacArthur tábornok, a II. világháború hőse az amerikai légierőt a Jalu folyó hídjainak bombázására utasította, amellyel elvágták volna Kína kommunikációs és utánpótlási vonalait. A belátóbb kongresszusi képviselőket arra kérte, hogy támogassák katonai lépéseit és tegyék lehetővé a Tajvanon tartózkodó nemzeti kínaiak számára, hogy a koreai nyomás csökkentése érdekében második frontot indítsanak Kína ellen. MacArthur felvetésére igen gyorsan megérkezett a hivatalos válasz. A bombázásra vonatkozó utasításait George Marshall tábornok (az Európa II. világháború utáni újjáépítését célzó Marshall-terv atyja, a Truman elnök által nyugállományból védelmi miniszteri rangba emelt Tanács-tag) törölte. Ugyanarról a Marshall tábornokról van szó, aki a jelentések szerint a hadsereg vezérKarl főnökeként előre jelentést kapott a Pearl Harbor elleni támadásról. MacArthurt arra utasították, hogy ne bombázza a jelentős kínai utánpótlásbázisokat, és pilótái sem üldözhették a menekülő ellenséges repülőgépeket. A kínaiak parancsnoka, Lin Piao tábornok később meg is jegyezte: „Sosem támadtam volna embereim életét és katonai hírnevemet kockáztatva, ha nem lettem volna biztos benne, hogy Washington visszatartja MacArthur tábornokot a megfelelő megtorló intézkedések megtételétől utánpótlási és kommunikációs vonalaim ellen”. MacArthur a közvéleményhez folyamodott, s ez azt eredményezte, hogy Truman elnök 1951. április 10-én elbocsátotta tisztségéből. Matthew B. Ridgeway tábornok, a Tanács későbbi tagja lépett a helyébe. MacArthur terve a tajvani figyelemelterelő támadásra sosem vált valóra. A tervet Truman utasítása állította le, mindössze két nappal az északkoreaiak támadása után. Kormánydokumentumok szerint Truman azt mondta: „ Hetedik Flottát rendeltem a Formózát [a mai Tajvant] érő esetleges támadások elleni védelemre. A lépés szükségszerű következményeként a Formózán tartózkodó kínai kormánytól azt követelem, hogy szüntesse meg légi és tengeri támadásait Kína ellen. A Hetedik Flotta ellenőrizni fogja ennek betartását”. Csang Kaj-sek ajánlatot tett arra is,

166

hogy a Koreában harcoló amerikaiakat nemzeti kínaiak támogassák, de Marshall tábornok ezt elutasította. A katonai lépéseket korlátozó érthetetlen utasítások tetejébe ott volt még az a meglepő tény is, hogy orosz parancsnokok irányították a konfliktus mindkét oldalát. A Jaltai Egyezmény és az észak-koreaiaknak nyújtott haditechnikai támogatásuk révén nagyrészt szovjet katonatisztek kezében voltak az események. Epperson egy Pentagon-sajtóközleményt idéz, amely két szovjet tisztet azonosított a 38. szélességi kört keresztező csapatmozgások vezetőjeként. Egyiküket, egy bizonyos Vasziljev tábornokot lehallgatták, amikor utasítást adott az 1951. június 25-én bekövetkezett támadásra. Vasziljev tábornok feljebbvalóinak lánca Koreából Moszkván keresztül az ENSZ Politikai és Biztonsági Tanácsi Ügyek Főtitkárhelyetteséig (UN Undersecretary General for Political and Security Council Affairs) ívelt. MacArthur ezredes feljebbvalóinak lánca Truman elnökön keresztül ugyanide jutott. E poszton akkor történetesen az orosz Konsztantyin Zincsenko állt. Mindez azt jelentette, hogy a szovjet tisztek úgy irányították az észak-koreai háborús stratégiát, hogy közben egy szovjet tiszttársuknak tettek jelentést, aki ugyanabban az ENSZ-irodában üldögélt, amely a szövetséges háborús lépéseket koordinálta. „ kommunisták gyakorlatilag a háborúban résztvevő mindkét oldalt irányítani tudták” - írta Griffin. A korábbi összeesküvés-szakírók azonban nem vették figyelembe, hogy a kommunista Oroszországot a kezdetektől fogva Amerika modern titkos társaságainak belső körei finanszírozták és irányították. A háború végül holtpontra jutott, amelynek az 1953. július 27-én aláírt fegyverszünet vetett véget, hat hónappal azután, hogy Dwight Eisenhower tábornok az USA elnöke lett. MacArthur később megjegyezte, hogy az Egyesült Államok hadtörténete során most először nem tudott győzelmet elérni, és azt nyilatkozta: „Ez az ország eleddig sosem kezdett halálos harcba ellenséges hatalommal szemben katonai célok nélkül, a hadműveletek korlátozásán kívül bármilyen stratégia nélkül, vagy egyáltalán a hadiállapot hivatalos elismerése nélkül”. Ez pedig olyan precedenst teremtett az Egyesült Államok történetében, amely mind a mai napig kísért. De vajon ennek a látszólag értelmetlen konfliktusnak is megvolt-e a rejtett célja, egy olyan cél, amely a titkos társaságok legfelsőbb köreit érintette? Egy 1952-es Foreign Affairs-cikk erre is kitért: „Ahogy én látom, a koreai tapasztalataink értelme az volt, hogy történelmi előrehaladást ér-

167

tünk el egy életképes kollektív biztonsági rendszer irányába”. Korea így egy újabb lépcsőfok volt a Tanács egyesített katonai erőkkel megvalósítandó, egész világra kiterjedő kormányzati céljainak valóra váltásában; esetünkben az Észak-Atlanti Szövetség Szervezete (NATO) lett ez az egyesített katonai erő. Dean Acheson, a Tanács tagja később elismerte: „Az egyetlen ok, amiért az elnöknek azt javasoltam, hogy harcoljon Koreában, az a NATO létrehozásának indokolttá tétele volt”. Mind a NATO, mind pedig az ENSZ a XX. század legjelentősebb eseményének, a II. világháborúnak az eredménye, és a szorgalmas kutató ebben is megtalálja a titkos társaságok tevékenységének félreérthetetlen jeleit.

A NÁCI KULTUSZ MEGJELENÉSE

Akármilyen nehéz is ezt elhinni azoknak, akik olyan háborús propagandafilmeken és anyagokon nőttek fel, melyek csupán a haditechnikával és a csatákkal foglalkoztak, a II. világháború nagyrészt gazdag üzletemberekből álló titkos okkult társaságok belharcának volt köszönhető, amely aztán nyílt háborút okozó nemzetközi feszültséggé fajult. Mint más konfliktusok esetében is, e társaságok manipulációja és befolyása a háború eredetében és gazdasági hátterében rejlik, nem pedig a harcmezőkön mutatkozik meg. Számos bizonyíték jelzi, hogy a világháborút II. az illuminátusokkal és szabadkőművesekkel kapcsolatban álló németországi és nagy-britanniai titkos társaságok ügynökei és tagjai okozták. Ebben a „jó háborúban” tudtak függetlenséget nyerni a régebbi misztikus társaságok az egyháztól és az államtól, majd összeolvadhattak a vagyonra, hatalomra és irányításra összpontosító modern titkos társaságokkal. „Maga Sir Winston Churchill is [...] ragaszkodott ahhoz, hogy a Náci Párt okkultizmusát semmilyen körülmények között nem szabad a közvélemény elé tárni - írta Trevor Ravenscroft, aki állítása szerint dr. Walter Johannes Steinnek, Churchill bizalmas tanácsadójának a közeli munkatársa volt. - A nürnbergi perek képtelenek voltak felfedni a nemzetiszocializmus mögött rejlő gonoszság természetét, és ez Churchillt arról győzte meg, hogy három évtizednek el kell telnie ahhoz, hogy megfelelően nagy olvasóközönség előtt ismertté válhassanak a náci vezetőség magjának fekete mágiás praktikái és beavatási rítusai”.

168

Ezt a figyelemre méltó állítást Airey Neave, az egyik nürnbergi ügyész is megerősítette, aki elmondta, hogy a náci tevékenységek okkult mivoltát nem vehették figyelembe, mert a bíróság félt ennek a nyugati országokra gyakorolt pszichológiai és spirituális hatásaitól. Arra is gondoltak, hogy a racionalizmussal ilyen mértékben szemben álló hitviláguk miatt egyesek elmebetegségre hivatkozva próbálnák felmenteni a náci vezetőket tetteik alól. A történelem Adolf Hitlert a háború legfontosabb személyiségének tekinti, így a titkos társaságok világháborús ténykedésének megértéséhez előbb Hitler és Náci Pártja gyökereit is meg kell értenünk. Számos könyv, újságcikk és TV-műsor dokumentálta már a hitleri nácik és az okkult társaságok kötelékeit, de csak kevés világított rá, hogy Hitler ezeknek a teremtménye volt. Ahhoz, hogy teljesen megértsük, Hitlert miért és hogyan is teremtették, a körülötte működő titkos társaságokat és ezek hírszerzési kapcsolatait is tanulmányoznunk kell. Adolf Hitler náci mozgalma sokkal több volt, mint merőben politikai szervezet. Az illuminátusok és szabadkőművesek céljaihoz hasonló célokat valló titkos szervezetekből eredő kvázi-vallásos mozgalom vezetőinek tekintették magukat. „Ez egy kultusz volt, [és] mint minden kultusznak, ennek is más kultuszok voltak a fő ellenségei” - jegyezte meg Peter Levenda jól dokumentált könyvében, amelyben a nácizmussal és az okkultizmussal foglalkozott. Hitler a következő állításával alátámasztotta a fentieket: „Aki a nemzetiszocializmust merőben politikai mozgalomként értelmezi, szinte semmit nem tud róla. Ez több, mint vallás; elhatározás egy új ember létrehozására”. A náci kultusz többféle szervezetből, teológiából és hiedelemből alakult kiviaz I. lágháború utáni Németországban - ezek pedig mind a régebbi csoportosulások, elsősorban a bajor illuminátusok, a Germanenorden (Német Rend), a szabadkőművesek és a Teuton Rend Lovagjai (a német lovagrend) titkos tanaiból táplálkoztak. A mozgalom ilyetén hátterének megértéséhez kulcsfontosságú elemeznünk a Cion bölcseinek jegyzőkönyve (angol nevén The Protocols of the Learned Elders of Zion vagy The Protocols of the Wise Men of Zion) című dokumentumot, amely a világuralom elérésének módszereit taglalja. A dokumentum mindeddig több botrányt okozott, mint a közelmúlt irodalmának bármely más darabja.

169

A mű első változata 1864-ben, Franciaországban jelent meg egy „Párbeszéd a pokolban Machiavelli és Montesquieu között, avagy Machiavelli politikája a XIX. században egy kortárs tollából” (Dialogue in Hell Between Machiavelli and Montesquieu or the Politics of Machiavelli in the Nineteenth Century by a Contemporary) című könyvben. A könyvet, amelyet III., Napóleon machiavellisztikus ügyködéseinek szatírájaként értelmeztek, Maurice Joly francia jogász írta, de név nélkül jelent meg. Joly állítólag Victor Hugo barátja volt, s mindketten tagjai voltak a Rózsakeresztes Lovagrend nevű titkos társaságnak, amely hatással lehetett a jogász írásaira is. A könyv szerzőjének kiléte azonban hamar kiderült, és tiszteletlen állításai miatt Joly tizenöt hónapos börtönbüntetést kapott, könyve pedig kis híján feledésbe merült. Az 1890-es évek közepén Joly homályos mondanivalójú könyvét az ohrana (az orosz cári titkosszolgálat) megrendelésére újraírták, és antiszemita részekkel egészítették ki. Szergej Nilusz vallásos szerző gondozta az anyagot, amelyet az első (Palesztinába visszatérést sürgető) cionista mozgalmat megalapító 1897-es bázeli Zsidó Világkongresszus idejére adtak ki. A mű Nilusz könyvének mellékleteként jelent meg, „Az Antikrisztus közeleg” (The Anti-Christ is Near at Hand) alcímmel. A dokumentum az orosz forradalmárokat egy nemzetközi zsidó összeesküvés bérenceiként állította be, azzal a céllal, hogy így enyhüljön a cárra nehezedő társadalmi nyomás. Bizonyítani próbálta azt a helyenként ma is előbukkanó összeesküvéselméletet, hogy egyes zsidó és szabadkőműves érdekközösségek erőiket egyesítve a liberalizmus, valamint a szocializmus terjesztésével a világuralom elnyerésére törnek. A Cion bölcseinek jegyzőkönyve még ma is megborzongatja olvasóit a kevesek által gyakorolt zsarnokság módszertanának profetikus leírásával. Üzenete jól idomul a Cecil Rhodes-hoz és a Rothschildokhoz hasonló emberek elitista nézeteihez. „Mi vagyunk a kiválasztottak, mi vagyunk az egyedüli igaz emberek. Agyunkban rejlik a valódi spirituális hatalom; a világ többi részének intelligenciája merőben ösztönös és ál-latias. Látnak dolgokat, de nem képesek előrelátni, találékonyságuk pusztán anyagi dolgokra irányul. Hát nem következik ebből, hogy maga a természet a világ uralására teremtett minket? - írja a Jegyzőkönyv. - Kifelé, 'hivatalos' megnyilvánulásainkban azonban ezzel ellentétesen kell viselkednünk; mindent megteszünk majd, hogy tiszteletre méltónak és együttműköd őnek tűnjünk. Egy államférfi szavainak nem mindig kell párhuzamban állniuk tetteivel. Ha ezeket az elveket követjük,

170

az általunk így felkészített kormányok és népek majd az adósleveleinket is készpénznek veszik. Egy napon az emberi faj jótevőiként és meg-mentőiként fogadnak majd el minket. Ha bármely állam ellenkezni merészel velünk, ha szomszédaival együtt összefog ellenünk, világháborút szabadítunk rá”. A Cion bölcseinek jegyzőkönyve a továbbiakban kifejti, hogy a világuralom célkitűzéseit miként lehet elérni a közgondolkodás, az emberek által hallott dolgok irányításával, új konfliktusok kirobbantásával vagy a régi rend visszaállításával, az éhínség, a nyomor és a sorscsapások elősegítésével, valamint a fiatalság elcsábításával és megtévesztésével. „Ezekkel a módszerekkel úgy megtörhetjük a nemzeteket, hogy aztán kénytelenek lesznek felajánlani nekünk a világuralmat” - jelentik ki. A huszonnégy jegyzőkönyv közül néhányban rövid összegzést is találhatunk. Ha ezeknek hihetünk, akkor világosan látható kapcsolatot teremtenek a szabadkőművesség és az Ősi Misztériumok eszméivel, s megdöbbentő módon kirajzolják a világ meghódításának útvonalát. Mivel a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét a zsidóellenesség szítása céljából az világháború I. előtt átírták és a zsidóságnak tulajdonították, ezért itt az abban használt „gojim” (azaz gojok, lekicsinylő zsidó szó a nem zsidókra) kifejezést a „tömegek” szóra cseréltük. Az idevágó részletek a következők: - A terv „láthatatlan marad addig a pillanatig, amíg olyan erőssé nem válik, hogy semmiféle fortély nem képes aláásni” (1. jegyzőkönyv). - „ háborúknak lehetőség szerint nem szabad területi hódítást eredményezniük” (2. jegyzőkönyv). - „[A tömegek] gondolkodását az ipar és a kereskedelem felé kell fordítani, így a nemzetek a nyereség hajhászásával lesznek elfoglalva és [...] nem ismerik majd fel közös ellenségüket” (4. jegyzőkönyv). - „ kormányzati központosítást fogunk végrehajtani” (5. jegyzőkönyv). „[Egy] olyan kormányok feletti kormányzatot kell kifejlesztenünk, amelyet az önkéntesen engedelmeskedők védelmezőjeként és jótevőjeként állítunk be [...]. Hamarosan megkezdjük a hatalmas monopóliumok kialakítását [...]” (6. jegyzőkönyv). - „ fegyverkezés nagyobb léptékűvé válása, a rendőri erők növelése, [azért, hogy] a világ összes államában mirajtunk kívül [ne legyen más], csak a proletárok tömegei, az érdekeink irányába elkötelezett néhány milliomos, a rendőrök és a katonák” (7. jegyzőkönyv).

171

- „[A kormányzati erőt] azon személyek kezeibe kell adnunk, akik múltja és hírneve olyan, hogy köztük és a nép között szakadék tátong; olyan személyekébe, akiknek engedetlenségük esetén bűnvádi eljárással kell szembenézniük [...]” (8. jegyzőkönyv). „Rászedtük, elbódítottuk és demoralizáltuk a [tömegek] fiataljait azzal, hogy olyan elvek és elméletek szerint neveltük őket, amelyekről mi egyértelműen tudjuk, hogy tévesek [...]” (9. jegyzőkönyv). „Le fogjuk rombolni a [tömegek] körében a család fontosságát és nevelési értékét” (10. jegyzőkönyv). - „Ezt az egész politikát azért találtuk ki, és azért oltottuk be a [tömegek] gondolkodásába [...], hogy kerülő úton érjük el azt [...], amit nem érhetünk el az egyenes úton [...]. Ez a politika az, amely a csorda előtt ismeretlen szabadkőműves szervezetünknek és az általuk nem is sejtett céljainknak az alapjául szolgál [...]. Őket azért csábítottuk a kőműves páholyok „kirakathadseregébe”, hogy ezzel port szórjanak társaik szemébe” (11. jegyzőkönyv). - „Milyen szerepet játszik ma a sajtó? [...] Önző célokat szolgál [...]. Gyakran sekélyes, igazságtalan, hazug, és a közvélemény többsége a legkevésbé sem tudja, hogy milyen érdekeket segít érvényre jutni. Szoros zablával kell féken tartanunk [...]. Egyetlen közlemény sem juthat el a közvéleményhez ellenőrzésünk nélkül [...]” (12. jegyzőkönyv). - „ mindennapi kenyér szükségessége arra kényszeríti a [tömegeket], hogy csendben maradjanak és alázatos szolgáink legyenek [...]. Annak érdekében, hogy maguk a tömegek ne jöhessenek rá, mire is valók, szórakozással, játékokkal, időtöltésekkel, szenvedélyekkel és filmszínházakkal [akkoriban még nem volt televízió - J. M.] kell elvonnunk figyelmüket. A sajtón keresztül hamarosan pályázatokat hirdetünk meg a művészetek és mindenféle sport területén [...]” (13. jegyzőkönyv). - „Nem lesz kívánatos számunkra, hogy a miénken kívül más vallások is létezzenek [...]. Ezért félre kell sepernünk a hit minden más formáját” (14. jegyző könyv). „ lelkiismeret szabadságát már mindenhol kikiáltották, így csak néhány év választ el minket a katolikus vallás szétesésének pillanatától; ami a többi vallást illeti, azokkal még kevesebb gondunk lesz” (17. jegyzőkönyv). - „Amikor pedig végül elérjük királyságunkat a mindenhol egy és ugyanazon napra előkészített államcsínyek segítségével [...], akkor

172

az lesz a feladatunk, hogy elérjük: ellenünk a továbbiakban semmiféle összeesküvés ne szövődhessen. E célnak megfelelően kegyelem nélkül lemészárolunk mindenkit, aki érkezésünk ellen fegyvert fog [...]. A titkos társaságokhoz hasonló csoportok is halállal büntethetők lesznek [...]” (15. jegyzőkönyv). - „Programunk szerint a [tömegek] egyharmada kötelességérzetből, az állam iránti önkéntes kötelezettségvállalás elve alapján megfigyelés alatt tartja majd a többieket. Nem szégyen, hanem érdem lesz, ha valaki kémkedik, vagy informátorként dolgozik [...]; másképp hogyan [...] szíthatnánk [...] zavargásokat?” (17. jegyzőkönyv). „ lázadások szítása nem lesz több, mint amikor az öleb elefántra csahol [...]. A hősiesség presztízsének lerombolása érdekében a politikai bűnösöket lopás, gyilkosság, és mindenféle más gyalázatos, alantas bűnök vádjával fogjuk bíróság elé küldeni. A közvélemény akkor [...] ugyanazzal a megvetéssel kezdi majd kezelni a lázadókat” (19. jegyzőkönyv). „Amíg [a lázadók] nem tevékenykednek nyíltan, nem emelünk kezet rájuk, csupán megfigyelő elemeket küldünk közéjük [...]” (18. jegyzőkönyv). Az utolsó jegyzőkönyvek a pénzügyekkel foglalkoznak. A 20. jegyzőkönyv síkra száll az általános adóztatásért, vagyis „mindenféle összegek törvényes elkobzásáért az államban folyó forgalom szabályozása érdekében”. Ezt követné egy „progresszív vagyonadó”, egy többfokozatú, „ tőke nagyságával párhuzamosan növekvő százalékú” jövedelemadó, továbbá a kereskedelemre, „pénznyugtákra”, örökségekre és tulajdonügyletekre kivetett adó. Megbeszélés folyt „ kamattal terhelt papírpénz helyettesítéséről” is, hiszen „ gazdasági válságokat [...] egyedül azáltal hoztuk létre, hogy pénzt vontunk ki a forgalomból”. A Cion bölcseinek jegyzőkönyve részletesen foglalkozik a kölcsönökkel is, amelyekről a következőket írja: „Damoklész kardjaként lebegnek az uralkodók feje felett, akik a polgáraik időszaki megadóztatása helyett a bankárainknál koldulnak”. Akárki is volt a könyv szerzője, tisztán átlátta a bankszakma titkait. A 20. jegyzőkönyv egyik része, amely akár „Az Egyesült Államok államadóssága” címet is kaphatta volna, a következőket állította: „ kölcsön olyan kormányzati váltó, amely a kölcsönzött tőke nagyságával arányos százalékos kötelezettséget [kamatot] tartalmaz”. További magyarázatként hozzáfűzi: „Ha a kölcsönt ötszázalékos kamat terheli [amely komolynak

173

számított azokban az értelmesebb időkben], akkor az állam 20 év múlva csak kamatként akkora összeget fizet vissza, mint maga a kölcsönzött összeg volt; 40 év múlva kétszeres összeget fizet, 60 év múlva pedig háromszorosát - ezalatt pedig a kölcsön maga kifizetetlen marad [...]”. A szerző azt is megfogalmazta, hogy senki nem lesz képes átlátni, mi történik. „Úgy fogjuk bebiztosítani könyvelési rendszerünket, hogy sem az uralkodók, sem pedig a legjelentéktelenebb közalkalmazottak nem lesznek olyan helyzetben, hogy észrevétlenül eltérítsék akár a legkisebb összeget is a célállomásától, vagy más irányba tereljék azt [...]”. A műben felfedezhetők az Ősi Misztériumokhoz fűződő kapcsolatok is, mivel megemlíti a vérvonalakat (például „David magvát”), a „titkos misztériumokat”, sőt a „Szimbolikus Kígyót” is, a legkorábbi kultuszok egyik jelképét. Niluszt magát is nagyon magával ragadta a Cion bölcseinek jegyzőkönyve. 1905ben a mai televíziós prédikátorokéhoz kísértetiesen hasonló stílusban azt írta, hogy szeretné „óvatosságra inteni azokat, akiknek még van fülük a hallásra és szemük a látásra, [és figyelmeztetni őket], hogy ijesztő sebességgel rohannak felénk egyes események: viszályok, háborúk, pletykák, éhínségek, járványok, földrengések. Minden, ami tegnap még lehetetlen volt, ma már le is zajlott [...]. A világi viszályokat és egyházszakadásokat mind el [kell] felednünk, s a vészesen közelgő Antikrisztus érkezésére kell felkészülnünk”. Kétes eredete ellenére a Jegyzőkönyvet sok befolyásos ember komolyan vette; ide sorolhatjuk II. Vilmos német császárt, II. Miklós orosz cárt, valamint Henry Ford amerikai iparmágnást, aki a művet arra használta, hogy lebeszélje az amerikai szenátust arról, hogy Amerika belépjen a Wilson elnök által kidolgozott Népszövetségbe. Az ohrana terve jól, talán túlságosan is jól működött. Oroszországban ellenforradalom zajlott le, és a cári propaganda által felbőszített Fekete Gárda nevű polgárőrség pogromokba kezdett az orosz zsidók ellen. Az állandó bizonytalanság és erőszak eredményezte az 1905-ös orosz forradalmat, amelynek során a cári elemek a közhangulat felszítására újra csak előhozakodtak a Jegyzőkönyvvel. Hitler annak ellenére valós kiáltványnak tekintette a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét, hogy bizonyítékok voltak annak kitalált voltára. A Mein Kampfban azt írta: „ Frankfurter Zeitung hetente azon szenveleg, hogy valószínű leg hamisítvány; ez a legjobb bizonyíték arra, hogy eredeti. [...] De a lehető legjobb kritika maga a valóság. Az, aki e könyv [a Jegy-

174

zőkönyv] alapján vizsgálja meg az elmúlt száz év történelmi fejlődését, azonnal megérti a zsidó sajtó zúgolódását is. Ha egyszer ez a könyv az emberek közös tulajdona lesz, akkor a zsidó veszedelemnek meg lesznek számlálva a napjai”. Konrád Heiden, Hitler náciellenes kortársa ugyancsak látott valamennyi igazságot a könyvben, bár elutasította annak eredeti mivoltát. „Megcáfolhatatlanul bizonyítást nyert, hogy a mű hamisítvány, de ettől még - és ez sokkal jelentősebb dolog - ez a világuralom kézikönyve [...] az egyenlőtlenség nagy elve azért küzd, hogy megtartsa uralkodó szerepét; ez nem más, mint az emberek közötti veleszületett különbségekre, a természetes hierarchiára épülő uralkodóosztály-filozófia. Ha ezt az elvet történelmi események formájában fejezzük ki, hamar magára ölti az összeesküvés jellegét [...]. A Jegyzőkönyv szellemisége emiatt történelmi igazságot rejt, bár a benne említett tények hamisítottan jelennek meg”. Éppen a „történelmi igazság” lehetősége volt az, amely a művet megjelenése óta az érdeklődés középpontjában tartotta. A mai összeesküvések kutatói olyan valós programnak tekintik, amely előre jelezte a nácizmus vagy a kommunizmus kialakulását. Egyesek szerint a francia Joly egyszerűen belefoglalta könyvébe azokat az ötleteket, amelyeket titkos társasági tagként hallott. David Icke „figyelemreméltó hasonlóságot” látott a Jegyzőkönyv és a késő XVIII. századi, rejtélyes bajor illu-minátusoktól lefoglalt titkos dokumentumok között. „Én csak az Illuminátusok Jegyzőkönyvének hívom” - írta Icke, és erre volt is némi joga, ha a benne megtalálható számos szabadkőműves utalást tekintjük. A „Szent vér, Szent Grál” (Holy Blood, Holy Grail) című könyv szerzőinek még érdekesebb elképzeléseik voltak a műről. Megjegyezték, hogy az eredeti Niluszkiadás utalásokat tett egy királyra és egy „kőműves királyságra” is, amelyek nyilvánvalóan nem zsidó eredetű elgondolások. Továbbá az eredeti kiadás szövege a következőképp zárult: „Aláírták Cion 33. fokozatú képviselői”. A fenti könyv szerzői amellett érveltek, hogy Nilusz „radikálisan megváltoztatta a szöveget” a hiteles eredetihez képest, amelyet „valamely szabadk őműves szervezet vagy szabadkőműves beállítottságú titkos társaság” hozott létre, „melynek nevében benne volt a Cion szó”. Az irat szerintük valóban komoly terv lehetett a szabadkőművességbe való beszivárgásra és a világuralomra törésre. A Sioni Rendház nevű

175

rejtélyes titkos társaságot tekintették az elsőszámú gyanúsítottnak, mellyel a későbbiekben részletesebben foglalkozunk. Túl azon a szándékon, hogy az antiszemitizmust táplálja, a Cion bölcseinek jegyzőkönyve egy komolyabb összeesküvés kísérletére is utalhat; olyanra, amelynek gyökerei az illuminátusok és a szabadkőművesség legtitkosabb felső köreiben lehetnek. 1917 nyarán egy Alfred Rosenberg nevű fiatal észt zsidó Moszkvában tanult, ahol egy idegentől kapott egy példányt a Cion bölcseinek jegyzőkönyvéből. A következő évi orosz forradalom után az antibolsevista Rosenberg Németországba menekült, ahol a könyvet arra használta, hogy beléphessen egy müncheni titkos társaságba - olyan lépés volt ez, amely nagy hatással lett a világra. 1918 végén Rosenberg megmutatta a könyvet egy korosodó müncheni hírlapkiadónak, Dietrich Eckartnak. Eckartot, a kocsmákat szívesen látogató bonvivánt, a korabeli Németország egyik jónevű költőjét lenyűgözte a világuralom e tervezete. Bemutatta Rosenberget a Rudolf Freiherr von Sebottendorff gróf által alapított Thule Társaság (Thule Gesellschaft) nevű „irodalmi vitakör” többi tagjának. A társaság azonban csak egy még titkosabb társaság, a Germanenorden, vagyis Német Rend kirakatszervezete volt. Mindkettő antiszemita nacionalista szerveződés volt, amelyet átszőtt a természetfelettibe vetett hit. Eckart „keresztény misztikusnak” mondta magát, és a halála után Rosenberg által írt cikk szerint járatos volt az indiai Kozmikus Tudat („Atman”) tanaiban, s úgy vélte, a valóság igazából csak illúzió („Maya”). Sebottendorffra, Eckartra és a Thule Társaság többi tagjára nagy hatással voltak a legjelentősebb XX. századi okkult csoport, a Teozófus Társaság tanai.

TEOZOFISTÁK. THULISTÁK ÉS MÁS KULTUSZOK KÖVETŐI A teozófia kifejezés a görög „theos” (isten) és „sophia” (bölcsesség) szavakból ered, és „isteni bölcsességnek” fordítják. A teozófia szót 1875-ben kezdték használni, amikor egy orosz születésű misztikus, Helena Petrovna Blavatsky New York városában megalapítot-

176

ta a Teozófus Társaságot. Az asszony 1873-ban, sokévi európai és közel-keleti utazás és kutatás után emigrált Amerikába. 1877 és 1888 között Blavatsky okkult írásokat adott ki, köztük két leghíresebb könyvét, az „Izisz leleplezésé”-t (Isis Unveiled) és „ titkos doktrínáit (The Secret Doctrine). Mindkettőben kvázi-tudományos módszereket használt a vallás alátámasztására, amely az új tudományos felfedezések és Charles Darwin tanai miatt hanyatlóban volt. 1878-ban Blavatsky asszony lelkes követőjével, az amerikai hadsereg ezredeseként szolgáló Henry Steel Olcott-tal együtt áttette a társaság székhelyét az indiai Madrasba, ahol ma is található. A sorra alakuló teozófus társaságok Keleten, majd Európában és Amerikában is elterjedtek, s a figyelmet a keleti filozófiákra irányították. A buddhizmus és hinduizmus effajta népszerűsítése nagy hatással volt számos vallásosnak nevezhető mozgalomra, például az 'I Am' ('Én vagyok') felekezetre, a liberális katolikus egyházra, a rózsakeresztesekre, a Unity egyházra, és a legutóbbi időben a különféle 'New Age' csoportokra. A teozófia gondolkodásmódja ugyanazoktól a korai filozófusoktól ered, akiket a szabadkőművesek, az illuminátusok és a Kerekasztalok is tiszteltek - Platóntól és Pithagorasztól, valamint az egyiptomi misztikus iskoláktól. Nesta Webster szerint nyilvánvaló, hogy Blavatsky a héber Kabbalából és Talmudból is sokat merített, amely megerősíti a kapcsolatot az Ősi Misztériumokkal. 1924-ben Webster arra figyelmeztetett: „ Teozófus Társaság nem önképzőkör, hanem egy alapvetően propagandista társaság, amely a kereszténység tiszta és egyszerű tanításának a keleti babonák, a kabbalizmus és a XVIII. századi sarlatánkodás lebilincselő egyvelegével való felcserélését célozza [...]”. Blavatsky társasága az egy teremtőben való hitet, az univerzum minden embert magában foglaló lényegi egységét, a minden vallásban megtalálható titkos jelentéseket hirdette, és - a legellentmondásosabb elemként -úgy vélte, hogy a néha 'Nagy Fehér Testvériségként' is említett 'Nagymesterek' vagy 'Adeptusok' irányítják titokban az emberiség fejlődését. Blavatsky asszony, amikor 1884-ben megalapította a Teozófus Társaság német tagozatát, olyan embereknek adta át hitét a gondolatátvitelben, a reinkarnációban, a faji felsőbbrendűségben és a földönkívüli látogatásokban, akik később a nácizmus teológiai alapjait vetették meg. „ német okkultisták, például Lanz von Liebenfels, Guido von List és Rudolf von Sebottendorff sokat kölcsönöztek [Blavatskytól]. Be akarták

177

bizonyítani, hogy az ókori németek egy titkos tudomány birtokosai voltak, mely az Édenből/Atlantiszból eredt” - írta William Henry. „Sok későbbi náci vállalkozás értelme visszavezethető [...] olyan elgondolásokra, amelyeket Blavatsky kezdett népszerűsíteni - ért egyet Levenda, aki a többi európai titkos társasághoz fűződő kapcsolatot részletezte: - A Teozófus Társaság, az OTO [Ordo Templi Orientis, azaz Keleti Templomos Lovagrend], [a dr. Rudolf Steinerféle] Antropozófiai Társaság és az Arany Hajnal Rendje (Order of the Golden Dawn) mind összefonódik egy nagy vérfertőző ölelésben”. Az I. világháború után az okkult társaságok kezdtek összeolvadni a politikai mozgalmakkal, különösen Németország déli részén. Münchent elöntötték az antikommunista orosz menekültek, Dietrich Eckart pedig boldog volt, hogy megtalálta a Cion bölcseinek jegyzőkönyvében azt, amit ő a hosszú ideje feltételezett zsidó-szabadkőműves-bolsevik világösszeesküvés végső bizonyítékaként értelmezett. Elintézte a mű azonnali kiadását, s a könyv gyorsan elterjedt Németországban, Európában, végül Amerikában is. „Jegyzőkönyv terjesztésének története is mintha a titkos kapcsolatok és az együttműködő erők nemzetközi hálózatát jelezte volna [...], amelyet épp maga a mű írt le igen világosan” - jegyezte meg Heiden. A Cion bölcseinek jegyzőkönyvét különösen jól fogadták Németországban, ahol a zúgolódó és elszegényedett népesség egyre inkább arra volt kíváncsi, hogy miért vesztették el a háborút. Mivel ott nem voltak feketék, latin-amerikaiak vagy ázsiaiak, a bűnbak szerepét a kelet-európai zsidóknak kellett eljátszaniuk. A könyv megjelentetése felizzította a régóta parázsló antiszemitizmust, s abból a gyűlölet és megosztottság vörös máglyája lett. Politikai csoportok küzdöttek egymással országszerte, az újonnan érkezett kommunista filozófia pedig nagyléptékű támadást intézhetett a kiábrándult közvélemény ellen, amelynek nem volt erőssége az önuralom. A kommunista fenyegetés és a terjedő káosz megfékezésére csak Münchenben több mint két tucat jobboldali nacionalista szervezet jött létre. Ezek közül az egyik a Thule Társaság volt, amelyet a mondai német anyaföldrő l, a jégborította Ultima Thuléról neveztek el. A társaság jelképe egy kard felett elhelyezett horogkereszt volt. Thule a német okkultisták szemében a teuton Atlantiszt, a misztikus, történelem előtti északi szigetet, a földönkívüliek rég letűnt civilizációjának otthonát jelentette, akik elfeledkeztek arról, hogy melyik fajhoz tar-

178

toznak, mert kereszteződtek az emberekkel. Eckart, Sebottendorff és követőik úgy hitték, hogy Thule előrehaladott tudománya fennmaradt az évszázadok során, s a válogatott beavatottakon keresztül e titkos és ezoterikus bölcsességbe mentődött át. A thulisták folyamatosan ezt a bölcsességet keresték szertartásaik során, amelyeket úgy tartottak, hogy kapcsolatba léphessenek a fensőbb lényekkel. „ Thule csoport magját sátánisták alkották, akik feketemágiával foglalkoztak - írta Trevor Ravenscroft. - Vagyis egyes-egyedül azzal foglalkoztak, hogy rítusaik révén olyan szintre emeljék öntudatukat, hogy fel tudják fogni az univerzumban jelen lévő gonosz, nem emberi intelligenciákat, és kommunikációs csatornát létesítsenek ezen intelligenciákkal. A kör Nagymestere pedig Dieter Eckart volt”. Jól tudjuk, hogy a háború utáni zűrzavaros időkben Münchenben több száz rejtélyes „politikai” gyilkosság és emberrablás történt. „Ezek között az eltűnt - többnyire zsidó, illetve kommunista - személyek között kell keresnünk azokat, akiket áldozati céllal öltek meg az „asztrológiai mágia” rítusain, amelyeket Dietrich Eckart és a Thule Társaság legbelsőbb körei hajtottak végre” - állította Ravenscroft, aki szerint „közismert tény volt”, hogy a thulisták a 'Merénylők Társasága' [angolul Society of Assassins; ez utóbbi szó később még fontos lesz - a szerk. megj.]. Akár merénylők voltak, akár nem, annyi bizonyos, hogy 1919. április 7-én, amikor rövid ideig a kommunista forradalmárok uralták Münchent és kikiáltották a Bajorországi Szovjet Köztársaságot, a veszélyes felforgatóként begyűjtött és kivégzett személyek szinte csakis a Thule Társaság soraiból kerültek ki, mint például von Thurn und Taxis herceg, a szervezet fiatal titkára is. Május 3-ra a Freikorps-ot ('Szabadcsapatok') alkotó veterán katonák csapatai, akik a Thule Társaság horogkeresztjét viselték sisakjukon, megszabadították Münchent a bolsevikektől. A II. világháború vége előtt ez volt az utolsó komoly kommunista fenyegetés Németország számára. A Thule monarchistái és iparmágnásai tudták, hogy el kell nyerniük a kétkezi munkások támogatását a szocialistákkal teli szakszervezetek ellenében. Ennek érdekében kétoldalú stratégiára tértek át. Miközben München üzleti, katonai és értelmiségi vezetői a Négy Évszak Hotelben a Thule Társaság ülésein szervezkedtek, egy másik, fizikai munkásokból álló mozgalom is létrejött: ez a Német Munkáspárt volt, amelyet Karl Harrer sportújságíró és Anton Drexler vasúti gépkezelő irányított. A Time-Life kiadó szerkesztői szerint a „[Thule] társaság azért került kap-

179

csolatba Drexlerrel, mert azt remélték, hogy munkásforradalmat tudnak szítani, de semmit sem tudtak a munkásokról”. A párt 1919 januárjában jött létre, amikor egyesült Drexler Független Munkásbizottsága és a Harrer által vezetett Politikai Munkáskör. Utóbbi kört a teozofista Sebottendorff alapította, aki a titkos Germanenorden (Német Rend) létrehozásában is nagy szerepet játszott. A Germanenordent a szabadkőművesség mintájára szervezték, viszont ez a bonyolult beavatásokkal és szertartásokkal működő, a német mitológia és a - templomos lovagok segítségével létrehozott - középkori Teuton Lovagrend dicsőségét magasztaló rend bevallottan szabadkőműves- és zsidóellenes volt. A neves Hitler-szakértő, John Toland Sebottendorffot csupán mint „rejtélyes embert” és Platón hívét jellemezte. Mint kiderült, gróf Sebottendorff eredeti neve Rudolf Glauer volt, s egy drezdai vasútmérnök fiaként született. A gróf szerint törvényesen örökbe fogadta őt egy bizonyos Heinrich von Sebottendorff gróf, és ezáltal jogosan használta az örökölt címet. Eckart és a többiek nem akarták felfedni valódi személyazonosságát, nehogy ügyük sérelmet szenvedjen. A sokak által felforgatónak tartott Sebottendorff-féle Germanenorden a Thule Társaságot használta fedőszervezetként. „Az újkori thulisták eredeti elgondolásai hihetetlenül nyersek és naivak voltak - írta Ravenscroft. - Thule legendájának kifinomultabb változatai csak később, fokozatosan fejlődtek ki Dietrich Eckart és Karl Haushofer tábornok kezében. Aztán még kifinomultabbá és kiterjedtebbé váltak Heinrich Himmler SS Reichsführer keze alatt, aki a német tudományos világ nagy részét rákényszerítette arra, hogy segítsenek tudományos keretet adni a német faji felsőbbrendűség mítoszának”. William Bramley szerint Haushofer a Vrilnek, egy másik titkos társaságnak is tagja volt, amelyet a brit rózsakeresztes, Lord Bulward Litton [máshol Bulwer-Lytton - a szerk. megj.] könyve alapján hoztak létre; a könyv arról szólt, hogy egy árja „szuperfaj” a távoli múltban a Földre látogatott. Haushofer Hitlernek és helyettesének, Rudolf Hessnek a tanítója volt. A Vril egy másik tekintélyes tagja Himmler volt. Haushofer számos utazást tett a Távol-Keleten, mielőtt a császári hadsereg tábornoka lett. „Befolyásos japán üzletemberekkel és államférfiakkal teremtett korai kapcsolatai alapvető fontosságúak voltak a világháborús II. német-japán szövetség létrehozásában - írta Levenda. - Ugyancsak ő volt az első magasrangú náci, aki fontos kapcsolatokat épített ki egyes

180

dél-amerikai kormányokkal az Egyesült Államok elleni katonai és politikai akciók előkészítéseként; ezeket a kapcsolatokat később a háborús bűnösök - és a náci kultusz hívői - ki is használták, akik így menekültek meg a nürnbergi ügyészek elől”. Haushofer a müncheni egyetem professzoraként dolgozta ki Hitler Lebensraumpolitikáját is, amely a körülzárt Németországnak kívánt „életteret” biztosítani. Az Ernst Röhm kapitány barnainges csőcseléke által támogatott, zsidóellenes és bolsevikellenes kirohanásokkal feltüzelt fiatal Német Munkáspárt csatlakozott az ingatag weimari kormány egyre erősödő ellenzékéhez. Eckart, aki mind az új pártnak, mind pedig a Thule Társaságnak tagja volt, felismerte, hogy a Német Munkáspártnak vezetőre van szüksége: „Olyan bajtársra van szükségünk vezetőként, aki bírja a géppisztoly hangját. A csürhének félelemben kell élnie. Nem használhatunk katonatiszteket, mert az emberek már nem bíznak bennük. A legjobb egy olyan munkás lenne, aki tudja, hogyan kell beszélni [...]. Nem kell, hogy sok esze legyen [...]. Legyen agglegény, akkor a nőkre is hatással leszünk” mondta a tagságnak egy 1919-ben lezajlott megbeszélésen.

A VEZÉR SZÍNRE LÉP Eckart a vezetőjét egy katonai hírszerzőügynök személyében találta meg, akinek eredetileg az volt a feladata, hogy beszivárogjon a pártba - a személy egy osztrák születésű bukott festő volt, akit Adolf Hitlernek hívtak, s egy alkalommal „az illuminizmus gyermekének” is neveztek. Jól dokumentált az, hogy Hitler mennyire osztotta Eckart érdeklődését a természetfeletti és az okkult iránt. Ausztriában töltött gyermekkorában a német lovagrendről szóló meséken nőtt fel. Az I. világháború előtt szűkölködő bécsi festőként élő Hitler gyakran látogatta a könyvtárakat és antikváriumokat, elméjét ezoterikus tanokkal és zsidóellenes propagandával tömve meg. Hegel és filozófiája tisztelőjeként tanulmányozta az ókori történelmet, a keleti vallásokat, a jógát, az okkultizmust, a hipnotizmust, a teozófiát, valamint az asztrológiát. Ravenscroft szerint ráadásul (az 1960-as évek stílusában) hallucinogén drogok fogyasztásával kereste a megvilágosodást. „ Bécs óvárosában lévő könyvesbolt kicsiny hátsó irodájában fedte fel Hitler előtt Ernst Pretzsche [a bolt tulajdonosa] a Grál keresését körülvevő asztro-

181

lógiai és alkímiai szimbolizmust - írta. - A sötétlelkű púpos emberke ugyanott adta át szörnyű tanítványának azt a drogot, amely megidézte az aztékok látnoki képességeit: a mágikus peyote-ot, melyet istenként tiszteltek”. Ravenscroft, az egykori brit kommandóstiszt arról is ír, hogy Hitler Bécsben lett az úgynevezett 'Végzet Lándzsájának' fanatikusa. A lándzsa állítólag egy római katonáé, Gaius Cassiusé volt, aki Longinus néven vált ismertté. A legenda szerint Longinus e lándzsát döfte a keresztre feszített Jézus oldalába, nem kínzásként, hanem irgalomból, hogy megrövidítse haláltusáját. Az ugyanennek a fegyvernek tartott lándzsa a mai napig a bécsi Hofburg múzeumban van kiállítva. Ravenscroft szerint az ifjú Hitler itt hallott először arról a legendáról is, hogy aki megszerzi a „Heilige Lanze”-t, vagyis a Szent Lándzsát, az irányítja a világ sorsát. „ Végzet Lándzsája” (The Spear of Destiny) című könyvében Ravenscroft a germán történelem és folklór számos elemének segítségével Hitlert és a lándzsát olyan háttérbe helyezi, amelyet átsző a mágia, az okkultizmus, és a titkos társaságok jelenléte. Ravenscroft a lándzsával és Hitlerrel kapcsolatos tudását tanítójának, dr. Walter Johannes Stein bécsi tudós-filozófusnak tulajdonította, aki jól ismerte Hitlert, de később Angliába menekült. Stein elmesélte, hogy Hitler hogyan esett transzba a lándzsa közelében, miközben egy nem emberi lénnyel próbált gondolatátvitel útján kapcsolatba lépni. „Hitler lelkiélete abban a pillanatban, amikor ez az idegen lény beleköltözött, még nem volt elég fejlett ahhoz, hogy mindvégig tudatában legyen önmagának és környezetének” - magyarázta Stein Ravenscroftnak. Ezt a transz-szerű tudatátvitelt Hitler egyik beszédének egy hallgatója is lejegyezte: „Másfél óráig csak beszélt és beszélt, mintha megakadt volna a tű a hanglemezen, egészen addig, amíg végül teljesen ki nem fáradt, [...] majd amikor befejezte, és már alig kapott levegőt, újra csak egy egyszerű és kedves emberként ült le [...]. Olyan volt, mintha egy másik sebességbe kapcsolt volna. És nem volt köztes állapot”. Hitler maga is utalt az őt uraló metafizikai hatalomra. Sok társának említette, hogy egy „belső hang” irányítja, és egyszer megjegyezte: „Egy alvajáró precizitásával és biztonságával követem a nekem kijelölt utat”. Ugyancsak a Bécsben töltött idő alatt találkozott Hitler Jörg Lanz von Liebenfelsszel, az Ostara okkultista és erotikus magazin kiadójával. A ciszterci szerzetes, aki a titkos, antiszemita Új Templomosok Lovagrendjét alapította, tanítójával, Guido von Listtel együtt a középkori Teuton

182

Lovagrend testvériségét kívánta feltámasztani, amely a horogkeresztet használta jelképként. List a pángermán miszticizmus elismert szerzője volt, amíg ki nem utasították Bécsből azt követően, hogy nyilvánosságra került, hogy titkos testvérisége a szexuális perverzió és a „középkori fekete mágia” melegágya. Liebenfelsnek és Listnek a pogány okkultizmus diadalát és az árja faj felsőbbrendűségét hirdető filozófiája szolgáltatta az alapokat a Thule Társaság számára. „ List és Liebenfels nevek hamarosan összeforrtak a pángermán völkisch ['népi'] mozgalommal, amelyből végül megalakult a Náci Párt” - írta Levenda. Akármit is tanult Hitler Bécsben, az nagyon megváltoztatta őt. Korábban jámbor katolikus kóristafiú volt, aki pap akart lenni, most azonban nyíltan vallásellenessé vált; egyesek sátánizmussal is vádolták. Epperson a következő kapcsolatot fedte fel: „Tehát a horogkereszt a Thule Társaság szimbóluma volt; a Náci Párt szimbóluma volt; valami köze volt a Napisten egyik jelképéhez is; a Napisten viszont Lucifer szimbóluma volt”. A sátánimádás vádját és Hitlernek a természetfelettibe vetett fanatikus hitét látszik igazolni az a vers, amelyet 1915-ben, a német hadsereg katonájaként a nyugati fronton írt. A költemény John Toland Adolf Hitler című könyvében is megjelent: Gyakran megyek keserű éjszakán Wotan tölgyéhez a csendes tisztásra, Sötét erőkkel egységre lépni A hold rúnát rajzol varázsigéjével, És mindenkit, ki napközben oly magabiztos, Kicsivé tesz mágikus formulájával! Hitler kapcsolata a természetfelettivel még személyesebb lett, miután időlegesen megvakította egy brit mustárgáz-támadás 1918. október 13. éjszakáján. Hitlert a pomerániai Pasewalkba küldték kórházba; látása már javult, amikor egy odalátogató lelkésztől hallott Németország vereségéről és a fegyverszünet aláírásáról. Ahogy Hitler ott feküdt fájdalmak között és kétségbeesve, volt egy természetfeletti víziója. „Szent Johannához hasonlóan hangokat hallott, amelyek arra szólították fel, hogy mentse meg Németországot - írta Toland. -Egyszer csak 'csoda történt': a Hitlert körülvevő sötétség eltűnt. Újra lá-

183

tott! Ünnepélyesen megfogadta, hogy ígérete szerint 'politikus lesz, és minden erejét annak szenteli, hogy végrehajtsa a kapott utasítást'„. Peter Levenda Hitler élményét „egyfajta misztikus megvilágosodásnak” tekintette, „mint amilyet évekkel korábban Guido von List is megtapasztalt a saját időleges vaksága idején, vagy amilyet a Damaszkuszba tartó úton hirtelen megvakuló Saul megélt, hiszen Adolf Hitler attól a ponttól kezdve megváltozott”. Miután a háborút követően Münchenbe érkezett, Hitler tizedes azt az alantas feladatot kapta, hogy rabokat őrizzen - egészen az 1919 tavaszán lezajlott kommunista hatalomátvételig. A Reichswehr visszavonult, Hitler pedig hátramaradt, hogy kikémlelje a forradalmárokat. Később, amikor a hadsereg és a Freikorps visszafoglalta Münchent, Hitler volt az, aki a kommunista foglyok között higgadtan sétálgatva kijelölte a főkolompo-sokat, hogy kivégezhessék őket. Titkos munkája jutalmaként Hitlert a német hadsereg Politikai Osztályának Hírközlési és Sajtóirodájához - egy alig leplezett katonai hírszerzési egységhez - helyezték. 1919 őszére már ő kémkedett a zsúfolt bajor politikai színtéren feltűnő különböző forradalmi csoportok után. Hitler parancsnoka, Karl Mayr kapitány visszaemlékezése szerint Hitler hasonlított „egy gazdát kereső fáradt kóbor kutyára [...], amely kész bárkihez hű lenni, aki egy kicsit is kedves hozzá”, és „teljesen közömbös volt a német nép, illetve annak sorsa iránt”. Hitler a következőképp emlékezett vissza: „Egy nap a parancsnokaimtól utasítást kaptam rá, hogy derítsem ki, mi van a 'Német Munkáspárt' nevű, szemlátomást politikai jellegű társaság mögött, amely éppen gyűlést akart tartani [...]. El kellett mennem megfigyelni a társaságot, és jelentést írni róla”. A Sterneckerbrau sörházba érkezvén azonban nem volt túlzottan lenyűgözve. „Körülbelül 20-25 emberrel találkoztam ott, akik főleg az alsóbb rétegekből származtak” - írta Hitler. A fiatal katonai ügynök „elképesztette” a kis létszámú gyűlést, mikor az ellen a javaslat ellen érvelt, mely szerint Bajorországnak el kell szakadnia Poroszországtól. Nagy meglepetésére néhány nappal később levelezőlap érkezett a barakkjába, amely arról értesítette, hogy a párt tagjainak sorába fogadta. „Nem tudtam, hogy mérges legyek, vagy nevessek - írta. - Nem állt szándékomban csatlakozni egy már kész párthoz; én magam akartam alapítani egyet”. Mindenesetre - felettesei utasítására - Hitler közéjük állt.

184

A Német Munkáspárt egyik első tagja Eckart volt, akit gyakran a nemzetiszocializmus szellemi atyjának is neveznek. Eckart Hitlerben látta azt a jól alakítható vezetőt, akit keresett, és az új tagot hamarosan bemutatta a megfelelő müncheni köröknek, valamint a Thule Társaságba járó értelmiségi barátainak. Bár a történészek általában elhanyagolják Eckartnak a metafizikai praktikákban és a Náci Párt megalapításában játszott szerepét, fontos megemlíteni, hogy Hitler pontosan látta Eckart jelentőségét. Hírhedt könyvét, a Mein Kampfot a következő szavakkal zárja: „És meg kell említenem [a náci hősök között] azt a férfit is, aki a legjobbak egyikeként szavakkal, gondolatokkal és tettekkel is nemzete, nemzetünk felébresztésének szentelte életét: ez a férfi Dietrich Eckart”. Eckart 1923-ban a halálos ágyán ezt mondta: „Kövessétek Hitlert! Ő fog táncolni, de én szereztem hozzá a zenét. Én avattam be őt a 'Titkos Doktrínába', én nyitottam meg látásának központjait és tettem lehetővé, hogy kommunikáljon az Erőkkel. Ne sirassatok engem: nagyobb hatással voltam a történelemre, mint bármelyik német”. A „Titkos Doktrína”, amit Eckart és Haushofer müncheni egyetemi professzor együtt osztott meg Hitlerrel, olyan elméletek és filozófiák ötvözete volt, amelyek nagyrészben Madame Blavatskynak és az ő Teozófus Társaságának tanaiban gyökereztek. A keleti miszticizmust, az okkultizmust és a rejtett történelmet összemosó doktrína az ember eredetének megértésével foglalkozik. Ravenscroft szerint „amikor a harmadik szem [sokak szerint a szemek közötti tobozmirigy] megnyílt, hogy egészében lássa az Akash Történetet [az emberiség misztikus, rejtett történetét], akkor a [Titkos Doktrínába] beavatott személy élő tanújává vált a világ és az emberi faj teljes fejlődésének. Az idő hatalmas távlatain visszahaladva feltárult előtte a Föld és az ember spirituális eredete, és képessé vált az emberi faj folyamatosan változó körülmények között, fejlődési ciklusokban kibontakozó sorsának megértésére”. A doktrína szerint a Föld nem emberi látogatói valamikor réges-régen genetikai manipulációval „isteni-emberi hibrid lényeket, afféle Isten-embereket” hoztak létre, amelyeket a következő hét alfajra oszthatunk: rmoahal, tlavatli, tolték, turáni, árja, akkád és mongol. Közben sok hibát is elkövettek, amelynek eredményei mutánsok, pl. a bibliai és nordikus mitológia „óriásai” lettek. E fajok egyre hosszabb életciklusokban éltek a mondabeli Atlantisz idején.

185

Atlantisz pusztulásával azonban szétszóródtak a világon, szellemi és fizikai tulajdonságaik degenerálódni kezdtek, élettartamuk pedig jelentősen lecsökkent. Bár gondolkodásuk az anyagi világ keretei között világosabb lett, „gondolkodási és észlelési képességeik ára a természetet és az emberi szervezet életerejét befolyásoló mágikus erejük teljes elvesztése volt” - írta Ravenscroft. Intuitív erőik elvesztésével párhuzamosan ezeket a korai embereket teremtőik arra tanították, hogy a Földön mindent láthatatlan „istenek” irányítanak, és ezeket az „isteneket” feltétel nélkül szolgálniuk kell. „Mindenekfelett pedig arra tanították őket, hogy tiszteljék és védjék vérük tisztaságát” - tette hozzá a szerző. Hitler ugyanezeket az elveket ismételte a Mein Kampfban, azt írva: „Az árja törzsek [...] leigázzák az idegen népeket, és [...] továbbfejlesztik az azokban szunnyadó szellemi és szervezési [sic] képességeket. Néhány évezred vagy akár évszázad alatt gyakran olyan kultúrákat hoznak létre, amelyek [...] személyiségük belső jegyeit viselik [...]. Végül azonban a hódítók eltérnek vérük tisztántartásától, amelyet eredetileg fenntartottak, és keveredni kezdenek a leigázott lakossággal, s ezzel aztán véget is vetnek saját létezésüknek; hiszen az ember paradicsomi bukása mindig azt vonja maga után, hogy kiűzik onnan”. Nos, nem szükséges ezen a ponton eldöntenünk, hogy komolyan vegyünk-e bármit is mindebből. Elég annyit megértenünk, hogy akkoriban számos művelt és értelmes ember komolyan vette az ilyen és ehhez hasonló elveket. Sőt, Hitler esetében ezek az elméletek milliók életére voltak igen súlyos hatással. Érdekes megjegyezni, hogy a Hitler előtti időkben az „árja” kifejezést (eredetileg szanszkrit szó, mely azt jelenti: nemes) általában az indoeurópai nyelveket beszélő emberekre használták, nem pedig valamely fajra. Azonban mind tudományos, mind okkult okfejtések szerint a kifejezés ugyancsak köthető egy indoeurópai nyelvet beszélő néphez, amelynek gyökerei a történelem előtt időkbe vesznek. E nép eredete ismeretlen, de a közös nyelvi jellegzetességek alapján sok tudós úgy véli, hogy Észak-Európából jöttek. Az árják egyik ága, mely az égből érkezett istenekről szóló ókori történetekhez kötődik, a jelenlegi Irak területén élt. A másik ág Indiába jutott, és összekeveredett az ottani őslakosokkal. Említik őket a hindu Védákban is, szintén kapcsolatba hozva őket olyan istenekkel, akik „vimána” nevű szerkezeteiken repültek. Mindez már-már kísértetiesen hasonlít a teozófusok földönkívüli látogatókkal kapcsolatos hitéhez.

186

Hitler, akit Mayr kapitány katonai hírszerzési egysége, Eckarton keresztül pedig a Thule elhivatott antikommunistái is támogattak, rövidesen vezető szerepre tett szert a Német Munkáspártban, amely hamarosan már háromezer tagot számlált. Levenda szerint Mayr jelentéseket tett a Négy Évszak szállodában működő gazdag iparmágnásoknak és katonatiszteknek - ez pedig a katonai hírszerzés és a Thule Társaság között fennálló kapcsolatra utal. 1920 áprilisában Hitler a párt nevét Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterparteira (Nemzetiszocialista Német Munkáspárt), rövidebben Náci Pártra változtatta. Ugyanabban az évben a titkos katonai pénzekből a párt megvett egy hírlapot, a Vöíkischer Beobachtert ('Népi Figyelő'), és Eckartot ültette a szerkesztői székbe. „1923 elején a Vöíkischer Beobachter napilap lett, így Hitler megkapta a minden német politikai párt számára nélkülözhetetlen eszközt: egy napilapot, amely a párt igéjét hirdeti” - írta William Shirer. Ettől fogva a náci gépezet már megállíthatatlanul robogott előre. Nyilvánvaló, hogy a nácik sosem létezhettek volna a Reichswehr és a titkos Thule Társaság anyagi segítsége és támogatása nélkül. Hitler, Drexler és Eckart 1920-ban közzétette a náci párt alapjait megfogalmazó huszonöt pontot. Tanulmányozásuk során sok olyasmit felfedezhetünk, ami szinte teljesen azonos a marxizmus eszményképeivel, és ez is jelzi a két eszme közös erede tét. A dokumentumban a nemzetközi banktevékenység és üzleti élet reformjáról is szó esik, és különösen elítélően nyilatkozik a „kamatrabszolgaságról”.

HITLER TÁMOGATÓI Annak ellenére, hogy Hitlernek világosan szándékában állt államosítani és megnyirbálni a nemzetközi üzleti és pénzügyi körök hatalmát, nem volt nehéz elnyernie olyan nagyvállalatok támogatását, melyek szintén a nemzetiszocializmusban látták a kommunizmus alternatíváját. Sőt, éppen a nyugati ipari és banki körökhöz tartozó gazdag üzletemberek garantálták Hitler sikerét. Miután Hitler 1932-ben az idősödő háborús hőssel, Paul von Hindenburg tábornaggyal szemben elvesztette a választásokat, harminckilenc vezető üzletember, köztük olyan ismert nevek, mint Krupp, Siemens, Thyssen és Bosch, kérvényt nyújtottak be Hinden-burgnak, amelyben Hitler kancellári kinevezését sürgették.

187

A Hitler kormányba segítéséről szóló megállapodást báró Kurt von Schröder bankár otthonában hozták meg 1933. január 4-én. Eustace Mullins szerint a találkozón jelen volt John Foster és Allen Dulles is, a New York-i Suliivan és Cromwell ügyvédi iroda tagjai, amely Schröder bankját képviselte. Egy évvel később Rosenberg, Hitler angliai képviselője találkozott a Schröder Bank of London ügyvezető igazgatójával, T. C. Tiarks-szal, aki az angol nemzeti bank (Bank of England) egyik igazgatója is volt. A II. világháború alatt a Schröder-bank látta el Németország pénzügyi képviseletét mind Angliában, mind az Egyesült Államokban. Schröder a kölni J. H. Stein & Company bankház befolyásos fejeként már régóta nyújtott anyagi támogatást a náciknak abban a reményben, hogy ők majd megakadályozzák a kommunizmus elterjedését. Hitler becsületszavát adta Schröder bárónak, hogy „ nemzetiszocializmus nem fog meggondolatlan gazdasági kísérletezésbe kezdeni”; más szóval Hitler nem fog támadást intézni a banki ügyletek ellen, kivéve persze szóban. Ezzel a biztosítékkal és Schröder áldásával az egyre szenilisebb Hindenburg elnök 1933. január 30-án kinevezte Hitlert Németország kancellárjává. Egy héttel később a Reichstag (a Parlament) épületét felgyújtották; a kommunistákat vádolták meg a bűncselekménnyel. Néhány nappal ezután elfogadták a Felhatalmazó Törvény nevű rendkívüli rendeletet (ezt szépítő kifejezéssel „ népet és az államot terheitől megszabadító törvény”-nek hívták), mely diktatórikus hatalommal ruházta fel Hitlert, aki így átvette a kormány irányítását. Hitler hatalmának növekedését néhány magasrangú katonai vezető aggódva figyelte, különös tekintettel a nagyjából hárommilliós Sturmabteilung (SA) nevű barnainges rohamosztagos alakulat megjelenésére, amelyet Hitler SA-vezetője, Ernst Röhm irányított. A hadsereg alkut ajánlott: ha letörik az SA hatalmát, a hadsereg hűséget fogad Hitlernek. Ezt Hitler elfogadta, és 1934. június 30-án forradalmi összeesküvés koholt vádjával Röhmöt és több száz barnaingesét lemészárolták, az SA pedig csendben felmorzsolódott. A 87 éves Hindenburg 1934. augusztus 2-án bekövetkezett halálával Hitler egyesítette a köztársasági elnöki és kancellári tisztségeket, és magát a haderő főparancsnokának, egész Németország abszolút vezetőjének, Führerének tette meg. Miután szilárdan kezében tartotta mind a kormányt, mind a hadsereget, Hitler tudta, hogy itt az ideje a nemzetközi bankárokkal és iparosok

188

kai megállapodásokat kötni. Figyelembe véve utóbbiak nemzetköziségét, ez egyáltalán nem bizonyult nehéz feladatnak. Az 1930-as években Angliában és Amerikában is sokan kedvezően vélekedtek a náci ideológiáról. 1934-ben Morgan és Du Pont ügynökei végre is hajtottak egy sikertelen kísérletet a fasiszta diktatúra bevezetésére az Egyesült Államokban, amint erre az „Idegen tervek” (Alien Agenda) című könyvemben részletesebben kitértem. Az autógyáros Henry Ford Hitler vezércsillagává vált, különösen az antiszemitizmus területén. 1920-ban Ford kiadott egy zsidóellenes könyvet A nemzetközi zsidó címmel. 1924-ben a Mein Kampf írásakor Hitler számos részt átvett Ford művéből, és Fordot „nagyszerű ember”-ként említette. Ford Hitler csodálójává vált, támogatta a nácikat, és 1938-ban ő lett az első amerikai, aki megkapta a Német Sas Legfelsőbb Rendjének Nagykeresztjét, a legmagasabb náci kitüntetést, amit egy nem német ember kaphat. Hitlerhez hasonlóan eleinte Ford is csupán a nemzetközi pénzembereket figyelte gyanakodva. „Először csak a 'nagymenőkről' beszélt, és azt mondta, a közönséges zsidó kisemberekkel semmi baja - emlékezett visz-sza Edwin Pipp, Ford antiszemita lapjának, a Dearborn Independentnek a szerkesztője. - Később így nyilatkozott: 'Mind nagyjából egyforma'. [...] Úgy gondolta, hogy a zsidók összeesküdtek, hogy üzleti érdekekből háborút szítsanak”. Ford azt mondta, 1915-ben bizonyosodott meg erről, amikor Európába hajózott, hogy megpróbáljon tárgyalni - sikertelenül - a háború befejezéséről. Később azt állította, hogy a hajó zsidó utasai elmondták neki, hogy a nemzetközi zsidó bankárok álltak a háborúk mögött a profit reményében, és figyelmeztették Fordot: béketárgyalásai mindaddig eredménytelenek lesznek, amíg fel nem veszi a kapcsolatot bizonyos Franciaországban és Angliában élő zsidókkal - itt kétségtelenül a Rothschildokra utaltak. Eleinte Hitler is a nemzetközi bankárokra, különösen a Rothschildokra szorítkozott szóbeli támadásaiban. Az 1920-as évek eleji beszédeiben Hitler dicsérte az Alfred Krupphoz hasonló német nagyiparosokat, és elítélte „ Rothschildok kapzsiságát, akik forradalmakat és háborúkat pénzeltek, és a népeket kölcsöneikkel kamatrabszolgaságba hajszolták”. E támadások ellenére a feltörekvő náci hatalmat Angliában továbbra is támogatták, még a Rothschild-többségű angol nemzeti bankon belül is. „1924. január l-jén egy londoni találkozón Hjalmar Schacht, a nemzeti pénzforgalomért felelős újonnan kinevezett birodalmi biztos és Montagu Norman, a Bank of England főigazgatója eldöntötte Németország pénz

189

ügyi sorsát - írta John Toland. - Schacht, aki már megszüntette a szükségpénz forgalomba hozatalát, először is nyíltan felfedte Norman előtt Németország kétségbeejtő pénzügyi helyzetét”. Aztán javasolta a Reichsbank mellé egy olyan német hitelbank létrehozását, amely font sterlingben bocsátana ki bankjegyeket. Schacht arra kérte Normant, hogy biztosítsa a szükséges tőke felét, és kijelentette: „Micsoda lehetőségeket nyitna meg egy ilyen intézkedés a Nagy-Britannia világbirodalma és Németország közötti gazdasági együttműködés terén...” Toland szerint „...negyvennyolc órán belül Norman nemcsak hogy jóváhagyta a kölcsönt, méghozzá kivételesen alacsony, 5%-os kamattal, hanem ráadásul meggyőzte a londoni bankárok egy csoportját, hogy a kölcsön összegét messze túllépő kötelezvényeket fogadjanak el”. William Bramley feltérképezte ezeket a nemzetközi banki kapcsolatokat. A jelentős német bankár, Max Warburg és öccse, Paul Warburg - aki kulcsszerepet játszott az amerikai Fed-rendszer létrehozásában - igazgatóként működtek a német Interessen Gemeinschaft Farbennél (röviden I. G. Farben), a náci haláltáborokban használt ciklon-B gázt gyártó óriás vegyivállalatnál. Az I. G. Farbennél dolgozó H. A. Metz a Warburg Bank of Manhattan igazgatója volt, ami később beleolvadt a Rockefellerféle Chase Manhattan Bankba. A világháború előtt a New Jersey-i Standard Oil az I. G. Farben kartelltársa volt. C. E. Mitchell, az I. G. Farben egyik amerikai igazgatója a New York-i Federal Reserve Banknak és a Warburg-féle National City Banknak az elnöke is volt. Hermann Schmitz, az I. G. Farben németországi elnöke tagja volt a Deutsche Bank és a Nemzetközi Jóvátételi Bank igazgatótanácsának. 1929-ben Schmitz-et megválasztották a National City Bank (a mostani Citibank) igazgatótanácsi elnökének. A CBS második világháborús európai tudósítója, Paul Manning szerint Schmitz egy időben „ugyanakkora részvényhányaddal rendelkezett a New Jersey-i Standard Oil vállalatban, mint a Rockefellerek”. Schmitz tizenegy japáni székhelyű I. G. Farbenvállalatot is irányított. A háború után huszonnégy I. G. Farben-vezetőt vádoltak meg a nürnbergi per során emberiség elleni bűntettekkel, többek közt koncentrációs táborok építésével és működtetésével, valamint rabszolgamunka alkalmazásával. Az I. G. Farben amerikai leányvállalata, az American I. G. Chemical Corporation a háború alatt mindvégig fontos náci hírszerzési forrásnak bizonyult, amint erről dr. Max Ilgner német gazdasági miniszter is beszámolt: „ [Chemical Corporationtől] származó folyamatos és széleskörű in-

190

formációáramlás elengedhetetlen az amerikai állapotok megfigyelésében, [és] a vállalat a háború kezdetétől fogva fontos információforrás a kormányzat, a gazdaság és a hadügy számára”. Ugyanekkor Németország I. világháború utáni újrafelfegyverzésének anyagi támogatása, ami a versailles-i egyezmény megszegését jelentette, épp olyan nyereségesne bizonyult, mint amennyire veszélyes volt az európai békére nézve. Joseph P. Kennedy, a majdani elnök apja is Hitler amerikai támogatói közé tartozott. 1941. május 3-án J. Edgar Hoover FBI-igazgató tájékoztatta Roosevelt elnököt arról, hogy „Joseph P. Kennedy volt angliai nagykövet, valamint Ben Smith Wall Street-i tőzsdeügynök valamikor régebben, a franciaországi Vichyben találkozott [Hermann] Göringgel [a náci Luftwaffe vezetőjével], és attól kezdve Kennedy és Smith jelentős összegekkel támogatták a német ügyet. Mindkettőjüket britellenesként és németbarátként jellemezhetjük”. Hitler támogatottsága Nagy-Britanniában egyre csak nőtt. Howard S. Katz szerint „1934 tavaszán londoni bankárok válogatott csoportja gyűlt Montagu Norman, az angol nemzeti bank [vezetője] köré [...]. Hitler csalódást okozott bírálóinak. Uralma átmeneti rémálom helyett szép jövő előtt álló rendszernek bizonyult, így Norman úr azt javasolta bankigazgatóinak, hogy terveikben fordítsanak figyelmet Hitlerre is. Nem volt ellenvetés, és megegyeztek arról, hogy mindaddig, amíg Norman úrnak nem sikerül elegendő nyomást gyakorolni a kormányra annak érdekében, hogy franciabarát nézeteit feladja az ígéretesebb németbarát irány érdekében, addig a londoni pénzügyi részleg burkoltan segíteni fogja Hitlert”. Tekintélyes mértékű anyagi támogatást nyújtott a Dutch Shell Oil befolyásos vezetője, a Londonban élő Sir Henri Deterding is. Deterdinget az a remény fűtötte, hogy ha Hitler leigázza Oroszországot - mely szándékáról világosan ír a Mein Kampfban -, akkor ő visszaszerezheti érdekeltségeit a bakui, grozniji és majkopi olajmezőkön. Miért támogatták a hatalmas Rothschild-birodalommal pénzügyi kapcsolatban álló befolyásos üzletemberek a nyíltan zsidóellenes Hitlert? A válasz részben tán abban a meglepő állításban rejlik, hogy Hitler a Rothschildok vérrokona volt! Dr. Walter C. Langer pszichológus - aki az amerikai Stratégiai Szolgálatok Hivatala (OSS) számára pszichoanalízist készített Hitlerről a háború alatt - közzétett egy titkos, a háború előtt született osztrák rendőrségi jelentést, amelyből kiderül: Hitler apja egy Maria Anna Schicklgruber

191

nevű, paraszti származású szakácsnő törvénytelen gyermeke volt, aki a gyermek fogantatásakor Bécsben, „báró Rothschild házában volt alkalmazva szolgálóként”. 1837-ben, amikor terhessége kiderült, elhagyta Bécset, és megszülte Hitler apját, Alois-t. Öt évvel később állítólag férjhez ment egy Johann Georg Hiedler nevű vándormolnárhoz. Alois mégis közel negyvenéves koráig viselte az anyja nevét, amikor Hiedler fivére, Johann Nepomuk Hiedler felajánlotta neki, hogy törvényesen örökbe fogadja. A plébános olvashatatlan anyakönyvi bejegyzése miatt a Hiedlerből Hitler lett, ami vagy véletlen volt, vagy a hatóságok megtévesztését szolgálta. Alois Hitler kormányhivatalnokként szomorú és sivár életet élt. 1885-ben egy különleges püspöki engedély kieszközlése után elvette másodunokatestvérét, Klara Pölzlt. Adolf az ausztriai Braunauban született 1889-ben, amikor Alois ötvenkét éves volt. Persze lehet azt mondani, hogy ez a hihetetlen történet csak kitaláci-ón alapuló háborús propaganda volt - ám az OSS soha nem hozta nyilvánosságra, ami valószínűleg azt jelenti, hogy túl kényesnek találták hozzá. A téma az 1930-as évek végén merült fel újra, amikor William Patrick Hitler, Adolf angol unokatestvére említést tett néhány riporternek a Führer zsidó származásáról. Hitler személyes ügyvédje, Hans Frank igazolta a botrányos információt, ám a Rothschild nevet Frankenbergerre cserélte. Amikor Bécsben semmiféle Frankenbergerre vonatkozóan nem találtak feljegyzést, Hitlert kivéve mindenki csendben elfelejtkezett a dologról. A történészek régóta felismerték, hogy zsidó származásának lehetősége Hitlert egész életében kísértette. Ha valaki kételkedne benne, hogy egy Rothschild vajon flörtölne-e egy szolgálóval, annak tanulságos lehet a Rothschild-életrajzíró Ferguson állítása, miszerint Salomon Rothschild egyik magas beosztású hivatalnokának fia „úgy emlékezett vissza, hogy az 1840-es évekre [a bécsi Rothschild] immár fékezhetetlenül rajongott a fiatal lányokért”. A néhai Philippe Rothschild, Nathan leszármazottja 1984-ben adta ki „botrányos szerelmi életét” felfedő önéletrajzát. „Hatalmas sikerem volt [...], ahogy ágyról ágyra ugráltam, mint egy bakkecske [...]. Meggyőződésem, hogy [apám] abban volt a legkiválóbb, ahogy a nagyanyám szobalányain lovagolt” - írta. „Lehetséges, hogy Hitler rájött zsidó származására és a Rothschildokkal való rokonságára, és ismervén a család óriási szerepét az európai kormá-

192

nyok felállításában és megbuktatásában, felvette velük a kapcsolatot - írta Epperson. Ez részben megmagyarázná azt a roppant mértékű támogatást, amelyet a Rothschild családdal szorosan összefonódott nemzetközi bankártestvériségtől kapott hatalmának kiteljesítése során”. Nyilvánvaló, hogy Hitler vagy a követői - vagy a mai neonácik, vagy a Rothschildok meg az ő nemzetközi hatalmukból profitálni vágyók - miért nem akarták nyilvánosságra hozni a Hitler-Rothschild kapcsolatot. Az mindenesetre bizonyos, hogy a hitleri holokauszt a gazdag és befolyásos Rothschildokat kevéssé érintette. „ Rothschildok, főleg a Bécsben és Párizsban élők, a náci időszak alatt megőrizték a sorscsapások elkerüléséhez szükséges családi egységet” - fogalmazott tapintatosan az új Encyclopaedia Britannica. Bár Derek Wilson életrajzíró szerint az 1940-es német győzelmek után számos családtag csak súlyos áldozatok árán, hajszál híján tudott elmenekülni Európából, mégis tény, hogy legtöbbjük biztonságosan eljutott New Yorkba. Néhány Rothschild pedig, rácáfolva az őket nyomorgó menekültként ábrázoló leírásokra, döntő szerepet játszott a háború alakulásában. 1940 májusában a francia Maurice de Rothschild volt az, aki a párizsi Ritz szállóban megszervezte a Franciaország jövőjéről döntő titkos találkozót Paul Reynaud francia miniszterelnök, George Mandel hadügyminiszter (eredeti nevén Rothschild, bár állítólag csak névrokona a bankárcsaládnak), Churchill angol miniszterelnök, valamint Anthony Eden között. Jelen volt továbbá a francia tábornok, Charles de Gaulle is, aki egy hónap alatt megszervezte a francia kormányt a londoni száműzetésben. Egy másik családtag, Lord Victor Rothschild a háború alatt kezességet vállalt Churchill egyes intézkedéseinek fedezetéért. Végül a befolyásos brit Bankpolitikai Központi Ellenőrző Iroda (Central Bankers Policy Review Staff) vezetőjévé nevezték ki. „Lord Rothschildnak mindenféle rendű és rangú vezetőhöz és szakértőhöz szabad bejárása volt - írta Wilson. - Csak a miniszterelnöknek tartozott elszámolással, és sem a választók, sem a vezető köztisztviselők nem vonhatták kérdőre”. Kivételként említhetjük Robert Rothschildot, aki a II. világháború alatt nem volt hajlandó eladni francia érdekeltségeit Alfried Kruppnak, a nagy német fegyvermágnás, Alfred Krupp unokájának. Az új Encyclopaedia Britannica szerint a dühös Krupp bosszúból a hírhedt auschwitzi haláltáborba küldte őt, ahol elgázosították. A háborús bűntet-

193

teket vizsgáló nürnbergi bírák - a rabszolgamunka alkalmazása mellett -ezért az incidensért vonták felelősségre Kruppot. Rothschild-befolyás ide vagy oda, nem kérdés, hogy Hitler hatalomra jutása nagyban a fontosabb német bankok - úgymint a Schröder-féle kölni bankház, a Deutsche Bank, a Deutsche Kredit Gesellschaft, valamint a hatalmas biztosítótársaság, az Allianz - támogatásának volt köszönhető. A Deutsche Bank egyik vezetője felvázolta bankja néhány háborús kölcsönét: csak az 1943-as esztendőben a repülőgépipart 150 millió, a Bayerische Motorenwerke (BMW) céget 22 millió, a Daimler-Benzet (Mercedes) tízmillió birodalmi márkával támogatták. 1944-ben hasonló összegeket kölcsönöztek.

FORDUL A KOCKA Hatalmának csúcsán Hitler helyzetének két fontos eleme teljesen a visszájára fordult. Rudolf Hess főhadnagy különös angliai repülőútját követően a Führer hivatalosan állást foglalt az okkultizmus ellen; a nemzetközi hatalmi rendszer pedig szembefordult vele. Rudolf Hess Hitler egyik korai cimborája volt, és a Náci Párt elnökhelyettese lett. Hess is jártas volt a metafizikai tudományokban, különösen az asztrológiában. Buzgón hallgatta Haushofer professzor magyarázatait a 'Titkos Doktrínáról', és dr. Rudolf Steiner antropozófiai iskolájának diákjaként azt tanulta, hogyan lehet az ember magasabb tudatát arra használni, hogy felvegye a kapcsolatot a szellemvilággal. Emellett a Thule Társaság első tagjai között szerepelt. 1941. május 10-én titkos, ám alapos felkészülés után Hess egy speciálisan felszerelt Messerschmitt 110-es gépen Angliába repült, ahol Hamilton herceg birtoka felett ejtőernyős ugrást hajtott végre. Mint kiderült, abban reménykedett, hogy egy angolnémet béketárgyalási folyamatot indíthat útjára. „Huszonöt évvel később a spandaui börtönben Hess teljes komolysággal biztosított arról, hogy az ötletet álmában természetfeletti erők sugallták neki” - írta Albert Speer, a náci fegyverkezési és hadifelszerelési miniszter. Mások szerint Hess útja valójában Hitler fű alatti kísérlete volt a nyugati fronti csaták beszüntetésére, előkészítendő az Oroszország elleni támadást. Bármi is volt az út valódi célja, nem járt sikerrel. Hesst azonnal a londoni Towerba zárták, és Hitler magányos őrültnek titulálta. Speer szerint

194

Hitler a kísérletet „Haushofer professzor romboló befolyásának” tudta be. A náci Külügyi Hírszerző Szolgálat vezetőjét, Walter Schellenberg tábornokot, aki szerint a brit titkosszolgálat Haushoferen keresztül manipulálhatta Hesst, megdöbbentette Hess „régi jóslatokba és látomásos kinyilatkoztatásokba vetett hite [...]. Egész passzusokat tudott idézni Nostradamus és más jósok könyveiből, akiknek a nevére már nem is emlékszem, és régi horoszkópokra utalt saját maga és családja, valamint Németország sorsával kapcsolatban”. Attól tartva, hogy Hess esetleg felfedi a Szovjetunió elleni támadás tervét, Hitler őrültnek kiáltotta ki őt, és megesküdött, hogy beszünteti a hasonló „kuruzslók” tevékenységét. Törvénytelennek nyilvánította az asztrológia nyilvános gyakorlását, a tenyérből és tealevélből való jóslást, valamint a szeánszokat, emellett minden „szabadkőműves páholy-szerű szervezet” - például a Teozófus Társaság, a Keleti Templomos Lovagrend, az Arany Hajnal Rendje és a dr. Steiner-féle Antropozófiai Társaság - működését. Számos történész ezt a szigorú rendelkezést hozza fel annak bizonyítékaként, hogy Hitler nem hitt az efféle dolgokban. Levenda szerint azonban egyszerűen csak a kultuszok közti belharcról van szó. „Az okkultistáknak általában nem okoz gondot megfelelő kirohanásokkal és asztrális átkokkal elhatárolódni más okkultistáktól, akikkel filozófiai téren nem értenek egyet; és gyakorlatilag minden „komoly okkultista” [...] csupán megvetést érezhet a tealevél- és tenyérjósok meg az olcsó asztrológusok iránt. Így aztán [...] nem találok semmi ellentmondást Hitlernek az okkultizmus iránti rajongása, illetve a 'népszerű' okkult üzelmeket betiltó rendelete között”. Ez a kettősség nem volt új elem Hitlernél, ami az okkultizmushoz való hozzáállását illeti. „ Führer szónoklataiban maga is állandóan kigúnyolta a völkisch okkultista csoportokat, míg titokban kikérte a tanácsukat, és e segítséget elhallgatta a kíváncsiskodó sajtó meg a babonás keresztény közvélemény elől” - írta Levenda, aki elfogott náci dokumentumokra támaszkodva másutt részletesen beszámolt az Ahnenerbe ('Fényes Páholy') tibeti adatgyűjtő expedícióiról; az Ahnenerbe később, 1940-ben mindenestül Himmler SS-ének részévé vált, vezetői a himm-leri vezérkar tagjaivá. Gdansk, a Szudéták és Ausztria annektálását követően Hitler, miután Münchenben megegyezett az angolokkal és a franciákkal, Csehszlovákiát is feldarabolhatta. 1939 derekán készen állt Lengyelország lerohanására, amely kölcsönös védelmi szerződéseket kötött a nyugati hatalmakkal.

195

Újabb ürügyre volt szükség, amivel a nyilvánosság előtt megindolkol-hatták a háborút. Néhány heti fokozódó feszültség után lengyel katonai egyenruhába öltöztetett halott rabokat hagytak egy határmenti rádióállomáson, amiről Hitler azt állította, a lengyelek támadták meg. Megtorlásul 1939. szeptember l-jén a német Wehrmacht másfélmillió katonája 55 páncélos motorizált egységgel és a valaha mozgósított legnagyobb légierő fedezésével bevonult Lengyelországba. Az újfajta villámháborúval, német nevén Blitzkrieggel szemben a lengyelek csupán egy olyan hadsereget tudtak felvonultatni, amelyben még lándzsákkal felfegyverzett lovasság is harcolt. Nagy-Britannia és Franciaország tiszteletben tartotta a lengyelekkel fennálló kollektív biztonsági szerződést, de az idő és a távolság miatt nem tudta megállítani a német támadást. 1940. április 9-én Hitler a villámháborút Belgiummal és Hollandiával szemben is alkalmazta, tovább szélesítve ezzel a hadszínteret. Június 10-én, miután a szövetséges erők minden területen meggyengültek, Mussolini, a felbátorodott olasz diktátor összefogott Hitlerrel Anglia és Franciaország ellen. Franciaország pár hét alatt elesett; a kétségbeesett Angliának egyedül kellett folytatni a harcot. A hatalmi egyensúly vészesen megrendült, és a nemzetközi bankárok bizonyára kezdték átértékelni a Hitlernek nyújtott támogatásukat.

JAPÁNT A FALHOZ ÁLLÍTJÁK A világ túlsó oldalán, a Japán Birodalomban is kritikussá vált a helyzet. Angliához hasonlóan ez a szigetország is teljes mértékben importfüggővé vált, és az 1930-as évek végi gazdasági világválság az országot elkeserítő-en nehéz helyzetbe sodorta. A harcias lovagokból (szamurájokból) álló és szigorú becsületkódexszel (bushido) rendelkező társaságokban gazdag történelmétől indíttatva Japán 1931-ben úgy döntött, hogy saját „Lebensraum”-ját keresve megtámadja a Kína szárazföldi területén fekvő Mandzsúriát. A következő pár évben a japán haderő egyre nagyobb területeket ragadott el a Csang Kaj-sek nacionalistái és a kommunisták között folyó polgárháború által legyengített Kínától. Mivel Angliát 1940-ben Hitler támadásai kötötték le, világossá vált, hogy az Egyesült Államok az egyedüli olyan hatalom, amely képes megállítani Japán terjeszkedését a csendes-óceáni térségben. A két ázsiai ország közötti ellenségeskedést tovább mélyítette, hogy az egyre szorosabb ame-

196

rikai embargó következtében, amely a főszigettől alapvető nyersanyagokat vont meg, Japán kénytelen volt további kínai erőforrásokat elfoglalni. 1940 szeptemberében Japán a háromhatalmi egyezmény megkötésével Németország és Olaszország partnerévé vált; a három ország az Egyesült Államok háborúba lépése esetére kölcsönös segítségnyújtást fogadott egymásnak. Franklin D. Roosevelt amerikai elnök erre a lépésre felfüggesztette az amerikai kőolaj Japánba történő exportálását, amely addig az ország szükségleteinek több mint 90 százalékát fedezte. 1941. július 2-án Japán megszállta Indokínai, a legközelebbi szóba jöhető „üzemanyagforrást”. Roosevelt a japánok összes amerikai érdekeltségének befagyasztásával válaszolt. A legmagasabb körökben is egyértelművé vált, hogy a háború Japán és az Egyesült Államok között elkerülhetetlen. Ezzel a ténnyel Roosevelt is tisztában volt, aki 1940-ben épp azzal az ígérettel indult immár harmadszor a választásokon, hogy távol tartja Amerikát az európai háborútól. Ennek ellenére a háborús tervezgetés már folyt - legalábbis a titkos Külkapcsolatok Tanácsán belül. „1939 szeptemberében a Tanács felajánlotta a nagy nyomás alatt álló külügyminisztériumnak, hogy hosszú távra szóló terveket dolgoz ki - írta Lucas. - A minisztérium elfogadta az ajánlatot, és öt munkacsoportot -Nemzetbiztonsági és Fegyverzeti, Gazdasági és Pénzügyi, Politikai, Területi, illetve Béketerv-kidolgozó Csoport (Security and Armaments, Economics and Finance, Politics, Territories, Peace Aims) - állított fel, amelyeket a Rockefeller Alapítvány pénzelt. Az elkövetkezendő hat évben 682 javaslattal árasztották el a minisztériumot [...]. 1942-re a Tanács csoportjai gyakorlatilag a külügyminisztérium részévé váltak”. A Tanács háttérmunkájának eredményét, ami Háború- és Béketanulmányi Program (War and Peace Studies Project) néven vált ismertté, 1940-ben hozták nyilvánosságra, amikor néhány Tanács-tag olyan újsághirdetéseket jelentetett meg, amelyekben leszögezték: „Az Egyesült Államoknak azonnali hatállyal be kell jelentenie, hogy közte és Németország között hadiállapot áll fenn”. „ Tanácsnak (az I. világháborúhoz hasonlóan) érdekében állt felhasználni a II. világháborút a világkormány szükségességének igazolására - állította Perloff. - A globalisták abban reménykedtek, hogy a tengelyhatalmak által támasztott veszélyes fenyegetést kiaknázva rá tudják venni az USA-t és Angliát, hogy tartós atlanti szövetséget kössenek, nagy lépést téve ezzel a világkormány felé”.

197

Ám 1941-ben az amerikai nép még azután is csökönyösen ragaszkodott a be nem avatkozás álláspontjához, hogy Hitler a nyár folyamán megtámadta Oroszországot. Egy 1940-es Gallup-felmérés szerint a lakosság 83 százaléka ellene volt a beavatkozásnak. Egy jó indokra volt tehát szükség, hogy megnyerjék a hajthatatlan közvélemény támogatását. Evekig folyt a vita arról a kérdésről, hogy Roosevelt tudott-e előre az 1941. december 7-ei, Pearl Harbor elleni támadásról. Bár cáfolhatatlan bizonyítékok nincsenek, a rendelkezésre álló egyre több információ azt a széles körben elfogadott nézetet támasztja alá, miszerint a megsemmisítő támadást azért bátorították és tűrték el, hogy megszerezzék a közvélemény támogatását Amerika hadba lépéséhez. Tagadhatatlan, hogy a gazdasági világválság idején Roosevelt szociális és gazdasági intézkedéseivel nagyban központosította a szövetségi kormányt, beindította a mai napig működő társadalommérnökséget, és eléggé nyíltan vállalta az angolokhoz fűződő elkötelezettségét. Miközben semlegességét hangoztatta, a Tanácstagokból álló Century Group javaslatára hadihajókat és lőszereket küldött NagyBritanniának. Elrendelte továbbá Izland megszállását is, elzárva a szigetet a németek elől, és felhatalmazta a hadsereget a tengeralattjárók megtámadására. Nyíltan jóváhagyta a Japán ellenfelének, a Nemzeti Kínának nyújtott kölcsönöket, és csendben jól fizetett amerikai „önkénteseket” verbuvált Csang Kaj-sek híres 'Repülő Tigrisei' számára. Az intézkedések többsége megszegte a nemzetközi háborús előírásokat, és nyilvánvaló volt, hogy provokálni fogja a tengelyhatalmakat. „Maga Roosevelt egy Wall Street-i mintapéldány volt - írta Perloff. -Családja egészen a XVIII. századtól kezdve érdekelt volt a New York-i bankvilágban. Nagybátyja, Frederick Delano Roosevelt a legelső Federal Reserve Board (a Szövetségi Jegybanki Felügyelőbizottság) tagja volt”. Roosevelt veje, Curtis B. Dall így emlékezett: „Gondolatainak és politikai „ütőkártyáinak” többségét a Külkapcsolatok Tanácsa-Egységes Világ pénzügyi csoport körültekintően, jó előre kialakította Roosevelt számára”. Azok, akik helytállónak tartják, hogy Rooseveltnek és még néhány bennfentesnek tudomása volt a közelgő Pearl Harbor-i támadásról, a következő gyanús tényekre hívják fel a figyelmet: - 1932-ben és 1938-ban, a csendes-óceáni hadgyakorlatok idején - japán katonai attasék alapos megfigyelése mellett - az USA Haditengeré szetének tisztjei elméletben mindkét alkalommal megsemmisítették a Pearl Harbornál állomásozó flottát. 198

- James O. Richardson admirális erőteljes tiltakozása ellenére - akit a parancs kihirdetésének megtagadásáért később le is váltottak - Roosevelt elrendelte, hogy a csendes-óceáni flotta a nehezen védhető Pearl Harbor-i pozícióba hajózzon. - Roosevelt, Cordell Hull külügyminiszter és más magasrangú tisztviselők tudták, hogy a háború elkerülhetetlen, és hogy Kicsiszaburo Nomurával reménytelenek a tárgyalások, mivel a dekódolt japán üzenetekből kiderült, hogy Nomura azt az utasítást kapta, ne engedjen Hull szigorú követeléseinek. - Tudták azt is, hogy egy hat repülőgép-anyahajóval Amerika felé közeledő hatalmas japán harci köteléket szem elől tévesztettek. - Ez arra késztette a számos Tanács-taggal közeli kapcsolatban álló George C. Marshallt, az Egyesült Államok hadseregének vezérKarl főnökét, hogy 1941. november 27-én a következő érdekesen megfogalmazott üzenetet küldje a Pearl Harbor-i parancsnokságnak: „Ellenséges támadás bármely pillanatban várható. Ha az ellenségeskedést nem lehet, ismétlem, nem lehet elkerülni, az Egyesült Államok azt szeretné, ha Japán tenné meg az első nyílt lépést. Ez az irányelv nem, ismétlem, nem úgy értelmezendő, mintha az önök lépéseit a védelemre nézve veszélyes korlátok közé szorítaná”. A világos figyelmeztetés ellenére, melyet az a javaslat kísért, hogy ne feleljenek semmilyen támadásra, a csendes-óceáni flotta lehorgonyozva maradt, és a légierő „tavon ülő kacsák”-nak nevezett alakzatokba tömörült, hogy „védekezzen” az esetleges szabotőrök ellen. - December első hetében az amerikaiak elfogták a japán diplomácia „Purple” fedőnevű kódolt üzenetét, amelyben a washingtoni japán követséget utasították az összes titkos feljegyzés megsemmisítésére és az evakuálás előkészítésére. - December 4-én ausztrál hírszerzők jelentették, hogy látják az eltűnt japán harci köteléket Pearl Harbor felé közeledni, de Roosevelt a hírt pusztán a háborút támogató republikánusok által terjesztett pletykának titulálta. - Egy Dusko Popov nevűbrit ügynök német forrásból értesült Japán terveiről, de Washington nem hallgatott a figyelmeztetésére. - John Toland író szerint egymástól függetlenül Joseph Grew, Amerika japán nagykövete, J. Edgar Hoover FBI-igazgató, Guy Gillette szená-

199

tor, Martin Dies kongresszusi képviselő, Elliot Thorpe, a Jáván szolgáló dandártábornok, valamint a Washingtonban holland katonai attaséként szolgáló F. G. L. Weijerman ezredes is figyelmeztetett a küszöbön álló Pearl Harbor-i támadásra, bár az esemény pontos időpontjára vonatkozó adatok változóak voltak. Később a holland haditengerészet tisztje, Johan Ranneft kapitány azt állította, hogy amerikai hírszerzési forrásokból december 6-án arról értesült, hogy a japán anyahajók Hawaiitói mindössze 400 mérföldre északnyugatra hajóztak. - A támadás utáni vizsgálatok során mind Marshall, mind Frank Knox haditengerészeti miniszter úgy vallottak, nem tudnak visszaemlékezni, hol voltak a december hatodikai éjszakán. Mint később kiderült, mindketten Roosevelttel voltak a Fehér Házban.

Aztán itt van a repülőgép-anyahajók kérdése is. 1941-ben az amerikai nép néhány maradi katonatiszttel egyetemben azt hitte, hogy a csatahajó a tökéletes fegyver. Csakhogy aki követte az addigi eseményeket, az tudta, hogy Billy Mitchell tábornok már az 1920-as évek derekán bebizonyította: egy csatahajót egyetlen, bombával telerakott repülőgép is el tud pusztítani. A csatahajók egyszerűen elavultak voltak. Egy csendes-óceáni háború annak a javára dőlhetett csak el, aki a legütőképesebb légierővel, azaz repülőgép-anyahajókkal rendelkezett. Egyetlen amerikai repülőgép-anyahajó sem volt jelen, amikor Pearl Harbort megtámadták. 1941. november 25-én Henry Stimson hadügyminiszter Roosevelttel folytatott beszélgetése után így írt a naplójába: „Az volt a kérdés, hogyan tereljük őket a kezdeményező pozíciójába anélkül, hogy túl nagy veszélybe sodornánk magunkat [...]. Biztosra kellett mennünk, hogy a japánok tüzeljenek először, nehogy bárki fejében is kétség maradjon afelől, ki volt a támadó fél”. A dilemmára huszonnégy órán belül megérkezett a válasz. A legterhe-lőbb bizonyíték arra nézve, hogy Roosevelt előre tudott a támadásról, 1948-ban merült fel Heinrich Müller, a német Gestapo főnökének kihallgatásakor. Gregory Douglas 1995-ös könyvében, mely korábban titkos aktákon alapult, Müller elmondta, hogy 1941. november 26-án a németek Hollandiában lehallgattak egy tengerentúli telefonmagánbeszélgetést Roosevelt és a brit miniszterelnök, Churchill között.

200

Churchill tájékoztatta Rooseveltet az eltűnt japán flotta mozgásáról, és leszögezte: „Biztosíthatom, hogy a céljuk (a szöveg itt érthetetlen) a flottát Hawaii-n, Pearl Harbornál”. „Ez rettenetes - kiáltott fel Roosevelt. - Meg tudná mondani... fel tudná fedni a forrása jellegét?” „Megbízható” - válaszolta Churchill, és megemlített néhány beépített ügynököt a japán hadseregben és külügyi szolgálatban, valamint megfejtett rejtjeles üzeneteikről is beszélt. „Ezek szerint nyilvánvaló, hogy a japcsik Pearl Harbornál egy Port Arthur-jellegű dolgot akarnak véghezvinni. Egyetért?” - kérdezte Roosevelt. „Teljes mértékben, kivéve, ha ebbe az egész alattomosságba esetleg még a Panama-csatorna megtámad sa is beletartozik” - válaszolta Churchill. Port Arthur (a mai Talien-Lüsun) orosz stratégiai kikötő volt a kínai Liaotung-félszigeten. A japánok meglepetésszerűen megtorpedózták a kikötőt, kirobbantva az 1904-1905-ös japán-orosz háborút. Roosevelt ezután azt mondta: „Át fogom gondolni az egész kérdést [...]. Egy japán támadás, ami természetesen háborút jelentene mind velünk, mind önökkel szemben, az minden bizonnyal a politikánk két legfontosabb kívánalmát elégítené ki”. Aztán Roosevelt arról beszélt, hogyan fog valamilyen ürüggyel távol maradni a Fehér Háztól, és hozzátette: „Amiről nem tudok, abból nem lehet bajom, és a távolból nem érthetem meg az üzeneteket”. Douglas arra a felvetésre, hogy az amerikai hadsereg tisztjei szándékosan soha nem hagyták volna az amerikai egységek megtámadását, ezt hozta fel: „ figyelmeztetést Roosevelt elnök éppen hogy nem alacsonyabb, hanem vele azonos szintről kapta, olyan külföldi hírszerző forrásból, amely a japán üzenetek dekódolásához és lefordításához sokkal jobb felszerelésekkel rendelkezett”.

A II. VILÁGHÁBORÚ A december 7-ei támadásról való előzetes tudás fényében új értelmet kapnak Roosevelt szavai: „ez a nap a gyalázat napjaként fog fennmaradni a történelemben”. Ezen a napon az amerikai közvéleményt sokkolta a hír, hogy Hawaii-n állomásozó hadereje 2400 embert vesztett, további 1200 megsebesült, négy csatahajó elsüllyedt, három súlyosan megrongálódott, valamint sok kisebb hajó és repülők százai semmisültek meg.

201

Másnap Roosevelt arra kérte a Kongresszust, üzenjen hadat Japánnak. A Kongreszszus hamar eleget tett a kérésnek; egyedül a montanai Jeannette Rankin képviselő szavazott ellene, aki az első női képviselő volt a Kongresszus két házának történetében. Rankin egyike volt annak a 49 kongresszusi képviselőnek, akik 1917-ben Wilson hadüzenete ellen szavaztak; 1968-ban pedig, 87 éves korában a „Jeannette Rankin Brigád” élén a vietnami háború ellen tüntetve ötezer nőt vezetett a Fehér Ház elé. Sokan semmibe vették és pacifistának titulálták Rankint, pedig kortársaival ellentétben ő talán átlátta a háborúk mögött álló rejtett machinációkat. Roosevelt különleges bizottságot állított fel a Pearl Harbor-i támadás felelőseinek megtalálására. Barátja, Owen Roberts, a Legfelsőbb Bíróság bírája lett a bizottság elnöke, melynek öt tagja közül ketten a Külkapcsolatok Tanácsának is tagjai voltak. A Roberts-bizottság a két Pearl Harbor-i parancsnok, Husband Kimmel admirális és Walter C. Short ezredes kötelességmulasztását nevezte meg a tragédia okaként, majd feloszlott. A felbőszült tisztek nevük tisztázásáért hadbírósági eljárást követeltek, amit a Kongresszus végül 1944-ben jóváhagyott. Az eljárás során kimutatták, hogy a hadsereg és a haditengerészet belső vizsgálatai a rajtaütésért Marshallt és más washingtoni katonai vezetőket tették felelőssé. Kimmelt felmentették, Short pedig enyhe megrovásban részesült. A későbbi Warren-bizottsághoz hasonlóan a Roberts-bizottság eljárása is a feltételezett bűnösségen alapult, és úgy válogatta meg a bizonyítékokat, hogy megfeleljenek ennek az előzetes elvárásnak. A vizsgálók továbbá azt is megállapították, hogy ha a dekódolt üzeneteket továbbították volna Kimmelnek Hawaii-ra, abból talán „ támadás valószínűsíthető pontos napja és órája” is kiderült volna. „ hadbíróság által feltárt tényeket egy Pearl Harborról szóló negyvenkötetes kormányzati beszámolóban ásták el, és csak kevés amerikai tudta meg az igazságot” írta Perloff. Amikor már az egész világ hadban állt és majdnem egész Európa Hitler kezébe került, a háború nemzetközi pénzügyi támogatói végre felismerték: egy irányíthatatlan szörnyeteget, egy új Frankensteint hoztak létre. Félretéve a kommunizmus iránti gyűlöletüket és a Japán Birodalom elleni offenzíva gondolatát, mozgósították erőiket annak az embernek a megállítására, aki megfogadta: végez a háborúból profitálókkal, a szabadkőművesekkel, a zsidókkal és a nemzetközi bankárokkal.

202

AZ ÜZLETI ÉLET NEM ÁLL MEG

Még azután is, hogy több mint két tucat ország lépett szövetségre annak érdekében, hogy szembeszálljanak a hitleri és japán csapatokkal, mindig volt néhány üzletember - legtöbbjük titkos társaságokkal állt kapcsolatban -, aki nem tudott ellenállni a világ szenvedéséből húzható haszon csábításának. Jó példa volt erre Walter C. Teagle, a Rockefeller-féle Chase Bank által birtokolt Standard Oil of New Jersey elnöke. Teagle volt továbbá az óriási I. G. Farben konglomerátum leányvállalatának, az American I. G. Chemical Corporationnek az igazgatója is. Charles Higham író bemutatta, hogy Teagle hogyan szerzett a főnökeinek közvetlenül a háború előtt - Rockefeller bankjain és olaj érdekeltségein keresztül - csinos kis profitot. „[Teagle] az ólom-tetraetilt, a repülőgép-üzemanyag fontos adalékanyagát illetően üzleti kapcsolatban maradt a Farbennél” - írta Higham a „Kereskedünk az ellenséggel, avagy az 1933-1949-es náci-amerikai pénzügyi összeesküvés leleplezése” (Trading with the Enemy: An Expose of the Nazi-American Money Plot 19331949) című könyvében. Higham így folytatta: „[Hermann] Göring légiereje [a Luftwaffe] nem tudott ólomtetraetil nélkül repülni, amihez viszont csak a Standardnak, a Du Pontnak és a General Motors-nak volt előállítási joga. Teagle segítségével megszervezték az értékes anyag eladását Schmitz [az I. G. Farben elnöke] számára, aki 1938-ban Londonba utazott, és 500 tonnát „kölcsönzött” az Ethyltől, a British Standard leányvállalatától. Egy évvel később Schmitz az üzlettársaival együtt visszatért Londonba, és még 15 millió dollár értékben szerzett belőle. Ennek eredményeképpen Hitler légiereje képes volt bombázni Londont - épp azt a várost, amely a készleteket biztosította. Teagle Japánt is ellátta ólom-tetraetillel, lehetővé téve számára, hogy részt vegyen a II. világháborúban”. Meglepő módon ugyanez a Walter Teagle volt az, aki az 1930-as években segített létrehozni az amerikai üzleti életet szabályozó Nemzeti Fejlesztési Irodát (National Recovery Administration), Roosevelt elnök New Deal-ügynökségeinek egyikét. Ez elég furcsa választás volt, ha az iparmágnások tényleg annyira ellenezték Roosevelt szociális intézkedéseit, mint ahogy állították. Néhány kutató szerint az efféle cselekedetek azt bizonyítják, hogy titkos célkitűzések álltak a látszólag ártalmatlan dolgok hátterében.

203

A háború közeledtével az üzleti és banki kapcsolatok szorosabbra fűződtek. 1936ban a Schröder és a Rockefeller család létrehozta a Schröder, Rockefeller and Company nevű vállalatot, amit a Time magazin „ Róma-Berlin tengely gazdasági motorja”-ként jellemzett. A cégben a következő üzlettársak vettek részt: Avery Rockefeller (John D. Rockefeller unokaöccse), Londonban Bruno von Schröder báró, Kölnben pedig Kurt von Schröder. Jogi képviselőjük John Foster Dulles és Allen Dulles ügyvédi irodája volt. A fiatalabb Dulles-fivér, Edsel Forddal egyetemben, a cég igazgatótanácsának tagja volt. Az I. G. Farben és Rockefeller Standard Oil vállalata annyira összefonódott, hogy 1942-ben Thurman Arnold, az amerikai igazságügyminisztérium Trösztellenes Részlegének (Anti-Trust Division) vezetője olyan dokumentumokat nyújtott át a Harry S. Truman szenátor által vezetett nemzetvédelmi bizottságnak, amelyekből kiderült: „ Standard és a németországi Farben a föld minden pontján létrehozott olaj- és vegyipari monopóliumokkal szó szerint felosztották maguk között a világpiacot”. Ez a meghitt kapcsolat még az Egyesült Államok hadbalépése után is folytatódott. A Rockefellerek bonyolult üzleti tranzakciókon keresztül, semleges országokon át továbbra is kőolajszármazékokat adtak el a németeknek. „Míg az amerikai lakosság és a haderő egyaránt megszorításoktól szenvedett, több üzemanyag jutott el Spanyolországba [majd rajta keresztül Németországba], mint az otthoni fogyasztókhoz” - írta Higham. Higham az üzletemberek és bankárok e nemzetközi összefonódását A Testvériségnek nevezte, amit '„az üzleti élet nem áll meg' ideológiája [kapcsolt össze]. Egyforma haladásellenes gondolkodásuk alapján a tagok a fasiszta uralomban vélték megtalálni közös jövőjüket, és mindegy volt nekik, melyik nagyhatalom vezetőjének segítségével érik el e céljukat - írta Higham. - így a ma már multinacionálisként ismert cégek főnökei minden adut a kezükben tartottak. Bármelyik fél nyerte volna a háborút, a nemzeteket ténylegesen irányító hatalom érdekei nem sérültek volna”. „Amikor világossá vált, hogy Németország vesztésre áll, az üzletemberek érzékelhetően 'lojálisabbá' váltak a szövetséges hatalmakhoz. Végül, mikor a háború véget ért, a túlélők benyomultak Németországba, megvédték befektetéseiket, náci barátaikat újra magas beosztásokba helyezték, segédkeztek a hidegháború kiprovokálásában és biztosították A Testvériség tartós jövőjét” - tette hozzá Higham. Alapos feljegyzések tanúskodnak arról, hogy a Standard Oil of New Jersey 1942ben Svájcon keresztül üzemanyagot szállított Németországba;

204

hogy a németek által megszállt Párizsban a Chase Bank folytatta az üzletkötéseket, méghozzá a New York-i vezetőség tudtával és beleegyezésével; hogy a Ford teherautókat a német hadsereg számára a belügyminisztérium hozzájárulásával gyártották; továbbá arról is, hogy Sosthenes Behn ezredes, az International Telephone and Telegraph Corporation vezetője és a National City Bank egyik igazgatója segített a náciknak a telefonos hálózat, a harci repülőgépek és a V-l rakétabombák fejlesztésében. Roosevelt elnöknek köszönhetően mindez legálisan folyt. Mindössze hat nappal Pearl Harbor után, 1941. december 13-án Roosevelt így rendelkezett: „Ezennel általános engedélyt biztosítok, amely bármely olyan tranzakciót vagy eljárást engedélyez, amelyet a módosított Ellenséges Országokkal Való Kereskedelemről szóló Törvény (Trading with the Enemy Act) 3(a) paragrafusa megnevez, feltéve, [...] hogy az adott tranzakciót vagy eljárást a pénzügyminiszter engedélyezi [...] a módosított 8389-es számú Elnöki Rendelet értelmében”. Ez azt jelentette, hogy bármiféle üzleti tranzakciót törvényessé lehetett tenni Roosevelt pénzügyminiszterének, Henry Morgenthau-nak a hozzájárulásával - akinek az apja segédkezett a Külkapcsolatok Tanácsa megalapításában. Jelentős összegekkel járult hozzá a háború mozgásban tartásához a Nemzetközi Jóvátételi Bank (Bank of International Settlements, BIS), amelynek Morgan fiókvállalata, a First National Bank of New York, az angol, olasz és francia nemzeti bank, a német Reichsbank, és más központi bankok voltak a tulajdonosai. Bár látszólag azért hozták létre 1930-ban, a svájci Bázelban, hogy a német háborús jóvátételeket kezelje, a BIS tulajdonképpen a titkos társaságok manipulációinak teremtménye volt. Carroll Quigley történész szerint a BIS annak a tervnek részeként szolgált, amely „ magánkézben lévő pénzügyi vezetés világméretű rendszerének létrehozását tűzi ki célul; a rendszer az összes létező ország politikai rendszerét, valamint a világ gazdaságának egészét uralná [...]; az egyetértésben cselekvő központi bankok irányítanák feudális stílusban, gyakori találkozóikon és konferenciáikon meghozott titkos egyezmények alapján”. A BIS hamar Hitler üzletfeleinek - Kurt von Schrödernek, Hjalmar Horace Greeley Schacht Reichsbank-elnöknek és Emil Puhlnak, Schacht helyettesének - irányítása alá került. Higham szerint a bank „olyan pénzcsatorna lett, amin keresztül az amerikai és brit támogatás Hitler kincstárába folyt, elősegítve ezzel a háborús gépezet kiépítését”. A BIS első elnö-

205

ke Rockefeller egyik bankárja, a Chase National Bank és a Federal Reserve Bank volt tisztviselője, Gates W. McGarrah lett; az ő unokájából, Richard Helms-ből CIAigazgató vált. Az összeesküvésekkel foglalkozó számos szerző szerint a BIS mind a mai napig a kábítószerkereskedelemből származó pénzek tisztára mosásának és az összefonódó bankhatalomnak a gócpontja. A háború alatt sok bonyolult és egymásba szövődő pénzügyi ügylet a semleges Svájc területén zajlott, ahol 1939-re 2278 nemzetközi nagyvállalatot és 2026, nem svájci tulajdonú holdingtársaságot jegyeztek be; az országot 214 nemzetközi bank választotta székhelyéül. A német és az amerikai acélipar közötti kapcsolatokat egy SS Obergruppenführer világította meg, aki 1944-ben német iparosoknak és kormánytisztviselőknek elmagyarázta, hogy „ rozsdamentes acél szabadalma közösen a New York-i Chemical Foundation részvénytársasághoz és a német Krupp vállalathoz tartozott, és így a United States Steel Company, az American Steel & Wire, a National Tube stb. is kénytelen volt együttműködni a Krupp konszernnel”. Az első nácik egyike, Fritz Thyssen német acélmágnás volt az, aki anyagilag támogatta Hitlert és bevezette a fontos üzleti körökbe. Egy 1942-ben kötött üzlet során Hitler kormánya társult az ITT-vel. Az üzletben érdekelt volt Karl Lindemann, a Standard Oil berlini képviselője, Schellenberg, az SS kémelhárítás főnöke, Kurt von Schröder bankár, valamint Sosthenes Behn, az ITT vezetője. E szoros üzleti kapcsolatoknak köszönhetően „Pearl Harbor után a német szárazföldi haderő, haditengerészet és légierő szerződést kötött az ITT-vel kapcsolótáblák, telefonok, vészjelzőkészülékek, bóják, légiriadó-berendezések és radarkészülékek gyártására, valamint havi harmincezer tüzérségi gránátba való gyutacsra, amelyekkel aztán brit és amerikai katonákat öltek meg - írta Higham. - 1944-re ezt a mennyiséget havi ötvenezerre növelték. Ezenfelül az ITT a London ellen bevetett rakétabombákhoz szükséges alkatrészeket, a száraz egyenirányítókhoz használt szeléncellákat, magas frekvenciájú rádióberendezéseket, valamint tábori és harctéri híradástechnikai felszereléseket is szállított”. 1939 előtt a General Motors több mint 30 millió dollárt fektetett be a német I. G. Farben létesítményeibe, bár a cégvezetés tisztában volt vele, hogy a bérlistán szereplő teljes összeg fél százalékát az I. G. Farben a náciknak adományozza. Ezen túlmenően a páncélozott harci járműveket gyártó két legnagyobb német cég a Morganérdekeltséghez tartozó Opel (a General

206

Motors kizárólagos tulajdonlású leányvállalata), illetve a Ford Motor Company német fiókvállalata volt. A Reuters hírügynökség jelentése szerint a náci fegyverkezési főnök, Albert Speer elmondta: Hitler soha nem gondolt volna Lengyelország lerohanására, ha a General Motors nem adja át Németországnak a szintetikus üzemanyag gyártási technológiáját. Higham szerint az Atlanti-óceán mindkét partján működő titkos társaságok politikai és társadalmi befolyásának köszönhetően „ nürnbergi per sikeresen elkendőzte az igazságot: a Testvériség lényeges szerepét a háborúban”. A homályos üzleti cselszövéseken keresztül összefonódó emberek „Testvérisége” azután is fennmaradt, hogy a fegyverek elhallgattak. A háború után James Steward Martin, az amerikai igazságügyminisztérium egyik ügyésze egy vizsgálóbizottsággal Németországba érkezett, hogy kibogozza az összekuszálódott üzleti szálakat. Munkáját folyamatosan hátráltatták, és végül dühösen lemondott megbízatásáról. Martin az 1950-ben megjelent „Csupa becsületes férfi” (Ali Honorable Men) című könyvében így írt: „Németországban nem német üzleti érdekek állítottak meg minket. Németországban amerikai üzleti érdekekbe ütköztünk. A minket megállító erők az Egyesült Államokból hatottak, de nem nyíltan. Nem a Kongresszus által hozott törvény, nem elnöki rendelet, még csak nem is az elnök által jóváhagyott politikai irányváltás állított meg bennünket [...] röviden: akármi állított meg, az nem 'a kormány' volt. Annyi azonban bizonyos, hogy hozzáfért a kormány által rendszerint használt csatornákhoz. A kormányok viszonylagos tehetetlensége [...] természetesen nem újdonság, [...] a nemzeti kormányok eddig is az oldalvonalról figyelték, ahogy a nagyobb tényezők a világ dolgait alakították”. A fentiekben leírt információkat persze nem szabad úgy értelmezni, mintha azt jelentenék, hogy szükségtelen volt harcolni a nácik és a japán militaristák ellen. Bárhogy is vélekedünk ma a világban kialakult helyzetről, az nyilvánvalóan még mindig jobb a lovaglócsizmás SS-katonák meg japán őrök által felügyelt, nem-árjákkal teli koncentrációs táborok földrészeken átívelő soránál. Azonban fontos megértenünk, hogy a titkos társaságok milyen módon manipulálták a közvéleményt - így megelőzhetjük, hogy hasonló dolgok a jövőben is előforduljanak. Ki kell emelnünk továbbá azt is, hogy a titkos társaságok háborút népszerűsítő és finanszírozó tagjai a hadiállapot ideje alatt is végig hasznot húztak az egészből. Ezek az emberek és a cégeik semmiféle elkötelezettséget nem mutattak fel azon országok iránt, ahol

207

üzleti sikereiket elérték, és még akkor is folytatták az Egyesült Államok és NagyBritannia halálos ellenségeinek támogatását, amikor e két nemzet a legkritikusabb időszakát élte. Nehogy valaki azt higgye, hogy ez az egész csak száraz történelem, aminek semmi köze a mai világhoz! Gondoljunk csak arra, hogy 1998 végén még mindig bírósági eljárások tömkelege maradt függőben a Ford Motor Company, a Chase Manhattan Bank, a J. P. Morgan & Company, számos svájci bank és más cég ellen a náci Németországgal való háborús üzleti kapcsolataik miatt. Az Allianz AG nevű német biztosítóóriást (amely 1990-ben 3,3 milliárd dollárért vásárolta meg az amerikai Fireman's Fund biztosítótársaságot) azért fogták perbe, mivel nem fizette ki zsidó ügyfelei életbiztosításait. Kiderült az is, hogy a cég biztosította a hírhedt auschwitzi haláltábor épületeit és civil dolgozóit arra az esetre, ha „ rabok gondatlan vagy ellenséges tetteket hajtanának végre”. 1999 elején a német Deutsche Bank tisztviselői amiatt aggódtak, hogy vallomásuk, miszerint a bank kölcsönözte a pénzt Auschwitz felépítéséhez, veszélybe sodorhatja a New York-i Bankers Trust Corporation felvásárlására irányuló 9,8 milliárd dolláros tervüket. Miért ez az elkésett vallomás? Dr. Hermann Josef Abs, a központi bank alapítója, illetve Hitler és a nácik egyik vezető bankárja egészen haláláig, 1994-ig maradt a bank tiszteletbeli elnöke.

AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ A titkos társaságok keze nyoma a velejáró banki és üzleti manipulációkkal egyetemben még tisztábban kivehető a „minden háborúnak véget vető háború”, vagyis az I. világháború esetében. Az iskolai tankönyvekben leírt magyarázattal ellentétben - miszerint az I. világháború kitörését a Ferenc Ferdinánd főherceg ellen egy szerb férfi által elkövetett 1914es merénylet okozta - kutatók bebizonyították, hogy az összetűzést már évekkel azelőtt elkezdték tervezni, mégpedig újfent a titkos társaságok tagjai. „ XVIII. század második felétől kezdve a Rothschild-formula [vagyis két nemzetet úgy egymás ellen uszítani, hogy közben mindkettőt kölcsönökkel látjuk el] uralta az európai politikai légkört - írta Griffin. – Rég-

208

óta fegyverkezési háború folyt [...]. A Ferenc Ferdinánd elleni merénylet nem kiváltó okként, hanem startpisztolyként fogható fel”. A balkáni államokat - akárcsak manapság - háborúk, forradalmak és etnikai konfliktusok sújtották. Az 1912-13-as háborúkat követően Dragutin Dimitrijevics ezredes, a szerb katonai hírszerzés feje összeesküdött Ferdinánd megölésére, az OsztrákMagyar Monarchia déli részén élő szerbek felszabadítására szőtt tervek részeként. Dragutin, fedőnevén „Apis”, a Fekete Kéz titkos társaság tagja volt. Egy 1952-es szabadkőműves kiadvány szerint maga a merénylő, a boszniai szerb Gavrilo Princip társaival együtt szintén szabadkőműves volt; Apis bujtogatta őket, és a Vatikán és Szerbia között létrejött titkos megállapodás leleplezése miatt gerjedtek haragra. Ferenc Ferdinánd halála ultimátumok és mozgósítások egész sorozatát indította be, amelyek azt eredményezték, hogy a háború a Balkánról egész Európára átterjedt. Ezt megelőzően történt, hogy az Andrew Carnegie Alapítvány által létrehozott Alapítvány a Világbékéért (Andrew Carnegie Foundation's Endowment for International Peace) kuratóriuma 1909-ben összeült, hogy megvitassák az amerikai élet megváltoztatását. A Halálfejes Rendbe tartozó Daniel Coit Gilman korábban a Carnegie Intézet elnöke volt; A Rend néhány másik tagja pedig most is a felügyelőbizottságban foglalt helyet. Egy kongresszusi elemző szerint a kuratórium az Iron Mountain-jelentés-sel megegyező következtetésre jutottak: „ háborúnál nincsen hatékonyabb módszer, ha az a szándékunk, hogy egy egész nemzet életét megváltoztassuk. [...] Hogyan vonjuk bele az Egyesült Államokat egy háborúba?” Ez jó kérdés volt, hiszen az amerikai lakosság túlnyomó többsége az elszigetelődés pártján állt, szilárdan ragaszkodva George Washington elnök tanácsához: „kerüljünk mindenféle szövetséget a külvilág bármely részével”. Gary Allen az 1971-ben megjelent „Ki meri ráfogni, hogy összeesküvés?” (None Dare Call It Conspiracy) című betiltott klasszikusában hasonló gonosz cselszövést látott az I. világháború mögött. „Woodrow Wilsont egy hajszálnyi fölénnyel választották újra. 'Távol tartott minket a háborútól' - erre a szlogenre építette fel a kampányát... Öt hónapra rá pedig benne voltunk. Ugyanaz a csoport akarta Amerikát bevonni a háborúba, amelyik a jövedelemadóról és a szövetségi jegybanki rendszer létrehozásáról szóló törvény megszavazását is el tudta érni. J. P. Morgan, John D. Rockefeller, House „ezredes”, Jacob Schiff, Paul Warburg és a többi Jekyll-szigeti összeesküvő mind nyakig benne voltak” - írta. „Még mielőtt az első puskalövés eldördült volna, a Rothschild-testvérek

209

francia cége táviratozott New Yorkba Morganek vállalatának, és százmillió dollárnyi kölcsön folyósítását javasolta. A kölcsön jelentős része az Egyesült Államokban maradt volna a franciák által megvásárolandó amerikai áruk fedezeteként” - írta Charles Callan Tansill az „Amerika háborúba megy” (America Goes to War) című könyvében. Ebben a kölcsönben ifj. J. P. Morgan is érdekelt volt, aki 1913-ban, híres apja halála után vette át a Morgan pénzügyi birodalom irányítását. Morgan a Rothschildok amerikai képviselőjeként - egyesek szerint üzlettársaként -kulcsfontosságú szerepet játszott az elkövetkezendő vérfürdőben. Woodrow Wilson, akit Morgan, Bemard Baruch, Jacob Schiff és Cleveland Dodge bankárok bőkezűsége segített az elnöki posztra, az ifjabb Morgant tette meg az Egyesült Államok fő anyagbeszerző ügynökének, méghozzá úgy, hogy közben ő volt Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, Olaszország és Kanada kizárólagos beszerzője. Ebben a minőségében Morgan a háború ideje alatt hatalmas pénzösszege átutalását felügyelte. A szövetséges hatalmak megbízásából több mint hárommilliárd dollárnyi amerikai hadi- és egyéb felszerelést vásárolt, emellett megszervezte, hogy közel kétezer amerikai bank összesen több mint másfélmilliárd dollár értékű szövetséges kötvényre jótállást vállaljon. A háború végeztével Morgan cége összesen több mint tízmilliárd dollárnyi kölcsönnel járult hozzá az európai országok újjáépítéséhez. Bemard Baruch bankárt, aki később anyagilag támogatta a Külkapcsolatok Tanácsát, Wilson elnök a Hadiipari Bizottság (War Industries Board) vezetőjének nevezte ki, s így az összes hadianyaggal kapcsolatos belföldi szerződést ő felügyelte. „Az a pletyka terjedt el a Wall Streeten, hogy a nemzetközi bankárok biztonságának szavatolására folytatott háború alatt Baruch 200 millió dollárt tett zsebre” - írta Allen. Ám nemcsak Morgan és Baruch profitált a háborúból. A közzétett statisztikák alapján a lőport gyártó Du Pont cég éves profitja az 1914-es hatmillió dollárról 1918-ra 58 millió dollárra nőtt, ami 950 százalékos növekedést jelent. A háborút megelőző öt évben a U. S. Steel acélvállalat átlagos évi bevétele 105 millió dollár volt. A háború évei alatt, 1914 és 1918 között ez az összeg 240 millióra ugrott. Az International Nickel Company nyeresége 1918-ra évi négymillióról 73,5 millió dollárra nőtt, azaz több mint 1700 százalékos növekedést mutatott. Vajon indokolt volt ennek a hatalmas pénzösszegnek az elköltése? Smedley D. Butler, a Haditengerészet vezérőrnagya szerint nem. 1935-ben kiadott, „ háború szélhámosság” (War is a Racket) című könyvében

210

Butler így írt: „Vegyük például a cipőgyárakat [...]. Az Egyesült Államoknak 35 millió pár szeges katonai cipőt adtak el. Ez a négymilliós [amerikai] hadsereg esetében több mint nyolc párt jelent fejenként. Az én ezredemben az egész háború alatt egy katonára egy pár cipő jutott. Néhány ilyen cipő talán még ma is megvan. [...] Még így is rengeteg bőr megmaradt. Úgyhogy a bőripar több százezer McClellan nyerget adott el az Egyesült Államok lovasságának. Csakhogy egyetlen amerikai lovaskatona sem volt a tengerentúlon! [...] Az Egyesült Államoknak húszmillió szúnyoghálót adtak el a tengerentúlon szolgáló katonák számára [...]. Egyetlenegy darab szúnyogháló sem jutott el Franciaországba! [...] Körülbelül hatezer lovaskocsit adtak el az Egyesült Államok ezredesei számára! Egyiket se használták egyszer sem. Ennek ellenére a kocsikészítők megkapták a háborúból húzott hasznukat”. Hamarosan azonban veszélybe kerültek e gigantikus pénzügyi tranzakciók: úgy tűnt, hogy Németország megnyeri a háborút, és mind Anglia, mind Franciaország kincstára üresen állt. Németország győzelme a hatalmi egyensúly végét jelentette volna, valamint az angol és francia bankárok számára hatalmas veszteséget; ennek elkerülése végett az Egyesült Államokhoz fordultak segítségért. Walter Hines Page, az USA nagykövete, aki különben a Rockefeller-féle Közoktatási Bizottság (General Education Board) igazgatótanácsi tagja volt, és Rockefeller National City Bankjától huszonötezer dolláros évjáradékot kapott, 1917. március 15-ei táviratában így tárta az amerikai külügyminisztérium elé a problémát: „Úgy hiszem, hogy a közelgő válság nyomása meghaladja a Morgan Befektetői Ügynökség lépéseit az angol és francia kormány megsegítésére [...]. Kormányunk természetesen nem nyújthat [...] közvetlen hitelt, hacsak nem üzen hadat Németországnak”. A vezetők szerették volna bevonni Amerikát a háborúba, ám Wilson elnök korábban már megfogadta, hogy ettől távol tartja országát. Titokban azonban másféle egyezségeket kötött. 1916. március 9-én, nyolc hónappal az elnökválasztás előtt Wilson jóváhagyott egy titkos megállapodást, amelyet jobbkeze, House ezredes kötött arról, hogy az USA a szövetségesek oldalán belépjen a háborúba. „ háború után kiszivárgott a megállapodás szövege - írta a németekkel szimpatizáló George Viereck. - [A brit Sir Edward] Gray locsogta ki először. Page írásaiban hosszasan taglalta. House ezredes szintén leírta a történetet. [...] Ám valamilyen érthetetlen oknál fogva a leleplezés hatalmas jelentősége sohasem jutott el az amerikai emberek tudatáig”.

211

Az amerikai közvélemény még mindig a háborúba lépés ellen volt. Világossá vált, hogy a nép hozzáállását meg kell változtatni. A közvéleményt pedig a média formálja, és a média jelentős része már az I. világháború idején is a Rockefeller-Morgan érdekeltségek irányítása alatt állt. Ahogy az 1917-es „Kongresszusi Közlöny”-ben (Congressional Record) feljegyezték, „1915 márciusában J. P. Morgan érdekeltségi körei [...] tizenkét, a sajtó világában magas pozíciót elfoglaló embert gyűjtöttek össze, és megbízták őket: határozzák meg, melyek a legbefolyásosabb amerikai lapok, és hány ilyen lap volna elegendő ahhoz, hogy a megbízóik a maguk számára kedvezően alakíthassák a napisajtót vezérlő irányelveket. [...] Úgy találták, elegendő a legnagyobb újságok közül huszonötnek az irányítását megszerezni”. A dokumentum így folytatja: „Megegyezésre jutottak; megvették a lapok hűségét, amiért havonta fizettek; minden lap kapott egy szerkesztőt, aki megfelelően felügyelte és szerkesztette a harckészültségre, a harci szellemre, a pénzügyi irányelvekre, és más olyan nemzeti és nemzetközi ügyekre vonatkozó információkat, amelyek a megrendelők érdekeinek szempontjából létfontosságúak voltak”. Amelyik kiadványt nem közvetlenül irányították, azt a Rockefeller-Morgan reklámpénzek erejével félemlítették meg. Griffin szerint „ J. P. Morgan-féle csoport után a Rockefellerek rendelkeznek a legtöbb hirdetési lehetőséggel. És amikor a hirdetés önmagában már nem elég a lapok hűségének biztosításához, a Rockefeller-cégek köztudottan közvetlen anyagi támogatással jutalmazzák a barátságos szerkesztői hozzáállást”. Ám ez a pénzelt médiahúzás még a Rockefeller-Morgan alapítványok és egyetemek németellenes propagandaszövegével együtt sem tudta meggyőzni az amerikai népet arról, hogy belépjen a háborúba. A közvéleménykutatások kimutatták, hogy az emberek közel tíz az egyhez arányban ellenezték az európai háborúba való belépést.

ÜRÜGY AHÁBORÚRA Mint ahogy a történelemben mindig, most is provokációra volt szükség, hogy a makacs néptömegeket belekényszerítsék a háborúba. Ez a provokáció a Lusitania nevű óceánjáró elsüllyesztése lett. A kegyetlen tett érdekes példáját nyújtja a színfalak mögötti manipulációnak.

212

Winston Churchill, akit 1911-ben neveztek ki Nagy-Britannia tengeré-szetügyi miniszterének, kétségbeesve akarta megszerezni Amerikát országa szövetségeséül. Később „ világválság” (The World Crisis) című könyvében így írt: „Egy szövetségest szerző manőver éppen olyan hasznos, mint az, amellyel egy nagy csatát nyerünk meg”. A fennálló háborús szabályok szerint mind a brit, mind a német hadihajóknak esélyt kellett adniuk az ellenséges hajók legénységének a menekülésre, mielőtt a hajót elsüllyesztették volna. A tengeralattjárók esetében ez azt jelentette, hogy a felszínre emelkedve „ki kellett hívniuk” az ellenfelet. 1914-ben Churchill utasította a brit kereskedőhajókat, hogy ne vegyék figyelembe a „kihívásokat”, sőt, ha fel vannak fegyverkezve, indítsanak ellentámadást. Ez a parancs arra kényszerítette a német tengeralattjárók parancsnokait, hogy a védelmet nyújtó mélységből torpedózzák meg az ellenséget. Churchill továbbá arra is utasítást adott, hogy a brit hajók törzséről távolítsák el a nevüket, és a kikötőkben semleges államok zászlóit húzzák fel. Churchill nyíltan elismerte: ezek a húzások arra szolgáltak, hogy más országokat is bevonjanak a háborúba. „Az alámerült tengeralattjáróknak egyre inkább víz alatti támadásokra kellett támaszkodniuk, és így nagyobb volt a kockázata annak, hogy a semleges hajókat brit hajóknak nézzék, ezáltal semleges hajók legénységét fullasszák vízbe, s így más nagyhatalmakat is Németország ellen uszítsanak”. Pontosan ez történt 1915. május 7-én, amikor egy német tengeralattjáró parancsnoka megtorpedózta a New Yorkból Liverpoolba tartó brit óceánjárót, a Lusitaniát. Közel kétezer ember süllyedt el a hajóval, köztük 128 amerikai. Ez az esemény a Rockefeller és Morgan uralta sajtó uszításának segítségével szerte az Egyesült Államokban felkorbácsolta a németellenes érzéseket. Csak évekkel később hozták nyilvánosságra a Lusitania pusztulásával kapcsolatos tényeket. Az Egyesült Államok azon állításának, miszerint a hajó semleges volt, ellentmond az, hogy 600 tonna gyutacsot, hatmillió töltényhevedert, 1248 láda repeszgránátot és más hadianyagokat szállított. „Amikor a Lusitania a New York-i kikötőből utolsó útjára indult, gyakorlatilag egy úszó lőszerraktár volt” - írta Griffin. Colin Simpson író szerint a hajó eredeti teherjegyzékét, amelyen feltüntették ezeket a hadianyagokat, Wilson utasítására a Kincstári Hivatal levéltárába süllyesztették. Griffin arra is rámutatott, hogy a brit tengernagyi hivatal a Lusitaniát felfegyverzett segédcirkálóként tartotta nyilván, és a hajó annak a Cunard

213

Company-nak volt a tulajdonában, amely a legszorosabb versenytársa volt J. P. Morgan nemzetközi hajózási trösztjének (ez az angol White Star céget és a két legnagyobb német vállalatot is magában foglalta). „Morgan 1902-ben megpróbálta bekebelezni [...] a Cunard Company-t, ám a brit tengernagyi hivatal megakadályozta ebben, mert a Cunardot távol kívánta tartani a külföldi befolyástól. Erre azért volt szükség, hogy amennyiben szükséges, hajóit a háború ideje alatt hadviselésre tudja kötelezni” - írta Griffin. A washingtoni német birodalmi nagykövetség tökéletesen tisztában volt vele, hogy hadianyagok tonnáit szállítják az Angliát körülvevő háborús övezetbe, és - amellett, hogy hasztalanul tiltakozott az amerikai kormánynál - megpróbálta megelőzni a tragédiát. A nagykövetség tisztviselői ötven keleti parti újságban a következő hirdetést akarták megjelentetni: „FIGYELEM! FELHÍVJUK mindazon utazók figyelmét, akik atlantióceáni hajóútra készülnek, hogy Németország és szövetségesei, valamint Nagy-Britannia és szövetségesei háborúban állnak egymással. A Brit-szigetekkel szomszédos vizek a háborús övezethez tartoznak. A Birodalmi Német Kormány hivatalos közleménye értelmében a Nagy-Britannia vagy bármely szövetségesének zászlaja alatt e vizeken hajózó járművek a megsemmisítés veszélyének vannak kitéve, és a háborús övezetben brit vagy velük szövetséges hajókon utazók a saját felelősségükre cselekszenek”. Az ötven kiszemelt újságból csak a Des Moines Register hozta le a hirdetést a kért napon, a többi az USA külügyminisztériumának közbeszólására visszatartotta. Egyes kormánytisztviselők azzal félemlítették meg a szerkesztőket, hogy egy esetleges rágalmazási per elkerülése végett a hír közléséhez először a külügyminisztérium ügyvédeinek hozzájárulása szükséges. Wilson elnöknek tudomása volt a helyzetről. Evekkel később Simpson a következőket írta: „Semmi kétség nincs afelől, hogy Wilson elnök tudott a Lusitaniára szánt szállítmány természetéről. Semmit sem tett azon kívül, hogy a tragédia hírét meghallva elismerte: a rakománnyal kapcsolatos előzetes információ sok álmatlan éjszakát okozott neki”. A brit Joseph Kenworthy parancsnok vallomása is azokat igazolja, akik úgy gondolták, hogy a Lusitaniát szándékosan hagyták sorsára. Kenworthy, aki a hajó elsülylyedésekor szolgálatban volt, később feltárta, hogy az utolsó pillanatban a hajót fedező kíséretet visszavonták, és a ka-

214

pitány parancsot adott, hogy csökkentett sebességgel olyan területre hajózzanak, ahol mint azt jól tudták, egy német tengeralattjáró cirkál. Érthető, hogy a németek megtámadták a hajót; az angolok is így tettek volna, ha Amerika Németországnak szállított volna hadifelszereléseket. „Az óceánjárót megtorpedózó németek csak akaratlan bűntársak vagy éppen áldozatok voltak abban a tervben, amelyet valószínűleg Winston Churchill agyalt ki” - vonta le a következtetést Simpson. A túlélők beszámolói és későbbi vizsgálatok feltárták, hogy nem a német torpedó okozta a Lusitania elsüllyedését. A pusztulást egy második, belső robbanás okozta, amelyet nagy valószínűséggel a hajón tárolt több tonna robbanóanyag és lőszer berobbanása okozott. Akár kitervelték a Lusitania elsüllyesztését, akár nem, az eset még mindig nem volt elég ahhoz, hogy az amerikaiak háborúzni akarjanak. „ kereskedőhajók megtorpedózása és a civil emberéletek - köztük amerikaiak - elvesztése csak arról győzte meg őket, hogy tartani kell a németektől, de arról nem, hogy Amerika ellenségei lennének” - írta Barbara W. Tuchman. A német vezérkar, miután torpedóik több kereskedőhajót - köztük a Lusitaniát elsüllyesztettek, azon fáradozott, hogy ne haragítsa magára az Egyesült Államokat, így 1915 szeptemberében felfüggesztette a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Wilson és Churchill manőverei ellenére mégis a németek voltak azok, akik végül Amerikát a háborúba taszították. Ez az esemény Mexikóval volt kapcsolatos, illetve még pontosabban azzal az emberrel, akinek az I. világháború kirobbantásában a legnagyobb szerepe volt. Arthur Zimmermannról van szó, aki 1914-ben német külügyminiszterhelyettesként azzal indította útjára a háborút, hogy a Ferenc Ferdinánd főherceg elleni merényletet követően megfogalmazta azt a táviratot, miszerint Németország elhatározta: támogatja az Osztrák-Magyar Monarchiát Szerbiával szemben. Ez a lépés felbőszítette Oroszországot, ez pedig már a háborúhoz vezetett. 1917 januárjában Zimmermannt kinevezték külügyminiszternek, és ő feltétlenül támogatta a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Január 16-án a washingtoni német nagyköveten keresztül kódolt táviratot küldött a mexikói német nagykövetnek, amelyben felhatalmazta őt egy Mexikóval és Japánnal kötendő szövetség felvetésére. E két ország kapcsolatai az Egyesült Államokkal nem voltak éppen felhőtlenek. John Pershing (becenevén „Blackjack”) dandártábornok, akit később a Franciaországba küldött

215

amerikai haderő parancsnokává neveztek ki, éppen a mexikói forradalmárt, Pancho Villát üldözte; eközben a japán Aszama cirkáló Kaliforniában keltett némi aggodalmat, mivel Mexikó nyugati partja környékén manőverezett. Zimmermann tudatta Venustiano Carranza mexikói elnökkel, hogy Németország újra akarja kezdeni a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Abban az esetben, ha mindez háborúhoz vezetne az Egyesült Államokkal, Németország megígérte, hogy segít Mexikónak „hódítással visszaszerezni a Texas, Arizona és Új-Mexikó államokban lévő elveszített területeit”. Ez az ígéret minden valószínűség szerint csak a szokásos háborús diplomáciai manőver volt, ám éppen ez lett az a szükséges katalizátor, ami bevonta Amerikát a háborúba. A szenzációs táviratot elfogták a brit dekódolok, több napot töltöttek a megfejtésével, majd végül február 25-én eljuttatták az amerikai nagykövetnek. Március l-jén hozták nyilvánosságra, és kezdetben mindenki kétkedéssel fogadta. Viszont Elihu Root egykori szenátor - aki később a Külkapcsolatok Tanácsának tiszteletbeli elnöke lett - alig hitte el, hogy ekkora szerencse érte. Örömét osztották a New York-i elit más tagjai is, akikkel a Round Table Dining Clubban találkozott (kb. 'Kerekasztal Klub'; a Tanács előfutára volt). Amerika volt angliai nagykövete, Joseph H. Choate, „aki az egyik legelkötelezettebb anglofil volt Amerikában, [...] nyíltan kijelentette, hogy Zimmermann üzenete hamisítvány volt, és ezt gyakorlatilag az egész díszes társaság egyhangúlag megerősítette” - írta Tuchman. Ennek ellenére március 3-án, egy berlini sajtótájékoztatón végleg elvetették a távirat hitelességét firtató kérdéseket. Hearst egyik tudósítója, akiről később kiderült, hogy német ügynök, minden esélyt megadott Zimmermann-nak arra, hogy letagadja a távirat eredetiségét. „Természetesen Őexcellenciája tagadja a történteket, ugye?” unszolta a tudósító. Ekkor Zimmermann érthetetlen módon kijelentette: „Nem tagadhatom őket, ugyanis igazak”. Ez az egyszerű vallomás Amerikában a várt hatást keltette. Az újságok vezércikkei hevesen támadták a „fritzeket”, és a német császár elleni háborút sürgető társadalmi nyomás ellenállhatatlanná vált. Wilson, aki egy népekből álló „szövetség” vezetőjeként oly hosszasan és keményen harcolt a tárgyalásos békéért, 1917. április 6-án kénytelen volt hadat üzenni Németországnak. Nyolc nappal később a pénz is elkezdett áramlani, mikor elfogadták a Háborús Kölcsönökről Szóló Törvényt (War Loan Act), amely egymilliárd dollárnyi kölcsönt hagyott jóvá a szövetségesek üres bankjai számára.

216

Bár a Zimmermann-távirat végül hitelesnek bizonyult, soha nem fogjuk megtudni, hogy a németek miért pont egy ilyen vakmerő dolgot találtak ki, és hogy ha már leleplezték őket, miért ismerték be. Az I. világháború 323 000 amerikai áldozattal járt, ami csekélység a kilencmillió orosz, hatmillió francia és hárommillió angol áldozathoz képest. A háború emellett véget vetett az aranyalapú pénz korszakának is, bár az 1920-as években számos ország megpróbált visszatérni rá. Az Egyesült Államokban a háború alatt az összes kiadás összege példátlan mértékben, 35 trillió dollárra emelkedett. Ráadásul a papírpénzkészlet (vagyis a csupán kormányrendelet által szavatolt értékű papírdarab) mennyisége 20,6 milliárdról közel a kétszeresére, 39,8 milliárd dollárra nőtt, ami azt eredményezte, hogy a dollár vásárlóereje közel 50 százalékkal esett. Hatalmas mennyiségű adósság halmozódott fel, amiből csak azok húztak hasznot, akik a kamatokat szedték. Mint mindig, az amerikai nép szenvedte el a valódi veszteségeket: elvesztették rokonaikat, a pénz leértékelődött, és hosszútávú külföldi kötelezettségvállalások születtek. Amerika hadbalépése és a forradalom utáni orosz visszavonulás garantálta a szövetségesek I. világháborús győzelmét. A harcoknak a versailles-i egyezmény vetett véget, melyet a hadviselő felek 1919. június 28-án írtak alá. Jelen volt Paul Warburg, aki a Fed (az amerikai központi bankrendszer) elnökeként az amerikai banki érdekeket képviselte, valamint fivére, Max Warburg a német központi bank, vagyis saját cége, az M. M. Warburg és Társai képviseletében. Jelentések szerint a háború alatt Max Warburg a német titkosszolgálatnak dolgozott. Wilson elnök, aki a republikánusok kemény rekonstrukciós politikája alatt nőtt fel az amerikai Délen, saját tapasztalatból ismerte a háború okozta tartós nyomort és pusztulást. Bizonyos, hogy Wilson őszinte személyes meggyőződésből próbálta távol tartani Amerikát az európai háborútól. Az is biztos, hogy ezt a nemes szándékot az angliai intrikusok és a saját tanácsadói minden lépésnél aláaknázták. E „minden háborúnak véget vető háború” talán legtragikusabb következménye az volt, hogy szinte semmit sem zárt le. A versailles-i béke szigorú feltételei csak haragot váltottak ki Németországban, és Hitler útját egyengették. Mindkét oldal hamar nekilátott az újjáépítésnek és az újrafelfegyverkezésnek, még nagyobb költekezéssel és még több kölcsönkéréssel gazdagítva a kölcsönzőket. Egy másik versailles-i küldött, Lord George Nathaniel Curzon brit külügyminiszter elmondta: úgy érzi, ez a béke csak további háborúknak nyit

217

teret, és még a háborúk idejét is megjósolta. „Ez nem béke, ez csak húsz évre kötött fegyverszünet” - jelentette ki az 1919-es versailles-i konferencián. Megjegyzése vagy talán megalapozott jóslata? - sok észrevételt váltott ki az összeesküvéseket vizsgálók körében, hiszen a II. világháború valóban 1939-ben kezdődött, azaz pontosan húsz évvel később. Talán Curzon az Oxfordi és az Ali Souls Egyetem diákjaként pontosan tudta, miről beszél, mivel ezeken a helyeken működött Cecil Rhodes és John Ruskin is. Egy chicagói milliomos lányával kötött házassága után 1915-ben a Lordok Háza vezetője lett, és annak a belső kabinetnek a tagja, amely az I. világháború irányelveit diktálta. Úgy tűnik, a házasság fontos szerepet játszott a titkos társaságok e korai tagjainak összefonódásában. „ pénzbárók, úgymint a National City Bank és a Chase Bank Rockefellerjei, a Morgan-vállalatból J. P. Morgan, a Kuhn, Loeb & Company-ból Jacob Schiff, és a legnagyobb szerepet játszó Warburg fivérek [...] mind-mind egyetlen csinos kis csomóba kötötték titkos terveiket, amikor Paul Warburg Schiff lányát, Félix Warburg pedig Loeb lányát vette el, miközben Max Németországban maradt, ahol a császárt befolyásolta, és anyagilag segítette az orosz forradalmat” - írta Neal Wilgus „Az illuminoidok” (The Illuminoids) című, kutatáson alapuló könyvében.

AZOROSZ FORRADALOM Valóban rengeteg olyan feljegyzés létezik, amelyekből kiderül, hogy az orosz forradalom - sőt magának a kommunizmusnak a létrejötte is - még jóval az I. világháború előtt szőtt nyugati összeesküvések következménye volt. „Legújabbkori történelmünk egyik legnagyobb mítosza az, hogy az oroszországi bolsevik forradalom a leigázott tömegek népfelkelése volt a gyűlölt cári uralkodó osztály ellen” - írta Griffin, aki azt állította, hogy mind a forradalom tervei, mind az anyagi támogatás német, brit és amerikai bankároktól eredt. A New York városában élő Lev Trockij 1917 januárjában „Az Új Világ” (The New World) című kommunista újság riportere volt. Trockij korábban egy kudarcot vallott forradalmi kísérletet követően elmenekült Oroszországból, és Franciaországba ment, ahonnan lázító magatartásáért

218

kiutasították. „Hamarosan felfedezte, hogy egyes tehetős Wall Street-i bankárok hajlandók pénzelni egy orosz forradalmat” - írta Still. Az egyik ilyen bankár Jacob Schiff volt, akinek a családja azelőtt a Rothschildokkal élt Frankfurtban. Egy másik, Elihu Root a Paul Warburg-féle Kuhn, Loeb & Company ügyvédje volt. A New York Journal-American szerint „Jacob unokája, John Schiff becslése alapján az öregúr körülbelül húszmillió dollárt ölt az oroszországi bolsevizmus végső győzelmének támogatásába”. Root, aki a Tanács tagja is volt, az 1919. szeptember 2-ai „Kongresszusi Közlöny” (Congressional Record) feljegyzése szerint további húszmillió dollárral járult hozzá az ügyhöz. Nem Schiff és Root volt az egyetlen támogató. Arsene de Goulevitch, aki Oroszországban volt a bolsevik uralom kezdetén, később így írt: „Magánbeszélgetések során megtudtam, hogy Lord Milner több mint 21 millió rubelt költött az orosz forradalom támogatására”. Csak emlékeztetőül: Alfred Milner a modern titkos társaságok őseként számontartott Rhodes-féle Kerekasztalok legfőbb mozgatórugója volt. „1915-ben az orosz forradalom pénzelésére létrehozták az American International Corporationt [Amerikai Nemzetközi Vállalat] - írta Icke. -Igazgatói Rockefeller, a Rothschildok, Du Pont, Kuhn, Loeb, Harriman és a Federal Reserve érdekeit képviselték. Köztük volt például Frank Vanderlip (a Fedet létrehozó Jekyll-szigeti csoport egyik tagja) és George Herbert Walker, George Bush elnök nagyapja is”. „ bolsevik forradalmon keresztül pontosan a világ leggazdagabb és leghatalmasabb emberei pénzelték azt a mozgalmat, amely azt állítja magáról, hogy puszta létezése a Rothschildokhoz, Rockefellerekhez, Schiffekhez, Warburgokhoz, Morganekhez, Harrimanekhez és Milnerek-hez hasonló emberek megkopasztásának elvén alapszik jegyezte meg Gary Allen. - Ezek az emberek azonban nyilvánvalóan nem félnek a nemzetközi kommunizmustól. Teljesen logikus feltételezés, hogy ha a mozgalmat ők pénzelték és nem tartanak tőle, az csakis azért lehet, mert az irányítás az ő kezükben van. Létezhet más értelmes magyarázat?” Ezt az összeesküvést feltételező nézetet nem más, mint maga Winston Churchill is visszhangozta, mikor 1920-ban így írt: „Spartacus-Weishaupt [a rejtélyes illuminátusok vezetője] napjaitól egészen Karl Marx koráig, Lev Trockij, Kun Béla, Rosa Luxemburg és Emma Goldman koráig ez a civilizáció megdöntésére irányuló világméretű összeesküvés [...] megállás nélkül bővült. Az összesküvés kétségtelenül felismerhető szerepet játszott a tragikus francia forradalomban. Mozgató-

219

rugója volt az összes XIX. századi, mindent gyökeresen felforgató mozgalomnak; és végül az Európa és Amerika nagyvárosainak alvilágából származó különleges egyének eme csoportosulása most az orosz népet az orránál fogva vezetve gyakorlatilag e hatalmas birodalom vitathatatlan urává vált”. Ha egyetlen mozgatórugót kellene megneveznünk, amely ott működik a XX. században tapasztalt borzalmak és tragédiák mögött, akkor az az antikommunizmus lenne. Az úgynevezett nyugati demokráciák és a keleti kommunizmus közötti ellenségeskedés 1918-tól kezdve egészen a század végéig állandó felfordulást és nyugtalanságot okozott. A kiváltságos elit menekülése Oroszországból 1918-ban és Kínából 1949-ben sokkolta Európa és Amerika fővárosait, és évtizedekig érezhető következményekkel járt. A „Világ proletárjai, egyesüljetek!” felkiáltás rémülettel töltötte el a nyugati bankvilág, valamint az ipari és kereskedelmi élet tőkéseit, akik nem tudták, mi folyik a háttérben. Félelmük átszivárgott politikai képviselőikbe és alkalmazottaikba is, és végül jóformán minden családi otthonba eljutott. Az összeesküvésekkel foglalkozó kutatók évekig döbbenten törték a fejüket, hogy a Morganekhez, Warburgokhoz, Schiffekhez és Rockefellerekhez hasonló felsőbb osztálybeli kapitalisták hogyan voltak képesek megtűrni, sőt mi több, támogatni egy olyan ideológiát, amely nyíltan fenyegette társadalmi helyzetüket és vagyonukat. Ahhoz, hogy ezt a látszólagos kettősséget, sőt egyáltalán a titkos társaságok tagjainak működését megértsük, tanulmányoznunk kell Georg Wilhelm Friedrich Hegelt, azt a filozófust, aki Rhodes-on és Ruskinon keresztül ezeket az embereket befolyásolta. Az „ész korának” - az egyház tekintélye elleni értelmiségi lázadásnak -nyomában érkező három német filozófus, Hegel, Johann Gottlieb Fichte és Immanuel Kant az utánuk jövő nemzedékek egész sorát ihlették meg azzal a gondolattal, hogy a modern embernek nincs szüksége a vallási dogmák és hagyományok bilincseire. E képrombolók csak abban különböztek egymástól, hogy míg Kant úgy hitte, hogy az anyagi világban meg-tapasztalhatatlan dolgokat az ember nem ismerheti meg, addig a metafizikus Fichte és Hegel szerint az emberi értelem „Isten gyertyája”, az intuíció és a szeretet pedig az ember és a Mindenható között olyan egységet teremt, amely megértést és egyenlőséget hoz magával. Hegelnek az emberi lényeg racionális magyarázataképpen felhozott érveit hegeli rendszernek nevezik; ebben megkísérelte összebékíteni az el-

220

lentéteket, és az egész univerzumot egy rendszert alkotó egészként értelmezni. Észbontó próbálkozás volt ez, amelyet a mai napig nem tökéletesítettek. Hegel hívei és ellenfelei még a harmadik évezredben is sokat fognak elmélkedni róla. Könnyű belátni, hogy Hegel követői, beleértve Karl Marxot és Hitlert is, miért magyarázhatták olyan sokféleképpen ezt az elvont gondolkodásmódot. Fichte, a másik nagy idealista, aki Hegel munkásságára a legnagyobb hatást gyakorolta, titkos társaságok tagja volt. „Érdekes, hogy Fichte, aki ezeket az eszméket még Hegel előtt kidolgozta, szabadkőműves és majdnem biztosan illuminátus volt; az biztos, hogy élvezte az illuminátusok támogatását” - írta Sutton. Még azt is feltételezték, hogy maga Hegel is tagja lehetett a forradalmi német illuminátus páholynak, amelyet a kormány 1784-ben törvényen kívül helyezett - bár erre nem találtak perdöntő feljegyzéseket. Viszont a racionalizmus szabadkőműves hittételeit kétségtelenül elsajátította. Marx átültette Hegel elméleti filozófiáját az anyagi világba, és egy kivételes eszközt hozott létre az emberek és események manipulálására. Ez hegeli dialektikaként vált ismertté, amely egy olyan folyamat, ahol az ellentétek - a tézis és az antitézis kompromisszumban, vagyis szintézisben oldódnak fel. Az általunk vizsgált kérdésben mindez úgy értelmezendő, hogy a nyugati tőkések egyrészről létrehozták a kommunizmust (tézis), amit a másik oldalról a demokratikus országok ellenségükként fogtak fel (antitézis). Az ebből eredő konfliktus hatalmas befektetési és fegyverkezési piacot teremtett, és végül a két oldal kiegyenlítődéséhez vezetett (szintézis). Az elmúlt ötven évben gyakran mondogatták, hogy az Egyesült Államok egyre inkább hasonlít Oroszországra, Oroszország pedig az USA-ra. Azon titkos társaságok tagjai, amelyek egészen a Rhodes-féle Kerekasztalokig vezethetők vissza, jól megértették a hegeli dialektikát. Elődeik Hegel nélkül is évszázadokon át sikeresen használták. Ezek a korai machiavellisták rájöttek: az elmélet már csak egy kis lépésre van attól a felismeréstől, hogy nem szükséges kivárni a válságot és felfordulást. Társadalmi zűrzavart a saját hasznukra is létrehozhatnak és irányíthatnak, így köszöntött be az üzleti fellendülések és csődök, válságok és forradalmak, háborúk és háborús fenyegetések körforgásának időszaka, amely fenntartotta a hatalmi egyensúlyt. Társadalmi aktivisták és hivatalnokok egyformán jól elsajátították ezt a „mindkét véglet a közép ellen” stratégiát, akár tapasztalat, akár ösztön, akár tanulás során. Követelj többet, mint amennyire valójában szükséged

221

van (tézis) az ellenfeleidtől (antitézis), és a kompromisszumokat követően általában végül azt kapod, amit eredetileg is akartál (szintézis). „Ez a forradalmi módszer - a tézis kontra antitézis egyenlő szintézis módszeres működése - a kulcs a világtörténelem megértéséhez” - jelentette ki az összeesküvésekről író Texe Marrs. Trockijra visszatérve: 1917. március 27-én - néhány nappal azelőtt, hogy Amerika belépett a háborúba - közel háromszáz forradalmárral és a Wall Street támogatásával a zsebében, hajón elhagyta az Egyesült Államokat. Trockijt, valódi nevén Lev Davidovics Bronsteint brit ügynökök követték, mivel a háború előtti bécsi tartózkodása miatt azt gyanították, hogy a német hírszerző szolgálatnak dolgozik. Mielőtt elhagyta New Yorkot, Trockij egy beszédében így nyilatkozott: „Azért megyek vissza Oroszországba, hogy megbuktassam az átmeneti kormányt és megállítsam a Németországgal folytatott háborút”. Amikor a Trockijt és kíséretét szállító hajó Halifaxban megállt, a kanadai hatóságok vagyonukkal együtt zár alá helyezték őket, mivel - joggal -attól féltek, hogy egy orosz forradalom tehermentesíthetné a német csapatokat, akik így a szövetségesek ellen harcolhatnának a nyugati fronton. Ezen az egyáltalán nem alaptalan félelmen Wilson elnök alteregója, House ezredes kerekedett felül, amikor Sir William Wisemannel, a brit titkosszolgálat főnökével közölte: Wilson Trockij szabadon bocsátását követeli. 1917. április 21-én, kevesebb mint egy hónappal az Egyesült Államok hadbalépése után a brit tengernagyi hivatal elrendelte Trockij szabadon bocsátását, aki - Wilson engedélyével kiadott amerikai útlevéllel felfegyverkezve - folytatta Oroszországba és a történelembe vezető útját. A sikertelen 1905-ös forradalom után orosz mozgalmárok ezreit száműzték, beleértve Trockijt és Vlagyimir Iljics Lenint is, azt a forradalmár értelmiségit, aki Hegel, Fichte, Ruskin és Marx elméleteit az orosz politika és gazdaság nyomasztó helyzetére alkalmazta. Evekig tartó reformkísérletek után a szentPetervári (akkori nevén petrográdi) zendüléseket követően - amelyeket sokak szerint brit ügynökök szítottak 1917. március 15-én a cár lemondásra kényszerült. Mialatt Trockij amerikai útlevéllel és a Wall Street által nyújtott támogatással Oroszországba utazott, Lenin is elhagyta száműzetése helyét. Német segítséggel és körülbelül százötven jól kiképzett forradalmár kíséretében „Svájcban legalább ötmillió dollárral egyetemben felrakták a hírhedt lepecsételt vonatra” - írta Still. A vonat akadálytalanul haladt keresztül Németországon; ezt Max Warburg és a német vezérkar intézte el.

222

A Kerenszkij-kormány (a cár lemondását követő második átmeneti kormány) Trockijhoz hasonlóan Lenint is német ügynöknek minősítette. 1917 novemberére Lenin és Trockij nyugati támogatással sikeres felkelést szított és megszerezte az orosz kormányt a bolsevikok számára. De a kommunisták hatalma nem volt szilárd Oroszországban. A vörösök és fehérek között dúló belső viszály 1922-ig tartott, és körülbelül 28 millió orosz életet követelt, ami a háborús veszteségek többszöröse volt. Lenin, miután segédkezett a kommunizmus világméretű elterjesztését kitűző szervezet, a Harmadik Internacionálé, azaz a Komintern létrehozásában, 1924-ben sorozatos agyvérzéseket követően meghalt. Amikor Sztálin diktatórikus módon átvette a hatalmat, Trockij elszökött Oroszországból. 1940-ben Sztálin egyik ügynöke végzett vele Mexikóban. Icke „többdimenziós” szemszögből tekintette a bolsevikok pénzelését. „ Leninhez és Trockijhoz hasonló orosz 'forradalmárokat' arra használták, hogy Németországnak kedvezve kivonják Oroszországot a háborúból. Az elit szintjén azonban a kommunizmusnak nevezett mumust azért hozták létre, hogy serkentse a kommunizmus kontra kapitalizmus kontra fasizmus formájában jelen lévő félelem és bizalmatlanság megoszlását”. Úgy tűnik, még Lenin is megértette, hogy hatalmasabb erők irányítják. „Az állam nem úgy működik, ahogyan szerettük volna - írta. - Egy ember ott van a kormánynál, és úgy látszik, ő vezet, de a kocsi nem a kívánt irányban halad. Úgy mozog, ahogy azt egy másik erő kívánja”. Ez a másik „erő” azon titkos társaságok tagjait jelentette, amelyek magának a kommunizmus születésének a hátterében is ott álltak, és akiket Lenin „monopolfinánctőkések”-ként jellemzett.

A KOMMUNIZMUS KIALAKULÁSA A mozgalomban, amely végül a kommunizmus kialakulásához vezetett, számos különböző titkos társaság vett részt. Az egyik legelső ilyen társaság a középkori olasz karbonári mozgalom lehetett (nevük az olasz „carbonari”, azaz „szénégetők” szóból származik). Arkon Daraul író szerint a karbonárik Skóciából származtatták magukat, ahol a vadonban szabad közösségi életet éltek, és a faszén kinyeréséért fát égettek. Három „ven-dite”-ből, azaz páholyból álló kormányt hoztak létre: egy végrehajtó, egy törvényhozó és egy igazságszolgáltató páholy volt. Ezeket a Nagypáholy

223

uralta, amit egy Nagymester vezetett; így ő egyfajta kezdetleges szabadkőművesség élén állt. „ faszén eladásának örve alatt a páholyok megvetették a lábukat a falvakban, és az igazi karbonárik nevét használva könnyedén találkozhattak támogatóikkal, akikkel közös terveket dolgoztak ki - írta Daraul. - Titkos jelek, érintések és szavak útján ismerték fel egymást”. A mozgalom antiklerikális tanai, amelyek „erdei szabadkőművesség” néven váltak ismertté, I. Ferenc francia király beavatása után széles körben elterjedtek. A tagok egy időben annyira ellepték Itáliát, hogy szinte az egész országot uralták. „Az 1820-as évek elejére már nem egyszerűen az egész országra kiterjedő hatalmat képviseltek - írta Daraul. - A testvérszervezetek és alárendelt társaságok hálózata olyan távoli országokra is kiterjedt, mint Lengyelország, Franciaország vagy Németország”. Daraul hozzátette: „Sokan a bolsevikokat és kommunista eszméket valló teoretikusaikat a szénégetők leszármazottaiként tartják számon [...]”. A XIX. század közepére a tekintélyelv-ellenes szocializmust képviselő karbonári mozgalom egybeolvadt az illuminizált szabadkőművességgel és a felvilágosodás korában kifejlődő más racionalista és humanista csoportokkal, ami igencsak aggasztotta a római katolikus egyházat. „Jóllehet napjainkban a szabadkőművesség nem jakobita vagy más hasonló társaságokat alapít, ám ugyanolyan sátáni és veszélyes mozgalmakat hoz létre és táplál. A kommunizmus, akárcsak a karbonári mozgalom, nem más, mint [az illuminátusokat megalapító] Weishaupt illuminizált szabadkőművességének egy formája” - figyelmeztetett a katolikus egyházban magas tisztséget betöltő George Dillon 1885-ben. Ilyen mozgalom volt a kommunizmus közvetlen előfutára, a Munkások Nemzetközi Egyesülete, ismertebb nevén az I. Internacionálé is, amelyet 1864-ben alapítottak Londonban, és hamarosan Karl Marx irányítása alá került. Marx a németországi Trierben született 1818-ban; szülei, Heinrich és Henrietta Marx mindketten nagymúltú rabbicsaládból származtak, és így kétségtelenül jól ismerték a Tóra és a Kabbala misztikus hagyományait. Az antiszemiták vádjainak megelőzése végett Karl apjával együtt áttért a protestáns vallásra. Mindkettőjükre nagy hatást gyakorolt a felvilágosodás korának humanizmusa is. A bonni egyetem elvégzése után Marx 1836-ban beiratkozott a berlini egyetemre, ahol csatlakozott a Doktorok Klubja nev ű titkos társasághoz,

224

amely tele volt Hegel és a hegeli filozófia híveivel. Bár Marx előzőleg jámbor keresztényi elveket vallott, e hegeliánusokkal együtt attól a nézettől, miszerint a keresztény evangélium „az emberek érzelmi szükségleteiből fakadó agyszülemény”, eljutott egészen a színtiszta ateizmusig. A modern összeesküvésekről író egyes szerzők még azt is állítják, hogy Marx végül sátánimádóvá vált. A következőkre mutatnak rá: Marx végül azért kritizálta Hegelt, mert annak gondolkodása nem volt eléggé anyagias; társadalomellenes nézeteket valló társaságokban fordult meg; egy diákkori írásában pedig kijelentette: „Ha létezik Valami, ami pusztít, bele fogok bújni, még ha le is rombolom általa a világot; [...] az volna csak igazán élő”. Itt is fel kell figyelnünk Marx és a gondolkodását elterelő emberek metafizikai nézeteire. Marx 1843-ban megházasodott és Párizsba költözött, amely város a szocialista mozgalom és a kommunistáknak nevezett szélsőséges csoportosulások melegágya volt. Marx itt barátkozott össze Friedrich Engelsszel, egy tehetős angol textilgyáros fiával. Mindketten megrögzött kommunistákká váltak, és számos forradalmi röpirat és könyv megírásában működtek együtt, közülük a leghíresebb A tőke c. háromkötetes munka. A sors iróniája, hogy éppen Engels - egy tőkés fia - nyújtott élete legnagyobb részében anyagi támogatást Marxnak, a munkásosztály hősének. Engelst, aki maga is elhivatott hegeliánus volt, a „kommunista rabbi”-ként emlegetett Moses Hess, valamint a hagyományos vallást nyíltan támadó utópikus szocialista és spiritualista, Robert Owen térítette át a szocialista humanizmusra. Később Marx és Engels Brüsszelbe, majd Londonba költözött, ahol 1847-ben egy másik titkos társasághoz, az Igazak Szövetségéhez (League of the Just) csatlakoztak; ez főleg német emigránsokból állt, aki közül sokakról azt tartották, hogy a betiltott illuminátusok elmenekült tagjai. A csoport hamarosan Kommunisták Szövetségére változtatta a nevét, majd Marx és Engels közösen megalkotta híres proklamációját, a Kommunista Kiáltványt. Marx kiáltványa meghatározta az eszményi kommunista állam létrehozásához szükséges tíz azonnali lépést, amelyek meglepően hasonlítanak a Cion bölcseinek jegyzőkönyvére, valamiféle közös forrást sugallva. A lépések a következők: - a magántulajdon eltörlése; - progresszív jövedelemadó;

225

- minden öröklés eltörlése; - a disszidensek és emigránsok minden vagyonának elkobzása; - a hitelek felügyelésére egy állami tőkével rendelkező monopolisztikus központi bank létrehozása; - a hírközlés és szállítás teljes államosítása; - a gyárakban és a földeken folyó termelés állami ellenőrzése; - az összes tőke állami tulajdonba vétele, jól mozgósítható munkásság létrehozása; - a mezőgazdaság és az ipari termelés egyesítése, valamint a lakosság fokozatos elosztása a városok és a vidék közötti különbségek eltörlése érdekében; - ingyenes közoktatás minden gyermek számára. Ez a lista rendkívüli módon hasonlított a bajor illuminátusok által javasolt lépésekre is, amelyek szintén az eszményi társadalom létrehozására irányultak. A hasonlóság a két csoport közti szoros kapcsolatra utal. „Valójában az Internacionálét aligha tekinthetjük másnak, mint az illuminizált szabadkőművesség új álruhájának” - jegyezte meg Still. 1848-ban Marx sikertelen kísérletet tett a szocialista forradalom poroszországi kirobbantására, és a börtönt épphogy elkerülve visszatért Londonba. A Kommunisták Szövetsége a személyes ellentétek, a kicsinyes ci-vódások és csökönyös ideológiai harcok miatt nem tudott hatékony erővé válni. A harciasabb csoportok bírálták Marxot, amiért a forradalomnál többet törődik a beszédekkel; Marx fokozatosan elszigetelődött és visszavonult. Hallgatását csak az 1864-es I. Internacionálén törte meg. Marx küzdelmes és szegénységtől sújtott élete óriási hatást gyakorolt a világtörténelemre, mivel olyan filozófiai alapot szolgáltatott a modern titkos társaságoknak, amely a régiek elvein alapult. Marx két lányának öngyilkossága miatt elkeseredve, 1883. március 14-én (csupán két hónappal felesége halála után) halt meg tüdőtályogtól. Nyilvánvaló, hogy a kommunizmus nem a szegény és elnyomott munkástömegektől eredt spontán módon, hanem a titkos társaságok folyamatos mesterkedéseinek és cselszövéseinek eredménye volt. „Nincs olyan proletármozgalom, de még olyan kommunista mozgalom sem, amely ne a pénzhatalom érdekeit szolgálta volna ki [...] s amelynek vezetői közül az idealistáknak akár a leghalványabb sejtelme lett volna erről a tényről” -írta Oswald Spengler német filozófus, A Nyugat alkonya című könyv szerzője.

226

MEGJEGYZÉSEK A titkos társaságok keze nyoma minden XX. századi háborúban és konfliktusban megtalálható. A történelmi feljegyzések minden esetben félreérthetetlenek. Mindig a társaságok ugyanazon tagjai tűnnek fel - befolyásuk apáról fiúra, üzlettársról üzlettársra, Testvérről Testvérre száll. A közvélemény kifejezett háborúellenességét tekintve azt várnánk, hogy időnként nagytakarítás történjék a kormányzatban, és teljesen kicserélődjön a vezetőség és a hivatalnoki kar. Ehhez képest - ahogy ezt Kennedy elnök is észrevette - újra meg újra ugyanazok a régi titkos társaságbeli emberek kerülnek hatalomra. A tömegmédia közömbösnek mutatkozik, a néptől pedig elvárják: higgye el, hogy mindig puszta egybeesésről van szó, és egyszerűen a legalkalmasabb ember kapja meg az állást. Az Iron Mountain-jelentés, akár hiteles történelmi dokumentum, akár nem, pontosan tükrözi a titkos társaságok tagjainak gondolkodásmódját. Például 1981-ben egy interjúban a túlnépesedésről szólva Maxwell Taylor, a Külkapcsolatok Tanácsának tagja vidáman kijelentette: „Én már több mint egymilliárd emberről lemondtam. Ezek az emberek Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában élnek. Nem tudjuk őket megmenteni. A népesedési válság és az élelemellátás problémája arra késztet, hogy meg se kíséreljük. Időpocsékolás”. Némelyik konfliktusról - például a II. világháborúról - nagyjából kijelenthetjük, hogy szükséges volt, ám másokról, például Vietnamról és az Öböl-háborúról ezt már kevésbé lehet elmondani. Viszont mindegyik roppantul nyereséges volt a titkos társaságok tagjai számára, és mind segítette őket céljuk, a világkormány elérésében. A Nemzetközi Ügyekkel Foglalkozó Királyi Intézet és a Külkapcsolatok Tanácsa már 1951-ben tervbe vett egy délkelet-ázsiai konfliktust. A Délkelet-Ázsiai Szerződés Szervezetének (SEATO) 1954-es megalapítása szándékos mesterkedés volt, ami arra irányult, hogy az amerikai kormány számára jogalapot teremtsenek a vietnami beavatkozásra. Kennedy elnök, akit azelőtt lőttek le, hogy ki tudta volna vonni a csapatokat Vietnamból, a merényletet megelőzően egyre inkább hadilábon állt a titkos társaságok Wall Street-i tagjaival, akik közül többen később a Warren-bizottság tagjaiként vizsgálták Kennedy halálát. Johnson elnök és a Tanácshoz tartozó tanácsadói 1964-ben, a „hamisí-

227

tott” Tonkini-öbölbeli incidenst követően álnok mesterkedéssel csikarták ki a Kongresszustól az elnök alkotmányellenes háborús jogosítványait. Ugyanezek a tanácsadók mindaddig folytatták a háború támogatását, amíg nyilvánvalóvá nem vált, hogy a költségek - emberélet, pénz és a nemzet egysége tekintetében egyaránt - túlszárnyalták a nyereséget. Ekkor Johnson ellen fordultak. A koreai háború próbakonfliktusként szolgált annak felmérésére, hogy az amerikai közvélemény hogyan reagálna egy vesztes ENSZ-féle „rendőri beavatkozásra”. Ez volt az első eset, hogy amerikai közkatonák idegen parancsnokság alatt az Egyesült Államok területén kívül harcoltak; azóta számos példa akadt erre. Érdekes módon mind az egyik oldalon harcoló észak-koreaiakat, mind a másik oldalon álló ENSZcsapatokat rangidős szovjet tisztek vezényelték. A II. világháborút azért vívták, hogy megállítsák a német, olasz és japán fasisztákat, akiket nyugati titkos társaságok tagjai teremtettek és pénzeltek. A halálos háború közepette az amerikai és brit társaságok tagjai folytatták az ellenséggel való üzletelést, majd az ellenséges országok újjáépítését is megszervezték. Ez a kétszínűség sehol máshol nem volt olyan nyilvánvaló, mint Roosevelt elnök esetében, aki elmulasztotta figyelmeztetni a Pearl Harbornál állomásozó amerikai csapatokat arra a közelgő japán támadásra, amit a saját tartózkodó politikája idézett elő. A XX. század egyik leghatalmasabb csapása, Hitler nyilvánvalóan a titkos társaságok és az őket finanszírozó nyugati bankárok teremtménye volt. Erre a rendkívüli tényre többféle magyarázat létezik, kezdve azzal a feltételezéssel, hogy a kommunizmust ellensúlyozó hatalom megteremtésének vágya állt a hátterében, egészen addig a döbbenetes állításig, miszerint Hitler közvetlen rokonságban állt a bécsi Rothschildokkal. A nácikban inkább kultuszt, mint politikai pártot kell látnunk; azoknak a régebbi európai titkos társaságoknak az ezoterikus tudását és megszállottságát hordozták, amelyek egészen az Ősi Misztériumokig vezethetők vissza. Ezek a társaságok már azvilágháború I. és az orosz forradalom alatt is aktívan működtek; utóbbit az amerikai és brit titkos társaságok tagjai nyíltan pártfogolták és pénzelték. Az orosz kommunisták és Karl Marx céljai nagyjából megegyeztek az illuminátusok és az európai szabadkőművesek céljaival. Nem más volt mindez, mint Hegel elméletének gyakorlati modellezése: a konfliktus egyik oldalán állókat (tézis) a másik oldalon állók ellen uszítva (antitézis) kompromisszumot érhetünk el (szintézis). Ezt a képletet Hegel tanítványai (köztük az illuminátusok, Cecil Rhodes,

228

Hitler, valamint az újkori titkos társaságok tagjai) sikeresen alkalmazták - azzal kiegészítve, hogy a konfliktust is ők maguk hozták létre. Nyilvánvaló, hogy a vérrokonság, rang, házasság vagy titkos társasági tagság útján kapcsolatban álló egyének háborúk szításával és pénzelésével bizonyos fokig egész nemzetek sorsát befolyásolták és irányították. Ezek az emberek az átlagember erkölcsisége és etikai normái fölött állónak tekintik magukat. Nyilván valami magasabbrendű céljuk van - legyen az akár pusztán vagyon- és hatalomszerzés, akár esetleg az egész emberiség eredetét, sorsát és szellemiségét érintő rejtett terv. Azzal egyidőben, hogy Marx, Engels és követőik a XIX. század derekán Londonban megteremtették a kommunizmust, az illuminátusok és a belőle származó társaságok régi terve - belső viszályt szítani az Egyesült Államokban - egy nagy lázadásban vált valóra.

229

HARMADIK RÉSZ

LÁZADÁS ÉS FORRADALOM Nem állt szándékomban megkérdőjelezni azt, hogy az illuminátusok tanai és a jakobinizmus alapelvei elterjedtek az Egyesült Államokban. Éppen ellenkezőleg: nincs ember, aki erről a tényről nálam jobban meg volna győződve. (George Washington elnök egy 1782-es levelében)

230

A XIX. század elején Amerika pénzügyi szilárdsága és népének rendít-hetetlensége egyaránt nagy kihívást jelentett az európai titkos társaságok gazdag cselszövői számára, akik éppen ebben az időszakban fordították figyelmüket az egyház befolyásolásától az adósságok manipulációja felé. Oroszország a cár önkényuralma alatt állt, aki határozottan elutasította egy központi bank alapításának ötletét. Nyugat-Európa a francia forradalom és a napóleoni háborúk ideje alatt pénzügyileg kimerült. Mivel pedig kölcsönök nélkül nincs nyereség, az európai bankárok új bevételek reményében az amerikai kontinensek felé fordultak. A második amerikai függetlenségi háborúként is számon tartott 1812-es háborút követően az Egyesült Államok rendkívül irigylésre méltó helyzetbe került: legyőzte a Brit Birodalmat, határai pedig a kisebb népességű Mexikó és Kanada felé biztonságosak voltak. Ahogy korábban már említettük, Andrew Jackson elnök véget vetett a központi bank létrehozására tett kísérleteknek, sőt 1835-re az államadósságot is visszafizette. A következő évben elrendelte, hogy az állami földeket kizárólag aranyért vagy ezüstért árulhatják, s ezzel megállította a telekspekulációból fakadó inflációt. Amerika vonzereje kétségtelenül ellenállhatatlan volt. Éppen ez lehetett az oka, hogy James Madison elnök 1823-ban a Monroe-doktrína meghirdetésével mindenféle európai beavatkozást és kizsákmányolást száműzött Amerikából. Ahhoz, hogy ezt az intézkedést meghiúsítsák, a külföldiek lassú, észrevétlen és folyamatos beszivárgására volt szükség, ez pedig már Jackson elnök visszavonulásának évében, 1837-ben elkezdődhetett. Ebben az évben ugyanis a Rothschild-bankbirodalom egyik német születésű képviselője az Egyesült Államokba érkezett, és nevét August Schönbergről August Belmontra változtatta. Egy rokonszenvező Roth-schild-életrajz szerint Amshel Rothschild és fia tulajdonképpen Kubába küldték Belmontot, ám ő inkább New Yorkot választotta úticélként. Azt is rebesgették, hogy Belmont házasságon kívül született Rothschild-fiú volt. Bármi is az igazság, Belmont mindennapi levelezésben állt a Rothschildokkal, és hivatalos Egyesült Államok-beli képviselőjükké vált. Saját tőke híján Belmont hamarosan állami értékpapírokat kezdett felvásárolni, és alig néhány év alatt létrehozta az ország egyik legnagyobb bankvállalatát, az August Belmont & Company-t. Belmontnak a Rothschild családdal való közismert kapcsolata miatt a céget az összeesküvés-kutatók mindig is a Rothschild-vállalkozások egyikeként tartották számon.

232

Amikor 1846-ban kitört az amerikai-mexikói háború, az USA állami értékpapírjainak legnagyobb részét Belmont vásárolta meg. Agresszív üzletpolitikájának köszönhetően a Rothschildok hamarosan bekapcsolódtak az amerikai ipari és banki életbe, a vasútépítésbe, a szövetségi és állami kötvényügyletekbe, a gyapjú- és dohányiparba, és természetesen az aranyüzletbe is. Később, az 1861-ben kezdődött észak-amerikai polgárháború alatt Belmont jelentős anyagi támogatást nyújtott mind Északnak, mind pedig Délnek. 1853 és 1857 között - részben a Demokrata Pártnak nyújtott adományoknak köszönhetően - Belmont képviselte az Egyesült Államokat Hágában, a holland kormány székhelyén. Az amerikai társadalom felsőbb köreibe is beférkőzött: feleségül vette Matthew Perry lányát (Perry kapitány az USA haditengerészetének parancsnoka, a mexikói háború és a To-kiói-öbölbeli csata hőse volt). Szenvedélyes lovasként divatba hozta az Egyesült Államokban a telivérek lóversenyét és az Amerikai Lovas Klub elnöke is volt. 1849-ben Alphonse Rothschild New Yorkba utazott, hogy felmérje, megérné-e Belmont egyszemélyes ügynöksége helyett állandó bankot alapítani. Rothschildot lenyűgözték az Amerikában rejlő nyilvánvaló lehetőségek, és írt testvéreinek, hogy mindenképpen érdemes bankot létesíteni. Hozzátette: „ legkisebb kétség sem fér hozzá, hogy ez egy új civilizáció bölcsője”. A Rothschildok mégis lemondtak arról a lehetőségről, hogy nagy amerikai befektetéseket eszközöljenek - legalábbis látszólag. „Ha létrehoztak volna egy New York-i bankot a nemzet fejlődésének e korai szakaszában, kétségtelen, hogy az abból egyetlen nemzedék alatt befolyó vagyon önmagában felülmúlta volna mindazt, amit eladdig Európában felhalmoztak - írta Derek Wilson, a család életrajzírója. - Nehéz megérteni, hogy James és Lionel [Rothschild] miért vetette el Alphonse megfontolandó javaslatát”. Valóban nehéz ezt megérteni egyszerű üzleti szempontból, de ha a döntést a történelem konspirációs felfogásának nézőpontjából vizsgáljuk, talán nagyon is érthetővé válik. Először is régóta fennáll az a vélemény, hogy az antiszemitizmus és az európaiakat Amerikában körülvevő gyanakvás következtében a Rothschildok úgy döntöttek, hogy hatalmukat olyan közvetítőkön keresztül gyakorolják, mint Belmont, a Rockefellerek, a Morganek és mások. Másrészt pedig manapság már bővelkedünk arra vonatkozó bizonyí-

233

tékokban, hogy Európa bankárai régóta szervezkedtek, hogy tönkretegyék a gazdaságilag erős, ámde politikailag törékeny amerikai uniót.

AZ AMERIKAI POLGÁRHÁBORÚ Epperson állítása szerint egy hiteles Rothschild-életrajz megemlít egy londoni találkozót, melyen a „Nemzetközi Bankárszindikátus” elhatározta, hogy az „oszd meg és uralkodj!” elve alapján egymás ellen uszítja Északot és Délt. E terv az Államok hitelképes szövetségi kormányát komoly ellenféllel állította szembe, s így óriási háborús kiadásokat követelt volna meg, melyek adósságokat vontak volna maguk után. Ha pedig Dél elnyeri függetlenségét, „minden állam kiléphetne az államszövetségből, újra kialakíthatná önálló jellegét és saját központi bankot létesíthetne. A déli államokban így európai ellenőrzésű bankok sora épülne ki, a Georgiai Nemzeti Bank, a Dél-Karolinai Nemzeti Bank stb. Akkor aztán bármelyik két állam háborúk sorát vívhatná, ahogy ez Európában az erőegyensúly-politika szüntelen játékában évszázadok óta zajlik. Ez biztos módszer lenne arra, hogy az érintett államoknak adott kölcsönökből nagy nyereségre tehessenek szert” - magyarázta Epperson. Griffin idézte Otto von Bismarck német kancellár kijelentését: „Európa gazdasági hatalmasságai már jóval a polgárháború előtt döntöttek arról, hogy az Egyesült Államokat két azonos erővel bíró államszövetségre osztják. A bankárok attól tartottak, hogy ha az Egyesült Államok egy tömb és egy nemzet marad, akkor gazdasági és pénzügyi függetlenségre tesz szert, ezzel pedig megingatja az ő pénzügyi világhatalmukat. A Rothschildok szava döntött [...]. így hát színre léptek megbízottaik, hogy a rabszolgakérdést kihasználva szakadékot teremtsenek az Unió két része között”. Történelmi tény, hogy a Rothschildok több éven át jelentős befektetéseket pénzeltek a Mason-Dixon-vonal [a „szabad” északi és a rabszolgatartó déli államok közti határvonal - a szerk. megj.] mindkét oldalán. Nathan Rothschild, aki egy óriási manchesteri textilgyár tulajdonosa volt, a déli területekről vásárolta a gyapotot, és a háborút megelőzően anyagi segítségnyújtással támogatta a további behozatalt. Wilson, a család egyik életrajzírója szerint ugyanekkor „számos szövetségi államnak adott kölcsönöket, egy ideig az amerikai kormány hivatalos európai bankárja

234

volt, és elkötelezetten támogatta az Egyesült Államok Nemzeti Bankjának felállítását”. „Az európai arisztokratáknak soha nem tetszett a jenki demokrácia bámulatos sikere. Ha az ország most két részre szakadt volna, azt bizonyítva ezzel, hogy nem a demokrácia rejti magában a túlélés csodaszerét, akkor Európa uralkodói tökéletesen elégedettek lettek volna” - jegyezte meg Bruce Catton történész. Az amerikai helyzet európai befolyásolásának lehetőségét támasztja alá egy másik Rothschild-életrajzíró, Niall Ferguson észrevétele, miszerint 1854 és 1860 között „jelentős és érthetetlen” kimaradás észlelhető a Rothschildok személyes levelezésében, és a londoni Rothschildok kimenő leveleinek csaknem minden másolatát „megsemmisítették az örökösödési joggal rendelkező rangidős üzlettársak utasítására”. Ha valóban cselszövésről volt szó, akkor azt az elnökjelölt Abraham Lincoln tisztán látta. Gyakran próbálta elmagyarázni, hogy célja nem a rabszolgák felszabadítása, hanem az amerikai unió megmentése volt. 1858-ban Stephen Douglas-szal folytatott híres vitái során Lincoln nyilvánvalóvá tette a fajokat illető személyes álláspontját: „Állítom, hogy nem támogatom - ahogy soha nem is tettem - a fehérek és feketék közötti társadalmi és politikai egyenlőség bármi módon történő megteremtését. [...] Mindenki máshoz hasonlóan amellett foglalok állást, hogy az elsőrendű-ség a fehér embert illeti”. Ugyanilyen nyilvánvaló volt, hogy Lincoln eltökélt szándéka megőrizni az államszövetség egységét. 1862 végén kijelentette: „Legfőbb célom ebben a harcban az unió megmentése [...]. Ha ezt elérhetném a rabszolgák felszabadítása nélkül, megtenném; ha elérhetném csupán néhányuk felszabadításával, úgyszintén megtenném”. Lincoln tudta, hogy az Egyesült Államokban az Észak és Dél közötti feszültség oka nem a rabszolgaság, hanem a gazdaság volt. Dél az olcsó európai importárukra vágyott, de az erős északi iparosok súlyos vámokat vetettek ki a behozott árukra. Miután a déli képviselők 1861-ben távoztak Washingtonból, a vámok mértékét gyorsan felemelték. Az iparosodott Északra tömegével érkeztek az alamizsnáért is dolgozni kész bevándorlók, így ott nem volt szükség rabszolgákra, míg a nagy ültetvényesek a mezőgazdaságra épülő Délen teljes mértékben az emberi munkaerőtől függtek. Bár a déliek vezetői mindig hajlandóak lettek volna egyezkedni a rabszolgakérdésben, úgy érezték, hogy nem lennének képesek hirtelen felszámolni ezt a „sajátos intézményt”.

235

A rabszolgaság-ellenes mozgalom szószólói Északon és Délen is tisztában voltak azzal, hogy a rabszolgaság felszámolása a technikai előrelépések miatt már csak idő kérdése volt. A szélsőségesek viszont, az európai pénzügyi körök ügynökeitől bátorítva, mindkét oldalon folyamatosan szították az elégedetlenség tüzét. Az agitáció élén pedig egy újabb titkos társaság, az Arany Kör Lovagjai (Knights of the Golden Circle; a továbbiakban KGC) állt.

TITKOS TÁRSASÁGI AGITÁCIÓ A Lovagok titkos szervezetét dr. George W. L. Bickley orvos és író hozta létre, aki első lovagi „kastélyát” 1854-ben, az Ohio állambeli Cincinnatiben alapította, sok mindent átvéve a helyi szabadkőművesektől. Ez a társaság „szoros kapcsolatban állt az Évszakok nevű francia titkos társasággal, ami pedig az illuminátusok egyik ága volt” - írta G. Edward Griffin. Mivel a szabadkőműves páholyokról mintázták társaságukat, a Lovagoknak hasonló jelszavaik, kézfogásaik, „templomaik”, valamint nagy-, kis- és legfelső tanácsaik voltak. A beavatandók egy élő kígyót a fejük fölé tartva a következő vérfagyasztó esküvel fogadtak titoktartást: Aki el meri árulni a nagy célt, Fejére hívja a lovagi acélt; S ha netán e kín még mindig nem elég, Koponyája veszítse agyvelejét, Helyette egy lámpás fénye töltse fel, Hogy lelkét a pokolba vezesse el.

Az Arany Kör Lovagjai név Bickley óriási tervéből eredt, mely egy több mint 3800 kilométer kerületű, kör alakú, hatalmas rabszolgatartó birodalom létrehozásáról szólt. A birodalom középpontja Kuba lett volna. Ez az új ország a tervek szerint magában foglalta volna az Egyesült Államok déli részét, Mexikót, Közép-Amerika egy részét, valamint a nyugati-indiai szigetvilágot. A cél a világ dohány-, cukor-, rizs- és kávétermelésének megszerzése volt.

236

A modern történészek vagy tagadják, vagy lebecsülik a KGC jelentőségét, pedig az akkori írásokból és az újságok beszámolóiból nyilvánvaló, hogy a szervezet abban az időben valóságos, rendkívül fenyegető veszélyt jelentett. Bickley igazán rejtélyes ember volt, aki mindig azt állította, pénzszűkében van, mégis állandóan utazott és szórakoztatta a méltóságokat. Rendjének „anyagi magvát” a mexikói Veracruzban létrehozott, ötmillió dollárra feltőkésített American Colonization and Steamship Company (Amerikai Gyarmatosító és Gőzhajózási Társaság) adta. Tehát nem Bickley, hanem valaki más fizette a számlákat. Bizonyíthatóan Nagy-Britanniához is fűzték szálak: azt mondta, 1842-ben diplomázott a Londoni Egyetemen. A polgárháború elején a Konföderáció fővárosában, az alabamai Montgomery-ben tartózkodott, és a londoni Times tudósítójának mondta magát. A háború után pedig sok előadást tartott Angliában. Lojalitása és filozófiája ingadozónak bizonyult. Korábban megalapította Az Unió Testvériségének Wayne Köre (Wayne Circle of the Brotherhood of the Union) nevű társaságot, melynek célja az „alkotmányos egység” létrehozása volt. Nem sokkal a háború kezdete előtt Cincinnati-beli lapjában, a Scientific Artisanban megjelent egy cikke, melyben megjósolta a rabszolgaság megszűnését, s kijelentette, hogy „ez az intézmény összességében nem irigylésre méltó, [amint] azt minden értelmes amerikai rögvest elismeri”. Az ebben a cikkben kifejtett gondolataival szöges ellentétben állt Bickley terve, miszerint a KGC első lépésként egy különálló déli rabszolgatartó államot alakított volna ki, majd onnan terjeszkedett volna dél felé, Mexikóba. A KGC-t - akárcsak jóval később a nácikat - erősen foglalkoztatta a tiszta vérvonalak kérdése; ezt jól szemlélteti, hogy Bickley a mexikói népességet „angolszász vér”-rel akarta „texasiasítani”. 1860-ra a Lovagok több mint ötvenezren lettek, nagy részük Texasban várta a mexikói bevonulás parancsát. Bickley, akinek főhadiszállása San Antonióban volt, azzal szerzett népszerűséget, hogy fogadalmat tett: „megöli a Wall Street” bankárait, akik szerinte a Dél ellen szervezkedtek. Azt is mondta, hogy amennyiben Lincoln megnyeri az elnökválasztást, a Lovagok „célja Washington lesz Mexikó helyett”. 1860 tavaszán kétszer is megkísérelték Mexikó megszállását, de végül mindkét támadás kudarcot vallott, miután Bickley nem biztosította embereinek a megígért erősítést és felszereléseket. Állítólag abban az időben Sam Houston, Texas h és kormányzója is a Lovagok őse közé tartozott, de miután azok figyelme Mexikó megszállásá-

237

ról a szeparatista mozgalom felé fordult, kilépett. A Dél különválásának ügyében Bickley valóban sikeresebbnek bizonyult; a Lovagok a későbbi déli hadsereg magvát képezték. Ollinger Crenshaw szerint „ déli sajtó lelkesedéssel fogadta a rend terveit, és számos újság a szószólójukká lett. [...] A vicksburgi Sun azt írta, hogy a KGC olyan katonai szervezetet biztosított a Délnek, mely bel- és külföldön egyaránt képes volt megvédeni annak jogait”. A KGC-t három részre vagy „fokozatra” osztották: a 'Bel- és Külföldi Védelmi Milíciára' ('Foreign and Home Guard Militia'), a civil támogatású 'Bel- és Külföldi Védelmi Hadtestre' ('Foreign and Home Guard Corps'), és az 'Amerikai Légióra' ('American Lagion'), ami a politikai irányító egység volt. 1860-ra a KGC létszáma állítólag több mint hatvanötezerre nőtt; ők alkották a Dél „eszét”. Bickley egyértelművé tette szándékukat, amikor kijelentette: „ helyzet az, hogy harcolni akarunk. A kérdés csak az, hogy hogyan jutunk el odáig”. A Lovagok állandó agitációjukkal egész Északon és Délen felébresztették a lappangó félelmeket és gyűlöletet. „Miután 1860-ban elnökké választották Lincolnt, a déli kisebbség ezen kisebbsége elhatározta, hogy még egy utolsó kockázatos vállalkozást véghezvisz. 1861-ben a szélsőségesek nagy meglepetésére győztek a széthúzó erők” - írta William W. Freehling történész. Északon a KGC tevékenységének része volt egy „Észak-nyugati Konföderáció” létrehozásáról szóló terv, mely a Dél-pártiakat fogta volna össze számos államban, többek közt Ohióban, Indianában, Minnesotában és Michiganben. A feljegyzések szerint csak Illinois-ban húszezerre rúgott a KGC-tagok száma. A terv szerint elfoglalták volna a szövetségi fegyverraktárakat, átvették volna az egyes államok feletti hatalmat, és kiszabadították volna a konföderációs rabokat. Egy állami tisztviselő, Edmund Wright megpróbált ellenszegülni a Lovagoknak, ám ezzel csak annyit ért el, hogy a feleségét megmérgezték, a házát pedig felgyújtották. 1862 augusztusában az állítólag tizenötezernyi indianai KGC-tag közül hatvanat vád alá helyeztek összeesküvésért és hazaárulásért, de később felmentették őket. A szövetségi ügyészség ugyanis attól tartott, hogy mártírokat csinálna a tagokból, másrészt pedig az összeesküvés vádja gyenge lábakon állt. A Lovagok akciói feldúlták a szövetségi kormányt; Lincoln elnök így fogalmazta meg aggodalmát: „ mögöttünk álló ellenség sokkalta veszélyesebb az országra nézve, mint az, amelyikkel szembenézünk”.

238

A Lincoln-kormányzat több mint tizenháromezer embert volt kénytelen börtönbe zárni „hűtlenség” vádjával, ami a kormány becsmérlésétől egészen a katonai szolgálat megtagadására való felszólításig sok mindent jelenthetett. „Akiket a háború előtt 'lojális ellenzék' néven emlegettek, 1861 után egyszerűen árulók lettek” - fogalmazott Larry Starkey. A demokratákat és az anti-republikánusokat felháborította ez az elnyomás, s azzal vádolták a szövetségi tisztviselőket, hogy a kormányzat bírálóinak visszaszorítása érdekében eltúlozzák a KGC veszélyét. A KGC és mellékszervezeteinek - az Amerikai Lovagrendnek (Order of American Knights) és a Szabadság Fiainak (Sons of Liberty) - létszáma százezres nagyságrendűre nőtt. Griffin szerint a háború után a Lovagok illegalitásba vonultak, s végül Ku-Klux-Klan néven bukkantak fel ismét. 1863-ban Indianában kémkedés vádjával letartóztatták Bickleyt, és egészen 1865ös szabadon bocsátásáig tárgyalás nélkül tartották fogva. Megtört emberként halt meg 1867. augusztus 10-én Baltimore-ban. Míg a nemzet figyelme a déliek lázadására és az északiak széthúzására összpontosult, Washingtonban messzeható pénzügyi intézkedéseket hoztak. 1861 derekán, a háború kezdetekor az Egyesült Államok pénzügyminisztere, Salmon Chase (a Chase Manhattan Bank „névrokona”) a Kongresszushoz fordult az első amerikai jövedelemadó bevezetéséért; javaslatát elfogadták. Ez kezdetben csekély, 3%-os szövetségi adót jelentett minden jövedelemre, azonban már a következő évben 5%-ra emelkedett a tízezer dollár fölötti jövedelmek esetében. „Ez progresszív jövedelemadó volt, pont olyan, amilyet tizenhárom évvel azelőtt Karl Marx javasolt” -jegyezte meg Epperson, sejtetve, hogy titkos tervek bújtak meg az „előre nem látott háborús kiadások” mögött. A háború előrehaladtával Lincolnnak kétségbeejtően nagy szüksége volt pénzre. Ahelyett, hogy európai bankoktól vett volna fel kölcsönt -amint azt elvárták tőle -, 1862-ben kb. négyszázötvenmillió dollár értékű papírpénzt bocsátott ki, melyet zöld tintával nyomtattak, és „zöldhasú”-nak neveztek. A fedezet nélküli pénzt kongresszusi határozat törvényesítette. Ezen adósságmentes, nemesfémre beválthatatlan papírpénz védelmében Lincoln kijelentette: „ kormánynak, ha hatalmában áll valutát gyártani és forgalomba hozni [...], nem szükséges, sőt nem is szabad kamatra felvennie kölcsön-tőkét. [...] A pénzgyártás és -forgalmazás nemcsak legfőbb kiváltsága a kormánynak, de legnagyobb lehetősége is az alkotásra”.

239

Érdemes megjegyezni, hogy mindkét amerikai elnök, aki adósságmentes valutát bocsátott ki - 1862-ben Lincoln, 1963-ban John F. Kennedy -, merénylet áldozata lett. Lincoln gyilkosáról, a Déllel szimpatizáló John Wilkes Booth-ról kiderült, hogy a KGC tagja volt (csakúgy, mint a híres bandita, Jesse James). Booth-t több összeesküvés-kutató is kapcsolatba hozta a már említett illuminátusokkal és az olasz karbonári mozgalommal, valamint Judah Benjamin déli külügyminiszteren keresztül a Rothschild-házzal is. Benjamin, akit gyakran neveztek a Jefferson Davis déli elnök „trónja mögött megbúvó sötét erő”-nek, a háború után Angliábia menekült, ahol sikeres ügyvéd lett belőle. Ahogy később a Kennedy-gyilkosság esetében, Lincoln halálakor is sokan összeesküvést kiáltottak, s ez még ma is visszhangzik. A Lincolnmerénylet megszervezésében sok ember vett részt; közülük négyet felakasztottak. Egyikük Mary Surratt volt, az első nő, akit Amerikában főbenjáró bűnért kivégeztek. Történelmi tény, hogy a Lincoln-gyilkosság bonyolult összeesküvés volt; részét képezték csempészésre és emberrablásra vonatkozó tervek is, melyekbe az Arany Kör Lovagjainak ügynökei is be voltak vonva. „ Lincoln-gyilkosság okait csak akkor érthetjük meg teljesen, ha feltárjuk a Konföderáció titkos kanadai társaságának tevékenységét, [melyben KGCtagok és brit ügynökök is szerepet játszottak]” - jegyezte meg Starkey. Az összeesküvésben - melynek teljes története még soha nem tárult a nagyközönség elé - néhány legfelsőbb washingtoni hivatalnok is szerepelt, például Lincoln hadügyminisztere, Edwin Stanton. Az 1861 és 1865 között lezajlott konfliktus - a közkeletű elnevezésével ellentétben - valójában nem volt polgárháború, ami a definíció szerint egy nemzet széthúzó csoportjai vagy osztályai között fennálló konfliktus. Az egyes déli államokban a polgárok többsége szabadon megszavazta, hogy kilépnek az Unióból. Davis, a Konföderáció elnöke (korábban az Egyesült Államok szenátora, illetve hadügyminisztere) 1861. február 18-ai beiktatási beszédében felhozta „azt az amerikai elképzelést, miszerint a kormány a kormányzottak jóváhagyásán alapul, és a népnek bármikor jogában áll megváltoztatni vagy megbuktatni, ha nem tölti be többé azokat a célokat, amikért felállították. [...] Ennek alapján hozták létre az itt képviselt független államok a Konföderációt; tettüket forradalomnak nevezni pedig nem más, mint a nyelvvel való visszaélés”. „Az államszövetségből való kilépés (vagy ahogy a jakobinusok nevezték, a lázadás) lehet, hogy hazaárulás, bár egyetlen bíróság sem nevezte

240

annak; és soha nem is nevezné annak, akármi legyen is a radikálisok véleménye a dologról” - állapította meg Shelby Foote történész. Csakhogy Lincoln és a radikális republikánusok igenis hazaárulásnak nyilvánították a kilépést. Hatalmas hadsereget és tengeri blokádot állítottak fel, hogy a déli államokat visszakényszerítsék az Unióba; és amíg hu-szonkétmilliónyi északi küzdött kilencmilliónyi délivel, addig a franciák és a britek lépéseket tettek a háború sújtotta ország bekerítésére. Miközben az ezredzenekarok dixie-muzsikát játszottak, Nagy-Britannia további tizenegyezer katonát küldött Kanadába, ami a konföderációs ügynökök gyülekezőhelye lett. III. Napóleon francia császár az osztrák Miksa főherceget tette meg Mexikó uralkodójának; Mexikó azonnal tárgyalni kezdett a Konföderációval, és engedélyezte, hogy az unionisták blokádját kikerülve utánpótlást szállítsanak Texasba. Francia csapatok állomásoztak a texasi határon. Franciaország és Anglia készen állt arra, hogy megragadja a hatalmat Amerika fölött, amint Észak és Dél kivérzett egymás fegyverétől. Az Egyesült Államok teljes kettészakadását két esemény akadályozta meg. Az egyik Lincoln kiáltványa volt a konföderált államok rabszolgáinak felszabadításáról, a másik pedig Oroszország csendes beavatkozása.

MEGELŐZŐ CSAPÁSOK 1862. szeptember 22-én - néhány nappal azután, hogy az északi hadsereg az antietami csatában megállította a konföderációs csapatok előrenyomulását - Lincoln kijelentette, hogy hacsak a déli államok vissza nem térnek az Unióba, elrendeli a déli rabszolgák felszabadítását. Az erről szóló rendeletet már kilenc hónappal korábban meghozták, de felfüggesztették, amíg nem születik északi győzelem a harctéren. Mivel Dél nem válaszolt, Lincoln 1863. január l-jén kiadta Felszabadító Nyilatkozatát. A lázadók uralta területen minden rabszolgát szabadnak nyilvánított. Ez pusztán politikai lépés volt, hiszen nyilvánvalóan nem rendelkezett tényleges hatalommal azokon a területeken; viszont ezzel a rabszolgakérdést helyezte a konfliktus előterébe. Lincoln később így magyarázta ezt a pragmatikus lépést: „ dolgok egyre roszszabbra fordultak, mígnem azt éreztem, hogy nem tudunk továbbra is az addig követett haditerv alapján haladni; hogy utolsó kártyánkat is eljátszottuk, s taktikát

241

kell változtatnunk, különben elveszítjük a játszmát. Az emancipációs politika mellett döntöttem”. Más szóval a rabszolgaság e testvérgyilkos háború közepén vált központi kérdéssé. A nyilatkozat zseniális stratégiai húzás volt, hiszen egyrészt sem Nagy-Britannia, sem Franciaország népe nem fogadta volna el, hogy országa támogassa a rabszolgaság intézményét, másrészt pedig odahaza is megerősítette Lincoln hatalmát. Amikor Lincoln 1863-ban először bevezette az általános hadkötelezettséget, számos nagyvárosban, például New Yorkban, zendülés ütötte fel a fejét. Július 13. és 16. között több mint ezer ember vesztette életét vagy sebesült meg, mivel a hadsereg fegyverrel állította helyre a békét. „Annyi év elteltével könnyű elfelejteni, hogy Lincolnnak Északon és Délen is szembe kellett néznie egy-egy lázadással - magyarázta Griffin. - Hogy kezelni tudja a[z északi] felkelést, Lincoln ismét szándékosan semmibe vette az alkotmányt: átmenetileg felfüggesztette a habeas corpus hatályosságát, s ezzel lehetővé tette a kormány számára, hogy bírálóit hivatalos vádemelés és tárgyalás nélkül bebörtönözze. így aztán a rabszolgaság eltörlésének zászlaja alatt történt meg, hogy Északon a saját városaik utcáin öltek meg amerikai polgárokat, másoknak pedig akaratuk ellenére kellett harcba állniuk, vagy a mindenkit megillető jogi eljárások nélkül zárták őket börtönbe. Más szóval szabad embereket ejtettek rabul, hogy a rabszolgákat szabaddá tehessék. Még ha a látszólagos kereszteshadjára valódi lett volna, ez a csere akkor is rossznak bizonyul”. 1863 őszére Lincolnt egyre jobban foglalkoztatta a külföldi haderők kanadai és mexikói jelenléte. Annyira aggasztották a Mexikóban állomásozó francia csapatok, hogy meggondolatlanul támadást rendelt el Sabine Pass-nál, a Texast és Louisianát elválasztó Sabine-folyó torkolatánál. 1863. szeptember 8-án egy hat ágyúval felszerelt, mindössze negyvenhét fős texasi milicista csoport elüldözte a négy ágyúnaszádból és huszonkét csapatszállító hajóból álló unionista hajórajt, mellyel ötezer északi katona érkezett a torkolathoz. Amikor már az a veszély fenyegetett, hogy Franciaország és Nagy-Britannia elismeri és támogatni kezdi a Délt, II. Sándor Észak-párti orosz cár végül átbillentette a mérleget. Miután megtudta, hogy Anglia és Franciaország háborút forralnak, hogy feloszthassák az orosz birodalmat, 1863 őszén II. Sándor két hajóhadat küldött az Egyesült Államokba. Az egyik Virginia partjainál horgonyzott le, a másik pedig San Franciscónál állomásozott. Mindkettő tökéletes pozícióban volt, hogy megtámadhassa a

242

brit és francia kereskedelmi útvonalakat. Bár nyilvánosan semmiféle fenyegetést vagy ultimátumot nem tettek, egyértelmű volt, hogy háború esetén az orosz flotta pusztító támadást intézhetett volna. „ háború kimenetele az orosz hajóhadak figyelmeztető jelenléte nélkül egészen másképp alakult volna” - tette hozzá Griffin. Elsősorban a hadihajók jelenléte, másrészt pedig a Felszabadító Nyilatkozatnak a francia és angol polgárokra tett hatása azt eredményezte, hogy a két ország a tervekkel ellentétben nem volt hajlandó közbelépni a Dél érdekében. 1865 elejére a Dél - mind embereit, mind készleteit tekintve - elvérzett. A Mississippi folyó északi kézre került, William T. Sherman uniós tábornok pedig hírhedt katonai akciójával (mely „menetelés a tengerhez” néven vált ismertté) Georgián keresztülvonulva kettévágta a Konföderált Államokat. „ [déli] ország csak a megmaradt katonák páratlan kitartásának és eltökéltségének köszönhetően volt képes addig is megtartani állásait - írta Catton. - Velük szemben egy olyan ország állt, amelyet a háború nemhogy legyengített volna, inkább megerősített; egy ország, mely eleve a nagyobb erő birtokában volt, és amely most a földgolyó egyik legnagyobb hatalmává vált. A háború csakis így végződhetett. A Konföderáció elpusztult, mert végzetesen kimerítette a háború”. A háború borzasztó véráldozatokkal járt: a két fél együttes vesztesége magasabb volt, mint az USA összes többi háborújában együttvéve - az északiak 365 ezer, a déliek pedig 258 ezer embert veszítettek. Az anyagi veszteség is megdöbbentő. A kormány kiadásai 1861 végén 67 millió dollárra rúgtak. 1865-re ez több mint egymilliárd dollárra nőtt. Az államadósság pedig, ami 1861-ben 33 milliós népességre számolva 2 dollár 80 cent per fő volt, 1865-re 75 dollár per főre emelkedett. 1910-ben a háború teljes költségét - beleértve a nyugdíjakat és a veteránok temetését is - csaknem tizenkétmilliárd dollárra becsülték, ami abban az időben felfoghatatlan összegnek számított. E hihetetlen pénzmozgás középpontjában a mindkét oldalt finanszírozó Rothschildügynök, Belmont állt. Erős befolyást gyakorolt az angol és francia bankárokra, hogy állami kötvények vásárlásával támogassák Észak háborús törekvéseit. Mindeközben csendben - és jóval áron alul -felvásárolta a rohamosan elértéktelenedő déli kötvényeket; arra számított, hogy a háború után a Dél kénytelen lesz majd teljes áron megváltani őket. 1863-ban a Chicago Tribune támadta „Belmontot, a Rothschildokat és az

243

egész zsidó bandát, akik folyamatosan vásárolták fel a konföderációs kötvényeket”. Sokkal később e vádat rágalomnak minősítették olyanok, akik nem vették észre a nyilvánosság előtt Észak-pártinak mutatkozó Belmont és főnökei kétszínűséget. A háború kezdetén az egyik Rothschild-fiú Amerikába látogatott, és éppoly nyíltan a Konföderált Államok pártjára állt, mint amennyire ügynökük, Belmont az északiakéra. Salomon Rothschild ezt írta Lincolnról: „ kompromisszum minden formáját elutasítja, és kizárólag a lázadás fegyveres elnyomására tud gondolni. Úgy néz ki, mint egy paraszt, és csak kocsmai történeteket tud mesélni”. A Rothschildok kettős játékot játszottak, és szemmel láthatólag kevés részvéttel voltak az amerikai tragédia iránt. Jacob Rothschild báró így magyarázta a vérontást Henry Sanfordnak, Amerika brüsszeli nagykövetének: „Ha a páciens gyógyíthatatlanul betegnek tűnik, elkeseredett lépésekre szánjuk el magunkat, akár véreztetésre is”. „ Rothschild-féle aranyszabály bakancsának lenyomata tisztán és világosan felismerhető mindkét oldal amerikai katonáinak sírján” - összegezte Griffin. Ha Észak és Dél háborúját tényleg a titkos társaságok forralták ki, hogy szétválaszszák az Egyesült Államokat - amint egy 186l-es röpiratban állították az Arany Kör Lovagjai -, és ha ebben az európai Rothschildok támogatták őket, akkor a tervük bizony majdnem sikerrel járt. A republikánus kormány kemény rekonstrukciós politikája egészen az 1960-as évekig megtorló gazdasági intézkedésekkel gyötörte a Délt, és ez a XX. században is tartós gyűlölködéshez és elkeseredettséghez vezetett, valamint újabb déli titkos társaságok (például a Ku-Klux-Klan) megalakulásához. A történész Foote a „jakobinusok” kifejezést alkalmazta a kor szecesszi-onistáinak, vagyis a kialakult társadalmi, vallási és politikai rend meg-bontóinak leírására; ők a XVIII. század végétől folyamatosan működtek Amerikában. A jakobinusok, az „illuminizált” szabadkőművesség egyik formája, összekötő kapocsként működtek az Óvilág titkos társaságai és az Újvilág rejtett irányítói között. Miután Franciaországban sikeresen szétzúzták a „Régi Világrendet”, átkeltek az Atlanti-óceánon, hogy újabb meghódítandó világok után nézzenek. Ezek a szökevények azelőtt olyan régebbi titkos társaságok tagjai (és azok leszármazottai) voltak, mint például a bajor illuminátusok társasága, amely egészen az emberiség hajnaláig vezette vissza a gyökereit.

244

Az Arany Kör Lovagjait, a Thule Társaságot, Cecil Rhodes Kerekasztal-csoportjait és más hasonló társaságokat megalapító emberek rengeteget merítettek az európai titkos szervezetek hosszú történelméből. Mindazonáltal az Észak és Dél közötti háború idejére a titkos társaságok szervezkedéseinek nagy része kikopott az amerikai köztudatból, mégpedig a XIX. század eleji Kőművesség-ellenes Mozgalomnak köszönhetően.

MOZGALOM A SZABADKŐMŰVESSÉG ELLEN A világtörténelem legrégebbi és leghatalmasabb titkos társasága, a szabadkőművesség szilárd gyökereket eresztett a korai Amerikában, és jelentős szerepet játszott az amerikai forradalomban is. Még ennél is nagyobb szerepe volt az azt követő francia forradalomban, melyet kezdetben nagy örömmel és elismeréssel fogadtak az Egyesült Államokban. A kőműves páholyok száma és taglétszáma folyamatosan emelkedett. 1826-os becslések szerint a szabadkőművesek az Egyesült Államokban közel ötvenezren voltak, s a tagok többsége tanult, szellemi foglalkozású ember volt. Ám abban az évben egy szabadkőműves megbontotta a sort. Nyilvánosságra került, hogy egy bizonyos William Morgan kapitány, a New York állam-beli Bataviából, azt tervezte, hogy kiad egy könyvet, melyben feltárja a kőművesek titkos szimbólumait, kézfogásait, esküit és szándékait. Morgan, aki már harminc éve a rend tagja volt, ezt írta: „Civil intézményeink veszte a szabadkőművességben rejlik, melynek már meglévő hatalma minden nappal erősebb lesz. Tartozom a hazámnak azzal, hogy feltárom e szervezet veszélyeit”. Mielőtt a könyvet kinyomtathatták volna, Morgant és kiadóját Bataviában elrabolták. Feldühödött barátai és szomszédai utolérték az emberrablókat és kiszabadították a kiadót, Morgannek viszont nem volt ilyen szerencséje. Sohasem látták többé. Évekkel később egy Henry L. Valance nevű szabadkőműves a halálos ágyán bevallotta az orvosának, hogy két társával együtt a Niagara folyóba dobták Morgant. Azt mondta, hogy azóta az éjszaka óta bűntudat gyötri -”Káin bélyege” -, és bűnbocsánatért könyörgött. Az emberrablás idején még úgy tűnt, hogy senki sem tud pontos magyarázattal szolgálni Morgan halálát illetően. Charles G. Finney tiszteletes

245

1869-es írása szerint az igazságszolgáltatás malmát kőműves testvérek lassították a bíróságokban és a végrehajtói hatalomban éppúgy, mint a tanúk és az esküdtek között A szóbeszéd, miszerint Morgant a szabadkőművesek rabolták el és gyilkolták meg, egész New Yorkban, majd az új-angliai és közép-atlanti államokban is elterjedt, és óriási botránnyá dagadt. Finney szerint a szabadkőművesség titkos és zártkörű voltával szembeni általános ellenérzés miatt vagy negyvenötezren hagyták el a rendet, és több mint kétezer páholy szűnt meg. „Szabadkőművesek ezrei égették el kötényüket. A New York-i páholyok taglétszáma alig néhány év alatt harmincezerről háromszázra esett vissza, s ez a Morgan-ügy egyenes következménye volt” - írta William J. Whaley. Morgan könyve, „ Kőművesség illusztrációi a Testvériség egyik tagjától, aki harminc évet szentelt a tárgynak” (Illustrations of Masonry by one of the Fratenity Who Has Devoted Thirty Years to the Subject) 1827-ben posztumusz kiadásban jelent meg. A kívülállók most először nyerhettek betekintést a rend belső dolgaiba. A szabadkőműves titkok feltárásáért járó büntetésről szóló dermesztő „véreskük” megerősítették a nagyközönség véleményét, hogy Morgant saját társai gyilkolták meg. Könyvében Morgan elmondta, hogy a rend kezdőkörébe, vagyis a Kék Páholy Első Fokozatába való beavatáskor tett esküvel „nem kisebb büntetés terhe alatt kötelezem el magam, mint hogy torkomat keresztülvágják, nyelvemet tövestől tépik ki, testemet pedig a tenger mélyének rideg homokjába temetik, hol az árapály kétszer fordul huszonnégy órán belül [...]”. A magasabb fokozatokban a büntetések egyre hajmeresztőbbek voltak. A nyilvánosság nyomása alatt New York állam Szenátusa 1829-ben nyomozást indított a szabadkőművességgel kapcsolatban, és kijelentette, hogy vagyonos és befolyásos kőművesekre bukkantak a kormányzat minden szintjén. A szenátus a sajtót is kritizálta, amiért „hallgat, mint a sír”; leszögezték, hogy „ szabadság ezen önjelölt védőszentje maga is megtapasztalta a szabadkő műves befolyás erejét [...]”. A szintén szabadkőműves Andrew Jackson elnök ellenfelei kihasználták a botrányt, és megalakították a Kőművesség-ellenes Pártot (Anti-Masonic Party). Ez volt az első eset, hogy az Egyesült Államokban egy harmadik párt alakult a két nagy párt mellé. A szabadkőművesség-ellenes jelöltek az állami és az önkormányzati választásokon sikeresek voltak, de Jackson elnököt nem tudták megbuktatni 1832-ben. Az 1830-as évek végére a párt már a rabszolgaság ellen agitált, a szigorúan Jackson-ellenes ta-

246

gok pedig az újonnan alakult Whig Párthoz csatlakoztak. Mindenesetre a szabadkőművesség olyan ütést kapott, amit évtizedekig nem hevert ki. A kőművességgel szembeni gyanakvás és ellenérzés folyamatosan erősödött már a Morgan elrablását megelőző években is, mivel sok amerikai tudta, milyen szerepet játszott a szervezet az országban történt két legkorábbi felkelésben, amikről azóta gyakorlatilag mindenki elfeledkezett. 1787 elején körülbelül ezer massachusettsi farmer Daniel Shays-nek, a függetlenségi háború veteránjának vezetésével megtámadta a springfieldi fegyverraktárt, hogy felszerelkezzenek belőle. Lázadásuk okai a megemelt adók és a papírpénz betiltása mellett azok a törvények voltak, melyek következtében csak vagyonosak tölthettek be állami hivatalt. Számos városban tüntettek a dühös és elnyomott farmerek. Samuel Adams, aki szerint a népet titokban európai „megbízottak” lázították fel, közreműködött egy massachusettsi határozat kidolgozásában. E határozat szerint felfüggesztették volna a habeas corpus törvényét és a híres „Riot Act”-et [ez a minden csoportosulást megtiltó 1715-ös angol törvény; ennek értelmében szólítják fel szétoszlásra a tüntető tömeget - a ford. megj.], mely utóbbit eredménytelenül olvasták fel a fékezhetetlen farmerek előtt. Azok, akik alig tíz évvel korábban fellázadtak az angol uralom ellen, most Shays lázadóinak halálbüntetését követelték. Együttérzést csak Thomas Jefferson mutatott, aki Amerika francia nagyköveteként távol volt az eseményektől. „Véleményem szerint néha jót tesz egy kis lázadás - írta egy barátjának. - Isten őrizz, hogy csak egyszer is elteljen húsz év ilyen zendülés nélkül. [...] A szabadság fáját néha hazafiak és zsarnokok vérével kell megöntözni, hogy felfrissüljön”. Shays kis serege végül Boston ellen vonult, de visszafordult - sokkal inkább egy téli vihar, mint a bostoni kereskedők támogatásával hirtelen felállított hadsereg miatt. Az amerikai unió, különösen a nyugati területeken, korántsem volt stabilnak mondható. 1791-ben Alexander Hamilton szabadkőműves pénzügyminiszter keresztülvitt a Kongresszuson egy sor adózási törvényt. Ezek célja az Egyesült Államok újonnan megalakult Nemzeti Bankjának (Bank of the United States) támogatása volt, valamint az, hogy a kormányt a Hamilton barátai kezében lévő állami kötvények értékének maradéktalan visszafizetésére kényszerítse. Céljuk volt az is, hogy megerősítsék a fiatal szövetségi kormányzat hatalmát. Hamilton akciója az 1794-es whiskys lázadáshoz vezetett. Hamilton adói leginkább talán a skót és ír származású nyugat-pennsyl-vaniai farmereket sújtották, akiket különösen felháborított a whiskyt ter-

247

helő adó. A farmerek többsége whiskykészítésre használta fel gabonáját, mivel az italt könnyebb volt a keleti piacokra szállítani (amellett, hogy maguk is fogyasztottak belőle). Úgy érezték, hogy a whiskyadó közvetlenül a megélhetésüket támadja, s gyakran puskával várták az adószedőket. Néhányukat bekenték szurokkal, és tollba hempergették. A korszak egyes kutatói szerint a külföldiek által befolyásolt titkos társaságoknak bizonyíthatóan része volt ezekben az eseményekben. A dühös farmerek eredeti engedetlenséget például Franciaország amerikai nagykövete, Edmond Genet lazítása fokozta. Miután forradalom szítására tett kísérletért kiutasították Oroszországból, Genet 1793 tavaszán Amerikába érkezett, ahol Demokrata Klub-oknak ('Democratic Club') nevezett titkos társaságok szervezésébe kezdett. Ezek tökéletes másolatai voltak az illuminátusok ihlette kluboknak, melyek épp akkor a forradalmat népszerűsítették Franciaországban. John Quincy Adams megjegyezte, hogy a Demokrata Klubok „olyan tökéletes összeköttetésben állnak a párizsi jakobinusokkal, hogy közös eredetüket nem lehet nem észrevenni”. George Washington elnök is aggodalmának adott hangot: „Véleményemet úgy fogalmaztam meg [...], hogy ha nem teszünk valamit e társaságok ellen [...], akkor alapjaiban megrázzák a kormányt”. 1794 júliusában Washington felöltötte régi katonai egyenruháját, és szemügyre vett egy tizenháromezer fős sereget, melyet Robert E. Lee édesapja, Henry Lee tábornok vezetett. A szomszédos államokból összegyűjtött polgári hadsereg Pennsylvaniába vonult, ahol a velük szembeszálló néhány száz farmert gyorsan szétszórták. Két farmert elítéltek hazaárulásért, de később Washington kegyelemben részesítette őket, amikor Jefferson republikánusai döbbenetüket fejezték ki afölött, hogy a kormány így „túlreagálja” az eseményeket. A föderalisták győzelemként könyvelték el az esetet, mivel most először nyílt lehetőségük rá, hogy az Egyesült Államok határain belül katonai eszközökkel védjék meg a szövetségi kormány hatalmát és tekintélyét. A bírálók szerint azonban ez továbbra is az elitista hatalom terjeszkedése volt, csak másképpen hívták. „Miért vett részt egyáltalán az amerikai forradalomban Hamilton és Washington úr? - kérdezte Bramley. - Egyszerűen arra használták a befolyásukat, hogy pontosan ugyanazokat az intézményeket hozzák létre Amerikában, melyeket a telepesek a brit uralom alatt olyan gyűlöletesnek találtak”. Franciaországban teljes gőzzel folyt a forradalom, Jefferson republikánusai pedig élesen támadták a Kongresszusban helyet foglaló föderalistákat,

248

ezért utóbbiak - tartva az amerikai kőműves páholyokban és a Demokrata Klubokban jelentkező illuminátus befolyástól - 1798-ban megszavazták az idegenekre és lázongásokra vonatkozó négy törvényt (Alien and Sedition Acts). Ezek a népszerűtlen törvények „azért születtek, hogy megvédjék az Egyesült Államokat a széleskörű francia jakobinus összeesküvéstől, melynek fizetett ügynökei a legmagasabb kormányzati pozíciókba is beférkőztek”. Felhatalmazták az elnököt, hogy külföldieket kiutasítson vagy bebörtönözzön, korlátozták a bevándorlást, és büntetést szabtak ki mindenkire, aki „rágalmazó szándékkal” írt vagy beszélt a kormány ellen. Ezeket a törvényeket sokan az indokolatlanul kiterjedt szövetségi hatalom megszilárdítására tett, rosszul álcázott kísérletnek tartották. A ken-tucky-i és virginiai törvényhozásban születtek is olyan határozatok, amelyek lényegében hatálytalanították a fenti törvényeket. Ezek az államok kijelentették, hogy mivel a szövetségi kormány az államok közötti szerződés eredményeként alakult meg, ezért ha a kormány olyan hatalmat tulajdonít magának, amelyet az Alkotmány nem biztosít kimondottan a számára, akkor az államoknak jogukban áll az ilyen hatalmat alkotmányellenesnek nyilvánítani. Ezzel megkezdődött az alkotmányvita, mely a XIX. század derekán alátámasztotta az elszakadási kísérleteket. Amerika északkeleti partvidéke, a legkorábbi gyarmat, melyet nagyrészt a Zarándok Atyák és a puritánok alapítottak, erősen vallásos természete miatt ellenállt az illuminizált szabadkőművesség anarchisztikus eszméinek; azonban Franciaországban más volt a helyzet.

A FRANCIA FORRADALOM Ha egy olyan jelentős világtörténelmi eseményt szeretnénk említeni, amelyet bizonyítottan a titkos társaságok ármánykodásai inspiráltak, akkor nem kell messzebbre mennünk a francia forradalomnál, mely 1787 és 1799 között teljesen szétdúlta Franciaországot. A forradalmi vezetők, akiknek célja XVI. Lajos király dekadens monarchiájának megdöntése volt, a modern idők első nemzeti forradalmát indították el. Bár a közhiedelem szerint a forradalom az élelemhiány és a kormányzati képviselet hiánya miatti népfelkelésből indult, a feljegyzések világosan mutatják, hogy valójában a francia szabadkőművesség csoportjai és a német illuminátusok szították.

249

Az új Encyclopaedia Britannica szerint Franciaországban „kialakult egy olyan politikai rendszer és filozófiai eszmeáramlat, mely a kereszténységet többé nem tekintette magától értetődőnek, sőt tulajdonképpen határozottan elvetette. [...] A szabadkőművesek (titkos testvériségek tagjai), az illuminátusok (egy racionalista titkos társaság) és a hozzájuk hasonló csoportok tanításaiban szereplő testvériség a katolikus értelemben vett közösség vetélytársa lett”. Nesta H. Webster írónő, a titkos társaságok kutatója még konkrétabban fogalmazott, amikor 1924-ben a következőket írta: „['A Kőművesség rítusa és illusztrációi' (A Ritual and Illustrations of Freemasonry) című szabadkőműves könyv egy bekezdése szerint] 'A kőművesek [...] a hírhedt Orléans-i Fülöp herceg vezetésével indították el a forradalmat'.” Bramley így írt: „ nagy francia forradalom lázadóinak egyik vezére a harmadik orléans-i herceg volt, aki a forradalom tetőpontján történt visszavonulásáig a francia kőművesség nagymestere volt. Lafayette márki, akit George Washington avatott be a kőműves testvériségbe, szintén fontos szerepet játszott a francia forradalomban. A Jakobinus Klubot, mely a francia forradalmi mozgalom radikális magja volt, kiemelkedő szabadkőművesek alapították”. A feljegyzések szerint az orléans-i herceg, a Keleti Nagypáholy (Grand Orient) nagymestere volt az, aki 1789-ben felvásárolta az összes gabonát, majd vagy eladta külföldön, vagy elrejtette, ezzel éhínséget okozva a köznép köreiben. A kortárs Galart de Montjoie szinte kizárólag az orléans-i hercegre hárította a felelősséget a forradalomért, és hozzátette, hogy „őt is ugyanaz a láthatatlan kéz mozgatta, ami, úgy tűnik, forradalmunk valamennyi eseményét előidézte, hogy egy számunkra jelenleg láthatatlan cél felé vezessen bennünket [...]”. Webster mindehhez rengeteg kortárs írás áttanulmányozása alapján hozzáfűzte: „Ha tehát azt állítjuk, hogy a [francia] forradalmat a szabadkőmű ves páholyokban készítették elő - márpedig sok francia kőműves dicsekedett ezzel -, akkor ezt úgy kell pontosítanunk, hogy a forradalmat az illuminizált szabadkőművesség idézte elő. Azt is hozzá kell tennünk, hogy a forradalom dicsőségét zengő kőművesek mind illuminizált kőművesek, azon hagyomány örökösei, melyet a francia páholyokba 'a jakobinusok pátriárkájának', Weishauptnak a tanítványai vezettek be 1787-ben” (kiemelés az eredetiben - J. M.). A szabadkőműves és rózsakeresztes Giuseppe Balsamo, a zsidó Kabbala szakértője Cagliostro néven XIV. Lajos udvari varázslójaként vált is

250

mertté. Leírta, hogyan épültek be az évek folyamán a német illuminátusok a francia szabadkőműves páholyokba, és hozzátette: „1789 márciusára a Grand Orient által irányított 266 páholy mindegyike 'illuminizáló-dott', méghozzá anélkül, hogy tagjaik tisztában lettek volna vele, mivel a szabadkőműveseknek általában nem mondták meg a szekta nevét, mely átadta nekik rejtélyes titkait. Csupán nagyon kevesen voltak ténylegesen beavatva ebbe a titokba”.

JAKOBINNUSOK ÉS JAKOBITÁK A francia nemzetgyűlés forradalompárti tagjai megalapították az Alkotmány Barátainak Társasága néven ismertté vált csoportot. Miután a nemzetgyűlés Párizsba költözött, a csoport is ott tartotta találkozóit, melyekhez a dominikánus szerzetesrend Szent Jakabról elnevezett kolostorában béreltek egy nagytermet. Ezek a forradalmárok, akik esküt tettek, hogy megvédik forradalmukat az arisztokratáktól, hamarosan Jakobinus Klubként lettek ismertek. Azóta hívnak minden forradalmárt jakobinusnak. Legalábbis ez a jakobinusok hivatalos története. Ahogy ez lenni szokott, a jakobinusok korábbi titkos társaságokhoz kötődtek, ebben az esetben egy angliai restaurációs mozgalomhoz. A nem túl népszerű, katolikuspárti II. (Stuart) Jakab angol királyt holland veje, a protestáns Orániai Vilmos 1688-ban megfosztotta trónjától. Jakab (angolul James, ám latinul Jacobus, innen ered a jakobita elnevezés) Franciaországba menekült. Ott továbbra is a skóciai és walesi szabadkőművesek támogatását élvezte, akik szerették volna visszaültetni őt az angol trónra. A francia szabadkőművesek azzal vádolták őket, hogy a kőműves rítusokat és címeket arra használják fel, hogy politikailag támogassák ezt a restaurációs mozgalmat. A kőműves történelem bizonyos változatai szerint II. Jakabot barátja, XIV. Lajos francia király bújtatta el a Saint-Germain kastélyban, ahol a katolikus jezsuiták segítségével a kőművesség egy olyan rendszerét építette ki, mely például a 'Skót Rítus' ('Scottish Rite') kőműves hagyomány alapja lett. „Az az elmélet, mely a Stuart-házat és a szabadkőművességet [...] egy száműzött királyi család visszaállítására létrehozott, ügyesen kezelt politikai gépezetként kapcsolja össze [...], olyannyira ellentmond önmagának

251

[...], hogy aligha hihetné bárki, hogy egy effajta teóriával valaha is komolyan foglalkoztak, ha nem lenne ott az a sok, nagyon is meggyőző bizonyíték” - olvashatjuk Albert Mackey XIX. századi kőműves író kelletlen vallomását az ügy nyilvánvaló politikai hátteréről. Néhány kudarcba fulladt felkelés után a skóciai jakobitákat 1746-ban, az Inverness közelében lezajlott Culloden Moor-i csatában végül leverték. Vezetőjük, Stuart Károly Eduárd („szép Károly herceg, a fiatal trónkövetelő”) Franciaországba menekült, s a szabadkőművesek eszméitől áthatott jakobitákat vitt magával. Egy évvel később a franciaországi Arras-ban megalapította a Rózsakereszt Szuverén és Eredeti Kőműves Káptalanját (Masonic Sovereign Primordial Chapter of Rose Croix), akiket „skót jakobiták”-ként ismerünk. „E káptalan megalakítása csupán egy terv kezdete volt, mely még több kőműves toborzását célozta, [...] hogy hozzanak létre egy-egy újabb káptalant valamelyik általuk megfelelőnek talált városban - amit aztán meg is tettek [...] többek közt alapítottak egyet 1780-ban Párizsban, amely 1801-ben egyesült a francia Keleti Nagypáhollyal” - magyarázta Mackey. „ párizsi páholy jakobita jellegéhez nem fér kétség” - írta Webster. Ugyanakkor megjegyzi: „ párizsi Nagypáholy alapítói nem a londoni Nagypáholyból származtak, hiszen attól nem rendelkeztek megbízással; ehelyett [...] szabadkőművességüket még a londoni Nagypáholy megalapítása előtt Franciaországba vitték, s így annak szabályai semmiképpen sem köthették őket”. Talán ez volt az angol és az európai szabadkőművesség szétválásának kezdete. Mackey állítása szerint a kőműves hagyományoknak és a Stuartok angol trónkövetelésének összekapcsolására tett kísérlet volt az első eset, amikor a politika szerepet kapott a szabadkőművesség „szemlélődő filozófiájában”. Azonban nem ez volt az utolsó. A francia kőművesek is nagyon komoly szerepet játszottak koruk politikai eseményeiben. Webster szerint „ nemzetgyűlés összes forradalmára harmadik fokozatú beavatottja volt” az illuminizált kőművességnek, s köztük voltak a forradalmi vezetők, így az orléans-i herceg, Valance, Lafayette, Mirabeau, Garat, Rabaud, Marat, Robespierre, Danton és Desmoulins is. Az egyik forradalmi vezető, Honoré-Gabriel Riquetti, azaz Mirabeau grófja egész pontosan olyan elveket tett magáévá, melyek megegyeztek Adam Weishaupt, a bajor illuminizált kőművesség alapítójának eszméivel. Személyes írásaiban Mirabeau mindenféle rend, törvény és hatalom

252

eltörlésére szólított fel, hogy „anarchiát teremtsünk a nép körében”. Kijelentette, hogy „népuralmat” és alacsonyabb adókat kell ígérni a népnek, valódi hatalmat azonban soha nem szabad a kezébe adni, „mert a nép törvényhozóként nagyon veszélyes, [minthogy] csak a saját élvezeteinek megfelelő törvényeket hoz”. A papságot „ vallás kigúnyolásával” kívánta tönkretenni. Mirabeau a következő kijelentéssel zárta le tirádáit: „Mit számít az eszköz, ha egyszer elérünk a célhoz?” Ugyanezt a „cél szentesíti az eszközt” filozófiát prédikálta mindenki Weishaupttól Leninig és Hitlerig. Ahogy a világtörténelmi eseményeknél ez gyakori, a forradalmat kirobbantó problémák középpontjában pénzügyek álltak. Franciaország jelentős összegeket költött az amerikai forradalom támogatására. A pénzügyi biztos 1787 februárjában összehívta az Előkelők Gyűlését, ahol az államadósság csökkentése érdekében indítványozta a vagyonosok adókötelezettségeinek növelését. A gazdag nemesek természetesen eluta sították ezt a javaslatot, és inkább a Rendi Gyűlés összehívását kérték. A francia parlament a három rend (a nemesek, a papság és a köznép) küldötteiből állt, és már közel kétszáz éve nem ülésezett. Az 1788-as év folyamán végig folytatódott az agitáció, hogy a rendi gyűlés foglalkozzon a politikai reformok kérdésével is; eközben zavargások törtek ki a nagyobb városokban, például Párizsban, de megválasztották a három rend képviselőit is. A három rend 1789. május 5-én találkozott Versailles-ban, és máris megoszlott a szavazás módjának kérdésében. A személyenkénti szavazatok a többségnek, elsősorban a közrendnek kedveztek volna, míg a rendenként egy szavazat a nemesség és a papság számára lett volna előnyös. A harmadik rend, vagyis a köznép győzött, mert sikerült elnyernie a papok egy részének támogatását. XVI. Lajos kelletlenül összehívta a rendi gyűlésből az alkotmányozó nemzetgyűlést, hogy kidolgozzák az új francia alkotmányt, ám közben titokban hadsereget toborzott ellenük. A csapatmozgások híre elterjedt, és az ezt követő 1789. júliusi Nagy Riadalomban a párizsi tömeg megrohamozta a király elsőszámú börtönét, a Bastille-t. Csak hét, nagyrészt elmeháborodott rabot szabadítottak ki, viszont fegyverre és puskaporra tettek szert, amire nagy szükségük volt. A hivatalos történetírás állításával ellentétben ez a támadás nem a leigázott tömeg spontán akciója volt. „Olyan sok szaktekintély erősítette már meg azt a tényt, hogy 1789-ben a forradalom vezetői szándékosan csalogattak Párizsba dél-franciaországi banditákat, és fizetésért alkalmazták

253

őket, hogy azt itt hosszabban idézni lehetetlen lenne. [...] Más szóval, a felbérelt bűnözők csoportjainak bevetése döntően megcáfolja azt az elméletet, hogy a forradalom a néptömegek elfojthatatlan felkelése volt” - írta Webster. Közben a titkos társaságok lovasfutárai településről településre jártak, és figyelmeztették a rettegő parasztokat, hogy nemzetellenes összeesküvők bújtak meg a nemesek kastélyaiban és birtokain. Azt is mondták nekik, hogy a király parancsba adta: a parasztok támadják meg ezeket. A káosz és erőszak gyorsan elterjedt; mindenki forradalomnak nevezte és üdvözölte. „ francia forradalomban történt meg először, hogy szisztematikusan kreáltak sérelmeket azért, hogy aztán kihasználhassák őket” - kommentálta Still. Az efféle kihasználást a szabadkőművesek már régen, 1772-ben elkezdték, amikorra Franciaországban a feljegyzések szerint 104 páhollyal szilárdan megvetette a lábát a Keleti Nagypáholy. A páholyok száma a forradalom idejére kétezerre nőtt, és a páholytagok közül 447-en vettek részt a 605 tagú rendi gyűlésen. Számos kutató szerint az illuminátusok beszivárgása a szabadkőművesek közé a Grand Orient páholyaiból indult el. A folyamat a XVIII. század első éveiben kezdődött, amikor a megmaradt templomos lovagok és a jakobiták a francia szabadkőműves páholyok irányításáért harcoltak egymással. Webster meggyőződése szerint a 'Skót Kőművesség' csupán a templomosok álcázására szolgált, a Francia Nagypáholyt pedig „elárasztották az ármánykodók” (azaz a jakobiták). A francia kőművesség hamar két csoportra szakadt: a templomosok hagyományait őrző Francia Nagypáholyra, melyen érződött az illuminiz-mus hatása, illetve az elűzött Lacorne Nagypáholyra, mely 1772-ben a későbbi orléans-i herceggel az élén Keleti Nagypáhollyá alakult. „ Keleti Nagypáholy azután felkérte [a Francia Nagypáholyt], hogy vonja vissza kizárási határozatát, és egyesüljön vele. A kérést elfogadták, így kétségtelenül a forradalmi csoport diadalmaskodott, és Chartes hercegét [akiből nem sokkal később orléans-i herceg lett] az összes franciaországi tanács, káptalan és skót páholy Nagymesterévé nyilvánították. 1782-ben az 'Uralkodók Tanácsa' és a 'Kelet Lovagjai' egyesüléséből létrejött a 'Franciaország Legfőbb Nagykáptalanja' (Grand Chapitre General de France), ami aztán 1786-ban csatlakozott a Keleti Nagypáholyhoz, így a forradalmi csoport győzelme valóban teljes volt” - magyarázta Webster.

254

Az alkotmányozó nemzetgyűlés, megijedve az egyre jobban terjedő pusztítástól, 1789-ben gyorsan elfogadta az Emberi és Polgári Jogok Deklarációját, mely a szabadságot, az egyenlőséget, a tulajdon elidegeníthetetlenségét és az elnyomás ellen való lázadás jogát hirdette - ezek pedig a szabadkőművesség alapvető régi elvei. Amikor a király megtagadta a nyilatkozat aláírását, a párizsi tömeg egy része Versailles-ba vonult, és Párizsba vitte őt, ahol a nemzetgyűlés folyamatosan új törvényeket és irányelveket dolgozott ki. Ezek közül az egyik az volt, hogy vegyék állami tulajdonba a római katolikus egyház vagyonát, és abból fizessék ki az államadósságot. A terv éket vert a köznép és a papság őket támogató része közé, mindkét oldalon fokozva az ellenséges indulatokat. A nemzetgyűlés ezután megkísérelte a NagyBritanniához hasonló alkotmányos monarchia létrehozását, de a gyenge és rettegő XVI. Lajos 1791 júniusában megpróbált megszökni az országból. Varennes-nél elfogták, és őrizet alatt visszavitték Párizsba. Eközben a franciaországi helyzettől felbátorítva más országokban is -így Angliában, Írországban, a német államokban, Ausztriában, Belgiumban, Itáliában és Svájcban - kőműves alapokon nyugvó forradalmi csoportok alakultak. A feszültség a környező országok és Franciaország között 1792-ig növekedett, amikor Franciaország hadat üzent Ausztriának és Poroszországnak. Franciaország, egyszerre találva szembe magát egy háborúval és egy forradalommal, a diktatórikus rémuralomba süllyedt. Ebben az időszakban XVI. Lajost, Marie Antoinette-et és még sok ezer, többségében arisztokrata személyt kivégeztek. A jakobinusok - hasonlóan Hitler százötven évvel későbbi lépéséhez -1791-ben az összes kőműves páholyt betiltották, érdekes módon azért, mert attól tartottak, hogy a szabadkőművesség jelentős szervezőerejét ellenük fordíthatják. „ Konvent, a klubok és a Forradalmi Törvényszék mögött ott volt [...] a mindent irányító legtitkosabb szövetség [...], az az okkult és szörnyű hatalom, mely rabszolgájává tette a Konventet, és amely az illuminátusok legmagasabb fokú beavatottjaiból tevődött össze” - jegyezte meg Webster. A téma kimerítő tanulmányozása után Epperson is erre a megállapításra jutott. Ezt írta: „ láthatatlan kéz, mely az egész francia forradalmat irányította, az illuminátusok szervezete volt, mely annak ellenére, hogy még csak tizenhárom éve létezett, elég erős volt ahhoz, hogy a világ egyik jelentős országában forradalmat idézzen elő”.

255

A háborúk, felkelések és puccsok egészen addig folytatódtak Franciaországban, amíg egy fiatal tábornok, Bonaparte Napóleon 1799-ben végül teljes hatalomra tett szert. Saját rémuralmát ugyan még évekig gyakorolta Európában, de kijelentette: a forradalomnak vége. Franciaország romokban hevert. Százezrek haltak meg az éhínség, a háború, az erőszak és a guillotine miatt. Gyakorlatilag összeomlott a monarchia és az elpusztíthatatlanok hitt egyház hatalma. „Így hát 'a civilizáció nagy hajótörése' (ahogy egy kortárs nevezte) során a kabbalisták, a gnosztikusok, és a kereszténység alapjait közel tizennyolc évszázada folyamatosan aláásó titkos társaságok elérték céljukat” -írta Webster. A nagy francia forradalomhoz hasonló jelentős fordulat elindítása nagy magabiztosságot követelt, melynek forrása talán az új földrész, Amerika volt. Bár az amerikai forradalmat (a franciával ellentétben) nem kizárólag a titkos társaságok idézték elő, a felszín alatt mégis meghúzódtak a titkos társaságok eltérő vallási és filozófiai nézetei.

SIR FRANCIS BACON ÉS AZ ÚJ ATLANTISZ A XVII század elején két különböző angol csoport vette útját az új amerikai földrész felé: a szerencsétlenül járt Jamestown-kolóniát megalapító „illuminizált” szabadkőművesek, illetve a vallásos 'Zarándok Atyák', akik Plymouthban jobban boldogultak. Mindkét társaságot tanulságos röviden szemügyre venni. Jamestown az angol királyról, I. Jakabról (angolul James) kapta nevét, aki az 161les első „hivatalos” angol bibliafordítást megrendelte. 1607-ben alapította John Smith kapitány; ez volt az első „állandó” angol gyarmati település Amerikában. A kolónia kifejezetten a Virginia Company of London (Londoni Virginia Társaság) üzleti vállalkozása volt; ezt a céget viszont titkos társaságok tagjai alapították 1606-ban, köztük Sir Francis Bacon, akit joggal tekinthetünk a modern Amerika megalapítójának. Bacon atyja Királyi Pecsétőr volt; a művelt fiúból ügyvéd, majd a parlament tagja lett. Annak ellenére, hogy egyszer vitába szállt Erzsébet királynővel, 1603-ban lovaggá ütötték. Sir Francis Bacon I. Jakab uralkodása alatt Anglia főkancellárja volt, Marie Bauer Hall pedig ezt írja róla: „[z angol] szabadkőművesség alapí-

256

tója volt [és] a Rózsakeresztes rend vezéregyénisége, mely rend a sötét középkor folyamán nem engedte kihunyni az igaz egyetemes tudás, a korokon átívelő Titkos Doktrína lángját”. Icke szerint Bacon „ Rózsakeresztes Rendnek nevezett Testvériség egyik főparancsnoka volt, és jelentős mértékben részt vett a templomos lovagok hagyományának titkos tevékenységében is”. Bacon valóban lenyűgöző alak volt, akinek - tudományos munkásságától eltekintve - a történetírás nagyon kevés figyelmet szentelt. Annak ellenére, hogy támadta az ortodox skolasztikát, Bacon nagy tudósi és filozófusi hírnévre tett szert. Halála után húsz évvel, 1646-ban a követőit összefogó 'Láthatatlan Kollégium' (Invisible College) megalakított egy tudóstársaságot, mely 1660-tól Londoni Királyi Társaság a Természettudományok Népszerűsítéséért (Royal Society of London for the Promotion of Natural Knowledge) néven működött. Albert Mackey szabadkőműves történész szerint a társaság eredeti tagjai közül sokan tartoztak a Kőművesek Társaságába (Company of Masons). „Ezért tartották a [Királyi Társaság] találkozóit a Basinghall utcáról nyíló Masons' Alley-n (Kőműves köz) álló Mason's Hallban (Kőműves Palota) - írta Mackey. Mindannyian beléptek a Kőművesek Társaságába, és felvették a Szabad és Elfogadott Kőművesek nevet, [amiből] a később oly híressé vált 'szabadkőművesek' elnevezés származik”. „ Stuart-kori Angliában, I. és II. Károly uralkodása alatt a korai szabadkőművesek filozófusok, csillagászok, fizikusok, építészek és vegyészek voltak, és általánosságban előrevitték a tudományt. Sokuk az ország legjelentősebb tudományos akadémiájának számító Királyi Társaság tagja volt, amelyet azután kezdtek Láthatatlan Kollégium néven emlegetni, hogy a Cromwell-féle protektorátus idején illegalitásba kényszerült. [...] Robert Boyle, Isaac Newton, Robert Hooke, Christopher Wren és Sámuel Pepys is az első tagok között voltak” - írta Laurence Gardner (kiemelés az eredetiben - J. M.), s hozzátette, hogy a Királyi Társaság tagjainak „ korai templomosokhoz hasonlóan nagyon különleges tudás volt a birtokukban”. Michael Baigent és Richard Prince szerint csaknem három évtizeden át „nem csupán átfedések adódtak a 'Rózsakeresztesség', a szabadkőművesség és a Királyi Társa ság között, hanem ezek gyakorlatilag elhatárolhatat-lanok voltak egymástól”. Egyes kőműves írók szerint a szabadkőművesek és a Királyi Társaság között mindössze annyi volt a különbség, hogy az utóbbi nyilvánosan tartotta találkozóit.

257

Angliában az első feljegyzett kőműves beavatás Sir Robert Moray-é volt 1641-ben. Moray is egyike volt a Királyi Társaság alapítóinak, s a társaság 'lelkének' és „vezéralakjának” tekintették. Vegyészként és a rózsakeresztesek támogatójaként tartották számon - újabb példa arra, hogy ez a szekta mennyire beszivárgott a szabadkőművességbe. Bacont egyesek hosszú ideje a Shakespeare-művek valódi szerzőjének is tartják, s ez a feltevés korántsem olyan groteszk, mint amilyennek elsőre tűnik. Bőséges bizonyíték támasztja alá, és olyan emberek hittek benne, mint Mark Twain, Walt Whitman, Henry James, Sigmund Freud és Ralph Waldo Emerson. A feltételezés szerint William Shakespeare csupán egy írástudatlan színházi mindenes és színész volt, akinek a nevét egy Erzsébet-kori titkos társaság (tagjai közt Baconnel, Sir Walter Raleigh-vel és Edmund Spenserrel) a saját radikális politikai írásainak fedezésére használta. Azt is rebesgették, hogy Bacon valójában Erzsébet királynő törvénytelen fia volt. A Shakespeare kilétét övező gyanakváshoz az a tény is hozzájárult, hogy a nagy drámaíróról szóló életrajzok mindegyike 1616-ban bekövetkezett halála után legalább száz évvel keletkezett. Ráadásul egyetlen eredeti Shakespeare-kéziratot sem találtak eddig, de még csak a színigazgatókkal, támogatókkal vagy színésztársakkal folytatott esetleges levelezés maradványait sem. A színészi és drámaírói karrierről szóló hivatalos életrajzot igazoló bizonyítékok sem állnak rendelkezésünkre; csupán annyi biztos, hogy valóban létezett egy bizonyos Shakespeare. Ez a Shakespeare végrendeletében nem említette irodalmi műveit, csupán „második legjobb ágyát és bútorait” hagyta feleségére, és így írta alá a dokumentumot: „William Shackspeare”. Az is szilárd érv Shakespeare szerzősége ellen, hogy a drámák és komédiák olyan jártasságról tanúskodnak a történelem, a politika, a földrajz és az udvari etikett terén, amivel egy közember valószínűleg nem rendelkezett. A Lóvátett lovagokban állítólag találtak egy latin nyelvű anagrammát, mely lefordítva így szól: „E drámák, F. Bacon művei, fennmaradnak a világnak”. Az „angol próza mestere”-ként elismert, előkelő Bacon valóban az első helyen jöhet szóba Shakespeare műveinek írójaként. Bacon két könyvben, „Az ősök bölcsességé”-ben (De Sapienta Veterum) és az „Új Atlantisz”-ban (New Atlantis) fogalmazta meg szabadkőműves tételeit. Az okkultista kutató, Andre Nataf szerint utóbbiban „Bacon egy olyan utópiát ír le, amely számos titkos társaság, így a modern szabadkőmű vesség alapját is képezi”.

258

Manly P. Hall kőműves író azt állította, hogy az „Új Atlantisz”-t azért csak Bacon halála után adták ki, mert az „túl sokat mondott el; [feltárta] a titkos társaságok teljes rendszerét, melyek több ezer éve azon dolgoznak, hogy megvalósítsák az ideális államot a politika világában”. A korlátlan lehetőségek hazájának kikiáltott Amerika bizonyult ezen „ideális államnak”, ahol a kőművesek a „Nagy Tervnek” megfelelően egy „Új Atlantiszt” építenek fel. „Idővel ki fog derülni, hogy az Amerikaként ismert földrészt már több mint ezer évvel a kereszténység kialakulása előtt felfedezték, és jelentős mértékben fel is tárták - írta Hall. - A valós történet a misztikus iskolák birtokában volt, és tőlük jutott el a középkor titkos társaságaihoz. Európa, Ázsia és a Közel-Kelet ezoterikus rendjei időközönként újra felvették a kapcsolatot a fejlettebb indián népek papságával. A nyugati félteke fejlesztésére vonatkozó tervek Alexandriában, Mekkában, Delhiben és [a tibeti] Lhászában már jóval azelőtt megfogalmazódtak, hogy az európai államférfiak fejében megfordult volna a nagy utópikus program terve”. A titkos társaságok ősi tervének megfelelően Sir Walter Raleigh és a „Bacon Kör” más tagjai felfedezőutat tettek Amerikába; 1584-ben szálltak partra a mai ÉszakKarolina államhoz tartozó Roanoke szigeten. Az expedíció azonban sikertelenül végződött, településük nem tudott fennmaradni. Raleigh-t, akit 1618-ban I. Jakab árulás miatt kivégeztetett, szabadkőműves kapcsolatai és filozófiája miatt a jezsuiták azzal vádolták, hogy „Ateista Iskolát” működtet. Raleigh gyarmatának kudarca után Angliában csökkent az Amerika iránti érdeklődés, egészen Bacon „Új Atlantisz”-ának posztumusz megjelenéséig. A későbbi Jamestown telepesei (akiket John Smith kapitány vezetett) közül sokan rózsakeresztes szabadkőművesek voltak, és egyesek szerint Bacon rokonai. Az biztos, hogy nagy részük angol arisztokrata volt, akik inkább utópikus eszményeikben bíztak, mint a túlélésért folytatott kemény munkában. A kolónia számos nehézséggel küszködött, és a barátságos indiánok segítsége nélkül, valamint Thomas West, Lord de La Warr és a segélycsapatok 1610-es érkezése nélkül elveszett volna. Eközben az egyháztól elpártolók két csoportja északabbra kezdte meg Amerika gyarmatosítását. VIII. Henrik 1534-ben szakított a katolicizmussal, és megalapította az anglikán egyházat. Azokat, akik a katolicizmus minden romlottságától

259

meg akarták tisztítani az új egyházat, puritánoknak nevezzük; a belőlük levált csoport pedig, amely még ettől az egyháztól is függetleníteni kívánta magát, szeparatistákként vált ismertté. Ezek az elpártolók együttesen a Zarándok Atyák nevet kapták, amikor elutaztak Amerikába. A Zarándokok kolóniákat létesítettek Plymouth-ban, Massachusetts-ben és ÚjAnglia területén máshol is. A plymouth-i kolónia vezetője, William Bradford hamar rájött, hogy a telepeseket támogató angol kereskedők által ajánlott kommunális életforma nem működik jól. „Mindenki a közös készletekből kapta az élelmet - írta Still. - A tenni-akarás hiánya azzal fenyegette Plymouth-ot, hogy Jamestown sorsára jut [...]. Ezért Bradford bevezetett egy ösztönző rendszert: minden családnak kijelölt egy megművelendő földdarabot. Attól kezdve a kis közösség soha többé nem maradt élelem nélkül [...]. A két első amerikai kolónia tökéletes példája volt két egymással versengő rendszernek; az egyik a magántulajdonon és az egyéni kezdeményezőkészségen alapult, a másik Platón és Francis Bacon közösségi elméletein”. Ahogy Amerika nőtt, úgy terjeszkedett az angol szabadkőművesség is. 1717. június 24-én Londonban szabadkőműves központ létesült: négy páholy egyesült az Angliai Nagypáholyban (Grand Lodge of England), amit a Világ Nagy Anyapáholyának (Mother Grand Lodge of the World) is neveznek. „ londoni Anyapáholy bátorításával az amerikai gyarmatok szabadkőműves páholyai megkezdték a brit uralom elleni összeesküvést és lazítást”- írta Icke. A legelső felkelések egyikét Nathaniel Bacon vezette, aki az újságíró Still szerint Sir Francis leszármazottja volt. 1676-ban Bacon önkéntes sereget szervezett, állítólag az indiánok ellen, ám ehelyett elfoglalta Jamestownt, s ezzel elindította az első forradalmat Amerikában. A felkelés nem élte túl vezetőjének huszonkilenc évesen bekövetkezett hirtelen halálát. Számos forrás szerint George Washington, Thomas Jefferson, Alexander Hamilton, James Madison, Ethan Allen, Henry Knox, Patrick Henry, John Hancock, Paul Revere és John Marshall is mind az amerikai kőművesek közé tartoztak. Benjamin Franklin 1734-ben a Philadelphiai Páholy nagymestere lett. La Von P. Linn ezredes, szabadkőműves író feljegyzései szerint a Kontinentális Hadsereg kb. tizennégyezer tisztje közül 2018 volt szabadkőműves. Összesen 218 páholyt képviseltek, melyekből sok „tábori páholy” volt, ami táborhelyről táborhelyre költözött a hadsereggel. A brit szabadkőművesek

260

új tagjaikat az amerikai seregből toborozták, akiket a forradalom előtt ők képeztek ki, így aztán „ függetlenségi háborúban résztvevő parancsnokok és sorkatonák nagy része mindkét oldalon vagy maga is gyakorló szabadkőműves volt, vagy legalábbis magáévá tette a szabadkőművesség értékeit és gondolkodásmódját” - jegyezte meg Baigent és Leigh. Az egyik elmélet szerint maga Washington - aki húszévesen lett kőműves - is segített a forradalom kirobbantásában a brit gyarmatokon. 1754-ben egy csapat katona az ő vezetésével hatolt be az Ohio folyó völgyébe, ahol francia katonákra lőttek. Ezek a franciák később azt mondták, hogy ők diplomáciai védelem alatt álló követek, ám Washington nem hitt nekik. A francia hadsereg megtorló akciója Washington haderejét megadásra kényszerítette a pennsylvaniai Fort Necessity-nél. Ennek az esetnek köszönhetően a régóta fennálló határvillongások a franciák és indiánok elleni háborúhoz vezettek, mely Európába a hétéves háború formájában terjedt át. A háború pénzügyileg kimerítette Nagy-Britanniát, így az angol parlament kénytelen volt magasabb adókkal terhelni az amerikai gyarmatokat, s ez a forradalom egyik kirobbantó oka lett.

AZ AMERIKAI FORRADALOM

„ szabadkőművesség új enciklopédiája” (A New Encyclopedia of Freemasonry) szerint „az amerikai forradalom előtti feszült időszakban a kőműves páholyok titoktartása kiváló lehetőséget nyújtott a gyarmati hazafiaknak a találkozásra és terveik kidolgozására. A 'bostoni teadélután' teljes mértékben kőműves akció volt, amit a Szent János Páholy tagjai egy 'kihelyezett' gyűlés alatt vittek véghez”. Más források szerint a Szent András páholyról van szó, ám ez a lényegen nem változtat. Manly P. Hall kőműves író állítása szerint a Függetlenségi Nyilatkozat ötvenhat aláírója közül csupán egy nem volt szabadkőműves; „Minden idők titkos tanításai” (The Secret Teachings of All Ages) című könyvében emellett leír egy igencsak rejtélyes esetet, mely e történelmi jelentőségű dokumentum aláírásakor történt. Amint a jövőjükről folyó vita elérte csúcspontját, az egybegyűltek közül többen vonakodtak aláírni a nyilatkozatot, ráeszmélvén, hogy ezzel az életüket kockáztatják. Ekkor egy sápadt arcú, magas idegen hirtelen felszólalt. Senki sem tudta, kicsoda és honnan jött, de szónoklata átható erejű volt. Buzdító beszéde az „Isten

261

azért adta Amerikát, hogy szabad legyen!” felkiáltással zárult. Lelkes ujjongások közepette minden férfi odasietett, hogy aláírja a nyilatkozatot, kivéve az idegent. „Ő egyszerűen eltűnt - írta Hall senki sem látta újra, és kilétére sem derült fény”. Hall szerint a világtörténelem során előfordultak ehhez hasonló esetek, amikor egy-egy különös, idegen ember éppen időben jelent meg ahhoz, hogy valamely új nemzet megalakuljon. „Vajon véletlen egybeesések ezek - kérdezte -, vagy azt igazolják, hogy az Ősi Misztériumok isteni bölcsessége ma is jelen van a világban, hogy segítse az emberiséget, ahogyan régen is tette?” Hadd emlékeztessünk rá, hogy Anglia 1764-ben megtiltotta a gyarmati értékpapír létrehozását. Ezzel arra kényszerítette a gyarmatosokat, hogy adóslevelek fejében az angol Nemzeti Bank bankjegyeit használják. „ gyarmatok szívesen viselték volna a teát terhelő csekély adót és a hasonló dolgokat, ha Anglia nem vette volna el tőlük a saját pénzüket, ami munkanélküliséghez és elégedetlenséghez vezetett” - írta Benjamin Franklin. Epperson hozzátette: „Franklin ezzel megerősítette, hogy a forradalom oka a közhiedelemmel ellentétben nem a 'képviseleti jog nélküli adózás' volt, hanem az, hogy a gyarmatoknak nem volt ínyükre a kölcsönzött pénz, ami adósságot, inflációt és kamatfizetéseket eredményezett”. Ez megint egy olyan téma, amivel az újkori Amerika népének nem nagyon szabad foglalkoznia, megértenie pedig még kevésbé. „Ami a többletkiadásokat illeti, [...] a gyarmatosok felismerték, hogy minden kormányzati épületet, közmunkát vagy éppen ágyút a pillanatnyi munkából és a pillanatnyilag rendelkezésre álló vagyonból fizetnek ki. Ezeket a dolgokat ma kell megépíteni, a ma munkájával, és az embereket, akik a munkát elvégzik, ma kell kifizetni. Bár a kamatok visszafizetése részben a jövő nemzedékekre fog hárulni, a kezdeti kiadásokat a jelen nemzedéke fizeti, ez pedig a pénzegység értékvesztésével és a bérek vásárlóerejének csökkenésével jár” - magyarázta Griffin (kiemelés az eredetiben - J. M.). Szembesülve az amerikai forradalom iszonyatos költségeivel, a gyarmatosok ráébredtek, hogy a korlátlan pénzkibocsátás nem jelent hosszú távú megoldást. Hogy ne kelljen kamattal terhelt kölcsönöket felvenniük, az új államok elkezdtek saját, nemesfémre beválthatatlan papírpénzt nyomtatni, melyeket később „kontinentális”-nak ('Continentals') neveztek el. 1775 és 1779 vége között a teljes pénzállomány 12 millió dollárról 425 millió dollárra nőtt. 1779-re az egydolláros „kontinentális” bankjegy kevesebbet ért egy pennynél. Innen ered a régi amerikai szólás: „egy kontinentálist sem ér”.

262

A titkos társaságok eközben azon munkálkodtak, hogy a pénzügyi nehézségek miatt végül nyílt forradalom törjön ki. A szabadkőművesek beálltak Samuel Adams Levelező Bizottságaihoz (Committees of Correspondence) és a Szabadság Fiaihoz (Sons of Liberty), melyek a brit áruk bojkottját szervezték. A szabadkőműves páholyok legbelső köreihez tartozók szándékosan erőszakos tüntetéseket szítottak, mint például a 'bostoni teadélután', bár néha még a békés demonstrációk is erőszakba torkolltak. 1765 nyarán gazdag bostoni kereskedők (sokan közülük kőművesek) „ Kilenc Hűséges” (Loyal Nine) néven csoportot alkotva szembeszálltak az angol bélyegilletéki törvénnyel (Stamp Act). Ez a csoport megszervezett egy több mint kétezres tömeget megmozgató felvonulást. A résztvevők a helyi postamester otthonához vonultak, ahol elégették a bábuját. Miután az eredeti felbujtók távoztak, az indulatoktól fűtött tömeg törni-zúzni kezdett. Megfékezésükre fegyveres polgárőrséget állítottak fel, és maguk a Kilenc Hűséges csoportját alkotó kereskedők ítélték el a tömeg erőszakosságát. Thomas Paine nyíltan kőműves eszméket vallott; „Józan ésszel” (Common Sense) című könyvében például támadta a királyok isteni felségjogát. Anglia 1066-os, Hódító Vilmos vezette normann megszállására utalva így írt: „Egy francia fattyú, aki partra száll egy csapat felfegyverzett banditával, és az ott élő nép akarata ellenére Anglia királyának kiáltja ki magát - ez egész egyszerűen egy hitvány, nemtelen dolog. Az biztos, hogy semmi isteni nincs benne”. A. Ralph Epperson arra a következtetésre jutott, hogy a kőművesek irányították az amerikai forradalmat, William Bramley pedig megjegyezte: „Nyilvánvalóan valami mélyebb tényező hajtotta a forradalom ügyét: a lázadók célja egy teljesen új társadalmi rend létrehozása volt. [...] Az amerikai forradalom híres szereplőinek listája szinte megegyezik az amerikai gyarmatok szabadkőművességének névsorával”. A legtöbb hazafi egyáltalán nem vette észre ezt a mögöttes manipulációt. „Kevés ember (vagy talán senki sem) tudott a 'tervről', amibe csak a szabadkőművesség vezetői voltak beavatva - jegyezte meg Still. - Legtöbbjük azt hitte, hogy egyszerűen a függetlenség ügyéért harcol egy zsarnokkal szemben. Legtöbbjük számára (akárcsak a mai tagság nagy része számára) a kőművesség csupán egy olyan testvériségként jelent meg, amely a társasági életben való helytállást segítette és közösséget teremtett a tagok számára”.

263

A szabadkőműveseknek az amerikai forradalomban játszott szerepére további bizonyítékot találunk, ha megvizsgáljuk az egydolláros bankjegyet - a szabadkőműves George Washingtonnal az előoldalán és kőműves jelképekkel a hátoldalán. Láthatunk egy piramist, és annak hiányzó sisakköve helyén a „Mindent Látó Szemet”: mindkettő jelentőségteljes és régi keletű kőműves szimbólum. Van rajta két latin mondat is: „Annuit Coeptis” (Segítette indulásunkat) és „Novus Ordo Seclorum” (Új Világi Rend). Charles Thompson, az Egyesült Államok címerének tervezője szabadkőműves volt, emellett tagja a Benjamin Franklin-féle Amerikai Filozófiai Társaságnak (American Philosophical Society), mely a brit „Láthatatlan Kollégium” amerikai megfelelője volt. Laurence Gardner író szerint: „A címer jegyei közvetlen kapcsolatban állnak az alkimista hagyományokkal, és az ősi egyiptomi gyógyászat jelképrendszeréből származnak. A sas, az olajág, a nyilak és az ötágú csillagok mind egy-egy ellentétpár -jó és rossz, férfi és nő, béke és háború, sötétség és világosság - okkult szimbólumai. Hátlapján [sic] (akárcsak az egydolláros bankjegyen) a katolikus egyház által eltaszított és illegalitásba kényszerített, elvesztett Régi Bölcsességet szimbolizáló csonka piramis található. Ám e fölött ott vannak az örök remény sugarai, melyek a francia forradalom alatt széles körben használt szimbólumot, a 'mindent látó szemet' fonják körbe”. Bramley megjegyezte, hogy az Egyesült Államok címerén az „E Pluribus Unum” (Egy a sok közül) felirat olvasható, és eredetileg egy hamvaiból kikelő főnixmadarat ábrázolt, amely az ősi Egyiptomból származó kőműves szimbólum. Ám túl sokan nézték pulykának a hosszú nyakú főnixet, így azt 1841-ben a fehérfejű réti sasra cserélték. Tekintve, hogy ezek a tagadhatatlanul kőműves eredetű jelképek jól láthatóan szerepelnek a bankjegyeken és fémpénzeken, a kutatók számára hozzáférhető bőséges információt is figyelembe véve megállapíthatjuk: Washington a már idézett, 1782-es kijelentésében joggal ismerhette el az illuminizált szabadkőmű vesek befolyását a korai Egyesült Államokban. Az összeesküvésekkel foglalkozó számos író úgy látja, hogy a világ eseményeit régóta egy bizonyos titkos társaság, mégpedig az illuminátusok irányítják a színfalak mögül. Ez a csoport elég hatalommal és elhivatottsággal rendelkezett ahhoz, hogy még a szabadkőművesek közé is beszivárogjon, és átvegye vezetésüket. A rejtélyes és megfoghatatlan illuminátusok (más néven megvilágosodottak) megértéséhez először is a XVIII. századi Németország felé kell fordulnunk.

264

AZ ILLUMINÁTUSOK

Bár az illuminátusok nézeteit egészen a legelső, állítólag ezoterikus tudással rendelkező szektákig vezethetjük vissza, a rend először 1776-ban került a nyilvánosság elé. Ez év május elsején - e napot hosszú idő óta megünneplik a kommunisták, akik többek szerint az illuminátus doktrínára alapozták a filozófiájukat - Adam Weishaupt megalakította a bajor illuminátusok csoportját. Weishaupt a bajorországi Ingolstadti Egyetem egyházjogi professzora volt. Állítólag egyik alapítótársa Mayer Rothschild munkaadója, IX. Vilmos hessenkasseli tartománygróf (később I. Vilmos néven választófejedelem) volt. Az mindenesetre biztos, hogy a szabadkőművesség összekapcsolta a Rothschildokat és a német uralkodókat: a Rothschildok életrajzírója, Niall Ferguson szerint Mayer fia, Salomon ugyanannak a kőműves páholynak volt a tagja, amelyiknek Mayer könyvelője, Seligmann Geisenheimer. A jezsuita szerzetesnek tanuló Weishauptot kétségtelenül felháborította, hogy XIV. Kelemen pápa 1773-ban betiltotta a rend működését. Annak ellenére, hogy e rendelet hatására Weishaupt végül szakított az egyházzal, továbbra is a jezsuita teológia odaadó híve maradt. Nagy hatással volt még rá egy csupán Kolmer néven ismert kereskedő is, akit Webster így jellemzett: „ rejtélyes emberek közül is a legrejtélyesebb”. Kolmer évekig élt a Közel-Keleten, s ezalatt magáévá tette Egyiptom és Perzsia ezoterikus tudását. Néhány kutató szerint személye azonos lehetett azzal az Altotasszal, akit Cagliostro, a francia udvari varázsló és forradalmár csodálattal említett. Kolmer egy olyan titkos tant terjesztett, mely a gnoszticizmus ősi formáján, a manicheanizmuson vagy más néven mandeanizmuson alapult, s már a III. század előtt használta az „illuminizált” (megvilágosodott) kifejezést. A feljegyzések szerint Kolmer az 1770-es évek elején, Franciaország és Németország felé tartva a templomos lovagok régi fellegváraként ismert Málta szigetén találkozott Cagliostróval. Attól kezdve Cagliostro, a majdani francia forradalmár bekapcsolódott a szabadkőművesek tevékenységébe, a híres velencei szeretővel, Giovanni Giacomo Casanovával, valamint a rejtélyes Saint-Germain gróffal együtt. Németországba érkezve Kolmer Weishauptnak adta tovább titkos tudását, aki ezután éveken keresztül azt tervezgette, hogy hogyan

265

egyesítse az összes okkult gondolatrendszert új, „megvilágosodott” rendjében. Weishaupt mélységesen rajongott Mezopotámia ősi rejtélyei iránt; ezt igazolja, hogy hatására az illuminátusok áttértek a perzsa időszámításra. Figyelembe véve Weishauptnak a jezsuiták történetében való komoly jártasságát, nem kizárt, hogy az „illuminátusok” nevet a spanyol „Alumbrados” (azaz felvilágosultak vagy megvilágosodottak) nevű titkos szakadár szektától vette át, melyet a jezsuiták rendjének alapítója, a spanyol Loyolai Ignác hozott létre. Az Alumbrados a gnoszticizmus egyik formáját tanította: abban hittek, hogy az emberi lélek közvetlenül szert tehet az Istenről való tudásra, és hogy a vallás szertartásos külsőségei szükségtelenek azok számára, akik megtalálták a „fényt”. Nem csoda, hogy a spanyol inkvizíció 1568-ban, 1574-ben és 1623-ban is ediktumban ítélte el e csoportot. Weishaupt szerint pedig azzal, hogy létrehozta az illuminátusok rendjét, ő is kihívta maga ellen „ jezsuiták engesztelhetetlen gyűlöletét, és folyamatosan ki volt téve intrikáik-nak”. Ennek ellenére Weishaupt a jezsuita és a szabadkőműves rend felépítésének mintájára a beavatottak számára létrehozott egy fokozatokból álló, piramisszerkezetű rendszert, melyben a kulcsemberek kizárólag a legfelső kilenc fokozatban voltak megtalálhatók. Illuminátus társai Weishauptot „Spartacus” fedőnéven ismerték, melyet a híres rabszolga tiszteletére választott, aki i. e. 73-ban vérbe fojtott felkelést vezetett a rómaiak ellen. Egy 1969-es újságcikk szerint az illuminátus rend a muzulmán izmaelita szektából eredt. Ez a csoport szoros kapcsolatban állt a hódolattal övezett templomos lovagokkal, akik valószínűleg már évszázadokkal Weishaupt előtt eljuttatták Európába az illuminátusok tanainak alapjait. A cikk azt állította, hogy Weishaupt tanulmányozta a hírhedt muzulmán asszaszinok vezérének tanításait - ez a csoport hasisfogyasztása miatt kapta a nevét -, és hogy ő maga a saját termesztésű marihuánától „világosodott meg”. Az illuminátusok jelmondata, az „Ewige Blumenkraft” az 1960-as évek pszichedelikus mozgalmának előfutáraként is felfogható: azt jelenti, 'Örök VirágHatalom' [angolul 'Eternal Flower Power'; a kifejezés a hippik kedvelt szlogenje volt - a ford. megj.]. Az illuminátusok elsajátították az ősi ezoterikus tudást, és ellenezték a katolikus egyház szerintük zsarnoki uralmát, csakúgy, mint a nemzeti kormányokat, amelyeket támogatott. „Az ember nem rossz - írta

266

Weishaupt csupán amennyiben az önkényes erkölcsi felfogás segítségével azzá teszik Azért rossz, mert a vallás, az állam és a rossz példák megrontják. Amikor végre a józan ész lesz az ember vallása, akkor majd megoldódik a probléma”. Weishaupt mindemellett egy olyan gondolkodásmódot is életre hívott, amelyet Hitler és sok más zsarnok később hosszú éveken át borzasztó következményekkel alkalmazott. „íme a titkunk: ne feledjétek, hogy a cél szentesíti az eszközt, és hogy a bölcsnek mindazon eszközöket meg kell ragadnia, hogy jót tegyen, amelyeket a gonosz is megragad, hogy rosszat cselekedjen” - írta. A felvilágosult vagy megvilágosodott ember számára tehát bármely eszköz elfogadható, hogy elérje célját - legyen ez az eszköz hazugság, csalás, lopás, gyilkosság vagy háború. Az illuminátusok hatalmának kulcsa a titkosság volt. A kőműves John Robisont, az Edinburghi Egyetem professzorát a XVIII. század végén meghívták, hogy csatlakozzon az illuminátusokhoz. Miután egy ideig tanulmányozta a rendet, kiadott egy könyvet, mely már a címében elárulta a szerző végkövetkeztetéseit: „ szabadkőművesek, az illuminátusok és az olvasókörök titkos találkozóin az összes európai vallás és kormány ellen szőtt összeesküvés bizonyítékai” (Proofs of a Conspiracy Against All the Religions and Governments of Europe Carried on in the Secret Meetings of the Free Masons, Illuminati, and Reading Societies). Robison a könyvében idézett Weishauptnak az illuminátus társaihoz írt leveleiből. Egy 1794-es írás, a „Spartacus és Philo legújabb munkái az Illuminátus Rendben” (Die neuesten Arbeiten des Spartacus und Philo in dem Illuminaten-Orden) kijelentette: „Rendünk ereje a leplezettségében rejlik. Sehol ne jelenjen meg saját nevén, mindig palástoljuk el egy másik névvel és egy másik rendeltetéssel. Semmi sem felel meg e célra jobban, mint a szabadkőművesség három legalsó fokozata; ahhoz az emberek már hozzászoktak, keveset várnak tőle, éppen ezért kevéssé figyelnek rá. Következőnek egy tudományos vagy irodalmi társaság [a Thule Társaság] formája felel meg leginkább a célunknak. [...] Olvasókörök és kölcsönkönyvtárak létesítésével [...] a közvélemény figyelmét arra terelhetjük, amerre csak akarjuk. Hasonló módon befolyásra kell szert tennünk [...] minden olyan hivatalban, amelynek bármekkora szerepe lehet az emberek véleményének kialakításában vagy irányításában”. Weishaupt nem csupán a közvéleményt kívánta megtéveszteni, de arra is felhívta legfelsőbb vezetőinek figyelmét, hogy a saját beavatottjaik elől

267

is rejtsék el valódi szándékaikat, „egyszer így, másszor úgy beszélve, hogy valódi céljaik az alacsonyabb fokozatúak számára láthatatlanok legyenek”. „Weishaupt követőit a megtévesztés legkifinomultabb módszereivel szervezték be, és egy számukra teljesen ismeretlen cél felé vezették őket -írta Webster. - Mindössze ennyi [...] a különbség a tisztességes és a tisztességtelen titkos társaságok között”. Az anarchistákkal ellentétben, akik mindenféle irányítás eltörlését szorgalmazzák, Weishaupt és illuminátus társasága egy világkormányt kívánt felállítani, melynek alapja saját emberközpontú racionalista filozófiájuk lett volna. Természetesen ők maguk irányították volna ezt a világkormányt. „[Az illuminátusok] tanítványai meg vannak győződve róla, hogy a rend fogja vezetni a világot. Így minden tag vezetővé válik” - jelentette ki Weishaupt. 1777-ben Münchenben Weishaupt csatlakozott a Kőműves Rend Segítő Teodor Páholyához, s ezzel összeolvasztotta saját illuminizmusát a szabadkőművességgel. Mirabeau, a francia forradalmi vezető és illuminátus ezt írta emlékirataiban: „ müncheni Theodore de Bon Conseil páholy, ahol néhány embernek helyén volt az esze és a szíve [...], úgy döntött, hogy ágába beolt egy másik titkos szövetséget, melynek az Illuminátusok Rendje nevet adták. A csoportot a Jézus Társasága [azaz a jezsuiták] mintájára formálták, miközben azzal homlokegyenest ellenkező nézeteket vallottak”. Ekkor ötvöződtek tehát a szabadkőművesség antiklerikális nézetei a törvényesen fennálló kormányzati rendszerek elleni állásfoglalással. Mirabeau és az illuminátusok ebben a szabadkőműves páholyban pontosan azt a politikai programot dolgozták ki, ami tizenkét évvel később Franciaország alkotmányozó nemzetgyűlése elé került javaslat formájában. Az illuminátusok filozófiáját a bajor kormány akaratán kívül is tovább terjesztette, amikor 1783-ban szigorú intézkedéseket hozott a rend ellen. A kormány úgy látta, hogy az illuminátusok közvetlen veszélyt jelentenek a fennálló rendre nézve, ezért törvényen kívül helyezte a szervezetet. Ez a lépés sok tagot arra késztetett, hogy elmeneküljön Németországból, ezáltal azonban nézeteik csak még tovább terjedtek. Titkos illuminátus rendek alakultak Franciaországban, Olaszországban, Angliában, sőt még az új amerikai földrészen is. A szabadkőműves Thomas Jefferson, az Egyesült Államok egyik megalapítója és egykori elnöke csodálattal írta: „Weishaupt lelkes emberbarátnak tűnik. Úgy hiszi, hogy Jézus Krisztus küldetése az emberi jellem

268

tökéletesítése volt. [Weishaupt] azt hirdeti, szeressük Istent és a felebarátainkat”. Jefferson vagy nem ismerte az illuminátusok belső köreinek tanításait, vagy a korabeli vádaknak megfelelően titokban ő maga is a tagjuk volt. Az illuminátusok veszélyességére sokan felhívták a figyelmet. Robison professzor a rend belső használatra szánt írásait felhasználva teljesen nyilvánvalóvá tette: a szervezet létrehozásának „kifejezett célja az volt, hogy gyökerestől kiirtson minden vallási intézményt és megdöntse Európa összes létező kormányát”. Ám Weishaupt e célnak, az általános politikai és vallási válság előidézésének egy másik oldalát is felmutatta, s ez talán mind a mai napig minden titkos társaság számára a legfontosabb motiváció: a hatalomvágy. Így írt: „Tudjátok ti valójában, hogy mit jelent uralkodni - méghozzá egy titkos társaságban? Nem csupán a köznép vagy annak fontosabb tagjai felett, hanem a legjobb emberek - mindenféle rangú, nemzetiségű és vallású ember - felett, külsődleges kényszer és erőszak nélkül, elszakíthatatlanul egyesíteni őket, egy szellemet és egy lelket lehelni a világ minden táján ugyanúgy megtalálható emberekbe?” Maga Weishaupt azáltal jutott ilyen hatalomhoz, hogy olyan biztonságos, piramisszerkezetű alárendeltségi láncolatot épített ki, hogy senki sem tudhatta róla: ő az illuminátusok vezetője - egészen addig, míg a bajor hatóságok meg nem szerezték a csoport belső iratait. Ezekben Weishaupt így írja le szervezetét: „Közvetlenül alattam ketten állnak, s beléjük lehellem egész szellememet. Mindkettejük alatt áll újabb két ember, és így tovább. Ezáltal ezer embert mozgathatok és tüzelhetek fel a lehető legegyszerűbb módon. Így kell parancsokat osztani és befolyásolni a politikát”. 1790-re úgy tűnt, hogy az illuminátusok feloszlottak, pedig sok tag csupán külföldre menekült, ám a csoport eszméihez való hűségét megőrizte. A bajor kormány figyelmeztetni próbálta más országok vezetőit arra a veszélyre, amit az illuminátusokban láttak. „Az Illuminátusok Rendjének eredeti írásai” című kiadványban összegyűjtötték a szervezet dokumentumait, és szétküldték más európai kormányoknak. Csakhogy süket fülekre találtak. Webster így írt: „[Az illuminátusok] tervei oly rendkívülinek és döbbenetesnek tűntek [...], hogy senki sem hitte el őket, így aztán az európai uralkodók nem vették komolyan az illuminátusokat, és nem foglalkoztak velük [...]”. Számos kutató állítja, hogy éppen ez a hitetlenked ő hozzáál-

269

lás védte és védi napjainkig is az illuminátusok utódait. Az illuminátusok elég könnyen kijátszhattak a bajor hatóságokat az 1780-as évek végén. Minthogy még az évtized elején sikeresen összeolvadtak az európai szabadkőművességgel, most még könnyebben álcázhatták magukat fedőszervezeteikkel. A kőműves történész, Waite megpróbálta elhatárolni a szabadkőműveseket az illuminátusoktól, amikor ezt írta: „Az Illuminátusoknak mindössze annyi közük volt a régebbi Szervezethez, hogy átvették annak néhány Fokozatát, és ezeket saját céljaiknak megfelelően átalakították”. Waite elhatároló kísérletének azonban ellentmond az a feljegyzés, mely szerint a Weishaupt-féle szervezet már korábban, Frankfurtban szövetséget kötött a német szabadkőművesek Szigorú Engedelmesség Rendjével. Ez a rend egy korábbi rózsakeresztes csoporton, a Német Arany- és Rózsakeresztesek Rendjén alapult. A Szigorú Engedelmesség Rendjének egyik tekintélyes tagja a hannoveri Adolph Franz Friedrich Ludwig von Knigge báró volt. Bár ő maga is már hosszú ideje a kőművesség megreformálását javasolta, amint felfedezte Weishaupt illuminátusainak hatalmát, csatlakozott hozzájuk és magáévá tette ügyüket. Weishaupt ugyan nem volt jelen, de Knigge azért képviselte az illuminátusokat a Hessen tartománybeli Wilhelmsbadban 1782. július 16-án megtartott kőműves nagygyűlésen. A találkozón Brunswick hercege elnökölt, és Európa minden tájáról érkeztek kőműves képviselők. Az illuminátus küldöttséget titkos neve alatt („Philo”) vezető Knigge „egyfajta házasságot ütött nyélbe az illuminátus és kőműves felsőbb Fokozatok között” - írta Waite. Bár Knigge és Weishaupt később összevesztek s útjaik elváltak, a bárónak nagy szerepe volt az illuminátusoknak a legfelső szabadkőműves fokozatokkal való összeolvasztásában. Webster szerint Knigge, „aki magát a szabadkőművesség megújítójának nevezve korábban beutazta Németországot, Wilhelmsbadban Weishaupt teljes hatalmával felruházva jelent meg, és számos elöljárót, tudóst, egyházi személyt és minisztert sikerült bevonnia az illuminátusok szervezetébe. [...] Az illuminizmus teljes győzelmet aratott”. Still szerint még a wilhelmsbadi nagygyű lés évében „áttették az illuminizált szabadkőművesség székhelyét Frankfurtba, a német pénzügyi világ fellegvárába, amely a Rothschildok felügyelete alatt állt”. Hozzátette: „Ekkor fogadtak be először zsidókat a rendbe. Zsidók azelőtt csak a rend egy részlegébe, az 'Európa kis és állandó Szanhedrinjébe' léphettek be”.

270

Jacob Katz „ zsidóság és a szabadkőművesség Európában” (Jews and Freemasonry in Europe) című könyvében leírta, hogy Zvi Hirsch frankfurti rabbi, Sigismund Geisenheimer, a Rothschildok főtisztviselője, valamint a város összes vezető bankára - köztük a később Cecil Rhodes-nak és társaságainak támogatást nyújtó Rothschildok is - mind a szabadkőművesség Frankfurti Páholyának alapító tagjai közé tartoztak. Bár a Szigorú Engedelmesség Rendje a wilhelmsbadi nagygyűlés után hivatalosan feloszlott, Lynn Picknett és Clive Prince szerzők úgy vélik, hogy az ott elfogadott Helyesbített Skót Rítus nem más, mint a fent említett rend, csak más néven. A Szigorú Engedelmesség Rendje tehát, mely történetét a templomos lovagokon keresztül egészen az Ősi Misztériumokig vezette vissza, egyszerűen nevet változtatott, hogy álcázza magát - ezt támasztja alá az a tény, hogy a Wilhelmsbadban elnöklő Brunswick herceg, „korának egyik legaktívabb és legbefolyásosabb szabadkőművese” maga is tagja volt a Szigorú Engedelmesség Rendjének. Ráadásul Waite szerint „úgy tűnik, hogy a franciaországi szabadkőművességhez kapcsolódó fontos személyeket (Németországról nem is beszélve) gyakorlatilag kivétel nélkül a Szigorú Engedelmesség Rendjéhez vezethetjük vissza”. Waite is elismerte, hogy a wilhelmsbadi gyűlést követően a Szigorú Engedelmesség Rendje más rítusokká és „Rejtett Fokozatokká” „alakult át”. A wilhelmsbadi találkozó fordulópontot jelentett az illuminátusok rendje számára, mely biztonságosan elrejtőzött a szabadkőművesség szervezetében, s a megosztó viták is rendeződtek. Annak ellenére, hogy a találkozó résztvevőit feleskették a titoktartásra, de Virieu gróf később egy életrajzban így írt: „Az összeesküvés, amit szőnek, olyan jól ki van dolgozva, hogy [...] kizárt, hogy az egyház és az uralkodók megmeneküljenek tőle”. „ világforradalom gigantikus tervét a Frankfurti Páholyból vitték tovább - írta Still. - A bizonyítékok azt mutatják, hogy az illuminátusok rendje és annak alsóháza, a kőművesség egy titkos társaságon belüli titkos társaság volt”. Weishaupt illuminizmusa az intézményesített vallásos dogmák illetve az ősi ezoterikus vallási és világi tudáson alapuló humanizmus több évszázados párharcának nyilvános megjelenési formája volt. Az egyház és az uralkodók ádáz támadásai miatt az effajta tudás rendkívüli titoktartást igényelt. Amíg azonban sok régebbi gnosztikus szekta, így például a karbonári mozgalom, becsületes elképzeléseket és értékeket vallott, Weishaupt saját céljai cinikusabbak és bomlasztóbbak voltak. „Weishaupt [...] tudta, hogyan vegye ki minden jelenkori és múltbéli

271

társaságból a neki szükséges elemeket, és hogyan forrassza őket egy borzasztóan hatékonyan működő rendszerbe - írta Webster -; [...] a gnosz-tikusok, a manicheusok, a modern filozófusok és az Enciklopédisták széthulló elméleteit, az izmaeliták és az asszaszinok módszereit, a jezsuiták és a templomosok fegyelmezettségét, a szabadkőművesek szervezeti felépítését és titkosságát, Machiavelli filozófiáját és a rózsakeresztesek titokzatosságát. Azt is tudta mindezen felül, hogy hogyan vonja be saját szervezetébe az összes létező társaság megfelelő elemeit meg a társaságokon kívüli egyéneket, és hogyan fordítsa őket saját céljaira”. Ha figyelembe vesszük, hogy ez a német professzor egymaga mennyi mindent elért a XVIII. században, érthetővé válik, hogy miért nyugtalanítja az összeesküvésekkel foglalkozó mai írókat az, amit egy esetleges modern illuminátus rend elérhet a mai technika segítségével és a tömegtájékoztatás feletti befolyása révén. Napjainkban sok kutató gondolja úgy, hogy az illuminátusok társasága még mindig létezik, és hogy a rendnek nem kisebb céljai vannak, mint felszámolni minden kormányt, magántulajdont és öröklést, eltörölni mindenféle nemzeti érzelmet, intézményesített vallást és a család egységét. Meggyőződésük részben abból a nyugtalanító elképzelésből ered, miszerint a sokat bírált és hamisítványnak kikiáltott Cion bölcseinek jegyzőkönyve (melyet 1864-es megjelenése óta széles körben használnak az antiszemita nézetek alátámasztására) valójában az illuminátus rend írása volt, s félrevezetés céljából tűzdelték meg zsidó elemekkel. „Bár az illuminátusok társasága kikopott a köztudatból, a Weishaupt által mozgásba hozott masszív gépezet talán még ma is létezik - fogalmazott Still. - Az biztos, hogy a társaság céljai és módszerei a mai világban is megtalálhatók, így az, hogy az 'illuminátusok' név is létezik-e, valójában lényegtelen”.

A SZABADKŐMŰVESSÉG Az újkori és az ősi titkos társaságok között a folyamatosságot biztosító összekötő kapocs mindig is a szabadkőművesség volt, amely már jóval azelőtt jelentős erőt képviselt, hogy egyes páholyai „illuminizálódtak” volna. A késő középkorban, amikor az egyetemes katolikus anyaszentegyházzal szembeni bármiféle ellenszegülés mély illegalitásba kényszerült, csak

272

néhány szervezett csoport mozoghatott szabadon Európában. Közéjük tartoztak a kőműves céhek, melyek minden jelentős városban tanácstermeket, vagy „páholyokat” tartottak fenn. A kőművesek, akiknek titkos építészeti és építési ismeretei állításuk szerint az ókori Egyiptomból és még annál is régebbről származtak, nélkülözhetetlen szerepet játszottak az európai templomok és katedrálisok építésében. Közvetlen leszármazottai voltak azoknak a korai kőműves céheknek, melyek az ókorban Egyiptomban és Görögországban egyaránt jelen voltak és munkájuk során ezoterikus építési technikákat alkalmaztak. Ezeket a szekták és a misztikus iskolák örökítették tovább; néhány ilyen eljárás előtt még a mai építészek is értetlenül állnak. Az új Encyclopaedia Britannica szerint a szabadkőművesség a legnagyobb világméretű titkos társaság, és a brit birodalom XIX. századi előretörésének köszönhetően nagymértékben továbbterjedt. 1788-tól az Angliai Nagypáholy (Grand Lodge of England) felügyelete alatt még Kínában is létesültek kőműves páholyok. „ szabadkőművesség új enciklopédiájá”-nak (A New Encyclopedia of Freemasonry) szerzője szerint a hírhedt kínai Triádok Társasága is kőműves rendként indult, csakúgy, mint a Horogkereszt Rendje. Ezeknek a kínai kőműveseknek ugyanolyan szertartásaik voltak, ugyanolyan ékszerekkel díszített jelvényeket és bőrkötényt viseltek. Az istenséget az „Első Építőnek” nevezték. Számos olyan szervezet létezik, amely hivatalosan ugyan nem kőműves, mégis onnan ered. Ezek közé tartoznak az olyan társadalmi vagy „szabadidős” szervezetek, mint a Misztikus Szentély Nemeseinek Régi Arab Rendje, másnéven személyesek (Ancient Arabic Order of the Nobles of the Mystic Shrine), a Keleti Csillag Rendje (Order of the Eastern Star), a DeMolay, az Építők (Builders) és a Szivárvány (Rainbow) rendje. Ezek a csoportok túlnyomórészt amerikaiak, mivel a brit kőmű veseknek kifejezetten tilos efféle társult szervezetekhez csatlakozniuk. „ kőművesség hamarosan a misztikum auráját vonta maga köré. Tagjai olyan hatalommal bírtak, mely nem királyi vagy egyházi tekintélyen, hanem tudáson alapult, s ez a tudás nem csupán kőfaragásból és malterkeverésből állt, de az ókori görög mértantudósok rejtélyeiből is” - írta George Johnson újságíró. A kőművesség a már meglévő ezoterikus vagy titkos tudása birtokában tökéletes eszköznek bizonyult az egyházellenes tanítások burkolt terjesztésére. Albert Mackey szabadkőműves történész szerint a kőművesség legismertebb jelképe, a csúcsán álló derékszögű vonalzó és száraival lefelé né-

273

ző körző közé foglalt G betű valójában a geometriára utal; a kőműveseknek azt tanítják, hogy „ Kőművesség és a Geometria hasonló értelmű fogalmak”, „az újkori szabadkőművesség szertartásaiban megjelenő geometriai jelképeket pedig úgy tekinthetjük, mint maradványokat a középkori kőművesek geometriai titkaiból, melyeket ma már bevallottan elvesztettünk”. A néha „szent geometriának” is nevezett okkult geometria hosszú ideje metafizikai és filozófiai fogalmak jelképezésére használ olyan geometriai jeleket, mint például a kör, a háromszög vagy az ötágú csillag. Két író, Christopher Knight és Robert Lomas érdekes magyarázattal szolgált a kőművesek közismert jelképére, a derékszögű vonalzó és körző együttesére. Azt állították, hogy ez eredetileg egy másik jelképegyüttes egyszerűsített változata volt, mégpedig a királyi hatalom ősi szimbólumára - a talpán álló piramisra, mely a földi hatalmat jelenti - rávetített fordított piramisé (utóbbi a pap mennyei hatalmának megfelelője). A hatalom e két piramisa együtt a David-csillagként ismertté vált jelképet alkotja. „Először a középkorban jelent meg sok keresztény templomon - írta Knight és Lomas -, és meglepő módon azt találtuk, hogy a legkorábbi példányok a templomos lovagok által felállított épületeken voltak. A zsinagógákon csak sokkal később jelent meg a David-csillag”. Egy kőműves hagyomány szerint Ábrahám, a zsidó nép pátriárkája különleges, még az Özönvíz előttről származó ismeretekre tanította az egyiptomiakat. Később ezt a tudásanyagot a görög filozófus, Euklidész gyűjtötte össze (a legendás Hermész Triszmegisztosznak tulajdonítva a felfedezéseket), és geometria néven tanulmányozta. A görögök és később a rómaiak ezt a tudományágat építészetnek hívták. A szabadkőművesség bírálói állítják, hogy az a bizonyos G a gnoszticiz-must jelképezi, az olyan gnosztikus szekták filozófiáját, mint például a korai egyház által törvényen kívül helyezett Alumbrados. Az elismert forrásmunkák véleménye eltér a szabadkőművesség eredetét illetően, de abban mind egyetértenek, hogy az ókori Egyiptom előtti időkből származik. A kőműves tanok arra az időre vezetik vissza a rend keletkezését, amikor a bibliai Bábel tornya és Salamon király jeruzsálemi temploma épült. A XIX. században született írásában Mackey azt állította, hogy a középkori szabadkőműveseknek az építéssel és a szervezéssel kapcsolatos tudása a „Lombardiai Építészek”-től származik. Ez az észak-olaszországi céh használta először a „szabadkőművesek” nevet, amely a Szabad és Elfogadott Kőművesek Rendje elnevezés rövidített változata. Az „elfoga-

274

dott” kifejezés azokra a későbbi tagokra vonatkozott, akiknek már nem volt közük az eredeti, valódi kőművesekhez. Egy alkímiáról szóló írás keletkezési ideje, mely szó szerint említi a „Kőműveseket”, az 1450-es évekre tehető. Más kőműves tudósok úgy gondolják, hogy a rend története a római Collegium Fabrorumhoz („kézművesek kollégiuma”) köthető; ez az építészekből és mesteremberekből álló csoport volt a későbbi céhek előfutára, prototípusa. A legtöbb író viszont egészen a keresztes hadjáratok harcos hittérítőihez, a templomos lovagokhoz vezeti vissza a kőművesek titkait. Egy XVIII. századi szerző szerint a modern szabadkőművességet Gottfried Bouillon alapította, aki a Jeruzsálemet is visszafoglaló első keresztes hadjárat vezetője és - állítólag - a rejtélyes Sioni Rendház alapítója is volt. A szabadkőművesség eredetének titkát a mai napig szigorúan őrzik, annak ellenére, hogy számos könyv, cikk és egyéb szakirodalom jelent meg a témáról. Walter Leslie Wilmshurst magasrangú kőműves, „ kőművesség igazi értelme” (The Meaning of Masonry) című könyv írója szerint „ kőművesség igaz, belső történetét ezidáig még a tagok előtt sem fedték fel soha”. Sok kutató meg van győződve arról, hogy a legtöbb kőműves maga is szem elől vesztette a szervezet valódi eredetét és célját. „ teljes kép egy olyan szervezetet mutat, mely elfelejtette eredeti értelmét” - írták „ templomosok titka” (The Templar Revelation) c. kötet szerzői. Ezt az állítást visszhangozta a „Hirám kulcsa” (The Hiram Key) két kőműves szerzője, Knights és Lomas: „Nemcsak hogy nem ismerjük többé a kőművesség eredetét, de a Rend 'valódi titkai' is bevallottan elvesztek, és a kőműves szertartások során 'helyettesítő titkokat' használnak helyettük [...]”. A templomos lovagok kimerítő tanulmányozását követően azonban a fenti szerzők megállapították, hogy „immár minden kétséget kizáróan biztosak lehetünk abban, hogy a szabadkőművesség kiindulási helye a Rosslyn-kápolna építése volt a XV. század közepén”. A skóciai Edinburgh-hoz közeli Rosslynt a Saint-Clair család építtette. A Saint-Clairek közel álltak az eredeti templomos lovagokhoz; a skót szabadkőművesség első nagymestere a rosslyni William Saint-Clair lett, Catherine de SaintClair pedig a templomos lovagok első nagymesteréhez ment feleségül. A szabadkőművesség eredetét és fejlődését övező zűrzavar jelentős része abból az időből ered, amikor a római katolikus egyház és a protestáns ang-

275

likán egyház különvált, mivel ekkor sok kőműves feljegyzés megsemmisült. A háborúk és forradalmak minden országban megtizedelték a kőműves könyvtárakat. A Rómával való szakítás során VIII. Henrik nemcsak hogy leállította az egyházi építkezéseket Anglia-szerte, ezzel nagyarányú munkanélküliséget teremtve, de ráadásul még adók és sarcok örve alatt meg is tizedelte a kőművesek vagyonát. Hogy fennmaradhassanak, a páholyok lassan kezdtek megnyílni a nem kőművesek előtt is. Ezek a kívülálló kereskedők, földbirtokosok és mások (köztük sokan templomos háttérrel) hamarosan „spekulatív” („szemlélődő”) kőművesekként váltak ismertté. Magukévá tették azt a kőművesség előtti hagyományokon alapuló misztikus és ezoterikus doktrínát, melyet az egyházi üldöztetés elől menekülő templomosok hoztak a rendbe. Amikor 1717-ben négy londoni páholy megalakította az Egyesült Nagypáholyt (United Grand Lodge), a spekulatív kőművesség már teljes mértékben uralta az eredeti, céhes, „operatív” („cselekvő”) kőműveseket. A rend ezoterikus ismeretei elsősorban a spekulatív kőművesektől eredtek. Webster állítása szerint a szabadkőművesség eredete nem vezethető visz-sza kizárólag egy forrásra; szerinte a rend különféle hagyományok fokozatosan kialakuló és idővel összeolvadó keverékéből jött létre. „Az operatív kőművesség tehát lehet, hogy a római kollégiumoktól származik a középkori cselekvő kőm űveseken keresztül, míg a spekulatív kőművesség talán a [héber] pátriárkáktól és a pogány misztériumokból ered. Ám az ihletet tagadhatatlanul a zsidó Kabbala adta. [...] Az az igazság, hogy a kőművesség szertartásrendjének és alkotmányainak 1717-es megalkotásakor - annak ellenére, hogy az ókori egyiptomi és pithagoraszi tanítások egy töredékét megőrizték - a Nagypáholy alapítói a titkos hagyomány zsidó változatát választották rendszerük alapjául”. A szabadkőművesség tovább terjeszkedett. 1720-ban az Egyesült Nagypáholy felügyelete alatt kőműves páholyok alakultak Franciaországban, és 1735-ben Párizsban létrehozták a Franciaországi Nagypáholyt. Ezek a csoportok mások voltak, mint a skót páholyok, amiket azután alakítottak, hogy I. Stuart Károly elmenekült Angliából. A francia kőművesség két ága közötti feszültség 1746-ban tovább fokozódott, amikor száműzték Angliából Stuart Károly Eduárdot, „szép Károly herceget”, a „fiatal trónkövetelőt” és követőit, akik a rend politikai célra való felhasználását szorgalmazták.

276

Ezalatt történt, hogy a szabadkőművesség eredete nyilvánosságra került. Andrew Michael Ramsey - aki Károly Eduárd herceg fiainak tanítója és a Királyi Társaság (Royal Society) tagja volt - 1737-ben beszédet tartott a párizsi szabadkőműveseknek. A „Ramsey szónoklata” néven ismertté vált beszédben egyértelműen kijelentette, hogy „rendünk nagyon szoros kapcsolatban állt a Jeruzsálemi Szent János Lovagrenddel”, mely rendet viszont a templomos lovagokhoz fűzték közeli szálak. Ramsey azt is kijelentette, hogy a szabadkőművesség kapcsolatban állt a görög Diana és az egyiptomi Izisz istennők ősi misztikus iskoláival. A német kőműves, Karl Gottlieb von Hund báró csatlakozott a Frankfurti Páholyhoz, és 1751-ben létrehozta a Skót Rítus egy további oldalágát, a Szigorú Engedelmesség Rendjét, mely az esküjéről kapta a nevét, mivel az feltétel nélküli engedelmességre kötelezte a tagokat bizonyos rejtélyes és sosem látott „feljebbvalókkal” szemben. Ahogy már említettük, a rend működése az illuminátusok és a német szabadkőművesek összeolvadásával ért véget a wilhelmsbadi nagygyűlésen. Von Hund elismerte, hogy az 1300-as évek elején Skóciába száműzött templomos lovagok hagyományait folytatja. Rendjének tagjai „ Templom Lovagjainak” nevezték magukat, ő pedig azt állította, hogy „ismeretlen feljebbvalók” utasításait hajtja végre, akiket soha nem azonosított közelebbről, és tartózkodási helyüket sem nevezte meg. Többen állították, hogy ezek a „feljebbvalók” nem emberi lények voltak, ám a legtöbb kutató szerint elképzelhető, hogy olyan Stuart-párti jakobiták voltak, akik aztán a „fiatal trónkövetelő” bukása után vagy meghaltak, vagy elvesztették hitüket az ügyben. Ezek a feljebbvalók mindenesetre ellátták von Hundot egy olyan listával, amely állítólag a templomos lovagok korábbi és akkori nagymestereinek névsorát tartalmazta - márpedig a feljegyzések szerint a rend már az 1300-as évek derekán kihalt. Egy közel azonos, mostanában felfedezett listát a dél-franciaországi Rennes-le-Cháteau-i székhelyű, rejtélyes Sioni Rendházzal hoztak összefüggésbe egy Leo Schidlof nevű osztrák történészen keresztül, aki állítólag a 'Dossiers secrets' (azaz 'Titkos akták') című leszármazási névjegyzékek szerzője volt. „ Hund-féle lista egyetlen családnév helyesírásának kivételével pontosan megegyezett a „Titkos akták”-ban ővel.lév Hund tehát valahogyan megszerezte a templomos nagymesterek akkoriban ismert legpontosabb névsorát” - írták a „Szent vér, Szent Grál” (Holy Blood, Holy Grail) szerzői. Szerintük ez nagyban alátámasztotta azt az elméletet, amely mind a Sioni Rendházat, mind a kőműves Hundot közvetlenül a templomos lovagokhoz kapcsolta.

277

A római katolikus egyházzal való többéves összeütközések után az - ekkor már az anglikán egyház alá tartozó - angliai szabadkőművesek 1723-ban bejelentették, hogy a szervezet bármilyen vallású személyt hajlandó befogadni. A becslések szerint napjainkban közel százezer páholyban hatmillió szabadkőműves van szerte a világon. A szabadkőművesség három fő páholyra oszlik: a három szintre vagy fokozatra osztott Kék Páholyra, mely a létra legalsó foka; a York Rítusra, mely további tíz fokozatból áll; és a Skót Rítusra, mely összesen harminckét beavatási fokozatból áll. A szigorúan meghívásos alapon elnyerhető harmincharmadik fokozat az emberi fejet jelképezi a hátgerinc harminchárom csigolyája tetején. Ez a nyilvánosság számára ismert legmagasabb fokozat. A tagok hatalmas többsége úgy tekint a szabadkőművességhez való csatlakozásukra, mintha csak egy bridzsklubba vagy egy kereskedelmi kamarába léptek volna be. Márpedig az ő szemszögükből ez igaz is. A kőműves szakirodalomból is egyértelműen kiderül, hogy csak a harmincharmadik fokozatnál magasabb rangú tagokat avatják be a rend valódi céljaiba és titkaiba. A kőműves írók is készek elismerni e hierarchia létezését. „Mindig is létezett egy felszíni, elemi szintű, népszerű tanítás, mely a mélyebb tanításra fel nem készített tömegek képzésére szolgált - írta a kőműves Wilmshurst. - Emellett volt egy belső, magasabb szintű doktrína, az érettebb elméknek szánt titkosabb tudás, melybe csakis a tapasztalt és megfelelően felkészült jelöltek lettek beavatva, olyanok, akik saját akaratukból szerettek volna részesülni benne”. A harmincharmadik fokozatú kőműves író, Manly P. Hall szerint „ szabadkőművesség testvériség a testvériségen belül: a kiválasztottak belső társasága, és egy ezt álcázó külső szervezet [...] Az utóbbi látható, az előbbi láthatatlan. A látható társaság 'szabad és elfogadott' férfiak jókedvű, bajtársias gyülekezete, akik azért állnak össze, hogy különféle erkölcsi,űvelődési, m felebaráti, hazafias és emberbaráti ügyeknek szenteljék magukat. A láthatatlan társaság egy titkos és igen magasztos testvériség, melynek tagjai elkötelezik magukat egy [...] arcanum arcandrum [szent titok] szolgálatára”. Albert Pike, egy kiemelkedő XIX. századi kőműves elismerte, hogy a szabadkőművesség „két tanítással rendelkezik; az egyik rejtve marad és a Mesterek számára van fenntartva, [...] a másik nyilvános [...]”. Az egykori Fennhatósági Főjegyző, Wilmshurst megerősítette, hogy a kőművesség „első szintjén”, azaz kezdő fokozatain „ doktrínának csupán nagyon a fel-

278

színén mozognak” és hogy „ kőművesek elsöprő többsége, attól tartok, soha nem jut e szint fölé”. Még a magasrangú kőművesek között is sokan vannak, akiket soha sem vonnak be a tudás legbelső körébe. Casanova, a híres kőműves így írt emlékirataiban: „Előfordulhat, hogy még azok, akik ötven éve foglalták el a Nagymesteri széket, sincsenek tisztában a rend Rejtélyeivel”. Epperson azt az érdekes megfigyelést tette, hogy szükségszerűen minden kőműves tagadja a belső és a külső kör létezését a renden belül, hiszen az „átlagos kőműves” valóban nem tud erről a rendszerről, a „megvilágosodott kőműves” pedig megfogadta, hogy nem fedi fel. „Ezt a második réteget egy titoktartási eskü köti, ami azt jelenti, hogy ha egyszer az ember tud a létezéséről, eskü kötelezi, hogy ne mondja el senkinek” - magyarázta. A rend hatalmi szerkezete is aggodalomra késztetett több kutatót. „ világ szabadkőművessége egy masszív manipulációs piramis - írta a konspirációkat kutató Icke. A piramisszerkezet lehetővé teszi az Elitnek, a szabadkőművesség élén álló néhány személynek, hogy irányítsák a többséget azáltal, hogy félrevezetik és tudatlanságban tartják őket”. A félrevezetést úgy valósítják meg, hogy a beavatott kőműveseket és a kíváncsi közvéleményt is olyan mennyiségű ellentmondásos és zavaros információval, a hagyományok és a történelem annyiféle változatával árasztják el, hogy számos kérdésben még a szabadkőműves szakértők sem értenek egyet. Mackey elismeri, hogy a kőműves feljegyzések „tele vannak történelmi pontatlansággal, anakronizmusokkal, sőt egyszer ű képtelenségekkel is”. A zavarosságnak határozott oka van. „[A szabadkőművesség] fejlődése egybeesik az ortodox vallás és közösségi vallásgyakorlás iránti érdeklődés elvesztésével - írta Wilmshurst. - A kőművesség emberbaráti eszméi és a hit egyszerű alapelvei néhány embernél fokozatosan átveszik a különböző egyházak által nyújtott teológia helyét”. Bár a szabadkőművesség vezetői tagadják, hogy vallásról lenne szó, valójában mégis alternatívát kínált a vallás helyett. Nem is csoda, hogy körültekintőnek kellett lennie tanai terjesztésében. Aki szentségtörőnek vagy istenkáromlónak tartott eszméket hirdetett, az emberemlékezet óta a közösség elutasításának, fizikai sérülésnek vagy akár halálos büntetésnek tette ki magát. Wilmshurst magyarázata szerint ha valaki „egy új, fokozott tudatosság és megnövelt felfogóképesség formájában” keres megvilágosodást, akkor „késznek kell lennie levetkőzni minden korábban kialakult előítéletet és gondolkodási sémát, és gyermeki alázattal és fogékonysággal kell megadnia elméjét a talán szokatlan és meglepő igazságoknak [...]”.

279

A kőművesség tanításait „burkoltnak” és „jelképesnek” nevezve a következőket írta: „ kőművesség értelmét [...] általában a legkevésbé sem ismertetik, éppen ezért a legtöbb tag előtt felfedetlen marad, s ez alól csupán az a kevés kivétel van, aki fáradhatatlanul csak ezt tanulmányozza [...]”. Wilmshurst azért mégis átadott néhány kulcsot a szabadkőművesség rejtett történetéhez: írt az „Aranykorról”, melyben „valaha az emberek tudatos társalgást folytattak a láthatatlan világgal, és az 'istenek' terelték, tanították és vezették őket [...]”. Megjegyzi, hogy az emberiség akkor vesztette el a talajt a lába alól, mikor a teremtőivel azonos tudásra akart szert tenni, ezért aztán „elbukott”. A történet meglehetősen hasonlít a bibliai „bűnbeesés” történetéhez. Wilmshurst 1927-es írása szerint az emberiség „bukása” nem valamely egyéni vétség következménye volt, hanem „az ádámi faj kollektív, csoportos lelkületében jelentkező valamilyen gyengeség vagy tökéletlenség” eredményezte, így aztán „az istenek tanácsában” eldöntötték, hogy „az emberiséget meg kell váltani, majd viszszahelyezni eredeti állapotába” -ehhez a folyamathoz pedig „roppant időciklusok szükségeltettek”. Hozzátette, hogy az eredeti állapot visszanyeréséhez „képzett tudományos segítségnyújtásra” volt szükség „ gyarló faj 'isteneitől' és őrangyalaitól, akikről minden ősi hagyomány és szent írás beszámol”. A szabadkőműves szerző, Manly P. Hall rávilágított, hogy Wilmshurst nem átvitt értelemben beszélt, mondván: „ régmúlt időkben az istenek az emberekkel együtt jártak a földön, és [...] az emberek fiai közül kiválasztották a legbölcsebbeket és a legigazabbakat. Ezeknél a kiválasztott és megvilágosodott fiaknál hagyták hatalmas bölcsességük kulcsait. [...] Felszentelték ezeket a felkent és kiválasztott fiakat papokká, vagy közvetítőkké saját maguk - vagyis az istenek - és az emberiség között, amelynek még nem alakult ki a szeme arra, hogy belenézhessen az Igazság arcába és ezt túlélje. [...] Ezek a megvilágosodottak rakták le annak alapjait, amit ma Ősi Misztériumokként ismerünk”. Tehát a kőművesség egyik legbelső titka az, hogy tudnak a történelem előtti „istenekről”, akik bizonyos személyekre hagyták tudásukat, ezáltal megvilágosítva őket. Az ősi misztikus iskolákon keresztül e tudás áthagyományozódott a zsidó és a keresztény vallás megalapítóira, a templomos lovagok pedig az ő hagyományaikat sajátították el, és átadták a modern kőművesség legbelső magjának. Az ősi és az újkori titkos társaságok közötti átmenetet felgyorsította ennek az „illuminizált” szabadkőművességnek a késő XVIII. századi színre-

280

szert ekkora tudásra. „Ehhez az embernek a piramisokban kell tanulnia, ahogyan én is tettem” - nyilatkozta egyszer. A gróf 1762-ben SzentPetervárra utazott, hogy segédkezzen egyik barátja lányának, Anhalt-Zerbst hercegnőjének a trónra kerülni III. Peter cár halála után. A hölgy később Nagy Katalin cárnő néven vált ismertté. „Nem szabad alábecsülni SaintGermain szerepét III. Peter megbuktatásában - jegyezte meg Bramley -: vakmerő államcsíny volt ez, mely újrarajzolta egész Európa politikai térképét”. Saint-Germain jelentősége összeköttetéseiben rejlik. Oroszországot elhagyva a gróf olyan fontos szabadkőművesekkel lépett kapcsolatba, mint Casanova és Cagliostro, a későbbi francia forradalmár. Cagliostro elmondása szerint Németországban Saint-Germain segédkezett a szabadkőművesség meghonosításában, és ott avatta be őt a Szigorú Engedelmesség Rendjébe egy Frankfurt környékén lévő földalatti helyiségben. A rend vezetésén Brunswick hercege a hesseni Károly herceggel osztozott - utóbbi „minden német szabadkőműves vezetője” volt, és IX. Vilmos hessen-kas-seli tartománygrófnak, Mayer Rothschild patrónusának a testvére. „SaintGermain egyik legjobb barátja és tanítványa a hessen-kasseli Károly herceg volt írta Tomas -, a 'Korom emlékezete' [Mémoires de Mon Temps] című munka szerzője, melyben 'a világ egyik legnagyobb filozófu-sa'-ként emlegeti a grófot”. „Saint-Germain volt a „Szabadkőművesség Nagymestere” és ő vezette be Cagliostrót az egyiptomi kőművesség rejtelmeibe” - erősítette meg Webster, és hozzátette: Cagliostro hamarosan „messze túlszárnyalta mentorát”. Saint-Germain tanításaiból és a zsidó Kabbaláról szerzett ismereteiből levezette és megalkotta a saját egyiptomi ágát a kőművességen belül. Mindez megalapozta az illuminátusok térhódítását a német szabadkőművességben. 1774-ben, németországi tartózkodása során Saint-Germain ideje egy részét IX. Vilmosnál töltötte. Talán ez idő alatt osztották meg titkaikat egymással és Vilmos pénzügyi tanácsadójával, Mayer Rothschilddal. Rothschildnak a régiségek és a Kabbala iránti érdeklődését alapul véve nem nehéz elképzelni, mennyire elvarázsolhatta őt Saint-Germain jártassága az egyiptomi rejtélyekben. „Saint-Germain tevékenysége azért fontos, mert lépései megdöbbentő világossággal kötik össze az akkori európai háborúkat a Testvériség mélyebb rétegeivel és a német hercegek érdekszövetségével, különösen a hesseni uralkodóházzal” - jegyezte meg Bramley.

281

Rothschild királyi támogatóját és az okkult szabadkőművességet egy másik szál is összekötötte: Jean-Baptiste Willermoz, aki 1753-tól szabadkőműves volt, és vagyonos lyoni selyemgyárosként kétségtelenül azonos körökben forgott Mayer Rothschilddal. Willermoz, aki saját állítása szerint szintén „ismeretlen feljebbvalóktól” kapott utasításokat, egy ideig a hessen-kasseli herceg vendége volt. A kőművesség „Cohen Kiválasztottja Rítusának” tagjaként jelentős tevékenységet fejtett ki az 1782-es wilhelmsbadi konferencián, és sokan a modern spiritualizmus egyik megalapítójának tekintik. Lehetséges, hogy Willermoz kapcsolatba lépett Saint-Germainnel, mivel „ szabadkőműves testvériség Franciaországban” (Freimaurer Bruderschaft in Frankreich) címet viselő régi német munka második kötetében ez áll: „ wilhelmsbadi konferenciára meghívott szabadkőművesek között [...] sok mással egyetemben jelen volt SaintGermain is Saint-Martinnel együtt”. Saint-Germain és Cagliostro talán nem is az egyedüli kapcsolódási pont a héber Kabbala és a szabadkőművesség között. Ujabb kapcsot találhatunk a sejtelmes és kevésbé ismert Hayyim Samuel Jacob Falk személyében. „Míg Saint-Germain és Cagliostro minden műben megjelenik, amely a XVIII. századi mágusokról szól, addig Falkról csak a szűk, kifejezetten izraelita vagy szabadkőműves közönségnek szánt munkákban esik szó” -írta Webster. Gotthold Ephraim Lessing német költő, aki Moses Mendelssohn kab-balista filozófus közeli barátja volt, és a magasrangú szabadkőművesként ismert Brunswick hercegének könyvtárosaként dolgozott, több jelentős szabadkőműves értekezést írt „Ernst és Falk: Beszélgetések szabadkőműveseknek” (Ernst und Falk: Gesprachefür Freimaurer) címmel. Bár ez dokumentumokkal nem alátámasztható, Lessing címválasztása talán Falk és a Rothschildokat is magában foglaló német szabadkőművesség kapcsolatára utal. Falk elmenekült Németországból a boszorkányságért járó máglyahalál elől, és 1742-ben Londonba érkezett. Bár érkezésekor látszólag egy váltás-nyi ruhája sem volt, hamar szert tett egy ezüst- és aranyneművel gazdagon felszerelt kényelmes házra, sőt egy saját zsinagógára is. Webster Falkot a Kabbalán kívül a francia forradalommal is kapcsolatba hozza. „[Az orléans-i] herceg érintkezésbe lépett Falkkal, amikor Londonban tartózkodott, és Falk támogatta őt a trónbitorlásról szőtt tervében” - írta Webster, és felvetette, vajon nem „Falk kincsesládáiban talál-

282

hatjuk-e meg az orléans-i herceg által Londonban összegyűjtött kölcsönök egyik forrását, melyekkel a herceg a forradalmi lázongásokat finanszírozta [...]”. Webster a történelmi feljegyzésekben említett személyek közül (rögtön a Rothschild-féle kapcsolat után) Falkról tartotta a legvalószínűbbnek, hogy ő vezette be a kabbalista tanításokat a szabadkőművesség felső szintjeibe. „Falk sokkal több volt egyszerű kőművesnél - írta -; magasszintű beavatott volt, az a legbenső forrás, amelyhez a titkos társaságok útmutatásért fordultak”. Webster hozzátette, hogy a „megközelíthetetlen” Falk valószínűleg azok közé „az igazi beavatottak közé tartozott, akiknek a kilétét oly gondosan homályban tartották, [...] míg Saint-Germain és Cagliostro [...] az előtérbe kerültek [...]”. Akár Falk, akár Rothschild (esetleg mindkettő) volt a kérdéses kapcsolódási pont, nyilvánvaló, hogy mind a szabadkőművesek, mind pedig a templomos lovagok fogalomhasználata és szertartásrendje igen sokat köszönhetett a Kabbalának.

SZABADKŐMŰVES ÖSSZEESDKÜVÉSEK Az évek során egyre inkább aggodalmas figyelem övezte a szabadkőműves rendek nemzetközi eseményekben vállalt szerepét - kezdve az amerikai és a francia forradalomtól egészen napjainkig. Az aggodalom néha, mint például a kőműves-ellenes mozgalom idején, egyenesen üldözési mániába csapott át. Érthetőbbé teszi ezt a gyanakvást a jelentősebb szabadkőművesek közül csupán néhány tucatnyi felsorolása, kezdve Washington, Monroe, Jackson, Polk, Buchanan, Andrew Johnson, Garfield, Taft, Harding, Truman, Ford, Theodore Roosevelt és Franklin Roosevelt amerikai elnökökkel; de a híres amerikai tagok közé tartozott még John Hancock, Benjamin Franklin, Paul Revere, Sam Houston, Davy Crockett, Jim Bowie, Douglas MacArthur, J. Edgar Hoover és Hubert Humphrey is. Más országok híres történelmi személyiségei közül szabadkőműves volt Winston Churchill, Cecil Rhodes, Horatio Nelson, Arthur Wellington herceg, Sir John Moore, Simon Bolivar, Giuseppe Garibaldi, Franz Joseph Haydn (aki a Deutschland über Alles zenéjét is szerezte), Wolfgang Amadeus Mozart, Johann Wolfgang von Goethe, Voltaire, Giuseppe

283

Mazzini, Mihail Bakunyin, Alekszandr Kerenszkij, Alekszandr Puskin, Benito Juárez és Jose de San Martín is. Az említett hírességek olyan sokfélék és annyira eltérőek, hogy Baigent és Leigh érvelése szerint emiatt „nemcsak hogy lehetetlenné válik a szabadkőművességet valamilyen politikai beállítottsággal azonosítani, de még közös politikai nevezőre sem lehet hozni a tagjait”. A korai szabadkőművesség és a templomos lovagok alapos tanulmányozása során azonban Baigent és Leigh nem figyelt fel a szabadkőművességbe a XVIII. század végén beszivárgó illuminátusokra. Ezzel az áramlattal érkezett a rendbe Hegel és Weishaupt filozófiája, mely szerint „ cél szentesíti az eszközt” és „ szintézishez szükség van két ellentétes erőre”. Az összeesküvés-kutatók világosan leírják, hogy az illuminizált szabadkőművesek minden alkalmat megragadtak ahhoz, hogy ügyüket előrébbvigyék, függetlenül attól, hogy az adott pillanatban melyik oldalon álltak. A szabadkőműves jelmondat - „Ordo ab Chao”, azaz Káoszból Rend -sokak szerint a kőművesség azon törekvésére utal, hogy megteremtse a tudás rendjét a világban uralkodó számos hit és filozófiai irányzat káoszában, azaz létrehozza az Új Világrendet. Epperson magyarázata szerint azonban a jelmondat valójában azt jelenti, hogy „Isten 'káoszát' Lucifer 'rendje' fogja felváltani”. Texe Marrs sokkal világibb alapokra helyezi magyarázatát, szerinte az „Ordo ab Chao” jelmondat az „Illuminátusok Titkos Tana”, mely a Hegel-féle „ krízis esélyhez juttat” elvén alapszik. Marrs állítja: „ káosz megteremtésén munkálkodnak, hogy kihasználhassák a zűrzavar miatt feldühödött és frusztrált emberek kétségbeesett vágyakozását a rend után”. Bramley éppen ennek a rendszernek a korai működését vélte felfedezni a katolikus II. Jakab 1688-as trónfosztása utáni Angliában. Megjegyezve, hogy a Nagy Anyapáholy szabadkőműves fokozatokkal ruházta fel a következő, Hannover-házból származó királyt, Bramley hozzátette, hogy „az angol Nagypáholy határozottan Hannoverpárti volt, és a kényes politikai helyzeteket csupán azzal gondolta elkerülni, hogy támogatta a Hannoverház uralmon maradását. Ha a Testvériség tevékenységének machiavel-lisztikus természetét vesszük alapul, és úgy tekintjük a Nagy Anyapáholyt, mint a Testvériség egyik klikkjét, mely egy vitatható politikai ügynek (azaz a nagybritanniai Hannover-házi uralomnak) az életben tartását szolgálja, akkor arra számíthatunk, hogy a Testvériség hálózatából kinő majd egy olyan klikk, amely az ellenzéket támogatja. És pontosan ez is történt. Röviddel a Nagy Anyapáholy megalapítása után létrehoztak egy

284

új kőműves rendszert [a szabadkőműves jakobitákat], mely nyíltan szembeszállt a Hannover-házzal!” A szabadkőműves összeesküvésekről szóló beszámolók - ilyeneket nehezen találunk a népszerű kiadványokban, s még nehezebb bizonyítani őket - nem korlátozódnak a múlt homályba vesző területére. Egy Ronald Reagan elnöksége alatt lejátszódott esemény, melyet mély hallgatás övezett, világosan bebizonyította, hogy legalább egy (ha ugyan nem több) kőműves páholy munkálkodott az olasz kormány megdöntésén. A botrányos esethez köze volt egy kevésbé ismert csoportnak, a Máltai Lovagrendnek is, mely kapcsolatban állt a szabadkőművesekkel, és megörökölte a régi templomos lovagok katonai fokozatait. John J. Raskob, a Máltai Lovagok Amerikai Rendjét (American Order of the Knights of Malta) megalapító tizenhárom ember egyike az 1930-as évek elején részt vett egy Roosevelt elnök megbuktatását célzó puccskísérletben, mely csak azért fulladt kudarcba, mert Smedley Butler haditengerészeti vezérőrnagy leleplezte a készülődést. A legújabbkori Amerikai Lovagok közé tartozott John McCone és William Casey is; mindketten a CIA igazgatójaként dolgoztak. Casey-t, valamint Reagan első külügyminiszterét, Alexander Haiget egyesek kapcsolatba hozták egy Licio Gelli nevű Lovaggal, aki az 1980-as években egy jelentéktelen olasz szabadkőműves páholy tevékenységét a maffia, a Vatikáni Bank és a CIA segítségével „világméretű fasiszta összeesküvéssé” duzzasztotta. A Propaganda Masonica Due, ismertebb nevén a P2 Páholy Olaszországban jött létre 1877-ben azzal a céllal, hogy kiszolgálja a Rómába utazó olasz szabadkőműveseket. Az 1963-ban szabadkőművessé lett Gelli 1966-ra már magához is ragadta a P2 irányítását és a tagok számát tizennégyről közel ezerre növelte. Nyilvánvaló, hogy voltak segítői. Mino Pecorelli olasz újságíró (maga is P2 tag) azt állította, hogy a P2-t anyagilag a CIA támogatta - a vádat 1990-ben Richard Brenneke, a CIA egyik szerződéses ügynöke is megismételte. Pecorelli később klasszikus alvilági leszámolás áldozata lett: halálos lövést kapott a száján át. Icke szerint a P2 Páholy nemcsak a CIA-val, hanem „ karbonárikkal, vagyis a szabadkőművesek, a maffia és a[z olasz] hadsereg ötvözetével” is kapcsolatban állt. Gelli - akiről egy helyütt így írtak: „Klaus Barbie [náci háborús bűnös] üzleti partnere, Juan Perón [dél-amerikai fasiszta diktátor] pénzügyi támogatója, fizetett CIAinformátor, és Ronald Reagan 1980-as elnöki beiktatásának egyik díszvendége” olyan „titkos szervezetet” hozott létre, amit egy

285

olasz bírósági vádirat a következőképpen jellemzett: „megvolt az a roppant hatalma, hogy olyannyira irányítása alá vonja egy egész ország intézményrendszerét, míg tulajdonképpen államon belüli állammá nem vált”. Gelli ráadásul állítása szerint baráti viszonyban volt a korábbi CIA-igazgató és elnök George Bush-sal, aki egyébként egyesek szerint „tiszteletbeli” P2-tag. 198l-re az olasz hatóságok leleplezték a P2 összeesküvését. Gelli otthonát átkutatva rábukkantak a szabadkőműves összeesküvők neveit tartalmazó listára, melyen három miniszter, negyven parlamenti képviselő, negyvenhárom tábornok, nyolc admirális, nemzetbiztonsági vezetők, négy nagyváros rendőrfőkapitánya, gyárosok, bankárok, ünnepelt szórakoztatóipari hírességek, huszonnégy újságíró, valamint diplomaták és közalkalmazottak százainak neve szerepelt. Találtak egy dokumentumot is „ feszültség stratégiája” címmel; gondosan kidolgozott terv volt arról, hogy hogyan lehet a baloldalnak tulajdonított terrorcselekmények sorozatával elérni, hogy az olaszok végül keménykezű és tekintélyelvű, akár fasiszta kormányzást követeljenek. A terv a „Gladio” operatív műveletből nőtte ki magát, melyet egy James Jesus Angleton nevű CIA-tisztségviselő talált ki a II. világháború után, hogy megakadályozza Olaszországban a kommunista hatalomátvételt. A Gladio-művelet módszerei közé tartozott a maffia és a vatikáni döntéshozók, illetve a CIA és a Máltai Lovagok közötti szövetség létrehozása. Sok kutató állítja, hogy a P2 Páholy mögött álló legfőbb erőt a szigorúan titkos Svájci Nagy Alpesi Szabadkőműves Páholy jelentette, melynek gyakorlatilag minden ember a tagja, aki valamit is számít a bankok országában. Harold Wilson, a korábbi brit miniszterelnök és Bilderberg-tag „zürichi gnómoknak” nevezte az Alpesi Páholy tagjait, és azt állította, hogy nagyobb hatalmuk van, mint bármely kormánynak. A P2 rovására írható számos terrorakció, kezdve a bolognai pályaudvar 1980-as felrobbantásával, melynek során nyolcvanöt ember vesztette életét; valószínűleg szintén hozzájuk fűződik a Pan Am 103-as járatának 1988 decemberi felrobbantása a skóciai Lockerbie fölött. A légitársaság biztosítójának szakemberei által írt, kevéssé ismert jelentés szerint a 103-as járat áldozatai között volt egy csoportnyi CIAügynök, akik Washingtonba tartottak, hogy beszámoljanak felfedezésükről, miszerint a CIA - a P2 tagjainak anyagi támogatásával - drogcsempészettel és fegyverkereskedelemmel foglalkozott a Közel-Keleten. Ezeket a törvénytelen akciókat, csakúgy, mint korábban az Irán-kontra ügyleteket, Washingtonból irányították, a jelentések szerint magasrangú hivatalnokok részvételével.

286

Néhány CIA-ügynök hamarjában a baleset színhelyére érkezett, és állítólag fontos bizonyítékoknak kelt lába nekik köszönhetően. Az összeesküvésekkel foglalkozó Jonathan Vankin író olasz sajtóértesülésekről számolt be, melyek szerint a P2 Páholyt a panamai Amitalia vállalat támogatta anyagilag, és a George Bush által 1989-ben elrendelt panamai invázió részben arra szolgált, hogy megsemmisíthessék a bizonyítékokat, melyek alapján őt, a P2 Páholyt és a CIA-t kapcsolatba lehetett hozni a Pan Am 103-as járatának felrobbantásával. Vankin a fenti állítást „az összeesküvés-elméletek poklából felkeltett újabb démon” megjegyzéssel intézte el, ám ennek ellenére számos apró és érdekes bizonyítékkal szolgált az elmélet alátámasztására. Egyes P2-tagok későbbi olaszországi tárgyalásai során újra és újra felbukkant egy prominens amerikai ember neve, egy olyan emberé, aki szoros kapcsolatban állt az Egyesült Államok-beli titkos társaságokkal. Giulio Andreotti olasz miniszterelnök, aki Gelli közeli barátja volt, és maffiakapcsolatai miatt fogták perbe, tanúként Henry Kissingert nevezte meg. Mi több, a korábbi olasz miniszterelnök, Aldo Moro - akit a Vörös Brigádok nevű baloldali csoport rabolt el és gyilkolt meg 1978-ban - özvegye és egyik közeli üzlettársa is azt vallotta, hogy Kissinger annak idején megfenyegette Morót: ha nem állítja le stabilizációs intézkedéseit, „drágán megfizet érte”. A londoni Independent cikke szerint Moro halálát talán a CIA szervezte meg az olasz kormányzat P2-tagjain keresztül. Mások odáig merészkedtek, hogy azt állították: az egész P2-botrányt a rejtélyes és igen titkos Sioni Rendház vezényelte le. A P2 Páholy esete nagy botrányt kavart Európában, az amerikai sajtóban azonban még akkor is csekély visszhangot kapott, mikor magasrangú vatikáni tisztségviselők mellett Paul Marcinkus amerikai püspök és Kissinger is gyanúsnak bizonyult az ügyben. Michele Sindona és Roberto Calvi, a lázító P2 Páholy két prominens tagja számos megkérdőjelezhető üzlet lebonyolításában vett részt Marcinkus amerikai katolikus püspökkel, aki akkoriban a Vatikáni Bankot felügyelte. Sindonát később azzal vádolták, hogy pénzt mosott a szicíliai és az amerikai maffiának, Calvi pedig eközben a Vatikán pénzét banki és vállalati befektetésekre költötte a világ minden táján, beleértve a hírhedt washingtoni Watergate komplexumot is. Marcinkus és a Vatikáni Bank a Banco Ambrosiano főrészvényesei lettek, mely bank Sindona partnerének, Calvinak a tulajdonában állt

287

(őt vatikáni összeköttetései miatt „Isten bankáraként” emlegették). 1982 derekán, mikor a maffia-szabadkőművesek-fasiszták-Vatikán-együttműködésre egyre inkább fény derült, a már elítélt Calvi Londonba szökött, ahol később a Blackfriars híd szerelőjáratán találták meg felakasztva, és olyan körülmények között, melyek a szabadkőművesek keze nyomára utaltak. Éppen néhány órával korábban esett ki (ha ugyan nem kilökték) az Ambrosiano bank épületének negyedik emeleti ablakából Calvi titkára, Graziella Corrocher, aki történetesen a P2 Páholy könyvelője is volt. 1986-ban Sindonát és egy bűntársát elítélték Giorgio Ambrosoli meggyilkolásának megrendeléséért. A hagyatéki ügyintéző Ambrosolit 1979-ben agyonlőtték, miután Sindona otthonában dolgozva annak iratai között bűncselekményre utaló bizonyítékokat talált. Csupán két nappal azután, hogy Sindonát életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, holtan találták cellájában - ciánmérgezés végzett vele. Bár még mindig vitatott, hogy halála öngyilkosság vagy gyilkosság következménye volt-e, az bizonyos, hogy előtte nem sokkal azt mondta: „Félnek, hogy valami olyan kényes információval szolgálok, amit nem akarnak szétkürtölni”. Marcinkus, miután biztosították afelől, hogy az olasz hatóságok nem fognak eljárást indítani ellene, kegyvesztetten hagyta el a Vatikánt és hazatért az Egyesült Államokba, ahol gyakorlatilag teljesen visszavonult a közélettől. A sors fintora, hogy éppen a Banco Ambrosiano névrokona, milánói Szent Ambrus ítélte el a negyedik században a kölcsönöket terhelő kamatot, mondván, hogy az „természetellenes”. „Frank Hogan New York-i államügyész, aki [a P2-ügy] miatt már számos helyi maffiózó ellen vádat emelt, megpróbálta elérni Marcinkus kiadatását és bíróság elé állítását, de a Fehér Ház közbenjárására próbálkozása kudarcba fulladt” - írta Wilson. Gelli, aki ellen Olaszországban több vádemelés történt, még mindig szabadlábon van és bujkál. Ezek a szabadkőművesek „olyan csalásokért felelősek, melyek Amerika és Olaszország történetének legnagyobb bankcsődjeit idézték elő” - írta Vankin és Whalen, ám ennek a többmilliárd dolláros katasztrófának szinte semmi sajtóvisszhangja nem volt Amerikában. Az összeesküvésekkel foglalkozó brit író, Icke sok más szerző félelmeinek adott hangot, mikor így írt: „Határozottan hiszem, hogy valami hasonló megy végbe az Egyesült Királyságban és sok más országban [talán az USA-ban is?], ami a P2 módszereit és céljait tükrözi”.

288

SZABADKŐMŰVESSÉG KONTRA KERESZTÉNYSÉG

Ha megkísérelnénk ennél is mélyrehatóbban elemezni a szabadkőművesség belső működését és filozófiáját, minden bizonnyal elvesznénk a részletek végtelen sorában és a mindmáig feloldatlan ellentmondásokban. Végül is ez egy titkos testvériség, és kell hogy legyen néhány titkuk. Elég legyen annyit kijelentenünk, hogy a szabadkőművesség jól láthatóan hidat képzett az Ősi Misztériumok rejtett tanításai számára a legújabb korba, s az idők során magára vonta ezzel mind az egyház, mind pedig az állam haragját. A szabadkőműves szerző, Hall világosan ki is jelentette ezt: „ szabadkőművesség tehát nem csupán egy néhány száz éves társadalmi szerveződés; úgy tekinthetjük, mint az ókoriak filozófiai rejtélyeinek és beavatott tudásának folytatását”. Wilmshurst még ennél is lényegretörőbb. Ezt írta: „Mikor a kereszténység államvallássá, az egyház pedig világhatalommá lett, tanainak elanyagiasodása rohamléptekkel megkezdődött, és a századok folyamán egyre gyorsabban folyt. Ahelyett, hogy az egyház olyan egyesítő erőként működött volna, ahogyan vezetői tervezték, a 'világi javakhoz' való kötődése miatt végül bomlasztóvá lett. A visszaélések egyházszakadásokhoz és szektássághoz vezettek [...], miközben a protestáns közösségek és az úgynevezett 'szabad' egyházak sajnálatos módon teljesen elszakították magukat az eredeti örökségtől - képzelt szabadságuk és függetlenségük valójában nem más, mint a saját elképzeléseik börtöne, hiszen nem kötődnek a primitív gnózishoz, vagyis az eredeti megismeréshez, és nem értik azokat a Rejtélyeket, melyeknek mindig mélyebben kell nyugodniuk az adott kor közérthető és népszerű vallási nézeteinél [...]. Miután a hatodik században a Rejtélyeket a háttérbe szorították, hagyományuk és tanításaik titokban, különféle álarcok mögé rejtve fennmaradtak, és e folytonosságnak köszönhetjük mai szabadkőművességünk rendszerét”. Tehát újabb titokra derült fény. A szabadkőművesség és elődei a szervezett vallásra nézve ellenséges és veszélyes tudást adtak és adnak tovább. Bár a szabadkőm űvesség olyan keresztény eszméket vall, mint a testvéri szeretet, az adakozás és az igazság, mégis maguk a szabadkőműves szerzők is világossá teszik, hogy a rend nem a keresztény vallás valamiféle függeléke. A rend legbensőbb titkai, melyek közül néhány - úgy tűnik -szöges ellentétben áll a kereszténységgel, az évek során akkora gyanakvást

289

és aggodalmat ébresztettek, hogy a rend még egy korai egyházi tiltást is magára vont. 1738. április 28-án, alig egy évvel azután, hogy a szabadkőműves Ramsey nyilvánosságra hozta a rend kapcsolatát a törvényen kívüli templomos lovagokkal, XII. Kelemen pápa kibocsátotta híres bulláját, az In Eminentit. Pogánynak és törvénytelennek bélyegezte a szabadkőművességet, és minden hozzájuk csatlakozó keresztény kiközösítéssel fenyegetett. A mai keresztény szerzők ugyanígy elítélik a rendet. „ kőműveseknek csupán egyetlen céljuk van - vonta le a következtetést Epperson -: azért vannak, hogy a kereszténységnek még az írmagját is elpusztítsák [...]”. Mások a szabadkőművességben legjobb esetben is ellentmondásos vallási nézeteket látnak. Still, aki hosszasan tanulmányozta a rendet, 1990-ben ezt írta: „Úgy tűnik, a kőművesség minden aspektusának van egy jó és egy rossz oldala - egy rosszindulatú és egy jóhiszemű értelmezése. Ha valaki keresztény értelmezést keres a szimbólumaiban, az számtalan szabadkőműves kiadványban láthatja igazolva törekvését. De az is könnyen megerősítést nyerhet, aki azt akarja igazolni, hogy a kőművesség tulajdonképpen a deiz-mus egy formája, mely minden hittel és vallással összeegyeztethető”. Ez a megállapítás egybeesik Webster szabadkőműves kutató és szerző 1924-ben írt véleményével: „Az igazság az, hogy általánosságban véve a szabadkőművesség egyszerűen egy rendszer, mely arra szolgál, hogy bármely adott cél érdekében összefogja az embereket - hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy a jelek és jelképek, mint az x és az y az algebrában, számtalan módon értelmezhetőek”. A szabadkőműves szerzők ugyanakkor saját maguk ismerik el, hogy a rend nincs híján a metafizikus gondolkodásnak, sőt nagyon is az isteni megértést célozza. „ felekezetek és szekták korlátaitól megszabadulva [a szabadkő műves] minden hit felett uralmat gyakorol - írta Manly P. Hall. - A szabadkőművesség [...] nem egy felekezet vagy egy tan, hanem az illuminizált elmék titkos hierarchiáján keresztül megnyilvánuló [...] Isteni Bölcsesség egyetemes kifejezése”. Hall úgy találta, hogy a szabadkőművesség „egy világméretű egyetem, mely a lélek szabad művészeteit és tudományait oktatja mindenkinek, aki figyel a szavára”. Állította, hogy a szabadkőműves filozófia több száz vallás hagyományának és évezredek tudásának gyümölcse. Wilmshurst egyértelműen kijelentette, hogy a kőművesség „vallásfilozófiái rendszer, amennyiben az univerzumra és a benne elfoglalt helyünkre vonatkozó tételeket állít fel”.

290

Annak ellenére, hogy Wilmshurst az 1920-as években írt, írásai mintha teljes egészükben a New Age szellemében fogantak volna. Olyan dolgokról beszélt, mint „pozitív energia”, a lélek reinkarnációja vagy újjászületése, vagy az emberi „aura”, melynek fogalmát segítségül hívta a bibliai József sokszínű kabátjának megmagyarázásához is. Sőt egészen odáig ment, hogy kijelentette: „Miképpen a mi Céhszervezetünknek vannak magasabbrendű testületei és tanácsai [...], azonképpen az univerzum szerkezetének hatalmas rendszerében is vannak a magasabbrendű létnek különféle fokozatai: az általunk felfogható világon túl [...] dolgozó és szolgáló menynyei lények hierarchikus rendje”. Mindezek után Wilmshurst hozzátette, hogy a szabadkőműves „titkok” az emberi lélek önelemzésével foglalkoznak, „de ezen a rövid utaláson kívül nincs értelme itt erről többet mondani”. Nyilvánvaló, hogy a nyilvánosság számára nem érhető el minden szabadkőműves titok - a megjelent írásos anyagok gazdag tárháza ellenére sem. Érthető, hogy Still, Epperson, Webster és más szerzők miért gondolták, hogy a szabadkőművesek álnok módon a kereszténység megdöntésén munkálkodnak. Still állítása szerint a szabadkőműves beavatási szertartások „azt a célt szolgálják, hogy fokozatosan és finoman átformálják az ember vallási meggyőződését. A keresztényt arra ösztönzik, hogy lassanként deistává legyen [olyan emberré, aki nem hiszi, hogy Isten földöntúli hatalmával beleavatkozik a földi történésekbe]; a deistából később ateista lesz, majd az ateistából sátánista”. Still egy másik írásában visszavonta kijelentését, hogy a szabadkőművesek sátánisták lennének. Azt állította, hogy a szabadkőművesség istene tulajdonképpen Lucifer, a különbség pedig az, hogy „Lucifer hívei azt hiszik, jót cselekednek, [míg] a sátánisták tudják magukról, hogy romlottak”. Epperson egyetértett a fenti elgondolással, és ezt a következtetést vonta le: „Tehát a Kőműves Rend legbenső titka az, hogy titkos istene Lucifer”. Idézte a szabadkőműves mester, Pike szavait: „Mondjátok el a 32., 31. és 30. fokozatú testvéreknek: a hozzánk hasonló magas fokozatú beavatottaknak az a feladata, hogy a szabadkőműves vallást a luciferi tanok tisztaságában tartsa meg”. Wilmshurst tipikus szabadkőműves sejtelmességgel fejtegette, hogy „ tisztánlátók számára a kereszténység és a szabadkőművesség tana céljában megegyezik, s csupá eszközeiben tér el egymástól. Az egyik azt mondja, 'Via Crucis' [a Kereszt által], a másik pedig azt, 'Via Lucis' [Lucifer által], ám a két út tulajdonképpen egy és ugyanaz”.

291

Ez a hit a két különálló, de egyenlő istenségben fontos érvként szolgál azoknak, akik a szabadkőműveseket közvetlenül összekapcsolják a franciaországi katarokkai és a korábbi gnosztikusokkal, akiket a katolikus egyház irgalmatlanul kiirtott. Mindkét szektát dualistaként ismerték, vagyis híveik a jó és a gonosz, a sötétség és a világosság azonos hatalmában hittek. Érdekes megjegyezni, hogy az 1980-as évek fundamentalista keresztényeiben mekkora megütközést keltett, hogy a Lucis Trust nevű, New York-i székhelyű, adómentes és non-profit 'New Age' szervezet, amely a titkos társaságoknak is kedves témákkal foglalkozott (mint például gazdaság és környezetvédelem), eredetileg könyvkiadóként működött Lucifer Kiadóvállalat néven (Lucifer Publishing Company). Ez a vállalat adta ki a teozófia két szószólója, Alice Bailey és Madame Blavatsky műveit. A Lucis Trust vezetői később így nyilatkoztak: „Lucifer nevét itt 'a fény hozója' vagy 'hajnalcsillag' értelemben használjuk, aminek semmi köze sincsen a Sátánhoz, ahogy azt konvencionálisan értelmezik”. Azzal az elgondolással ellentétben, hogy Pike és szabadkőműves társai egyszerűen titkos sátánimádók lettek volna, több szabadkőműves író is azt hangoztatja, hogy sokkal komplikáltabb dologról van szó. Még a szabadkőműves-ellenes Epperson is elismerte, hogy Pike nagyon is behatóan tanulmányozta témakörét, amit a következő, Pike Magnum Opus című könyvéből vett idézettel támaszt alá: „Mind elismerték a különböző feladattal felruházott két istenség létét: a természetben fellelhető jóért az egyik, a gonoszságokért pedig a másik volt a felelős. Az előbbi az „Isten”, az utóbbi a 'Démon' nevet kapta. A perzsák vagy zoroaszterek az előbbit 'Ormuzd'-nak, az utóbbit 'Ahriman'-nak hívták, s az első a Fény, a második a Sötétség természetével bírt. Az egyiptomiak az elsőt Ozirisznek, a másikat, örök ellenségét Typhonnak nevezték”. Still így magyarázza a dolgot: a Lucifer-hívők szerint Istennek kettős természete van, az egyik a szerető fél, Lucifer, a másik a gonosz, Adonáj, s bár mindkettőnek azonos a hatalma, de ellentétes a szándékuk. „Ezt a kettősséget szimbolizálja a buddhisták kör alakú jin-jang jele, és a szabadkőm űves páholyokban vagy épületekben látható fekete-fehér, sakktáblára hasonlító padlómozaik is” - írta. A szabadkőműves Pike azt írta, hogy Adonáj (Isten egyik bibliai neve) nem más, mint Ozirisznek, a szabadkőműves hagyományokban is előkelő helyet elfoglaló egyiptomi napistennek a riválisa. Néhány szabadkőművesség-ellenes író az ősi egyiptomi szimbólumok szabadkőműves használatában a pogány napisten-tisztelet visszatértét lát-

292

ta. Pike azonban „Erkölcs és dogma” (Morals and Dogma) című, szigorúan a szabadkőművesség belső magjának szóló könyvében világosan kijelenti, hogy a nap tisztelete csupán egy korábbi hit meghamisítása, elkorcsosult formája volt. „Évezredekkel ezelőtt az ember a napot tisztelte. [...] Eredetileg azonban az égitest [vagyis naprendszerünk napja] mögé, a láthatatlan Istenre tekintettek [...]. A Nap [a láthatatlan Isten] tisztelete az antikvitás összes vallásának alapjául szolgált” - írta. A rejtély eloszlani látszik, ha a kérdést behatóbban tanulmányozva megtudjuk, hogy a Világegyetem Nagy Építőmestere egy legfelsőbb alkotó lény, míg Pike szerint „[Ozirisz,] a Napisten [...] nem teremtett semmit”. A szabadkőműves szerzők különbséget tesznek a nap mint égitest és a „Nap” mint isten között, mely utóbbi - úgy vallják - a fény hozója. A fény ajándéka - mivel a fényt általában a tudással azonosítjuk - nagy tiszteletnek örvend a szabadkőműves rítusokban. Igen érdekes, hogy a „Hajnalcsillag” és a „Fény Hozója” megnevezés egyes esetekben Jézusra utalt. Leszögezhetjük tehát, hogy az egyik központi szabadkőműves titok az ősi gnosztikusok és katarok hitét tükrözi, mely szerint egyetlen nagy alkotó kozmikus Isten létezik, akire a szabadkőműves irodalomban a Világegyetem Nagy Építőmestere néven utalnak, de ennek az istenségnek két ellentétes arca lehet. Rejtve bár, de megjelenik ebben az álláspontban az az elgondolás, hogy a messzi múltban a Földön „istenek” jártak, jobban mondva a héber Bibliában és az annál is korábbi babilóniai és sumér legendákban említett nagyhatalmú, nem emberi származású teremtmények. Egyes hagyományok szerint ezek az „istenek” hozták el az emberek számára a civilizációt és a tudományt. Azt, hogy a szabadkőművesek belső magja ismerte a tudomány és a metafizika törvényeit, jól példázza, hogy mennyire tisztelték a Hermész Triszmegisztosz neve alatt összegyűjtött görög írásokat (ezeket Platón tanítványai nevezték el így a görög Hermész isten után, aki az alkímia és a geometria atyja). A szabadkőművesek filozófiája visszanyúlt Pithagorasz-hoz is, aki többek között igen nagy benyomást tett Platónra, Cecil Rhodes és John Ruskin bálványára. Mind Pithagoraszról - aki azt állította, hogy a Föld kering a Nap körül -, mind pedig a hermetikus írásokról azt tartották, hogy a bibliai Özönvíz előtti időkből származó titkos „tudományból” indultak ki. Hermész, akit az egyiptomiak Thot néven istenként tiszteltek, és úgy hitték, behatóan ismeri az isteneket és a csillagokat, ezt vallotta mint alapelvet: „Amiképpen fönt, azonképpen alant is”. E jelmondat a világegyetem egységé-

293

ről való tudásra utal, és nagy hasonlóságot mutat Albert Einstein egységes térelméletével. „ legkisebb sejttől a legnagyobb kiterjedésű galaxisokig egy ismétlődő geometriai törvényszerűség uralkodik, és ezt az ember már az idők kezdete óta tudja” magyarázta Laurence Gardner. Wilmshurst állította, hogy ha az ember eléri a „kőműves mesterség csúcsát”, akkor „tudatára ébred annak, hogy ő maga a világegyetem mértéke, és megérti, hogy a föld és az ég és azok minden eleme exteriorizációja, kivetített képe az önmagában lakozó ugyanolyan valóságnak”. Az alkímia „hermetikus tudomány” néven vált ismertté, s a szabadkőművességnek is vannak hermetikus ágai és hermetikus rítusai. Az alkímia mitikus és mágikus gyakorlata az egyiptomiaktól származik. „Több volt ez tudománynál - magyarázta Picknett és Prince. - Gyakorlata egymással összefüggő tevékenységek és gondolkodásmódok sűrű szövevényéből állt, és részét képezte minden a mágiától a kémiáig, a filozófiától és a her-meticizmustól a szent geometriáig és a kozmológiáig. Olyan területeket is kutatott, mint a manapság génkutatásnak nevezett tudomány, vagy az öregedés folyamatát késleltető, illetve a fizikai halhatatlanságot biztosító módszerek”. „Kétségtelen, hogy az úgynevezett [szabadkőműves] Felsőbb Fokozatok némelyikében kézzelfoghatóan megjelenik a hermetikus tanok hatása. Ez egyszerűen tagadhatatlan” - írta Mackey szabadkőműves történész. Ez a hermetikus hagyomány pedig a szabadkőművesség testvérének tekinthető titkos társaságban, a rózsakeresztesek rendjében összpontosult.

A RÓZSAKERESZTESEK

Néhány kutató úgy gondolja, hogy a szabadkőművesség a rózsakeresztesek korábbi misztikus hagyományaiból nőtte ki magát. A rózsakeresztes rend titkos testvériség, mely állítólag az ókorba visszanyúló tudásból táplálkozik. A Franciaországban ma hozzáférhető dokumentumok szerint a Rózsakereszt Rendje nevű szervezetet 1188-ban alapította Jean de Gisors, a szabadkőművesek előfutárának tekinthető templomos lovag, aki az angol II. Henrik vazallusa és Sion Rendjének első független nagymestere volt. Néhány korunkbeli szerző szerint azonban a rózsakeresztesség és a szabadkőművesség kezdetben két különböző filozófiai irányzat volt, és csu-

294

pán az illuminátus befolyás jelentkezésével egyidőben, a XVIII. század alkonyán egyesültek. Bármi légyen is az igazság, annyi bizonyos - amint azt Mackey is megerősíti -, hogy „az európai kontinensről a XVIII. század derekán beáramló rózsakeresztes tanok bizonyos részeit szinte teljesen magukba olvasztották [a szabadkőművesség] Legfelsőbb Fokozatai (Hautes Grades)”. Bár a rózsakeresztesek az ősi Egyiptomból és még annál is korábbról eredeztetik magukat, nevük csak 1614—15-ben, két tanulmány megjelenésének köszönhetően került előtérbe. Az egyik, a Fama Fraternitatis Rosae Crusis („Jelentés a rózsakeresztes testvériségről”) címet viselő mű sokak szerint Christian Rosencreutz (szó szerint „rózsás kereszt”) munkája, aki a könyvben részletesen beszámol a Szentföldön és a Földközi-tenger térségében tett utazásairól, melyek során ezoterikus keleti tudásra tett szert. Miután a megvilágosodott spanyol szekta, az Alumbrados körében folytatta tanulmányait, Rosencreutz visszatért Németországba, ahol megalapította a Rózsakereszt Rendjét. A rend nevét számtalan módon értelmezték, többek között a Rosencreutz névből eredő szójátékként, a latin „ros” (harmat) és „crux” (kereszt) szavak kombinációjaként, a „fény” (és így a tudás) kémiai szimbólumaként, vagy éppen Jézus véráztatta keresztjére vagy a templomos lovagok pajzsán látható vörös keresztre tett utalásként. Mirabeau grófja, a francia forradalom szabadkőműves vezéralakja szerint a rózsakeresztes rend nem mást takar, mint a törvényen kívül helyezett, új név alatt működő templomos lovagokat. A „Rózsakeresztes kiáltványok” néven ismertté vált fiktív tanulmányok felfedték e titkos testvériség létezését, s a felvilágosodás korának eljövetelét, valamint ősi titkok feltárulását ígérték. Az írások nagy valószínűséggel Johann Valentin Andrea német lutheránus egyházfi művei voltak, aki körbeutazta Európát, mielőtt Brunswick hercegének lelki tanácsadója lett - a hercegről pedig tudjuk, hogy magasrangú kőművesként ő elnökölt a wilhelmsbadi szabadkőműves konferencián, s a hessen-kasseli IX. Vilmossal és a Rotschildokkal is kapcsolatban állt. Mackey szerint Andrea azért eszelte ki e tanulmányokat, hogy a hatásukra létrejöjjön egy társaság, melynek segítségével „embertársainak körülményei jobbá válhatnak, és az egyház száraz, meddő teológiájából valami sokkal élénkebb, aktívabb, emberibb rendszer születhet”. Egy harmadik, igen furcsa rózsakeresztes kiadvány, a Christian Rosencreutz tollából született „Vegyi házasság” (Chemische Hochzeit) oly-

295

annyira tömve volt a kiközösített templomos lovagokra való szimbolikus utalásokkal, hogy a katolikus egyház a Rózsakeresztes kiáltványokkal egyetemben betiltotta. Egy s Rózsakeresztesek korai német rózsakeresztes társaság, az Aranyé Rendje lett az alapja a későbbi Szigorú Engedelmesség Rendje nevű szabadkőműves páholynak, mely aztán évekkel később az illuminátusok rejtekéül szolgált. Az egyház úgy tekintett a rózsakeresztesekre, mint sátánistákra, akik szerződéseket kötnek az ördöggel és gyermekeket áldoznak neki. Mások viszont a jelenkor tudományos kutatásainak előfutárait és ősi titkok őrzőit látták bennük. A prominens rózsakeresztesek sorába tartozott Dante Alighieri (az Isteni színjáték szerzője), dr. John Dee (tudós,Erzsébet I. „007”-es ügynöke), Robert Fludd (aki részt vett az I.Jakab angol király számára készülő angol Biblia-fordításban) és Sir Francis Bacon, akinek írásai az amerikai gyarmatosítást is inspirálták. Bár Leonardo da Vinci a rend születése előtt élt, Picknett és Prince benne is a rózsakeresztes ideál megtestesülését vélte felfedezni - szerintük például ő készítette a híres torinói leplet, mégpedig egy korai fotográfiai eljárással, saját vonásait használva modellként. A legtöbb kutató számára a rózsakeresztes mozgalom meghatározó erőt képviselt a tudományos racionalizmus és az egyházi dogmák között folyó harcban, mely a Szent Római Birodalom bukását, a protestantizmus és az anglikán egyház megjelenését, valamint a reneszánsz születését eredményezte. Picknett és Prince szerint „nem túlzás azt állítani, hogy a rózsake-resztesség maga volt a reneszánsz”. Gardner mindehhez hozzáfűzte, hogy „ [protestáns] reformációt követően a rózsakeresztes rend óriási szerepet játszott az új, szellemileg tudatosabb környezet létrehozásában. Az emberek felfedezték, hogy a római püspökök apostoli eredete szemenszedett hazugság, s hogy az egyház szándékosan meghamisította Jézus élettörténeté Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a rózsakeresztesek - a korábbi katarokhoz és templomosokhoz hasonlóan - olyan ősi tudásnak vannak birtokában, melyben több az igazság, mint a római egyház tanaiban”. A protestantizmus megjelenése azonban semmit nem változtatott a korabeli közfelfogástól eltérő gondolkodók ellen irányuló erőszakon. Gardner szerint a sors fintora, hogy „ rózsakeresztes tudósok, csillagászok, matematikusok, hajósok és építészek éppen a rosszindulatú protestáns vezető rétegek áldozatai lettek. Az anglikán egyházfők pogánynak,

296

okkultistának és eretneknek bélyegezték őket, éppen úgy, mint korábban a katolikusok”. Így tehát a racionalista humanista rózsakereszteseket az egyház illegalitásba kényszerítette. A szabadkőműves Nagy Anyapáholy 1717-es megalapításának idejére Christopher Wren és Elias Ashmole rózsakeresztes vezetők már mélyen a rendbe ágyazták a rózsakeresztes alapokon nyugvó spekulatív kőművességet. Webster szerint az elismert rózsakeresztes Ashmole hozta létre a három ma is létező alapvető kőműves fokozatot, melyet a Nagy Anyapáholy is átvett. A XIX századi szabadkőműves szerző, J. M. Ragon szintén azt állította, hogy a rózsakeresztesek és a szabadkőművesek ezidőtájt olvadtak össze, s ráadásul a londoni Masons' Hall egyazon termében találkoztak. „Egykor nyilvánvaló különbség volt kőművesek, rózsakeresztesek és az olyan szervezetek között, melyek templomos eredetet mondtak magukénak, ám [...] 1750 után az összes ilyen csoport hirtelen annyira szorosan összefonódott, hogy tulajdonképpen teljesen egynek tűntek” - írta Picknett és Prince. Két egymással vetélkedő rózsakeresztes rend még mindig aktívan működik az Egyesült Államokban. Mindkettő állítja, hogy az ősi Egyiptomból rászármazott titkokat őriz, s mindkettő a vallásos fundamentalisták gúnyának és megvetésének tárgya. Egyes rózsakeresztes kiadványok valóban olyan tudásról tettek tanúbizonyságot, mely messze az alapítók kora előttről származik. Gardner leszögezte, hogy a rózsakeresztes filozófia Platónon és Pithagoraszon keresztül egészen III. Tuthmózisz egyiptomi fáraó misztikus iskolájáig vezethető vissza, azaz Krisztus előtt körülbelül 1500 évre. Ez az eredeztetés egybevág Webster eredményeivel. 0 úgy találta, hogy „ rózsakeresztesség a pátriárkáktól a görög filozófusokon keresztül ránk maradt titkos ősi tradícióknak, illetve a zsidók első Kabbalájának az ötvözete”.

MEGJEGYZÉSEK A XX. századi háborúkhoz és konfliktusokhoz hasonlóan a titkos társaságok lázító és manipulációs tevékenységét felfedezhetjük korábbi felkelések és forradalmak esetében is, így például az Észak és Dél közti polgárháborúban vagy a francia és az amerikai forradalomban.

297

Az amerikai polgárháború esetében nyilvánvaló, hogy mind Északon, mind pedig Délen európai ügynökök szították az erőszakos cselekményeket. Áskálódásuk termékeny talajra talált az olyan helyi fanatikusokban, mint John Wilkes Booth, a titkos Arany Kör Lovagjai tagja. A mindenütt jelenlévő Rothschildok által vezetett európai bankárok és uzsorások mindkét oldalt finanszírozták. A polgárháború tulajdonképpen nem más volt, mint az irányításért folyó küzdelem az európai bankárok és Abraham Lincoln között - ő volt ugyanis az egyetlen ember Amerikában, aki felfogni látszott a tét nagyságát. Mihelyt kitört a háború, Nagy-Britannia és Franciaország Kanadába és Mexikóba összpontosította haderejét, és csak az alkalomra várt, hogy kiaknázhassa a helyzetet. Tervüket, hogy felbomlasszák az Egyesült Államokat, csupán az hiúsította meg, hogy Lincoln elnök kiadta Felszabadító Nyilatkozatát a konföderált államok rabszolgáinak felszabadításáról, s ezzel a rabszolgaság kérdését állította a konfliktus középpontjába; valamint az orosz flotta csendes beavatkozása. Mindez visszalépést jelentett az európai titkos társaságoknak, melyek 1789 és 1799 között sikeresen szétzúzták Franciaországban az egyházat és a monarchiát. Tagjaik először a jakobinus társaságok lázító tevékenységével, később fizetett ügynökök segítségével (akik a csőcselék élén megrohanták a Bastille-t és az arisztokraták lakásait) szították a forradalmat és a rákövetkező rémuralmat. A szabadkőművesek, és különösen az új „illuminizált” páholyok szerepe Franciaország tragédiájában egészen szembetűnő volt. Néhány szabadkőműves kiadvány büszkén vállalta fel részüket az eseményekben. Számos szabadkőműves, Thomas Jefferson amerikai elnököt is beleértve, a francia forradalom mellett a fiatal Egyesült Államokban forrongó lázadásokat is támogatta. Dokumentumokkal alátámasztható a szabadkőművesek szerepvállalása az amerikai szabadságharcban is, hiszen még a Nagy-Britanniától való elszakadás előtt sok telepes csatlakozott a brit „tábori páholyokhoz”. Igen valószínű, hogy a hatalmas erőfölénnyel rendelkező brit hadsereg nem kívánt „testvérháborúba” bocsátkozni, s ezért nem is erőltették oly nagyon a háborút a szedett-vedett gyarmati lázadók ellen, így biztosítva felkelésük sikerét. A szabadkőművesség számára - mely a szabadságharc után befolyásos hatalmi tényező lett - komoly visszalépést jelentett William Morgan kapitány elrablása 1826ban. A szabadkőműves-ellenes mozgalom gyanakvó

298

tagjai több éven keresztül jelentős létszám- és presztízsveszteséget okoztak a rendnek. Mindez mégsem számított igazán, hiszen a német illuminátusok történetéről szóló dokumentumok világossá teszik egy olyan titkos társaság létezését, melynek célja mindenféle kormány és egyház megbuktatása volt. Az illuminátus rend ellen hozott törvények ellenére a tagok egyszerűen elrejtőztek a szabadkőművesek között. Elképzeléseiket a Cecil Rhodes-féle Kerekasztal-társaságokon keresztül terjesztették, melyeket a befolyásos Frankfurti Páholy támogatott - ez utóbbi viszont a hesseni uralkodóház, a Rothschildok és barátaik irányítása alatt állt. Saint-Germain grófja és más „mágusok” a Közel-Keletről származó ősi tudást oltottak a szabadkőművesség belső magjába. E tudás részét képezték például a Jézus életéről szóló bibliai történetre vagy az emberiség eredetére és céljaira vonatkozó titkos tanítások, s ezek nagyrészt ellentétben álltak a kor egyházi dogmáival. Olyanynyira, hogy a szabadkőművesség sok kritikusa - úgy régen, mint ma - keresztényellenességgel, sőt egyenesen sátánizmussal vádolja a rendet. Az ilyen vádak teljes titoktartást tettek szükségessé, mivel az egyházat elhagyókra nagyon sokáig számkivetettség, sőt esetenként fizikai bántalmazás várt. A titkolózás a titkos társaságok mindennapi gyakorlata maradt egészen a huszadik század végéig, amikor lelepleződött az olasz P2 Páholy (Propaganda Due) tagjainak fasiszta összeesküvése, melyben érdekelt volt a Vatikán, bizonyos nagy bankok, a maffia és a CIA is. A szabadkőművesek titkai bizonyára nagyon mélyrehatóak és fontosak, ha a tagok évszázadokon keresztül a hivatalos és egyházi tiltás és elnyomás ellenére is kitartóan védelmezték és terjesztették tudásukat. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a nagyrészt rituális jelképrendszereken és szimbólumokon keresztül fennmaradt tudás az ősi Egyiptom előtti időkből származik. Nagy jelentőséggel bír az a tény, hogy oly sok ezoterikus hit vezethető vissza Egyiptomba, illetve pontosabban Perzsia ősi kultúráihoz. Sajnos azonban a filozófiáról, mágiáról vagy vallásról szóló értekezések mindig igen hamar beleragadnak a meghatározások, értelmezések és magánvélemények ingoványába. Ami kétségbevonhatatlan tény, az az, hogy mind a szabadkőművesség, mind a rózsakeresztesség tanai jelentőségteljes, a történelem előtti időkből származó elemeket tartalmaznak. Ezeket az Ősi Misztériumokkal kapcsolatban fogjuk közelebbről szemügyre venni.

299

Először azonban azt kell megvizsgálnunk, hogyan kerültek a szabadkőművesség eszmerendszerébe ezen ősi tudásnak a szálai. Úgy tűnik, a középkori lovagok egy csoportjának, a legendás templomos lovagoknak a felfedezései jelentették az ősi titkok egyik legbővebb forrását.

300

NEGYEDIK RÉSZ

KORAI TITKOS TÁRSASÁGOK

A templomosok üldöztetésének, majd teljes megsemmisítésének egyik fő oka kétségkívül a kereszténység korai történetével kapcsolatos ismereteikben rejlett. (Manly P. Hall szabadkőműves filozófus)

302

A Római Birodalom bukását követő sötét korszakban egyetlen vallás jutott egyeduralomra a nyugati világban: a kereszténység. Bár hivatalosan Jézus Krisztus tanításain alapul, a mai tudósok az antik görög, egyiptomi, babiloni eszmerendszerektől kezdve a még ezeknél is régibb sumér kultúráig vezetik vissza a kereszténység kialakulását. Az elmúlt években előkerültek a Jézust megelőző időkből származó, elveszettnek hitt írások, melyek fontos adatokat szolgáltattak Jézussal és korával kapcsolatos tudásunk hiányosságainak kitöltéséhez. Mivel Jézusról nem rendelkezünk első kézből származó beszámolókkal, évszázadokon át folytak a keresztény hit és tanítás fölötti keserű viták, attól kezdve, hogy a középkorban az „egyetemes” szent római katolikus egyház világi hatalomra tett szert. Konstantinápoly 1453-as bukásáig a nyugati világban a római katolikus egyház számított a legfelső hatalomnak. A Vatikán pénzt és áldást osztva tartotta uralma alatt a királyokat és királynőket, az átlagemberek életét pedig a kiátkozástól való félelem és a hírhedt inkvizíció révén irányította. A papság Európa legtehetségesebb és legkiválóbb embereit buzdította harcra Istenért és hazáért, így a keresztény Európa egymás után indította a keresztes hadjáratokat a közel-keleti Szentföldet birtokló muzulmánok ellen. A végtelenül megerősödött egyházi hatalmat tovább központosították. Az imént említett kiváló férfiak közül néhány olyan titkos hagyományok tudója volt - különösen Dél-Franciaország területén, amihez bizonyos legendák társultak Mária Magdolnáról és leszármazottairól -, melyek szöges ellentétben álltak az egyház tanításával. Számukra a keresztes hadjáratok kiváló alkalmat adtak arra, hogy a Szentföld visszaszerzésével egyidőben e hagyományok hitelességét felkutassák. Néhány kutató megkockáztatja, hogy e titkolt tudás kutatása akár a keresztes hadjáratok mozgatórugója is lehetett. Gerard de Sede francia író szerint Remete Peter, akinek Szent Bernáttal együtt köztudottan jelentős szerepe volt az első keresztes háború elindításában, magántanítója volt Gottfried Bouillonnak, e keresztes hadjárat vezetőjének, akit később a templomos lovagokkal hoztak összefüggésbe. A Szentföldön járva a keresztesek valóban találtak bizonyítékokat egyes eretnek tanokra, melyek a korábbi hagyományokat támasztották alá - főként a DélFranciaország területén elterjedteket -, viszont eltértek az egyház tanításától. Ez volt az az ellentét, ami olyan társaságok alapításához vezetett, amik titoktartással védekeztek a római katolikus egyház ellen; az

304

pedig „cserébe” egyre erőszakosabb eszközökkel kezdte védelmezni ortodox tanítását. Számos újabb beszámoló szerint a kereszteseknek legalább egy csoportja többet hozott magával Európába az eretnek mendemondáknál; állítólag egyes egyházi hittételek súlyos hibáira és kétszínűségére utaló komoly bizonyítékokkal tértek vissza. Ezek a keresztesek később eretnekként és istenkáromlóként váltak ismertté, s az egyház kísérletet tett elpusztításukra. Ők voltak a templomos lovagok, kiknek hagyománya ma is tovább él a szabadkőművességben.

A TEMPLOMOS LOVAGOK 1118-ban Salamon Temploma és Krisztus Szegény Lovagjainak Rendje néven vallásos-katonai lovagrend alakult: kilenc francia keresztes vitéz a jeruzsálemi Balduin király elé járult és engedélyt kért, hogy védelmet nyújthasson a Szentföldre utazó zarándokoknak. Arra is megkérték a királyt, hogy hadd rendezkedjenek be Salamon templomának romjai közt. Kérésük teljesült, s a rend A Templom Lovagjai néven vált ismertté, nem sokkal később pedig már csak templomos lovagokként emlegették őket. A hagyományos történelemkönyvek kevés figyelmet szentelnek a lovagoknak, és jövőt formáló szerepük is többnyire csak a lábjegyzetekben kapott helyet. Köztudott, hogy a rend felvirágzott és rendkívül meggazdagodott, megerősödött, mígnem 1307ben felmorzsolta őket az irigykedő francia király és a templomosok titkaitól rettegő pápa. Mint a történelemben oly sokszor, itt sem csupán annyiról van szó, mint amennyit a nagyközönség tudomására hoztak. A templomosok megsemmisítésével az egyház megpróbálta eltüntetni a rendre és annak titkaira utaló összes nyomot - márpedig e titkoknak közük volt a kereszténység legmélyebb rejtelmeihez, olyannyira kényes kérdésekhez, hogy a templomosokat annak az egyháznak kellett elpusztítania, amelyik felszentelte őket. A közelmúltig a templomosok eredetével kapcsolatos ismeretek nagy része Guillaume de Tyre frank történésztől származott, aki több mint ötven évvel az események után írta meg a történteket. Beszámolói vázlatsze-rűek, hiányosak, s talán néhány helyen még hibásak is. Ma számos tudós-

305

nak köszönhetően a történet kezd kikerekedni, és lassan a templomosok szerepe is átértékelődik. Akkoriban az egész közel-keleti térség forrongott. 1099-ben az első keresztes háború lovagjai Gottfried Bouillon vezetésével elfoglalták Jeruzsálem szent városát a muzulmánoktól, és ugyanazon név alatt keresztény királyságot teremtettek. Azonban a vidék közel sem volt békés, így a Földközi-tenger keleti kikötőiből a Szent Városba való utazás igencsak veszélyesnek számított. Így történt, hogy a kilenc lovag kérelemmel fordult Le Bourg-i II. Balduin jeruzsálemi királyhoz, hogy katonai rendet alapíthassanak, va-la-mint hogy megszállhassanak a királyi palota keleti szárnyában. A palota szomszédos volt a Salamon király templomának helyén épült, nem sokkal azelőtt elfoglalt Al-Aksza mecsettel. Balduin király beleegyezett, sőt kisebb illetményt is fizetett nekik. Ez néhány kutató szerint arra utal, hogy a király valahonnan tudomást szerzett valódi tevékenységükről. A lovagokat Hugh de Payens (egy nemesember, aki unokatestvérének, Hughes champagne-i grófnak a szolgálatában állt) és Andre de Montbard (a később ciszterci Szent Bernát néven ismertté vált Clairvaux-i Bernát nagybátyja) vezette. Montbard is Champagne grófjának hűbérese volt. Az eredeti lovagok közül legalább kettő, Rosal és Gondemare, ciszterci szerzetes volt a jeruzsálemi utat megelőzően. Valójában a társaság összes tagját szoros családi és politikai szálak kötötték a ciszterci szerzetesrendhez és a flamand királyi családhoz. „Payens és kilenc társa mind vagy Champagne-ból, vagy Languedoc-ból származott (közöttük volt Provence grófja is), és eléggé nyilvánvaló, hogy nagyon konkrét szándékkal indultak a Szentföldre” - írta Picknett és Prince. Provence tartomány Languedoc szomszédságában fekszik, és magában foglalja Marseille-t - márpedig állítólag itt érkezett Európába Mária Magdolna Jézus Krisztus keresztrefeszítése után. Chartres püspöke egy 1114-es levélben gratulált Champagne grófjának, amiért az csatlakozni kívánt „Krisztus katonáihoz” (la Milice du Christ) - amely szervezet pedig a templomos lovagok előfutára volt. Mi több, Graham Hancock bebizonyította, hogy Payens és Champagne 1104-ben együtt utazott a Szentföldre, majd 1113-ban szintén együtt érkeztek vissza Franciaországba. Ez azt támasztja alá, hogy a rend alapítására vonatkozó terveket már évekkel azelőtt elkezdték kidolgozni, hogy Balduin király elé járultak volna.

306

Ironikus módon később maga Champagne grófja is csatlakozott a templomosokhoz, s ilymódon saját hűbéresének alattvalójává vált. E furcsaság egyik magyarázata - s egyben alapvető jellemzője is a rendnek -, hogy a templomosok hűségesküjüket nem a királynak vagy nagymesterüknek tették, hanem vallási jótevőjüknek, Bernát clairvaux-i apátnak, aki e magas rangra emelkedése után is támogatta a csoportot. 1174-ben avatták szentté. Fennállásának első kilenc évében e nem hivatalos rend nem toborzott új tagokat. Furcsa dolog ez egy olyan kis csoport esetében, ami a Jeruzsálembe vezető utak védelmét vállalta fel. Ezen kívül a zarándokok megvédésére már előzőleg vállalkozott egy másik rend is, mégpedig a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrend, akik „ispotályosok” néven kerültek be a köztudatba. Egyszerűen abszurd állítás, hogy kilenc lovag hatékonyan tudta volna ellenőrizni a Jeruzsálembe vezető utakat. Nyilvánvalóan egészen más oka volt a templomosok Szentföldre utazásának. Nem erőltették meg magukat az utak őrzésében; ezt inkább az ispotályosokra hagyták. Szívesebben maradtak szálláshelyük közelében, és kincsek után kutattak az első állandó héber templom romjai alatt. Salamon első templomát valójában édesapja, a bibliai David király tervezte, és Salamon király építette fel körülbelül háromezer évvel ezelőtt Jeruzsálemben a Mórijahegyen. A jeruzsálemi templom megépítése előtt a héber templom, amely állítólag az Egyiptomból való kivonulás óta Jahve lakhelyéül szolgált, egy egyszerű sátor volt. Hagyományosan ebben a hordozható templomban tartották a frigyládát, az Istennel való kapcsolattartás eszközét. Templomuk egyik héber neve „hekal” volt, ami sumerul „nagy ház”-at jelent. Néhány szakértő állítja, hogy Salamon temploma „szinte egy az egyben annak a sumér templomnak a másolata, amit Ninurta istennek emeltek ezer évvel korábban”. Salamon temploma a babiloni hódításkor, nagyjából Kr. e. 586-ban elpusztult, majd Zorobábel király építette újjá, miután a zsidók visszatértek a fogságból. Az új tervek alapvetően Ezékiel próféta látomása alapján készültek (aki az Ótestamentumban egyébként a repülő szerkezetekhez fűződő élményeiről is írt). Jézus idejében nagymértékben átalakították Zorobábel templomát, ami ezután Nagy Heródes templomaként szolgált. Alig négy évvel elkészülte után, Kr. u. 70-ben a templom elpusztult a rómaiak elleni zsidó felkelés idején. Ma a zsidó templomok maradványai a

307

Sziklatemplom-mecseten belül találhatók, ami Mekka és Medina után az iszlám legszentebb sírhelye. A templomosok kétségkívül alapos kutatómunkát végeztek. 1894-ben a Charles Wilson hadnagy vezette angol királyi mérnökök egy csoportja templomosokra utaló nyomokra bukkant a Mórija-hegy gyomrában található üregek feltérképezése közben. Találtak boltozatos folyosókat záróköves boltívekkel, ami jellegzetesen templomos építészeti megoldás. Több tárgyi leletet is találtak: egy sarkantyút, egy kard és egy lándzsa darabjait, és egy kis templomos keresztet. Ezeket Skóciában állították ki, ahol mind a mai napig láthatók. Több beszámoló szerint a templomosok ásatásaik közben olyan titkos ismereteket tartalmazó tekercsekhez jutottak, amik valószínűleg Jézus életével, valamint az esszénusokhoz és gnosztikusokhoz fűződő kapcsolataival foglalkoznak. Állítólag a legendás mózesi kőtáblák és más szent ereklyék is hozzájuk kerültek - talán még a frigyláda és Longinus lándzsája is. Ezeket használhatták arra is, hogy a római egyházzal szemben mint másik hiteles vallási szervezetet állítsák be önmagukat. Ezeket a beszámolókat megerősíti egy rézbe vésett dokumentum, amit az 1947ben, a Holt-tenger északnyugati partján, Kumránnál talált holttengeri papirusztekercsek között fedeztek fel. A „réztekercs”, amit az 1950-es évek közepén fordítottak le a Manchesteri Egyetemen, nem csupán temérdek aranyról és kincset érő iratokról tesz említést, hanem azt is leírja, hová rejtették ezeket: a Salamon temploma alatti templomos ásatások helyére. A tekercs nyilvánvalóan több példány egyike lehetett, egy másik pedig akár a templomosok kezébe is kerülhetett. A „réztekercs” valóságos kincskereső térkép, mivel részletes útbaigazítást adott az elrejtett héber kincsek megtalálásához. Hancock szerint a templomosok kutatásai csak részben jártak sikerrel. „Ha a templomosok megtalálták volna a frigyládát, bizonyosan diadallal hozták volna vissza Európába. Mivel ez nem történt meg, így bátran merek arra következtetni, hogy nem találták meg” - írta. Elmélete szerint a frigyládát már régen Etiópiába szállították, ahol máig is rejtőzik. Laurence Gardner szerint a templomosok az aranyon kívül „rengeteg régi héber és szír nyelvű kéziratos könyvet is találtak [...], melyek közül több az evangéliumok előtti időkből való, így első kézből származó beszámolókat nyújt, mindenféle egyházhatósági szerkesztgetés nélkül. Elterjedt nézet volt, hogy a lovagok olyan tudás birtokában voltak, ami elhomályosította az ortodox kereszténységét, mivel e tudás révén biztosak le-

308

hettek abban, hogy az egyház mind a szeplőtelen fogantatást, mind pedig a feltámadást félremagyarázta”. Újonnan szerzett vagyonuk és az, hogy elveszettnek hitt dokumentumok birtokában voltak, magyarázatot adhat arra, hogy a megszeppent egyházi vezetők hirtelen elfogadták a templomosokat. Knight és Lomas szerint „nyilvánvaló, hogy a templomosok birtokában voltak a lehető legtisztább, a szinoptikus evangéliumoknál is sokkal fontosabb 'keresztény' dokumentumoknak!” Vezetőik ilyen tudás birtokában (akár közvetlenül, akár áttételesen) minden bizonnyal komolyan megfélemlítették a római főpapokat, s ennek köszönhetően nagymértékben nőtt a tagok száma és hatalmuk. A rend hirtelen meggazdagodott, annak ellenére, hogy majdnem egy évtizeden keresztül nem vettek fel új tagot, és hogy szegényeknek vallották magukat, noha legtöbbjük királyi család tagja vagy közeli barátja volt (eredeti pecsétjükön két lovag egy lovon utazik). A vezetők utazgatni kezdtek, tagokat toboroztak, és mind az egyház, mind pedig az európai királyi családok egyre inkább elfogadták őket. 1128. január 31-én Payens nagymester és Montbard a Párizstól kb. száztíz kilométerre délkeletre fekvő Troyes-ba utazott, hogy egy külön ezért összehívott zsinat előtt kérje a rend hivatalos egyházi elismerését. A troyes-i zsinat katolikus érsekekből, püspökökből és apátokból állt, s köztük volt Szent Bernát, Montbard unokaöccse, aki addigra a jelentős ciszterci rend feje lett. Balduin király jóváhagyásával a zsinat hivatalos katonai és vallásos rendnek nyilvánította a templomosokat. Ez pedig azt eredményezte, hogy II. Honorius pápa jóváhagyta a templomos lovagok „Szabályzatát”, ami hivatalosan szentesítette a rendnek járó juttatásokat. A Szabályzatot Szent Bernát készítette a ciszterci rend felépítésének mintájára. A rend vallási arculatának megerősítése érdekében a Szabályzat egyéb dolgok mellett az új templomosokat szüzességi és szegénységi fogadalom letételére kötelezte, mely utóbbi szerint minden vagyonukat át kellett adniuk a rendnek. Ami a katonai oldalt illeti, a templomosoknak tilos volt ütközetben meghátrálni, hacsak nem háromszorosnál nagyobb túlerővel volt dolguk és a parancsnok jóváhagyta a visszavonulást. A rend felépítésében a szabadkőművesség előfutára volt. Minden helyi szervezetnek „templom” volt a neve, uralkodó főparancsnoka pedig a nagymesternek tartozott beszámolni, és neki is fogadott engedelmességet. Négyféle rang létezett: lovag, őrmester, káplán és szolga. A későbbi szabadkőművesekhez hasonlóan ők is nagy hangsúlyt fektettek a titoktartás-

309

ra, a külvilág, de templomos társaik felé is. Picknett és Prince írta, hogy a rend merev, piramis-szerkezetű parancsuralmi rendszerében „ templomosok többsége valószínűleg ugyanolyan egyszerű keresztény katona volt, mint amilyennek látszott, azonban a belső kör másként festett”. A rend hatalma és tekintélye gyorsan nőtt, s népszerűségének csúcsán mintegy húszezer lovagot számlált. A feltűnő piros kereszttel díszített fehér köpenyes templomosok mindig a csata sűrűjében harcoltak. Jó hírnevük hamarosan olyan modern „elit alakulatokéval” vetekedett, mint az amerikai haditengerészet, a brit különleges légierő, vagy a korábbi német Waffen SS. „[Payens-nek és Montbard-nak] semmije sem volt, mikor nyugatnak indultak, de pápai döntéssel, pénzzel, értékes tárgyakkal és földvagyonnal tértek haza. Nem kevesebb, mint 300 nemesember követte Hugh de Payens-t, mint egy jelentős rend nagymesterét” - jegyezte meg Knight és Lomas. „[A troyes-i zsinat után] egy éven belül földhöz jutottak Franciaországban, Angliában, Skóciában, Spanyolországban és Portugáliában - írta Baigent és Leigh. - Egy évtizeden belül birtokaik voltak már Itáliában, Ausztriában, Németországban, Magyarországon és Konstantinápolyban is. 1131-ben Aragónia királya birtokainak egyharmadát rájuk hagyta. A XII század közepére a 'Templom' a leggazdagabb és legbefolyásosabb intézménnyé kezdte kinőni magát az egész keresztény birodalmon belül, a pápaság kivételével”. A királyi családok és nemesek hozzájárulása nemcsak pénzből és föld-vagyonból állt. A tagok főúri, bárói, földesúri rangokat és várakat kaptak. Payens nagymesternek számtalan magasszintű kapcsolata volt. Felesége, Catherine de Saint-Clair, egy előkelő skót család leánya volt, akik Edinburgh-tól délre földet adományoztak a rendnek, ahol aztán felépült az első, a Szentföld területén kívüli templomos tanulóközpont vagy tanoda. A templomosokat Troyes-ban oly eredményesen támogató Szent Bernát és ciszterci rendje szintén gyarapodott. Baigent, Leigh és Lincoln szerint a ciszterciek a templomosok megjelenése előtt gyakorlatilag fizetésképtelenek voltak, azután viszont hirtelen és gyors növekedést mutattak. „ következő pár éven belül fél tucat apátság épült fel - írták. - 1153-ra több mint 300 volt belőlük, melyek közül 69-et maga Szent Bernát alapított. Ez a nem mindennapi növekedés a templomos rend felvirágzásával párhuzamosan történt”.

310

1139-ben II. Ince pápa - Szent Bernát pártfogoltja - kihirdette, hogy attól kezdve a templomosok a pápán kívül semmilyen más hatalomnak nem felelnek. A mindenféle helyi ellenőrzést felfüggesztő engedély valójában mentességet jelentett az adófizetési kötelezettség alól, s ez jelentősen megnövelte a rend vagyonát. A pápa szokatlan módon templomépítési joggal is felruházta őket. Baigent és Leigh szerint a templomos enklávékban „ lovagok maguk hozták saját törvényeiket. Menedéket biztosítottak az üldözötteknek, mint minden más templom. Saját bíróságot hívtak össze a helyi bűnügyek tárgyalására. Saját piacaik és vásáruk is volt. Mentesültek az út- és hídvámok, valamint a révdíjak alól”. Nyilvánvaló, hogy amit a templomosok Salamon temploma alól a felszínre hoztak (bármi légyen is az), nemcsak hatalmat, de az egyházi és világi vezetők elismerését is meghozta számukra. Ez a hatalom csak növekedett azután, hogy II. Balduin király 1129-ben felkérte Payens-t és lovagjait, hogy segédkezzenek a muzulmán Damaszkusz városa elleni szerencsétlen kimenetelű támadásban. Lehetséges, hogy ezt a kissé elhamarkodott, rosszul kigondolt hadműveletet V. Fulk Anjou gróf kezdeményezte. Fulk még a templomos ásatások vége felé érkezett nagy sietve Jeruzsálembe. Az újdonsült rend iránti elkötelezettsége jeléül évjáradékot ajánlott fel, hogy folytatni tudják tevékenységüket. Bőkezűségéért 1128-ban megkapta méltó jutalmát, amikor VI. Lajos francia király őt választotta Balduin leánya, Melisende férjéül. Damaszkusz sikertelen ostroma és Balduin halála után a király veje, a templomos Fulk lett Jeruzsálem királya. Payens, európai látogatása után visszatérve, háromszáz lovagjával egy sereg zarándokot kísért a Szentföldre. A templomosok ekkor csatlakoztak a keresztény hadakhoz a Damaszkusz elleni támadásban. Ezzel a templomosoknak újabb alkalmuk nyílt arra, hogy megismerjék a Szentföld titkait. A hadművelet során pedig a keresztények szövetségre léptek egy iszlám titkos társasággal, akik úgyszintén azt állították, hogy ősi tudás birtokában vannak. Ők voltak a hírhedt asszaszinok.

AZ ASSZASZINOK Az asszaszinok nevű fanatikus iszlám szekta, mely diktatórikus, piramisszerkezetű parancsuralmi rendszert épített ki (amit minden későbbi

311

titkos társaság átvett), oly hírhedt volt, hogy nevük még ma is egyet jelent a terrorral és az erőszakos halállal. A név állítólag a kannabiszból készült kábítószer, a hasis nevéből ered, amit a gyilkolásra készülő szektatagok szívtak. A szekta gyilkosait, akiket arra tanítottak, hogy a gyilkolás vallási kötelesség, „hassaszin” néven emlegették, ami arabul hasist szívót jelent, s ez a szó változott később „assza-szin”-ra. Így vette át az angol is; angolul az „assassin” mindmáig orgyilkost, gyilkost jelent. Ez ugyanakkor csak a szó „hivatalos” eredete; Daraul és mások szerint valószínűbb, hogy az asszaszin az arab „asszasszín” szóból ered, ami pedig „titkok őrzői”-t jelent. A szekta alapítója, Haszán bin Szabáh iskolatársa volt Omár Chájjám perzsa koszorús költőnek és Nizam ul Mulknak, akiből később Perzsia török szultánjának fővezírje lett. Neki is megvoltak a saját őrizni való titkai. Khajjámtól ezoterikus tudást kapott, Mulktól pedig királyi privilégiumokat. Miután sikkasztási botrányba keveredett, Haszánnak Perzsiából Egyiptomba kellett menekülnie, ahol olyan ősi titkokba avatták be, mint például a héber Kabbala mélyreható ismerete. Egyiptomi tartózkodása alatt tervezhette meg Haszán az asszaszin szektát, miközben a Dar ul Hikmat („A tudás háza”), másnéven a Kairói Nagypáholy felépítését és tevékenységét tanulmányozta. Ez a páholy olyan ősi tudás és bölcsesség tárháza volt, ami Ádám, Noé, Ábrahám és Mózes idejéből származott. Webster szerint a páholy tagjai fejlesztették ki azt a technikát, amit évszázadokkal később Weishaupt használt az illuminátusok megszervezéséhez. Szintén ebből a páholyból ered a Rosanija, azaz a Megvilágosodottak kultusza, amely Bajezid Anszari vezetése alatt nagy rettegést keltett az afganisztáni hatóságok körében a XVI. században. A történetüket Mohamed prófétáig visszavezető asszaszin csoport Hákim egyiptomi kalifa és őse, Fatima (Mohamed próféta leánya) szektáiból, valamint a batini és a síita iszlám szektákból alakult ki. Kr. u. 872-ben egy bizonyos Abdullah ibn Maimun [nem azonos a jóval később élt Maimonidésszel - a ford. megj.] megalapította a batinik szektáját, ami az első lépés volt az asszaszinok megjelenéséhez vezető úton. A meggyőződéses materialista Abdullah jártas lett a gnoszticizmusban, és idővel eltökélte, hogy minden szervezett vallást eltöröl, beleértve az iszmá'ilitákat is, akikhez ő maga is tartozott. Hogy mindezt véghezvigye, Abdullah kénytelen volt buzgó iszmá'ilitának mutatkozni. Az iszmá'iliták [nincs közük az izmaelitákhoz - a ford. megj.] meggyőződése volt, hogy ők Iszmáélnek,

312

Ábrahám héber pátriárka egyiptomi szolgálójától, Hágártól született fiának a leszármazottai. Ez is mutatja az izraeliták és közel-keleti szomszédaik történelmének egybefonódását. Webster idéz egy korábbi kutatót, Reinhart Dozyt, aki szerint Abdullah egy kiterjedt titkos társaság megalapításának szentelte magát, mely szabadgondolkodókból és bigottakból áll s célja mindenféle vallás befeketíté-se és megsemmisítése. Körülményes beavatási szertartások sora után „feltárta nekik a végső rejtélyt és elárulta, hogy az imámok [szellemi vezetők], a vallások és az erkölcs mind nem más, mint csalás, ámítás és képtelenség”. Másik célja az volt, hogy megbuktassa a fennálló rendszereket, hogy ő vehesse át a hatalmat, eleinte ravaszsággal, majd erőszakkal. A tömegekről megvetéssel beszélt; a hiszékenyeket csodáknak beállított varázslatos mutatványokkal nyerte meg, a vallási vezetőket színlelt áhítatossággal, a misztikusokat pedig az ősi rejtélyekről tartott hosszas eszmefuttatásaival. Óriási képmutatásának köszönhetően „különböző hitű emberek sokasága fáradozott együtt egy olyan cél érdekében, amit csak néhányuk ismert”. Az iszmá'iliták közötti, évekig tartó hitviták után Abdullah követői másokkal együtt létrehozták a „bölcsesség társaságait”, amelyekből 1004-ben megalakult a Kairói Nagypáholy, ahol igazi fanatikusokat faragtak az emberekből. A későbbi drúz szekta is itt kapott erőre. A drúzok nyilvánvalóan továbbvitték Abdullah képmutató módszereit: egyszerre vallották magukat muzulmánnak és kereszténynek. Olyan azonosító jeleket használtak, amik ma is megtalálhatók a szabadkőművesség Nagy Keleti ágában. Mint minden titkos társaság esetében, a tagok nagy része itt is egyszerűen buzgó hívő volt, a felső vezetésnek azonban rejtett céljai voltak. Haszán a drúzok vezette Kairói Nagypáholyban leste el a saját társaságában alkalmazott módszereket. Haszán gyilkos vallási kultusza 1094 körül jött létre, amikor perzsa szövetségeseivel Iránban, a Kaszpi-tengernél bevették Alamut hegyi erődjét. Megalapította saját iszmá'ilita síita szektáját, mely asszaszin néven vált ismertté. Haszán saját magát nagy szellemi vezetőnek kiáltotta ki, ugyanakkor gyilkos erőszakkal fenntartott személyi kultuszt épített ki maga körül. Webster így írt erről: „ végső cél néhány hatalomvágyó ember uralkodásának megvalósítása volt a vallás és az áhítatosság köntösébe bújtatva, a módszer pedig, amivel mindezt végre kívánták hajtani, az ellenállók nagyüzemi méretű legyilkolása volt”. A magasabb szintű beavatottaknak megtanították az asszaszinok titkos tanait, melyek közül az egyik így szólt: „Semmi nem igaz és mindent sza-

313

bad”. Egy másik titok az volt, hogy csak egy Isten létezik és a teremtésben minden, az emberiség is, egy egyetemes egész része. Ez a gondolat egybevág Einstein egységes térelméletével, amit a tudósok ma is komolyan tanulmányoznak. Végül az az asszaszin dogma, miszerint a cél szentesíti az eszközt, akár az előfutára is lehetett ugyanezen filozófiának, mely az „illuminizált” szabadkőművességbe is átment. Haszán toborzási módszere annyira különleges volt, hogy akár alaptalan mondának is hihetnénk. Számos forrás szerint - Marco Polo írásait is beleértve, aki arrafelé is járt utazásai során - Haszán talált egy eldugott völgyet, melyet csodás palotákkal és egzotikus állatokban bővelkedő mesés kertekkel épített tele, és gyönyörű nőkkel népesített be. Idegen férfiak bukkantak fel a környékbeli kocsmákban, és összeismerkedtek a helyi fiatalemberekkel. A fiatalemberek másnap kábítószer okozta bódulatukból felébredve olyan káprázatos fényűzés közepette találták magukat, hogy azt hitték, ez csak az ígéret szerinti paradicsom lehet. Miután néhány napig minden képzeletet felülmúló körülmények közt éltek, az újoncokat ismét elkábították, és legközelebb megint a hétköznapok szürke világában ébredtek fel. Miután mindezt párszor átélték, Haszánnak nem okozott gondot, hogy megnyerje hűségüket: megígérte nekik, hogy gyilkos munkájuk jutalmául örökre visszajuttatja őket a „paradicsomba”. Az örök mennyország ígéretétől elkápráztatott, agymosott kecskepásztorok igen buzgó katonáknak bizonyultak, olyannyira, hogy ha kellett, önmagukat is feláldozták. Haszán, aki nagymesternek, vagy sejkh al dzsebelnek nevezte magát, fennsíkra épült erődjéből irányította e korai maffiavállalkozást, s elnyerte „ hegy véne” címet, mely rettegéssel töltötte el a környékbelieket. Az asszaszinok hatalma annyira megnövekedett, hogy a XII. század közepén már Perzsia és Irak egész területén végighúzódó erődítménylánccal büszkélkedhettek. Befolyásuk még az indiai thungisták titkos társaságára is kiterjedhetett, akik az asszaszinokéhoz hasonló azonosító jelek segítségével ismerték fel egymást. Haszán, mint nagymester, megalkotta az inasok, legények és mesterek rendszerét, melyet a későbbi szabadkőműves fokozatokkal állíthatunk párhuzamba. Mackey, a szabadkőműves történész elismerte, hogy az asszaszinok, „akiknek a templomosokkal való kapcsolata történelmileg bizonyított, befolyásolhatták a rendet azáltal, hogy közreműködtek vagy legalább ihlető forrásként szolgáltak egyik-másik ezoterikus tan és szertartás kialakításában”.

314

Daraul idézi Syed Ameer Ali orientalista szerzőt, aki szerint „ keresztes lovagok az iszmá'ilitáktól vették át azt az eszmét, ami az összes európai vallási és világi titkos társaság megalakulásához vezetett [...]. A templomosok mutatják a legnagyobb hasonlóságot a keleti iszmá'ilitákkal, különösen nagymesterekből, főperjelekből és vallási fanatikusokból álló rendszerük, valamint beavatási fokozataik miatt”. Több beszámoló is összefüggésbe hozza a templomosokat és az assza-szinokat a keresztes hadjáratok során közösen végrehajtott hadműveletek kapcsán, többek között a Balduin jeruzsálemi király által vezetett, Damaszkusz elleni 1129-es támadásban. Egy XVIII. századi szerző azon sajnálkozott, hogy a templomosok „képesek voltak szövetségre lépni azzal a szörnyűséges és vérszomjas herceggel, akit a hegy vénének, az Asszaszinok Hercegének neveztek”. „Akik azt hiszik, hogy az asszaszinok fanatikus muzulmánok voltak, s ezért nem léptek volna szövetségre 'hitetlenekkel', azokat hadd emlékeztessük, hogy számukra egyedül csak a hegy vénének lehetett igaza, és így a szaracénok, akik Allah nevében szent háborút vívtak a keresztesek ellen, ugyanannyit értek a szemükben, mint bárki más, aki nem fogadta el az asszaszin tanokat” - jegyezte meg Daraul. Nem sokkal a damaszkuszi támadás előtt Balduin megállapodást kötött az asszaszinokkal, akik közül sokan éltek a város falain belül. Ennek az „ötödik hadoszlopnak” a segítségével könnyen elfoglalták volna a várost; segítségükért cserébe a szekta Tirusz városára számíthatott. Az összeesküvésre azonban fény derült, és a városlakók minden damaszkuszi assza-szint elfogtak és meglincseltek. Payens nagymesternek és templomos követőinek Európából való visszatérésén felbuzdulva Balduin úgy döntött, hogy most már nyílt támadást indít a város ellen, de súlyos vereséget szenvedett. E csata és más későbbi hadműveletek mindenesetre lehetőséget adhattak a templomosoknak és az asszaszinoknak, hogy megosszák egymással ősi ezoterikus tudásukat és katonai hírszerzésük fontos értesüléseit, annál is inkább, mivel a feljegyzések szerint az asszaszinok mélyen beépültek a muzulmán felső vezetésbe. „ templomosok időről időre baráti megállapodásokat és feltételes egyezményeket kötöttek az asszaszinokkal - erősítette meg Mackey -[...], s éppen ezért könnyen feltehetjük, hogy amikor éppen nem dúlt háború, baráti üdvözleteket váltottak, rendszeresen találkoztak és tanácskozásokat folytattak”.

315

Az asszaszinok gyilkos természete okozta végül a vesztüket. Haszánt, a hegy vénét saját fia, Mohammed gyilkolta meg, akit viszont szintén a saját fia mérgezett meg, miután megtudta, hogy Mohammed meg akarja ölni. 1250-re a benyomuló mongol hordák az utolsó asszaszin erődöt is bevették, ezzel gyakorlatilag felszámolva a rendet. Ugyanakkor kutatók szerint kisebb asszaszin csoportok ma is élnek a KözelKeleten. Meg kell jegyezni, hogy csak elenyésző különbség volt az átlagos templomos, illetve asszaszin harcos között. Mindkét csoport tele volt állatias, tudatlan és vérszomjas emberekkel, akik egyszerűen azt tették, amit mondtak nekik. Csak a vezetők ismerték rendjük igazi céljait. Akármilyen állatiasak voltak is az egyszerű lovagok, a templomos vezetőség zseniálisnak bizonyult, és hamar kiépítette a világ egyik legerősebb olyan szervezetét, mely nem állami vagy kormányzati testület volt. Payens 1136-ban halt meg, és Lord Robert, a canterbury-i érsek veje követte a nagymester tisztségében, ami megint csak jól mutatja a templomos vezetőség arisztokratikus természetét. A XIII. századra a templomosok mintegy kilencezer várat és nemesi földbirtokot mondhattak magukénak Európa-szerte, ám egyházi rend lévén nem fizettek adót. A legalapvetőbb iparágakban voltak befektetéseik, elsősorban is az építőiparban. Csak Angliában és Walesben több mint ötezer birtokuk volt. Birodalmuk Dániától Palesztináig terjedt. „Ha a végső céljuk a világuralom volt, akkor ennél jobban nem is szervezhették volna meg magukat, és nem tervezhették volna meg alaposabban a vezetés nemesi kapcsolatainak hálóját” - jegyezte meg Daraul. A birtokaikból származó jövedelmet óriási hajóflotta építésére és egy hatalmas bankrendszer finanszírozására használták fel. Kialakulóban volt az a rendszer, amelyben pénzből még több pénzt lehetett csinálni.

TEMPLOMOS BANKÁROK ÉS ÉPÍTŐM Bár a hivatalos történelem a modern banktevékenység kialakulását a korai zsidó és itáliai pénzkölcsönző intézményekre vezeti vissza, a templomos lovagok valójában megelőzték a Rothschildokat és a Medicieket. „Ők találták ki a hitelrendszer kialakításának módszerét, csakúgy, mint a kereskedelmi fejlesztésre és terjeszkedésre szánt hiteljuttatásokat. Gyakorlatilag minden banki funkciót elláttak, amit a XX. századi kereskedel-

316

mi bankok gyakorolnak - írta Baigent és Leigh, majd hozzátették: - Hatalmuk csúcsán a templomosok kezelték a Nyugat-Európában rendelkezésre álló tőke nagy részét, ha ugyan nem szinte az egészet”. A keresztényeknek tilos volt az uzsoraszedés, ami akkoriban egyszerűen azt jelentette, hogy semekkora kamatot nem volt szabad a kölcsönre terhelni - de a templomosoknak e megszorítást sikerült kikerülniük, valószínűleg rendjük vallási oldala helyett inkább a katonai jelleget kiemelve. Régi dokumentumok szerint egy esetben a templomosok évi 60 százalék kamatot számoltak fel, ami sokkal magasabb volt a korabeli pénzkölcsönzők kamatainál. Hosszútávú személyi vagyonkezelői letétalapot biztosítottak, ami csak a számlanyitó egyén számára volt hozzáférhető. E szolgáltatás a svájci bankokban ma is tovább él. Azt is mondhatjuk, hogy ők vezették be először a hitelkártyát és a szervezett utazást azáltal, hogy kifejlesztették a hitellevéllel történő tőkeérdekeltség-átruházást. Ez eredetileg muzulmán találmány volt, amit valószínűleg az asszaszinok és más közelkeleti kapcsolataik révén vettek át. A zarándokoknak, kereskedőknek, hivatalnokoknak és a klérusnak sok veszéllyel és akadállyal kellett szembenéznie, akár Európán belül, akár a Szentföldre utaztak. Könnyű prédának számítottak révészek, vámszedők, fogadósok, s még az alamizsnát követelő egyházi hatóságok szemében is, az országúti rablókról és tolvajokról nem is beszélve. Az ilyen bajok megelőzése érdekében a templomosok kifejlesztettek egy rendszert, mely szerint az utazó a helyi Templom parancsnokánál annyi pénzt helyezett letétbe, ami fedezte az utazás költségeit, cserébe pedig egy különlegesen kódolt nyugtát kapott. A nyugta vagy kötelezvény tulajdonképpen hitellevél volt, melyet bármelyik Templomban be lehetett váltani. Az utazás végén az utazó készpénzben visszakapta a letétből fennmaradt összeget, vagy pedig számlát kapott, ha túllépte hitelkeretét. Ez a rendszer nagyon hasonlított mind a banki csekkhez, mind pedig a hitelkártyához. „Angliában a templomosok adószedőkként is működtek - írta Baigent és Leigh. Nemcsak pápai adót, tizedet és adományokat gyűjtöttek be, hanem az uralkodót illető adót és járandóságokat is, és úgy tűnik, ebben a minőségükben még a modern brit [vagy éppen amerikai] állami adóhatóságnál is félelmetesebbek voltak. 1294-ben ők szervezték meg a régi pénzről új pénzre való átváltást. Gyakran működtek a felügyeletükre bízott pénzösszeg vagy ingatlan vagyonkezelőiként, vala-

317

mint alkuszként és adósságbehajtóként. Közvetítettek váltságdíjról, hozományról, nyugdíjról folyó vitákban és még egy sereg más ügylet lebonyolításában”. A banki tevékenységek mellett a templomosok magukkal hozták Európába az építészet, a csillagászat, a matematika, az orvostudomány és a gyógyászati technika területén elsajátított tudásukat. Alig száz évvel a rend megalakulása után a templomosok egy mai multinacionális nagyvállalat középkori megfelelőjévé nőtték ki magukat. Nem elégítette ki őket a már létező várak és más építmények egyszerű megszerzése. Mohón építkeztek és roppant erődített birtokokat hoztak létre, leginkább DélFranciaországban és a Szentföldön. Sokukat félszigeteken, hegytetőkön emelték, ezzel gyakorlatilag bevehetetlenné téve őket. Miután megszerezték a kiváltságot, hogy saját templomokat építsenek, a templomosok lettek az európai nagy középkori katedrálisok építésének legfőbb mozgatórugói. Az egyik legismertebb templomos alkotás a híres chartres-i katedrális; Párizstól délkeletre, az Eure folyó mellett található. Chartres egy ősi druida központ helyén épült, és nevét is egy kelta törzsről, a kamutokról kapta. „Pogány terület volt ez, amit a hagyományok szerinti Istenanyának szenteltek; olyan hely, ahová már jóval Jézus kora előtt zarándokok látogattak” - írta Laurence Gardner. A chartres-i katedrális figyelemreméltóan rövid idő alatt, harminc évvel az építkezés kezdete után készült el 1134-ben, s ezt tartják az első gótikus stílusú épületnek. Sokan úgy gondolják, hogy a templomosok hozták ezt az újítást Európába a KözelKeletről, különösen azért, mert a templomos összeköttetésekkel rendelkező Szent Bernát igen nagy hatással volt az építkezésre - szinte naponta tanácskozott az építőmesterekkel. A rend történetének ismeretében Hancock így írt: „biztos vagyok benne, hogy a Templomhegyen tényleg felszínre hozhattak valami ősi tudást az építkezés tudományával kapcsolatban, és amit tanultak, át is adhatták Szent Bernátnak, a támogatásáért cserébe”. A „gótikus” szó állítólag a Római Birodalmat lerohanó germán törzsektől, a gótoktól származik. Ugyanakkor Gardner és mások állítják, hogy -legalábbis építészeti vonatkozásban - a név a görög „goetik” szóból eredhet, ami pedig valamilyen mágikus, varázslatos dolgot jelent. És a gótoknak valóban semmi közük nem volt a mágikus szerkezetű katedrálisok-hoz, amik elképesztő számban épültek a XII. században rögtön azután, hogy a templomosok elhozták titkaikat Európába.

318

Korábban az európai épületek a célszerűséget és a védelmet szolgáló zömök, vaskos, tömbszerű építmények voltak. Az emberek egyszeriben elámultak az új katedrálisok hihetetlenül magas ívelt mennyezetén és tám-ívein. A csúcsos boltívek, boltozatok és a pompázatos ólomüvegablakok elkészítésénél használt új technikákat a templomosok szent geometriával és fémgyártással kapcsolatos tudása ihlette. Az első kőműves céh kezdeményezői is a templomosok voltak. Picknett és Prince szerint „ők álltak az építőmesterek céheinek alapítása mögött, a kőművesekét is beleértve - ez utóbbiakból lettek a templomos rend világi tagjai, akik ugyanúgy élvezték a rend kiváltságait, például az adófizetési kötelezettség alóli mentességet”. A chartres-i katedráiüvegek sokak figyelmét felkeltették. „Sem azelőtt, sem azóta ehhez foghatót nem alkottak - írta Gardner. - Ez az üveg még szürkületben is minden más üvegnél jobban megőrzi ragyogását. A gótikus ólomüvegnek megvan az az egyedülálló tulajdonsága is, hogy képes a káros ibolyántúli sugarakat jótékony hatású fénnyé alakítani, azonban készítésének titkára soha nem derült fény. [...] Eddig semmilyen modern tudományos eljárással vagy kémiai elemzéssel nem tudták megfejteni a rejtélyt”. Gardner arról is írt, hogy a gótikus ólomüveg tökéletesítői között szerepel Omár Chájjám, ami szintén az asszaszinok keleti gyökerű tudásához köti a templomos építőmestereket. Hancock szerint az egyiptomi karnaki templom, a „lépcsős” Dzsószer-piramis és a Nagy piramis lenyűgöző erejének nem akadt párja a templomos katedrálisok megjelenéséig. Hozzáteszi, hogy még inkább megbizonyosodott az Ősi Misztériumok és a katedrálisok közt fennálló kapcsolatról, amikor eszébe jutott, hogy Szent Bernát egyszer úgy határozta meg Istent, mint „hosszúság, szélesség, magasság és mélység ami egyértelműen Pithagorasz, Platón és az ókori egyiptomiak tudására utal. A chartres-i katedrálisban kézzelfogható bizonyíték is megerősíti azt a feltevést, hogy a templomosok Jézus életével kapcsolatban is titkos ismereteket szereztek. Az északi bejáratnál egy kis oszlop fölött egy vésett rajz azt mutatja, ahogy kerekes szekéren szállítják a frigyládát. Mivel a zsidó templom Kr. u. 70-ben történt lerombolásakor a láda eltűnt, és mivel azt megelőzően minden ábrázoláson kézben viszik a ládát, számos kutató hiszi, hogy a véset azt bizonyítja: a templomosok megtalálták és Európába szállították a szövetség ládáját. A vésetet az alatta található latin felirat alapján kötik a frigyládához, mivel az azt jelenti: „E helyen szeretik és követik a frigyládát” - ámbár a szöveg jelentheti azt is, hogy „E helyen rej-

319

tették el a ládát”. A katedrális egy másik részén található egy kőbe vésett, vélhetően Szűz Máriát megjelenítő ábrázolás, melyhez az „arcis foederis”, azaz „ szövetség ládája” felirat kapcsolódik. Jóllehet számos keresztény hagyomány Szűz Máriát az „élő” frigyládaként ábrázolja, mivel ő hordta ki Jézust, a szekéren lévő láda ábrázolása világosan jelzi annak a valószínűségét, hogy ez a véset a valódi, ótesta-mentumbeli frigyládára utal. Mindezek a Máriával és a frigyládával kapcsolatos összefüggések komolyan alátámasztják azt a nézetet, hogy a középkorban számos tanult ember ismerte a hagyományt, mely szerint valaha Mária is és a frigyláda is megfordult Európában. A legendás frigyláda igazi sorsa valódi rejtély maradt. Néhány kutató szerint megsemmisült, míg mások úgy vélik, még mindig megvan valamelyik titkos társaság rejtekhelyén, vagy talán a Vatikán alatti katakombák egyikében tárolják, biztos helyen. Graham Hancock, az Economist korábbi kelet-afrikai tudósítója mélyrehatóan tanulmányozta a láda történetét és arra a következtetésre jutott, hogy Etiópiában rejtették el és napjainkban is ott van. Legalább egy mai kutató véli úgy, hogy a szent tárgynak még mindig a jeruzsálemi Mórija-hegy alatt kell lennie. A templomosok és a Salamon templomában végzett munkájuk közötti kapcsolatra utal az Edinburghtól délre eső skót városkában, Roslinban lévő apró katedrális, a Rosslyn-kápolna is. William Sinclair - az előkelő Saint-Clair család leszármazottja, amely házasság révén kapcsolatban állt Payens nagymesterrel - 1446-ban alapította a kápolnát, azonban csak fia, Oliver fejezte be 1486-ban. Eredetileg egy nagyobb templom részének szánták, de az soha nem készült el. Annak ellenére, hogy látszólag keresztény imahely, különös kérdések merültek fel Rosslynnal kapcsolatban. „ kápolna stílusában érdekes módon germán, kelta és gótikus elemek keverednek” - írta Gardner. Knight és Lomas pedig a következőket találta: „Amikor utánanéztünk a kápolna hivatalos történetének, kiderült, hogy 1862-ben újra fel kellett szentelni. Hogy azelőtt fel volt-e szentelve, az homályba merül. [...] Szimbolikája bővelkedik az egyiptomi, kelta, zsidó, templomos és szabadkőműves elemekben: csillagokkal telehintett mennyezet, kelta 'zöld emberek' szájából előkúszó növények, egybekapcsolódó piramisok, Mózes-ábrázolások, a Mennyei Jeruzsálem tornyai, csipkézett szegélyű keresztek, valamint a körző és a derékszögű vonalzó jele. Ami bizonyosan keresztény ábra, az a késő viktoriánus kori átalakítások során került a kápolnába [...]”.

320

Knight és Lomas fedezte fel azt is, hogy a Rosslyn-kápolna alaprajza egy az egyben megegyezik a jeruzsálemi Salamon temploma alaprajzával, beleértve a bejáratnál lévő két fontos oszlopot is. E két oszlop neve Jachin, illetve Boáz, mely nevek az Ősi Misztériumokhoz kötődnek, s a mai napig mitikus és misztikus jelentést hordoznak mind a zsidók, mind pedig a szabadkőművesek számára. „Rosslyn nem egyszerűen kápolna volt - vonta le a következtetést Knight és Lomas -, hanem a templomosok ideje utáni kegyhely: azon tekercseknek nyújtott védelmet, melyeket az utolsó jeruzsálemi templomban a szentélyek szentélye alatt Hugh de Payens és csapata talált! [...] A Rosslyn-kápolna tudatosan a titkos tekercsek eredeti eltemetési helyének másolata volt!” Ugyanők írták azt is, hogy a jeruzsálemi templom alatt elrejtett tekercsek voltak a zsidók - és különösen az elkötelezettebb szekták - által legnagyobb becsben tartott írások, és egyben „ kereszténység leginkább felbecsülhetetlen értékű kincsei” is. Elképzelhető, hogy közöttük volt a rég elveszett „Q” dokumentum, amit Máté, Márk, Lukács és János könyvének alapjaként tartanak számon. „ világiasabb jellegű dokumentumokat, mint a közösségi törvényt, szerényebb helyeken tárolták szerte Júdeában, például a kumráni barlangokban” tették hozzá. Azt is meg kell jegyezni, hogy amikor a templomosok megépítették gótikus katedrálisaikat, egyikben sem ábrázolták a megfeszített Jézust, ami meglehetősen furcsa dolog egy keresztény rend esetében, ugyanakkor komoly bizonyíték arra, hogy a templomosok valójában tagadták a keresztrefeszítéssel kapcsolatos hivatalos egyházi nézeteket. Wolfram von Eschenbach romantikus kicsengésű írásai alapján szintén összeköthetők a templomosok a kor eretnekeivel; hőse, Parsival lett a híres Wagner-opera Parsifalja. A Parsifal, amely sokak szerint Wagner egyik leglátomásosabb és legezoterikusabb műve, Wagner világnézetét a templomos tradíciókhoz köti. Sokan magát Wolframot, a szegény bajor lovagot is templomosnak tartották, mivel nyilvánvalóan igen jól ismerte a templomosokat, csakúgy, mint felszerelésüket és harcmodorukat. ír egy piros kereszttel díszített fehér köpenyt viselő lovagi testvériségről, akik valamilyen nagy szent titkot őriznek, s ráadásul „Templeis”-nek hívja őket, amit akár templomosoknak is lehet fordítani. Wolfram az elsők között népszerűsítette a sok középkori kutatás megfoghatatlan céljául szolgáló Szent Grál legendáját. A Grál-mítosz - Artúr király, Merlin meg a Kerekasztal - valójában egy XII. századi verssel kez-

321

dődött. Chrétien de Troyes írta, és elsőként ő nevezte meg Camelot várát Artúr király lakhelyéül. Mivel Chrétien Troyes-ban élt, ahol a rendet hivatalosan szentesítették, valamint Champagne grófjának, a templomos nagymester, Payens hűbérurának szolgálatában állt, bizony hozzáférhetett a Szentföldről származó templomos ismeretekhez, amiket aztán beépített írásaiba. Wolfram „Parsival”-jában a Grál egy bűvös kő, mely tulajdonosának fiatalságot biztosít. A Munsalvaeschén, vagyis az Üdvözülés hegyén lévő nagy templom lovagjai őrzik. A hegyet a dél-franciaországi montségur-i hegyi erőddel szokták összefüggésbe hozni, ami a katarok utolsó védőbástyája volt. Wolfram még szorosabbra fűzi a templomosokkal való kapcsolatát, amikor elmeséli, hogy a „Parsival” forrását valójában egy régi arab kézirat képezte, amit az Anjouház őrzött. Ne felejtsük el, hogy az Anjou Fulk gróf (később Jeruzsálem királya) szorosan együttműködött az eredeti templomos renddel és pénzzel támogatta őket. Érdekes módon Wolfram akkortájt kezdte el írni a „Parsival”-t, amikor a chartres-i katedrális munkálatai befejeződtek. A templomos eretnekség magvai nagy területen szétszóródtak, a rendtől Szent Bernát ciszterci rendjén keresztül egészen a gótikus katedrálisok szimbolikájáig. A templomosok a Jeruzsálemben felfedezett technikának és filozófiának köszönhetően gyarapodtak, ugyanakkor az egyház egyre ellenségesebbé vált velük szemben, mivel kezdte felismerni a tudásukban rejlő fenyegetést, így aztán ők is egyre inkább az egyház ellen fordultak; David Hatcher Childress kutató szerint „ templomosok szemében az igaz egyházat, amely a miszticizmust, a reinkarnáció és a jó cselekedetek tanait hirdette, egyre jobban elnyomta egy sötét erő, mely az egyetlen igaz hitnek mondta magát”. Az egyház a hosszú évszázadok alatt, amíg hatalma fennállt - és ugyanolyan ellenállhatatlanul vonzotta a korrupt hivatalnokokat, a hitvány alakokat és a csalókat, mint a jámborakat -, gyakran indított véres leszámolásokat ellenségei ellen, vagyis egy idő után mindenki ellen, aki nem hajolt meg hatalma előtt. 1208 és 1244 között például több tízezer ember életét oltotta ki a Vatikán által a délnyugat-franciaországi Languedoc tartományba küldött pápai hadsereg. A tartomány régóta a templomosok és néhány, az egyház számára teljesen elfogadhatatlan tan otthona volt.

322

A KATAROK Az említett pápai támadás célpontjai a katarok voltak, az illuminátu-sokra később oly nagy hatást gyakorló olasz és skót karbonári mozgalom elődei. A korábbi gnosztikusokat követték, akik inkább a szellem dolgai, mint az anyagi jólét mellett kötelezték el magukat. A katarok (a név „tiszták”-at jelent, mivel úgy vélték, hogy az ő vallási nézeteik „tisztábbak”, mint a katolikus egyházé) ideális helyen éltek ahhoz, hogy a hagyományos tanoktól eltérő nézetekkel találkozzanak. Languedoc tartománya, korábbi nevén Okcitánia magában foglalta a Marseille-től nyugatra eső földközi-tengeri partvidéket, a Noire- és a Corbieres-hegységet, és a Pireneusokat, melyek Spanyolországtól választják el a vidéket. A régió független államot alkotott, és jobban kötődött a spanyol határvidékhez s a régi Septimania királyság maradványaihoz, mint az éppen alakulóban lévő francia nemzethez. Languedoc volt a gócpont az olyan utazók számára, akik a Közel-Keletre vagy onnan visszafelé igyekeztek, érintve az Ibériaifélsziget muzulmán területeit és a tengert. Nagy Károly Kr. u. 801-ben nagy nehezen meghódította a területet, és létrehozta a Karoling-birodalmat, majd ennek széthullásával a régi Római Birodalom e szeglete különféle frank királyok uralma alá került. A frank birodalom nevét hamarosan egy egész nemzetre - a mai Franciaországra - kezdték vonatkoztatni. Languedoc számos ősrégi városnak adott otthont, közülük sok a görög, illetve a kora római korig vezette vissza eredetét. A tartománynak megvoltak a maga hagyományai, kultúrája és saját nyelve. Az okcitán nyelv, azaz a „Langue d'Oc” elterjedése jelölte a tartomány kiterjedését, és a régió innen kapta a Languedoc nevet is. Talán épp a különféle eszmék és hagyományok találkozásának köszönhetően Languedoc kifinomultabb és fejlettebb volt, mint szomszédai. „ zsidókkal szembeni előítélet általános volt, de [...] az üldözés nem - jegyzi meg Michael Costen író, a Bristoli Egyetem docense. - A zsidók szervezett és hivatalos üldözése csak a keresztes háború után vált a mindennapi élet részévé délen, mivel az egyház csak ekkor lett elég erős ahhoz, hogy ki tudja kényszeríteni [...] a diszkriminációt”. A katarok ezenkívül meglehetősen jó viszonyban voltak a ciszterci szerzetesekkel, akik a katolikus egyházat a legnagyobb számban képviselték azon a vidéken.

323

Miután Picknett és Prince ellátogattak a languedoc-i Rennes-le-Cháteau-ba, azt írták: „bizonyítékot találtunk rá, hogy a terület sűrű hálót alkotó szálakkal kötődik a gnosztikus hagyományokhoz. Ez a hely mindig is hírhedt volt 'eretnekjei' - a katarok, a templomosok, vagy az úgynevezett 'boszorkányok' - miatt”. Costen szerint a katarizmus volt „az eretnek mozgalmak közül a legkomolyabb és legelterjedtebb, amely a XII. században kihívást jelentett a katolikus egyház számára”. A közelmúltig mégis keveset lehetett tudni róluk azon kívül, hogy eretneknek mondták őket. Ennek oka, hogy a velük kapcsolatos adatok kizárólag esküdt ellenségüktől, a katolikus egyháztól származtak, amely viszont gondoskodott róla, hogy a katarok igazát alátámasztó anyagok megsemmisüljenek. A katarokat széles körben jó emberekként ismerték (úgy is hívták őket, hogy „bons hommes”), akik egyszerű, mélyen vallásos életet éltek. Szívesebben találkoztak a természetben, mint kifinomult építésű templomokban. Fekete csuhába öltözött papjaik, akiket „perfecti”-nek, azaz tökéleteseknek neveztek, nagyon aszketikusak voltak és a világi javakról való lemondásra kötelezték magukat. „Jelentős hasonlóság fedezhető fel a katarok és a buddhisták között - írta dr. Arthur Guirdham pszichiáter, aki mélyrehatóan tanulmányozta a csoportot. - Mindkét vallás tagjai hisznek a reinkarnációban, a húsételektől való tartózkodásban (bár a katarok ehettek halat), a passzív rezisztenciában és abban, hogy bűn elvenni bármilyen élő teremtmény, még egy állat életét is”. „Életmódjukkal megpróbáltak Jézus tanítása szerint élni - magyarázza Picknett és Prince. - Minden megkeresztelt egyháztag lélekben egyenlőnek és egyben papnak számított. Talán még meglepőbb, a kort tekintve, hogy hangsúlyozták a nemek közötti egyenlőséget. [...] Ezenkívül vándorprédikátorként is működtek, párokban járták a világot, a lehető legnagyobb szegénységben és egyszerűségben éltek, és mindenhol megálltak segíteni és gyógyítani, ahol kellett. A 'jó emberek', úgy tűnt, senkinek nem jelenthetnek fenyegetést - csak az egyház számára”. Costen szerint helytelen lenne minden további nélkül elfogadni a hivatalos nézetet, miszerint a katarok veszélyes eretnekek voltak. „Inkább úgy kell ezt felfogni, mint tudatos választást olyanok részéről, akiknek megadatott a szokatlan lehetőség, hogy új teológiai tanokról hallhattak [Jézus és Mária Magdolna életéről akkoriban sok beszámoló keringett Dél-Franciaországban], és az egyházi és világi hatalom szétválásának köszönhetően megvolt a döntési szabadságuk” - írta Costen, majd hozzátette: „ kö-

324

zépkori egyház persze nem hagyhatta figyelmen kívül [...] a kihívást, amivel saját területén szembesült”. Dr. Guirdham véleménye szerint a katarizmus a dualizmus egy fajtája, ez pedig az ősi Mithrász-szektákhoz és a manicheusokhoz kötődő, „emberemlékezettől fogva létező hit”. A katarok ezenfelül Jézust Isten szellemi értelemben vett Fiának tekintették. „Számukra Krisztus nem emberi, hanem szellemi testben létezett. Az inkvizíció ezt (hibásan) úgy értelmezte, hogy a katarok szemében Krisztus valami fantom volt. A katarok nézetei ugyanakkor összhangban álltak a mai spiritiszták, valamint [Rudolf] Steiner híveinek nézeteivel [akinek munkássága erősen hatott a náci kultuszra]” - magyarázta dr. Guirdham. A katarok dualista teológiája szerint a jó és a rossz ugyanannak a kozmikus erőnek vagy energiának a két ellentétes pólusa; a mennyországot egy jó isten teremtette és uralja, míg az embert és az anyagi világot egy gonosz isten teremtette. „E hitből egyértelműen következett, hogy az Ótestamentumban szereplő Isten a Sátánnal egyenlő” - állította Costen, aki szerint a katarok úgy gondolták, hogy amikor az ember meghal, „[...] vagy igazi otthonába térhet [vagyis a mennyországba], vagy ott marad, ahol volt, [...] és ahol hét, más források szerint kilenc reinkarnáción keresztül [...] szenvednie kell. Azután a lélek menthetetlenül elvész”. „Észrevettem egy rendszeresen visszatérő elemet, mely az egész történelmen végigfut - tette hozzá dr. Guirdham -: a manicheusokat, a Mithrász-kultusz híveit, [a katarokat] mind lemészárolták, méghozzá igen alaposan, és többek közt éppen a reinkarnáció-téma miatt”. Más kutatók szerint a katarok egyetlen bűne az volt, hogy hiányzott belőlük az egyház által elvárt engedelmesség. Picknett és Prince szerint „ katarok és az egyház közti összeütközés legfőbb oka, hogy nem ismerték el a pápa hatalmát”. Arthur Gardner a fenti megállapítással egyetértve így írt: „ katarok nem voltak eretnekek; egyszerűen nonkonformisták voltak, akik engedély nélkül prédikáltak, és nem volt szükségük mások által kinevezett papokra, sem pedig katolikus szomszédaik gazdagon díszített templomaira”. Gardner azonban az egyházra veszélyes kapcsolatot is felfedezett a katarok és a templomosok között. „ katarokat a Kabbala okkult szimbolizmusának beavatottaiként is számon tartották, s tudásuk nagy hasznára válhatott a templomosoknak, akik állítólag erre a területre hozták a frigyládát és a Jeruzsálemből származó kincseiket”.

325

Az ortodox elvektől eltérő nézeteket valló, de békés katarok valami miatt mindenképpen nyugtalanították a Vatikánt. Érdekes módon 1145-ben III. Jenő pápa nem mást, mint a templomosok pártfogóját, Szent Bernátot küldte Languedoc-ba, hogy a katarizmus ellen prédikáljon. Gardner szerint Szent Bernát ehelyett arról számolt be, hogy „nincs az övéknél keresztényebb szertartás, és tiszta erkölcsűek”. Vajon ez azt jelenti, hogy Szent Bernát mit sem sejtett teológiai tanaikról? Vagy védelmező szavai épp azt a gyanút támasztják alá, hogy ő is és a templomosok is titokban a katar tanokban hittek? A válasz lényegtelen, mivel az egyházi vezetés - akár jogosan, akár nem - már elkezdte kidolgozni a katarok kiirtásának terveit. Az pedig teljesen nyilvánvaló, hogy a katarok néhány hitelve minden tekintetben ellenkezett az egyház nézeteivel. Nehéz pontosan meghatározni a katarok eretnek tanainak kezdetét. A languedoc-i klérus néhány tagjának családfája egészen a kereszténység legkorábbi időszakáig nyúlt vissza - talán ennek köszönhető, hogy úgy gondolták, az egyház eredetének tisztább értelmezését nyújtják ők, mint a Vatikán. Mások szerint a templomosok adták át nekik a jeruzsálemi ásatásoknál szerzett tudásukat. Az is tény, hogy Franciaországnak e területén mind a mai napig megtalálhatók egy figyelemreméltó hiedelem nyomai - eszerint Mária Magdolna, akit Jézus feleségének vagy kedvesének tekintenek, a keresztrefeszítést követően Languedoc-ba vándorolt. Ráadásul a kataroknak állítólag tudomásuk volt egy olyan hagyományról, mely Jézust a férj és apa szerepében tünteti fel. A Mária Magdolnát és Jézust házaspárként megjelenítő fölfogást alátámasztják az egyiptomi Nag Hammadinál 1945-ben talált gnosztikus írások is. Fülöp evangéliumában, mely Fülöp apostolról kapta a nevét és valószínűleg a harmadik század második felében íródott, a következő található: „És a Megváltó társa pedig Mária Magdolna. De Krisztus jobban szerette őt, mint mind a tanítványokat, és gyakran csókolta meg a száján. A többi tanítvány ezen megbántódott, és nemtetszésüket is kifejezték. Ezt mondták neki: „Miért szereted őt jobban, mint bennünket?”„ Jézus hosszasan értekezve fejtette ki, hogy „Mily hatalmas is a házasság misztériuma!”, és hogy „olyan nagy hatalom az”, amelyre szükség van a világ létezéséhez. Fontos összefüggés van a csak 1945-ben megtalált evangéliumok, illetve az 1330as években Schwester Katrei („Katalin nővér”) név alatt kiadott értekezés között, melyet állítólag a német misztikus, Eckhart mes-

326

ter jelentetett meg. Picknett és Prince szerint „ez a szokatlan és szókimondó traktátus [...] olyan állításokat tartalmaz Mária Magdolnával kapcsolatban, amelyek egyébként kizárólag a Nag Hammadi evangéliumokban találhatók meg. [...] Máriát úgy tünteti fel, mint aki Peter fölött áll, mert jobban érti és ismeri Jézust; és ugyanaz a feszültség húzódik Mária és Peter közöttf, mint amiről a Nag Hammadi írások is beszámolnak]. Sőt, a Nag Hammadi szövegekben leírt egyes eseményeket is megemlíti Katalin nővér traktátusa” (kiemelés az eredetiben - J. M.). Picknett és Prince a traktátust bizonyítéknak tekinti arra, hogy a katarok ismerték a nemrég felfedezettekkel megegyező dokumentumokat, valószínűleg a templomos lovagok által tett felfedezéseken keresztül. A másik lehetőség az, hogy a katarok körében már élt a szájról szájra terjedő hagyomány, mely szerint Jézust érzelmi szálak fűzték Máriához, azonban e hittételt nem tudták mivel alátámasztani, amíg a templomosok vissza nem tértek Jeruzsálemből Languedoc-ba az újonnan talált tekercseikkel. Tehát lehet, hogy a templomos felfedezések csupán egy már létező hiedelmet támasztottak alá és erősítettek meg. Újabb tényezőt jelenthet Baigent, Leigh és Lincoln munkája, a „Szent vér, Szent Grál” {Holy Blood, Holy Grail), mely feltárja az összefüggést a jézusi vérvonal és a dél-franciaországi Meroving királyok között. „Ha feltevésünk helyes - írják -, Jézus felesége és gyermeke vagy gyermekei márpedig több gyermeket is nemzhetett 16-17 éves korától halálának feltételezett idejéig - a Szentföldről elmenekülve Dél-Franciaországban találtak menedéket, és egy ottani zsidó közösségben fenntartották a jézusi vérvonalat. Úgy tűnik, az V. században eközött és a frank királyi vérvonal között házasság útján kapcsolat jött létre, megteremtve a Meroving dinasztiát. Kr. u. 496-ban az egyház megállapodott e dinasztiával, arra kötelezve magát, hogy fenntartja a Meroving vérvonal folytonosságát - feltehetőleg a vérvonal igazi eredetének teljes tudatában. [...] Amikor aztán az egyház közreműködött [...] a Meroving vérvonal későbbi elárulásában, olyan bűnt követett el, amelyet nem lehetett se megmagyarázni, se meg nem történtté tenni. Csak egyvalamit lehetett tenni: elhallgattatni azokat, akik tudtak róla [...]”. Laurence Gardnernek, az uralkodói és lovagi származástan nemzetközileg elismert szakértőjének módjában állt tanulmányozni harminchárom európai királyi család magánarchívumait. Ő is megerősítette, hogy a Merovingok rokoni kapcsolatban álltak Jézussal, csakhogy nem közvetlenül, hanem bátyja, Jakab révén, aki Gardner szerint Arimatiai Józsefnek felel meg.

327

Gardner „ Szent Grál vérvonala” (Bloodline ofthe Holy Grail) című 1996-os könyvében amellett is meggyőző érveket sorakoztat fel, hogy Mária Magdolna Jézus házastársa volt. „Soha nem volt titok [az európai királyi családok] többsége előtt, hogy Jézus házasember volt és hogy utódai voltak, mivel ez nagyon sok családi archívumban megtalálható. [...] Mária, a skótok királynője kiadott írásaiban hosszasan taglalja. Az angliai II. Jakab, aki 1688-ig ült a trónon, írásaiban szintén hosszan foglalkozik a kérdéssel. [...] Valójában alkalmam nyílt betekinteni [...] nagyon-nagyon régi iratokba, melyeket nemcsak hogy ezerhétszázvalahányban vettek elő utoljára, de még annál is jóval előbb, több száz évvel korábban vetették papírra őket” - magyarázta Gardner, majd hozzátette: „Templomos dokumentumokhoz is hozzáférhettem, mégpedig azokhoz a dokumentumokhoz, melyeket a templomosok 1128-ban Európában bemutattak, szembesítették velük az egyházi vezetőket, és halálra rémisztették őket, mert ezek a dokumentumok vérvonalakról és családfákról szóltak. [...] A korai keresztény egyház vezetői olyan szent iratokat és tanításokat fogadtak el, amelyek elhomályosították az igazságot Jézus királyi vérvonalát illetően”. A korai egyház nemcsak Jézus leszármazottaitól tartott, hanem általában a nőktől is. A nőket eltiltották a tanítástól, és papnak sem mehettek - s ez a tiltás csak napjainkban látszik fellazulni. A lelkészeknek szüzességet és nőtlenséget kellett fogadniuk, annak ellenére, hogy Pál az 1 Timóteus 3:2-ben világosan azt tanácsolja: a püspököknek és egyházi vezetőknek legyen feleségük. Gardner és más mai szerzők szerint a korai egyház szándékosan becsmérelte a nőket, hogy megőrizze a bíborosok és püspökök alkotta bennfentes „öregfiúk”-hálózat hatalmát és tekintélyét. Számos mai bibliakutató vizsgálja a nők korai egyház által meghatározott szerepét. „ legtöbb olyan keresztény mozgalmat, amelyre a nők előtérbe kerülése volt jellemző, végül mindig eretneknek nyilvánították” - figyelte meg Ross S. Kraemer, a Pennsylvaniai Egyetem kutatója. Hogy Mária Magdolna jelentőségét minél jobban lekicsinyítsék, az egyházatyák Gardner szerint azokat az újtestamentumi részeket állították a figyelem középpontjába, melyek Máriát „bűnös”-nek titulálják, az eredeti „almah” szó félrefordításával, aminek a valódi jelentése „házasságkötésőtti el szertartáson áteső szűz”. „ kétszínű püspökök azonban úgy döntöttek, hogy egy bűnös nő csakis kurva lehet - írta Gardner -, így attól fogva Máriát szajhának minősítették!” Más tudósok, mint például Jane

328

Schaberg a Detroit-Mercy Egyetemről, arra a következtetésre jutottak, hogy Mária Magdolna bibliai alakja akár más bibliai nők tulajdonságainak ötvözéséből is születhetett, és ez az egybemosás szándékosan történt. Egyes dél-franciaországi hagyományok, illetve William Caxton 1483-as Legenda Aurea („Arany legenda”) című munkája (egyben az angliai Westminster egyik első kiadványa) szerint Mária Magdolna fivérével, Lázárral, nővérével, Mártával, Marcella nevű szolgálólányával és Jézus gyermekeivel együtt a franciaországi Marseille-be hajózott a keresztrefeszítés után. Később a kis csapat nyugatabbra utazott és „az ott élőket megtérítette”. Szintén Gardner írta, hogy Mária „kilenc évvel fiatalabb volt Jézusnál. [...] Harmincéves volt [szimbolikus] Második Házasságkötésekor, s még ugyanabban az évben, Kr. u. 33-ban megszülte lányát, Tamart. Négy évvel később hozta világra az ifjabb Jézust, majd Kr. u. 44-ben, negyvenegy éves korában megszületett második fia, József. Mária ekkorra már Marseille-ben (latin nevén Massilia) tartózkodott, ahol a hivatalos nyelv az V. századig a görög volt”. Ugyanezen beszámolók szerint Mária a mai délfranciaországi Saint Baume-ban hunyt el Kr. u. 63-ban, hatvanévesen. A hetedik keresztes háborúból IX. (Szent) Lajossal visszatérő Jean de Joinville írja 1254-ben, hogy „azért jöttünk a provence-i Aix városába, hogy tiszteletünket tegyük az áldott Magdolna előtt. [...] Elmentünk a Baume nevű helyre, ami egy nagyon meredek és köves sziklán található, és ahol állítólag a szent Magdolna tartózkodott hosszú ideig egy remetelakban”. „Halála után még évszázadokig Mária öröksége maradt a leghatalmasabb fenyegetés a rettegő egyház számára, amely a messiási leszármazottak helyett az apostoli utódlást részesítette előnyben” - írta Gardner, hozzátéve: „Magdolna kultusza végül a Languedoc régióban fekvő Rennes-le-Cháteau-ban lett a legaktívabb”. Létezik egy arra vonatkozó megdöbbentő utalás, hogy a Magdolnáról szóló történeteknél kézzelfoghatóbb bizonyítékokat is lehetett találni egykor azon a területen. Baigent, Leigh és Lincoln szerint ugyanez a Joinville leírta, hogy barátja, IX. Lajos elmesélte neki: a katar vezetők régebben megkörnyékezték a pápai hadsereg parancsnokát és titokzatosan megkérték, „jöjjön és vessen egy pillantást a Mi Urunk testére, amely a papjaik kezében hússá és vérré változott”. A Mária Magdolnáról és a reinkarnációról szóló hagyományok mellett a katarokra még a lyoni Valdez Peter nevű vándorprédikátor tanai is

329

nagy hatással voltak. Követői, vagy ahogy ismertté váltak, a valdensek a Szentírást a saját okcitán nyelvjárásukra lefordítva olvasták, és úgy gondolták, hogy a prédikálásra való személyes elhívás fontosabb, mint az egyházi betanítás. A vérontást elvetették, még akkor is, ha az egyház vagy az állam vitte végbe. Amikor a valdensek nem hagyták abba a nyilvános prédikálást, a helyi egyházi tisztségviselők kiátkozták és Lyonból is elkergették őket. Sokan gondolták úgy, hogy a katarok története igazából Bogomil bolgár pópával kezdődött, akinek bogumil (vagy bogomil) szektája a Bizánci Birodalom idején széles körben elterjedt. A bogumilok az egyház hagyományos igeszemléletéből sok mindent elvetettek, például a misét, az oltári-szentséget, az ószövetségi csodatételeke és próféciákat, a keresztségét, a házasságot és a papságot. „Hitték, hogy a fizikai világ az Ördög műve és ezért belülről fakadóan rossz - írta Costen. - Fölépítettek maguknak egy gazdag és bonyolult mítoszrendszert a teremtés és a bűnbeesés köré, s ez helyettesítette a Biblia legnagyobb részét, amit elvetettek. Dualisták voltak: elfogadták, hogy az anyagot a Jó Istene teremtette, de hitük szerint a világot és az emberek fizikai testét a Sátán formázta meg belőle, vagy úgy, hogy egy angyal lelkét anyagi testbe csalva megalkotta Ádámot, vagy pedig úgy, hogy a Jó Istenével életet leheltetett az agyagba”. Ugyanakkor Picknett és Prince vitatta, hogy a katarok hitének teljes egésze a bogumiloktól származna. Jurij Sztojanov kutatásait idézték, aki a következőket írta: „Az a tanítás, miszerint Mária Magdolna Krisztus 'felesége' vagy 'ágyasa' volt, eredeti katar hagyománynak tűnik, melynek egyáltalán nincs megfelelője a bogumil tanok között”. Bármi legyen is az igazság eredetükkel kapcsolatban, e katar hiedelmek hosszú idő alatt fejlődtek ki - akárcsak az ellenük való fellépést megfogalmazó döntés. Akármilyen megállapodások születtek is korábban, a pápai hatóságok végül nyilván úgy döntöttek, hogy valamit tenni kell a bizonyára Languedoc-ban rejtegetett földi maradványok, kincsek vagy iratok ügyében.

AZ ALBIGENS KERESZTES HÁBORÚ Miután III. Ince pápa rábeszélésének köszönhetően II. Fülöp Ágost francia király eretnekké nyilvánította a katarokat, 1209-től kezdődően az

330

úgynevezett albigens keresztes háborúban majdnem mind egy szálig elfogták és megölték őket. (A katarokat gyakran hívták albigenseknek, mivel nagy számban éltek a Languedoc-beli Albi városában.) A hadműveletből a sokat dicsért templomos lovagok feltűnően hiányoztak. Hosszadalmas, keserves és véres esemény volt ez, mely 1229-ben ért véget, de teljesen csak a montségur-i erőd 1244-es eleste után fejeződött be. Azonban az egyház még ekkor sem tudta teljesen kipusztítani a katar eretnekséget. Számos szerző szerint Languedoc tartományban ma is érezhető egyfajta ösztönös óvatosság és bizalmatlanság mind az egyház, mind pedig az állam irányába. Miután III. Ince pápa lett, egy ideig megpróbált egyházi nyomást gyakorolni a katarokra, látványosan kevés sikerrel. A pápa régóta dédelgetett álma az volt, hogy óriási keresztes hadjáratot vezet a Szentföld visszaszerzésére, ám be kellett érnie a Languedoc ellen vezetett keresztes háborúval, s ráadásul ezen a vidéken sem a neme sek, sem pedig a köznép nem talált semmi rosszat az egyszerű és jámbor katarokban. Az egyház a keresztes hadjáratokban résztvevő lovagok hatalmának mérséklésére már jóval korábban bevezette az „Isten békéje” intézményét. Az egyház és a fegyveres erők közötti szövetség célja az volt, hogy mindenféle hadművelet az egyházi hatóságok szigorú ellenőrzése alá kerüljön. „ szervezet, amely Languedoc-ban névlegesen felügyelte az Isten békéjének betartását, nem más volt, mint a templomos rend, s e szolgálatáért cserébe kisebb adót szedhetett a parasztok ökrei után - írta Costen. - Kevés bizonyíték van arra, hogy a templomosok bármit is tettek volna a béke betartatása érdekében”. Mivel a katar-ellenes prédikációk és a templomos elnyomás sikertelennek bizonyult az eretnekség letörésére, III. Ince pápa 1204-ben végül úgy döntött, ideje cselekedni. Elkezdett leveleket írni II. Fülöp Ágost francia királynak, melyekben sürgette a déli eretnekek elleni fellépést. Toulouse grófját, VI. Rajmundot, akit egy korábbi pápa kiátkozott, visszafogadta az egyházba, miután az nagy vonakodva ráállt, hogy támogatja a keresztes hadjáratot. Rajmund csatlakozása ellenére szinte semmi nem történt. Rajmundot erre ismét kiátkozták, mivel nem lépett föl a katarok ellen, és amikor a pápa követe 1207 karácsonyán felkereste, hogy megpróbálja rábeszélni egy újabb háborúra, a követet Rajmund egyik embere meggyilkolta. A helyzetet megelégelve III. Ince pápa elindította saját keresztes hadjáratát.

331

Bár ma úgy tűnik, hogy keresztények harcoltak keresztények ellen, akkoriban sokan, különösen Languedoc-on kívül, támogatták a háborút, melyet úgymond a köztük lakozó halálos ellenséggel kell megvívni. Ince pápának nemcsak az eretnekség elfojtása miatt volt fontos a keresztes háború, de azért is, hogy megmutathassa az egyház hatalmát a Rajmundhoz hasonló nyakas világi vezetők fölött. III. Ince a keresztes hadjáratok lovagjainak kijáró státuszt ígért mindenkinek, aki csatlakozott hadseregéhez. Ez a hadjárat alatt elkövetett összes bűn alól való feloldozást jelentette, valamint részesedést a zsákmányból. „Sokan haszon- és zsákmányszerzési lehetőséget láttak a dologban, és nem is kellett csalódniuk - írta Costen. Alapjában véve azonban leginkább a vallásos buzgalom vezette a keresztes lovagokat”. A pápa hadserege - „ legnagyobb, amely a keresztény világban valaha összegyűlt” hamarosan felsorakozott Lyonnál Arnald-Amalric meg egy csapat nemes és püspök vezetése alatt. Amint a körülbelül harmincezer főnyi komoly sereg megindult a Rhone völgyében, Rajmund átgondolta a dolgot és úgy döntött, csatlakozik a keresztesekhez. Miután erre szavát adta, megbocsátást nyert az egyháztól és ígéretet kapott, hogy többé nem fordulnak ellene. Az első komoly támadás Béziers városánál történt. A városlakók úgy döntöttek, hogy ellenállnak, bár maga a püspökük is a megadást javasolta. Costen szerint a hadsereget kísérő zsákmányra éhes hordák megrohamozták a városkapukat, és hama rosan a parancs nélkül cselekedő katonák is csatlakoztak hozzájuk. „ templomokat is, a várost is kifosztották, a városlakókat pedig lemészárolták, a papokat, nőket és gyerekeket ráadásul a templomokban” - írja Costen. Amikor a hadsereg vezetői elkobozták a zsákmányt a hordáktól, azok felégették a várost. A hivatalos jelentés szerint összesen húszezer városlakót gyilkoltak meg. Béziers-nél történt, hogy Arnald-Amalric arra a kérdésre, hogy katonái hogyan állapítsák meg az emberekről, katolikusok-e vagy eretnekek, ezt válaszolta: „Öljétek meg mindet, Isten tudni fogja, kik az övéi!” A béziers-i vérfürdő láttán a languedoc-i városok egymás után adták meg magukat harc nélkül a pápai hadseregnek. A belső viszálykodás egyre nagyobb méreteket öltött, mivel a lakosok egymással versengve adták fel a biztosra vett vagy vélt eretnekeket. Castres városában a hadseregnek átadott katarokat máglyán égették meg, ami keresztes hadjárat során ettől fogva általános gyakorlattá vált. 1229-re a hadjárat a párizsi békével gyakorlatilag befejeződött. Bár a békeszerződés véget vetett a délfrancia

332

királyi családok függetlenségének, az eretnekséget nem szüntette meg. A katar papok visszavonultak a Pireneusok lábánál fekvő kis hegyvidéki erődítménybe, Montségurbe. 1243 tavaszától kezdve a pápai hadsereg több mint tíz hónapon keresztül ostromolta az erődöt. Picknett és Prince szerint „különös jelenségek zajlottak itt. Az ostromló katonák közül többen átpártoltak a katarokhoz annak ellenére, hogy tisztában voltak ennek halálos következményeivel” (kiemelés az eredetiben - J. M.). Kellett hogy legyen valami a katarokban, ami ilyen vonzóvá tette hitüket e veterán katonák szemében. Végül 1244 márciusában a katarok megadták magukat, így befejeződött Montségur ostroma. Picknett és Prince számos „titokzatos dologról” tesz említést Montségur elestével kapcsolatban. Ezek közül az egyik: „soha meg nem magyarázott okokból kifolyólag [a katarok] engedélyt kaptak, hogy még tizenöt napig a fellegvárban maradhassanak -ezután pedig előjöttek, hogy máglyán megégessék őket. Néhány beszámoló ennél is tovább megy és úgy írja le az eseményt, hogy a katarok egyszerűen leszaladtak a hegyoldalon és belerohantak a mezőn felállított égő máglyákba”. Costen megjegyzése bizonyos mértékig alátámasztja a történetet: „Semmi nem utal arra, hogy a montségur-i katarok ellenálltak volna a mészárlásnak”. „ legrejtélyesebb eset a katarok úgynevezett kincsével kapcsolatos -jegyzi meg Picknett és Prince -, melyet négyüknek sikerült kimenekíteni az erődből a mészárlás előtti éjszakán. Ezek a rettenthetetlen eretnekek mégis el tudtak menekülni úgy, hogy kötélen eresztették le őket a hegy különösen meredek oldalán az éj leple alatt”. A katarok, akik közül sokan igen módosak voltak, valóban figyelemreméltó menynyiségű rejtett arany- és ezüstkészlettel rendelkeztek. Azonban Baigent, Leigh és Lincoln szerint ezt a kincset három hónappal az erődben meghúzódó katarok lemészárlása előtt minden további nyom nélkül kicsempészték Montségur-ből. Senki nem tudja biztosan, hogy milyen titkos tudás vagy „kincs” volt az, amiről a katarok úgy érezhették, hogy az utolsó pillanatban el kell vinniük Montségur-ből, de az általánosan elfogadott feltevés szerint iratok voltak, melyek Mária Magdolna DélFranciaországba érkezéséről és a Jézus-vérvonal fenntartásáról szóltak, vagyis olyan témáról, amely szorosan kapcsolódott a templomos lovagokhoz. „ templomosokban nagy volt a tudásvágy; a tudás megszerzése hajtotta őket a legjobban - írta Picknett és Prince. - Onnan szerezték meg, ahon-

333

nan csak lehetett: az araboktól a szent geometria alapelveit vették át, a katarokkai fenntartott nyilvánvaló kapcsolataik pedig a gnoszticizmus mázával vonták be amúgy is eretnek vallási nézeteiket”. „ templomosok már a kezdet kezdetén barátinak nevezhető kapcsolatban álltak a katarokkai, főleg Languedoc-ban - jegyezte meg Baigent, Leigh és Lincoln. - Sok módos földbirtokos (akik maguk is katarok voltak, vagy szimpatizáltak velük) óriási földeket adományoztak a rendnek. [...] Nem vitás, hogy Bertrand de Blanchefort, a rend negyedik nagymestere katar családból származott. [...] Languedoc-ban több volt a templomos vezetők közt a katar, mint a katolikus”. Blanchefort, 1153 és 1170 között a rend vezetője, „minden templomos nagymesternél jelentősebb” volt e három szerző szerint. „Bertrand volt az, aki a templomos lovagokat elképesztően hatékony, szervezett és hihetetlenül fegyelmezett hierarchikus intézménnyé változtatta”. Bizonyított, hogy sok más templomos szintén maga is katar volt, továbbá tudjuk, hogy a templomosok sok katart bújtattak el rendjükön belül, és szentelt földbe temették őket. Azon kívül, hogy a rend nem vett részt az albigens keresztes háborúban, a templomosok és a katarok közti szoros kapcsolatot sem hozták föl soha a rendet ért későbbi vádak között, ami Picknett és Prince szemében azt bizonyítja, hogy e kapcsolat zavarba hozta az egyházi vezetést, amely semmit nem kívánt jobban, mint hogy a hitükkel együtt végre elfelejthesse a katarokat. Az albigens keresztes háborút követően az életben maradt katarok vagy a szomszédos országokba menekültek - Itália volt a legnépszerűbb, mivel érdekes módon a pápa szülőhazájában nem üldözték oly kitartóan az eretnekeket -, vagy együttérző szomszédok segítségével elbujdostak. „ XIV. század elejére Languedoc katarjai szórványokban és szegényen éltek - írja Costen. - Elpusztításukat az egyház az inkvizíció új fegyvere által, módszeres üldözéssel vitte végbe [...]”. „Languedoc élte meg az első európai népirtást: a katar eretnekség több mint százezer tagját mészárolták le az albigens keresztes háborúban pápai utasításra [...]- írta Picknett és Prince. - Az inkvizíciót is eredetileg kifejezetten a katarok vallatására és kiirtására hozták létre”. A keresztes háború eredményeként „az egyház meg tudta tartani a vallásos tevékenységek fölötti egyeduralmát, a hitélet irányítását, és megszilárdította az emberek magánéletének ellenőrzését. Az új francia állam szövetségesre talált az egyházban, amely segített a városok és a nemesség fölötti hatalom megerősítésében” - írta Costen, majd azt is elmondta,

334

hogy (hasonlóan az amerikai indián nyelvek visszaszorításának XIX. századi gyakorlatához) még az 1920-as években is megbüntették a régióban élő iskolásokat, ha az udvaron a régi okcitán nyelven beszéltek. A békés katarok kiirtása azonban csak ízelítőt adott mindabból, amit az egyházi vezetők a hatalmukat veszélyeztető ellenfél, a templomos lovagok ellen forraltak.

A TEMPLOMOSOK BUKÁSA A montségur-i katar erőd eleste után a templomos birodalom még hatvankét évig állt ellen a Vatikán és a nemzetállamok növekvő hatalmának. A kézművesipar és a pénzügy irányítása a kezükben volt, és félelmetes katonai hatalommá nőtték ki magukat: saját tengeri flottával rendelkeztek, amely az Atlantióceán partján, La Rochelle francia kikötőben horgonyzott. Languedoc tartománya kötötte össze La Rochelle-t a földközitengeri kikötőkkel, s így lehetővé tette a kereskedelmet Portugáliával és a Brit-szigetekkel a muzulmán kézen lévő Gibraltáriszoros érintése nélkül. A templomos hajók (melyek az elsők között használtak mágneses iránytűt) fegyvereket és utánpótlást, valamint becslések szerint évente hatezer zarándokot szállítottak a Szentföldre. Azonban ahogy hatalmuk és vagyonuk gyarapodott, úgy nőtt a templomosok büszkesége és gőgje is, amit jól mutat egy 1252-es eset, amikor egy templomos mester a következő szavakkal fenyegette meg III. Henrik angol királyt: „Amíg igazságosan cselekszel, uralkodni fogsz. De ha megsérted az igazságot, többé nem leszel király”. A templomos rend közeli kapcsolatát az angol királyi családdal az is bizonyítja, hogy 1215-ben János király ideje egy részét a londoni Templomban töltötte, s itt történt, hogy nemesek egy csoportja - közülük sokan templomosok - kikényszerítette belőle a Magna Carta aláírását, ezzel megteremtve Angliában az alkotmányos monarchiát. Ám míg a templomos rend Európában virágzott, a Szentföldön rosszul mentek a dolgok. Bevétele után kevesebb mint egy évszázaddal Jeruzsálem ismét a muzulmánok kezére került, s hamarosan már csak Akka városa maradt a keresztényeké. 1291ben ez az erőd-kikötő is elesett és a rendnek az ispotályosokkal együtt Ciprus szigetére kellett áttelepülnie,

335

melyet a templomosok egy korábbi keresztes hadjárat alkalmával Oroszlánszívű Richardtól vásároltak meg. A Szentföld elvesztésével a templomosok létezésének fő indítéka is megszűnt. A XII. század vége felé a templomosok segédkeztek megalakítani egy másik katonai rendet, a félelmetes német lovagrendet (Teuton Rend Lovagjai), akikre Hitler gyerekkorában mint hősökre nézett föl. A német lovagrend óriási önálló fejedelemséget hozott létre, az Ordenstaatot, mely Poroszországtól a Baltikumon keresztül egészen a Finn-öbölig húzódott. Ez a független teuton állam egy hasonló, languedoc-i önálló birodalom kialakításának vágyát válthatta ki a templomos vezetésben. Ez azonban nem valósulhatott meg. A XIV. század elejétől fogva a katarokéhoz hasonló sors várt a templomosokra is. A templomosok bukásának egyik fő előidézője IV. Fülöp francia király volt, aki irigyelte gazdagságukat és félt katonai erejüktől. Egy alkalommal Fülöp a párizsi Templomban keresett menedéket a fellázadt tömeg elől menekülve. Személyesen tapasztalta tehát a templomosok gazdagságát, és sok pénzzel tartozott is nekik. Irántuk érzett dühét csak fokozta, hogy amikor csatlakozni akart a rendhez, elutasították. 1305-ben IV. Fülöp Rómába utazott és meggyőzte V. Kelemen pápát, hogy a templomosok a római katolikus egyház megsemmisítését tervezik. A pápa elfogadta, amit Fülöp mondott, annál is inkább, mert a francia király segítette elő pápai rangra emelkedését. „1303 és 1305 között a francia király és miniszterei tervelték ki VIII. Bonifác pápa elrablását és meggyilkolását, és nagyon valószínű, hogy a következő pápa, XI. Benedek meg-mérgezéséért is ők voltak a felelősek. 1305-ben aztán Fülöpnek sikerült kieszközölnie, hogy saját jelöltje, a bordeaux-i érsek kerüljön a megüresedett pápai trónra. Az új Szentatya az V. Kelemen nevet vette fel” - írta Baigent, Leigh és Lincoln. Albert Mackey szabadkőműves író szerint IV. Fülöp a templomosok felszámolására tett titkos ígéretéért cserébe támogatta Kelement a pápaság elnyerésében. Fülöp vádjai már csak azért is hihetően hangzottak, mivel mindenfelé suttogták, hogy a templomosok megpróbálják visszaállítani a Meroving-uralkodóház hatalmát Franciaországban és más államokban is. A Merovingok állítólag Jézusig vezették vissza vérvonalukat, ami komoly kihívást jelentett Róma hitelére nézve, és alátámasztotta azt a feltevést, hogy a templomosok Krisztus valós élettörténetével kapcsolatos titkos tudás birtokába jutottak.

336

IV. Fülöp király V. Kelemen pápa áldásával tért vissza Franciaországba és megkezdte a templomosok ellen irányuló hadműveletét. Az összeesküvéstől az eretnekségig tartó vádlistát állított össze, majd titkos utasításokat juttatott el a hatóságoknak országszerte, melyeket csak az előre megadott időpontban volt szabad felnyitni. Ez az időpont az 1307. október 13-ai napkelte volt; attól kezdve számít minden péntek 13-a baljóslatú napnak. A hatóságok egész Franciaországban gyorsan összefogdosták a templomosokat. „Az elfogott lovagokat bebörtönözték, kivallatták, megkínozták és megégették írta Gardner. - Fizetett tanúk vallottak ellenük, és néhány igazán bizarr vallomás is elhangzott. A templomosokat számos válogatott, elfogadhatatlannak minősített tevékenységgel vádolták, mint például szellemidézés, homoszexualitás, abortusz elvégzése, istenkáromlás és a fekete mágia alkalmazása. Akár megvesztegetéssel, akár kény szerítéssel kicsikart tanúvallomásuk után a tanúk nyomtalanul eltűntek”. A mai napig vita tárgyát képezi, hogy a templomosok valóban elkövették-e a fenti bűnöket. Nyilvánvaló, hogy az eredetileg keresztény rendet ért vádak közül sok hamis és koholt volt. Ugyanakkor arra is van bizonyíték, hogy a templomosok belső körei jóindulattal nézték a Mária Magdolnáról, Keresztelő Szent Jánosról, Jézus kereszthaláláról és feltámadásáról szóló eretnek tanokat, ha ugyan nem éppen a híveik voltak. Néhány kutató azon is eltűnődött, hogy a rend halálfejes zászlaja vajon nem Mária vagy Keresztelő Szent János (vagy mindkettejük) földi maradványaira utal-e. E templomos szimbólum halvány emléke adhatta az ihletet a későbbi századok kalózzászlajához, de a Halálfejes Rendhez is. „Biztosak vagyunk benne, hogy bár a legmagasabb rangú lovagok radikálisan szokatlan nézeteket vallottak Jézus Krisztus isteni mivoltával kapcsolatban, de azért a templomos rend fennállásának teljes ideje alatt hithű katolikus rend volt. [...] A lovagokat az az egyház és pápa árulta el, amelyet jól szolgáltak” - vette védelmébe Knight és Lomas szabadkőműves szerző a templomosokat. Nyilvánvalóvá vált, hogy a letartóztatások hirtelensége és a parancsok titkossága ellenére sok templomost előre figyelmeztettek. Baigent, Leigh és Lincon szerint „Jacques de Molay nagymester például nem sokkal a letartóztatások előtt bekérette a rend számos könyvét és érvényes rendszabását, és elégettette őket”. A francia templomosok jelentős része ellenállás nélkül megadta magát abban bízva, hogy az események kedvező fordulatot vesznek, sokan má-

337

sok viszont a menekülést választották. A legrejtélyesebb esemény a templomos flotta és a párizsi Templomban felhalmozott kincsek eltűnése volt. A kutatók többsége egyértelmű kapcsolatot lát a két esemény között. Gardner szerint a kincs a letartóztatások idején továbbra is Franciaországban maradt. „[Fülöp] emberei átfésülték az egész Champagne és Languedoc tartományt miközben a kincs mindvégig a párizsi kincstártermekben hevert”. Gardner úgy tudja, hogy később de Molay nagymester átszállíttatta La Rochellebe, ahonnan aztán egy tizennyolc gályából álló hajóhad a biztonságos Skóciába menekítette. Baigent és Leigh nagyjából helytállónak tartják e megállapítást, és rámutatnak: „ rend hivatalos feloszlatását megelőzően öt éven át folyt a jogi huzavona, a tárgyalás, intrikálás, alkudozás és az egyszerű vacakolás”, ami elegendő időt szolgáltathatott arra, hogy a kincset eltüntessék. Knight és Lomas a menekülés történetéhez döbbenetes kiegészítést fűzött, mely szerint elképzelhető, hogy a templomos hajóhad egy része egészen Amerikáig eljutott, 185 évvel azelőtt, hogy Kolumbusz Kristóf hajóra szállt. Ez az elmélet a mandeus szekta történetével indul, melynek tagjai úgy tartják, Keresztelő Szent János az igazi megváltó, és Jézus meghamisította a tanításait. A mandeusokat a nazarénus szektával szokták kapcsolatba hozni, amelyet a kumráni közösség részének tekintenek, kiknek tekercseit 1945-ben találták meg. A muzulmánok a Jordán folyó partjáról Perzsiába üldözték a mandeusokat, ahol egy töredékük ma is létezik. A mandeusok, az esszénusokhoz hasonlóan, azt vallották, hogy halála után az igaz ember lelke egy csodás és békés tengerentúli birodalomba kerül, melynek helyét a „Merica” csillag mutatja. Mivel könnyen elképzelhető, hogy Jeruzsálemben a templomosok a kumráni közösség szövegeinek másolatait találták meg, ebből a forrásból ismerhették az új földrészre és a „Mericá”-ra vonatkozó utalásokat. Knight és Lomas feltevése szerint a templomos flotta legalább egy része, miután Portugáliában feltöltötte készleteit, nyugat felé, „la Merica” irányába vette útját. Ezek a rettenthetetlen hajósok - folytatja Knight és Lomas - közismert halálfejes harci zászlajukat felvonva 1308-ban érték el Új-Anglia partjait. A partraszállásra sokat ígérő bizonyítékot találtak a Massachusetts állambeli Westfordban, ahol egy lovag sziklába vésett, lyukfúrással készült képére bukkantak. A ma is látható alak egy XIV. századi öltözéket viselő lovag, pajzsán egy csillagot követő vitorlás hajóval. A Rhode Island-i

338

Newportban pedig egy szintén XIV. századi jelzőtorony a templomos építészet lekerekített formáit viseli magán. „Vitathatatlan, hogy az épület rendkívül régi - írta Knight és Lomas -, hiszen azon az 1524-es térképen, amelyet e partszakasz európai felfedezésekor készítettek, már az olasz hajós, Giovanni da Verrazano is megjelölte a newporti torony helyét létező 'Normann Villa'-ként”. A közelmúltban Patagóniában felfedezett romok - feltehetően az elveszett „La ciudad de los Cesares” (Császárok városa) maradványai - feltárásakor egy kikötőgátat és számos dokkot, valamint egy templomos kereszttel díszített kőtömböt találtak. Flugberto Ramos kutató szerint ez arra enged következtetni, hogy a templomosok már Kolumbusz felfedezései előtt jártak itt. A korábban ismeretlen templomos felfedezések tényéről még meggyőzőbb bizonyítékot szolgáltat a skóciai Rosslyn-kápolna, ahol a bolthajtásokon és a mennyezeten kukoricakalászok és áloékaktuszok festett képei láthatók. „ történelemtudomány mai álláspontja szerint az indián őslakosok által termesztett kukorica magját először a XVI. századi felfedezők hozták Európába és Afrikába [...]” - írja Knight és Lomas. Megjegyzik továbbá, hogy mivel a kápolna építését 1486-ban fejezték be, tehát hat évvel azelőtt, hogy Kolumbusz tengerre szállt, és mivel a kővésetek az eredeti épület szerves részét képezik, „biztosra vehető, hogy a Rosslyn-kápolna építésekor a kőműveseket irányító emberek már legalább negyedszázaddal Kolumbusz előtt jártak Amerikában”. Bár ezek a szerzők elismerik, hogy a Kolumbusz előtti templomos jelenlétnek az Újvilágban nem találták perdöntő bizonyítékát, viszont amit találtak, az megerősíti a gyanút, hogy a templomosok ihlette szabadkőművesek, Bacon és Raleigh többet tudtak az „Új Atlantisz”-ról, mint azt korábban feltételezték. Knight és Lomas azt is kifejti, hogy a Waldseemüller nevű XVI. századi német szerzetes, aki először említette Amerigo Vespucci felfedezőt mint Amerika névadóját, nem ismerte a templomosok és mandeusok Merica-legendáját. A szerzetes hallott „Amerika” új földjérő l és Vespuc-ciról, és a két dolgot egyszerűen összerakta. „Waldseemüller eltalálta az új földrész nevét, de az eredetét már nem - állítja Knight és Lomas. - Röviddel azután, hogy írásai megjelentek, rájött a tévedésre, és nyilvánosan is visszavonta elméletét, miszerint Amerigo Vespucci fedezte fel Amerikát. Ekkor azonban már késő volt [...]”. „Az Újvilág nevének eredetéről szóló, általánosan elfogadott és tényként kezelt történelmi adat egyszerűen egy alig ismert egyházfí oktalan

339

tévedésén alapszik, aki sohasem merészkedett a francia-német határ mentén álló [...] kolostorától néhány kilométernél távolabbra” - fűzte hozzá Knight és Lomas. Akár partra szálltak a templomosok a XIV. század elején „la Mericá”-ban, akár nem, az valószínű, hogy szerepet játszottak felfedezésében. Baigent és Leigh szerint a templomosokat a velük rokonszenvező Portugáliában egy vizsgálat felmentette az inkvizíció vádjai alól; ezután felvették a Krisztus Lovagjai nevet és többnyire tengeri felfedezőkként tevékenykedtek a továbbiakban. Miként Baigent és Leigh írta, „Vasco da Gama is a Krisztus Lovagjai rendjének tagja volt, Tengerész Henrik portugál herceg pedig a nagymestere. A rend hajói az ismert vörös liliomos kereszt alatt vitorláztak. Ugyanezen kereszt alatt hajózott át Kolumbusz Kristóf három hajója az Atlanti-óceán vizein az Újvilágba. Kolumbusz a Krisztus Lovagjai egy volt tagjának a lányát vette feleségül, s így hozzáférhetett apósa térképeihez és naplóihoz”. A templomosok és Amerika kapcsolata a jövőben még számos vita tárgyát fogja képezni, ahhoz azonban nem sok kétség férhet, hogy a rend számos tagja, valamint aranyból és iratokból álló kincsük a hajóflotta segítségével eljutott Skóciáig. Skócia, amelynek birtoklásáért ezidőtájt Bruce RobertRobert -I. néven skót király - és Anglia vívott véres csatákat, a rend számára kiváló menedéket biztosított az üldöztetés elől, ami hamarosan Franciaországon kívül is megindult. V. Kelemen pápa biztatására más országokban is elkezdték összefogdosni a templomosokat, vagyonukat pedig elkobozták. Angliában II. Edward király eleinte nem nagyon lépett fel ellenük, de apósa, IV. Fülöp francia király nyomására, bár csekély lelkesedéssel, végül mégis intézkedéseket tett. Néhány templomost letartóztattak, de általában enyhe büntetéseket róttak ki rájuk, mint például kolostorban vagy apátságban végrehajtandó vezeklést, vagyonukat pedig az ispotályosoknak adták át. Két évvel a rend elleni első intézkedéseket követően II. Edward elrendelte az öszszes, még uralma alatt álló templomos letartóztatását az Anglia által elfoglalt skót területeken. Embereinek mindössze két tagot sikerült elfogniuk, akik közül az egyik maga a templomos mester, Walter de Clifton volt. Clifton kihallgatásakor elmondta, hogy társai elmenekültek „ tengeren át” - ami szintén azt bizonyítja, hogy a templomosok útra kelhettek Amerikába. I. Robert Skóciája ezzel szemben már régóta szoros kapcsolatban állt a templomosok rendjével. Gardner szerint közvetlenül a troyes-i zsinat

340

után Payens nagymester találkozott a skót királlyal, Szent Bernát pedig egyesítette a kelta egyházat és saját cisztercita rendjét. A lovagokat I. David királlyal kezdődően számos skót király pártfogolta és bátorította, s a rend jelentős vagyonra tett szert. A templomosok üldöztetése idején I. Robert királynak minden oka megvolt arra, hogy ne zaklassa őket: elődeinek támogatása révén születésénél fogva maga is lovag volt, hadban állt II. Edwarddal, a római pápa pedig kiátkozta az angol királlyal, IV. Fülöp vejével való szembeszegülése miatt. Mivel az egyház és szomszédos országok szemében kegyvesztetté vált, Robert bármilyen segítséget szívesen fogadott. Az angol blokád a kontinens felé vezető hagyományos útvonalak nagy részét lezárta, „de egy fontos útvonal mégis nyitva maradt - írta Baigent és Leigh -, nevezetesen az, amely Írország északi partvidékét (beleértve a Foyle folyó torkolatát Londonderry-nél) összekötötte I. Robert Argyllben, Kintyre-ben és a Jura-szigeti szoros környékén lévő birtokaival. [...] így azután a templomosok hajói, fegyverkészletei és hadifelszerelése, valamint harcosai és feltehetőleg a felhalmozott kincsük is elérte Skóciát, létfontosságú támogatást és anyagi erőforrást biztosítva ezzel I. Robertnek”. Noha a hivatalos történetírás nem a templomosoknak tulajdonítja I. Robert angolok feletti győzelmét, a kutatók jelentős bizonyítékokat találtak közreműködésükre. Számos szabadkőműves szerző egyértelműen kijelenti, hogy a templomosok ott harcoltak Bruce Robert seregében. Skócia 1314. június 24-én, a bannockburni csatában vívta ki függetlenségét. Érdekes adalék, hogy ez éppen Szent János napja, amely a templomosok számára az év egyik legnagyobb jelentőséggel bíró ünnepe volt, hiszen mélyen tisztelték a szentet. A skót felvidék felé utat nyitó, kulcsfontosságú Stirling várának ostroma idején II. Edward - úgymond a vár közel tízezerre tehető helyőrségének felmentésére - egy húszezer főt jóval meghaladó hadsereget mozgósított. Nyilvánvalónak tűnt, hogy nem csupán Stirling megerősítése, hanem I. Robert hadseregének szétverése lebegett a szeme előtt. Robert mindössze egy alig tízezer katonát számláló hadsereget tudott felsorakoztatni, így aztán a háromszoros túlerővel szemben győzelmi esélyei igencsak csekélynek látszottak. A két sereg Stirling váránál ütközött meg, és az ádáz küzdelem egész nap folyt. Bár a csata lezajlásának pontos körülményeit homály fedi, úgy tűnik, „friss csapatok” jelentek meg, éppen amikor a harc már-már eldőlt volna.

341

Az új haderő elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy II. Edward király és legjobb ötszáz lovagja hátrahagyja a csatateret, fejetlenséget okozva a maradék angol sereg soraiban. „ visszavonulás hamarosan teljes megfutamo-dássá változott: az angol hadsereg hadiellátmányát, pénzét, arany és ezüst vértlemezeit, fegyvereit, páncélzatát és minden egyéb felszerelését hátrahagyva menekült” - írta Baigent és Leigh. A fenti szerzők úgy vélik, hogy a „friss csapat”, amely Edward és katonái szívét félelemmel töltötte el, a templomosok vörös keresztes lobogót hordozó, jellegzetes hosszú szakállú harcosainak különítménye volt. Más szerzők ezt szintén megerősítik. Gardner szerint a Saint-Clair család egyik tagja a bannockburni csatában a templomos lovagok parancsnoka volt. Mackey utal egyes szabadkőműves történetírókra, akik olyan rangokról tesznek említést, melyeket „először a bannockburni csatatéren adományoztak, az emlékezetes győzelem kivívásában Robert királynak segédkező templomos csapat hősiességének elismeréseként”. Érdekes módon a csata időpontjában a templomos rend már tulajdonképpen nem is létezett. 1312-ben IV. Fülöp király nyomására a pápa hivatalosan feloszlatta a rendet, 1314-ben pedig utolsó hivatalos nagymesterét, Jacques de Molay-t Párizsban máglyahalálra ítélték és kivégezték. A XIX. századi szerző, Eliphas Levi szerint de Molay alakította meg az „okkult kőművességet” azáltal, hogy a johanniták eretnek tanait hozzácsatolta a templomosok titkos tudásához, mely Mária Magdolnának és Jézus gyermekeinek Európába jöveteléről szólt. A johanniták Keresztelő János után kapták nevüket, akit a valódi bibliai messiásnak tekintettek, Jézusnak pedig csak másodlagos szerepet tulajdonítottak a zsidók palesztinai felkelését megelőző időszakban. A johanniták - akik állításuk szerint úgy örökölték ezt a titkos tudást - úgy vélték, hogy Jézus, avagy „Jesu, a felkent” valójában halandó személy volt, Ozirisz vallási kultuszának beavatott tagja. Úgy gondolták, hogy Szűz Mária történetét csupán későbbi szerzők találták ki azért, hogy valami más magyarázatot adjanak Jézus törvénytelen születésére. Picknett és Prince kifejti: „ johannita szekta felismerte, hogy a 'Krisztus' név nem kizárólag Jézusra vonatkozott, az eredeti görög 'Khrisztosz' szó ugyanis csupán 'Felkentet' jelent, amit sok más emberre is használhattak, beleértve királyokat és római tisztviselőket is. Következésképpen a johanniták vezető i maguk is mindig felvették a 'Krisztus' címet; és fontos tény, hogy a Nag Hammadiban lelt 'Fülöp evangéliuma' minden gnosztikus beavatottra használja a 'Krisztus” szót'.

342

Levi még azt is feltételezi, hogy Payens nagymester már azelőtt megismerkedett a johannita szekta tanaival, hogy a templomos lovagok vezetője lett. E feltevést a magasrangú kőműves, von Hund báró esete is alátámasztja, aki állítása szerint ismerte a szabadkőművesség „igazi történetét”. Emlékezhetünk rá, hogy von Hund alapította meg a német Szigorú Engedelmesség páholyt - mely viszont kezdetben a Keresztelő János Testvérei nevet viselte. Egy olyan elmélet is napvilágot látott, miszerint az a szabadkőműves szertartás, amely Hiram Abif halálát mutatja be, tulajdonképpen de Molay templomos nagymester mártíromságát jelképezi. Ha a templomosok vezető rétege de Molay nagymester közvetítésével valóban beavatást nyert a johannita tanokba, akkor világos, miért ragaszkodtak annyira az egyházi hatóságok a nagymester halálra ítéléséhez. A másik ok az lehetett, hogy de Molay visszavonta korábbi vallomását, mely szerint a templomosok ellen megfogalmazott vádak egy része igaz volt. De Molay 1265-ben lépett be a templomos rendbe, korábban Szíriában harcolt, később pedig Ciprus szigetén, a templomosok központjában állomásozott, és 1298 körül választották nagymesterré. Valamikor az 1306-1307-es évek fordulóján V. Kelemen pápa magához hívatta, úgymond hogy megvitassa vele a Szentföld visszafoglalására irányuló terveit. Ehelyett azonban kihallgatták a rend ellen IV. Fülöp által megfogalmazott vádakat illetően. Azon a balvégzetű péntek tizenharmadikán de Molay-t letartóztatták - ekkor tette első vallomását, feltehetően kínzás hatására. De Molay-t arra is rákényszerítették, hogy levelet írjon templomos testvéreinek, biztatva őket, hogy adják fel magukat és vallják be bűneiket. Ugyanakkor hiába kérvényezte többször is, hogy a pápa személyesen bírálja el ügyét. így 1314 márciusában, miután három bíboros életfogytiglani börtönre ítélte, visszavonta a vallomását. Visszaeső eretnekként átadták IV. Fülöp tisztségviselőinek, akik máglyán elégették a templomos ihletésű Notre-Dame-i székesegyház mellett. A legenda úgy tartja, hogy midőn a lángok felcsaptak a máglyán, de Molay felszólította V. Kelemen pápát és IV. Fülöp királyt, hogy egy éven belül kövessék őt Isten színe elé. Egy év sem telt el, és a két férfi valóban meghalt. Egyesek szerint egy titkos templomos csoport mérgezte meg őket, míg mások szerint de Molay átka teljesedett be rajtuk. Knight és Lomas, állítólag bizonyítékok alapján, összefüggésbe hozták de Molay halálát egy újabbkori vitatott kérdéssel. „ kumráni, illetve sza-

343

badkőműves jegyeket magán viselő lepel, amelyet a lovagok párizsi Templomából vittek el, és amellyel a nagymester megégett testét takarták be, de Molay földi maradványaival együtt Geoffrey de Charney-hez került, aki a leplet megtisztította, öszszehajtotta és egy fiókba tette. Pontosan ötven évvel később, 1357-ben a több mint négy méter hosszú vászondarabot elővették, és kiállították Livey-ben. [...] Mára ez a vég szövet a torinói lepel néven vált ismertté” - írta a két szerző. Európa más részein a legtöbb templomos leborotválta jellegzetes szakállát és beolvadt a többi ember közé. Néhányat bíróság elé állítottak, de ártatlannak ítélték és szabadon engedték őket. A német tartományokban a megfélemlített bírák szabadon bocsátották a templomosokat, akik azután nyomban más rendekhez csatlakoztak, például a Krisztus Lovagjaihoz, a német lovagrendhez vagy az ispotályosokhoz. Az ispotályosok 1070-ben, az első keresztes hadjárat előtt kezdték meg működésüket, amikor egy csoportnyi olasz kereskedő Jeruzsálemben kórházat alapított Szent Jánosnak szentelve. Miután 1099-ben a keresztes lovagok elfoglalták a várost, az ispotályosok renddé alakultak és nagymestert választottak. Bár eredetileg nem voltak katonai rend, a Szent János Lovagjainak Rendje egyre inkább katonai jelleget öltött, ahogy a templomosok befolyása növekedett. A Szentföld elvesztével az ispotályosok (akárcsak a templomosok) Ciprus szigetére szorultak vissza. A templomosok szétverése után vagyonuk nagyrészt az ispotályosokhoz került, ami csak tovább erősítette az amúgy is vagyonos és befolyásos rendet. Később az ispotályosok Rodosz szigetére kényszerültek költözni. Amikor a törökök 1522-ben, három ostrom után átvették az uralmat a sziget fölött, a rend Málta szigetére költözött, ahol később felvették a Máltai Szuverén és Katonai Rend, egyszerűbben Máltai Lovagrend nevet. Ma a máltai lovagok központja Rómában található és a pápa közvetlen fennhatósága alá tartozik. A lovagrendet több mint negyven ország független nemzetnek ismeri el. A rend „Jeruzsálemi Szent János Lovagjai” (Knights of Saint John of Jerusalem) nevet viselő, különálló brit szervezete egy Londonban székelő protestáns rend, melynek feje a mindenkori angol uralkodó. David Icke szerint „ katolikus és a protestáns tagozat a legfelsőbb szinten egy és ugyanaz a szervezet. [...] Mindkettő a német lovagrendhez hasonló jelentőséggel bírt. Mindhárom rend ugyanolyan tevékenységet folytatott, beleértve a banktevékenységet, és ugyanazokat a könyörtelen és gátlástalan módszereket alkalmazta, hogy elérje céljait”.

344

A XX. századi jeles amerikai személyiségek közül olyanok álltak vagy állnak kapcsolatban a Máltai Lovagrenddel, mint a CIA két néhai igazgatója, William Casey és John McCone; a Chrysler cég elnök-vezérigazgatója, Lee Iacocca; William F. Buckley publicista; Joseph P. Kennedy; William Wilson, Amerika vatikáni nagykövete; Clare Boothe Luce; és az egykori amerikai külügyminiszter, Alexander Haig. Az Actio Catholica vezetőjét, dr. Luigi Geddát a Máltai Lovagrend kitüntette annak a munkának az elismeréséül, melyet a Vatikán, a CIA és az Európai Mozgalom (Joseph Retinger, „ Bilderberg-csoport atyja” szervezete) közötti együttműködésben végzett. „Ma a Máltai Lovagrendet a Vatikán és a CIA közti egyik legfontosabb kommunikációs csatornának tekintik” - írta Baigent, Leigh és Lincoln. „Napjainkban nem kevesebb mint öt szervezet létezik, amely valamilyen formában [a templomosok] közvetlen örökösének vallja magát” - írta Baigent és Leigh. Az ispotályosok, a Máltai Lovagrend, a Szent János Lovagjai, a szabadkőművesek, a rózsakeresztesek, és talán még néhány szervezet mind az ezoterikus tudásukat Salamon temploma alól megszerző templomosokhoz vezetik vissza történetüket. Ahogy ezek a csoportok egyre inkább egymásba fonódtak, a tagságuk is egybemosódott. Baigent és Leigh megjegyezte, hogy a templomos vagyon skóciai elhelyezése „valami egészen szokatlan dologgal járt együtt, amit a történészek szinte teljesen figyelmen kívül hagytak. [...] Skóciában a XIV. század eleje és a XVI. század közepe között eltelt időszakban, tehát több mint kétszáz évig a templomosok minden jel szerint egyetlen szervezetet alkottak az ispotályosok rendjével. Ennek következtében ebben az időszakban számos utalás található egy egyesült rendre, amely a 'Szent János Lovagjai és a Templom Rendje' nevet viseli” (kiemelés az eredetiben - J. M.). A máltai lovagok a Vatikánnal kötött szövetségnek köszönhetően átvészelték a középkori üldöztetéseket, sőt néhol részt is vettek az egyház ellenségeinek üldözésében. Hasonlóképpen Európa számos királyi családja, akik maguk is a Merovingok és más dinasztiák trónját bitorolták, a Vatikánnal közösen munkálkodott a status quo fenntartásán. Ezeket a királyi családokat néha a „fekete nemesség” névvel illetik. A jezsuiták rendjét szintén kifejezetten azért alapították, hogy felvegye a harcot a Vatikán ellenségeivel, és megvédje az egyház titkait. A hivatalosan Jézus Társasága nevet viselő rendet 1540-ben alapította a pappá lett katona, Loyolai Ignác, majd rövid úton az eretnekeket és a protestánsokat

345

egyaránt üldöző agresszív katonai szervezetté alakította át. A jezsuiták szervezeti felépítése mentén alakította ki Adam Weishaupt az illuminátu-sok rendjét. Azonban a templomosok titkos tudásának vonzereje még a militáns jezsuitákra is hatással volt. Az idők során számos jezsuita túlságosan is közeli kapcsolatba került a kor eretnek eszméivel. Ezek a jezsuiták egyre inkább szembefordultak a római egyház tekintélyével és a kormányok felett gyakorolt hatalmával, aminek következtében XIV. Kelemen pápa 1773-ban betiltotta a rendet. Mivel azonban az egyházat mégiscsak meg kellett védelmezni, 1814-ben VII. Pius pápa visszaállította a rendet, visszaadva korábbi jogait és kiváltságait. Minthogy a templomosok hívei IV. Fülöp minden erőfeszítése ellenére sem pusztultak ki teljesen, sőt még a militáns jezsuitákban sem lehetett teljesen megbízni, az egyház összes ellenségének kiirtását a hírhedt inkvizíció vállalta magára, s a következő évszázadok során szinte maradéktalanul be is teljesítette feladatát. A katolikus inkvizíció idején a szürkecsuhás ferencesek és a domonkosrendi fekete barátok az egymást követő pápák nevében szörnyű kínzásokat hajtottak végre. Az eretnekbíróságok tevékenysége 1480-ban újabb lendületet vett, amikor a dominikánus Tomas de Torquemada főinkvizí-tor létrehozta a spanyol inkvizíciót, amely elsősorban a muzulmánok és a zsidók ellen lépett fel. 1486-ra az egyház elleni bűncselekmények elkövetőinek listájára már olyanok is felkerültek, mint a sátánimádók, gyógyfű-árusok, bábák, és általában mindenki, aki nem értett egyet az egyház tanításaival vagy a helyi közösségi értékrenddel. A rettegett inkvizíció, amelyet kezdetben a katarok megfékezésére hoztak létre az albigens keresztes hadjárat idején, csak 1820-ban oszlott fel teljesen. Gardner szerint „eközben a kiváltságos osztály azon tagjai, akik valódi ezoterikus képességekkel és hermetikus ismeretekkel rendelkeztek, titkos páholyaikban és földalatti társaságaikban voltak kénytelenek tevékenykedni”. Gardner hozzáteszi: „ XIV. századi inkvizíció vérszomjas dominikánusai által vezetett templomosüldözések mögött a rend valaha oly nagyrabecsült tudása állt. A kereszténység történetének ebben az időszakában szűnt meg véglegesen a szabad gondolkodás intézménye”. Bár de Molay halála a templomosok nyílt hatalmának végét jelentette, bizonyosnak tűnik, hogy a rend fennmaradt és más titkos társaságokba olvadt. „ mai történelemkönyvek és lexikonok majdnem kivétel nélkül azt

346

írják a rendről, hogy a XIV. században véglegesen megszűnt. Csakhogy nincs igazuk - írta Gardner. - A 'Jeruzsálemi Templom Lovagi Katonai Rendje' [a templomosok legújabb megnevezése], amely megkülön-böztetendő a később alakult szabadkőműves templomosoktól, a mai napig is virágzik az európai kontinensen és Skóciában”. Picknett és Prince egyetértett ezzel: „ templomosok hatósági elnyomatásának sötét korszakát követően a rend földalatti mozgalommá alakult, és számos szervezetre azután is jelentős hatást gyakorolt. Idővel nyilvánvalóvá vált, hogy a rózsakeresztesek és a szabadkőművesek neve alatt a templomosok - az általuk megszerzett tudássa egyetemben - továbbra is fennmaradtak”. A templomos lovagok mögött pedig a világ egyik legrejtélyesebb titkos társasága húzódott meg, amely nem csak a politika iránt mutatott élénk érdeklődést, hanem az általánosan elfogadott vallási tanoktól eltérő nézeteket is vallott. Ez a nagyon kevéssé ismert társaság a Sioni Rendház.

A SIONI RENDHÁZ Amennyiben egyes mai szerzők feltevése helytálló, a „Prieuré de Sion” (Sioni Rendház) a világtörténelem egyik legősibb és legbefolyásosabb titkos társasága. A társaság állítólag a hatalmas Templomos Lovagrend létrejöttének mozgatórugója volt, történelmi feljegyzések pedig azt tanúsítják, hogy a Rendház egykori vezetői között olyan nevek találhatók, mint Leonardo da Vinci, Robert Fludd, Sir Isaac Newton, Victor Hugo és Jean Cocteau. A nagymesterek listáján huszonhat név szerepel, a legkorábbi hétszáz évvel ezelőtti. Mindazonáltal a csoport létezéséről a XX. század közepéig semmi nem került nyilvánosságra, ami sokakban gyanút keltett a szervezet valódiságát illetően. Először az 1950-es évek közepén, főleg Franciaországban kerültek nyilvánosságra adatok a Rendházról (a szó egyébként szerzetházat, kolostort vagy apátságot jelent). 1956-tól kezdődően itt-ott újság- és folyóiratcikkek számoltak be a Langeudoc tartományban található Rennes-le-Chteau nevű kisvárost körüllengő „rejtélyről”. Eleinte a történet alig különbözött az elrejtett kincsekről szóló, mindenütt megtalálható történetektől. Azonban az évek

347

múlásával, ahogy egyre több információ látott napvilágot, a Rendház története egyre nagyobb jelentőségű lett. A Rennes-le-Chteau-i „rejtélyben” főszerepet játszott egy Francois Bérenger Sauniére nevű katolikus pap, akit 1885-ben bíztak meg a város plébániájának vezetésével. A fiatal és művelt Sauniére valószínűleg azért kapta ezt a viszonylag jelentéktelen állást, mert magára vonta egy feljebbvalójának haragját. A harminchárom éves pap azonban ezt a lehetőséget is maximálisan ki akarta használni. Egy 18 éves házvezetőnővel, Marie Denarnaud-val közösen látta el egyházközségi feladatait, és még arra is maradt ideje, hogy vadásszon és horgásszon. „Buzgón olvasott, tökéletesítette latin nyelvtudását, görögül tanult [és] a héber nyelvet tanulmányozta” - írta Baigent, Leigh és Lincoln. Elhatározta, hogy helyreállíttatja a városka templomát, amelyet még 1059-ben Mária Magdolnának szenteltek, és VI. századi vizigót romokra emeltek. 1891-ben a templomban dolgozva Sauniére elmozdította az oltár kövét és felfedezte, hogy annak egy üreges támasztéka négy pergameniratot rejt. Közülük kettő (1244ből és 1644-ből) egy-egy családfát tartalmazott, a másik kettő pedig egy volt plébános, Antoine Bigou apát 1780-as évekből származó levele volt. Az igen különleges Bigou-féle leveleket különböző titkosírások felhasználásával írták. „Ezek közül egyesek annyira bonyolultak, hogy a számítógépeknek is fejtörést okoznak, és a megfelelő kulcs nélkül nem fejthe-tők meg” - jelentette ki Baigent, Leigh és Lincoln. Sauniére megmutatta a felfedezett dokumentumokat elöljárójának, a közeli Carcassonne püspökének, aki elküldte őt Párizsba, hogy keresse fel a Saint Sulpice papnövelde igazgatóját. Azóta kiderült, hogy a papnövelde korábban a hivatalos vallási tanokat tagadó „Compagnie du Saint-Sacrement” nevű társaság központja volt, amely feltehetően a Sioni Rendház fedőszervezeteként működött. Ha ez valóban így történt, akkor érthető, hogy a Rendház tagjai hogyan ismerhették meg Sauniére felfedezéseit. Bármit tartalmaztak is az iratok, Sauniére életét gyökeresen megváltoztatták. „Rövid párizsi tartózkodása alatt ugyanis a város kulturális elitjének köreiben kezdett el mozogni, melynek számos tagja az okkult tudományokkal kacérkodott - írta Vankin és Whalen. - A korabeli pletykák szerint a vidéki papnak szerelmi afférja támadt Emma Calve híres operaénekesnővel, aki amúgy a párizsi ezoterikus földalatti társaság főpapn ője volt, és később gyakran meglátogatta Rennes-le-Chteau-ban”.

348

Sauniére párizsi látogatása révén nemcsak új barátokat szerzett az előkelő körökben, hanem jelentős vagyonra is szert tett. 1917-ben bekövetkezett hirtelen halálát megelőzően a kutatók becslései szerint több millió dollárt költött építkezésekre és restaurációs munkálatokra Rennes-le-Chteau-ban. Párizsból való visszatérését követően munka közben Sauniére még egy felfedezést tett: egy kis kriptára bukkant a templom alatt, amely a tudósítások szerint csontvázakat rejtett. Viselkedése ekkor különössé vált: lekapart egy latin feliratot a tekintélyes helyi Blanchefort család egyik tagjának sírkövéről, nem sejtve, hogy arról már készítettek másolatot. A felirat lefordított változata szerint: „Ez a kincs II. Dagobert király és Sion tulajdona, és ő holtan van ott”. Sauniére értéktelen bélyegeket és köveket, valamint ritka és nagy értékű porcelánokat és textíliákat kezdett el gyűjteni. Mindazonáltal modernizálta a város útjait és vízellátását, hatalmas könyvgyűjteményt halmozott fel, építtetett egy állatkertet, egy Villa Bethania nevű fényűző udvarházat és egy „Tour Magdala” (Magdolna tornya) nevet viselő körtornyot - ami mind hirtelen meggazdagodására utal. A restaurált templomban Sauniére különös szobrot állíttatott Asmódeás démonnak, aki „ titkok és rejtett kincsek őrzője, és egy ősi zsidó legenda szerint Salamon templomának építője”. A helyreállított templomot telezsúfolta különös festett táblákkal, melyek közül egy a Jézus testét a sírboltba vivő menetet ábrázolja. A képen látható telihold kapcsán azonban Baigent, Leigh és Lincoln szerint gyanítható, hogy a festmény inkább azt a jelenetet mutatja, amikor Jézus testét az éjszaka leple alatt kicsempészik a sírboltból. Sauniére a templom bejárata fölé vésette a „Terribilis Est Locus Iste” latin feliratot, ami azt jelenti: „Rettenetes ez a hely”. A pap talán Jákob szavait idézte (1 Mózes 28:17), aki „az égnek kapuját” felfedezve így kiáltott: „Mily rettenetes ez a hely”. A városkába szokatlan látogatók is érkeztek, mint például Habsburg János osztrák főherceg, Ferenc József császár unokatestvére. „Későbbi banki jelentésekből kitűnik, hogy Sauniére és a főherceg ugyanazon a napon nyitott számlát, és a főherceg jelentős összeget [utalt át] a plébánosnak” -írta a három szerző. Sauniére egyre nyíltabban szembefordult egyházi feljebbvalóival, nem árulta el frissen szerzett vagyonának eredetét, és nem fogadta el, hogy áthelyezzék Rennes-leCháteau-ból, ahol házvezetőnő jével együtt gyakran látták a templom temetőkertjében ásni. Amikor mégis el akarták távolíta-

349

ni posztjáról, a Vatikán végül Sauniére mellé állt, ami jól mutatja felfedezése jelentőségét. 1917. január 17-én Sauniére hirtelen szívrohamot kapott. Ez a nap volt a Saint Sulpice papnövelde hivatalos ünnepnapja (itt mutatta meg először szakembereknek a megtalált iratokat Sauniére), ez a nap szerepelt az olvashatatlanná tett Blanchefortsírkövön is, és mindössze öt nap telt el azóta, hogy házvezetőnője megmagyarázhatatlan okból rendelt egy koporsót. Egy környékbeli papot hívtak, hogy feladja az utolsó kenetet, ám az „láthatóan megrendülve” megtagadta ezt, miután meghallgatta Sauniére gyónását, amit soha nem hoztak nyilvánosságra. Marie Denarnaud visszavonult a Villa Bethaniába, és mélyen hallgatott Sauniére viselt dolgairól. Élete vége felé járva eladta a házat egy embernek és megígérte, hogy megoszt vele egy titkot, amely gazdaggá és befolyásossá teszi majd. Sajnálatos módon vele is végzett egy szívroham, mielőtt átadhatta volna titkát. Ezzel indult útjára a Rennes-le-Chteau-i rejtély. „Az évek során a legkülönfélébb találgatások láttak napvilágot Sauniére felfedezésének igazi természetéről - írta Picknett és Prince. - A legprózaibb feltevés szerint Sauniére hatalmas halom kincset talált, míg mások úgy vélik, valami sokkal döbbenetesebb leletre bukkant, például a frigyládára, a jeruzsálemi templom kincsére, a Szent Grálra - vagy éppen Krisztus sírjára. [...] A Rendház szerint Sauniére a Meroving-uralkodóház fennmaradását bizonyító, genealógiai leírásokat tartalmazó pergamentekercseket talált”. A történettel kapcsolatban két dolog bizonyos: Sauniére nyilvánvalóan birtokába jutott valaminek, amiért valaki vagy valakik óriási összegeket fizettek neki; illetve láthatólag ezt követően is kutatott valami után, egészen haláláig. Hasonlóképpen egyértelműnek látszik, hogy egyházi feljebbvalói áldásukat adták tevékenységére, bármi is volt az valójában. A Rendház egy tisztviselője szerint Sauniére-t magasrangú egyházi személyek busásan megfizették az erőfeszítéseiért és hallgatásáért. Egy másik beszámoló szerint egy Antoine Gelis nevű idős pap is közel állt Sauniére-hez, és szintén jelentős pénzösszegre tett szert. Bármit tudott is Gelis, az nem derülhetett ki, mert 1897 novemberében holtra verve találták otthonában. A meggyilkolásának körülményeiről szóló feljegyzések nyomtalanul eltűntek az egyházi nyilvántartásból, csak a rendőrségi és bírósági jelentésekből lehetett rekonstruálni az esetet. 1969-ben Henry Lincoln, a brit BBC társaság televíziós dokumentumfilmproducere franciaországi szabadsága alatt olvasott a rejtélyről. Össze-

350

állt Richard Leigh regényíróval és Michael Baigent fényképész-újságíróval, hogy megoldják a rejtélyt, aminek eredményeképp a történetről számos tévés dokumentumfilm készült, meg egy 1982-ben kiadott sikerkönyv „Szent vér, Szent Grál” (Holy Blood, Holy Grail) címmel. A könyv megjelenésével a Rendház története a nemzetközi közönség látóterébe került. Kutatásaik Rennes-le-Chateau városából és a Blanchefort családtól a templomos lovagokon és a katarokon keresztül a Sioni Rendház nevű rendhez vezettek. Egy bizonyos Bertrand de Blanchefort volt a templomos lovagok negyedik nagymestere, és egy Rennes-le-Cháteau közelében lévő templomos birtokról irányította a szervezetet. Megállapították, hogy a Blanchefortok a katarok oldalán harcoltak, Bertrand pedig a templomos alapító, Andre de Montbard pártfogoltja volt. Baigent, Leigh és Lincoln kiderítette, hogy Blanchefort vezetése alatt sok templomos érkezett Rennes-le-Cháteau környékére, s ott kiterjedt ásatásokba kezdtek. Elméletük szerint ezzel az volt a céljuk, hogy a jeruzsálemi szállásuk alatt feltárt kincset biztonságos helyen elássák. Gyanújukat megerősíteni látszott, hogy megtudták: mikor IV. Fülöp király 1307-ben megindította a rend elleni országos letartóztatásokat, csak a Rennes-le-Cháteau környékén tevékenykedő templomosok kerülték el a zaklatást. Meg kell jegyeznünk, hogy a II. világháború alatt a hírek szerint a németek is kiterjedt ásatásokat folytattak Rennes-le-Cháteau környékén, feltehetően szent relikviák után kutatva - mint ahogy az a Steven Spielberg rendezte Indiana Jones kalandfilmekben is megjelenik. A három brit kutató rengeteg különféle anyagot gyűjtött a Rendházról, többek között a francia szerző, Gerard de Sede által írt számos könyvet, aki, mint kiderült, kapcsolatban állt egy bizonyos Pierre Plantard de Saint-Clairrel, a mai Sioni Rendház tisztségviselőjével. A francia Nemzeti Könyvtárban kutatva tanulmányozták a „Dossiers secrets” („Titkos akták”) nevű dokumentumok mikrofilm-másolatait, melyek tanúsága szerint a Sioni Rendház egészen a keresztes háborúk koráig vezethető vissza, és szoros kapcsolatban állt a templomos lovagok rendjével. Az akták a Rendház részletes történetét és volt nagymestereinek nevét tartalmazták, és arról is beszámoltak, hogy Sauniére a rend szolgálatában állt Rennes-le-Chateau-ban töltött évei alatt. Mivel e dokumentumokat az 1950-es évekre keltezték, de csak a 60-as évek közepén kerültek az állományba, hitelességükről azóta is heves vita folyik anélkül, hogy bármelyik oldalon is döntő bizonyítékkal álltak volna elő - akárcsak az egyesült államokbeli MJ-12-es dokumentumok esetében.

351

„Az aktákkal kapcsolatos egyik érdekesség, hogy a szerzők mindvégig sejtetik: hozzáférésük volt hivatalos kormányzati és rendőrségi dokumentumokhoz” - írta Picknett és Prince, akik általában kétkedőbben fogadták a Rendházzal kapcsolatos híreket, mint a többi szerző. Elmondásuk szerint a Rendház-sztori bírálói úgy vélik: a társaság nem is létezett azelőtt, hogy neve az 1950-es években felbukkant, és az egész dolog „végtelen nagyzási hóbortban szenvedő királypártiak” mesterkedése. Baigent, Leigh és Lincoln azzal a kijelentéssel felelt a vádakra, hogy a VII. Lajos által az „Ordre de Sion”-nak adományozott alapítólevél Orléans-ban még mindig fellelhető, valamint egy 1178-ból való, a rendet vagyonában megerősítő pápai bulla is bizonyíthatóan létezik. Magyarázatuk szerint a rendet érintő dokumentumok jó része megsemmisült az 1940-es orléans-i német bombázások idején. Kutatásaik során a templomosokkal és a szabadkőművesekkel kapcsolatban álló számos személy neve került elő: például Marie de Saint-Clair, a Rosslyn-kápolnához kötődő Henry Saint-Clair leszármazottja, aki állítólag házasságot kötött Jean de Gisors-ral, a Sioni Rendház első független nagymesterével; aztán Rene dAnjou, aki másokkal egyetemben a „Jeruzsálem királya” címet viselte (mely a templomos Anjou gróftól való származást jelölte), és 1418 és 1480 között a Sion nagymestere volt; a nagy Leonardo da Vinci (a Rendház nagymestere 1510 és 1519 között); Robert Fludd, Sir Francis Bacon és több angol király barátja (nagymester 1595-től 1637-ig); Johann Valentin Andrea, a hesseni szabadkőművességgel kapcsolatban álló lelkész, akit a „Rózsakeresztes kiáltvány” szerzőjeként tartanak számon, és 1637-1654 között sioni nagymesterként tűnik fel a listán; Robert Boyle, Bacon „Láthatatlan Kollégiumának” tagja, aki állítólag Sir Isaac Newtonnak tanított alkímiát, 1654-1691 között töltötte be e tisztséget; míg a köztudottan szabadkőműves Newton a beszámolók szerint őt követve, 1691 és 1727 között volt a Sion nagymestere. A „Titkos akták”-ban szereplő további nagymesterek jól mutatják a Rendház befolyásának kiterjedtségét. Köztük van Charles Radclyffe, Károly Eduárd trónkövetelő herceg unokatestvére; Károly Sándor lotharingiai herceg, aki a templomosok ihlette német lovagrend nagymestereként is szolgált; Lotharingiai Miksa József bajor választófejedelem, Károly herceg unokafivére, Haydn, Mozart és Beethoven mentora; Victor Hugo, lotharingiai arisztokrata, A párizsi Notre-Dame és a Nyomorultak szerzője; Claude Debussy, aki olyan írókkal és költ őkkel állt kapcsolatban, mint Oscar Wilde, W. B. Yeats és Marcel Proust; Emma

352

Calve, az ünnepelt operaénekes; továbbá Bérenger Sauniére, a Rennes-le-Chateau-i pap. Kutatásaira alapozva Baigent, Leigh és Lincoln úgy véli, „megcáfolhatatlan történelmi ténynek” tekinthető, hogy a Sioni Rendház az idők folyamán más-más néven ugyan, de a templomos lovagok mögötti titkos társaságként működött, és túlélte a templomosok XIV. századi megsemmisítését. Legalábbis a „Titkos akták” szerint egyes rendházi tagok - a Gisors, Anjou és Saint-Clair dinasztiák tagjai, például Hugh de Payens és Gottfried Bouillon - a templomos lovagrend alapítói közt voltak. A három szerző azt is feltételezi, hogy a Rendház ma is létezik, és „ színfalak mögül, az árnyékból működve szervezte meg a nyugati történelem bizonyos meghatározó eseményeit”. Azt azonban csak sejtetik, hogy a Rendház tagjai a szabadkőművesek, az illuminátusok és a Kerekasztalok szűkebb vezetésében is szerepet kaptak. „ Sioni Rendház nyílt és elismert célkitűzése a Meroving uralkodóház és vérvonal visszahelyezése nemcsak Franciaország, de más európai államok trónjára is” - írja a szerzőhármas. Úgy tudják, a Rendház tagjai a XIX. században a szabadkőművesség berkein belül tevékenykedve próbálták életre kelteni a Német-Római Birodalmat, amelyet a Habsburg család és a megreformált római katolikus egyház közösen irányított volna. A tervet, úgy tűnik, csak az I. világháború kitörése és az európai uralkodóházak bukása hiúsította meg. Az évek során a Rendházat - amely gyaníthatóan örökölte a jeruzsálemi felfedezések eredményeit, ha ugyan nem épp maga kezdeményezte az ásatásokat - nemcsak a királyi vérvonalak foglalkoztatták, hanem a katarok és korábbi szekták eretnek tudása is. „Európa vargabetűs történetében hirtelen drámai és összefüggő cselekményt fedezünk fel - írta Vankin és Whalen. - A katarok egyházi üldöztetése, Róma közrejátszása [a Meroving-dinasztiabeli] Dagobert király meggyilkolásában, V. Kelemen pápa és a francia IV. Fülöp sikeres cselszövése a befolyásos templomosok elnyomására mindez [...] Jézus vérvonalának eltörlésére tett kísérlet volt. [...] Mégpedig azért, mert az nem más volt, mint egy rivális egyház, amely a Vatikánnál összehasonlíthatatlanul szorosabban kapcsolódott a jézusi örökséghez”. Egy korábbi munkájában Vankin amellett érvelt, hogy az egyház eltitkolta a Jézus életével kapcsolatos dokumentumokat, mint ahogyan erre a templomosok és a Rendház beszámolói is utalnak. „Két magyarázat lehetséges arra, hogy nem léteznek máig fennmaradt szent feljegyzések Jézus

353

korából - írta. - Az első szerint Jézus egyáltalán nem is létezett, hanem csak egy kitalált személy. A második, szerintem valószínűbb változat szerint a Jézusról szóló korabeli írásokat az egyház cenzúrázta annak érdekében, hogy az ismert feljegyzések közül egy se állhasson ellentmondásban Jézus 'hivatalos' életrajzával, amely az egyház hatalmának elvi alapot adott. Bármelyik változatot vesszük is, Jézus élete számos veszélyes titkot rejt”. Mint már korábban említettük, Baigent, Leigh és Lincoln idővel arra a meggyőződésre jutott, hogy a hírhedt Cion bölcseinek jegyzőkönyve valójában a Sioni Rendházhoz tartozik. Hosszas kutatásukból azt a következtetést vonták le, hogy a jegyzőkönyv egy létező dokumentumon alapszik, amelyet nem egy nemzetközi zsidó összeesküvés részeként alkottak meg, hanem „valamiféle szabadkőműves szervezet, vagy a szabadkőművességhez közel álló titkos társaság” adta ki, „amelynek a nevében benne volt a 'Sion' szó, [és] könnyen elképzelhető, hogy olyan célokat fogalmazott meg, mint a hatalom átvétele, a szabadkőműves szervezetekbe való beszivárgás és a társadalmi, politikai, valamint gazdasági intézmények irányítása”. Bármilyen szervezet is ma a Rendház, a „Titkos akták” szerint 1090-ben alapította Gottfried Bouillon, Alsó-Lotharingia hercege, Nagy Károly daliás leszármazottja, aki az első keresztes hadjáratot vezette Jeruzsálem elfoglalására. Más rendházi iratok szerint azonban a rendet csak 1099-ben alapították, abban az évben, amikor Jeruzsálemet bevették és lakóit lemészárolták. Ugyanebből a szövegből kiderül, hogy Bouillon legfiatalabb öccse a Rendháznak köszönhette trónját - és valóban: testvére, Le Bourg-i I. Balduin Jeruzsálem királya lett; őt pedig II. Balduin követte a trónon, aki engedélyezte a templomos lovagrend megalakulását. Az alapítás évétől függetlenül Jeruzsálem bevételét követően a lovagok egy részét egy apátságban szállásolták el, melyet Bouillon egy bizánci templom romjai fölé emelt a várostól délre fekvő Sion hegyén. Ez lett később a 'Notre Dame du Mont Sion' apátság, amely alapján a rend felvette a 'Sioni Miasszonyunk Rendjének Lovagjai' nevet. A „Sion” szót a „Zion” átírásának tartják, amely maga is Jeruzsálem ősi héber nevének átirata. Baigent, Leigh és Lincoln, állítása szerint, megtalálta a Rendház eredeti, 1125-ből származó alapítólevelét, amelyen szerepel Hugh de Payens templomos nagymester neve. Ez tényleg egyértelm űvé tenné a két rend kapcsolatát. Picknett és Prince szerint a Rendház és a templomosok rendje „gyakorlatilag egy és ugyanaz a szervezet volt, ugyanazzal a nagymesterrel az

354

élén, amíg 1188-ban bekövetkezett szakadásukat követően útjuk szét nem vált”. Gardner ezzel nagyjából egyetértett, de véleménye szerint a 'Sion Rendjét' a templomos lovagok alapították azzal a céllal, hogy a keresztény rend zsidó és muzulmán tagjait szolgálja; emellett úgy vélte, hogy a két rendnek ugyanaz a személy volt a nagymestere. „Bár a korai templomosoknak keresztény kötődésük volt, a vallási türelem híres pártolóiként befolyásos diplomatákká válhattak mind a zsidó, mind pedig a muzulmán közösségekben. Ugyanakkor a zsidókkal és muzulmánokkal való szabadszellemű keveredésük miatt a katolikus püspökök eretnekséggel vádolták meg őket, és nagy szerepet játszott abban, hogy a római egyház 1306-ban kiátkozta a rendet”. A 'Sion Rendjét' 1188-ban, vagyis egy évvel azután, hogy a muzulmánok visszafoglalták Jeruzsálemet és a tagok visszatértek Franciaországba, átszervezték. Ekkor valamifajta szakadás következett be a rend és a templomosok között egy Gisors nevű városban. Ettől kezdve a rend inkább a francia Merovingok vérvonalával foglalkozott, míg a templomosok, mint már említettük, visszaszorultak Ciprus és Rodosz szigetére, és inkább Angliával, Skóciával meg az ottani királyi vérvonallal törődtek. A rendházi dokumentumok tanúsága szerint Jean de Gisors volt a rend első nagymestere a templomosoktól való különválásuk után, amelyet „ szilfa kivágásának” neveztek. A rend Johann Andrea révén ekkor már kapcsolatban állt a rózsakeresztesekkel. Egy pap 1629-es feljegyzései szerint maga Gisors alapította a „Rose-Croix” rendet 1188-ban. Baigent, Leigh és Lincoln utal rá, hogy ez a kapcsolat fellelhető a „Titkos aktákban is. Az elgondolás, mely szerint Gisors és Andrea is a Sioni Rend tisztviselői voltak, megerősíti, hogy mindketten részt vehettek a rózsakeresz-tesség megalapításában. Egyértelműnek tűnik, hogy röviddel az első keresztes hadjárat után az eszmék, a teológiai elvek és az ősi titkok olyan keveredése zajlott le, amelyből a rózsakeresztesek, a templomosok és a Sioni Rendház születtek. A templomosokkal való szakítás után, a XII. század közepén a Sion Rendje számára nagy rendházat alapítottak Orléans-ban, VII. Lajos alapítólevele nyomán, melynek eredeti példánya ma is megtalálható a város levéltárában. A Rendház történetének azóta eltelt időszakát titokzatos homály fedi. Létezésének első nyilvános bizonyítéka 1956 júliusában látott napvilágot, amikor egy bizonyos „Prieuré de Sion” nevű szervezetet jegyeztek be a

355

francia hatóságok, amely úgymond „ tanulás és a tagoknak történő kölcsönös segítségnyújtás” szándékával jött létre. A bejegyzett cím azonban már ekkor is lenyomozhatatlan volt, s a csoportról keveset lehetett megtudni. Nagyjából ebben az időben a Rendház közel tízezres tagsággal bírt, különböző „fokozatokra” osztva a nagymesterrel kezdődően, bár ez az információ meglehetősen kétséges. Ugyancsak a Rendház szerint ez nem titkos szervezet volt - ennek ellenére a megbízható információk szerzésére irányuló erőfeszítések azóta is elutasításba, kitérő válaszokba és titkolózásba ütköznek. A rendház egyik tisztviselőjeként egy bizonyos Pierre Plantard volt feltüntetve, ő pedig kapcsolatban állt azzal a de Sede nevű francia újságíróval, aki néhány évvel később írni kezdett a rendről. Plantard állítólag a „dokumentációs osztály” főtitkára volt, ami arra enged következtetni, hogy több osztály működött a renden belül. Időközben újabb rendházi dokumentumok kerültek nyilvánosságra, de csak kis példányszámú magánkiadványokban. „Bármilyen céllal adták is ki őket, biztosan nem a pénzügyi nyereség reményében” - írta Baigent, Leigh és Lincoln, akik egyre inkább meg voltak győződve, hogy a Rendházzal kapcsolatos információk tudatosan adagolt kiszivárogtatása „egy kiszámított taktika része, valamiféle meghökkentő leleplezés előfutára”. A három szerző azt írta: egy 198l-es, francia lapokban megjelent közlemény szerint nem mást választottak meg a Rendház nagymesterének, mint Pierre Plantard-t, s ez „döntő lépés a rend felfogásának és a világhoz való viszonyának fejlődésében - hiszen a Prieuré de Sion 121 tisztviselője tekintélyes pénzügyi körök vagy nemzetközi politikai, filozófiai társaságok szürke eminenciása; Pierre Plantard pedig II. Dagobert révén közvetlen leszármazottja a Meroving uralkodóknak”. A néhai Plantard egész élete során közeli kapcsolatban állt a Rendházzal. Nemcsak hogy (állítólag) egyes kiválasztott kutatók számára ő volt a Rendházat érintő információk forrása, de ráadásul Rennes-le-Cháteau környékén volt egy birtoka, apja pedig állítólag ismerte Sauniére-t. Úgy tudják, a II. világháború idején részt vett a francia ellenállásban, és a háború vége felé a Gestapo több mint egy évig fogva tartotta. Érdekes módon a háború vége körül Hitler ellenőttszösszeesküvés egyik tagjának fedőneve „Szürke eminenciás” volt. 1958-ban André Malraux francia miniszterrel együtt segítette megszervezni a mozgalmat, amely visszahelyezte Charles de Gaulle-t a hatalomba. Plantard nyilvánvalóan nem holmi átlagember volt.

356

Hosszas és fárasztó munka után Baigent, Leigh és Lincoln sikeresen összehozott egy riportsorozatot Plantard-ral, 1979-től kezdődően. A szerzők szerint Plantard a maga arisztokratikus, kifinomult, fanyar humorú, választékos modorában többnyire homályos vagy kitérő választ adott a renddel kapcsolatban feltett kérdésekre. Viszont állította, hogy a Rendház valóban birtokában van a Salamon-templom elveszett „kincsének”, és azt tervezi, hogy visszajuttatja Izraelbe „ megfelelő időben”. Azt is kijelentette, hogy a közeljövőben visszaállítják a királyságot Franciaországban és esetleg más országokban is. „Ekkor már-már újra azt mérlegeltük, hogy a Prieuré de Sion-témát elvetjük, mint szélsőséges és tébolyult szektát, ha ugyan nem egyenesen szemfényvesztést - írták a szerzők. - És mégis, egész kutatásunk azt igazolta, hogy a rend a múltban valóban jelentékeny hatalommal bírt, és nagy horderejű nemzetközi ügyekbe is beleszólása volt”. Más szerzők ugyancsak kétkedéssel fogadták Plantard kijelentéseit és a „Titkos akták”-at. „Az akták bizonyítékait alapul véve a [Meroving] uralkodóház II. Dagobert királyt követő fennmaradása a legjobb esetben is valószínűtlen, a legrosszabb esetben pedig bizonyíthatóan kitaláció, nem is beszélve a XX. század végéig egyenesen fennálló leszármazás mellett felhozható érvekről” - írta Picknett és Prince. Robert Richardson a Gnosis Magazine 1999-es tavaszi számában nyíltabban fogalmazott, amikor egyértelműen azt állította, hogy az egész Rendház-történet „szélhámosság”. Plantard-t szegről-végről kapcsolatba hozta a háború előtti ezoterikus szervezetekkel és arra következtetett, hogy „ 'Sioni Rendház' csalárd történetét és hamis vérvonalát a francia könyvtárakban bárki által hozzáférhető tömérdek ezoterikus írás felhasználásával alkották, saját irataikat ezek közé csempészve”. Bár Richardson is megerősíti, hogy egy 'Sioni Rendház' nevet viselő katolikus monostori rend valóban működött a keresztes hadjáratok korában Jeruzsálemben, ez szerinte beleolvadt a jezsuitákba és 1617-re teljesen eltűnt. Véleménye szerint Plantard és az „Alfa Galatáknak” nevezett csoport más jobboldali tagjai ötlöttek ki a rendház történetét „azáltal, hogy hamisított történelmi beszámolókat helyeztek el könyvtárakban, hazug módon kapcsolatba hozták magukat ősi ezoterikus csoportokkal, és elbitorolták a háború előtt működő ezoterikus körök örökségét”. „ 'Rendház' a legtöbbet a Templom és a Grál Rózsakeresztjének Rendjétől lopott, amelyet Josephin Peladan alapított 1891-ben - írta Richardson. - Ez a csoport bensőséges kapcsolatban állt Rennes-le-

357

Cháteau igaz történetével”. Szerinte Peladan titkárát, a skót rítusú szabadkőműves Georges Montit („Izrael grófja”) elítélte a francia Szabadkőműves Nagypáholy, mert jogtalanul viselte a nemesi rangot. Plantard-t ugyanezzel a kegyetlen váddal illette, mondván, „nagyon is elképzelhető, hogy az Alfa Galaták [és így Plantard is] Monti csoportjának fedőszerve volt, Monti csoportja pedig fennmaradt, végeredményben egy olyan tervet léptetve életbe, amelyet aztán majd a 'Sioni Rendház' álcája alatt valósítottak meg”. Richardsonnak persze meglehet a maga véleménye, ám kijelentései néha megkérdőjelezhetőek. Például vitatta a Baigent, Leigh és Lincoln szerzőhármas Bertrand de Blanchefort-ral kapcsolatos leírását. „Blanchefort egy hasonló nevű katar nemes lakhelye volt, nem pedig egy templomos nagymester neve - írta. - Kevés kutató vette a fáradtságot, hogy utánanézzen ennek és számtalan más nyilvánvaló kitalációnak”. Csakhogy Charles Addison szabadkőműves szerző 1842-es írásában -tehát egy évszázaddal Plantard és az Alfa Galaták megjelenése előtt -, régebbi forrásokat idézve hosszasan foglalkozott Bertrand de Blanchefort-ral, és 1156-1169 között szolgáló templomos nagymesterként tüntette fel. Nyilvánvalóan a történetben több rejlik annál, semhogy egyszerűen szemfényvesztés volna, jóllehet az igazság nehezen deríthető ki. Picknett és Prince, bár szintén nem adtak hitelt a Meroving-vérvonal fenntartásáról szóló történetnek, arra a következtetésre jutottak, hogy „az egyértelmű hazugságok, a köntörfalazás és a ködösítés kiterjedt füstfüggönye mögött végig ott húzódik egy nagyon komoly, nagyon határozott szándék”. E szándék megértéséhez szükséges megismerkednünk a Meroving uralkodóházzal.

A MEROVINGOK A frank Meroving uralkodóházat a hagyomány a mai Franciaország első királyi nemzetségeként tartja számon. Franciaország nevét a frankokról kapta, és első uralkodójukat, Franciót Noé leszármazottjának tartották. Francio nemzetsége a legendás Trója városából vándorolt el, ÉszaknyugatTörökországból, magával hozva Galliába a királyi vérvonalat. Letele-

358

pedésük helyét szülővárosuk után Troyes-nak nevezték el. Párizs városa az azonos nevű görög hősről kapta nevét, aki Helénét Trójába szöktetve siettette a trójai háború kitörését. A „Meroving” szó Meroveusra (másképp Merowig vagy Merovech) utal, I. Childeric száli frank uralkodó atyjára. A származástan-kutató Gardner szerint Meroveus az apján, Chlodión és Arimateai Józsefen keresztül Jézusig vezette vissza családfáját. „ részletes korabeli genealógiai feljegyzések ellenére Meroveus származása furcsán összezavarva jelenik meg a szerzetesek krónikáiban - írja Gardner. Noha Meroveus Chlodio törvényes fia volt, Priszkosz Rhetor történetíró szerint egy Bistea Neptunis [tengeri szörny] nevű rejtélyes tengeri teremtmény nemzette. [...] Meroveus királyban és papi örököseiben volt valami nyilvánvalóan különleges, hiszen megkülönböztetett tisztelet övezte őket, és híresek voltak ezoterikus és okkult tudásukról”. Baigent, Leigh és Lincoln a Meroveust nemző tengeri teremtmény legendáját úgy értelmezte, hogy az valami dinasztiák közti szövetségre, vagy egy másik uralkodóházba történő beházasodásra utal - vagy esetleg épp ezt akarja elfedni. Egyes szerzők feltételezik, hogy a „tengeri szörny” története annak a felfogásnak a hibás értelmezéséből fakad, hogy Meroveus félig hal volt (a hal pedig a Krisztust jelképező egyik legrégebbi szimbólum). Gerard de Sede francia szerző kijelentette (sokakat megdöbbentve), hogy a Merovingok valójában földönkívüli teremtmények leszármazottai voltak, akik az ősi izraeliták egy kiválasztott csoportjával keveredtek. Ez a feltevés összecseng David Wood elképzelésével, miszerint ez a királyi vérvonal, és maga az egész emberiség, egy földönkívüli „felsőbbrendű faj” leszármazottaiból áll. Meroveus unokája, I. Khlodvig Kr. u. 482 táján lépett a trónra (körülbelül tíz évvel a Római Birodalom bukása után), és birodalmát fokozatosan kiterjesztette Gallia nagy részére. Székesfővárosa Párizs volt, s a város megtartotta e címet akkor is, mikor Hugo Capet 987-ben Franciaország királya lett. A Sioni Rendház „Titkos aktái” szerint a Merovingok ősei zsidók voltak. Picknett és Prince úgy tudja, hogy a Merovingok valójában „Benjamin elveszett törzse voltak, akik először Görögországba, majd onnan Németföldre vándoroltak, ahol sicamberekként [frankok] váltak ismertté”. Mások kiemelik, hogy a térségben olyan mértékű volt a keveredés, hogy a „gót” és a „zsidó” kifejezés gyakorlatilag egyet jelentett.

359

A „Titkos akták” arról tudósítanak, hogy Jézus és Mária Magdolna utódai DélFranciaországban letelepedve házasságokat kötöttek a sicam-briai frankokkal és így megalapították a Meroving királyi nemzetséget. A Rendház tagjai szerint a Sauniére által Rennes-le-Chateu-ban megtalált papírtekercsek olyan genealógiai feljegyzéseket tartalmaztak, melyekben a Meroving nemzetség egészen a ma Európában élő leszármazottakig nyomon követhető (beleértve a titokzatosságba burkolózó Pierre Plantardt is). Ezt alátámasztani látszó bizonyítékok találhatók a VIII. század közepén megalakult zsidó fejedelemség, Septimania területén, amely azután jött létre, hogy Narbonne zsidó lakossága segítséget nyújtott Kis Pippin királynak elhódítani a várost a muzulmánoktól. Septimania első királya egy zsidó származású frank nemes, Theodorik volt (a Grálról szóló legendák „Aimeri”-ként említik), akit „Pippin és a bagdadi kalifa is 'David királyi házának magjaként' ismert el”. Sokak szerint maga Theodorik is Meroving volt. Fia, Guillem de Gellone is Meroving és zsidó királyi vérből származóként vált ismertté. „Jézus Júdea törzséből és David királyi házából származott. Úgy mondják, Magdolna Franciaországba magával vitte a Grált: tudniillik a 'Sangraal'-t, vagyis a 'királyi vér'-t [modern francia nyelven „sang royal” - a ford. megj.]” - írta Baigent, Leigh és Lincoln, majd így folytatták: „És a VIII. században Dél-Franciaországban volt egy Júdea törzséből és David királyi házából való uralkodó [Gellone], akit a zsidók királyának neveztek. Ez az uralkodó nemcsak hithű zsidó, hanem Meroving is volt”. I. Khlodvig 496-ban áttért a keresztény hitre, miután katolikus felesége, Klotilde ösztönzésére egy sorsdöntő és végül győzelmet hozó csatában Jézus segítségét kérte Mindez akkor történt, amikor az ariánusokkal folyamatosan harcoló római egyház befolyása éppen hanyatlóban volt. Az arianizmus, amely Arius alexandriai pap után kapta nevét, azt tanította, hogy Isten teremtett mindent, beleértve Jézust is, aki ezért nem Isten, hanem mennyei tanító, messiás. Ez a nézet, amelyet a dél-franciaországi Magdolna-hagyomány is megerősíthetett, jelentős népszerűségre tett szert abban az időben. Az arianizmus megfékezésére Nagy Constantinus római császár Kr. u. 325-ben öszszehívta a niceai zsinatot. Amikor Arius kiállt, hogy megvédje tanait, valaki ököllel az arcába csapott. A római egyház szigorú ellenőrzése alatt álló zsinat kinyilatkoztatta, hogy Isten az Atya, a fiú és a szentlélek Szentháromsága; Ariust és követőit pedig száműzték. „Most már hivatalo-

360

san csak két tárgya lehetett az imádatnak - magyarázta Gardner -: az isteni Szentháromság, illetve maga a császár, aki az új világmegváltóként lépett elő. Aki ezt a legkisebb mértékben is vitatta, azt rögvest eretneknek nyilvánították. Azokat a keresztényeket, akik Jézust továbbra is a Messiás Krisztusként tisztelték, a birodalmi egyház pogányoknak bélyegezte”. A római rendeletek ellenére az arianizmus továbbra is nagy hatású maradt NyugatEurópában. „Ha a Khlodvig előtti korai Merovingok egyáltalán nyitottak voltak a kereszténységre, feltehetően a szomszédos vizi-gótok és burgundok ariánus kereszténysége állt hozzájuk a legközelebb” - jegyezte meg Baigent, Leigh és Lincoln. Amikor Khlodvig megkeresztelkedve a katolikus hitre tért, katonáinak közel a fele követte példáját. „Ezután nagy megtéréshullám vette kezdetét, ami gyakorlatilag megmentette a római egyházat az elkerülhetetlen összeomlástól - írta Gardner. - Ha Khlodvig király nem keresztelkedik meg, bizony könnyen elképzelhető, hogy ma a Nyugat-Európában uralkodó vallás az ariánus kereszténység lenne, és nem a katolicizmus”. A római egyház ezután Chlodvigot az „új Constantinusnak” kiáltotta ki, és hűséget fogadott neki s leszármazottainak - igaz, ezt hamarosan megtagadta. Khlodvig 511-ben bekövetkezett halálakor birodalmán négy fia osztozott: Theodorik, Chlodomer, Childebert és Chlotar. A Meroving királyok jelvénye a hal (itt is Jézus jelképe), Júdea oroszlánja (ami szintén a héber örökségre utal) és a liliom (a francia uralkodóház későbbi szimbóluma) volt. A testvérek közötti viszályok ellenére a Meroving birodalom egyre inkább kiterjedt: magában foglalta a földközi-tengeri partvidéken a Provence és Spanyolország között fekvő Septimaniát, s északra egészen Szászországig, keletre pedig Bajorországig terjedt. 56l-re a birodalmat Khlodvig unokái, I. Charibert, Guntram, Sigibert és I. Chilperich osztották fel maguk között. A testvérek elődeikhez hasonlóan intrikáltak egymás ellen, ami meggyengítette a birodalmat, és ezt a szomszédos államok hamar kihasználták. I. Chilperich fiának, II. Chlotarnak sikerült valamelyest visszaállítania a birodalom egységét 613-ra. Az ő fiát, Dagobertet viszont ötéves korában elrabolták, és az írországi Dublin közelében álló monostorba vitték. Itt taníttatták; később pedig nőül vette Matilde kelta hercegnőt. Miután váratlanul visszatért Franciaországba, elődeinél is hatásosabb lépéseket tett a Meroving uralom megszilárdítására; ám 679-ben egy vadászat alkalmával Heristali Pippin kíséretének egy tagja meggyilkolta. Pippin Dagobert saját tisztviselője volt, aki szoros kapcsolatokat ápolt Rómával.

361

Gardner szerint a pápai hatóságok szándékosan összezavarták a Merovingok történetét, hogy saját hatalmukat és tekintélyüket megőrizzék. „Ez elkerülhetetlenül ahhoz vezetett, hogy a Dagobert életéről szóló leírásokat úgy eltüntették, hogy szinte még a krónikákból is teljesen hiányzik. Eletének valódi adatai még ezer évig rejtve maradtak a nyilvánosság előtt. Csupán ekkor derült ki, hogy Dagobertnek volt egy Sigebert nevű fia, aki 679-ben megmenekült Pippin háznagy (major domus) karmai közül. Apja megöletését követően Sigebertet anyja languedoc-i házába, Rennes-le-Cháteauba vitték [...]. Idővel a Sigeberttől származó trónfosztott Meroving-vérvonalból megszületett a híres keresztes lovag, Gottfried Bouillon, a Szent Sír Védelmezője” - írta Gardner. Itt újabb kapcsolat érhető tetten a Sioni Rendház, a templomos lovagok és a jézusi vérvonalról szóló korábbi hagyományok között. Ahogy Baigent, Leigh és Lincoln rámutatott, noha „ Meroving királyi vért szentnek, csodás és isteni természetűnek tartották, egy helyen sem utaltak rá nyíltan, hogy az valójában Jézus vére volt”. Kétségtelen azonban, hogy a kapcsolat kimutatható; bizonyíték erre, hogy a zsidó frankok illetve a Meroving származású Dagobert és Guillem de Gellone között is létezik egy kapocs, mégpedig az, amely szerint Eusztách (Boulogne első grófja és Gottfried Bouillon nagyapja) egy bizonyos Hugh de Plantard-tól származott. „Gottfrieddel pedig olyan uralkodóház és 'királyi tradíció' kezdődött, amely azáltal, hogy 'a Sion sziklájára' építettetett, egyenlőnek számított a Franciaország, Anglia és a német birodalom felett uralkodó családokkal” - tette hozzá Baigent, Leigh és Lincoln. „Az uralkodóházak között létrejött szövetségek és házasságok révén ehhez az ághoz tartozott Gottfried Bouillon is [...] és számos más, múltbeli és jelenlegi nemesi vagy királyi család: a Blanchefort, a Gisors, a Saint-Clair (Angliában Sinclair) [...], a Plantard és a lotharingiai Habsburg-ág”. Dagobert halála után újabb rivalizálás vette kezdetét. A fennmaradó Merovingoknak át kellett adniuk hatalmukat a háznagyi (major domus) rangban lévő udvari tisztviselőknek, akik köztudottan a katolikus egyház befolyása alatt álltak. Kr. u. 750-ben az utolsó Meroving királyt, III. Childeric-et az egyik háznagy, Kis Pippin eltávolította trónjáról, és megalapította a Karolingházat, amely apjáról, Martell Károlyról kapta nevét. „ Meroving-monar-chia szigorúan a dinasztikus elv szerint működött - írta Gardner -, de ezt

362

a hagyományt, előrelátható módon, Róma azon nyomban eltörölte, amint lehetősége nyílt rá, hogy a pápai hatalomnál fogva királyokat válasszon. [...] Az egyház régi terve vált így valóra, és ettől kezdve a királyok kizárólag a saját magát kiváltságokkal felruházó Róma jóváhagyásával és koronájával uralkodhattak” (kiemelés az eredetiben - J. M.). „ Meroving uralkodók nem gyakorolták hatalmukat országuk felett, és nem vettek részt aktívan a politikában - írta Gardner. - Inkább azt tanulmányozták lelkesen, hogy az ősi hagyományok szerint mi a helyes uralkodás gyakorlata, és David fiát, Salamon királyt tekintették példaképüknek. Elgondolásaikat túlnyomórészt az Ótestamentumra alapozták, a római egyház ennek ellenére hitetlennek nyilvánította őket”. Az eretnekség vádját figyelmen kívül hagyva is nyilvánvaló, miért félt a korai egyház a Merovingoktól. Ha örökségük valóban „David királyi házához” és főképp Jézushoz kötötte őket, akkor egyértelmű fenyegetést jelentettek az egyház és később az európai uralkodóházak által megfogalmazott teológiára nézve. „ Thule Társaság célja kezdetben az volt, hogy Jézus valamely leszármazottját egy Merovingot - Európa trónjára ültesse. Hitler azonban uralomra kerülése után leállította ezt a tervet” - írta Henry. Számos mai író előtt a friss kutatások és kiadványok fényében a következő kép bontakozik ki egyre világosabban: Jézus keresztrefeszítését követően Mária Magdolna, a felesége Dél-Franciaországban telepedett le Jézus gyermekeivel. Itt a nagy helyi zsidó közösségben élve megőrizték az eredeti vérvonalat, majd az V. században házasság útján bekerültek a frank királyi családba és megalapították a Meroving uralkodóházat. A római egyház kezdetben hűséget fogadott a dinasztiának, minthogy teljesen tisztában volt messiási eredetével. Ám az egyház vezetői félelemmel és féltékenységgel tekintettek a papi és politikai vérvonalból származó uralkodóházra, ami Dagobert meggyilkolásához és III. Childeric trónfosztásához vezetett, annak érdekében, hogy Róma kiterjeszthesse uralmát a későbbi Franciaország egészére. E cselszövés során végig felbukkannak a Plantard-ok, a Bouillonok, a templomos lovagok és a Sioni Rendház. A XII. századra ezek a családok, saját múltjuk teljes tudatában, expedícióra indultak Jeruzsálembe (ha ugyan nem éppen ők szervezték meg az egész első keresztes hadjáratot), azzal a céllal, hogy Salamon temploma alól megszerezzék a családjuk származását rejtő iratokat. Közben e küldetés érdekében megalapították a titkos Sioni Rendházat, és ennek fedőszer-

363

veként a templomos lovagok rendjét. Ekkor még valóban a Meroving királyság viszszaállítása lehetett a fő céljuk. Mint említettük, a templomosok minden jel szerint sikeresen megszerezték a templom kincsét - lett légyen az csupán néhány történelmi feljegyzés, vagy valami nagyobb jelentőségű lelet, mint például az ószövetségi frigyláda vagy akár Jézus mumifikálódott teste. Bármi is volt, hazaszállították Rennes-le-Cháteau környékére, s a kincsek olyannyira megerősítették a katarokat hitükben, hogy az üldöztetések során készek voltak az életüket áldozni meggyőződésükért. Mivel a templomosok kevésbé voltak áldozatkészek, vallási tanaikkal együtt inkább beolvadtak más titkos társaságokba. Az évek során több kísérletet is tettek arra, hogy Franciaország trónját valamely Meroving utód számára megszerezzék, de csak egyszer, a XVIII. században jártak közel a sikerhez. Baigent, Leigh és Lincoln így írt: „ Habsburg királyi családba történő beházasodásuk révén a lotharingiai uralkodóház [a Merovingoktól származó egyik család] megszerezte Ausztria, illetve a Német-Római Birodalom trónját [ez az államképződmény csak 1806-ban szűnt meg végleg]. Amikor Lotharingiai I. Ferenc németrómai császár lánya, Marie Antoinette Franciaország királynéja lett, a francia trón is már csak egy-két nemzedéknyi távolságra volt. Ha nem tör ki a francia forradalom, a lotharingiai Habsburg-ház az 1800-as évek elejére közel kerülhetett volna ahhoz, hogy átvegye az uralmat egész Európa felett”. A Habsburg dinasztiát a Sioni Rendház szerves részeként tartották számon, és még a Rothschildokkal is kapcsolatba hozták II. Albrecht (más néven Archibald) révén, aki Barbarossa Frigyes német-római császár második fia volt. A család eredete egy „Habichtburg” avagy Habsburg („Sólyomvár”) nevű svájci birtokhoz nyúlik vissza, amelyet Strasbourg püspöke építtetett 1020-ban. A Habsburgok ügyesen kiszámított házasságok révén Európa leghatalmasabb uralkodóházává váltak. Miksa osztrák főherceg, Mexikó császára, akinek csapatai az amerikai polgárháború idején Mexikóban állomásoztak, szintén Habsburg volt, hasonlóan V. Károly német-római császárhoz. Feltehetően történt még egy kísérlet a Német-Római Birodalom feltámasztására a XIX. század vége felé. A francia szerző, Jean-Luc Chaumeil szerint a Rennes-leCháteau-i rejtély számos szereplője - beleértve Sauniére-t is - a skót rítusú szabadkőművesség egyik szupertitkos csoportjának tagja volt, amely (a korábbi illuminátusokhoz hasonlóan) a te-ozófián és gnoszticizmuson alapuló európai unió megteremtésén fáradó-

364

zott. A társaság neve „Hieron du Val d'Or” volt, célja pedig a Külkapcsolatok Tanácsáéhoz és a Trilaterális Bizottságéhoz hasonló: létrehozni egy világméretű, az isteni renden alapuló rendszert, „melyben az országok csupán tartományok lennének, vezetőik pedig csupán egy globális okkult elitkormány helytartói”. A kutatók többségében ez egy korai „Új Világrend” képét idézi fel. Baigent, Leigh és Lincoln úgy véli: „ XIX. század során a Sioni Rendház a szabadkőművességen és az 'Hieron du Val d'Or'-n keresztül megpróbálta modernizált formában újjáéleszteni a Német-Római Birodalmat, vagyis létrehozni egy 'teokratikus' Európai Egyesült Államokat, amelyet a Habsburg-ház és a radikálisan megreformált katolikus egyház együttesen irányítana”. A kísérlet, úgy látszik, a kora XX. századi események hatására megfeneklett. A Habsburgok uralma fokozatosan az Osztrák-Magyar Monarchiára korlátozódott, amely végül Ferenc Ferdinánd főherceg meggyilkolását követően az I. világháború végén összeomlott. Ma úgy tűnik, a Habsburgok újra aktív szerepet vállalnak az európai közéletben: lotharingiai Habsburg Károly Ausztriát képviseli az Európai Parlamentben, leánytestvérei Spanyolországban és Svédországban politizálnak, Habsburg György pedig Közép-Európa legnagyobb filmkészítő és filmforgalmazó cégének egyik befolyásos igazgatója. Bizonyítékok merültek fel arra nézve, hogy a Sioni Rendház tagjai és a politikai változásokat elérni kívánó szabadkőművesek között a mai napig közvetlen kapcsolat állhat fenn. Baigent, Leigh és Lincoln a Rendházzal foglalkozó magánkiadású értekezéseket tanulmányozta a francia Nemzeti Könyvtárban. Az egyik állítólagosán Madeleine Blancassal tollából származik, ám ez csak álnév, melyet a Rendháznak különösen fontos Magdolna és két languedoc-i folyó nevéből raktak össze. A mű azért volt figyelemreméltó, mert a címoldal adatai szerint a szabadkőműves Svájc Alpesi Nagypáholya adta ki, amely a brit Nagypáholyhoz és a francia Grand Orienthez hasonlítható, valamint kapcsolatban áll a P2 páholy botrányával. Bár az Alpesi Nagypáholy képviselői tagadták, hogy közük lenne az értekezéshez, kiadóként még legalább két másik műben megtalálható volt a nevük, s egy francia újságíró, Mathieu Paolio állította, hogy látta ezeket a kiadványokat a páholy könyvtárában. Röviddel azután, hogy Franciaországban megjelentetett egy könyvet, amelyben bemutatta a Rendháznak a Meroving vérvonal iránti érdeklődését, Paolio elfogadott egy kiküldetést Izraelbe, ahol kémkedés vádjával kivégezték.

365

SZERTEÁGAZÓ HÁLÓZAT Icke állítása szerint Henry Kissinger tagja az Alpesi Nagypáholynak, amely „ legfelsőbb szinten részt vesz az egész Földre kiterjedő manipulációs szervezkedésben”. Emlékezzünk vissza, hogy Kissinger neve már korábban felmerült az 1980-as évekbeli olaszországi P2 páholy botrányát követő hivatalos vizsgálat kapcsán. Icke felvetése Kissingert közvetett módon kapcsolatba hozza a Rendházzal, amelynek Baigent, Leigh és Lincoln kutatásai szerint van egy „Amerikai Részlege”. A szerzőhármas a papírtekercsek felkutatásán dolgozott, melyeket Sauniére talált Rennes-le-Cháteau-ban. A gyakran homályos, esetenként megtévesztő adatokat öszszerakva arra a következtetésre jutottak, hogy az 1950-es évek közepén a Sauniéredokumentumok közül a pap unokahúga legalább hármat eladott; a három vevő, akik közül legalább egy a brit hírszerzés tagja volt, Angliába vitte az iratokat. Az elszállítást engedélyező hivatalos okmányok tanúsága szerint „ezek a genealógiai dokumentumok bizonyítják a közvetlen leszármazást [a Meroving] II. Dagobert fiától, IV Sigiberttől származó apai ágon keresztül, [...] a Plantard-házon, vagyis Rhedae [Rennes-le-Cháteau régebbi megnevezése] grófjain keresztül [...]”. Az iratokat 1979-ig a londoni Lloyds International bank őrizte, amikor is egy párizsi bankba vitték őket, mivel a Lloyds megszüntette magánszéfszolgáltatását. A Rendház dokumentumainak angol kapcsolatai után kutatva Baigent, Leigh és Lincoln felfedezte, hogy az összes felmerült név összefüggésbe hozható a Guardian Assurance nevű nagy biztosítótársasággal (mai neve: Guardian Royal Exchange Assurance), és hogy kivétel nélkül prominens személyiségekről van szó, akik nemesi címet viseltek vagy fontos posztokat töltöttek be a banki és üzleti szférában. Néhányuk Winston Churchillel és különféle hírszerzőügynökségekkel is kapcsolatban állt. 1984 januárjában az események bonyolódni kezdtek, amikor a három szerző kétoldalas levelet kapott Plantard-tól a Sioni Rendház jelvényével és egy „R” és „C betűt tartalmazó címerrel (ami feltehetően a Rózsakereszt Rendjére utal). Ez az úgynevezett „Mise en Garde”, azaz „figyelmeztető felszólítás” jogi lépéseket helyezett kilátásba mindazokkal szemben, akik megkísérlik eltulajdonítani vagy meghamisítani a Rendház iratait.

366

A levélen négy aláírás szerepelt: Pierre Plantard, John E. Drick, Gaylord Freeman és A. Robert Abboud. Freeman neve már korábban is felbukkant a Rendház anyagaiban. Érdekes módon Plantard kivételével a levél másik három aláírója kapcsolatba hozható a chicagói Első Nemzeti Bankkal (First National Bank of Chicago). Freemant 1960-ban a bank igazgatójává választották, később pedig az igazgatótanács elnöke lett. Ezenkívül az Atlantic Richfield olajtársaság igazgatótanácsi tagja volt, és köze volt a MacArthur Alapítványhoz és az Aspen Intézethez is. Freeman után a bank igazgatótanácsának elnöke Abbound lett; ő az Occidental Petroleum Corporation elnökeként is tevékenykedett. Drick 1969-től kezdődően a bank igazgatója és igazgatótanácsi tagja volt, de más nagy amerikai cégek irányításában is részt vett. Donald Gibson professzor szerint „ First National Bank of Chicago szorosan öszszefonódott a Rockefeller-féle pénzügyi érdekeltségekkel”. Ezenkívül 1983 előtt a bank londoni fiókja közös irodát bérelt a Guardian Royal Exchange Assurance-szel. A Rendház és az „Amerikai Részleg” között látszólag fennálló szoros kapcsolat ellenére a három szerzőnek csalódnia kellett, amikor kiderült, hogy Drick 1982-ben, két évvel a Rendház levelének kelte előtt meghalt. A rejtélyt tetézte, hogy a levélen szereplő három amerikai aláírás pontos másolata volt a First National Bank of Chicago 1974-es éves jelentésén található aláírásoknak (még a sorrendjük is megegyezett). Freeman ráadásul tagadta, hogy bármi köze lenne a Rendházhoz. Az Angliából származó félrevezető információkkal és hamisított iratokkal szembesülve a három szerző így írt: „Egy dolog bizonyosnak tűnt: valaki, akinek köze van a Sioni Rendházhoz, Londonban tevékenykedik”. A szerzőhármas interjút készített Plantard-ral, aki mindenre „magyarázatot adott”: állítása szerint Drick nevét a halála után is használták a Rendház iratain, mégpedig egy bélyegző segítségével - ugyanúgy, mint a másik két aláírás esetében. Arra a kérdésre, hogy olyan emberek, mint Freeman, Abboud és Drick miért lennének tagjai a Meroving dinasztia trónra juttatását célul kitűző társaságnak, Plantard azt válaszolta, hogy ezek az emberek elsősorban az egyesült Európa létrehozásán fáradoznak. A három szerző munkásságának másik lenyűgöző oldala, hogy hűen ábrázolja a mai titkos társaságok szövevényes egybefonódását. „Szent vér, Szent Grál” (Holy Blood, Holy Grail) című könyvükben többször idézik Sir Steven Runcimant, mint a keresztesek, a templomos lovagok, sőt, a

367

Rendház avatott szakértőjét. Runciman neve annak a Clay Shawnak (a New Orleans Trade Mart igazgatójának) a noteszában is felbukkant, aki ellen vádat emeltek a Kennedy-gyilkosságban való bűnrészességért. Sir Steven mellett számos más prominens európai személyiség neve is szerepelt Shaw noteszában: Guinseppe Rey olasz őrgróf, Rafaelo de Banfield olasz báró, Jacqueline Chimay francia hercegnő, valamint Lady Margaret D'Arcy, Lady Hulce és Sir Michael Duff angol főnemesek. Plantard elküldte a szerzőhármasnak egy 1984 közepén írt levelének másolatát is, melyben hivatalosan lemond a Rendház nagymesteri címéről. A levélhez mellékelt egy bejelentést is arról, hogy visszaállítják a Rendház egyik szabályát, mely megtiltja a tagoknak, hogy a renddel és a saját tagságukkal kapcsolatban bármilyen információt nyilvánosságra hozzanak. Plantard egészségügyi okokra, „ személyes és családi függetlenség megőrzésére” és „angol és amerikai testvéreink” neki nem tetsző „egyes lépéseire” hivatkozva nyújtotta be lemondását. „Plantard leköszönését követően a Rendház gyakorlatilag láthatatlanná vált” - írták a szerzők. Röviddel ezután Baigent, Leigh és Lincoln kapott egy névtelen röpiratot, melyben azzal vádolták a Rendházat, hogy köze volt a Licio Gelli-féle olasz P2 páholyhoz, illetve részt vett a Banco Ambrosianót érintő vatikáni ügyletekben. Vankin azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a Rendház volt a fasiszta P2 páholy mögött álló titokzatos hatalom. Ennek a feltevésnek a megerősítésére a három szerző kutatásba kezdett, s a Rendház és más, többnyire ismeretlen európai titkos társaságok között fennálló laza kapcsolatok tényét állapították meg. Ezek közül az egyiket, az Alfa Galatákat a középkori keresztes vitézek lovagiassága foglalkoztatta leginkább. A csoport tagjai a jelek szerint kapcsolatba hozhatók a Vaincre (kb. „győzni”) címet viselő, a háború alatt megjelent francia kiadvánnyal, amelyet a kollaboráns Vichy-kormánnyal való együttműködéssel és az ellene folytatott tevékenységgel is megvádoltak. A kiadványt Plantard szerkesztette, s a szerzők között voltak a Rendházhoz és az Alpesi Nagypáholyhoz kötődő személyek is. Egy másik titkos társaságot, a „Kreisau-i kört” 1933-ban alapította hivatásos katonatisztek és szakemberek egy csoportja, akik szembehelyezkedtek Hitlerrel. Vezetőjük, Helmuth James Graft von Moltke kreisau-i birtokán tanácskoztak, és tervet készítettek a náci uralom megdöntésére. 1944 júliusában Klaus von Stauffenberg gróf Hitler közelében bombát próbált robbantani, mire számos tagot, köztük a grófot, letartóztatták és kivégezték az összeesküvésben játszott szerepükért.

368

Az Alfa Galaták nagymesterének való megválasztása alkalmából Hans Adolf von Moltke köszöntötte Plantard-t. A háború vége felé a Kreisau-i kör tagjai béketárgyalási szándékukat jelezték a brit és az amerikai hírszerzésnek, köztük Allen Dullesnak, aki akkor éppen az OSS-szel (Stratégiai Szolgálatok Hivatala) Svájcban tartózkodott. A két von Moltke aktív szerepet vállalt az európai egységmozgalomban is, amelynek egyik szervezete a Retinger által vezetett Amerikai Bizottság az Egységes Európáért (American Committee on a United Europe) volt. Emlékezhetünk, hogy Retinger, „ Bilderberg-csoport atyja” kapcsolatban állt Dulles-szal és a CIA más tisztviselőivel, a Külkapcsolatok Tanácsával, Averell Harrimannel, illetve David és Nelson Rockefellerrel. Szoros együttműködés alakult ki a CIA és a Vatikán között, főként a máltai lovagok és Francis Spellman New York-i bíboros révén, aki a máltaiak lelki tanácsadója volt, és elsőként hívta fel a Vatikán figyelmét a P2-es botrányban elhíresült Paul Marcinkus püspök-bankárra. Mint korábban említettük, az 1950-es években Plantard közreműködött a francia Comités de Salut Public, azaz Közbiztonsági bizottságok létrehozásában, melyeknek főszerep jutott De Gaulle hatalomba visszatértének előkészítésében. Nyilvánvaló, hogy az összeesküvések e homályos és szövevényes hálója a valóságnak egy olyan szintjére utal, amellyel a napi sajtó nem foglalkozik. Baigent, Leigh és Lincoln kijelentették: „Kétségbevonhatatlan bizonyítékok állnak rendelkezésünkre egy szervezett és egységes keretintézmény létezéséről, amely összehangoltan dolgozik a háttérben, gyakran más szervezeteket használva álcaként. Ezt a keretintézményt sehol nem nevezték meg nyíltan, de minden jel arra utal, hogy valójában ez a Sioni Rendház”. Ezután eltöprengtek a Rendháznak „az európai ügyek sötét alvilágával” összefüggő tevékenységén, „ahol átfedés van a maffia, a titkos társaságok és a hírszerzőügynökségek között, ahol a befolyásos üzleti körök összefognak a Vatikánnal, ahol hatalmas összegeket költenek homályos, titkos ügyletekre, ahol a politika, a vallás, a kémkedés, a pénzhatalom és a szervezett bűnözés között húzódó határvonalak fokozatosan összemosódnak [és] egyetlen zavaros érdekterületté [válnak], melyben Európa kereszténydemokrata pártjai, az európai egység megteremtését célul tűző különféle mozgalmak, királypárti klikkek, újfajta lovagrendek, szabadkőműves szekták, a CIA, a Máltai Lovagrend és a Vatikán egy hatalmas örvényben egyesülnek ideiglenesen valamilyen közös cél érdekében [...]”.

369

Eddig még azonban senkinek - legkevésbé a három fáradhatatlan kutatónak, Baigentnek, Leigh-nek és Lincolnnak - nem sikerült pontos fogalmat alkotni a Rendház és az azt körülvevő titkos csoportok mibenlétéről a rengeteg hamis dokumentum, ellentmondásos állítás és a homályba vesző múlt miatt. „ Sioni Rendház kezdett egyfajta hologramhoz hasonlítani, melynek képe prizmaszerűen aszerint változott, hogy milyen irányból esett rá a fény és a tekintet - írták 1986-ban. - Az egyik szemszögből befolyásos, hatalmas és vagyonos nemzetközi titkos társaságnak látszott, melynek tagjai a kulturális, a politikai és a pénzügyi élet kiemelkedő alakjai. Más oldalról nézve viszont zseniálisan kitervelt szemfényvesztésnek tűnt az egész, amelyet egy kis csoport talált ki valami homályos célból. Bizonyos szempontból talán mindkettő egyformán igaz”. Lincoln végül is feladta a kusza ügy kibogozását. Amikor a 90-es évek közepén megkérdezték, hogy tud-e valami újjal szolgálni a Rendházzal kapcsolatban, csüggedten csak ennyit mondott: „Öregkoromra úgy döntöttem, hogy megmaradok a bizonyítható dolgoknál”. Az egyértelmű bizonyítékok és dokumentáció hiánya természetesen minden normális titkos társaság ismertetőjele. Egyes kutatók úgy vélik, a Sioni Rendház képviseli a mai hatalmi piramis csúcsát, és fogékony szabadkőműveseket hív tagjai közé a rózsake-resztességen keresztül. Az új Európai Unió pedig - akár ez volt az eredeti elképzelés, akár nem - annak az egységes Európáról szóló elképzelésnek a hű mása, amelyet az Új Világrend vezetői és a Sioni Rendház megálmodott.

MEGJEGYZÉSEK

Úgy tűnik tehát, a konspiráló titkos társaságok kapcsolatainak köre bezárult, kezdve a CIA-tól, a Külkapcsolatok Tanácsától és a Bilderberg-csoporttól a Kerekasztaltársaságokon és a szabadkőművességen keresztül, az illuminátusokon és a templomos lovagokon át a Máltai Lovagrendig, a Sioni Rendházig és azok mai összeköttetéseiig a CIA-val, a Külkapcsolatok Tanácsával és a Bilderberggel. És mindig is az volt a törekvés, hogy lejárassák a nemzeti és egyházi vezetőket, valamint hogy egyesítsék először Európát, majd az egész világot.

370

Ez a támadás elsősorban a római katolikus egyház ellen irányult, amely a római birodalom óta a nyugati világ uralkodó vallása. Az összes protestáns felekezet, legyen az baptista, metodista, presbiteriánus, episzkopális, fundamentalista, unitárius vagy bármi más, hagyományait a katolikus egyházból merítette. Mindazonáltal sok ember, akiket a múltban az egyház hivatalosan eretneknek bélyegzett volna, úgy véli, hogy a korai egyház hamis képet alkotott Jézus szeplőtelen fogantatásáról, lelki vezetői szerepéről és feltámadásáról. Még ma is léteznek Jézus, Mária Magdolna és Keresztelő Szent János életéről olyan különböző hagyományok, amelyek ellentmondásban állnak a hivatalos egyházi tanokkal. Ahelyett, hogy az egyház ökumenikus vitákkal próbálta volna eldönteni, melyik hagyomány rendelkezik több tényszerű alappal, inkább a legerőszakosabb, gyilkos módszerek segítségével kísérelt meg megszabadulni a tekintélyét veszélyeztető kihívásoktól. Az egyházi dogmával szemben az egyik legszembetűnőbb és legveszélyesebb fenyegetést a templomosok megjelenése jelentette. A kezdetben kis létszámú, titkos lovagrend eredetileg azzal a szándékkal alakult, hogy az első keresztes hadjárat során elfoglalt Jeruzsálembe tartó zarándokokat megvédje. Valójában azonban ritkán felügyelték az országutakat. Ehelyett a lovagok, akik igen szorosan kötődtek Európa befolyásos családjaihoz, Jeruzsálemben, Salamon temploma alatt ásatásokat folytattak. Akármit is találtak, azt Európába szállították és egy dél-franciaországi kis falu, Rennes-le-Cháteau környékén elrejtették. Noha a templomos „kincs” mibenlétéről senki sem rendelkezik egyértelmű bizonyítékokkal, a kutatók többsége arra a következtetésre jutott, hogy a valódi arany- és ezüstkincsen kívül ősi papírtekercseket és egyéb tárgyakat is találtak, amelyek nyilvánosságra kerülve megdönthették volna az éppen akkor formálódó egyházi hagyományt. Valószínűsíthető, hogy a katarok, akik főként a későbbi Dél-Franciaország Languedoc tartományában éltek, a templomos leleteket saját hitvallásuk megerősítéseként értelmezték. E mélyen vallásos emberek már korábban is azt a hagyományt ápolták, amely szerint Mária Magdolna Jézus gyermekeivel Marseille-be érkezett, és a frank zsidókkal való házasságok nyomán létrejött a Meroving pap-királyok vérvonala. A Meroving nemzetség hatalmának fenyegető jelenléte az egyházat arra sarkallta, hogy meggyilkoltassa Dagobert királyt, és a Meroving háznagyokat irányítva bebiztosítsa saját királyainak utódlását. Amikor a békés

371

katarok prédikálni kezdtek az egyházi túlkapások ellen, III. Ince pápa 1209-ben katonai erővel lépett fel ellenük. Az albigens keresztes háború néven ismert harcok idején hatalmas pápai sereg söpört végig Franciaország déli részén, legyilkolva mindenkit, akiről a legkisebb mértékben is gyanították, hogy bűnösek a katar eretnekségben. A katarokat szinte teljesen kiirtották, csak néhányan menekültek meg, más országokban vagy a templomosok soraiban találva menedéket. A templomosok az albigens keresztes háborúban már nem vettek részt, ami alátámasztani látszik azt a feltevést, hogy a Jeruzsálemben feltárt „kincs” valóban bizonyítékul szolgált a katar tanokra. A templomosok -akik közül maguk is sokan katar családból származtak - ráadásul számos a pápai sereg elől menekülő katart elrejtettek. Időközben a templomosok rendje, úgy tűnik, sikeresen „megzsarolta” az egyházat, hiszen különleges jogokat és kiváltságokat kapott, és rövid időn belül a világ egyik legbefolyásosabb nemzetközi szervezetévé nőtte ki magát. A keresztes hadjáratokban való részvételük során a templomosok jelentős ezoterikus tudásra tettek szert az építészet elmélete és gyakorlata, a fémgyártás, a csillagászat és a földrajz területén. Ismereteik nagy része az asszaszin nevű iszmá'ilita szektával való kapcsolatuk révén került birtokukba. A szekta vezetője, „ hegy véne” kegyetlen zsarnok volt. Az asszaszinok és vezetőjük azt állították, hogy ősi tudásuk Noé idejéből s még annál is régebbről származik. 1307-ben aztán a templomosok vonták magukra a Vatikán és IV. Fülöp francia király haragját, akinek a rendbe való felvételi kérelmét visszautasították, illetve jelentős összeggel is tartozott a rendnek. IV. Fülöp elfogatta és megkínoztatta az összes templomost, akit Franciaországban utol tudtak érni. A többség elmenekült a nagy templomos hajóflotta segítségével, mely La Rochelle-nél állomásozott az Atlanti-óceán partvidékén. Állítólag nemcsak vagyontárgyaikból álló „kincsüket” vitték magukkal, de a Jeruzsálemnél megszerzett „titkokat” tartalmazó iratokat is. Egy csoportjuk feltehetően átkelt az Atlanti-óceánon, és a későbbi Új-Anglia területén ért partot 185 évvel azelőtt, hogy Kolumbusz Kristóf hajóra szállt. Más részük Skóciába menekült, ahol Bruce Robert király, aki Angliával és a Vatikánnal is harcban állt abban az időben, szívesen fogadta őket. Ez a templomos csapat az angolok elleni 1314-es bannockburni csatában va-

372

ló részvételével közreműködhetett a skót függetlenség kivívásában. A templomos hagyományok Skóciában élték túl az üldöztetéseket és összeolvadtak a skót rítusú szabadkőművességgel. Más országokban a lovagok egyszerűen elvegyültek más titkos társaságok és rendek, például a Krisztus Lovagjai, az ispotályosok vagy a német lovagrend soraiban. Ezáltal a hivatalos egyházi nézeteknek ellentmondó tanaik egész Európában elterjedtek, majd a Szigorú Engedelmesség rítusát követő szabadkőműves páholyokban összpontosultak, melyekben az „illuminizált” kőművesség megszületett. Az elmúlt években számos szerző rájött, hogy egy korábban ismeretlen francia titkos társaság lehetett a templomosokat a háttérből irányító szervezet. Erre a Sioni Rendház néven ismert csoportra ma sokan úgy tekintenek, mint a hatalmi piramis csúcsára, amely még a leghatalmasabb újkori országok fölött is aránytalanul nagy befolyással rendelkezik. Bár a Rendház csak az utóbbi harminc évben került a nyilvánosság látóterébe, a ma létező dokumentumok azt mutatják, hogy már 1178-ban is létezett; kétséges eredetű iratok szerint pedig nagyjából az első keresztes hadjárat idején alakult, amelyben elfoglalták Jeruzsálemet. Itt alapították meg a „Sioni Miasszonyunk Rendjének Lovagjai”-t. Az iratok arról is tanúskodnak, hogy a Rendház és a templomos rend egy és ugyanaz a szervezet volt, közös nagymesterrel. Az 1188-ban bekövetkezett szakadást követően a templomosok a saját útjukat járták, míg a Rendház a Meroving királyi család trónra visszajuttatásának szentelte magát, és nagyjából kikerült a világ látóköréből. A közelmúltban a Sioni Rendház elhíresült a Rennes-le-Château nevű languedoc-i faluhoz kötődő „rejtély” nyilvánosságra kerülése folytán. Ebben a faluban a pap, Francois Bérenger Sauniére a XIX. század végén rejtett dokumentumokra bukkant. Miután az iratokat megmutatta az egyházi hatóságoknak, Sauniére hirtelen nagy vagyonra tett szert és számos magasrangú személy látogatta meg. A pap felfedezése feltehetően eltemetett kincsre vonatkozott, illetve olyan genealógiai dokumentumokra, amelyek Jézus leszármazottait a Meroving királyi család tagjain keresztül egyes ma élő személyekhez kötötték. Talán ezek a trónfosztott királyi utódok voltak azok, akik az egyesült Európa megteremtését és a régi NémetRómai Birodalom újjáélesztését zászlajukra tűző mozgalmakat elindították. Feltételezhetően a Habsburg uralkodóház egyes tagjai s a brit és amerikai hírszerzéssel kapcsolatban álló emberek is találhatók köztük.

373

Az egységes Európáért tevékenykedő mozgalommal és a Sioni Rendházzal foglalkozó kutatás titkos kapcsolatokat mutatott ki számos újkori titkos társaság, a szabadkőművesség, hírszerzőügynökségek és a Vatikán között. Ezek az alvilági szervezkedések részben napvilágra kerültek, amikor az 1980-as években Olaszországban kitört a P2 páholy botránya. Az amerikai sajtó még ekkor sem figyelt fel erre a bonyolult, de megdöbbentő szervezkedésre, amely egy egész újkori állam alapjait próbálta aláásni. Bár a ma fennálló Rendház hitelességéről tovább folyt a vita, egyre több jel mutatott arra, hogy egyértelműen konspirációs tevékenység zajlik a csoport állandóan egymást cáfoló kijelentéseinek és iratainak hátterében. Nyilvánvaló, hogy a titkos társaságok a múltban és a mai napig is nem csupán politikával foglalkoztak, de a királyi vérvonalakat, a vallást és a spiritualizmust érintő kérdésekkel is. Ennek ellenére e társaságok bizonyos tagjai pénzzel és minden egyéb módon is támogatták az „istentelen” kommunizmust. Persze lehet, hogy ez egyszerűen ismét a hegeli dialektikus elv alkalmazása, mely szerint egy konfliktusban mindkét felet támogatni kell; de arról is tanúskodik, hogy a tagok milyen sokat tudtak a korábbi titkos társaságok hagyományairól, és mennyire élénken érdeklődtek az eszmék iránt, melyeket Marx, Trockij és Lenin is oly részletesen tanulmányozott. E rejtett tudás pedig olyan, a távoli múltba visszanyúló titkokat is magában foglal, amelyek a titkos társaságok teológiájának alapját képezték, s amelyek iránt továbbra is érdeklődnek a társadalom befolyásos tagjai és a nemzetközi hírszerzés. Ezek a titkok kötik össze az újabbkori összeesküvő társaságokat az Ősi Misztériumokkal.

374

ÖTÖDIK RÉSZ

ŐSI MISZTÉRIUMOK Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt. Ha azt mondják valamire: „lám, ez új”, az is rég megvolt azokban az időkben, amelyek előttünk voltak. Nem törődnek az emberek a régiekkel. De a későbbiekre sem gondolnak majd azok, akik még később lesznek. (Prédikátor 1,9-11, katolikus fordítás)

376

A Bibliát, amely kétségkívül a legnagyobb hatással bíró könyv valamennyi között, olyan emberek írták, akiknek rengeteg eltitkolnivalójuk volt mind a római és zsidó hatóságok, mind a velük versengő szekták elől. Amíg a régészet a tizenkilencedik században fejlődésnek nem indult, az emberiség eredetéről való tudás gyakorlatilag egyetlen forrása a Biblia tanítása volt, mely a papság szűrőjén keresztül jutott el a néphez. Embereket avattak szentté és végeztek ki, kultúrákat építettek fel és romboltak le, háborúkat indítottak - mind-mind erre a könyvre hivatkozva. Ma már világos, hogy a Biblia, akármennyire is Istentől ihletett, különböző kultúrák mítoszainak, legendáinak és példabeszédeinek némi történelemmel és filozófiával összefoltozott keveréke. Sok helyen eredetileg titkos jeligék szerepeltek, amelyek jelentése idővel elhomályosult, és ez téves magyarázatokhoz vezetett. Más helyeket egyszerűen megváltoztattak, valamilyen akkor elterjedt egyházi tantétel vagy politikai gondolat előtérbe helyezése érdekében. Pat Eddy bibliatudós és valamikori hírszerzési elemző szerint az utólagos változtatások „legfőbb célja az volt, hogy a kereszténységet vonzóbbá tegyék a potenciális zsidó megtérők számára azzal, hogy bebizonyítják, Jézus élete beteljesíti az Ószövetség próféciáit [...]. A keresztények már gyermekként is azt tanulják a vasárnapi iskolában, hogy Jézus születését, halálát és életének fontosabb eseményeit az Ószövetség megjövendöli. Kevés embernek jutott eszébe eddig ezt megkérdőjelezni”. Amit a bibliatudósok finoman „szerkesztésinek neveznek, valójában átdolgozás. A Biblia szövegének ilyen átdolgozása félreértésekhez és téves fordításokhoz vezetett, így a Szentírás számos üzenete titok maradt a be nem avatottak előtt. E titkokat gyakran maga a római katolikus egyház tartotta vissza, mert ellentmondtak a hivatalos dogmának. Az Újszövetségben megdöbbentő utalások vannak arra, hogy még magának Jézusnak is voltak titkai. A Máté 13,10-ben ezt olvassuk: „Ekkor odamentek hozzá [Jézushoz] tanítványai és megkérdezték: 'Miért beszélsz nekik [a tömegnek] példabeszédekben?' 'Nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait - felelte -, de nekik nem. Akinek van [tudása], annak még adnak, hogy bőségesen legyen neki, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Azért beszélek nekik példabeszédekben, mert van ugyan szemük, de nem látnak, van ugyan fülük, de nem hallanak'.” [Ez, és a továbbiakban szereplő bibliai idézetek a Szent István Társulat gondozásában 1982-ben megjelent katolikus fordításból valók, kivéve, ahol a forrást külön feltüntettük - a szerk. megj.]

378

Márk 4,33 hozzáteszi: „Sok hasonló példabeszédben hirdette nekik az isteni tanítást, hogy megértsék. Példabeszéd nélkül nem tanított. Mikor tanítványaival magukra maradtak, mindent megmagyarázott nekik”. Mindent megmagyarázott? Mit magyarázott meg Jézus? Mivel az Újszövetségben csak a példázatok vannak leírva, egyértelmű, hogy nem minden titkát osztotta meg mindenkivel. A bibliai időkben számos titkos társaság és szekta létezett, amik azt állították magukról, hogy ősi tudás birtokában vannak. Akárcsak a mai vallások, ezek a csoportok is küzdöttek egymással az ősi titkok megszerzéséért és megtartásáért. A későbbi Láthatatlan Kollégiumhoz hasonló társaságokat összefoglalóan „misztikus iskolák” néven emlegették, és olyan ezoterikus tudás tárházai voltak, ami a köznép számára jórészt érthetetlen, felfoghatatlan és így félelmetes volt. írásaikat gondosan úgy szerkesztették, hogy fel is fedje, de titokban is tartsa tudásukat. „Az ókorban majdnem mindegyik titkos társaság filozófiai és vallási jellegű volt. A középkorban főleg vallási és politikai, bár néhány filozófiai iskola továbbra is fennállt. Mostanában a nyugati társadalmakban fellelhető titkos társaságok nagy része politikai vagy Karltatív, bár néhányukban (például a szabadkőműveseknél is) tovább élnek az ősi vallási és filozófiai elvek” - írta Hall. Eddy szerint: „Ahhoz, hogy az olvasó teljesen megértse, miért változtatgatták Jézus kijelentéseit, meg kell értenie a kereszténység első századbeli főszereplőinek gondolkodásmódját. A változtatások nem véletlenszerűen történtek, nem afféle intellektuális falfirkák voltak. Rendszer volt bennük, és ez a lényeg”.

A RÓMÁBA VEZETŐ ÚT A második évezredre teljesen kiépült és megszilárdult római katolikus egyháztól a Jézus idejéig visszavezető út göröngyös: tele volt ellentétekkel, egyházszakadásokkal és vitákkal. Még Jézus keresztrefeszítése előtt komoly ellentét támadt Jézus hívei és Keresztelő Szent János követői között. Ennek eredménye lett a johannita eretnekség, amely szerint az igazi megváltó nem Jézus, hanem János volt. Bár a korai egyház nagyrészt megsemmisítette ezt a szektát, az elképzelés, egészen a modern időkig tovább élt a szabadkőművesség bizonyos csoportjaiban és az iraki mandeizmusban.

379

A keresztrefeszítés után fölerősödött a szembenállás a zsidó közösség és a korai keresztények között - sőt, még magának Jézusnak a követői között is. Az első századi Jeruzsálemben egyre növekedett a szakadék az esszénus szektáho tartozó fundamentalista zsidó keresztények és a görög vagy hellén keresztények között. A mélyen hívő zsidók a mai amerikai fundamentalistákhoz hasonló stílusban azt hányták az „idegenek” szemére, hogy istentisztelet helyett görög stílusú arénákba járnak birkózókat és diszkoszvetőket bámulni. Jakab és Mária Magdolna, a jeruzsálemi egyház vezetői magával Pállal sem értettek egyet, aki az északon élő pogányoknak is hirdette az igét. A leglényegtelenebb kérdések is óriási civakodást váltottak ki. Pálnak a Galatákhoz írott leveléből kiderül (5,12), hogy annyira felmérgesítette a körülmetélkedésről folytatott elhúzódó vita, hogy azt kívánta, bárcsak „egészen megcsonkítanák magukat”, akik a perlekedést elkezdték! „Az első zsidó keresztények úgy gondolták, hogy a megváltáshoz szükséges az összes szigorú zsidó vallási törvényt betartani, beleértve a körül-metélkedést és a nem kóser ételek fogyasztásának tilalmát - írta Eddy. -Pál ezzel szemben azt hirdette, hogy a megváltás alapja a hit, és nem szabad hagyni, hogy a zsidó törvények bárkit is visszatartsanak attól, hogy keresztény legyen. Végül Pál nézete győzött, ahogy egyre több pogány tért meg. A III. századra már jóval többen voltak, mint a zsidó keresztények; a kereszténységet Pál teológiája alapján határozták meg, és üldözni kezdték a zsidó keresztényeket, mint eretnekeket”. Irenaeus, Lyon püspöke a második század közepén eretneknek nyilvánította a nazarénusokat vagy „szegényeket”, akik Jézus és Jakab követői voltak. „Az Ószövetség prófétáinak könyveiről értekeznek, mint Jézus maga, vagy mint az esszénusok és a cádokiták [másképp szaddukeusok; Salamon király Cádók nevű főpapjának követői] két évszázaddal korábban - panaszkodott Irenaeus. - Elutasítják a páli leveleket és Pál apostolt, és a Törvény aposztatájának [megtagadójának] nevezik”. Gardner szerint „ nazarénusok [...] 'hitszegőnek' és 'hamis apostolnak' nevezték Pált, és úgy gondolták, hogy 'bálványimádó' írásait 'mindenestül el kell utasítani'.” Dr. Elaine Pagels, a Colombia Egyetemhez tartozó Barnard College vallástudományi tanszékének volt vezetője így írt: „Kezdetben a kereszténységnek számtalan formája létezett és virágzott. Egymással versengő tanítók százai állították, hogy 'Krisztus igaz tanítását' hirdetik, és egymást

380

kölcsönösen csalónak nevezték. A Kisázsia, Görögország, Jeruzsálem és Róma egyházaiban szétszórtan élő keresztények a vezetőség kérdésén marakodó csoportokra szakadtak. Mind azt állították, hogy ők képviselik 'az igaz tanítást'.” „Az egymással civakodó helyi egyházak fölött jó magasan ült a római egyház: aggodalom nélkül, zavartalanul, és valószínűleg mit sem értve az egészből” - írta Eddy, hozzátéve, hogy az egyház akkoriban elsősorban az európai missziós munkával volt elfoglalva, ami váratlan előnnyel járt számára. „E pogányok megtérítése, tudtán kívül is, megmentette a római egyházat, mert a barbárok és papjaik azt tekintették illetékesnek vallási életük kérdéseiben. Amikor a barbárok megtámadták Rómát, a római egyházat megkímélték”. Bár a barbárok nem pusztították el, az egyháznak még mindig meg kellett birkóznia számos szektával, amiknek megvolt a saját elképzelése a kereszténységről. A gnosztikusok voltak az egyik ilyen csoport. Azt állították, hogy intuitív módon megértik Isten és a Föld misztériumait. Ez a megértés nem csupán értelmi tanulás, hanem szigorú kiképzés, beavatás, és intuitív élmények eredménye volt. Az egyház a gnosztikusokat különösen veszélyesnek találta, mivel Isten szavának értelmezéséhez szükségtelennek tartották az egyházi tisztviselők hierarchiáját. Korántsem voltak azonban veszélyes eretnekek: az 1945-ben Nag Hammadiban felfedezett gnosztikus papiruszok tanúsága szerint ezek a békés keresztények csupán azt állították, hogy titkos tudás birtokában vannak. Ez a felfedezés volt az első, ami az egyház elítélő szólamain kívül más szempontból is betekintést nyújtott a gnoszticizmusba. A gnoszticizmust, amely a görög „gnószisz”, vagyis „tudás” szóból származik, állítólag az első században alapította Simon mágus, Jézus kortársa, akit később mint „minden eretnek atyját” emlegettek. Görög filozófusok, például Szókratész gondolatait népszerűsítette, aki szerint az emberi lélek a testen kívül lakozik, így hozzájuthat az egyetemes tudáshoz, valamint a bölcsességet (Gnószisz) a mennyből hozták le a földre. A gnoszticizmus másik fontos képviselője Bazilidesz volt, egy korai egyiptomi keresztény, aki alexandriai kultuszában a kereszténységet Mezopotámia ősi misztériumaival akarta ötvözni. Az alexandriaiak abban hittek, hogy az „eon”-nak nevezett különös földönkívüli lények a hírvivők a mennyország és a föld között. A perzsa Zoroaszter Jézus előtt körülbelül ötszáz évvel alapította saját gnosztikus vallását; a zoroasztriz-

381

musként ismert mozgalom széles körben elterjedt, amíg a hódító mohamedánok a hetedik században el nem söpörték. Andre Nataf okkult szerző szerint a gnoszticizmus Mezopotámiából ered: először Irán területén jelent meg, azután elterjedt Kisázsiában, Szíriában, és Babilóniában is, ahol az izraelita foglyok is megismerkedtek vele, és magukkal vitték Palesztinába és Egyiptomba. „Bizonyos adatok azt bizonyítják, hogy a [kumráni és Nag Hammadibeli] gnosztikus szent könyvek olyan régiek, hogy esetleg magát a kereszténységet is tekinthetjük csupán 'a gnoszticizmus egy ágának' - írta Nataf. - De a gnoszticiz-must ugyanilyen joggal hasonlíthatjuk bármelyik másik valláshoz. Végül is minden vallásos ismeretnek valamilyen ősi, 'az idők ködébe' vesző, primitív eredete van”. A zsidó Kabbala szerint a gnosztikusok Isten „titkait” kutatják, valamely általuk elfogadott vallás szent könyveiben keresve a válaszokat. A létezést úgy próbálják megérteni, hogy a vallásos irodalom jelképrendszerében felfedezni vélt mélyebb értelmet próbálják megfejteni. „ gnoszticizmus vallási egzisztencializmus” - jegyzi meg Nataf. A gnoszticizmus egészen addig virágzott, amíg Kr. u. 325-ben a római egyház püspöki zsinata eretnekségnek nem nyilvánította. A gnoszticizmus az Ősi Misztériumok szerves része volt, hiszen mindkettő szerint csak a személyes belső megvilágosodás vezethet el a tudásig. Manly P. Hall szabadkőműves filozófus szerint „az ókori titkos avagy ezoterikus tan összessége nem más volt, mint az a tudás, hogy az ember sokrétű lelki alkatát hogyan lehet a lehető leggyorsabban és legteljesebben megújítva a szellemi megvilágosodásig eljuttatni”. Hall szerint ezt a megvilágosodást és tudatosságot féltékenyen kellett őrizni az „avatatlan” emberek elől, akik visszaélhettek volna tudásukkal, vagy rosszul használták volna fel. Így hosszú beavatási időszakokat vezettek be, és az ősi tudás legkényesebb részét szimbólumokba és allegóriákba rejtették. „ kereszténység maga is példa erre - írta. - Az egész Újszövetség valójában az emberi megújulás titkos folyamatainak zseniálisan álcázott leírása”. Gardner szerint e megújuláshoz, egész pontosan az emberi szellem vagy energia megújulásához emelkedett tudatra van szükség, amely fokozatosan jelenik meg a gerincoszlop harminchárom csigolyáján keresztül. „Ennek a megújulásnak a tudománya a szabadkőművesség 'elveszett kulcsainak' egyike - magyarázta -, és ezért alapult az ősi szabadkőművesség 33 fokozatra”.

382

A tudás elsajátítása közben a gnosztikust bizonyos felsőbbrendűség-érzet és önelégültség töltötte el. „Ez azt jelentette, hogy látszólag bármely valláshoz csatlakozhattak, s így a legkülönbözőbb vallási-politikai rendszerek alatt is működhettek - magyarázta Daraul. - A gnoszticizmus erősen befolyásolta még az európai gondolkodást is egészen a középkorig, sőt, utána is. Alapvető gondolkodásmódja valószínűleg hatással volt és van más titkos társaságokra is, melyeknek tagjai igencsak meglepődnének, ha erről tudnának”. A gnoszticizmus fontos szerepet játszott egy korai aszkétikus zsidó szekta, az esszénusok történetében is. Az esszénusok olyan súlyos konfliktusba keveredtek a másik két nagy zsidó szekta, a farizeusok és a szad-dukeusok vallási vezetőivel - még azt is állították, hogy a bevett héber holdév nem pontos -, hogy végül elköltöztek Jeruzsálemből, és Kumránban, a Holt-tenger északi partján alapítottak kolostort, melyet úgy neveztek: „ Vadon”. Az esszénus közösséget két részre osztották: házas és nem házas tagokra. Minden tulajdonuk közös volt. Sok újabbkori keresztényben valószínűleg éppen ez a nyíltan közösségi életforma támasztott ellenérzést; e bírálók azonban úgy tűnik, elfelejtik, hogy a korai keresztények mind igen hasonlóan éltek. A közösség tagjai nappal dolgoztak, éjszaka pedig imádkoztak. A lélek halhatatlanságát tanították, és a dualista világkép felé hajlottak: a jóság avagy fény és a gonoszság avagy sötétség szellemében hittek. Lehetséges, hogy az esszénusok a titkos hermészi görög tanok tovább-vivői voltak. A XX. század elején Georgij Ivanovics Gurgyijev orosz születésű mozdonyvezető azt állította, hogy egy indiai kolostorban megtalálta egy esszénus mester sértetlen kéziratát, ami elmagyarázza a zenei ritmusok és az emberi test kapcsolatát, ahogyan azt Pithagorasz, az i. e. hatodik századi görög filozófus tanította. Pithagorasz, aki nagy hatással volt Platónra (a szabadkőművesek, az illuminátusok, John Ruskin és Cecil Rhodes mesterére), úgy gondolta, hogy a Föld kering a Nap körül, és híres volt elméletéről, miszerint az égitestek mozgása közben rezgések keletkeznek, amiket ő „ szférák harmóniájának” nevezett. Érdekes módon talán a pontos jóslatairól híres Pithagorasz volt az, aki elsőként megjövendölte egy „Új Világrend” eljövetelét. Ezt néhány kutató a messiás eljöveteleként értelmezte. Az „esszénus” szót a görög „esszaiosz” (titkos vagy misztikus) és „esszénoi” (gyógyító vagy orvos) szóból származtatják. Gardner szerint az esszénusok „ Gyógyító Nagy Fehér Testvérisége” nevű egyiptomi miszti-

383

kus iskola későbbi ágaként ezoterikus gyógyító hagyományok folytatói voltak. „ Bölcs therapeutes-ek [esszénus szerzetesek] és gyógyítók eme Fehér Testvériségébe - vagyis az eredeti rózsakeresztesek közösségébe -avatták be később Jézust, aki egyr magasabb fokozatokra jutott el, és előkelő helyének köszönhette a gyakran használt 'Mester' megszólítást” -tette hozzá Gardner. Más szerzők is megerősítik, hogy Jézus esszénus volt. Hall megjegyzi, hogy szülei, Mária és József is azok voltak, csakúgy, mint „testvére”, Jakab. A legtöbb mai fundamentalista elutasítja ezt a feltevést, mert Jézusnak az esszénusokkal és a gnoszticizmussal való kapcsolata nem fér bele a merev dogmatikába. Még inkább megzavarná őket, ha hallanák Gardner állítását, miszerint a bibliafordítók értelmezésével ellentétben Jézus nem Názáretből származott. Szerinte a „názáreti” (illetve „nazarénus”) szó és változatai a héber „nozrim” szóból származnak, amely '„a szövetség megtartói' jelentésű 'nazrie ha-brit' kifejezésből származó többesszámú főnév, ami viszont a Holt-tenger melletti Kumránban élő esszénus közösség egyik neve volt. Valójában az is vita tárgya, hogy Názáret városa egyáltalán létezett-e már Jézus idejében, mivel nem szerepel a korabeli térképeken, sem könyvekben, dokumentumokban, krónikákban vagy katonai feljegyzésekben”. „Elterjedt feltevés, hogy az esszénusok [ezoterikus] tudás őrizői voltak, valamint Jézus beavatói és tanítói - írta Hall. - Ha ez valóban így van, akkor Jézust kétségtelenül Melkisedek templomában avatták be, ugyanott, ahol hatszáz évvel azelőtt Pithagorasz is tanult”. Úgy tűnik, ezt a Biblia is megerősíti, amikor ezt mondja (Zsidók 6,20): „[...] ahova elsőként lépett be értünk Jézus, a Melkisedek rendje szerint való főpap”. Gardner szerint Melkisedek neve - aki a Biblia egyik legtitokzatosabb szereplője Mihály arkangyal és Cádók zsidó főpap nevéből képzett esszénus összetétel, tehát Mihály-Cádók. A téma szerzői közül legalább egy úgy gondolja, hogy Melkisedek valójában maga a sumér istenség, Enki. „Az esszénusokat a műveltebb zsidók között tartották számon - mondta Hall. - Az a tény, hogy olyan sok kézműves volt köztük, megmagyarázhatja, hogy miért tartják őket a modern szabadkőművesség elődeinek”. A szabadkőművesekhez és Pithagorasz követő ihez hasonlóan az esszénusoknál is fontos jelkép volt a vakolókanál. Ugyancsak a szabadkőművesekhez hasonlóan az esszénusok irodalma is bonyolult kódokat és allegóriákat tartalmazott, hogy megvédjék tudásukat a be nem avatottaktól és a római hatóságoktól.

384

Így például ha a rómaiakról írtak, mindig a „kittim” szót használták, amely elvileg Mezopotámia ősikaldeuslakóira vonatkozik. „Az esszénusok saját használatukra feltámasztották a régi szót, és a beavatott olvasók tudták, hogy a kittim mindig a rómaiakat jelenti” - magyarázza Gardner. Hozzáteszi még, hogy „ kumráni tekercsek tanulmányozása közben [...] kiderül, hogy rengeteg ilyen kódolt meghatározás és álnév létezik, amiket korábban félreértettek, vagy egyszerűen lényegtelennek tartottak”. Erre egy másik példa a „szegények” szó használata, amelyről korábban a legtöbben úgy gondolták, hogy az anyagi értelemben vett szegényeket jelenti. A tekercsekből világos, hogy a korai jeruzsálemi egyház nevezte tagjait szegényeknek, szerény életmódjukra utalva. Gardner és mások szerint a „leprás” vagy „vak” szavak jelölték az esszénus hagyományokba, „az Útba” be nem avatott személyeket. „Azok a szövegek, amelyek egy 'vak' vagy egy 'leprás meggyógyításáról beszélnek, valójában valakinek az Útba való megtérítéséről szólnak - magyarázta Gardner. - A [közösség általi] kiátkozás feloldását úgy írták le, mint 'feltámasztást a halottak közül'. A 'tisztátalan' szó általában körülmetéletlen pogányokra vonatkozott, a 'beteg' kifejezést pedig a közösség vagy a papság szemében kegyvesztetté váltakra használták” (kiemelés az eredetiben J. M.). Számos újkori kutató az esszénusok és a kabbalisták nyomait követve úgy gondolja, hogy a Biblia maga egy kódolt üzenet. Michael Drosnin, a Washington Post és a Wall Street Journal volt munkatársa nem kis feltűnést okozott 1997-ben „ Biblia kódja” (The Bible Code) címen kiadott könyvével. Drosnin szerint egy izraeli matematikus, dr. Eliyahu Rips egy keresztrejtvényhez hasonló rejtett kódot vélt találni a Bibliában, ami pontosan megjósolta a két Kennedy elleni merényletet, a második világháborút, a holdraszállást, Hirosimát, az Oklahoma City-beli szövetségi épület elleni bombatámadást és Bill Clinton amerikai elnök megválasztását. Drosnin leírja még, hogy Harold Gans, az Amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) egyik kódfeltörője, aki nagyon szkeptikusan viszonyult az elmélethez, igencsak megdöbbent, amikor saját számítógépes programja segítségével igazolta a bibliai kód létezését. C. L. Turnage, aki szorgosan tanulmányozta az elméletet, így írt: „Akár a legegyszerűbb szó szerinti értelmezést, akár a gemátriát, a jelképrendszert vagy a rejtett számítógépes kódot nézzük, a Biblia nagyban különbözik bármelyik másik könyvtől. Az évszázadok során mindig attól függően értelmezték az emberek, hogy a műszaki fejlettség milyen szintjén álltak, és mennyire értették meg a zsidó vallás mezopotámiai eredetét”. Turnage

385

szerint a bibliai kód több istenségre utal jelképesen. „E kódolt üzenetekből végül azt lehetett leszűrni, hogy a Bibliában szereplő istenek, vagy Elohim, olyan lények voltak, akiket a sumerok kezdtek el tisztelni, és egy másik világból származtak” - írta. Nem nehéz észrevenni, hogy a Biblia sok fordítóját és értelmezőjét mi vihette félre. Az idők során a Bibliát olyanok értelmezték, akik nem ismerték sem a modern technika vívmányait, mint például a repülést, sem pedig a Biblia eredeti szerzői által használt allegóriákat és titkos kódokat. Ráadásul az esszénusok voltak az egyik leghatékonyabb ősi titkos társaság. Bár szomszédaik kétségtelenül tudtak létezésükről, mégsem esik szó róluk az Újszövetségben, vagy később kivágták a vonatkozó részeket. Néhány kutató az esszénusokra mint a „misztikus kereszténység” őrzőire utal, ami a kereszténység legkorábbi, az Ősi Misztériumokon alapuló formája. Az esszénusokról alig valamit lehetett tudni addig, amíg 1947-ben fel nem fedezték a holt-tengeri tekercseket. Ez mindössze két évvel azután történt, hogy a felsőegyiptomi Nag Hammadi városához közeli hegyi barlangokban gnosztikus „könyvtárat” fedeztek fel. 1947 és 1960 között tizenegy barlangban összesen körülbelül 800 kéziratot találtak, amelyek közül 170 ószövetségi könyvek részlete. Az esszénusok a Kr. u. 70-ben kitört zsidó lázadáskor menekülhettek el Kumránból a római csapatok elől, de előbb agyagkorsókba zárt szent szövegeiket elásták a közeli barlangokban. Ezt az irodalmi értékű kincset két beduin pásztor találta meg, s néhány tekercset eladtak egy régiségkereskedőnek. A felfedezés híre végül eljutott Yigael Yadinhoz, a Héber Egyetem régészéhez, aki jelzálogkölcsönt vett fel a házára, és a pénzből a veszélyes arab területekre utazott, hogy megkeresse a tekercseket. Hetet sikerült megszereznie az egyetem számára, am nemsokára ki is adta őket. „ többi tekerccsel azonban nem így történt - írja Eddy. - A palesztinai Rockefeller Régészeti Múzeum nemsokára közbelépett, és megszerezte őket a jordán kormánytól [...], akik kikötötték, hogy zsidó kutatók nem férhetnek hozzá az ősi zsidó szövegekhez. Ma a tekercsek Izrael tulajdonában vannak, mivel 1967-ben a hatnapos háború során lerohanták azt a helyet, ahol tárolták őket. [...] A tekercsek nagy részét azóta sem adták ki, [és] senki sem tudja, hogy mindet megszerezték-e. Lehetséges, hogy még maradtak tekercsek a beduinok tulajdonában, hacsak nem pusztították el őket”. A holt-tengeri tekercsek esszénus szerzői óriási hatást gyakoroltak őaz jeruzsáels lemi keresztényekre, akik teológiai kérdésekben nemsokára el-

386

tértek Páltól és Palesztinán kívüli követőitől. Ezt bizonyítja, hogy a tekercsekben található Ószövetség-értelmezések igen hasonlítanak Jakab és a jeruzsálemi kereszté nyek értelmezéséhez. A kereszténységen belüli és kívüli konfliktusokat végül I. (Nagy) Constantinus római császár oldotta meg azzal, amit Gardner „az ellenfél stratégiai felvásárlásának” nevezett. „Különféle kultikus hiedelmeik mellett a rómaiak a császáraikat istenként tisztelték, akik más istenektől, például Neptunustól és Jupitertől származtak - magyarázta. - 314-ben az arles-i zsinaton Constantinus azáltal tartotta meg isteni státuszát, hogy a kereszténység mindenható Istenét saját támogatójaként tüntette fel. A hittételeket aztán úgy egyeztette össze ezzel, hogy a keresztény rituálé egy részét helyettesí tette a napimádat jól ismert pogány hagyományával, valamint szíriai és perzsa eredetű tanításokkal - vagyis a római egyház új vallása egy minden befolyásos csoportot kielégítő 'hibrid'-nek lett kitalálva. Ezzel Constantinus közös és egységes 'világvallást' akart létrehozni (hiszen a 'katolikus' szó egyetemest jelent), amelynek ő állt volna az élén”. A kereszténység elfogadtatására tett kísérlet Kr. u. 325-ben, a niceai zsinaton sikerült tökéletesen, ugyanott, ahol Ariust arcul csapták és kilök-dösték. Ekkor tiltották be az ariánus szektát, és fogalmazták meg a niceai hitvallást, amely Istent mint három egyenrangú és együttlétező részből -az Atyából, Fiúból és Szentlélekből vagy Szent Szellemből - álló istenséget határozta meg. Egy évvel később Constantinus elrendelte minden olyan mű elkobzását és megsemmisítését, amely az újonnan bevezetett ortodoxiát megkérdőjelezi, és a római püspök előtt megnyitotta a Lateráni Palotát, ami így a Vatikán korai megfelelője lett. Kr. u. 331-ben elrendelte, hogy új másolatokat készítsenek a keresztény szövegekről, melyek nagy része elveszett vagy elpusztult a korábbi üldöztetések alatt. „Ekkor történhettek a leglényegesebb változtatások az Újszövetség szövegében, és Jézus ekkor kapta azt a kiemelt szerepet, amit azóta is élvez” - jegyezte meg Baigent, Leigh és Lincoln. Az újabb felfedezések olyan ősi szövegeket tártak fel, mint „Az igazság evangéliuma”, „Tamás evangéliuma”, „Az igazság bizonyságtétele”, „Mária evangéliuma” és „ tudás magyarázata”. Ezeknek köszönhetően a kutatók ma már sokkal pontosabb képet tudnak alkotni a bibliai időkről, mint ezelőtt bármikor - annak ellenére, hogy e tudás nagy része még így sem érte el a nagyközönséget.

387

Nesta Webster, a szenvedélyes keresztény író már 1924-ben, jóval az említett felfedezések előtt feltárta a Jézus és az esszénusok közötti kapcsolatot, csakúgy, mint tudásuk forrását. „Az esszénusok tehát nem keresztények voltak, hanem egy titkos társaság [...], akiket szörnyű eskük kötöttek, hogy el ne árulják a rájuk bízott titkokat - írta. - És vajon mik lehettek ezek a titkok, ha nem annak a titkos zsidó hagyománynak a misztériumai, amit mi ma Kabbalának nevezünk? [...] Nyilvánvalóan az az igazság, hogy az esszénusok kabbalisták voltak, bár kétségtelenül magasabb rendű kabbalisták [...]. Az esszénusok fontossága abban rejlik [...], hogy ők az első titkos társaság, amelynek hagyománya egészen a mai napig leszármaztatható”. A csillagászat és a filozófia néhány új felfedezése a Jézus idejében élt gnosztikus esszénusok számára akár közhely is lehetett. Mi több, amint Gardner rámutatott: „Hitük, aminek semmi köze nem volt a római birodalom összetákolt kereszténységéhez, sokkal közelebb állt Jézus eredeti tanításához, mint bármi más [...]”. A keresztény szekták közül tehát az esszénusok birtokában lehetett a kor legtisztább ősi tanítása - a ma Kabbalaként ismert ősi héber írásoknak köszönhetően.

AKABBALA A főleg héber eredetű Kabbala „hagyomány”-t jelent, és e könyvről is állították, akárcsak mostanában a Bibliáról, hogy rejtett jelentéssel bír. Ilyen ügyesen kódolt tudást véltek találni a Tórában és más régi héber iratokban is, például a „Sefer Yezirah”-ban (A Teremtés Könyve) és a „Sefer HaZohar”-ban (A Fény Könyve). Ezek a könyvek korábban keletkeztek a Talmudnál, a régi zsidó törvények és hagyományok először a Kr. u. V. században leírt gyűjteményénél, és évszázadokkal megelőzik Jézus korát. „ Fény Könyve” szerint Isten Ádámnak „ bölcsesség misztériumait” adta át még a legendás Édenkert-ben. Ezeket az őstitkokat azután Ádám utódai továbbadták, egészen Noéig, majd Ábrahámig, jóval azelőtt, hogy a zsidó nép mint különálló népcsoport létrejött volna. Nataf úgy véli: „ titokzatos Kabbala a gnoszticizmus egy formája, [amely szerint] az ember saját magában próbálja megtalálni az istenséget”.

388

„ Fény Könyvé”-nek szerzője szerint „az emberi dimenzióban benne van minden dolog, és minden, ami azzal összhangban létezik [...]. Az emberben minden megvan, ami fent a mennyben és lent a földön létezik [...]”. Ezzel a Kabala egyértelműen kötődik az egyiptomi Thot istenként is ismert Hermész Triszmegisztosz híres kijelentéséhez: „Amiképpen odafent, azonképpen idelent is”. A héber hagyományok és az egyiptomi miszticizmus közötti kapcsolat erősebb lehet, mint eddig hitték, hiszen ma már számos szerző, köztük zsidó tudósok is úgy gondolják, hogy a Kabbala az ősi egyiptomi „misz-tériumok”-at érintő szájhagyomány volt, ami Mózestől származott az izraeliták vezető rétegének közvetítésével. Eliphas Levi (valódi nevén Alphonse Loius Constant, XIX. századi francia bibliatudós) erősen támogatta azt a nézetet, hogy a legkorábbi időkből származó titkok eljutottak Mózesig. „Létezik egy hatalmas titok, ami egyszer már fenekestül felforgatta a világot. Ezt mutatják az egyiptomi vallási hagyományok, amiket Mózes jelképesen összefoglal a Genezis első fejezeteiben” - írta Levi, aki szerint a Kabbala olyan tudást tartalmaz, amit Ábrahám hozott magával a sumerok földjéről. „Ábrahám volt Enóh titkainak örököse és a beavatási szertartás bevezetője Izraelben”. Ábrahámnak, a bibliai pátriárkának, aki sumér származású volt és eredetileg Ábrámnak hívták, egyes hagyományok szerint a tulajdonában volt egy Noé idejéből származó, jelképekkel teli tábla, ami az emberiség teljes tudását tartalmazta. Ez az a tábla, amit a sumerok a Sors Táblájaként, a korai zsidók pedig Raziel könyveként ismertek, és amelyből állítólag Salamon király hatalmas bölcsességét merítette. „ tábla rejtjeles filozófiai üzenetét később 'Ha Qabala'-nak [fény és tudás] nevezték írta Gardner -, és úgy tartották, hogy akinek birtokában van a 'Qabala', annak birtokában van a 'Ram', a kozmikus tudás legmagasabb kifejeződése is. Már maga az Ábrám vagy Av-ram név is azt jelenti: '[ő,] akinek birtokában van a Ram'. Ezt a kifejezést Indiában, Tibetben, Egyiptomban és a druidák kelta világában is magas fokú kozmikus képességek kifejezésére használták”. A sumér Sors Táblája egyesek szerint azonos a Mózes második könyvében (31,18) említett „törvénytáblákkal”. Más bibliai passzusok (2Mózes 24,12; 25,16) világossá teszik, hogy ezekre a táblákra nem a Tízparancsolat volt felírva. „Ez az ősi feljegyzés szoros kapcsolatban áll Thot-Hermész Smaragd Táblájával, és amint az az egyiptomi alkimista írásokban részletesen fel van jegyezve, a fennmaradt írás szerzője a bibliai Hám

389

volt [...]. Ő volt a rejtett, ezoterikus 'földalatti áramlat' tulajdonképpeni megalapítója, ami évezredeken áramlott keresztül. Görög neve, a 'Hermész' szorosan kapcsolódik a piramisépítés tudományához, mivel a 'herma' szóból származik, ami a 'kőhalom' szóval rokon [...]. Egyiptomon és Mezopotámián kívül erről a tábláról görög és római mesterek is tudtak, mint például Homérosz, Vergilius, Pithagorasz, Platón és Ovidius. Jóval később a tizenhetedik századi, Stuart-korabeli Brit Királyi Társaság (Royal Society of Britain) foglalkozott komolyan e szent tudás elemzésével és alkalmazásával, a templomos lovagokkal és a rózsakeresztesekkel kapcsolatban” - magyarázta Gardner. Csakúgy, mint a történelemről és a vallásról alkotott mai felfogásunkat, a Kabbalában leírt információkat is félreértések és külső hatások ferdítették el és zavarták össze a századok során. „ zsidó Kabbala spekulatív oldala a perzsa okkult mágusok, a neoplatonisták és a neo-pithagoreánusok filozófiájából kölcsönzött - jegyezte meg Webster. - így tehát van igazság az anti-kabbalisták érveiben, akik szerint amit mi ma Kabbalaként ismerünk, az nem tisztán zsidó eredetű”. Mindenesetre akár tiszta eredetű, akár nem, a Kabbala misztikus tanítása Mezopotámiából Palesztinán keresztül eljutott a középkori Európába, ahol először a tizenharmadik század végén foglalta írásba egy spanyol zsidó, Moses de Leon. Lehetséges hogy ő adta neki a „HaZohar” címet, ami miatt a későbbi kritikusok azzal vádolták, hogy az egész művet ő találta ki. Ma a legtöbb tudós - zsidók és nem zsidók egyaránt - úgy gondolja, hogy a Kabbala lényegi mondanivalója valóban a keresztény kor előtt keletkezett. Icke meglátása szerint „olyan történelmi fordulóponttal állunk szemben, ami mind a mai napig meghatározza és irányítja a világot. Azt a tudást hívjuk Kabbalának, amit a [héber] léviták Egyiptomból csempésztek ki és babilóniai tartózkodásuknak köszönhetően továbbfejlesztettek [...]. A Kabbala az Ószövetségben és más szövegekben elrejtett titkos tudás, a judaizmus pedig a szó szerinti értelmezése”. Már szóltunk arról, hogyan hozták a templomos lovagok a kabbalista tudást a Szentföldről Európába a keresztes háborúk idején, majd a rend és a kőművescéhek szövetségén keresztül hogyan adták tovább. Szabadkőműves írók elismerték, hogy a „zsidó-keresztény misztériumok” először éppen ekkor jutottak be a szabadkőművességbe. Arról is szólnak dokumentumok, hogy a Kabbalába rejtett titkos tudást hogyan használta fel a

390

századok során majdnem mindegyik titkos társaság, a szabadkőművesektől kezdve a rózsakereszteseken és az illuminátusokon át egészen a mai csoportokig. Wilmshurst szabadkőműves történész is megerősíti ezt, amikor ezt írja: „ Misztériumok betiltása óta [...] hagyományuk és tanításuk titokban, különféle módokon álcázva tovább élt, és ennek a folyamatosságnak tulajdonítható mai szabadkőműves rendszerünk is”. Picknett és Prince szerint a Mediciek firenzei bankár-uralkodó udvara is nagy szerepet játszott abban, hogy a kabbalista gondolatok Európába kerültek a XIV-XV. században, mégpedig egy Pico della Mirandola nevű kabbalistán keresztül. Webster XIX. századi írások alapján arra a következtetésre jutott, hogy Moses Mendelssohn, a híres zsidó filozófus és bibliafordító, aki sokat tett a zsidók felszabadításáért az elnyomó német törvények alól, nemcsak hogy zsidó kabbalista volt, de az illuminátusok vezetőjének, Adam Weishauptnak egyik ihletője és tanítója is. Weishaupt és Mayer Rothschild bankár között szintén Mendelssohn lehetett az összekötő láncszem; különben „ német Szókratész”-nek is nevezték, miután szabadkőműves barátja, Gotthold Lessing egy drámájában kedvező képet festett róla. A másik összekötő kapocs Michael Hess lehetett, a Rothschild gyerekek házitanítója és „Moses Mendelssohn követője”, aki később a Rothschild által szegény zsidó gyermekek számára alapított Jótékonysági Iskola igazgatója lett. A kabbalisztikus tanítások keveredése a későbbi titkos társaságokkal még nyilvánvalóbbá vált 1984-ben, amikor Angliában napvilágra került egy bizonyos John Byrom több mint ötszáz feljegyzése. Byrom, aki 1691-től 1763-ig élt, szabadkőműves volt, a Királyi Társaság tagja és a Stuartmonarchia visszaállítására törekvő jakobita mozgalom egyik vezetője. Emellett a „Nap Klub” („Sun Club”) nevű társaság tagja volt, amit „Kabbala Klub” („Cabala Club”) néven is ismertek. Feljegyzései Picknett és Prince szerint „főleg szent geometriával és építészettel, kabbalista, szabadkőműves, hermészi és alkímiai szimbólumokkal foglalkoztak”. Mindegyik korai társaság - beleértve a görög és egyiptomi misztikus iskolákat is - a múlt titkait próbálta felfedni. Az ipari forradalom, valamint Charles Darwin evolúciós elmélete következtében az emberiség nagy része hinni kezdett „az ember fejlődésében”, abban, hogy a fáról lemászó főemlősökből fejlődött ki a mai, mo-

391

dern technikával rendelkező emberiség. Manapság ezzel szemben az újabb felfedezések, valamint az ősi iratok és műtárgyak új értelmezése alapján sokan arra a következtetésre jutottak, hogy az emberiség éppenséggel nem felemelkedett, hanem „lesüllyedt” az aranykorból a barbárságba, és csak most kezdi visszanyerni elvesztett tudását. Még a Föld népességére vonatkozó adatok is arra utalnak, hogy nem növekedés, hanem korai hanyatlás következett be az emberi faj lélekszámában. „ Föld népességének Kr. e. 6000 és a modern kor kezdete közötti számadatai igen jelentőségteljesek - írta Tomas. - 2000 éve kb. 250 millió ember élt a Földön, Kr. e. 4800-ban pedig húszmillió. Kr. e. 5000-ben az összes kontinens lakossága összesen tízmillió volt. Ezer évvel azelőtt, Kr. e. 6000-ben csak ötmillióan lakták bolygónkat. Ezek alapján Kr. e. 10 000 körül a Föld teljes lakossága jóval kevesebb, mint egymillió volt. Ez hihetetlenül alacsony szám. Ha az ember főemlősként, aztán értelmes lényként már legalább kétmillió éve élt a Földön, hogy lehet, hogy ilyen kevés volt belőle?” Az ősi sumér és egyiptomi feljegyzések szerint már több mint 500 000 éve él civilizált emberiség a Földön; ugyanakkor a régészeti leletek arra utalnak, hogy az emberiség tudása és képességei minden valószínűség szerint egyre hanyatlottak, amíg úgy 13 000 évvel ezelőtt lassú fejlődés nem indult meg. Egyértelmű, hogy új történelemmodellre van szükség. Hall szabadkőműves filozófus szerint a misztikus iskolákat azért alapították, hogy megakadályozzanak mindenféle külső zavaró hatást, amíg a beavatottak az anyagi és a szellemi világ közti szakadék áthidalásával próbálkoztak. Leírása szerint „amikor megszületett a Naprendszer, bölcs lények szellemei érkeztek hozzánk más naprendszerekből, és bölcsességre tanítottak minket, hogy meglegyen veleszületett jogunk a tudáshoz, amit Isten minden teremtményének megad. Azt mondják, ezek a lények alapították az Ősi Bölcsesség Misztikus Iskoláit. [...] Fokozatosan meghasonlás támadt a Misztériumok iskolái között. A papok buzgósága, amivel tanaikat hirdették, úgy tűnik, sok esetben meghaladta intelligenciájukat. [...] Ennek eredményeképpen ezek a pallérozatlan elmék lassanként hatalmi pozíciókba kerültek, és végül képtelenné váltak arra, hogy fenntartsák a bölcsesség intézményét. [...] Így eltűntek a misztikus iskolák, [...] ám a hatalmas világi szervezetek, amik már minden kapcsolatot elvesztettek isteni forrásukkal, körbe-körbe jártak, és egyre inkább belebonyolódtak a rituálékba és jelképekbe, amiket többé már nem tudtak értelmezni”.

392

Ha pedig a vallási intézmények nem tudták helyesen értelmezni saját teológiájukat, még kevésbé tudták ezt megtenni tudományos megfelelőik, amelyek még ma sem képesek magyarázatot adni sok létező műtárgyra. Mostanában azonban a nagyközönség és a tudományos világ néhány nyitott gondolkodású tagja kezdi újragondolni bolygónk legérdekesebb ellentmondásait és rejtélyeit.

ŐSITITKOK ÉSREJTÉLYEK A világ első titkai az emberiség igazi eredetére vonatkoztak. A két legelterjedtebb mai elmélet - a darwini evolúciós elmélet és a teremtéselmélet - egyike sem tud kielégítő magyarázatot adni az emberiség eredetére és fejlődésére. Darwin kiválasztódás-elmélete, ami szerint a legéletrevalóbb marad életben, nem tudja megmagyarázni, hogy az emberek hogyan birkóztak meg az emberi DNS szerkezetében található ezernyi tökéletlenséggel, a teremtéselmélet pedig elsiklik a jelentős őskori leletek fölött. Nyilvánvaló, hogy új modellre van szükség. Nemrégen az emberiség eredetével foglalkozó kutatásokat tovább bonyolította, hogy olyan leleteket fedeztek fel, amik arra utalnak, hogy a neandervölgyi ősember egész közel élt a modern embernek tekintendő cro-magnoni emberhez a mostani Izrael területén. Ennek ellenére valamilyen titokzatos okból kifolyólag nem keveredtek egymással. James Shreeve, „ neandervölgyi rejtély, avagy a modern ember eredetének megfejtése” (The Neanderthal Enigma: Solving the Mystery of Modern Human Origins) című könyv írója szerint „ennek a rejtélynek csak egy megoldása lehet. A nean-dervölgyiek és a cro-magnoniak azért nem keveredtek egymással a Levantetérségben, mert nem tudtak. Nem párosodhattak egymással, mert két külön fajról volt szó [...]” (kiemelés az eredetiben - J. M.). Ezenkívül tudományos vizsgálatok kimutatták, hogy a mai Izrael területén a modern ember első maradványai negyvenezer évvel korábbról származnak, mint az első neandervölgyi maradványok. Ez súlyos csapást mért a folyamatos evolúció elméletére. Lehetséges, hogy ezek a leletek adják a megoldást a primitív és a modern ember közti híres „hiányzó láncszem” kérdésében is - vagyis, hogy ilyen láncszem nem létezik. Úgy tűnik, hogy két külön fajról van szó. En-

393

nek alapján az emberiség eredetére megint csak új modellt kell felállítani. Ma már egyre több új szemléletmóddal rendelkező régész, teológus és történész dolgozik ezen a problémán, és nem fogadják el a hagyományos tudomány által az elmúlt évtizedekben adott talpraesett válaszokat. Mivel az emberi természet olyan, amilyen, a bevett felfogást képviselő tudósok és teológusok már kiépítették harcállásaikat, hogy megvédjék dédelgetett elméleteiket. A Föld lapos voltának egykori hirdetőihez mérhető hajthatatlansággal a végsőkig védelmezik álláspontjukat - az ellentmondó bizonyítékok egyre növekvő száma ellenére. Ezek a bizonyítékok nem újkeletűek. Bolygónk legmélyebb titkainak nagy része többezer éves műtárgyakhoz kapcsolódik. Néhány példa: - Néhány meglepően apró ősi kínai porcelán-”pecsét”, amiket Írország különböző részein találtak a XVIII. és XIX. században. Nem tudunk róla, hogy akkoriban létezett volna kereskedelem a zöld sziget és Kína között. - Titokzatos, életnagyságú, kristályból készült, legalább 3600 éves koponyák, amiket Dél-Amerikában találtak. A British Museum laboratóriumának kutatói szerint arra utaló jelek vannak rajtuk, hogy valamiféle motoros vágóeszköz segítségével készítették őket. - Számos hatalmas kőgolyó, amiket az 1930-as években találtak Costa Ricán. Arrafelé nem található gránitból készültek, és olyan tökéletesen szimmetrikusak, hogy megmagyarázhatatlan, ki készítette őket és hogyan. - Nagy-Britannia, Franciaország és Németország különböző részein számos ősi kőerődítmény áll - egyedül Skóciában legalább hatvan -, amiket hatalmas sziklákból építettek. E sziklák valamikor „megüve-gesedtek”, vagyis olyan hőhatásnak voltak kitéve, hogy megolvadtak és üvegszerűek lettek. Ehhez körülbelül 1100 °Cos melegre van szükség, ami kizárja, hogy a kövek hagyományos tűztől olvadtak volna meg. - Az első szerkezetet, amit gyakorlatilag számítógépnek nevezhetünk, majdnem száz évvel Jézus születése előtt készíthették. 1900-ban fedezték fel a Krétához közeli Antikíthira szigete mellett. Az „antikíthirai szerkezet” differenciálmű-rendszert tartalmaz, amelynek használatáról a XVI. század tt nem elő tudunk. - Egy iraki faluban talált apró edényről, amiben egy vörösréz henger és abban egy vasrúd található, és körülbelül Kr. e. 220-ból származik, ki

394

derült, hogy nem más, mint egy elem. Amikor lúgos kémhatású szőlőlevet töltöttek bele, a különös tárgy 0,5 volt áramot fejlesztett. A megmagyarázhatatlan építmények, mint Stonehenge és Silbury Hill Nagy-Britanniában, a hatalmas kőfejek a Húsvét-szigeteken, a perui Nazca-vonalak, az ohiói Nagy Kígyó Domb és a texasi Daliastól keletre található furcsa, történelem előtti kőfal mind arra utalnak, hogy az őstörténeti korban fejlett technika létezett, ami mára elveszett. A NASA egykori tisztje, Maurice Chatelain írja, hogy a régóta kultikus helyként tisztelt Délosz szigete körül tizenhárom misztikus hely található egy 720 kilométeres sugarú körön belül, és ha ezeket egyenes vonallal összekötjük, egy máltai kereszt, a kereszteslovagok jelképe rajzolódik ki. Chatelain véleménye az, hogy egy ilyen gigantikus mintát csak az űr egy előnyös pontjáról lehetett létrehozni. Chatelain szerint pontosan ugyanakkora súlyú pénzérméket találtak egymástól többezer kilométerre eső földrajzi helyeken, egymástól több évezred által elválasztott kultúrákban. 1996-ban Han Ping Chen, az ősi kínai Sang-dinasztia elismert kutatója megerősítette, hogy a közép-amerikai olmék figurákon talált több mint 3000 éves jelek egyértelműen ősi kínai írásjelek. A megrökönyödött régészek elismerték, hogy lehetetlen, hogy két teljesen azonos írás egymástól függetlenül kialakuljon. Az egyiptomi Abidoszban, I. Seti ősi templomában a 7,6 méterrel a föld fölött található vésetek két sugárhajtású repülőgépre és egy Apache harci helikopterre emlékeztetnek. A mostanában odalátogatók közül többen észrevették a hasonlóságot, és állítólag egy 1842-es jelentés is említi a véseteket, mégsem tudja senki, hogy valójában mit ábrázolnak. Néhány, a British Museumban található babilóniai ékírásos tábla a Vénusz fázisait, a Jupiter négy és a Szaturnusz hét holdját írja le. Az ősi Babilóniában ezek egyike sem lett volna látható modern távcsövek nélkül. Piri Reis török admirális XVI. század elejéről származó térképei, melyek állítólag korábbi, még Nagy Sándor előtt készített térképeken alapulnak, pontosan jelölik a dél-amerikai Amazonas-medencét, valamint az Antarktisz északi partvonalát. Ezeket a repülés huszadik századi felfedezéséig senki sem tudta megfigyelni. Az Antarktiszt ábrázoló térképek pontossága annál is meglepőbb, hiszen azt legalább

395

négyezer évig jégsapka borította. - Egy nemrég Okinawa mellett felfedezett, Kr. e. 8000-ben épített négyszögletű zikkurat arra utal, hogy jóval a legelső civilizáció elfogadott időpontja előtt már fejlett technikával rendelkező emberek éltek a Földön. Miért nem tudunk többet a múltunkról és a fent említettekhez hasonló műtárgyakról? A válasz az ember rombolásra való hajlamában rejlik. Homérosz néhány verse élte csak túl műveinek elpusztítását, amit a görög zsarnok, Peiszisztratosz rendelt el Athénban. A memphiszi Ptah-tem-plomban végzett pusztításkor az egyiptomi könyvtár egyetlen kötete sem maradt meg. A kisázsiai Pergamon könyvtárának lerombolásakor körülbelül kétszázezer felbecsülhetetlen értékű kötet semmisült meg. Amikor a rómaiak elpusztították Karthágó városát, lerombolták a könyvtárat is, ami állítólag több mint ötszázezer kötetet tartalmazott. Ezután Julius Caesar Egyiptom elleni háborúja során megsemmisült a legnagyobbnak tartott ókori könyvtár, az alexandriai. A könyvtár „Serapeum” és „Bruchion” szárnyainak pusztulásával összesen hétszázezer kötetnyi felhalmozott tudás lett a lángok martaléka. Azt a keveset, ami megmaradt, Kr. u. 391-ben a keresztények intézték el. Az európai könyvtárak is sokat szenvedtek a rómaiaktól, majd később a túlbuzgó keresztényektől. Konstantinápoly kirablása és a katolikus inkvizíció megjelenése között megszámlálhatatlanul sok ősi könyv veszett el végleg. Ázsiában sem volt sokkal jobb a helyzet. Kr. e. 213-ban például a kínai uralkodó, Csin Si Huang-ti hatalmas mértékű könyvégetést rendelt el. „Ezeknek a tragédiáknak köszönhetően ma összefüggés nélküli töredékekre, lényegtelen megjegyzésekre és szűkszavú leírásokra kell támaszkodnunk - panaszkodott Andrew Tomas ausztrál szerző. - A régmúlt egy vákuum, amit véletlenszerűen töltenek meg táblák, pergamenek, szobrok, festmények és különböző műtárgyak. A tudománytörténet egész másképp festene, ha az alexandriai könyvtár könyvei nem pusztultak volna el”. Az emberiség múltjának titkát a Föld legrégebbi építményei közül kettő jelképezi legjobban. Általában úgy tartják, hogy az egyiptomi nagy piramist és a szfinxet körülbelül 4500 éve építették az egyiptomiak. De az az újkeletű felfedezés, hogy mindkettőt nagy mennyiségű csapadék koptatta le - ami csak több mint tízezer évvel ezelőtt történhetett, mielőtt a gizehi fennsík elsivatago-sodott -, azt bizonyítja, hogy ezek a híres építmények évezredekkel az ősi

396

egyiptomi kultúra megjelenése előtt kellett épüljenek. John Anthony West, a saját útját járó egyiptológus két évtizede vezető szerepet játszott a szfinx történelem előtti eredetének nyilvánosságra hozatalában, s az elmúlt néhány évben a Bostoni Egyetem geológusának, dr. Robert Schoch-nak a munkája is alátámasztotta eredményeit. A kilencvenes évek elején végzett tudományos munka alapján West, Schoch és más szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy a szfinx nem lehet 5-7000 évesnél fiatalabb. Egyesek még ezt is nagyon visszafogott számadatnak tartják. „Meg vagyok győződve arról, hogy a szfinx még az utolsó jégkorszak vége előtt keletkezett. [...] Ha az egyiptomiak ilyen fejlett technikával rendelkeztek volna, annak alighanem az ókori világ más pontjain is látnánk tanújeleit” - írta West. Annak ellenére, hogy újabb tudományos kutatások is megerősítették West elméletét a szfinxről, és hogy az NBC 1993-ban sugárzott ismeretterjesztő műsora nagy népszerűségre tett szert, az egyiptomi hatóságok -úgy tűnik, a hagyományos felfogást valló egyiptológusok, ha ugyan nem titkosabb csoportok kérésére - továbbra sem engedik közel a Westhez hasonló kutatókat az általuk tanulmányozott műemlékekhez. Edgar Cayce, a híres látnok 1934-ben úgy nyilatkozott, hogy az ősi egyiptomiak egy előző civilizáció leszármazottai voltak, és azok építették a nagy piramist és a szfinxet is; szerinte afféle „irattárnak” szánták őket, vagyis amolyan időkapszulának, hogy segítségével az eljövendő generációknak átadják tudományos ismereteiket. Cayce még azt is kijelentette, hogy a tudás eme gyűjteménye a szfinx mancsa alatt található meg. A kilencvenes évek elején egy talajradar-vizsgálat megerősítette, amit Cayce és más kortárs távolbalátók állítottak: a szfinx mancsa alatt valóban van egy kamra. Furcsa módon eddig még senkinek sem engedélyezték, hogy ásatásokat végezzen ott. Ha a szfinxet valóban az utolsó jégkorszak vége előtt építették, az azt jelenti, hogy több mint tizenötezer évvel ezelőtt lett kész, ez pedig kizárja, hogy az egyiptomiak lettek volna az építői. Mások is kezdik belátni, hogy az egyiptomiakat egy sokkal régebbi és még sokkal fejlettebb civilizáció előzte meg. „Az ősi egyiptomi ékszerkészítésben és építészetben megmutatkozó szakmai tudás annál magasabb szintű, minél korábbról származik” - jegyezte meg Tomas. Egyértelmű tehát, hogy az egyiptomi civilizáció nem a semmiből bukkant elő, hanem az elődök örökségén alapult. A híres egyiptomi Halottak Könyvében található az „Igazságosság Iste-

397

nének” tett hitvallás, ami meglepő párhuzamot mutat az ótestamentumi Tízparancsolattal: BIBLIA

HALOTTAK KÖNYVE

Ne tisztelj más isteneket énelőttem Ne készíts bálványokat

Nem bolygatom meg az isteni egyensúlyt Nem állítok meg egy istent sem, ha megjelenik Nem sértem meg a kormányzó istent [az egyiptomiaknak nem volt szombatjuk] Nem ártok a rokonaimnak Nem ölök Nem vagyok házasságtörő Nem rabolok Nem szólok hazugságot igazság helyett Nem károsítok meg másokat

Ne vedd hiába a szádra Isten nevét Szenteld meg a szombatot Tiszteld apádat és anyádat Ne ölj Ne légy házasságtörő Ne lopj Ne hazudj Ne kívánd más tulajdonát

Ez az összehasonlítás jócskán megerősíti azt az elképzelést, hogy a bibliai izraeliták erősen támaszkodtak az ősi egyiptomi szövegekre. Az egyiptomiak pedig a még régebbi babilóniai és sumér kultúrából nyerték tudásukat és hiedelmeiket. Az elmúlt pár évben számos szerző írt hosszan különböző megmagyarázhatatlan régészeti leletekről, amelyek Tibettől és Indiától kezdve Dél-és Közép-Amerikán át egészen a Közel-Keletig elszórva találhatók. Egy „kennewicki ember”-nek nevezett emberi lény, akinek a maradványait Washington államban találták meg 1996-ban, jobban hasonlított Picard kapitányra a Star Trekből („Űrszekerek”), mint egy indiánra. Egy 1977-es ásatás pedig feltárta, hogy a chilei Monte Verdében legalább 12 500 évvel ezelőtt már éltek emberek, holott tudomásunk szerint az első indiánok csak ezer évvel később keltek át a Bering-szoros jegén. „ kínálkozó válasz az, hogy [Amerika őskori lakói] nem ázsiai vagy mongoloid népek voltak, akik 11 500 éve jutottak át egy földszoroson Alaszkába, ahogy ezt a tankönyvek állítják - írta a Newsweek hetilap -, hanem más nemzetiségi csoporthoz tartoztak és teljesen máshonnan jöttek, mint amit a tudósok még néhány éve is hittek”. A hagyományos tudomány egyelőre képtelen megmagyarázni, honnan jöttek ezek az emberek, vagy hogy hogyan jutottak el az amerikai kontinensekre az őskorban. Világszerte találunk arra utaló félreérthetetlen jeleket, hogy az őskorban fejlett civilizációk léteztek, de ezek nem illenek bele egykönnyen a

398

hagyományos történelemfelfogásba. Az új felfedezések és a meglévő tények újraértelmezése révén egyre több bizonyíték igazolja, hogy már jóval az írott történelem kezdete előtt fejlett technikával rendelkező civilizációk léteztek. Alan F. Alford brit szerző írta „Az új évezred istenei: hús-vér istenek létezésének tudományos bizonyítékai” (Gods of the New Millennium: Scientific Proof of Flesh and Blood Gods) című, Amerikában kevéssé ismert könyvében: „Azt mondhatjuk, hogy örökségül kaptunk egy kövek, térképek és mítoszok formájában létező homályos őstörténetet, aminek a megértését csak most kezdi lehetővé tenni huszadik századi technikánk”. Kik voltak hát ezek az emberek, és hogyan tettek szert technikai fejlettségükre? Lehetséges, hogy az Atlantiszról és Múról szóló legendák egy ilyen fejlett őskori civilizációra vezethetők vissza? Sokak szerint a szakterületek túlságos specializálódása miatt nem foglalkozott senki érdemben ilyen sokáig e kérdésekkel. A teológia és a természettudományok ritkán mutatnak érdeklődést egymás iránt. Ritkán keverednek a régészek a nyelvészekkel, vagy a geológusok a történészekkel. Így aztán az emberiség történelmének nagy része olyanokra van bízva, akik csupán a maguk szűk, egyéni látószögéből tudják azt bemutatni. A gyanakvóbbak szerint mindez nem más, mint a vagyonos elit összeesküvése, amivel fenn akarják tartani hatalmukat és befolyásukat, megakadályozva, hogy a nagyközönség ráébredjen igazi eredetére és képességeire. Az a nézet, hogy az emberiség eredete az idő és a titkolózás miatt nagyrészt még mindig ismeretlen előttünk, természetesen felzaklatja azokat, akik hosszú tudományos munkásságuk folyamán máson sem fáradoztak, mint hogy az emberiség történetét a vademberből civilizált lénnyé válás lassú folyamataként mutassák be. Azonban a rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján egyértelműnek látszik, hogy az emberiség csak most kezdi visszanyerni azt a tudást, amit évezredekkel ezelőtt elvesztett. Úgy tűnik, hogy az őskori tudás apró morzsáit titkos társaságok, például az egyiptomi misztikus iskolák és Pithagorasz iskolái őrizték meg különböző ezoterikus formákban. Ezek a kevéssé ismert csoportok nem csak vallási elképzeléseket őriztek meg és adtak tovább - például a reinkarnáció és a lélekvándorlás fogalmát -, hanem építészeti, szerkezettani, csillagászati, agrártudományi és történelmi tárgyú gyakorlati tudást is. E korai csoportok elgondolásainak egyik közös alapeleme a monoteizmus, az egyetlen egyetemes, teremtő istenben való hit. A héberek az ókor legjobban dokumentált népei közé tartoznak, még

399

sem létezik arról szóló feljegyzés, hogy a nagy piramison dolgoztak volna, pedig egyébként részletes feljegyzések maradtak fenn egyiptomi rabszolgaságban töltött idejükről. Minden hagyomány úgy tartja, hogy a héberek tudása Ábrahám és Mózes pátriárkáktól származott. Utóbbi nemcsak az egyiptomi szolgaságból vezette ki őket, de ő volt az is, aki a törvények és társadalmi előírások hosszú listáját átadta nekik.

LEHET, HOGY MÓZES TÖBBET TUDOTT? Az eddig leírtakból világosan következik, hogy a régi és modern titkos társaságok által rejtegetett tudás az ősi Egyiptomból származik. A Biblia szerint Mózes volt az, aki azzal, hogy a zsidókat kivezette Egyiptomból, az általunk ma ismert irányba fordította a világtörténelmet. Webster szerint Mózes megkapta az egyiptomi misztikus iskolák szájhagyomány útján terjedő tudását, és ezt tovább is adta az őt követő zsidó vezetőknek. Számos kutató úgy gondolja, hogy a nyugati világba is eljutottak ennek a tudásnak a töredékei a Talmud, a zsidó Kabbala és az Ószövetség rejtélyes részein keresztül, valamint a titkos társaságok által örökített szájhagyomány útján. Több gondolkodó is megkérdőjelezte már Mózes származását és beszámolóit. Sigmund Freud 1939-es könyvében, a „Mózes és a monoteiz-mus”-ban felvetette, hogy Mózes valójában nem is zsidó, hanem előkelő egyiptomi volt, és Akhenaten fáraó uralmához kötődött. Ezt alátámasztandó úgy érvelt, hogy a Mózes által a zsidóknak átadott törvények nagy része egyiptomi eredetű. A Tízparancsolat és az egyiptomi Halottak Könyve közti hasonlóságot már említettük. Freud felteszi a kérdést: ugyan miért akart volna egy zsidó egyiptomi szokásokat megtartani, ha már megszabadult a rabszolgaságból? Nem Freud volt az első, aki kételkedett Mózes héber eredetében. Mózes második könyvének szerzője Mózest egyiptomiként írja le (2,19). A Manetho nevű pap, I. Ptolemaiosz fáraó tanácsadója körülbelül háromszáz évvel Jézus születése előtt készült „Aegyptiaca” („Egyiptom története”) című művében azt írta, hogy Mózes magasrangú egyiptomi pap volt, aki az alsó-egyiptomi város, Heliopolisz misztikus iskolájában tanult. Gardner még ennél is merészebb felvetéssel állt elő. Eleinte meglepve tapasztalta, hogy bár az Ószövetség szerint Mózesnek igen magas rangja

400

volt, mégsem említi őt a ma már rendelkezésre álló hatalmas mennyiségű egyiptomi irodalom. Az anyag gondos tanulmányozása után meggyőzően érvelve kifejtette, hogy Mózes nem más, mint Akhenaten, vagy hivatalos nevén IV. Amenhotep egyiptomi fáraó. Ez nem volt teljesen új gondolat, hiszen már a tizennyolcadik századi rózsakeresztesek is ezen a véleményen voltak. Akhenaten, a legtitokzatosabb és legkevésbé ismert fáraó kihívta maga ellen az egyiptomi vallási vezetők haragját azzal, hogy a legtöbb különféle egyiptomi templomot bezárta és újakat építtetett a homályos és arctalan Aten isten tiszteletére. A mindenható Aten igen hasonlónak tűnik a misztikus iskolák egyetlen egyetemes istenről vallott elképzeléséhez. Továbbá Gardner szerint Aten a héber Adon szó megfelelője. Lehetséges, hogy Aten nevének egyik átirata a héber „úgy legyen” jelentésű „ámen” szó, amit a templomokban még mindig használunk, és ami a sumér főis-ten, Anu nevéből ered. Akhenaten és Mózes gyermekkora között számos párhuzamot találunk. Amikor III. Amenhotep fáraó második felesége, Tije teherbe esett, elrendelték, hogy ha gyermeke fiú lesz, vagyis igényt tarthat majd a trónra, meg kell ölni. Első gyermeke csakugyan fiú lett: Thutmozis, és valóban korán meghalt. Gardner szerint második fia úgy menekült meg, hogy „ bábák összefogtak Tijével, és a gyereket nádból font kosárba tették, amelyben leúsztatták a folyón Tije apja féltestvérének, Lejinek a házához”. Itt a gyereket, akit Aminadabnak hívtak, a Leji családjabeli Tej gondozta. A fiút tehát héberek nevelték fel. Vallásos nevelést kapott Heliopoliszban, és később feleségül vette féltestvérét, Nefertitit, így pedig számíthatott a trónra. A sásból készített kosárban megmenekült gyermek története egészen a sumér Nagy Sargonig vezethető vissza, aki azt állította: „Mostohaanyám [...] nádkosárba tett, és azt szurokkal zárta le. A folyóba dobott, ami [...] Akkihoz, a vízhordóhoz vitt”. Amikor az öreg III. Amenhotep fáraó meghalt, fia, Aminadab követte a trónon, akit ekkor már IV. Amenhotepnek neveztek. Amenhotep neve azt jelentette: „kedves Amen előtt”. Aminadab, aki tanult a héberek istenéről, nemsokára Akhenatenra változtatta a nevét, ami annyit tesz: „az Aten dicsőséges szelleme”. A lakosságnak, különösen a befolyásos papságnak nem tetszett, hogy a fáraó Atent, az új istent tiszteli, és Akhenatennek nemsokára le kellett mondania a trónról. Helyére Smenkhkare nevű unokatestvére került.

401

Akhenaten, akit körülbelül Kr. e. 1361-ben száműztek Egyiptomból, összegyűjtötte rokonait és barátait - főleg Tej héber rokonait -, és elmenekült. Aten imádását végül betiltották, és Akhenaten nevét sem volt szabad kiejteni, ami csak növelte az életét körülvevő titokzatosságot. Gardner szerint Akhenatennak egy pótfeleségétől, Kijától született fia lett később Tutankhaten, a híres gyermekfáraó, akinek Tutankhamenre kellett változtatnia nevét, hogy jelezze az Amen tiszteletéhez való visszatérést. Akhenaten akkor lép be újra a bibliai történetbe, amikor „testvérével”, Áronnal, a Levitával együtt visszatér Egyiptomba, hogy „Ábrahám Istenének” parancsára megszabadítsa a zsidókat. Egyiptomi varázslókkal vívott mágikus párbaj után a megmaradt zsidókkal együtt elhagyják az országot. „Az egyiptomi leletek arra utalnak, hogy Mózes-Akhenaten a mai Kantrához (Al Qantarah) közeli Pi-Rameszesz mellől a Sínai-félszigeten keresztül dél felé, a Keserűtavakhoz vezette a népét. Ez nagyon mocsaras terület volt, és bár gyalog nehézkesen ugyan, de át lehetett jutni rajta, az üldöző lovak és harci szekerek bizonyosan elsülylyedtek volna” - jegyezte meg Gardner. Arra is rámutatott, hogy Akhenaten követői még mindig őt tartották a jog szerinti trónörökösnek, és Moze, Mezes, vagy Mozis néven szólították, ami „örökös”-t, „valakitől született”-et jelent. Így tehát lehetséges, hogy a Mózes nem is név, hanem rang. A középkorban is több tudóst elgondolkodtattak a Mózes, Hermész és Thot közti hasonlóságok. Mindhárman nagy vezérek voltak, akik közvetlenül Istentől kapták tudásukat. Olaszországban, a sienai székesegyházban egy mozaikon a következő felirat található: „Hermész Merkúr Triszmegisztosz, korabeli Mózes”. A Mózes-Akhenaten elméletet támogatja Miriam alakja is; ő volt a prófétához legközelebb álló asszony, és nagy szerepet játszott az egyiptomi kivonulásban és az azt követő eseményekben. Személyében további megerősítést találunk a „Mózes mint fáraó” elméletre, hiszen mint Gardner megállapította: „Minden feljegyzés arra mutat, hogy Akhenaten uralkodásának vége felé Meri-kija ('Kiba kedveltje') lett a fő királynő Meri-amon ('Amon kedveltje') néven. Kettős királyi örökséget hordozott: egyiptomit és mezopotámiait. Később ő volt az, aki száműzetésbe vonult AkhenatenMózessel, és akit az izraeliták Miriam néven ismertek meg [...], és az ő királyi vére volt az, ami lányán, Tutankhamen testvérén keresztül végül biztosította az utódlást Júda uralkodóháza számára”.

402

Ha Mózes valóban azonos volt Akhenatennel, ez sokkal szorosabb kapcsolatra utal az ősi egyiptomiak és héberek között, mint amit eddig sejtettek, és megmagyarázza a héber teológiába nyilvánvalóan beolvadt egyiptomi elemeket. De még ha Mózes és Akhenaten nem egy és ugyanaz a személy volt is, rendelkezésünkre állnak feljegyezések, melyek szerint Mózes igen jártas volt az ősi tudásban és magas rangra jutott Egyiptomban. Az újszövetségi Apostolok Cselekedetei (7,22) megállapítja: „így Mózes szert tett az egyiptomiak minden tudományára, s szavaiban és tetteiben egyaránt hatalmas volt”. A bibliai történet szerint Mózes azután lett a héberek pátriárkája, hogy a Sínaihegyen üzeneteket és parancsolatokat kapott Istentől. Míg Jeho-vával találkozott, követői biztos távolból figyeltek. Amit láttak, az Mózes második könyvében így van leírva (19,18): „Az egész Sinai-hegyet beborította a füst, mivel az Úr tűzben szállt le rá. A füst úgy szállt fel, mint az olvasztó kemence füstje, s az egész hegy hevesen megrendült”. Ez a leírás összecseng Illés próféta későbbi elbeszélésével, aki leírja, hogyan találkozott Jahvéval (Királyok első könyve 19, 9-13). Illés elmondja, hogy amikor a Hóreb szent hegyén állt, az Úr hatalmas, homokot és sziklákat fújó szélvész és földrengés közepette haladt el mellette. „ földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben - mondja Illés. - A tűz után szelíd suttogás hallatszott”. Ezek után a próféta beszélt Istennel. Amikor Mózes visszatért a szent hegyről, kőtáblák voltak nála. Itt ismét felmerül a fordítás kérdése. Mivel mindez az írott héber nyelv megszületése előtt történt, Knight és Lomas szerint „ezeken a táblákon csak egyiptomi hieroglifák állhattak, hiszen Mózes semmilyen más írást nem tudott volna elolvasni [mivel a héber írás csak ezer évvel később alakult ki]. A közemberek elámultak azon, hogy a közönséges kőre rótt jelekből értelmes üzenet áll össze, és úgy gondolták, hogy az írnokok, akik 'megszólaltatták a köveket', nagy varázslat birtokában vannak. Ezt könnyű belátni, ha belegondolunk, hogy az egyiptomiak a hieroglifákat 'Isten szavának' nevezték. Ezt a kifejezést a Biblia is gyakran használja”. A Jehova szó a héber Jahve (Úr vagy Isten) átírása; ezt a szót kezdetben csak a YHWH mássalhangzókkal jelölték annak megakadályozására, hogy valaki ok nélkül a szájára vegye. A YHWH a Mózes kérdésére adott héber nyelvű válasz szavaiból összerakott betűszó. Amikor Mózes megkérdezte, hogyan szólítsa urát, ő így felelt: „Én vagyok, aki vagyok” (2Mózes 3,14). A Jahve szó kánaánita megfelelője az „Elohim” volt, ami „az emelkedett” vagy „ magasban lakó” jelentésű „El” vagy „Eloh” szóból

403

képzett többesszámú főnév. A Biblia mégis a többesszámú Elohimot használta az egy Isten jelölésére. Egy másik héber szó, ami az „Urat”, az egy igaz Istent jelentette, az „Adon” vagy „Adonáj” volt. A legkorábbi szövegekben az „El” és az „El-Saddáj” („a Hegy Istene”) kifejezések 238-szor szerepelnek. Az „El” a Bibliában az Elohim szinonimája, és az ősi sumér Enlil (Nagy Hegyi Isten) nevéből származik. Egyértelmű, hogy a Biblia szerzői eredetileg egy meghatározott személyiségre, egy férfira utaltak a szóval, nem pedig valami homályos és feltételezett istenre. „ megszülető héber kultúra hajnalától fogva azonban minden megváltozott, ahogyan Jehovát egyre inkább 'abszolút' individuumként fogták fel, aki minden fölött egyoldalúan uralkodik - mondta Gardner. - A zsidók Jehovát végül már teljesen elvontnak tekintették, így minden fizikai kapcsolatát elvesztette az emberi nemmel”. „ zsidó vallásban, és csak a zsidó vallásban, elveszett az ember és a természet közti ősi kapcsolat - magyarázta Henri Frankfort, a Közel-Kelet szakértője. - Azoknak, akik Jehovát szolgálták, le kellett mondaniuk a nagy földi és égi ciklusokkal összhangban mozgó élet nyújtotta gazdagságról, kiteljesedésről és vigaszról”. Mózes Jehova törvényeivel teleírt táblákat adott át a népének, akik sürgősen meg is szegtek egy pár törvényt - ugyanannak az Istennek a parancsára. Miután felszólította Mózest és népét, hogy ne öljenek, ne lopjanak, és ne kívánják más tulajdonát, Jehova arra utasította őket, hogy menjenek be az amoriták, hettiták, kánaániták és más népek földjére, öljék meg a férfiakat, asszonyokat és gyermekeket, s vegyék el a földjüket és minden tulajdonukat. Ez a kegyetlen parancs nem tűnik méltónak egy szerető és kegyelmes istenhez. Lehet, hogy az egyiptomi pap, Manetho találta meg a magyarázatot rá, szerinte ugyanis „ csodák, amik Mózes szerint a Sínai-hegyen történtek vele, igazából részben azt az egyiptomi beavatási szertartást írják le rejtjelesen, amit [Mózes] továbbadott népének, amikor körükben megalapította az Egyiptomi Testvériség egy ágát [...]”. Más szóval a parancsok nem valamiféle szellemtől, hanem egy hús-vér személytől érkeztek. Dr. Joe Lewels, az El Paso-i Texasi Egyetem újságírói szakának volt tanszékvezetője még az előbbinél is meglepőbb magyarázattal állt elő. 1997-ben kiadott, „Az Isten-hipotézis” (The God Hypothesis) című könyvében azt az elméletet fejti ki, hogy Jehova valóban hús-vér lény volt, aki tüzet, viharos szelet és zajt keltő repülő járművel közlekedett. Ezzel a járművel vitte fel Mózest a Sínai-hegy tetejére, ahogy meg is van írva Mózes máso-

404

dik könyvében (19,4): „Láttátok, mit tettem az egyiptomiakkal, s hogy mintegy sasszárnyon hordoztalak benneteket s ide hoztalak magamhoz”. Lewels arra is rámutat, hogy Mózes és az izraeliták sohasem láthatták Jehova arcát. Lehetséges - kérdi -, hogy ez az arc annyira nem emberi lett volna, hogy félelmet és undort keltett volna bennük? „Meg kell jegyezni, hogy ez egyáltalán nem új gondolat” - írta, megemlítve a korai zsidó man-deánus szektát, akik a dualisztikus világegyetemben hittek, mely két egyenlő részre, a fény és a sötétség világára van osztva. „Szerintük a fizikai világot, így a Földet is a Sötétség Ura, egy hüllőszerű lény teremtette és kormányozta [...], akit Kígyónak, Sárkánynak, Szörnynek és Óriásnak is hívtak [...] és aki szerintük az emberiség igazi teremtője volt”. R. A. Boulay kutató ugyanezt az elképzelést hirdette. Feltűnt neki, hogy a világ összes kultúrájából maradtak fenn olyan történetek, amelyek az emberekkel együtt élő - vagy akár az embereket megteremtő -sárkányokról, hüllőkről szólnak. Ezeknek a hüllőknek különös erővel bíró ékköveik vagy kristályaik voltak, lábon jártak, repültek a levegőben, területekért harcoltak egymással, és az emberek „isten”-ként tisztelték őket. „Az, hogy világszerte leírták a repülő hüllőket, egyértelműen bizonyítja, hogy teremtőink és őseink nem az emlősöktől származtak, hanem földönkívüli gyíkfélék voltak” - vonta le a következtetést Boulay „Repülő kígyók és sárkányok - az emberiség hüllő-eredetének története” (Flying Serpents and Dragons: The Story of Mankind's Reptilian Past) című 1997-es könyvében. Lewels, Boulay és más kortárs szerzők úgy gondolják, hogy a bibliai Jehova valójában valamelyik ősi sumér „isten” volt, aki különösképp érdeklődni kezdett a mezopotámiai pátriárka, Ábrahám leszármazottai iránt. „ héber néppel való kapcsolatában Jehova kezdettől fogva minden rendelkezésére álló eszközzel arra törekedett, hogy hatalma és ellenőrzése alatt tartsa népét” - mondja Lewels. A Mózes első könyvének 17. fejezetében leírt, Ábrahám és Jehova közti szerződés egyik feltétele az összes férfi körülmetélése volt. Ez Lewels szerint arra hasonlít, mint amikor az állattenyésztő gazda a fülön ejtett bevágással jelöli meg saját állatait. Felesleges külön hangsúlyozni, hogy milyen nehéz többezer éves fogalmakat ma értelmezni. A régi történetek és legendák mögötti igazságtartalom felfedését elsősorban az nehezíti, hogy az allegóriáknak vagy példabeszédeknek nevezett szimbolikus történetek különféle népcsoportokhoz tartozó szerzői az egyes korokban különbözőképpen nevezték ugyanazt a személyt, helyet vagy fogalmat.

405

Ezek a mítoszoknak nevezett allegóriák adják a nyugati világ korai vallásos és filozófiai hiedelmeinek gerincét. Bár általában úgy gondolják, hogy az ősi nagy kultúrák „égi istenei”, mitikus alakjai kultúránként külön-külön panteonokat alkotnak, az alaposabb tanulmányozás megvilágítja közös eredetüket. Amikor a minószi kultúrából származó legkorábbi szöveget lefordították, kiderült, hogy egy mezopotámiai sémi nyelvjárásban íródott. Azt pedig már régebben megállapították, hogy a nyugati civilizáció alapjául szolgáló görög kultúra a Kréta szigetén élő korai minósziaktól eredt. Senki sem ért egyet teljes mértékben az „istenek” közti alábbi megfeleltetésekkel, mert az idők során rengeteg mellékes anyag gyűlt köréjük. De SUMÉR EGYIPTOMI Égi Atya Anu Amen-Ra Égi Anya Antu Mut Földúr Enlil Szet Földanya Ninhursag Izisz Földtestvér/Földépítő Enki Ozirisz Apolló Vulkánusz Harcos Rivális Marduk Hórusz Alvilág Ura Nergal Anubisz Szeretetadó Ashera Hathor Istenek Segítője Ninurta Thot Hermész

GÖRÖG

RÓMAI

Kronosz Héra Zeusz Athéné

Szaturnusz Júnó Jupiter Minerva

Árész Hádész Aphrodité

Mars Plútó Vénusz Merkúr

a mitológiai rendszerek általános összehasonlítása olyan közös tulajdonságokat, olyan feltűnő hasonlóságokat mutat ki az egyes ősi „istenek” között, amik nem lehetnek véletlenek. Az igazi kérdés az, hogy Mózes és az egyiptomiak hogyan szerezték meg az Ősi Misztériumokra vonatkozó tudásukat. Úgy tűnik, nagy részét Izsák és Ábrahám pátriárkák adták tovább nekik. Ábrahám első fia, Izmael egy egyiptomi szolgálólánytól, Hágártól született egy szappanoperába illő családi intrika során, mert Ábrahám felesége, Sárai meddő volt. Bár az ötlet Sárai agyában fogant meg, mégis olyan rosszul bánt Hágárral, hogy az elmenekült. Mózes első könyvének 17. fejezete szerint Jehova körülbelül ekkor változtatta követője, Ábrám („fennkölt atya”) nevét Ábrahámra („népek atyja”), és rendelte el minden fiúgyermek körülmetélését. Ábrahámnak azt ígérte, hogy utódai sok népen fognak majd uralkodni, többek között

406

Egyiptom és Mezopotámia népén. Sárai, akinek nevét Sárára („hercegnő”) változtatta, nemsokára megszülte Izsákot, Ábrahám második fiát. Az 1 Mózes 17,17 szerint Ábrahám ekkor százéves volt. Az 1 Mózes 17,19 szerint Jehova azt ígérte Ábrahámnak, hogy Izsákon keresztül jön létre a szövetség. Úgy tűnik, Izsák olyan genetikai tulajdonságokat örökölt Sárától, amiket Izmaeléinél felsőbbrendűnek tartottak. A Biblia felsorolja Ábrahám összes ősét; apján, Terachon keresztül majdnem kétezer éven át vissza lehet őket követni Noé fiáig, Sémig - így pedig vissza egészen Ádámig. Fontos momentum, hogy Ábrahám a kaldeus Ur városából, a Perzsaöböl északi részén fekvő jelentős sumér városból származott. Mózes első könyvének elején még csak mint egy 318 fős képzett hadsereggel rendelkező héber férfi szerepel, akit a titokzatos Melkisedek megáld. Később, a 24. fejezetben Ábrahám már gazdag ember, hatalmas csordái és nyájai vannak, aranya és ezüstje, tevéi, háztartása pedig szolgákkal van tele. Nyilvánvalóan nem valami egyszerű nomád volt, hanem Sumér jómódú és befolyásos polgára. Miután Ur városát körülbelül Kr. e. 2000-ben egy háború során lerombolták, Ábrahám családja északra, Háránba ment. Ezt a várost Ábrahám testvéréről nevezték el, aki a Szodoma és Gomorra történetéből ismert Lót apja volt. A XX. század elején a régészek számos olyan várost találtak Mezopotámia északi részén, amiket Ábrahám családtagjairól neveztek el; ilyenek például Hárán, Terach, Náhór, Serug és Peleg. „Egyértelmű, hogy a pátriárkák nem egy hétköznapi családból származtak, hanem igen befolyásos dinasztiát alkottak” - jegyezte meg Gardner. Ez a dinasztia adta tovább az ősi sumér hagyományokat Ábrahámtól Mózesig.

MINDEN ÚT SUMÉRBA VEZET A világ legmélyebb titkai mind a mezopotámiai Sumerba, az első ismert nagy civilizációba vezetnek, ami a Perzsa-öböl torkolatánál, a Tigris és az Eufrátesz folyók között terült el. A bibliai időkben Káldeának vagy Sineárnak hívták ezt a területet ma pedig Iraknak. A sumér kultúra mintha a semmiből bukkant volna elő több mint hatezer éve, és mielőtt titokzatos módon eltűnt volna, hatása hatalmas területre kiterjedt: kelet felé egészen az Indus folyóig, ami a Himalájából Pa-

407

kisztánon keresztül az Arab-öbölig folyik, nyugaton pedig a későbbi egyiptomi királyságok központjáig, a Nílusig. Körülbelül Kr. e. 2400-ban a sumér birodalmat sémita törzsek támadták meg nyugatról és északról, és Kr. e. 2350 körül már Nagy Sargon hadvezér uralma alatt állt. Nagy Sargon alapította meg a sémi akkád dinasztiát, ami a Perzsa-öböltől egészen a Földközi-tengerig uralkodott. További harcokkal és kitelepítésekkel töltött évek után a sumér területeket a babilóniai Hammurapi egyesítette, akinek híres törvénygyűjteménye lehet, hogy azért született, hogy féken tartsa az akkori katasztrófákat követő népvándorlásokat. Alan F. Alford rámutatott, hogy a görög Szantorini-sziget pusztító kitörése, valamint a Kréta szigetén és Mohendzsodáróban (az Indus-völgyi kultúra központjában) végbement titokzatos pusztítás mind nagyjából Hammurapi idején következett be. Alford szerint ezek az események kapcsolatban állnak a Húsvét-szigetek népességének elvándorlásával, az Andok-beli civilizációk megszületésével és a maják megérkezésével Közép-Amerikába, hiszen ezek mind nagyjából egy időben történtek. Ma már az is világos, hogy Hammurapi törvényei századokkal korábbi sumér törvényeken, főképpen Ur-Nammu sumér király törvényein alapultak, ami a ma ismert legrégebbi törvénygyűjtemény. A sumerokról gyakorlatilag semmit nem lehetett tudni körülbelül 150 évvel ezelőttig, amikor a korai tizenhetedik századi olasz utazó, Pietro della Valle írásain fellelkesülve a régészek elkezdték felásni az Irak déli részén sűrűn található különös mesterséges dombokat. Miután a francia Paul Emile Botta 1843-ban megtalálta II. Sargon palotáját a mai Khorszabad alatt, a régészek eltemetett városokat, romba dőlt palotákat, műtárgyakat és agyagtáblák ezreit tárták fel, amik a sumerok életének minden részletét leírták. A XIX. század végére elismerték, hogy a sumér önálló nyelv, és már nagyjából le is tudták fordítani. A mára felhalmozódott tudás ellenére a nagyközönségnek még mindig igen keveset árultak el az első nagy civilizációról, ami egyszercsak megjelent Mezopotámiában. Érdekes módon lehetséges, hogy többet tudhatunk meg erről a hatezer éves civilizációról, mint amennyit valaha is tudni fogunk a később élt egyiptomiakról, görögökről vagy rómaiakról. Ennek a sumér ékírás az oka. Míg a többi régi civilizáció papiruszai idővel szétmállottak vagy a háborúk tüzei emésztették el őket, addig a sumér ékírás jeleit íróvesszővel nedves agyagtáblákra vésték, amiket aztán megszárítottak, kiégettek, és hatalmas könyvtárakban tároltak. Körülbelül ötszázezer ilyen ékírásos

408

táblát találtak, és ezek a mai kutatóknak felbecsülhetetlen értékű információval szolgálnak a sumerokról. A táblák nagy része megfejtetlenül állt 1802-ig, amikor egy német középiskolai tanár, Georg Grotefend hozzá nem látott az ékírás szisztematikus lefordításához. Azonban rengeteg tábla még azóta sincs lefordítva angolra, mert a maroknyi fordító egyszerűen nem tud megbirkózni ekkora mennyiséggel. Fontos megjegyezni, hogy a sumér ábécé valójában egy jóval régebbi eredeti jelrendszer gyorsírásos változata volt; nyelvüket eredetileg szójelekkel írták le, amik inkább fogalmakat, mint szavakat jelképeztek, és leginkább az ősi kínai írásjelekre hasonlítottak. Mivel a sumér nem olyan részletező nyelv, mint például az angol, igen szabadon fordították. Amikor a XIX. században megkezdték a táblák fordítását, a sumerok teremtőit jelképező jelet egyszerűen mitologikus „istenek”-nek értelmezték és innen persze már könnyű dolguk volt. A régészeti kutatások feltárták, hogy nem sokkal Kr. e. 4000 után a Tigris és az Eufrátesz völgyében mocsarakat csapoltak le, csatornákat, gátakat és töltéseket építet tek, bonyolult öntözőrendszert alakítottak ki, és hatalmas, pompás városokat építettek. Az első tizenkét nagy városállam, olyan egzotikus nevekkel, mint Ur, Nippur, Uruk, Lagas, Akkád és Kiss, mind egy-egy zikkurat („szent hegy”), vagyis egy lépcsőzetes, toronyszerű templom köré épült. Mindegyik várost a saját, „ensi”-nek nevezett „istene” uralta. A zikkurat körül gyűrűkben helyezkedtek el először a középületek, majd a piacok és a lakóházak. A városokat nagy földterületek vették körül, amik szintén a helyi „ensi” uralma alatt álltak. Ahogy e városállamok fejlődtek, egy-egy „lugal”, vagyis király uralma alá kerültek, aki a helyi „istennek” tartozott számadással. Annak ellenére, hogy csak igen felületes ismereteink vannak a sumerokról, azt máris meg lehet állapítani, hogy sok mindenben ők voltak a világon az elsők. Samuel Noah Kramer professzor, „ történelem Sumerban kezdődött” (History Begins at Sumer) és „ sumerok” (The Sumerians) című könyvek szerzője rámutatott, hogy először a sumeroknál találkozunk az írással (ékírás), a kerékkel, iskolával, orvostudománnyal, leírt közmondásokkal, történetírással, kétkamarás törvényhozással, adórendszerrel, törvényekkel, szociális reformokkal, kozmogóniával és kozmológiával, és az első pénzérméket (meghatározott súlyú ezüst sékeleket) is ők verték.

409

A ránk maradt feljegyzések nagy része mindennapos ügyekről szól, van köztük adóügyi feljegyzés, bírósági tárgyalás és hivatalos árfolyamjegyzés. Ez az őskori nép valójában nem sokban különbözött a mai társadalomtól. Az emberek nevettek, szerettek és gyűlöltek, civakodtak, összeesküvéseket szőttek, és végül harcoltak is egymással. Tomas a következőképpen írja le Sub-ad sumér királynőnek a British Museumban kiállított mellszobrát: „ csinos fiatal hölgy meglepően modern parókát, nagy fülbevalókat és nyakláncot visel. Ez a kifinomult ízlésű lány, aki kozmetikumokat használt, parókát és drága ékszereket hordott, rituális öngyilkosságot követett el Kr. e. 2900ban - vagyis 2150 évvel Róma megalapítása és 2000 évvel a mózesi írások megszületése előtt”. A sumerok nagy utazók voltak, gyakran indultak útnak és messzi földekre is eljutottak. Úgy tartják, hogy fejlett hajóépítési és térképészeti ismereteiket átadták a korai föníciaiaknak, akik a Földközi-tenger keleti partján, a mai Libanon területén éltek. Egyszerre csodálatos és zavarba ejtő, hogy mennyit tudtak a csillagászatról. „ szférikus asztronómia teljes egészében Sumerban született meg: a 360 fokos kör, a zenit, a horizont, a világtengely, a sarkok, az ekliptika, a napéjegyenlőség időpontjai és sok más hasonló fogalom mind-mind náluk jelentek meg hirtelen” - írta Alford. A sumerok a Nap és a Hold mozgását ismerve elkészítették az első naptárt, amit a sémiták, az egyiptomiak és a görögök még évszázadokkal utánuk is használtak. Mint Alford rámutatott, kevesen vannak tisztában vele, hogy nemcsak a geometriát, de a modern időmérést is a hatvanas alapú sumér matematikai rendszernek köszönhetjük. „Az óra hatvan percre és a perc hatvan másodpercre való osztása nem önkényes gondolat, hanem a hatvanas alapú számrendszer alapján történik” - írta. Hozzátette, hogy a mai állatöv is sumér eredetű, alapja a tizenkét sumér isten. Az állatövet egy nagy precessziós ciklus megadására használták úgy, hogy tizenkét egyenlő, 30°os részre -vagy házra - osztották a Nap körül tizenkét hónap alatt megtett út során az Északi-sarkról látható 360°-os képet. Figyelembe véve azt is, hogy a Föld Nap körüli pályája nem teljesen szabályos, a teljes ciklus megtétele 25 920 évig tart. Ezt hívják platonikus évnek - a templomos lovagok, az illu-minátusok és Rhodes Kerekasztalainak megihletője, Platón után. „Tudósok mindeddig megkerülték a kínos kérdést: hogyan figyelhettek meg és jegyezhettek fel a sumerok egy 25 920 évig tartó csillagászati cik-

410

lust, hogyha az egész sumér civilizáció mindössze kétezer évig állt fenn? És a civilizációjuk miért az állatövi szakasz közepén kezdődött? Ez vajon arra utalna, hogy csillagászati tudásukat az istenektől örökölték?” - kérdezte Alford. Továbbmenve feltehetjük a kérdést: a majdnem hatezer évvel ezelőtti, kis csoportokban vadászó-gyűjtögető életmódot folytató primitív emberek hogyan váltak egyik napról a másikra képessé egy teljes, még mai szemmel nézve is fejlett civilizáció létrehozására? Az új Encyclopaedia Britannica szerzői is elismerik, hogy a sumér történelem körül még sok a súlyos és tisztázatlan kérdés, és óvatosan megjegyzik, hogy e kérdéseket „ XX. századi civilizáció nézőpontjából teszik fel, és részben erkölcsi felhangokkal vannak terhelve, ezért a válaszok csak viszonylagosak lehetnek”. Mivel ma már rendelkezésünkre áll több ezer lefordított sumér agyagtábla a hozzájuk tartozó feliratos hengerpecsétekkel együtt, talán átengedhetnénk a szót a sumeroknak, hogy ők maguk adjanak magyarázatot. A válasz pedig az, hogy minden, amit elértek, állításuk szerint az isteneiktől származott. „Minden ősi nép hitt istenekben, akik a mennyből szálltak le a Földre, és ha akartak, újra felszállhattak az égbe - magyarázza Zecharia Sitchin közel-keleti tudós könyvsorozata első kötetének bevezetőjében (a sorozat a sumerok eredetéről és történelméről szóló sumér írások általa készített, magyarázatokkal ellátott fordításait tartalmazza). - De ezeket a történeteket sohasem vették komolyan, hiszen a tudósok kezdettől fogva mítosznak bélyegezték őket”. Sitchin felhívja a figyelmet arra, hogy a XIX században még a legtanul-tabb kutató sem gondolkodhatott a ma már hétköznapinak számító fogalmak szerint, és úgy véli: „Most, hogy űrhajósok szálltak le a Holdon, és pilóta nélküli űrhajók kutatják a többi bolygót, már nem lehetetlen elhinni, hogy egy másik, a miénknél fejlettebb bolygó civilizációjának képviselői valamikor a múltban leszállhattak bolygónkon”. Fontos rámutatni, hogy a sumerok sosem tartották „istenek”-nek a lényeket, akiktől tudásukat kapták, és nem is utaltak így rájuk. Ez csak a későbbi görögök és rómaiak értelmezése volt, akik a saját „isteneiket” a korábbi szájhagyományok alapján képzelték el. A sumerok ezeket a lényeket egyszerűen úgy hívták: Anunnaki, vagyis „Akik a Földre a mennyből jöttek”.

411

AZ ANUNNAKI

Ahhoz, hogy az emberiség eredetének sumér változatát megérthessük, csak egésze kissé kell változtatni gondolkodásunkon. Sitchin, aki rengeteget dolgozott azon, hogy a sumér tudás hatalmas halmazát egy egységes, bár szokatlan elméletbe tömörítse, gyakran elmondja, hogyan történt meg vele ez az apró változás. Amikor kisiskolásként héberül tanult Palesztinában, egyszer meg merte kérdezni, hogy az Ótestamentumban a „Nefilim” szót miért „óriások”-nak fordítják, amikor pedig valójában azt jelenti: „akiket lehajítottak”. Nem meglepő módon ahelyett, hogy dicséretet kapott volna kezdeményezőkészségéért és odafigyeléséért, megbüntették, mert megkérdőjelezte a Bibliát. Ám ez az eset arra indította, hogy egész életét az ősi szövegek következetlenségei és rejtélyei mögött megbúvó igazság felderítésének szentelje. Sitchin kérdése nem volt alaptalan. A Holman Bible Dictionary című tekintélyes bibliai szótár szerint ezek a lények nem óriások voltak, hanem „az ősidők hősei, akik a legtöbb elemző szerint mennyei lények és földi asszonyok együttlétéből származtak”; vagy ahogyan Mózes első könyve (6,4; fordítás az International Bible Society szerkesztette New International Version alapján) is írja: „ Nefilim akkoriban a földön éltek -és később is -, amikor az Isten fiai az emberek lányaihoz mentek és ezek gyermekeket szültek nekik. Régi idők hősei voltak ők, híres emberek”. Sitchin Oroszországban született, Palesztinában és Londonban tanult, a londoni Gazdasági és Politológiai Főiskolára járt, majd a Londoni Egyetemen szerzett gazdaságtörténeti diplomát. Miután egy darabig gazdasági és történelmi folyóiratok újságírójaként és szerkesztőjeként dolgozott, 1948-ban áttelepült New Yorkba, és nemsokára megkapta az amerikai állampolgárságot. Tanulmányai során számos nyelvet sajátított el, köztük az óegyip-tomit, a hébert, valamint az akkádot, a sumér nyelv egy későbbi változatát. Sitchin és mások egyszerűen abból indultak ki, hogy a sumerok talán nem puszta mítoszokat írtak le az agyagtáblákra, hanem a történelmet írták meg, ahogyan ők látták. Végül is sok ősi város sumér leírását is kita-lációnak hitték, amíg meg nem találták és ki nem ásták romjaikat. Akkor írott történelmüket miért ne fogadhatnánk el igaznak? A szövegek több éves szorgos fordítása és tanulmányozása után Sitchin rájött, hogy a bibliai Nefilim és a sumér Anunnaki szó ugyanazt az elképzelést testesíti meg, nevezetesen, hogy a Föld régmúltjában a csillagokból

412

érkezett lények alapították meg a legelső civilizációkat. Amint már említettük, ez a gondolat majdnem mindegyik titkos társaságban megtalálható, a szabadkőművességtől egészen a Thule Társaságig. Sitchin fordításaira támaszkodva az elmúlt években több szerző is hozzájárult az Anunnaki-történet alaposabb megértéséhez. Sitchin, valamint Alan F. Alford, R. A. Boulay, Neil Freer, dr. Arthur David Horn, dr. Joe Lewels, C. L. Turnage, Lloyd Pye, Laurence Gardner, William Bramley és mások munkái alapján nagyjából az alábbi történet kerekedik ki. Körülbelül négyszázötvenezer évvel ezelőtt űrutazó humanoid földönkívüliek érkeztek a Földre. A sumerok által Nibirunak nevezett bolygóról jöttek, ami körülbelül háromszor akkora, mint a Föld, és az ősi sumér irodalom szerint a Naprendszer tizenkettedik bolygója. Amerikai természettudósok már 1981-ben felvetették: a Naprendszerben egy tizedik bolygó keringhet. Egy Föld körüli pályára állított űrtávcső által mutatott képek, illetve a Plútó még egy égitest jelenlétére utaló szabálytalan mozgásának tanulmányozása alapján született meg ez a feltételezés. „Ha igaznak bizonyulnak az amerikai haditengerészet obszervatóriumának új bizonyítékai Naprendszerünk tizedik bolygójáról, akkor kiderülhet, hogy az ősi sumerok [...] jóval előttünk jártak a csillagászatban” - fűzte hozzá a Detroit News újságírója. A dologban nincs semmi ellentmondás: a sumerok a Holdat és a Napot is bolygóként tartották számon, így számoltak összesen tizenkét bolygót, ugyanannyit, mint ahány Anunnaki uruk volt. Az viszont igazán meglepő, hogy az ősi sumerok, akik állítólag épp akkoriban találták fel az írást, pontosan leírták és ábrázolták az Uránuszt, Neptunuszt és Jupitert, jóllehet ezek távcső nélkül nem láthatóak. Az Uránuszt az újabb kor tudósai 1781ben, a Neptunuszt 1846-ban, a Plútót pedig 1930-ban fedezték fel. A régen fantázia-szülte mítoszoknak tartott sumér szövegek, különösen a ma Teremtéseposz néven ismert Enuma Elis újkeletű értelmezése igen hihető magyarázatot nyújt Naprendszerünk jelenlegi szerkezetére. „Miért ne vehetnénk szóról szóra komolyan ezt az eposzt, sem többnek, sem kevesebbnek nem tekintve, mint olyan kozmológiai tények leírásának, amiket a sumerok a Nefilimtől tudtak meg?” - teszi fel a kérdést Sitchin. A szövegek szerint több mint négymilliárd évvel ezelőtt a Nibiru nevű elkóborolt bolygó belépett Naprendszerünkbe, és majdnem eltalálta a Tiamat nev ű nagyobb bolygót, ami a szokatlan gravitációs hatások miatt meghasadozott. A Nibiru következő elhaladásakor (Nibirut Sitchin korai

413

munkáiban babilóniai nevén Marduknak nevezi) azonban már összeütköztek, Tiamatot pedig darabokra bombázták a Nibirut kísérő holdak. Tiamat különböző nagyságú darabjai továbbra is a pályán maradva keringtek, és így alakult ki az aszteroidagyűrű; a másik fele a Naphoz közelebbi pályán kezdett végül keringeni. Ez a darab idővel megszilárdulva a Földünkké vált. Nibiru egyik holdja, Kingu is követte; ez lett aztán a Föld saját Holdja. Ez az elmélet érdekes módon megmagyarázza, miért hiányzik a földkéreg egy jelentős része, különösen a Csendes-óceán felőli féltekén, valamint az aszteroidagyűrű keletkezésére, de még az üstökösökre is magyarázatot tud nyújtani, amiken a tudósok eddig oly sokat töprengtek. Amikor ugyanis Nibiru és Tiamat összeütközött, mindkét bolygóról több tonna por, törmelék és tengervíz lökődött ki az űrbe (ezt a sumér írnokok „ vizek összekeveredésének” nevezik), és az egész rendszertelenül kóborló „piszkos” jéggömbökké állt össze. Ezt az elképzelést két újabb felfedezés is megerősítette. Az Antarktiszon olyan meteoritokat találtak, amelyek a Mars légkörét alkotó gázokat tartalmazzák; 1996-ban pedig a NASA tudósai egy Marsról származó, négymilliárd évesre datált meteoritban mikroorganizmusok maradványait vélték felfedezni. Nibiru, amit „ keresztezés bolygójának” neveztek, mert pályája a Naprendszert a Mars és a Jupiter között keresztezte, továbbhaladt elliptikus pályáján, és messze eltávolodott a Naprendszertől, mielőtt a gravitációs erő visszahúzta volna. A Nibirut számos titkos (főleg egyiptomi) társaság „szárnyas lemez”-ként, mindkét oldalán szárnyat viselő körként ábrázolta. A földi élet a Nap körüli pályán egy év alatt megtett út, azaz a napév alapján fejlődött ki; a Nibirunak viszont 3600 földi évbe kerül befutni Nap körüli pályáját, így ott ehhez alkalmazkodott az élet megjelenése. Logikusnak tűnik, hogy a Nibirun valamivel korábban alakult ki az élet, mint a Földön. Ezt az időbeli eltérést azzal lehetne érzékeltetni, hogy egy néhány hétig élő rovar az emberi lényeket nyilván halhatatlanoknak látná. Körülbelül négyszázötvenezer évvel ezelőtt, a második földi jégkorszak idején, amikor a két bolygó ismét közel került egymáshoz, a Nibiru fejlett kultúrával rendelkező lakói - akik a sumér szövegekben Anunnakiként szerepelnek - leszálltak a Földre. A sumerok szerint eleinte vízre szálltak le, mint ahogyan a földi űrhajósok is először az óceánban landoltak. Az ősi űrhajósok először természetesen olyan támaszpontot kerestek, ahol kedvező az éghajlat, valamint könnyen lehet vízhez és üzemanyag-

414

hoz jutni. Ezeknek a követelményeknek csak egy hely tett eleget: Mezopotámia. Az Indus vagy a Nílus völgye is megfelelő lett volna, de ott nem volt olyan könnyű fosszilis üzemanyaghoz jutni, nem úgy, mint a mai Irak déli részén, ahol még mindig bőséges olaj lelőhelyek vannak. Néhány kutató gyanúsnak találja, hogy az Irak déli részén található első Anunnaki települések romjai a világ azon néhány helye közé tartoznak, ahová az európai vagy amerikai látogató csak nagyon nehezen teheti be a lábát - a Szaddam Husszeinnel való sorozatos összetűzések, valamint az ebből következő bojkott és bombázások következtében. Miközben a legfőbb nibirui uralkodó, Anu (vagy An, vagy El - a forrástól függően) a Nibiruról felügyelte őket, az Anunnaki űrhajósok nekiláttak a Föld szisztematikus gyarmatosításának Anu két fia, Enlil és Enki vezetésével. Később aztán az összes Anunnaki vezető „isteni” státuszt kapott emberi alattvalóik szemében, vagyis ők lettek a Nefilim. Meglepő módon egyiküket Nazinak hívták [ami angolul annyit tesz: náci - a ford. megj.]. Jó kérdés, hogy vajon a XX. századi német okkultisták tudtak-e erről a kapcsolatról. Enlil volt a misszió parancsnoka, Enki pedig a végrehajtó és a tudományos ügyekért felelős tiszt. A nibirui protokollnak köszönhetően a két féltestvér között azonnali és hosszan tartó ellentét alakult ki. Amint az később a földi dinasztiákban is megesett, az elsőszülött Enki a második helyre szorult, mert az anyja hivatalosan nem volt Anu felesége. Emiatt nem reménykedhetett abban sem, hogy trónra kerül. Mégis ő volt az, aki az első expedíciót vezette a Földre. Egy épségben megmaradt szövegben Enki leírja, hogyan érkezett meg a Perzsaöböl vizére: „Amikor a Földhöz közeledtem, a nagy hullámzás számos területet elöntött. Ahogy zöld mezőihez közeledtem, halmok és buckák [gátak és töltések] magasodtak fel parancsomra. Egy tiszta helyen építettem fel házamat [...]”. Enki egyszerre volt tudós és mérnök. Vezetése alatt a Perzsa-öböl északi partján fekvő mocsarakat lecsapolták, gátakat és öntözőrendszereket építettek, és a Tigris meg az Eufrátesz folyókat összekötő csatornákat ástak. Enki elsőszülött fia, Marduk vezetésével utánpótlás is érkezett. A látogatók földi idővel mérve többezer év alatt ami számukra csak néhány év volt - virágzó kolóniát hoztak létre, és immár minden figyelmüket elsődleges céljuk felé fordíthatták, ami nem más volt, mint az arany. Számos kutató dolgozott már ki bonyolult metafizikai magyarázatokat arra, hogy mit kerestek az Anunnaki telepesek a Földön. Legtöbbjük a

415

Nibiru elhaladása és a Föld kialakulása által megzavart energiamezőket és spirituális dimenziókat említi. Sőt, egyikük szerint a fejlettebb kultúrával rendelkező Anunnaki űrhajósok a bolygóközi ütközésben odaveszett társaik lelkét akarták megmenteni. Ennél valószínűbb és jobban dokumentált azonban Sitchin és más szerzők feltevése, hogy az Anunnaki telepesek a Föld ásványkincsei, különösen az arany iránt érdeklődtek, amit saját bolygójukon akartak felhasználni. „Az űrhajósok aranyat kerestek, hogy megmentsék légkörüket, amin valószínűleg lyukak keletkeztek, csakúgy, mint a mi Földünkén, mivel szénhidrogén-fluoridokkal szennyeztük az ózonréteget - magyarázza Lloyd Pye. - Az Anunnaki megoldás az volt, hogy parányi aranylemezkéket szórjanak szét a légkör felső rétegében, hogy befoltozzák a lyukakat [...]. Ironikus módon a mai tudósok szerint ha valaha is kénytelenek leszünk befoltozni saját kilyukadt ózonrétegünket, a legjobb megoldás az lesz, ha a légkör felső rétegébe apró aranyszemcséket juttatunk”. Úgy tűnik, az első próbálkozás, amivel a Perzsa-öböl vizéből próbáltak aranyat kinyerni, kudarcot vallott. Anu örökösével, Enlillel együtt ellátogatott a kolóniába, és meghagyta Enkinek, hogy találjon több aranyat. Enlil lett az egész földi gyarmat főparancsnoka, Enki pedig először Afrikába, majd Dél-Amerikába hatolt be, ahol megkezdte az aranykitermelési munkálatokat. A korai aranybányászatot bizonyítják az Angol-Amerikai Részvénytársaság (Anglo-American Corporation) nevű vezető délafrikai bányavállalat részére az 1970-es években végzett kutatások. A társaság tudósai ősi, körülbelül Kr. e. 100 000-ben végzett bányászati feltárások nyomára bukkantak. Hasonló korú feltárásokat találtak Közép- és Dél-Amerikában. Ez arra utal, hogy az Anunnaki telepesek a világ minden táján kerestek aranyat, ami megmagyarázhatja, hogy hogyan terjedt el kezdetben az emberi faj a világon. A kiterjedt utazásokat bizonyítja még a Kr. u. II. századi földrajztudós, Ptolemaiosz által leírt ősi mezopotámiai városok neveinek összehasonlítása közép-amerikai helységnevekkel: MEZOPOTÁMIAI NÉV Chol Chol-ula Colua Colua-can Zuivana Zuivan Cholima Colima Zalissa Xalisco

KÖZÉP-AMERIKAI HELYSÉGNÉV

416

A kibányászott nyers ércet ezután a messzi bányákból teherszállító repülő járművekkel vitték Mezopotámiába, ahol az aranyat kivonták belőle, majd abból homokóra alakú tömböket készítettek, amiket ZAG-nak vagy „tisztított drágaság”-nak neveztek. Számos ilyen tömböt ábrázoló vésetet ismerünk, sőt a régészek még néhány tömböt is megtaláltak. Hogy az Enlil és Enki közti egyre elkeseredettebb rivalizálást enyhítse, Anu kinevezte Enlilt a mezopotámiai kolónia, E.DIN élére (talán innen a bibliai Éden neve), Enkit pedig AB.ZU, vagyis Afrika, „ bányák földje” felelősévé tette. A földönkívüli gyarmatosítók számára további problémát jelentettek az életüket megnehezítő éghajlati változások, valamint a szakadatlan, lélekölő bányászmunka. Az egyik sumér szöveg szerint „amikor az istenek [az Anunnaki] az emberekhez hasonlóan dolgoztak és megszenvedték a munkát - az istenek munkája pedig nehéz volt, szenvedésük sok, és keservesen kínlódtak”. Az őstörténelem ilyen mértékű átértékelése természetesen komolyan befolyásolta és fogja is befolyásolni - a hagyományos tudományt. Dr. Arthur David Horn, Coloa rado Állami Egyetem biológiai antropológiát tanító professzora 1990-ben otthagyta állását, mert úgy látta, hogy az emberiség eredetének konvencionális magyarázatai, amiket tanított, „ostobaságok”. Hosszas tanulmányok után ő is arra a meggyőződésre jutott, hogy a földönkívüliek komoly szerepet játszottak az emberiség eredetében és fejlődésében. „Az Anunnaki látogatók már több mint százezer éve foglalkoztak aranybányászattal a földön, amikor a kegyetlenül megerőltető munkát végző közrendű idegenek körülbelül háromszázezer évvel ezelőtt fellázadtak - magyarázta Horn, aki Sitchin munkáját vette alapul fejtegetéséhez. - Enlil, a főparancsnokuk keményen meg akarta büntetni őket, ezért összehívta a Nagy Anunnaki Gyűlését, amin apja, Anu is részt vett. Anu megértőbbnek mutatkozott az Anunnaki munkások sorsával szemben. Látta, hogy nagyon kemény munkát végeznek a lázadók, és elkeseredésük óriási. Hangosan elgondolkozott azon, hogy [...] nem lehetne-e másképpen aranyhoz jutni. Ekkor Enki egy Primitív Munkás, egy 'Adamu' megteremtését javasolta, aki elvégezhetné a munka nehezét. Rámutatott, hogy 'Abzu'-ban [Afrikában], ahol ő dolgozik, nagy számban fordulnak elő primitív humanoidok - alighanem a Homo erectusról, vagy egy vele közeli rokonságban álló humanoidról lehetett szó”. A Gyűlés egyetértett Enki javaslatával, hogy munkás-fajt teremtsenek,

417

és a sumér leírások szerint ez volt az emberiség eredete. Ez megmagyarázza a Biblia egyik legmeglepőbb szakaszát is. Miután a Biblia leszögezi, hogy csak egy igaz Isten van, a Mózes első könyve 1,26-ban az egyetlen Isten így szól: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá [...]”. E verset csak kétféleképpen magyarázhatjuk: vagy úgy, hogy az Ószövetség többesszámú „Elohim” szava, amit a Mózes első könyvét író mo-noteisták „Isten”ként értelmeztek, valójában az ember megteremtését elhatározó Anunnaki Gyűlésre vonatkozott; vagy pedig úgy, hogy a „magunkhoz hasonló” ember megteremtése nem egy teljesen új faj létrehozását jelentette, hanem egyszerűen egy már meglévő faj genetikai manipulálását. Sitchin így írt: „Amint azzal már az orientalisták és a bibliatudósok is tisztában vannak [...], Mózes első könyvét valójában sokkal korábbi és sokkal részletesebb eredeti sumér szövegekből állították össze szer-kesztgetéssel és rövidítgetéssel”. Az Anunnaki földi expedíció tisztiorvosa egy Ninharsag (másképp Ninti) nevű nőnemű lény volt, aki Enkivel együtt már korábban is genetikai kísérleteken dolgozott. Legalább egy sumér hengeres pecséten szerepel Enki és Ninharsag, fiolákkal és üvegcsékkel körülvéve, mellettük pedig egy asztal, polcok és egy növény, valamint egy segéd áll - az egész leginkább egy laboratóriumra hasonlít. Sumér leírások szerint sok mutáns teremtményt hoztak létre, például emberfejű bikákat és oroszlánokat, szárnyas lényeket, valamint kecskefejű és -lábú emberszabású majmokat és humanoidokat. Ha ez valóban így történt, akkor egyértelműen ezekből a kísérletekből származtak az olyan legendás „mitológiai” teremtmények és emberfeletti lények, mint Atlasz, Góliát, Gargantua, Polüphémosz és Tüphón. A Mezopotámiában Kr. e. 721-től 705-ig uralkodó II. Sargon asszír király valamikori palotájában hatalmas, szfinxhez hasonló szobrokat találtak a XIX. században, köztük egy emberfejű szárnyas bikát és egy emberfejű oroszlánt. A szobrok legnagyobb részét John D. Rockefeller megvásárolta és New Yorkba szállíttatta. Az első ember neve a sumér szövegekben LU.LU, héberül pedig Adama, amely szó szerint azt jelenti, „ Föld embere”, vagy egyszerűen csak „földlakó”. Megteremtésének leírása a klónozásról való mai ismereteink fényében egészen egyértelmű - de körülbelül huszonöt évvel ezelőt-tig még a legképzettebb tudós sem tudott volna mit kezdeni bármiféle ehhez hasonló fogalommal. Enki és Ninharsag eltávolította egy primitív af-

418

rikai nőstény humanoid petesejtjét, és egy fiatal Anunnaki férfi spermájával megtermékenyítette. A megtermékenyült petét ezután egy Anunnaki nő - mégpedig a szövegek szerint maga Enki felesége, Ninki -hordozta méhében, amíg el nem érkezett a szülés ideje. Bár császármetszésre volt szükség, a Földön elsőként megszülető hímnemű Adama hibrid egészséges volt. Ezzel a természetes evolúciót évmilliókkal előzték meg. Az ősi sumér szerzők szerint „amikor az embereket megteremtették, azok nem ismerték a kenyeret, sem a ruhát, hanem növényeket legeltek, mint a juhok, és pocsolyák vizét itták [...]”. Ezek után Enki és Ninharsag számos további Adamát hozott létre, hím nőneműés eket egyaránt, bár kezdetben ezek nem voltak képesek szaporodni, és az Anunnaki fajhoz képest nagyon rövid ideig éltek. Ez minden bizonnyal szándékos volt: teremtőik azt akarták megakadályozni, hogy az új faj vetélkedni kezdhessen velük. Érdekes, hogy az 1 Mózes 3,5 szerint Elohim első utasítása az volt, hogy az emberiségnek - amit allegorikusan Ádám és Éva jelképezett - tudatlannak kell maradnia, nehogy „olyanok legyetek, mint az istenek” (a hivatalos angol bibliafordítás szerint). Az ember teremtésének sumér és bibliai változata között számos feltűnő hasonlóság van. A Biblia szerint az asszony Ádám oldalbordájából teremtetett. „Samuel N. Kramer, a nagy sumerológus a XX. század közepén rámutatott, hogy a történet, amely szerint Éva Ádám bordájából származik, valószínűleg onnan ered, hogy a sumér TI szó életet és bordát is jelent” - írta Horn. Éva tehát lehet, hogy Ádámtól kapta az „életét”, és semmiféle csontról nem volt szó - de az is lehetséges, hogy a genetikai alapanyagot a csontvelőből nyerték ki. A laboratóriumot, ahol az első Adamákat létrehozták, a sumerok SHI.IM.TI-nek hívták, ami azt jelenti: „ ház, ahol az élet leheletét belehelik”. Nem nehéz párhuzamot felfedezni eközött és a Mózes első könyve 2,7 között, ahol Isten, miután megformálta az embert „ föld porából”, vagy a „föld” jelentésű „Adamu”-ból, az „orrába lehelte az élet leheletét”. „Ádám volt a legelső lombikbébi” - jelentette ki Sitchin 1978-ban, az első modern lombikbébi megszületésekor. Az eseményben saját sumér fordításainak megerősítését látta, különösen annak fényében, hogy a modern tudomány csak a XX. században kezdett el egyáltalán gondolkodni az emberi génállomány manipulálásáról. A kaduceus, az orvostudomány ma is használt jelképe is arra utal, hogy a sumeroktól ránk maradtak a klónozás rég feledésbe merült tudományának szimbólumai. Az életadó orvosi kezelés ősi jelvénye, a szárnyas botra

419

tekeredő két kígyó képe meglepően hasonlít a DNS molekuláinak kettős spiráljához. A DNS (dezoxiribonukleinsav), amit csak 1946-ban fedeztek fel, az emberi sejtben található aminosavakból áll, amik az adott személy genetikai kódját tartalmazzák. A DNS manipulálásával lehet klónt (másolatot) vagy hibridet létrehozni. A hetvenes évek óta gyűlik azoknak a bizonyítékoknak a száma, amik arra utalnak, hogy az első primitív emberi lények Afrikából származnak, hiszen itt lelték meg akkoriban a legrégebbi előemberi maradványokat. „Lucy” és más australopithecusok csontjai egyértelműen arra utalnak, hogy már több mint hárommillió éve is éltek főemlősök a Földnek ezen a táján, de még a neandervölgyiek fejlettségi szintjét sem érték el. Az általánosan elterjedt felfogással szemben C. P. Groves, Charles E. Oxnard és Louis Leakey tudósok állítják, hogy az australopithecus testfelépítése gyökeresen különbözött az emberekétől. Groves szerint „nem darwini” elvek szükségesek a „Lucy” és a mai ember közti kapcsolat megmagyarázásához. De jaj azoknak, akik szembeszállnak a bevett gondolkodásmóddal! Sok független kutató szerint összeesküvők próbálnak meg elhallgatni minden olyan felfedezést, ami ellentmond az elterjedt tudományos elméleteknek. Erre példa Thomas E. Lee sorsa, aki a Kanadai Nemzeti Múzeumnál dolgozott. Lee az ötvenes évek elején a Hurontavi Manitoulin-szigeten fejlett kőeszközöket talált a jégbe fagyva. Az eszközök legalább hatvanötezer évesek voltak, de egyes vizsgálatok szerint akár százhuszonötezer évesek is lehettek, ez pedig teljesen ellentmondott a bevett elméleteknek. Lee elmondta, hogy „elüldözték” pozíciójából, munkáját hamis színben tüntették fel, felfedezéseit pedig senki nem volt hajlandó publikálni. A tárgyak legnagyobb részét elnyelték a raktárak, a múzeum igazgatóját pedig leváltották, mert nem volt hajlandó Lee-t eltávolítani. „Lee sorsa nem egyedi eset - mutattak rá a 'Tiltott régészet' (Forbidden Archeology) c. könyv szerzői. - A tudományos közösségben létezik egy szűrő, ami kiszűri a nemkívánatos bizonyítékokat. A tudásnak ez a megszűrése több mint egy évszázada tart, és ma is javában folyik”. Egy különösen felháborodott kutató nemrég azt írta: „Vegyük észre, hogy a tudományos intézményeket, mint például a Smithsoniant vagy az amerikai Országos Földrajzi Társaságot (National Geographic Society) már eleve a világ elitcsoportjai hozták létre azért, hogy lekicsinyeljenek, eltorzítsanak vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyjanak minden olyan tudományos felfedezést, ami hozzájárulna ahhoz, hogy az emberek megismerjék valódi eredetüket”.

420

A Biblia világosan közli: Ádámnak és utódainak nem könnyű sorsot szántak, hanem a puszta túlélést és a kemény munkát „Isteneik” keze alatt. „Az „avod” szó, amit imádásnak fordítanak, valójában munkát jelent - mutatott rá Sitchin. - Az őskori és bibliai emberek tehát nem 'imádták' istenüket, hanem dolgoztak neki”. Horn szerint a sumér szövegekből világosan kiderül, hogy „az Anunnaki faj rosszul bánt teremtett rabszolgáival, körülbelül úgy, mint ahogy mi a háziállatokkal, például a barmokkal, amiket csak azért tartunk, hogy kihasználjuk őket. A rabszolgatartás széles körben elterjedt jelenség volt az emberi társadalmakban, az első ismert civilizációktól kezdve majdnem egészen napjainkig. Talán nem is lepődünk meg azon, hogy az Anunnaki lények hiúk, kicsinyesek, kegyetlenek, vérfertőzők és gyűlölködők voltak - nagyjából minden negatív tulajdonság megvolt bennük. Minden bizonyíték azt támasztja alá, hogy nagyon keményen dolgoztatták rabszolgáikat, és nem nagyon érdekelte őket a szenvedésük. Végül mégis úgy döntöttek, hogy az emberiséget megajándékozzák az első civilizációval: a sumerral”. Ezt a civilizációt azonban még megelőzte az emberi genetikus kód további módosítása, és végül az emberi nem teljes kiirtására tett kísérlet. Mivel az első emberi munkások olyanok voltak, mint az öszvérek, vagyis nem tudtak szaporodni, az Anunnaki lényeknek kellett újabb és újabb egyedeket létrehozniuk. Ez hosszadalmas eljárás volt, tekintetbe véve a megtermékenyítés és a születés közöt eltelő időt. Így Enki és Ninharsag megpróbálkozott egy olyan Adama-faj létrehozásával, amely képes volt magától szaporodni. Mózes első könyve (2,8-15) világossá teszi, hogy az Adama máshol teremtetett, és csak születése után került az Édenkertbe, vagyis az eredeti Anunnaki gyarmatra, E.DIN-re, mely a gondos leírás szerint a Tigris és az Eufrátesz közti síkság volt. A sumér szövegek leírják, hogy az irigy Enlil erőszakkal embereket vitt el Enki afrikai laboratóriumából E.DIN-be, hogy ott élelmiszert termeljenek és Anunnaki uraikat szolgálják. Ám Enlilnek még több munkásra volt szüksége, így öccséhez, Enkihez fordult segítségért. Alford elmélete szerint Enki, hogy bosszút álljon Enlilen, amiért megrabolta afrikai laboratóriumát, elutazott az Édenbe, és felállított egy embertermelő laboratóriumot Enlilnek is, de titokban úgy módosította a genetikai kódot, hogy az ott létrehozott emberek képesek legyenek nemi úton szaporodni.

421

Bár azok a sumér szövegek, amelyek ennek az eljárásnak a részleteit leírják, vagy elvesztek, vagy még nem találták meg őket, a kutatók feltételezik, hogy az eljáráshoz ismét az életadó Adama-DNS megszerzésére volt szükség, amelyhez valószínűleg egy borda eltávolításával jutottak hozzá, amíg a páciens érzéstelenítés alatt volt. Ez alkalommal a hímnemű Adama DNS-ét nem egy Anunnaki, hanem egy Adama nőstény DNS-ével kombinálták; a DNS-ből valószínűleg el kellett távolítani egykét szakaszt, majd a láncot újra összeilleszteni, amire már a mai technika is képes. Az eredmény egy olyan Adama férfi volt, aki képes volt Adama nővel nemi úton szaporodni, vagy ahogy a Biblia finomkodva kifejezi, „nőt ismerni”. Ádám megkapta a szaporodás „tudását”, ám ezt több Elohim-Anunnaki, így például Enlil is, helytelenítette. Azon aggódtak, hogy a következő lépés az lesz, hogy az emberek majd annyi ideig akarnak majd élni, mint ők. „Lám, az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat. De nem fogja kinyújtani kezét, hogy az élet fájáról is vegyen, egyék és örökké éljen!” - írja Mózes első könyve (3,22). Ezért tehát génmanipuláció útján drasztikusan lecsökkentették az emberi lények élettartamát, valamint azt a képességüket is, hogy agyuk teljes kapacitását kihasználják. Ahogyan a világ messzi tájain lévő Anunnaki bányákban és Mezopotámiában is egyre nőtt az emberek száma, sok Adamát a Tigris és Eufrátesz folyók mentén épülő többi városba vittek dolgozni. Voltak, akik itt is bányában dolgoztak, és valószínűleg olyanok is, akik megszöktek és a vadonba menekültek, vagy esetleg a népesség szabályozása érdekében küldték el őket. Bárhogy is történt, az Adamákat kiküldték az Édenből. Előre látható volt az emberi lélekszám-növekedésnek és az Anunnaki fajjal való egyre szorosabb kapcsolatuknak az eredménye. Mózes első könyve szerint (6,1-4; fordítás az International Bible Society szerkesztette New International Version alapján): „Amikor az emberek száma megnövekedett a földön és leányaik születtek, az Isten fiai [vagyis a Nefilim-Anunnaki] látták, hogy az emberek lányai igen szépek, és feleségül vették mindazokat, akik tetszettek nekik. [...] A Nefilim akkoriban a földön éltek - és később is -, amikor az Isten fiai az emberek lányaihoz mentek és ezek gyermekeket szültek nekik. [...]” Az évszázadok során az Adama faj nemcsak keveredett az Anunnakival, hanem állandó kísérletezés tárgya is volt, aminek eredményeképpen a neandervölgyi ember végül cro-magnonivá vált.

422

Néhány tökéletlenség ennek ellenére megmaradt, így például az emberek élettartama egyre rövidebb lett. A korai Adamák leszármazottai Anunnaki génjeiknek köszönhetően több ezer földi évig éltek. Ez az időtartam egyre rövidebb lett az egymás közti keveredés és a földi életkörülmények következményeként. A tisztavérű Anunnaki uralkodók viszont hihetetlenül hosszú élettartamuk miatt halhatatlanoknak tűntek. A Gilgames-eposz megállapítja: „Csak az istenek élnek örökké a nap alatt; az emberek napjai meg vannak számlálva, minden cselekedetük, akár a szél”. Gardner, Alford és mások szerint az Anunnaki lények életük meghosszabbítására az öregedést késleltető vegyszereket vagy enzimeket is használtak. Gardner úgy vélte, hogy az ősi istenek gyakran emlegetett „csillagtüze” egy öregedés elleni vegyület lehetett, ami a menstruációs vérben található melatonin és szerotonin nevű enzimekből állt. Ezt a hosszú életet a Biblia is dokumentálja; leírja, hogy a Noé előtt élt emberek, például Ádám, Szet, Enos, Kenan, Enoch és Matuzsálem több száz évig éltek. Alford felhívta rá a figyelmet, hogy minden korai civilizáció igyekezett megtalálni a „fiatalság forrását” vagy a halhatatlanság valamilyen formáját; így érthetőnek találta, hogy az őskori írnokok ilyen részletesen foglalkoztak az emberek életkorával, de úgy gondolja, hogy hibásan számították az időt. Mivel mind a szerves maradványok, mind a sumér szövegek alapján körülbelül négyszázötvenezer évvel ezelőttre tehető az emberi faj kialakulása, Alford szerint igazítani kell valamennyit a bibliai számokon. A bibliai életkorokat százzal beszorozva arra jutott, hogy Ádám fia, Szet születése és a Noé korabeli özönvíz között százhatvanötezer év telt el. Ez a szám a sumér leírásokkal is jobban összeülik. „ zsidó nép a kivonulás előtt nagyon hosszú időt, 400 évet töltött az egyiptomi száműzetésben, azután pedig 60 évet Babilóniában - írta Alford. - így nagyon eltávolodtak Ábrahám pátriárkájuk sumér eredetétől, és elfelejtették a hatvanas alapú számrendszert, amelyben Ábrahámig feljegyezték a származásukat”. Sitchin idővonala szerint az első emberi lényt, az Adamát körülbelül háromszázezer éve hozták létre. További genetikai manipuláció után körülbelül százezer éve az Anunnaki férfiak párosodni kezdtek a földi nőkkel. Nem sokkal ezután újabb jégkorszak tizedelte meg az Anunnaki fennhatóságán kívül eső emberi népességet. A neandervölgyiek kihaltak, és a cro-magnoni ember is csak a Közel-Keleten maradt fenn. Ötvenezer évvel ezelőtt az Anunnaki származású embereknek már megengedték,

423

hogy néhány kiválasztott városon uralkodjanak, és ezzel még jobban felbosszantották Enlilt, akit már az is felháborított, hogy az Anunnaki férfiak képesek földi nőkkel párosodni. Még arra is panaszkodott, hogy a párosodó emberek hangjától éjszaka nem tud aludni. Enlil elhatározta, hogy elintézi az idegesítő emberi fajt.

ÖZÖNVIZEK ÉS HÁBORÚK Így aztán körülbelül tizenkétezer évvel ezelőtt, amikor is az Anunnaki vezetők ráeszméltek, hogy a Nibiru közelgő visszatérése komoly éghajlati változásokat fog okozni, Enlil hozzáfogott terve megvalósításához. A Nagygyűlésen meggyőzte a többséget arról, hogy engedjenek szabad folyást a természetnek - hagyják, hogy eltörölje az emberiséget a föld színéről, míg ők a bolygó körül keringő űrhajókra menekülve várják ki a dolog végét. Bár Enlil tervét elfogadták, öccsének, Enkinek is megvoltak a maga elképzelései. Talán az emberek iránti rokonszenve miatt, vagy egyszerűen csak azért, hogy meghiúsítsa Enlil tervét, elárulta a gyilkos „isteni titkot” egyik legnagyobbra tartott emberi asszisztensének, a sumér Ziusziddunak (az angolban Ziusudra), akit Utnapistim néven is említenek. „Az özönvíz akkád változata Noét Utnapistimmel, Ubar-Tutu fiával azonosítja, s mindkettőt Suruppakban helyezi el [ami a hetedik Anunnaki város] - jegyezte le Alford. - Suruppakot egyértelműen az istenek orvostudományi központjaként azonosították. Sud városának is nevezték, Sudot pedig Ninharsaggal azonosítják, ugyanazzal az istennővel, aki Enkinek segédkezett a LU.LU genetikai előállításában”. Egy babilóniai legenda ugyanezt az özönvíz-történetet írja le, Noé szerepében AtraHasissal. Utnapistimet „sumér Noé”-nak is nevezték, és a bibliai Noé-történet, valamint a gilgamesi Nagy Özönvíz története közti párhuzamok valóban szembetűnőek és egyértelműek. Noé történetére utalva Sitchin megállapította: „ bibliai történet az eredeti sumér történet átdolgozott változata. Ahogy más esetekben is, a monoteista Biblia itt is egyetlen Istenség alakjában sűríti össze a számos különböző isten szerepét, akik néha egymás ellenében cselekedtek”. A sumér szövegek szerint Enki, Enlil rivális öccse volt az, aki megtanította Utnapistim-Noét bárkát építeni, többek között megmutatta neki a

424

könnyen hozzáférhető bitumen használatát is, amivel a bárkát vízállóvá lehetett tenni. A Gilgames-eposzban szereplő változat néhány olyan érdekes részletet is tartalmaz, amit a bibliai történetből kivágtak. Enki segített Utnapistimnek megmagyarázni a szomszédai előtt, hogy miért épít hajót. Azt tanácsolta, mondja nekik azt, hogy Enki követőjeként el kell hagynia Enlil területét, és azért van szüksége hajóra, hogy Enki afrikai területeire utazzon vele. Enki így utasította Utnapistim-Noét: „Vidd magaddal a hajóra minden élőlény magját [...]”. Ez az utasítás érdekes, hiszen mivel Enki volt az emberek génmanipulációval történő létrehozásának tudományos felelőse, valószínű, hogy Utnapistim-Noé az összes élőlény DNS-mintáját vitte magával, nem pedig egy hajóra való állatot, rovart és növényt. Egy kémcsövekkel teli hajókabin sokkal logikusabbnak tűnik, mint egy úszó állatkert. Alford elmélete szerint Enki Utnapistim-Noén és három különböző etnikai csoporthoz tartozó pótfeleségén végzett genetikai beavatkozások révén három fiút hozott létre, akik a Föld három különböző emberfajtáját képviselték, és így azok az özönvíz után is fennmaradtak. Más szerzők szerint a különféle fajták az Anunnakitól különböző földönkívüli fajok genetikai kísérleteinek eredményei voltak. Az akkád történetből az is kiderül, hogy özönvíz nem nagy esőzések következménye volt. A leírás sötétségről beszél, melyet viharos erejű és egyre erősödő szél kísért, ami lerombolta az épületeket és átszakította a gátakat. Ilyen események egy másik égitest közeli elhaladásakor következhetnek be. A világ minden táján utalnak arra ásatási eredmények, hogy amit özönvíznek nevezünk, az az egész bolygót érintő katasztrófa volt, de nem került az egész Föld víz alá. Egy magyarázat szerint a Nibiru elhaladása miatt megváltozó gravitációs hatások következtében az Antarktiszt borító jégréteg, mely az utolsó jégkorszak vége óta egyébként is labilis volt, a tengerbe csúszott, s ezzel az egész bolygón megemelte a tengerek vízszintjét. A legtöbb mezopotámiai Anunnaki települést a Tigris és az Eufrátesz torkolata közelében még ma is vastag víz- és iszapréteg borítja. Az akkád változat szerint hat nap és hat éjszaka után az elemek elcsendesültek, de földet sehol sem lehetett látni. Végül, mint a bibliai történetben is, a bárka megfeneklett egy hegy csúcsán, amit Ararát hegyének neveznek. Miután egy galambot, egy fecskét és egy hollót szabadon engedtek a bárkáról, csak a holló nem tért vissza, és ez arra utalt, hogy szárazföld van a közelben. Utnapistim-Noé és családja ekkor elhagyta a bárkát

425

és égőáldozatot mutatott be, ami magára vonta a visszatérő Anunnaki lények figyelmét. Egy ősi szöveg szerint „az istenek nyüzsögtek, mint a legyek” a fővő hús körül. Nyilván a Föld körüli keringés hosszú bezártsága után ki voltak éhezve a friss ételre. Szembesülve azzal, hogy néhány emberi lény túlélte az özönvizet, és talán mert némi lelkiismeretfurdalást is érzett tettei miatt, Enlil nem tehetett mást, mint hogy megengesztelődött és beleegyezett abba, hogy továbbra is együtt éljen a két faj. A fenti eseménysorozat megmagyarázza, hogy körülbelül tízezer évvel ezelőtt hogyan tűnt el a földi népesség nagy része - az özönvíz áldozatai lettek. Ahogy a víz kezdett felszáradni és a Nibiru is eltávolodott a Naprendszertől, az Anunnaki és a néhány túlélő ember hozzálátott az újjáépítéshez. De ez az özönvíz utáni világ már korántsem volt olyan békés, mint az azelőtti. Az özönvíz előtt azok az emberek, akik nem közvetlenül az Anunnaki uraknak dolgoztak, nomád vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak -most pedig szinte egyik pillanatról a másikra földművelők lettek. „ rendelkezésünkre álló néprajzi adatok azt mutatják, hogy a földművelés több munkával jár, mint a vadászat, [és az eredménye] egy kevésbé változatos élővilágú, labilis, ember módosította ökoszisztéma - jegyzi meg Kent Flannery régész. - Mivel a földművelésre való tudatos áttérés azzal járt, hogy többet kellett dolgozni és rosszabb minőségű ételt kellett enni, gyanítom, hogy azért tértek erre át, mert úgy érezték, muszáj, és nem saját elhatározásukból. Ám hogy miért érezték így, azt talán sohasem fogjuk megtudni, annak ellenére, hogy döntésük az emberiség egész további történelmét meghatározta”. A sumér táblák megadják a magyarázatot arra, hogy az emberek miért kezdtek el földet művelni és állatokat tenyészteni: mert isteneik ezt parancsolták nekik. A földművelés következménye pedig az lett, hogy a népesség városokba tömörült, nagyobbakba és pompásabbakba, mint az özönvíz előtt. Mindegyik várost egy vezető Anunnaki uralta, akit az emberek kezdtek „isten”-ként tisztelni. Az özönvíz megtörténtét bizonyítja az is, hogy az első földművelésre utaló jeleket nem a folyóvölgyek termékeny földjében, hanem Mezopotámia és Palesztina magasföldjein találták. Ezt is egy sumér szövegtöredék magyarázza meg, amely így szól: „Enlil felment a hegycsúcsra és felemelte szemeit; lenézett; tengernyi vizet látott. Felnézett: fűszeres illatú cédrusfákkal teli hegyet látott. Felvitte az

426

árpát, teraszosan elültette a hegyen. Amelyik növényt csak felvitte, gabonának nőtt az a hegyen”. Úgy tűnik, az emberekhez hasonlóan néhány gabonafajtának sincs közvetlen elődje a földi evolúciós láncban. Hirtelen jelentek meg - már eleve kultúrnövényként -, a régészeti leletek szerint körülbelül tizenháromezer éve. „Erre a botanogenetikai csodára nincs magyarázat, legfeljebb akkor, ha nem természetes kiválasztódásról, hanem mesterséges génmódosításról van szó” - tette hozzá Sitchin, akinek az is feltűnt, hogy az emberiség fejlődésének három kritikus pontja - a növénytermesztés (kb. Kr. e. 11 000), a kőkorszaki kultúra (kb. Kr. e. 7500) és a civilizáció (kb. Kr. e. 3800) kialakulása - 3600 éves időközökben következett be, márpedig a Nibiru épp ennyi idő alatt futja be teljes pályáját a Nap körül. Néhány kiválasztott emberre, amellett, hogy a gabonafajták és az állatok felett „királyként” uralkodhattak, ekkor már vezetői hatalmat is bíztak az Anunnaki urak. Ahogy az emberek lélekszáma egyre nőtt, az Anunnaki-Nefilim faj rájött: valamit tennie kell, hogy megőrizze teremtményei fölött gyakorolt hatalmát. Közvetítőkre is szükségük volt saját maguk és az emberek között, akiket még mindig nem becsültek sokkal többre az állatoknál. Egy özönvíz utáni Anunnaki gyűlésen úgy döntöttek, hogy a Földet négy részre osztják, és az emberi lakosságot ezek közül háromban osztják el - alsóMezopotámiában, a Nílus völgyében és az Indus völgyében. A Sí-nai-félszigetet, özönvíz utáni új űrkikötő-központjukat az Anunnaki lények „szent” helynek, saját szentélyüknek tartották fenn. Ehhez az „oszd meg és uralkodj” stratégiához természetesen arra volt szükség, hogy a szétszórt emberi közösségeknek külön vezetői legyenek, így született meg a királyság intézménye, az Anunnaki lények, azaz az „istenek” által választott emberi vezető és képviselő fogalma. A dinasztikus királyság intézménye, ami az istenekig visszavezethető királyi vérvonalon alapszik, mind a mai napig sok ország és kormány működését meghatározza. A fenti gyakorlat a sumér Kiss városában kezdődött, melyet Sitchin a bibliai Kus (Khús) városával azonosít. Gardner ezzel egyetértve a bibliai Kust Babilóniától keletre teszi, nem pedig Egyiptomba. Az lMózes 10,8-12 szerint Kus Noé unokája és a legendás Nimród apja volt, aki sumériai központjából kiindulva olyan városokat épített és uralt, mint Babilon, Erek és Akkád, mielőtt Asszíriában kezdett volna városokat építeni (például Ninivét).

427

Lehetséges, hogy Bábel tornyának ószövetségi története Nimród azon próbálkozásának volt a következménye, hogy meghiúsítsa Enlil tervét az emberek szétszórására. A történet a mai Libanon területén található Baalbekben kezdődik, ami többek szerint az özönvíz utáni Anunnaki űrközpont volt. Az ott található, „Triliton”-nak nevezett masszív, egyenként több mint háromszáz tonnás gránittömbök is azt az elméletet támogatják, hogy a hely valamikor kilövőpálya vagy leszállóhely lehetett. „ szövegek, illetve a földrajzi és a tárgyi bizonyítékok egymást is megerősítve mind arra mutatnak, hogy Baalbek az istenek rakétáinak leszállóhelyéül szolgált” - szögezte le Alford. Egy Baalbekben talált arab nyelvű szöveg leírja, hogy Nimród és követői ott próbálkoztak meg egy „sém” létrehozásával, amit az 1 Mózes 11,4 így fordít: „Szerezzünk nevet magunknak”. „ 'sém' szót a legtöbb fordító figyelmetlenül félreértette, és 'név'-ként fordította le. De eredetileg azt jelentette: 'az, ami fölmegy' - magyarázza Turnage. - Sitchin szerint a 'sém' mezopotámiai eredetű szó, és a 'mu'-ból vagy az abból képzett sémita 'su-mu' vagy 'sám' szóból származik ('az, amiről valakire emlékeznek', 'amitől valaki emlékezetes') [...], amelynek a jelentése később 'név' lett. A szó eredeti jelentése viszont valamilyen repülő dologra utalt”. Sitchin szerint „az a felfedezés, hogy a 'mu' vagy 'sém' sok mezopotámiai szövegben nem nevet, hanem 'égi járművet' jelent, megnyitja az utat sok ősi elbeszélés, így például a Bábel tornyáról szóló bibliai történet igazi mondanivalójának megértése felé”. Szerinte a bábeli események magyarázata az, hogy az ottani emberek megpróbálták felépíteni saját kilövőtornyukat és megalkotni saját „sém”-jüket, vagyis repülő járművüket, amellyel reményeik szerint jobb eséllyel szállhattak volna szembe az űrben lakó uralkodójukkal, Annal, aki szét akarta őket szórni a világ különböző tájaira. Mózes első könyve (11,4) ezt írja: „Rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér. Szerezzünk ['sém'-et] magunknak és ne szóródjunk szét a földön!” Tevékenységük csak növelte Enlil félelmét, hogy az emberek versengeni fognak az isteni fajjal, és megerősítette elhatározásában, hogy szétszórja őket. Mózes első könyve (11,5-8) leírja reakcióját: „Akkor az Úr leszállt, hogy megnézze a várost és a tornyot, amelyet az emberek építettek, így szólt: 'Nézzétek, egy népet alkotnak és egy nyelvet beszélnek. Ez csak a kezdete tevékenységüknek. Ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják. Ezért szálljunk le és zavarjuk össze

428

nyelvüket, hogy senki ne értse a másik nyelvét!' Az Úr tehát szétszórta őket onnét az egész földön, s abba kellett hagyniuk a város építését”. Az emberiség három ágát - Utnapistim-Noé három fia, Sém, Hám és Jáfet utódait ezután hamarosan elszállították a kijelölt területekre, ahol idővel valóban különböző nyelvek alakultak ki. Alford elmélete szerint valóban lehetséges, hogy Utnapistim-Noénak különböző emberfajtákból származó feleségei voltak; a tőlük származó utódok természetesen különböző emberfajtákat képviseltek, ami megmagyarázná, hogy Afrikában negroid, Ázsiában mongoloid, a Közel-Keleten pedig europid típusú emberek élnek. A sumér szövegek és a Biblia egybehangzóan állítják, hogy Sém és utódai a Mezopotámiát magába foglaló területen maradtak, Hámot és családját Afrikába és Arábia bizonyos részeire vitték, Jáfetet és rokonait pedig az Indus völgyébe szállították. Valószínűleg ők voltak a titokzatos „árják”, akik olyan hirtelen jelentek meg ott az őskorban. A szétszóratás eredménye nyugodt békeidőszak kellett volna legyen, melyben az új királyok által uralt új városok tovább terjeszkednek és növekszik az élelmiszertermelés. De sajnos, mint látni fogjuk, az ősi „istenek” éppoly kevéssé voltak képesek a tartós békét biztosítani, mint az emberek. A baj már akkor megkezdődött, amikor az Anunnaki faj az addigra nagyrészt víz alá került Sumerból elkezdte áthelyezni űrkikötőit a Sínai-félszigeten lévő helyszínre, amit később El Parannak, Isten Dicsőséges Helyének neveztek. Mint az özönvíz előtt is, az Ararát hegye (amely ma Törökország területén fekszik, s a leírások szerint itt feneklett meg a bárka) volt a Sínain lévő leszállóhelyhez vezető siklópálya legészakibb iránypontja. A bázis a félsziget földrajzi középpontjában, a harmincadik szélességi körön helyezkedett el, míg a déli iránypont a Sínai-hegy két legmagasabb csúcsa, a Katalin-csúcs (Gebel-Katrína, 2637 m tengerszint felett), illetve a Mózescsúcs (Gebel-Músza, 2285 m) volt. A siklópályához már csak egy nyugati iránypont hiányzott. „Arrafelé túl lapos ahhoz a felszín, hogy természetes iránypontokat lehessen találni - magyarázza Sitchin -, minden bizonnyal ezért fogott hozzá az Anunnaki faj a mesterséges kettős csúcs, a két nagy gizehi piramis megépítéséhez”. „ nagy Kheopsz-piramis az űrhajósok számára irányjelző tereppontként is szolgált erősíti meg Maurice Chatelain, a NASA munkatársa, aki az Apollo űrhajók kommunikációs és adatfeldolgozó rendszereit kifejlesztet-

429

te. - A piramist szabad szemmel nagyon nagy magasságból is jól lehet látni, és az űrben a radarképernyőn még annál is jóval messzebbről észlelhető, mert ferde oldalai merőlegesen verik vissza a radarsugarakat, ha a megközelítési szög a horizonthoz viszonyítva 38 fokosnál nagyobb. Nem nehéz rájönni, hogy a csiszolt kőfelület [...] nem más, mint radarjelvisszaverő eszköz. [...] Egy ilyen hatalmas radarvisszaverő valóban jelezhette az irányt a közeledő űrhajóknak, és valószínűleg már hosszú ideje épp ezt a célt szolgálja. Tudjuk, hogy a piramist különböző színekkel be is festették, és ha a festékbe még fémszemcséket is kevertek, az felerősítette a lézer- vagy radarsugarak visszaverődését”. A már említett Holman Bible Dictionary szerkesztői szerint a „Sínai” név a „fénylő” jelentésű szóból származik, az pedig valószínűleg Sin babilóniai isten nevéből. Sin egyszerűen Nannar sémita neve volt, Nannar pedig Enlil elsőszülött fia, és Ur városának, Ábrahám szülőhelyének az uralkodója. Néhány kutató felvetette, hogy a Sínai-hegy két csúcsán is állhattak valamikor hatalmas radarvisszaverők, melyek a leszálló pilótákat segítették a háromszögelésben. Sin a Hold kaldeus neve is volt, és a sumerok szerint Enki először a Holdon szerzett élő organizmusokat avagy „magot” az embereken végzett mutációs kísérleteihez, azt az anyagot gyűjtve össze, ami a Nibiru és a Tiamat összeütközése után megmaradt. „Ennek az egyetlenegy névcserének hihetetlen hatása volt az egész emberi történelemre - jelentette ki Henry. - Amikor a keresztények elkezdték értelmezni a szövegeket, azt mondták, hogy mind bűnben születtünk [a 'bűn' angolul: 'sin' - a ford. megj.]. Teljesen igazuk is volt. Csak azt felejtették el hozzátenni, hogy a 'Sin' szó itt a Holdra utal, génanyagunk forrására!” Mivel az özönvíz elpusztította a sumér Nippur városban lévő Anunnaki központi vezérlő űrközpontot, és olyan új helyre volt szükség, ami egyenlő távolságra van a siklópályáktól, az új központot Mórija hegyén építették meg, ami lefordítva „ Vezérlés Hegye”. Itt épült fel később a szent város, Jeruzsálem, amit minden nagy nyugati vallás régóta szent helyként tisztel. Mire mindezek a munkálatok befejeződtek, már új Anunnaki nemzedékek születtek a Földön. Mint valami ősi szappanoperában, melynek cselekményét a feljegyzett történelem során számtalanszor újra eljátszották, itt is intrikákról és összeesküvésekről számolnak be a feljegyzések, sőt testvért testvér ellen fordító háborúk is kirobbantak. A konfliktusokba, lázadásokba és háborúkba idővel az emberek is belekeveredtek, akik ek-

430

kor tapasztalták meg először a fegyveres hadviselést, melynek gyakorlásával azóta sem hagytak fel. A sumér szövegek szerint Enki elsőszülött fia, Marduk megszerezte az Egyiptom fölötti hatalmat; itt Ra néven ismerték. Gyermekei, Su és Tefnut adtak példát a későbbi fáraóknak azzal, hogy egymással házasodtak össze. Az ő gyermekeik, Geb és Nut úgyszintén összeházasodtak, így ők lettek a következő királyi pár, s tőlük származik Egyiptom néhány legismertebb isten-uralkodója: Ozirisz, Izisz, a húga és felesége, valamint Szet, és Neptisz, Izisz húga mind az ő gyermekeik voltak. A családtagok közti házasság olyan örökösödési problémához vezetett, amelynek megoldásához fel kellett osztani az országot. Ozirisz Alsó-Egyiptomot kapta meg, Szet pedig a hegyekkel tarkított Felső-Egyiptomot. Szet elégedetlen volt saját részével, ezért szervezkedni kezdett Ozirisz ellen. Ezzel kezdődtek meg az ősi Egyiptom legendás háborúi. Ozirisz halála után fia, Hórusz (Horus) bosszút akart állni Szeten, aki keletre vonult és elfoglalta a Sínai űrkikötőt. Enlil követői, feldühödve azon, hogy az űrutazáshoz szükséges létesítmények Enki utódainak kezében vannak, megtámadták Szet seregét. Ez a családi rivalizálás már a legkorábbi idők óta tartott. Ninurta, Enlil egyik fia vezetésével visszafoglalták a Sínai űrkikötőt. A hatalom Babilónia, Asszíria és Kánaán új királyainak kezébe jutott, akik maguk is majdnem folyamatosan háborúztak. Az Ószövetség hűségesen megörökítette e háborúk nagy részét, jóllehet a leírások teli vannak homályos nevekkel és kiejthetetlen nevű helységekkel, melyek azonosítása komoly gondot okoz a történészeknek, hiszen a különböző nyelveken mindegyiket másképp hívták. A fegyveres harcot, ami az Anunnaki urak közti versengéssel és intri-kákkal kezdődött, most emberi követőik folytatták. Ez is tudatosan alkalmazott irányító mechanizmussá vált, csakúgy, mint az Anunnaki uralkodók vallásos tisztelete, amiről már korábban bebizonyosodott, hogy jó módszer a jórészt civilizálatlan emberiség kordában tartására. Ám ahogyan már sok háborúban megesett, az Anunnaki vezetők kezéből is kicsúszott az események irányítása. A Rómeó és Júliára emlékeztető epizód játszódott le: Enlil egyik unokája, Inanna feleségül ment Enki legfiatalabb fiához, Dumuzihoz. A két viszálykodó család vonakodva bár, de áldását adta a frigyre. Amikor azonban Dumuzit megölték, miután Marduk-Ra őrizetbe vette az Anunnaki erkölcsi törvények megsértéséért, Inanna megtámadta Marduk-Rát.

431

Hogy véget vessenek e háborúnak, Marduk-Rát bíróság elé állították Dumuzi meggyilkolásának vádjával, de mivel nem lehetett bebizonyítani, hogy Dumuzi halála gyilkosság vagy véletlen baleset volt-e, Marduk-Rát életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, és egy hatalmas, áthatolhatatlan helyre zárták, melynek falai az égig értek. Sitchin szerint ez a börtön nem volt más, mint a nagy Kheopsz-piramis. Sitchin szerint a sumér szövegekből készített fordításai megmagyarázzák a nagy piramis belsejében található különös akna rendeltetését. E rejtélyes, kéziszerszámokkal kivésett alagutat, ami a piramis lefelé haladó folyosóját köti össze a fölfelé haladóval, szerinte azért alakították ki, hogy megkerüljék a felfelé tartó folyosót eltorlaszoló hatalmas gránitkövet, s aztán ezen keresztül szabadítsák ki Marduk-Rát, miután börtönbüntetését kegyelemből száműzetésre változtatták. Az egyiptomi hieroglifák részletesen leírják egy egyiptomi isten elfogását, bebörtönzését és feltételezett halálát. Inannát, aki egyáltalán nem volt megelégedve az események ilyetén alakulásával, és maga is hatalomra vágyott, csak úgy lehetett megállítani, hogy egy másik terület, valószínűleg az Indus-völgy (és az ottani lakosság) uralkodójává tették. 1922-ben fedezték fel Pakisztán déli részén, az Indus folyó mellett azokat a buckák alatt rejtőző romokat, amik valaha Mohendzsodárót, egy Kr. e. 2500-nál is régebbi civilizáció legnagyobb városát jelentették. Bár a város valamikor az őskorban rejtélyes módon teljesen elpusztult, az égetett téglás épületek és a város gondosan megtervezett szerkezete alapján néhány kutató egyértelműnek tartja a sumerokkal való kapcsolatát. Alford szerint a várost lakó harappá nevű nép „egyetlen istennőt tisztelt, akinek képei feltűnően hasonlítanak Inanna istennő más ábrázolásaira”. Akár Inanna volt ez az indusi istennő, akár nem, mindenesetre hatalomvágya később sem csillapodott, és a sumér szövegek szerint végül sikerült elfoglalnia Ninharsag helyét a fő Anunnaki vezetők között. Emellett talált magának egy hibrid embert, akit arra használt fel, hogy új birodalmat szerezzen. Ez az ember Sharru-Kin, ismertebb nevén Nagy Sargon volt. Sargon, aki valószínűleg Anunnaki apától és emberi anyától származott, Kr. e. 2200 körül megalapította a sémita akkád dinasztiát, ami végül egész Mezopotámiát magába foglalta. Mint már említettük, Sargon - akárcsak később Mózes - azt állította, hogy anyja nádkosárba tette, és a folyón úsztatta le biztonságos helyre. „Sargon a hódításairól szóló leírásaiban mindig úgy ábrázolja Inannát, mint aki tevőlegesen részt vesz a harcokban, de a győzelem mértékét és a

432

meghódított területek nagyságát mégis mindig Enlil határozza meg” -jegyzi meg Sitchin. Sargon és az akkád birodalom bukásakor Marduk-Ra titokban visszatért a száműzetésből és megpróbálta visszaszerezni a hatalmat Babilónia felett. Rögtön új szövetségek születtek, és Enlil és Inanna seregei azonnal szembeszálltak Mardukkal és apjával, Enkivel. Ráadásul Marduk egyik fia, Nergal (másként Erra) is csatlakozott Enlil ellene induló csapataihoz, ezzel valódi polgárháborúvá téve a konfliktust. Az Anunnaki vezetők, megijedvén Marduk visszatérésétől és terveitől, rábeszélték Anut, hogy engedélyezze hét hatalmas fegyver bevetését ellene - amik több szerző szerint atomrakéták voltak. Mindez Kr. e. 2000-nél valamivel korábban történt. Ezen a ponton lép be a történetbe Ábrahám, a bibliai pátriárka. Sitchin véleménye szerint Ábrahám közel sem volt az az egyszerű héber nomád, akinek általában hiszik. Mint írja, különböző szövegek alapos tanulmányozásából világosan kiderül, hogy az Úrból származó Ábrahám valójában magasrangú sumér volt. „Amikor megérkeztek Egyiptomba, Ábrahámot és Sárát a fáraó udvarába vitték, Kánaánban pedig Ábrahám szövetségeket kötött a helyi uralkodókkal. Ezek nem egy településeket fosztogató nomád jellemzői; Ábrahám sokkal inkább magasrangú, jó tárgyaló- és diplomáciai képességekkel rendelkező személyiségként áll előttünk”. Ábrahámnak fegyveres csapatai is voltak; erről tanúskodik Mózes első könyve (14,14-16),amely leírja, hogyan vett maga mellé 318 „kipróbált szolgát”, hogy megmentse unokaöccsét, Lótot és annak családját a Marduk irányította egyesült csapatok fogságából. Az előzmények: az észak felől támadó csapatokat, amelyeknek szemmel láthatólag a Sínai űrkikötő visszafoglalása volt a célja, visszafordították, még mielőtt elérték volna a Sínait; azok pedig, miután legyőzték a Sziddim-völgyben, a Holt-tengertől délre található Szodoma és Gomorra királyait, kirabolták a városokat. Itt ejtették foglyul Lótot, majd visszaindultak északra; és Lót ide tért vissza, miután Ábrahám kiszabadította. És nagyon úgy tűnik, hogy itt történt a világon az első atomrobbantás is. Sitchin leírása szerint valójában Ábrahám és harcosai akadályozták meg, hogy Marduk fosztogató csapatai elérjék a Sínai űrkikötőt, El Parant. Ennek a győzelemnek a jutalma volt Melkisedek dicsérete és áldása, valamint az, hogy Jahve (akit Enlillel azonosítanak) szövetséget kötött Ábrahámmal. Alford szerint Ábrahám istene, Jahve - eredetileg „El-Saddáj” avagy a Hegyek Istene - Enlil egyik fia, Isku (másnéven Adad) is

433

lehetett. Szerinte ő volt az az Anunnaki, aki később is kapcsolatban maradt választott népével egy rádió-adóvevő segítségével, amelyet a Biblia szövetségládának nevez. Boulay is egyetért azzal, hogy a frigyláda valójában rádiókészülék volt, és nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy igen pontos utasítások alapján kellett elkészíteni, mielőtt elhelyezhették volna benne a Tízparancsolatot tartalmazó táblákat. „ táblák alighanem az adóvevő működtetéséhez szükséges energiaforrást jelentették” - írta. Egy ószövetségi vers (4Mózes 7,89) talán éppen a hangszóró helyét határozza meg: „S amikor Mózes bement a megnyilatkozás sátorába, hogy beszéljen vele [Istennel], hallotta a hangot, amint beszélt hozzá a kien-gesztelődés táblájáról, amely a tanúság ládáján volt elhelyezve, a két kerub között s beszélt vele”. Mivel Enlil és a többi „istenük” nem tudta megvédeni őket a támadó szövetséges csapatoktól, Szodoma és Gomorra királyai alighanem átpártoltak Mardukhoz. Bármi is volt az oka, Enlil és fiai, Ninurta és Adad évekkel később eldöntötték, hogy boszszúból bevetik ellenük atomfegyvereiket. Viszont mivel Ábrahám korábban jó szolgálatot tett nekik, úgy döntöttek, figyelmeztetik. Ahogy Mózes első könyvének 18. fejezete is leírja, Jahve meglátogatta Ábrahámot, és figyelmeztette, hogy elpusztítja a városokat, mert elfordultak tőle. Azt, hogy a városok elpusztítása előre megfontolt cselekedet volt, ez a figyelmeztetés is bizonyítja, valamint Ábrahám alkudozása is, amellyel a városok megkíméléséhez szükséges igaz emberek számát ötvenről tízre csökkentette. Az előre meghozott döntésre utal az is, hogy Szodomában Lótot két „angyal” figyelmezteti - bár az eredeti héber szó, a „Mal'akhim” valójában csak „küldött'-et jelent. Miután a látogatók miatt Lótnak némi problémája akad a szomszédokkal, amint az lMózes 19,12-13-ban le van írva, az angyalok így szólnak Lóthoz: „Ha még van itt valakid a városban, fiad és lányod vagy más valakid, aki hozzád tartozik, vezesd ki a helységből, mi ugyanis elpusztítjuk ezt a helyet, mivel igen nagy a panasz ellenük Isten előtt, és Isten azért küldött bennünket, hogy pusztítsuk el őket”. Lót és rokonai elmenekültek a hegyekbe, ahogy utasították őket, de még őket is elérte a pusztítás tüze. Mózes első könyve (19,26) szerint Lót felesége, aki lemaradt, „sóoszloppá változott”. Sitchin rámutatott, hogy az eredeti sumér szó, amit a héber írnokok „só”-nak értelmeztek, párát is jelentett. Lót felesége ezek szerint egyszerűen elpárolgott attól a robbanás

434

tói, ami Szodomát és Gomorrát is megsemmisítette, míg Lótot és családja többi tagját valószínűleg megvédte egy hegygerinc vagy valami hasonló dolog. A sumér Erraeposz szerint a pusztítás előidézői közül az egyik így esküdözött: „Az embereket megsemmisítem, a lelkük is csak pára lesz”. Amikor Hirosimára és Nagaszakira ledobták az atombombát, sokan megmenekültek, akiket valami eltakart az első robbanástól, míg a közelükben takarás nélkül állók egyszerűen elpárologtak. Ezalatt Ábrahám, aki több kilométerre a hegyekben volt, azt látta, hogy sűrű füstoszlop száll fel, mintha olvasztókemence füstje lenne. Valószínűleg az is a bombázás következménye volt, hogy a Holt-tenger déli partján kiöntött a víz, így aztán sós víz borította el a két várost, és a tenger déli részén, a Liszan-félszigetnél létrejött egy sekély rész. Ironikus módon talán éppen Marduk saját fia indította el az atomtámadást. Egy babilóniai szöveg így ír: „De amikor Marduk fia a partvidéken volt, a Gonosz Szél Segítője [Nergal] forrósággal égette meg a síkságot”. Régészeti leletek is bizonyítják, hogy valóban atomtámadásról volt szó; ezek szerint a városokhoz közeli települések Kr. e. 2040 körül hirtelen több évszázadra elnéptelenedtek, valamint a Holt-tengerhez közeli források vize még ma is káros mennyiségű radioaktív sugárzást bocsát ki. Szodoma és Gomorra elpusztításával egyidőben a Sínai űrkikötőt is lebombázták, minden bizonnyal azért, hogy ne kerülhessen Marduk kezére. Lehetséges, hogy más célpontokat is atomrakéta semmisített meg, ám ezekről nem készült feljegyzés, és még nem fedezték fel őket. Sitchin, Alford és mások szerint a Sínai-félszigeten történt detonáció természetellenes módon összeszabdalta a félszigetet. Ennek nyomait az űrből még mindig látni lehet, a környéken pedig rengeteg megperzselődött kő hever szétszóródva. „ Sínai-félsziget keleti részén többmillió megfeketedett kő található több tíz kilométeres sugarú körben. Kétségtelen, hogy ezek a kövek nem természetes módon feketedtek meg - írta Alford. - A fényképeken minden kétséget kizáróan látszik, hogy csak a külsejük fekete”. Az atomrobbanásoknak nem várt és tragikus utóhatásuk is volt. Radioaktív ciklon keletkezett, amely északkeleti irányban végigvonult Mezopotámián, kiirtva minden életet és véget vetve a sumér civilizációnak. A hagyományos történetírás szerint a hatalmas Sumér, ami körülbelül 6000 éve jelent meg hirtelen, ugyanolyan hirtelen el is tűnt, lakosságát pedig Babilónia és Asszíria szívta fel. A sumér szövegek ennél sokkal szörny űbb eseményekről árulkodnak.

435

A sumerológus Kramer által lefordított „siralmak” így panaszkodnak: „Az országra [Sumerra] olyan vész szakadt, ami eddig ismeretlen volt az ember előtt, amilyent eddig senki sem látott, s aminek senki sem tudott ellenállni. Az égből egy nagy vihar [...] A földet elpusztító szél [...] Gonosz szél, akár a rohanó áradat [...] Üvöltő vihar, amit perzselő forróság kísért [...] Nappal elfödte a fényes Nap fényét, éjjel nem világítottak a csillagok. [...] A rémült emberek alig tudtak levegőt venni; a gonosz szél fojtogatta őket, nem hagy nekik már egyetlen napot sem [...]. A szájakat vérrel töltötte meg, a fejek vérbe merültek. [...] Az arcokat elsápasztotta a Gonosz Szél. Elnéptelenedtek tőle a városok, elnéptelenedtek tőle a házak, kiürültek az istállók, kiürültek a juhaklok. [...] Sumér folyóiban keserű víz folyt tőle, megművelt földjein gyomot növelt, legelőin elszárította a növényeket [...]. így hát összes istene elhagyta Uruk városát; eltávoztak tőle, elrejtőztek a hegyekben, elmenekültek a messzi síkságokra”. A radioaktív poreső egyetlen hatalmas vihara megsemmisítette a Föld első nagy civilizációját, az emberek hullái pedig „halmokban hevertek”. Ekkor érnek véget a Sumerról és isteneiről írott részletes feljegyzések. Még évszázadoknak kell eltelnie, mielőtt Mezopotámiában újra felvirág-zik a civilizáció és az írott kultúra, és a nagy kataklizma emléke lassan homályos, rémálomszerű történetekké fakul. „Az derült tehát ki, hogy az eredeti mezopotámiai történeteket valódi történelmi feljegyzéseknek szánták - magyarázta Gardner. - Ezt a történelmet később átírták, hogy idegen vallási kultuszok, először a judaizmus, majd a kereszténység alapjául szolgáljon. Az eltorzított dogma, vagyis a frissen elfogadott történelem annyira különbözött az eredeti, első kézből származó szövegektől, hogy azokat 'mitológiának' bélyegezték”. Ez volt hát az Anunnaki nép nukleáris Armageddonja, ami elsöpörte többezer éves gyarmatukat, az Edent. Egy elmélet szerint az Anunnaki lények, tettük következményein megdöbbenve, egy elzárt területre vonultak vissza a Sínai-félszigeten, onnan pedig legtöbbjük hazatért, valószínűleg csupán egy kislétszámú felügyelő csapatot hagyva hátra. Emberi mértékkel mérve mindez nagyon régen, több mint 4000 éve történt. Az Anunnaki időszámítás szerint azonban ez alig több, mint egy év. Néhány kutató szerint lehetséges, hogy egy Anunnaki mentőcsapat már útban is van a Föld felé. Csak az idő döntheti el, hogy így van-e.

436

E korai holokauszt túlélőinek visszafejlődéssel, a barbárságba való visszasüllyedéssel kellett szembenézniük. Az életben maradt emberek az egyetlen lehetséges utat választották: megkezdték civilizációjuk újjáépítését, ami „isteneik” segítsége nélkül igencsak lassan ment. Ábrahám népével együtt délre vonult az elpusztított területről, ahol hibrid génjeinek köszönhetően százéves korában nemzette Izsákot. Izsák fia, Jákob később az Izrael nevet kapta, ami nemsokára egész népének neve is lett. Néhány vélemény szerint az Izrael név valójában az egyiptomi istenek, OzirISZ és RA, valamint a mezopotámiai isten, EL nevéből van összerakva. Az izraeliták körülbelül harmincöt nemzedéke adta tovább szájhagyomány útján a fent leírt eseményeket, amíg végül héberül írásban is megörökítették. Ami ezután történt, az már, ahogy mondani szokás, történelem.

MEGJEGYZÉSEK

Külön ki kell emelni, hogy az eddig leírtak csupán a jéghegy csúcsát jelentik. A ma rendelkezésünkre álló információmennyiség - mind régészeti leletek, mind ékírásos táblák formájában -, amely ezt a hihetetlen és nagy horderejű következményekkel járó történetet alátámasztja, hatalmas. Ennek ellenére a tárgyat tanulmányozó szerzők és kutatók egyike sem érzi úgy, hogy minden adat a rendelkezésünkre áll. Dr. Horn valószínűleg nagyon sokuk nevében beszélt, amikor ezt mondta: „Még egyszer világossá kell tennünk: nem hisszük, hogy minden ősi sumér és egyéb mezopotámiai történet tökéletesen igaz és elfogadható történelemként. Ezeket a történeteket évezredekig adták tovább szóban és írásban, amíg hozzánk eljutottak, így bizonyos, hogy valamelyest eltorzultak - sőt az is könnyen lehetséges, hogy egyes esetekben maguk az Anunnaki lények is szándékosan torzítottak rajtuk. De úgy gondolom, ezek az ősi történetek olyan közel vannak az igazsághoz, amilyen közel csak juthatunk hozzá a mai helyzetben [...]”. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a fent előadott történet olyan sumér szövegekben van többé-kevésbé leírva, amelyek a Bibliánál legalább kétezer évvel korábban keletkeztek, de csupán az elmúlt 150 évben találtak rájuk.

437

Gondoljunk csak bele, hogy a mai események milyennek fognak majd tűnni kétezer év múlva: a Föld legnagyobb országa a legkisebb és leggyengébb államok közül bombáz néhányat, és senki sem tudja, hogy pontosan miért, bolygónk lakosságának egy része éhezik, míg máshol azért fizetnek a gazdáknak, hogy ne termeljenek, a technofilok otthon ülnek és számítógépes golfot játszanak az igazi helyett, a rendőrség pedig olyanokat tartóztat le, akik egyszerűen csak egy hallucinogén növényt akarnak a szervezetükbe juttatni. A jövőben talán ezeket is csak fantasztikus mítoszoknak fogják tartani, és egy kézlegyintéssel elintézik. Ha azonban valaki az igazságot keresi, mégsem intézheti el ilyen könnyen a sumér leírásokat, amelyek oly sok mindenben tökéletesen pontosnak bizonyultak. Ugyanígy nem hagyhatjuk figyelmen kívül az összeesküvőknek a kormányzat, az üzleti világ és a média fölött gyakorolt hatalmára vonatkozó perdöntő bizonyítékokat. Meglepő, hogy egyáltalán ilyen sok információ áll rendelkezésünkre. Sitchin csodálatát fejezte ki a számtalan elfeledett ember iránt, akik tudatosan vagy sem, de épségben megőrizték az ősi tudást. „Ha belegondolunk, hogy ezek az ősi szövegek hosszú évezredekre visszanyúló időből származtak le ránk, csak csodálatot érezhetünk a régi írnokok iránt, akik feljegyezték, lemásolták és lefordították őket. Persze valószínűleg gyakran nem is tudták pontosan, hogy ez vagy az a kifejezés vagy szakszó eredetileg mit jelentett, de mindig ragaszkodtak a hagyományhoz, ami a lemásolt szövegek lehető legaprólékosabb és legprecízebb visszaadását követelte meg” - ismerte el. Rámutatott a leírások belső következetességére is: „ sumerok nem tettek könnyedén olyan kijelentéseket, hogy az első földi településeket másik bolygóról érkező asztronauták hozták létre. Bármelyik szöveg beszél is a kezdetekről, mindegyik így kezdi: 432 000 évvel az Özönvíz előtt a DIN.GIR, avagy 'Az Égi Szekerek Kísérőfényei' [az angol fordítás szerint: 'A Rakétahajók Igazai' - a ford. megj.] lejöttek a Földre a saját bolygójukról”. Bármilyen idegenül hangzanak is egyesek számára e nézetek, manapság sokan erősen bíznak benne, hogy a közeli jövőben ez a történelemfelfogás népszerű és elterjedt lesz, s végül szemináriumokon, egyetemeken és tudományos intézményekben fogják tanulmányozni és tanítani. A csillagászatban, az antropológiában, a régészetben és az egyiptológiában történt áttörések eddig mind Sitchin és társai nézeteit erősítették meg. Mindez természetesen nem azt akarja jelenteni, hogy nem létezik egy egyetemes teremtőerő, az Isten, minden energia és anyag abszolút Egysé-

438

ge. Akik találkoztak már ufókkal vagy akiket ufók elraboltak, egybehangzóan állítják, hogy még a „földönkívüliek” is tudatában vannak valamilyen Felsőbb Lény létezésének. Az összes titkos társaság titokban őrizgette - s őrzi ma is - a tudást erről az egyetlen Istenről, aki az embert teremtő Anunnaki fajt is megteremtette, valamint őrzi azt a bizonyosságot, hogy az életnek nem csak anyagi oldala van. Az egész kérdéskörnek kétségtelenül van metafizikai, szellemi oldala is, de annak tárgyalása már nem erre a könyvre tartozik. A teremtésnek és az emberi faj eredetének sumér magyarázata lenyűgöző. Nemcsak önmagában alkot egységes egészet, de a világ minden tájáról származó bizonyítékok is kellően megerősítik. Ezenkívül hihető magyarázattal szolgál a Földön tapasztalható meglepő szabálytalanságokra és titkokra. Egyszerűen több értelme van, mint a tudomány sok eddigi próbálkozásának arra, hogy ezeket megmagyarázza. Így tehát elérkeztünk a Titkok Titkához, a misztikus iskolák és a titkos társaságok által évezredeken keresztül továbbadott rejtett tudáshoz: nemcsak hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben, de megteremtésünkben minden bizonnyal szerepet játszottak a nem emberi értelmes lények. Jelen szerző „Idegen tervek” (Alien Agenda, HarperCollins, 1997) című munkája kimerítően tárgyalja az ufójelenségeket és azok kapcsolatát a modern kor kormányaival és a titkos társaságokkal. Az a gondolat, hogy az őskorban fejlett kultúrák léteztek, egyáltalán nem új. 1882ben, amikor a földönkívüli lények létezéséről semmi nem volt tudható és senki nem is hitt bennük, Ignatus Donnelly „Atlantisz, az Özönvíz előtti világ” (Atlantis: The Antediluvian World) című könyvében arról írt, hogy az ősi mítoszok istenei és istennői valójában Atlantisz királyai és királynői voltak, Atlantisz pedig egy olyan özönvíz előtti, fejlett technikával rendelkező civilizáció, amelyből minden más kultúra származik. Frederick Soddy angol vegyész, aki az izotópos kormeghatározási módszer kidolgozásáért Nobel-díjat kapott, 1909-ben ezt írta: „Hiszek benne, hogy a múltban léteztek olyan kultúrák, amelyek ismerték az atomenergiát, és azért pusztultak el végleg, mert rosszul használták”. Erich von Daniken svájci író rengeteg kemény kritikát kapott a hagyományos nézeteket valló tudósoktól és teológusoktól, ennek ellenére az 1970 óta sorozatban írt, korai földönkívüli látogatókról vagy ősi asztronautákról szóló könyvei hihetetlen népszerűséget értek el. A régészet és az antropológia által azóta tett felfedezések csak megerősítették Daniken el-

439

méleteit. 1998-ban így írt: „Ahogy a földönkívüliek óriás űr-anyahajója belépett naprendszerünkbe, a fedélzetén tartózkodók [...] a különböző életformák gazdag változatosságára bukkantak, köztük a mi primitív őseinkre. [...] így a földönkívüliek fogtak ezek közül egyet és módosították a génjeit - ami ma már egyáltalán nem elképzelhetetlen dolog”. Egyes szerzők, például Charles Fort, William Bramley, David Icke és R. A. Boulay szerint az emberiség alig több, mint idegen urak által irányított állatcsorda. „Úgy tűnik, az emberiség csak egy szolgafaj, amely egy kis galaxis eldugott bolygóján tengődik - jelentette ki Bramley 1989-ben. - Az emberi fajt egy földönkívüli civilizáció egykor munkaerőként használta fel, és még ma is a tulajdonának tekinti, teljes joggal. Hogy meg is tartsa tulajdonában, s hogy a Földet mintegy börtönként tartsa fenn, ez a másik civilizáció (a „Börtönőrök”) végeérhetetlen ellentéteket szított az emberi lények között, elősegítette szellemi hanyatlásukat, és biztosította, hogy a Földön az embernek szüntelen és kegyetlen fizikai nehézségekkel kelljen megküzdenie. Már évezredek óta ez a helyzet, és ma sincs másképp”. „Összefoglalásként elmondhatjuk - írta Icke 1999-ben -, hogy egy kevert vérvonalú [gyíkféle és ember kereszteződésével létrejött 'királyi'] faj lakott az őskorban a KözelKeleten, és az azóta eltelt évezredek alatt az egész bolygóra kiterjesztette uralmát [...] olyan intézményeket (például vallásokat) hozva létre, amelyek értelmileg és érzelmileg gúzsba kötik a tömegeket, és háborúkba sodorják őket”. Boulay véleménye szerint „évezredek óta arra kondicionálják az emberiséget, hogy tagadja le valódi származását, mi pedig csillapítószerként az amnézia egy kényelmes formáját fejlesztettük ki. Elfogadtuk a saját befolyását újra meg újra gondosan átörökítő papság és tudományos közösség történelemmagyarázatát”. Charles Fort újságíró 1941-ben erre a következtetésre jutott: „Szerintem mi valaminek a tulajdona vagyunk. Azt hiszem, valamihez tartozunk; valamikor régen a Föld senkiföldje volt, aztán más világokból valakik megérkeztek és gyarmatosították, harcoltak egymással a birtoklásáért, és most valaminek a tulajdonában van [...]”. Alan F. Alford eltöprengett, hogy vajon a régi istenek hogyan próbálhatják meg ma is fenntartani uralmukat. „Bárki felbukkanhat, és azt állíthatja magáról, hogy ő Jézus vagy Jahve - írta. - Épp ezért nem lenne sok haszna, ha az istenek közvetlenül a népnek jelentenék ki magukat. Visszatérésük hírét csak azokkal tudatnák, akiknek ez valóban hasznos informá-

440

ció, és csak néhány magasrangú vezető találkozhatna velük. Úgy tűnne, hogy az élet a szokott mederben folyik tovább, ám változás történne a politikában. Jelenlétüket tehát megmagyarázhatatlan eseményekben, a kormányzati politika megváltozásában, értelmetlen háborúkban lehet felfedezni, valamint talán a megnövekedett kormányzati titoktartásban”. Más szerzők, így például a szabadkőműves Hall és Mackey, valamint a keresztény Webster szintén Mezopotámiát jelölték meg a titkos tudás forrásaként, de az emberi és nem emberi lények közti választóvonalat a fény és a sötétség metafizikus küzdelmeként értelmezték. Webster az 1920-as években feltette a kérdést: „Hogyan is lehetne a világban működő Okkult Hatalom létezését figyelmen kívül hagyni? A rombolás gyakorlati munkáját világuralomra törő emberek, szekták vagy emberfajták végezték el, de a mögöttük álló hajtóerő a sötétség valóságos hatalma, amely örök küzdelemben áll a fénynyel”. Mackey megállapította, hogy az ősi tudás „két nagy vallási igazságot” foglalt magában: Isten egylényegűségét és a lélek halhatatlanságát. Rámutatott, hogy régi szabadkőműves „Alkotmányok” ezt a rejtett tudást vagy „tudományt, ahogy mindig nevezik, Lámechtől [Noé vízözön előtti apjától] Nimródig [a legendás sumér vezérig] vezették le, aki Bábel tornyának építésekor 'meglelte', vagyis feltalálta a Kőművességet, tőle pedig Euklidész görög matematikusig, aki azt Egyiptomban megalapította, ahonnan az izraeliták Júdeába vitték, ahol viszont a Templom építésénél David és Salamon alapította meg [...] eljutott Franciaországba [...] Franciaországból pedig Angliába vitték [...]”. Hall szerint ezzel a tudással „át lehet lépni az igazat a hamistól, a szellemit az anyagitól, és az örökkévalót a mulandótól elválasztó vonalon”. Szerinte az ősi tudást az emberek „elődeiktől, a Kígyókirályoktól kapták, akik a Földet uralták. Ezek a Kígyókirályok alapították meg a misztikus iskolákat [...] és az ősi okkultizmus más formáit”. A tudást birtokló, vérvonala és gondolkodásmódja révén a régmúltba visszanyúló elit hihetetlen mértékű ősi hatalma az, amely az emberi képességek teljes kibontakoztatására tett összes jelentős kísérletet megpróbálta elbitorolni vagy ellenőrzése alá vonni, már jóval a kereszténység megjelenése előtti időtől fogva egészen a New Ageig. Mivel egyértelműen bebizonyosodott, hogy ez a tudás (vagy világnézet) még mindig szigorúan el van zárva a titkos társaságok belső szentélyébe, úgy tűnik, csak három lehetőség áll fenn. Az első az, hogy a kis létszámú belső elit megpróbálja még jobban megnövelni vagyonát és hatalmát, hogy kapcsolatba lép-

441

hessen ősi teremtőinkkel (a nem emberi értelmes lényekkel). A második az, hogy már kapcsolatba is léptek velük, és jelenleg e nem emberi lények segítik vagy irányítják őket. A harmadik pedig az, hogy ők maguk az ősi teremtők, az Anunnaki, a Kígyókirályok. Ha az emberiség történelmének sumér változata igaz, akkor lehetséges, hogy az Anunnaki lények még mindig itt vannak, fejlett technikájuk segítségével különféleképpen álcázva magukat. Végül is, míg Szodoma és Gomorra elpusztítása a mi időszámításunk szerint már több mint négyezer éve történt, Anunnaki mércével mérve alig több, mint egy év telt el azóta. Akármi is az igazság, mindenképpen óvakodnunk kell az olyan vezetőktől, akik akár erőszak, akár befolyásolás, akár csalás segítségével egész néptömegeket akarna olyan irányba mozdítani, amerre azok nem akarnak menni, és amely nem is mindenki számára előnyös. Tudomásul kell vennünk, hogy bár sok „vezető” nem foglal el kormányzati pozíciót, mégis sokkal nagyobb hatalma lehet életünk felett, mint egy szürke hivatalnoknak, mert rendkívüli módon tudja befolyásolni mindazt, amit látunk és hallunk. A múltban a háborúkat és a vallást sikeresen használták fel irányító mechanizmusként. Mostanában viszont, amikor a nukleáris fegyverek kizárják a nagyarányú háborúkat, a vallási intézmények napja pedig leáldozóban van, a gazdaság, vagyis a pénz hatalma lett a titkos társaságok belső elitjének eszköze a tömegek kézben tartására. A rossz hír az, hogy ami ebben a könyvben le van írva, annak a nagy része igaz. A jó hír az, hogy az Olvasó mindezt elolvashatta, ami azt jelenti, hogy az emberi sors irányításáért évszázadok óta szőtt összeesküvés még nem győzedelmeskedett teljesen, bár már mindenhol látni a figyelmeztető jeleket. 1948-ban George Orwell még úgy írta le a jövőt, mint „egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos” [Szíjgyártó László fordítása]. Valóban ez lesz a jövőnk? Ahogy belépünk a harmadik évezredbe, úgy látjuk, hogy az új gondolatok, új nézetek és az új tudásanyag egyre növekvő sebességgel löknek minket előre. Azon vesszük észre magunkat, hogy e kétségtelenül rendkívüli korban világképünk és gondolkodásmódunk folyton a megértés újabb és újabb útjaira tér. Egyedül 1999 első pár hónapjában is számos olyan programot láthatott az amerikai televíziók közönsége, amelyek kormányzati összeesküvésekről, ufókról, velünk kapcsolatba lépő földönkívüliekről, a nagy piramis-

442

ban felfedezett új termekről és alagutakról, vagy épp a fejlett őskori civilizáció egyre bizonyosabb lehetőségéről szóltak, és még további titkok feltárását ígérték. Sokan inkább elfordulnak és abban reménykednek, hogy nem kell szembenézniük azokkal a látókörüket szélesítő kérdésekkel, amiket ez az újfajta tudás felvet. Az ember hajlamos elkerülni az olyan tévéműsorokat és könyveket, amik esetleg felforgathatnák hagyományos gondolkodásmódját. De ez nem használ. Hallhatunk róluk a munkahelyi beszélgetéseken, a rádió beszélgetős műsoraiban, és a téma egyszer-egyszer röviden még a véleményformáló médiában is felbukkan. A valamikor tiltott témák ma már közhelyek. Mit tegyünk hát ebben a világban, amely olyan szegény szellemiekben és olyan gazdag anyagiakban? A tudás valóban hatalom. Ideje, hogy azok, akik igazi szabadságra vágynak, erőt vegyenek magukon, és felvegyék a harcot azon hatalmak ellen, akik félelmet és széthúzást keltve akarnak uralkodni. Ez nem feltétlenül jelent erőszakos lépéseket. Egyszerű, apró lépéseket is lehet tenni, például úgy, hogy nem vesszük meg az új sportkocsit, nem használunk egy hitelkártyánál többet, nem veszünk fel második jelzálogkölcsönt, TV-nézés helyett inkább egy jó könyvet olvasunk, a templomban vagy a zsinagógában kérdéseket teszünk fel és őszintén megmondjuk a véleményünket, elmegyünk az iskolaszék és a városi tanács üléseire, a legkevesebb pénzzel rendelkező jelöltre szavazunk, beszerezzük az összes információt az Amerikában működő Tájékozott Bíróságokért mozgalomról, és ha kell, fel is használjuk - röviden: úgy, hogy felelősséget vállalunk saját tetteinkért. A Lottó (az engedélyezett állami szerencsejáték) mindenütt látható hirdetésével ellentétben semmit sem adnak ingyen. Ha valaki feladja egyéni lehetőségeit és hatáskörét a kényelem és biztonság reményében, az, mint bebizonyosodott, csakis zsarnoksághoz vezethet. Eljött az ideje, hogy kiderüljön az igazság - múltunkról és jelenünkről, arról, hogy valójában ki parancsol nekünk, és arról, hogy mit is művelnek ezzel a bolygóval a haladás és a haszon nevében. Annyira kell szeretnünk országunkat, hogy túl tudjuk tenni magunkat a sovinizmuson és a jól csengő frázisokon, s így kendőzetlenül szemlélhessük az ország kormányában és uralkodó rétegében tapasztalhatózüllöttijesztő séget és korrupciót. Ezeket az igazságokat mindenkinek meg kell tudnia, nem csak a titkos társaságok manipuláló elitjének. A titkolózás ideje lejárt.

443

Ne várjunk arra, hogy a nagyvállalatok ellenőrzése alatt álló média tájékoztasson bennünket és magyarázza meg a híreket. Olvassunk el és hallgassunk meg mindent, ami a kezünk ügyébe kerül, és keressünk alternatív információforrásokat - az interneten, dokumentumfilmekben, régi könyvtári könyvekben és az átlagostól eltérő könyvesboltokban. Olvassunk el és nézzünk meg olyan dolgokat is, amiket egyébként nem szoktunk. Aztán csendben gondolkozzunk el. Használjuk azt az Istentől kapott szuperszámítógépet, amit úgy hívunk: az agyunk. Talán még ennél is fontosabb, hogy érezzük meg, mi a helyes, érezzük a szívünkben, a lelkünkben, legbelső énünkben. És ne feledjük el, hogy egy végső nagy titok még létezik, és ez a nagyközönség kezében van. Méghozzá az, hogy mi többen vagyunk, mint ők. És mi napról napra többet tudunk. Ez a tudás egyéni kezdeményezés eredménye, nem kormányzati bizottságoktól meg úgynevezett „szakértőktől” származik. Aki igazán szabad akar lenni, annak először kutatnia kell az igazságot, fizetett szakértők, akadémikus sznobok, médianagyokosok, papok, guruk vagy kormányzati vezetők segítsége nélkül, hiszen nekik mind megvan a saját céljuk, amit rajtunk keresztül is el akarnak érni. Az igazi újítók, mint Thomas Edison, Alexander Graham Bell vagy Bill Gates, nem hagyták, hogy a hagyományos gondolkodásmód megkösse a kezüket. Akárcsak ők és sok más hozzájuk hasonló ember, minden egyes egyén a saját sorsának alakítója. Mindannyian alkotó erővel rendelkező lények vagyunk, és a lehető legjobb világot szeretnénk megalkotni a magunk számára. Csakhogy ez lehetetlen, ha az alkotó folyamat alapja hiányos vagy téves információ, amelynek a mögöttes célja a félelem és széthúzás keltése. Manapság több ember vágyik őszintén a békére és a testvéri szeretetre, mint eddig bármikor. Sajnos azok, akik hatalomra és mások fölötti befolyásra törnek, általában el is érik azt. És meg is akarják tartani. Ám a nyers erőszak ideje lejárt. Ma már csak a félrevezetés és titkolózás segítségével tudják a hatmilliárd főnyi emberiséget uralmuk alatt tartani. Ha az ember már megtalálta szívében az igazságot, meg is kell osztania másokkal, hogy fel lehessen végre lebbenteni a titkolózás függönyét, amely segít fenntartani a tudatlanság, félelem és zűrzavar légkörét, és az emberi tolerancia és összetartozás szellemét kell helyette meghonosítani. Ahogy János evangéliuma (8,32) írja: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket”.

444

FORRÁSOK Ha valamely információhoz nem tartozik idézet, akkor az megtalálható a hagyományos történelemkönyvekben és enciklopédiákban.

BEVEZETŐ MIT NEVEZÜNK ÖSSZEESKÜVÉSNEK? Brzezinski Says Critics are Irked by his Accuracy 13 Brzezinskit idézi Hedrick P. Smith, The New York Times,1981. január 18., („Brzezinski: A kritikusokat idegesíti a pontosságom”), L3. o. Architects of Fear: Conspiracy Theories 13 „jobboldali szélsőségesek erőltetik”: George Johnson, and Paranoia in American Politics(„A félelem építészei: összeesküvés-elméletek és paranoia az amerikai politikában”), Los Angeles: Jeremy P. Tarcher, Inc., 1983, 21-22. o. Fifty Greatest 14 „ történelem 'Disney-féle változata'„: Jonathan Vankin és John Whalen, Conspiracies of All Time („Minden idők ötven legnagyobb összeesküvése”), New York: Citadel Press, 1995, xii. o. 14 a hivatalostól eltérő történelmi bizonyítékok megtámadása és visszautasítása: Anthony C. Sutton,America's Secret Establishment: An Introduction to the Order of Skull & Bones („Amerika titkos irányítói: bevezetés a Halálfejes Rend rejtelmeibe”), Billings, Minnesota: Liberty House Press, 1986, 1. o. The Creature from Jekyll Island(„A Jekyll14 a Tragédia és reménybetiltása: G. Edward Griffin, szigeti szörnyeteg”), Westlake Village, California: American Media, 1994, 269. o. Martin Bormann: Nazi In Exile („Martin Bormann, avagy 15 a francia kiadót idézi Paul Manning, egy náci száműzetésben”), Secaucus, New Jersey: Lyle Stuart Inc., 1981, 271. o. 15 Webb Hubbell:Friends in High Places(„Magas beosztású barátok”), New York: William Morrow and Company, Inc., 1997, 282. o. 16 dr. Steven Greer: The Art Bell Coast-to-Coast Radio Show [rádióinterjú], 1998. január 5-6. Conspiracy Theory Poll(„Felmérés az összeesküvés-elméletekről”), 16 közvéleménykutatás: Nexus,1998. október-novemberi szám, 7-8. o. Conspiracies, Crimes and Cover-ups: Political 17 „ hatalom jelen van...”: Jonathan Vankin, Manipulation and Mind Control in America(„Összeesküvések, bűntények és eltussolások: politikai manipuláció és agymosás Amerikában”), New York: Paragon House Publishers, 1992,252. o. None Dare Call It Conspiracy(„Ki meri ráfogni, 17 nem egybeesés és nem ostobaság: Gary Allen, hogy összeesküvés?”), Seal Beach, California: Concord Press, 1971, 8. o. 18 „pluralisztikus” szemléletmód: Johnson, 12. o. 18 megmagyarázhatóvá teszik félelmeiket és gyűlöletüket: uo. 18 „meglepően hasonló világnézetek”: Johnson, 23. o.

KEVESEK URALMA The Irony of 18 az elitek kormányozzák Amerikát: Thomas R. Dye és L. Harmon Zeigler, Democracy: An Uncommon Introduction to American Politics („A demokrácia iróniája: nem közönséges bevezetés az amerikai politikába”), Belmont, California: Duxbury Press, 1975, 1. o.

446

Secrets of the Temple: How the Federal Reserve Runs the 19 csupán kettő százalék: William Greider, Country („A Templom titkai, avagy hogyan irányítja a Fed az országot”), New York: Simon & Schuster, 1987, 39. o. Inequality: Still on the Rise(„Még 19 az USA statisztikai hivatalát idézi: szerkesztőségi vezércikk, U.S. News & World Report,1996. július 6., 15. o. mindig nő az egyenlőtlenség”), Votingpocketbook issues 19 „kétrétegű társadalom”: Mortimer B. Zuckerman, („A pénzünkről szavazunk”),U.S. News & World Report,1998. november 9., 84. o. The Unseen Hand: An Introduction to the 20 Walter Rathenaut idézi A. Ralph Epperson, Conspiratorial View of History(„A láthatatlan kéz - Bevezetés a történelem összeesküvésközpontú szemléletébe”), Tucson, Arizona: Publius Press, 1985, 8. o. The Founding Father(„Az alapító atya”), New York: New 21 „ötven ember”: Richard J. Whalen, American Library, 1964, 182. o. The People's 21 „ hadi és ipari komplexum”: David Wallechinsky és Irving Wallace (szerk.), Almanac („Népi kalendárium”), New York: Doubleday & Company, Inc., 1975, 464. o.

A KEVESEK NÉZŐPONTJA Secret Societies and Subversive Movements 21 Benjamin Disraelit idézi Nesta H. Webster, („Titkos társaságok és felforgató mozgalmak”), Palmdale, California: Omni Publications, az 1924-es eredeti reprint kiadása, iv. o. The New Freedom(„Újfajta szabad22 „egy hatalom, amely oly szervezett...”: Woodrow Wilson, ság”), New York: Doubleday, 1914, 13-14. o. The Shadows of Power: The Council on Foreign Relations and the 22 Frankfurtert idézi James Perloff, American Decline(„A hatalom árnyékos oldalán: a Külkapcsolatok Tanácsa és Amerika hanyatlása”), Appleton, Wisconsin: Western Islands, 1988, 3. o. 22 Roosevelt levele House-hoz: Elliot F.D.R. His Personal Letters 1928-1945 Roosevelt, szerk., („F. D. Roosevelt magánlevelei 19281945”), I. kötet, New York: Duell, Sloan & Pearce, 1950, 371-73. o. The Conservators(„A megőrzők”), New York: Arbor 22 egy tucat szervezet: Elliot Roosevelt, House, 1983, 320. o. Hylan Takes Stand on National Issues 22 John F. Hylant idézi: („Hylan nemzeti ügyekben foglal állást”), The New York Times,1922. március 27., 3. o. The Secret Team: The CIA and Its Allies in Control of the 22 „Titkos Csapat”: L. Fletcher Prouty, United States and the World („A Titkos Csapat - A CIA és társai irányítják az Egyesült Államokat és a világot”), Englewood Cliffs, New Jersey: Prentice-Hall, Inc., 1973, 2-3. o. 23 „Ezt a gépezetet...”: Prouty, 424. o. Critical Path 23 az USA-t nem az ún. „demokratikus” kormány irányítja: R. Buckminster Fuller, („Veszélyes ösvény”), New York: St. Martin's Press, 1981, 117. o. 23 Franklin D. Rooseveltet idézi Epperson (1985), 7. o. 23 James Forrestalt idézi Epperson (1985), 305. o. The Death of James Forrestal 24 Forrestal kijelentése Koreáról: Cornell Simpson, („James Forrestal halála”), Los Angeles: Western Islands, 1966, 5. o. 24 McCarthyt idézi Epperson (1985), 311. o. The Invisible Government(„A látha25 a veszély nem csökkent: David Wise és Thomas B. Ross, tatlan kormány”), New York: Vintage Books, 1974, ix. o.

447

ELSŐ RÉSZ

MODERN TITKOS TÁRSASÁGOK 31 a Clinton-kormány tagjai: A Trilaterális Bizottság tagjainak listája (1998. március 1.); id. Who's Who ofthe Elite(„Ki kicsoda az elitben?”), San Marcos, Texas: RIE, Robert Gaylon Ross, 1995, 19-97. o. Insiders Call the Shots(„A benn31 Clinton a Tanácshoz sietett támogatásért: John F. McManus, The New American,1998. október 12., 44. o. fentesek adják fel a labdákat”), A TRILATERÁLIS BIZOTTSÁG America and Europe(„Amerika és Európa”), 32 „Kezdetnek megfelelne...”: Zbigniew Brzezinski, Foreign Affairs, 1970. októberi szám, 29. o. Between Two Ages: America's Role in The Technetronic 33 a technika hatásai: Zbigniew Brzezinski, Era („Két kor között, avagy Amerika szerepe az elektrotechnika korszakában”), New York: Viking Press, 1970, 9. o. 33 a nemzeti szuverenitás korlátozása: uo., 296. o. 33 „...sokkal inkább megvalósítható”: uo., 308. o. 33 „...az ész győzelme a hit felett”: uo., 72. o. The Global Manipulators 33 Bilderberg-találkozó Knokke-Heistben: Robert Eringer, („Globális manipulátorok”), Bristol, Nagy-Britannia: Pentacle Books, 1980, 56. o. 33-34 alapító tagok: uo. Trialogue: A Bulletin of North American, 34 „elősegítsék a ... szorosabb együttműködést”: European, Japanese Affairs(„Az észak-amerikai, európai és japán ügyek közlönye”), 16. szám (1977-78 tél), 12. o. 34 százhúszezer dollár: A Rockefeller Brothers Fund, Inc. éves jelentése, 1977, 36. o. 35 egyenesen a Bizottságtól származó „titkok”: Eringer, 60. o. The People's 35 a megoldást a vezetőkben látják: David Wallechinsky és Irving Wallace (szerk.), Almanac #3(„Népi kalendárium, 3. szám”), New York: Bantam Books, 1981, 93. o. 35 Huntington és a Szövetségi Válságkezelő Ügynökség: Epperson (1985), 411-12. o. 35-36 Cooper, Sawhill és Bergsten: Eringer, 61. o. 36 „Árnyékkormány”: uo. 36 „ Trilaterális Bizottság csápjai...”: Wallechinsky és Wallace (1981), 92. o. 36 a trilateralisták We've Been Asked, Trilateral Commission: How nem titkolóznak: szerkesztőségi vezércikk, Influential? („Olvasóink kérdezték: mennyire befolyásos a Trilaterális Bizottság?”), U.S. News & World Report,1978. május 22., 74-75. o. Trilaterals Cher Washington 36 kitartó ügyeskedés: Anthony C. Sutton és Patrick M. Wood, („Trilateralisták Washington felett”), Scottsdale, Arizona: The August Corp., 1979,1. o. The Trilateralists are coming! The 37 „Egy dolog azonban nyugtalanító...”: William Greider, Trilateralists are coming!(„Jönnek a trilateralisták! Jönnek a trilateralisták!”), Dallas Times Herald, 1977. február 3. 37 „Ha valaki megpróbálná kiszámítani...”: Sutton és Wood, 2-3. o. 38 „legnyilvánvalóbb előidézője...”: uo., Előszó. With No Apologies(„Nem mentegető38 a világot átfogó gazdasági hatalom: Barry M. Goldwater, zöm”), New York: William Morrow, 1979, 280. o.

448

Foolish Attacks on False Issues 38 „felelősen gondolkodó magánszemélyek”: David Rockefeller, Wall Street Journal,1980. április 30. („Mondvacsinált ügyek, buta támadások”), Who's running foreign policy, 39 Brzezinski a saját politikáját folytatja: Nicholas von Hoffman, anyhow?(„Végül is ki irányítja a külpolitikát?”),Fort Worth Star-Telegram,1980. október 21. 39 „félelmetes bűnszövetkezet”: uo. 40 Reagan elfogadja George Busht: Ronald Reagan beszéde a republikánus közgyűlés előtt, Congressional Quarterly Weehly Reports, July-September, 1980 („Kongresszusi Negyedéves Közlöny - Heti beszámoló, 1980. július-szeptember”), 38. kötet, 29. szám (1980. július 19.), 2062. o. 40 Reagan átmeneti kormánya: Epperson (1985), 247. o. 41 a Trilaterális Bizottság egy „kommandós alakulat”: Sutton és Wood, 2. o. Dark Majesty(„Sötét hatalom”), Austin, Texas: 41 a „Titkos Testvériség” irányítja: Texe Marrs, Living Truth Publishers, 1992, 28. o. 41 Rockefeller legújabb nemzetközi érdekcsoportja: Goldwater, 280. o. Trilateralists get invited to White 42 „Nos, találják ki, kik érkeznek hamarosan a Fehér Házba?”: House („A trilaterálisokat meghívták a Fehér Házba”), Dallas Times Herald,a Washington Post híradása alapján, 1981. március 18.

A KÜLKAPCSOLATOK TANÁCSA 42 „ Vizsgálócsoport”: Perloff, 32. o. 43 második cikkely: Epperson (1985), 196. o. The Council on Foreign Relations-Is It a Club? 44 a Tanács a szovjet sajtóban: J. Anthony Lucas, Seminar? Presidium? Tnvisible Government'? („A Külkapcsolatok Tanácsa - klub, konferencia, The New York Times Magazine, vezetői találkozó, avagy láthatatlan kormány?”), 1971. november 21., 123. o. Letter from the Chairman(„Levél az Elnöktől”), 44 „ New York-i liberális elit”: Peter G. Peterson, Councilon Foreign Relations 1997AnnualReport („A Külkapcsolatok Tanácsának 1997-es éves jelentése”), 6. o. 45 a Tanács korai tisztségviselői: Perloff, 38. o. 45 a Tanács pénzügyi támogatói: Epperson (1985), 196-97. o. 46 Lucas a „globalista tevékenységiről: Lucas, 125. o. Council on Foreign Relations 1997 Annual Report 46 az 1997-es állásfoglalás forrása: („A Külkapcsolatok Tanácsának 1997-es éves jelentése”), 5. o. With No Apologies(„Nem mentegetőzöm”), New 46 Chester Wardot idézi Barry M. Goldwater, York: William Morrow and Company, 1979, 278. o. 46 „sokkal finomabb csatornákon keresztül...”: Lucas, 34. o. 46 „ nemzetközi bankvilág irányításának monopóliumát...”: Epperson (1985), 197. o. 47 „Amikor a Tanács vezető tagjai elhatározzák...”: Phyllis Schlafly és Chester Kissinger Ward, on the Couch(„Kissinger a pamlagon”), New Rochelle, New York: Arlington House, 1975, 151. The New Encyclopaedia Britannica, o. 47 aForeign Affairs véleményéből kormányzati politika lesz: 4. köt., 877. o. 47 „ Tanácsmaga a keleti-parti elit”: Alvin Moscow,The Rockefeller Inheritance(„A Rockefellerek öröksége”), Garden City, New York: Doubleday & Company, Inc., 1977, 225. o. 48 John Kenneth Galbraith-et idézi Lucas, 129. o. 48 Morganék szerepét átveszik a Rockefellerek: Griffin, 302. o. 48 „ történelmi feljegyzések egyértelműek”: Perloff, 7. o. 449

48 „saját tulajdonukat”: Wallechinsky és Wallace (1981), 87. o. The CIA and the Cult of 49 a CIA első számú támogatója: Victor Marchetti és John D. Marks, Intelligence („A CIA és a titkosszolgálatok kultusza”), New York: Dell Publishing Co., 1974, 267. o. 49 „...felhívtuk New Yorkot”: uo. 49 Kissinger és Nelson Rockefeller: Moscow, 172-73. o. 49 ötvenezer dollár ajándékba: uo., 371. o. 49 segítségére volt a könyv megírásában: uo., 226. o.; Wallenchinsky és Wallace (1981), 87. o. Everything Is Under 50 „ Tanácsnak csak háromezerkétszáz tagja van”: Robert Anton Wilson, Control: Conspiracies, Cults and Cover-ups („Mindent ellenőrzünk, avagy összeesküvések, szekták és eltussolások”), New York: Harper-Perennial, 1998, 129. o. 50 „egy fikarcnyi különbség sem volt”: Allen, 123. o. 50 „meg kell törniük a pártokon belüli belső irányítást”: uo., 130. o. 51 „...az apokalipszis szélére sodorta a világot”: Perloff, 220. o. A BILDERBERG-CSOPORT .and the truth shall set you free 52 Harold Wilson: David Icke,.. („.. .és az igazság szabaddá tesz benneteket”), Cambridge, Nagy-Britannia: Bridge of Love Publications, 1995, 369. o. 52 az első The Illuminoids („Az illuminoidok”), New York: Pocket Books, amerikai találkozó: Neal Wilgus, 1978, 126. o. Clinton to Attend Meeting in Germany 52 Clinton a Bilderberg-csoport vendége: („Clinton részt Arkansas Democrat Gazette, vesz a németországi találkozón”), 1991. június 4. 52 Hillary Clinton a Bilderberg Tracked to Scotland Bilderbergnél: ifj. James P. Tucker, („A Bilderberg-csoport nyomai The Spotlight,1998. május 18., 4. o. Skóciába vezetnek”), 52Retinger és barátai: Eringer, 16-22. o. The Agency: The Rise and Decline of the CIA 53Donovan, az „anglofil”: John Ranelagh, („Az Ügynökség, avagy a CIA felemelkedése és bukása”), New York: Simon & Schuster, 1987, 231. o. 53 Jackson, a „különleges tanácsadó” Bilderberg-tag volt: Vankin és Whalen, 254. o. 54 „nemhivatalos” Külkapcsolatok Tanácsa: Wilgus, 127. o. Conspiratons' Hierarchy: The Story of the 54 a konferenciát az MI6 szervezte: dr. John Coleman, Committee of 300(„Az összeesküvők hierarchiája, avagy a 300-ak Bizottságának története”), Carson City, Nevada: America West Publishers, 1992, 207. o. 54 „nemzetközi rend kifejlesztése”: uo., 22. o. TC, Bilderberg Set to Meet 54 „Célkitűzéseik...”: ifj. James P. Tucker, („A Trilaterális The Spotlight,1990. április 30., 7. o. Bizottság találkozik a Bilderberg-csoporttal”), 54 az Európai Közös Piac gondolata a Bilderberg-találkozókon született: Eringer, 26. o. Some U. S. Bilderbergers Break Silence 54 Jack Sheinkmant idézi Trisha Katson, („Néhány amerikai The Spotlight,1996. június 24., 1, o. Bilderberg-tag megtöri a hallgatást”), 55 „ Bilderberg-elit...”: Icke (1995), 167. o. 55 Bernát herceget idézi Epperson (1985), 206. o. Whole world in their hands(„Az egész világ a 55 tudósítás a Turnberry Hotelből: Jim McBeth, kezükben”),The Scotsman,1998. május 15., idéziThe a Spotlight,1998. június 1., 12. o. 56 William F. Buckley és Paul Gigot nyilatkozata: Katson, 4. o. 56 C. Gordon Tether cikkét idézi Eringer, 33. o.

450

A ROCKEFELLEREK Rockefeller's Enormous Income The 57 texasi helyi újság: („Rockefeller hatalmas jövedelme”), Wise County Messenger, 1897. május 26. 57 „...soha senkiben ne bízz meg teljesen”: Moscow, 64. o. TheaMoney Masters: 58 a Rothschildok finanszírozták Rockefeller olajfinomító-monopóliumát: How International Bankers Gained Control of America („A pénz urai - Hogyan vette át Amerika felett az irányítást a nemzetközi bankár”) c. videofilm könyv-változatának javított, bővített Central Banking and the Private Control of Money anyagából készült válogatás („A központi bankNexus,1999. február-március, 12. o. rendszer és a pénz mint magánvagyon”) címmel, 58 „ verseny bűn”: Epperson (1985), 73. o. 58 „erkölcsi bűnözés”: Wallechinsky és Wallace, 211. o. 59 „veszélyes konspiráció”: Moscow, 81. o. Control of Oil („Az olaj feletti ha59 átfedések az igazgatótanácsokban: John M. The Blair, talom”), New York: Pantheon Books, 1976,144-46. o. 59 a Rockefeller család irányítja a nagyvállalatokat: uo., 149. o. Why Big Oil is getting a lot big-ger 60 „Rockefeller bosszúja”: Phillip J. Longman és Jack Egan, U. S. News & World Report, („Miért nő tovább a monopolisztikus olajipar hatalma?”), 1998. december 14., 26. o. 60-61 eugenetika és sterilizáció: Vankin és Whalen, 22. o. 61 Eugenetikai Feljegyzések Hivatala: uo., 23-24. o.; Icke (1995), 140. o. 61 dr. Ernst Rudin: Tarpley és Chaitkin, 49. o. 62 William Draper tábornok: uo., 54-56. o. 62 „...fajilag felsőbbrendűnek tartják magukat, és arra törekszenek, hogy ezt meg is őrizzék”: Icke (1995), 141. o. 62 „...minden kikötés nélkül”: Moscow, 95. o. 63 „...Nelson tevékenykedett a színfalak mögött”: uo., 171. o. 64 a London School of Economics támogatói: Epperson (1985), 195. o. 64 „Támogatnunk kell a Brit Birodalmat...”: Moscow, 132. o. 65 „...a semmittevés a legrosszabb”: uo., 130. o. Glimpses of Other Realities-Volume II.: High 65 Rockefeller és dr. Bronk: Linda Moulton Howe, Strangeness(„Bepillantás más valóságokba, II. kötet: Felettébb különös dolgok a fejünk felett”), New Orleans, Louisiana: Paper Chase Press, 1998, 408. o. 66 David Rockefeller „vitathatatlanul McCloy pártfogoltja” lett: Moscow, 228. o. 66 „David érdeklődése...”: uo., 227. o. The Rockefeller File(„A Rocke66 Rockefeller „huszonhét államfővel találkozott”: Gary Allen, feller-dosszié”), Seal Beach, California: '76 Press, 1976, 28. o. 66 461 millió dollár:Rockefeller Brothers Fund Annual Report(„A Rockefeller Fivérek Alapítványának éves jelentése”), 1997, 20. o. 67 koreai egyesítés: uo., 43. o. 67 „Egységes Világfalu”-stratégia: uo., 5. o. 68 „valószínűtlen párosítás”: uo., 11. o. 68 egészségügyi, oktatási és népjóléti intézkedések: Moscow, 93. o. 68 „ha valamiben egy Rockefeller keze benne van, az ... sikeres lesz”: uo., 420. o.

451

A MORGAN-CSALÁD The Triumph of Conservatism(„A maradi69 „ Rothschild-házzal való szövetség”: Gabriel Kolko, ság győzelme”), New York: MacMillan and Co., 1963, 142. o. The Secrets of the 69 a Rothschildok „jobban szerettek névtelenül ügyködni”: Eustace Mullins, Federal Reserve(„A Federal Reserve titkai”), Staunton, Virginia: Bankers Research Institute, 1983, 53. o. 69 „Ki lett volna jobb erre a szerepre...”: Griffin, 415. o. 70 „Minden valószínűség szerint...”: uo., 419. o. 70 „Rothschild pénzügyi ügynöke”: uo., 209. o. 70 Morgan és a fegyver-svindli: Litchfield, 163-64. o. The New Encyclopaedia Britannica, 71 az USA kormányának legfontosabb pénzforrása: 8. köt, 320. o. 71 brit bankárok: uo. 71 igazgatótanácsi átfedések: uo. 71-72 Morgan és Rockefeller hozta létre az Egyesült Államok nemzeti bankrendszerét: Griffin, 209. o.

A ROTHSCHILDOK Rothschild: The Wealth and 73 a Thurn und Taxis család virágzó vállalkozása: Derek Wilson, Power of a Dynasty(„A Rothschildok, avagy egy dinasztia vagyona és hatalma”), New York: Charles Scribner's Sons, 1988, 11. o. The New Encyclopaedia Britannica, 73 Mayer megteremti az alapelveket: 10. köt., 201. o. 73 „Nathan úgy alakította a helyzetet...”: Icke (1995), 42. o. 73 „...fizetőképessé és tekintélyessé vált”: Wilson, 39. o. The House of Roth74 közeli viszony a politikusokkal és az uralkodói körökkel: Niall Ferguson, schild („A Rothschild-ház”), New York: Viking, 1998, 9. o. The Naked 75 „társaság, melynek tagjai kölcsönösen segítik egymást”: W. Cleon Skousen, Capitalist („A meztelen kapitalista”), Salt Lake City, Utah: szerzői kiadás, 1970, 8. o. 76 „Morgan látványos antiszemitizmusa”: Griffin, 419. o. 76 Morgan és Rockefeller mint „lótifutik”: David Icke, The Biggest Secret („A legnagyobb titok”), Scottsdale, Arizona: Bridge of Love Publications, 1999, 219. o. 76 a Warburgok Rothschild-pénzekért lobbiztak: Ferguson, 285. o. 77 Jacob Henry Schiff:Nexus,1999. február-március, 11. o. 77 Harriman és Bush család: Sutton, 21-22. o. A History of the Jews in America(„Az amerikai 77 dinasztikus házasságok: Howard M. Sachar, zsidók története”), New York: Alfred A. Knopf, 1992, 92. o. Empire of the Sons(„A fivérek birodalma”), 78 Pamela Churchill Harriman: Sally Bedell Smith, Vanity Fair, 1997. január, 113. o. Nexus,11. o. 78 78 Nathan húszezer fontos indulótőkéje: „figyelemreméltó húzás”: Wilson, 38. o. 78 A Rothschildok átvették az irányítást az Angol Nemzeti Bank felett: Icke (1999), 212. o. 79 „hidegfejű pragmatisták”: Griffin, 228. o.

452

A PÉNZ TITKAI ÉS AMERIKA NEMZETI BANKRENDSZERE 79 „alapvető ellentmondás”: Greider, 12. o. 80 Marco Polo és a beválthatatlan papírpénz: Griffin, 156. o. 81 „Gyarmati okirat”: Nexus, 1999. február-március, 13. o. 81 „Egyetlen társadalom sem életképes...”: Griffin, 329. o. 82 „Európa más nemzetei is...”: Martin A. Larson, The Essence of Jefferson („Jefferson filozófiája”), New York: Joseph J. Binns, Publisher, 1977, 192. o. 82 bankok és állandó hadseregek: uo., 196. o. 82 a központi bank alkotmányellenes: uo., 185-86. o. 82 „Egész bankrendszerünket...”: Wilson, 32. o. 83 a Rothschildok és az Egyesült Államok Bankja: Griffin, 331. o. 83 „átok, mely a köztársaságot sújtja”: Epperson (1985), 134. o. 83 „kapcsolatban állt az európai hatalmakkal”: uo., 137. o. 83 Biddle, a Rothschildok egyik ügynöke: Mullins, 5. o. 84 „Ez a vakmerő tett...”: uo. 84 „1910 vége felé...”: Mullins, 8. o. 85 Morgan váltotta ki az 1907-es pánikot: Epperson (1985), 169. o. 85 a három pánik a londoni szervezkedések eredménye volt: Mullins, 5. o. 85 Woodrow Wilson javaslata: Epperson (1985), 169. o. 85 „így hát az amerikai nép...”: uo. 86 „...a Bizottság egy nagy humbug”: Griffin, 437. o. 86 „ szervezet, melyet javaslunk...”: uo., 440. o. 86 „Az Aldrich-terv valójában a New York-i t őzsde terve”: Mullins, 11. o. 86-87 „gyanújuk végül is nem volt alaptalan...”: Greider, 276. o. 87 „teljes egészében a Paul Warburg vezetése alá tartozó bankok finanszíroztak és irányítottak”: Griffin, 445. o. 87 „ szervezet szerepe...”: uo. 88 Wilson a New York-i tőzsde árnyékában: Ferdinánd Lundberg, America's Sixty Families („Hatvan amerikai család”), New York: Vanguard Press, 1937, 114. o. 88 a bankárok megbíztak a Képvisel őházban: Skousen, 21. o. 88 William McAdoo beszámolója: uo. 88 „pszicho-politikai támadás”: Griffin, 469. o. 89 „Hogy odafigyelnek, az érthető...”: Kim Clark, Demystifying Alan („Alan leleplezése”), U. S. News & World Report, 1999. május 17., 64. o. 89 „ nemzetközi bankárok már régen...”: Allen, 53. o. 89 „ világ leghatalmasabb trösztjét teremti meg”: Mullins, 28. o. 89 néhány család kezében van a bankt őke: Mullins, 179. o. 90 Eric Samuelson 1997-es jelentése: Central Banking and the Private Control of Money („A központi bankrendszer és a pénz mint magánvagyon”), Nexus, 1998. december-1999. január, 12. o. 90 a Federal Reserve bankjegy: Griffin, 466-67. o. 91 a Fed-kiadványt idézi Epperson (1985), 173. o. 91 „negatív kereskedelmi mérleg”: The New Encyclopaedia Britannica, 29. köt., 194. o. 91 Epperson megjegyzése: Epperson (1985), 173. o. 92 „Állítólagos kölcsönökért...”: Griffin, 207. o. 92 „...túlságosan elvontak legyenek az egyszer ű ember számára”: Greider, 12. o. 92 id. Henry Fordot idézi: uo., 55. o.

453

93 a bankárok nem akarják, hogy értsük, mi folyik: Goldwater, 281. o. 93 a Fed mint vallási szerveződés: Greider, 53. o. WittEgan, the 93-94 minél nagyobb jövedelem, annál több adósság: Phillip J. Langman és Jack Bears eat Goldilocks?(„A vasorrú bába mégis megeszi Jancsit és Juliskát?”), U. S. News & World Report,1999. január 11., 43. o. 94 „...az aranyalapot megszüntették”: Greider, 228. o. 94 „bejáratott közhelyek”: uo., 55. o. The Gods ofEden(„Az Édenkert Istenei”), San Jose, 94 súlyos adósságok: William Bramley, California: Dahlin Family Press, 1990, 432. o. EGY BIRODALOM SZÜLETÉSE 95 „Ahogy egyre inkább kitanulták...”: Griffin, 219. o. The Rothschilds: A Family Portrait 96 „Az volt életem legnagyobb üzlete”: Frederic Morton, („Portré a Rothschild-családról”), New York: Atheneum, 1962,45. o. 96 Európa számos királyi családjának a személyes bankárai voltak: Griffin, 219. o. 96 „Azáltal, hogy a háttérben maradtak...”: uo. 96 Lionel de Rothschild: Wilson, 454. o. 97 hiányosságok, kihagyások, 1915 előttről nincsenek feljegyzések: Ferguson, xvii. és 28. o. 97 „rejtélyes öngyilkosság”: Smith, 96. o. Facts on File („Tények könyve”), 56. köt., 2906. szám, 97 Amshel Rothschild 1996-os halála: 1996. augusztus 15., 588. Who o.; Kitted Amshel Rothschild?(„Ki ölte meg Amshel Rothschildot?”),The Spotlight,1996. augusztus 19., 6. 1997 o.; Britannica Book of the Year(„Britannica Évkönyv, 1997”), Chicago: Encyclopaedia Britiannica, Inc., 1997, 200. o. 97 kilencmillió dolláros hiány: Smith, 116. o. 98 „...nem lehetett könnyű oda felakasztania magát”: Smith, 108. o. 98 „ gének, a mitológia...”: uo., 455. o. 99 „legbelső kör”: uo., 111. o. 99 „Engedjék, hogy én irányítsam...”: Epperson (1985), 140. o. The House of Nomura: The Inside Story of 99 Edmund Rothschild és Japán: Albert J. Alletzhauser, the Legendary Japanese Financial Dynasty („A Nomura-ház: a legendás japán pénzügyi dinasztia The New titkai”), New York: Arcade Publishing, 1990, 177-78. o. 99 Rothschild és Balfour: Encyclopaedia Britannica,10. köt., 202. o. 99 az „újkori Izrael atyja”: Wilson, 71. o. New World Order: The 99 „...a Rothschildok pénzelték John D. Rockefellert”: William T. Still, Ancient Plan of Secret Societies („Új Világrend, avagy a titkos társaságok ősi tervei”), Lafayette, Louisiana: Huntington House Publishers, 1990, 136. o. A NEMZETKÖZI ÜGYEKKEL FOGLALKOZÓ KIRÁLYI INTÉZET ÉS A KEREKASZTAL-TÁRSASÁGOK Battling Wall Street: The 100„...hogy fenntartsa a világban a britek uralmát”: Donald Gibson, Kennedy Presidency („Csata a Wall Streettel, avagy Kennedy elnöksége”), New York: Sheridan Square Press, 1994, 82. o. 100 „különleges kapcsolat”: Icke (1995), 150-51. o.

454

100 Curtis és a Brit Nemzetközösség: The New Encyclopaedia Britannica, Chicago: Encyclopaedia Britannica, Inc., 1991, 3. köt., 805. o. 101 „ Rhodes-ösztöndíjat...”: Carroll Quigley, The Anglo-American Establishment: From Rhodes to Cliveden („Az anglo-amerikai elit - Rhodes-tól Clivedenig”), New York: Book in Focus, 1981, ix. o.

RHODES ÉS RUSKIN The New Encyclopaedia Britannica, 102 „...az őrület határát súrolta”: 10. köt., 248. o. 102 Ruskin, Blavatsky és Platón: Icke (1995), 233. o. Ruskin Today(„Ruskin mai szemmel”), New York: 102 „Célom az volt...”: Kenneth Clark, Reinhart & Winston, 1964, 267. o. Tragedy and Hope: A 102 Ruskin előadásának szövegét Rhodes lemásolta: Carroll Quigley, History of the World in OUT Time („Tragédia és remény: a világtörténelem napjainkban”), New York: MacMillan, 1966, 130. o. The Temple and the Lodge 103 Rhodes mint szabadkőműves: Michael Baigent és Richard Leigh, („A templom és a páholy”), New York: Arcade Publishing, 1989, 265. o. 103 „Ők finanszírozták Cecil Rhodes terveit...”: Griffin, 219. o. Facts on File („Tények könyve”), 57. köt., 2970. 103 Edmond Rothschild tőkéje a de Beers-ben: szám, 1997. november 6., 824. o. Conspirators' Hierarchy: The Story of the 103 Rhodes mint Rothschild ügynöke: dr. John Coleman, Committee of 300(„Az összeesküvők hierarchiája, avagy a 300-ak Bizottságának története”), Carson City, Nevada: America West Publishers, 1992, 150. o. 103 kisemmizte örökségükből a búrokat: Coleman, 151. o. 103 Frank Aydelotte-ot idézi Gary Allen és Larry Abraham, 80. o. 104 „ Kerekasztal tagjai szétszéledtek...”: Coleman, 153. o. 104 „útvesztő-szerű hálózat”: uo. The World Since 1939: A History(„A 104 „nemzetközi angolbarát hálózat”: Carroll Quigley, világ történelme 1939 óta”), New York: Collier Books, 1968, 290. o. 104-105 „egy Titkos Társaság létrehozását...”: Wallechinsky és Wallace (1975), 1331. o. The New Encyclopaedia Britannica, 105 „minden fehér ember egyenlő jogokat élvezzen”: 10. köt., 27. o. 105 „1925 óta tehetős magánszemélyektől...”: Quigley (1968), 291. o. 105 „Az 1914-es háború...”: uo., 291-92. o. 105 „igen helyeslésre méltó” célkitűzések: uo., 294. o. 106 Felsőbbszintű Kutatások Intézete: uo., 190. és 225. o. 106 „Nagyszerű, kulturált úriemberek...”: uo., 294. o. 106 „ titkos társaságok évszázados tervei...”: Still, 191. o. 106 „Rhodes ugyanazt a hibát követte el...”: Bramley, 361. o.

A HALÁLFEJES REND 1-4. o. 107 „Ha a Külkapcsolatok Tanácsának tagjait...”: Sutton, 107 „az amerikai uralkodó osztály központjának a központjában álló ember”: Ron Rosenbaum, The Last Secrets of Skull and Bones Esquire, („A Halálfejes Rend utolsó titkai”),

455

1977. szeptember, 85. o. 108 Russell Németországban: Sutton, 223. o. 108 kapcsolat az illuminátusokkal: Rosenbaum, 87-88. o. 108 „az illuminátusok álruhában”: Ecke, 214. o. George 108 „az ópium és a Birodalom története”: Webster Griffin Tarpley és Anton Chaitkin, Bush: The Unauthorized Biography(„George Bush nemhivatalos életrajza”), Washington, D. C: Executive Intelligence Review, 1992, 119. o. 109 egyéb klubok: uo., 121. o. 109 „idegenek, pogányok, vandálok”: Sutton, 7. o. 109 „egy körülbelül 20-30 családból álló mag”: uo., 8. o. 109„...a genetikai hatalom megszerzéséért folytatott küzdelem”: Ecke, 215. o. 110 egymás közt házasodás: Rosenbaum, 149. o. 110 John B. Madden: Tarpley és Chaitkin, 117. o. The Outlaw Bank: A Wild Ride Into 110 Jack Blumot idézi Jonathan Beaty és S. C. Gwynne, the Secret Heart of BCCI(„A bandita-bank - A Nemzetközi Kereskedelmi és Hitelbank megdöbbentő titkai”), New York: Random House, 1993, 7. o. 1ll a Carnegie-vagyon: Sutton, 24. o. 111 „ század borzalmainak hosszú listájából...”: Tarpley és Chaitkin, 124. o. Dark Majesty(„Sötét hatalom”), 112 „ Halálfejes Rendről le kell rántani a leplet...”: Texe Marrs, Austin, Texas: Living Truth Publishers, 1992, 187. o. 112 „toborzóközpont”: Rosenbaum, 88. o. 112 „gyorsan hanyatlik”: Rosenbaum, 150. o. 112 Lyndon H. LaRouche-t idézi Tarpley és Chaitkin, 341. o. 112 „ Rend hozta létre...”: Sutton, 25. o. 113 „ Morgan [cég] különböző igazgatótanácsi tagjai...”: Gibson, 131. o. 113 a hat legnagyobb részvénytulajdonos: uo., 132. o. 113 „osztálytalálkozó”: idézi a www.geocities.com/... lHill/8425/BONES.HTM internetes honlap. ADÓMENTES ALAPÍTVÁNYOK ÉS „ÁBÉCÉ-ÜGYNÖKSÉGEK” 114 eggyéolvadás a Szovjetunióval: Epperson (1985), 209. o.; Perloff, 205. o. The Aspen Institute: A 'private university' 115 az Aspen Intézet mint „talány”: Paul Anderson, running the world front high in the Rockies?(„Az Aspen Intézet - magánegyetem, mely a SziklásAspen Times Weekly,1998. július 25-26., 13-A. o. hegységből uralja a világot?”), 116 az IPS, Raskin és Barnett: Coleman, 235-36. o. Covert Cadre: Inside the Institute 117 az IPS a Szovjetunió érdekeit is szolgálja: S. Steven Powell, for Policy Studies(„Titkos tervek - A Politikai Tanulmányok Intézete közelről nézve”), Ottawa, Illinois: Green Hill Publishers, Inc., 1987, 360-64. o. 117 McGeorge Bundy: Perloff, 129. o. H. G. Wells: I Told You So...(„H. G. Wells: Én meg118 H. G. Wellst idézi Per Fagereng, mondtam...”),Portland Free Press,1996. november-december, 7. o. Keepers of the Keys: A History of 119 a Nemzetbiztonsági Tanács vezetői és hatalma: John Prados, the National Security Council from Truman to Bush („Akiknél a kulcsok vannak -A Nemzetbiztonsági Tanács története Trumantól Bushig”), New York: William Morrow and Company, 1991, 31. o.

456

120 „ XX. század hajnaláig...”: Still, 191. o. Gore's 120 Gore és a New York-i tőzsde: Ianthe Jeanne Dugan, Al Wooing Wall Street(„Al Gore a The Washington Post-National Weekly Edition, tőzsde kegyeit keresi”), 1999. január 18., 12. o. The Spotlight,1999. 120 Karl Marx a szabadkereskedelem híve: szerkesztőségi vezércikk, december 13., 2. o. AMI A HÍREKBŐL KIMARAD Inventing Reality: The Politics of the Mass 121 „...miről gondolkodjunk”: Michael Parenti, Media („Kitalált valóság, avagy a tömegtájékoztatás politikai mozgatórugói”), New York: St. Martin's Press, 1986, 23. o. 121 a Pew Kutatóközpont és Editor az & Publisher felmérései: John eo, L Elephant in the liv-ing room („Elefánt van a nappalimban”), U. S. News & World Report, 1998. április 20., 18. o. 121-122 a sajtó legfőbb szerepe: Parenti, 10. o. 122 „...a hivatalos vélemény kritika nélküli átadása”: uo., 51. o. 122 Britt Hume-ot idézi: uo., 52. o. Unreliable Sources(„Meg nem erősí122 huszonhárom cég: Martin A. Lee és Norman Solomon, tett források”), New York: Carol Publishing Group, 70-71. o. Standard & Poor's Industry Surveys122 a tíz vezető médiatársaság: szerkesztőségi bevezető, Publishing („A Standard & Poor Iparkutató Vállalat ágazati elemzései: Kiadóvállalatok”), New York: McGraw-Hill, 1998, 6. o. One World, Ready or Not(„Egységes világ, 123 „ telekommunikációs cégek...”: William Greider, akár tetszik, akár nem”), New York: Simon & Schuster, 1997, 182. o. Standard & Poor's Industry Surveys-Publishing, 123 a Bertelsmann A. G.: 5. o. 124 „ Külkapcsolatok Tanácsához...”: Lee és Solomon, 82. o. CFR/Trilateral Influence on the Carter/Reagan/Bush/Clinton 124-125 a Tanács tagjai a médiában: Administration („A Külkapcsolatok Tanácsa és a Trilaterális Bizottság befolyása Carter, Reagan, Bush és Clinton kormányára”), a Fund to Restore an Educated Electorate (Alapítvány a VálaszUnited tópolgárok Tájékozottságának Fenntartásáért) kiadatlan tanulmánya, Kerrville,The Texas; States Government Manual 1991/92 („Az Egyesült Államok kormányzati kézikönyve, 1991-92”), az StanOffice of the Federal Register-National Archives and Records Administration kiadványa; dard & Poor's Register of Corporations, Directors and Executives („A Standard & Poor Cégjegyzéke: Annual Report 1991/92(„Eves jelentés, 1991-92”), vállalatok, igazgatók és vezetők”), 1991; Külkapcsolatok Tanácsa, New York City. 'Watchdog' Won't Bite(„Nem harap a kutya”), 125 Reed Irvine és az AIM: Michael Collins Piper, The Spotlight,1990. május 7., 25. o. Disgust with the 126 Walter Cronkite, Daniel Schorr és Morley Safer kijelentéseit idézi Bill Kirtz, ranks („Elegünk van a mai újságírásból”), Quill, az Újságírók Szakmai Szövetségének kiadványa, 1998. május, 8. o. Unfit to Print („Ezt nem 126 a tíz legfontosabb „cenzúrázott esemény”: szerkesztőségi vezércikk, lehet leadni”), Utne Reader,1996. július-augusztus, 22. o. 126 „...szigorúan helyreteszi a sajtó”: Greider (1997), 472. o. It's A Conspiracy(„Összeeskü126-127 Todd Putnam története az NBC-ről: Michael Litchfield, vés”), Berkeley, California: Earth Works Press, 1992, 13. o.

457

MÁSODIK RÉSZ

AZ ÖSSZEESKÜVÉS NYOMAI People's History of the United 133„Az amerikai kapitalizmusnak szüksége volt...”: Howard Zinn, A States(„Az Egyesült Államok története”), New York: Harper Colophon Books, 1980, 354. o.

AZ IRON MOUNTAIN -JELENTÉS Report front Iron Mountain on the Possibility 134 „jelentés idő előtti nyilvánosságra hozatala...”: and Desirability of Peace(„Iron Mountain-jelentés a béke lehetőségéről és kívánatosságáról”), New York: The Diai Press, Inc., 1967, 4. o. 135 „Maga a háború...”: uo., 29. o. 135 elsődleges szervezőerő és gazdasági stabilizátor: uo., 33. és 38. o. 135 a katonai intézmények leépítése katasztrofális következményekkel járna: uo., 91-92. o. 135 „Először is...”: uo., 88. o. 135 „ háborúk beszüntetése...”: uo., 39. o. 135 a szükséges társadalmi osztályok: uo., 40. o. 135a Szelektív Szolgálati Rendszer: uo., 42. o. 136a rabszolgaság újbóli bevezetése: uo., 70. o. 136a „háborús funkciók” lehetséges pótlékai: uo., 84. o. 137„ki kell találni valami ilyen jellegű fenyegetést”: uo., 67. o. 137 Háború- és Békekutató Ügynökség: uo., 95-96. o. 137 „...vérlázító dokumentum”: uo., xv. o.

AZ ÖBÖL -HÁBORÚ

139„csata az Új Világrendért...”: Vankin és Whalen, 43. o. Immaculate 139-140 Glaspie és Szaddam Husszein beszélgetését idézi Russell S.The Bowen, Deception(„Tökéletes megtévesztés”), Carson City, Nevada: America West Publishers, 1991, 145-46. o.; Tarpley és Chaitkin, 562-63. o.; Vankin és Whalen, 45. o. 140Glaspie nyári szabadsága: Tarpley és Chaitkin, 563. o. Saddam: Bush-Whacked? 140 Paul Adlert idézi Warren Hough és Lawrence Wilmot, („Szaddam The Spotlight,1991. április 8., 3. o. Bush csapdájában?”), Iraq Policy No Accident(„Az amerikai Irak-politika 141 Bobby Lee Cookot idézi Warren Hough, The Spotlight,1992. október 5., 3. o. nem a véletlen műve”), 141 Kissinger Associates: uo. Gonzalez: Impeach Top Cop 141 Barr lemondatási eljárása: Mike Blair, („Gonzalez eljárást The Spotlight,1992. szeptember 28., 1. o. szorgalmaz a főzsaru ellen”),

KI FIZETI A SZÁMLÁT

?

You Pay for Bad Loans to Iraq(„Mi fizetjük 142 a Bush-kormány törlesztései: Mike Blair, The Spotlight,1992. április 27., 3. o. meg a rossz iraki kölcsönöket”),

458

142a kölcsöngaranciák segítették a fegyverkezést: Bowen, 150-51. o. 143Busht idézi Tarpley és Chaitkin, 564. o. Did George Bush Get a Big Payoff? 143 négymilliárd dolláros titkos törlesztés: Warren Hough, The Spotlight,1993. augusztus 30., 22. o. („Nagy törlesztést kapott George Bush?”), 144 az 1990-es bahreini megállapodás a támaszpontokról: Bowen, 171. o. 144 a Harken-részvények eladása: uo., 172. o. 144„Kétséges, hogy valaha is kiderül-e...”: Vankin és Whalen, 50. o. U. S. News & World Report, 145tömegpusztító fegyverek: Jay Higginbotham olvasói levele, 1999. január 18., 4. o. Inspecting the Inspectors(„Ki ellenőrzi az ellenőrö145 Scott Ritter és Auster: Bruce B. Auster, ket?”), U. S. News & World Report,1999. január 18., 30. o. 145 a vizsgálat összegzése: uo. VIETNAM 147 Ho Si Minh mint ügynök: Lloyd Shearer, When Ho Chi Minh was an Intelligence Agent far the U. S.(„Amikor Ho Si Minh az USA hírszerzésének ügynöke volt”), Parade,1973. The New Encyclopaedia Britannica, március 18., 15 o.; 5. köt., 954. o. The Ten 148 az USA a genfi megállapodások ellen szervezkedett: Michael McClear, Thousand Day War - Vietnam: 1945-1975 („A tízezer napos háború: Vietnam, 1945-1975”), New York: Avon Books, 1981, 49. o. 148 Kennedyt idézi McClear, 43-44. o. KENNEDY A GLOBALISTÁK ELLEN The Best and the 149 Galbraith véleménye a Külkapcsolatok Tanácsáról: David Halberstam, Brightest („A legjobbak és legokosabbak”), New York: Random House, 1972, 60. o. 149 Kennedy a régi arcokról: Lukas, 126. o. 149 a Tanács 1951-es elemzőcsoportja: Gibson, 82. o. The New Encyclopaedia Britannica, 149 Dulles és a SEATO: 4. köt., 265. o. 149 Sulzbergert idézi Perloff, 121. o. 150 „Kennedyt valójában a saját elnöksége alatt...”: Gibson, 4-5. o. 150 „minden idők legszélesebb közgazdasági ismeretekkel rendelkező elnöke”: Theodore Sorensen,Kennedy,New York: Bántam Books, 1965, 444. o. 150 „ globális befektetési szokásoktól...”: Gibson, 24. o. 150támadás Kennedy gazdasági programja ellen; uo., 14. o. Crossfire: The Plot That Killed Kennedy 151James J. Saxon: Jim Marrs, („Kereszttűzben - Az összeesküvés, amely megölte Kennedyt”), New York: Carroll & Gráf, 1989, 275. o. 151 „Kennedy nyilván úgy gondolta...”: uo. 151Kennedy adó- és befektetésügyi intézkedései: Gibson, 33. o. 152„Kennedy támogatta a gazdasági fejlődést...”: uo., 41. o. 152Kennedy nem hajlandó bevetni a szárazföldi csapatokat: uo., 49. o. Dereliction ofDuty („Kötelességmulasztás”), New 153„zöld lámpa” távirat: H. R. McMaster, York: HarperPerennial, 1997, 67. o. 153 Noltingot idézi: uo., 68. o.

459

153 Mike Mansfield szenátor: Marrs, 307. o. 153 Oswald felesége a Federal Reserve Bankról: Wilson, 333. o. VELED VAGYUNK, JOHNSON! 154 1963. december 2-ai feljegyzés: másolat a szerző archívumában. Dereliction of Duty („Köteles154 „Annak reményében, hogy kiprovokál...”: H. R. McMaster, ségmulasztás”), New York: HarperPerennial, 1997, 213. o. The 'Phantom Battle' That Led To War 155 Wesley McDonaldot idézi: szerkesztőségi vezércikk, U. S. News & World Report, („A „fantomcsata”, amely háborúhoz vezetett”), 1984. július 23., 62. o. 155 Johnsont idézi: uo., 64. o. 155 Gruening és Morse kijelentése: uo., 66. o. 155 McNamara és Bundy a katonai erők bevetését sürgeti: McMaster, 213. o. The Phantom Battle' 156 „akkor vetették el a konfliktus magvait...”: szerkesztőségi vezércikk, That Led To War(„A „fantomcsata”, amely háborúhoz vezetett”), U. S. News & World Report, 1984. július 23., 56. o. 156 „Az USA vietnami jelenlétét támogatók...”: Gibson, 83. o. 156 Donovan mint Morgan ügynöke és a Gibson-idézet: uo., 72. o. 156 Rostow megbukott a biztonsági ellenőrzéseken: Perloff, 127. o. The United States in the World Aréna 157 „Jogos amerikai nemzeti célkitűzés...”: Walt Rostow, („Az Egyesült Államok a világpolitikai arénában”), New York: Harper & Brothers, 1960, 549. o. CIA: The battle for secret power 157 McNamara létrehozza a DIA-t: Stewart Alsop, („A CIA: csata a titkos hatalomért”),The Saturday Evening Post, 1963. július 27., 20. o. 157 McNamara és a Világbank: Perloff, 128. o. 157Bundy és az OPLAN 34-A: McClear, 94-95. o. 158„Együttműködve...”: Sution, 52. o. 158 „tanácsadói rendszerét Rusk köré építette ki”: McClear, 95. o. 158 Acheson és Lovett ajánlotta Ruskot: McMaster, 3. o. The Wise Men(„A Bölcsek”), New 158 Johnson „Bölcsei”: Walter Isaacson és Evan Thomas, York: Simon and Schuster, 1986, 700-701. o. 158Maxwell Taylort idézi Perloff, 133. o. 159Kissinger befolyásolta Nixont: McMaster, 289. o. 159 Kissinger „elég magas szintű diplomáciája”: uo., 356. o. 159 Raricket idézi: uo., 134. o. Nuclear Plenty and Limited War 160 „Magunknak is fel kell készülnünk arra...”: ifj. James E. King, Foreign Affairs, 1957. január, 256. o. („Nukleáris bőség és korlátozott háború”), KERESKEDÜNK AZ ELLENSÉGGEL 161 David Rockefeller oroszországi látogatása: Perloff, 123. o. 161 Johnson eltörli az exportkorlátozásokat és segítséget nyújt Észak-Vietnamnak: uo., 124. o. 161Cyrus Eaton: Sutton (1985), 324. o. 162a Káma-folyó menti gyár: Perloff, 43. o.

460

162 George Pratt Shultz: uo., 169. o. The Strawberry Statement: Notes of a 162 Rockefeller-pénzek felajánlása: James Simon Kunen, College Revolutionary(„A Strawberry Nyilatkozat, avagy egy diákforradalmár jegyzetei”), New York: Avon Books, 1970,130-31. o. 162„Hát nem különös...”: uo., 2. o. The New Encyclopaedia Britannica, 163a háború ára: 12. köt., 362-63. o. 163 „ vietnami háború csak akkor rejtély...”: Perloff, 135. o.

KOREA 164 „koreai gyámság”: A. J. Grajdanzev, Korea in the Postwar World(„Korea a háború utáni világban”), Foreign Affairs, 1944. április, 482. o. 164a Külkapcsolatok Tanácsának 1944-es belső jegyzéke: Epperson (1985), 316. o. 165„Nem túlzás azt állítani...”: Perloff, 89. o. 165 negyvenhét Tanács-tag: Epperson (1985), 316. o. The New Encyclopaedia Britannica, 165 „Félelmetes eredményein felbátorodva...”: 4. köt., 265. o. 165Albert Wedemeyer jelentése: Perloff, 89. o. 166„Ez világos jelzés volt...”: uo., 90. o. 167Lin Piaót idézi: uo., 92. o. 167-168 Truman utasítása: uo., 91. o. 168a szovjet tábornokok és az ENSZ főtitkárhelyettese: Epperson (1985), 319-20. o. The Fearful Master(„A félelmetes úr”), Los Angeles: 168 Griffin-idézet: G. Edward Griffin, Western Islands, 1964, 177. o. 168 MacArthurt idézi: uo., 322. o. Korea in Perspective(„A koreai háború tapasztalatai”), 169 „Ahogy én látom...”: Adlai Stevenson, Foreign Affairs, 1952. április, 360. o. 169 Dean Achesont idézi Perloff, 92-93. o. A NÁCI KULTUSZ MEGJELENÉSE The Spear of Destiny(„A Végzet 169 „Maga Sir Winston Churchill is...”: Trevor Ravenscroft, Lándzsája”), York Beach, Massachusetts: Sámuel Weiser, Inc., 1973, xiii. o. [Magyarul megjeA végzet lándzsája, lent: Trevor Ravenscroft, Budapest: Édesvíz Kiadó, 1993.] The Messianic 170 Airey Neave-et idézi Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln, Legacy(„A messiási örökség”), New York: Dell Publishing, 1986, 161. o. Unholy Alliance („A szentségtelen szövetség”), New 170 „Ez egy kultusz volt...”: Peter Levenda, York: Avon Books, 1995, 133-34. o. Hitler, New York: Harcourt Brace 170 „Aki a nemzetiszocializmust...”: Joachim C. Fest, Jovanovich, Inc., 1974, 555. o. 171 Joly és Victor Hugó mint rózsakeresztesek: Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln, Holy Blood, Holy Grail („Szent vér, Szent Grál”), New York: Dell Publishing, 1983, 192. o. 171-172Cion bölcseinek jegyzőkönyve, idézetek: Ravenscroft, 109-110. és 113. o.

461

Protocols of the Leamed Elders of Zion (Cion 172-174Cion bölcseinek jegyzőkönyve, összegzések: bölcseinek jegyzőkönyve), az 1905-ös Szergej Nilusz-féle kiadás alapján angolra fordította Victor E. Moming Postvolt oroszországi tudósítója, 1934, 142-226. o. Marsden, a londoni Mein Kampf, New York: Houghton 175 „...a lehető legjobb kritika maga a valóság”: Adolf Hitler, Mifflin Company, 1940, 424. o. Der Führer („A 176 a Cion bölcseinek jegyzőkönyve mint történelmi igazság: Konrád Heiden, Führer”), Boston: Houghton Mifflin Company, 1944, 11-13. o. 176 „...az Illuminátusok Jegyzőkönyve”: Icke (1995), 57. o. 176 „...Cion 33. fokozatú képviselői”: Baigent, Leigh és Lincoln, 193. o. 176„radikálisan megváltoztatta a szöveget”: uo., 194. o. 177Eckart mint „keresztény misztikus” és az indiai tanok: Levenda, 69-70. o.

TEOZOFISTÁK, THULISTÁK ÉS MÁS KULTUSZOK KÖVETŐI 178Blavatsky és a Teozófus Társaság: The New Encyclopaedia Britannica, 11. köt., 696-97. o. 178 „...propagandista társaság”: Webster, 309. o. One Foot in Atlantis(„Fél 178 a németek mint egy titkos tudomány birtokosai: William Henry, lábbal Atlantiszban”), Anchorage, Arkansas: Earthpulse Press, 1998, 45. o. 179 a teozófiára visszavezethető náci vállalkozások: Levenda, 15. o. 179 „...egy nagy vérfertőző ölelésben”: uo., 18. o. 179 „Jegyzőkönyvterjesztésének története...”: Heiden, 20. o. 179Thule mint Atlantisz: Ravenscroft, 160-61. o. 180Eckart mint Nagymester: uo., 161. o. 180 a thulisták a „Merénylők Társasága”: uo., 169-70. o. The TwistedDream(„Torz álom”), a szerkesztők 180„...semmit sem tudtak a munkásokról”: előszava, in:The Third Reich(„A harmadik birodalom”), New York: Time-Life Books, Inc., 1990, 148. o. 181„Az újkori thulisták...”: Ravenscroft, 159. o. 181 Haushofer a Vril Társaságban: Bramley, 409. o. 181 Karl Haushofer tábornok: Levenda, 87-88. o. The Rise and Fali of the 182 „Olyan bajtársra van szükségünk vezetőként...”: William L. Shirer, Third Reich („A harmadik birodalom felemelkedés és bukása”), New York: Simon and Schuster, 1960, 39. o. A VEZÉR SZÍNRE LÉP 182-183 Hitler és a peyote: Ravenscroft, 77. o. 183 Stein találkozása Hitlerrel: uo., 60-65. o. 183 „Másfél óráig csak beszélt és beszélt...”: Toland, 209. o. The Mind of Adolf Hitler: The Secret Wartime 183 „belső hang” és „alvajáró”: Walter C. Langer, Report („Adolf Hitler elméje - A titkos hadijelentés”), New York, London: Basic Books Inc., 1972, 42. és 31. o. 184 „ List és Liebenfels nevek...”: Levenda, 32. o. The New World Order(„Az Új Világrend”), Tucson, 184 Hitler és Lucifer: A. Ralph Epperson, Arizona: Publius Press, 1990, 132. o. 462

Adolf Hitler, New York: Doubleday & Company, Inc., 1976,64. o. 184 Hitler-vers: John Toland, 184 „természetfeletti vízió”: Toland, xix-xx. o. 185 „egyfajta misztikus megvilágosodás”: Levenda, 66. o. 185 Karl Mayr kapitányt idézi Toland, 83. o. 185 „Egy nap a parancsnokaimtól utasítást kaptam...”: Hitler, 291. o. 185Hitler saját pártot akar: uo., 296-97. o. 186Eckart mint a nemzetiszocializmus szellemi atyja: Shirer, 38. o. 186 a Mein iCawp/Eckartnak dedikálva: Hitler, 993. o. 186 „Kövessétek Hitlert!...”: James Herbert, Spear(„Lándzsa”), New York: Signet Books, 1980, 126. o. The Mammoth 186 „Titkos Doktrína”: Ravenscroft, 235-36 o.; Levenda, 13-15 o.; Colin Wilson, Book of the Supematural(„Természetfeletti jelenségek nagy könyve”), New York: Carroll & Gráf, Publishers, Inc., 1991, 389-90. o. 186 hét alfaj: Ravenscroft, 237. o. 187 „gondolkodási és észlelési képességeik...”: uo., 241. o. 187 „...védjék vérük tisztaságát”: uo., 242. o. 187 „Az árja törzsek...”: Hitler, 400. o. 188 Völkischer Beobachter:Shirer, 46. o. Encyclopaedia of the Third Reich 188 huszonöt pont: Louis L. Snyder, („A harmadik birodalom enciklopédiája”), New York: McGraw-Hill Book Company, 1976, 63-64. o.

HITLER TÁMOGATÓI 188vezető üzletemberek kérvénye: Toland, 277. o. 189Dulles Schrödernél: Mullins, 75. o. 189 Schröder bankja látta el Németország pénzügyi képviseletét: uo., 77. o. 189 „ nemzetiszocializmus nem fog meggondolatlan gazdasági kísérletezésbe kezdeni”: Heiden, 643. o. 190 Ford mint „nagyszerű ember”: Hitler, 930. o. Who Financed Hitler: The Secret Funding of Hitler's Rise to 190 Ford kitüntetése: James Pool, Power, 1919-1933(„Ki pénzelte Hitlert? Hitler hatalomra jutásának titkos támogatói, 19191933”), New York: Pocket Books, 1997, 95. o. 190 Edwin Pippet idézi: uo., 67. o. 190 Ford Európába hajózott: uo. 190 Hitler elítéli a Rothschildokat: Ferguson, 23. o. 190 Schacht és az angol nemzeti bank: Toland, 185-86. o. 191 az I. G. Farben igazgatótanácsi összefonódásai: Bramley, 415. o. 191 Schmitz-et megválasztották a National City Bank igazgatótanácsi elnökének: Manning, 159. o. Trading with the Enemy: An Expose of the 191 Schmitz Standard Oil-részvényei: Charles Higham, Nazi-American Money Plot 1933-1949 („Kereskedünk az ellenséggel, avagy az 1933-1949-es náciamerikai pénzügyi összeesküvés leleplezése”), New York: Delacorte Press, 1983, 292. o. 192 az American I. G. Chemical Corporation mint hírszerzési forrás: Manning, 57. o. 192 Joseph P. Kennedy Hoover jelentésében: Higham, 181. o. Warmongers 192 Montagu Norman és az angol nemzeti bank: Howard S.The Katz,

463

(„Háborús uszítók”), New York: Books In Focus, Inc., 1979, 78-79. o. 192Sir Henri Deterding: Pool, 228-30. o. 193Hitler mint a Rothschildok rokona: Langer, 112. o. 193 William Patrick Hitler és Frankenberger: Toland, 245-47. o. 193 „...rajongott a fiatal lányokért”: Ferguson, 186. o. Empire of the Sons(„A fivérek 193 „...a nagyanyám szobalányain lovagolt”: Sally Bedell Smith, birodalma”),Vanity Fair, 1997. január, 102. o. 193„Lehetséges, hogy Hitler rájött...”: Epperson (1985), 266. o. 194„ Rothschildok...”:The New Encyclopaedia Britannica,10. köt., 202. o. 194 Rothschild szervezte a párizsi találkozót: Wilson, 377. o. 194 Lord Victor Rothschild: uo., 386. és 423. o. The New Encyclopaedia Britannica, 1. 194Robert Rothschildot elgázosították: köt., 15. o. 195a német bankok támogatása: Shirer, 144. o. 195 kölcsönök a BMW-nek és a Mercedesnek: Manning, 67. o. FORDUL A KOCKA Inside the Third Reich(„A harmadik 195 „...természetfeletti erők sugallták neki”: Albert Speer, birodalom - belülről”), New York: The Macmillan Company, 1970, 211. o. 196 Hess és a horoszkópok: Schellenberg, 194. o. 196 kultuszok közti belharc: Levenda, 90-91. o. 196 „...titokban kikérte a tanácsukat...”: uo., 84. o.

JAPÁNT A FALHOZ ÁLLÍTJÁK 198 „1939 szeptemberében a Tanács...”: Lucas, 125. o. 198 a háborút sürgető újsághirdetések: Perloff, 66. o. 198„...nagy lépést téve ezzel a világkormány felé”: uo., 65-66. o. 199kölcsönök és „Repülő Tigrisek”: Litchfield, 12. o. 199 Roosevelt „Wall Street-i mintapéldány”: uo., 53. o. 199 „Külkapcsolatok Tanácsa-Egységes Világ pénzügyi csoport”: Curtis B.FDR: Dall,My Exploited Father-in-Law(„Az én kizsákmányolt apósom, Roosevelt”), Washington, D. C: Action Associates, 1970, 185. o. 200 James O. Richardson admirális: Wilson, 337. o. 200 Rooseveltek tudtak a japán háborús készülődésről: Quigley, 81. o. 200 Marshall üzenetét idézi Litchfield, 10. o. 200 az ausztrál hírszerzők és Popov jelentései: Vankin és Whalen, 261. o. 201 Toland névsora: Perloff, 67-68. o. 201 Marshall és Knox a Fehér Házban: uo. 201 Stimson naplóbejegyzését idézi Wilson, 338. o. Gestapo 201 a németek lehallgatják Roosevelt és Churchill beszélgetését: Gregory Douglas, Chief: The 1948 Interrogation of Heinrich Müller(„A Gestapo főnöke - Heinrich Müller 1948-as kihallgatása”), San Jose, California: R. James Bender Publishing, 1995, 46-50. o. 202 a figyelmeztetést Roosevelt vele azonos szintről kapta: Douglas, 51. o.

464

A II. VILÁGHÁBORÚ Encyclopaedia Britannica,9. köt., 938-39. o. 203 a 203 Jeannette Rankin: hadbírósági vizsgálat eredményei: Vankin és Whalen, 260. o. 203 negyvenkötetes kormányzati beszámoló: Perloff, 68. o.

AZ ÜZLETI ÉLET NEM ÁLL MEG 204 Walter C. Teagle és az ólom-tetraetil: Higham, 34-35. o. 205 Schröder, Rockefeller and Company: uo., 22. o. 205 Thurman Arnold jelentését idézi: uo., 46. o. 205 üzemanyag Spanyolországon keresztül Németországba: uo., 59. o. 205 „ Testvériség”: uo., xiv-xvi. o. 206 Roosevelt rendelete: uo., xxi. o. 206 Morgenthau apja és a Külkapcsolatok Tanácsa: Perloff, 58. o. 206 „ magánkézben lévő pénzügyi vezetés...”: Quigley (1966), 50. o. 206 a Nemzetközi Jóvátételi Bank mint pénzcsatorna: Higham, 2. o. 207 Gates W. McGarrah és Helms: Gibson, 71. o. 207 Svájc: Manning, 119. o. 207 acélipari kapcsolatok: uo., 25. o. 207 megállapodás az ITT-vel: Higham, 99. o. 207 General Motors: uo., 162. o. 207 páncélozott harci járművek: Epperson (1985), 273. o. 208 „ nürnbergi per sikeresen elkendőzte az igazságot...”: Higham, 210. o. 208 James Steward Martint idézi: uo., 217. o. Insuring Nazi Death Camps 209 az Allianz biztosította Auschwitzot: a szerkesztők és Jack Egan, U. S. News & World Report, („Ki biztosította a náci haláltáborokat?”), 1999. február 22., 52. o. Loans for Auschwitz(„Köl209 a Deutsche Bank támogatta Auschwitz felépítését: John Marks, csönök Auschwitzra”),U. S. News & World Report,1999. ferbuár 15., 41. o. AZ I. VILÁGHÁBORÚ 209 „ Rothschild-formula”: Griffin, 235. o. 210 Fekete Kéz: Still, 154. o. 210 Dániel Coit Gilman: Sutton, 27. o. 210 „ háborúnál nincsen hatékonyabb módszer...”: Epperson (1985), 257. o. 210 „...mind nyakig benne voltak”: Allen, 62. o. 211 százmillió dollárnyi kölcsön: Epperson (1985), 258. o. The New Encyclopaedia Britannica, 211 Morgan sokmilliárd dolláros kölcsöne: 8. köt., 320. o. 211 Baruch 200 millió dolláros profitja: Allen, 64. o. War is a Racket(„A 211-212 háborús profit, szúnyoghálók és lovaskocsik: Smedley D. Butler, Portland háború szélhámosság”), New York: Round Table Press, Inc., 1935; idézve a Free Pressben, 1996. november-december, 31-32. o. 212 Page táviratát idézi Griffin, 239. o.

465

The 212 „ háború után kiszivárgott a megállapodás szövege...”: George Sylvester Viereck, Strangest Friendship in History: Woodrow Wilson and Colonel House („A történelem legfurcsább barátsága: Woodrow Wilson és House ezredes”), New York: Liveright Publishers, 1932, 108. o. Congressional Record(„Kongresszusi Közlöny”), 54. köt., 1917. 213 a napisajtó irányítása: február 9., 2947. o. 213 Rockefeller hirdetései: Griffin, 245. o. The Zimmermann Telegram(„A Zimmermann213 közvéleménykutatások: Barbara W. Tuchman, távirat”), New York: Dell Publishing Co., 1958, 170. o.

ÜRÜGY A HÁBORÚRA The World Crisis(„A világvál214 „Egy szövetségest szerző manőver...”: Winston Churchill, ság”), New York: Scribner's Sons, 1949, 300. o. 214 „Az alámerült tengeralattjáróknak...”: uo., 275. o. 214 „úszó lőszerraktár”: Griffin, 261. o. The Lusitania 214 Wilson utasítására a teherjegyzéket a levéltárba süllyesztik: Colin Simpson, („A Lusitania”), Boston: Little, Brown & Co., 1972, 264-65. o. 215 „Morgan 1902-ben megpróbálta bekebelezni...”: Griffin, 246. o. 215 német figyelmeztető felhívás: uo.,Des a Moines Registereredeti hirdetésének reprodukciója, 262. o. 215 „...sok álmatlan éjszakát okozott neki”: Simpson, 97. o. 216 Winston Churchill terve: uo., i. o. 216 „ kereskedőhajók megtorpedózása...”: Tuchman, 170. o. 217 az üzenet hamisítvány volt: uo., 167. o. 217 a német tudósító-ügynök: uo., 168-69. o. The Illuminoids („Az illuminoidok”), New York: 219 a Warburgok házasságai: Neal Wilgus, Pocket Books, 1978, 121-22. o.

AZ OROSZ FORRADALOM 219„Legújabbkori történelmünk egyik legnagyobb mítosza...”: Griffin, 263. o. 220Trockij és a Wall Street: Still, 139. o. 220 Jacob Schiff húszmillió dollárja: Allen, 69. o. 220 Elihu Root húszmillió dollárja: Icke (1995), 78. o. 220 Arsene de Goulevitch-et idézi Allen, 72. o. 220 az American International Corporation: Icke (1995), 77-78. o. 220 a bolsevik forradalmat a gazdagok támogatják: Allen, 73. o. The New World Order 220 Churchill szavai a világméretű összeesküvésről: A. Ralph Epperson, („Az Új Világrend”), Tucson, Arizona: Publius Press, 1990, 104-105. o. 222 Fichte és Hegel mint illuminátusok: Sutton, 34. o. 223 „...a kulcs a világtörténelem megértéséhez”: Texe Marrs (1995), 114. o. 223 „Azért megyek vissza Oroszországba...”: Griffin, 265. o. 223 Trockij szabadon bocsátása: uo., 266. o.; Icke (1995), 76. o.; Still, 140. o. 223 Lenin és a lepecsételt vonat: Still, 140. o.

466

223 Max Warburg és a német vezérkar: Allen, 68. o. 224 a „többdimenziós”orosz forradalom: Icke (1995), 77. o. 224 „Az állam nem úgy működik...”: Still, 142. o. A KOMMUNIZMUS KIALAKULÁSA A History of Secret Societies 224 karbonárik vagy szénégetők: Árkon Darául, („A titkos társaságok története”), New York: Carol Publishing Group, 1995, 100-101. o. 225 a bolsevikok a szénégetők leszármazottai: uo., 110. o. 225 „Jóllehet napjainkban a szabadkőművesség...”: Still, 129. o. The New Encyclopaedia Britannica, 225 Marx a hegeliánus Doktorok Klubjában: 23. köt., 573. o. 226 „Ha létezik Valami, ami pusztít...”: Still, 129. o. The New Encyclopaedia Britannica, 226 Moses Hess és Robert Owen: 23. köt., 574. o. 227 az Internacionálé maga az illuminizált szabadkőművesség: Still, 137. o. 227 Oswald Spenglert idézi Epperson (1985), 145. o.

MEGJEGYZÉSEK Maxwell Taylor: 'Write Off A Biliion' 228 Maxwell Taylort idézi: szerkesztőségi cikk, Executive Intelligence Review, („Maxwell Taylor: Én már egymilliárd embert leírtam”), 1981. szeptember 22., 56. o.

HARMADIK RÉSZ

LÁZADÁS ÉS FORRADALOM 233 Schönberg Belmontra változtatja a nevét: Griffin, 414. o. Encyclopaedia Britannica, 2.köt., 81. o. 233 Belmont mint a Rothschildok ügynöke: 233 Belmont mint házasságon kívüli Rothschild-fiú; mindennapi levelezés: Wilson, 179. o. 234 Alphonse Rothschild: uo., 181. o. 234 „Ha létrehoztak volna...”: uo., 182. o. AZ AMERIKAI POLGÁRHÁBORÚ 235 „Nemzetközi Bankárszindikátus”: Epperson (1985), 152. o. 235 Ottó von Bismarckot idézi Griffin, 374. o. 235 „Számos szövetségi államnak...”: Wilson, 178. o. 235 a Rothschildok finanszírozták a gyapotbehozatalt: Smith, 101. o. 236 „Az európai arisztokratáknak...”: Richard M. Ketchum (szerk.) Bruce Catton szövegével, The American Heritage Picture History of the Civil War („A polgárháború képes története”), New York: American Heritage Publishing Co., Inc., 1960, 249. o. 236 a Rothschild-levelek kimaradása és megsemmisítése: Ferguson, 28. o. The Lincoln-Douglas 236 Lincoln megjegyzése a fajokról: R. W. Johannsen (szerk.),

467

Debates of 1858(„Lincoln és Douglas 1858-as vitái”), New York: Oxford University Press, 1965,

162-63. o. 236 „Legfőbb célom...”: Dye és Zeigler, 83. o. TITKOS TÁRSASÁGI AGITÁCIÓ 237 „...ami pedig az illuminátusok egyik ága volt”: Griffin, 392. o. A Short History of the Civil War(„A polgárháború rövid 237 a vérfagyasztó eskü: Fletcher Pratt, története”), New York: Pocket Books, Inc., 1948, 218. o. The New Handbook of Texas 237 rabszolgatartó birodalom monopóliumokkal: a szerkesztők, („Texas új kézikönyve”), Austin, Texas: Texas State Historical Society, 1996,3. köt., 1145. o. 238 a Rend „anyagi magva”: uo., 37. o. Times The 238 Bickley a Londoni Egyetemen, és mint a tudósítója: Ollinger Crenshaw, Knights of the Golden Circle(„Az Arany Kör Lovagjai”),The American Historical Review, XLVII. évf. 1. szám (1941. október), 24. és 43. o. 238 Bickley előadásai Angliában: uo., 47. o. 238 Bickley megjósolja a rabszolgaság végét: uo., 26. o. 238 a mexikóiak „texasiasítása”: uo., 30-31. o. 238 Washington lesz a cél: uo., 32. o. The New Handbook of Texas, 238-239 Mexikó megszállása és Sam Houston: 1145. o. 239 a Dél katonai szervezete: Crenshaw, 33-34. o. 239 „ helyzet az, hogy harcolni akarunk...”: uo., 38. o. The Road to Disunion(„A 239 „Miután 1860-ban elnökké választották...”: William W. Freehling, széthúzáshoz vezető út”), New York: Oxford University Press, 1990, viii. o. 239 Edmund Wright: Pratt, 219. o. The Civil War-Twenty 239 az összeesküvés vádja gyenge lábakon állt: Donald Dale Jackson, Millión Yankees („A polgárháború, avagy húszmillió jenki”), Alexandria, Virginia: Time-Life Books, 1985, 29. o. 239 „ mögöttünk álló ellenség...”: Catton, 497. o. Wilkes Booth Came to Washington 240 a „lojális ellenzék”: Larry Starkey, („Amikor Wilkes Booth Washingtonba jött”), New York: Random House, 1976, 23. o. 240 a Lovagok egyéb nevei: uo. 240 jövedelemadó és Karl Marx: Epperson (1985), 155. o. 240 „zöldhasú”: Catton, 395. o. 240 „ kormánynak, ha hatalmában áll...”: Griffin, 384. o. 241 Booth és Jesse James mint Lovagok: Pratt, 223. o.; Epperson (1985), 154. o. 241 Judah Benjamin és a Rothschildok: Epperson (1985), 160. o. History of thejews in America(„Az 241 „trónja mögött megbúvó sötét erő”: Howard M. Sachar,/! amerikai zsidóság története”), New York: Alfréd A. Knopf, 1992, 77. o. 241 „ Lincolngyilkosság okait...”: Starkey, 187. o. Jefferson Davis and the Confederacy 241 Jefferson Davist idézi Ronald Gibson (szerk.), („Jefferson Davis és a Konföderáció”), Dobbs Ferry, New York: Oceana Publications, Inc., 1977, 10. o. The Civil War, A Narrative-Fort Sumter 241 „Az államszövetségből való kilépés...”: Shelby Foote, to Perryville („A polgárháború története Fort Sumtertől Perryville-ig”), New York: Vintage Books, 1986, 539. o. 242 tizenegyezer fős brit csapat és dixie-muzsika: Catton, 255. o.

468

MEGELŐZŐ CSAPÁSOK 242 Lincolnt idézi Foote, 538. o. 243 „Annyi év elteltével könnyű elfelejteni...”: Griffin, 381-82. o. 243 orosz flotta Amerikában: Catton, 253. o. 244 „ háború kimenetele...”: Griffin, 378. o. 244 „...végzetesen kimerítette a háború”: Catton, 397. o. Encyclopaedia Britannica,2. köt., 81.0. 244 Belmont befolyást gyakorol az európai bankárokra: 244 Belmont déli kötvényeket vásárol: Griffin, 383. o. 244 a Chicago Tribünémegtámadja Belmontot: Sachar, 78. o. 245 Salomon Rothschild a Dél pártjára áll: Wilson, 185. o. The North, the South, and the Powers 245 „Ha a páciens...”: D. P. Crook, („Észak, Dél és a nagyhatalmak”), New York: John Wiley & Sons, 1974, 198. o. 245 „ Rothschild-féle aranyszabály...”: Griffin, 395. o. 245 a KGC röpiratát idézi Jackson, 28. o. MOZGALOM A SZABADKŐMŰVESSÉG ELLEN 246 közel ötvenezer kőműves 1826-ban: Still, 107. o. The New Encyclopaedia Britannica, 246 William Morgan kapitány tervei: 1. köt., 448. o. 246 Morgant idézi Epperson (1990), 162. o. 246 Henry L. Valance: Still, 107. o. 247 Charles G. Finney: uo. Christianity and 247 „Szabadkőművesek ezrei égették el kötényüket...”: William J. Whaley, American Freemasonry(„A kereszténység és az amerikai szabadkőművesség”), Milwaukee, Wisconsin: Bruce Publishing Company, 1958, 9. o. 247 „véreskük”: Still, 102. o. 247 New York-i nyomozás: uo., 108. o. 247 a sajtó „hallgat, mint a sír”: uo. 248 Shays felkelése: Zinn, 92-94. o. 248 „Véleményem szerint néha jót tesz egy kis lázadás...”: uo., 94. o. 249 John Quincy Adams és George Washington: Still, 94. o. 249 „Miért vett részt egyáltalán...”: Bramley, 320. o. 250 „francia jakobinus összeesküvés”: Zinn, 95. o.

A FRANCIA FORRADALOM The New Encyclopaedia Britannica, 251 szabadkőművesség és illuminátusok: 26. köt., 891. o. 251 a kőművesek indították el a forradalmat: Webster, 165. o. 251 „ nagy francia forradalom lázadóinak egyik vezére...”: Bramley, 326. o. 251 az orléans-i herceg felvásárolja a gabonát: Still, 85. o.; Epperson (1985), 87. o. 251 „őt is ugyanaz a láthatatlan kéz mozgatta...”: Webster, 244. o. 251 illuminizált szabadkőművesség: Webster, 238. o. 252 Cagliostro: Still, 84. o.; Webster, 174. o.

469

JAKOBINUSOK ÉS JAKOBITÁK The History of Freemasonry 252 Jakab kialakította a saját kőművességét: Albert Gallatin Mackey, („A szabadkőművesség története”), New York: Gramercy Books, 1996, 270. o. 252 „Az az elmélet, mely a Stuart-házat...”: uo., 267. o. 253 „E káptalan megalakítása...”: uo., 281. o. 253 „ párizsi páholy jakobita jellegéhez nem fér kétség”: Webster, 134. o. 253 az első eset, amikor a politika is szerepet kapott: Mackey, 285. o. 253 a forradalmi vezetők harmadik fokozatú beavatottak: Webster, 244-45. o. 254 Mirabeau grófját idézi: uo., 241-42. o. 254 felbérelt banditák támadják meg a Bastille-t: uo., 86. o. 255 „ francia forradalomban történt meg először...”: Still, 83. o. 255 Keleti Nagypáholy: Webster, 244. o.; Epperson (1985), 88. o. 255 „elárasztották az ármánykodók”: Webster, 149. o. 255 megalakul a Keleti Nagypáholy és győz a forradalmi csoport: uo., 149-50. o. 256 „ Konvent, a klubok és a Forradalmi Törvényszék...”: uo., 245. o. 256 „ láthatatlan kéz...”: Epperson (1985), 88. o. 257 „ civilizáció nagy hajótörése”: Webster, 246. o.

SIR FRANCIS BACON ÉS AZ ÚJ ATLANTISZ 258 az angol szabadkőművesség alapítója: Still, 47. o. 258 Bacon és a templomos lovagok: Icke (1995), 33. o. 258 „Ezért tartották...”: Mackey, 307. o. Bloodline of the Holy Grail(„A Szent Grál 258 „ Stuart-kori Angliában...”: Laurence Gardner, vérvonala”), Rockport, Massachusetts: Element Books, Inc., 1996, 322. o. The Temple and 258 „...elhatárolhatatlanok voltak egymástól”: Michael Baigent és Richard Leigh, the Lodge(„A templom és a páholy”), New York: Arcade Publishing, 1989, 145. o. 259 Sir Robert Moray: uo., 154. o. 259 híres emberek, akik hittek a Bacon-Shakespeare elméletben: Wallechinsky és Wallace (1975), 87. o. 259 Shakespeare szerzőségét nem igazolják bizonyítékok: uo., 531. o. 259 latin anagramma:The New Encyclopaedia Britannica,27. köt., 266. o. The Wordsworth Dictionary of the Occult 259 „Bacon egy olyan utópiát ír le...”: Andre Nataf, („Az okkultizmus Wordsworth-féle szótára”), Hertfordshire: Wordsworth Reference, 1994, 16. o. 260 Manly P. Hallt idézi Still, 49. o. 260 „Idővel ki fog derülni...”: Manly P. Hall,America's Assignment with Destiny („Amerika randevúja a végzettel”), Los Angeles: The Philosophical Research Society, 1951, 49-50. o. 260 „Ateista Iskola”: The New Encyclopaedia Britannica,9. köt., 914. o. 261 „Mindenki a közös készletekből kapta az élelmet...”: Still, 58. o. 261 Nathaniel Bacon mint Sir Francis rokona: uo., 50. o. 261 LaVon P. Linn ezredes: Bramley, 305. o. 262 „ függetlenségi háborúban...”: Baigent és Leigh, 216. o.

470

AZ AMERIKAI FORRADALOM New Encyclopaedia of Freemasonry 262 a bostoni teadélután: Arthur Edward Waite,/! („A szabadkőművesség új enciklopédiája”), New York: Wings Books, 1996, xxxiv. o. 262 a Függetlenségi Nyilatkozat aláírói közül csupán egy nem volt kőműves: Hall (1951), 96. o. The Secret Teachings of Ali Ages 262-263 a rejtélyes idegen: Manly P. Hall, („Minden idők titkos tanításai”), Los Angeles: The Philosophical Research Society, Inc., 1988, 200. o. 263 Franklin-idézet és megjegyzés: Epperson (1975), 129. o. 263 „Ami a többletkiadásokat illeti...”: Griffin, 162. o. 264 „ Kilenc Hűséges”: Zinn, 66. o. Thomas Paine: Political Writings 264 „Egy francia fattyú...”: Moncure Dániel Conway (szerk.), („Thomas Paine politikai írásai”), Franklin Mint Corp., Franklin Center, Pennsylvania, 1978, 19. o. 264 „Nyilvánvalóan valami mélyebb tényező...”: Bramley, 305. o. 264 csak a vezetők tudtak a „tervről”: Still, 61-62. o. 265 „ címer jegyei...”: Gardner, 347. o. 265 fehérfejű réti sasra cserélték a főnixet: Bramley, 311. o.

AZ ILLUMINÁTUSOK 266 Seligmann Geisenheimer: Ferguson, 75. o. 266 Kolmer mint Altotas: Webster, 200. o. 266 Casanova szerepe és az idézet: Waite, I. köt., 101. o. The New Encyclopaedia Britanni267 átveszik a perzsa időszámítást: uo., 201. o. 267 Alumbrados: ca, 1. köt., 303. o. 267 „ jezsuiták engesztelhetetlen gyűlöletét...”: Webster, 197. o. 267 a „SparThe Conspiracy(„Az tacus” fedőnév: uo., 200. o. 267 „Örök Virág-Hatalom”: Sandra Glass, Teenset,1969. március, 34-40. o. összeesküvés”), 267 „Az ember nem rossz...”: Epperson (1975), 79. o. 268 „íme a titkunk...”: uo., 81. o. 268 „Rendünk ereje a leplezettségében rejlik...”: Still, 73. o. 268 „egyszer így, másszor úgy beszélve...”: Webster, 197. o. 269 „Weishaupt követőit...”: uo., 198. o. 269 „...minden tag vezetővé válik”: Epperson (1975), 81. o. 269 Mirabeau emlékiratait idézi Webster, 205. o. 269 Jefferson védelmébe veszi Weishauptot: uo., 84. o. 270 „kifejezett célja az volt...”: Epperson (1975), 83. o. 270 „Tudjátok ti valójában...”: Webster, 221. o. 270 „Közvetlenül alattam ketten állnak...”: uo., 223. o. 270 „[Az illuminátusok] tervei...”: Epperson (1975), 83. o. 271 „Az Illuminátusoknak mindössze annyi közük volt...”: Waite, I. köt., 386. o. 271 a Szigorú Engedelmesség Rendje: Webster, 233. o. 271 von Knigge báró: Waite, I. köt., 433-34. o. 271 Knigge Weishaupttól teljes felhatalmazást kapott: Webster, 234. o.

471

271 a kőművesség székhelye Frankfurtba tevődik át és befogadják a zsidókat: Still, 82. o. Jews and Freemasonry in Europe 272 Rothschild-tagok: Jacob Katz, („A zsidóság és a szabadkőművesség Európában”), Boston: Harvard Press, 1970. 272 a Szigorú Engedelmesség Rendje más név alatt: Lynn Picknett és CliveThe Prince, Templar Revelation(„A templomosok titka”), New York: Touchstone, 1997, 142. o. 272 az aktív és befolyásos Brunswick herceg a rendben: Baigent és Leigh, 218. o. 272 „Úgy tűnik, hogy a franciaországi szabadkőművességhez...”: Waite, I. köt., 11. o. 272 a Rend átalakult: uo., 173. o. 272 de Virieu grófot idézi Still, 82. o. 272 „ világforradalom gigantikus tervét...”: Still, uo. 272 „Weishaupt [...] tudta, hogyan vegye ki minden jelenkori és múltbéli társaságból...”: Webster, 231.0. 273 „Bár az illuminátusok társasága...”: Still, 81. o. A SZABADKŐMŰVESSÉG 274 kínai kőművesek: Waite, 104-107. o. 274 „ kőművesség hamarosan a misztikum auráját vonta maga köré...”: Johnson, 36-37. o. 274 a G betű a geometriára utal: Mackey, 41. o. 275 a derékszögű vonalzó és körző mint David-csillag: Christopher Knight és Robert Lomas, The Hiram Key(„Hirám kulcsa”), New York: Barnes & Noble Books, 1998, 240. o. 275 Ábrahámtól Hermész Triszmegisztoszig és Euklidészig: Mackey, 70. o. 275 a szabadkőművesség neve Lombardiából származik: uo., 42. o. 276 Collegium Fabrorum: Mackey, x. o. 276 Gottfried Bouillon mint alapító: Webster, 139. o. The Meaning ofMasonry(„A 276 „ kőművesség igaz, belső történetét...”: W. L. Wilmshurst, kőművesség igazi értelme”), New York: Bell Publishing Company, 1980, az 1927-es londoni ötödik kiadás változatlan utánnyomása, 26. o. 276 „ teljes kép...”: Picknett és Prince, 126. o. 276 „Nemcsak hogy nem ismerjük többé...”: Knight és Lomas, 4. o. 276 a szabadkőművesség a Rosslyn-kápolna építésével kezdődött: uo., 313. o. 277 „Az operatív kőművesség tehát...”: Webster, 123-24. o. 278 „rendünk nagyon szoros kapcsolatban állt a Jeruzsálemi Szent János Lovagrenddel”: uo., 137. o. 278 Diana és Izisz: Picknett és Prince, 131. o. 278 „ismeretlen feljebbvalók” és a templomos lista: Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln, Holy Blood, Holy Grail („Szent vér, Szent Grál”), New York: Dell Publishing Co., 1983, 149. o. 279 „Mindig is létezett...”: Wilmshurst, 64. o. Masonry: 279 „ szabadkőművesség testvériség a testvériségen belül...”: A. Ralph Epperson, Conspiracy Against Christianity(„A szabadkőművesség összeesküvés a kereszténység ellen”), Tucson, Arizona: Publius Press, 1997, 18-19. o. 279 Albert Pike-ot idézi Epperson (1990), 33. o. 279a legtöbb kőműves sohasem jut az első szint fölé: Wilmshurst, 56. o. 280Casanova emlékiratait idézi Waite, I. köt., 101. o. 280 „Ezt a második réteget...”: Epperson (1990), 17. o.

472

280 „ világ szabadkőművessége...”: Icke (1995), 199. és 201. o. 280 „tele vannak történelmi pontatlansággal, anakronizmusokkal...”: Mackey, 16. o. 280 „[A szabadkőművesség] fejlődése egybeesik...”: Wilmshurst, 15. o. 280 „egy új, fokozott tudatosság...”: uo., 12. o. 281 „ kőművesség értelmét...”: uo., 5. o. 281 „valaha az emberek tudatos társalgást folytattak...”: uo., 173. o. 281 „képzett tudományos segítségnyújtás”: uo., 174-75. o. 281 „ régmúlt időkben az istenek az emberekkel együtt jártak a földön...”: Manly P.What Hall, the Ancient Wisdom Expects of its Disciples („Amit az Ősi Bölcsesség a tanítványaitól elvár”), Los Angeles, California: Philosophical Research Society, 1982, 27. o. 282 reinkarnáció: Wilmshurst, 195. o. 282 „ vádak, hogy a szabadkőművesek mindig is...”: Mackey, ix. o. SAINT-GERMAIN GRÓFJA ÉS MÁS MÁGUSOK 282 Lipót György, II. Rákóczi Ferenc fia: Bramley, 285-86. o. 283 egy vándorló zsidó fia, avagy Dániel Wolf: Webster, 172-73. o. The Black Arts(„Fekete mágia”), New York: 283 arab hercegnő és hüllő: Richard Cavendish, Perigee Books, 1967, 176. o. WeAre Not the First(„Nem mi vagyunk az elsők”), New 283 Voltaire-idézet: Andrew Tomas, York: Bántam Books, 1973, 145. o. 283 az inas kijelentése: Cavendish, 176. o. 284 „Ehhez az embernek a piramisokban kell tanulnia...”: uo., 155. o. 284 „Nem szabad alábecsülni...”: Bramley, 295. o. The New Encyclopaedia Britannica, 284 Saint-Germain beavatja Cagliostrót: 10. köt., 318. o. 284 Károly herceg „minden német szabadkőműves vezetője”: Bramley, 284. o. 284 „Saint-Germain egyik legjobb barátja és tanítványa...”: Tomas, 145. o. 284 „egyiptomi kőművesség”: Webster, 174. o. The New Encyclopaedia Britannica, 284 Saint-Germain és IX. Vilmos: 10. köt., 318. o.; Bramley, 293. o. 284 „Saint-Germain tevékenysége azért fontos...”: Bramley, 285. o. 285 Jean-Baptiste Willermoz: Nataf, 191. o.; Waite, II. köt., 91. o. 285 Saint-Germain Wilhelmsbadban: Tomas, 153. o. 285 „Míg Saint-Germain és Cagliostro minden műben megjelenik...”: Webster, 188. o. 285 Gotthold Lessing: uo., 191. o. 285 Falk és az orléans-i herceg: uo., 194. o. 286 „Falk sokkal több volt egyszerű kőművesnél...”: uo., 189. o. 286 „az igazi beavatottak közé tartozott...”: uo., 190-91. o. SZABADKŐMŰVES ÖSSZEESKÜVÉSEK 286 híres kőművesek: Still, 115. o.; Mackey, ix. o.; Baigent és Leigh, 264-66. o. 287 „nemcsak hogy lehetetlenné válik...”: Baigent és Leigh, 265. o. 287 Lucifer rendje Isten káosza fölött: Epperson (1997), 150. o. 287 „ káosz megteremtésén munkálkodnak...”: Texe Marrs, 101. o.

473

288 „Az angol Nagypáholy...”: Bramley, 259. o. 289 Raskob és a Roosevelt-puccs: Vankin és Whalen, 237. o. 288 „világméretű fasiszta összeesküvés”: Vankin, 175. o. 288 Mino Pecorellit idézi: uo., 176. o. 288 a P2 Páholy kapcsolatai: Icke (1995), 205. o. 288 Richard Brenneke: uo., 206. o. 288 Gelli jellemzése: Vankin és Whalen, 115. o. 289 „megvolt az a roppant hatalma...”: Vankin, 175. o. 289 Gelli mint Bush barátja: Icke (1995), 204. o. 289 a Gladio-művelet: Wilson, 200. o. 289 „zürichi gnómok”: uo., 201. o. 289 a Pan Am 103-as járata és a CIA: Vankin és Whalen, 282-84. o. 290 Amitalia: uo. 290 a Kissingerre vonatkozó vallomás: Icke (1995), 206. o. 290 Moro halálát a CIA-hez kapcsolják: Vankin, 189. o. The Vatican Connection(„A vatikáni 290 Sindona vatikáni pénzt használ: Richard Hammer, kapcsolat”), New York: Charter Books, 1982, 265. o. The New Encyclopaedia 291 „Félnek, hogy valami olyan kényes információval szolgálok...”: Britannica, 10. köt., 831. o. 291 Szent Ambrus: Wilson, 39. o. 291 „Frank Hogan New York-i államügyész...”: Wilson, 293. o. 291 „olyan csalásokért felelősek...”: Vankin és Whalen, 116. o. 291 „Határozottan hiszem, hogy valami hasonló megy végbe...”: Icke (1995), 205. o. SZABADKŐMŰVESSÉG KONTRA KERESZTÉNYSÉG 292 „ szabadkőművesség tehát nem csupán...”: Epperson (1997), 88. o. 292 „Mikor a kereszténység államvallássá, az egyház pedig világhatalommá lett...”: Wilmshurst, 211-12. o. 293In Eminenti: The New Encyclopaedia Britannica,3. köt., 374. o. 293 „ kőműveseknek csupán egyetlen céljuk van...”: Epperson (1997), 350. o. 293 „Úgy tűnik, a kőművesség minden aspektusának van egy jó és egy rossz oldala...”: Still, 27.o. 293 „Az igazság az, hogy általánosságban véve a szabadkőművesség...”: Webster, 271. o. 293 „...Isteni Bölcsesség egyetemes kifejezése”: Still, 27. o. 293 „egy világméretű egyetem...”: Hall (1988), 176. o. 293 „vallásfilozófiai rendszer...”: Wilmshurst, 74. o. 294 „pozitív energia”: uo., 111. o. 294 „reinkarnáció”: uo., 42. o. 294 „aura”: uo., 99. o. 294 „Miképpen a mi Céh-szervezetünknek...”: uo., 83. o. 294 „de ezen a rövid utaláson kívül nincs értelme itt erről többet mondani”: uo., 133-34. o. 294 „azt a célt szolgálják, hogy fokozatosan...”: Still, 75. o. 294 „Lucifer hívei azt hiszik...”: uo., 31. o. The New World Order(„Az 294 „Tehát a Kőműves Rend legbenső titka...”: A. Ralph Epperson, Új Világrend”), Tucson, Arizona: Publius Press, 1990, 27. és 63. o.

474

294 „ tisztánlátók számára...”: Wilmshurst, 209-10. o. The Hidden Dangers of the 295 a Lucis Trust és a Lucifer Kiadóvállalat: Constance Cumby, Rainbow („A Szivárvány mögött megbúvó veszélyek”), Lafayette, Louisiana: Huntington House, Inc., 1983, 193. o. 295 a Lucifer név magyarázata: Epperson (1990), 80. o. 295 „Mind elismerték a különböző feladattal felruházott két istenség létét...”: Epperson (1997), 274-75. o. 295 Isten természete kettős: Still, 31. o. 295 Adonáj Ozirisz riválisa: Epperson (1997), 110. o. 296 „Évezredekkel ezelőtt az ember a napot tisztelte...”: uo., 113. o. 296 „...nem teremtett semmit”: uo., 116. o. 297 „ legkisebb sejttől a legnagyobb kiterjedésű galaxisokig...”: Gardner, 247. o. 297 „...ő maga a világegyetem mértéke...”: Wilmshurst, 155. o. 297 „Több volt ez tudománynál...”: Picknett és Prince, 113. o. 297 „...a hermetikus tanok hatása”: Mackey, 329. o. A RÓZSAKERESZTESEK

298 „az európai kontinensről a XVIII. század derekán...”: uo., 351. o. 298 Mirabeau gróf állítása: Webster, 90. o. 298 Andrea és Brunswick hercegének kapcsolata: Mackey, 330. o. 298 „...élénkebb, aktívabb, emberibb rendszer születhet”: uo. 299 Arany- és Rózsakeresztesek Rendje: Picknett és Prince, 141. o. 299 Leonardo da Vinci mint a torinói lepel készítője: uo., 24. és 33. o. 299 „Nem túlzás azt állítani, hogy a rózsakeresztesség maga volt a reneszánsz”: uo., 135. o. 299 „ [protestáns] reformációt követően...”: Gardner, 308. o. 299 „ rózsakeresztes tudósok, csillagászok, matematikusok...”: uo., 313. o. 300 Ashmole mint rózsakeresztes: Webster, 122. o. 300 J. M. Ragon: uo. 300 „Egykor nyilvánvaló különbség volt...”: Picknett és Prince, 141. o. 300 III. Tuthmózisz fáraó: Gardner, 310. o. 300 „ rózsakeresztesség a pátriárkáktól...”: Webster, 89. o. NEGYEDIK RÉSZ

KORAI TITKOS TÁRSASÁGOK A TEMPLOMOS LOVAGOK The Sign and the Seal 309 Payens mint Champagne grófjának unokatestvére: Graham Hancock, („A jel és a pecsét”), New York: Touchstone Books, 1993, 93. o. 309 „Payens és kilenc társa...”: Picknett és Prince, 100. o. 309 Payens és Champagne együtt voltak a Szentföldön: Hancock, 95. o. Holman Bible Dictionary („Holman-féle bibliai szótár”), 310 „nagy ház”: Trent C. Butler (szerk.), Nashville, Tennessee: Holman Bible Publishers, 1991, 1325. o. 310 „szinte egy az egyben annak a sumér templomnak a másolata...”: Knight és Lomas, 23. o.

475

311 a királyi mérnökök templomos leleteket találtak: uo., 267. o. 311 a templomosok titkos ismereteket tartalmazó tekercsekhez jutottak: Knight és Lomas, 267-69. o.; Picknett és Prince, 110-11. o.; Gardner, 257-58. o. 311 „Ha a templomosok megtalálták volna a frigyládát...”: Hancock, 96. o. 311 „rengeteg régi héber és szír nyelvű kéziratos könyvet is találtak...”: Gardner, 265. o. 312 „Nyilvánvaló, hogy a templomosok birtokában voltak...”: Knight és Lomas, 58. o. 313 „ templomosok többsége...”: Picknett és Prince, 106. o. 313 „[Payens-nek és Montbard-nak] semmije sem volt, mikor nyugatnak indultak...”: Knight és Lomas, 31. o. 313 „[A troyes-i zsinat után] egy éven belül...”: Baigent és Leigh, 43. o. 313 az első tanulóközpont Saint-Clair birtokán: uo., 295. o. 314 „ lovagok maguk hozták saját törvényeiket...”: uo., 46. o. The Crusades(„A keresztes háborúk”), New York: 314 V. Fulk Anjou gróf: Zoe Oldenbourg, Random House, 1966, 264-65. o. 314 az asszaszinok a templomosokkal Damaszkuszban: Darául, 42. o. AZ ASSZASZINOK 315 „asszasszín”: Darául, 28. o. 315 Haszán iskolatársai: uo., 19. o. 315 a Kairói Nagypáholy fejlesztette ki a technikát: Webster, 38. o. 316 Abdullah ibn Maimun tervei: Webster, 38. o. 316 „ végső cél néhány hatalomvágyó ember...”: uo., 46. o. 317 „paradicsomi” toborzás: Darául, 21-22. o.; Webster, 46-47. o. 317 az asszaszinokéhoz hasonló thungista jelek: Darául, 37. o. 317„akiknek a templomosokkal való kapcsolata történelmileg bizonyított...”: Mackey, 236. o. 318„ keresztes lovagok az iszmá'ilitáktól vették át azt az eszmét...”: Darául, 38. o. 318 „Akik azt hiszik, hogy az asszaszinok fanatikus muzulmánok voltak...”: uo., 43. o. 318 Damaszkusz megtámadása: Oldenbourg, 262. o. 319„ templomosok időről időre baráti megállapodásokat...”: Mackey, 238. o. TEMPLOMOS BANKÁROK ÉS ÉPÍTŐMESTEREK 319-320 „Ok találták ki a hitelrendszer kialakításának módszerét...”: Baigent és Leigh, 47-48. o. 320 évi hatvan százalék kamat: uo. 320 „Angliában a templomosok adószedőkként is működtek...”: uo., 49. o. 321 „Pogány terület volt ez...”: Gardner, 264. o. 321 Szent Bernát naponta tanácskozik az építőmesterekkel: Hancock, 102. o. 321 „biztos vagyok benne, hogy a Templomhegyen...”: uo. 321 a görög „goetik” szó jelentése: uo., 263. o. 322 „ők álltak az építőmesterek céheinek alapítása mögött...”: Picknett és Prince, 110. o. 322 „Sem azelőtt, sem azóta ehhez foghatót nem alkottak...”: Gardner, 264. o. 322 Szent Bernát Isten-meghatározása: Hancock, 306. o. 322 a frigyláda elszállítása: Gardner, 263. o. 323 „arcis foederis”: Picknett és Prince, 113. o.

476

323 „ kápolna stílusában...”: Gardner, 294. o. 323 „Amikor utánanéztünk a kápolna hivatalos történetének...”: Knight és Lomas, 305. o. 324 „Rosslyn nem egyszerűen kápolna volt...”: uo., 306. o. 324 „Templeis”, avagy templomosok Wolfram művében: Hancock, 91. o. 325 Munsalvaesche és Montségur kapcsolata: Gardner, 239. o. 325 az Anjou-ház őrizte az arab kéziratot: uo., 240. o. 325 „ templomosok szemében az igaz egyházat...”: David Hatcher Childress bevezetője, Charles G. Addison,The History of the Knights Templar(„A templomosok története”), Kempton, Illinois: Adventures Unlimited Press, 1997, 18. o. A KATAROK The Cathars and the Albigensian Crusade 326 „ zsidókkal szembeni előítélet...”: Michael Costen, („A katarok és az albigens keresztes hadjárat”), Manchester: Manchester University Press, 1997, 38. o. 327 „bizonyítékot találtunk rá, hogy a terület...”: Picknett és Prince, 185. o. 327 „az eretnek mozgalmak közül a legkomolyabb és legelterjedtebb...”: Costen, 52. o. 327 „Jelentős hasonlóság fedezhető fel a katarok és a buddhisták között...”: Arthur Guirdham, The Cathars and Reincamation(„A katarok és a reinkarnáció”), Essex: C. W. Dániel Company Ltd., 1970, 25. o. 327 „Életmódjukkal megpróbáltak Jézus tanítása szerint élni...”: Picknett és Prince, 89. o. 327 „Inkább úgy kell ezt felfogni, mint tudatos választást...”: Costen, 200-201. o. 328 „Számukra Krisztus nem emberi, hanem szellemi testben létezett...”: Guirdham, 27. o. 328 „E hitből egyértelműen következett...”: Costen, 63. o. 328 „Észrevettem egy rendszeresen visszatérő elemet...”: Guirdham, 29. o. 328 „ katarok és az egyház közti összeütközés...”: Picknett és Prince, 90. o. 328 „ katarok nem voltak eretnekek...”: Gardner, 269. o. 328 „ katarokat a Kabbala okkult szimbolizmusának...”: uo., 270. o. 329 Szent Bernát beszámolója: uo., 269. o. The Nag Hammadi Library(„A 329 idézet Fülöp evangéliumából: James M. Robinson (főszerk.), Nag Hammadi könyvtár”), New York: Harper & Row Publishers, 1981, 138-39. o. 329 „Ez a szokatlan és szókimondó traktátus...”: Picknett és Prince, 95. o. 330 „Ha feltevésünk helyes, Jézus felesége és gyermeke...”: Baigent, Leigh és Lincoln, 399. o. 330 Jakab mint Arimatiai József: Gardner, 167. o. The Hidden History ofjesus and the Holy Grail 331 „Soha nem volt titok...”: Laurence Gardner, Nexus,1998. február-március, 21. o. („Jézus és a Szent Grál titkos története”), The Bible according to Eve(„A 331 „ legtöbb olyan keresztény mozgalmat...”: Cullen Murphy, Biblia Éva szerint”),U. 5. News & World Report,1998. augusztus 10., 52. o. 331Mária mint „almah”: Gardner (1996), 119. o. 332Jane Schaberg: Murphy, 50. o. 332 „Arany legenda”: Gardner (1996), 117. o. 332 „kilenc évvel fiatalabb volt Jézusnál...”: uo., 115. o. 332 de Joinville-t idézi: uo., 129. o. 332 „Halála után még évszázadokig...”: uo., 123. o. 332 Rennes-le-Cháteau: uo., 117. o.

477

332„jöjjön és vessen egy pillantást a Mi Urunk testére...”: Baigent, Leigh és Lincoln, 58. o. 333„Hitték, hogy a fizikai világ az Ördög műve...”: Costen, 58. o. 333Jurij Sztojanovot idézi Picknett és Prince, 94. o. AZ ALBIGENS KERESZTES HÁBORÚ 334„Isten békéje”: Costen, 23-24. o. 334 „ szervezet, amely Languedoc-ban...”: uo., 101. o. 335 „Sokan haszon- és zsákmányszerzési lehetőséget láttak...” és „ legnagyobb...”:.0. uo., 121 335 „ templomokat is, a várost is kifosztották...”: uo., 123. o. 336 „különös jelenségek zajlottak itt...”: Picknett és Prince, 91. o. 336 „titokzatos dolgok” Montségur elestével kapcsolatban: uo., 92. o. 336 „Semmi nem utal arra...”: Costen, 160. o. 336 az arany- és ezüstkincset három hónappal korábban elszállítják: Baigent, Leigh és Lincoln, 62. o. 336 „ templomosokban nagy volt a tudásvágy...”: Picknett és Prince, 220. o. 337 „ templomosok már a kezdet kezdetén...”: Baigent, Leigh és Lincoln, 73-74. o. 337 „Bertrand volt az, aki a templomos lovagokat...”: uo., 93. o. 337 „ XIV. század elejére Languedoc katarjai...”: Costen, 179. o. 337„Languedoc élte meg az első európai népirtást...”: Picknett és Prince, 85. o. A TEMPLOMOSOK BUKÁSA 338III . Henriket megfenyegetik: Baigent, Leigh és Lincoln, 71. o. 338János király a templomosoknál: Baigent és Leigh, 45. o. 339Ciprust Oroszlánszívű Richardtól vásárolták: Oldenbourg, 456. o. 339 a német lovagrend és . Fülöp királyt elutasítják: uo., 74. o. az Ordenstaat: Baigent, Leigh és Lincoln, 73. o.IV339 339 „1303 és 1305 között a francia király és miniszterei...”: uo., 75. o. 339 IV. Fülöp támogatjaV. Kelement: Mackey, 256. o. 339cselszövés a Meroving-ház hatalmának visszaállítására: Addison, 15. o. 340„Az elfogott lovagokat bebörtönözték...”: Gardner (1996), 271. o. 340 „Biztosak vagyunk benne, hogy bár a legmagasabb rangú lovagok...”: Knight és Lomas, 282. o. 340„Jacques de Molay nagymester...”: Baigent, Leigh és Lincoln, 75. o. 341„[Fülöp] emberei átfésülték az egész...”: Gardner, 271. o. 341 tizennyolc gálya elszállítja a kincset: uo., 272. o. 341 „ rend hivatalos feloszlatását...”: Baigent és Leigh, 65. o. 341-342 a sziklába vésett lovag és a newporti torony: Knight és Lomas, 289. o. Bright Lights, Lost Cities(„Ragyogó 342 a patagóniai templomos kereszt: Scott Corrales, Fate, 1999. szeptember, 23. o. fények, elveszett városok”), 342 kukoricakalászok és áloékaktuszok: Knight és Lomas, 290. o. 342 „ történelemtudomány mai álláspontja szerint...”: uo. 342 „Waldseemüller eltalálta az új földrész nevét...”: uo., 292. o.

478

343 „Az Újvilág nevének eredetéről...”: Knight és Lomas, 290. o. 343 „Vasco da Gama is a Krisztus Lovagjai rendjének tagja volt...”: Baigent, Leigh és Lincoln, 78. o. 343 „ tengeren át”: Baigent és Leigh, 64. o. 344 „de egy fontos útvonal mégis nyitva maradt...”: uo., 69-73. o. 345 „ visszavonulás hamarosan...”: uo., 36. o. 345 a Henry Saint-Clair által vezetett templomosok: Gardner, 294. o. 345 „először a bannockburni csatatéren...”: Mackey, 259. o. 345 „ johannita szekta felismerte...”: Picknett és Prince, 146. o. 346 Payens megismerkedett a johannita tanokkal: Webster, 68. o. 346 Hiram Abif mint de Molay jelképe: Mackey, 265. o. 346-347 „ kumráni, illetve szabadkőműves jegyeket magán viselő lepel...”: Knight és Lomas, 286-87. o. 347 az ispotályosokból lett a Máltai Lovagrend: Gardner, 261. o. 347 „ katolikus és a protestáns tagozat...”: Icke (1999), 133. o. 347 „Mindkettő a német lovagrendhez hasonló...”: uo., 157. o. 348 „Ma a Máltai Lovagrendet a Vatikán és a CIA közti...”: Baigent, Leigh és Lincoln (1986), 359. o. 348 „Napjainkban nem kevesebb mint öt szervezet létezik...”: Baigent és Leigh, 41. o. 348 „valami egészen szokatlan dologgal járt együtt...”: Baigent és Leigh, 97. o. 349 „eközben a kiváltságos osztály azon tagjai...”: Gardner, 305. o. 349 „ XIV. századi inkvizíció...”: uo., 265. o. 349 „ mai történelemkönyvek és lexikonok...”: uo., 272. o. 350 „ templomosok hatósági elnyomatásának sötét korszakát követően...”: Picknett és Prince, 221. o. A SIONI RENDHÁZ 351 „Buzgón olvasott...”: Baigent, Leigh és Lincoln, 32. o. 351 „Ezek közül egyesek annyira bonyolultak...”: uo., 33. o. 351 a Saint Sulpice mint a Rendház fedőszervezete: Picknett és Prince, 186. o. 351 „Rövid párizsi tartózkodása alatt...”: Vankin és Whalen, 217. o. 352 „Ez a kincs II. Dagobert király és Sion tulajdona...”: Baigent, Leigh és Lincoln, 34. o. 352 „ titkok és rejtett kincsek őrzője...”: uo., 36. o. 352 a szerzők szerint Jézus testét kicsempészik a sírboltból: uo. 352 latin felirat: uo. 352 „Későbbi banki jelentésekből kitűnik...”: uo., 37. o. 353 „láthatóan megrendülve”: uo., 38. o. 353 „Az évek során a legkülönfélébb találgatások...”: Picknett és Prince, 182. o. 353 Antoine Gelis: uo., 193. o. 354 a Blanchefortok katarok voltak: Baigent, Leigh és Lincoln, 73. o. 354 a Rennes-le-Cháteau környéki templomosokat nem zaklatták: uo., 94. o. 355 „Az aktákkal kapcsolatos egyik érdekesség...”: Picknett és Prince, 45. o. 355 „végtelen nagyzási hóbortban szenvedő királypártiak”: uo., 41. o. 355 a templomosokkal és a Rendházzal kapcsolatba hozott nevek: Baigent, Leigh és Lincoln, 415-438. o.

479

355 a Rendház nagymesterei: uo., 131. o. 356 „ színfalak mögül, az árnyékból működve...”: uo., 107. o. 356 „ Sioni Rendház nyílt és elismert célkitűzése...”: uo. 356 „Európa vargabetűs történetében...”: Vankin és Whalen, 221-22. o. 356-357 „Két magyarázat lehetséges...”: Vankin, 227. o. 357 „valamiféle szabadkőműves szervezet...”: Baigent, Leigh és Lincoln, 194. o. 357 rendi alapítólevél Hugh de Payens nevével: uo., 113. o. 358 „gyakorlatilag egy és ugyanaz a szervezet volt...”: Picknett és Prince, 40. o. 358 egy pap feljegyzései szerint Gisors alapította a Rózsakereszt rendjét: Baigent, Leigh és Lincoln, 124. o. 358 a Sion Rendjének alapítólevele Orléans-ban: uo., 119. o. 359 „ tanulás és a tagoknak történő kölcsönös segítségnyújtás”: uo., 201. o. 359 „Bármilyen céllal adták is ki őket...”: uo., 205. o. 359 „döntő lépés a rend felfogásának...”: uo., 214. o. 359 „Szürke eminenciás”: Speer, 452. o. 360 a kincs visszaszállítása Izraelbe: Baigent, Leigh és Lincoln, 225. o. 360 „Ekkor már-már újra azt mérlegeltük...”: uo., 226. o. 360 „Az akták bizonyítékait alapul véve...”: Picknett és Prince, 44. o. The History of Sion Hoax(„A Sioni 360 a Rendház „szélhámosság”: Robert Richardson, Gnosis Magaziné,1999. tavasz, 54. o. Rendház, avagy egy átverés története”), 360 „ „Rendház” a legtöbbet a Templom és a Grál Rózsakeresztjének Rendjétől lopott...”: uo., 53. o. 361 „Nagyon is elképzelhető, hogy az Alfa Galaták...”: uo. 361 „Blanchefort egy hasonló nevű katar nemes lakhelye volt...”: uo. 361 Blanchefort mint templomos nagymester: Childress, 46-53. o.; Baigent, Leigh és Lincoln, 32. o. 361 „az egyértelmű hazugságok...”: Picknett és Prince, 44. o. A MEROVINGOK 361 Francio Noé leszármazottja: Gardner, 164. o. 362 „ részletes korabeli genealógiai feljegyzések ellenére...”: uo., 166. és 140. o. 362 tengeri szörny: uo., 166. o. 362 a Merovingok mint földönkívüliek: Baigent, Leigh és Lincoln, 459. o. 362 David Woodot idézi Baigent, Leigh és Lincoln (1986), 232. o. 362 „Benjamin elveszett törzse voltak...”: Picknett és Prince, 49. o. 363 „David királyi házának magja”: Baigent, Leigh és Lincoln, 393. o. 363 „Jézus Júdea törzséből és David királyi házából származott...”: uo., 395. o. 363-364 „Most már hivatalosan csak két tárgya lehetett az imádatnak...”: Gardner, 160. o. 364 „Ha a Khlodvig előtti korai Merovingok...”: Baigent, Leigh és Lincoln, 386. o. 364 „Ezután nagy megtéréshullám vette kezdetét...”: uo., 173. o. 365 „Ez elkerülhetetlenül ahhoz vezetett...”: uo., 224. o. 365 „ Meroving királyi vért...”: Baigent, Leigh és Lincoln, 387. o. 365 „Gottfrieddel pedig olyan uralkodóház...”: uo., 107. és 396. o. 365 „ Meroving-monarchia szigorúan a dinasztikus elv szerint működött...”: Gardner, 223. o. 480

366 „ Meroving uralkodók nem gyakorolták hatalmukat...”: uo., 167. o. 366 „ Thule Társaság célja kezdetben az volt...”: Henry, 193. o. 367 „ Habsburg királyi családba történő beházasodásuk révén...”: Baigent, Leigh és Lincoln, 404. o. 367 „Hieron du Val d'Or”: uo., 197-200. o. 368 „ XIX. század során a Sioni Rendház...”: uo., 410. o. 368 Alpesi Nagypáholy: uo., 99. o. 368 Mathieu Paolio: uo.; Wilson, 117. o. SZERTEÁGAZÓ HÁLÓZAT 369 Henry Kissinger mint páholytag: Icke (1999), 149. o. 369 „Ezek a genealógiai dokumentumok...”: Baigent, Leigh és Lincoln (1986), 248. o. 369 Rhedae Rennes-le-Cháteau régebbi neve: uo., 295. o. 370 a figyelmeztető felszólításon szereplő három név a chicagói Első Nemzeti Bankhoz köthető: uo., 285. o. 370 „ First National Bank of Chicago szorosan összefonódott...”: Gibson, 62. o. 370 „Egy dolog bizonyosnak tűnt...”: Baigent, Leigh és Lincoln (1986), 289. o. On the Trail of the Assassins 371 prominens európaiak nevei Clay Shaw noteszában: Jim Garrison, („Kennedy gyilkosainak nyomában”), New York: Sheridan Square Press, 1988, 146. o. 371 a lemondás okai: Baigent, Leigh és Lincoln (1986), 303-304. o. 371 „Plantard leköszönését követően...”: uo., 310. o. 372 „Kétségbevonhatatlan bizonyítékok állnak rendelkezésünkre...”: uo., 313-314. o. 372 „az európai ügyek sötét alvilága” és „ahol átfedés van...”: uo., 309-11. o. 373 „ Sioni Rendház kezdett egyfajta hologramhoz hasonlítani...”: uo., 294. o. 373 Lincoln csalódott megjegyzését idézi Vankin és Whalen, 223. o. ÖTÖDIK RÉSZ

ŐSI MISZTÉRIUMOK Who Tamperéd with the Bible(„Ki változtatta meg 381 „legfőbb célja az volt...”: Patrícia G. Eddy, a Bibliát?”), Nashville, Tennessee: Winston-Derek Publishers, Inc., 1993, 81. o. 382 „Az ókorban majdnem mindegyik titkos társaság...”: Hall (1988), 22. o. 382 „Ahhoz, hogy az olvasó teljesen megértse...”: Eddy, x. o.

A RÓMÁBA VEZETŐ ÚT 383 „Az első zsidó keresztények...”: uo., 202. o. 383 Irenaeust idézi Gardner (1996), 154. o. Gnostic 383 „Kezdetben a kereszténységnek számtalan formája létezett...”: Elaine The Pagels, Gospels(„A gnosztikus evangéliumok”), New York: Vintage Books, 1981, 7-8. o. 384 „Az egymással civakodó helyi egyházak...”: Eddy, 219-220. o.

481

384 Simon mágus: Nataf, 182. o. 384 Bazilidesz: Hall (1988), 25. o. 385 „Bizonyos adatok azt bizonyítják...”: Nataf, 37. o. 385 „ gnoszticizmus vallási egzisztencializmus”: uo., 35. o. 385 „Az ókori titkos avagy ezoterikus tan...”: Hall (1988), 76. o. 385 „ kereszténység maga is példa erre...”: uo. Genesis of the Grail Kings(„A 385 „Ennek a megújulásnak a tudománya...”: Laurence Gardner, Grál-királyok eredete”), London: Bántam Press, 1999, 128-29. o. 386 „Ez azt jelentette, hogy látszólag bármely valláshoz csatlakozhattak...”: Darául, 84. o. 386 a kolostor neve „ Vadon”: Gardner (1996), 63. o. 386 Georgij Ivanovics Gurgyijev: Nataf, 141. o. 386 Pithagorasz és az „Új Világrend”: Gardner (1996), 63. o. 387 „ Gyógyító Nagy Fehér Testvérisége”: Gardner (1999), 127. o. 387 Mária és József esszénusok voltak: Hall (1988), 179. o. 387 a „nazarénus” esszénus kifejezés: Gardner (1996), 36-37. o. 387 „Elterjedt feltevés, hogy az esszénusok...”: Hall (1988), 178. o. 387 Mihály-Cádók: Gardner (1996), 38. o. 387 „Az esszénusokat a műveltebb zsidók között tartották számon...”: Hall (1988), 178. o. 388 esszénus kódok és allegóriák: Gardner (1996), 27. o. 388 „Azok a szövegek, amelyek egy 'vak' vagy egy 'leprás meggyógyításáról' beszélnek...”: uo., 28. o. The Bible Code(„A Biblia 388 Harold Gans-t megdöbbentette a bibliai kód: Michael Drosnin, kódja”), New York: Simon & Schuster, 1997, 23. o. New Evidence the Holy 388 „Akár a legegyszerűbb szó szerinti értelmezést...”: C. L. Turnage, Bible Is an Extraterrestrial Transmission(„A Szent Biblia földönkívüli üzenet - Új bizonyítékok”), Santa Barbara, California: Timeless Voyager Press, 1998, 104. o. 389 „E kódolt üzenetekből végül azt lehetett leszűrni...”: uo., 105. o. 389 „ többi tekerccsel azonban nem így történt...”: Eddy, 222-23. o. 390 „Különféle kultikus hiedelmeik...”: Gardner (1996), 157-58. o. 390 „Ekkor történhettek a leglényegesebb változtatások...”: Baigent, Leigh és Lincoln, 368. o. 391 „Az esszénusok tehát nem keresztények voltak...”: Webster, 27. o. 391 „Hitük, aminek semmi köze nem volt...”: Gardner (1996), 161. o. A KABBALA 391 „ bölcsesség misztériumai”: Webster, 8. o. 391 „ titokzatos Kabbala a gnoszticizmus egy formája...”: Nataf, 20-21. o. 392 Mózes és a szájhagyomány: Webster, 6. o. 392 „Létezik egy hatalmas titok...”: Nataf, 152. o.; Webster, 10-11. o. 392 „ tábla rejtjeles filozófiai üzenetét...”: Gardner (1999), 100. o. 392„Ez az ősi feljegyzés szoros kapcsolatban áll Thot-Hermész Smaragd Táblájával...”: uo., 219-220. o. 393„ zsidó Kabbala spekulatív oldala...”: Webster. 11. o. 393 Moses de Leon: uo., 9. o. 393 „Olyan történelmi fordulóponttal állunk szemben...”: Icke (1999), 82. o. 482

394 „ Misztériumok betiltása óta...”: Wilmshurst, 212. o. 394 Pico della Mirandola: Picknett és Prince, 139-140. o. 394 Mendelssohn mint kabbalista: Webster, 228-229. o. 394 Moses Mendelssohn Rothschild üzlettársa: Ferguson, 113. és 285. o. 394 „Moses Mendelssohn követője”: Ferguson, 75. o. 394 John Byrom: Picknett és Prince, 139-140. o. 395 „ Föld népességének...”: Tomas, 163. o. 395 „amikor megszületett a Naprendszer...”: Hall (1982), 25-28. o. ŐSI TITKOK ÉS REJTÉLYEK The Neanderthal 396 neandervölgyiek és cro-magnoniak éltek egymás mellett: James Shreeve, Peace(„A neandervölgyi béke”),Discover,1995. szeptember, 77. o. 396 „Ennek a rejtélynek csak egy megoldása lehet...”: uo., 79. o. Arthur C. Clarke's 397 furcsa kínai pecsétek Írországban: Simon Welfare és John Fairley, Mysterious World(„Arthur C. Clarké titokzatos világa”), New York: A&W Visual Library, 1980,43-44. o. 397 kristálykoponyák: uo., 51-55. o. 397 hatalmas kőgolyók: uo., 55-58. o. 397 „megüvegesedett” kőerődítmények: uo., 58-60. o. 397 „antikíthirai szerkezet”: Marrs (1997), 61-62. o. 397 a „bagdadi elem”: uo., 63-64. o. Our Ancestors Came front Outer Space 398 gigantikus máltai kereszt: Maurice Chatelain, („Őseink a világűrből jöttek”), Garden City, New York: Doubleday & Company, Inc., 1978, 71-74. o. 398 ugyanakkora súlyú pénzérmék: uo., 130. o. A Tale of Two Cultures(„Két 398 kínai írásjelek Közép-Amerikában: Charles Fenyvesi, kultúra meséje”),U. S. News and World Report, 1996. november 4., 46-48. o. Helicopter 398 helikopter és sugárhajtású repülőgépek Seti templomában: Terry O'Neill, Hoax? („Kacsa-e a helikopter?”), Fate, 1999. június, 27-29. o. 398 babilóniai ékírásos táblák: Tomas, 65. o. 398 Piri Reis térképei: Marrs (1997), 68-69. o. 399 „Ezeknek a tragédiáknak köszönhetően...”: Tomas, 8-9. o. 400 „Meg vagyok győződve arról, hogy a szfinx még az utolsó jégkorszak vége előtt keletkeSerpent in the Sky(„Kígyó az égen”), Wheston, Illinois: Quest zett...”: John Anthony West, Books, 1993, 229. o. Mysteries of 400 „irattár”: Edgár Evans Cayce, Gail Cayce Schwartzer és Douglas Richards, Atlantis Revisited(„Még egyszer Atlantisz titkairól”), New York: St. Martin's Press, 1997,129. o. 400 „Az ősi egyiptomi ékszerkészítésben és építészetben...”: Tomas, 17. o. 401 Tízparancsolat: lMózes 20,1-17 The Book of the Dead: Papyri ofAni, Hunefer, Anhai 401 az egyiptomi „ártatlanság hitvallása”: („A Halottak Könyve: Ani, Hunefer és Anhai papiruszai”), Genf: Productions Liber SA, 1979,91-93. o. The First Americans(„Az első amerikaiak”), 401 Monté Verde: Sharon Begley és Andrew Murr, Newsweek,1999. április 26., 56. o. 401 „ kínálkozó válasz...”: uo., 52. o.

483

Gods of the New 402 „Azt mondhatjuk, hogy örökségül kaptunk...”: Alan F. Alford, Millennium: Scientific Proof of Flesh and Blood Gods („Az új évezred istenei: hús-vér istenek létezésének tudományos bizonyítékai”), Walsall, Nagy-Britannia: Eridu Books, 1996,1. o.

LEHET, HOGY MÓZES TÖBBET TUDOTT? One God Or One Overseer? 403 Sigmund Freud és Mózes: Don Ecker, („Egyetlen Isten vagy egyetlen felügyelő?”),UFO Magaziné,1999. június, 56-58. o. 403 Manetho: Gardner (1999), 185. o. 404 Aten mint Adon és ámen: uo., 216. o. 404 Akhenatent leúsztatták a folyón: Gardner (1996), 12. o. 404 Nagy Sargon: Gardner (1999), 186. o. 405 „Az egyiptomi leletek arra utalnak...”: Gardner (1996), 13. o. 405 „Hermész Merkúr Triszmegisztosz, korabeli Mózes”: Henry, 81. o. 405 Miriam: Gardner (1999), 208. o. 406 „Ezeken a táblákon csak egyiptomi hieroglifák állhattak...”: Knight és Lomas, 157. o. 407 Isten mint „El-Saddáj” vagy „El”: Butler, 404. és 416. o. 407 „ megszülető héber kultúra...”: Gardner (1999), 108. o. Kingship and the Gods(„A 407 „ zsidó vallásban, és csak a zsidó vallásban...”: Henri Frankfort, királyság intézménye és az Istenek”), Chicago: University of Chicago Press, 1948, 343. o. 407„...megalapította az Egyiptomi Testvériség egy ágát”: Gardner (1996), 267. o. The GodHypothesis 408„Meg kell jegyezni, hogy ez egyáltalán nem új gondolat...”: Joe Lewels, („Az Isten-hipotézis”), Mill Spring, North Carolina: Wild Flower Press, 1997, 242. o. Flying Serpents and Dragons: 408 „Az, hogy világszerte leírták a repülő hüllőket...”: R. A. Boulay, The Story of Mankind's Reptilian Past („Repülő kígyók és sárkányok - az emberiség hüllőeredetének története”), Escondido, California: The Book Tree, 1997, 55. o. 408 „ héber néppel való kapcsolatában Jehova...”: Lewels, 243. o. 410 „Egyértelmű, hogy a pátriárkák...”: Gardner (1999), 16. o.

MINDEN ÚT SUMERBA VEZET 411 Hammurapi uralkodása alatt történt események: Alford, 358. o. The 12th Planet(„A tizenkettedik 411 Hammurapi törvényei sumér alapúak: Zecharia Sitchin, bolygó”), New York: Avon Books, 1976, 42-43. o. 412 amiben a sumerok az elsők voltak: uo., 120-121. o. 413 „ csinos fiatal hölgy...”: Tomas, 17. o. 413 „ szférikus asztronómia...” és „Az óra hatvan percre...”: Alford, 124. o. 413 „ tudósok mindeddig megkerülték a kínos kérdést...”: uo. The New Encyclopaedia Britannica, 414 „ XX. századi civilizáció nézőpontjából teszik fel...”: 21. köt., 907. o. 414 „Minden ősi nép hitt istenekben...”: Sitchin (1976), viii. o. 414 „Most, hogy űrhajósok szálltak le a Holdon...”: uo.

484

AZ ANUNNAKI 415 „az ősidők hősei...”: Butler (szerk.), 1017. o. 416 „Ha igaznak bizonyulnak az amerikai haditengerészet obszervatóriumának...”: Hugh igen\”) McCann,lOth Planet? Pluto's Orbit Says 'Yes'(„Tizedik bolygó? A Plútó pályája szerint Detroit News,1981. január 16., 1. o. 416 „Miért ne vehetnénk szóról szóra komolyan...”: Sitchin (1976), 211. o. The Wars of Gods and Men 418 a Nazi nevű Nefilim-lény: Zecharia Sitchin, („Istenek és emberek háborúi”), New York: Avon Books, 1985, 155. o. 418 „Amikor a Földhöz közeledtem...”: Sitchin (1976), 291. o. 419 „Az űrhajósok aranyat kerestek, hogy megmentsék légkörüket...”: Lloyd Pye, Everything You Know Is Wrong(„Semmi sem igaz, amit tudsz”), Madeira Beach, Florida: Adamu Press, 1997, 231-232. o. Genesis Revisited 419 ősi bányák Dél-Amerikában: Zecharia Sitchin, („A Teremtés Könyve - más szemmel”), New York: Avon Books, 1990, 22. o. Atlantis: The 419 mezopotámiai és közép-amerikai nevek összehasonlítása: Ignatius Donnelly, Antediluvian World („Atlantisz, az Özönvíz előtti világ”), New York: Gramercy Publishing Co., 1949, 138. o. 420 „tisztított drágaság”: Sitchin (1976), 319. o. 420 „Amikor az istenek az emberekhez hasonlóan dolgoztak...”: uo., 331. o. Humanity's 420 „Az Anunnaki látogatók már több mint százezer éve...”: dr. Arthur David Horn, Extraterrestrial Origins („Az emberiség földönkívüli eredete”), Mount Shasta, California: A & L Horn, 1994, 62. o. 421 „Amint azzal már az orientalisták és a bibliatudósok is tisztában vannak...”: Sitchin (1990), 159. o. 421 mutánsok létrehozása: uo., 164-165. o. 421 Rockefeller megvette a szobrokat: Henry, 21. o. 422 „Amikor az embereket megteremtették...”: Sitchin (1976), 107. o. 422 „Sámuel N. Kramer, a nagy sumerológus...”: Horn, 64. o. 422 „Ádám volt a legelső lombikbébi”: Sitchin (1990), 162. o. Forbidden 423 „nem darwini” elvek szükségesek: Michael A. Cremo és Richard L. Thompson, Archeology(„Tiltott régészet”), Los Angeles: Bhaktivedanta Book Publishing, 1998,711. és 722. o. 423 „Lee sorsa nem egyedi eset...”: uo., xxix. o. 423 „ tudományos közösségben létezik egy szűrő...”: uo., xxx. és xxxi. o. 423 „Vegyük észre, hogy a tudományos intézményeket...”: Jonathan Starbright, személyes levelezés, 1999. 424 „Az 'avod' szó, amit imádásnak fordítanak...”: Sitchin (1976), 337. o. 424 „az Anunnaki faj rosszul bánt teremtett rabszolgáival...”: Horn, 65. o. 424 Enki bosszút áll Enlilen: uo., 288-89. o. 426 a Gilgames-eposzt idézi Alford, 277. o. 426 „csillagtűz”: Gardner (1999), 126. és 129. o. 426 „ zsidó nép a kivonulás előtt nagyon hosszú időt...”: Alford, 297. o.

485

ÖZÖNVIZEK ÉS HÁBORÚK 427 „Az özönvíz akkád változata...”: uo., 306. o. 427 „ bibliai történet az eredeti sumér történet átdolgozott változata...”: Sitchin (1976), 380. o. 428 „Vidd magaddal a hajóra minden élőlény magját”: uo., 381. o. 428 három emberfajta menekült meg: Alford, 305. o. 429 „az istenek nyüzsögtek, mint a legyek”: Sitchin (1976), 384. o. 429 Kent Flanneryt idézi Horn, 101. o. 429 a földművelés a magasföldeken kezdődött: uo., 102. o. The Wars of Gods and Men 429 „Enlil felment a hegycsúcsra...”: Zecharia Sitchin, („Istenek és emberek háborúi”), New York: Avon Books, 1985, 121. o. 430 „Erre a botanogenetikai csodára nincs magyarázat...” és a három kritikus fázis: Sitchin (1976), 414-15. o. 430 a Föld négy részre osztása: Horn, 119. o.; Alford, 229-30. o.; Sitchin (1976), 415. o. 430 Kiss azonos Kussal: Sitchin (1976), 20. o. 431 „Triliton”: Alford, 52. o. 431 „ szövegek, illetve a földrajzi és a tárgyi bizonyítékok...”: uo., 175. o. 431 a Baalbekben talált arab szöveg: uo., 53. o. 431 a sém mint „repülő dolog”: Turnage, 12. o. 431 nem „név”, hanem „égi jármű”: Sitchin (1976), 148. o. 432 különböző emberfajták: Alford, 303-306. o. 432 „Arrafelé túl lapos ahhoz a felszín...”: Sitchin (1985), 135. o. 432 „ nagy Kheopsz-piramis az űrhajósok számára irányjelző tereppontként is szolgált...”: Chatelain, 60-61. o. 433 a Sínai jelentése „fénylő”: Butler (szerk.), 991. o. 433 „Ennek az egyetlenegy névcserének hihetetlen hatása volt...”: Henry, 113. o. 434 Marduk egyiptomi utódai: Sitchin (1985), 39. o. 435 Mardukot börtönbe zárják a nagy piramisban: uo., 222. o. 435 Marduk kiszabadítása: uo., 226-228. o. 435 „egyetlen istennőt tisztelt...”: Alford, 135. o. 435 „Sargon a hódításairól szóló leírásaiban...”: Sitchin (1985), 249. o. 436 „Amikor megérkeztek Egyiptomba, Ábrahámot...”: uo, 292. o. 437 Jahve mint Isku vagy Adad: Alford, 362. o. 437 a szövetségláda mint rádió-adóvevő: uo., 363. o. 437 „ táblák alighanem az adóvevő működtetéséhez...”: Boulay, 292. o. 437 nem „só”, hanem „pára”: Sitchin (1985), 313-14. o. 438 Marduk fia indította el az atomtámadást: uo., 324. o. 438 elhagyott települések, radioaktivitás: uo., 315. o. 438 „ Sínai-félsziget keleti részén többmillió megfeketedett kő található...”: Alford, 227. o. 439 a Kramer által lefordított „siralmak”: uo., 220-221. o. 439 „halmokban hevertek”: Sitchin (1985), 340. o. 439 „Az derült tehát ki, hogy az eredeti mezopotámiai történeteket...”: Gardner, 60. o.

486

MEGJEGYZÉSEK 440 „Még egyszer világossá kell tennünk: nem hisszük...”: Horn, 104. o. 441 „Ha belegondolunk, hogy ezek az ősi szövegek...”: Sitchin (1990), 171. o. 441 „sumerok nem tettek könnyedén olyan kijelentéseket...”: Sitchin (1985), 76-77. o. 442 „Ahogy a földönkívüliek óriás űr-anyahajója belépett naprendszerünkbe...”: Erich von Daniken,The Retum ofthe Gods („Az Istenek visszatérése”), Boston: Element Books, 1998, 40. o. 443 „Úgy tűnik, az emberiség csak egy szolgafaj...”: Bramley, 37. o. 443 „Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy egy kevert vérvonalú faj...”: Icke (1999), 1. o. 443 „Évezredek óta arra kondicionálják az emberiséget...”: Boulay, 337. o. 443 „Szerintem mi The Books of Charles Fort(„Charles Fort könyvalaminek a tulajdona vagyunk...”: Charles Fort, vei”), New York: Henry Holt, 1941, 163. o. 443 „Bárki felbukkanhat, és azt állíthatja magáról...”: Alford, 407. o. 444 „Hogyan is lehetne a világban működő Okkult Hatalom létezését figyelmen kívül hagyni...”: Webster, 405-406. o. 444 „két nagy vallási igazság”: Mackey, 181. o. 444 „tudományt, ahogy mindig nevezik...”: Mackey, 33. o. 444 át lehet lépni a vonalon: Hall (1982), 37. o. 444 „Kígyókirályok”: uo., 29. o.

487

NÉV és TÁRGYMUTATÓ 1794-es whiskys lázadás, 248 1812-es háború, 233 300-ak Bizottsága, 15, 21,105, 119

külföldi katonai jelenlét, 242, 243-244, 301 Lincoln szerepe, lásd Lincoln, Abraham megelőző csapások, 242-246 pénzügyi források, 240-241, 244-246 Abboud, A. Robert, 370 Abdullah ibn Maimun, rekonstrukciós politika, 244-246 315-316 „ábécé-ügynökségek”, 118-121 Ábra- történelmi háttér, 235-237 hám, 391-392, 403, 408-410, 426, 436-438, 440 Anderson, John, 38 Abs, Hermann Josef, dr., 209 Accuracy in Media Anderson, John B., 34 (AIM), 125 Acheson, Dean, 53, 156, 158, 166, Anderson, Paul, 115 169 „Adama”, 420-422, 424-426 Adams, Samu- Andrea, Johann Valentin, 298, 355, 358 el, 248, 264 Addison, Charles G., 361 Adler, Andreotti, Julio, 290 Mortimer, 116 Andrew Carnegie Alapítvány, Adóhivatal (IRS, Internál Revenue Service), Alapítvány a Világbékéért, 210 91,119 Andrew, Abraham Piatt, 84 Angleton, James, 153, 289 adómentes alapítványok, 114-119 Agnelli, Giovanni, 34 Akhenaten, 403-406 alapító atyák, anglikán egyház, 260, 276, 278, 299 antiszemitizmus, 72, 74-76, 171, 177, 179, 81-82 190, 225, 234 albigens keresztes háború, 333-338, 375 Antropozófiai Társaság, 179,196 Aldrich, Nelson W., 84-87 Anunnaki, 415-427 Aldrich-terv, 86-87 Arany Hajnal Rendje, 179, 196 Alfa Galaták, 360-361, 371-372 Arany Kör Lovagjai (KGC, Knights of the Alford, Alan F., 402,411,413-414,416,424, Golden Circle): 426-428,431-432, 435-436, 438,443 és a Lincoln-gyilkosság, 241 alkímia, 282-283, 296-297 megalakulásuk, 237-238, 301 Alkotmány Barátainak Társasága, 252 tagságuk, 238-240 Allen, Ethan, 261 tevékenységük, 238-242 Allen, Gary, 14, 17, 50, 66, 89, 210-212 arianizmus, 363-364 Alpesi Nagypáholy, 368-369, 371 árja faj, 181, 184, 186-187 Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Armstrong, Anne, 38 Egyezmény (GATT), 120 Alumbrados, 267, 275, 298 Ambrosoli, Giorgio, 291 Amerika gyarmatosítása: és az amerikai forradalom, 262-266 és a szabadkőművesség, 260-262 Amerikai Egyesült Államok irányítása, 18-25 Amerikai Filozófiai Társaság, 265 amerikai forradalom, 262-266 Amerikai Légió, 39 Amerikai Lovagrend (Order of American Knights), 240 amerikai polgárháború: és az Arany Kör Lovagjai (KGC), 237-242, 301 Felszabadító Nyilatkozat, 242-243, 301

488

Arnold, Thurman, 205 Áruhitel Vállalat (CCC, Commodity Credit Corporation), 142 Ashmole, Elias, 300 Aspen Intézet, 67, 115 asszaszinok, 314-319, 375 Ateista Iskola, 260 Auschwitz, 194, 209 Auster, Bruce B., 145

Rothschild-család Bazilidesz, 384 Beavatottak Köre, 104 Beit, Alfred, 103 Belmont, August, 233-234, 244-245 Benjamin, Judah, 241 Berger, Samuel, 128 Bergsten, C. Fred, 34, 36 Bernát herceg, 52-53, 55, 134 beválthatatlan papírpénz, 80, 82, 240, 263 Biblia és az ősi misztériumok, 381-382, 387, 388-389, 403, 405-408, 415, 421, 426, 427-428, 432 Bickley, George W. L., 237-240 Biddle, Bábel tornya, 431,444 Nicholas, 83-84 Bilderberg-csoport: befolyása, Bacon, Francis, Sir, 257-262, 299, 342, 355 31, 33, 38, 127-129 bírálói, 54-56 Bacon, Nathaniel, 261 és az Iron Mountain-jelentés, 133 tagsága, 52-54 Bagdikian, Ben, 122 találkozói, 52-53, 55 tervei, 55-56, 127-129 Baigent, Michael, 102, 258, 262, 267, 313-314, történelmi gyökerei, 51-53 Bismarck, Otto von, 320, 330, 332, 336-337, 339-341, 343-345, 348, 235 Bissell, Richard, 111 Bissell, William, 111 351, 354-355, 357-365, 367-369, 371-373 Blair, John M., dr., 60 Blair, Tony, 55-56 Bailey, Alice, 295 Blanchefort, Bertrand de, 337, 352-354, 361, 365 bajor illuminátusok, 108, 170, 176, 227,245, 253,Blavatsky, Helena Petrovna, 102-103, 177266 179,186 Baker, James, 138-140 Blum, Jack, 110 Baker, James A., III., 40 bogumilizmus, 333 Balduin, 308-309, 312, 314, 318, 357 Bohlen, Charles, 158 Balfour-nyilatkozat, 99 bolsevik forradalom, 219-221 Ball, George, 53 Booth, John Wilkes, 241, 301 Balsomo, Giuseppe, lásd Cagliostro bostoni teadélután, 262, 264 bankvilág, lásd még Morgan-család; Bottá, Paul Émile, 411 Rockefeller-család Bouillon, Gottfried, 276, 307-309, 356-357, egymás közti házasságok, 219 365 és az 1907-es pánik, 85 Boulay, R. A., 408, 416, 437, 443 Bowen, Russell S., 142 Bowie, Robert, 34, 37 Boyle, Robert, és az I. világháború, 209-213 258, 355 „börtönfelügyelők”, 120 Braden, és a birodalomépítés, 95-99 Thomas, 53 és az eladósodás, 91-94 infláció, 94-95 irányítása, 88-91 központi bank, 81-85 nemzetközi banki tevékenység, 89 történelmi gyökerei, 79-85 bannockburni csata, 344-345, 375 bányászat az őskorban, 419-420 Barbie, Klaus, 288 Barnett, Richard, 116 Barr, William, 143 Barre, Raymond, 34 Baruch, Bemard, 43, 45, 100, 211 Bauer, Mayer Amschel, 72-76, 98. Lásd még

489

Bradford, Amory Howe, 111 Bramley, William, 94, 106, 181, 191, 249, 251, 264-265, 284, 287,416,443 Brenneke, Richard, 288 Brewton, Peter, 144 Brit Kerekasztal, 48,116 Brock, William, 38 Bronk, Detlev Wulf, dr., 65 Brzezinski, Zbigniew: szerepe a Trilaterális Bizottság létrehozásában, 13, 32-34, 36-37 szerepe a vietnami háborúban, 161 Buckley, James, 113 Buckley, William A., 56, 113, 124, 348 buddhizmus, 178 Bundy, McGeorge, 23, 34,53, 111, 117, 133, 152, 155, 156-158 Bundy, William, 48, 111, 152, 156-157 Bunker, Ellsworth, 156 Burnet, Alistair, 34 Bush, George, 31, 37, 39-42, 48, 62, 77, 110112, 120, 138-143, 289-290 Bush, George W., 50, 120, 143-144 Bush, Prescott, 61, 77,110 Butler, Smedley D., 131, 211-212, 288 Byrom, John, 394

cionizmus, 75 Clinton, Bili, 15, 31, 52, 55,64, 78, 156 Clinton, Hillary, 52 Clinton-kormány, 31, 49, 120-121, 144-145 Cohen, Hannah, 78 Cohen, Levi Barent, 78 Cohen, William, 31, 38 Colby, William, 48 Coleman, John, dr., 15, 20, 54, 103-105, 116 Coleman, William, 37 Colonna di Paliano, Guido, 34 Comités de Salut Public (Közbiztonsági bizottságok), 372 Conable, Barber, 38 Constant, Alphonse Louis, 392 Constantinus, Nagy, 363, 390 Cooper, Richard, 35, 37 Corrocher, Graziella, 291 Costen, Michael, 326-328, 333-337 Cottage Club, 109 Cravath, Paul, 45 Cunctator, Fabius, 117 Cunningham, Hugh, 113 Curtis, Lionel, 100, 105 Curzon, George Nathaniel, Lord, 218-219

Cagliostro, 251, 266, 284-286 Calve, Emma, 351, 355 Calvi, Roberto, 290-291 Campbell, Colin G., 68 Carnegie, Andrew, 56, 99, 111 Carranza, Venustiano, 217 Carrington, Peter, Csang Kaj-sek, 164, 166, 168, 197, 199 Lord, 53, 55 Carstens, Karl, 34 Carter, Jimmy, 13, 32, 34-37 Carter-kormány, 37-39 Casanova, d'Anjou, Rene, 355 Dago266, 280, 284 Casey, William, 48, 288, 348 bert, 364-366, 376 Dall, Cavendish, Richard, 283 Cayce, Edgár, 400 Curtis B., 199 Danforth, Chaitkin, Anton, 61,108, 111, 140 Chájjám, John, 38 Omár, 315, 322 Champagne grófja, 309-310, 325 Chase, Salmon, 240 Chatelain, Maurice, 398, 432 Chaumeil, Jean-Luc, 367 Chen, Han Ping, 398 Childress, David Hatcher, 325 Khlodvig, 362-364 Chomsky, Noam, 25 Churchill, Winston, 24, 61, 169-170, 194, 201-202, 214-216, 220, 286, 369 CIA (Central Intelligence Agency, Központi Hírszerző Ügynökség): és a Halálfejes Rend, 111 és a Kennedy-gyilkosság, 152-153 és a Külkapcsolatok Tanácsa, 48-49 mint „ábécé-ügynökség”, 114, 118 CIA-igazgatók, 48, 52-53, 111 Cion bölcseinek jegyzőkönyve, 170-177, 179, 226, 273, 357

490

Daniken, Erich von, 442 Dante Alighieri, 299 Daraul, Arkon, 224-225, 315, 318-319, 386 Darwin, Charles, 178, 394-396 darwinizmus, 396 davidista szekta, 16 Davis, John W., 45 Davison, Henry P., 84 Debussy, Claude, 355 Dee, John, dr., 299 Demokrata Klubok, 249-250 Denarnaud, Marié, 351, 353 Deutsch, John, 48 Dilworth, J. Richardson, 107 Disraeli, Benjamin, 9, 21, 74 Dodd, Norman, 114 Doktorok Klubja, 225 Donnelly, Ignatus, 442 Donovan, Hedley, 34 Donovan, William, 23, 53, 113, 156 Dozy, Reinhart, 316 Draper, William H., ifj., 61-62 Drexler, Anton, 180-181, 188 Drick, John E., 370 Drogoul, Christopher, 141 Drosnin, Michael, 388 dualista teológia, 328, 333 Duchene, Francois, 34 Dulles, Allen, 23, 45, 48, 52, 109, 149, 156, 189, 205, 372 Dulles, John Foster, 45, 52, 109, 149, 164165, 189, 205 Dye, Thomas R., 18 Eaton, Cyrus, 161 Eckart, Dietrich, 177, 180-182, 186-188 Ecke, 108-109 Eckhart mester, 329 Eddy,Pat, 381-384, 389 E.DIN, 420,424 Egan, Jack, 93 Eisenhower, Dwight, 21, 63, 148-149, 156, 165,168 Ellsberg, Dániel, 116 Elohim, 389, 406-407,421-422,425 első világháború:

Amerika szerepe, 209-213, 218-219 kiadások, 218 közvetlen előzmények, 213-218 veszteségek, 218 Engels, Friedrich, 101, 102, 226, 230 Enki, 387, 418-422, 427-428, 433, 436 Enlil, 407, 418-420, 424-429,431,436-437 ENSZ Különleges Bizottság (UNSCOM, United Nations Special Commission), 145 ENSZ megalakulása, 164-166 „eon”, 384 Epperson, A. Ralph, 14,66, 85,91, 165, 168, 184, 194, 235, 240, 256, 263-264, 280, 287, 293-295 Eringer, Robert, 35-36 Eschenbach, Wolfram von, 324 „establishment” (keleti-parti liberális elit), 14, 50, 109-110, 112, 150 esszénusok, 383, 386-391 Eugenetikai Feljegyzések Hivatala (Eugenics Record Office), 61 eugenika (eugenetika), 60-62, 136 Fábiánus Társaság, 115,117-118 faji hovatartozás, 74-75 Falk, Hayyim Samuel Jacob, 285-286 FBI (Federal Bureau of Investigation, Szövetségi Nyomozóiroda), 118 Federal Reserve Act, 87-88 Federal Reserve Note, 80, 90 Federal Reserve System (Szövetségi Jegybankok Rendszere): banki tevékenység története, 79-84 és az összeesküvés-elméletek, 92-94 funkciója, 90-91, 220 irányítása, 89-90 kamat és uzsora, 91-92 kialakulása, 38, 69, 71-72, 84-88 részei, 90 „fekete nemesség”, 78, 348 Felsőbbszintű Kutatások Intézete (IAS, Institute of Advanced Study), 106 Felszabadító Nyilatkozat, 242, 244, 301 felvilágosodás kora, 225 Ferenc Ferdinánd főherceg, 209-210, 216, 368 Ferguson, Niall, 74, 77, 97, 193, 236, 266 Fichte, Johann Gottlieb, 72, 221-223

491

Finney, Charles G., 246-247 Carter, 87 globalizmus, 42, 114, 120, 128 gnoszFlannery, Kent, 429 Fludd, ticizmus, 266, 267, 275, 315, 337, 367, 384-387 Robert, 299, 350, 355 Foch, Goldwater, Barry, 25, 38, 41, 63, 93 Rene, 34 Gomorra, 410, 436-438, 445 Gonzalez, Henry, 141-142 Ford Alapítvány, 34,111,114, 115,117 Gore, Al, 31, 50, 120 Ford, Gerald R., 40, 63, 66 Goulevitch, Arsene de, 220 Ford, Henry, 92, 175, 190 Foreign Affairs, 47-48, 157, 161, 164, 169 Göring, 192, 204 forradalom: göttingeni hetek, 70 amerikai, 262-266 Gray, Edward, Sir, 212 francia, 252-256 Greer, Steven, dr., 16 orosz, 219-224, 229 Greider, William, 79, 86,92-94, 123, 126 Forrestal, James, 23-24 Griffin, G. Edward, 14,48,70,72,76,78,80, Fort, Charles, 443 86-88, 90, 92, 95-96, 103, 168, 209, 213-215, föderalisták, 249 219, 235, 237, 240, 243-245, 263 Földönkívüli Intelligenciát Kutató Központ Grotefend, Georg, 412 (Center for the Study of Extraterrestrial Groves, C. P., 423 Intelligence, CSETI), 16 földönkívüliek, 16-17, Guirdham, Arthur, dr., 327-328 65, 179. Lásd még Anunnaki; ufók Gurgyijev, Georgij Ivanovics, 386 frakcionális tartalékalap, 79-80, 83 francia forradalom: Gyémánt Szindikátus és a szabadkőművesség-ellenes mozgalom, 246(Diamond Syndicate), 103 francia szabadkőművesség áttekintése, 250-252 Gyógyító Nagy Fehér Testvérisége, A, 386Hayyim Sámuel Jacob Falk szerepe, 285-286 387 jakobinusok és jakobiták, 252-257 Keleti NagyHáború- és Béketanulmányi Program, 198 páholy, 253-255 rémuralom, 256 Frankfurter, Habsburg-dinasztia, 80, 352, 356, 365, 367-368, Felix, 22 „frankfurti ötök”, 76 376 Franklin, Benjamin, 81, 261, 263, 265, 286 Haig, Alexander, 40, 162, 288, 348 Franklin, George, 52 Halálfejes Rend: Freeman, Gaylord, 370 befolyása, 111-113 Freer, Neil, 416 egymás közti házasságok, 110, 129 Fulk grófja, 314, 325 és a pénzügyi hatalom, 110-111 Fuller, R. Buckminster, 23 kapcsolatok a CIA-vel, 113-114 Galbraith, John Kenneth, 48, 149 Gans, Harold, kialakulása, 20, 31, 77, 106-108 tagsága, 107, 108-110, 116, 133, 138, 210 388 Gardner, Laurence, 258, 265, 297, 299-300, 311,Hall, Manly P., 260, 262-263, 279, 281, 283, 321-323, 330-332, 340-341, 344, 345, 349-350, 292-293, 305, 382, 385, 387, 395,444 Halottak Könyve, 400,403 358, 362-366, 383, 385-388, 390-393,403405,407,410,416, 426,430,439 Gedda, Luigi, dr., 348 Gelis, Antoine, 353 Gelli, Licio, 288-291, 371 Genet, Edmond, 249 Gibson, Donald, 100, 113, 150-152, 156, 370 Gilgames-eposz, 426-428 Gisors, Jean de, 297, 355-356, 358 Glaspie, April, 139-140 Glass,

492

Halperin, Morton, 116 Hamilton, Alexander, 65, 81-82, 248-249, 261 Hammurapi törvényei, 411 Hancock, Graham, 309, 311, 321-323 Hancock, John, 261, 286 Harrer, Karl, 180-181 Harriman, (William) Averell, 52, 61, 77-78, 107, 111, 152-153, 156, 158, 372 Harriman, Edward H., 56, 61, 77, 99 Harriman, E. H., Mrs., 61 Harriman, Pamela, 78 Harris, Seymour, 150 Haushofer, Karl George, 181-182, 186, 195-196 „HaZohar”, 391-393 héber Kabbala, lásd Kabbala Hegel, Georg Wilhelm Friedrich, 70, 182, 221-223, 226, 229, 287 hegeli rendszer, 146, 221-223, 377 Heiden, Konrad, 176,179 Helms, Richard, 48, 207 Henry, Patrick, 261 Henry, William, 179 Hermész Triszmegisztosz, 275, 296, 392 hermeticizmus, 296-297 Herter, Christian, 45, 53 Hess, Michael, 394 Hess, Rudolf, 181, 195-196 hesseni szabadkőművesség, 355 Higham, Charles, 204-208 Hills, Carla, 37 Hinckley, John W., 41 hinduizmus, 178 Hirsch, Zvi, 271 Hitler, Adolf: bukása, 195-197 családi háttere, 192-193 és a Cion bölcseinek jegyzőkönyve, 175-176 és a Rothschild-család, 192-195, 229 hatalomra kerülése, 182-188 Mein Kampf, 175-176, 186-187, 190, 192 támogatói, 188-195 Hitler, Alois, 193 Hitler, William Patrick, 193 Ho Si Minh, 146-147 Hobby, Oveta Culp, 63 Hoffman, Nicholas von, 39 holt-tengeri tekercsek, 311, 389-390 Hooke, Robert, 258

Hoover, J. Edgar, 192, 200, 286 Horn, Arthur David, 416, 420-424, 440 House, Edward Mandell, 22, 42-43, 44, 88, 100, 210, 212, 223 Houston, Sam, 239, 286 Hruscsov, Nyikita Sz., 161 Hubbell, Webster, 15-16 Hugo, Victor, 171, 350, 355 Hund, Karl Gottlieb, báró, 278, 346 Huntington, Samuel P., 35 Husszein, Szaddam, 138-141, 145, 418 Hutchins, Robert Maynard, 116 Hylan, John E., 22 Iacocca, Lee, 348 Icke, David, 51, 55, 62, 73, 76, 78, 100, 102, 176, 220, 224, 258, 261, 280, 288, 291, 347, 369, 393,443 Ikita, Saburo, 34 Illés próféta, 406 illuminátusok: Bajorországban, lásd bajor illuminátusok befolyásuk, 108, 114, 119, 178, 225-227, 229230, 349 címerük, 108 és a racionalizmus, 269 és a szabadkőművesség, 269-273 filozófiai gyökerek, 266-268 irányításuk, 269-270 jelmondatuk, 267 tagságuk, 41, 220, 222, 226 titkosságuk, 15, 20, 268-270, 272 illuminizált szabadkőművesség, 250-252, 253, 255, 257, 265 Ingersoll, Robert, 37 Internacionálé, III., 224 Irak, 138-145 Irakgate, 141 Iron Mountain Különleges Kutatócsoport, 137 Iron Mountain-jelentés, 133-137, 146, 158, 210, 228 Irvine, Reed, 125 Isaacson, Walter, 158

493

ispotályosok, 310, 338, 343, 347-348, 376 iszlám, 314-315 Ivy Club, 108 Izrael létrejötte, 76, 99 Izvesztyija, 44

és a vietnami háború, 148-153 gazdaságpolitikája, 150-152 külpolitikája, 152 Kennedy, Joseph, ifj., 118 Kennedy, Joseph P., 21, 192, 348 Kennedy, Robert R., 118, 150 Jackson, Andrew, 22, 83-84, 233, 247 Kennedy-gyilkosság: Jackson, C. D., 53 „egyetlen gyilkos lövedék” elmélete, 66 Jakab, II.., 252, 331 elméletek, 15-16, 153 Jakobinus Klub, 251-252 kennewicki ember, 401 Japán: Kerekasztal Társaságok (Round Table szerepe a II. világháborúban, 197-203 Groups), 100-101, 120,129, 220, 222,246 történeti áttekintés, 197-198 Kerekasztal titkos társaság: üzleti kapcsolatok, 204-209 befolyása, 128, 178 Jefferson, Thomas, 81-82, 90, 248-249, 261, története, 102-106 269, 301 Keresztelő Szent János, 340-341, 345-346, 374, Jehova, 406-408, 409-410 382 Jézus Krisztus, 329-332, 381-383, 387 keresztény mozgalom és az ősi misztériumok, Jézus Társasága (jezsuiták), 266-267, 269, 382-391 348-349, 360 kereszténység és szabadk őművesség, 292-297 johanniták, 109, 345-346 keresztes háborúk: John Birch Társaság, 39 albigens keresztes háború, 333-338, 375 tempJohnson, George, 13, 18, 274 lomos lovagok és történetük, 307-308, 318, 333Johnson, Lyndon B.: 334, 373-375 Kerry, John, 110 és a „Nagy Nemzet”, 163 Kheopsz-piramis, 399-400, 432-433, 435, 445 és a vietnami háború, 154-162, 228-229 „Kilenc Hűséges”, 264 Joly, Maurice, 171,176 Kimmel, Husband, 203 King, Martin Luther, ifj., 153 Kabbala, 385, 390-396 Kissinger, Henry, 37, 49, 63, 68, 159, 290, „Kabbala Klub” (Cabala Club), 394 369 Kahn, Otto, 45, 77 „kittim”, 388 klónoKant, Immanuel, 72, 221 zás, 421-423 karbonári mozgalom, 224-225, 241, 272, 288 Knigge, Adolph Franz Friedrich Ludwig von, Károly hessen-kasseli herceg, 284 271 Károly Sándor lotharingiai herceg, 355 Knight, Christopher, 275-276, 312-313, 323katarok: 324, 340-343, 346, 406 és az albigens keresztes háború, 333-338, 374- Knox, Frank, 201 375 Knox, Henry, 261 történelmi gyökereik, 326-333 katedrálisok, a Kohnstamm, Max, 34 templomos lovagok építményei, 274, 321-325 Kolko, Gabriel, 69 katolikus egyház befolyása, 299-300, 307. Lásd Kolmer, 266 még keresztes háborúk katolikus inkvizíció, 328, Komintern, 224 337, 349 Katz, Howard S., 192 Katz, Jacob, 271 Keleti Templomos Lovagrend, 179, 196 Kennan, George, 158 Kennedy, John F.:

494

Kommunista Kiáltvány, 226-227 LaRouche, Lyndon H., 112 Laski, Harold, 64 Kommunisták Szövetsége, 226-227 Láthatatlan Kollégium, 258, 265, 355, 382 kommunizmus kialakulása, 224-227 La War, Lord de, 260 korai titkos társaságok: Leakey, Louis, 423 asszaszinok, 314-319, 375 Lee, Martin A., 124 katarok, 326-338 Lee, Thomas E., 423 Merovingok, 361-368 Leffingwell, Russell, 45 Sioni Rendház, 350-361, 369-373 légikatasztrófák: templomos lovagok, 308-314, 319-325, 338Koreai Légitársaság 007-es járat, 39 Pan Am 350 103-as járat, 289-290 TWA 800-as járat, 16 koreai háború, 163-169, 229 Leigh, Richard, 102,262,287, 313-314, 320, középkor: szabadkőművesség, 273-282 templomos lova- 330, 332, 336-337, 339-341, 343-345, 348, 351-352, 354-365, 367-369, 371-373, 390 gok, 321-324 központi bankrendszer, 81-85 Központi Értékesítési Szervezet (Central Selling Lenin, Vladimír Iljics, 223-224, 254, 377 Leon, Moses de, 393 Organization), 103 Kraemer, Ross S., 331 Kramer, Sámuel Noah, 412,422,439 „Kreisau-i Leonardo da Vinci, 299, 350, 355 kör”, 371-372 Krisztus Lovagjai, 343, 347, 376 Lessing, Gotthold Ephraim, 285, 394 Levelező Bizottságok (Committees of Krupp, Alfréd, 190 Krupp, Alfried, 194-195 Correspondence), 264 Kuhn, Abrahám, 77 Ku-Klux-Klan, 240, 245 Kunen, James Simon, 162 Kuvait, 139-140, 142-Levi, Eliphas, 345-346, 392 144 Külföldön Harcolt Veteránok Szervezete Lewels, Joe, dr., 407-408, 416 (VFW, Veterans of Foreign Wars), 39 Külkap- Lewin, Leonard C, 137 csolatok Tanácsa (CFR, Council on Foreign Liebenfels, Jörg Lanz von, 178, 183-184 Relations): befolyása, 48-51, 124-125, 127-129 Lincoln, Abraham: bírálói, 46-47 Brzezinski szerepe, 36 és a és a Felszabadító Nyilatkozat, 242, 244, 301 Foreign Affairs, 47-48 és az Iron Mountainmeggyilkolása, 241 jelentés, 133-134 és a koreai háború, 164-167, szerepe az amerikai polgárháborúban, 236, 239169 és a II. világháború, Háború- és Béketa244 nulmányi Program, 198 és a tömegtájékoztatás, Lincoln, Henry, 313, 330, 332, 336-337,339, 124-125 és a vietnami háború, 149, 151-153, 348, 351-365, 367-369, 371-373, 390 Lindbergh, 154, 156-160, 162, 163, 228-229 főhadiszállása, Charles, 86, 89-90 Linn, LaVon P., 261 44 Lippmann, Walter, 45 Little, Kitty, dr., 51 globalista elképzelései, 42-43,46-47 kiadványai, 47 meghatározása, 15 pénzügyi támogatói, 45-46 tagsága, 44-50, 53-54, 119-120, 124-125 történelmi gyökerei, 20, 27, 31-32, 42-44 Vállalati Szolgálat, 48 Laird, Melvin, 159 Lajos, XIV., 251, 252 Lajos, XVI., 250, 254, 256 Langer, Walter C, dr., 192 Langman, Phillip J., 93 Languedoc, 309, 325-327, 329-330, 332-335, 337-339, 374, 376

495

Lodge, Henry Cabot, 156 Loeb, Adolf Solomon, 77 Nemzetközi Jóvátételi Bank (BIS), 206-207 Lomas, Robert, 275-276, 312-313, 323-324, 340-Pearl Harbor, 199-202,229 üzleti megállapodások, 204-209 343, 346,406 Maudling, Reginald, 34 Londoni Közgazdaság- és Politikatudományi Mayer, Amschel, 76 Intézet (London School of Economics and Mayer, Jakob (James), 76 Political Science), 64, 117-118 Longinus, 183 Mayer, Salomon, 76, 266 Lord, Winston, 31,117,159 Lót, 436-438 Lotharingiai Miksa József, 355 Lovett, Robert, McAdoo, William, 88 158 Lucas, J. Anthony, 44, 46, 198 Luce, Clare McBeth, Jim, 55 Boothe, 348 Luce, Henry, 107, 111,116 Lucifer- McCarthy, Eugene, 159 hívők, 287, 294-295 Lucis Trust, 295 Lusitania, McCarthy, Joseph, 13, 24-25 McCloy, John J., 49,66, 156, 158 213-216 McCone, John, 288, 348 MacArthur, Douglas, 166-168, 286 McDonald, Larry, 39 Machiavelli, 171, 273 McGarrah, Gates W., 207 machiavelliánusok, 222, 287 McGhee, George, 54 Mackey, Albert, 253,258,274,275,280,297McManus, John R., 31 298,317-318,339, 345,444 McNamara, Robert, 54, 133, 149, 152, 154MacLeish, Archibald, 113 157 Madden, John B., ifj., 110 Mein Kampf, 175-176, 186-187, 190, 192 Madison, James, 233, 261 Melkisedek, 387,410,436 Mellon, Andrew, 56 maffia, 288-291, 302, 317, 372 Mendelssohn, Moses, 285, 394 merényletek: Ferenc Ferdinánd főherceg, 209-210, 216 Jackmágusok a szabadkőművességben, 282-286 son, Andrew, 83 Malraux, André, 359 Kennedy, John F., lásd Kennedy-gyilkosság Máltai Lovagrend, 20, 109, 288, 347-348 Lincoln, Abraham, 241 manicheanizmus és mandeanizmus, 266 Reagan, Ronald, 40 Manning, Bayless, 34 „Merica”, 341-343 Manning, Paul, 191 Merovingok, 361-368, 374, 376 Mao Ce-tung, 166 Metz, H. A., 191 Marchetti, Victor, 48 Marcinkus, Paul, 290-291, 372 Milner, Alfréd, Sir, 100-102, 104, 105, 129, 156, Marduk, 417-418,434-438 220 Marks, John D., 49 Mirabeau, 253-254, 269, 298 Marrs, Texe, 41, 112,223, 287 Mirandola, Pico della, 394 Marshall, George C, 167-168,200-203 misztikus iskolák, 178, 260, 274, 278, 281, Marshall, John, 261 300, 382, 387, 394-395,402-404,442,444 Martin, James Steward, 208 Mitchell, Billy, 201 Marx, Karl, 70, 101, 102, 120, 220, 222-223, Mitchell, C. E., 191 225-227, 230, 240, 377 Miyazawa, Kiichi, 34 második világháború: MJ-12-es dokumentumok, 23, 65, 354 Amerika részvétele, 202-203 amerikai hadüzenet, 202-203 Háború- és Béketanulmányi Program, 198 Japán szerepe, lásd Japán Németország és Hitler szerepe, lásd Hitler,

496

Molay, Jacques de, 340-341, 345-347, 349 Moltke, Hans Adolf von, 372 Moltke, Helmut James Graft von, 371-372 Montbard, Andre de, 309, 312-313, 354 Montjoie, Galart de, 251 Moray, Robert, Sir, 259 Morgan, J[ohn]. P[ierpont].: családi háttere, 69 Federal Reserve System kialakítása, 71-72 vagyonfelhalmozása, 45, 61, 110-111, 113, 129 végzettsége, 70 Morgan, J. P., ifj., 72, 156,211 Morgan, Junius Spencer, 69 Morgan, William, 246-248, 301 Morgan-család: banki tevékenység, 68-71 kapcsolat a Rothschildokkal, 76 nagyvállalati beruházások, 70-71 Moro, Aldo, 290 Morse, Wayne, 155 Moscow, Alvin, 47, 62-63, 66, 68 Moyers, Bill, 25, 29, 124 Moynihan, Daniel, 118 Mózes, 403-410 Mulk, Nizam ul, 315 Mullins, Eustace, 15, 69, 83, 85, 89, 189 Munkások Nemzetközi Egyesülete, 225 Muskie, Edmund, 39 Mussolini, 197 Müller, Heinrich, 201 My Lai-i mészárlás, 159 náci kultusz kialakulása: Cion bölcseinek jegyzőkönyve, 170-177 Hitler, lásd Hitler, Adolf nemzetiszocializmus, 169-170, 185-188 Teozófus Társaság, 177-179 Thule Társaság, 179-182 nagy gazdasági világválság, 94-95 „Nagy Nemzet” („Great Society”), 163 „Nap Klub” (Sun Club), 394 Napóleon Bonaparte, 95, 257 Naprendszer kialakulásáról szóló elméletek, 416-417 Nataf, Andre, 259, 385, 391 NATO, 169 Nefilim, 415-416, 418,425

Német (Teuton) Lovagrend, 170, 181, 339, 347, 355, 376 Nemzetbiztonsági Tanács (NSC, National Security Council), 118 Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA, National Security Agency), 35, 118 Nemzetek Szövetsége (Népszövetség), 43, 99, 164, 175 Nemzeti Fejlesztési Iroda (National Recovery Administration), 204 Nemzeti Felderítő Iroda (NRO, National Reconnaissance Office), 118 Nemzeti Pénzügyi Bizottság (National Monetary Commission), 84-85 Nemzeti Polgári Liga (National Citizens' League), 87 nemzeti valuta, adósságmentes, 240-241 nemzetiszocializmus, 169-170, 185-188 Nemzetközi Bankárszindikátus, 235 Nemzetközi Eugenetikai Kongresszus, 61 Nemzetközi Jóvátételi Bank (BIS), 206-207 Nemzetközi Kereskedelmi és Hitelbank (BCCI), 110 „Nemzetközi Ügyek Intézete” (Institute of International Affairs), 43, 100 Nemzetközi Ügyekkel Foglalkozó Királyi Intézet (RIIA, Royal Institute of International Affairs): befolyása, 228-229 székhelye, 100 története, 20, 43, 54, 100-101 Nemzetvédelmi Hírszerz ő Ügynökség (DIA, Defense Intelligence Agency), 118, 157 Népesedési Tanács (Population Council), 63 népességszabályozás, lásd eugenika New Age, 136, 178, 294,444 New Deal, 204 Newton, Isaac, Sir, 258, 350, 355 Ngo Dinh Diem, 147-148, 153 Nibiru, 416-419,427-430,433 niceai zsinat, 363, 390 Nilusz, Szergej, 171,175-176 Nimród, 430-431,444 Ninharsag (Ninti), 421-422, 424, 427 Ninurta, 310, 434,437 Nixon, Richard, 63, 91, 148, 159

497

Noel, Edward Roland, 77 Norman, Montagu, 191-192 Norton, Charles D., 86 nürnbergi háborús bűnök, 182 nürnbergi perek, 169-170, 191, 194-195, 20 olajipar feletti ellenőrzés, 57-60 Olcott, Henry Steel, 178 O'Neill, Abby M., 67-68 OPEC, 33, 139 Orange Agent, 16 Oroszország: hitleri invázió, 199 japán-orosz háború, 202 orosz forradalom, 219-224, 229 szerepe az amerikai polgárháborúban, 243 244 Oswald, Lee Harvey, 41, 153 Owen, Henry, 33, 37 Oxnard, Charles E., 423 Öböl-háború: pénzügyi kérdések, 142-146 történelmi el őzmények, 138-141 öböl-háborús szindróma, 16, 146 „Őrök”, 120 ősi istenek, 409 Ősi Misztériumok: Anunnaki, 415-427 és Mózes, 403-410 és ősi titkok, 396-403 háborúk, 432-440 Kabbala, 391396 keresztény mozgalom, 382-391 özönvizek, 427-432 Sumér és Mezopotámia, 410-414 ősi titkok, 396-403 összeesküvés: meghatározása, 12 összeesküvés-elméletek, 13-15, 17-18 történelmi előzmények, 18-25 Özönvíz, 427-429, 441 özönvizek és az ősi misztériumok, 427-432 Lásd még Özönvíz P2 Páholy, 288-291, 368-372, 377 Packard, David, 37 Paepcke, Walter, 116 Page, Walter Hines, 212 Pagels, Elaine, dr., 383 Paine, Thomas, 264 Panama, 290 paranoia, 17-18 Parenti, Michael, 121-122 párizsi béke (1229), 336 Párizsi Békekonferencia, 43 Payens, Hugh de, 309, 312-314, 318-319, 323-325, 344, 346, 356, 357 Pearl Harbor, 167, 199-202, 203, 229 Pecorelli, Mino, 288 Peladan, Josephin, 360-361 pénz, történeti áttekintés:

Amerika gyarmati korszakában, 79-81, 8182 banki tevékenységek kialakulása, 80-82 Federal Reserve, lásd Federal Reserve System funkciója, 93-94 Marco Polo, 80 nem lekötött betét, 91-92 pénzkészlet, 93-95 uzsora, 92 Pepys, Samuel, 258 Perloff, James, 48, 50, 156, 163, 165-166, 198-199, 203 Perón, Juan, 288 Perry, Matthew, 234 Pershing, John, 216 Peterson, Peter G., 37, 44 Picknett, Lynn, 272,297,299-300, 309, 313, 322, 327-328, 330, 333, 336-337, 345, 350, 353, 355, 358, 360-362, 394 Pike, Albert, 279, 294-296 Piper, Michael Collins, 125 Pipp, Edwin, 190 Pithagorasz, 178, 277, 296, 300, 322, 386-387, 393,402 Plantard, Pierre, 354, 359-361, 363, 369-372 Platón, 102-103,178,181,261,296,300,322, 386, 393,413 Politikai Tanulmányok Intézete (IPS, Institute for Policy Studies), 116-117 Powell, S. Steven, 116 Pravda, 44

498

Prince, Clive, 272, 297, 299-300, 309, 313, 322, 327-328, 330, 333, 336-337, 345, 350, 353, 355, 358, 360-362, 394 Prince, Richard, 258 protestantizmus, 292, 299 Prouty, L. Fletcher, 22-23 Ptolemaiosz, 419 Putnam, Todd, 128 Pye, Lloyd,416,419

Robison, John, 268-270 Rockefeller, Avery, 205 Rockefeller, David: és a Bilderberg-csoport, 52, 54, 56 és a Külkapcsolatok Tanácsa, 48-49, 66-68, 372 és a vietnami háború, 156,161-162 karrierje, 6566 szerepe a külpolitikában, 66-68 szerepe a Trilaterális Bizottságban, 32-34, Quigley, Carroll, dr., 14, 101-102, 104-106, 128, 36, 38, 41-42, 54 tanulmányai, 64-65, 118 206 Rockefeller, John, III., 63 Rockefeller, John Djavison]., 45, 57-60, 62, racionalizmus, 170, 222, 269, 299-300 Radclyffe, Charles, 357 68, 70-71, 76, 87-89, 99, 129, 161, 205, 210, Ragon, J. M., 300 421 Rockefeller, John D., ifj., 60, 62, 68, 85 Rajmund, VI., 334-335 Raleigh, Walter, Sir, 259-260, 342 Rockefeller, John „Jay” Davison, 63 Ramsey, 277-278, 293 Rockefeller, Laurance Spelman, 62-64 Rankin, Jeannette, 203 Rockefeller, Nelson Aldrich, 49, 52, 57, 62Rarick, John R., 159 63, 67, 72, 152, 372 Raskin, Marcus, 116 Rockefeller, Percy, 110 Raskob, John J., 288 Rockefeller, William „Big Bili”, 57, 84 rasszizmus, 74-76 Rockefeller, Winthrop, 62, 64 Rathenau, Walter, 20 Rockefeller Alapítvány, 60, 63, 64, 68, 117, Ravenscroft, Trevor, 169, 180-183, 186-187 149 Reagan, Ronald, 31, 38-40, 42, 288 reformáció, Rockefeller Brothers Fund, 34, 45, 66 Rockefel299 Regan, Donald, 40 ler-család: és a Standard Oil Company, 57-60 régészeti kutatások és az Ősi Misztériumok, 397-eugenika, 60-62 jótékonyság, 62-63, 66-67 399, 401, 410-412, 420, 423-424, 430, 438, 440 kapcsolatuk a Rothschildokkal, 103 környezet„Régi Világrend”, 245 Rennes-le-Cháteau, 278, védelem, 64, 67 légiközlekedési befektetések, 327, 332, 350-354, 359, 363, 365, 367, 369, 374,63-64 politikai szerepük, 63, 65-66 szerepük a 376 Republikánus Párt és a Trilaterális bankvilágban, 65-66 Roll, Eric, Lord, 34 Római Bizottság, 39-40 Szerződés, 54 Retinger, Joseph Hieronim, dr., 52-53, 348, 372 Roosevelt, Franklin D., 22-23, 63, 107, 109, 192, Revere, Paul, 261, 286 198-204, 206, 229, 286, 288 Roosevelt, Theo„réztekercs”, 311 dore, 88, 109, 286 Root, Elihu, 45, 217, 220 Rhodes, Cecil, 100-106, 129, 156, 164, 171, 219222, 286 Richardson, Robert, 360-361 Rips, Eliyahu, dr., 388 Riquetti, Honoré-Gabriel, 253 Ritter, Scott, 145 Robert, Lord, 319 Roberts, Owen, 203 Roberts-bizottság, 203 Robertson, Pat, 25 Robinson, Charles, 37

499

Rosenbaum, Ron, 108-110,112-113 Rosenberg, Saint-Clair, 354-356 Saint-Germain grófja, 282Alfréd, 177, 189 Rosencreutz, Christian, 298-299286, 302 Salamon Temploma, 275, 308-314,352, Ross, Thomas B., 25 Rostow, Walt, 149, 156-157360, 374 Rothschild, Alphonse, 234 Rothschild, Amshel, Sanford, Henry, 245 97-98, 233 Rothschild, Carol Warburg, 111 Sargon, Nagy, 404,411,435-436 Rothschild, Edmond, báró, 54, 99, 103 RothSauniére, Francois Bérenger, 351-354, 356, schild, Evelyn, 96-97 Rothschild, Jacob, báró, 359, 363,367, 369, 376 83,96, 245 Rothschild, Lionel Walter, Lord, 96, Sawhill, John, 35-36, 37 99, 234 Scanton, William, 37 Rothschild, Mayer, 76, 99, 123, 266, 284-285, Schaberg, Jane, 332 394 Schacht, Hjalmar, 190-191, 206 Rothschild, Nathan Mayer: Schellenberg, Walter, 196, 207 birodalomépítés, 95-96, 235 Schidlof, Leo, 278 családi háttér, 69, 73-74, 78 Schiff, Jacob Henry, 45, 77, 84, 210-211, 219szakmai előmenetel, 73-74, 76, 78 220 Rothschild, Salomon, 193, 245 Schmitz, 191, 204 Rothschild, Victor, Lord, 53, 97, 104, 194 Schröder, Bruno, báró, 205 Rothschild-család: Schröder, Kurt, báró, 189, 205-207 befektetéseik, 233-236 SEATO, 149-150, 155,228 befolyásuk, 73-74, 99 Sebottendorff, Rudolf Freiherr, báró, 177birodalomépítés, 95-99 178, 180-181 botrányok, 97-98 Sede, Gerard de, 307, 354, 359, 362 egymás közti házasságok, 77-78, 129 Septimania, 326, 363-364 és a bankvilág, 72, 76-77 Shakespeare, 259 kapcsolatuk Cecil Rhodes-szal, 103-105, 129 Shaw, Clay, 371 kapcsolatuk Hitler családjával, 192-195 Shays, Daniel, 248 kapcsolatuk a Morgan-családdal, 76 Sheinkman, Jack, 54-55 kapcsolatuk a Rockefeller-családdal, 76, 99 Sherman, William T., 244 nemesi címeik, 96 Short, Walter C, 203 történetük, 72-73, 75-78 Shreeve, James, 396 vagyongyűjtésük története, 73-74, 75-78 Shultz, George Pratt, 162 Round Table Dining Club, 217 Sindona, Michele, 290-291 „Rózsakeresztes kiáltványok”, 298-299, 355 Sioni Miasszonyunk Rendjének Lovagjai, rózsakeresztesek: 357, 376 és az ősi misztériumok, 404 Sioni Rendház: kialakulásuk, 258-259, 260, 297-300, 348, kialakulása, 350-361 350, 358 tevékenysége, 369-373 Rubin Alapítvány, 117 Rudin, Ernst, dr., 61-62 Sitchin, Zecharia, 118, 414-416, 419-422, Runciman, Steven, Sir, 370-371 Rusk, Dean, 53,424,426-427, 430-432, 435-438,441 133, 152, 156, 158 Ruskin, John, 101-106, Sivatagi Vihar hadművelet, 138, 143 219,221 Russell, Bertrand, 116 Skócia és a templomos lovagok, 341-344, 348, 375-376 Russell, Samuel, 107-708 Russell, William skót jakobiták, 253 Huntington, 107

500

Skousen, W. Cleon, 75 Smith, Ben, 192 Smith, John, 257, 260 Smith, Sally Bedell, 97 Smith, Walter Bedell, 23, 52, 54 Soddy, Frederick, 442 Solomon, Norman, 124 Speer, Albert, 195, 208 spekulatív (vagy szemlél ődő) szabadkőművesség, 253, 277, 300 Spellman, Francis, 372 Spence, Gerry, 25 Spengler, Oswald, 227 Standard Oil Company, 58-59, 99, 110, 134, 191, 204-205 Standard Oil Trust, 58-59 Stanley, Harold, 110-111 Starkey, Larry, 240-241 Stein, Walter Johannes, dr., 169, 183 Still, William T., 99,106,120,220,223,227, 255,261, 264, 271-273, 293-294 Stimson, Henry, 49, 107, 111, 201 Stirling, 344 Stoga, Alan, 140 Stratégiai Szolgálatok Hivatala (OSS, Office of Strategic Services), 53, 65, 113, 147, 192-193, 372 Strong, Benjamin, 84, 89 Suliivan, William, 39 sumér tudás és az ősi misztériumok, 410-414 Surratt, Mary, 241 Sutton, Anthony C, 14-15, 36-38, 41, 107, 109, 111-113, 158, 222 szabadkőművesség: amerikai terjeszkedés, 260-262 és az amerikai forradalom, 262-266, 301-302 és az amerikai polgárháború, 301 és az anglikán egyház, 260-261 és a francia forradalom, 250-256 és a kereszténység, 292-297 és a rózsakeresztesek, 297-300, 302 és a szabadkőművesség-ellenes mozgalom, 246-250 Francis Bacon szerepe, 257-259 G szimbólum, 274-275 jelmondata, 287 középkori terjeszkedés, 273-282 londoni páholyok, 261, 277 mágusok, 282-286 összeesküvések, 286-291, 302 piramis-szerkezet, 279-280 tagsága, 20, 27, 73, 103-104, 128-129, 176-

177, 225,229, 268-269, 271, 286-287 történeti áttekintés, 246 Triádok Társasága, 274 „Új Atlantisz”, 259-260 véreskük, 247 William Morgan szerepe, 246-248 szabadk őművesség-ellenes mozgalom, 246-250 Szabadság Fiai, A, 240, 264 Szabáh, Haszán bin, 315-317, 319 Szent János Lovagrend (johanniták), 109 Szfinx, 399-400 Szigorú Engedelmesség Rendje, 271-272, 278, 284, 299, 346, 376 Szodoma, 410, 436-438, 445 születésszabályozás, 62,136 Taft, Alphonso, 107 Taft, Robert, ifj., 38 Taft, William Howard, 87-88, 107 Talmud, 178, 391, 403 Tarbell, Ida, 58 Tarpley, Webster Griffin, 61, 108, 111, 140 Taylor, Maxwell, 23, 154, 156-158, 228 Teagle, Walter C, 204 telekommunikációs iparág, 123-124 Templomos Lovagrend: bankárok és építőmesterek, 319-325 eredete, 308-314 és az asszaszinok, 314-319, 375 és a keresztes háborúk, 374-375, 393 felépítése, 312-313 hanyatlása, 338-350 kabbalisztikus ismeretek, 393-394 későbbi hatásai, 255, 258, 267, 272,275-278, 281, 288, 293, 297-298 pénzügyi forrásai, 313 tagsága, 54, 109 teozófia, 177-179, 182, 295, 367 Teozófus Társaság, 177-182, 186, 196 teremtéselmélet, 396

501

vagyonfelhalmozás, 18-20 Teremtéseposz, 416 Testvériség, A, 205, 208 Tether, C. Gordon, 56 Thatcher, Margaret, 55-56,Valance, Henry L., 246 142-143 Thomas, Campbell, 55 Thomas, Evan, Valdez Peter, 332-333 158 Thompson, Charles, 265 Thot, 392, 405 Vállalati Szolgálat, a Külkapcsolatok Thule Társaság, 177,179-182,184, 186, 188, 246,Tanácsán (CFR) belül, 48 268, 366, 416 thulisták, 179-182 Thurn und TaxisValle, Pietro della,411 hercege, 73, 180 „Titkos akták”, 278, 354-358, Vance, Cyrus, 37, 124, 156 360, 362-363 Titkos Csapat, 22 titkos kormány- Vanderbilt, Cornelius, 56 zat, 25 Titkos Testvériség, 119, 128 Tízparancso-Vanderlip, Frank A., 84, 87, 220 lat, 392,400-401,403,437 Toland, John, 181, 184,Vankin, Jonathan, 14, 15, 17, 139, 144, 290191, 200 Tomas, Andrew, 284, 395, 399-400, 291, 351, 356, 371 413 Tonkini-öböl, 117, 154-155, 157, 229 Ton- „vashegyi fiúk”, 134, 136, 153 kini-öböl határozat, 155, 157 Torquemada, Vatikáni Bank, 288, 290 Tomas de, 349 tömegtájékoztatás: befolyása, 11,versailles-i egyezmény, 192, 218 15, 121-122 információelosztás, 125-126 média- Vespucci, Amerigo, 342 figyelő szervezetek, 125-127 nagyvállalati Vidal, Gore, 25 tulajdonlás, 123-124 telekommunikációs iparág, Viereck, George, 212 123-124 televízió, 126-127 vietnami háború: vezetőinek titkos társasági tagsága, 124-125 Amerika szerepe, 146-147, 148-153 kereskedeTrain, Russell E., 37 lem, 161-163 Lyndon B. Johnson szerepe, 154Triádok Társasága, 274 160 története, 147-148 „Vizsgálócsoport”, 42-43, Trialogue, 34-35 100 Volcker, Paul, 38 Trilaterális Bizottság: befolyása, 127,129 Wagner, 324 bírálói, 36-37 Waite, 271-272 és az Iron Mountain-jelentés, 133 és az összees-W. A. Harriman & Company, 77, 110 küvés-elméletek, 13, 15, 20 és a Republikánus Waldseemüller, 342 Walker, George, 61 Walker, Párt, 39-40 globalista elképzelései, 36, 41-42 George Herbert, 220 Wallace, Irving, 21, 104 kiadványai, 34-35 munkacsoportjai, 35-36 pénzügyi forrásai, 34 székhelye, 34 tagsága, 31-34, 37-38, 124-125 története, 32-34 Trockij, Lev, 219, 220, 223-224, 377 troyes-i zsinat, 312-313, 344 Truman, Harry S., 23-24, 166, 205 Tucker, James P., 54 Turnage, C. L., 388-389, 416,431 Tyre, Guillaume de, 308 ufók: elméletek, 441-442 MJ-12-es dokumentumok, 23, 65, 354 Roswell, 17, 65 „Új Atlantisz”, 259-260 Új Világrend, 15, 19, 56, 112, 119-120, 128, 139, 287, 368, 373, 386 Utnapistim, 427-428,432

502

Wallechinsky, David, 21, 104 Warburg, Félix, 77, 219 Warburg, James P., 116 Warburg, Max, 85, 191, 218-219, 223 Warburg, Paul Moritz, 43, 45, 84-87, 89-90, 100, 191, 210, 218-219, 220 Warburg-család, 76 Ward, Chester, 46-47 Warren-bizottság, 66, 203, 228 Washington, George, 210, 231, 249, 251, 261-262, 265, 286 Webb, Sidney James, 117-118 Webster, Nesta H., 178, 251, 253, 255-257, 266, 269-271, 273, 277, 284-286, 293, 294, 300, 315-316, 391, 393-394, 403,444 Webster, William, 48 Wedel, Franz von, 141 Wedermeyer, Albert C, 165 Weinberger, Casper, 37,40 Weishaupt, Adam, 220, 225, 251, 253-254, 266-273, 287, 315, 349, 394 West, John Anthony, 400 West, Thomas, 260 Whalen, John, 14, 139, 144, 291, 351, 356 Whaley, William J., 247 Whig Párt, 248 Whitman, Marina, 38 Whitney,H. P., 111 Whitney,W. C, 111 Wilgus, Neal, 54, 219 Willermoz, Jean-Baptiste, 285 Wilmshurst, Walter Leslie, 276, 279-282, 292, 293-294, 297, 394 Wilson, Charles, 311 Wilson, Derek, 73, 78,96, 98, 194, 234-235 Wilson, Harold, 52, 289, 291 Wilson, Robert Anton, 50 Wilson, William, 348 Wilson, Woodrow, 21-22, 42-43, 47, 85, 87-88, 90, 100, 164, 175, 203, 210-212,214-218, 223 Wise, David, 25 Wiseman, William, Sir, 223 Wolf, Dániel, 283 Wood, Patrick M., 36-38, 41 Woolsey, James, 16, 31,48 Wren, Christopher, 258, 300 Wright, Edmund, 239 Wriston, Henry M., 156 WTO (World Trade Organization, Világkereskedelmi Szervezet), 120

Yadin, Yigael, 389 Yamamoto, Tadashi, 34 Zeigler, Harmon, 18 Zimmermann, Arthur, 216218 Zinn, Howard, 133 zoroasztrizmus, 384 Zuckerman, Mortimer B., 19, 125 zsidó keresztények, 383

503