Jézus az élet kenyere Jn 6,22-59 Szöveg kontextus A beszéd a János-evangélium szerint a genezáreti tó kafarnaumi oldalán hangzik el, vagyis átellenben, ahol az utolsó események történtek. Az előző részben Jézus megszaporítja a kenyeret, majd a tanítványokat elküldi Kafarnaumba. Reggelre viszont már újra velük van. Tehát a beszédnek két fontos előzménye van: a kenyérszaporítás és a vízen járás. Jánosnál a csodák jelek. Olyan események, amelyekben nem a csodán van a hangsúly, hanem az a lényeg, amire ezek a történetek utalnak. Ebben az esetben is, akárcsak Jánosnál számos helyen, párhuzamot állíthatunk fel egy ószövetségi és egy újszövetségi történés között. A kenyérszaporítás előképe a manna adománya, Jézus vízen járása pedig a Vöröstengeren való re utal. Jézus kinyilatkoztatja magát, saját küldetését a jelekben és az ezeket magyarázó/kifejtő beszédeiben. Miután a kenyeret kiosztja, egyedül marad, nem értik meg: a kenyérszaporítás után a tömeg királlyá akarja tenni. A tömeg akarata és Jézus szándéka ellentétes. A tömeg királlyá koronázná, mert jóllakatta őket, de nem értik meg Jézus kilétét. Ez történik a beszéd alkalmával is: Jézus feltárja saját személyének titkát, odaadja magát, de beszéde után tanítványai közül sokan visszavonulnak. Hasonlóképpen az utolsó vacsorán, majd a kereszten a kenyeret /önmagát osztja ki, odaadja magát véglegesen, és magára marad, de a meg nem értés ellenére a végsőkig menően szereti az embereket. Akik hisznek benne, azoknak életet ad, részesíti abban a létközösségben, amely őt az Atyához fűzi. A szentírási rész szerkezete Bevezető Valójában átmenet az előző rész, a jelek, valamint a kafarnaumi beszéd között (22-25) A beszéd A beszéd négy kinyilatkoztató részt tartalmaz, mindeniket a „bizony, bizony mondom nektek” formula vezeti be (26-31, 32-46, 47-52, 53-59.) Mindenik kinyilatkoztatás végén (az utolsó kivételével, amelyet ünnepélyes kijelentés zár) Jézus hitetlenséggel, félreértéssel szembesül. Éppen a félreértés, amely a mély értelmű szavak felületes értelmezéséből adódik, ad alkalmat arra, hogy Jézus egyre mélyebbre hatoljon, egyre többet mondjon el magáról. A félreértés mintegy provokálja a magyarázatot. Egy másik szembetűnő elem: a beszédnek két nagy témája van, a hit Jézusban, aki az Atya egyedülálló, igazi küldöttje, valamint Jézus, aki testét és vérét, mint valóságos ételt és italt odaadja a világ életéért. A Jn 6,22-59 szentírási szakaszt két részre oszthatjuk: 1. 22-51a: Jézus az élet kenyere, hit Jézusban 2. 51b-59: az eukarisztikus beszéd Szövegmagyarázat Bevezető (22-25 vv) A 22-es vers a „másnap” szóval indít, amely kapcsolatot teremt az előző eseményekkel. A tömeg tudja, hogy a tanítványok egy csónakkal távoztak és Jézus nem ment a tanítványokkal. Kafarnaumba mennek, ott keresik őt, mert gyakran prédikált ebben a városban (a második hazája volt). Meglepődve tapasztalják, hogy ő már ott van a tó túlsó partján. Nem értik ezt, rejtély számukra, hiszen a szárazföldi út nagyon hosszú, és véleményük szerint Jézus ezt választotta. (Megjelenik Jézus titokzatossága) A tanítványok a vízen járás élménye után hallgatják a beszédet, tehát számukra Jézus identitása még titokzatosabb.
1
„Sokan jöttek ( sok bárka jött)Tibériásból, a hely közelébe, ahol a kenyeret ették, miután az Úr hálát adott” h=lqen ploiÎa,riÐa evk Tiberia,doj evggu.j tou/ to,pou o[pou e;fagon to.n a;rton euvcaristh,santoj tou/ kuri,ouÅ Már itt megtalálhatóak bizonyos eukarisztikus fogalmak (az Úr hálát adott, euvcari,stw hálát adok, euvcaristi,a eukarisztia) Arról, nincs szó, hogy mind az 5000 ember átkelt volna a tavon Kafarnaumba. A beszéd a tömeg csodálkozó kérdésével indul: Mikor kerültél/jöttél ide? I. rész: 26-51a Jézus az élet kenyere 1. kinyilatkoztató beszéd (26-31) Bizony, bizony mondom nektek (avmh.n avmh.n le,gw u`mi/n), kerestek engem, de nem azért mert jeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből, és jóllaktatok. Jézus nem a kérdésre válaszol, hanem a keresésük által kifejezett magatartásra. A jánosi párbeszéd (Jézus szavainak felszínes értelmezése, félreértése alkalmat ad arra, hogy kifejtse mondanivalója mélyebb értelmét) és irónia (a kijelentés szószerinti jelentése mögött más, mélyebb értelem van) az evangélium legjellegzetesebb vonása. A félreértés ad okot, értelmet a beszéd egy mélyebb síkra való terelésére. Kerestek engem, de nem, azért mert jeleket láttatok- A tömeg a kenyérszaporításban nem ismeri fel a jelet. („Úgy tesztek, mintha engem keresnétek, valójában a tőlem remélt anyagi javakat keresitek” Jézust a kenyérszaporítás után királlyá akarják tenni, de ő nem akar kenyérosztó királyuk lenni. Hangsúlyozza a 27-ik versben, hogy ne a veszendő eledelért fáradozzanak, hanem olyant keressenek, amely megmarad az örök életre (vö. 4,14 a szamariai asszonynak az élő víz ígérete! Mindkettő befogadásához szükséges a hit, hogy Jézus az Isten küldötte) János szembeállítja a veszendő dolgok igézetét és az örök élet javait. Jézus a magasabb rendű adományok keresésére ösztönöz. Jézus az Emberfia címet használja, ő adja majd az élet kenyerét.(Dánielnél még csak kollektív személyiség, a hűséges Izrael.) Az Emberfia messiási címnek három jellegzetessége van: kifejezi a személy méltóságát, szerénységét, és eszkatologikus vonatkozása van. Jánosnál ez a cím már az első fejezetben megjelenik. Az Atya jelölte meg pecsétjével: igazolja a jelek által, hogy ő Isten hűséges küldötte, kinyilatkoztatója. A 28-as versben szereplő kérdés („Mit tegyünk, hogy Isten tetteit cselekedjük?”) nagyon hasonlít a gazdag ember kérdésére (Mk 10: mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?), illetve az írástudó kérdéséhez (Mt 22,36: mi a főparancsolat, a cselekvés külső szabálya.) Úgy tűnik, mintha a hallgatóság megértette volna Jézus kijelentését, és most teológiai síkra tereli a kérdést. Jézus gyakran mondja magáról, hogy ő azért jött, hogy Isten művét (e;rgon Qeou/) megtegye, véghezvigye.
2
A 29-es vers tartalmazza Jézus válaszát. Az egyetlen szükséges „cselekedet” nem külső tett, hanem belső magatartás: „higgyetek”. Csak azt kéri, hogy higgyenek benne, az Atya egyetlen, hiteles küldöttében. Krisztus elfogadása a hitben hasonlít a páli levelek kijelentéseihez (Róm); itt a hit nemcsak elméletileg elfogadott igazság, hanem egzisztenciális döntés, amely az életet alakítja. Milyen jelet művelsz, hogy higgyünk neked? (30 v.) A tömeg, azt kívánja, hogy Jézus valami csoda által igazolja magát, hogy hinni tudjanak neki. Látták a kenyérszaporítás jelét, de mégsem értették meg (vö. 26 v.) Talán voltak olyanok, akik nem voltak ott az előző napi kenyérszaporításon. Ez a vers mindenképpen rámutat az emberek kielégíthetetlen csodavárására, de a kérés ugyanakkor újabb alkalom Jézusnak, hogy mélyebbre menjen A 31-es versben meg is határozzák neki, hogy kb. milyen csodát várnak el tőle: „Atyáink mannát ettek a pusztában…” A manna 40 évig táplálta a választott népet (Kiv). A manna olyan rendkívüli tapasztalat volt a zsidók számára, hogy megemlékezik róla a 78. zsoltár („táplálta őket kenyérrel az égből”), Nehemiás könyve („Amikor éheztek ételt adtál nekik az égből, amikor pedig szomjaztak, vizet fakasztottál nekik a sziklából,” 9,15) és a Bölcs 16,20 („égi kenyeret adott nekik enni”). Az apokrifekben (pl. 2Báruk 29,8) a végső időkben a manna újra megjelenik. Nincs kimondva, hogy ki adta a mannát, de itt a nép magától értetődően Mózesre gondol, és felvetődik a kérdés, hogy ki Jézus Mózeshez képest, mivel Jézus csak egyszer adott kenyeret (meg tudja ezt ismételni?). A két küldött összehasonlítására kerül sor. Mózes az Ószövetséget, a Törvényt képviseli, míg Jézus az Újszövetséget, az evangéliumot. Bennfoglaltan az a kérdés tevődik fel, hogy ki az igazi kinyilatkoztató. Az első kinyilatkoztató beszéd témája: - a kenyérszaporításban látni kellett volna a jelet, de a tömeg csak jól akart lakni - Jézus örök életre megmaradó táplálékot ad, de ők veszendőért fáradoznak - az Emberfiát az Atya igazolta a jelek által, de ők Mózesre hivatkoznak és jelet kérnek - Jézus még csak közvetve nyilatkoztatja ki magát (ő az Emberfia); Isten műve: a hit az ő küldöttében 2. Kinyilatkoztató beszéd (32-46) Jézus az előbbi felületes megállapításból és kérésből indul ki, és mélyebbre megy – „Bizony, bizony mondom nektek…”: o` path,r mou di,dwsin u`mi/n to.n a;rton evk tou/ ouvranou/ to.n avlhqino,n - Nem Mózes adta a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám fogja adni - az igazi égből való kenyeret. Az igazi jelző valószínű platonikus értelemben szerepel, a látszatvalósággal szembeállított ősvalóságra utal. Jézus az igazi mennyei kenyér, ő az ősvalóság, amely Istennél van, belőle fakad minden jó. Mózestől testi táplálékot kaptak, ezzel szemben az igazi égből való kenyér ő maga, az ő személye, életműve, tanítása, önmaga odaadása a kereszten és az eukarisztiában.(Ez utóbbi majd az 51b-ben világosabban látható) A 33-as versben szerepel az „Isten kenyere, amely a menyből szállott le”. A kijelentés az isteni eredetre és isteni jellegre világít rá. Ebből következik, hogy Jézus Isten végső szava, adománya, kinyilatkoztatója (nem Mózes). „Ez a kenyér életet ad a világnak.” Jánosnál a világ több értelemben szerepel: 1 A teremtett világ 2 Néha pejoratív értelemben a bűnös emberi közösséget. 3 Csak egyszerűen az emberek közösségére gondol. Itt ez utóbbi értelem érvényesül. Jézus küldetés életadó az emberek számára.
3
34v. „Uram mindenkor add nekünk ezt a kenyeret”. A kijelentés hasonlít a szamariai asszony kérésére, amely szintén félreérti Jézus szavait („Uram, add nekem azt a vizet [az élet vizét], hogy ne kelljen ide járnom a kútra”). A tömeg is félre érti Jézus kijelentést (itt érvényesül a jánosi irónia: az égből szállott kenyér szószerint a manna, de mélyebb értelme maga Jézus, aki Istentől / „az égből” jön). 35v. Az újabb félreértés következtében egyre mélyebb a kinyilatkoztatás: VEgw, eivmi o` a;rtoj th/j zwh/j „Én vagyok az élet kenyere” (én-beszéd) Jézus magát a mennyei mannához hasonlítja, föléje helyezi, ezért mondja: „Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz sohasem szomjazik meg.” Már nem csak étel, hanem ital is. Ószövetségi párhuzamok: 1 Sir 24: A Bölcsség azt mondja magáról, hogy aki őt eszi, méginkább éhezik, aki őt issza, méginkább szomjazik (látszólag ellentétes kijelentés, de mindkettő értelme, hogy a Bölcsség / Jézus olyan végtelen érték, amely az ember minden vágyát betölti, amellyel ugyanakkor nem lehet betelni. A kijelentés tehát Jézust párhuzamba állítja a preegzisztens isteni Bölcsséggel. 2 Ám 8,11 (jönnek majd napok, amikor éhséget támasztok, éhséget, de nem kenyérre, szomjúságot, de nem italra, hanem az Úr szavának hallgatására): Jézus Isten szava 3 az eszkatologikus lakoma (pl. Iz 24) Újszövetségi utalások: 1 Jn 4: Jézus az élő vizet ígéri. 2 boldogmondások: akik éhezik és szomjazzák az igazságot 3 Jézus asztalközösségei 4 a lakoma Jézus példabeszédeiben, mint az Isten országa és az eszkatologikus közösség képe 36v. „bár láttok engem, mégsem hisztek” Vesd össze: Jn5,36-38→ a tettek tanúságtétele ellenére sem. 37v. „Akit nekem ad az Atya, hozzám jön” Az Atya vonzására van szükség ahhoz, hogy valaki Jézust elfogadja. „aki hozzám jön, nem vetem el” – nem utasítom el. Aki Jézust megismeri, azt ő is megismeri. 38v. „Azért szálltam alá a menyből, hogy az Atya akaratát tegyem.” A magyarázó szavak a mennyből való alászállásról szólnak A Nikodémusnak mondott szavak: „senki sem szállt fel az égbe, csak az, aki az égből szállt alá” (3,13) értelme most világosodik meg. Jézus szállt le a mennyből. A kijelentés mondanivalója: - Jézus isteni eredete, istensége - Jézus megtestesülése - deszcendens krisztológia: az Istentől leszálló, isteni természetű Fiú emberré lesz - a küldés gondolata (Jánosnál fontos: Atya-Fiú-tanítványok) A 39-40 versekben folytatódik a kinyilatkoztatás. Jézus az Atyától kapott küldetésre hivatkozik: „aki engem küldött,” „Atyám akarata”. Jézus kinyilvánítja, hogy az Atya akarata szerint ő örök élet ad, és az utolsó napon feltámasztja azt, aki hisz benne: Jézus életet ad már most, és feltámaszt az örök életre. A megkívánt hit válasz Isten hívására. Az Atya hívása
4
egyetemes, mindenkit hív, de mégis kevesen fogadják el Jézust. (A szerző ezzel a jánosi közösség tapasztalatára keres választ: miért nem fogadja el mindenki Jézust?) A második kinyilatkoztató beszédben, a 35. verstől, de különösen a 37-től, a 40-ig a kinyilatkoztatás Jézus személyére összpontosít: én vagyok, hozzám jön, bennem hisz, nekem ad. Amint a manna a zsidóknál az Isten szavának kinyilatkoztatása, jele volt, úgy Jézus a mennyből alászállott kenyér, a végső kinyilatkoztatás. A 41-42-ben ismét a hitetlenség megnyilvánulásával találkozunk. Zúgolódnak, akárcsak a pusztában annak idején, mikor a mannát és a vizet kapták (Kiv 15,24-25; 16,2-5). A zúgolódás a hitetlenség kifejezője. Itt a probléma a mennyből való alászállás. Ebből látszik, hogy megértették a mennyei származásra utaló szavakat. Ez ellen felhozzák, hogy „ismerjük apját, anyját”, azaz egy közülünk. Ezt már a prológus kifejezi: „övéi nem fogadták be”. A következő versben Jézus nem is válaszol az ellenvetésekre, de a 44-45-ben kifejti, hogy a hit Isten műve, ajándéka: Jn egy Ószövetségből vett, kombinált idézetre hivatkozik: Jer 31,34 és Iz 54,13. (Dt-Izajásnál: „fiaid mind az Úr tanítványai lesznek”; Jeremiásnál a „szívbe írt törvényről”, új szövetségről olvashatunk.) Az ember magától nem képes megérteni, felismerni Jézus identitását. Ahhoz hogy megértsük Jézust, látnunk kell külső tetteit, jeleit, hallanunk kell tanítását, és szükségünk van az Atya belső megvilágítására. A 46-ban utal arra, hogy még senki sem látta az Atyát (tehát még Mózes sem, aki a Kiv szerint látta az Urat, és nem halt meg). Csak Jézus látta Istent (vö. 1,18), csak ő közli hitelesen Isten titkait; e kijelentésében utal az Atyával való sajátos kapcsolatára. 3. kinyilatkoztató beszéd A 47-ben ismét találkozunk a „Bizony, bizony mondom nektek” ünnepélyes figyelemfelkeltéssel, amely egy újabb kinyilatkoztatást vezet be. Az 50-51a egyben a kafarnaumi beszéd első nagy részének összegzése: Jézus az élet kenyere, az élő kenyér, az igazi mennyei kenyér, és aki ebből eszik, azaz benne hisz, vele közösségben van, az örök életet nyer. A beszéd első részének összegzése 1. A kenyér ószövetségi utalásai révén (Bölcsesség, Isten szava) kitűnik, hogy Jézus az Atya egyetlen hiteles kinyilatkoztatója, preegzisztens Bölcsessége. 2. A mennyei eredet/jelző Jézus istenségére utal. Jézus Istentől jön, őt mondja el., őt jeleníti meg. 3. Jézus (a kenyér) életadó. Aki hisz benne, annak élete van már most, és Jézus majd feltámasztja. 4. A beszéd központi témája a hit Jézusban: az ember Jézus előtt döntésre kényszerül, elfogadja őt, vagy visszautasítja. 5. A hit az üdvösség alapfeltétele. 6. A hit egyszerre Isten ajándéka és döntés az ember részéről. 7. A beszéd első része még nem az eukarisztiáról szól kifejezetten, de a szövegben találunk néhány utalást a megírás korának eukarisztikus gyakorlatára.
5
Jézus Kafarnaumban nem beszélhetett nyíltan az eukarisztiáról, amelynek értelme csak az utolsó vacsora, majd a kereszthalál és a feltámadás után tárult fel, de már itt felismerhetőek bizonyos utalások az eukarisztiára (a kenyérszaporítás után az Úr hálát adott, Jézus a kenyér, őt enni-inni kell) II. rész. Az eukarisztikus beszéd Az 51b-ben változás figyelhető meg, mert a vers első felében (51a) Jézus magát nevezi kenyérnek, addig az 51b-ben arról beszél, hogy ő adja a kenyeret, és ez nem más mint az ő teste. Ettől a verstől kezdve már sokkal világosabbak az eukarisztikus utalások. 51a: én vagyok az élő kenyér 51b: a kenyér a testem Az 51b nagyon fontos. 51b
o` a;rtoj de. o]n evgw. dw,sw h` sa,rx mou, evstin u`pe.r th/j tou/ ko,smou zwh/jÅ A kenyér pedig amit én adok, az én testem a világ életéért.
János nem hozza az utolsó vacsorán az eukarisztia szerzését, hanem itt találjuk meg a jánosi eukarisztikus ünneplés szavait. Az 51b a jánosi közösség eukarisztikus ünnepléséből származik. Az 51b párhuzamba állítható az 1Kor11,24-el: 1Kor11,24: Jézus a kenyérre mondja: „Ez én testem, amely értetek [adatik]” Tou/to, mou, evstin to. sw/ma to. u`pe.r u`mw/n
Jn 6,51b: „A kenyér amit én adok, az én húsom a világ életéért” o` a;rtoj o]n evgw. dw,sw h` sa,rx mou, evstin u`pe.r th/j tou/ ko,smou zwh/j
Mindkettőben a kenyérrel kapcsolatban szerepel: az Jézus teste, amelyet odaad (értetek / a világ életéért). Jánosnál szó szerint az áll: az én „húsom” (sa,rx) a világ életéért. (Itt a test kenyér lett, az 1,14-ben pedig az Ige lett testé.) Jézus valószínű az arám basar szót használhatta az utolsó vacsorán, ami egyaránt jelenthet húst és testet is (más vélemény szerint a gufa kifejezést, amely inkább testet jelent). János itt, akárcsak a prológusban nem a sw/ma (szóma, test), hanem a sa,rx (szárx, hús) kifejezést használja, amelyet nagyfokú realizmus jellemez. E szóhasználat indoka a Jézus valódi emberségét megkérdőjelező doketizmus elleni polémia. Hasonlóképpen mintegy 10-15 évvel később Antióchiai Szt. Ignác (†110) leveleiben ugyanezt a kifejezést használja; ő a gnosztikusokról írja, hogy azért tartózkodnak az eukarisztiától, mert nem vallják, hogy az „Megváltónk Jézus Krisztus bűneinkért szenvedett teste (sa,rx), melyet az Atya jóságában feltámasztott.”1 Nagyon fontos, hogy a test/hús kifejezés, akárcsak tovább a vér, a biblikus-szemita szóhasználatban nem az emberi test részeleme, hanem mind a test, mind a test és vér az egész embert jelenti, a személyt a maga egészében, a vér pedig a halálnak kiszolgáltatott életet, sokszor az erőszakos halálra adott embert jelenti. Amikor tehát Jézus arról beszél, hogy a testét adja, azt 1
Smyrn. VII,1, in Óker. írók 3, 190. Vö. Róm 7,3: „Isten kenyerét akarom, mely Jézus Krisztus teste” (Óker. írók 3, 182).
6
mondja, hogy önmagát adja, nem emberi valójának egy részelemét. A test és a vér odaadása azt fejezi ki, hogy Jézus önmagát odaadja az emberekért, vállalja a halált is, és személyes közösségre lép azokkal, akik az eukarisztiában találkoznak vele. Jézus tehát előrejelzi halálát. az 51 v. folytatja és elmélyíti a 33. verset: Jézus a mennyből alászállott kenyér, amely életet ad a világnak (megtestesülés); ő odaadja testét/önmagát élő kenyérként a világ életérért (kereszthalál, feltámadás), és az ő teste-vére magunkhoz vétele (eukarisztia) életet ad. Látható a megtestesülés – kereszthalál és feltámadás – eukarisztia közötti összefüggés. Az 52-ben a hitetlenség újabb megnyilvánulásával találkozunk: „Hogyan adhatja ez testét eledelül?” (A mutató névmás ou`toj, „ez” lekicsinylőnek tűnik.) Ez alkalmat ad egy újabb kinyilatkoztató beszéd elkezdésére. Érthetetlen ás botrányos, hogy Jézus húsát adja eledelül. 4. kinyilatkoztató beszéd (53-54) Az 53.v-sel egy újabb kinyilatkoztatás következik, a szokásos bevezetővel: „Bizony, bizony mondom nektek”. Jézus nem magyarázkodik, nem vonja vissza kijelentését, hanem megerősíti. Az első rész tagadó formában („ha nem eszitek…nem lesz élet bennetek”), míg a második rész egy kijelentő mondatban, pozitív formában („aki eszi az én testemet…annak élete lesz”) nyomatékosítja, hogy testét enni, vérét inni kell, mert csak így lesz örök élet bennünk. Itt jelenik meg először a test mellett a vér, amelyet inni kell. Ezeket a szavakat csak az utolsó vacsora, az eukarisztia rendelése érteti meg. Máshol a Szentírásban valakinek a testét enni, a vérét inni annyit jelent, mint rosszat tenni neki (konkrétan halálra üldözni, rágalmazni, szidalmazni). Zsolt 27,2: „Ha közelednek felém a gonoszok, hogy egyék húsomat, ellenségeim, akik szorongatnak, maguk botlanak el és elesnek; vö. Zsolt 79,2; Ez 32,4-6. Itt nyilván nem erről van szó, hanem arról, hogy aki az eukarisztiában Jézussal személyes közösségre lép, az részesedik az ő halála és feltámadása gyümölcseiben. Az 55 v-ben: „Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital.” A test és a vér a személyt jelenti, azaz Jézus önmagát adja a világért. A valóságos (avlh,qhj) jelentése igazi, valódi, a látszólagossal ellentétben. Ugyanezt a realizmust erősíti meg a trw,gw, rágni ige. 56-ban Jézus megígéri: aki az eukarisztiában részesedik „énbennem marad és én őbenne”. Megjelenik az egymásban levés gondolata, amely a Jn15-ben is szerepel: a szőlőtőn kell maradni. Ez egy krízishelyzetre utalhat, arra, hogy valakik kiváltak a közösségből, üldözés miatt, vagy szakadás folytán ( erről tanúskodnak a Jn-levelek.) Az egyesülés lelki egységet jelent. A kafarnaumi beszéd tudatosan elővételez eukarisztikus vonatkozásokat. 57 v-ben egy sajátos kifejezés szerepel: az „élő Atya”, az élő Isten helyett. Csak itt szerepel a Szentírásban. Ez a különös szókapcsolat arra utal, hogy az Atya az élet forrása, ő az életadó. Azért mondja Jézus: „általa élek” Az Atya küldi Jézust és adja neki az életet, ő pedig az embereknek, akik az eukarisztiában részesednek, így aki részesedik az eukarisztiában, az részesedik az Atya-Fiú életközösségben. Ez a küldés-láncolat (Atya-Fiú-emberek), és a benne megvalósuló életadás többször megjelenik a Jn-evangéliumban: 3,16-16: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…, hogy mindaz aki hisz benne, annak örök élete legyen. 5,26: Az Atyának élete van önmagában; a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában – vö. 5,21: a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar Jézus egyenlővé teszi magát Istennel (vö. 5,17-18), mint aki elválaszthatatlan életközösségben van az Atyával. A II. rész összefoglalása: 1. A kafarnaumi beszéd második részének (tk. eukarisztikus beszéd) szentségi realizmusa az egyház idejébe visz; az egyház húsvét utáni eukarisztikus gyakorlatát tükrözi. 2. Az evangélium Jézus valóságos emberségét vallja a doketizmussal (és a gnoszticizmussal) szemben. 3. Jézus Kafarnaumban, az utolsó vacsora előtt nem beszélhetett világosan az eukarisztiáról, de az eukarisztia alapítása, halála és különösen feltámadása után kafarnaumi kijelentései 7
önmagáról, küldetéséről mélyebb értelemben tárulnak elénk. Jézus biztosan beszélt a mennyek országa vendégségéről, önmaga odaadásáról, a benne hívők vele való lelki egységéről, és ezeket tettekben / jelekben láthatóvá tette (pl. asztalközösségei, a kenyérszaporítás), de mindezek igazi értelme akkor világosodott meg, amikor az utolsó vacsorán, majd a kereszten testét és vérét kiosztotta, odaadta, majd feltámadása valóban megnyitotta az örök életet. 4. Itt Jézus teste és vére az ő személyét jelenti, az ő odaadott életét, ugyanakkor az ő odaadásának megjelenítését az eukarisztiában. A beszéd nem tartalmazza szó szerint a reális jelenlétet, a transsubstantiatiót, de egyértelműen tükrözi az 1. század végi eukarisztikus gyakorlatot, és a beszéd szentségi realizmusa azt a meggyőződést fejezi ki, hogy az eukarisztiában való részesedés személyes kapcsolatot teremt az önmagát feláldozó Krisztussal, a legszorosabb egységet (egymásban levést) hozza létre. A kafarnaumi beszéd összegzése A kafarnaumi beszéd az élet kenyeréről szoros összefüggésben van az előző jellel (kenyérszaporítás). Központi kérdése Jézus identitása, eredete, Istenhez való viszonya. Továbbá azt tárgyalja, hogy hogyan viszonyul Jézus a zsidó valláshoz, a hagyományhoz, a korábbi kinyilatkoztatáshoz (Mózes). A beszéd felépítése spirálszerű, a témák ismétlődnek, de egyre mélyebb a tartalmuk, a jelentésük. A beszéd négy kinyilatkoztatásból áll, amelyet háromszor a hitetlenség, félreértés kifejezése követ. A beszédnek polémikus-apologetikus jellege van; ez a már a végbement szakadást tükrözi a zsidók és a keresztények között. A beszéd a fiatal egyházat foglalkoztató kérdésekre is válaszol: • Viszonyuk a zsidókhoz • Belső problémák, szakadás. • Eretnekségek (gnosztikusok, dokéták) A középpontban Jézus személye és küldetése áll. 1. A zsidók egy jelnek voltak a tanúi, de képtelenek mást látni benne, mint földi messiást. Jézus ezt visszautasítja, hitet kér. 2. Az Atya és az általa küldött, mennyből alászállott Fiú került előtérbe. A szakaszban 18-szor szerepel az egyes szám, első személy: én, engem, enyém, hozzám, nekem, stb. A tét hinni, hogy ebben az emberben Isten kinyilatkoztatta önmagát. Hinni pedig annyit tesz, mint élni, már most, és a feltámadásban részesedni. 3. Jézus életet adó haláláról beszél. Míg az előző részekben a Jézusba vetett hit volt a központi kérdés, addig itt már megjelenik az utalás az eukarisztiára, mint az ő életadó áldozatának jelére. 4. Kifejezetten realisztikus fogalmakkal szól az eukarisztiáról, a megtestesülés valóságának szentségét kifejtve. Jézus titkának egyre mélyebb feltárása együtt jár a tanítványok számának fokozatos csökkenésével. Alapvető kérdés: Hogyan lehet Jézust megtalálni? Akik erőszakkal meg akarták ragadni, akik keresték, de földi remények beteljesítését várták tőle, akik előítéleteikkel közeledtek feléje, azok elveszítették. Viszont aki hittel közeledik hozzá, az ismeri meg igazán Jézust. Az ilyen embernek odaadja magát, ez az odaadás benne van egész életművében, tanításában, de kereszthalálban fejeződik ki legkézzelfoghatóbban, és az eukarisztia ünneplése által válik jelenvalóvá. Így éri el minden kor emberét és valósítja meg azt a benső egységet, amely végső soron részesedés az Atya és Fiú lét- és szeretetközösségében.
8
