Jelenet a Teleszterion Színházi 2 Műhely Semmi című előadásából

olta 1

Jelenet a Teleszterion Színházi 2Műhely Semmi című előadásából

I M P R E S S Z U M

I M P R E S S Z U M

T A R T A L O M

A Magyar Szín-Játékos Szövetség (online) folyóirata

ÉLŐ MÚLT 4

Alapítás éve: 1998

Ó. KOVÁCS TÍMEA | A Sitkei Színkör és Soltis Lajos találkozása

FESZTIVÁLOK

Megjelenik minden hónap 30. napján

9

Alapító főszerkesztő: Kiss László

KÁSA FERENC | VI. Soltis Lajos Országos Színházi Találkozó

SZEMÉLYESEN

Felelős szerkesztő: Nagy András László

16

Szerkesztőbizottság: Formanek Csaba, Komáromi Sándor, Regős János, Solténszky Tibor, Szűcs Katalin Ágnes, Tóth Zoltán, Tóth Zsuzsanna

24

TÓTH ZSUZSANNA | Semmi – Gondolatok egy regény és a belőle készült előadások ürügyén KOMÁROMI SÁNDOR | És most nagyon-nagyon szubjektíven

PÁLYÁZAT

Szerkesztőség: 1239 Bp., Vecsés út 31. [email protected] +36-20-227-3854

PORTRÉ 26

FEKETE ANIKÓ | „Különben meg énekelni mindenki tud!” – Beszélgetés Pap Gáborral

KÖZELKÉP 37

NAGY SÁNDOR | Bemutatkozik a Mosonmagyaróvári Kulturális Egyesület – I. rész

MAGYAR MŰVEK SZEMLÉJE

A JÁTÉKOS korábbi cikkei és friss hírek a www.szin-jatekos.hu portálon olvashatók.

3

É L Ő

M Ú L T

A SITKEI SZÍNKÖR ÉS SOLTIS LAJOS TALÁLKOZÁSA „Ha most megpróbálom leírni, milyen volt, azért teszem, hogy el ne feledjem. Szomorú, ha az ember elfelejti a barátját. Nem mindenkinek van barátja” Antoine De Saint-Exupéry: A kis herceg (Soltis Lajos egyik legkedveltebb műve.)

velővel és csupa nagybetűvel illethető. Mindkét fél számára – túlzás nélkül – sorsfordító volt. Nem egyszerű, és most megint visszautalnék a „kedvenc műre” – a róka és a Kis Herceg találkozása volt. Éreztük, hogy mindenki számára fontos, csak nem tudtuk első pillanatban ki mit is szeretne a másiktól, de aztán lehullottak az álarcok és „megszelídültünk”. Sajnálatos, hogy mára ennyire felértékelődtek ezek az emlékek, hisz sok feladatunk közül az egyik legfontosabb, hogy tovább vigyük kedves tanítónk, rövidre szabott közös utunkon ránk bízott „értékeit”.

Soltis Lajos Csehov Cseresznyéskertjének Lopahin szerepében

Találkozás. Maga felett a szó felett el lehet siklani, hisz nap, mint nap történik, meg emberek millióival a világon, de ez a TALÁLKOZÁS, ami Soltis Lajos és az anno Sitkei Színkör között történt kis né-

Kartal. Bag. A helyek ahova készültünk a Szabad Színjátszásért Egyesület Műhelyfesztiváljára.

4

É L Ő

M Ú L T

A vezetőnk Nagy Gábor nélkül, – ő és néhány társunk, akkor sem fényes anyagi helyzetünknek alárendelve dolgoztak, másutt léptek fel – mi tele izgalommal, talán egy kis félelemmel, de azért önbizalommal indultunk neki.

mondhatta el véleményét most és azonnal. „...Ugyan, vetkőzzük le a gátlásaink, és ha már fegyvert veszünk a kezünkbe használjuk is, ne csak hadonásszunk vele...” talán valahogy így fogalmazott. Mi persze nem teljesen értettük, – csak így utólag – és letaglózva ültünk e velejéig őszinte szónok előtt.

Előadás. A fesztivál révén egy kis versenydrukk meghozta a játék izgalmát és a színpadot elhagyva mindenki azt érezte, megtettünk, amit tudtunk. (Akkor még nem tudtuk, mit is tudunk.)

A termet elhagyva nem tudtuk mit is kéne mondanunk a többieknek, akik viszont már izgatottan vártak minket. Nem is emlékszem, mint mondtunk, talán csak annyit, hogy volt egy robosztus ember, aki nagyon dühös volt.

Ódor József és jómagam, mint a csoport „rangidősei” voltunk hivatottak meghallgatni az értékelést produkciónkról. Az akkor még számunkra ismeretlen Soltis Lajos kapott szót és hát nem is fukarkodott vele.

Aztán ez az ember a vacsora közben odajött az asztalunkhoz, vállunkra tette a hatalmas tenyereit, kissé talán ránk is nehezedett, de lehet, hogy csak a szavai súlyát éreztük, ennyit mondott:

Engem, mint az egyik darab főszereplőjét nemes egyszerűséggel beszédhibásnak titulált, amit később, – de semmiképp nem kedvességből – „parasztos tájszólásra” módosított. Indulatait cseppet sem leplezve, nyers őszinteséggel bírálta társulatunkat, szemrebbenés nélkül. Nem zavarta, hogy akikről beszél, ott ülnek vele szemben, sőt!

– Sziasztok. Soltis Lajos vagyok. Akkor reggel velem találkoztok és dolgozunk orrvérzésig – és elment. Ekkor már mindenki tudta, hogy ez véresen komoly. Maradt egy teljes éjszakánk a dolgok megemésztésére. Első reakcióként többen kijelentettük, hogy hazamegyünk.

Igaz pár mondat után már nem a konkrét előadást bírálta, hanem a rendszert, amiben született. Dühítette az is, hogy nem az előadás rendezője, Gábor szemébe

5

É L Ő

M Ú L T

Idegesen Gábort hívtuk, aki persze nyugtatott minket. Ezután „stratégiai” megbeszélésre jöttünk össze az egyik szobában, majd mivel nem tudtunk megegyezni, hogy lenne a legcélszerűbb felkészülni a másnapi megpróbáltatásokra, ki-ki ment a maga feje után. A reggelinél aztán összejöttünk, ki így, ki úgy felvértezve magát a nap várható eseményeire. Túlélésre játszott mindenki.

hamarosan piros pozsgás arccal villogott. Bősze Attila barátunk, aki épp Lajos mellett állt, hamar rájött milyen fontos a jelenlét. Hát nem irigyeltük tőle a kapott „áldást”. De végtelenül szórakoztató volt, bár csak egy gyorstalpaló tanfolyamnak felelt meg, mert az idő szűke miatt, az általunk bemutatott vásári komédiákat kellett „megdolgozni”.

Ennek akkor éreztük igazán szükségét, mikor a szervezők által kijelölt terem helyett, Lajos a kultúrház előtti parkba vezényelt minket, ahol már ekkor hétágra sütött a nap. Árnyékot csak néhány facsemete nyújtott, ahol még egy hét esztendős nyurga kölyöknek is össze kellett volna húznia magát, ha hűsölni szerettet volna, de ez csak apróság volt. Azzal együtt, hogy közterületen tanyázva a helyi lakosok akaratlanul is nézővé válhattak. Néztek is ránk szánakozva, miközben mi próbáltuk teljes mértékbe felvenni „mesterünk” instrukcióit. Volt, akinek ez nem teljesen sikerült...

Két perc alatt az a három ember, aki a Dézsa című darab – köztük jómagam is – szereplője volt, megtapasztalhatta, milyen is a Soltis féle ritmusos vásári. Ráéreztünk az ízére és ettől Lajos szinte vérszemet kapott.

Például egy esetben láncba álltunk és két rövid mondat kíséretében, egy kapott pofon – persze ha a ritmus megvolt, csak stilizált pofon – lendületétől átfordulva adtuk ezt tovább a hátunk mögött állónak. Aki nem figyelt,

Ezen a darabon aztán nem sokat dolgozhattunk, mivel én – a fesztiválra kórházból érkeztem – akkori állóképességem miatt feladni kényszerültem a munkát. Lajos itt is kemény külseje mögött rejtőző végtelen emberségéről

Jelenet egy későbbi előadásból: Csalóka Péter

6

É L Ő

M Ú L T

tett tanúbizonyságot. Saját autóját adta oda, hogy engem a szállásra vigyenek. Csalódott voltam, ahogy egy kicsit ő is, de nekilátott a másik komédiának, nem volt megállás. A többektől tudom, hogy bár minden étkezésre utolsónak érkeztek, de elsőként távoztak, szünetük igazából nem volt, ez mégsem hiányzott senkinek, mivel olyan munka volt, amit mindenki élvezett az első pillanattól az utolsóig. Én este csatlakoztam újra a csapathoz, de az állam leesett a mindösszesen 10 óra leforgása alatt az elkészült produkciótól.

Vásári komédia sitkei módra

Az úr a pór a két hajadon leányzó és az özvegyember, már a címében is árulkodó darab; első percétől az utolsóig, hasszorító, térdcsapkodó, nevetéstől katartikus remekművé változott.

Ha lenne, akkor a közönség is prűd mivoltában fújjolna, de mivel minden teljesen naturalisztikusan, következetesen felépítve, ritmusosan működő, eltűnnek a nézőkből is a gátlások, nincs idő gondolkodni, csak önfeledten szórakozni. Kevés embert láttunk, akit nem ragadott magával.

Engem személyesen a társaim szerepbeli átalakulása lepett meg leginkább. Mindenkiből sugárzott a természetesség, egyetlen mozdulatban, gesztusban sem volt se görcs, se gátlás. Nem is lehetett, hisz ha valaki nyílt színen rántja fel a szoknyáját és ül bele egy általa répának vélt férfi karba, és még nyalogatja is azt, nincs helye szégyennek.

Nekem ez hihetetlen élmény volt. A munka végeztével jutott idő az ismerkedésre is. Lajos nagyon kíváncsi volt a csoport hétkönapjaira, ő már akkor eldöntötte, hogy a további közös munka csak is rajtunk múlik. Ki ugyan nem mondta, de így utólag, már biztosak vagyunk ebben. Mi 7

É L Ő

M Ú L T „Nem bírálni jöttem, csak dohogni és jóra s szépre tanítani, s higygyétek el, hogy ezt csak szép szóval oktatva, játszani is engedve szeretném tenni.

nagy buzgalmunkba meg is hívtuk magunkhoz Sitkére.

Az, ha néha kinyílik a bácskai bugylibicska a zsebemben, csak azért van, mert nem volt gyerekszobám és úgy érzem, hogy enynyivel tartozom a közegnek, amely megbízik bennem, a tudásomban, tisztaságomban és hogy nem csaphatok be senkit sem, és a mesterségem, a filozófiám, az etikám is arra kötelez, hogy a szelídítés eszméje szerint éljek, alkossak és tanítsak. Éppen ezért, a jót igenis dicsérni kell, követendő példaként említeni, a kevésbé jóra pedig felhívni a figyelmet, nem engedve azt, hogy esetleg követendő példává váljon.

Jelenet a későbbi kiemelkedő sikerű Synge: A szentek kútja előadásából

Hazautaztunk, és még aznap bemutattuk az otthon maradottaknak a munkánk eredményét. Egyértelmű volt, hogy ezt be kell mutatni a hazai közönségnek is, így sebtében megszerveztünk egy színházi délutánt, és meghívót küldtünk Lajosnak és családjának. Az előadás napján izgatottan vártunk, futótűzként terjedt aztán a hír, hogy a fehér Trabant a Soltis családdal, begördült a sitkei művelődési ház udvarára.

A rosszat pedig irtani kell!”

Hát így kezdődött minden... Ezen emlékezés lezárásaként drága jó Lajosunk – mert a Tóték megrendezése után már így hívtuk – ma is fülünkben csengő szavaival búcsúznék...

Egy másik nagy siker: A bor

Ó. Kovács Tímea

8

F E S Z T I V Á L O K

VI. SOLTIS LAJOS ORSZÁGOS SZÍNHÁZI TALÁLKOZÓ Soltis Lajos színész, rendező a Sitkei Színkör társulatát fellépésre kísérve – két színjátszó társával, Figer Szabinával és Kurucz Lászlóval együtt – halálos közlekedési baleset áldozata lett. 63 éves lenne idén. Nyughatatlan természetű, különös tehetségű színész, majd rendező volt. A vajdasági Kavillóból indult, Budapesten tanult színészetet, majd az újvidéki színház erőssége lett. Tanított, színházat szervezett otthon is. Nyaranta a Tanyaszínház fiataljaival járta a vidéket, nem csak otthon, Magyarországon is. Röviddel ez után, a jugoszláviai háborúk elől menekülve Magyarországon telepedett le. Élt, dolgozott, játszott, tanított, mint előtte otthon. Így került kapcsolatba a hazai amatőrszínjátszással, lett a híres zsámbéki képzések egyik meghatározó személyisége, majd szerettek egymásba a sitkeiekkel. Emlékét azóta sokan, sokfelé őrzik: Szabadkán stúdiószínház viseli nevét, Újvidéken színházi bérletet neveztek róla el, az azóta Sitkéről Celldömölkre költözött társulat pedig nem csak felvette hajdani művészeti vezetőjének nevét, de kétévente – ez évben hatodszor – színjátszó fesztivált is szentel emlékének. (NAL)

SZUBJEKTÍVEN Három nap, tizenegy színházi előadás, celldömölki vendégszeretet, fesztivál. Erősen szubjektív, és a teljesség igényét nélkülöző (a Prospero Színkör Hat szék című előadását saját próbám miatt kénytelen voltam kihagyni) beszámolóm olvasható alább a VI. Soltis Lajos Országos Színházi Találkozóról.

Kása Ferenc

9

F E S Z T I V Á L O K dekes, hogy amíg a drámaszövegből kiragadott vicc, könnyedén vicc tud maradni egy viszonylag idegen kontextusban, addig a nagymonológok kevésbé élnek meg. A Hamlet sorai éppúgy értelmezve hangzanak el, mégis hiányzik belőlük a súly. Ha a játszó érzi a szöveg fontosságát, de nem biztos abban, miért fontos a számára, igyekszik generálni a feszültséget. Ilyenkor a színész törekvése ellenére csupán értelmezni tudjuk a látottakat, a színpadi hatás pedig háttérbe szorul. A feladat nehézségét tekintve teljesen érthető, hogy az előadás kissé lelassul, a vibrálás alábbhagy ezeken a pontokon, én mégis azt javasolnám a csapatnak, igyekezzenek még több szemszögből megvizsgálni a rendkívül sokrétű, „veretes” sorokat, majd markánsan kijelölni egy lehetséges utat a megszólaltatásukra.

A vendéglátó színház stúdiósainak VAGY AMIT AKARTOK… című előadása le sem tagadhatja, hogy vizsgadarabnak készült, de ezt a legkevésbé sem rónám föl neki. Shakespeare szövegekből és ezek lényegétől csöppet sem távol álló hollywoodi filmrészletekből megszületett kollázs tárul a szemünk elé, melyben az alkotók alázattal és jó energiákat mozgatva, remek játékkedvvel mártóznak meg. Benkő Ágnes rendezése egy pillanatra sem feledkezik meg a játszókról és amellett, hogy folyamatosan kihívások elé állítja őket (pl. a capella betétek, gyors hangulati váltások), sikeresen domborítja ki a fiatalok színészi erényeit. A komikus elemek (melyekhez többek között olyan hatásos szövegeket használnak fel, mint a Csányi-féle Szentivánéji álom „mesteremberek” jelenete), tudnak leginkább átütő erejűvé válni. Apró hiányérzet maradt bennem azonban a tragikus szövegrészek megszólalásakor. Ér-

A megnyitónak is helyet adó Művelődési Központ után a fesztivál egy jóval intimebb térben, a Sol10

F E S Z T I V Á L O K tis Kamaraszínházban folytatódott. Az erőteljes színházi bevonódás, amely a Vagy amit akartok… előadás oldottságából fakadt, hamar spirituális szintre lépett VÁRSZEGI TIBOR egyszemélyes előadásának köszönhetően. A játszó mindenekelőtt – nagyon helyesen – röviden bemutatja az előadás másik főszereplőjét, a gondosan faragott, anyaföldben és minden valószínűség szerint lótrágyában („attól olyan szép sárga”) érlelt pásztorbotot.

Megdöbbentően pontos és érzéki mozdulatszínházat látunk, melynek minden bizonnyal komoly csillagmitológiai és néphagyományokon nyugvó alapjai vannak, de az intellektuális értelmezést a legkevésbé sem kívánja meg. A használati tárgy szülte előadás legzsigeribb pillanatai félelmet, derűt, szerelmet, magányosságot sugároznak felénk egy megkérdőjelezhetetlenül önazonos művész közvetítésében. Ölelhetnék és élni akarás. Ez a két dolog kavargott bennem A bot című előadásról kitántorogva. Az előzőtől merően eltérő színházi formanyelvet használ a KÉPZELNI LEHET 2.0 című monodráma, Koltai Judit előadásában. A HOLDVILÁG KAMARASZÍNHÁZ darabját talán úgy jellemezném, hogy ez az, ami az egyszeri embernek eszébe jut az „önálló est” kifejezés hallatán. Bárzongorista, régi sanzonok, közhelyes idézetek, és valahol egy igen vastag fátyolfüggöny mögött felsejlő belvilág, amit érzésem szerint közel sem mindenkinek van kedve megismerni. Pláne ha a korosodó színész nem egyszer gyermekszerepben, vagy fájdalmasan sztereotip férfi karakterek bőrében tolmácsol olyan szövegeket, melyek minden valamirevaló általános iskolás szavalóverseny kötelező kellékei. Groteszk hatás teremtődik meg,

A BOT férfi princípium, támasz és irányzék, itt azonban leginkább társ, lelki és fizikai értelemben egyaránt.

11

F E S Z T I V Á L O K sajnos kicsit sem szándékosan. Amikor a kis Nemecsek lázálmait követően elindult a „36 fokos lázban égek mindig”, akaratlanul is mosoly képződött néhányunk arcán. A fesztivál során többször vizsgált, sőt, sarokponttá lett önazonosságot itt csak nyomokban tudtam felfedezni.

A fesztivál második napja MÁRKOS ERVIN unitárius lelkész előadásával vette kezdetét, aki Kőhalomról érkezett Celldömölkre. Egy korábbi tévéinterjúban arról beszél, hogy a magyar nyelv és betűvetés életben tartása külhonban egyrészt az iskola, másrészt a templomok feladata. Ahogy ő fogalmaz: „Hát… Itt már iskola nincsen.” A jó kedélyű előadó népdalokból, mesékből és saját élményeiből formálódott előadása az erdélyi magyarságtudat fájdalmasan szép árnyalatait vetíti elénk. Ezt az önálló estet el lehetne juttatni oda, hogy a néző zokogjon a végén, a játszó azonban nem megy ennyire mélyre, megelégszik a komikus, néhol szívmelengetően pajzán történetek és keserédes népdalok autentikus megidézésével.

Ezt követően igazán bosszantó élményben volt részem. A FEKETE RÚZS ÉS… című verses est (HOLDVILÁG KAMARASZÍNHÁZ) maga volt számomra a tömény dilettantizmus, s félő, hogy teljesen szándékosan volt az. Talán ha megpróbálom kiegészíteni a címet, jobban sikerül megfogalmazni, miért: Fekete rúzs és unott zombi-gengszterek, Fekete rúzs és félvállról vett jelenlét, Fekete rúzs és szerkesztetlenség. A szinopszisban olvasható kabaré elemeknek éppúgy nem sikerült a nyomára bukkannom, mint a szándék szerinti fekete humornak. A csapat színházi hozzáállását jól mutatja, hogy egy ponton látványosan „meggyújtják” a kezükben lévő elektromos cigarettát, mintha ettől a hamis gesztustól valódi cigarettává lépne elő. Sajnálom, hisz attól, hogy valaki napszemüveges, fehérre maszkírozott élőhalott maffiózó, még lehetne a színpadon hiteles vagy akár csak vicces. Az alapkoncepció így leírva például mindenképpen az. 12

F E S Z T I V Á L O K A tragikus élc hiányzik Márkos hangjából és ezt már csak a felesleges aktuálpolitikai párhuzamok elkerülése végett is szerencsés döntésnek érzem. Az előadás mégis, sőt éppen ezért a szívünkre hat, mindvégig érződik benne a művész feltétlen szeretete az elhangzó szövegek és a bizonytalan jövőjű erdélyi magyarság felé. Nem csoda, hogy órákig dúdolgattam még magamban az előadásnak is címet adó népdalt: Erdély bé vagyon kerítve.

meg nagyszerű gesztusokat, tökéletesen odaillő intonációkat.

Szintén Romániából, Erdőszentgyörgyből érkeztek a BODOR PÉTER SZÍNKÖR ifjú színjátszói, Horváth Péter AMPHITRÜÓN 2000 című drámájának felhasználásával készült előadásukkal. Az alapanyag egy szatirikus átirat, mely tele van kijátszásra váró poénokkal. Önmagában egy közepes viccen túl nem jelent többet a mobiltelefon megjelenése az antik közegben, vagy annak hangsúlyozása, hogy az athéni istenek bizony manapság helikopterrel járnak. A játszók tehetségesek, lelkesek és nyilvánvalóan színházi útjuk elején járnak, civil életükben azonban sokkal energikusabbnak képzelem el őket, mint amit a színpadon láttam. A poénok csak ritkán ülnek, éppen akkor, amikor – feltételezésem szerint – az előjátszást hűen követni igyekvő színészek ösztönösen szülnek

A közös megbeszélésen előkerült a hanyag eszközhasználat problémája (ezért valóban nem hálás a néző). Én külön felhívnám a figyelmet arra, mennyire fontos a fizikai és pszichikai állapotok határozott megtartása a színpadon: ha mint játszó, részegen oldalgok be a színre, megengedhetetlen, hogy fél perc múlva már józanul társalogjak a jelenetben, pár pillanattal később pedig minden ok nélkül ismét pityókásan dülöngélve hagyja el a színpadot.

13

F E S Z T I V Á L O K volt a fesztiválnak. Benkő Ágnes MENEDÉK/ASYLIUM címet viselő mozgásszínházi előadása vibráló feszültséggel alapoz meg a záró képben beteljesülő elemi tragédiának. A Soltis Lajos Színház kiváló színészeinek minden rezdülése emberi sorsokat villant fel előttünk. Kiemelkedő színészi teljesítmények egész sora, átgondolt díszlethasználat, lehengerlő fizikalitás és könnyek. Zavarni szokott a tapsrendnél könnyező színész, jobban esik, ha a nézőtéri fények kigyúlásával megtörténik a szerepből való kilépés és az előadás véget ér, itt azonban olyan intenzív és mélyen gyökerező érzelmek törnek felszínre, amelyek feldolgozása egyszerűen nem tud egyik pillanatról a másikra megtörténni.

Értelmi sérült embereket mozgat a zsirai ALTERNATÍV KÉPSZÍNHÁZ AZ ELHAGYOTT MADÁR című előadása, méghozzá remekül. Olyannyira, hogy az egész fesztivál legintenzívebb színészi jelenléte ennek a gazdag vizualitással működő előadásnak a befejezéséhez köthető. Érzésem szerint az alkotók kiválóan használják a színház közösségteremtő erejét. Ha bárkiben felmerült volna a kérdés, igen, ezek az emberek alkalmasak arra, hogy színházat csináljanak, fogékonyak, érzékenyek és ösztönösek. A rendező, Fábián Gábor – itt pedagógus is egyben – úgy érte el a műfaj által megkövetelt színpadi fegyelmet, hogy játszói láthatóan élvezik amit csinálnak, örömet okoz nekik a színpadra lépés. De ennél még tovább is megy. Az elhagyott madár ugyanis amellett, hogy esztétikus, letisztult koreográfiákat működtet, torokszorító történet az elfogadásról. Az utolsó általam látott produkció a nézők egyöntetű véleménye szerint is méltó megkoronázása 14

F E S Z T I V Á L O K A Hajba Beatrix arcán elkenődő szemfesték így nem a feldolgozatlanság, hanem a nyílt, tiszta megéltség jelévé vált számomra. Mindenképp szeretném néhány mondatban felhívni a figyelmet egy olyan problémára, amivel rendszeresen szembesültem az eddig látogatott színházi fesztiválokon, ez pedig a zsűri tisztázatlan szerepe. Általános tapasztalat, hogy ha sok intelligens ember túlzottan intellektuálisan közelít meg egy olyan, intellektussal csak nehezen megragadható kérdést, mint a színház milyensége, kissé elveszik a part. Véletlenül sem akarok bántani senkit, hiszen nincs is rá okom, csupán fájdalmasan hiányoztak számomra a nyilvános párbeszédek az előadásokról, helyettük szerintem többnyire „csak” egyéni nézőpontú elemzéseket hallhattunk.

tékelését a nyilvános beszélgetésektől, így talán a színházcsinálók is bátrabban nyilatkoznak meg magukról, fogalmaznak meg fontos, őket foglalkoztató kérdéseket a színházról. Végül köszönet illeti a celldömölkieket, hiszen odaadó házigazdák voltak! A bencés kolostor épületénél pedig autentikusabb szállást elképzelni sem tudtunk magunknak ez alatt a három nap alatt. Kása Ferenc A ZSŰRI DÖNTÉSE ALAPJÁN – a Találkozó legjobb előadásának járó Soltis Lajos díjat a TELESZTERION SZÍNHÁZI MŰHELY (PÁPA) – SEMMI című előadása nyerte. – a Találkozó legjobb női szereplőjének járó Figer Szabina díjat KOLTAI JUDIT nyerte.

A zsűri meglátásait rendkívül építő jellegűnek és fontosnak éreztem, de hiányérzetett hagyott bennem, hogy több csapattól egyetlen szó sem hangzott el, így nem sikerült közelebb férkőzni színházi világlátásukhoz, ami pedig személy szerint a leginkább érdekelt volna. A versenyhelyzet és az előadások egymáshoz mérése kifejezetten jó és hasznos dolog, mégis előnyös volna különválasztani a zsűri ér-

– a Találkozó legjobb férfi szereplőjének járó Kurucz László díjat VÁRSZEGI TIBOR nyerte. – a Találkozó Különdíját a házigazda SOLTIS LAJOS SZÍNHÁZ kapta, a versenyen kívül indult MENEDÉK / ASYLIUM c. mozelőadás bemutatásáért. lt gásszínházi előadásokat bemutató Belgák Fesztiválja.

15

S Z E M É L Y E S E N

SEMMI GONDOLATOK EGY REGÉNY ÉS A BELŐLE KÉSZÜLT ELŐADÁSOK ÜRÜGYÉN A SEMMIRŐL szeretnék írni kicsit. Illetve a Semmi kapcsán valamiről. Ez a Semmi természetesen nem az a „Semmi”, ami nincs, ez nagyon is van. Valamiért több változat is előbukkant, és az utóbbi időben semmi nem fogott meg ennyire, mint ezek a gondolkodások… Tóth Zsuzsanna

A semmiről…

Félreteszem a szóval való játékot. A legutóbbi Színház-DrámaNevelés hétvégén találkoztam egy előadással, ami felkavart. Ez az egyre jobban a figyelem középpontjába kerülő TELESZTERION SZÍNHÁZI MŰHELY (Pápa) produkciója volt, a SEMMI. (Azon a hétvégén egy másik csoport is „használta” a regényt, s a Budapest Bábszínház szintén műsorára tűzte az e szerint népszerű írásból készült darabot. Nyilván a „levegőben” van a téma.)

kötelező olvasmánnyá tették – már ez a változás is figyelmet érdemel. Bevallom, én ezelőtt nem találkoztam vele, és roppant kíváncsi volnék, hogy a csoportvezetők, vagy a gyerekek „fedeztéke” fel. Janne Teller Semmi című műve (ford.: Weyer Szilvia) felnőtt szemmel is roppant érdekes filozófiai kérdést boncolgat kamasz közegben; egyszerre egzisztencialista és nihilista, keresi és tagadja az emberi létezés értelmét és lehetőségeit. Van-e értelme az ember életének? Van-e értelme bármit csinálni? Van-e értelme bárminek? Pontosítok. A kimondott tétel a következő: semminek nincs semmi értelme.

Számomra nem feltétlenül a mű alapját szolgáltató regény tartalma, tézisei voltak felkavaróak – inkább a szereplő gyerekek, munkájuk, az együttes maga; először mégis a regényt kell vizsgálni.

„Pierre Anthon aznap hagyta ott az iskolát, amikor rájött, hogy semmit sem érdemes csinálni, ha egyszer amúgy sincs értelme

A dán írónő könyvét hazájában először betiltották, utóbb pedig 16

S Z E M É L Y E S E N semminek. Mi, többiek maradtunk.

irigysége is motiválja őket, amikor mindenáron visszahozni, meggyőzni – lerántani szeretnék a fáról. Ráadásul pimasz. Oktatja őket. Sőt, kioktatja. Fensőbbséges. És szabad. Ezért kell mindenáron meggyőzni őt.

Bár a tanárok igyekeztek gyorsan eltüntetni a nyomát – az osztályteremből és a fejünkből egyaránt –, valami azért mégis megmaradt bennünk Pierre Anthonból. Talán ezért történt később minden úgy, ahogy.” A regény kezdősorai sommázzák a kérdést, és előrevetítik a tragédia árnyékát is. Hogy még sem Legyek ura-féle fizikai-lelki kegyetlenségekkel találkozunk, az véleményem szerint civilizációs fejlettségünk következménye.

Jelenet a Teleszterion Semmi előadásából

Később az áldozat lesz a központi kérdés; mi az, ami annyira fontos, hogy áldozatokat is érdemes hozni. S miközben épül a Fontos Dolgok Halma, egyre könyörtelenebbül kényszerítik ki egymásból az értékesnek hitt dolgokat – gyűrűzik a kérdés, mi az, ami valóban fontos? Egy szeretett könyv, egy áhított szandál, a kistesó koporsója, a szüzesség, vagy a test maga?

A gyerekek – miután társuk kivonult közösségükből, és egy szilvafán hirdeti nihilista filozófiáját – különféleképpen reagálnak, de viszonylag hamar kialakul a közös düh és a közös álláspont; ellenérveket kell felsorakoztatni, be kell bizonyítani Pierre Anthon számára, hogy igenis van értelme – életnek, munkának, szerelemnek, áldozatnak. Valójában megrémülnek a felvetés igazságától – rossz belegondolni, mi van, ha igaz? És nyilván nehéz kamaszkorban megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy hittel vállalt életünkkel valaki ilyen hangosan szembeszegül. Kissé talán a „neki miért szabad ennyire másnak lenni”

Lényeges kérdések ezek. Létezésünk igazi kérdései. A gyerekek tétovák, nem tudják, hogy az érzelmeket hogyan fordítsák át a Halom-nyelvére, ragaszkodásaikat, vágyaikat, gondolataikat tehát tárgyiasítani kénytelenek – míg valójában mindenről kiderül, hogy lehet nélküle élni. 17

S Z E M É L Y E S E N A Halom befogadja a dolgokat, egyre épül – lopnak érte, kegyetlen áldozatokat hajtanak végre – miközben a felnőtt világ semmit nem rezonál a jelenségekre.(Vagy legalábbis, ez nem jelentős válasz, alig esik szó a külvilágról.) A végső áldozat – a felnőttek beavatkozása, majd a kissé „deus ex machina”-ként érkező pénzeső – semmi sem menti meg a résztvevőket a szembenézéstől, hogy valójában mi is történt, mit tettek és mit nem. Nem tudjuk meg, kinek van igaza. Keserű szájízzel, de a gondolkodás szabadságával dönthetünk, hogy kit ítélünk el. Elítélünk-e valakit? S hogy lehet-e tovább élni, mintha mi sem történt volna…?

Teleszterion – Semmi

A színház, az ő színházuk meggyőzővé és felkavaróvá válik, a gyerekek teljes odaadással belemennek a játékba. Jószerivel az első perctől kezdve. Az előadásnak vannak szépen komponált képei, így vizualitása is izgalmas. Jól használja az emberi hangot – s más eszközöket – tömör és kifejező az akusztikai élmény. Olykor hátborzongatóan „fizikai”. Tiszta, sallangmentes – mégis pontos és érzelmileg telített minden megszólalás. Jók a felnőttek, akik mintha alig lennének, és mégis – s egy biztos, nem éppen egyértelmű pozitív példaként állnak a gyerekek előtt. Jók az előadás energiái. Minden annyi, amennyi – mintha a kissé közönyös és letisztult gondolkodási folyamat patikamérlegre tenné az energiákat is. Ugyanakkor semmiképpen nem tárgyilagosan hűvös az előadás – és mindenek dacára, mintha éppen magában a gondolkodásban találná meg a választ – ha ugyan van ilyen –, a Pierre Anthon féle kérdésre.

Hosszasan beszéltem a könyvről – az előadások, amiket láttam, csak részben követik ilyen szorosan az eseményeket. Az egyik előadás (Kiss Tibor rendezése) inkább csak asszociáció a regényre, fontos és jó kérdésfelvetésekkel teret ad a gyerekek megnyilvánulásainak, reflektív és személyiségfejlesztő előadás, tábori munka eredménye. Tiszteletreméltóan bánik a gyerekekkel, és gondolkodásra készteti őket. A másik, a Teleszterioné – színházi adaptáció. (Rendező: Komáromi Sándor)

18

S Z E M É L Y E S E N Mert ennek a szörnyű játéknak a végkicsengése, bármilyen megrázó, valahogy mégis reménykeltő. A gyerekek előadás után is őszintének, okosnak tűnnek, nagyon szimpatikusak, nyitottak, beszélgetni tudnak a látottakról, magukról, a társadalomról, amiben élnek. Egészen felvillanyoznak, optimistává tesznek.

portvezető (vegyük példának az imént említett Komáromi Sándort, de nyilván még nagyon sok hasonló kvalitású, hozzáállású, képzett, épeszű és gyerekekben gondolkodó pedagógust fel tudok sorolni) – tud velük mit kezdeni, a másik nem. Mindkét előadás színháznak tartja magát – az egyik belülről az, a másik külsőségei ellenére sem.

Néhány nappal később – a sors úgy hozta – láttam egy másik gyerekszínjátszó előadást. Mivel kezdő, jó szándékú rendezőről van szó, és lelkesedés sütött a gyerekekből is, nem nevezem meg, mert nem akarom bántani őket. A világ, ami az ő színpadukon megjelent, velejéig hamis, hazug volt. A másolat rossz másolata. Hiába ragyogott benne egy-egy gyerek – vidéki, lepukkant szépfiút bonvivánként játszva nem gondolom, hogy bármit is megtanul, akármilyen tehetséges, egy tizenéves. És nem sorolom a kérdésnélküliséget, a szappanoperák és kérész életű celebek karikatúrájának keveredéséből gyúrt papírmasé figurák otrombaságát, a legrosszabb „Kató nénis” humor lenyomatát, a használhatatlan térszervezést, a rettenetes jelmezeket, a gondolattalanságot… Elképesztő volt. Kérdem én, hogy van az, hogy azonos korú gyerekek egy helyütt jó színjátszók, az ország más tájain meg nem? Nyilván nem erről van szó. Az egyik cso-

Az egyik nevel, a másik csak leköti a gyerekek szabadidejét, s hamis illúziókba ringatja a résztvevőket – mert taps nyilván nekik is jut. Nem sorolom tovább a különbségeket, nyilvánvaló. Tehetségről is szó eshetne, naná, mert ugye az egyik nem csak szereti, de tudja is a színházat (tanult érte, dolgozott érte) – s még tehetséget is kapott. De láttam én már olyat, aki kevés „istenáldotta” tehetséggel, ám annál nagyobb akarattal, szorgalommal tisztességes és működő előadásokat hozott létre. Vagyis nem nagyon lehet megúszni munka nélkül. (Manapság ugyan ez a vonzó.) Nyilván dolgozik a negatív példaként említett csoport is, komoly és észrevehető énektanulási folyamat van például a háttérben, de mégis – micsoda szakadék a két előadás között! Mit kezdjünk ezekkel a szélsőségekkel? Hogyan lehet – ízléster19

S Z E M É L Y E S E N lót. Azóta nem gyűjtök bélyeget.” Siv Widerberg)

ror nélkül – olyan dolgok felé irányítani a figyelmet, amelyek valóban építően hatnak a gyerekekre? Miközben annyira nyilvánvalónak látszik, hogy a drámapedagógia és a színjátszás, mint művészeti aktivitás egészen bizonyosan használ a gyermeki személyiségnek.

A körülmények nyilván nem kedveznek annak, hogy elmélyült munkát várjunk el minden színjátszó csoportvezetőtől… Többnyire leterhelt és bizonytalan helyzetben lévő, keserű, olykor nem is saját vágyaik szerint pedagógussá lett emberek, akik mindenek dacára akarnak valamit… Ez önmagában igen tiszteletreméltó. De nagyon aktuális végiggondolni, hogy képzés nélkül lehet-e jó színházat csinálni gyerekekkel? (A rendező képzettségére gondolok.)

Egyébként, ha ezt a fent előhozott két szélsőséget tekintem, akkor azt kell mondanom, hogy nem is állunk rosszul. Az egyik oldalon annyi jó előadás van, a másikon nem túl sok nagyon rossz. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy miért él meg ez utóbbi mégis? Talán mert nem látszanak. Mert a rosszak, a gyengék, a kevés tudással másoltak nem jelennek meg a fesztiváljainkon. Csak „otthonra” készülnek – szorgalommal és ügyszeretettel tán – de nagyon sokszor öntudatlanul is ártón. Azért ártón, mert úgy egyszerűsítenek le egy nagyon komplex dolgot, a színházat, mintha azt bárki művelni képes volna. Olyan ez kicsit, mint a népművészet – az igazi alkotások lélekkel és munkával telítettek, a turistáknak szánt másolatok (ebből sokat eladnak, s hiába handmade, ne higgyük el) lélektelenek. (Mint a bélyeggyűjtemény a svéd gyerekversekben. Emlékszünk? „Bélyeget gyűjtöttem. Papa hozott egyszer egy ki-

A hazai gyerek színjátszó csoportok bemutatói igen színes skálán helyezkednek el. Bizonyíték erre a Weöres Sándor országos színjátszó találkozó valamennyi fordulója. A kiválóak és az izgalmasak, a jók és a mutatósak mellett, kifejezetten tévedésnek minősíthető produkció kevés akadt. Ám a háttérben itt-ott, a fentebb említett negatív példának hozott előadáson túl, felbukkantak idén olyanok is, amelyek ha úgy tetszik, egyfajta ideológia-váltáshoz igazodtak. Előtérbe kerültek olyan témák, amelyek eddig csak nagyon ritkán, vagy szinte soha. (Talán a Szent Erzsébet év kapcsán találkoztam témában hasonlóakkal.)

20

S Z E M É L Y E S E N Nagy kár, hogy kevés higgadt hangot hallani ennek a váltásnak megítélésekor. Hogy nincs igazán mód arra, hogy kifejtsük, a különféle szentek életéhez köthető”képmutogatós”,”példabeszé des” vagy „élőképszerű” előadások miért nem alkalmasak arra, hogy reprezentálják a gyerekszínjátszást?

pokról, arról, hogy hogyan van a színháznak, a színházi nevelésnek értelme. Hogy nem feledkezhetünk meg arról, hogy a gyermeki személyiséget kívánjuk fejleszteni, nem diktátumokkal, nem kötelezően bemagolandó szent életek példájával – hanem tapasztalásokkal. Különösen boldogok lehetünk akkor, amikor a szabad gondolkodás, és nyitottság érvényesül a nevelésben – s ez tükröződik a gyerekek színjátszásában. Ez az, amit mindenáron meg kellene őrizni.

Létjogosultságukat, különösen a hitoktatásban, nem vitathatjuk. Színháztörténeti előzményeik is vannak. Tanításra jók, nevelésre azonban csak átvitt értelemben. Nem a gyerek személyiségéből indul ugyanis ki, hanem egy kánont ismételget, nem belülről kínálja a példával való azonosulás lehetőségét, csak szavakat ad a gyermeki szájba. Nem szembesít a problémákkal, csak felmutatja azokat. Nem teszi megéltté, csak láthatóvá az eseményeket. Panoptikum.

Meg kell tehát ismertetnünk őket a keresés reménytelenségével is, hogy válaszokat adhassanak, ha elhangzik Pierre Anthon mondata a szilvafa tetejéről: „Pár éven belül mindannyian halottak vagytok, semmik, akiket elfelejtenek. Úgy, hogy ennyi erővel már most is elkezdhetitek gyakorolni, milyen is az.”

S miközben ezek között akadt egészen gazdag vizualitással, pontos koreográfiával előadott, sőt, jó minőségű élő zenével dúsított előadás, személyiségfejlesztő eredményt – véleményem szerint – nem hordoz.

Nem a Fontos Dolgok Halmát kell megalkotnunk, de el kell gondolkodni azon: mit, miért és hogyan érdemes csinálnunk. Hogy válaszokat találjunk, ha vannak…

Talán éppen a Semmi kapcsán, érdemes lenne szakmai beszélgetéseket kezdeményezni az ala-

Tóth Zsuzsanna

21

SZÍNJÁTSZÓRENDEZŐ-KÉPZÉSÉRT A MSZ-JSZ NKA-HOZ BENYÚJTOTT PÁLYÁZATÁNAK SZÖVEGE

Amatőr színházrendező-képzést utoljára 20 éve, 1993-ban indított az akkori Magyar Művelődési Intézet. Azóta a drámajáték, drámapedagógia és a drámapedagógusok képzése örvendetesen polgárjogot nyert, de nem terjed ki a színpadi ismeretekre. (A Magyar Drámapedagógiai Társaság alkalmanként indít akkreditált gyermekszínjátszó-rendező képzést!) Színjátszók képzése folyik a drámatagozatokon, magán színiiskolákban és szórványos workshopokon. Rendezők pedig (akik az előadás megálmodói, a színpadi munka megszervezői, a színészi munka és az előadás minőségének letéteményesei) ma Magyarországon véletlenszerűen és képzetlenül lesznek színjátszókból, drámatanárokból és más lelkes pedagógusokból. Ha hozzáértéssel és szakszerűen rendeznek, az a véletlen műve (tehetség és adottságok egybeesése), hiszen képzést nem kapnak. Nem véletlen, hogy a MSZ-JSZ Alapszabálya a szervezet legfontosabb alapfeladatának nevezi a színjátszó- és rendező képzést, aminek saját források és pályázati lehetőségek hiányában mindeddig nem tudott eleget tenni. A képzés lehetőségének hírére (jelen pályázat láttán) előzetes felmérést végeztünk tagjaink körében. Azt szerettük volna tudni, hogy van-e igény képzésre, és ha igen, mire terjedjen ki. Élénk érdeklődést tapasztaltunk: válaszadó, egyben a kurzus egészére, illetve egyes foglalkozásaira előzetesen 34 fő jelentkezett. (12-15 főt tudunk egy kurzuson fogadni!). Valamennyien társulathoz és/vagy művészeti iskolához kötődnek, 4 híján mind vidéki. Határon túlról (Szlovákia, Románia, Szlovénia) 6 fő. Életkoruk 25 és 60 év között, jellemzően 34-35 évesek. Korábbi színházi tárgyú képzettsége 8 híján mindegyiküknek van (pl. Dráma- és Színháznevelés-Pannon Egyetem, színész 2, workshopok)

22

A majdani résztvevők nagy többsége rendelkezik színházi előképzettséggel, ezért nem igényli a színház-, illetve drámatörténetet és színházesztétika tárgyakat. Nagy a dramaturgia, szövegelemzés, és a szövegek színpadra írása iránti igény. Mérsékelten ugyan, de van érdeklődés a marketing és a társadalmi kapcsolatok építése iránt. Ugyancsak nagy igény látszik a színésznevelés, illetve – vezetés tanítása, illetve az előadás létrehozásának folyamata iránt. Beszédtechnikát, illetve zenehasználatot, pantomimet és animációt mérsékelten ugyan, de igényelnek. Átütő igény látszik a beszédművészet, a kreatív zene és a fizikai színház, valamint a látványtervezés elemeire. A teljes kurzuson, vagyis valamennyi foglalkozáson való részvételt 18 fő vállalja, 16 fő csak egyes hétvégeken tud részt venni. A képzési hozzájárulást 2 híján valamennyien vállalják, fele-fele arányban 500.- Ft, illetve 750,- Ft/(2 órás) foglalkozás mértékben. Mindössze négyen tudják elszámolni a részvételi díjat, ketten rendelkeznek szponzorral. A programtervet a fentiek alapján állítottuk össze. A színjátszórendező kurzus vezetésére (megszervezésére és a tananyag összeállítására) Solténszky Tibor dramaturgot, az MSZ–JSZ elnökségi tagját kérjük föl. A képzés terjedelme szeptember, október, november hó folyamán 80 óra (1 foglalkozás=2 óra. 5 hétvége, 10 nap, 40 foglalkozás). A helyszín: Malomudvar Színházi Műhely kifogástalanul felszerelt, több workshopon már kipróbált színházterme. Tervezett tanárok: Kárpáti Péter író-dramaturg, egyetemi tanár, Uray Péter koreográfus, egyetemi tanár, Perényi Balázs, Komáromi Sándor drámatanár-rendezők, Pap Gábor drámatanár-zenész, Goda Gábor koreográfus-rendező, Hernádi Krisztina beszédtanár, Bodóczky Antal látványtervező, stb. A gyakorlati foglalkozásokon a budapesti Weöres Gimnázium drámatagozatosa növendékei vesznek részt, mint demonstrátorok. A pályázatról döntés június első napjaiban várható.

23

S Z E M É L Y E S E N

ÉS MOST NAGYON-NAGYON SZUBJEKTÍVEN… Minap azt mondtam egy beszélgetésen, hogy a darabválasztás nálunk diktatórikusan történik – beajánlok egy munkát, és vagy elfogadják mások, vagy nem. Van-e olyan, hogy nem fogadják el? Igen. És akkor újra próbálkozom valami mással. Van-e olyan, hogy elfogadják, de csak mert nincs más? Igen. És akkor nekem lesz feladatom, hogy menet közben megszerettessem Komáromi Sándor az adott munkát, és feltárjam a benne rejlő lehetőségeket. És ezt felelősségemnek is érzem. Miért ez a módja nálunk a színházcsinálásnak? Egyszerű. Évi öt-hat előadást úgy megcsinálni, hogy ne rutinból szülessen, és friss és eredeti maradjon adott csoport számára, nem lehet máshogy, mint úgy, hogy az alkotó olyan anyagot választ, ami őt érdekli. Mert – kapaszkodj meg, barátom – színházat bármiből lehet csinálni. Bármilyen alapanyag jó hozzá. De színházat csinálni úgy, hogy az a részeddé legyen, hogy azt ne tudd lerázni magadról, mint kötelező „kész”et, már nem olyan egyszerű.

Tizenkét évvel ezelőtt indultam el egy színházi ösvényen, ami akkor teljesen ismeretlen terep volt számomra. Egyet tudtam: hogy az ember tele van érdekesebbnél érdekesebb történetekkel, és rendkívüli módon szerethető az esendősége, amivel a világban létezik. Ha valamiért elindultam, az nem volt más, mint annak a világnak a feltérképezése, ami az emberben lakozik. Bennem is.

Emberek komolyan félni tudnak attól, ha úgy képviseled magad és saját nézeteid, hogy azt szinte megkérdőjelezhetetlennek gondolod. Pedig te magad tudod legjobban, hogy nem az.

Kása Ferenc és Komáromi Sándor egy vásári komédiában

24

S Z E M É L Y E S E N Hogy szerethessem esendőségünket. Hogy megtanuljam tolerálni mások világát. Hogy lássam, megértsem azokat a folyamatokat, amelyek elvezetnek bennünket döntéseinkhez, tévedéseinkhez, fájdalmainkhoz, szerelmeinkhez. Hogy tanuljam az emberséget.

őket, amíg keresnek. Ha már gőgösen nem néznek szét, akkor azt nem tudom szeretni. A magamét sem fogom, ha egyszer megállok, és nem érdekel többé mások munkája. Engem még érdekel. Mert azon az úton, amin haladok, egyre szélesebb a világ, egyre több az ösvény. De ez a sokféleség ijesztőnek is tűnhet. Azok számára, akik olyan világban nőnek fel, ahol megmondják, hogy mi micsoda és ki kicsoda, nem létezik a MÁSSÁG.

Ehhez nem kell, hogy bárki a lelkemet simogassa szép dicséretekkel, sem hogy szapuljon szidalmaival. Miért? Mert ez egy úton levés. Vándorlás. Néha csatlakoznak hozzám, néha elszegődnek mellőlem. Örülök minden találkozásnak, és nem tartok vissza senkit. Sokat tanulok másoktól. Más alkotóktól. Azoktól, akikkel dolgozom, azoktól, akiket távolról csodálok vagy gyűlölök. Hogy valaha is meg akarnám mondani bárkinek, hogy kell színházat csinálni? Nem hiszem.

Én, ha valamit szeretnék megtanítani, akkor az nem az, hogy „hogyan kell színházat csinálni”, hanem az, hogyan kell úton maradni szemellenző nélkül. Mert rengetegen vagyunk, és nevetséges az, ha valaki saját szentélyeket épít annak igazolására, hogy megtalált valamit, és ehhez híveket toboroz. Aztán persze, ha hívei nincsenek, megharagszik mindenkire. És gyűlölni fogja azokat, akik még úton vannak.

De én egyetlen utat járok. Barba azt vallja, nem lehet jó színésszé az, aki sokféle „technikát” akar megkóstolni. Ezt nem arra érti, hogy nem lehet tanulni egymástól. Hanem arra, hogy a mesterséget el kell mélyíteni. Éppen ahogyan a keleti színház színésze csinálja – belvilágával, hitéletével, világfilozófiájával egyen-rangúvá válik az, hogy színházat csinál.

„Zárd be az ajtót, és meglátod senki sem tud bejönni, és mindenki ki akar majd menni. Nyisd ki az ajtód, és meglátod, átjáróház leszel. Fordítsd minden figyelmed a levegő felé, mert téged a levegő éltet. Márpedig az a zárt ajtó mögött elhasználódik. A nyitott ajtónál mindig friss marad.”

Szívesen nézek szét, és örülök, hogy mások mást és máshol keresnek. De csak addig tisztelem 25

P O R T R É

“KÜLÖNBEN MEG ÉNEKELNI IGENIS MINDENKI TUD!” BESZÉLGETÉS PAP GÁBORRAL ”Az éneklés alaptevékenység. A zene öröm. Békén kell hagyni az embert, amíg ez kialakul benne. Nagyon lassan és szelíden kell segíteni ahhoz, hogy ő maga akarjon énekelni. Ez a titok. Ami nem is titok.” PAP GÁBORRAL , a Vörösmarty Gimnázium tanárával, drámapedagógussal, a Trainingspot Társulat vezetőjével beszélgettem iskolájában, ahol úgy gondolja, beFekete Anikó érett a munkája, és ahol 2013 szeptemberében kezdi meg 18. évét kreatívzene-tanárként.

Hol végezted zenei tanulmányaidat? A budapesti Bartók Konzervatóriumba jártam nagybőgőszakra. Voltak nagyon jó tanáraim, köztük Dukai Barnabás és Sebő Ferenc. Az utolsó évemben felvételiztem az akadémiára, de nem bánom, hogy nem vettek fel. Mert kitaláltam, hogy az ELTE-re megyek ének-zene karvezetés szakra. Abszolút tét nélkül mentem oda. Egyedül készültem a felvételire, azt se tudtam, pontosan mi történik ott. Ez 1989-ben volt. Még a konziban találkoztam Pejtsik Péterrel és Vedres Csabával – ők alapították az After Crying zenekart –, akik zenés improvi26

P O R T R É zációval foglalkoztak. Csellón, zongorán, fuvolán egyórás koncerteket adtak, ami végig impro volt. (Büszke vagyok arra, hogy Kenéz Lászlóval és Gombai Tamással tíz évre rá megismételtük ezt a mutatványt a Secco trió nevű formációban.) Szóval elkezdett nagyon érdekelni ez a fajta improvizált zenélés.

csend, a valamire-valakire való figyelem, és az, hogy hogyan lehet – nem erőszakkal, óvatosan – beszívni az embereket egy ilyen élménybe, hogy közben mégse tudjanak ellenállni az őket érő hatásnak. Nekem ettől lett egyszerre érdekes a színház. Ettől kezdve néztem nézni mindenféle alternatív előadást.

Akkor mondták, hogy ők a Szkéné Színházban is zenélnek. Elmentem hát megnézni egy előadást, és ekkor ért az első színházi „aha”-élmény. Az Arvisura Színház Újrakeresztelők című előadásának első változatát láttam Somogyi István rendezésében. Ez egy Dürrenmatt darab, mely részben egy vár ostromlásáról szólt. És mi, a nézők benn csücsültünk a várban, a színészek meg néha körülöttünk játszottak. Akkor jöttem rá, hogy ezt így is lehet csinálni. Ennek az előadásnak igazán érdekes nyitánya volt: egy nagyon hosszú kezű, lábú pap ült csuhában. Egyszer csak ez az alak elkezdte felemelni a kezét, de nagyon lassan. Eleinte észre se vettük, csak beszélgettünk, de mire a keze teljesen felemelkedett, fokozatosan teljes csend lett a térben. Ez volt a kezdés, és nem volt semmilyen egyéb jel. Így derült ki számomra, mit jelenthet a színházban a

Mindez hogy kapcsolódott össze zenész léteddel? Először sehogy. Csak akkor ért össze bennem ez az élmény, amikor felvettek a tanárképző főiskolára ’89 őszén. Egy iskolatársam vitt ki Budakeszire, Lukács Lászlóhoz (későbbi Kompánia Társulat – a szerk.) egy templomi éneklés kapcsán. Ő mesélt nekem először a drámapedagógiáról. Vele mentem ki Fótra egy akkori szakmai találkozóra, és ott ért a második aha-élmény: beléptünk egy terembe, ahol már zajlott egy foglalkozás, és mielőtt felfogtam volna, hogy mi történik velem, azt láttam, hogy repül felém a labda. Kovácsné Rozi néni (jászfényszarui Fortuna – a szerk.) dobta: „Én Rozika vagyok! Hát te?”… és akkor megint azt éreztem, amit a Szkénében pár évvel azelőtt: „Jé, ezt így is lehet?! Ilyen is van?!”

27

P O R T R É Ezzel egy időben hirdettek meg egy rendezői tanfolyamot, amit Kaposi László és Nagy András László vezettek, és arra azonnal jelentkeztem. A végén vizsgát is kellett tenni, ami egy elméleti részből állt, meg egy előadást kellett bemutatni, amivel a gyakorlati részt igazolták. Az ELTE -n másodéves hallgatóként a saját csoporttársaimat hívtam, hogy készítsünk egy előadást, ez lett A leány és a halál. Érdekes, hogy az eggyel alattunk járó Kovács Áron is szerepelt benne, aki azóta hozzám hasonlóan kreatívzenét tanít egy másik drámatagozatos iskolában. És amatőr körülményeinkre jellemzően tanszékvezetőnk, Mindszenty Zsuzsánna Lisztdíjas karnagy volt a „fővilágosítónk”. Aztán persze nem bírtuk abbahagyni: létrejött Muzsikás Színpad néven egy főiskolai színjátszó csoport, ahová főleg ének-karvezetés szakos hallgatók jártak, de bejelentkezett egy „bioszos” hallgató is.

fesztivál résztvevőit. Ezeken a fesztiválokon, illetve az épp ekkor induló, idén 20 éves Pestmegyei Zamárdi táborban találtam olyan mesterekre, akik később barátaim is lettek. Ők: Nagy András Laci, a tábor kitalálója és szervezője, Kovácsné Lapu Mari (Inárcsi Színjátszók, ma már KB35 Inárcs is), Jancsó Saci (Szerpentin Gyermekszínház), Fodor Misi (Bagi Fapihe) és Kiss Tibi (Fóti Figurások). Az útjaink azóta részben elváltak, sajnos Misi pár éve meghalt, de Marival és Kis Tibivel azóta is együtt táborozunk.

És közben a tanfolyami kapcsolat révén bekerültem a Pestmegyei gyermekszínjátszás közegébe, ami első lépésben azt jelentette, hogy az ELTE TFK Markó utcai díszterme adta a helyszínt, és a mi főiskolás csapatunk látta vendégül a Pest-megyei gyermekszínjátszó

Emlék 2001-ből: A zamárdi tábor „fődíjával” a pemzlivel.

28

P O R T R É Majd elkezdtél középiskolában tanítani. Hogy alakult ez?

ral együtt eljött Zamárdiba, és ez a kapcsolat a kisebb testvérek révén azóta is tart. Kezdtem megérteni, hogy ha valaki valamit csinál, az sosem egy helyen történik, hanem az egész kiad egy furcsa hálózatot, amiben az emberi kapcsolatok minősége folyamatosan mélyül.

Amikor kikerültem a főiskoláról, először általános iskolában kezdtem tanítani: nem zenei tagozatosokat egy zenei tagozatos intézményben, ahova régen jártam. Az igazgatónőm azzal kezdte a szeptembert, hogy „Kedves Gábor, tudjuk, hogy Ön színházilag milyen ügyes dolgokat művel, Öné az 56-os műsor.” Először köpni-nyelni nem tudtam, ráadásul még jól emlékeztem, hogy a volt tanáraim közül kik voltak a legvonalasabbak az előző politikai kurzusban, de szerettem már akkor is a kihívásokat. Bevállaltam a műsort, ami – az akkori tudásomhoz mérten – elég jól sikerült. Biztos vagyok benne, hogy többek között ez is hathatott egyik fontos későbbi előadásomra, a Bolygó magyarira, ami szintén 56-os műsornak indult.

Visszatérve a kronológiához: úgy jött ki az órarendem, hogy hétfőtől csütörtökig kellett tanítanom a Waldorfban. Ekkor hívott fel Keresztúri József, hogy a Vörösmarty Gimnáziumban megürült a kreatívzene-tanári poszt, és pont pénteken vannak az órák. Egy keveset gondolkoztam, hogy szabad-e a Walldorf mellett bevállalnom egy új munkát, aztán belevágtam. Így betévedtem ide, a Vörösmartyba 1995. október 1-jén, és a mai napig itt vagyok. Ennek ősszel lesz 18 éve. Nekem egyébként az a tapasztalom, hogy az egyes személyek helyett ezek az alkotóközösségek voltak az igazi mestereim. Az egyik, szakmailag nyilván a legerősebb hatást egészen biztosan a Vörösmarty tette rám, azt kell mondjam, mindenestül. Nem tudom és nem is nagyon szeretném szétszálazni, mit tanultam Keresztúri Jóskától, mit Vidovszky Gyuritól, mit Perényi

Aztán két évre rá a Pesthidegkúti Waldorf Iskola énektanárt keresett, és én léptem. Ott tanítva rájöttem, hogy a drámapedagógia és a Waldorf pedagógia sok ponton összeér. Kulcsár Gábor osztálytanító segítségével belekezdtünk egy több éves színjátszós projektbe, amit aztán nem tudtam végigvinni, viszont sok ottani gyerek Gábor29

P O R T R É Balázstól, mit Golden Danitól és mit Mezey Gábortól, de az öszszes többi kollégámat végigsorolhatnám. A módszeremet is itt kísérleteztem ki, itt tudatosítottam. A másik pedig nyilvánvalóan a Zamárdi közösség, ami a szakmai mellett alapvető érzelmi kötődés is, az életem egyetlen olyan pontja, ami húsz éve ugyanaz, hiszen a tábort ugyanaz az 5-6 felnőtt csinálja, bár most már a ti újabb generációtokkal, Kovács Zolival és Annával, Fodor Csubi-val és Szivák-Tóth Viktorral kiegészülve.

hiszem, az érdekel engem is a világból. Vagy annak a közös megtalálása. Tudni lehet például, hogy ezek a gyerekek egymást jobban érdeklik, mint mi, vagyis, amit mi nyújtani tudunk nekik. Aki ezt nem tudja, az naponta megsértődhetne a kamaszok külsőséges gesztusain, látszólagos távolságtartásán. Pedig csak fontosabb neki a barátnője, pasija, osztálytársa, riválisa. Nekünk pedig mintha ezt az utat kellene segítenünk: hogy valóban teljes mélységében eljuthassanak egymáshoz. Azt hiszem, ez a legfontosabb tapasztalatom. Ugyanakkor érdekesnek találom ezekbe a folyamatokba óvatosan becsempészni azt a saját célt, hogy hogyan tanulnak meg önállóan dolgozni, hogy tudják feldolgozni a saját problémáikat. Az egyik legjobb élmény idén ért ebből a szempontból, amikor egy barátnő páros hosszú idő után összekülönbözött, és ezt a traumát saját maguk által írott dalokba fogalmazták bele. Sőt, nemcsak ők, hanem az osztálytársaik is. Nem hiszem, hogy lehet ennél magasabb rendű célja a tanításban-diákszínjátszásban alkalmazott (zene)drámának, hiszen a színház még a diákszínjátszásban sem öncél: sokkal

Zamárdi emlék 2009-ből

Felnőtt, majd gyerek közegből diák közegbe kerültél. Milyen kamaszokkal dolgozni? Hogy tanítasz zenét az után, hogy megmerítkeztél a drámapedagógiában? Nagyon gyorsan kiderült, hogy nekem ez az utam. Azok a dolgok, amik szerintem egy középiskolás gyereket mozgatnak, azt 30

P O R T R É inkább eszköz, méghozzá ahhoz, hogy tényleg eljussunk egymáshoz, és persze – önmagunkhoz. Ez utóbbi a legszebb élményem a kamaszok tanítása kapcsán: nincs annál érvényesebb pillanat, mint amikor elkezd kialakulni az öniróniájuk, és ennek látható jelét adják, vagyis mernek magukon is röhögni. Ezt egyes politikusok is eltanulhatnák tőlük.

ták, hogy dalokat kísért zongorán. Kérdeztem, hogy szerettéke? Mondták, hogy persze, szerettük. Azt nem mertem megkérdezni, hogy én most mit csináljak. Gőzöm nem volt. Nagyon apró lépésekből jöttem rá a lényegre. Bementem az órára, megláttam a gyerekeket, és kitaláltam egy zenei gyakorlatot. Amikor véget ért az óra hazamentem, és mint a güzü gyorsan leírtam, hogy mi történt, hogy nehogy elfelejtsem. És a következő héten ugyanezt csináltam.

Mindezt hogy kapcsolod össze a zenével? Egyfelől úgy, ahogy most elmeséltem, de nyilván ez legalább egyéves folyamat, mire idáig eljutunk. Másfelől a dramatikus zenei gyakorlatok valahogy tágra nyitják az érzékeiket, a kommunikációs csatornákat. Megérthetik például, hogy minden testrészük kommunikálhat sok olyan hanggal, amiről nem is tudták, hogy kijöhet a torkukon. Ez általában olyan eleven élmény, hogy magukon is meglepődnek, én meg még inkább meglepődök rajtuk.

Tulajdonképpen ebből alakult ki a módszertanod? Igen. A gyerekek érdekeltek. Ahogy Rudolf Steiner mondja: „A tantervet a gyermek tekintetéből kell kiolvasni…” Ahogy rájuk néztem, valahogy tudtam, mit kell csinálni. Akkoriban még Sáry László gyakorlatait sem lehetett beszerezni, de sokat olvastam John Cage munkáit. Ő mondja azt a szenvtelen mondatot, hogy a zene hangfolyamat. A hang és csend viszonyáról is elég sokat ír. Engem felszabadított, hogy nem akartam zenét csinálni a gyerekekkel. Az érdekelt, hogy jutok el a cselekedeteiktől a hangjaikig. Azért egyedi ez a módszer, mert nem akarja a gyerekeket ze-

Hogyan születtek az első gyakorlatok? Úgy emlékszem, hogy amikor először beléptem a tanterembe, kérdeztem a gyerekeket, mit csinált az előző tanár? Elmond31

P O R T R É Manapság hogy működik mindez? Hogy fogadják a gyakorlatokat?

nésznek tekinteni, abból indul ki, hogy ők játszók, akiknek mellesleg hangot kell adniuk. Pontosítok: hogyan tud egy mozdulat, egy tekintetváltás, egy érintés, röviden, egy gesztus illetve egy hang egymással kommunikálni. Mai napig ezt keresem. Egy ideig sok-sok gyakorlatot gyűjtöttem, majd ezek redukálódtak néhányra. Ma már jóval kevesebbet használok, azokat viszont sokkal elmélyültebben próbálom alkalmazni. Sokkal tudatosabb vagyok, mint akár 7-8 évvel ezelőtt.

Ha tíz éve azt mondtam a gyerekeknek, csináljunk valamit közösen, megcsinálták. Manapság erre a kérésre sokszor az a válasz, hogy miért? A mai gyerek arra van kiéhezve, hogy mindent ő csinálhasson, ő alkothasson, ő személyesen! Erre persze lehet azt mondani, hogy túlságosan individuálisak, de én nem akarom őket átnevelni, hanem inkább elfogadom őket olyannak, amilyenek. A legfontosabb változás, hogy 20 éve én komponáltam, és ők szinte csak hangszerek voltak. Ma pedig ők találják ki és írják meg a dalokat, lassan a darabokat is, vagyis egyre inkább ők alkotnak. Szerintem ennek a képességnek a megszerzése a legfontosabb, mert ha nem is lesz művész belőlük, ez nevel leginkább az önálló gondolkodásra, és ebben az értelemben a művészeti nevelés, ezen belül a drámapedagógia a legfontosabb nevelési tényező kellene, hogy legyen ebben az országban.

És minderre hogy reagáltak a diákok? Elképesztő nyitottsággal. Például amikor megpendítettem egy hangot és mindenkinek szólnia kellett, amikor már nem hallja… Belül is hallom… Ez az. Ez valahogy behúzta őket. Sokáig emlegették, és kicsit biztosan bolondnak néztek, de megértették, hogy miért csináljuk mindezt. Valamelyikük egyszer azt mondta, hogy azzal nyerem meg őket, hogy egy fokkal bolondabb vagyok annál, amit még el tudnak képzelni.

Különben meg énekelni igenis mindenki tud! Becsapták vagy hazudik, aki azt mondja, nem. Szerintem a zenei tehetségnek 32

P O R T R É ugyanis nem része a tiszta éneklés. Sok olyan tanítványom volt, aki viszonylag hamisan énekelt, mégis olyan muzikalitással volt megáldva, hogy a mai napig aktívan zenél valamilyen hangszeren. Ugyanakkor mindenki meg tud tanulni énekelni. Meggyőződésem, hogy abból lesz később botfülű, akire azt mondta egyszer az énektanár nénije, hogy ne énekeljen. És innentől, képletesen, a tantárgy szempontjából, kidobta őt a szemétbe. Az emberek általában nagyon nehezen szólalnak meg énekelve, még azok közül is sokan, akik tanult zenészek, énekesek. Bitang nehéz dolog ez, mert a saját lelkeddel dolgozol. Márpedig én úgy gondolom – mint Kodály is –, hogy mindent a vokalitással kell kezdeni. Jó ideje nem dolgozom hangszerekkel drámaórán, mert az érdekel, hogy a lélek hogy tud kijönni, kifolyni, kiáramlani valakiből. Mindegy viszont, milyen anyagon történik meg mindez, hogy könnyű vagy komoly-e a zene, a lényeg a „hogyan”, illetve az, hogy oldódjon az a gátlás, ami a hangadást, az éneklést akadályozza. De közben tudni kell, hogy az egyik legfőbb intimitással dolgozunk. Hiszen magában a szóban is benne van: ÉN-ek. Én vagyok.

Magamat adom, a legközvetlenebbül. Hogyan bontod le a görcsöket ezekben a gyerekekben?

Jelenet a Bolygó magyariból

Profi színészeknek is nehéz megoldani, hogy hogyan vált át zökkenőmentesen beszédből énekbe. Az éneklés ugyanis befelé fordít. A prózában belülről te határozod meg az időt, amíg az adott reakció létrejön, vagyis azt, hogy mikor és hogyan hangzik el egy adott mondat a szádból, a zenében viszont egy külső eszközhöz-ritmikához kell alkalmazkodnod, akármi történik is. Ezek egyébként már a zenés mesterségre vonatkozó kérdések, hogy mitől fog valaki jól énekelni színpadon, mitől válik hitelessé egy olyan mesterséges helyzetben, mint a dallal való kommunikálás. Egyben biztos vagyok: nem bánthatjuk meg a játszókat. Ezért én soha nem mondtam még senkinek 33

P O R T R É azt, hogy ne énekeljen, mint ahogy soha nem is kényszerítettem senkit arra, hogy énekeljen. Hagyni kell, hogy az éneklés-zenélés vágya mindenkiben magától szülessen meg, és ki kell várni, amíg ez megtörténik. Még akkor is, ha ez sokszor lassú folyamat. Én ebben hiszek és ennek az eredménye például, hogy ebben az iskolában 600 gyerekből több mint 100-an zenélnek-énekelnek. És körülbelül 60 ember folyamatosan zenél velem különböző rendezvényeken. Fokozatosan kezdik elhinni, hogy ez nem egy nagy ördöngösség. Meg kell találni az utat mindenkihez. Ezt minden jó énektanár tudja. Az éneklés alaptevékenység. A zene öröm. Békén kell hagyni az embert, amíg kialakul benne ennek az örömnek a megélése. Nagyon lassan és szelíden kell segíteni ahhoz, hogy ő maga akarjon énekelni. Ez a titok. Ami nem is titok, persze.

ten embereknek ír dalokat. Figyeli az embert, és a hangjára írja a dalt és meg is tanítja nekik. Sok gyakorlata van, főleg ritmusgyakorlatai. Áron is olyan, hogy előbb-utóbb mindenkit rávesz arra, hogy vele zenéljen, bár ő egy teljesen más útvonalon közelít a témához. A másik, aki viszont az én módszeremet fejleszti tovább, Szeghő Borbála, aki szakdolgozatot is írt ebből a témából. Ő szolfézstanárként végzett. Neki fontos a kórustevékenység és a magánének is. Szerintem te is ide tartozol, Anikó. Pallagi Ákos, úgy gondolom, Áron vonalát folytathatja, nemrég ő is elkezdett komponálni és elképesztően jó kísérőzenét írt a Nemes Nagy SZKI végzős színészosztályának Beumarchaisféle Figaro-előadásához, amelyben a játszók akcióban használják a hangszeres tudásukat. A Trainingspot Társulatban is együtt dolgozunk Jobbágy Katával, aki édesanyja révén a Kokas Klára-féle módszertannal is megismerkedett, ráadásul ő rendkívül sokoldalú, hiszen színházi és bábos értelemben is képzett, maga is tervez – és néha készít is – bábokat. Született kreatív zenetanár Bukovszkiné Wamzer Gabriella, aki egész kicsi gyerekekkel csinál népi játékokon, gyerekjátékokon,

Kreatív zenével foglalkozol. Magyarországon, sajnos, kevesek hasonlóan. De kik még? Akik ezzel foglalkoznak diákszínjátszó közegben, azokhoz valamilyen módon közöm van. Legfontosabb „harcostársam”, aki picit másik ágon képviseli ezt, Kovács Áron. Ő egyénítet34

P O R T R É drámajátékokon alapuló kreatív zene órákat Kecskeméten, a Vásárhelyi Általános Iskolában. Náluk, a Vásárhelyiben éppen most láttam volt tanítványom, Tóth Orsi előadását a kecskeméti városi gyerekszínjátszó fesztiválon, ő a saját gyerekszínjátszó csoportjaiban szintén foglalkozik dramatikus zenével, amit népzenei előadó művészettel is ötvöz, hiszen kiváló, képzett énekes. Hajdan még Zamárdiban együtt kezdtünk Kocsis Csabával, aki egyházi zenész lett, és a gödöllői Premontrei Gimnáziumban többek között a gregorián ének tanítása mellett használja drámás tapasztalatait, máskor liturgikus játékokat hoz létre. Így ötvözi a drámapedagógiát a kórusénekléssel. De mondok egy teljesen érvényes másik utat: Szalai Kati, aki végzett zeneszerző, a XXII. zeneiskola tanáraként kortárs darabokat ír a gyerekeknek.

úton haladtunk velük. A társulat tagjai olyan drámatagozatokról, vagy más erős műhelyekből, Budapestről, Debrecenből, Győrből, Szentesről jött játszókból áll, ahol komoly drámás munka zajlik a középiskolában.

Benkő Ágnes társaságában

Maga a csapat egy felvidéki tábor után jött össze, ahol Ági mozgástréninget, jómagam kreatív zenei kurzust tartottam, és az ottani táborozók erősködtek, hogy ősztől rendszeresen folytassuk a munkát. Ebből az első féléves tréningfolyamatból alakult ki a debütáló improvizatív előadás.

Mesélj a Trainingspot Társulatról. Tudom, hogy sokakat közülük korábban tanítottál is. Ha lehet, erre vagyok a leginkább büszke, és bár úgy érzem, hogy ajándékba kaptam ezt a lehetőséget a Jóistentől, azért az elmúlt öt és fél év igazolja, hogy Benkő Ágival együtt jó 35

P O R T R É De még ezután is legalább két évig kevéssé látványos belső építkezés folyt.

is, de eléggé politikus nóták születnek. Főleg arról, hogy mennyire idegesítő, ami körülöttünk van. Szeretnék nyugodtan dolgozni, de közben nem tudok elmenni amellett, hogy mennyire idegesít a ha-zugság, az álszentség. Nekem továbbra is azok az alapértékeim, amik 20-25 éve. Az az alapélményem, hogy valaki azt mondja, amit gondol, és az úgy van jól. De közben napi szinten jön szembe az abszurd hazudozás, ködösítés, a tények ferdítése, miközben mi, tanárok, iszonyú sebességgel csúszunk lefelé egzisztenciálisan. Persze az embernek meg kell becsülnie mindent, ami működik. Sok jó dolog történik itt a Vörösmartyban. A diákok sokszor nem akarnak hazamenni. Persze néha azért, mert nincs igazán hova hazamenni. De akkor is büszke vagyok az iskolámra, a kollégáimra, mert elképesztő szakmai színvonalú nevelés folyik most ebben a gimnáziumban. És nagyon jó azt látni, hogy ha komoly fizetést még nem is, de munkát tudok adni azoknak, akik a drámás iskolákból kikerülve a Trainingspot Társulatot választották.

Ezek az előadások, a Labirintusok, a Családfarajzok, illetve az Új Hídavatás nagyon jól egyesítik Ági Uray Péter nyomán kialakított saját mozgásszínházi stílusát, illetve az én alternatív zenés színházi nyelvjárásommal, amit közben több vidéki és pesti színházban volt alkalmam profi közegben tesztelni zeneszerzőként, rendezőként. Jelenleg egy tantermi színházi előadásunk fut Hangállam címmel, amivel nekünk is nagy élményt jelentő vidéki turnét bonyolítottunk Nagykállóban és Nyírbátorban. Közben egy kortárs évadra készülünk, benne mozgásszínházi Esterházyadaptációval, zenés drámatrilógiával Kiss Judit Ágnestől, illetve egy nagyon izgalmas bábelőadással, aminek témája egyelőre legyen még titok. Sokat meséltél arról, milyen elmélyülten, befelé fordulva dolgozni. Szerinted zenei munkáddal hogyan reflektálsz kifelé a világra, folyamatokra? A legközvetlenebbül a most újra beindult, Wizner Balázzsal közös zenekarunkkal, a Dráma Szutrával tudok, ha áttételesen

Fekete Anikó

36

K Ö Z E L K É P

BEMUTATKOZIK A MOSONMAGYARÓVÁRI KULTURÁLIS EGYESÜLET I. rész

Nagy Sándor elnök

A magánszemélyekből álló társadalmi szervezet 23 éves. A visszatekintés azért is indokolt, mert a több mint két évtized sikerekkel és bukásokkal teli, az Olvasók és magunk számára is tanulsággal szolgál.

1989-re beértek azok a társadalmi folyamatok, amelyek az ország, mindannyiunk megújítását készítették elő, s amelyet ma a rendszerváltozás kifejezéssel illetünk. Több évtizedes csipkerózsika álom után lehetővé vált, hogy a Hazafias Népfront keretein túlmutató társadalmi kezdeményezések, önszerveződések is polgárjogot nyerjenek. Ennek törvényi kereteit teremtette meg az akkori parlament az Egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény megalkotásával. A jogszabály kimondja, hogy „az egyesülési jog mindenkit megillető alapvető szabadságjog, amelyet a Magyar Népköztársaság elismer, és biztosítja annak zavartalan gyakorlását.” Mindenkinek joga lett arra, hogy másokkal szer-

vezeteket, illetőleg közösségeket hozzon létre, vagy azok tevékenységében részt vegyen. Hazánk törvény alkotói eleget tettek ama kötelességüknek, melyet az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, valamint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya aláírásával vállaltak. A törvény 1989. Január 24-én lépett hatályba, s 1989. augusztus 31-én megtartotta alakuló közgyűlését a Mosonmagyaróvári Kulturális Egyesület. (Csak érdekességként említem meg, hogy a közgyűlés helyszíne a Hazafias Népfront helyisége volt. Ez a tény is azt bizonyítja, hogy a népfrontos mozgalom Mosonmagyaróváron sem volt a társadalmi változások kerékkötője, sőt az akkori titkár, Moldoványi 37

K Ö Z E L K É P Géza személyében esetenként a katalizátor szerepet töltötte be.)

játszásra koncentráló közművelődési szervezet. Az első alapszabályban rögzített céljai: – Mosonmagyaróvár és környéke kulturális életének gazdagítása. – A helyi szellemi élet szélesebb körű kibontakozásának elősegítése. – A tagok alkotó energiáinak felszabadítása, a közösségért tevékenykedő ember aktivitásának támogatása. – A helyi közélet alkotó módon történő demokratikus átalakítása, érdekképviselet. – A város múltbeli szellemiségének ápolása, az állampolgári öntudat kiteljesedésének elősegítése. – Emberközpontú, ökológiai és ökonómiai szemléletű településpolitika érvényre jutásának elősegítése. – Az ifjúság kreatív szellemű nevelése, az erkölcsi értékek ápolása.

Az egyesület létrejöttében meghatározó szerepem volt. Amatőr színjátszóként és színjátszó rendezőként akkor már tíz éve aktív részese voltam a helyi közművelődési életnek. Kerestem azt az utat, melyen át kitörhetek a Művelődési Ház fennhatósága, ellenőrzést sem nélkülöző gyámkodása alól. Ennek semmiféle politikai oka nem volt, egész egyszerűen művészi-alkotói elképzeléseimet nem tudtam megvalósítani úgy, hogy állandó közelharcot kelljen vívnom a meg nem értéssel, a tradíciókkal. Így találkoztam a Soproni Civitas Pinceszínház társulatával és Kövesi György rendezővel, akik a 70-es, 80-as években végigjártak egy rendkívül kemény, konfliktusokkal teli utat az önérvényesülés felé. A Pinceszínház a 80-as évek közepétől már egyesületi formában működött, s példaképül szolgáltak számomra. Tulajdonképpen tőlük kaptam az alapszabályt, mely mintául szolgált a kulturális egyesület számára.

A célokat mai szemmel elolvasva nincs benne semmi különös, de 1989-ben merésznek tűnő elképzelések voltak ezek. Gondoljunk csak „a helyi közélet alkotó módon történő demokratikus átalakítása, érdekképviselet biztosítása”, vagy az „emberközpontú, ökológiai és ökonómiai szemléletű településpolitika érvényre jutásának elő-

A Mosonmagyaróvári Kulturális Egyesület mégis más, mert több akart lenni, mint egy klasszikus, elsősorban a szín38

K Ö Z E L K É P segítése” célokra. Ezek olyan társadalompolitikai helyi célokat tűztek ki, melynek eszköze lehetett a közművelődés, a kultúra. Ilyen értelemben a kulturális egyesület progresszív szemléletű volt, megvolt a „belső törvényben” rögzített jogi alap helyi társadalmi célok szolgálatára.

politika. Ha közvetlen hatást nem is gyakorolt rá, de áttételesen – ma már kimondható, például rendezvények szervezésével kapcsolódott hozzá. Szerény személyem a Magyar Demokrata Fórum tagja, majd aktivistája, az egyesület elnöke, Kiss Veronika elnökségi alapító tag pedig a FIDESZ támogatottjaként 1990-ben egyéni választókerületben önkormányzati képviselő lett. Talán innen datálható a két tisztségviselő viszonyának fokozatos elhidegülése. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a szervezet irányítása fokozatosan a kezembe csúszott át, az elnökség munkája formálissá vált. Itt most meg kell állnom. Jogosan kérheti tőlem számon az Olvasó, hogy érdekes a korrajz, melynek megalakulásakor a szervezet is részese volt, de tulajdonképpen mit csinált, milyen szakmai munkát végzett a kulturális egyesület? Úgy gondolom, sokkal érdekesebb egy szervezet fejlődéstörténetét bemutatni, mint kisebb-nagyobb rendezvényeket felsorolni. Ezek számunkra, számomra nagyon kedvesek, de mégis elvesznek a hasonló városi rendezvények sokaságában. Egyet szeretnék csak kiemelni, ami nem a legfontosabb, de talán a legkedve-

A Mosonmagyaróvári Kulturális Egyesületet 1989. október 4-én jegyezte be a Győr-Sopron megyei Bíróság 277. sorszám alatt. A jogi procedúra akadályán első nekifutásra sikerült túljutni. A szervezet a törvényben előírt minimális létszámmal, 10 fővel jött létre. (…) Az egyesület életébe nagyon hamar beszűrődött 39

K Ö Z E L K É P sebb. 1989. október 24-én tartotta az egyesület első önálló rendezvényét a város közönsége előtt. „Mondj egy dalt azokért…” címmel emlékműsorral tisztelgett azok emléke előtt, akik az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjai, áldozatai voltak. Legjobb tudomásom szerint a műsor elsőként állított emléket az egykori mosonmagyaróvári szomorú eseményeknek. A műsorban fellépett az egyesület színházi és zenei szekciója, a jánossomorjai Pedagógus Énekkar, a Városi Művelődési Központ versmondó köre, a Városi Zeneiskola művésztanárai. A rendezvényen befolyt adományokat az „1956. október 26.” Alapítvány javára adtuk át.

1. A kezdetektől a kulturális tevékenység kiteljesedéséig (1989–1993.) 2. Élet a Közösségi Házban (1994–1996.) 3. Közhasznú szervezetként stabilizálódott a szervezet tevékenységi köre (1997–2003) 4. A fő támogató a Nemzeti Civil Alap lett (2003–2009.) 5. Szolgáltató szervezetként Mosonmagyaróvár polgáraiért (2010–2012-ig)

A KEZDETEKTŐL A KULTURÁLIS TEVÉKENYSÉG KITELJESEDÉSÉIG A szervezet életének első szakasza az egyesületi élet megerősítése, a klasszikus kulturálisközművelődési tevékenység kiteljesítése jegyében telt el. A kulturális egyesület önálló irodával nem rendelkezett, főállású munkatársat nem foglalkoztatott, a rendezvény és programszervezés önkéntes munkával, sok-sok lelkesedéssel folyt. Erre az időszakra estek a szervezet életének legszebb pillanatai, a közös munka öröme. Az elért eredmények növelték a belső kohéziós erőt.

A szervezet tevékenységét 1992. óta mutatjuk be egyesületi évkönyvben. Ezen túlmenően 1997-től adtuk ki a „Mosonmagyaróvári Civil Tükör” hírlevelet, mely hű tükre a szervezet tevékenységének. A Mosonmagyaróvári Kulturális Egyesület szervezetének eddigi fejlődése őt jól elkülöníthető szakaszra osztható. Ezek a következők:

40

K Ö Z E L K É P Az egyesület alapszabálya úgy rendelkezett, hogy a művészeti munka szekciókban valósul meg. A színházi szekció után röviddel létrejött a zenei szekció. Vezetésemmel 1989-ben megalakult a felnőtt színjátszó csoport, melynek magját Kurucz Róbert, Boros Zsolt és Kopfschagel Krisztián alkotta. Őket egészítette ki több színjátszó, akik azonban különböző okokból nem tudtak tartósan a csoportban maradni. Az együttes később a LÉT színpad nevet vette fel. Évente egy-két produkcióval rukkolt ki, ezek között volt néhány figyelemre méltó.

gé. Megyei és országos viszonylatban is elértek szakmai sikereket, sok felkérésnek tettek eleget fellépéseikkel. A diákszínpad közösségformáló ereje kiemelkedően magas volt. 1993-ban jött létre a TÖKMAG színpad Sárköziné Kollarits Edit és Zemplenszkyné Rujder Éva vezetésével. A két csoportvezető általános iskola alsó tagozatos gyermekekkel kezdett el dolgozni, eredményt elérni így csak több év után lehetett reálisan várni. Ekkor viszont szép sikereket értek el. 1993-ban csatlakozott az egyesülethez a PIRÓKA Népzenei Együttes Nagy Miklós Kálmán vezetésével. A zenekar ekkor már megfelelő szakmai elismertséggel rendelkezett, s kísérő együttese volt néhány néptánccsoportnak (Szigetköz Néptáncegyüttes, Kossuth Lajos Gimnázium néptánccsoportja).

A zenei szekciót a Kiss Veronika és barátai alkotta kamara énekzenei együttes jelentette. Később felvették a Halmos László Énekegyüttes nevet. A csoport hamar kialakította azt a repertoárját, mellyel sikeresen lépett fel egyházi és világi jellegű rendezvényeken egyaránt.

Ebben az időszakban több kisebb rendezvényt szervezett az egyesület, csoportjai rendszeres fellépői voltak más városi rendezvényeknek. A saját rendezvények közül kiemelkedett az évente megrendezett Moson Megye Nemzetközi Színjátszó, valamint a nyári táborok, s 1993-

1992 őszén Bérci Csaba rendező vezetésével megalakult a középiskolás fiatalokat összefogó Kamasz színpad. A csoport kezdetben elsősorban a szakmunkásképző intézet diákjaira épített, de viszonylag gyorsan vált városi művészeti közösség41

K Ö Z E L K É P ban rendezte meg a szervezet az első Határmenti Ifjúsági Találkozót.

az egyesületben, hogy szervezzen a színjátszóknak egy megyei találkozót. Már kezdetben régiós szinten hirdették meg a rendezvényt, szélesítették a csoportok részvételét. Továbbá biztosítottuk a résztvevő csoportoknak az ingyenes részvételt: nem volt nevezési díj, a csoportoknak ebédet adtunk.

Az egyesület szervezete mélyen strukturált lett, hamar megjelentek az első törésvonalak a tisztségviselők között, az elnökség és a csoportok között, csoport és csoport között. Lassan megnyíltak a pályázati csatornák, támogatások áramlottak a szervezethez, mely ismét konfliktusok forrása lett.

A szakmai munkát háromfős zsűri végezte. Ők értékelték a produkciókat és tettek javaslatot a díjakra. Arra törekedtünk, hogy a zsűritagok amatőr színjátszó múlttal rendelkezzenek.

Külön szót érdemel Moson Megye Nemzetközi Színjátszó Találkozó, mely az egyesület máig legnagyobb kulturális rendezvénye, Mosonmagyaróvár kiemelt kulturális programja. Az ötlet a korábbi színjátszó tevékenységemből adódott. A rendszerváltozás előtt 1989-ig a Bartók Béla Megyei Művelődési Központ több évtizeden át minden évben megszervezte a megyei amatőr színjátszó csoportok találkozóját. Ez az időszak Németh András közművelődési előadó nevéhez köthető. A Mosonmagyaróvári Kulturális Egyesületet több olyan tag alapította, akik korábban a színjátszó művészeti ágban tevé-kenykedett színjátszóként, rendezőként. Miután 1990-ben megszűnt a megyei színjátszó találkozó, felmerült

A Találkozó céljai ekkor a következők voltak: – Bemutatkozási lehetőség biztosítása amatőr csoportok részére, – Határon túli kapcsolatok ápolása, – Tapasztalatcsere, szakmai továbbképzés, – A találkozó minél inkább törekedjen arra, hogy reprezentálja a Kárpát–medence amatőr színjátszását. Válogatási elvek: – Műfaji sokszínűség (a találkozón jelenjen meg műfajként a mesejáték, a vígjáték, a tragédia, a népszínmű, a musical, a mozgásszínház),

42

K Ö Z E L K É P – Életkori sokszínűség (gyermek, diák-, felnőtt és nyugdíjas csoportok), – A csoport létszáma (a kisebb létszámú csoportok előnyben részesülnek), – A produkció időtartama (a 3040 perces produkciók előnyben részesülnek), – Technikailag egyszerűbben színre állítható produkciók (rövidebb beállás). A Találkozók kezdetben egynaposak voltak. (…)

csak akkor lehet végezni, ha állandó bázisa, színpadja van a csoportnak. Itt ez megvalósult. A Közösségi Ház ugyancsak fontos szerepet töltött be az egyesület addig hiányzó közösségi, klubélete megteremtése szempontjából. Ebben az időszakban igazi pezsgés a volt szervezetben. Aktív művészeti munkával, sok fellépéssel. A felnőtt színpad például külföldi, csallóközi turnéra utazhatott. Itt kell megemlítenem, hogy a Közösségi Házban újabb gyermekszínjátszó csoport létrehozására tettünk kísérletet Török Katalin vezetésével. Sajnos a csoport nem tudott átlépni a nehézségeken, s egy éves műhelymunka után széthullt.

ÉLET A KÖZÖSSÉGI HÁZBAN 1994-ben nagy lehetőséget kapott a kulturális egyesület. A magyaróvári városrészben, a Fő utcán található volt Úttörőházban kapott elhelyezést. Igaz, erről szerződés nem született, de minden bizonnyal addigi tevékenysége is hozzájárult ahhoz, hogy „otthonra” leljen. Én magam rendkívüli jelentőségűnek tartottam az ügyet, s ezt azzal is próbáltam erősíteni, hogy az épületet gyorsan elneveztem „Közösségi Háznak”. , s arra törekedtem, hogy az egyesület csoportjain túl más közösségek is itt leljenek otthonra.

Az egyesület több-kevesebb sikerrel klubszerű rendezvényeket próbált meghonosítani: zenei klub, filmklub, táncház, játszóház, bridzsklub. Ezt a pezsgést törte ketté a Közösségi Ház tulajdonosa, az Önkormányzat döntése, mely szerint értékesíti az épületet. (…) Tiltakozásommal addig mentem el, ameddig saját belátásom szerint elmehettem. Végül tiszta lelkiismerettel fel kellett adnom a küzdelmet. (…) Az egyesületben is magamra maradtam, senkinek sem volt fon-

Mindenki örült a lehetőségnek, hiszen komoly művészeti munkát például a színjátszásban 43

K Ö Z E L K É P tos a Közösségi Ház. 1996 végére elhagytuk a Közösségi Házat. A „saját otthon” elvesztésével gyakorlatilag az egyesület elveszette a csoportjait is. A belső ellentétek olyan mértékűvé váltak, hogy az egyetlen kohéziós tényező, a Közösségi Ház elvesztésével a csoportok sorra az önálló lét mellett döntöttek.

ekkor már egyre több idejét a szervezetnek szentelte. 2009. január 1-től az elnöki tisztséget főállásban töltöm be. Az idő igazolta, hogy az egyesület bevételeiből meg tudok teremteni saját magamnak is egy szerény egzisztenciát. 1993 óta az egyesület polgári szolgálatos munkatársat alkalmazott. Ez, valamint a megnövekedett feladatok szükségessé tették egy egyesületi iroda bérlését. A tulajdonomat képező Mosonmagyaróvár, Pacsirta u. 14. szám alatti lakást használtuk erre a célra. A lakást fokozatosan laktuk be, kezdetben a földszintet, 2000től a tetőtéri részt is használtuk. A bérelt lakást fokozatosan felszereltük a kor színvonalának megfelelő infrastruktúrával, melyet 2006-tól három szervezet (Mosonmagyaróvári Kulturális Egyesület, Mosonmagyaróvári Civil Szövetség, Moson Megye Polgáraiért Alapítvány) használt. (…)

A Mosonmagyaróvári Kulturális Egyesületet is elérte „végzete”, a hatékony irányítás és vezetés, valamint a művészi munka megkövetelte önállóság ellentéte. A tagság hangadó része autokrata vezetéssel, a belső demokratizmus hiányával vádolt. Nem vették észre, s én sem tudtam a kihívásra megfelelő megoldást, választ találni, hogy kinőttük addigi kereteinket. 1993-tól önálló irodát működtettünk, főállású munkatársat foglalkoztattunk, a sikeres pályázatok eredményeképpen egyre fontosabbá vált a menedzselés, a gyors döntéshozatal. A vitát végül úgy sikerült feloldani, hogy Kiss Veronika elnök lemondott, s a megmaradt tagság elnöknek engem, titkárnak Nagy Miklós Kálmánt választotta. Az új titkár nem váltotta be a reményeket. Az egyesület vezetése, menedzselése hamar átcsúszott az elnök kezébe, aki

A Moson Megye Nemzetközi Színjátszó Találkozók ebben az időszakban továbbra is egynaposak voltak, a célokat változatlanuk fenntartotta a szervezet, fokozatosan erősödött a rendezvény ismertsége.

44

K Ö Z E L K É P 1995-től hirdetünk vers- és prózamondó versenyt általános iskolás felső tagozatos tanulók részére. Szándékunk találkozott az iskolák elképzeléseivel, hiszen a mai napig december elején megrendezzük a versenyt a Fehér Ló Közösségi Házban. A versmondás kategóriában nevezők két magyar költő versével jelentkezhetnek. A második verset a zsűri szükség esetén hallgatja meg.

Tudomásul kellett vennem, hogy egy egyesület is felfogható élő, organikus szervezetnek, amelynek megvan a maga fejlődéstörténete, ciklikussága, „jó és rossz napjai”. Ritka kincs a harmonikus működés, melyért meg kell küzdeni. Végül úgy döntöttem, nem hagyom veszni az elért eredményeket, ha kell, újjászervezem az egyesületet. Világos volt előttem, hogy a hagyományos kultúrán túl új szakmai területeket kell bekapcsolni az egyesület életébe, s a szervezet szakmaiságát is erősíteni kell. Ugyanakkor azt is fontosnak tartottam, hogy megőrizzük azokat az értékeket, melyeket a kultúra területén elértünk.

A prózamondás kategóriában a nevezők magyar szerző prózájával vagy annak részletével jelentkezhetnek, mely nem haladja meg a négy percet. (…) A versenyre 40-50 versmondó szokott jelentkezni. A verseny háromfős szakmai zsűri előtt történik. Díjazás: a kategóriánkénti három legjobb versenyző emléklap és könyvjutalomban részesül.

Tudomásul kellett vennem, hogy a csoportjaink eltávoztak. A jövőben a szervezet rendezvény- és programszervező képességét kellett erősíteni, s így segíteni az önállósuló közösségeinket. Emellett a felszabaduló energiákat új szakterületeken kellett lekötni.

KÖZHASZNÚ TEVÉKENYSÉGE 1997. év elejére válaszút elé érkezett a kulturális egyesület. Az a veszély fenyegette, ha nem tud megfelelni az új helyzetből adódó kihívásoknak, akkor a megszűnés, vagy a lassú halált jelentő vegetálás sorsára jut. Önvizsgálatot tartva számba vettem az elkövetett hibákat.

1997. nyarára a foglalkoztatásban való szerepvállalásban véltem felfedezni azt a területet, mely a szervezet hosszú távú fenntarthatóságát biztosíthatja. Az Országos Foglalkoztatási Közalapítványhoz benyújtott 45

K Ö Z E L K É P §. C. pontjában felsorolt célszerinti tevékenységei: – Kulturális tevékenység, – Gyermek és ifjúságvédelem, – Emberi és állampolgári jogok védelme, – Munkaerőpiacon hátrányos helyzetű rétegek képzésének, foglalkoztatásának elősegítése és a kapcsolódó szolgáltatások.

támogatási kérelmünket siker koronázta, s 1998. január 1-től megkezdhettük az egyesület eddigi legnagyobb projektjét, a 21 hónapos ún. tranzitfoglalkoztatási programot. Öt fő fiatal, pályakezdő munkanélküli átmeneti foglalkoztatását és képzését szerveztük meg. Ők az egyesületben és azon kívül humánszolgáltató munkát végeztek. (…)

Az 1998. évi közgyűlés másik jelentős döntése a tagrevízió elrendelése volt. Ennek eredményeképpen megváltunk sok olyan tagtárstól, akik nem tudták, nem akarták gyakorolni a tagsági viszonyból adódó jogaikat, kötelességeiket. (…)

1998-ban a szervezeti életben is jelentős változások történtek. Az egyesület a közgyűlésen jelentősen átalakította alapszabályát. Céljai közé felvette azokat az új szakmai területeket, melyekben a jövőjét látta biztosítva. (…)

A Pacsirta utca 14. szám alatti épületben az egyesület kialakította azt az irodai bázist, mely minden program, rendezvényszervezés alapja lehet. Itt a teljes kommunikációs és irodai infrastruktúra biztosított. Az irodában mintegy hat fő munkafeltételei biztosítottak egyidejűleg, s van egy képzési célt szolgáló oktatási terem is.

Közgyűlési döntés alapján kérelmeztük a közhasznú szervezeti besorolást. A megyei bíróság kérelmünknek helyt adott, s 1998. január 1-től engedélyezte a közhasznú szervezet besorolás használatát. Bár az új minősítés adminisztratív többletterhet jelent az egyesületnek, hosszú távon mégis megéri a „befektetés”, mert az igazán jelentős szervezetek csak a közhasznú minősítéssel tudnak boldogulni. (…)

Az egyesület életében egyre inkább hangsúlyozottabbá vált a civil társadalom fejlesztése, az érdekvédelem, valamint az információszolgáltatás. Lassan olyan bázist kívánunk a Pacsirta u. 14. szám alatti irodánk-

Az egyesületnek a közhasznú szervezetekről szóló törvény 26. 46

K Ö Z E L K É P ban kiépíteni, mely szoláltatásokat tud biztosítani más civil szervezetnek, közösségnek. (…) A civil társadalom fejlesztési program szerves része a képzési program, melyen a nonprofit szféra képviselően túl önkormányzati intézmények képviselői is részt vesznek. Az egyesület által biztosított trénerek az elmélet és a gyakorlat ötvözésével jól hasznosítható ismeretekkel vértezik fel a hallgatókat (például pályázatírási technikák, adományszervezés).

a szándékunkban biztosan támaszkodhattunk a Nemzeti Kulturális Alapra, Mosonmagyaróvár Önkormányzatára és egyéb támogatóinkra. Hiszen változatlanul fenn akartuk tartani azt a célunkat, hogy csoportokat minimálisan terheljük meg anyagilag. Így továbbra sem volt nevezési díj, s a mosonmagyaróvári tartózkodás költségeit (szállás, étkezés) is vállaltuk. Továbbá alkalmazkodtunk az országos szakmai szervezet, a Magyar Szín-Játékos Szövetség ajánlásához, mely szerint az a színjátszó fesztivál használhatja a nemzetközi nevet, amelyen a résztvevők legalább egyharmada nem magyar nyelven játszó külföldi. Ezt a feltételt biztosan nem tudtuk teljesíteni, így a találkozó neve Moson Megye Színjátszó Találkozó lett.

A másik vállalt hangsúly az információszolgáltatás. Ennek eredménye a „Mosonmagyaróvári Civil Tükör” hírlevél, mely 1997 júliusába indult útjára. A Moson Megye Nemzetközi Színjátszó Találkozó ennek az időszaknak az elején továbbra is egynapos volt, a célokat változatlanuk fenntartotta. Fokozatosan erősödött a rendezvény ismertsége. 1999-ben a IX. Moson Megye Nemzetközi Színjátszó Találkozón 12 csoport, 195 fő résztvevő vett részt.

2003-ban, a XIII. Moson Megye Színjátszó Találkozón 18 csoport, 250 színjátszóját láttuk vendégül. Nagy Sándor elnök

Az ezredfordulóra olyan nagy lett az érdeklődés, hogy sok jelentkező csoportot, értékes produkciót el kellett utasítani. Rengeteg kritikát kaptunk emiatt. Ezért úgy döntöttünk, hogy megteremtjük egy kétnapos találkozó feltételeit. Ebben 47

A cikk második részét a Játékos legközelebbi, májusi számában közöljük. Teljes terjedelmében a http://movar-kultegy.hu honlapon olvasható.

MAGYAR MŰVEK SZEMLÉJE URAY GYÖRGY EMLÉKÉRE 2013. május 31 – június 1, Budapest, Bakelit Multi Art Center A Szemlén részt vehet – határainkon belülről és túlról – bármely felnőtt-, vagy diák öntevékeny (alkalmi vagy állandó) színjátszó együttes olyan prózai, verses vagy mozgásra épülő előadása, amely magyar szerző műve, vagy annak feldolgozása alapján készült (magyar műnek tekintjük az együttes valamely tagja, rendezője által írott vagy összeállított – esetleg külföldi szerző művét adaptáló – szövegkönyvet is). Műfaji és játékidőbeli megkötést nem teszünk. A Magyar Művek Szemléjének két napján mindösszesen 12-13 óra játékidő áll a részt venni kívánók rendelkezésére. Túljelentkezés esetén a fesztiválra való meghívásról az MSZ–JSZ elnöksége dönt. Előnyben részesülnek a MSZ–JSZ tag-együttesei, illetve azok a produkciók, amelyek korábban nem vettek részt országos fesztiválon. A Magyar Művek Szemléje egyben a Magyar Szín-Játékos Szövetség minősítő fesztiválja. A Bakelitben három, jól felszerelt színházi tér található: a Hangár mely kb. 20 x 20 x 6 méteres üres tér, a Stúdió, mely 15 x 15 x 5 méteres üres tér és a Szobaszínház. Megtekinthető: http://www.bakelitstudio.hu/magunkrol.html Jelentkezni a Jelentkezési lap kitöltésével lehet, amely letölthető a www.szin-jatekos.hu honlapról. További részletek ugyanott. Jelentkezési határidő: 2013. május 1.

48