Jeff Abbott
Pánik
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2008
A fordítás alapjául szolgáló mő: Jeff Abbott: Panic
Fordította Binder Natália © 2005 by Jeff Abbott Hungarian translation © Binder Natália, 2008 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008
PÉNTEK MÁRCIUS 11.
1. fejezet Evan Casher a telefon csöngésére ébredt, és mindjárt tudta, hogy valami nagyon nem stimmel. Egyik ismerıse sem hívta volna ilyen korán. Kinyitotta a szemét. Átnyúlt az ágy másik felére, de hiába – Carrie már elment, hőlt helye volt. A párnán összehajtott cédula. Érte nyúlt, de a telefon csak visongott tovább, így hát felvette. – Halló! Az anyja szólt bele: – Evan. Haza kell jönnöd. Most azonnal. Halkan, suttogva beszélt. Az éjjeli lámpa után tapogatózott. – Mi a baj? – Nem telefontéma. Majd elmondom, ha már itt leszel. – Anya, ne csináld, két és fél óra autóval. Bökd már ki, mi van. – Evan, légy szíves. Csak gyere haza. – Apa jól van? Az apja számítógépes szakember volt. Három nappal azelıtt utazott el Austinból Ausztráliába valami munka miatt. Adatbázisokat készített játszi könnyedséggel mamutcégeknek és állami kormányzatoknak. Ausztrália. Hosszú-hosszú repülıutak. Evan lelki szemei elıtt hirtelen megjelent egy repülı, amelynek darabjai szanaszét szóródva hevernek egy elhagyatott, sivatagos ausztrál vidéken, vagy mélyen a sydneyi öbölben. Hasadó fém, felcsapó füst. – Mi történt? – Csak szükségem lenne rád itthon. Jössz? Nyugodt, de határozottan csengı hang. – Anya, kérlek. Addig nem megyek, amíg nem mondod meg, hogy mirıl van szó. – Mondtam, hogy nem telefontéma. Anyja ezután elhallgatott, egy szót sem szólt. A szokatlan elzárkózás kínos feszültsége tíz hosszú másodpercig tartott, míg végre újra megtörte a csendet. – Sok munkád volt ma, drágám? – Csak némi vágásmunka a Blöffön. – Magaddal hozhatnád a számítógépedet. Itt is dolgozhatsz, de ide kell jönnöd. Méghozzá most. – Mi ez a nagy titkolózás? – Evan. Hallotta, ahogy anyja nagy levegıt vesz. – Kérlek! A tapintható, már-már ijesztı könyörgés olyan szín volt anyja hangjában, amit addig még sohasem hallott benne, és idegenül csengett a fülében. – Hát jól van. Úgy egy óra múlva el tudok indulni. – Hamarabb. Amilyen gyorsan csak lehet. – Rendben, akkor legyen tizenöt perc. – Siess, Evan! Csak kapd össze, ami kell, és gyere olyan hamar, ahogy csak tudsz. – Jó.
Ébredezı pánikkal küzdött. – Köszönöm, hogy nem kérdezel most semmit – mondta az anyja. – Szeretlek! Nemsokára találkozunk, és akkor mindent megmagyarázok. – Én is szeretlek, anya. Helyére tette a kagylót. Kissé össze volt zavarodva, meglehetısen szokatlanul kezdıdött a nap. Nyilván nem ez lett volna a legjobb pillanat elmondani az anyjának, hogy szerelmes. Komolyan és ırülten, akárcsak Rómeó. Szétnyitotta a levélkét. Mindössze ennyi állt benne: Köszönöm a csodás estét. Majd hívlak. Kora reggeli rohangásznivalóim akadtak. C. Zuhanyozni ment, és közben azon tőnıdött, hogy elszúrta-e az estét. Szeretlek! – mondta Carrie-nek, ahogy kimerülten hevertek az ágyban. Különösebb elızetes megfontolás vagy szándék nélkül bukott ki belıle, mert ha mérlegelte volna a következményeket, hát befogta volna a száját. Soha nem mondta még ki elsıként az „sz” betős szót. Ezelıtt még csak egy nınek mondta, hogy szereti, a legutóbbi barátnıjének, és akkor is inkább a lány megnyugtatására, és mert úgy gondolta, hogy akár még igaz is lehet. De az elızı este valahogy más volt. Semmi „lehet” vagy „talán”, biztosan tudta. Carrie mellette feküdt. Finom lehelete csiklandozta a nyakát, körmével a szemöldöke ívét követte, és olyan megejtıen szép volt. Akkor ejtette ki a szót, úgy, hogy igazabbnak érezte, mint bármit azelıtt. Ahogy kimondta, Carrie szeme fájdalmasan megvillant. Erre mindjárt azt gondolta: Várnom kellett volna. Úgysem hiszi el, mert az ágyban vagyunk. De a lány megcsókolta, és azt mondta: – Ne szeress! – Miért ne? – Zőrös vagyok. Semmi más, csak egy adag nagy zőr. De eközben olyan szorosan ölelte, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban eltőnhet mellıle. – Szeretem a zőrt – mondta, és megcsókolta. – Miért? Miért szeretnél? – Mi van itt, amit ne lenne muszáj szeretni? – Homlokon csókolta. – Briliáns elme vagy. – Megcsókolta a két szeme között. – Mindenben meglátod a szépet. – Szájon csókolta és elvigyorodott. – Mindig tudod, hogy mikor mit kell mondani… ellentétben velem. A lány visszacsókolta, és újra szeretkeztek. Utána azt mondta: – Még csak három hónapja vagyunk együtt. Nem is ismerhetsz igazán. – Sosem foglak. Soha nem ismerhetünk valaki mást annyira, mint amennyire szeretjük elhitetni magunkkal. A lány mosolyogott, egészen hozzásimult, arcát a mellkasára szorította, ajka a fiú dobogó szíve fölött volt. – Én is szeretlek. – Nézz rám, úgy mondd. – A szívednek mondom. Egy könnycsepp hullott az álláról a fiú mellkasára. – Mi baj? – Semmi. Semmi, csak olyan boldog vagyok. – Carrie megcsókolta. – Aludjunk, kicsikém.
Szót fogadott, és most, a nappali fényben a lány már nem volt vele, ahogy a suttogó szavak és ígéretek sem. Talán így a legjobb. Ideges volt. A legkevésbé az hiányzott, hogy egy rejtélyes családi drámát fejtegessen neki. Próbálta Carrie-t mobilon elérni. Üzenetet hagyott: – Bébi! Családi szükséghelyzet van, Austinba kell mennem. Hívj vissza, ha meghallgattad. – Aztán azt gondolta, hogy nem kéne újra mondania, csak megijeszti vele, de végül mégis kimondta: – Szeretlek! Nemsokára beszélünk. Az apját is próbálta hívni. Ki volt kapcsolva. Még üzenetet sem tudott hagyni. Talán Ausztráliában nem elérhetı. A repülıgép-szerencsétlenség gondolatát kitörölte az agyából. Beindította a szokásos reggeli verklit, bekapcsolta a számítógépét, megnézte, mi mindent kell csinálnia. Átolvasta a híreket: nem talált jelentést ausztrál légi balesetrıl. Talán kisebbfajta a csapás. Rák. Válás. A gondolattól kiszáradt a torka. Megnyitotta az e-mail fiókját, és üzenetet küldött az apjának: Hívj, rögt. ah. tudsz! Letöltötte a leveleit. A bejövök között volt egy megkeresés, hogy tartson beszédet egy filmes konferencián Atlantában, e-mailek két, szintén dokumentumfilmes barátjától, az anyjától egy üzenet, amit elızı éjjel adott fel, benne egy csomag zenei fájl és néhány új digitális fotó. A zenéket áttöltötte a lejátszójára: majd meghallgatja a kocsiban. Anyja nagy volt alig ismert zenekarokból és számokból, korábbi filmjeihez is ajánlott neki három telitalálat dalt. Ellenırizte, hogy megvan-e az összes felvétel, amit vágnia kell a már majdnem kész, profi pókerjátékosok körversenyérıl szóló dokumentumfilmjéhez. Megnézte, hogy biztosan nála van-e a houstoni egyetemen tartandó beszéd vázlata. Becsúsztatta a laptopját, a lejátszóját és a digitális kameráját a hátizsákjába. Bepakolt néhány holmit a hétvégére: az anyja által utált kinyúlt pólóit, elnyőtt, khakiszínő nadrágjait meg egy pár már legalább egy éve kidobásra érett teniszcipıt. Az órája hét óra tizenötöt mutatott. Az út kocsival nem egészen három óra Houstonból Austinba. Evan bezárta maga mögött az ajtót, és a kocsijához indult. Nem ilyennek tervezte a napot. Átverekedte magát a reggeli dugón, miközben azt a zenét hallgatta, amit az anyja küldött. Valami elektronikus hangzású, spanyolos beütéső számot keresett a pókeresekrıl szóló film elsı jeleneteihez, de eddig még nem találta meg az igazit. Ez azonban tökéletesnek tőnt, drámai volt és energikus. Vezetés közben dobolta a ritmust, várva, hogy megcsörrenjen a mobil, és hívja Carrie vagy az apja, vagy hogy szóljon az anyja, hogy hirtelen mégis minden jóra fordult. Azonban a telefon meg sem nyikkant Austinig.
2. fejezet A bejárati ajtó zárva volt. Az anyja a garázsban rendezte be fotólaborját, és Evan most úgy gondolta, hogy nyilván oda vonult vissza, a fotók világába és a magányos alkotás kényelmébe. Saját kulcsával nyitotta ki az ajtót, és belépett. – Anya! – kiáltott. Nem jött válasz. Keresztülvágott a házon a konyháig. Útközben egy pékségben, amit az anyja imádott és Houston felıl pont útba esett, vett ajándékba néhány
szelettel a kedvenc barackos sütijébıl. Le akarta rakni a konyhában, mielıtt átmegy hozzá a laborba. Amint belépett, meglátta az anyja holttestét a konyhakövön. Megtorpant. Kinyitotta a száját, de nem kiáltott. A világ elhomályosult körülötte. A torka összeszorult. Hallotta, ahogy a vér dörömböl a halántékán. A sütemény kifordult a kezébıl. A hátizsákja leesett a válláról. Csak két lépés. Odabotorkált az anyja testéhez. Az asszony torkán véraláfutások éktelenkedtek. Félig nyitott szájában látni lehetett duzzadt nyelvét. A konyhát betöltötte a halál félreismerhetetlen szaga. Fémdrót csillogott a nyaka körül. Egy üres konyhaszék mellett feküdt, azon ülhetett, mielıtt meghalt. Evan torkából nyögés tört fel, az anyja mellé roskadt. Félresimította az arcába esı ezüstös tincset. Tágra nyílt tekintete üvegesen meredt a semmibe. – Jézusom, anya! – Megérintette mozdulatlan ajkát. Még meleg volt a bıre. – Anya! Anya! – A hangjában fájdalom és iszonyat keveredett. Megdermedt. Ereibıl kifutott a vér. A rendırség. Hívnia kell a rendırséget. Élettelen teste mellıl a konyhapulthoz támolygott, ahol még ott voltak a reggeli nyomai: rúzsfoltos kávéscsésze, üres tányér, rajta lecsöpögött szilvalekvár, süteménymorzsák. Evan reszketı kézzel nyúlt a telefon után. Ekkor hatalmas ütés érte a tarkóját. Térdre esett, elharapta a nyelvét, a vér fémes íze elárasztotta a száját. Kezdett elsötétedni körülötte a világ. Pisztolyt szorítottak a tarkójához, hajszálai között tisztán érezte a bırén a finom mívő csı hővösét. A nyakára mőanyag kötelet hurkoltak, és hirtelen rántással megszorították. Megpróbálta kitépni magát, de a fegyver nekifeszült. – Ne ugrálj – szólt egy hang. – Vagy neked annyi. Fiatal férfi volt. Furcsán, gonoszkodva nyújtotta a hangzókat. Aaannyiii. Kezeket látott, ahogy kihúzzák hátizsákját a látóterébıl. Rablás. – Vigye! – suttogta Evan. – Vigye, és tőnjön el. Kotorászás zaját hallotta. Kivették a táskájából a számítógépet meg a kamerát. Felcsendült a laptop bekapcsolási dallama, olyan hangosan, hogy még a zihálását is elnyomta. Hosszú csend következett, amit csak a billentyőzeten kopogtató ujjak törtek meg. – Mit akar? – hallotta saját magát. Nem kapott választ. – Az anyám. Megölte az anyámat. – Hallgass. A pisztoly kényszerítette Evant, hogy elıreszegezze a tekintetét, arca majdnem hozzáért halott anyja állához. Meg akart fordulni, hogy lássa a férfi arcát, de nem tudott. A kötélhurok erısen szorította a torkát. – Megvan – szólt most egy másik hang. Az elızınél idısebb férfi hangja. Öntelt, rideg bariton. Ujjak surrogása a billentyőzeten. – Mind elment. Evan rágógumilufi pukkanását hallotta a füle mellett. – Csinálhatom végre? – Igen – szólt a másik. – Micsoda pocsékolás. Fém vágódott keményen Evan fejéhez. Pukkanó, fekete karikákat látott, elfedve elıle anyja kiürült, halott tekintetét. Evan feleszmélt. Haldoklott.
Nem jutott lélegzethez. A kötél perzselve vágott a torkába, miközben lába a levegıben kalimpált. Mőanyag szemetes zacskót húztak a fejére, amelyen keresztül opálos, alig kivehetı volt a világ. Erısen megragadta a kötelet, visszafojtott egy kiáltást, ahogy a hurok belevájt a húsába. – Ettıl most aztán sikerült levegıt venned, ugye, repdesı angyalka? – A fiatalabb hang hidegen és gúnyosan csengett. Evan rugdosni kezdett a lábával. Valamit, a konyhapultot vagy egy széket, el kellett érnie, hogy rá tudjon állni, és túlélje ezt a dolgot. Maradék erejébıl ollózott a lábával, mást nem tehetett. – Rúgj kettıt, ha nagyon fáj – szólt a fiatal hang –, kíváncsi vagyok. Hatalmas robbanás rázta meg a világot. Üvegcsörömpölés. Lövés hangja. Pillanatnyi csend. Majd a fiatalabb férfi felkiáltott, hogy „az istenit!”. A kötélen himbálózó Evan próbálta becsúsztatni az ujjait a gyilkosan fojtogató zsineg alá. Újabb fülsiketítı lövés dörrent a füle mellett, és ı a padlóra esett. Vakolattörmelék és faforgács hullott rá. Az ellıtt kötél az arcára esett. Próbált levegıt venni. Semmi. Semmi. A légvétel elfelejtett készség volt, olyan képesség, amellyel Evan már nem bírt. Aztán mégis megtelt a tüdeje bódító, édes levegıvel. Itta magába az oxigént, itta magába az életet. A torka úgy sajgott, mintha belülrıl megnyúzták volna. Újabb lövéseket hallott. Valami súlyos kint az ablak elıtt a bozótosba esett. Aztán szörnyő csend. Evan letépte a zacskót az arcáról. Hunyorogva kiköpte a vért és a keserő epét. Egy kéz érintette meg a vállát, ujjak tapogatták. – Evan? Felnézett. Egy férfi bámult le rá. Sápadt, kopasz, magas. Ötvenes lehetett, nagyjából egyidıs az apjával. – Elmentek, Evan – mondta a Kopasz. – Menjünk. – Hí-hívni kell a rendırséget. – Minden szótag tőzként perzselte a száját. – Hívni… a rendırséget. Az… anyám. Az az alak… – Velem kell jönnöd – szólt a Kopasz. – Itt nem maradhatsz. Mostantól vadásznak rád. Evan a fejét rázta. A Kopasz lenyúlt, leoldotta a szakadt kötelet Evan nyakáról, talpra állította, elterelte az anyja holttestétıl. – Anyád barátja vagyok – szólt a Kopasz. A kezében egy nagyon gonosznak látszó mordályt tartott. – Kiviszlek innen. Evan sohasem látta azelıtt. – Az anyám. A rendırség. Hívni kell a rendırséget. Volt itt egy férfi… vagyis kettı… – Elmentek. Majd hívjuk a rendırséget – mondta a Kopasz. – Csakhogy nem itt. – A hátsó ajtó felé taszigálta Evant. – Ki a fene maga? – kérdezte Evan, küzdve a pánik ellen. Egy ismeretlen férfi, büdös nagy stukkerrel nem akarja, hogy kihívja a rendırséget. A fenébe is. – Késıbb beszélünk. Itt nem maradhatunk. Szükségünk van a te… – de nem tudta befejezni, minthogy Evan bevitt egy keresetlen balhorgot a Kopasz állkapcsára, mindenféle elızetes fontolgatás nélkül, izmait még főtötte a
rettegés és a gyötrelem. A Kopasz hátralépett, és Evan kirohant a nyitva hagyott bejárati ajtón. – Evan, az istenit! Gyere vissza! – ordította a Kopasz. Evan kirontott a nyirkos tavaszi levegıre. Csak a tornacipıje törte meg az árnyas tölgyek óvta környék csendjét, ahogy végigcsattogott vele az aszfalton. Hátrapillantott. A Kopasz iramodott ki a házból. Beugrott egy az utcán parkoló szakadt kék Fordba, egyik kezében a fegyver, a másikban Evan sárga hátizsákja. Evan csinos kis elıkerteken rohant keresztül, várva a gerincébe vagy a fejébe csapódó lövedéket. Meglátott egy nyitott garázsajtót, és futtában befordult az udvarra. Kérlek, istenem, csak legyenek itthon! Felugrott a bejárati tornácra, ráfeküdt a csengıre, és dörömbölt az ajtón, azt kiáltozva, hogy hívják a rendırséget. A kék Ford elszáguldott mellette. Idıs férfi nyitott ajtót, egyik kezében fogazott élő vadászkéssel, a másikban hordozható telefonnal. Evan visszarohant az udvarra, és közben azt kiabálta a szomszédnak, hogy hívja a rendırséget. Próbálta a Ford rendszámát elcsípni. De a kocsi addigra már elhajtott.
3. fejezet – Vegyük át még egyszer a mai reggelt – mondta a gyilkossági csoport nyomozója. Durlessnek hívták. Kedves, sovány arca volt, a hosszútávfutók jellegzetes, aszalódott egészségét sugározta. – Már ha megy, fiam. A nyomozók távol tartották ugyan a konyhától Evant, de a házba visszavitték, hogy megnézze, mi hiányzik, vagy mi nincs a helyén. A szülei hálószobájában állt. Kész romhalmaz. Négy nyitott bırönd hevert a falnál. Tartalmuk szanaszét szórva a padlón. Nem illettek a képbe. Azonban anyja kedvenc képei, amelyek egyébként a falon lógtak, most a szınyegen voltak széttaposva. Csak bámult a pókhálómintájúra repedt üveg alatt a Mexikóiöböl narancsvörös naplementéjére, egy magányos, göcsörtös tölgyre a préri tágas ürességében, a londoni Trafalgar térre, a szállingózó hópelyhek szelídítette fényben. Az anyja fotói. Összetörve. Az anyja élete. Kioltva. Nem kellett volna még így lennie, de anyja hiánya máris kitöltötte a házat, a levegıt, bekúszott a fiú csontjaiba. Jelen pillanatban nem engedheted meg magadnak, hogy csak úgy összeroppanj. Segítened kell a rendıröknek, hogy elkapják ezeket a tagokat. Majd késıbb összezuhanhatsz. Le kell állnod. – Evan. Figyelt rám? – kérdezte Durless. – Igen. Mindent megteszek, amit kell. Evan megerısítette a lelkét. A fájdalomtól lesújtva ült a kocsifelhajtónál, és leírást adott a kihallgató tisztnek a Kopaszról és a kocsijáról. Még több rendır jött, és biztosították a bőntény helyszínét, gyakorlott mozdulatokkal rendırségi szalagot feszítettek a bejárati ajtó és a kocsibejáró köré, keresztezve a bezúzott konyhaablakot, ahol a Kopasz elsütötte a fegyverét. Evan a hővös betonon üldögélt, és az apját tárcsázta újra meg újra. Sikertelenül. Még a hangposta sem mőködött. Az apja egyedül dolgozott,
mint független tanácsadó, alkalmazottja nem volt. Evan senkit sem tudott, aki segíthetett volna megtalálni az apját Sydneyben. Hagyott üzenetet Carrie-nek a mobilon. A lakásán is próbálta hívni, de nem vette fel. Durless jött, elıször azokat hallgatta ki, akik a segélyhívásra kiérkeztek, a rendırjárırt és a mentısöket. Bemutatkozott Evannek, és felvette a vallomását. Aztán arra kérte, hogy menjenek vissza a házba, és az anyja hálószobájába vezette. – Hiányzik valami? – kérdezte Durless. – Nem. A megrázkódtatás okozta homályban Evan térdre esett az egyik nyitott bırönd mellett. Tele volt zsúfolva frissen vasalt férfinadrágokkal, ingekkel, új bırmokaszinokkal és sportcipıkkel. Minden az ı méretében. – Ne nyúljon semmihez – emlékeztette Durless, mire Evan visszahúzta a kezét. – Soha nem láttam ezeket a bıröndöket és ruhákat – szólt –, de úgy tőnik, nekem pakolhatott be. – Hová készült? – Tudtommal sehova. Itt várt rám. – De hát négy becsomagolt bıröndje volt. Ruhák magának, pisztoly neki. – Egy pisztolyra mutatott, amely az egyik bıröndbıl kibuggyanó ruhakupac tetejére volt dobva. – Errıl fogalmam sincs. A pisztoly úgy néz ki, mint az apám Glockja. Célba lıtt vele, ez a hobbija. – Evan megtörölte az arcát. – Együtt is voltunk lıni, csak én nem vagyok valami nagy szám. – Rájött, hogy ez már nem igazán tartozik a tárgyhoz, úgyhogy elhallgatott. – Anya… már biztos nem volt ideje a pisztolyt magához venni, amikor azok az alakok felbukkantak. – Biztos félt, ha bepakolta az apja fegyverét is. – Ezt nem tudom. – Na, vegyük újra. Reggel hét körül felhívta az édesanyja. – Igen. – Evan újra tövirıl hegyire elmondta anyja zaklatott hívását, hogyan erıltette, hogy jöjjön haza, és hogy tényleg egyenesen ide is jött Houstonból, aztán azt, ahogy azok a férfiak megtámadták. Próbált felidézni minden olyan részletet, amit az elsı vallomásából kifelejtett. – Biztos benne, hogy ketten voltak a férfiak, akik a konyhában elkapták? – Két hangot hallottam. Biztos. – De az arcukat nem látta? – Nem. – Aztán jött a másik férfi, rájuk lıtt, a plafonba durrantott, levágta a kötélrıl. Neki még az arcát is látta. – Igen. – Evan megdörzsölte a homlokát. Az elsı vallomásban, még reszketve a sokktól, annyit mondott, kopasz volt a férfi, de most már jobban össze tudta szedni. – Ötvenes. Keskeny ajak, feltőnıen szabályos fogsor. Anyajegy van a… – Evan lehunyta a szemét egy pillanatra, hogy maga elé idézze – az arca bal oldalán. Barna szem, izmos testalkat. Talán veterán. Nagyjából száznyolcvan centi. Lehet, hogy dél-amerikai. Nincs akcentusa. Fekete nadrág és sötétzöld póló volt rajta. Nem volt jegygyőrője. Fémszíjas órát hord. Az autóról nem tudok többet, csak azt, hogy egy kék Ford volt.
Durless feljegyezte az új részleteket, és átadta egy másik rendırnek. – Menjen ki a pontosított leírás a CB-n. – mondta. A rendır elment. Durless felvonta az egyik szemöldökét. – Kivételes a megfigyelıképessége stresszhelyzetben. – A képek világában jobban otthon vagyok, mint a szavakéban. Evan hallotta a városi rendırség helyszínelı csoportjának fojtott hangjait, ahogy az öldöklést rekonstruálták a konyhában. Kíváncsi lett volna rá, hogy még a házban van-e az anyja holtteste. Furcsa érzés volt a szobájában ácsorogni, látni a ruháit, a képeit, tudva, hogy ı már nincs többé. – Evan, beszéljünk most arról, hogy ki akarhatta bántani az édesanyját. – Senki. A legkedvesebb ember volt, akit csak el tud képzelni. Gyengéd és vidám. – Mondott olyasmit, hogy fél, vagy hogy valaki megfenyegette? Gondolkozzon! Ne kapkodja el a választ. – Nem. Soha. – Volt-e a családnak haragosa? Már az ötlet is nevetségesnek tőnt, de Evan nagyot sóhajtott, és végiggondolta a szülei és a saját baráti körét, ismerıseit. – Nem. Tavaly ugyan az egyik szomszéddal volt egy kis vitájuk. A kutyája egész éjjeleket átugatott, de valahogy elrendezték, és a fickó már el is költözött azóta. Megadta Durlessnek az egykori szomszéd nevét. – Egyszerően senkirıl nem tudom elképzelni, hogy ártani akart volna nekünk. Csakis fatális véletlen lehetett. – De a kopasz pasas megmentette – mondta Durless. – Maga szerint elkergette a gyilkosokat, a nevén szólította, az anyja barátjának nevezte magát, és megpróbálta rávenni, hogy menjen vele. A fatális véletlennek nem ilyen ám a természete. Evan megrázta a fejét. – Még nem tudom az apja nevét – mondta Durless. – Mitchell Eugene Casher. Anyám Donna Jane Casher. Ezt mondtam már? Az anyám nevét? – Mondta, Evan, mondta. Meséljen egy kicsit a szülei viszonyáról. – Mindig kiegyensúlyozott házasságban éltek. Durless mélyen hallgatott. Evan nem tudta elviselni a csendet. A súlyos csendet. – Az apámnak ehhez semmi köze. Semmi. – Rendben. – Apám soha nem bántaná a családját, ez biztos. – Rendben – mondta újra Durless –, de meg kellett kérdeznem, megértheti. – Igen. – Hogy jön ki az öregeivel? – Jól. Nagyon jól. Jóban vagyunk egymással. – Azt mondja, hogy nem éri el telefonon az apját? – Nem, ki van kapcsolva a mobilja. – Tudja, hogy hova akart menni Ausztráliában? Hirtelen eszébe jutott valami. – Anya ki szokta tenni a hőtıre az útitervét. – Az nagyon jó, Evan, ez komoly segítség.
– Segíteni akarok, hogy elkapják a tetteseket, akárkik voltak is. El kell kapniuk ıket. Muszáj. A hangja remegni kezdett, de fegyelmezte magát. Megdörzsölte a friss horzsolásokat a nyakán, amelyeket a kötél hagyott. – Amikor beszélt az anyjával, nem tőnt rémültnek a hangja? Mintha ezek a fickók már a házban lettek volna? – Nem. Nem tőnt kétségbeesettnek. Csak felindultnak. Mintha rossz hírt akarna elmondani, de nem telefonon keresztül. – Beszélt vele tegnap vagy tegnapelıtt? Akkor milyen kedve volt? – Teljesen jó. Említette, hogy elfogad valami megbízatást Kínában. Tudja, szabadúszó fotósként úti képeket készített. A törött keretekre mutatott, bennük az elpattant üvegek torzította képekre. – Anyám néhány munkája. Ezek voltak a legkedvesebbjei. Durless sorban végigmérte a képeket: London, tengerpart, préri. – Helyek, nem pedig emberek – mondta. – Jobban szereti a helyeket, semmint a fejeket. – Ez az anyja vicce volt a saját munkájával kapcsolatban. Könnyek szöktek tıle a szemébe. Pislogott, hátha eltüntetheti ıket. Nem akart ez elıtt az ember elıtt sírni. Körmét a tenyerébe vájta. Hallgatta a fényképezıgépek kattogását a konyhában, a helyszínelık halk duruzsolását, ahogy a szobában dolgoztak. A lehetı legrémesebb lidércnyomás válik éppen valóra: a családja felfirkantott jegyzıkönyvi adatokká és kémiai vizsgálatok tárgyává lett. – Van testvére? – Nincs, és semmilyen más rokonom sincs. – Hányra ért ide? Mondja el újra. Az órájára nézett. A számlap el volt törve, a mutatók egy perccel fél tizenegy elıtt megálltak. Biztos akkor történt, amikor a földre zuhant, amint a kötél elszakadt. Durless felé mutatta. – Jobban izgatott, hogy mi van az anyámmal, mint az, hogy hány óra van. Carrie vigasztaló ölelésére, apja megnyugtató hangjára vágyott. Helyreállna tıle a világ rendje. Durless az ajtóban álló rendırnek súgott valamit, aki aztán elment, majd tett egy kézmozdulatot a csomagok felé. – Beszéljünk ezekrıl a táskákról, amiket kettejüknek csomagolt be az anyja. – Gızöm sincs róluk. Lehet, hogy meg akarta látogatni apámat Ausztráliában. – Könyörög, hogy jöjjön haza, de arra készül, hogy elmenjen. Egy magának összepakolt bırönddel meg egy pisztollyal. – Én… én ezt sehogy sem értem. Evan megtörölte az orrát a ruhája ujjával. – Talán ez a felhajtás csak arra volt jó, hogy hazacsalja, és meglepje egy utazással. – Ok nélkül nem ijesztett volna rám. Durless az állát ütögette a tollával. – Múlt éjjel Houstonban volt, igaz? – Igen – válaszolt Evan, azon tőnıdve, hogy most az alibije iránt érdeklıdik-e. – Velem volt a barátnım, Carrie Lindström.
Durless feljegyezte a nevet, és Evan megadta az elérhetıségeit is, annak a River Oaks-i butiknak a nevét, ahol Carrie dolgozott, és a mobilszámát. – Evan. Segítsen, hogy tisztán lássak. Ketten elkapták, pisztolyt szegeztek magára, de nem lıtték meg, inkább megpróbálták felakasztani, aztán egy másik ember megmentette, de utána el akarta rabolni, azonban ı is meglépett, amint maga elfutott. Durless okító hangon beszélt, mint a tanár, aki fogós kérdés megoldására akarja rávezetni diákját. Tovább folytatta. – Segítsen összefüggést találni. – Minden igaz, amit mondtam. – Elhiszem. De miért nem lıtték le, vagy az anyját, ha már egyszer volt fegyverük? – Nem tudom. – Célpont volt, maga és az anyja is. Segítenie kell, hogy rá tudjak jönni, miért. Felbukkant egy emlék. – Amikor a földre szorítottak… egyikük bekapcsolta a laptopomat. Csinált vele valamit. Durless behívott egy másik rendırt. – Megkeresné Mr. Casher laptopját, kérem? – Mi érdekelhette ıket a gépemrıl? Evan meghallotta a saját hangjában a növekvı pánik remegését, és próbált lehiggadni. – Azt csak maga tudhatja. Mi van rajta? – Fıleg filmfelvételek. Meg vágóprogramok. – Felvételek? – Dokumentumfilmeket készítek. – Nem fiatal egy kicsit a filmszakmához? Evan vállat vont. – Belehúztam. A fıiskolát egy évvel hamarabb befejeztem, hogy hamarabb kerülhessek a filmes iskolába. – Még több kasszasikert a népnek! – Én emberi sorsokról mesélek. Egyetlen árva akcióhıs nélkül. – Láthattam valamelyik filmjét? – Az elsı filmem egy katonacsaládról szólt. Az egyik fiú odaveszett Vietnamban, az egyik unoka pedig Irakban. A legismertebb talán az Aprócska bökkenı. Egy houstoni rendır története, aki alaptalanul bőnténnyel vádolt egy ártatlan embert. Durless arca elkomorult. – Igen. Láttam az állami tévében. A rendır megölte magát. – Így volt. Akkor, amikor megindították ellene a nyomozást. Szomorú. – Az állítólag alaptalanul vádolt fickó drogkereskedı volt. Nem éppen az ártatlanok hivatása. – Egy volt drogkereskedı, aki addigra már leállt. Már nem őzte az ipart, amikor a rendır utánaeredt. Ebben nem volt semmiféle állítólagosság. Durless visszadugta a tollat a zsebébe. – Ugye, nem gondolja, hogy minden rendır rossz ember? – Dehogyis – mondta Evan. – Nézze, én nem vagyok rendırgyőlölı. Egyáltalán nem. – Nem is mondtam, hogy az lenne.
Nyomott csend telepedett a szobára. – Nagyon sajnálom, ami az édesanyjával történt, Mr. Casher – szólalt meg végül Durless –, de be kell jönnie a városba, hogy megtegye a részletes vallomását, és hogy elkészíthessük a kopasz fantomképét. Bedugta a fejét az ajtón az a rendır, akit a laptop elıkerítésére küldtek. – Nem találtunk semmiféle laptopot. Evan zavartan pislogott. – Biztos elvitték azok az alakok. Vagy az a kopasz. – A hangja kezdett élessé válni. – Én már semmit sem értek az egészbıl! – Hát én sem – mondta Durless. – Menjünk a városba, és beszéljük át. Üljön le a rajzolóval. A lehetı leghamarabb szét akarom küldeni a kopasz fantomképét. – Rendben. – Jól van, akkor egy perc, és indulunk is. El kell még intéznem egy-két gyors telefont. – Értem. Durless kikísérte Evant a házból. A városi tévések már ott voltak. Meg még több rendır. A szomszédság, fıleg otthonülı anyák, szorosan maguk mellett tartva tágra nyílt szemő gyerekeiket, kíváncsian figyelték az eseményeket. Evan hátat fordított a zőrzavaros gyülekezetnek. Újra az apja mobilját hívta. Most is sikertelenül. Carrie lakását is hiába próbálta, így bepötyögte a butikot, ahol dolgozott. – Maison Rouge, Jessica vagyok. Miben segíthetek? – Könnyed vidámság csengett a lány hangjában. – Bent van Carrie Lindström? Tudom, hogy kettı elıtt nem dolgozik, de hátha… – Nagyon sajnálom – felelte a nıi hang de Carrie ma reggel betelefonált és felmondott.
4. fejezet Evan még soha nem érezte magát ennyire magányosnak. Teljesen eluralkodott rajta a remegés, de azért megpróbálta visszanyerni a nyugalmát. Meg kellett találnia Carrie-t és az apját. Üzeneteket hagyott Carrie-nek, abban reménykedve, hogy hamar visszahívja. A gyomra görcsben állt a megdöbbentı hírtıl, hogy otthagyta az állását. Hagy neked egy cetlit, és felmond. Lehet, hogy a részérıl csak ennyi volt. Evan nem akarta elfogadni, hogy ez az egyik lehetıség, úgyhogy most az apja megtalálására koncentrált. A szokott útvonalterv, apja sőrő, szabályos kézírásával lejegyezve, nem volt a rendes helyén a hőtın. A telefon alatt találta meg összehajtva. A sydneyi Blaisdell Hotel telefonszáma állt rajta. – Mitchell Casher szobáját legyen szíves! – mondta a recepciósnak. Az éjszakai portás, hajnali négy körül lehetett Sydneyben, udvarias, ám távolságtartó volt. – Sajnálom uram, ez a név nem szerepel a bejelentett vendégeink listáján. – Kérem, ellenırizze újra. C-A-S-H-E-R. Talán hibásan írták le. Nézze meg úgy is, kérem, hogy a Mitchell a vezetéknév. Csend. – Rendkívül sajnálom, uram, nincs Mitchell Casher nevő vendégünk.
– Köszönöm – letette, és Durlessre nézett. – Nincs ott, ahol kellene. Teljesen érthetetlen. Durless elvette az útitervet. – Majd mi megkeressük az apját. Vallomást és leírást kellene adnia, amíg még frissek az emlékképei. Frissek. Még hogy frissek. Ez nem olyasmi, amit valaha is el lehetne felejteni, gondolta. Hátradılt, és az ólomszürke felhıket bámulta a járırautó hátsó szélvédıjén át, ahogy távolodtak a házuktól. Gondolatai ide-oda cikáztak, vitustáncot járva az ésszerőség és az érzelmek között. Azon tőnıdött, hol töltse az éjszakát. Szállodában. Fel kellett hívnia szülei barátait, bár mindketten, sikerességük ellenére, igyekeztek szők baráti kört fenntartani. A temetés körüli elintéznivalók is vártak még rá. Szerette volna tudni, mennyi idı alatt végzik el a boncolást. Szerette volna tudni, melyik templom lenne a legjobb a temetési szertartáshoz. Szerette volna tudni, hogy mit érzett az anyja. Már ha érzett valamit. Hogy szenvedett-e. Hogy félt-e. Ez a gondolat volt a leggyötrelmesebb. Talán a gyilkosok hátulról támadták meg, akárcsak ıt. Nagyon remélte, hogy nem volt ideje ráeszmélni, mi történik vele, hogy a rettegés mindent megsemmisítı sötétsége nem ragadta magával. Behunyta a szemét. Próbálta józanságra kényszeríteni magát, hogy le tudja gyızni a megrázkódtatást és a fájdalmat, mert úgy érezte, máskülönben összeomlik. Ki kellett eszelnie valamiféle tervet, hogy tudjon cselekedni. Elsı feladat, megtalálni az apját. A helyi ügyfeleit felkeresni, megtudni, van-e elképzelésük róla, hogy kiknek dolgozhat Ausztráliában. Második feladat, megtalálni Carrie-t. Harmadik feladat… újra behunyta a szemét. Próbált valami értelmes magyarázatot találni a szörnyőségre, hogy valaki az anyja halálát akarta. A számítógépemben kutakodtak. Mi van, ha ez a dolog nem is anyámról szól? Mi van, ha rólam? A gondolat egyfelıl megnyugtatta, másfelıl viszont szörnyen felbıszítette, és egyszerre össze is törte a szívét. A rendırautó, amit az a járır vezetett, aki a segélyhívásra kiérkezett, az elsı ülésén Durlesszel, elhagyta Casherék csendes kertvárosi környékét, és ráfordult a Shoal Creek Boulevard-ra, az Austin központjában és északi részén kígyózó hosszú fıútra. – Megrendezett színjáték volt – mormolta Evan, félig-meddig magának. – Micsoda? – kérdezte Durless. – Megrendezték. Úgy értem, hogy a gyilkosok elıbb megölik anyámat, aztán engem felakasztanak, azt a látszatot keltve, mintha öngyilkos lettem volna. Maguk meg majd azt hiszik, hogy elıbb végeztem vele, aztán magammal. – Soha nem szoktunk a látszatnak hinni. – Ám ez lenne az elsı és legkézenfekvıbb megoldása a dolognak. Evan mobilja megcsörrent a zsebében. Felvette. – Evan? – Carrie hangját hallotta. – Carrie, az istenért! Már égre-földre kerestelek. – Figyelj rám! Veszélyben vagy. Komoly veszélyben. El kell menned anyádért, és magaddal kell hoznod Houstonba, most azonnal. – Anya halott, Carrie. Meghalt. – Jaj, ne! Te hol vagy most? – A rendırökkel.
– Az jó. Maradj is velük. Édesem, annyira sajnálom. Annyira. – Milyen veszélyrıl beszélsz? – Folyamatosan kattogtak benne Carrie elsı szavai. – Hogy a nyavalyába tudhatsz te errıl? Hirtelen egy kocsi vágott ki eléjük, keményen nekik ütközött, és egy elıkert gondosan ápolt gyepére szorította az autójukat. A kék Ford farolva megállt elıttük, Durless felordított, ahogy a hirtelen fékezéstıl az üvegnek csapódott: – Rohadt életbe! Evan nem volt bekötve, így a fékezés erejétıl elıreesett az elsı ülés támlájának. A mobilt elejtette. Felemelte a fejét. Meredten bámult ki a szélvédın, de közben az eljutott a tudatáig, hogy Durless sőrőn káromkodik, a járır meg nyitja a vezetı oldali ajtót. A szélvédı túloldalán egy kopasz férfi kászálódott ki a kék Fordból. Felemelte fegyverét. Egyenesen Evant vette célba.
5. fejezet Evan a kilinccsel babrált. De nem tudott kijutni, a rendırautók hátsó ajtaját nem lehet belülrıl kinyitni. A fémkasztni foglya volt. A fiatal járır kilódította az ajtót, és a járdára ugorva lekuporodott. A kopasz a rendırautó motorházára ugrott, onnan fel a tetıre. A fegyvert egy szemvillanásnyi idı alatt megpörgette, és a tussal két precíz ütést mért a rendır halántékára. A férfi összerogyott. A Kopasz ekkor leugrott a tetırıl, és a nyitott elsı ajtón át Durlessre emelte a pisztolyát, akinek erısen vérzett az orra. – Ó az! – kiáltott fel Evan. – A pasas a házunkból! Közben hallotta, ahogy az elejtett mobilból Carrie kétségbeesetten szólongatja. – Látni akarom a kezeteket! – rendelkezett a Kopasz vérfagyasztó nyugalommal. – Ne legyetek seggfejek. Durless feltette a kezét. – Engedd ki Evant hátulról. – Durless, ı az! Durless kivetıdött az ajtaján, a Kopasz pedig a tetın átcsúszva átesett az autó túloldalára. Durless a hátára esett a főbe, majd egyetlen ügyes mozdulattal elırántotta szolgálati fegyverét, és tüzelt. Elhibázta. A Kopasz két lábbal ugrott a mellkasára. A kegyetlen ütéstıl vérvörössé vált Durless arca. A Kopasz az udvar szépen ápolt zöldjére rúgta a pisztolyt. Lehajolt, és két jól célzott ütést mért Durless állkapcsára. Mindez tíz másodperc alatt történt. Evan a hátára fordult, és megpróbálta kirúgni az ablakot. A biztonsági üveg ellenállt. – Ne erılködj – mondta a Kopasz. Evan az ülés alá bújt. A Kopasz behajolt a vezetıoldalra, átnézte a mőszerfalat, és felugratta a hátsó zár gombjait. Evan elırehajolt, és kitaszította az ajtót, csakhogy a Kopasz megelızte, addigra már kinyitotta a hátsót. Fegyvere Evan hátába fúródott. Evan megdermedt. – Velem jössz – mondta a Kopasz. – Könyörgöm, mégis mit akar tılem? – kiáltott fel Evan. – Csakis a te biztonságod érdekében történik itt minden. Gyerünk.
Evan hirtelen elég erısnek érezte magát hozzá, hogy ne tartson ezzel az emberrel. A Kopasz játszi könnyedséggel intézett el egy fiatal rendırt és Durlesst. A rendırség nyilván hallotta a támadást a rádión keresztül. Vagy Carrie, ı biztosan hívta a houstoni segélyvonalat, és beszámolt róla, mit hallott. Vagy egy kotnyeles szomszéd az ablakból leskelıdve mindent látott, és már segítséget is hívott. A rendırök bármelyik pillanatban kiérhetnek. – Nem. Sehova nem megyek. – Az istenit! – szólt a Kopasz. – Gondolod, hogy téged megöllek, amikor a rendıröket sem nyírtam ki, mikor kellett volna? – Ki maga? – Evan hangosabban beszélt, hogy Carrie is hallhassa. Ahhoz, hogy tudjon segíteni rajta a lány, valahogy tudatnia kell vele, amit csak lehet. – Mit akar tılem? – Csak átkozott együttmőködést. Ha nem jössz velem, nem látsz több napfelkeltét. Mindent elmondok majd. Ígérem. De most muszáj velem jönnöd. – Nem! Mondja el, mi ez az egész. Honnan ismeri anyámat? – Késıbb. A Kopasz Evan hajába markolt, és kirángatta a kocsi hátuljából, aztán gyakorlottan összekulcsolta ujjait Evan torkán, a kötél hagyta horzsolást szorítva. Evan szeme elıtt megint megjelentek a fekete karikák. A Kopasz a fegyver csövét alulról Evan állába fúrta. – Nincs idım rá, hogy téged babusgassalak. Evan bólintott, a csı hidegét tisztán érezte a torkán. A Kopasz leengedte a fegyvert, és a Ford felé lökte Evant. – Te vezetsz. Ha nem engedelmeskedsz, lábon lılek. Egy életre megnyomorodhatsz. Jött egy autó, és lelassított. Hatalmas Lexus volt. Utasai, egy nı és mellette ülı kamasz fia az udvarban álló rendırautót bámulták. A Kopasz felemelte azt a kezét, amelyikben nem volt pisztoly, és barátságosan intett nekik. A Lexus elhúzott. – Ez a nı pillanatokon belül kihívja a rendıröket – mondta a Kopasz. Evan reszketı kézzel a volán mögé ült. A Kopasz behuppant mellé. Pisztolyával Evan combjára célzott. Evan hátrapillantott a tükörben a magatehetetlen rendırökre. – Megsérültek. – Mázlisták, hogy egyáltalán van még bennük szusz – mondta a Kopasz. – Hadd nézzem meg, hogy jól vannak-e. Kérem. – Azt már nem. Menjünk – mondta a Kopasz, és megbökte Evant a pisztollyal. Evan legördült a járdáról, és végighajtott a Shoal Creek Boulevard-on. – Fordulj keletre a 2222-esre – mondta a Kopasz. Evan engedelmeskedett. – Mit akar tılem? – Figyelj jól. Anyád jó barátja vagyok, és ı kért meg, hogy segítsek. – Sohasem láttam még magát. – Az a legkisebb bajod, hogy engem nem ismersz, de egy szart sem tudsz a családodról sem. – Ha olyan nagyon okos, akkor mondja meg, hogy ki ölte meg az anyámat. – Egy Jargo nevő tag, vagy az ı parancsára tették. – Miért? – kiáltott fel Evan.
– Mindent meg tudok magyarázni, csak majd valami nyugodt helyen. Egy biztonságos házba megyünk. Itt fordulj jobbra. Evan délnek fordult egy másik nagy fıútvonalra, a Burnet Roadra. Biztonságos ház. Egy hely, ahol a verıemberek nem találhatnak rád. Kezdte magát úgy érezni, mintha egy gengszterfilm szereplıje lenne. A gyomra csomóban állt, a mellkasában görcsös feszítést érzett. – Látta az arcukat, felismerné ıket? – Egyiküket sem láttam. Nem tudom, hogy az egyik maga Jargo volt-e, vagy csak neki dolgoznak. –A Kopasz hátrapillantott a hátsó üvegen át. – Miért akarná ez a Jargo anyám halálát? Ki ez az ember? – A legrosszabb, akit csak el tudsz képzelni. Legalábbis a legrosszabb, akit én el tudok képzelni, és közölhetem, az én fantáziám meglehetısen beteges. – Ki maga? – A nevem Gabriel. – A Kopasz kedvesebb hangot ütött most meg. – Ha azt akartam volna, hogy meghalj, simán hátba lıttelek volna a házatokban. Én a te oldaladon állok. Én vagyok a jó fiú, és muszáj mindent úgy csinálnod, ahogy én mondom. Pontról pontra. Bízz meg bennem. Evan rábólintott, de azt gondolta, nem is ismerlek, és egyáltalán nem bízom benned. – Tudod, hogy hol van az apád? – kérdezte Gabriel. – Sydneyben. – Nem ez érdekel, inkább az, hogy valójában hol van. Evan a fejét rázta. – Miért, nincs Sydneyben? – Meglehet, hogy Jargo máris elkapta. Hol vannak a fájlok? – Fájlok? Már megint mi a fenérıl beszél? – tört ki Evan hisztérikus, zavart hangon, nagyot csapva a kormányra. – Nincs semmiféle átkozott fájl nálam! Aztán azt meg hogy érti, hogy elkapták az apámat? Mármint maga szerint elrabolták? – Higgadj már le egy kicsit, és gondolkozz. Anyádnak volt egy nagyon fontos számítógépes fájlkészlete. Az kell nekem. – Gabriel hangja ellágyult. – Nekünk, neked és nekem, hogy megállítsuk Jargót. Hogy apád épen és egészségesen kerülhessen elı. – Semmit sem tudok. – Könny marta Evan szemét. – Nem értem. – Itt az ideje, hogy elkezdj bízni bennem. Kell egy másik járgány. Az a mintaanya kihívja a rendıröket. Ez biztos. Itt fordulj be! Evan egy bevásárlóközponthoz hajtott, amely a legutóbbi gazdasági hanyatlás áldozatául eshetett. A boltok kirakatainak a fele üresen tátongott. A többiben jótékonysági használtcikk, antikvárium, mexikói ételbár és egy kis családi vállalkozású írószerbolt üzemelt. Egy bevásárlóközpont, amely már utolsókat rúgja az elkerülhetetlen környékrendezés elıtt. Viszont tele van emberekkel – gondolta Evan. Meglóghat. Segítségért kiálthat. A parkoló nem volt valami zsúfolt, de ha Gabriel hagyja, talán megállhatna közel egy bolthoz, és berohanhatna az üzletsorra. – Bizonyítsd be, hogy okos vagy. – Gabriel hideg tekintettel Evan szemébe nézett. – Nem szaladgálunk, nem ordítozunk. Ne kényszeríts rá, hogy valakit bántsak miattad. Nem szeretném, ha te lennél az. – Azt mondta, hogy maga a jó fiú. – A jóság meglehetısen relatív fogalom az én szótáramban. Maradj nyugton és fogd be, és akkor minden rendben lesz.
Evan felmérte a terepet. Két kacarászó nı szállt be egy furgonba a mexikóiból hozott zsírfoltos zacskókkal. Egy sétapálcás idıs hölgy bicegett el az írószerbolt elıtt. Két fekete szerkós huszonéves a használtruha-üzlet kirakatát bámulta. – Ne tégy próbára, Evan – mondta Gabriel. – Ezek közül a jóemberek közül senki sem akarna ma bajba kerülni, ugye? Evan rázta a fejét. – Parkolj le a gyönyörőség mellé. Evan leparkolt a Forddal egy régi, szürke Chevrolet Malibu mellett. A hátsó szélvédıjén matrica hirdette, hogy egy gyerek a helyi középiskola kitüntetett diákja. – Nem igazán úgy terveztem, hogy anyádat megölik és én a rendırök elıl mentem a tetves bırödet egy körözött kocsiban. Nyisd fel a motorháztetıt, megbikázzuk az aksit. Gabriel kiszállt a Fordból, és egy vékony kis fémrúddal babrálni kezdte a Malibu zárját. Kinyitotta az ajtót, és gyakorlottan a kormányállás alá bukott egy kis gyors gyújtásra. Nyisd ki az ajtót. Pattanj ki és rohanj. Csak blöfföl. Evan kinyitotta az ajtót, de Gabriel ott termett az autóban. Fegyverének csöve máris Evan bordái között volt. – Melyik nemet nem értetted? Mondtam, hogy ne kényszeríts. Csukd csak be az ajtót. Evan becsukta. Gabriel visszabújt a Malibu kormánya alá. Jelet kell hagynom, gondolta Evan. A volánra meredt. Az ujjai. Jól megmarkolta a kormánykereket. Aztán a mutató- és a középsı ujját rányomogatta a hamutartóra meg a rádió elılapjára. Nem tudta, mi mást tehetne még; ez volt az egyetlen olyan nyom, amelyet hátrahagyhatott. Gabriel odaintett neki a pisztollyal. Evan átült a másik autóba a kormány mögé. Az autónak bőzös romlott turmixszaga volt, a hátsó ülésen nagy kupac sárguló Southern Living magazin hányódott. Gabriel visszament a Fordhoz, és törölgetni kezdte. Evan szíve megsajdult. Nézte, ahogy Gabriel a ronggyal végigmegy a kormányon, az ajtógombokon, az ablakokon. Gyorsan és hatékonyan dolgozott. Azonban a rádió kimaradt. A slusszkulcsot benne hagyta az indítóban. Gabriel beült Evan mellé a Malibuba, és kidobta az ablakon az orrfacsaró turmixmaradékot. Evan lassan, ráérısen elhagyta a parkolót, és beleolvadt a Burnet Road forgalmának hömpölygı folyamába. Gabriel elıhalászott egy baseballsapkát a hátsó ülésrıl, és Evan fejébe nyomta. Az orrára az egyik ülésen talált nıi napszemüveget biggyesztette. – Ma este tele lesznek a hírek a képeddel. Gabriel ajka két vékony, sápadt vonalból állt; Evan észrevette, hogy az, amikor megütötte Gabrielt a házban, lassan növekvı kék foltot hagyott az állkapcsán. – Értékelném, ha nem ismerne fel senki. – Kérem, hallgasson ide. Figyeljen jól. Nem voltak anyámnál azok a fájlok, amiket maga vagy Jargo emberei akarnak. Ez egy óriási félreértés. – Evan, a te életedben semmi sem az, mint aminek látszik – mondta Gabriel gyengéden.
Az állításnak semmi értelme nem volt, mégis, egyfajta magyarázatul szolgálhatott. Az anyja, aki egy hosszú, titkos utazásra csomagol, és az a határozott kívánsága, hogy kérdezısködés nélkül, azonnal menjen haza. Az apja nincs ott, ahol lennie kéne. Carrie elmegy reggel, kilép a munkahelyérıl, felhívja, és figyelmezteti, hogy térjen vissza Houstonba. Veszélyben vagy. Komoly veszélyben. Carrie. Honnan tudta, hogy az élete kártyavárként omlott össze tegnap este óta? – Menj fel itt az autópályára. Délnek fordulj, a nyugati 71-es útra. Evan lassított, és rátért a MoPacre, az Austin nyugati oldalán futó északdéli autópálya-győrőre. Felgyorsított százra. Tizenöt perc múlva elértek a MoPac végére, ahol ráfordultak a 71-es útra, amely az Austintól nyugatra esı dimbes-dombos vidékre vezetett. – Azt mondta, hogy megérteti majd velem ezt a helyzetet. Gabriel a forgalmat figyelte. – Megígérte. – Evan százhúszig nyomta a gázpedált. Nagyon elege volt már belıle, hogy erıszakoskodnak vele, a hirtelen támadt harag tüze most szinte lángra gyújtotta. – Majd ha odaértünk. – Nem, most. Különben ripityára töröm ezt a kocsit. – Érezte, hogy meg tudná tenni. Legrosszabb esetben lehajt az útról, és Gabriel oldalát hagyja ledarálódni az utat szegélyezı drótkerítéseken, használhatatlanná téve a Malibut. Gabriel a szemöldökét ráncolta, mintha azt latolgatná, hogy benne legyene a játékban. – Hát, éppen azt is megtehetnéd. – Meg is fogom! – Anyádnál vannak bizonyos fájlok, amelyek tönkretehetnek bizonyos személyeket. Nagyon befolyásos személyeket. Anyád a fájlokért cserébe ki akart jutni az országból, és ehhez az én segítségemet kérte. – Kiket? Miféle embereket? – Jobb, ha nem tudsz pontos részleteket. – Nincsenek nálam azok a fájlok. Evan beletaposott, hogy megelızzön egy teherautót. Austinban csak úgy osztogatták a bírságcédulákat, itt meg úgy száguldozott, mint egy megszállott, mégsem törıdött vele egy rendır sem. A forgalom gyér volt, és az a néhány autó, amely mellett elsüvített, udvariasan a jobb oldali sávba húzódott. – Szerintem igenis nálad vannak – mondta Gabriel –, csak te nem is tudsz róla. Lassíts le, és vezess normálisan, ha még többre is kíváncsi vagy. Gabriel Evan veséjéhez nyomta a pisztolyt. – Mondjon el mindent az anyámról. Most rögtön. –Evan tövig nyomta a gázt. – Na gyerünk már, te kretén, vagy mindketten meghalunk! Az utolsó dolog, amit Evan látott, a kilométeróra volt. A mutató lassan százötven fölé kúszott. Gabriel ököllel ütötte meg, hatalmas erıvel vágva a fejét az ablaknak. Akkor elsötétedett minden.
6. fejezet Steven Jargo halálosan dühös volt. Győlölte a kudarcot. Ritkán esett meg vele, de tovább kísértette, mint a legtöbb embert. Semmibe vette a pánik
érzését, amely egy ballépés elkerülhetetlen velejárója volt az ı világában. A dolgok mehettek jól vagy rosszul, számára az arany középút volt egyedül elfogadható. A pánik gyengeség. A felkészületlenség és a döntésképtelenség méreg a lelkének. Legutoljára akkor félt, amikor az elsı gyilkosságot elkövette, de páni rémülete akkor úgy oszlott el, mint a köd a szélben. Most azonban rettegve rohant, a két kezén mély karcolásokkal, amelyeket akkor szerzett, amikor Casherék házának tetejérıl lecsúszott. Amíg az emeleti számítógép adatbázisát törölte, a konyhában elszabadult a pokol. A hővös kiskertbe esett, egyenesen Donna Casher rózsabokrainak közepébe. A tövisek összevissza hasították a kezét, közben látta, ahogy Dezz kiront a hátsó ajtón, hallotta a golyók süvítését, aztán mindketten visszamenekültek az egy utcával arrébb parkoló autójukhoz. A lárma rendırséget jelentett, és a gazdagabb környékekre mindig hamarabb kiérnek. Jargo elızı nap bérelt egy üres lakást álnéven, és készpénzzel fizetett. Talán nem volt biztonságos, mégsem mehettek máshova. – Legalább az egyik. Dezz nehezen vette a levegıt, miközben Jargo harminc kilométernyire, a város keleti felén levı csendes, jellegtelen környékre hajtott. – Borotvált feje volt. Olyan korú, mint te. Mexikóinak nézett ki. Csak ennyit láttam. – Dezz, hogy megnyugtassa magát afelıl, hogy a golyó nem súrolta a koponyáját, most a fejét tapogatta. Bedobott egy karamellát a szájába, és szaporán rágni kezdte. – Nem ismertem fel, viszont az utcán láttam egy kék Fordot. A rendszámtábla texasi volt, XXC valami, azt már nem láttam. – Evan kapott golyót? – Passz. A támadó feléje lıtt. Már félholt volt az akasztástól. Törölted a nı rendszerében a fájlokat? – Már felülírt mindent. Nem bízta a véletlenre. Nem hagyott nekünk semmit, amit megtalálhatnánk, ha bekukkantunk hozzá. Dezz – kicsi, de izmos férfi, akinek mindig olyan volt a tekintete, mintha lázas lenne – az ablaknak dılt. – Az a tar fejő gyökér úgy rám ijesztett, hogy azt hittem, berosálok. Kinyírom, ha még egyszer meglátom. Mi a fenéhez kezdünk most, apus? – Visszavágunk. Jargo leparkolt a lakás elıtt, még mindig hátrapillantgatva, hogy megbizonyosodjon róla, nem követték ıket. – Evan nem látott minket. – De a gépén ott voltak a fájlok – válaszolt Jargo. – Tudni tud rólunk. Sietve felmentek a lakásba. Jargo kétszer telefonált. Az elsı beszélgetést köszönés nélkül kezdte, tömören leírta a lakáshoz vezetı utat, megvárta, amíg nyugtázzák, és lerakta. Utána egy Galadriel fedınevő nıt hívott. Saját költségén számítástechnikusok egész csoportját foglalkoztatta. Tündéknek nevezte ıket a szervereken, adatbázisokon, jelszavakon végrehajtott varázslatos trükkjeik miatt. Galadriel, aki a nevet A győrők ura tündekirálynıjétıl kölcsönözte, valaha a CIA komputerszakértıje volt. Jargo a tízszeresét fizette, mint a kormány. Megadta Galadrielnek a kék Ford rendszámának ismert részét, és Dezz elmondása alapján leírta a támadót. Arra kérte, nézzen utána az adatbázisban. Galadriel csak annyit mondott, hogy késıbb visszahívja.
Jargo fertıtlenítette sebes kezét. Az ablaknál állva két nıt figyelt, akik a napsütötte utcán gyerekeiket sétáltatva üres pletykálkodásba merültek. Austint magával ragadta ez a csodaszép tavaszi nap. Inkább arra volt való, hogy csinos anyákat nézegessen, akik csinos pofijukat a napfényben fürdetik, mintsem a halálra, a fájdalomra, az élete teljes összekuszálódására. Az utcát figyelte. Egyetlen parkoló autóban sem ült senki. A gyalogosforgalom fıleg a helyi kisbolt felé irányult. Megnézte, hogy nem figyelik-e. Éppen Londont kéne hívnia. Hazugságra kényszerült, nem volt tıle boldog. Azután meg kell hoznia élete legnehezebb döntését. – Nincsenek már meg a fájlok – mondta Dezz. –Evan, már ha túlélte, nem tehet keresztbe nekünk. – Minthogy a gépén voltak, feltételezem, látta is ıket – mondta Jargo. – Neveket tudhat. Ez olyasféle rizikó, amit nem kívánok vállalni. Dezz a kanapén üldögélt, összecsukott Game Boy játékával babrált. Nem játszott vele. További három karamella dudorodott a szájában. Jargo látta Dezzen, hogy ideges és dühös a megzavart, félbemaradt gyilkosság miatt. Dezz ki fogja élni elfojtott dühét az elsı útjába akadó gyenge emberen. Melléült. – Nyugodj le. Jól tettük, hogy elfutottunk. Nem megfutamodtunk, csak rejtızünk. – Kíváncsi lennék, ki tudatta Mr. Stukkerrel, hogy ott leszünk. Dezz a karamellcsomót áttolta a másik pofazacskójába. Jargo kiment a konyhába, és töltött magának egy pohár vizet. Evan hasonlított az anyjára, emiatt még inkább meg akarta ölni. Maga elé képzelte Donna Casher egykor oly bájos arcát. Arra gondolt, hogy nem szabadott volna egyedül hagynia Dezzel, még arra a két percre sem, amíg ı a számítógépben keresett, meg arra, hogy azt mondta a halott nınek: Sajnálom. Dezznek jobban kéne fegyelmeznie magát. – A bıröndök miatt gondolom, hogy figyelmeztette a fiát, hogy olajra kell lépniük. A számítógépén lévı fájlok miatt kellett menekülniük. Rendesen befőthette, hogy hamar jöjjön. El kellett volna hoznod a laptopját. Dezz felnyitotta a Game Boyt, és nyomogatni kezdte a gombokat. Jargo hagyta, holott idegesítette a játék monoton, pittyegı hangja. Az elektronikus kábítószer, na meg egy adag cukorka a szájban megnyugtatja a fiatal fiúkat. – Bocs. Akkor lelıhettek volna. Nem számít, hiszen már nincsenek meg a fájlok. – Evan beszél a rendıröknek, és mi halálos sebet kapunk – mondta Jargo. – Nincs bizonyítéka. Még az arcunkat sem látta. Azt fogja hinni, hogy piti rablást zavart meg. A helyi rádióállomás híreket kezdett sugározni, beszámoltak két rendırrıl és egy reggeli gyilkosság szemtanújáról, arról, hogy reggel megtámadták ıket, és a tanút elhurcolták a rendıri ırizetbıl. Dezz összecsukta a Game Boyt. A bemondó azt mondta, hogy két rendır bántalmazás következtében súlyosan megsérült, majd megadta Evan Casher és a kopasz elkövetı leírását. Jargo a poháron dobolt az ujjaival. – Evan él, és a mi kis barátunk hagyta, hogy beszéljen a rendırökkel, mielıtt elvitte. Csak tudnám, miért. Dezz újabb karamellát bontott ki. Jargo kiütötte a kezébıl.
– Az én teóriám szerint Donna Casher tudta, hogy veszélyben van, és megbízott valakit a saját védelmével. Az lehetett az, aki megtámadott minket. – Mélyen Dezz szemébe nézett. – Biztos, hogy nem szúrta ki, hogy követed? – Ki van zárva. Borzasztóan vigyáztam. – Mondtam, hogy ne becsüld le ezt a nıt. – Nem is. De ha ez a fickó csak egy felbérelt izomagy, minek kapta el Evant? A feladata halott. Minek kockáztatja a bırét? Jargo a homlokát ráncolta. – Ez nagyon jó és meglehetısen fogós kérdés, Dezz. Nyilván azt hiszi, hogy van Evannek valamije, ami kell neki. Dezz pislogott. – Szóval mit mondjunk Mitchellnek, mi lett a feleségével? Vagy csak simán megölöd, és nem vacakolsz magyarázkodással? – Majd azt mondjuk, hogy túl késın érkeztünk, és már nem tudtuk megmenteni. A pisztolyos bérbácsi megölte, a fiát pedig elrabolta. Le lesz sújtva – könnyen beadhatunk neki akármit. Dezz vállat vont. – Jól van. És most? – Számba vesszük, hogy Donna kit hívhatott segítségül. Az lesz az emberrabló. Ha megvan ı, megvan Evan is, akinek megmondjuk, hogy egyenesen az apjához visszük. Két pont közt mindig az egyenes a legrövidebb. Kopogtak az ajtón. Három rövid, két hosszú. Dezz a fegyverét készenlétben tartva az ajtóhoz ment. Újra ugyanaz az ütem ismétlıdött, majd egy hang azt mondta: – Vegyenek sütit a cserkészlányoktól! Dezz ajtót nyitott. Széles mosolyra fakadt. – Szia, cserkészlány! Carrie Lindström lépett be. Az arca fáradt volt, sötét haja lófarokba fogva, farmer és laza póló volt rajta. Körbenézett a szobában. – Hol van Evan? Jargo leültette, elmondta neki, hogy mi történt, leírta a Kopaszt a rádióban hallottak és Dezz futó pillantása alapján. – Nem tudsz rájönni, ki lehet a híres megmentı? – Nem. Evan senkit nem ismer, akire illik ez a leírás, legalábbis Houstonban nem. Jargo átható tekintettel nézett a szemébe. – Carrie. Te azzal voltál megbízva, hogy megtaláld a fájlokat, ha Evannél vannak. Rajta voltak a gépén. Magam láttam. Nem teljesítetted a feladatodat. – Esküszöm… esküszöm, hogy nem voltak ott. Jargo örömmel látta a lány szemében tükrözıdı félelmet és rettegést. – Mikor nézted utoljára? – Múlt éjjel. Elmentem hozzá, filmet néztünk, bort ittunk. Megkérdeztem, hogy megnézhetem-e az e-mailjeimet. Igent mondott. Ellenıriztem, nem volt új fájl a gépén. Esküszöm. – Vele töltötted az éjszakát? – Igen. – Jót dugtatok? – kérdezte Dezz élvezkedı hangon. – Kussolj már, Dezz! – mondta Carrie. – Hogy lépett meg tıled Houstonban? – kérdezte Jargo.
– Elmentem, hogy reggelit hozzak. Haza is elugrattam, de visszafelé dugóba kerültem. Mire visszaértem hozzá, már elment. Hagyott egy üzenetet a hangpostámon, hogy vészhelyzet van, haza kellett mennie. – Én is lehallgattam az üzeneteidet ma reggel. Hallottam, mit mondott. Carrie állkapcsa megremegett. – Te lehallgattad az üzeneteimet? Nem bízol benne, hogy mindent elmondok neked. – Carrie. Semmit sem hallottam felıled ma reggel. Majdnem két órán keresztül. Ha nem túrok az üzeneteidbe, nem értesülök róla, hogy Evan úton van Austinba, és Donna talán meglép. Hála istennek, hogy megtettem, különben nem tudtuk volna meg. Az utcájukat nehéz lefedni, és már kétségtelen, hogy felbérelt egy gorillát, hogy segítsen neki a menekülésben. Ma egy egész értékes órámat elraboltad azzal, hogy nem jelentetted, merre jár Evan. – Nem hallgattam le az üzeneteimet. Sajnálom. Én… – Minthogy a talált fájlokat Evan csak ma reggel töltötte a gépére – mondta Jargo –, hiszek neked. Ezer szerencséd. – Azt mondtad, hogy Evan és az anyja biztonságát akarod – mondta Carrie. – Már nem törıdsz a céllal – mondta Dezz. – Nem volt a legjobb ötlet lefeküdni vele. – Ne legyél már ekkora bunkó. – Carrie Jargóhoz fordult. – Hol van Evan? – Elrabolták. – Megöltétek az anyját? – A hangja erıtlenül csengett. – Nem, már halott volt, mire odaértünk. Evan betoppant, ártalmatlanná tettük, a laptopját átnéztük. Megtaláltuk és töröltük a fájlokat, csakhogy megtámadott minket valaki, felteszem, Donna gyilkosa, aki valamiért visszatért a tetthelyre. Jargo a lány arcát fürkészte, hogy lássa, beveszi-e a hazugságot. Carrie összefonta a karját. – Ugyan ki rabolta volna el? – Bárki, aki tudta, hogy az anyjánál vannak a fájlok. Bizonyára a nem megfelelı emberekkel próbált alkut kötni. – Evan nem tud semmirıl – mondta a lány. – Szerintem hülyére vett téged. Ma reggel átküldte neki az anyja a fájlokat, látta is ıket, de nem szólt neked, mert tudta, hogy nem vagy az ı édes, hő kis szerelme. – Jargo legyőrte magában a nagyon is erıs késztetést, hogy beleüssön egyet úgy a porcelánbaba tökéletes pofijába, hogy mindjárt át is repüljön az ablakon. – Úgy átvert, mint szart a palánkon, és te ezt szépen hagytad, mert olyan hülye vagy, mint a tök, Carrie. A lány szóra nyitotta a száját, végül mégis becsukta. – Carrie. Adok egy esélyt. Mindent elmondtál, amit tudsz? – kérdezte Jargo. – Igen. – Felhívtad ma délelıtt? – kérdezte úgy, mint aki tudja a választ. – Nem – felelt a lány. – Most felkutatjuk vagy sem? Jargo figyelte Carrie-t. Megfontolta a választ. – Igen, mert a másik lehetıség az, hogy a CIA győjtötte be. İk bukhatnak a legnagyobbat. Minden okuk megvolt rá, hogy megöljék az anyját. – Hatásszünetet tartott. – Éppen úgy, ahogy a te szüleidet is megölték, Carrie.
Carrie arca rezzenéstelen maradt. – Vissza kell kapnunk Evant. – Nehéz ügy – mondta Dezz. – Ha a CIA-nál van, soha nem fogjuk megtalálni. – A legaggasztóbb lehetıség az, hogy az ügynökség ölette meg Donnát – mondta Jargo –, és az a finom úr, aki Evant elhurcolta, egészen más szerint cselekszik. Akkor két fronton kell küzdenünk. Carrie megint kinyitotta a száját, de megint be is csukta. – Aggódsz érte – mondta Dezz. – Csak annyira, amennyire egy elveszett kutyáért is aggódnék – felelt Carrie –, de a szomszédéért, nem a sajátomért. – Majd meglátjuk, hogy Galadrielnek sikerül-e a Kopasz vagy Evan nyomára akadnia. Nem tudom, felbukkannak-e majd valahol. – Ha a CIA megszerezte a fájlokat, forró lesz a talaj a lábunk alatt – mondta a lány. Dezz nyakon ragadta a lányt, és kegyetlenül megmarkolta a torkát, elszorítva a nyaki verıereit. Ujjait belemélyesztette a bırébe, és ide-oda tekergette, mintha csak tésztát gyúrna. – Ha elvégezted volna, amit kell, és Houstonban tartottad volna, most nem tartanánk itt. – Hagyd békén, Dezz – mondta Jargo. Dezz elengedte, és megnyalta a száját. – Ne izgulj, Carrie. Minden meg van bocsátva. Jargo mobilja megszólalt. Mielıtt felvette volna, átment a másik szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Carrie a kanapéra kuporodott. Dezz hozzáhajolt, és masszírozni kezdte a nyakát, hogy visszaállítsa a vérkeringést. – Figyellek, drágaságom. Ezt nagyon elszúrtad. A lány elütötte a kezét. – Kösz, megvagyok az éltetı masszázsaid nélkül. – Belopta magát a szívedbe, igaz? – mondta Dezz. – Nem is értem. Nem néz ki jobban nálam. Nekem jól fizetı melóm is van. Még a cukorkámból is jó szívvel adok. Az igaz, hogy Oscar-díjra soha nem jelöltek, de a fenébe is, az csak egy darabka papír. – Csak egy megbízatás volt. A lány felállt, és a konyhapulthoz ment, hogy egy pohár vizet töltsön magának. – Nagyon bírtad a papás-mamást – szólalt meg Dezz –, csakhogy a játék ideje lejárt. Ha látta a fájlokat, máris halott. Ezt mindketten tudjuk. – Nem, ha meg tudja érteni. Ha tudnék vele valahogy beszélni. – Olyanná tennéd ıt is, mint amilyen te vagy – mondta Dezz. – A leölt szülık bosszúszomjas árvái. Még képregénycímnek sem rossz. – Rá tudom venni, hogy segítsen nekünk. Menni fog. – Remélem is – szólt Dezz –, mert ha nem, kinyírom.
7. fejezet Ezzel vége is a rövid ideig tartó édes életemnek – gondolta Carrie. Magára hagyta a gameboyozó Dezzt, és átment Jargo szobájába, aki még telefonált. A
számítástechnikusi csoportjával, a tündékkel beszélt. A lokalizálásnak, a magánadatbázisok feltörésének, a sorsdöntı apróságok felfedezésének mővészetét mesteri fokon őzték, és ezzel hozzásegítették Jargót, hogy megszerezze, amit csak akar. A Ford rendszámtáblája zsákutcába vezetett, mert kiderült, hogy az autót elızı nap éjfél és hajnali hat között lopták el Dallasból. A tündéket most más tartotta izgalomban. Lázasan kutattak Casherék híváslistáiban, hitelkártya-tranzakcióiban és más hasonló dolgokban, hogy találjanak egy szálat, amely Evan megmentıjéhez vezethet. Carrie a fürdıszobába zárkózott, és miután megmosta, jól megnézte vízcseppektıl csillogó arcát a tükörben. Nem készült róla fotó, mióta Carrie Lindströmként élt, kivéve egyet a hamis útlevélbe meg a jogosítványba. Evan is egyszer elkattintott egyet, mielıtt megakadályozhatta volna, amikor együtt iszogattak az elmúlt év szokatlanul meleg szilveszterestéjén egy galvestoni tengerparti bárban. Az a lány rajta, sörrel a kezében, nemsokára halott lesz. Miután a tündék megtalálják Evant, a következı feladatuk az lesz, hogy új személyazonosságot hozzanak létre neki. Szerette a Carrie nevet – így hívták valójában is –, de minthogy már használta, Jargo másikat ad majd neki. Nyolcvankilenc napja férkızött be Evan életébe. Jargo utasítása világos és egyszerő volt. Menj el Houstonba, és kerülj egy Evan Casher nevő ember közelébe. Tudni akarom, milyen film forgatását tervezi. Ennyi az egész. Miért nem elég, ha feltöröm a gépét és átnézem a fájljait? Nem. Férkızz a bizalmába. Ha eltart egy darabig, hát eltart. Megvan rá a jó okom. Ki ı, Jargo? Csak egy feladat. Carrie hotelszobát vett ki Houston központi kerületének peremén. Jargo adott neki egy Carrie Lindström névre szóló hamis személyi igazolványt, és a lány követni kezdte Evant, hogy feltérképezze a világát. A kedvenc kávézójában közelítette meg, egy csendes kis helyen, amit Joe Jávájának hívtak. A megfigyelés elsı hetében Evan négyszer fordult meg ott. A második héten Carrie kétszer járt Joe-nál, egyszer ugyanazért, amiért Evan, hogy kávét vegyen elvitelre; a rákövetkezı napon azonban már egy órával elıtte oda ért. A kávézó túlsó felén ült, és egy vastag könyvet olvasott a film történetérıl, azért, hogy szóba tudjon elegyedni Evannel, ha úgy adódik. Evan szívesebben ült a konnektorok közelébe, hogy legyen hova bedugni a laptopját. Carrie soha nem látta kamerával, mindig csak a laptop fölött, komoly arccal, fején fülhallgatóval. A lánynak úgy tőnt, hogy épp egy filmet vág, és nehezen boldogul. Carrie követte a fiút. Unalmas életet élt; ideje legnagyobb részét munkával töltötte, moziba járt vagy otthon ült. Egy-két évvel lehetett csak idısebb nála. A haja szıkésbarna volt, kócos és kicsit lenıtt, és szokása volt, hogy ha mélyen elgondolkodott, öntudatlanul végigszántotta az ujjaival. A bal fülében apró karikafülbevalót hordott, más ékszere nem volt. Helyes fickó volt, de errıl ı maga láthatólag nem tudott. Carrie kifigyelt egyszer két nıt, akik a kávézóban bámulták a fiút, egyikük még kihívóan végig is mérte, amint elment mellette, de Evan a munkájába mélyedve, a haját túrva ebbıl semmit sem vett észre. Nem borotválkozott mindennap, hacsak nem volt muszáj, és már szinte kiöregedett a ruhatárából, amely, úgy tőnt, agyonhasznált farmerekbıl, nyomott mintás pólókból és magas szárú tornacipıbıl vagy
szandálból állt. Evan el-elnézegette a kávézó elıtt cigarettázok füstölését, és a lány ebbıl arra következtetett, hogy leszokhatott a dohányzásról. Carrie ügyelt rá, hogy ne meredjen rá folyton, inkább a könyvét bújta, nehogy túl egyértelmő legyen, hogy mit is keres ott. Jobb lenne, sokkal jobb, ha Evan tenné meg a kezdı lépést. – Hamblint olvasol? Nem túl jó áttekintés – szólította meg Evan a második kávéjáért sorban állva a pult közelében, egy márványlapos asztalkánál üldögélı lányt. Carrie ötig számolt magában, mielıtt felnézett volna. – Igaz. A Callaway-könyv jobb. Biztos volt benne, hogy egyetért vele a fiú. Két nappal korábban követte este, és látta, hogy egyedül megy a lakásához közeli mővészmoziba, a River Oak-ba. Belopózott Evan házának udvarára, a zsebszámítógépére telepített kódfejtı programmal hatástalanította a riasztót, az ajtót pedig álkulccsal kinyitotta – ez még az apjáé volt –, és átkutatta a polcait filmes témájú könyveket keresve. Kiszúrta, hogy a Callaway a legtöbbet forgatott, legbecsesebb darabja a győjteménynek. Átnézte a DVD-it is. Kereste a gyenge pontját. Pornót nem talált. Csak két üveg sör árválkodott a hőtıszekrényben, meg egy palack bontatlan bor, semmi dugi pia vagy akár kóla. A ház tiszta volt és rendes, de azért nem mániásan. Evan érdeklıdése a munkájára irányult, a lakásán érzıdött, hogy egyszerőségre törekszik. A lány nem nyúlt a fiú számítógépéhez vagy a jegyzeteihez. Eljön még annak az ideje is. Bezárta maga mögött az ajtót, visszakapcsolta a riasztót, és elment. – Hát igen, a Callaway a legjobb. Filmszakos vagy? – kérdezte Evan. A sor haladt egyet, és az elıtte álló srác elıre is lépett, de Evan lemaradt. – Nem, csak érdekel. – Én filmeket készítek – mondta Evan, igyekezve, hogy ne tőnjön felvágásnak, vagy úgy, mintha ki akarna kezdeni a lánnyal. – Tényleg? Erotikus filmeket? – kérdezte a lány ártatlanul. – Jaj, dehogy. İ következett a sorban, úgyhogy hátat fordított, és kérte a kávéját, magában azt gondolva: Hát ez nem jött be. Mégis, miután leadta rendelését, megtette azt az öt lépést, vissza a lány asztalához. – Dokumentumfilmeket csinálok. Ezért sem szeretem Hamblint. Kurtán elintéz minket. – Tényleg? – mosolyodott el udvarias érdeklıdéssel a lány. – Bizony. – Láthattam valamelyik filmedet? Evan elkezdte sorolni a címeket, és a lány szeme az Aprócska bökkenı hallatán felcsillant. – Chicagóban láttam – és bejött. – Kösz – mosolyodott el a fiú. – Igazán. Még jegyet is váltottam, nem ám csak úgy besurrantam rá egy másik elıadásról. Evan nevetett. – Hálásan köszönöm a pénztárcám nevében. – Most is dolgozol valamin?
– Igen. Blöff a címe. Három különbözı játékosról szól, akik egy profi pókerkörversenyen indulnak. – Tehát akkor most itt forgatsz Houstonban? – Nem, itt is élek. – Miért nem költöztél Hollywoodba? – Más lenne ott bármi, mint itt? – kérdezte Evan nevetve. A lány is nevetett. – Hát örülök, hogy találkoztunk. Sok sikert a filmedhez. Felállt, és a pult felé fordult, hogy friss tejeskávét rendeljen. – Ezt én állom – mondta gyorsan a fiú –, ha megengeded. Úgy értem, te meg jegyet vettél. Így igazságos. A lány mosolyogva hagyta, hogy kifizesse a kávéját, és átült vele a fiú asztalához, miközben egyre azon töprengett, hogy mi a frász érdekelheti ebben a fickóban Jargót? Még egy órát beszélgettek filmekrıl, amiket szerettek, vagy ki nem állhattak, aztán a lány megadta a mobilszámát. Evan másnap felhívta, és együtt vacsoráztak egy thai étteremben, amit imádott. Minthogy a lány csak most jött a városba, neki nem volt egy kedvenc helye sem, amit ajánlhatott volna. A fiúról azt gondolta, hogy az a fajta lehet, aki egyszerre szánja a magányosságáért, és becsüli a merészségéért, hogy olyan városba költözött, ahol senkit sem ismert. Beszélgettek baseballról, könyvekrıl, filmekrıl, de a magánéletüket kerülték. A lány elmesélte, hogy gondolkodott rajta, hogy elvégzi az angol szakot, és hogy egy részére létrehozott pénzügyi alapból él, de semmi kézzelfoghatót nem árult el magáról. A vacsorát a lány akarta kifizetni, de Evan elvette a számlát, és mosolygott. – A jegyet fizetted te. Kedvelte a fiút. A következı öt napban még kétszer randevúztak, de a lány falakba ütközött – Evan nem beszélt arról, ami Jargót érdekelte, a tervezett filmjeirıl. A két meglévı filmjét már megnézte DVD-n, még mielıtt Houstonba jött volna, hogy tökéletes csapdát tudjon állítani neki. Evan pedig csak azokról beszélt, ha kérdezte. Soha nem említette az Aprócska bökkenı Oscarjelölését, ami valóban lenyőgözte a lányt, sokkal jobban, mint maga a megtiszteltetés. A negyedik találkán látta Dezzt, ahogy figyeli ıket az étteremben. Egyedül ült a kis olasz étkezde bárpultjánál, egy pohár vörösbort kortyolgatva, újságolvasást színlelve. Jargo ellenırizte, Dezz szemével nézte. A vacsora felénél tartottak, amikor elment. – Zaklatott vagy – mondta Evan nem egészen harminc másodperccel azután, hogy Dezz elhaladt az asztaluk mellett. Mennyivel könnyebb lett volna az élet, ha ı is egy lett volna azok közül a férfiak közül, akik teljesen el vannak foglalva magukkal. Azonban Evan, hacsak nem mélyedt a munkájába, úgy tőnt, észreveszi minden aprócska rezdülését. – Nem vagyok, csak láttam itt egy férfit, aki nagyon emlékeztetett valakire a múltból. Elég kellemetlen emlékeket idéz. – Akkor se gyötörd magad vele – mondta a fiú. Tíz perc múlva a családjáról kérdezte a lányt, aki elhatározta, hogy a lehetı leginkább az igazságnál fog maradni.
– Meghaltak. – Sajnálom. – Betörés. Mindkettejüket lelıtték. Egy éve történt. A fiú elsápadt a döbbenettıl. – Jézusom, Carrie, ez iszonyú. Annyira sajnálom. – Most már tudod – válaszolta –, de inkább beszéljünk másról. – Persze – és biztonságos mederbe terelte a beszélgetést, hogy elvegye az elızı kínos téma élét. A lány valódi gyengédséget fedezett fel a fiú pillantásában, ahogyan ıt nézte. Jaj, ne, ezt ne csináld, úgy érzem tıle magam, mintha kihasználnám a halálukat, nem akartam elmondani neked, nem is tudom, miért tettem meg mégis. A lány tartott tıle, hogy Evan, a krónikások természetes kíváncsiságától hajtva, rákeres a Chicago Tribune honlapján a nevére, hogy megtalálja a gyilkosságról szóló beszámolót. Akkor más neve volt, nem találhat semmit Carrie Lindström szüleirıl, akik betörés közben lelték halálukat. Hibázott, de ha nem néz utána a fiú, nem lesz belıle gond. Hazamentek Evanhez, filmet néztek, boroztak. Tudta a lány, hogy maradnia kellene éjszakára, ez volt a megfelelı alkalom, hogy feltegye az i-re a pontot és még jobban a fiú életének részévé váljon. Nem volt állandó barátnıje – elızı évben volt valami nıje, Kathleen, aki szintén a filmszakmában dolgozott, de ejtette egy másik fickóért, és elköltözött New Yorkba. Csak egyszer említette Kathleent, amit a lány egészségesnek tartott. Evan kissé magányosnak tőnt, de nem kiéhezettnek. Jobban is kifürkészhette volna a fiú dolgait, hogy Jargo szolgálatára legyen, bármi volt is az a bizonyos alapos ok, de tétovázott. Hat hónappal ezelıtt Jargo egyszer már rendelkezett úgy, hogy feküdjön le egy férfival; egy magas rangú kolumbiai rendırtiszttel. Nıs volt, és a negyvenes évei második felét taposta. Akkor nem tette meg. Inkább csak hagyta magát felszedni egy bogotai bárban, elkísérte a férfit a titkos szerelmi fészkébe, ott sokáig csókolóztak, majd bivalyerıs altatót csempészett a férfi sörébe. Csókolózás közben dılt ki. Akkor levetkıztette – hogy majd azt higgye, hogy beteljesült a vágya az este –, és nézte álmában. Amíg aludt, Dezz betört a dolgozószobájába. Két héttel késıbb olvasta, hogy letartóztattak jó néhány olyan rendırtisztet, akik a drogkartell fizetési jegyzékén szerepeltek. Úgy rakta össze utólag, hogy Dezz pénzügyi feljegyzéseket vagy fizetési listákat lophatott akkor. Jargo pedig soha nem kérdezett rá, hogy tényleg lefeküdt-e a rendırtiszttel; nyilvánvaló lehetett számára, hogy igen, hiszen megkövetelte tıle, hogy bocsássa áruba magát. Jargónál sohasem lehetett tudni, hogy a napos vagy az árnyékos oldalt szánja az embernek. De ez az ügy. Ebben nem tud csalni. Semmi vész – mondta magának. Kedves, jóképő, és még kedveled is. Mégis, úgy tőnt, mintha könnyebben menne, ha utálná, mert akkor csak még jobban utálhatná. Megdöbbentette, amikor az ajkuk összeért, hogy milyen figyelmesen, gyengéden csókol. Amikor Evan a mellére csúsztatta a kezét, hátrafeszült, és belemarkolt a hajába. – Mi a baj? – kérdezte a fiú. – Semmi. Hátradılt a fiú, úgy mondta: – Még nem akarod.
– Túl sokat gondolkozol. – Hevesen újra szájon csókolta. Szándékában állt elfeledtetni a fiúval az aggodalmait, ahogyan szándékában állt fegyelmezni magát, hogy ne válaszoljon az érintésének, a nyelvének. Csak egy végrehajtandó feladat. A fiú csókolta, de hirtelen abbahagyta. – Mondd meg, hogy mi a baj. Istenem, bárcsak megmondhatnám, de soha, soha nem fogom. – Nincs semmi baj, hacsak azt az apróságot nem vesszük annak, hogy még nem fektettél le. Ez a hazugság megnyugtatta a fiút. Mosolyogva felemelte a kanapéról, és gyengéden az ágyára tette. Itt semmi nem volt olyan, mint a kolumbiai rendırattasénál. Az elmúlt év sötétjében úgy érezte a lány, hogy nem lesz többet ıszintén, színlelés nélkül boldog. A saját maga ellen elkövetett szörnyő árulás helyett, olyan éjszakát élt át Evannel, amely összetörte a szívét. Csak egy végrehajtandó feladat, Carrie. Másnap reggel felhívta Jargót, és tájékoztatta róla, hogy Evan szeretıje lett. – Nem kell kapkodnom – mondta közömbös hangon –, sok idıt szán rám. – Mesél a filmjeirıl? – Nem. Azt mondja, hogy ha túl sokat beszél róluk, azzal kioltja magában a tüzet, amivel alkotni tud. – Kutasd át a jegyzeteit meg a számítógépét. – Nem szokott valami sokat jegyzetelni. – Szünetet tartott a lány. – Hasznos lenne tudnom, hogy pontosan mit is keresek. – Csak tudd meg, milyen filmek forgatását tervezi. Dugj vele jó sokszor, majdcsak elmondja. İ is csak férfi. Szeret kamatyolni és a munkájáról rizsázni. A férfiak ebben az unalomig egyformák – mondta Jargo. A lány megpróbálta Jargót e két tevékenység közben maga elé gondolni, de sehogy sem akart élessé válni a kép. Visszabújt Evan mellé az ágyba, és ugyanannyi figyelmet szentelt a fiúnak, mint amennyit ı kapott. Bőntudat gyötörte, és egyszerre csak rátört az émelygés. – Miért nem mesélsz nekem a következı vállalkozásodról? – kérdezte egy délután Carrie, miután a vágóasztal mellıl az ágyba húzta Evant. – Muszáj készre vágnom a Blöfföt. Kész káosz. Még csak gondolni sem tudok következı filmre. A lány végigsimította a mellkasát, lefelé csúsztatta kezét sima, lapos hasán. Finoman megcsipdeste a bırét a köldöke alatt. – Nem olyan fontos, csak érdekelne, hogy mi minden jár a fejedben. – Finoman megérintette a fiú homlokát, közös szokásuk szerint, úgy, ahogy a gyengéd közeledést kezdték mindig. – Ne izgulj. Én majd veszek rá jegyet. – Aztán elıvette a legmelegebb mosolyt, amit csak az ajkára tudott varázsolni. Látta a fiú arcán, hogy ezúttal fel fog hagyni a megrögzött szokásával. Hátradılt. – Tehát. Egy pasi az állami tévétıl szólt, hogy csinálhatnék Jacques Cousteau életérıl egy filmet. Öt másodperc alatt enyém lehetne ez a meló a nagytévénél vagy a Discovery Channelnél. Igencsak jól fizetne, csakhogy nem vagyok benne biztos, hogy a karrieremet tekintve jó lépés-e. – Tehát akkor nincs ötlet.
A lány látta, hogy úgy döntött, megbízik benne, látta, amint beragyogja a mosoly az arcát. – Felettébb különös. Hiába kommunista állam Kína, Hongkongban elég sok a milliomos. Azt hiszem, van a sztoriban annyi, hogy megérné törni magam rajta. – Kína túl messze van. Hiányoznál. A fiú megcsókolta. – Nekem is. Velem is jöhetnél. Tudod, mit? Légy a fizetés nélküli asszisztensem. – Álmaim állása – válaszolta. – Tehát ki a szerencsés áldozat Kínában? – Azt hitte, ez állhat Jargo érdeklıdésének középpontjában. Evan belıtt valami nagykutyát Pekingben, aki történetesen éppen Jargo zsebét tömte meg. De hogy értesült errıl Jargo? – Van egy hongkongi bankár, bizonyos Jameson Wong, aki érdekes figura lehetne. Minden vagyonát elbukta szerencsétlen ügyletekkel, és ahelyett, hogy a cégét építette volna újra, inkább a kommunista kormány elleni mozgalom egyik vezéralakja lett. Üzletemberbıl lett szabadságharcos. A lány arcával a fiú mellkasához simult. Holnap kiadja a titkait, minden szavát jelenti. Kína. Ez a Jameson Wong nevő fickó. Ez volt a lényeg. – Erre is vennék jegyet. Te vagy az én okos fiúcskám. – Hacsak nem a másik témát választom – mondta a fiú –, de azt hiszem, az halott ötlet. Arcát továbbra is Evan mellkasán nyugtatva kérdezte: – Miféle másik? – Egy nagyjából huszonöt évvel ezelıtti, érdekes londoni gyilkossági ügy. – Kit öltek meg? – Egy Alexander Bast nevő pasast. Olyan hőha, de nagyon menı fickó volt, többnyire a mővészvilágban forgott, és többnyire kis színésznıcskék ágyába bújt. Hírhedt volt a partijairól. Aztán – mint Wong – mindent elveszített az egyik klubjában talált drogok miatt kipattant botrány után. Akkor valaki két golyót eresztett bele. – Azt hittem, az élı témát szereted. – Úgy is van. A halottak nem beszélnek valami ügyesen a kamerába – mondta halkan nevetve. – Az is megfordult a fejemben, hogy ötvözöm a két történetet. Két merıben más életút hasonlóságainak és különbözıségeinek vonalán elindulva rátalálhatnánk a siker és a bukás valódi természetére. – A lány hallotta a hangjában a növekvı izgalmat. – Persze ez nem lenne elég jól eladható. A lány felemelte a fejét, és egészen az arcához hajolt. – Azzal te ne törıdj, csináld meg azt a filmet, amit meg akarsz csinálni. – Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy most mit akarok csinálni. Hosszan megcsókolta a lányt, és újból szeretkeztek. A fiú elszenderedett, a lány felkelt az ágyból, és megmosta az arcát. A következı napokban nem említette Jargónak Jameson Wongot, Alexander Bastot vagy Jacques Cousteau-t. – Teljesen leköti a mostani filmjének a vágása – mondta Jargónak, amikor a következı héten beszéltek. Az autójában ült, egy gyorsétterem parkolójában, és arról a mobilról beszélt, amirıl Evan nem tudott. A vezetıülés alatt, egy rejtett zsebben tartotta. – Maradj rajta. Ha elkötelezné magát egy másik film mellett, azt azonnal tudni akarom.
– Rendben. – Újabb tízezret utaltam a számládra – mondta Jargo. – Köszönöm. – Mi a véleményed – kérdezte Jargo –, szerinted Evan benne lenne, hogy nekem dolgozzon? – Nem. Nem hinném, hogy jól menne neki ez a meló. – Bombabiztos álcája lehetne. Egy feltörıben levı dokumentumfilmes. Bárhova elmehet, bármirıl forgathat. Soha senki nem fog kételkedni az iratai vagy a szándékai felıl. – İt az igazság érdekli. Szenvedélyesen. – És mégis veled kefél. – Nem jó ötlet a beépítése. Most még nem. A lány tartott a további vitától, félt attól, ami akkor történhet, ha Jargo ráébred, hogy Evan veszélyt jelent rá. – Állj készenlétben – szólt Jargo –, mert lehet, hogy meg kell ölnöd. Carrie figyelte a gyorsétterem elıtti kocsisort, ahogy döcögve araszolt az autós kiadóablak elıtt. Lüktetett a szeme. Ezelıtt soha nem adott ilyen feladatot neki. Mielıtt bebújt volna Evan ágyába, futárként dolgozott Jargónak Berlinben, New Yorkban, Mexikóvárosban. Futárként, nem pedig gyilkosként. A csend már veszélyesen hosszúra nyúlt, még a végén gyanút fog Jargo. – Ha te mondod – szólalt meg a lány. Mást nem mondhatott. – Akkor jobban teszem, ha távol tartom magam tıle. Nem szívesen lennék a gyanúsítottak között. – Ne, ne. Maradj csak a közelében. Ha meg kell történnie, mindkettıtöknek nyoma vész majd. Te sem mutatkozhatsz többet errefelé. Mindketten meghaltok, elmentek, aztán új városi legenda születik. Nagyon valószínő, hogy Európában még jobban is tudlak majd téged használni. – Akkor hát jól van – mondta a lány. A férfi szép napot kívánt neki, majd letette. A lány üres jelentéseket adott be aztán Jargónak, mindenféle ártalmatlan kis hazugságot gyártott arról, hogy mi lesz Evan következı vállalkozása, egészen két nappal ezelıttig, amikor Jargo felhívta, és így szólt: – Tudni akarom, hogy Evan gépén vannak-e olyan fájlok, amiknek semmi keresnivalójuk ott. – Kicsit pontosíts. – Névlisták. – Rendben. Egy óra múlva, amíg Evan kocogott egyet a környéken, máris a számítógépében kutakodott. Visszahívta Jargót. – Semmi olyasmit nem találtam. Evannek alig volt más adat a gépén, mint néhány forgatókönyv és nyers filmanyag, na meg az alapprogramok. – Tizenkét óránként ellenırizd, ha van rá alkalmad. Ha megvan, töröld, és a winchestert is tedd tönkre. Aztán jelentsd. – Milyen fájlok ezek? – Azt neked nem kell tudnod. Ne jegyezd meg és ne másold ki a fájlokat. Csak töröld ki ıket, és gyızıdj meg róla, hogy a winchester menthetetlen. – Megértettem.
Tényleg úgy is volt, értette. Azok a fájlok, amelyek miatt Jargo valójában aggódhatott, nyilván visszavezettek Jameson Wonghoz vagy a másik lehetséges film témáihoz. A lánynak azonban az a biztos, rossz érzése volt, hogy ha Evan winchestere pusztulásra van ítélve, akkor Evan ítélete is a pusztulás. Carrie újra arcot mosott. Evan eltőnt, elrabolta egy férfi, aki lehetséges, hogy nagyon, nagyon gonosz, és lehet, hogy hamarosan Jargo technikus tündéi nyomot találnak, és elhozzák Evant attól az embertıl, aki magával vitte. Azok a fájlok ma reggel már Evan gépén voltak, és ı úgy ment el tıle, hogy elıtte nem ellenırizte, és ha Jargo kételkedik a szavában, megöli. Vissza kell nyernie Jargo bizalmát. Most. Múlt éjjel, amikor Evan azt mondta, hogy szereti, úgy tőnt, hogy egy másik világ másik idıszámításában élnek, ahol nincs Jargo, nincs Dezz, nincsenek fájlok, nincs se félelem, se színlelés. Azt kívánta a lány, bár ki se mondta volna. El akarta lökni, megütni vagy megrázni, hogy azt mondja neki, ne, ne, ne, semmit sem tudsz, nekem nincs veled jövım, én soha többet nem élhetek normális életet, soha, soha többet, úgyhogy ne. Meg kellett keményítenie a szívét. El kell kapnia Evant.
SZOMBAT MÁRCIUS 12
8. fejezet Evan kinyitotta a szemét. Egy ágyon feküdt. A törtfehér ágynemőt visszahajtották; feje alá vékony pamuttörülközıt terítettek. Egyik karját a feje fölött az ágy vasrácsához bilincselték. A szoba fényőzı volt, keményfából készült a parketta, a falakon rusztikus, ugyanakkor különleges, vöröses vakolat. Absztrakt alkotás függött a kıbıl rakott kandalló fölött. Erıtlen napfénypászma ütött rést a selyemfüggönyön. Az ajtó csukva volt. Pillanatokra volt tıle, hogy totálkárosra törje a kocsit, amikor Gabriel megragadta és leütötte. A szája kiszáradt, nyelve a szájpadlásához tapadt. Erıs, tartós fájdalmat érzett az állkapcsában és a nyakában. Saját savanykás verejtékének szaga lengte körül. Anya. Cserbenhagytalak. Annyira sajnálom. Megpróbálta visszaszorítani a feltörı pánikot és fájdalmat, hiszen azzal úgysem ment volna semmire. Nyugodtnak kell lennie. Gondolkodni. Tekintettel arra, hogy minden megváltozott. Hogy is mondta Gabriel? A te életedben semmi sem az, mint aminek látszik. Nos, egy dolog egészen pontosan az volt, mint aminek látszott. Totál kicsinálták. Evan megvizsgálta a bilincset. Zárva volt. Az ágytámlának vetette a hátát, és a lábával tolta magát, hogy fel tudjon ülni. Az ágy melletti kisasztalon új kelető, a baseball történetérıl szóló vastag sikerkönyv feküdt. Egy lámpa is volt rajta, de telefon nem. A távolabbi asztalkán babamegfigyelı monitor állt. Rábámult a monitorra. Nem mutathat félelmet Gabriel elıtt. Erısnek kell látszania. Már csak az anyja miatt is, hiszen Gabriel tudta, hogy miért kellett az anyjának meghalnia. Az apja miatt is, bárhol van is most. Carrie miatt is, még ha volt is valami szerepe ebben a rémálomban. A lány tudta, hogy veszélyben forog – honnan? Elképzelése sem volt róla. Nos tehát, most mihez kezdesz? Fegyvert kellett szereznie. Csak gondolj arra, hogy az a fickó, aki anyát megölte, akár itt is lehet. Mivel tudnád ártalmatlanná tenni? Nézd a dolgokat friss szemmel, mintha elıször látnád ıket. Friss szemmel. Ezt a tanácsot szokta magának adni, amikor a forgatásokon új jelenetet készített elı. Az ágy melletti kisasztalt éppen hogy elérte. Üggyel-bajjal megfogta a gombját, és kihúzta a fiókot. Belekotort, amilyen mélyen csak tudott, de üres volt. A könyv nem volt elég súlyos. A lámpa. Nem érte el, de a vezetékét megfoghatta ott, ahol befutott az ágy mögötti konnektorhoz. Amilyen csendesen csak tudta, egyik szemével a babafigyelıt lesve, és igyekezve, hogy közben a bilincs ne csörömpöljön a fejvég fémrácsán, közelebb húzta magához a lámpát. Díszes, nehéz, kovácsoltvas talpazata volt. Azonban abban a testhelyzetben, amibe kikötötték, képtelen lett volna elég erıvel meglendíteni a lámpát ahhoz, hogy az ütés komolyabb sérülést okozzon, így kihúzta a vezetéket, és szépen feltekerve az asztalka mögé rendezte, hogy ne akadjon be vagy gubancolódjon össze – arra az esetre, ha mégis meglesz ez az esélye. Egy lámpát éppenséggel mindig el lehet dobni.
Benézett az ágy alá. Apró porcicákon kívül semmit sem látott a padlón. – Halló! – szólt a babafigyelıbe. Egy perc múlva lépések zaját hallotta a lépcsın. Kulcs csikordult a zárban. A hálószoba ajtaja kitárult. Gabriel állt az ajtóban. Az oldalán pisztolytáska, benne fényes, fekete fegyver. – Jól vagy? – kérdezte Gabriel. – Igen. – Kösz, hogy életeket tettél kockára az ostoba kaszkadır magánszámoddal. – Karamboloztunk? – Nem, Evan. Tudok autót vezetni az utasülésrıl is. Alapkiképzés. – Gabriel a torkát köszörülte. – Hogy érzed magad? – Megvagyok. – Evan próbálta végiggondolni, hogy lehet az utasülésrıl úgy száguldó autót vezetni, hogy elkerülje a karambolt valaki. Rendkívül fegyelmezett viselkedést követelhet éles helyzetekben. – Tehát, hol tanulta ezt a vezetési kunsztot? – Egy nagyon különleges iskolában – felelt Gabriel. – Szombat reggel van. Egész éjjel aludtál. – A pillantása hideggé vált. – Te és én sokat tudnánk egymásnak segíteni, Evan. – Tényleg. Most is éppen segít rajtam. – Megmentettelek, nem igaz? Ha kint maradsz a mámorító szabad világban, mostanra már halott vagy. Nem hinném, hogy a rendırök meg tudnának védeni Jargótól. – Gabriel a falnak dılt. – Kezdjük újra tiszta lappal. El kell mondanod részletesen, hogy mi történt tegnap azután, hogy a szüleid házába értél. – Miért kéne? Maga nem rendır. – Tényleg nem vagyok, azonban az én vagyok, aki megmentette az életedet. Hagyhattalak volna ott himbálózni. Nem tettem. – Igaz – felelte Evan. Jobban megnézte Gabrielt. Úgy tőnt, egy percet sem aludt. Ingerült. Zaklatott. Pont, mint akire ráfér egy jókora korty whisky. Azonban a békés csenddel nem mentek volna sokra, legalábbis nem most. Így tehát Evan sorra elmesélte anyja sürgetı telefonhívását, az autóutat Austinba, a konyhai támadást. Gabriel nem kérdezett közbe. Amikor Evan végzett a mondókájával, Gabriel széket húzott az ágy lábához, és leült. Úgy ráncolta a homlokát, mintha éppen tervet szıne, és nem törıdne az esélyeivel. – Pontosan tudni akarom, hogy ki maga – szólt Evan. – Majd megmondom, hogy ki vagyok. Ahogyan azt is, hogy te ki vagy. – Azt tudom, hogy én ki vagyok. – Tényleg? Nem hinném, Evan. – Gabriel ingatta a fejét. – Mondhatnám, hogy burokban töltötted a gyerekkorodat, de az kissé beteges vicc lenne. – Én betartottam a szavam. Tartsa be maga is. Gabriel megrándította a vállát. – Biztonsági cégem van. Anyád felbérelt, hogy épségben juttassam ki veled együtt Austinból, és téged vigyelek apádhoz. Egyértelmő, hogy nagy bakot lıhetett, és kiadta a tervét valakinek, akinek nem kellett volna. Sajnos már nem menthettem meg. Tehát tudja, hol van apa. – Térjünk vissza a támadáshoz. Öntudatlan voltál – mondta Gabriel. – Legalább arra a pár percre, ami a leütésed és a fellógatásod között telt el. – Fogalmam sincs, meddig. De hát számít ez?
– Igen, mert a gyilkosok megszerezhették a fájlokat, amelyeket már említettem. Megtalálták egyikıtök számítógépén, vagy a tiéden, vagy anyádén. – Miért lettek volna az én gépemen? De az egyik fickó bekapcsolta a laptopot. Eszébe jutott, hogy hallotta az indítási dallamot, a gépelés hangjait, meg hogy Durlessnek beszélt is errıl. – A gyilkosok belenyúltak a gépembe, gépeltek is valamit. Mondtak valamit… – erılködve kutatott a sokk okozta ködben még valami után – hogy „mind elment”. Várta, hogy mondjon még valamit neki Gabriel. – Anyád e-mailben küldte át a fájlokat neked. E-mailben. Az anyja átküldte neki azokat az anyagokat a filmzenéhez, késı éjjel, még mielıtt felhívta volna. Azonban azok csak zenei fájlok; még hallgatta is, úton Austin felé. Semmi különös. Az e-mailbe sem tett semmi szokatlan dolgot. De nem említette Gabrielnek az e-maileket a péntek reggeli események kapcsán, lényegtelennek tőnt az elızı napi borzalmakhoz képest. – Anyám semmi furcsát nem küldött e-mailen, és még ha meg is tette volna, a gyilkosok nem tudhatták meg a jelszót. Mit jelenthet az, hogy mind elment? – Léteznek olyan programok, amelyekkel pillanatok alatt fel lehet törni egy jelszót. – Gabriel a falnak támaszkodva figyelte Evant. – Nekem ugyan nincs ilyen programom, de erre itt vagy nekem te. – Nincsenek nálam a fájlok. – Anyád azt mondta, hogy igen, Evan. Evan a fejét rázta. – Ezek a fájlok… mik ezek? – Minél kevesebbet tudsz, annál jobb. Akkor el tudlak majd engedni, elfelejtheted, hogy valaha is találkoztál velem, és mehetsz szép új életet élni. – Gabriel összefonta a karjait. – Nagyon tisztességes ember vagyok. Méltányos alkut akarok ajánlani. Te ideadod a fájlokat. Én kijuttatlak az országból, új személyazonosságot kapsz, és egy Kajmán-szigeteki bankszámlát, amit még anyáddal rendeztünk el. Ha óvatos vagy, soha senki nem talál rád. – Fel kell adnom az eddigi életemet. – Evan próbált higgadt hangot használni. – Neked kell döntened. Ha haza akarsz menni, menj. Azonban én a helyedben nem tenném. Az otthon egyenlı a halállal. Evan az ajkát harapdálta. – Segítek, de mi lesz az apámmal? – Ha apád felveszi velem a kapcsolatot, megmondom neki, hogy hol vagy, aztán már az az ı gondja, hogy megtaláljon téged. Az anyádnak tett ígéretem engem csak addig köt, amíg fel nem szállsz a repülıre. – Kérem, árulja el, hogy hol van az apám. – Ötletem sincs. Anyád tudta, hogy hol lehet elérni, de én nem. Evan szíve megdobbant. – Ha már megkapta tılem, amit akar, egyszerően meg is ölhet. Gabriel a zsebébe nyúlt, és egy útlevelet dobott az ágytakaróra. Dél-afrikai címer volt rajta. Evan kinyitotta a szabad kezével. Az ı képe volt benne, az, amelyik az eredeti útlevelében, az amerikaiban is. Erik Thomas Petersen névre szólt. Pecsétek virítottak az oldalain, egy hónappal azelıtti angol
határátlépés, meg egy másik, vissza az Államokba, két héttel azelıtti dátummal. Evan becsukta az útlevelet, és visszadobta az ágyra. – Nagyon meggyızı. – Nagyon óvatosan kell Mr. Petersen bırébe bújnod. Ha azt akartam volna, hogy meghalj, már rég halott lennél. Menekülési útvonalat biztosítok neked. – Még mindig nem értem, hogy hogyan jutott anyám veszélyes számítógépes adatokhoz. Akkor esett le neki. Nem az anyja, az apja volt. A számítástechnikai szakértı. Biztos az apja talált rá, az egyik ügyfelének dolgozva, a veszélyes fájlokra. – Csak annyit kell tenned, hogy megadod a jelszavadat. Gabriel kinyitotta a hálószoba ajtaját, és begurított egy zsúrkocsit, olyat, amit nagyobb vendégségeken vagy partikon használnak. A tetején Evan laptopja feküdt. Gabriel Evan közelébe állította, úgy, hogy most kettejük közé került. Repedés terpeszkedett a képernyıjén, de egy kis monitort csatlakoztattak hozzá. Úgy tőnt, hogy rendesen mőködik rajta a rendszer. A képernyın az üres jelszóablak várta a varázsszót. Ez volt hát az oka Gabrielnek, hogy ilyen hatalmas kockázatot vállaljon; visszament Evanért, lesbıl lecsapott egy járır kocsira, elrabolta. Nem tudott betörni a laptop adatbázisába. – Rajta van – szólalt meg Gabriel. – Anyád eljuttatott egy másolatot hozzád, mielıtt meghalt. E-mailen. İ maga mondta nekem. Azért tette, hogy ha meg is halna, maradjon egy másolata a fájloknak, amelyhez én hozzáférhetek. Része volt az egyezségünknek. Nem kockáztathattam meg, hogy ha ıt elkapják, akkor én ne jussak hozzá a fájlokhoz. Ez biztosította, hogy a halála után is vigyázok rád. Gabriel olyan tárgyilagos volt, hogy Evanben nagy kedvet ébresztett arra, hogy ezért megüsse. Gabriel közelebb hajolt. – Mi a jelszavad? – Ki kell juttatnia az országból. Tehát a munkája, tisztán a gyakorlati szempontokat figyelembe véve, a leszállításkor tekinthetı befejezettnek. Természetesen elárulom a jelszót, rögtön, amint apámnál leszünk. – Megtettem az ajánlatomat, fiam. Még mindig áll. Nincs helye alkudozásnak. Gabriel hátralépett az ágy végéhez, és pisztolyával célba vette Evan fejét. – Nem akarlak bántani. Lépj be a rendszerbe. Evan ellökte a laptopot. – Lépjen érintkezésbe apámmal. Ha ı azt mondja, hogy adjam meg a jelszavamat, megteszem. – Nem hallod, fiam? Mondom, hogy nem tudok kapcsolatba lépni vele. – Ha anyámat és engem biztonságos helyre tudott volna menekíteni, az azt jelenti, hogy valahova, ahol apám ránk találhat. Valamilyen módon biztosan el tudná érni. – Azt anyád tudta. Én nem. – Nem hiszek magának, Mr. Gabriel. Nincs jelszó. – Amennyiben nem adod meg, akkor hátralevı rövidke életedet egy ágyhoz bilincselve töltheted. Haldokolva a szomjúságtól. Az éhségtıl. Evan várt, hagyta, hogy nıjön a súlyos csend. – Tudja, ki ölte meg anyámat. Ez a Jargo, vagy ki. Ismeri. – Igen.
– Beszéljen róla, és én segítek. Gondoljon rám is. Arra kér, hogy hagyjam hátra az életemet. Anyámat megölték, de ne törıdjem vele. Az is csak puszta remény, hogy apámat még megtalálom valaha. Nem tudok egyszerően odébbállni úgy, hogy nem tudom az igazságot. Amúgy sem hitt Gabrielnek. Az apját tegnap lehetetlen volt elıkeríteni, de mostanra már biztos rábukkant a rendırség, bárhol volt is Sydneyben. – Nagyobb biztonságban vagy, ha nem tudod. – Valahogy nem érdekel most a nagyobb biztonság. – Jézusmária, te aztán konok vagy. Gabriel leengedte a fegyvert, és elfordította Evanrıl a tekintetét. – Tudom, hogy vásárra vitte a bırét, hogy engem kimentsen Jargo karmai közül. Tudom, és köszönöm. Azonban nem vagyok elismert menekülési szaktekintély, úgyhogy az esélyeimet jelentısen növelné, ha tudhatnám, hogy ki liheg a nyakamba. Ennek megfelelıen, ha felvilágosít, hogy ki is ez a Jargo, cserébe én átadom a jelszót. Áll az alku? Nagyon hosszú tíz másodperc múlva rábólintott Gabriel. – Rendben. – Meséljen Jargóról. – İ… információkkal kereskedik. Mondhatni, hogy egy független kém. – Egy kém. Azt akarja mondani itt nekem, hogy az anyámat egy kém gyilkolta meg. – Független kém – helyesbített Gabriel. – A kémek kormányoknak dolgoznak. – Jargo nem. Bárkitıl vesz vagy bárkinek elad adatokat, fı, hogy ıt megfizessék. Nagyvállalatok. Kormányok. Más kémek. Rendkívül veszélyes alak. – Gabriel megnyalta az ajkát. – Azt gyanítom, hogy Jargónak CIAadatokra fáj a foga. Evan összevonta a szemöldökét. – Ezzel most azt sugallja nekem, rezzenéstelen arccal, hogy az anyám adatokat lopott a CIA-tól. Ez lehetetlen. – Az is megeshet, hogy az apád volt, és ı adta át anyádnak. Azt pedig nem állítottam, hogy a CIA tulajdona lett volna. Elıfordulhat, hogy egyszerően a CIA ugyanazt akarja megkaparintani, mint Jargo. – Gabriel egészen úgy festett, mintha ennek a lehetıségnek már a puszta gondolatától is agyvérzést kapna. A feje csak úgy vöröslött a dühtıl. – A CIA. – Ez már kész ırület volt. – Na és hogy botolhatott anyám Jargóba? – Azt gondolom, hogy neki dolgozhatott. – Az anyám egy független kém alkalmazásában. –foglalta össze Evan. – Az nem lehet. Nagyon nagyot téved. – Úti képeket készítı fotográfus. Bárhova elmehet a kamerájával, sehol nem ébreszt gyanút. Egész szép kis házatok van, Evan. Volt a szüleidnek pénze. Gondolod, hogy szabadúszóként össze lehet ennyit kattogtatni? – Ez akkor sem lehet igaz. – Anyád meghalt, te pedig egy ágyhoz vagy bilincselve. Mit is mondtál, mekkorát tévedek? Evan elhatározta, hogy végigviszi Gabriel gondolatmenetét. – Tehát az anyám a fájlokat Jargótól vagy valaki mástól lopta? – Figyelj. Jargóról akartál hallani, hallhattál is. Független. Ha valakinek információk kellenek, vagy ha olyan sok álmatlan éjszakát okoz valaki, hogy
örök álmot szánnak neki, és ezt a melót úgy kell elvégezni, hogy sehol ne maradjon nyoma, akkor ı a megfelelı ember. Azok a fájlok Jargo ügyeinek adatait tartalmazzák. Nyilván vissza akarja szerezni. A CIA meg, ahogy gondolom, szeretné tudni, amit ı. Tessék, és ezzel most többet tudsz Jargóról, mint bárki, aki ebben a pillanatban még életben van. Most nyisd meg a rendszert. – Amíg nem oldoz el, addig nem tudom – mondta megcsörgetve a bilincset. – Nem, üsd csak be. – Ugyan hová mehetnék, Gabriel? Fegyvert fog rám, meg aztán elıbbutóbb muszáj lesz levennie a bilincset, ha kivisz az országból. A bilincs beriasztja mindenhol a fémérzékelıket. – Még nem veszem le. Gépelj fél kézzel. – Evan állának nyomta a fegyvert. – Évek óta várok erre a pillanatra, Evan, egyetlen nyomorult másodperccel sem várok többet. Evan beütötte a jelszót.
9. fejezet – Ez teljesen üres – mondta Evan. Miután bepötyögte a jelszót, a winchester ikonja jelent meg a képernyın. Átnézte, mi van a rendszerben. Nem volt rajta az alapdolgokon kívül semmi, minden le volt törölve. A nyers filmfelvételei, a telepített programjai, minden elment. Olyan volt, mintha a rendszerben a gyári alapállapot lett volna visszaállítva. Megnyitotta a kukát – az is üres volt. – Innen minden elment. Mind elment, szólt a hang a konyhában, mialatt egy pisztoly csöve nyomódott a tarkójának. – Nem! – Gabriel lecsapta a pisztolyt, torkon ragadta Evant, és az ágytámlának taszította. – Nem, nem, nem. Nem lehetett rá ideje. – Nem tudom, meddig voltam eszméletlen. – Ez nem lehet igaz. Muszáj megszereznem azokat a fájlokat. – Gabriel hangja megemelkedett. – Azok az elfajzott állatok kitörölték ıket. – Visszahajolt a gép fölé. Evan arrébb óvakodott tıle. A lámpa irányába. Talán soha nem lesz még egyszer ilyen közel hozzád. Hadd higgye, hogy segíteni akarsz neki. – Egy helyreállító programmal talán visszanyerhetıek az adatok. Gabriel nem felelt, rendületlenül ütögette a billentyőzetet, a fájlokat keresve. Úgy bámult az üres képernyıre, mintha az élete múlna rajta. A pisztolyt maga mellett tartotta, nagyjából az ágy felé fordítva. Evan a fejtámlához kuporodott, a bal kezén még mindig ott volt a bilincs. A lámpa a jobbjához közel volt, a kihúzott vezeték szépen feltekerve feküdt a földön. Evan megragadta a kovácsoltvas lámpát a szabadon levı kezével. Dög nehéz darab volt, de egyetlen suta mozdulattal felkapta és meglódította. A lámpa talapzata Gabriel karját találta. A férfi az ütés erejétıl elıreesett, ekkor Evan egyik lábával a földhöz szegezte a csípıjét, és az arcába sújtott a lámpával. Patakokban kezdett ömleni a vér. A lámpavas éle elvágta Gabriel száját és az állát, aki vonyított dühében.
Evan újra lesújtott, de Gabriel a karjával hárított, és öklével eltalálta Evan állkapcsát. Evan elejtette a lámpát, karját Gabriel nyaka köré fonta, és lábával átkulcsolta a derekát. Az ágyhoz bilincselt bal karja, ahogy Gabriel vonaglása rángatta, úgy kicsavarodott, mintha bármelyik pillanatban eltörhetne. A pisztoly. Gabrielnél van a pisztoly. Hol lehet? – Engedj már el, te seggfej! – mondta Gabriel. – Ha nem maradsz nyugton, le fogom harapni. – Evan a szájába vette Gabriel bal fülét. Beleharapott. Gabriel felordított. – Ne – mondta Gabriel levegı után kapkodva. Evan újra harapott, fogait egészen összeszorította. Vér öntötte el a száját. – Elég! – üvöltött Gabriel, és nyugton maradt. Evan meglátta a pisztolyt. Pont kettejük mögött, éppen kartávolságon kívül, a birkózás közben felgyőrt ágytakaró alatt volt, a lepedı ráncai közé csavarodva, így nem érhette el, de ha enged a szorításon, Gabriel is hozzáférhet. Gabriel is észrevette, és izmait újult erıvel feszítette meg, hogy kiszabadítsa magát. Evan újra beleharapott a fülébe, és az ujjait Gabriel szemébe nyomta. Gabriel felsikoltott fájdalmában. Tekergızött, hogy el tudja húzni a fejét, de Evan lába keményen egy helyben tartotta. Gabriel a pisztoly felé vonszolta magát, Evant is húzva magával. Evan csuklója kicsavarodott a bilincsben. Még a fülét is feláldozza, hogy megszerezze azt a pisztolyt, gondolta Evan. Harapd csak le. De nem tudta. Ehelyett Gabriel elkapta a lámpa zsinórját, és magához húzta. Megmarkolta a lámpatestet, és hátracsapott vele Evanre. A lámpatalp a feje tetején találta el Evant, aki a fájdalomba beleszédülve elengedte Gabriel fülét. Bırfoszlány maradt a szájában. Gabriel elengedte a lámpát, és elırevetıdött. Ujjai hegyével elérte és megfogta a pisztoly csövét. Evan a lábával továbbra is leszorítva tartotta Gabriel másik karját. Most megpördült – a karja már úgy ki volt csavarodva, hogy úgy tőnt, még egy centi, és biztosan eltörik –, és elkapta a fegyver markolatát, ahogy Gabriel húzta maga felé. Evan kitépte a kezébıl, és Gabriel halántékának szegezte a fegyvert. Gabriel megdermedt. – Hol a kulcs? – Lent a konyhában. Te szarházi, letépted a fülemet. – Nem, még megvan. – Hallgass ide. Kössünk új alkut – ajánlotta Gabriel. – Elkaphatjuk együtt is Jargót. Majd mi… – Nem. – Evan a pisztollyal rövid, kemény ütést mért Gabriel halántékára. Egyet. Kettıt. Harmadszor és negyedszer is lecsapott. Az ötödiknél Gabriel elernyedt, halántéka kék-zöld és sebes volt. Evan Gabriel fejének szegezte a pisztolyt, és elszámolt százig. Gabriel ki volt ütve. Evan lélegzet-visszafojtva letette a pisztolyt. Gabriel nem mozdult. Bedugta a kezét Gabriel nadrágjának bal zsebébe, kotorászott egy kicsit az aprópénz között, és megtalálta a kulcsot. – Hazug – mondta az eszméletlen Gabrielnek. Kihúzta a kulcskarikát. Volt rajta egy kicsi és egy nagyobb kulcs, amely a szobát nyitotta. Evan elrúgta magától a férfi testét, és a bilincs zárjába illesztette a kisebbik kulcsot. A bilincs szétugrott. Evan legördült az ágyról, a karja égett a fájdalomtól. Magához szorította, mivel nem volt biztos benne, hogy nincs eltörve vagy
kificamodva. Nem. A törés rettenetes kínnal jár. Nagyon meggyötört, de ép volt. Az ágytámlához vonszolta Gabrielt, a csuklójára kattintotta a bilincset, majd ellenırizte a pulzusát a nyakán. Egyenletes lüktetést érzett az ujjbegye alatt. Evan remegı kézzel az ajtó felé irányította a pisztolyt, és várt. Felkészítette magát, hogy lıjön, ha valakit Gabriel megmentésére küldtek. Mondogatta magának, hogy meg tudja tenni, meg kell tennie. Tudta, hogyan használja a pisztolyt, apja még kamaszkorában megtanította neki, de nem lıtt már öt éve. Élı emberre meg még soha. Eltelt egy perc. Még egy. A házban csend honolt. Észrevett egy kis kártyát az ágyon, a dél-afrikai útlevél mellett. Gabriel ingébıl vagy nadrágjából csúszhatott ki a dulakodás közben. Egy viharvert személyi igazolvány volt. Gabriel tizenöt évvel fiatalabbnak nézett rajta ki. Joaquin Montoya Gabriel. Központi Hírszerzı Hivatal. Jézusom, a CIA. Ez az eszelıs seggfej igazat mondott. Vagy majdnem a teljes igazat. De ha CIA-s volt, miért egyedül dolgozott? Mély levegı. Becsúsztatta a dél-afrikai útlevelet és Gabriel személyijét a farzsebébe. Evan az ajtóhoz ment, majd megállt az elsötétített folyosón. İrizd meg a hidegvéred. Meg kell ırizned – anyádért. Fájt a keze és a karja, a feje majd szétrobbant, és most, hogy egy lélegzetvételnyi ideje maradt, amikor nem kellett küzdenie, a félelem újra összeszorította a torkát az elsötétített házban. Halvány fény derengett felfelé a lépcsıfeljáróból. Evan a másodikon volt, ebbıl úgy tőnt, tágas a ház. Vastag, bolyhos szınyeg borította a folyosót, a falakon itt is értékes mőalkotások voltak. A légkondicionáló halk surrogása betöltötte a házat. Lentrıl egy lehalkított tévékészülék hangja szüremlett fel. A pisztolyt maga elıtt tartva leguggolt, úgy hallgatózott. Két mély levegıvel erıt öntve magába, lefelé lopózott a lépcsın. Most mihez kezdesz? Tovább kell küzdened. Ezt választottad. Csakhogy már nem volt semmije, amire alkudhatott volna, hogy mentse a bırét. Jargo – ha az egyik ember ı volt a házukban – már ellopta vagy megsemmisítette az adatokat. A fájlok – ha léteztek valaha – már nincsenek. Evan az utolsó lépcsıfoknál azt gondolta, hogy Te seggfej, el kellett volna hallgattatnod Gabrielt. Magához fog térni, és segítségért kiált, amikor lent a haverja mögé settenkedsz éppen. Azonban már túl messzire ment, semhogy visszafordulhatott volna, tudta a szíve mélyén, hogy most nem habozna, lelıné azt, aki az útjába áll. Nagyon remélte, hogy lesz annyi lélekjelenléte, hogy csak a lábába lıjön. Hacsak a másiknak nincs fegyvere, mert akkor mellkasra kell céloznia. A mellkas elég nagy terjedelmő, el tudja találni. Ügyelnie kell rá, hogy hagyjon egy villanásnyi idıt a célzásra, a tüzelésre, a visszarúgásra való felkészülésre. Már ha lesz egy villanásnyi ideje. A céltáblák soha nem lıttek rá vissza. Evan belépett a dolgozószobába, a fegyvert lövéshez emelte. A sarokban díszes kıkandalló mellett nagy képernyıs tévé állt. A legújabb fejlesztéső csodagyógyszert reklámozták, amely nélkül nem élhet senki, amennyiben hajlandó megkockáztatni legalább tízféle mellékhatást. Aztán a CNN szignálja hangzott fel, és a hírolvasó beszámolóba kezdett egy izraeli bombázásról.
A fal mellett beóvakodott a jól felszerelt konyhába. Üres volt. Ebéd volt a pultra készítve, sonkás szendvics, egy pohár jeges víz, egy adag chips és egy Snickers. Valószínőleg az övé lett volna, ha együttmőködik Gabriellel. Ellenırizte a ház hátsó szárnyát. Egy keveset elidızött egy márvánnyal borított, irodának berendezett szobában. Néhány családi fotót is látott, amelyen Gabriel pózolt két kislánnyal, akik elég fiatalok voltak ahhoz, hogy az unokái legyenek. Sehol senki. Zaj egyedül a légkondicionálóból és a tévébıl jött, ahol a hírekben újabb hátborzongató történetbe kezdtek egy texasi gyilkosságról és emberrablásról. Evan visszarohant a dolgozószobába, és a saját arcát látta a képernyın. A jogosítványképét mutatták, nem túl rossz, elég élethő fotó volt: kócos, szıke haj, széles arccsont, meleg, barna szem, keskeny ajak és a fél fülbevaló. A kép alatt futó szöveg ez volt: ELTŐNT FILMRENDEZİ. A bemondó elmondta, hogy „a rendırség továbbra is nyomoz Evan Casher, az Oscar-díjra is jelölt dokumentumfilmes után, miután édesanyját otthonában, a texasi Austinban megfojtották. Cashert egy fegyveres rabolta el a rendırségi járırkocsiból, miután súlyosan bántalmazott két rendırt. Casher, két elismert dokumentumfilm rendezıje, elıször az Aprócska bökkenıvel hívta fel magára a figyelmet. A filmben egy korrupt rendırtisztet leplezett le, aki megvádolt egy korábban drogkereskedelmet őzı személyt. Itt van velünk az FBI különleges ügynöke, Roberto Sanchez.” Roberto Sanchez úgy nézett ki, mint egy népszerő politikus: tökéletes frizura, makulátlan öltöny, és csak úgy sugárzott róla, hogy én vagyok a leghozzáértıbb ember az egész világon. A riporter lényegre törı volt: – Sanchez ügynök! Elképzelhetı, hogy ugyanaz az ember felelıs Donna Casher haláláért, mint aki Evan Cashert elrabolta? Úgy értem, Mr. Casher volt az egyetlen szemtanú, ıt pedig egyenesen a rendırségtıl rabolták el. – Nem a lehetséges indítékok keresése a célunk. Nekünk elsısorban Mr. Casher biztonságát kell szem elıtt tartanunk. – Elıfordulhat, hogy ez önmagában nem egyszerő emberrablás volt, hanem Evan Cashert azért vitték el a rendıröktıl, mert gyanúsítható volt édesanyja meggyilkolásával? – találgatott a riporter. – Nem, nem gyanúsított. Az teljesen nyilvánvaló, hogy szeretnénk kihallgatni, hiszen ı találta meg édesanyja holttestét, és a teljes jegyzıkönyv felvételére nem nyílt alkalmunk, de semmi nem utal arra, hogy benne lenne az ügyben. Szeretnénk kihallgatni Mr. Casher édesapját is, Mitchell Cashert, de ez idáig nincs értesülésünk a tartózkodási helyérıl. Úgy tudjuk, hogy Ausztráliában töltötte a hetet, de további részleteket nem árulhatok el. A képernyı kettévált, Evan képe mellett Mitchellé is megjelent. Tehát az apja eltőnt. – Miért vette át az FBI a nyomozást? – kérdezte a riporter. – Olyan forrásaink is vannak, amelyek nem elérhetık az austini rendırség számára – szólt Sanchez. – Kimondottan kérték az együttmőködésünket. – Van már elméletük rá, hogy mi lehetett a gyilkosság indítéka? – Egyelıre nincs. – Ha jól tudom, az austini rendırség megtalálta a gépkocsit, amellyel Evan Casher elrablását elkövették. Az austini rendırségrıl kiszivárgott jelentések szerint egy a tetthelyhez közeli parkolóban hagyott kék Ford megfelel az
emberrabló kocsija leírásának, és ugyaninnen elloptak egy másik autót. A jelentés szerint az elhagyott kocsiban Evan Casher ujjlenyomatait találták a rádión. Amennyiben Mr. Casher valóban emberrablás áldozata lett volna, nem válogathatott volna a rádióállomások között, vagy mégis? – A riporter burkolt gyanúsítgatásával próbálta átértelmezni a híradásokat. Sanchez szigorú arccal rázta a fejét. – Kiszivárgott értesüléseket nem véleményezhetünk. Természetesen ha bárkinek érdemi információja van az ügy részleteirıl, kérjük, vegye fel a kapcsolatot az FBI-jal. A képernyın az Evan fotója alatti mezıben megjelent az ellopott autó rendszámtáblája és az FBI telefonszáma. – Mit üzennének az emberrablóknak, feltéve, hogy Evan Cashert valóban elrabolták? – kérdezte a riporter. – Nos, minthogy bármi megeshet, elsısorban azt kérnénk tılük, hogy bocsássák szabadon sértetlenül, de bármilyen kérésükkel, követelésükkel fordulhatnak hozzánk. Ha Mr. Casher saját maga közvetlenül fel tudja velünk venni a kapcsolatot, minden erınkkel azon leszünk, hogy segítsük. – Köszönjük Roberto Sancheznek, az FBI különleges ügynökének – zárta le a beszélgetést a riporter. –Tudósítónk, Amelia Crosby felkereste azt az egykor drogkereskedelmet folytató férfit, aki Evan Casher Oscar-díjra jelölt filmjének központi figurája volt. A kamera átfordult egy fiatal fekete férfira, harmincas lehetett, és láthatóan feszengett az öltönyben és nyakkendıben. Alatta a felirat: JAMES „SHADEY” SHORES. – Mr. Shores. Evan Cashert akkor ismerte meg, amikor igazságtalanul korrupt drogügyi nyomozókkal való összejátszással vádolták meg. Véleménye szerint mi állhat Evan Casher különös eltőnésének hátterében? – A francba – mondta Evan. – Na figyu, elıször is az a másik arc – a maguk mindentudó szakija, az a betonsérós –, aki azt löki, hogy Evan sáros lehetett anyukája halálában, hát az frankón egy bfíffp – az utolsó szót kisípolták. – Milyen indítéka lehet bárkinek arra, hogy ártson Mr. Cashernek vagy a családjának? – lehetett hallani a riporter hangját. – Elég sokaknak okozott kellemetlenséget az igazságszolgáltatás emberei közül az önrıl szóló dokumentumfilmmel. – Nem, ı csak kivette a rohadó almát a többi közül, nem bírálta az igazságszolgáltatási rendszert vagy ilyesmi. – Van róla elképzelése, hogy mi vezethetett az eltőnéséhez? – Hát szerintem aki megölte az anyukáját, az nem biztos, hogy szerette volna, ha beszél is arról, amit látott. Nekem inkább az a gázos, hogy az austini rendırség nem állt ki érte, hagyták, hogy elrabolják. Szerintem illene frankón rámenni azokra a rendır urakra, hogy hogy hagyhatták, hogy egy ilyen bfífíp elkapja Evant, mert hát elég sok rendır nem állhatja a mocskos melót, pláne, ha nem is a saját körzetükben kell csinálni, és… A riporter közbeszólt, és megpróbálta megakadályozni, hogy Shadey befejezhesse a gondolatot. – …szóval csak azt mondom, a rendırségnek villantania kéne, hogy milyen komolyan azon van, hogy Evan elıkerüljön. – Evan Casher megmentette a maga életét, nem igaz, Mr. Shores?
– Nézze, Evannek sikerült, mert talán ı volt a legszívózósabb faszi az egész bfífíp környéken. Evan Casher bezsebelte a nagy sikert meg egy csomó suskát, amit az én szerencsétlenségemen keresett. A film bevételébıl nekem egy kanyit sem adott. Ígérni ígért mindent, hogy híres leszek, meg hogy a filmnek köszönhetıen elindulhat a zenei karrierem, de hát ez mind csak sima bfífíp volt. Azóta is biztonsági ır vagyok. Shadey ingatta a fejét az ıt ért méltánytalanságok miatt. – Te hálátlan dög – szólalt meg Evan. A családja tragédiáját használja fel, hogy szétkürtölje a világba a panaszait. – Új filmet forgat a profi pókerrıl, és nekem megígérte tutira, hogy majd bemutat néhány pofának, akik segíthetnek, hogy bejussak azokba a körökbe, de ebbıl persze soha nem lett semmi, tehát csak arra tudok gondolni, hogy illegális pókerfogadások rázós pénzügyeibe keveredett, és most aztán nyakig ül a pácban. Shadey már vette a levegıt a következı dühös kifakadáshoz, de a riporter sietve megköszönte a megszólalását, és átadta a szót a New York-i stúdiónak, és bemutatta Kathleen Torrence-t, egy másik jelentıs fiatal dokumentumfilmest. A riporter nem említette meg a személyes kapcsolatot, hogy ı Evan volt barátnıje, még a diákéveikbıl, egyszerően csak annyit mondott, „filmes kolléga”. A viszony akkor hőlt ki, amikor a lány New Yorkba költözött, és úgy lett vége, hogy egy másik filmes lett a barátja. Evan már vagy hat hónapja nem beszélt vele, azóta, hogy egy Los Angeles-i filmfesztiválon barátságosan, de feszengve üdvözölték egymást. – Ms. Torrance, maga jól ismeri Evan Cashert – kezdte a riporter. – Igen – bólintott Kathleen. – Nagyon jól. İ egyike Amerika tíz legnagyszerőbb dokumentumfilmesének. – Mit gondol, mi történhetett? – İszintén szólva, fogalmam sincs. Nem hinném, hogy összefügg Evan munkájával, ahogy azt az elıttem szóló úr sejtetni engedte, mert az emberek általános vélekedésével ellentétben a dokumentumfilm készítés nem igazán oknyomozói munka. Evan filmjeiben az általánostól merıben eltérı környezetben élı egyénre koncentrál, nem feszeget politikai vagy más kényes témákat. A riporter kérdésén felbuzdulva Kathleen röviden összefoglalta Evan filmjeit és munkásságát, végül így szólt: – Csak remélhetem, hogy aki elrabolta Evant, most hall engem, és szabadon engedi. Nagyszerő ember, nem tudom elképzelni róla, hogy bármi törvénytelenbe keveredett volna, vagy olyanba, ami másra nézve ártalmas. A riporter megköszönte Kathleennek, és visszakapcsoltak a stúdióba, folytatva a híradásokat. Egy New Hampshire-i országúti pihenınél történt kettıs gyilkosság helyszínérıl közvetítettek. Evan a képernyıt bámulta. Az életét a tévében boncolgatják. Az apja eltőnt. Az FBI ki akarja hallgatni. A telefonhoz sietett, felvette, és tárcsázni kezdett. Aztán visszatette a kagylót. Gabriel a CIA alkalmazásában állt, és két zsarut kórházba juttatott, ıt pedig elrabolta. Tegyük fel, hogy Gabriel a CIA utasításainak megfelelıen járt el, és ha Evan most elmegy a rendırségre… vajon mi történne akkor? Hiszen a CIA-tól nem azt várná az ember, hogy rendıröket ver szét és
állampolgárokat bilincsel ágyakhoz. Tehát bármibe csöppent is a családja, nem lehet olyan dolog, amit a CIA a nagy nyilvánosság elé akart tárni. Többet kellett megtudnia. Hirtelen eluralta a rémület, hogy rossz irányba lépett, az egyik csapdából egy sokkal borzalmasabba. Gyorsan ellenırizte a ház többi részét. Étkezı és nappali. A tévészobában óriás képernyıs készülék. Mosókonyha. Felment a lépcsın, ahol volt még négy hálószoba. Az egyikben laktak csak, egy bırönd állt benne, néhány kicsomagolatlan holmival. Semmi jel nem utalt arra, hogy Gabrielen kívül más is lett volna a házban. Visszament az alsó szintre. Talált egy garázst, amelyben egy csillogóvillogó Ducati motor állt. Mellette egy régi Chevrolet Suburban. A lopott Malibunak semmi nyoma. Evan megtalálta a Suburban slusszkulcsát, egy kulcstartó táblán fityegett a konyhában. Zsebre vágta. A konyhaasztalon volt a Houstonból hozott hátizsákja. Eszébe jutott, hogy Gabriel elhozta magával, miután ı elfutott. Minden cucca megvolt. A lejátszója, a digitális kamerája, a könyvei, a jegyzetei. A ruhái is, de úgy tőnt, hogy átkutatták ıket, majd újra összehajtogatták. Becipzározta a hátizsákot, és a hátára kapta, majd felfutott a lépcsın. Gabriel magánál volt már, az egyik szeme helyén lila duzzanat, az állkapcsa vörös és merı seb. – Egyedül dolgozol? – kérdezte Evan. Gabriel öt másodpercig nem válaszolt. – Igen. És kész vagyok rá, hogy ıszintén megvitassuk a helyzetünket. – Most bezzeg eljött az egyenes beszéd ideje, amikor te vagy megbilincselve, te szarházi. Nincs több dobásod. – Evan meglobogtatta az igazolványt Gabriel orra elıtt. – Mintha azt mondtad volna, hogy biztonsági céged van. Ebben az áll, hogy CIA-s vagy. Most akkor melyik is igaz? – Állati nagy szarban vagy. – Neked arról vannak információid, hogy ki ölte meg az anyámat, nekem meg egy szép pisztolyom van, Mr. Gabriel. Ugye, megértetted ezt az egyszerő képletet? Gabriel a fejét rázta. Evan Gabriel gyomrának fogta a pisztolyt. – Felelj mindenre, amit kérdezek. Elıször is, hol vagyunk? – Úgysem ölsz meg. Én is tudom, te is tudod. – Unottan a falnak fordította a fejét. Evan elsütötte a fegyvert.
10. fejezet Galadriel, Jargo komputeristennıje azzal töltötte az éjszakát, hogy megpróbált Evan és az elrablója nyomára akadni. Betört a nemzeti adatbázisokba. Beférkızött az austini rendırség számítógéprendszerébe nyomok, jelentések, Evan leghalványabb jele után kutatva. Olyan türelmesen és hatékonyan hatolt át az információk dzsungelén, ahogyan egy vadász cserkészi be áldozatát.
Szombat hajnalban telefonált az elsı hírekkel. Jargo felébresztette a kanapén alvó Carrie-t és a másik hálószobában Dezzt. Jargo tövirıl hegyire megbeszélt mindent Galadriellel, majd átadta Carrie-nek a telefont, míg ı a szobájába ment telefonálgatni a saját üzleti ügyeiben. – Evan nem használta sem a hitelkártyáját, sem a bankszámláját. Senki sem. Tégy meg valamit, szívem. Átküldtem egy fájlt, pillants már rá. Galadriel régebben könyvtáros volt. A jól megtermett nı szabad idejét a számítógépétıl távol töltötte, ínyencreceptek tökéletesítgetésével és az ötvenes években készült filmek nézésével, mivel azt gondolta, hogy akkoriban a világ még egy kedves hely volt. Meleg, ízes tájszólása volt, mint egy jó barát anyukájának. – Lássuk, te is azt látod-e, amit én. Carrie megnyitotta az e-mail mellékletét. Egy a Casher család e-mail fiókjaiból kiemelt üzenetlista jelent meg: külön fiókja volt Donna Cashernek, egy másik Mitchell Casher magánlevelezésének és egy harmadik Mitchell számítógép-biztonsági szakértıi hivatalos üzenetváltása számára. – Besurrantam az internet-szolgáltatójuk adatbázisába, és kimásoltam az üzeneteiket, minthogy a fiúknak nem volt idejük átnézni ıket Casherék házában – mondta Galadriel. Carrie átfutotta Mitchell Casher üzeneteit. Küldött néhány levelet a fiának, semmi érdekes. Egy naprakész leírás a golfjátéka fejlıdésérıl, néhány friss dzsesszfelvétel, amelyeket kedvelt, és úgy gondolta, hogy Evan örülne nekik digitális formátumban, egy levél pedig arról, hogy kéri fiát, mihamarabb menjen haza látogatóba. Néhány anyja által készített karácsonyi fotó. Nem volt olyan üzenet, amely kódoltnak vagy titkosítottnak tőnt. Gyanús mellékletek sem voltak. Donna Cashernek ugyanannál a szolgáltatónál volt egy külön e-mail fiókja. Számos üzenet Evannek és Evantıl. A többi fıleg baráti szabadúszó fotósokkal való csevegés. Péntek reggelrıl volt azonban valami kivételes. – Küldött neki az anyja négy digitális zeneszámot meg két fotót – mondta Galadriel. – Érdekes a fotók mérete. Nagyobbak, mint az várható lenne. – Ott lehettek a fájlok elrejtve – mondta Carrie. – Azt gyanítom, az egyikben volt a kódfejtı program, a másikban a fájlok. Így ha Evan letölti a képeket, a kódfejtı láthatatlanul elindul, és dekódolja a második fotóban elrejtett fájlokat. Aztán szépen elássa egy mappába a gépén, amit nem nézeget naponta. Nem is látja, nem is tudja, hogy vannak. – Ezt magyarázd el Jargónak, kérlek, hogy hogyan tudta becsempészni Evanhez azokat a fájlokat anélkül, hogy ı látta volna ıket. – Dehogynem láthatta ıket, édes kis szívem, ha tudta, mit keressen – mondta Galadriel. – Jól tudod, hogy akár látta, akár nem látta, Jargo nem fog kockáztatni. És te meg, gondolta Carrie, te meg olyan édes vagy, mint a méz, de azért nem vagy olyan hülye, hogy segíts nekem, amikor kellene. Nem vette be Galadriel mézes-mázos hangját. A vonal másik végén egy kıkemény nı volt. – Vannak másolatok az üzenetet közvetítı szerveren? – Le van pucolva. Felteszem, Donna csinálhatta. Okos kis cuccot küldött rá – mondta Galadriel. – Donna a barátod volt? – Nincsenek nekem barátaim kerek e hálózatban, szívem, kivéve téged. A csatolt dolgok mindig veszélyesek.
– Akkor nincs semmink, ami mentén továbbmehetnénk. – Éppenséggel volna itt valami. Donna levelezgetett különféle zenei és olvasókörökkel, meg egy klubbal, amelyik texasi genealógiával foglalkozik. – Családfakutatás, furcsa – mondta Carrie. – Szemfüles kislány vagy. Én is módfelett furcsállom, hogy érdekelte az ilyesmi. – Igen. Semmi értelme nincs a családfád felderítésének, ha álnéven élsz. Carrie megnyitotta a genealógiai társaság honlapját, és megtalálta a levelezési rovatot. A társaságnak szóló e-mailek többsége kérés volt, különbözı családneveket említettek Texas meghatározott megyéiben. Üzenetváltásra a családfakutató oldal címén keresztül volt lehetıség, itt ment keresztül minden hozzászóló levele, ami azt jelentette, hogy minden felhasználó láthatta az összes üzenetet. Az oldalon nem volt magánfórum. – Összevetést csináltam, hogy ki küldött Donnának üzenetet a levelezési listán szereplık közül – mondta Galadriel. – Menj rá a negyvenegyes üzenetre. Carrie megtette. Egy Paul Granger nevezető ember ezt írta: Nagyon érdekelne Samuel Otis Steiner családjának a története, amit a genealógiai fórumon említett. Nagyanyám Ruth Margaret Steiner volt. Dallasban született, és Tulsában hunyt el, családja Pennsylvaniából települt át. A rendelkezésére tudom bocsátani azokat a feljegyzéseket, amelyeket arról a Talbott családról keresett, akik eredetileg Észak-Karolinából származnak, késıbb Tennessee-be költöztek, majd Floridában bukkantak fel. Kérem, jelezze, amennyiben vannak megbízható feljegyzései, vagy tudja, hogyan juthatnék ilyenekhez. Lányommal hamarosan felkeressük Galvestont, és szándékunkban áll a családunk történetét visszavezetni 1849ig. Elérhetıségem: 972 555 3478. Üdvözlettel: Paul Granger Carrie visszalépett a családfakutató oldal hozzászólóinak listájára. Minden e-mail alján volt egy link a hozzászólások archívumához. Belépett, és rákeresett a Samuel Otis Steiner névre. Egyetlen üzenetet talált Steinerrel kapcsolatban, Donna küldte, nagyjából két nappal korábban. Rákeresett Donna Casherre, az elızı üzenet volt az egyetlen alkalom, hogy Donna bekapcsolódott a hozzászólásokba. Egyszerően csak információt kért, vagy keresett bárkit, aki tud valamit Samuel Otis Steiner családjáról. – Ez nem a gyökerek keresése, világosan látszik – szólalt meg Galadriel. – Sokkal inkább kapcsolatfelvétel. – Ártatlannak tőnı kommunikációs mód, hogy ne ébresszen senkiben gyanakvást. – Carrie áttanulmányozta a sután fogalmazott üzenetet. Semmi nyilvánvaló kód, de a számok elvezethettek a megoldáshoz. –Ez a szám, ez mi lehet? – Pillanat. – Galadriel várakoztatta a hívást, és húsz másodperc múlva visszakapcsolt. – Szívem, ez egy dallasi üzenetrögzítı rendszer. Nincs
semmilyen azonosító, hogy kihez tartozik. Meg kell néznem, hogy megtalálom-e a telefontársaság adatbázisában. Carrie újra az e-mailt vizsgálta. – Tizennyolc-negyvenkilenc. Nem furcsa ez egy kicsit ebben az összefüggésben? Csak eddig keres vissza, és tovább nem? A családfájukat elszántan kutató emberek nem állnának meg egy pontos dátumnál. – Már próbálgatom is a számokat. Nekem is az a gyanúm, hogy igazad van, és ez tényleg valamilyen kód lehet. – Egy olyan, amit mi használtunk? – Azt így nem tudom megmondani, aranyom, de utána fogok járni. Carrie csettintett a nyelvével. – A tizennyolc-negyvenkilenc lehet a kulcs az üzenet többi részéhez. Mőködhet úgy, hogy nézd az elsı, a nyolcadik, a negyedik és a kilencedik betőt, aztán ismételgesd, vagy ugyanez a menet a szavakkal. – Túlságosan nyilvánvaló megközelítés, drágám – válaszolt Galadriel. – Nézem a szerveren Donna Casher e-mail fiókjában a feladókat. Nincsenek üzenetek Paul Grangertıl vagy bárki mástól. – Akkor a dallasi üzenetrögzítı minden, amink van. – A tizennyolc-negyvenkilenc – mondta Galadriel – önmagában is lehet jelszó. Figyelmeztetés, utasítás, vagy utalhat bármire az üzenetben, ez más, mint a telefonszám, az csak álca. Az 1849 jelentheti, hogy rohanj, menekülj, vagy lebuktunk, vagy a továbbiak a B terv szerint. – Vagy, hogy hívd fel a fiadat, hívd haza, aztán rohanj, menekülj – válaszolta erre Carrie. – A Granger névrıl neked nem dereng fel valami? – Nem. Ellenıriztem. Nem szerepel semmilyen nyilvántartásunkban. Megnézem még az országos jogosítvánnyilvántartást is, de nagyon valószínő, hogy álnév. Megnéztem az e-mail fiókokban az üzenetek feladóit, nem üzente Granger Evannek vagy Mitchell Cashernek. – Légy szíves, nyomozd le az e-mailt – kérte Carrie. – Már megtettem. A dallasi nagykönyvtárból küldték. – Jó, és akkor most? – Dallasban futnak össze a szálak. Meg fogom nézni, hogy kapcsolatba hozható-e Dallasszal bármelyik ismert ellenségünk. – Galadriel elhallgatott. – Dezzel dolgozol ezen az ügyön? – Igen. Galadriel felhorkant. – Akkor egy kalappal, nyuszikám. – Kösz, Galadriel. Carrie lerakta, és kopogtatott Dezz ajtaján. A férfi egy pillanat múlva válaszolt csak, kinyomott egy hívást a mobilján, és gyorsan a zsebébe csúsztatta. Carrie összefoglalta a lényeget. – Mit csinálunk, ha megtaláljuk ezt a Grangert, de a háta mögött ott van az egész Egyesült Államok kormánya? – Futunk – válaszolta Dezz. – Méghozzá gyorsan és messzire. – Meg fogják ölni Evant. Nem ezt érdemli. – Az, hogy Evan Casher mit érdemel, másodpercrıl másodpercre változhat. Ha a nyilvánosság elıtt elmondja, mi történt vele, azzal kirántja alólunk a sámlit. Oltári bénák voltunk. Már legalább egy éve le kellett volna lınünk, de nem voltunk rá képesek.
– Marha kényelmes lehet, ha valakinek csak ennyi erkölcsi érzék jutott; gyerekjáték vele bánni, könnyen belefér akár még a zsebébe is. Dezz mosolygott. – Ez jó, egy kurva oktat ki. Ha gondolod, szívesen kölcsönadok neked egy kis lelkiismeretet. Úgyis van itt egy adag, amit már régóta ki akartam dobni. – Nem kell Evannek meghalnia, ha segíteni tud nekünk. Meg fog hallgatni. Nem is tud semmit, nem jelent ránk nézve veszélyt. – Te így gondolod? – Igen, így gondolom. – Sokat gondolkozol – mondta Dezz. – Agyacskád minden sejtecskéje csak úgy izzik egyfolytában. – Minı váratlan fordulat! Képzeld, a legtöbb ember ezzel ugyanígy van. – A legtöbb ember ezzel nagyon nincs így, az élen veled. Nagyon elcseszted, hogy nem találtad meg azokat a fájlokat. Carrie rá sem nézett. – Mondd meg ıszintén, nyuszikám. Tudott a Lentiekrıl? – Nem. Nem tudott. Ebben biztos vagyok. Carrie észrevehette, hogy Dezz nem hisz neki. A lány kávét töltött magának. Jargo falfehéren jött ki a szobájából. – A kopaszunk – szólt Jargo. – A tündék beazonosították. Az üzenetrögzítı felvételei és a hangazonosító alapján. Joaquin Gabrielnek hívják. Volt CIA-s. A tündék most mennek végig Gabriel életén, kapcsolatain, hogy kiderüljön, hogy hol rejtegetheti Evan Cashert. – Mit akarhat Gabriel Evantıl? Mi dolga lehet a CIA-nak vele? – kérdezte Carrie. Az iszonyat lassú hullámokban kúszott fel a gerince mentén. – A CIA. Hát nekünk reszeltek – mondta Dezz. – Évekkel ezelıtt kirúgták – mondta Jargo. – Lehet, hogy most meg visszarúgták – válaszolt Dezz. – Gabriel a belsı ügyosztálynál a belsı kiszivárogtatást és rendetlenséget pucolta ki – mondta Jargo. – Úgy hívják ezeket náluk, hogy árulóvadász. Feladatuk megtalálni azokat az embereket, akik lejárathatják a CIA-t. – Rohadt életbe – mondta Dezz. – Mr. Gabrielnek van még egy dobása, hogy elintézhesse velem. – Jargo telefonja megszólalt. Figyelmesen hallgatott, bólintott, majd kinyomta a telefont. – Gabriel vejének van egy háza Austin közelében, egy Bandera nevő városkában. Gabriel oda menekülhetett. Egy szők órányira van innen. – Klassz – mondta Dezz. – Már kezdtem unatkozni. Azzal pisztolyt csinált a kezébıl, és Carrie szeme közé lıtt vele.
11. fejezet A golyó tizenöt centire csapódott a falba a fejtámla fölött. Gabriel megrándult és hátrahıkölt, a szeme elkerekedett a rémülettıl. – Anyám halott. Apám eltőnt. Ne szórakozz többet – mondta Evan. – Tehát hol vagyunk? – Banderához közel. Evan ismerte a festıi városkát a lankás texasi dombvidéken. – A vejem nyaralójában vagyunk. A lányom jól ment férjhez. Gabriel a pisztolyt nézte, nem Evant.
– CIA-s vagy, vagy magántestır? – Magán – felelte a férfi pillanatnyi hallgatás után –, de CIA-s voltam, és anyád… ismert engem és a munkámat. Ezért hívott. Belbiztonsági voltam. Régebben. A cég elzavart, mert túlságosan sok kellemetlenséget okoztam. – Képzelem. Azt mondd, hogyan juthatnék el apámhoz. – Nem tudom. Gabriel kitartóan ragaszkodott a történetnek ehhez a változatához. Evan elhatározta, hogy máshogy közelíti meg a dolgot. – Apám tudja, hogyan léphet veled érintkezésbe? – Nem, nem tudja. Ezt anyád intézte. Én nem álltam vele kapcsolatban. – Hazudsz. – Nem. Anyád fejében meg sem fordult, hogy szükség lehet rá, hogy én is tudjam. – Gabriel széles, kissé tébolyodott vigyorral azt mondta: – Anyád ellopta Jargótól a fájlokat. Jargo tudja, hol találhatja meg apádat, mert apád is neki dolgozott. Apád eltőnt. Próbáld már meg összerakni. Evan feje nem volt tiszta, zúgott az elmúlt huszonnégy óra eszelıs menekülésétıl, káoszától. – Az apám Jargónál van. – Elég valószínő. Azt gyanítom, hogy Jargo beosztottja lehetett, amikor az anyád úgy döntött, hogy lelép. Jargo rájött erre, és elkapta apádat, hogy sakkban tarthassa. Megeshet, hogy apád megadta nekik anyád számítógépes jelszavát, hogy Jargo hozzáférhessen a fájlokhoz. – Kellenek nekem azok a fájlok, hogy kiváltsam velük Jargótól apámat. Csakhogy a fájlok köddé váltak, elpárologtak a semmibe. Evan szíve összeszorult. Nagyon hamar bejutottak a laptopjába. Tudták a jelszót. Nyilván az apjától, aki a karbantartásokat végezte a fia számítógéprendszerén. – Ezeket most csak egyvalami érdekli. Biztosak akarnak lenni abban, hogy nem tudod, hogy mi volt a fájlokban, és másolatod sincs róluk. – Gabriel úgy vigyorgott Evanre, mint egy félkegyelmő. – Én vagyok az egyetlen, akitıl azt remélheted, hogy elbújtat ezek elıl az emberek elıl. – Hogyan kerül a képbe Carrie? Tudta, hogy veszélyben vagyok, még figyelmeztetni is próbált. – Ki az a Carrie? – Mindegy – mondta Evan egy pillanatnyi szünet után. Gabriel behunyta a szemét. – Már látom, hogy rosszul közelítettem hozzád. Bíznom kellett volna benned. – Gondolod? – Gratulálok, bebizonyítottad nekem, hogy milyen kemény tudsz lenni, de még mindig nem érted, hogy mi forog itt kockán. A fájlok, amiket anyád ellopott, lehet, hogy Jargóhoz kerülnek, és ı igazán gonosz. Meg kell szereznem a fájlokat. Olyan bizonyítékok, amikre nagy szükségem van. – Jargo ellen. – Igen. Bebizonyíthatnám, hogy nem érdemeltem meg, hogy derékba törjön a pályám sok évvel ezelıtt. Ennek a Jargónak több olyan téglája is volt a CIA-n belül, akik neki dolgoztak. – Gabriel köhentett egyet. – A CIA, általánosságban véve, olyan szervezet, ahol csupa tisztességes, keményen dolgozó, nagyszerő ember van. Azonban rohadt alma minden kosárban van, és Jargo tudta, hogy kik azok. Anyád pedig azért jött hozzám, mert rólam tudta, hogy én nem vagyok az. Félt egyenesen a CIA-hoz menni, mert nem
akarta kiadni ezeket az információkat, ezzel azt is kockáztatva, hogy Jargo megneszel valamit. Jargónak a CIA-nál és az FBI-nál is megvannak a maga emberei. Megorrontják a fájlokat, vagy azt, hogy hol vagy, és ugyanaz az indítékuk van rá, hogy megszabaduljanak tıled, mint Jargónak. Nem akarnak leleplezıdni. – Gabriel megnyalta a száját. – Evan. Lefogadom, hogy mivel nagyon értékesek, anyád elrejtett másolatot a fájlokról. Hol lehetnek? Gondolkozz. Ha lenne másolatod róluk, még tudnék segíteni rajtad. – Vagy egyszerően csak hívjuk a CIA-t. – Elképzelhetınek tartod, hogy a CIA kívánatosnak fogja találni, hogy nyilvánosságra kerüljön, hogy egy független kémcsoport mőködik a falain belül, pontosan az orra elıtt? – Gabriel újra megnyalta a száját. – A CIA úgy rúgott ki, hogy csak ezt a legegyszerőbb lehetıséget kínálta fel. Bizonyos személyek a CIA-ban szívesebben látnának téged holtan, semmint hogy a hitelességük sérüljön. Ha a nyilvánosság elé állsz, neked abban a pillanatban véged, veheted úgy, hogy máris meghaltál. Éppen akkora erıkkel vadásznak rád, mint Jargo. A CIA. A gondolattól Evan egész teste libabırös lett. Jargo gyilkos volt, de ı csak egy ember. Azonban ha a fájlok fenyegetést jelentenek a CIA-ra nézve, akkor megtalálják. Nem bujkálhat elılük örökké. – Kit hívjak fel a CIA-nál, hogy megmondjam nekik, hogy álljanak le? Gabriel ideges, hideg hangon felkacagott. – Egy szart sem mondasz nekik, fiacskám. Nem állnak ezek le. Addig vadásznak rád, amíg meg nem találnak, akkor finoman kiszedik belıled, hogy mit tudsz, aztán ha túl sokat, hát megölnek. Én nem futnék a CIA ölelı karjába a helyedben. – Tehát ık és Jargo is akarja a fájlokat. Mi van a fájlokban? Lista a CIA Jargót segítı árulóinak névsorával, vagy ügynökök, vagy nevek, vagy esetleg folyamatban lévı mőveletek leírása? – Nevek. Látod már, ugye, hogy megbízom benned? – Ügynököké? Gabriel habozott egy pillanatig. – Azt hiszem. – Vagy ügynöklista, vagy nem. Gabriel vállat vont. – Mit csináltál volna azután, hogy anya átadta neked ezeket a neveket? – Evan ráemelte a fegyvert. – Semmi okom nincs rá, hogy egy árva szavadat is elhiggyem. Hazudhatsz akár az elsı pillanattól fogva is, és nem hiszem el, hogy csak úgy, puszta emberi szívjóságból mentettél meg, anélkül hogy anyám felé ne lett volna valamiféle adósságod. Ugyanolyan elszántan akarod azokat a fájlokat, mint Jargo. Miért ne hazudhatnál a tartalmukról, vagy arról, hogy mire kellenek neked? Gabriel hallgatott. – Jól van, játszhatunk így is. Alkalmazzunk csendterápiát. Beszélhetsz majd róla odafelé. – Hova odafelé? Evan fogta a laptopját, és kiment a szobából. Gabrielt nem méltatta válaszra. Leült az elsötétített folyosón, arcát a tenyerébe temette, a lehetıségeit mérlegelte. Gabriel tudja a teljes igazságot, de nem beszél. Pisztolyt foghatna a fejéhez, és fenyegetéssel rávehetne, hogy beszéljen.
Csakhogy Gabriel is és ı is tudja, hogy Evan nem lenne képes hidegvérrel kivégezni. Gabriel látta a szemén. A másik és talán a jobb taktika eredményeként visszakaphatja az apját és megállíthatja Jargót. Az embert, aki felelıs az anyja haláláért, már ha nem hazudott Gabriel. Evannek most telefonálnia kellett egyet. A mobilja az austini rendırségen volt, de Gabrielé ott feküdt a reggelizıasztalon. Felvette, és Carrie-t tárcsázta.
12. fejezet Az I 35-ösön száguldottak, Austintól délnek tartva, majd nyugatnak fordultak. Rátértek a 46-os autópályára, és átvágtak a régi németek lakta városkán, Boerne-ön. Tölgyek és cédrusberkek borították a dombokat. Az ég kezdett kissé felhısödni. Carrie elöl ült, Jargo hátul. Az autót Dezz vezette. Egy útjelzı táblán ez állt, BANDERA: 16 Km. Carrie telefonjának zümmögése törte meg a csendet. Csengés helyett rezgıre állította, és most azt gondolta, jaj, ne. – Valakinek kapása van – mondta Jargo. – Nekem. – Carrie tenyere nedves volt az izzadságtól. – Evan. Halleluja – mondta Dezz. – Vedd fel, de úgy tartsd, hogy én is halljam. Jargo elırehajolt, a fejét a lányé mellé, az állát az ülés támlájára tette. Carrie elıásta a telefonját a táskájából, és felnyitotta. – Halló? – Carrie? – Evan volt az. – Drágám. Istenem, jól vagy? – Megvagyok. Hol vagy? – Evan, az isten szerelmére, hiszen téged raboltak el, te hol vagy? – Carrie. Honnan tudtad, hogy veszélyben vagyok, amikor hívtál? Jargo megmerevedett a lány mellett. – Három férfi volt a lakásodnál, mire visszaértem a reggelivel, amit vettem magunknak. Azt mondták, FBI-osok, de én azt gondoltam… valahogy bőzlött körülöttük valami. Nem tetszett a képük. – Gondosan kellett a szavait megválogatnia, figyelnie kellett rá, hogy mindkét hallgatóságának megfeleljen. – Inkább maffiózóknak néztek ki, akik kormányügynököknek próbálják kiadni magukat. Nem engedtem be a házba ıket, Evan. – Mit akartak? – Anyádról kérdezısködtek. Hol vagy, mi van veled? – Nem mondhatok semmit. – Evan kissé megkönnyebbültnek tőnt. – Csak tudni akartam, hogy biztonságban vagy-e. – Én jól vagyok, csak érted aggódom. Kérlek, áruld el, hogy hol vagy. Odamegyek, bárhol vagy is. – Nem. Nem akarom, hogy belekeveredj. Addig nem, amíg rá nem jövök, hogy valójában mi folyik itt. – A fenébe is, mondd már meg, hogy hol vagy, édesem. Hadd segítsek. Jargo Carrie vállára tette a kezét. – Hová mentél tegnap reggel, Carrie?
– Tudod – a lány behunyta a szemét –, tudod, elég sok minden történt köztünk az elmúlt éjjel, amin gondolkodnom kellett. Elmentem egy kicsit autókázni. Aztán reggeliért. Sajnálom, hogy nem voltam ott, amikor felébredtél. Azt a zavaros üzenetet sem kellett volna hagynom. – El kell jönnöd Houstonból. Külön kell folytatnunk az életünket. Nem akarom, hogy bántson… akárki van is a nyomomban. – Evan, kérlek, hadd segítsek. Mondd meg, hogy hol vagy. Jargo közelebb húzta magához a lányt, a fülét egészen közel tette a telefonhoz. – Szeretlek – mondta Carrie. Egy pillanatnyi csend támadt. – Ég veled, Carrie. Igazán szeretlek, de nem hiszem, hogy tudunk beszélni egy ideig. – Evan, ne. A fiú lerakta. Jargo keményen az ablaknak taszította a lányt. – Az istenedet, te hülye kurva! – A lány koponyája nagyot csattant az üvegen, a Glock csöve a torkának feszült. – Félreálljak? – kérdezte Dezz. – Ne. – Jargo kicsavarta a mobilt Carrie kezébıl, megnézte a híváslistát, és a sajátjáról felhívta Galadrielt, utasította, hogy nyomozza le a számot. Lerakta, és Carrie-re bámult. – Te felhívtad, hogy figyelmeztesd? Nekem azt mondtad, hogy nem hívtad. – Nem azért. Csak hogy valamit mondjak neki, hogy miért tartsa magát távol a CIA-tól vagy az FBI-tól, ha felkeresnék. – Nem utasítottalak semmi ilyesmire – mondta Jargo. – Ki kellett valamit találnom. Azt akartam, hogy befogja, mindenrıl, egészen addig, amíg mi el nem kapjuk. Nem értetek hozzá idıben. Hagytátok rendırségi felügyelet alá kerülni. Le sem tudtam még adni az egész mősort, mert Gabriel pont akkor támadta meg a járırkocsit, amikor beszéltem vele. – Miért nem mondtad? – Azért, mert úgy odavoltatok, ahogy egyébként most is. Nem szereztem használható információt, de nagyobb bajba sem sodortam magunkat. – Ha a rendırség megtalálja a telefonját, megtalálják a hívások között a számodat. – Van még egy telefonom, azt használtam. Egy lopottat. Lenyomozhatatlant. – Akkor is hülyeség volt – mondta Jargo. – Élve kell nektek, hogy hozzájussatok a fájlokhoz. Ha az anyja mondott neki valamit vagy rólatok, vagy a fájlokról, akkor igazán nem lett volna jó, ha egy szót is szól a zsaruknak a CIA-ról. Ezzel ıt is, titeket is védtelek. Az érdekeink egyeztek. A lány Jargo fegyverét nézte, azon tőnıdve, hogy vajon abban a pillanatban meghal-e, ahogy látja kicsapódni a golyót a csıbıl. Jargo leengedte a fegyvert. – Ez igazán nem az a helyzet, hogy kételyek merülhessenek fel a hőségeddel kapcsolatban. Ez azért tiszta? – Kristálytiszta. – A lány megfogta Jargo karját. – A CIA megölette a szüleimet, gondolod, hogy azt szeretném, ha Evant is megöletnék? Ha Gabriellel van, és vissza tudjuk tıle hozni, akkor hadd beszéljek vele én. Sokkal egyszerőbb lenne, ha hagynád, hogy ezt én intézzem. Kérlek.
– Te azt hiszed, hogy átállíthatod a mi oldalunkra. – Én azt hiszem, hogy el tudok indítani benne valamit. Mindent elveszített. Kivéve engem. Sebezhetı. Meg tudom nyerni, tudom, hogy igen. – Azt mondta neked, hogy szeret – szólt Jargo. – Igen. Múlt éjjel vallotta be elıször. – Carrie elırefordította a fejét. – Tehát te lennél az Achilles-sarka – mondta nevetve Jargo. – Nagyon úgy tőnik. – Az, ha beléd van esve, sokat könnyít a dolgokon – mondta Dezz röhögve – meggyızöd egy frankó numerával, és rendben is vagyunk. – Fogd már be a büdös pofádat – mondta a lány. Legszívesebben betörte volna Dezz orrát, és kitörte volna az önelégülten vigyorgó szájából a fogait. Jargo telefonja jelzett. Felvette. – Galadriel, ne okozz csalódást. – Figyelt, bólintott. – Köszönöm. – Kinyomta. – A mobil egy bizonyos Paul Granger nevén van. – A név az e-mailbıl – mondta Carrie. – Milyen messze vagyunk még a háztól? – Kevesebb, mint öt perc – válaszolt Dezz. Akkor hirtelen sziréna hangzott fel – egy rendırautó kék és piros fényei villogtak mögöttük.
13. fejezet Carrie biztonságban van. Maffiózóknak néztek ki, akik kormányügynököknek próbálják kiadni magukat, így mondta Carrie. Lehetett tényleg az FBI? Vagy a CIA kereste? Honnan tudtak róla, a szüleirıl, és azt, hogy összefüggésbe hozhatóak azokkal az átkozott fájlokkal? Semmi értelmes magyarázatot nem talált, de a mai reggel nem errıl szólt. Ami viszont fontos volt, az az, hogy Carrie ép és egészséges. Ellen kellett állnia annak az erıs vágynak, hogy hallja a lány hangját, hogy karnyújtásnyinál ne legyen tıle távolabb, tudomást sem véve errıl a rémálomról. Amint megtaláltalak, rögtön el is veszítettelek – gondolta a fiú. Azonban most meg kellett találnia az apját, megtudni az igazságot arról, hogy mi is történt a családjával valójában. Akkor együtt lehetnek majd. Visszament a hálószobába, ahol Gabriel még mindig megbilincselve, az ágytámlának dılve ült. – A barátnım azt mondja, hogy keresett engem az FBI tegnap reggel. – Az könnyen meglehet – mondta Gabriel. – De nekem ehhez mi közöm? Kitaláltál nekem is valamit ezzel kapcsolatban? – A barátnım nem hiszi, hogy igazi FBI-osok voltak. Lehetett a CIA? Te letartóztatod anyámat Austinban, ık pedig engem Houstonban. – Ha kellettél volna nekik, már korábban elkapnak és magukkal visznek. Sajnálom, de nem tudom, hogy kik voltak. – Megcsörgette a bilincset. – Engem itt hagysz? – Még nem tudom. – Rázárta az ajtót a férfira. Végigsietett a folyosón. Gabriel hazudhatta is, hogy nem segít neki senki, a CIA vagy egy barátja bármelyik pillanatban ideérhet. Berohant Gabriel hálószobájába. Kinyitotta az egyik bıröndöt. Néhány ruhadarab. Meglehetısen sok készpénz. Elég sok ahhoz, hogy Evan álla leessen. Húszas és százas címlető bankjegyek, csinos kötegekben. Igazolvány nem volt a táskában, de volt rajta egy címke,
amelyen a J. Gabriel név állt, és egy dallasi cím, amely a külvárosban, McKinneyben volt. Átkutatta Gabriel másik táskáját. Néhány ruhadarab és két pisztoly volt benne, gondosan szétszerelve, beolajozva. A fegyverek alkatrészeit átrakosgatta a pénz mellé. A sarokban kiszúrt egy kis fémdobozt. Megpróbálta kinyitni. Zárva volt. Ami be van zárva, az mindig valami fontosat rejt. Szerszámra van szüksége, hogy feltörhesse. Berakta a tönkrement lap topját a pénzes bıröndbe. Lerohant a garázsba. Csinált helyet a Suburban hátuljában a bıröndnek. Visszasietett a házba, hogy magával hozza a kis fémkazettát a hátizsákjában, újra lement, és a hátizsákot az utasülésre dobta. Felment az emeletre. Nem lesz könnyő a megbilincselt Gabrielt lehozni. Majd a kocsi hátuljába rakja, nekivág az útnak, és felhívja Durlesst. Azt gondolta, hogy Durless végig fogja hallgatni. Biztos ırült dühös, és ki van borulva, hogy elvesztette Evant, és az FBI átvette tılük az ügyet. Evan által lehetısége nyílhat rá, hogy mentse a becsületét. Kinyitotta a szoba ajtaját, és belépett. Az ágy üres volt. A bilincs az ágykereten fityegett. A függönyöket táncoltatta a nyitott ablakon befújdogáló szellı. Evan lerohant a lépcsıkön. Elöntötte a pánik, semmit sem hallott a saját lélegzetén kívül. A CNN adása zengett a dolgozószobában. Kinyitotta a garázshoz vezetı ajtót. Bekukkantott. Gabrielnek semmi jele. A Suburban mellett beosont a félhomályos garázsba. Hol a fenében van Gabriel? A garázsajtó hirtelen megindult felfelé.
14. fejezet Evan tudta, hogy csak másodpercek kérdése, hogy észrevegyék. A Suburban parkolt a háztól legmesszebb. Mialatt az automata garázsajtó emelkedett, Evan átcsúszott a kocsi motorháztetején, és így a Suburban fedezékébe került. Lekuporodott a jobb elsı kerék mellé. A farmerja farzsebébıl elıhúzta a Gabrieltıl szerzett pisztolyt. Gabriel rontott be a garázsba. Nálam vannak a kulcsai. Minthogy az ablakon mászott ki, nyilván csak ezen az úton tud visszajönni a házba, gondolta Evan. Akár észrevette, akár nem, egy pillanat múlva tudni fogja. Lépések a konyhába vezetı ajtó irányába. Evan hallotta, ahogy nyílik az ajtó. Az automata garázsajtó már ereszkedett lefelé. Gabriel ezt a menekülési útvonalat elvágta. Azt hitte, Evan még a házban van. Evan megkockáztatta, hogy kipillantson a Suburban motorházteteje felett. Biztos van még több fegyvere is bent, azért megy most, mert tudja, hogy nekem is van egy, és a garázsajtó zaját biztosan meghallottam, akárhol vagyok is a házban. Evan bekúszott a kocsiba az utasülés felıl, átcsúszott a volán mögé, bedugta a slusszkulcsot. A napellenzıre csíptetve megtalálta a garázsajtó távirányítóját, és megnyomta a gombot. A garázsajtó megállt. Nyomva tartotta a gombot, erre az ajtó megindult felfelé, mialatt beindította az autót. Könyörgöm, add, hogy már az emeleten legyen – gondolta Evan. A házba vezetı ajtó kivágódott. Ott állt Gabriel, pisztollyal a kezében. A garázsajtó még mindig emelkedett.
Gabriel ököllel rávágott a falon a garázsajtó gombjára, erre az ajtó megállt. A férfi odarohant a Suburban ajtajához. Evan rükvercbe váltott, és a gázba taposott. A Suburban felbıgött, fém sikoltott, ahogy az alacsonyan maradt garázsajtó végighorzsolta a tetıt. Gabriel tüzelt. A golyó a tetı felett fütyült el, túl magasra célzott. Evan eltekerte a kormányt, és akkor nekiütközött valami fémes dolognak a kocsifeljáró szélén. A visszapillantó tükörben meglátta a lopott Malibut. Gabriel teljes erejébıl rohant az autóval szemben, a gumikra célzott, és azt üvöltötte: – Evan! Állj meg, és add föl! Evan elıremenetbe lökte a sebességváltót. A Suburban teljes gázzal kilıtt elıre, Gabriel velıtrázó sikolya hangzott fel, ahogy teste a tetıre sodródott és végül a kocsi mellé esett. Jézusom, elütöttem – gondolta Evan. Végighaladt a nagyobbacska dombról levezetı, tölgyekkel és cédrusokkal szegélyezett kis úton. Nagyon úgy nézett ki, hogy a dombvidéken van. Gabriel Banderát említette. Legalább ez egyszer igazat mondott. Az út zárt fémkapuhoz kanyargott le, ez zárta el a birtokot a helyi autóúttól. Evan megnyomta a távirányító másik gombját, abban a reményben, hogy elektromos a kapu. Meg sem moccant. Akkor látta csak meg, hogy be van láncolva. Keresgélni kezdte a kulcsot a kocsi középsı rekeszeiben és a kulcskarikán, de semmi. Evan felkapta a pisztolyt a mellette levı ülésrıl, kiugrott a Suburbanbıl, a motort járva hagyta. Megcélozta a súlyos lakatot a láncon, két lépést hátrált, és elsütötte a fegyvert. A lövés robaja felverte a hegyoldal csendjét. A lakat himbálózott, a szélén egy istenverte lyukkal. Megrángatta, de nem nyílt ki. Hallotta, ahogy felsikolt egy motor gumija. A Ducati a legmagasabb fordulatszámon túráztatva száguldott lefelé az úton. Evan újra célzott, és lıtt. A golyó pontosan a kulcslyukat vitte keresztül. A lakat ezúttal könnyedén kinyílt. Evan lecsavarta a láncot, és az útszéli kavicsosba dobta a lakatot. Nehezen lélegzett, agyába tolult a vér, és már semmi mást nem hallott, csak a dobolást a fülében. Kitárta a kaput. A motorsivítás erısödött. Látta, ahogy a Ducati nyílsebesen vágtat felé, átvág a bokrokon, és dübörögve megáll elıtte. Gabriel felemelte a fegyverét. A figyelmeztetı lövés felverte a port Evan lába mellett. Nincs menekvés. Evan, egyik kezében a lánccal, a másikban a pisztollyal, a Suburban jobb oldala alá csúszott a kavicságyba. Elöntötte a pánik. Ostoba, ostoba, ostoba. A Ducati három méterre állt meg tıle. Látta a gumikon a murva fehér porát. – Evan! – Gabriel úgy beszélt, mint akinek egyetlen foga sem maradt. – Ide a pisztolyt. Most. – Nem – felelt Evan. – Figyelj csak. Ne légy hülye. Ne lógj meg. Meg fognak ölni. – Vissza, vagy lelılek. Gabriel hangja mélyebb lett. – Csak tessék, de akkor tökéletesen egyedül maradsz, senkid sem lesz a világon. Nincs pénzed. Nincs hova menned. A zsaruk szépen átadnak az FBInak, aztán már jól tudod, hogy mi következik. – Nem, nem tudom.
– Megérkezik az FBI, és begyőjt a CIA nevében. Szövetségi ırizetbe kerülsz. Aztán érdekes, mégis elveszítenek valahogy, ugyanis a kormány halottnak akar látni téged és a családodat is. Tüzes vas lettél, amit senki sem akar megfogni. Én volnék közel és távol az egyetlen reményed, úgyhogy gyere csak ki. – Nem beszélek veled. Számolok. Ha eljutok a bővös számig, belelövök a lábadba. – Nagyon kikívánkozott a forró, poros autó alól, a hátát perzselte a felhevült motor. Gabriel továbbra is higgadt hangot használt, hogy Evant végre kicsalogassa a napvilágra. – Evan, ha valaki, hát én jól tudom, milyen az, ha nincs hová menned. Evan várt. – Én tudom, hogyan mőködnek ezek az emberek, Evan. Hogyan vadásznak rád. El tudlak rejteni elılük, vagy olyan helyre tudlak vinni, ahonnan tárgyalhatsz velük valamiféle békekötésrıl. Óvatosan mozogva, lassan közelített a Suburban-hez. – Ami viszont a legjobb, hogy van arra is tervem, hogyan tudnánk visszahozni az apádat. – Gabriel hangja mélyen, barátság melegétıl zengett. Evan Gabriel lábára célzott. Érezte, ahogy a szívdobogása visszaverıdik a kavicsról. – Anyád bízott bennem, de én cserbenhagytam. Felelısnek érzem magam, ellıttem azt a kötelet, ezzel megmentettem az életedet. – Gabriel hangja még mélyebbre váltott. – Csak beszélgetünk. Nem foglak onnan a bokádnál fogva kirángatni, hogy megverekedjem veled. Persze, mert elütöttelek kocsival, és mert van fegyverem, amit tudsz is. Hallottad, ahogy a lakatot szétlıttem. Sérült is vagy, az autónak csapódva is elég súlyosan megsérülhettél, de még így is idáig loholtál utánam. Kellek neked. Méghozzá azért, mert olyan átkozottul el akarod kapni Jargót, és én vagyok az élı csalid. – Floridába kell mennünk – mondta Gabriel. – Anyádat is oda kellett volna vinnem. Azt remélte, hogy apádat ott találja majd meg. – Csontot dobott Evannek. – Floridában hova? – A részletekrıl is beszélhetünk, ha már kijöttél onnan. Nagyon jó ötletem van apád hazajuttatására. – Hát halljuk azt a tervet – mondta Evan. Beszéltetnie kell Gabrielt, hogy ha hirtelen erıt fejt ki, ha például elkezd a Suburban felé rohanni, meghallhassa a hangján. – Jargo az apádat akarja, hogy lépre csaljon téged, és meggyızıdhessen róla, hogy nem tudsz a fájlokkal ártani neki. A CIA-nak vagy a fájlok, vagy apád kell, hogy elcsípjék Jargót és azt az embert, akárki legyen is, aki a CIAnál neki dolgozik. Azt ajánlom, hogy tárgyalj mindkét féllel, aztán hozd össze ıket szemtıl szembe. Így olyan helyzetet teremtesz, hogy egyszerre felrobbanthatod mindkét oldalt: Jargo független kémként egyezkedik a CIAval, ami igencsak kínos rájuk nézve – így már tárgyalhatsz apád kiadásáról. Játszd ki ıket egymás ellen. A részleteket még kidolgozzuk. Csak gyere ki, és megbeszéljük. És vajon neked mi a hasznod ebbıl a tervbıl? – tőnıdött Evan. Sehogyan sem tudott rájönni, hogy mit akar Gabriel valójában – bosszút állni, de
mindkettın, Jargón és a CIA-n is? Ennek így nincs értelme, hacsak tényleg nem egykori CIA-s és az évszázad legelégedetlenebb alkalmazottja. – Jól van – mondta Evan. – Mégis kijövök. Ne lıj! – Lökd ki a pisztolyt, Evan. Biztosítsd ki, és lökd ide. Evan lelapult, és megfontoltan Gabriel lábára célzott. Nagy nehézséget okozott, hogy a keze remegését leküzdje. Számolj. Csakhogy az útfelszín minden egyes kiálló kavicsa azt az aggályt ébresztette benne, hogy a golyó nem reppen egyenesen Gabriel lábába. Csak annyira kell megsebesítened, hogy elhúzhass innen végre a pokolba. Célzott. Azonban mielıtt meghúzhatta volna a ravaszt, lövés dörrent. Lövedék csapódott csattanva húsba. Gabriel felüvöltött, és a földre zuhant.
15. fejezet Carrie hátrapillantott a villogó fényekre. – A zsaruk. Mondtam, hogy menj lassabban. – Csak lazán, csináljátok, amit én – mondta Dezz. – Dezz – szólt Jargo. – Vedd el a bírságcédulát. Te mintaszerő állampolgár vagy. Szépen csöndesen, nyugodtan megyünk el innen. Megértettél, ugye? Dezz félrehúzódott. A körzeti járır villogó fényekkel leállt mögé az autójával, de nem szállt ki még egy percig. – Most kéri le a rendszámot – mondta Jargo. – A fene vigyen el, Dezz. Megöllek, ha emiatt veszítjük el Evant. – Minden frankó – mondta Dezz. Carrie feszülten figyelte, ahogy a járır kipakolta magát a kocsijából és a vezetıoldalra ment. Hagyj minket elmenni, kérlek, gondolta. Kérlek. Mielıtt egyetlen szót is szólhatott volna a járır, Dezz felemelte a hamis okmányait, megmutatta, és azt mondta: – FBI, Desmond Jargo, különleges ügynök. Banderába tartok, hogy felleljek egy az austini irodánkhoz tartozó ügyben látókörünkbe került személyt. A járır elvette a felé nyújtott igazolványt, és alaposan megnézte. Visszaadta Dezznek, és benézett Carrie-re. – Van önnél igazolvány, hölgyem? – Nincs rá szüksége, velem van – mondta Dezz. A járır most a hátsó ülésen ülı Jargóra nézett. – Üdvözlöm – szólalt meg Jargo. – Mindketten tanúk. Velem vannak – mondta Dezz. – Van errıl valamilyen nyilvántartási papírja? – kérdezte a járır. – Hallott egyáltalán valamit is abból, amit itt mondok? – szólt Dezz. – Különleges ügynök. Forró nyom. Hajsza. Esetleg tovább is lehetne egyszerősíteni, de sajnos a különleges szó mindenképpen négy szótagból áll. – Szellemes. A nyilvántartási papírokat kérem, uram. Dezz átadta neki az igazolványt, és a járır tanulmányozni kezdte. Visszaadta Dezznek. – Köszönöm. A járır fiatal volt, és amolyan fölényeskedı fajtának tőnt. Felnıtt változata az okostojásnak, aki az iskolában a hátsó padsorokból köpıcsıvel lövöldözik, de késıbb, a középiskola után rájön, milyen biztos állása is van egy
rendırnek, ráadásul ki sem kell mozdulnia hozzá a szülıvárosából. Carrie nem nézett rá, mereven bámulta maga elıtt az utat. – Milyen ügyben nyomoznak mifelénk? – Igazán nincs most idım felvázolni – mondta Dezz –, és titkos is, így most mi inkább… – Csak ne olyan sietve – mondta a járır. – Szövetségi ügynök vagyok. – Már az elızı három alkalommal is hallottam. Azonban most a mi körzetünkben vannak, és én nem tudok róla, hogy beszélt volna a sheriffünkkel. – Úgy terveztem, hogy hamarosan felhívom, de minthogy még nem azonosítottuk be a pontos célunkat, nem láttam értelmét, hogy pazaroljam a drága idejét a sheriff úrnak. – Sheriff asszonynak – javította ki a járır. – Szálljon ki a kocsiból, uram, és együtt felhívjuk a maga ügyében. – Ez már igazán nevetséges. – Uram. Minden tiszteletem ellenére sem jöhet le vidékre, hogy aztán százötvennel száguldozzon az útjainkon. – A járır lehajolt Dezz ablakához. – Csak hadd hívjam fel, és… – Csak hadd ne. – Dezz ökle pörölyként csapódott a torkának, összezúzva a légcsövét. A járır hátratántorodott az ablaktól, a napszemüvege félrecsúszott, levegı után tátogott. Dezz elıhúzta a fegyverét, és egy hangtompítós lövést adott le. Pontosan a napszemüveg és a Stetson kalap között ütött lyukat a rendır homlokán. – Te jóisten! – sikoltott fel Carrie. Meglátott egy autót a dombra kaptatni, feléjük közeledett. Dezz tövig nyomta a gázt, a kocsi kilıtt. Dezz lövıállásba készítette a pisztolyát, a másikkal kormányzott. – Dezz! – ordította Jargo. A közeledı autó – egy pöfögı Chevrolet, legalább tízéves – lassított a holtan heverı járır mellett, és Carrie látta a vezetı arcát eltorzító rémületet. Szıke nı volt, harmincas, szemüveges. Tescós munkakötényben virított, a frufruja befelé szárítva. Dezz kétszer is tüzelt, miközben távolodott. A szélvédı üvegcseréppé és mindent elborító vörösséggé változott. A Chevrolet letért az útról, nekicsapódott a tehénlegelı kerítésének. A kocsi eleje úgy győrıdött össze, mint egy papírdoboz. – Egyetlen. Szót. Se. Dezz visszakormányozta az autót a sáv közepére, és felgyorsított százhatvanra. Jargo elırehajolt, és két kézzel szorosan átfogta a fia torkát. – Ez tiszta hülyeség volt – mondta neki Jargo. – Nincs idınk zsarukkal szarakodni. Dezz hangja olyan nyugodtnak tőnt, mintha csak egy útszéli gyümölcsárusnál nézegetnék az ıszibarackot. – Azt mondtam, vedd el azt a rohadt büntetıcédulát – mondta Jargo. – Hallgasd meg a mondókáját, mosolyogj és bólints. Csak okosan. – Apa. Az egyetlen igazolvány a szövetségi volt, amit felmutathattam. Lehívja, de nem hagyhattam, hogy az megtörténjen. Taktikailag sokkal jobb volt most megölni, mint késıbb menekülni. Így összesen csak két kurta kis percet vesztegettünk az egésszel. Jargo enyhített szorításán, és adott egy fülest a fiának.
– Ha még egyszer engedetlen leszel, szétlövöm a kezedet. Szétroncsolom. Nem dolgozhatsz majd többet. És nem beszélek veled többet, és én… – Jargo visszahanyatlott az ülésbe. A hangja mélyebbre váltott. – Szóval csak ne legyél engedetlen. – Igenis, uram – mondta Dezz. – Nem volt muszáj azt a nıt megölnöd – mondta Carrie erıtlen hangon. – Csak az ablakát lıttem ki. Így nem láthatott minket, és ezért nem tudta leolvasni a rendszámunkat. Carrie leküzdötte a hányingerét. Nem mutatkozhat elıtte gyengének. Most biztos nem. – Felejtsük el a szerencsétlen járırt meg a szemtanút. Dolgunk van – szólalt meg Jargo. Carrie tudta, hogy a megjegyzés csak neki szól, a két ártatlan emberrel Dezz már rég nem gondol. Ellenırizte a pisztolyát, és megtörölte a száját. – Carrie, ezek a halálesetek tényleg sajnálatosak – mondta Jargo. – İszintén mondom. Azonban én nem tudok úgy gondolni rájuk, mint emberekre, érted? Én nem képzelem el ıket, mint valakinek a gyerekét, a kedvesét, vagy azt, hogy teljes, szép életük kellett volna, hogy legyen. A célunkra kell összpontosítanunk. Csak így ırizhetjük meg az ép elménket. Carrie ismerte Jargót, ismerte ıket, kettejüket. Minden elképzelhetınél ridegebbek voltak. Rosszabbak a nem ép elméjőnél. Bőntudat nélkül gyilkoltak. Evan, csak nehogy abban a házban legyél. Kérlek. Ne. – Keress egy hátsó utat – mondta Jargo. – Mutasd a GPS-térképet. Az a tény, hogy felhívta Carrie-t, még nem jelenti azt, hogy nincs vele Gabriel. Csapda is lehet, amelybe finoman terel minket vagy Gabriel, vagy akár a CIA. Csapda, és a csalétek benne Evan. Carrie gondolni sem akart erre. – Evan… – Tudom, Carrie. Nem akarod, hogy baja essen. Mi sem. Megvan rá a jó okom, hogy biztos akarjak lenni benne, hogy Evan biztonságban van. – A hazugság, mert a lány biztos volt benne, hogy az, lágyan gördült Jargo ajkáról. Dezz a GPS kijelzıjére mutatott. – Van egy bekötıút nyolcszáz méterre a birtok elsı kapujától. Odamegyünk. Érj elıbb Evanhez, mondta magában Carrie. Találd meg, és hozd ki onnan, mielıtt Dezz és Jargo végez vele. A domb a birtok hátsó útjától meredeken emelkedett, fehér mészkıhalmok törték meg a puha talajt itt is, ott is. Tikkadt cédrusok és tölgyfacsemeték igyekeztek a bozótos fölé magasodni. Dezz vezette a társaságot, Carrie ment középen, Jargo volt a sereghajtó. Dezz olyan hirtelen torpant meg, hogy Carrie majdnem nekiment a hátának. – Mi van? – Valami szisszenést hallottam. – Ez volt a legelsı alkalom, hogy Carrie remegést hallott Dezz hangjában. – A kígyók ilyenkor még téli álmot alszanak – mondta Jargo. – Nem kell félni, kicsi fiúcska. – Bosszúság és arrogancia érzıdött ki szurkálódó hangjából, és ezt Carrie Dezz korábbi engedetlenségének számlájára írta.
– Nem bírom a kibaszott kígyókat – mondta Dezz. Tett egy tétova lépést hátra. Carrie megkerülte, és most ı vezette a kis csapatot keresztül a bozótoson. Dezz úgy óvakodott mögötte, minden lépését megfontolva, mintha csak aknamezın járna. – Dezz, nyugodj meg, nincs semmi baj. – Carrie azt kívánta, hogy bárcsak egy csörgıkígyó ágaskodna fel valamelyik szikla mögül, és mélyesztené méregfogát Dezz arcába, lábába, ülepébe. – Szerintem csak a szél sustorgott az ágak közt. Dezz nem mozdult. – Dezz iszonyodik a kígyóktól. A hüllıktıl általában. Mindentıl, ami a földön csúszik – magyarázta Jargo. – Kellett volna egy házi kobrát vennem neki, hogy átsegítsem ezen a gyengeségén. Dezz torokhangon felnyögött. – Akkor tudod, hogy büntesd meg, ha szófogadatlankodik – mondta Carrie Jargónak. – Csak teszel egy rezesfejő mokaszinkígyót az ágyába, és kész. Fémes csörömpölést hallottak, aztán törés-zúzás hangját, majd lövés dörrent és távolodó motor zúgott. Jargo megragadta Dezz karját, és mind a hárman lesiettek a lejtın, majd kaptatni kezdtek egy másik kis dombra. Elfutottak egy istálló és egy mészkıvel kirakott medence mellett, hallottak egy másik járó motort, majd egy távoli lövés csattanását, és láttak az úton motorral lefelé száguldani egy kopasz férfit. – Gabriel – mondta Jargo. Dezz megiramodott, végig az úton, Jargo a nyomában. Még visszakiáltott a válla fölött: – Carrie, biztosítsd a házat! A lány nem állt meg, ezért Jargo fegyvert fogott rá, és azt mondta: – Tedd, amit mondtam. Nem Evan volt a motoron, meglehet, hogy a házban van. Most megvan a várva várt lehetıségem. A lány bólintott, és visszafutott a ház felé. Látva, hogy Gabriel egy parkoló Suburbannel beszélget, Dezz leguggolt a cédrusok között. Jargo mellé térdelt. – Evan – tátogta Dezz. – Az autóban van. Jargo bólintott. Várakoztak a kétperces beszélgetés alatt. Dezz nem látta, hogy hol van a Suburbanben az a seggfej. Azonban az autó alól tisztán hallott egy kiáltást: – Kijövök… Akkor Gabriel a kocsi alá célzott. Dezz felpattant, célra tartott és lıtt. A kopasz ember megvonaglott, vér buggyant ki a hátából, és kínjában némán felkiáltott. – Evant ne öld meg – suttogta Jargo Dezznek. – Sebesítsd meg, ha muszáj, de ne öld meg. Több haszna van élve, megválaszolhatja a kérdéseimet. – Megmarkolta Dezz karját. – Világos? – Teljesen. Jargo összevonta a szemöldökét. – Ma éppenséggel nem voltál a megbízhatóság szobra. – Majd hiszed, ha látod, apus. Akkor Dezz felkiáltott:
– Senki ne mozduljon! FBI! – és megindult lefelé a dombon. Jargo csak állt, a házat nézte, ahol Carrie eltőnt. Mély csend honolt benne. Remélte, hogy Gabriel egyedül dolgozott. Az árulóvadászok gyakran intézték így; senkiben sem bíztak. Jargo tudta, hogy habár szomorú, mégis ez a legokosabb, amit tehetnek. Visszahúzódott a fák közé, és fedezékbıl figyelt. Már csak arra az esetre is, ha Evan lövöldözve bújna elı. Gabriel a pisztolya felé kúszott, arcát eltorzította a fájdalom. Egy lövedék verte fel a kavicsot a feje mellett, erre megállt. – Mondtam, hogy senki ne mozduljon – hallott Evan egy hangot. Nyoma sem volt benne a haragnak, nyugodt volt. Fiatal hang. Majdhogynem meglepettnek tőnt. – Nemcsak úgy javasoltam. Kimondottan és erısen javallottam. – A francba! – mondta Gabriel. – Ez ı… ı… – Evan? A könnyőlovasság megérkezett – szólította meg a hang. – A házatok… – lehelte Gabriel, és akkor a második golyó is eltalálta, ezúttal a vállán. Gabriel felsikoltott, rángatózott a kavicsban, az arcán döbbent kifejezés ült. Evan férfilábat látott, ahogy odamegy a sebesülthöz. A házatok. Evan leküzdötte a rémület hirtelen feltörı hullámát a mellkasában, a gyomrában. A hang megszólalt: – Maradjon szép nyugodtan, Mr. Gabriel. Ha tovább nyüzsög, biztos, hogy nagyon felbosszant vele, és én nem szeretek bosszankodni. – Aztán a hang derőssé vált. – Evan? A kocsiban vagy alatta vagy? Evan nem válaszolt. Ez az a hang. A hang a szülei konyhájából. Az anyja gyilkosának a hangja. Tomboló harag árasztotta el a szívét. – Na de Evan, a jó fiúk jöttek meg. Itt van az FBI. Gyere ki, kérlek. Hogy bízhatott volna Evan valakiben, aki azt állítja, hogy az FBI-tól jött és közben sebesültekbe lıdöz. – Már minden rendben van, Evan. Már biztonságos. Ha van nálad fegyver, azt elıbb lökd ide, nehogy valami baleset történjen. Gabriel nyögdécselve zokogott a porban. – Evan. Fogalmam sincs, hogy mit mondott neked ez a vén barom, de tökéletes biztonságban vagy. Az FBI-tól jöttem. Dezz Jargo a nevem, és – hatásszünet – ismerem apádat. Már belebetegszik az aggodalomba miattad. Idáig követtük Mr. Gabrielt. Most ki kell jönnöd onnan. Elviszünk az apádhoz. Jargo. Evan idısebbnek képzelte Jargót. Ez a ficsúr túl fiatalnak tőnt hozzá, hogy komoly bőnözıi csoportot mozgasson. – Mutassa az igazolványát – kiáltott ki Evan. – Rendben, tessék! – mondta Dezz kedveskedı hangon. – Hazug állat – ordított fel Gabriel, mire a nyugodtan sétálgató láb egy hatalmas, váratlan rúgást mért a fejére. Vér fröccsent fel, két metszıfog repült ki, és Gabriel mozdulatlanul fekve maradt. Evan nem tudta volna megmondani, hogy lélegzik-e még. – Evan, most már igazán gyere ki – szólt Dezz. – A saját biztonságod érdekében. Evan Dezz lábára lıtt. Carrie a garázs felıl ment a konyhába. Teljes csönd, kivéve a tévé felıl szőrıdı CNN-adás hangjait.
– Evan? – szólongatta a lány. – Evan, édes, én vagyok. Carrie. Gyere elı. Csend. Minden ízében reszketett, ahogy szobáról szobára járt. Attól tartott, hogy egyszer csak valahol megtalálja holtan. Telefonált, tehát nyilván szabad. Hacsak ez nem csapda, hogy amint felhívta Evan, Gabriel meg is ölte. Carrie megpróbált gondolkozni. Gabriel egykor CIA-s volt. Ezek a fájlok – nem tudja, mi volt bennük, mi lehet az, ami ennyire megizzasztotta Jargót – érdekelték Gabrielt, minthogy vagy függetlenné vált, vagy árulóvá, de az is lehet, hogy visszament a CIA-nak dolgozni. Sőrő ködben tapogatózott, az egész világ ködbe burkolózott, nem tudta kitapogatni az igazságot, kivéve azt az egyet, hogy Evan az ágyban fekve azt mondja neki, hogy szeretlek. Gyorsan, hatékonyan átvizsgálta a földszinti helyiségeket. Felsietett az emeletre. Amikor utoljára látta, ágyban feküdt, az arcán angyali nyugalommal aludt, most pedig ebben a pokolban kell küzdenie. Evan anyja halott, és nem volt hozzá hatalma, hogy ennek bekövetkeztét megakadályozza, vagy hogy megvédje Donnát vagy a fiát. Evan anyját megfojtották, az ı szüleit lelıtték. Evan, itt legyél, kérlek, ne ott lent Dezzel. Vagy már ne is legyél a birtokon. Lehetsz olyan messze is, ahol nem találhatlak meg többé. Minden szobán átviharzott, azon imádkozva közben, hogy ı legyen az elsı, aki megtalálja. Dezz felvonyított, és megugrott az elhibázott lövéstıl, de nem menekült messzire. Helyette kacagásban tört ki. – Állati vicces módja, hogy megköszönd, hogy megmentettelek – szólalt meg végül. – Gabriel rád célzott, amikor azt mondta, hogy gyere ki. Én mentettem meg a bırödet. Evan várt. Azt hitte, Dezz fedezékbe fog rohanni. Ugyanis ez lett volna ésszerő. Azonban Dezz nem ment sehova, igaz, közelebb sem lépett. – Apád – szólt Dezz – neve Eugene Mitchell Casher. Született Denverben. Már közel húsz éve komputerszakértıként dolgozik. – Na és? – Na és, ha csak egy FBI-os lennék a sok közül, csak ezeket tudnám róla. Csakhogy én a barátja vagyok, Evan. A kedvenc fagylaltja a tejszínes dió. A bélszínt félig átsütve szereti. A kedvenc tévésorozata egy hawaii nyomozócsoportról szólt, és gyakran fárasztja a környezetét összeesküvéselméletekkel. Ismerısen cseng? Úgy csengett. – Honnan ismeri? – Evan, most meg kell bíznom benned. Apád különleges feladatokat végez a kormány számára. Én kezelem az ügyeit. Azért vagyok itt, hogy megvédjelek. A családodat nagyon veszélyes emberek fenyegetik. Ideértve Mr. Gabrielt itt, akit úgy rúgtak ki a CIA-tól, hogy a lába sem érte a földet. A hangja. Összehasonlította Dezzét azzal a hanggal, amelyik akkor szólt mögötte, amikor a konyhában térdelt, fegyver szegezıdött a fejéhez, és anyjának halott arca csak tizenöt centire volt az övétıl. Most már nem volt teljesen biztos a dolgában. Azok a szörnyőséges percek ködös homályba vesztek. Próbálta felidézni a hangot, amelyik szólt hozzá, amikor már az anyja holtan feküdt mellette, amelyik a fülébe csengett, amikor a kötélen lógva haldoklott.
– Na, legyél jó fiú, és gyere ki szépen. Adok a cukorkámból. – Ne beszéljen úgy velem, mint egy óvodással – mondta Evan. – Hogy is beszélhetnék úgy. Soha még csak nem is álmodoztam róla, hogy valaha megszólíthatom a híres filmrendezıt magát. Evan várt. Egy karamell csomagolópapírja hullott Dezz lábaihoz. Evan túráztatta az agyát. Ha lelövöm, még mindig marad egy. Már ha még együtt vannak. – Fent a házban van egy barátom, aki nagyon aggódik érted – szólalt meg Dezz. – Carrie-nek hívják, itt van velünk. Evan azt hitte, rosszul hall. – Micsoda? – A szíve összeszorult. Ez hazugság. Csakis hazugság lehet, annak kell lennie. Tíz másodperc szünet után Dezz azt mondta: – Bocs, Evan, maradj egy kicsit egy helyben, egyszerő óvintézkedést kell tennem – és kilıtte a Suburban jobb elsı kerekét. A súlyos, nagy autó megsüllyedt azon az oldalon, ahol a levegı sziszegve kisüvített a gumiból. – Nem kockáztathatom meg, hogy lelıj, és azután elhajts – mondta Dezz. – Ne hozzunk létre patthelyzetet. Carrie-hez akarlak vinni. Meg az apádhoz. Te kijössz feltartott kézzel, és aztán fel is hívjuk. Mindenkit hozzunk össze. Újra együtt lesz a kis család. Evan a fogát csikorgatta. Nem. Dezz hazug, egy gyilkos. Semmit nem hisz el abból, amit Carrie-rıl mondott. Ezek az emberek rejtett fájlokat találtak a gépén, letöröltek róla mindent, visszaállították a gyári alapbeállításait, mindezt másodpercek alatt, és megtalálták Gabriel búvóhelyét a világ végén. Az, hogy tudja a barátnıje nevét, még nem jelent semmit. Ez csak csel, csakis csel lehet, hogy elıcsalogassa. Innen viszont ki kell jutnia. A Suburbant azonban nem viheti el ilyen rongyos gumival. A Ducati. Gabriel a Suburban orrához közel parkolt le vele. A kapu felé nézett az eleje. Tıle jobbra volt, Dezz a másik oldalon, balra állt, félúton a lejtı felé. Nem fog menni, Gabriel zsebre vágta a kulcsot, amikor rá célzott. Vagy nem? Gabriel olyasféleképpen sóhajtott, ami Evan érzése szerint utolsó leheletnek is beillett. Evannek akkor itt kell hagynia a bıröndöt a pénzzel és a tönkrement laptopjával. A zsebében van viszont a dél-afrikai útlevél, amit Gabriel mutatott neki, és a CIA-igazolványa is. A hátizsák is a kocsiban volt, de eszébe jutott, hogy az utasoldalon. Elképzelte a menekülési jelenetet. A kocsi alól kigördül a jobb oldalon. Kinyitja az ajtót, kikapja a hátizsákot – benne a kis zárt fémkazettával, amit Gabrieltıl szerzett, és a filmfelvevıjével. Dezzre lı, hogy a domb felé kergesse. Felpattan a motorra, és kimegy a kapun. Valószínőleg öngyilkosság, de legalább megpróbálta. – Hozza ide Carrie-t, hogy láthassam. Akkor kijövök. Egy pillanatnyi csend után Dezz azt mondta: – Gyere ki te, és akkor idehozom. Dezz hat méterre járt. A fákhoz közel. Arra vár, hogy a motorhoz menj. Nem, döntött Evan. Mégiscsak vár. Most rálátott Dezz arcára, szökés haj, keskeny arcél. Beteges, nyápic külsejő, roncstelepi csóró, tiszta ırült. Te ölted meg az anyámat? Két hangot hallott Evan, ebben biztos volt, de ez itt csak egy fickó.
Koncentrálj. Legyen biztos a kezed, amikor tüzelsz. Apja hangja csengett a fülébe, habár soha nem volt valami sikeres a céllövésben, amikor az apja a lıtérre cipelte, és már évek óta egyáltalán nem is gyakorolt. Evan kikúszott a kocsi alól a jobb oldalán, a Suburban így közte és Dezz között volt. Kinyitotta az ajtót. Felkapta a zsákját, a vállára vetette a pántját. Dezz egyenesen feléje rohant, célzott, és azt üvöltötte: – Evan, jaj, de remek. Kezeket fel, hadd lássam, jó? Evan a motorház fölött lıtt, és Dezz dzsekijének ujja megrándult, mintha valami hátrarántotta volna. Dezz a földre esett, és Evan Dezz feje felé tüzelt addig, amíg a tár ki nem ürült. Elért a motorhoz. A kulcsok csillogtak a szikrázó napsütésben. Berúgta a motort, sebességbe tette, repült a kavics, ahogy kipörgött a kerék, és kivágtatott a nyitott kapu keskeny résén. Nem nézett hátra, nem akarta látni a feléje repülı golyót. Így aztán nem láthatta Jargót kilépni a tölgyek közül, amint a válla felé lı, de elhibázza, nem láthatta, hogy Dezz áll, gondosan céloz, ahogy a rohanó Carrie-t sem, aki meglöki Dezzt, amint az elsüti a fegyvert. Evan hallotta a két pisztoly dörrenéseit, visszhangzottak a fákkal benıtt dombok között, de ıt egy sem találta el. A motorra görnyedt, egészen szorosan, a hátizsák zavarta az egyensúlyozásban, az üres pisztoly még mindig a kezében volt, az álla szinte a kormányt érte. Az egyetlen, amit látott, az aszfalt volt, az út, amely a halál torkából kivezetett.
16. fejezet Evannek kellett egy kocsi. Gyorsan. Dezz bármelyik percben utána indulhatott, ırjöngve utoléri, leszorítja az útról, péppé zúzza. Az út szélén tábla jelezte, hogy három kilométerre van Banderától. Behajtott a városba, és csak azért állt meg, hogy a kiürült tárú pisztolyt a hátizsákjába tegye, hogy felfegyverkezve ne tőnjön fel az emberek között. Üzletek, egy barbecue-étterem és a havonta rendezett fesztiválok plakátjai mindenhol. Letért a fıútról, és azon töprengett, hogyan is fogjon a kocsilopáshoz. Furcsa érzést keltett benne ez az elhatározás. Többé már nem volt részese a normális világnak; átlépett az árnyak országába, és nem volt róla térképe, nem volt hozzá iránytője. Itt nem volt esthajnalcsillag, amihez igazodhatott. Már látta a saját arcát a híradóban, hallotta, hogy bőntény áldozatának vélik. Elgázolta Gabrielt, és aztán cserbenhagyta. Látta, amint kétszer meglıtték Gabrielt, de nem fordult a rendırséghez. Elmenekült az ember elıl, aki valószínőleg az édesanyja gyilkosa. Eddigi élete értékrendje immár a sárba tiporva hevert. Addig ment, amíg olyan környékre nem ért, ahol a házak kisebbek, az elıkertek füves sávjának szélei kevésbé pontosan nyírtak voltak. Kisvárosok. Nyitva hagyott ajtó, slusszkulcs a kocsiban. Vagy nem? Evan bízott benne. Leállította a Ducatit, zsebre vágta a kulcsait, poros zsákját a hátára lódította. Csendes esı kezdett szemerkélni, mennydörgött. A legtöbb háznak nem volt garázsa, csak kocsibeállója. Ez jó. Így könnyebb lesz kiszemelni az autót. Azon tőnıdött, hogy vajon az autótolvajok is így dolgoznak-e. Magában azon imádkozott, hogy ne tőnjön fel senkinek, amint
kocsifeljárótól kocsifeljáróig lopakodik, az autókat vizslatva, az ajtajaikat próbálgatva. Mind zárva volt. Ennyit a kisvárosi bizalomról. A nyolcadik kocsifeljárónál volt, és már bırig ázott. Egy kisteherautó ajtaja felé osont, hogy megnézze, nyitva van-e vagy sem, amikor egy kigyúrt, vastag nyakú fickó lépett ki a háza verandájára. – Segíthetek, uram? – kérdezte. Hangja nem volt kimondottan fenyegetı, de éppen olyan sem, mintha azt mondaná mindjárt, hogy „Gyere be, és igyunk meg együtt egy sört!”. – Mit csinál itt? A hazugság olyan könnyedén jött a szájára, hogy még saját magát is meglepte vele. – Szórólapozok. – A hátizsákra mutatott. – A szélvédın kéne hagynom, de hát félek, túlságosan is elázna. Arra gondoltam, inkább beteszem belülre. – Miféle szórólapokról van szó? – Az óriás elırelépett, hitetlenkedve nézett Evanre, a kócos hajára, a fülbevalójára, a mocskos sportpólójára, amit nedves sár és Gabriel vére szennyezett be. – Új templom van a városban – felelte Evan. – A Mi Urunk Szent Vére Testvériség. Maga már elnyerte az üdvösséget? Nálunk elnyerheti a megváltást egyetlen dollárért. A szertartáson csörgıkígyókkal és… – Kösz, de megvagyok nélküle – mondta az óriás, azzal visszalépett a házba, és bezárta az ajtót. Evan folytatta az útját az utcán. Most már sietett, szinte futott az esıben. Az óriás vagy bevette a meséjét, vagy nem, de ha nem, akkor biztosan hívja a zsarukat. Két házzal lejjebb a Szent Grál fénylett fel az esıben egy furgon képében, bezáratlan ajtóval. Piros Ford volt, belül tiszta és üres, leszámítva a pohártartóban hagyott, hıtartó papírból készült kávéscsészét, egy mobiltelefont a rekeszben és egy agyonszeretgetett plüss Teletubby figurát. A házban nem égtek a fények, a postaládán az EVANS név állt. Ez jel, a kegyes Fortuna csókja. A jegyzetfüzetébıl kitépett egy lapot, és ezt írta rá: Bocsánat, hogy elvittem a furgont. A Ducati, ami az utcán parkol, legyen a maguké, tartsák meg. Majd telefonálok, és megmondom, hogy hol hagytam a kocsit. Az üzenetet, a plüssfigurát és a Ducati kulcsait feltőnı helyre tette a verandán. Amikor ezzel megvolt, beindította a kocsit és kitolatott. Arra gondolt, hogy a mobilnak még hasznát veheti addig, amíg a dühös tulaj le nem tiltatja. A házból nem jött ki senki. Higgadt lassúsággal hajtott ki Banderából, megnézte, mennyi üzemanyaga van. A tank majdnem tele volt. Az ég végre adott neki egy kis pihenıt, amiért kivételesen nem kellett megküzdenie. Most már igazi bőnözı lett belıled. Mit szólna ehhez az anyja? Azt mondaná: – Kapd el a szörnyetegeket, akik megöltek. Nem. A bosszúnak nincs értelme, csak az apja megmentésének. Florida, Gabriel állítása szerint ott volt apjával a találkozóhely. Lehet, hogy ı már ott is van, hacsak nincs Dezz Jargo csapatának fogságában. Evannek San Antonióba kellett mennie – majdnem dél volt –, aztán keletnek venni az irányt. Amint kiért a sztrádára, bekapcsolta a rádiót. A countryénekes Willie Nelson esengett benne, hogy a Whiskey-folyó segítsen felejtenie. A vihar már tombolt. Evan délkeletnek fordult, tudta, hogy a jelzések elvezetik San
Antonióhoz. Ott rá tud térni az államokat összekötı útra, és onnan egyenesen Houstonig mehet, és tovább, keresztül a louisianai síkságon és folyóvidéken. Át a Mississippi vidékén és Alabamán, és így eléri Floridát. Akkor pedig megtalálhatja az apját. Egy nagy, zsúfolt államban, úgy, hogy fogalma sincs, hogy hol is kezdje a keresést, de nem lett volna képes ölbe tett kézzel ülni. A fájlokon gondolkodott. Ezek a fájlok voltak a metszéspontban, ez volt a tárgyalási alap, a kulcs apja megmentéséhez. Amennyiben Dezz Jargo és a csapata azt hiszik, hogy egy másolat birtokában van, és azt hajlandó átadni az apjáért, akkor ezek a fájlok megmenthetik az apját. Ha az apját megölik, Evannek már semmi oka nem lesz titokban tartani ıket. Látott már hazug embereket a forgó kamera elıtt. Hazudtak, hogy jobb színben tüntessék fel magukat. Esetleg, hogy okosnak tőnjenek. A legügyesebb hazudozók az igazság környékén maradtak, elég közel hozzá. Talán voltak igazságmorzsák Dezz és Gabriel állításában is. Az igazság ott húzódhat a szavaik mögött. Az egész teste fájt, az egész teste azt mondta, elég. Koncentrálj az útra. Ne gondolj anyára, Carrie-re. Csak vezess. Minden egyes kilométerrel kevesebb van hátra. Ezt mondta az apja mindig, ha hosszabb autóútra ment a család. Soha nem mentek más családhoz vendégségbe, elutaztak a Grand Canyonba, New Orleansba, ahol a szülei az idı tájt éltek, amikor ı született, Santa Fébe, és egyszer Disney Worldbe, amikor tizenöt éves volt, és már túl nagyfiús a Disney-dolgokhoz, de valójában persze majd beleırült az izgalomba. Valahányszor feltette a gyerekek szokásos kérdését, hogy mikor érnek már oda, apja mindig csak annyit mondott: „Minden egyes kilométerrel kevesebb van hátra.” Ez nem rendes válasz, panaszolta erre Evan, és apja megismételte: „Minden egyes kilométerrel kevesebb van hátra.” Közben Evanre mosolygott a visszapillantóban. Végül anyja szólalt meg, csak élvezd az utazást. Hátranyúlt az elsı ülésrıl, és megszorította a kezét, ami annyira kínos volt neki kamaszként, de most a mennyországban érezné magát tıle. Jellemzı volt anyára ez a töretlen optimizmus. Úgy hiányzott neki, mintha a fél karját veszítette volna el. Apád különleges megbízatásokat teljesít a kormánynak, mondta Dezz. Még ha Dezz hazudott is, ez az elmúlt két nap tükrében hihetınek tőnt. A fogalom bizonytalan, ködös volt. Nem tudta, hogy néz ki egy kém, de nem James Bondot képzelte maga elé. Sokkal inkább egy borongós, szomorú arc jelent meg elıtte, Lee Harvey Oswaldé, akinek a zsebében egy svájci mester által, rendelésre készített hangtompító van, viharkabátot visel, amirıl könnyő lemosni a ráfröccsent vért, és üres a tekintete, mert csillogását elvette az állandó feszültség és a leleplezıdéstıl való rettegés. Apja sokat olvasta Graham Greene és John Grisham mőveit, imádta a baseballt, utált horgászni, számítógépes kódokat írt és rajongott a családjáért. Evannek soha nem volt hiánya szeretetben. Lehet, hogy az apám azt mondta nekem, hogy szeretlek, fiam, majd ment, és felült egy repülıre, azután titkos adatokat lopott vagy embert ölt? Vér tapad ahhoz a pénzhez, amin kijártam az egyetemet, amin az ételt vették nekem, hogy megtöltsem a hasamat, így szerzett pénzen jutottam rágógumihoz és képregényekhez, gyerekkorom minden kincséhez?
Az út texasi kilométerei valószínőtlenül hosszúak és esısek voltak. „Minden egyes kilométerrel kevesebb van hátra”, mondta erıtlenül lélegezve. Újra és újra, az ismételgetés segített távol tartani a fájdalmat és megerısíteni a szívét. Rá fog jönni az igazságra. Megtalálja az apját. Eléri, hogy azok, akik az anyját megölték, megfizessenek, méghozzá mindennel, ami csak drága nekik.
17. fejezet – Simán ki kéne nyírnom téged! – üvöltött Dezz Carrie-re. – Már megvolt! A lány összefonta a karját. – Jargo élve akarta. Te meg a fejére céloztál. – Én a motorra céloztam. A motorra! – Ha a motorra céloztál – mondta Jargo közéjük lépve –, azt kilıhetted volna akkor is, amikor a Suburban kerekébe durrantottál, fiam. Dezz a homlokát ráncolta. – Hogy micsoda? – Kimondottan remélted, hogy Evan menekülni fog – felelte Jargo. – Hogy okot ad rá, hogy agyonlıdd. Fejezd be a féltékenykedést, és ha megkérhetlek, most azonnal. – Nem is igaz – rázta meg a fejét Dezz, a zsebében karamell után kotorászva. Bekapott egyet. – Leszarom, hogy kivel kavar. – Akkor miért nem tetted tönkre idıben a motort? Mindezt azok után, hogy kioktattál ma reggel – mondta Jargo. Arrébb ment, és a cipıje orrával megbökdöste Gabrielt. – Nem gondoltam, hogy a motorral fog próbálkozni. Ki a fene gondolta volna, hogy küzdeni fog, hiszen csak egy nyavalyás filmes! – Dezz legyintett, ahogy ezt mondta. Most Carrie-nek esett. – Tud lıni. Miért nem figyelmeztettél? – Én sem tudtam, hogy tud. Soha nem mondta. – Dezz – szólt ridegen Jargo. – Az apja nagyon jól lı. Ebbıl kiindulva elıfordulhat, hogy esetleg Evannek is megtanított egyet, s mást a fegyverekrıl. Dezz lerángatta magáról a dzsekijét, mutatta a horzsolt sebet, amit a golyó hagyott. – A te kibaszott atyai törıdésed hol van? – Be fogjuk kötözni. Megfelel? – kérdezte Jargo. Carrie megırizte tárgyilagos hangját. – Ha bizonyosságot akartok, hogy mit tud Evan, és hogy mekkora fenyegetést jelenthet, akkor élve kell nektek. Én meg tudom találni. Csak néhány barátja van, csak néhány hely, ahova rejtızhet. – Hova mehet, Carrie? – kérdezte Jargo. Megfontolt és nyugodt volt. Gabriel mellett térdelt, és a pulzusát ellenırizte. – Gondolkodjunk egy kicsit Gabriel fejével. Volt CIA-s. Nemcsak veletek áll haragban, de velük is. Ha feltételezzük, hogy egyedül dolgozott, akkor teljesen a felügyelete alá akarta vonni Evant. Az isten szerelmére, elrabolta a rendıröktıl. Ez azt is jelenti, hogy figyelmeztette, hogy óvakodjon a rendırségtıl és mindenféle hatóságtól. – A lány remélte, hogy elég ügyesen tálalta, és befejezte. – Houstonba megy. Engem keres. Ott vannak barátai.
Dezz a lány mellkasának szegezte a fegyverét, ami még mindig meleg volt, Carrie a blúzán keresztül is érezte. – Ha nem hagytad volna, hogy elinduljon Austinba tegnap reggel, sokkal jobban állnánk. A lány finoman elfordította a pisztoly csövét magától. – Ha gondolkoztál is volna, mielıtt cselekszel… – Hallgassatok már. Mindketten – mondta Jargo. – Carrie elméletei mellett az is elképzelhetı, hogy egyenesen a banderai rendırırsre ment. Gabriel életben van. Fogjuk, és húzzuk el innen a csíkot. Gabrielt beemelték a horpadt, de mőködıképes Malibu hátuljába. A saját autójukat letörölgették, mielıtt a tölgyek sőrő lombsátra alatt hagyták volna. Gabrielnek két lıtt sebe volt, egy a vállában, egy a lapockájában. Eszméletlen volt. Carrie kivette otthagyni szánt autójukból az elsısegélydobozt, és ellátta a sérüléseit. – Kihúzza Austinig? – kérdezte Jargo. – Ha Dezz meg nem öli addig – válaszolta Carrie. Dezz beszállt a kocsiba, és úgy fordította a visszapillantót, hogy láthassa a hátsó ülésen Carrie-t, Gabriel fejével az ölében. – Simán ki kéne nyírnom téged – mondta megint, de most csak az elutasított gyermek sértettsége szólt belıle, a hisztéria duzzogássá szelídült. A lány úgy látta, hogy eljött az ideje, hogy új lapot dobjon a pakliba. – Nem fogsz – mondta nyugodt hangon. – Hiányoznék neked. Dezz rábámult, és Carrie látta, hogyan enyhül a harag az arcán. Fellélegzett. – Vacsorázzatok meg – utasította ıket Jargo, amint visszaértek az austini lakásba. – Csend és nyugalom kell nekem, hogy elbeszélgethessek Mr. Gabriellel. Carrie-nek nem igazán tetszett ez a kijelentés, de nem volt választása. Dezzel lementek a tölgyfalombok árnyékolta utcára, egy kis mexikói étterembe. Tömve volt az éppen futó film- és zenei fesztivál fiatal, menı látogatóival, akik a minden március közepén megtartott rendezvényre érkeztek Austinba. A lány szíve összeszorult. Evan egészen a múlt hétig emlegette, hogy el kellene jönni erre a fesztiválra. Az Aprócska bökkenıt itt mutatták be néhány évvel korábban, és a fiúnak nagyon tetszett az ırület, az energia, a tárgyalás. Szerette nézni az új, élvonalbeli filmeket, szerette a kreatív emberek zsongító tolongását. A Blöff vágása azonban lefoglalta minden gondolatát, nem készült el vele, ezért úgy döntött, hogy az idén kihagyja a fesztivált. Az asztalok körül Evanre emlékeztetı emberek tömege – beszélgetve, nevetve; a mővészet járt a fejükben, nem a túlélés. Evannek itt kéne lennie vele, filmeket nézni, zenekarokat hallgatni, az anyjának pedig élnie kéne. Ehelyett nézte, ahogy Dezz int a pincérnınek, és követte a bokszba. Carrie elnézést kért, hogy kimegy a mosdóba, és otthagyta a Dezzt kis cukros zacskókkal játszadozva. A mosdó zajos volt és tömött. A fülke magányában Carrie kinyitotta a táskájában a kis titkos zsebet, elıvette belıle a zsebkomputert, bepötyögött egy tömör üzenetet, és megnyomta a küldés gombot. A kis komputer a szomszédos kávézó vezeték nélküli hálózatához csatlakozott. A lány várt a válaszra.
Amikor elolvasta a választ, pislogott, hogy eltüntesse a könnyeket a szemébıl, és remegı kézzel arcot mosott. Kiment a mosdóból, félig-meddig arra számítva, hogy Dezz a fülét az ajtóra tapasztva hallgatózik, és akkor megölheti Dezzt ott helyben, de a folyosón csak három kacarászó nı volt. Visszament a bokszba. Dezz a hatodik zacskót ürítette a jeges teájába, nézegette a halmocskát a jégkockákon, ahogy szüremlik a pohár alja felé. A lány jól megnézte magának, kiugró arccsontját, kese haját, kissé elálló fülét, és ahelyett, hogy félt volna tıle, inkább szánta. Azonban ez csak egy ırült másodpercig tartott. Aztán eszébe jutott a járır, a nı az autópályán, meg az, ahogyan Evanre lıtt, és megtelt undorral. Képes lenne helyben lelıni, itt a bokszban. Dezz keze ügyében nem volt fegyver. Ehelyett azonban Carrie leült. Dezz neki is rendelt egy jeges teát. – Néha – szólt Dezz – nagyon utállak, máskor meg nagyon nem. – Tudom. – Carrie kortyolt a teájából. – Szereted? – Csendesen, majdnem kisfiúsán suttogta, mintha már letudta volna az aznapi hısködés- és nagyszájúskodás-adagját. Csak egyvalamit válaszolhatott erre a lány. – Nem. Persze hogy nem. – Megmondanád, ha igen? – Nem, de nem szeretem. – Nehéz ügy a szeretet. – Dezz beleszúrta a szívószálát a cukordombocskába, és elkeverte. – Szeretem Jargót, aztán nézd meg, hogy beszél velem. – Az a járır. Az a szegény nı. Dezz, érted, hogy miért volt ez szörnyő hiba? Hogy további veszélynek tettél ki minket. – A lánynak úgy kellett kezelnie, mint taktikai hibát, nem pedig emberi tragédiát, mert nem volt benne biztos, hogy a fejletlen agyával felfogja-e, hogy mi az a bánat és veszteség. – Igen. Tudom. – Szétmorzsolt egy tortillachipset, a darabkákat pöckölgette az asztalon, az ujját beledugta a salsaszószba, majd tisztára nyalta. Jött a pincérnı, felvette a rendelést. Dezz elıször krémes süteményt akart enni vaníliaszósszal, de Carrie azt mondta, hogy csak evés után van desszert, és Dezz nem vitatkozott vele. A lány győlölete mit sem enyhült, de azért azon elgondolkodott, hogy vajon milyen esélyei lehettek egy olyan apával, mint Jargo. – Hova jártál iskolába, Dezz? A fiú meglepetten pillantott fel, nem volt személyes kérdésekhez szokva. A lány ráébredt, hogy Dezz nem szokott mással beszélgetni, csak Jargóval és Galadriellel. Nem voltak barátai. – Sehova. Mindenhova. Egy idıre egy floridai iskolába küldött. Floridában jó volt. Aztán jött New York, ahol három évig azt sem tudtam, hogy egyáltalán életben van-e, aztán Kaliforniába kerültem két évre. Aztán Trevor Rogers lettem. Trevor, ugye illik rám? Többet aztán nem nyaggatott iskolával. Támogattam az ötletet. – Megtanított lıni, fojtogatni, lopni. – A lány lehalkította a hangját, hogy ne lehessen hallani a hangszórókból áradó texasi mexikói zenétıl és a szomszédos asztaloknál fel-felhangzó nevetéstıl. – Naná. Amúgy sem szerettem a sulit. Túl sokat kell olvasni, bár a sportot, azt szerettem.
A lány próbálta elképzelni Dezzt, amint baseballt játszik, anélkül hogy az ellenfél dobójátékosát ütıjével meg ne somná. Vagy háromfıs csapatban kosárlabdázni a pályán olyan fiúkkal, akiket az apukájuk nem tanított meg, hogyan hatástalanítsanak egy riasztót vagy nyisszantsanak el egy torkot. – Nem csinálod ezt gyakran, ugye? Csak ülsz, és együtt eszel egy másik emberi lénnyel. – Jargóval eszem. – Hívhatnád apának. Dezz mélyet szippantott a szívószállal a sok cukortól opálossá vált teából. – Nem szereti. Ha mégis mondom neki, csakis azért, hogy bosszantsam. A lánynak eszébe jutott a saját apja és a tiszta, megkérdıjelezhetetlen szeretet, amit iránta érzett. Nézte Dezzt, amint a teát forgatja a szájában, felnéz rá, aztán lesüti a tekintetét, amelyben szégyenlısség és önérzet keveredett. Fájdalmasan tisztán érezte, hogy Dezz azt gondolja, hogy ı az egyetlen nı, akivel beszélgethet, akiben reménykedhetett. – Még mindig nagyon dühös vagyok rád – mondta Dezz a teáspoharának. Megjött, amit rendeltek. Dezz a villájára vett egy kis marhahúsos enchiladát, egy hosszú sajtcsíkot tekert rá, majd széles mozdulattal elvágta. Megkockáztatott egy mosolyt. Carrie émelygést és borzongást érzett. – De majd elmúlik. – Tudom, hogy el – válaszolt a lány. A lakásban sötétség, és csend honolt. Jargo két szomszédos lakást bérelt ki, hogy a lehetı legnagyobb magányt biztosítsa. Kis digitális diktafont tett a dohányzóasztalra a kikészített kések közé. – Nincs ellenedre, hogy felvételt készítsek, ugye, Mr. Gabriel? Nem akarnám a személyiségi jogaidat taposni. Nem úgy, ahogy azt te tetted másokéval az elmúlt évek során. – Rohadj meg. – Gabriel erıtlenül hörgött, hangját elgyengítette a vérveszteség, a fájdalom és a kimerültség. – Engem te ne oktass ki, hogy mi tisztességes vagy erkölcsös. – Régóta vadászol rám, de az engedélyedet bevonták. – Jargo kiválasztott egy kis és egy hosszú pengéjő, ünnepi alkalmakra való kést. – Ez a kecses szépség nyulak felszeletelésére szolgál. Kimondottan megfelel itt a célnak. – Csak egy nyomorult áruló vagy, semmi több. Jargo a kést vizsgálgatta, végighúzta a tenyerén az élét. – Ez a csík szörnyen halovány. Árulóvadász. A vadászat önmagában nem biztosít eredményt. A fogás, az már inkább meggyızı. – Közelebb ment Gabrielhez. – Kinek dolgozol mostanában? A CIA-nak vagy Donna Cashernek, esetleg valaki másnak, aki a bukásomat akarja? Gabriel nyelt egyet. Jargo feltartotta a kés keskeny ezüstpengéjét, és felhúzta az egyik szemöldökét. – Ez nem nyúlhoz való, ezzel kolbászt szoktak vágni. – Ha beszélek, ha nem, mindenképpen megölsz. – A fiam nem sokat hagyott nekem belıled, amivel bajlódnom kéne. Csakhogy azt még eldöntheted, hogy gyorsan vagy lassan végzed-e. Humánus vagyok. – Baszódj meg. – Nem én, inkább a lányod vagy az unokáid. Nézzük csak, a lányod harmincöt éves, a férje pofátlanul gazdag, Dallasban élnek. Majd felküldöm a
fiamat a kislányod mintaszerő otthonába. Dezz megdugja a férjecskéje szeme láttára, elárulja, hogy a csodás életük a seggfej apuka miatt lett ilyen kegyetlenül megrövidítve, majd mindkettejüket kizsigereli. – Mosolyogva szünetet tartott. – Aztán eladom a két kislányt. Ismerek egy visszavonult úriembert Dubaiban. Húsz rugót fizet majd értük, vagy még többet is, ha nem szakasztom le a virágjukat. Gabriel tekintete üvegessé vált a rémülettıl. – Ne! Ne! Jargo csak mosolygott. Mindenkinek, kivéve neki, megvolt a gyenge pontja, és ettıl sokkal jobban érezte magát a bırében, és tudta, hogy biztos helye van a világban. – Akkor társaloghatunk végre két profi módjára, a családod meg élvezheti tovább mesebeli életét. Kinek dolgozol? Gabriel két mélyet sóhajtott, mielıtt válaszolt volna. – Donna Cashernek. – Pontosan mi volt a megbízásod tárgya? – Hamis igazolványok szerzése. Az ı és a fia eljuttatása a férjéhez. Utána mindhármuk kijuttatása az országból, és a védelmük. – Mennyit fizetett? – Jargo közelített a nagyobb késsel, élével Gabriel állát simogatta. – Százezer dollárt. Jargo leengedte a kést. – Á. Egy kis készpénzalap. Nem innál valamit, hogy előzze a fájdalmat? Whiskyt? Tequilát? – Minden jó. – Gabriel lehunyta a szemét. – Azt is hallom, hogy leálltál a piálással. Gyalázat. Az ember ne adja fel az elveit. Na, de sajnos még nem ihatsz. Nem tudom elhinni, hogy a teljes béred az a száz rugó lett volna, Mr. Gabriel. – Jézusom, kérlek, ne bántsd a lányokat. İk nem tudnak semmit. Jargo egészen közel hajolt Gabrielhez. Az arcát fürkészte, mintha csak egy festmény ecsetvonásait csodálta volna, és meglendítette a kezét. Húsdarabka reppent le Gabriel arcából. A férfi összeszorította a fogát, de nem kiáltott. A vágásból lassan szivárogva kezdett csöpögni a vér. – Lenyőgözöl. – Jargo felkelt, a bárhoz ment, és kinyitott egy üveg whiskeyt. Beleszagolt. – Jóféle Glenfiddich. A cégnél töltött dicsıséges napjaid anyateje. Legalábbis ha igaz, amit akkor hallottam, amikor egy pillanatot azzal fecséreltem, hogy törıdjem a dolgaiddal. – Gabriel sebére löttyintett belıle valamennyit. – Az ital, amit kértél. Egészségedre. Gabriel felnyögött. – Tehát. Egy magadfajta sokat látott kémnek százezer hideg vízre sem elég. – Elıbányászott egy papírt a dzsekijébıl, és felmutatta. – Lenyomoztuk ezt az e-mailt, amit Donna Cashernek küldtél. Fejtsd meg nekem. A berögzült szokások nehezen változnak. – Nem tudom, hogy mit jelent. Jargo végigrántotta a pengét a fülön, a cimpa vérezni kezdett. Gabriel megrándult. – Két golyó van benned, a szád szét van roncsolva, ahhoz képest ez nem is fájhat. Szeretnéd, hogy kiszedjem a golyókat? – vigyorgott Jargo. Gabriel megborzongott.
– Figyelj, az, hogy Donna Casher egy volt CIA-s szeszkazánhoz fordul segítségért, az tényleg egymillió dolláros kérdés. Miért hozzád? Meggyızıdésem, hogy komolyabb esélyt láttál te ebben. Nem csupán pénzt. Mondd el. A családod szerelmére kérlek. –Jargo lehajolt a férfi megsebzett füléhez. – Váltsd meg a biztonságukat. Gabriel mellkasa emelkedett. Sírt. Jargónak fegyelmeznie kellett magát, hogy ne vágja át azonnal a torkát. Utálta a könnyeket. Annyira lealacsonyítják az embert. Gabriel végre tudott szólni. – Az üzenet jelentése, hogy készen áll a menekülésre. – Köszönöm – szólt Jargo. – Menekülni a mivel? – Donnának volt egy listája. – Egy listája – ismételte meg Jargo. – Emberek egy csoportjáról. A CIA-n belül törvénytelen, feljogosítás nélküli mőveleteket hajtottak végre. Egy független kémcsoport megbízásából kémkedtek, és orgyilkosságokat követtek el. Donna a csoportot Lentieknek hívta. Megvolt neki a CIA-ügyfeleidnek a neve, voltak információi a számlamozgásokról, hogy hogyan fizettek a szolgálataidért. Ahogy azt mindig is gyanítottam. – És ahogy soha nem bizonyosodott be – mondta Jargo. – Beszélj az adatokról, kérlek. – Ennek a független csoportnak, a Lentieknek, Donna állítása szerint voltak ügyfelei a CIA-nál. A Pentagonnál. Az FBI-nál. Az angol titkosszolgálatnál. Minden titkosszolgálatnál az egész világon. Amerika ötszáz legnagyobb forgalmú részvénytársasága egyesületének köreiben. Kormányokban, csupa magas rangú ember. Ha valakinek piszkos munkára volt szüksége, ık jöttek és megoldották. – Jöttek bizony – mondta Jargo. – Láthatod, hogy az ügyfeleim miért nem túl hálásak, hogy nevüket a szádra hiába vetted. – Jargo a késsel Gabriel torka felé közelített. – Tudott Mitchell Casher a megállapodásotokról, hogy a felesége testıre leszel? – Donna azt mondta, hogy nem tud róla, hogy van ez az ügyféllistája, és a menekülési terveit sem ismeri. A Lentiek csoportja, vagyis a ti megbízásotokban állt, és azt mondta, hogy három napon belül találkozunk vele Floridában, mert oda tér vissza a külföldi megbízását követıen. Azt akarta, hogy én is legyek ott, amikor beszél vele, hogy meggyızzük Mitchellt, hogy nincs más választásuk, menekülniük kell. CIA-összekötınek adtam volna ki magam, és azt mondtam volna, hogy védelmet és új személyazonosságot kapnak az adatokért cserébe. Aztán az egész család együtt menekült volna. – Donna tehát kész helyzetet teremtett. – Nem akarta, hogy a férjének maradjon más választása. Minden hidat felégetett maguk mögött. – Hova akart menni? – Nekem csak Floridába kellett biztonságban eljuttatnom a családot. Onnan indultak volna. Akárhova. Nem tudom. Nem árulta el, mielıtt kivégezted? – Dezz ölte meg. Dühbıl, mert nem beszélt. Erısebb volt nálad. Jobban képzett. – Letörölte a pengérıl a vért. – Ezért aztán Austinba citálta Evant.
– Donna úgy tervezte, hogy elmagyarázza neki, miért kell menekülniük, elmondja neki a teljes igazságot. Azt, hogy a hálózatodnak dolgozott, hogy le akart buktatni, hogy át akarja adni nekem az adatokat, hogy én meg leleplezem minden ügyfeledet. Akkor elautóztunk volna Floridába. El akarta kerülni a reptereket. – Mázlija volt a kölyöknek, hogy befutottál. – Jargo közel hajolt Gabrielhez. – Ez az ügyféllista és néhány kapcsolódó fájl Evan gépén volt. Láttuk. Letöröltük. Azt mondod, hogy nem tudott róla, hogy mi van nála? – Nem tudom, hogy tudta-e vagy sem. Én azt mondom, amit az anyja tudott. Nem… nem nézett ki úgy, mint aki sokat tud. – Most tudta vagy sem? – Nem… nem hinném. Buta, mint a tök. – Nem, nem buta. – Jargo a kés hegyével Gabriel állán játszadozott. – Nem hiszek neked. Donna letörölte a fájlokat a saját gépérıl. Evannek biztonsági másolatot küldött, de neki is szüksége volt rájuk, hogy meggyızhesse majd a fiát, hogy muszáj köddé válniuk. Nem szokott az ember csak olyan könnyedén elfutni az életébıl, tehát Evannek látnia kellett a fájlokat, és ezért kellett megtenni azt az óvintézkedést is, hogy elrejt másolatokat. – Evan nem tudott róla. Jargo Gabriel vállába, a lıtt sebbe döfte a kést. Gabriel szeme kidülledt, az erek kidagadtak a nyakán. Jargo erısen befogta a száját, és megforgatta a kést. A kiáltás átszüremlett az ujjai közt, akkor kihúzta a kést, lerázta róla a vért. – Biztos? – Tudja – zihálta Gabriel. – Tudja. Én mondtam el neki. Könyörgöm. Tudja a nevedet. Tudja, hogy az anyja neked dolgozott. – Verekedett veled. – Igen. – Megütött. – Harminc évvel fiatalabb nálam. – Megfordíthatta a szerencsédet – mondta Jargo. – Szerintem te kimondottan örülnél, ha Evan a padlóra küldene engem. Gabriel tekintetét Jargóéba fúrta. – Te sem élsz örökké. – Igaz. Mit terveztetek, hol találkoztok majd Mitchellel Floridában? – Csak Donna tudta, hogy hol lesz, én nem. Mitchell nem számított rá. A hazaúton akarta meglepni. – Hova mehetett Evan? A CIA-hoz? – Óvtam tılük. Én nem akartam… Jargo felállt. – Én, én, én… az egó. Magadnak akartad a fájlokat, hogy engem kicsinálhass, és lejárathasd a CIA-t. Tudtad, hogy tönkretenné ıket. A nagy bosszú. Aztán látod, hova juttatott? – Megtartottam az ígéretemet. – Mondd csak, gyakran elıfordul, hogy bármilyen jöttment hülyével szóba állsz, aki kapcsolatba lép veled, csak hogy segítse a bosszúhadjáratodat a CIA ellen? Biztos kellett, hogy valamit mutasson Donna, hogy bizonyítsa a feljegyzései hitelességét. Valami kis kóstolót, hogy megérezd az ízét. Gabriel Jargo arcába nézett, úgy ejtette ki: – Smithson. Elmosolyodott, ahogy Jargo elfehéredett.
– Most akkor már mindent elmondtam. Jargo küzdött ellene, hogy arcára kiüljenek az érzelmei. Istenem, mennyit árult el Donna ennek az embernek? Jargo úgy tett, mintha semmit sem jelentene neki a Smithson név. – Evan tekintélyes mennyiségő készpénzt hagyott a vejed Suburbanjében, de igazolványt nem. Feltehetıen nem úgy tervezted, hogy a Casher család a saját nevén repül el Floridából. Kellenek nekem azok az adatok, amelyek Evan általad készített igazolványában szerepelnek. Gabriel lehunyta a szemét, mintha csak erıt győjtene a válaszadáshoz. Jargo a whiskybe kortyolt, közel hajolt Gabrielhez, és az italt az arcán levı mély sebre köpte. Gabriel visszaköpött. Jargo letörölte kézfejével a nyálat az álláról. – Meg fogod nekem adni az összes nevet, amelyek az Evannél levı iratokban szerepelnek. Utána megyünk a… Sehova. Gabriel meglendítette a fejét jobbra lefelé. Még mindig Jargo kezében volt a hosszú pengéjő kés, Gabriel annak a hegyére rándította rá a torkát, egyetlen gyors mozdulattal. – Ne! – Jargo elugrott, elengedte a kést, amely Gabriel nyakába fúródva maradt. Gabriel a padlóra zuhant, a szeme lecsukódott, és kiszaladt belıle az utolsó lehelet, a vizelet, az élet. Jargo kihúzta a kést, megnézte a pulzusát, hiába. – Nem tudhatod. Nem tudhatod. – Eszelıs dühvel kezdte rugdosni a holttestet. Az arcát, az állát. Csontok és fogak pattantak, ropogtak a lába nyomán. Vér fröcskölte be a finom borjúbırt. Kezdett fáradni a lába, a nadrágja tönkrement, és ahogy kiadta magából a haragját, lerogyott a beszennyezett szınyegre. Smithson. Mennyit mondhatott el Donna Gabrielnek vagy a fiának? – Hazudtál? – kérdezte Jargo Gabriel holttestétıl. – Tudod a neveinket? – Nem kockáztathatott. Egy szemet sem. A legrosszabbal kell számolnia. Evan mindent tud. Az ügyfelei sohasem tudhatják meg, hogy veszélyben forognak. Pánikot keltene. Lerombolná az üzletét, a jó hírét. Az ügyfelei soha, de soha nem tudhatják meg, hogy ilyen lista valaha is létezett. Most rögtön végezniük kell Evannel. Letisztogatta a vért a késrıl, és Carrie mobilját hívta. – Gyertek vissza. Houstonba megyünk. Azonnal. Nincs vita, nincsenek érvek. Evan Casher máris halott. Jargo tudta, hogy az ı kezében van a legellenállhatatlanabb csali, amit csak a csapdába tehet.
VASÁRNAP MÁRCIUS 13.
18. fejezet Vasárnap hajnalban, kevéssel éjfél után, Evan végül utat engedett könnyeinek, amelyeket meggyilkolt anyjáért hullatott. Egyedül, egy olcsó houstoni motelszobában, nem messze az Astrodome sportcsarnok hallgatag épületétıl, az autópályáról odaszőrıdı távoli morajlást hallgatva, a sötétben, egy az állandó használatban elnyőtt ócska ágyban fekve, anyja és apja emléke elárasztotta a gondolatait. Akkor jöttek a könnyek, forrón és feltartóztathatatlanul, térdét az állához húzta, és átadta magát a sírásnak. Utált sírni, de élete most kártyavárként omlott össze, a nyomorúság kínja valósággal lüktetett mellkasában, valóságos fizikai fájdalmat okozva. Anyja gyengéd, szigorú, alapos mestere volt a fotózásnak. Tartózkodó viselkedése idegenek körében még beszédesebbé tette vele és apjával. Kiskorában könyörgött neki, hogy a sötétkamrában ülhessen vele, és nézhesse munka közben, nézhesse, ahogy a hívó fölé hajol, ahogy egy hajtincs az arcába hullik. Ilyenkor mindig kis dalocskákat zümmögött, amiket abban a percben talált ki, hogy ıt elszórakoztassa. Apja is csöndes volt, olvasó ember, komputermoly, aki keveset szólt, de akkor fontosat. Mindig segítıkész, éles esző, aki soha nem maradt adós öleléssel, de gyengéd fegyelmezéssel sem. Evan nem is álmodhatott volna kedvesebb, jobb szülıkrıl. Mindketten csöndesek és kissé zárkózottak voltak, és ez a furcsaságuk most más megvilágítást kapott. Már többet mondott neki, mint a számítógép okozta elszigeteltség vagy a mővészi befelé fordulás. Lehetséges, hogy elzárt titkos életüket leplezte csupán? Azt hitte, ismeri ıket. Elképzelhetetlennek tőnt, hogy a szeme láttára éltek a rejtegetett élet terhével. Mert nem akarták, hogy bántódásod essen, vagy csak nem bíztak benned. Tíz perc telt el. A könnyek elapadtak. Többet nem sírok, mondta magában. A könnyeit elhullatta. Megmosta az arcát, és szárazra törölte a szitává nyőtt törülközıvel. Dülöngélt a fáradtságtól. Megállás nélkül vezetett San Antonióig, ott kicserélte a lopott furgon rendszámtábláját egy hasonló kinézető kombiéra, egy olyan környéken, amely a legkevésbé tőnt olyannak, ahol a rendırséget egybıl kihívják. Az I-10-esen a megengedett legnagyobb sebességgel kelet felé hajtott, átvágott a parti síkságokon, és beért a párásán terpeszkedı Houstonba. Csak benzinért, harapnivalóért, egy-egy kávé bedöntéséért állt meg, és mindig készpénzzel fizetett. Talált egy olcsó motelt – olcsó volt, a prostik csak egy sarokkal arrébb riszáltak –, és kivett egy szobát. Úgy tőnt, hogy neheztel rá a portás. Evan sejtette, hogy egy-két óránál hosszabb idıre nem szoktak itt szobát kivenni. Evan a tenyerébe zárta a kulcsot, és visszaült a kocsiba – túl szép ebbe a parkolóba –, elhajtott egy ajtajában cigarettázó idıs nı és két nevetgélı kurva mellett, akik a parkolóban cseverésztek. Magára zárta az ajtót. A bútorzat – egy ágy és egy tévéasztal – oda volt csavarozva a padlóhoz. A tévé képe életlen volt, és csak helyi csatornákat fogott. Mind elment. Az egyik gyilkos szavai a konyhában. A fájlok, amelyek miatt az anyját megölték, mert az ı számítógépén volt. Isten a tudója, hogyan.
Gabriel azt mondta, hogy e-mailben küldte el a fájlokat. Feltehetıleg ez igaz is, mert küldte azt a nagy e-mailt neki a hívás elıtt, késı éjjel. A programot a dalok közé rejthette, hogy aztán a laptopján olyan helyre mentse, ahol soha nem nézi majd. Nem volt egy nagy komputertudor, nem keresgélt a számítógép belsı bugyraiban, nem böngészte a könyvtárát vagy a kedvenc helyeket. Azonban az adatoknak ott kellett lenniük, az anyja biztosítéka, vagy biztosíték Gabrielnek, és Evannek soha nem tőnt volna fel, hogy zenei fájlokat kapott. Zenei fájlok. Elıkotorta a lejátszóját a hátizsákjából. Evan mindig áttöltött minden kapott zenét a lejátszóra is, és ez péntek reggel is így történt, hogy Austin felé menet hallgathassa. Megeshet, hogy még mindig nála vannak a fájlok, kikódolatlanul ugyan, de megvannak. Ha át tudná tölteni a megfelelı zenei fájlt egy mőködı számítógépre, elképzelhetı, hogy automatikusan helyreállnának az anyja által lopott fájlok. Ha a digitális fotókba volt rejtve – akkor nincs másolata. Akkor azok örökre elvesztek. Számítógépre volna szüksége. Annyi készpénze nem volt, hogy vegyen egyet, a hitelkártyáját meg nem merte használni. A jövı zenéje. Kint egy nı káromkodott egyet, mire egy férfi felnevetett, és azt kérte tıle, hogy szeresse ıt tiszta szívébıl, egészen a másnap végezetéig, azután együtt nevettek. Evan kivette a zsákból a zárt kis fémkazettát, amit Gabriel házából hozott el. Egyetlen árva, drótból hajlított vállfa fityegett a szekrényben, annak a kampós végével próbálta a zárat kinyitni. Kifejezetten röhejesnek érezte magát. Ez így nem megy. Elment a recepcióhoz. – Volna egy csavarhúzója, amit kölcsönkaphatnék? – kérdezte a portástól. Az értetlenül bámult rá vissza. – A karbantartó holnap itt lesz. Evan egy ötdollárost csúsztatott át a pulton. – Csak egy csavarhúzóra lenne szükségem tíz percre. A portás a pult alá hajolt, és egy csavarhúzóval a kezében emelkedett fel. Elvette a pénzt. – Hozza vissza tíz percen belül, vagy kihívom a zsarukat. Mindent a kedves vendégért. Evan a szobája felé indult. A parkolóban elengedett a füle mellett egy „Hello, drágaságom, nincs kedved velem randizni?”-t, ami egy prosti ajkáról röppent felé. Evannek ötödik próbálkozásra sikerült feltörnie a dobozka zárját. Kis, papírba hajtogatott csomagok hullottak ki belıle, de Evan sietett vissza a portára, nehogy az a goromba alak beváltsa ígéretét. A portás fel sem pillantott, nézte a kosármeccset a tévében. Evan a pultra tette a szerszámot. A vékony falakon át tisztán lehetett hallani a szomszédból a párocska nyögéseit és sóhajait, ahogy visszaért a szobába. Nem akarta hallgatni ıket, ezért bekapcsolta a tévét. Kinyitotta az elsı csomagot. Új-zélandi útlevelek voltak benne, szorosan átgumizva. A legfelsıt kinyitotta, a saját arca nézett vissza rá. A David Edward Rendon néven szerepelt benne, születési helyként Auckland volt megjelölve. A papír látszatra és tapintásra is meglehetısen hitelesnek tőnt, a benne levı pecsét szerint alig három hete hagyta el ÚjZélandot.
Másik új-zélandi útlevelet emelt ki a szétszóródott papírok közül. Az anyja fotója volt benne, a hamis név pedig Margaret Beatrice Rendon volt, a lapok olyan elhasználtak, mintha sok-sok kilométert repkedtek volna vele. Egy délafrikai útlevél Janine Petersen névre. Ugyanaz a vezetéknév, mint az ı afrikai okmányában. Egy belga útlevél, ez is az anyjának, ezúttal Solange Merteuil névre. Talált még egy belga útlevelet, benne a saját képe, Jean-Marc Merteuil névvel. Kibontotta a második csomagot, három hamis útlevél volt benne Gabrielnek, hamis nevekkel Namíbiából, Belgiumból, Costa Ricáról. A következı csomagban négy összegumizott útlevél volt. Kihúzta, és leszedte a gumit. Dél-Afrika. Új-Zéland. Belgium. Egyesült Államok. Kinyitotta ıket. Mindegyikbıl az apja nézett vissza rá. Négy különbözı név: Petersen, Rendon, Merteuil, Smithson. Fura. Három neki, három az anyjának, de négy az apjának. Miért? Az utolsó csomagban hitelkártyák és más azonosító okiratok voltak, mindegyik a családja új neveire. Ez jó, de félt használni a kártyákat. Mi van akkor, ha Jargo egy tank benzin vagy egyszerően egy tál étel kifizetése miatt akad rá? Készpénz kellett neki, de tudta, hogy ha elmenne egy bankautomatához, hogy pénzt vegyen le a számláiról, akkor az jegyzékbe kerül a bank adatbázisában, a biztonsági kamerák filmre vennék, és a rendırség rájönne, hogy visszatért Houstonba. Na, és akkor mi van, ha megtudják? Úgyis most indulsz Floridába. De mégis ódzkodott tıle, hogy elmenjen egy bankba. Az útleveleket visszadugta a táskájába. Szörnyő kérdés motoszkált benne, még fáradtságát is elnyomva: Jargo téged várt anyánál? Ha Jargo nem számított Evanre, akkor az anyját akarták elkapni, és Evan egyszerően csak rossz idıben érkezett. Azonban, ha… honnan tudhatták meg, hogy odamegy? Senkivel nem beszélt személyesen, csak az anyjával. Névtelen bejelentést tehetne a rendırségen, hogy ellenırizzék az anyja telefonját, nincs-e bepoloskázva. Vagy az övé. Felhívta Carrie-t, és üzenetet hagyott neki. Azt az üzenetet is elfoghatták. Nem akarod tudni, hogy Carrie kilépett a munkahelyérıl azon a reggelen. Egy szó nélkül elpárolgott. Tudott errıl az egészrıl? A gondolattól összeszorult a torka. Ne szeress, mondta neki a lány. Ez nem jelenthetett megbánást. Ez nem jelenthette, hogy arra készül, hogy elárulja. Ismerte Carrie-t, ismerte a lelkét. Nem tudta elhinni róla, hogy önként részt vehetett ebben az iszonyatban. Biztos lehallgatták a telefonját. Ez a lehetıség már önmagában is teljességgel kétségbeejtı volt. Gabriel független kémnek titulálta Jargót – ha ez igaz, ismerhette a módját, hogyan hallgasson le egy telefont. Azonban ha nem így volt, akkor Jargo nagyobb kutyának hordta a csontot. A CIA-nak. Az FBI-nak. Evannek pénz kellett. A Beretta megvolt, amivel Dezzre lıtt, csakhogy nem volt mit kilıni vele. Segítséget kellett kérnie. Shadey Shores. Felhívhatná Shadeyt. A tévesen megvádolt embert, akirıl az elsı dokumentumfilmje szólt. Shadey rendesen pocsolyázta ıt a CNN-en, de agyafúrt, leleményes és kemény fickó. Evan fel-alá járkált, próbált határozni. Sejtette, hogy ha a rendırök tényleg komolyan el akarják kapni, esetleg figyeltetik Shadeyt. Evan tartott egy kicsit Shadeytıl. Rendben, tévesen vádolta egy bosszúszomjas zsaru, de azért távolról sem volt szentnek nevezhetı. Kockázatos döntés lenne szövetségesnek választani. Sóvárog a figyelemre, és a tévéinterjúban úgy
beszélt, mintha Evan valami rosszat csinált volna neki. Elképzelhetı, hogy Evantıl azonmód átpártol a rendırökhöz, hogy végre a címlapokra kerüljön. Meglehet, de Evan nem fordulhatott máshoz. Lekapcsolta a villanyt. Végiggondolt minden percet, amit Carrie Lindströmmel töltött azóta, hogy három hónappal ezelıtt belépett az életébe. Mégsem róla álmodott, hanem a nyakán egyre szoruló hurokról, miközben az édesanyja holtan fekszik a lába alatt. Éles csöngésre ébredt. Elfelejtve, hogy hol is van, elıször azt hitte, hogy a saját ébresztıórája, és hogy Carrie mellette fekszik és az égvilágon minden rendben van. De ez a lopott furgonban talált mobil volt. Nyilván a tulajdonos az, hogy leteremtse a sárga földig. Hajnali hat óra volt. Vasárnap. Megfogta a telefont, nem jelezte ki a hívó fél számát. Megnyomta a telefonon a gombot. – Halló? – Evan. Jó reggelt. Hogy van? – kérdezte egy hang délies, vontatott akcentussal. – Kivel beszélek? – Hívjon Bricklayernek. – Bricklayer? – A valódi nevem titok, fiam. Olyan sajnálatos, de szükséges óvintézkedés, amit meg kell tennem. – Ezt nem értem. – Nos, Evan, én a kormánynak dolgozom, és a segítségére leszek.
19. fejezet – Hogy szerezte meg ezt a számot? – suttogta a telefonba Evan. Odakint csend és béke honolt, leszámítva a forgalom némi moraját. A pár a szomszédban aludt, vagy ami még valószínőbb, a szerzıdés teljesítése után visszaosontak az éjszaka sötétjébe. – Megvannak a magunk módszerei – válaszolta Bricklayer. – Ha nem mondja meg, honnan van meg, már le is raktam. – Egyszerő. Azonosítottuk Mr. Gabrielt a rendırség leírása alapján. Tudtuk, hogy Mr. Gabriel elkapta magát, mondjuk, hogy a védelmi ırizetrıl alkotott elképzeléseinek megfelelıen. Tudtuk, hogy Banderában van, mert ott használta a hitelkártyáját. Tudtuk, hogy az egyik családtagjának van ott egy háza, amelyben tegnap jártak, majd feldúlták, és el is hagyták. Tudtuk, hogy Mr. Gabriel eltőnt. Tudtuk, hogy egy furgont elloptak Banderából. Elintéztük a tulajdonossal és a mobilszolgáltató céggel, hogy a telefon a hálózatban maradjon, így tudunk majd beszélni, ha a telefon valóban Mr. Gabrielnél vagy a maga birtokában van. És tessék, magánál is van. Evan felkelt, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Beszélhetnék Mr. Gabriellel? – kérdezte Bricklayer. – Halott. – Ó. Szerencsétlen dolog. Hogyan halt meg? – Egy Dezz Jargo nevezető ember agyonlıtte. Hosszú sóhaj. – Igazán sajnálatos. Maga megsérült? – Nem. Jól vagyok.
– Remek. Haladjunk. Evan, lefogadom, hogy meg van rémülve, fáradt, és tanácstalan, hogy hogyan tovább. Evan várt. – Én tudok segíteni. – Hallgatom. Azon tőnıdött, hogy egy lopott telefon segítségével találtak rá. Jézusom. Vajon a hívást is le tudják nyomozni, el tudnak fordíttatni egy magasban lévı mőholdat, hogy lencséivel ráközelítsen Texasra, Houstonra, erre az isten háta mögötti helyre? – Ugyanaz a problémánk, magának és nekem. Jargo és Dezz. Evan pislantott egyet. – Dezz maga Jargo. A Jargo a vezetékneve. – Tisztázzuk, Evan. Amikor azt mondom, Jargo, én arra az emberre gondolok, akit Steven Jargo néven ismerünk. Dezz a fia. Persze nem ez az igazi nevük, azt senki sem tudja, még az is meglehet, hogy ık sem. – A fia. – Tévedett. Dezz és Jargo. Tehát ketten voltak. Apa és fia. – Megölték az anyámat. – Dezz és Jargo magát is megölik, ha lesz rá alkalmuk. Nem akarjuk, hogy bántódása essen, Evan, szeretném, ha megmondaná, hogy hol van, és én odaküldök pár embert, hogy biztonságba helyezzék és megvédjék. – Nem. – Evan, kérem, miért utasít el? Szörnyő veszélyben forog. – Miért bíznék magában? Még csak az igazi nevét sem tudom. – Megértem, ha húzódozik. Igazán. Az elıvigyázatosság biztos ismertetıjegye az intelligenciának. Azonban muszáj, hogy bebújjon a védıszárnyunk alá. Segíthetünk magának. – Segítsenek abban, hogy megtaláljam az apámat. – Nem tudom, hogy hol van, fiam, de ha bejön, eget-földet megmozgatunk, hogy megtaláljuk. Üres ígéretnek hangzott. – Nincsenek nálam a fájlok, amiért annyira törik magukat mindannyian. Elvesztek. Jargo és Dezz megsemmisítette ıket. Kezébe vette a lejátszóját. Az sem biztos, hogy nincsenek meg, de ha egyszerően csak átadja ıket, akkor felhasználják, akármi legyen is vele a céljuk, vagy megsemmisítik, ıt pedig eltüntetik a föld színérıl. Ez az egyetlen, amivel kiválthatja az apját, semmi más. Bricklayer hallgatott, mintha váratlan híreket dolgozna fel. – Jargo nem fogja békén hagyni. – Nem tud megtalálni. – De igen, és meg is fogja. – Nem. Maga is ugyanazt akarja, mint ı. Ezeket a fájlokat. Maga is megölne. – Ugyan már, a legkevésbé sem. – Bricklayer hangjában sértettséget lehetett érezni. – Evan, kimerült idegileg. Ez teljesen érthetı, amilyen szörnyő megpróbáltatásokat kellett kiállnia. Hadd adjak meg egy számot, arra az esetre, ha megszakadna közöttünk a kapcsolat. Rühellem a mobilt. Írja? – Igen. – Leírta, amit a férfi diktált. Nem ismerte fel a körzetszámot. – Evan. Figyeljen rám. Jargo és Dezz nagyon veszélyesek. Iszonyatosan.
– Nyitott kapukat dönget, vettem észre. – Megkockáztatott egy feltételezést. – Maga CIA-s? – Pont annyira rühellem a betőszavakat, mint a mobilt – mondta Bricklayer. – Evan, akkor tudunk érdemben tárgyalni, ha bejön. Személyesen kezeskedem a biztonságáért. – Még a nevét sem árulta el. – Evan fel-alá járkált a szobában. – Akár értesíthetném a sajtót is. Elmondhatnám, hogy a CIA segítséget ajánl nekem, és közzétehetném ezt a telefonszámot. – Kiállhat a nyilvánosság elé. Gyanítom, hogy akkor Jargo megölné az apját, hogy ezt megtorolja. – Azt mondja, hogy nála van az apám. – Evan várt. – Nagyon valószínő. Igazán sajnálom. – Bricklayer olyan hangon mondta ezt, mint egy temetkezési vállalkozó, aki tapintatosan egyetért vele, hogy igen, ez egy valóban kivételesen gyönyörő koporsó. – De ne ezen rágódjunk, hanem törıdjünk azzal, hogy az apját hazajuttassuk. Hajlandó találkozni velem? Texasban is jó, felteszem, még az államban van… – Majd megfontolom és visszahívom. – Evan, ne tegye le. Evan mégis letette. Ki is kapcsolta a telefont, és olyan mozdulattal dobta az ágyra, mintha rázna. Ha Bricklayernek sikerült bemérnie, a kormány emberei egyszerően rá fogják törni az ajtót. Váltás tiszta ruhát vett elı a zsákjából, és átöltözött. Kiterítette maga elé a pénzét. Kilencvenkét dollárja volt. Ezenkívül volt még egy digitális felvevıje, egy mobilja és egy Berettája, csakhogy az utóbbiból nem volt mit kilıni. Fegyvertelenül nem nézhet szembe Shadeyvel vagy a szép beszédő Bricklayerrel, pláne nem Dezzel és Jargóval. Öngyilkosság lenne. Azonban nem hitte, hogy a fegyverboltok vasárnap is nyitva lennének, amúgy meg nem sétálhatott volna be egybe azzal a fejjel, amit széltében-hosszában úgy mutogattak a hírekben, mint elveszettet. Zálogház. Zaciba csaphatja a kamerát. Nem akart volna ilyen hirtelen megválni tıle, szerette volna, ha valahogy lencsevégre tudja kapni Dezzt. Ez még ütıkártya is lehetne egyszer a kezében. Nem, a kamerát csak végsı esetben adja el. Olyan sok mindent lehet az utcán venni. Drogot. Szexet. Golyót miért nem? Behunyta a szemét. Próbált rájönni, hogyan tudna szert tenni lıszerre egy meghatározott fajta fegyverhez. Eszébe is jutott, egy ırült, kimondottan vakmerı terv, de a végrehajtás során készségeit és meglévı készletét kell kockára tennie. Evan kimerészkedett a kora reggeli párás utcára. A fejét lehorgasztotta, felvette a baseballsapkát, amit a lopott furgon hátsó ülésén talált. Egy lerobbant kávézó elıtti újságárusító automatából vett egy vasárnapi Houston Chronicle-t. Az ı és az apja fotója díszelgett a bőnügyi rovat elején. Az övé egy régebbi, nyilvánosságnak szánt fotó volt, amit az anyja nem sokkal azután készített, hogy az Aprócska bökkenıt Oscar-díjra jelölték. A képen a haja rövidebb, és stréberes szemüveget visel. Nem volt szüksége szemüvegre, de úgy érezte, hogy intelligensebbnek, mővészebbnek néz ki benne. Nem tartott hosszú ideig a megjátszós idıszak, az anyja állandóan ugratta, milyen nagyon komolyan veszi magát, és most szégyenkezett is miatta. A lap szerint az apja is feltételezhetıen eltőnt. Nem találtak semmilyen bejegyzést senkirıl Mitchell Casher néven, aki az elmúlt hét folyamán az Egyesült Államokból
Ausztráliába repült volna. Carrie-rıl nem volt kép, de még csak említés sem. Carrie itt van velem, közölte Dezz azon a hátborzongató, monoton hangján. Evan nem hitte el neki. Ha Carrie-t elrabolták volna, biztos benne lenne a lapokban. Benne lenne? Kilépett a munkahelyérıl. Vele nem volt. Ki jelentené, hogy eltőnt? Azonban ha mégis elvitték, akkor hogyan tudta felhívni, és figyelmeztetni még Gabriel támadása elıtt. Hol lehet Carrie? Bujkál? Égett a vágytól, hogy felhívja, hogy hallja megnyugtató hangját, de nem mehetett a közelébe, még egyszer nem rángathatta bele. A hóna alá csapta az összehajtott újságot. Mióta minden zsebben, minden táskában volt mobil, azóta a pénzbedobós telefon kihalófélben levı állatfajnak számított. Két sarokkal odébb mégis talált egyet egy vegyesbolt elıtt, aminek a parkolója bőzlött a szombat éjjel söreitıl. Egy langaléta kölyök lebzselt a telefon körül, savanyúcukrot eszegetve. Egy jól képzett börtönır minden gyanakvásával és szigorával figyelte Evant. Megeshet, hogy tényleg az is. Evan felvette a telefont, bedobálta a megfelelı érméket. – Pici pillantás, fontos hívást várok arra a telefonra – bökte oda halkan a fiú, és Evanre sandított. – Akkor egy percig foglaltat fog jelezni. – Találj magadnak másik telefont, öcsi – mondta Evannek a kölyök. Evan rámeredt. Késztetés érzett, hogy szétmázolja a kölyök arcán a gúnyos vigyort, és azt mondja neki: „Nem a megfelelı embert választottad, akivel ma szórakozhatsz.” Aztán letett róla, épp elég ellensége van, nincs szüksége újabbakra. Egyvalamit nagyon megtanult, amíg filmeket készített, hogy mindenki be akar kerülni egybe. Evan nem mosolygott, mert tudta, hogy az néha nem a kívánt hatást válthatja ki. – Vállalkozó vagy? – Pontosan. A királyok császára. Evan kikapta az inge alól a farzsebébe dugott Berettát, és a fiú sovány bordái közé nyomta. A kölyök megdermedt. – Csak nyugi. Nincs megtöltve – mondta Evan –, de pont, hogy golyók kellenek. Tudsz szerezni? A fiú kiengedte a visszatartott levegıt. – Öregem, jól beszarattál. Még tudnék is szerezni, ha nem lettél volna ilyen tahó állat az elıbb. – Akkor telefonálok. – Evan elfordult, és a mocskos gombok fölé emelte az ujjait. – Várj. Várj. Mid van? – A kölyök a hátát az utca felé fordította, és jól megnézte a fegyvert, miközben Evan szorosan fogta a markolatot. – Beretta 92 FS, igen, tutira tudok szerezni bele néhány bele illı aranyos tárat. Egy barátom barátjától. Pénzbe fog ám kerülni. – Persze. – Na, hadd telefonáljak csak egyet az apróddal – mondta a kölyök. Evan átadta neki a kagylót. A fiú beütögetett egy számot, sutyorogva beszélt, egyszer felnevetett, aztán lerakta. – Egy óra múlva itt találkozunk, te készpénzzel jössz. Négy tár, kétszáz dollár.
Evan ugyan nem ismerte a töltényárakat, de az ajánlott ár magasabb volt, mint amennyit érzése szerint a fegyverboltban hagyott volna, de nem volt más választása, az utca nem alkuszik. – Nincs szükségem ekkora munícióra. – Kevesebbrıl nem tárgyalunk, különben hiába keltél fel ma reggel, öcsi. Evannek nem volt kétszáz dollárja, mégis azt mondta: – Egy óra múlva itt leszek. Most, hogy állt az alku, a kölyök biccentett. Átvágott a parkolón, a zsebébıl újabb cukorkát halászott elı, kicsomagolta és bekapta. Evan négysaroknyit gyalogolt, amíg ráakadt egy másik vegyesboltra. Felvette a lopott furgonban talált napszemüveget, és vásárolt egy doboz hajfestéket, egy ollót, egy hatalmas kávét és reggelire három tacót, vastagon megrakva tojásrántottával, krumplival és főszeres kolbászkarikával. Csakhogy ez nem vitte közelebb a kétszáz dollárhoz. Örült vágyat érzett rá, hogy kipróbálja, hogy lehet-e kétszáz dollárt keresni egy szép, íves mozdulattal, ahogy a farzsebébıl kirántott pisztolyt az eladóra szegezi, de leküzdötte. Az eladó beütötte a pénztárgépbe, amiket vett. Áthatóan nézte Evant, amikor a visszajárót odaadta neki. Evan úgy érezte, mintha gyomorszájon rúgták volna. Hát ilyen lenne az üldözési mánia? Visszasietett a motelba. Bezárkózott. Magába tömte a tacókat, és megitta a maradék feketekávét, mialatt a hajfesték használati utasítását olvasta. Csak harminc perc kellett hozzá. Levágta a haját, a tincsei a mosdóba hullottak. Soha nem vágta le még a saját haját, és elég gyászosan festett, aztán azt motyogta, szaros hiúság, és addig vagdosta, amíg egész tőrhetı nem lett. Bal fülébıl kivette a kis karika fülbevalót. A fülbevaló-viselés túl fiatalosnak tőnt már neki, eljött a pillanat, hogy felnıjön. Aztán felkente a hajfestéket, és a tervét finomítgatta a fürdıszoba kövén ülve, amíg befogta haját a fekete szmötyi. Felnevetett, amikor meglátta magát a tükörben, de a célnak megfelelt. Már nem hasonlított annyira az újságokban megjelent képre, de azért még mindig ı volt. Nagyjából nyolcvan dolcsija maradt, és tíz perce, mielıtt a kölyök a lıszerrel felbukkanna. Autóval ment vissza a bolthoz, ahol találkozott vele, az olajfoltokkal tarkított parkoló szélén állt meg. Bement a botba. Egy idıs hölgy narancslevet és húsos babkonzervet vett, és kicsoszogott az ajtón. Evan megvárta, míg elmegy, és odament az eladóhoz. Az eladó olyan nyájasan bólintott, mintha csak a vasárnapi misére igyekezve találkoztak volna, és beleszürcsölt a kávéjába. Idısebb nı volt, szigorú, távolba révedı tekintettel. – Elnézést, asszonyom. Az a lapaj srác, aki a telefon körül szokott lógni – kezdte Evan. – Mr. Savanyúcukorka. Nem okoz sok gondot önnek? – Kit érdekel? – Rám szólt, hogy ne használjam a telefont. Lefogadom, hogy drogkereskedéshez kell neki. – Nem vesz annyi cukorkát, hogy bitorolhassa. – Tehát nem szakadna meg a szíve, ha elintézném, hogy ne errefelé lógjon? Nem érezné úgy, hogy rögtön ki kell hívnia a rendırséget, vagy ilyesmi? – Nem akarok semmiféle zőrt. – Soha nem tudja majd meg, hogy mi csapta le.
– Mit foglalkozik maga azzal, hogy mit csinál? Soha nem láttam még errefelé magát. – A nénikém most költözött ide az utcába, és ez a kölyök kioktatta, amikor telefonálni akart, és szerintem jobb lenne, ha az idıs hölgyek mindenféle kellemetlenség nélkül telefonálhatnának. – Hát akkor szóljon a rendırségnek. – Az nem oldja meg a helyzetet véglegesen. Kijönnek, aztán elmennek. Az én tervem végleg megoldaná a dolgot. Az eladó a szemébe nézett. – Mit akar csinálni? – A telefonnál leszek, és megvárom. – Minek? Vesz tıle valamit? Evan felemelte a hátizsákot, és megmutatta a kamerát. – Nem, eladok. A kölyök öt perc késéssel érkezett. Csakhogy nem egyedül. A kísérıje egy vastag nyakú nı volt, fiatal, de az arca keménységet sugárzott. Nagyobb és magasabb volt, mint a kölyök, és a szemük metszése, a hasonló mimikájuk azt sejtette, hogy a nıvére lehet. A lány kezében reklámszatyor lógott. Egy új Forddal jöttek, és a parkoló végében parkoltak le. Evan a telefonnál állt, a hátizsákkal a vállán. A kamerát úgy helyezte el benne, hogy a cipzáron hagyott résen át tisztán felvehessen mindent. A nınek nem nagyon tetszett, hogy hátizsákkal jött. Ráncolódó homloka növekvı feszültségrıl árulkodott. – Szasz – mondta Evan. – Nem látszott a fodrászodon, hogy tökrészeg? – Az öltözködési tanácsadóm javasolta, hogy kicsit frissítsek a stílusomon – válaszolt rá Evan, és várta, hogy mivel állnak elı ezek ketten. A kölyök lekicsinylı grimaszt vágott, a nı pedig azt mondta: – Menjünk a bolt mögé. – Igazából az van, hogy egy percen belül befut egy hívás erre a telefonra. Azt meg kell itt várnunk. – Tessék? – Most a nı kezében volt a gyeplı, nem a kölyökében. – Az ajánlatom a következı – mondta Evan. – Szereplıket keresek egy új valóság show-hoz, aminek a címe Kemény utcák lesz. İsszel indul. Olyan környékekre viszünk embereket lakni, akik még nem is jártak arrafelé, és így fogalmuk sincs az ottani életrıl. Gondoljátok csak el, amint kertvárosi mintaanyák és nyárspolgár apák a zőrösebb kerületekben próbálnak életben maradni. Bárki, aki megfelel a követelményeknek, versenybe szállhat. A fıdíj egymillió dolcsi. A nı Evanre meredt, de az öccse így szólt: – Volna egy építı jellegő javaslatom a show-hoz. Beültettek engem egy finom úri környékre, fényőzı életet biztosítotok nekem, és felılem egész álló nap forgathattok. – Fogd már be. Üzletelünk vagy sem? – kérdezte a nı. – Itt vannak a skulók? – kérdezte Evan. – Naná. – Megveszem, bár ez lenne az egyik feladat, ezért teszteljük. Látni akartam, hogy milyen könnyő lıszerhez jutni idekint – forgatás közben. –
Kivette a kamerát a zsákból, a lencsén az objektívsapka nem volt rajta, a felvételt jelzı kis fény szerényen világított. – Ne, ne, ne! – kiáltott fel a nı, és a kezével eltakarta az arcát. – Várjon. – Evan kikapcsolta a kamerát. – Nem bajba akarom sodorni, csak a feladatot kellett letesztelnem. Hölgyem, maga igazi jelenség. Maga kell nekünk a Kemény utcákhoz. – Még hogy én a tévében. – De már elvette a kezét az arca elıl. Evan keretet formált a nı arca mellé az egyik kezével. – Szerintem maga ragyogó lenne, persze nem muszáj a tévében szerepelnie, ha nem akar. – Nagy Gin, a sztár – nevetett fel a fiú. Nagy Gin megdermedt. – Szóval milyen süketség ez az egész? Evan feltartotta a kezét. – Nem süketség. Minden játékos kap egy segítıt, aki eligazítja az utca világában a verseny során, mert mindketten tudjuk, hogy nélküle esélye sem lenne. Hígagyúak a városi dzsungelben. – Pont, mint maga – felelte erre Nagy Gin. – Ahogy mondja, mint én. Maga nem egyszerően csak fotogén. A maga arcából csak úgy sugárzik az erı, és az a magabiztos járás, beszédstílus. Ja, és nem mondtam, természetesen az utcai segítıé a nyeremény fele… – Félmillió. Maga szórakozik velem – mondta Nagy Gin. – …hacsak nincs priusza – fejezte be Evan a megkezdett mondatot. – Senkivel sem szerzıdhetünk, akinek priusza van. Az ügyvédek hajthatatlan idióták ebben a dologban. – A lıszervásárlásért priusz jár – mondta Nagy Gin. – Nos, a versenyzık nem igazi lıszert vennének, csak vaktöltényeket. Az ügyvédek ebben is hajthatatlan idióták. – Még soha nem volt elítélve – mondta a kölyök. – Fogd be. – Nagy Gin Evant nézte. İ már jól ismerte ezt az arckifejezést a filmes megbeszélésekrıl. A szereplıjelölt izgalma, aki azt találgatja magában, hogy vajon ı kerül-e a filmbe. – Hülyeség – mondta a kölyök. – Van két kiló nálad a lıszerekre vagy nincs? Nem várhatunk, míg lemegy a nap. – Fogd már be végre – mondta neki Nagy Gin. – Hm, nem tudok kétszáz dolcsit adni – mondta Evan. – Az azt jelentené, hogy illegális kereskedelmet folytattunk, és a késıbbiekben nem köthetünk szerzıdést magával, Ms… – Ginosha – mondta a nı. – Ne mondd már meg neki a neved – szólt a kölyök. – Nincs pénze, húzzunk innen. – Evan tárcájában maradt néhány névjegykártya egy houstoni filmvetítés utáni koktélpartiról, ahol elızı héten volt. Az egyiken Eric Lawson producer neve állt, aki az Úrban Works nevő Los Angeles-i produkciós társaságnál dolgozott. Ezt adta oda Nagy Ginnek. – Sajnálom, ezt már korábban át kellett volna adnom. – Az istenit – mondta a nı. – Maga tényleg az, akinek mondja magát. – Igen. – Hol van a stábja? Miért van egyedül?
– Azért, mert ezt csak így lehet. Ha tényleg a valós életet akarjuk filmre venni, akkor nem járkálhat egy egész forgatócsoport a környéken, amikor tehetségek és helyszínek után kutatunk. Elveszne a lényeg, nem igaz? Nagy Gin úgy nézett a névjegykártyára, mintha belépıjegy lenne egy régen dédelgetett álom szigetére. – Tehát ki fog telefonálni? – kérdezte. – Az egyik tehetségkutatónk – válaszolt Evan. – İ fogja eljátszani a kertvárosi játékost, akinek a vezetıje lenne. Én innen filmezném magát, a parkolónak errıl a felérıl. Csak beszéljen valamit hasraütésszerően, hadd lássam, hogyan tud rögtönözni. A telefonba már építettem mikrofont, de távoli képet szeretnék magáról. Gyerünk, fiatalember, bocsánat, hogy is hívnak? – Raymond. – A fiú a névjegyet nézegette, gyanakvó tekintettel. – Gyere ide, és állj mellém, ne lógj bele a képbe. Raymond összeráncolta a homlokát, de egyáltalán nem a névjegykártya miatt. – Én miért nem lehetek benne? – Ez az én jelenetem – mondta Nagy Gin. – Nos, Raymond, ıszintén szólva nem úgy néztél ki, mint akit érdekel – mondta Evan. – Nem hitted el, hogy ki vagyok. – Dehogynem elhitte – mondta Nagy Gin. – Csak ilyen a stílusa. De már rendben van, nem tiszteletlen. – Raymond, tudod, a fiatal nézıket is meg kell nyernünk – mondta Evan. – A célközönségünkbe beletartoznak a tizenéves lányok is. Raymond, kezében a zacskóval, amelyben a lıszer volt, pofát vágott Evanre, de azért odament a telefonhoz, megállt, próbálgatta, hogy milyen pózban nézhet ki a legjobban. – Tökéletes, de a szatyor nem tetszik, nincs helye a jelenetben. Úgy néz ki, mintha boltba ugrottál volna le. – Evan öt lépést hátrált. Nagy Gin felkapta a szatyrot a lıszerekkel, és odavitte Evanhez, letette a lábához. – Kárpótlást érdemlünk az elvesztegetett idınkért, ha nem jön össze az üzlet. – Egyetértek. Persze ez alapjában véve személyes meghallgatás, sorban sem kellett állniuk, és – a kamerát a szeméhez emelte – ha bemegyek a mővházba, rengeteg srácot találok majd ott, a parkolóban kígyózik a sor, hogy megpróbálkozzanak. Nagy Gin a kamerába nézett. – Mit csináljak? – Csak hagyd, hogy lejöjjön a természetes személyiséged. – Evan már tizenöt lépésnyire volt tılük, de aggódott a fiú miatt, akinek a gyanakvása egy pillanatra sem lankadt. A hátizsák és a bevásárlószatyor Evan lábánál volt. A lopott mobil a farzsebébe dugva. – Csak természetesen. Ne rám nézzenek. – Evan hátranyúlt, és a zsebében megnyomta a mobil hívásindító gombját. Már korábban beütötte a nyilvános telefon számát. Kicsöngött egyszer. – Nézz a telefonra, hagyd, hogy csörögjön hármat, hadd szaladjon az a film. De Evan volt, aki szaladt, felkapta a zsákot és a lıszert, és rohant vissza a kocsija felé. Kicsöngött másodszor. Raymond még mindig a telefont bámulta, de Nagy Gin nem tudott ellenállni a kamera csábos kacsintásának. Csak akkor
iramodott meg, amikor Evan beugrott a kocsiba. A kulcsot elızıleg az indítóban hagyta. Rükvercbe tette, látta, amint Nagy Gin ordibálva fut utána. Kocsijával kirobbant az útra, heves dudakoncertet kiváltva a meg nem adott elsıbbséggel. Raymond, aki mostanra bevette a tévésztárságról szóló mesét, felvette a telefont. – Ez is része a meghallgatásnak? – kérdezte. – Egy hete filmezem a seftjeidet – hazudta Evan a telefonba. – Ha még egyszer felbukkansz annál a telefonnál, akkor átadom a zsaruknak a felvételeket. – A visszapillantó tükörben látta, hogy a sprinteléstıl kifulladt Nagy Gin az autók közé ront, és rálı az ujjával. – Ez törvénytelen! – bömbölte Raymond. – Simán piti tolvaj vagy. – Panaszolj be a rendırségen. Ó, igen, és koszi a golyókat. Tisztességes üzletet kötöttünk, a hallgatásomért nekem adod. Raymond válaszát már nem hallotta Evan, kinyomta a telefont. Beletaposott a gázba, arra az esetre, ha Nagy Gin utána jönne a csillogóvillogó új Fordjukkal. Remélte, hogy Nagy Gin és Raymond becsületesebbek, mint ı. Kinyitotta a szatyrot. Ott volt a négy tár. Megpróbálta az egyiket a Berettába csúsztatni. Szépen könnyedén a helyére csattant. Most már megkeresheti Shadey Shorest.
20. fejezet Evan egy bekerített lakóparkhoz hajtott. Az ott álló lakások kovácsoltvassal és import díszkıvel voltak kidekorálva. Az épület a Galleria negyed szélén állt, Houston belvárosában. Zsúfolva volt menı üzletekkel és étkezdékkel. Olyan társasházak magasodtak itt, amelyek egyszerre szolgálták ki a korosodó olajtıkét és a fiatal csúcstechnológia bajnokait. Bár ezt a részt Toszkán fenyıknek hívták, a parkolót mégis csak egyszerő tuják árnyékolták. Az utca túloldalát egy fényes iroda és egy kis elegáns butikszálloda foglalta el. Evan az iroda parkolójában parkolt le. Várt. Rendırautókra számított, de helyette Mercedesek, BMW-k és Lexusok parádés felvonulását nézte, ahogy a kapun ki-be járnak. Egy órával késıbb Shadey Shores kilépett a biztonsági ır fülkébıl, egy ütött-kopott Toyotához ment, és kiverekedte magát a létesítménybıl. Evan követte, ahogy elindult a Westheimer és River Oaks felé, majd Houston központjába. Az elsı lámpánál megállt Shadey mellett. Várta, hogy Shadey átnézzen és észrevegye. Shadey tipikus houstoni sofır volt, nem akart balhét belıle, hogy átbámul más autójába. Evan megkockáztatott egy dudálást. Shadey átnézett. Evan mosolyogva figyelte, hogy leesik az álla, ahogy rájön, ki ı ezzel a fekete hajjal. Beszélnünk kell, tátogta Evan. Egy frászt, tátogott vissza Shadey, és a fejét rázta. Kivágott a pirosba, és hirtelen éles bal kanyart vett. Evan utána. Rá villogott. Egyszer. Kétszer. Shadey összevissza kanyargott, végül beállt egy kis barbecue-étterem mögé. Evan a nyomában. Shadey megállt Evan ablakánál, még mielıtt leállíthatta volna a motort. – Baromira szállj le rólam!
– Én is örülök, hogy látlak – mondta Evan. Shadey a fejét rázta. – Én nem örülök neki. Ha valamit érzek, az pont nem az öröm. Egy FBIügynök nyüzsög körülöttem, és azt óhajtja, hogy hívjam fel, ha újra látom azt a mosolygós pofikádat. – Rendben, nem mosolygok. Nem kell hívnod. – Húzz el, haver, kérlek. – Nem vagyok sem gyanúsított, sem szökevény. Csak eltőnt személy. – Nem nagyon érdekel, hogy minek nevezed magad. Nekem nem kell több zőr ebben az életben. – Panaszkodtál a tévében, hogy nem raktalak be a filmbe, mint profi pókerjátékost. Shadey rávillantotta a szemét. – Figyelj, haver, én csak tudattam magamról, hogy kiknek a társasága vonz. Soha nem tudhatod, ki lát a tévében. – Nahát, jó sokat hazudtál rólam, de tisztára moshatod magad, ha most segítesz. Pénz kell. – Ahogy így rám nézel, hasonlítok egy kicsit is egy bankautomatához? – Shadey az orrára tolta a napszemüvegét, hogy Evan láthassa a szemét. – Biztonsági ır vagyok, nincs lóvém. – Azt tudom, hogy az nincs, Shadey. Neked kapcsolataid vannak. – Már nincsenek. Úgyhogy már le is léphetsz. – Különös, hogy milyen jó hatással van a személyiségfejlıdésünkre, ha tisztázódunk egy vád alól – mondta Evan. – Azt elfelejted, hogy még egy tisztességes ügyvéded sem volt, amikor találkoztunk. – Nem vagyok érte örökre az adósod, Evan. – De igen, bizony, hogy tartozol. Az Aprócska bökkenı nélkül még mindig a kóterban mereszthetnéd a segged, Shadey, és igen, ezért örökké tartozni fogsz. Shadey lehunyta a szemét. – Te szarban vagy, de én több szart már nem akarok magamnak. Ha segítek neked, sáros leszek. – Nem, akkor barát leszel. – Akadj le rólam, ember. – Csípem a rosszfiúk szemét, pont úgy, ahogy te néhány évvel ezelıtt, és ki fognak nyírni, hogy velem együtt a gond is eltőnjön. Pénz kell, és egy komputer. – Csinálj magadról filmet. Meséld el a világnak, hadd értsék. – Shadey a fejét rázta. – Sajnálom, haver, nem akarom, nem tudom. – Tudod mit, nem érdemelted meg a támogatásomat, a barátságomat. Bocs, hogy zavartalak. Élj szabadon, mint a madár. Szabadon, hogy nyavalyoghass és smúzolhass. Ha meg nagy néha eszedbe jutok, magadban köszönd meg nekem. Shadey rámeredt. Visszatolta a napszemüvegét a helyére. Evan beindította a kocsit. – Ha felbukkanna néhány alak engem keresve, mondd meg, hogy nem láttál. Mondjuk, ne lepıdj meg, ha kinyírnak, csak hogy biztosak legyenek a dolgukban. – Rükvercbe váltott, de Shadey rátette a kezét az ajtóra. Evan megállt.
– Hívott valaki máris. Az után, hogy a CNN-ben voltam. Egy nı. Azt mondta, hogy Galadriel Jonesnak hívják, és hogy a Film Today magazinnak dolgozik, és hogy ha hallok felıled, vagy meg tudom mondani, hogy hol vagy, akkor, mint szenzációdíjat, kapok ötszázezret kápéban. Feketén. Evan ismerte a Film Todayt. Kis, de befolyásos szaklap volt, és egy pillanatig sem hitte el, hogy egy riporterük ötszázezret fizethetne egy fülesért, nem engedhetik meg maguknak. – Milyen volt a nı? – Mézesmázos. – Adott telefonszámot? – Igen. Azt mondta, hogy ne a szerkesztıségben hívjam, hanem közvetlenül ıt. – Hülyére vesznek, Shadey. Nem fognak fizetni. Mindkettınket megölnek. Ezek az alakok megölték az anyámat, és azt hiszem, náluk van az apám. Az egyetlen esélyed, ha segítesz nekem. Shadey megropogtatta az ujjait, halkan káromkodott egyet. Közel hajolt az ablakhoz. – Nem tetszik ezt a velük vagy velem csiki-csuki játék. – Én vagyok, akinek hihetsz. Mindig egyenes voltam veled, nem érdekes, hogy mit hiszel efelıl. Arra kérlek, hogy segíts. Shadey keményen Evan szemébe nézett. – Emlékszel, hogy hol van a mostohabratyóm háza, fent Montrose-ban? – Igen. – Ott találkozzunk két óra múlva. Ha nem leszel ott, amikor odaérek, nem várok rád. Sosem találkoztunk, sosem beszéltünk, és soha többet nem keresel. – Azzal visszaült a kocsijába, megvárta, amíg Evan kitolat, majd ı is elhagyta a parkolót. Evan a másik irányba ment, körbe-körbenézve, hogy figyeli-e valaki. A következı dolog, amihez hozzá kell jutnia, egy számítógép. Elmehetne Joe Jávájába, a kávézóba, ahol Carrie-vel megismerkedett, de ott túl sokan ismerik. Eszébe jutott egy hely, a KVZoo, a Bissonnet és a Kirby közelében, ami általában tömve volt egyetemi hallgatókkal. Néhány éve, amikor vizuális kommunikáció szakos korában néha ott vágott filmet, akkor addig, amíg a pultnál kávét rendelt, az asztalon hagyta ırizetlenül a laptopját, egyrészt, mert rendes srácok jártak oda, másrészt a szemét is könnyen rajta tudta tartani. Viszont az is sokszor elıfordult, hogy hátat fordított, és rá sem nézett. A laptoposok valószínőleg szórakozottak. Lehet, hogy Shadey fel sem bukkan a pénzzel, de az, hogy komputert nem hoz, az még valószínőbb. Ellopott egy olyan furgont, ami valakinek az öröme és büszkesége volt; ezzel az erıvel komputert is lophat. Elöntötte a szégyenérzet. Ha szüksége volt valamire, ellopta. Vétlen embereknek ártott azzal, hogy meglopta ıket, és ez bántotta, csakhogy most az életben maradása forgott kockán. Morfondírozva lépett a kávézóba. Mi lett belılem? Felvette azt a napszemüveget, amit a lopott kocsiban talált, és a már sokkal rövidebb haját végigszántotta a régi mozdulatával. A hely zsúfolt volt, majdnem minden asztal foglalt, visszajáró vendégek vettek kávékat elvitelre. Új pult futott végig a fal mentén, rajta egy sor internetre csatlakoztatott számítógép. Nem kellett, hogy lopjon egyet – legalábbis ahhoz nem, hogy a
felét meg tudja csinálni annak, amire szüksége volt. A következı komolyabb bőntett várhat. Vett egy nagy kávét, és körbenézett. Senki sem törıdött vele. Névtelen senki volt itt. Hátat fordított a helyiségnek, a hátát kiverte a víz. Az egyik gépen megnyitotta az internetböngészıt. İ volt az egyetlen, aki a kávézó gépei közül használt egyet, a legtöbben magukkal hozták a sajátjukat. Ráment a Google-ra, és rákeresett Joaquin Gabrielre. Nem adott ki egyértelmő találatot, szép számmal éltek emberek ezzel a névvel a földön. Akkor beírta keresıbe még azt is, hogy CIA, és átnézte a kapott listát. Szalagcímek a Washington Post és az AP hírügynökség oldalairól. A TAPASZTALT KÉM ÁLLÍTÁSAI „KÉPZELTEK” – NYILATKOZTA A CIA, és sok ehhez hasonló. A legtöbb cikk öt évvel korábbi volt. Evan elolvasta mindet. Joaquin Gabriel CIA-ügynök volt, amíg a whisky és a paranoia rabul nem ejtette. A feladata az volt, hogy megszervezzen és vezessen olyan belsı akciókat, amelyekkel a felszínre lehet csalogatni azokat a CIA alkalmazásában álló személyeket, akik átálltak a rossz oldalra. Egy ember, akit kémvadászként ismertek. Gabriel felháborító rágalomsorozatot indított. CIA-s kollégákat bélyegzett meg olyan állításokkal, hogy együttmőködnek képzelet szülte zsoldos hírszerzıi csoportokkal, vagy illegális mőveleteket hajtanak végre mind az Egyesült Államokban, mind külföldön. Gabriel nem a megfelelı embereket vádolta meg, többet a legrégebben ott dolgozó és legnagyobb tiszteletnek örvendı alkalmazottak közül is. A nehezen elfogadható vádakat az alkoholizmus számlájára írták, és ehhez járult még a bizonyítékok teljes hiánya. Gabriel elhagyta CIA-t, azonnali hatállyal. Állami nyugdíjat kapott, magyarázatot nem. Hazaköltözött szülıvárosába, Dallasba, ahol egy biztonsági céget alapított. Miért bízta az anyja az életüket pont erre az emberre, egy részeges kegyvesztettre? Nem volt értelme. Hacsak Gabriel nem tapintott rá halálpontosan az igazságra. Zsoldos hírszerzıi csoportok. Független kémek. Szaktanácsadók. Éppen aminek Jargót hitte. Ezért fordult anya Gabrielhez. Tudta, hogy ı majd hisz neki. Ez volt az a bizonyíték, amivel Gabriel igazolhatta magát, és visszaszerezhette a karrierjét. Támadt még egy ötlete. A nevek apja útleveleibıl. Petersen. Rendon. Merteuil. Smithson. A szüleidrıl még mindig szart sem tudsz. Gabriel többet jelentett a szokásos, szüleinek az ı születése elıtti, számára elképzelhetetlen életénél, több volt eltitkolt vágyaknál és gondolatoknál. Több, mint az elveszett ifjúság fájdalma, több, mint be nem vált remények, vagy olyan célkitőzések, amelyeket úgy adtak fel lassan-lassan, hogy még csak említést sem tettek róla neki. Valami nagyon nem stimmel. Petersen. Rendon. Merteuil. Smithson. Elıször a Merteuilre keresett rá. A legtöbb találat Merteuilre, a romlott, cselszövı arisztokratára érkezett, a Veszedelmes viszonyok címő francia regény egyik fıszereplıjére. A könyv számos filmfeldolgozást is megért, olyan szereplıkkel, mint Glenn Close, Annette Bening és Sarah Michelle Gellar. Kíváncsi volt, hogy az álnév, amelyet egy álnok jellemtıl kölcsönöztek, bír-e különösebb jelentıséggel, de azután talált egy utalást
ugyanezzel a vezetéknévvel egy belga családra, amely a Meuse folyó áradásakor veszett oda. A halottak nevei megegyeztek a belga útlevelekben látottakkal: Solange, Jean-Marc, Alexandre. A Rendon egy sereg találatot adott, ezért leszőkítette a keresést az álnevére: David Edward Rendon. Rátalált egy új-zélandi oldalra, amely az ittas vezetés ellen szállt síkra, hosszan sorolva a halálos kimenetelő, ittas vezetés okozta balesetek történeteit, végsı következtetésként pedig a szigorúbb büntetések alkalmazásának szükségességét hangsúlyozva. Egy család Aucklandtıl keletre, a Coromandel-hegyekben szörnyő baleset áldozata lett még az 1970-es évek elején. James Stephen Rendon, Margaret Beatrice Rendon, David Edward Rendon. A három név az útlevelekbıl. Most a Petersenre keresett rá. Megint ugyanaz az eredmény. Egy család bennégett pretoriai házában, feltehetıen az ágyban való dohányzás okozta tőzben. Halott családok, arra várva, hogy aztán ı és a szülei átvehessék a személyazonosságukat. A kávé megindult fölfelé a gyomrából. Az okos hazugság magja az igazság. İ Evan Casher. Feltételezhetıen legalábbis, továbbá ı Jean-Marc Merteuil, David Rendon, Erik Petersen. Minden név hazugság, arra várva, hogy azt használva éljen az egész családjával. Egy azonban kivételt jelentett, az, amelyik sem az ı, sem az anyja hamis útlevelében nem szerepelt. Arthur Smithson. A névre keresve csak néhány találatot kapott. Egy Arthur Smithson, biztosítási ügynök Sioux Fallsban, Dél-Dakotában. Egy másik Arthur Smithson angoltanár egy kaliforniai fıiskolán. Egy Arthur Smithson, aki Washington államból tőnt el. Rákattintott egy Washington Post-cikkre. Tudósítás volt az államban történt megoldatlan eltőnésekrıl. Arthur Smithsont jó néhány más névvel együtt említették. Elszökött tizenévesek, elveszett gyerekek, eltőnt apák. A hozzájuk tartozó eredeti Postbeszámolókhoz link vezetett. Rákattintott a Smithson névhez tartozóra, és egy huszonnégy évvel azelıtti történetet talált. FELFÜGGESZTETTÉK AZ „ELTŐNT” CSALÁD KERESÉSÉT Írta: Federico Moreno, belsı munkatárs A mai nappal leállították egy fiatal arlingtoni pár és fiúgyermekük keresését, annak ellenére, hogy egy szomszédjuk kitart azon véleménye mellett, hogy a család nem szedhette fel köszönés nélkül a sátorfáját. A huszonhat éves szabadúszó fordító, Arthur Smithson, felesége, a huszonöt éves Julie, és két hónapos kisfiúk, Rbert, nyomtalanul tőntek el arlingtoni otthonukból három héttel ezelıtt. Egy aggódó szomszéd tájékoztatta a rendırséget, hogy napok óta nem látta Mrs. Smithsont és a csecsemıt az udvarukon játszani. A rendırség behatolt a házba, de dulakodásnak nem találta nyomát. Úgy találták, hogy a család bıröndjei és ruhái közül hiányzik
valamennyi. A Smithson család mindkét gépkocsija a garázsban állt. – Nincs okunk bőncselekményt feltételezni – mondta az arlingtoni rendırırs szóvivıje, Ken Kinnard. – Falakba ütköztünk. A hollétükre nincs magyarázatunk. Amíg nem kerül további információ a kezünkbe, tehetetlenek vagyunk, nincs nyom, amit követhetnénk. – A rendırségnek jobban kéne igyekeznie – mondta Bernita Briggs. Mrs. Briggs úgy nyilatkozott, hogy mióta Robert megszületett, rendszeresen vigyázott rá, és az anyával bizalmas, jó viszonyban állt, aki semmi jelét nem adta, hogy a család fontolgatná, hogy elhagyja a környéket. – Elég pénzük, jó állásuk volt – mondta Mrs. Briggs. – Julie soha, egy szóval sem említette, hogy elmennének, mindig kikérte a véleményemet, hogy a gyerekszobába milyen függönyt, a falakra milyen mintát válasszon. Már csak azért sem mehettek el anélkül, hogy nekem szóltak volna, mert Julie mindig ugratott, hogy milyen aggodalmas természet vagyok, és tudta, hogy ha csak nekivágnak és elmennek, én biztos betegre aggódom magam. Nem tett volna ki ilyen fájdalomnak, mert nagyon figyelmes fiatal teremtés. Mrs. Briggs a rendırségnek elmondta, hogy Arthur Smithson folyékonyan beszél franciául, németül és oroszul, és fordítói munkákat végez kormányhivataloknak és egyetemeknek. A Georgetown Egyetem feljegyzései szerint Mr. Smithson öt évvel korábban diplomázott intézményükben, ahol ezzel egy idıben francia és orosz nyelvvizsgát is tett. Mrs. Smithson a haditengerészet polgári alkalmazottjaként dolgozott, egészen a terhességéig, amikor kilépett. A haditengerészet nem kívánt hozzáfőzni semmit az esethez. – Bárcsak elárulná a rendırség, amit megtudott – mondta Mrs. Briggs. – Olyan kedves család. Imádkozom a biztonságukért és azért, hogy mihamarabb jelentkezzenek. A tárolt cikkhez nem volt kép a Smithson családról. Az esetük folytatásáról nem talált további utalást. Újabb nyomtalanul eltőnt család, akárcsak a halott Merteuil család Belgiumban, a Petersen család Dél-Afrikában és a Rendon család ÚjZélandon. Azonban Smithsonék nem meghaltak. Eltőntek. Hacsak ez a Smithson azóta nem köt biztosításokat Dél-Dakotában, vagy tanít Shakespeare-t Pomonában. Mit is mondott Gabriel a Houstonból való ırült kocsikázás alatt? Majd megmondom, hogy ki vagyok. Aztán azt, hogy te ki vagy. Evan akkor azt gondolta, hogy Gabriel megzavarodott. De talán mégsem. Bámult az eltőnt gyerek nevére. Robert Smithson. Nem mondott neki semmit. Ráment a telefontársaságok oldalára, és beütötte a Bernita Briggs nevet, keresendı helynek pedig három államot, Virginiát, Marylandét és Washingtont. Egy alexandriai telefonszámot dobott ki.
Megkockáztasson egy hívást a figyelt mobilról? Bricklayer azonnal megtudná, kétségtelenül van hozzáférése a híváslistához. Nem. Jobb ezzel várni. Még veszélybe is sodorhatja a nıt, ha Bricklayer megtudja, hogy felhívta. Felírta Bernita Briggs számát. Elment, magán érezve a kávéfızı tekintetét. Azon tőnıdött, hogy ez már üldözési mánia-e, és beleivódott-e a csontjaiba, állandó helyet kapva a tudatában, örökre megváltoztatva azt, aki egykor volt.
21. fejezet A ház a montrose-i mővésznegyed szélén állt, csupa régebbi épület mellett, a legtöbbje becsülettel gondozott, de akadt néhány kopottas és elhanyagolt is. Evan kétszer is elhajtott Shadey mostohafivérének háza elıtt, majd kétutcányira leparkolt, és gyalog indult vissza, a hátizsákját a vállára dobta. Fején a sapkával, a fák árnyékában sétálva úgy érezte magát, mint egy rabló, aki a bank elıtt áll lesben. A gazos elıkertben ELADÓ feliratú tábla állt, és egy nagy kupac reklámújság várta, hogy valaki kíváncsi legyen rájuk. Az összes függöny be volt húzva, és szinte látta, ahogy várja már a rendırség, vagy Jargo pénzzel teli táskát ad Shadeynek, vagy Bricklayer és a kormány gorillái mosolyognak rá a csipkefüggönyök mögül. Emlékezett rá, hogy készített itt egy interjút Lawannel az Aprócska bökkenıhöz. Lawan tíz évvel volt idısebb Shadeynél, eszes, kedves fickó, aki hallgatott, amikor az öccse hangoskodott. Volt egy kis péksége, és a házát mindig fahéj és friss kenyér illata töltötte be. Evan négyháznyira, a sarkon várakozott. Shadey tíz percet késett. Egyedül érkezett, a bejárati ajtóhoz ment, Evanre rá sem nézett. Evan egy perccel késıbb utána ment, az ajtó kinyílt, nem kellett kopognia. A házban főszerek és kenyér illata helyett por szag terjengett. Itt nem lakott senki. – Lawan hol van? – kérdezte Evan. Shadey az ablaknál állt, kifelé kémlelt, hogy megnézze, nem követték-e Evant. – Meghalt. Két hónappal ezelıtt. Az AIDS győrte le. – Nagyon sajnálom. Felhívhattál volna. Shadey megvonta a vállát. – Mostanában mikor hívtál, csak hogy megtudd, hogy vagyok? – Ezt is sajnálom. – Nem kell. Foglalkozzunk inkább azzal, amivel kell, öcsi. Evan várt. – Felhajtottam a zöldhasút neked, de ha elkapnak, nem keverhetsz bele. – Miért haragszol rám ennyire? Shadey rágyújtott. – Miért hiszed, hogy haragszom? – A tévé miatt. Úgy viselkedtél, mintha lenyúltalak volna, pedig nem volt sok pénz a filmbıl, Shadey. Nem vagyok Spielberg. Nem ígértem szórakoztatóipari karriert, hogy is tehettem volna? – Amikor a filmedben voltam, akkor felvillant elıttem egy szebb élet képe, szebb, mint amit itt élhetek. Szebb, mint amit azután kaphattam, hogy megalkudtunk. – A füstfelhın keresztül nézett Evanre. – Tudod, miután a
Bökkenı kijött, én is filmeket akartam csinálni. Forgatókönyvet próbáltam írni. Órákra jártam, de még két jelenetet sem tudtam egymáshoz fércelni. Nincs hozzá érzékem. – Miért nem szóltál? Besegíthettem volna a forgatókönyvedbe. – Tényleg? Azt hittem, hogy a Bökkenı durranása után te is egy lettél a sok-a-dolgom fehér legények közül. Nagyon fontos a munkája, az emberek annyira már nem érdekesek. Jól mondod, a szabadságomat a Bökkenınek köszönhetem, de a te karrieredet az indította el, hogy igent mondtam rá, hogy filmet csinálj a történetembıl. Ezt az adósságot sem lehet ám letörleszteni. – Shadey. Sajnálom. Nem is sejtettem. Igen, tartozom neked. Köszönöm, és sajnálom, hogy ezt még nem mondtam. Shadey kezet nyújtott, Evan megrázta. – Az egész átkozott világ összedılne, ha folyton az menne, ki kinek tartozik. Szóval nem számít, kvittek vagyunk. Ha valamiért dühös vagyok, az az, hogy csökkentetted az esélyeimet. – Ezt nem értem. Shadey elırehajolt a ház csendjében. – Akkor még sefteltem néha anyaggal, Evan. Igen, az a szemét Henderson bekerített, ı telepítette a kokót a kocsimba. Csakhogy a csomagtartóban kilókkal többel furikáztam még három nappal azelıtt is. Egy raklapnyival többel. Evan megdöbbent. – Te tényleg elhitted, hogy ártatlan vagyok, olyan tiszta, mint a frissen esett hó. – Shadey a fejét rázta. –Evan, értsd meg, nem hagyhattam esetlenül. – Felnevetett a saját viccén. – Csakhogy megcsináltad a filmedet, és már nem seftelhettem többet. Az arcom túl ismert lett, én voltam Mr. Ártatlan. Meghurcolta a rendırség. Felkeltetted az érdeklıdésemet a filmek iránt, de dunsztom sem volt, hogy csinálják, úgyhogy biztonsági ır lettem. Ezt hagytad. Néha úgy van, hogy amit szabadulásnak hiszel, igazából csak költözés egy másik ketrecbe. – Sajnálom, Shadey. – Sose gyötörd magad. Shadey odaadta Evannek a táskát. Evan leült vele a földre, és kinyitotta. Pár száz dollár volt benne, használt tízes és húszas címletekben. – Számold meg, nagyjából ezer dolcsi. Ez minden dugipénzem. – Nem kell megszámolnom. Köszönöm. – Lawannek volt egy laptopja, azt elviheted. – Köszönöm, Shadey. Köszönöm szépen. – Evan sóhajtott, hogy ne lehessen hallani a hangján, hogy mennyire remeg. – Tudnom kellett volna, hogy benned megbízhatom. Tudtam, hogy nem hagysz cserben. – Evan. Figyelj néha oda magadra. Azt hiszed, hogy soha nem láttam a szánalmat az arcodon, nem hallottam a leereszkedést a hangodban, hogy olyan szívességet teszel, ami megváltoztatja az életemet? Nem vagy olyan dörzsölt, mint azt szeretnéd hinni magadról, Evan. Most te vagy padlón. Most neked kell segítı kéz. Most te festesz úgy, mint az ázott kutyaszar, ami a cipı sarkára ragad. – Soha nem szántalak. – Nem hittél benne, hogy a sarkamra tudnék állni, és ki tudnék kerülni a sittrıl. – Nem is tudtál volna.
– Fortuna bıségszarujából pottyantál a küszöbömre, és segítettél rajtam, viszont szeretném, ha kicsit ráeszmélnél, hogy mi a pálya a világban, mert nem tudod, milyen bajban lenni, igazi nagy bajban. Megbíztam benned, mert nem volt más választásom. Te úgy bíztál meg bennem, hogy lett volna más választásod, Evan. Senkiben se bízz, hacsak nem muszáj. Ez az én mottóm. – Shadey elırenyúlt, és megszorította Evan vállát. – Az jutott eszembe, amit az a Galadriel Jones mondott nekem. Ha felbukkansz, hívjam fel ezen és ezen a számon, ı meg ad a kezembe ötven lepedıt, adómentesen. – De te nem hívtad. – Szerinted? – Nem, mert összefüggésében nézed a dolgokat, és ı, az a nı megpróbál megvesztegetni. Lépre csalni. – Úgy tettem, mintha megfogadnám, amit mond. Persze a kísértés nagy volt. Már több mint két éve kapom a nulla fizetésemet azoktól a piszkos férgektıl a Toszkán fenyıknél. Mégis, tudod, forduljon fel az a nı. Lehet, hogy hazug csaló voltam, de azért még nem vagyok eladó. – Ez nekem is jó hír, Shadey. Köszönöm. – Szívesen. – Telefon is kéne kölcsönbe, meg használnom kell a bátyád gépét. Biztonságos itt egy ideig? – Igen. Azt a nem várt esetet kivéve, ha az ingatlanos bekukkant egy vevıvel. – Shadey megrándította a vállát. – Azt hiszem, ettıl nem kell tartanunk. Miközben a telefon csöngött, Evan ruháján átütött a veríték. – Halló? – szólt bele egy sok mindent megélt nıi hang. – Halló, beszélhetnék Mrs. Briggsszel, kérem? – Nem tudom, mit árul, de az holtbiztos, hogy nem kell semmi. – Nem ügynök vagyok, asszonyom. Kérem, ne tegye le, maga az egyetlen, aki segíthet nekem. – Ellenállhatatlan csábítás egy idısödı ember önérzetének. – Kivel beszélek? – A nevem David Rendon. – Az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy nem az igazi nevét használja, az idıs emberek sokszor a bulvárhírek bővöletében élnek, és az egyik útlevélben álló álnevet vetette oda. – A Post riportere vagyok. A nı nem felelt semmit, úgyhogy Evan belevágott: – Azért hívom, hogy megtudjam, a Smithson családra emlékszik-e. Tíz hosszú másodperces csend követte a kérdését. – Mit is mondott, hogy ki maga? – A Post riportere, asszonyom. A régi anyagok között kutattam, és olvastam, hogy a szomszédai húsz évvel ezelıtt nyomtalan eltőntek. Nem találtam semmilyen hírt az azt követı eseményekrıl, és igazán érdekelne, hogy maga szerint mi történt velük. – Benne lesz a képem az újságban? – Arra mérget vehet. – Nos – Mrs. Briggs egy tapasztalt összeesküvıhöz méltóan suttogóra fogta –, nem, a Smithson családot többet soha nem láttuk. Arra gondolok, az a ház álomba illı volt, eszményi egy fiatal családnak, ık meg csak úgy kisétáltak az ajtón. Hihetetlen. Megszerettem a kisbabájukat és Julie-t is.
Arthur egy bunkó volt, nem szeretett beszélgetni. – A tartózkodó viselkedést Mrs. Briggs érezhetıen súlyos bőnnek tartotta. – Mi lett a házukkal? – Nem fizették a jelzálog részleteit, ezért a bank újra eladta egy ottani ingatlanoson keresztül. Evan nem tudta igazán, hogy mivel folytassa. – Boldog család volt? – Julie tekintetébıl, beszédébıl csak úgy áradt a magány. Egy ijedt kislány, akit összenyom az élet súlya. Amikor megmondta, hogy gyereket vár, emlékszem, hogy azon csodálkoztam, micsoda rettegés ült ki arra a bájos leányarcra. A legboldogítóbb hír, amit csak kaphatunk az életben, és ı úgy fogadta, mintha az egész világ összeomlott volna. – Megmondta valaha, hogy miért? – Azt gondoltam, hogy nem lehet valami boldog a házassága azzal a halvérő alakkal, és egy gyerekkel pedig meg van kötve a keze. – Sejtetett Mrs. Smithson olyasmit, hogy elszökne, hogy másik néven élne tovább? – Jó isten, dehogyis. – Mrs. Briggs elhallgatott. – Miért, ez történt? Evan nagyot nyelt. – Nem hallotta tılük a Casher nevet? – Amennyire emlékszem, nem. Evan New Orleansban töltötte a gyermekkorát, apja ezalatt végezte el a számítástechnikai szakot a Tulane Egyetemen. Amikor Evan hétéves lett, Austinba költöztek. Mindig azt hitte, hogy New Orleansban született. – New Orleansról sem beszéltek? – Nem. Mit talált róluk? – Olyan részleteket, amelyek sehogy sem állnak össze – mélyet sóhajtott. – Ugye, Mrs. Briggs, nincs olyan szerencsénk, hogy maga mindenfélét begyőjt, mint egy kis hörcsög? Mrs. Briggs kedvesen, lágyan felnevetett. – A győjtı sokkal udvariasabb megfogalmazás. – Nem ıriz fotót a Smithson családról, mivelhogy olyan közel állt Julie Smithsonhoz? Újabb hallgatás. – Tudja, volt, de odaadtam a rendıröknek. – Visszakapta valaha? – Nem. Megtartották, legalábbis nekem nem adták vissza. Gondolom, még most is az eset aktájában lehet. Van ilyen. – Másik fotója nem volt? – Azt hiszem, van valahol egy karácsonyi kép róluk, de így hirtelen nem tudom, hogy hol lehet. Nem utaztak el soha karácsonykor. Egymáson kívül nem volt más családjuk. Tudja, egy árvaházban találkoztak. – Árvaházban? – Tisztára dickensi a történetük. Twist Olivér feleségül veszi Kis Nellt. Egyik évben nem tudtam a nıvéremékhez elutazni, mert hóvihar volt karácsonykor, így a szentestét a Smithson családnál töltöttem. Arthur leitta magát. Nem örült, hogy ott vagyok. Ez persze kínosan érintette Julie-t, láttam rajta, de aztán, hogy Arthur kiment, így végül nagyon jól éreztük magunkat. – Nem értem, hogy egyes emberek minek kínozzák magukat. Öregít. Én a magam részérıl soha nem aggódom.
Egy bizonytalankodó anya, egy részeges apa. Nem tőnt úgy, mintha a szülei lennének. – Mrs. Briggs, ha mégis meglenne az a másik fotó, nagyon lekötelezne, ha megkaphatnám magától. – Ahogyan én is, ha elárulná, ki is valójában, mert azt nem hiszem, hogy riporter, Mr. Rendon. Evan úgy döntött kiteríti a lapjait. Megbízik benne, mert szüksége van az információira. – Tényleg nem vagyok az. A nevem Evan Casher. Bocsássa meg, hogy félrevezettem. – Akkor tehát ki maga? Óriási kockázat volt. Az is lehet, hogy téved, de ha nem kísérli meg, akkor zsákutcába jutott. – Azt gondolom, hogy én vagyok Robert Smithson. – Istenem. Ez valami vicc? – Nem ezen a néven nıttem fel, de kapcsolatot találtam a szüleim és a Smithson család között. – Szünetet tartott. – Van önnek otthon internetje? – Öreg vagyok, nem maradi. – Nyissa meg, kérem, a cnn.comot. Keressen rá az Evan Casher névre. Szeretném, ha megmondaná, felismer-e bármit valamelyik képen. – Tartsa. – Evan hallotta, hogy melléteszi a kagylót, és újraéleszti a számítógépet. Kattintások, gépelés. – Megvan a CNN-oldal. CASHER? – Igen, asszonyom. Hallotta, ahogy kopogtat a billentyőzeten. Csend. – Nézze meg a beszámolót az austini gyilkosságról. – Látom már – suttogta Mrs. Briggs. – Istenem. Evan látta, amikor legutóbb megnézte az oldalt, hogy a hírhez csatoltak egy képet róla és az anyjáról. – Hasonlít Donna Casher Julie Smithsonra? – Más a haja. Olyan sok év eltelt azóta… de igen, szerintem ez Julie. Istenem, és halott. A hangjában olyan gyász csengett, mintha Julie még mindig a szomszédja lenne. – Istenem. – Evan összeszedte magát. – Mrs. Briggs. Azt hiszem, hogy a szüleim azonosak a Smithson házaspárral, és komoly bajba kerültek akkor, sok évvel ezelıtt, és új személyazonosságot kellett felvenniük. Menekültek a múltjuk elıl. – Ez maga a képen mellette? – Igen, asszonyom. – Olyan, mint az anyja. Kiköpött mása Julie-nak. Mélyet sóhajtott. – Köszönöm, Mrs. Briggs. – Itt azt írják, hogy elrabolták. – Úgy is volt. Már nincs baj, de nem akarom, hogy bárki megtudja, hol vagyok most. – Nekem most a rendırséget kéne hívnom, ugye? – Az asszony hangja felélénkült. – Kérem, ne tegye. Nincs jogom hozzá, hogy ezt kérjem magától, de nem akarom, hogy bárki is meg tudja, hol vagyok, vagy a régi családnevemet. Az, aki anyámat megölte, engem is megölhet. – Robert. – Olyan volt a hangja, mintha összetört volna a szíve. – Nagyon ajánlom, hogy ez ne valami ízetlen tréfa legyen.
– Nem, asszonyom. Nem az, de ha Robertnek hívtak is, sohasem tudtam róla. – Mindketten nagyon szerettek téged – mondta az asszony a könnyeivel küszködve. Evan arca lángolni kezdett. – Azt mondta, hogy egy árvaházban találkoztak. Hol? – Ohióban. Jaj, istenem, nem emlékszem a városka nevére. – Ohio. Rendben. – Goinsville – közölte az asszony hirtelen támadt bizonyossággal. – Ez az a város. Julie tréfából még egy sláger szövegét is elferdítve énekelgette, hogy oda nem tér vissza soha. Olyan szomorú dolog volt, hogy mindketten árvák, emlékszem, hogy ezen morfondíroztam azon a karácsonyestén. Olyan boldogok voltak, hogy te a világra jöttél. Julie mindig azt mondta, hogy csak arra vágyik, hogy neked soha ne kelljen kiállni azt, amit neki. – Köszönöm, Mrs. Briggs. Köszönöm. Mrs. Briggs csendesen sírt. – Szegény Julie. – Nagyon nagy segítség volt, Mrs. Briggs. – Evan beleremegett, annyira szörnyen vonakodott letenni a telefont, elszakítva az egyetlen, vékony kis szálat, amely a múltjához kötötte. – Viszontlátásra. – Viszontlátásra. Letette. Lehet, hogy Mrs. Briggsnek van hívószámkijelzıje. Láthatta a számot, és már hívja is a rendırséget. Lehet, hogy nem hisznek neki, de követhetı nyom is lehet. Goinsville, Ohio. Egy kiindulópont. Smithson. Miért készíthetett Gabriel útlevelet az apjának a régi személyazonosságára? Talán ez az információ, hogy kik voltak Casherék a múltban, része volt a fizetségnek. Az is lehet, hogy Gabriel fricskának szánta. Egy szekrény polcán megtalálta Shadey fivérének laptopját. Szép új, modern darab volt. Rácsatlakoztatta a lejátszóját, ellenırizte, hogy ezen a gépen is megvannak-e azok a médiaprogramok, amelyek az ı laptopján voltak, és áttöltötte azokat a dalokat, amelyeket az anyja péntek reggel küldött neki e-mailben. Frissen létrehozott fájlokat keresett. Semmit nem talált a dalokon kívül. Minden mappát átnézett, minden fájlt megnyitott, hátha egy háttérben futó program új adatokat vitt fel. Semmi. Nincsenek meg a fájlok. Az anyja vagy valamilyen más módon juttatta a gépére Jargo féltve ırzött adatait, vagy a program csak egyszer hajtja végre a mőveletet. Megeshet, hogy az adatok akkor törlıdtek vagy vesztek el, amikor a kódolt dalokat újramásolta. Nincs a kezében semmilyen eszköz, amivel megküzdhetne Jargóval. Kivéve Bricklayert. Shadey lent nézte a tévét. – Megkaphatom a számot, amit ıhölgyeménysége Galadriel megadott neked? – Mondd meg neki, hogy csókolom – vetette oda Shadey. – Vagyis inkább ne. Evan visszament az emeletre. Shadey utánament. Evan tárcsázott. Négy csöngés. – Igen? – Kedves nıi hang, délies tájszólás. Nyugodt. – Galadriel?
– Kivel beszélek? – Igazából Jargóval szeretnék beszélni. – Kivel beszélek? Evannek nem szabadott elég idıt hagynia, hogy bemérje a hívást. – Egy perc múlva újra hívom. Adja be a vonalba Jargót. Lerakta. Két perc múlva visszahívta. – Halló? – Ezúttal egy férfi hangja. Idısebb. Mővelt. – Evan Casher vagyok, Mr. Jargo. – Evan. Nagyon sok mindenrıl kell beszélnünk. Apád hiányol. İ és én régi barátok vagyunk. Én vigyázok rá. Jargónál van az apja. Evan a földre rogyott. – Nem hiszem. – Anyád meghalt. Nem gondolod, hogy egy ekkora tragédia elég ahhoz, hogy apád elıbújjon és hazasiessen hozzád, ha tud? – Megölted az anyámat, te rohadék. – Evan megtalálta a hangját. – Sohasem bántottam az anyádat. Ez a CIA mőve volt. – Ahhoz alapos ok kellett volna. – Attól tartok, megvolt rá az alapos okuk. Anyád a CIA-nak dolgozott egy adatbázison. Így akadt rá véletlenül olyan információkra, amelyek egyszer és mindenkorra tönkretehették volna a CIA-t. Az Egyesült Államok ellenségei mostanra megnyugodtak, hogy megszakadtak a hírszerzési mőveletek, így ezek a fájlok a CIA halálos ítéletét jelentenék. – Nem érdekelnek az átkozott fájlok. Te és a fiad megöltétek az anyámat. Szünet. – Tudod, hogy van egy fiam? – Igen. – Hadd higgye a rohadék, hogy olyasmit is tud, amivel megszorongathatja. Hadd tőnıdjön el egy kicsit, hogy vajon mennyit tudhat. – A neve Dezz. – Honnan tudod, hogy a fiam? Evan gondolta, hogy nem lenne túl bölcs húzás Bricklayert megnevezni, mint az értesülés forrását. – Nem számít. – Evan feje lüktetni kezdett. – Hadd beszéljek apámmal. – Amikor ezeket a szavakat mondta, Shadey a földre ült, és aggodalmasan ráncolta a homlokát. – Nem készültem ilyesmire, Evan – mondta Jargo. – Miért? – Mert biztosítékot kell adnod, hogy velünk dolgozol. A banderai házhoz azért mentünk, hogy segítsünk neked, de te ránk lıttél és elmenekültél. – Dezz megölt egy embert. – Shadey most felvont szemöldökkel nézett Evanre. – Nem. Dezz megmentett egy olyan ember karmaiból, aki téged a saját, a CIA ellen vívott csatája megnyeréséhez akart felhasználni. A CIA akkor pedig arra használna, hogy elkapjon minket és apádat. Számukra nem vagy más, mint egy kis gyalog a sakktáblán, Evan – nézd el nekem a melodramatikus megfogalmazást –, és nem fognak sajnálni, amikor végigrugdosnak a mezıkön. Ez legalább beleillett a képbe, amit Gabriel festett neki a helyzetrıl, ez is valami. – A fájlokért cserébe megkapom az apámat? Élve és sértetlenül.
Evannek úgy tőnt, mintha a megkönnyebbülés leheletfinom sóhaját hallotta volna. – Csodálkozva hallom, hogy a fájlok megvannak neked – mondta Jargo. Ez volt a bizonyíték rá, hogy a fájlok valóban léteznek. Erısen izzadni kezdett a hónalja, és kicsit a háta is. Most kell nagyon, nagyon óvatosnak lennie. – Anya készített biztonsági másolatot, és megmondta, hol találom meg. – A hazugság édesebb volt, mint a méz. – Ó, Donna nagyon eszes nı volt. Régóta ismertem, Evan. Nagyra tartottam. Ezt tudnod kell, ezért sem bántottam soha, de soha. Én nem vagyok az ellenséged. Bizonyos értelemben egy család vagyunk, te meg én. Tisztellek érte, hogy milyen kitartóan megvédted magad idáig. Sok van benned a szüleidbıl. – Ebbıl elég legyen. Találkozzunk. – Igen. Mondd meg, hogy hol vagy, és én elviszlek az apádhoz. – Nem, én mondom meg, hogy hol. Hol van az apám? – Meg fogok most bízni benned, Evan. Floridában, de el tudom hozzád vinni bárhova. Evan tanakodott magában. New Orleans Houston és Florida között van, és ismerte Tulane-t, vagy legalábbis azt a környéket, ahol a kiskorát töltötte. Emlékezett, ahogy az apja végigkísérte az Audubon állatkerten, ahogy fogócskázott vele az Audubon park szélesen elterülı zöldjén. Ismerte a helyet, mint a tenyerét, tudta, mi merre van. Sokan jártak oda. – New Orleans – mondta Evan. – Holnap reggel. Délelıtt tízkor az Audubon állatkertben, bent, a fıterén. Legyen ott az apám, és ott lesznek a fájlok. Egyedül jöjjön. Dezz nélkül. Nem bírom, nem bízom benne. Nem bírom azt sem, ha csak a közelembe jön. Ha meglátom, nincs üzlet. – Tökéletesen értem. Ott találkozunk, Evan. Evan lerakta. – Mi a francba keveredtél, és fıleg most mi a francot csinálsz? – kérdezte Shadey. lecke. A szereplık bemutatása – Dokufilmtanfolyam, elsı konfliktushelyzetben. Emlékszel, a bíróságon az anyád a lépcsıknél várt, amikor Henderson anyja kijött. Két anya a fiáért harcol, ugyanabban a helyzetben vannak, de az ellentétes oldalon állnak. Durrognak a petárdák. – Jó, de mi lesz, ha magával hozza apádat? – Nem fogja hagyni, hogy beszéljek vele. Nem fogja állni a szavát. Nagyon ragaszkodik hozzá, hogy a CIA ölte meg anyámat. Biztos vagyok benne, hogy Dezz tette. – Láttad ıket? – Nem. – Akkor mitıl vagy benne olyan biztos? – A hangjuk… hallottam a hangjukat. Biztos. Majdnem biztos, gondolta magában. Csakhogy nem száz százalék. – Akkor most mi lesz? – kérdezte Shadey. – Apám nem ugrálhat folyton golyók elıl, örökké csak menekülve. Eddig az ı szabályaik szerint játszottam, mostantól az enyémek jönnek. – Elıhúzta a kamerát a zsákjából. – Ezek a srácok a sötétben bujkáltak eddig. Majd most kicsit megnapoztatom ıket. – És ezt egyedül fogod végigcsinálni?
– Úgy ám. – Nem. Veled megyek én is. – Nem rángatlak bele, ez nem a te balhéd. – Ne dumálj annyit. Jövök, és kész. Nincs vita. – Shadey összefonta vastag karját. – Nem bírom ezeket az arcokat, megpróbáltak szórakozni velem. Az sem lesz éppen baj, ha úgy jössz ki belıle, hogy az adósom vagy. – Rendben. Evan elıvette a mobilt. Beütötte azt a számot, amit Bricklayer adott. – Bricklayer? Jó napot. Evan Casher vagyok. Figyeljen jól, mert csak egyszer, egyetlenegyszer mondom el. Ha kellenek a fájlok, találkozzunk New Orleansban. Audubon állatkert, nagy tér. Holnap. Délelıtt tízkor. Kinyomta, amikor Bricklayer kérdezni kezdett valamit. – Te aztán jól megkeverted a szart – mondta Shadey. – Nem, felfortyantottam.
22. fejezet Jargo bérelt gépe vasárnap késı éjjel szállt le a Louis Armstrong Nemzetközi Repülıtéren. A férfi sietve elkísérte Carrie-t egy hotel lakosztályába a Louisiana Superdome közelébe. A lány nézte a Bourbon utca vasárnap éjjeli turistatömegét. Jargo a kanapén ült. Egész úton alig szólalt meg, ami mindig felidegesítette Carrie-t. Dezz még vasárnap hajnalban Dallasba repült, hogy betörjön Joaquin Gabriel irodájába, hogy találjon valamilyen feljegyzést Evan útleveleirıl. Bármelyik pillanatban megérkezhetett New Orleansba. – A fiam – mondta a csendbe Jargo. Carrie továbbra is a turistákat nézte. – Mi van vele? – Szerelmes beléd. Vagyis érez valamit irántad, amirıl azt hiszi, hogy szerelem. A szenvedély, a harag, a vágyakozás és a tökéletes sutaság szerencsétlen keverékét. – Nem is tudom, hogy kinek a hibája ez? – Csak annyit kérek tıled, hogy ne légy vele kegyetlen. – Azzal fenyegetett, hogy megöl. – Azok csak szavak. Mintha a szavak nem számítanának. – Dezz… – Carrie a megfelelı kifejezést kereste. Az elmeháborodott lett volna a pontos megfogalmazás, de ezt mégsem mondhatta Jargónak. – İ olyan zavaros. – Nincs önbizalma. Te megadhatnád neki. A lányt kirázta a hideg. – Hogyan? – Törıdj vele egy kicsit. – Nem fekszem le vele. – Evan Casherrel lefeküdtél. A céljaink kedvéért. – Nem fekszem le Dezzel. Megszólalt a telefon a szobában. Jargo nem nézett fel Carrie-re, megnyomta a kihangosító gombját.
– Van egy jó hírem és egy rossz. Melyiket mondjam elıbb? – hallatszott Galadriel hangja. – A rosszat – felelte Jargo. – Evan eltőnt a térképrıl – mondta Galadriel –, nincs nyoma, hogy használt volna hitelkártyát, nincs rendırségi jelentés, hogy felbukkant volna valahol. Nem fogod tudni elkapni a találkozótok elıtt, hacsak nem olyan agyalágyult, hogy használja a kártyáját egy szállodában vagy étteremben. – Nem olyan agyalágyult – mondta Carrie. – Sikerült megszerezned mind az öt államból a lopott kocsikról szóló jelentéseket? – kérdezte Jargo. – Igen, végül igen. A legvalószínőbb egy egyéves piros Ford kisteherautó, amit egy banderai ház elıl loptak. Egy Ducati kulcsait és egy üzenetet találtak a verandán. – A helyi zsaruk utánamentek a Ducatinak? – Ezt nem tudom – mondta Galadriel –, sajnálom. Carrie Jargóra nézett. – A CIA vagy az FBI ezen a nyomon eljut Gabrielhez, és már a háznál is vannak. Kérdezısködni fognak. – Hát attól nem tartok – mondta Jargo. – Nem jó nekik, ha lenyomozzák a Ducatit. – Ezt én nem értem – mondta Carrie. – Dehogynem érted. A banderai hatóságok nem mennek utána, mert így lezárhatják a nyomozást, ugyanis a mi kis barátaink az FBI-nál és a CIA-nál nem akarják, hogy a motor gazdája meglegyen, nem akarják, hogy a kocsilopás ügyében tovább nyomozzanak. – Mert ık akarják Evant elkapni – mondta Carrie kifejezéstelen hangon. Jargo rábólintott, és megszólalt: – Szóval ez a rossz hír. Halljuk a jót. – Részben sikerült megfejtenem az e-mailt, amit Donna Casher Gabrieltıl kapott – mondta Galadriel. – Egy régi, egyszerő nyelvezetet használt, az SDECE-kódot, amelyet már a hetvenes évek eleje óta nem használnak. A kód neve 1849. – Az SDECE volt a francia titkosszolgálat. Carrie a homlokát ráncolta, 1849. Ugyanaz a szám, mint Gabriel Donnának küldött e-mailjében a dátum. Így közölte, hogy melyik kódnyelvet használta. – Szokatlan választás – mondta Jargo. – Nem annyira, ha feltételezzük, hogy Donna sietve vette fel a kapcsolatot Gabriellel, és olyan kódra volt szükség, amit mindketten nehézségek nélkül tudnak használni. – Na és mi állt az üzenetben? – Carrie erılködött, hogy ne tartsa bent a levegıt. Nem nézett Jargóra. – A mi értelmezésünk szerint: MARC 8 D. E. KESZEN INDULASRA KEREM LISTA ELSO RESZ FLORID.–BA ERKEZESKOR FIA IS JON? MASIK FEL MIKOR MAR KULFOLDON FERJE AGGODIK ONERT. – Köszönöm, Galadriel. Kérlek, azonnal hívj, ha Evan nyomára akadsz. – Jargo megnyomta a telefon gombját. Carrie jól látta Jargón a feszültséget, a vállán, az arcán. Látta Joaquin Gabriel széttaposott maradványait, tudta, hogy ennél az embernél életveszélyesen hamar kimegy a biztosíték. Óvatosan kellett a szavait megválogatnia. – Casherék Floridában találkoztak volna. Ott hol?
– Mitchellt Miamiban kaptuk el, amikor visszajött egy berlini munkából. Nyilván megszegte az elıírásokat, és tudatta az útvonalát Donnával – felelte Jargo. – Aki azt ígérhette Gabrielnek, hogy a fizetség elmaradt felét akkor kapja meg, amikor a család már elrejtızött külföldön. – Második rész. Ez úgy hangzik, mintha két része lett volna – mondta Carrie. – Milye volt még a számlainformációs fájlokon kívül? Jargo arca elborult. – A fájlok fele elıször, a fájlok másik fele, ha már biztonságban vannak. Úgy nézett Carrie-re, mint aki retteg, de közben tombol benne a düh, és próbálja elfojtani. – Jargo. Mik ezek a fájlok? Kopogtak az ajtón. Carrie kinézett a kukucskálón, és kinyitotta. Dezz lépett be. Nem volt nagyon feldobva. – Dallasban semmi nem volt. Gabriel irodáját ırzik. – A helyiek vagy a szövetségiek? – A helyiek, de nyilván a CIA kívánságára, amit valószínőleg az FBI közvetített – mondta Dezz. – Ezért nem tudtam utánanézni Evan álneveinek abban az irodában. Gabrielt összefüggésbe hozták az üggyel. – Nem feleltél a kérdésemre, Jargo. Mik ezek a fájlok? Jargo nem nézett rá. – Donna Casher ellopta az ügyféllistánkat. – Hülyeség – mondta Dezz. – Nincs is ilyen lista. – Összeszedte. Ragyogó alkalom a bebiztosításra. – Jargo Carrie-hez fordult. – Evan akár az anyján, akár Gabrielen keresztül, de megtudott mindent rólunk. Az apjáért cserébe odaígérte nekem az istenverte fájlokat. Tudja, hogy Dezz a fiam. Tud rólunk, Carrie. Úgy tőnik, nemcsak az ügyféllistáról vannak fájljai, de talán rólunk is. – Akkor tehát találkoznunk kell vele – mondta Carrie. – Evant hagyd csak ránk, apus – szólt Dezz. – Te menj Floridába, vedd elı a késgyőjteményedet, és beszélgess el Mitchellel, hogy kiderüljön, tudja-e, hogy hol van az az ügyféllista. Jargo megtörölte a száját. – Csakhogy biztos vagyok benne, hogy Mitchellnek fogalma sem volt róla, hogy Donna elárult minket. Nem ment volna nekem küldetésre, ha tudja, hogy a felesége éppen hátba szúr, és nem jött volna az elsı szóra, amikor visszarendeltem Floridába. A családját védtelenül hagyva, egyenesen a karjainkba futott. – Aligha mondhatott volna neked nemet – válaszolt Dezz. – Dehogynem tudott volna. Érvelhetett volna az átütemezés ellen. Mindig adtam a szavára. Könnyen kicsúszhatott volna a markunkból, de nem tette. – Elvakít, hogy úgy odavagy Mitchellért – mondta Dezz. – Nem valami gusztusos. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy érzelgıs legyek. Még akkor sem, ha más vágyam sincs. Jargo behunyta a szemét, és megdörzsölte a halántékát. Ez volt az elsı alkalom, hogy Carrie olyan fényt látott megcsillanni Jargo szemében, amely nem volt rideg és győlöletes. Az elsı, azóta, hogy Jargo egy évvel ezelıtt azt mondta neki, tudom, kik ölték meg a szüleidet, Carrie, és veled is végezni fognak. Én el tudlak rejteni. Dolgozhatnál nekem, és én vigyázok majd rád.
– Carrie. Beszélt valaha neked Evan New Orleans-ról? Talán megmondták neki, hogy hova meneküljön, ha bajba kerül, vagy ha egyszer velük történne valami. – Egészen biztos vagyok benne, hogy nem volt semmilyen menekülési terve, mert nem tudta, hogy a szülei ügynökök. Ha csak sejtette volna is az igazságot, már régen utánajárt volna. İ ilyen. – Megvonta a vállát. – Azt mondta, hogy New Orleansban született, és csak a kiskorát töltötte ott, de gondolom, ezt ti is tudjátok. Jargo bólintott. – Evan külön kérte, hogy ne legyél ott, amikor találkozunk, Dezz. – Nem szeret? Ez most rosszulesett. Jargo rendreutasítóan nézett Dezzre. – A holnapi állatkerti megismételhetetlen alkalom. Nyugton maradsz, és mindent úgy csinálsz, ahogy megmondom. Dezz egy karamellát rágcsált, és a szınyeget bámulta. – Ki neked Mitchell Casher? – kérdezte Carrie Jargót. – Úgy nézel ki, mintha ugyanannyira aggódnál miatta, mint amennyire csalódott is vagy. – Szerettem volna, ha elhozza a fiát hozzám, hogy beépítsem. Elutasította. Nem bízik bennem. – Még szép. Fogva tartod. – Meggyızıdésem, hogy nem volt benne Donna bulijában. Azonban még nem tudtam meggyızni róla, hogy jó szándékkal vagyok a fia iránt. – Milyen meglepı – mondta Carrie. – Pedig nem tervezed, hogy tisztességgel tartod magad az Evannel kötött megállapodáshoz. – Nem számít rá, hogy találkozik majd veled, Carrie. Te leszel az akció meglepetéseleme – mondta Jargo. – Nem engedhetem, hogy Evan csak úgy elsétáljon errıl a találkozóról. Amint megszereztük tıle a fájlokat, az ügye eldılt. Ezt te is tudod. Beszélne. Nem tudná befogva tartani a száját. İ már csak ilyen. Te magad mondtad. – Az Audubon állatkert nagyon látogatott hely. Fı látványosság – mondta Carrie. – Túl sok az ember. Túl nagy a nyüzsgés. Okosan választott. Ott nem fogjátok tudni elkapni, Jargo. – Nem elkapni. Megölni – mondta Dezz. – Ott nem tehetitek meg – mondta Carrie. – Nem, de majd veled eljön onnan. Nagyon izgatott lesz, ha meglát – mondta Jargo. – Vidd el egy helyre, ahol magatokban lehettek. Ahol tudtok beszélni csak ti ketten. Akkor meg tudod majd ölni.
HÉTFİ MÁRCIUS 14.
23. fejezet Evan nem számított a gyerekekre. Úgy képzelte, hogy hétfın reggel tízkor majdnem üres lesz az Audubon állatkert. De kapunyitáskor jókora tömeg zúdult be az állatkertbe. A katolikus iskola két busza és három mikrobusz, az oldalán a nyugdíjasokat segítı közösség emblémájával állt az Audubon park szélén levı kis parkolóban, nem beszélve a turisták áradatáról, amelyben New Orleansban sohasem volt hiány. Evan megvette a belépıt. Sötét szemüveget és baseballsapkát viselt. A tömegben volt néhány huszonéves, kiszúrta közülük Shadeyt, aki másik pénztársorban állt, és ı is sapkát és szemüveget viselt. Tisztes távolból, a vállán Evan hátizsákjával követte. Az állatkert, ahogy észrevette most, nem olyan hely volt, ahol nagyon sokan sétálgatnak egyedül. Családok és párok, gyerekek rajai, zaklatott tanáraikkal. Körbe-körbejárt, szemét a tömegen tartva. Az apjának semmi jele. Vagy Dezznek. Fogalma sem volt róla, hogy néz ki Jargo. Nem látott semmiféle alakulatot, ballonkabátos fickókat sötét szemüvegben, egyik fülükben hallgatóval, akik Bricklayernek dolgozhatnának. Nem lehettek ilyen egyértelmőek. Evan átfurakodta magát a tömegen, bement a nyíló kapun. Elızı éjjel letöltötte az Audubon állatkert térképét, és jól meg is jegyezte abban az olcsó motelszobában, amit a francia negyedhez közel találtak Shadeyvel. Minden bejáratot, minden kijáratot. Az Audubon park elnyúló zöldjébe ékelıdött, az egyik oldalon kis adminisztrációs épület és mellékutak, a másikon a Mississippi folyó rakpartja. A térkép a nagyközönségnek szólt. Azt gyanította, hogy valószínőleg léteznek kis ösvények az állatgondozók és az alkalmazottak számára, amelyek nincsenek feltüntetve. Bevillant neki, hogyan kószált itt az apjával. Az egyik keze apjáéban, a másikban pedig egy ragacsos, olvadozó fagylalt. Imádta az állatkertet. A központi tér szökıkútja felé indult, ahol egy anyaelefánt és a vízpermetben ugrándozó elefántborjú szobra állt. Lassan sétált, megfontolt léptekkel, végig a pálmák szegélyezte, téglákkal kikövezett gyalogúton, hátrapillantgatva, mint akit lekötnek a látnivalók és nem sietıs a dolga. Iskolás gyerekek örvénylettek el körülötte, egy tanár próbálta a csapatot a jobb oldalra terelni, ahol az élı elefántok poroszkáltak az Ázsia-birtokon, néhány gyerek azonban sőrőn pislogott a másik oldalon levı büfé felé, holott még korán volt a hamburgerhez és a turmixhoz. Egy látogató volt csak, aki örömmel tölti el a napját a parkban, mielıtt Louisiana levegıjét megtölti a trópusi hıség és pára. Egy hosszú, íves pad üresen állt a szökıkút közelében. Az iskolások és a családok már elvonultak az elefántkarám felé. A reggeli tömeg nagy része már elhaladt elıtte, háta mögött hagyva a szökıkutat, hogy az állatkerti körhintához és a Jaguárdzsungelhez menjen. Evan kiszúrt egy férfit, aki felé igyekezett. A férfi ıt nézte. Magas, jóképő, jéghideg pillantású kék szem. A haját ısz szálak csíkozták. Sötét ballonkabátot viselt. Borús idı volt, de Evan úgy gondolta, hogy rejtegethet valamit a kabátja alatt. Nem is volt ezzel semmi baj. Evan kabátja alá is volt rejtve valami. Nem fegyver.
A fegyver Shadeynél volt, mert mindegy, hogy Jargo vagy Bricklayer kapja el Evant, a fegyvere súlyától rögtön megszabadulna. A lejátszója volt a zsebében, és úgy tervezte, hogy majd azt mondja, hogy azon vannak a fájlok. Semmi okoskodás, semmi kutakodás. Csak odaadja nekik, aztán fejtsék meg, ahogy tudják. Figyelt. Az apja sehol. – Jó reggelt, Evan – szólította meg a férfi. Mély hangja volt. A hang, amit a konyhában hallott, a hang a telefonban. – Jargo? – Igen. – Hol van az apám? – Hol vannak a fájlok? – Nem, nem. Elıbb maga. Engedje ide az apámat. – Az apádnak nem igazán van szüksége mentıakcióra, Evan. Velünk van, a saját szabad akaratából. Évek óta nekem dolgozik. Akárcsak anyád. – Nem. Az anyámat megölték. – Össze vagy zavarodva. Anyádat a CIA ölte meg. Megmentettem volna, ha lett volna rá lehetıség. Nézz, légy szíves, oda jobbra. Evan megtette. Kis játszótér volt ott, mellette az étterem teraszán asztalok és székek a vendégek részére. Az egyik napernyıs asztalnál Carrie és Dezz állt, a fiú karjával átölelte a lány vállát. Carrie falfehér volt. Dezz Evanre vicsorgott. Evan körül megfordult a világ. Nem. Carrie pillantása fogva tartotta az övét. – Carrie már egészen más dolog. Az embereim akkor találtak rá, amikor a houstoni lakásodhoz mentek, hogy segítsenek megvédeni téged azon a reggelen, amikor anyádat megölték. Nem hagyhattuk, hogy ıt is megölesse a CIA, úgyhogy magunkhoz vettük. – Jargo most lassan tagolta a szavakat. – Ez az egész egy borzalmas, szerencsétlen félreértés, Evan. Rátaláltak. Ez megmagyarázná Carrie viselkedését, miután ı elment Austinba. Kényszerítették, hogy lépjen ki az állásából, így nem tőnt fel a hiánya, kényszerítették, hogy hívja fel, amikor Durless kocsijában volt, hátha kiderül, hogy hol van. – Carrie teljesen ártatlan, Evan. Igazán kedves fiatal lány. Nem szeretném, ha bántódása esne. Jó lenne, ha elengedhetném, és el is fogom, abban a pillanatban, ahogy azokat a fájlokat ideadtad. Akkor beszélhetsz vele kettesben. Azután elviszlek az apádhoz. Már majd megırül, hogy viszontlásson. Evan szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Carrie-t bámulta. A lány alig észrevehetıen, de megingatta a fejét. – Igen vagy nem, Evan. Evan arra várt, hogy az államiak megrohanják ıket. Bricklayer biztosan egy közeli helyen áll lesben, ahonnan figyel, míg a dráma lejátszódik, hogy lássa, ki töri meg a patthelyzetet. Azonban nem várhatott örökké. – Carrie idejön, szabadon és egyedül. Annak a biztonsági ırnek ott megmondja, hogy rettenetesen rosszul van, kórházba kell mennie, azonnal. Egy mentıautó elviszi innen. Amikor biztonságban van, akkor felhív engem azon a számon, amit adok neki. Aztán felhívjuk az apámat, és én beszélek vele, és akkor, de csak akkor, odaadom a fájlokat.
– Nagyon nagy híve vagyok az egyezségeknek, Evan. – Jargo elıvett egy kis kütyüt, egy kis zsebszámítógépet, egy PDA-t, és Evan füle mellé tartva megnyomta a lejátszó gombot. – Evan – hallatszott az apja hangja. Mitchell Casher fáradtnak és kétségbeesettnek tőnt. – Nem Jargo vagy valamelyik embere jelenti számodra a veszélyt, amiben vagy. A CIA fenyeget téged. Tévedtél, amikor nem bíztál meg Jargóban. Anyádat a CIA ölette meg. Nem Jargo. Kérlek, mőködj együtt vele. Jargo kikapcsolta a hangfelvevıt. – Egy kívánságod, íme, teljesült. – Telefont mondtam. Nem felvételt. Mondhatta mindezeket kényszer hatására is. Fıbe is lıhették, miután ezeket mondta. – Biztosíthatlak róla, hogy soha nem bántanám az apádat – mondta halkan Jargo. – Téged sem akarlak bántani. Nem akarsz velem jönni, hát jól van. Te és Carrie elsétálhattok innen, amint megkaptam a fájlokat. – Dobjon újat. – Te tudod – mondta Jargo apró vállrándítással. –Úgy, ahogy azt is, ha bízol benne, hogy nem ölet meg a CIA abban a percben, ahogy újra kint járszkelsz a világban. Add ide a fájlokat, és te és Carrie együtt mehettek el, ha így döntesz. Aztán élhetitek a csodás életeteket, bár én még mindig azt gondolom, hogy a CIA elég rövidre fogja nektek szabni. Jöhetsz velem is, és én elviszlek apádhoz, és megvédelek azoktól a gyilkos fenevadaktól. – Az apámat megígérte. Nem mondhatja komolyan, hogy nem akart idejönni, hogy találkozzon velem. – Minden apád képével van kiplakátozva. Te és ı vagytok a két legfelkapottabb eltőnt személy az egész országban. Nem volt nyugodt az utazást illetıen. Nem, amikor a CIA ugyanolyan erıkkel vadászik rá, ahogyan anyádra is. – Nem hiszek magának. Egyszer már megegyeztünk. Maga megváltoztatja. – A világ minden percben változik, Evan. Idióta, aki nem változik vele együtt. – Milyen igaz, és a maga világa éppen most változott meg. Nézzen csak oda az elefántokhoz – mondta Evan. – Nincs idım játszadozni. – Nem játszom. A lomha Jargo gyorsan felmérte az elefántkarámnál szétszóródott tömeget, aztán visszafordult Evanhez. – Köszönöm a szép premier plánt – mondta Evan. – Éppen most vettük filmre, vagyis ez talán nem is pontos, mert digitális kamerát használtunk, és egy nagy teljesítményő objektívet, ami biztosítja a remek minıségő arckép készítését magáról és Dezzrıl. – Nem hiszek neked. – Az egész országban vannak a dokufilmes körökben barátaim. Ha bántanak engem vagy Carrie-t, akkor benne lesznek az esti híradóban, és nem tudja kiszúrni a rejtett kamerát, mielıtt a barátaim elmennének. Mondtam, hogy mit követelek a fájlokért. Hadd beszéljek Carrie-vel. Most. Jargo az ujjával intett Carrie-nek, aki sietve odament hozzájuk. Dezz a helyén maradt. – Evan – mondta Carrie.
– Nincs érintés. – Jargo közéjük emelte a karját, és visszatartotta a lányt. – Jól vagy? – kérdezte Evan halkan. A lány bólintott. – Jól. Nem bántottak. – Úgy sajnálom. Carrie szóra nyitotta a száját, de aztán be is csukta. – Úgy megy el innen, ahogy én mondtam – szólt Evan. – Nem vagy valami okos – mondta Jargo. – Túl sok minden van a kezedben. El akartam engedni Carrie-t, amikor megkapom a fájlokat, na de felvétel rólam? Nem. Az is most kell. – Ha Carrie elment – mondta Evan összeszőkített szemmel. – Amint Carrie biztonságban elment, a kezébe adom a filmet és a zenelejátszót, amin a fájlok vannak. Másolatom nincs. Világos? – Nem. Add ide a filmet és a fájlokat, és akkor elmehet. Ha valahonnan figyel a kamerád, nyilván nem foglak bántani, ha ettıl vagy olyan nagyon beijedve. Aztán mindenki mehet a dolgára, ha már ilyen hajthatatlan vagy, és nem akarsz apáddal találkozni – mondta Jargo. Carrie kitört Jargo karja mögül, és szorosan átölelte Evant. A vállán zokogott. Evan átkarolta, érezte hajának enyhe barackillatát, de továbbra is Jargót nézte. – Bízz bennem – súgta Carrie Evan fülébe. Majd elırántott egy apró pisztolyt a kabátja alól, és Jargo álla alá nyomta. – Mondd meg Dezznek, hogy menjen innen, különben átlövöm a torkodat. Jargo szeme kitágult a rémülettıl. A lány maga és Evan elé húzta, így Dezz és közéjük került. – Jól van, Evan. Elmegyünk innét. A zsebében van egy pisztoly. Vedd ki. – Carrie, mi a fenét… – Csináld, amit mondok, drágám – szólt Carrie. Evan szót fogadott, elıhúzott egy csillogó pisztolyt Jargo kabátjából. Megkockáztatott egy pillantást a másik irányba, oda, ahol Shadey állt az étkezde sarkánál, a ponyvatetı alatt. Hátizsákkal, egyik rekesze nyitva, benne a kamera. Dezz most megindult elıre, és négy és fél méterre megállt tılük, mereven bámulta az apja nyakának szegezıdı kis pisztolyt. Carrie lejjebb vitte a fegyvert, Jargo hátához, olyan helyre, ahol nem volt olyan feltőnı. – Vissza, Dezz! – kiáltotta Carrie. Suttogóra fogta a hangját. – Evan, ha egy kicsit is közelebb jön, lıdd le. Evan, még mindig megdöbbenve, bólintott. – Evan. Most nagyon nagy bakot lısz – mondta Jargo. – Én vagyok, aki segíteni tud, nem ez a hazug szuka. Dezz motyogott valamit magában, az apjára nézett, oldalra rohant három métert, és elkapott egy fiatal anyát, aki babakocsit tolt, benne egy sivalkodó kisgyerekkel. Fegyvert szegezett a nı torkához, megpördítette, úgy, hogy Evan és közé kerüljön. A fiatal anya arcából kifutott a vér a rettegéstıl és a rémülettıl. – Francba – mondta Carrie. – Kössünk üzletet! – ordította Dezz. Egy másik nı meglátta a pisztolyt a kezében, és a biztonságiakért sikoltozva rohanni kezdett. Carrie terpeszbe állt, és a földre taszította Jargót. – Fuss, Evan – mondta.
Dezz ellökte a túszát, a fiatal nı felkapta a gyerekét, és elrohant. Dezz Evan és Carrie felé futott. Kezében a pisztolya, lövésre készen. Sikolyok hangzottak körülöttük. Carrie egy pillanattal késıbb tüzelt, mint Evan. Dezz lebukott a pad és a bozót mögé. Körülöttük pánikba esett emberek álltak megdermedve, a pisztolylövést várva, majd fejvesztve menekültek fedezékbe vagy a kijárat felé, tanárok hajtották a diákjaikat, a szülık ölbe kapták gyerekeiket. Jargo Evannek esett, de Evan pontos ütést mért az állcsúcsára, amivel átrepítette a padon, ahol aztán kiterült. Az állatkert egyik biztonsági ıre ért eléjük parancsot üvöltve. – Le a földre! Most! Egy golyó csapódott az ır feje mellett a pálmafa törzsébe. Dezz lıtt rá. Az ır a vastag törzs mögött keresett menedéket. Carrie megragadta Evan karját. – Fuss, ha élni akarsz és még látni az apádat. Együtt futottak az állatkert belseje felé, kerülgetve az egymást lökdösı látogatókat. Evan hátrapillantott. Nem látta Shadeyt, a menekülı tömeggel együtt léphetett le. Úgy beszélték meg, hogy akármi történik Evannel, ha sikerül felvételt készíteni Jargóról, azt biztonságos helyre kell juttatnia. – A kijárat – szólt Evan – a másik irányban van. – Tudom – felelte a lány –, de arra el tudják vágni az utunkat. Erre gyere. Evan nem ellenkezett. İ futott gyorsabban, és Carrie-t a karjánál fogva húzta maga után. Dezz a sarkukban loholva vágott keresztül a szembe futó tömegen. Az elırántott pisztoly látványa szétrebbentette az embereket minden irányba, szabad utat engedve neki. Jargo követte. Egy férfi, akin a texasi Tulane Egyetem tréningfelsıje volt, Dezz felé lendült, de Dezz keményen az arcába vágott a pisztollyal. A férfi összeesett. Dezz és Jargo nem is lassított, Dezz Jargo kezébe nyomott egy másik pisztolyt. Evan és Carrie elfutott az állatkert körhintája mellett, hátrahagyva az aznapi elsı menetre hívogató kíntorna hangjait, és keresztezte az állatkertet körbejáró kisvasút sínjeit is. A következı terület a dél-afrikai állatoké volt. Evan forgatta a fejét, hátha meglát egy kijárat táblát, vagy egy épületet, ahol elrejtızhetnek. Továbbfutottak, fel egy kis fahídra. Jobbra tıle flamingócsapat lakta, alga borította tó, balra a lámák fenyıkkel beültetett kifutója. A hidacska felénél háromgyerekes család csodálta a flamingókat, fényképezıgépet kattogtatva. – Át a korláton – mondta Evan. Nem futhattak el mellettük, mert akkor Evan és Carrie és az üldözıik közé szorultak volna. Carrie átlendült a fakorláton, és az állatkifutó területére huppant. Kis csapat láma bámult rá közönyösen. A talaj kemény és poros volt, láthatóan a lehetı leginkább a pampáéhoz hasonlóra taposták a louisianai földet. Egy sőrő fenyvest vettek célba a terület hátsó határánál. – Kerülj a fák mögé – mondta Carrie. Berohantak a sőrőbe. Lövedék csapódott az egyik fatörzsbe. – Át a kerítésen – mondta Evan. Gyorsan átmásztak, és egy kikövezetlen ösvényre ugrottak a kifutó mögött. Orrukat a mellettük lévı farkasok erıs pézsmaszaga töltötte meg. Végigfutottak az állatkerti dolgozók használta utacskán. Az egyik oldalon a karbantartók bódéi, a másikon a Dél-Afrikakiállítás hátsó fala. Az ajtókat hiába próbálgatták, zárva voltak.
Evan látta a lombokon és a kerítésen át, hogy Jargo elfut a család mellett a fahídon, és meglátta Dezzt is, amint követi a nyomaikat a dél-amerikai porban. Két tőz közé próbálták fogni Evant és Carrie-t. – Ne emeld fel a fejed. – Carrie megtaszította Evan tarkóját. – Biztonsági kamera van elıttünk, ne vegye fel az arcodat. Evan engedelmeskedett. Lehajtott fejjel futottak. Elértek az utacska végére, zsákutca volt. Jobbra a jaguárcsalád üveg- és kıépítménye. A maja templom mintájára épült Jaguárdzsungel az állatkert legfıbb látványossága volt. Átmásztak a lelakatolt kerítésen, amelybe az út torkollott, és leugrottak a vastag üveg mögött lustálkodó jaguárok elıtti kövezett sétányra. Az egyik állat rájuk nyávogott, kieresztve görbe karmait. Jargo lihegve ért a Maja térre, meglátta Carrie-t, és lıtt. Egy golyó csapódott süvöltve a maja kıfaragásba. A jaguárok ricsajozni kezdtek, morogtak és vicsorogtak. Carrie és Evan lélekszakadva rohant át sőrő bozóton, kövezett sétányokon, el egy másik templomutánzat mellett, el a gyerekek régészeti játszóterén. Beugrottak egy vastag bambuszokkal szegélyezett patakba, keresztülvágtak rajta a túlparton futó sétányra. Néhány anya sétálgatott itt a gyerekeivel, és döbbenten ıket bámulták. – Egy ırült! Fegyver van nála! – ordított Carrie. – Fedezékbe! Az anyák beugráltak a bambuszok mögé. Jargo ügyet sem vetett rájuk, amint elrohant mellettük. – Evan – kiáltott. – Megkaphatod tılem az apádat! Carrie sarkon fordult és rálıtt. Jargo visszabukott a bambuszos mögé. Evan elfutott egy TILOS AZ ÁTJÁRÁS! ÁLLATKERTI ALKALMAZOTTAK SZÁMÁRA FENNTARTVA feliratú tábla mellett, Carrie a nyomában. Biztosra vette, hogy épülethez vezethet az út, egy olyan helyhez, ahol elbarikádozhatják magukat egy idıre, hiszen Jargónak menekülnie kell innen, mert a rendırség már biztos sietve érkezik. Evan az alacsony kerítésnek futott, átugrottak rajta, és egy újabb alacsony kerítésig rohantak, amikor Evan feljajdult: – Francba! Aligátorok. Az egyméteres kerítés túloldalán a zavaros vízbıl földnyelv emelkedett ki, ez volt az állatkert Louisiana-lápnak nevezett részlege. Fölötte fahíd ívelt, amelyen végigsétálva a látogatók biztonságos távolból csodálhatták a hüllıket. Három állat sütkérezett a parton, alig másfél méterre tılük. A hátuk mögött hangtompító szisszent fel. A lövés Carrie vállát érte, aki felsikoltott és megtántorodott. A fahídon egy nı rendırért kiáltott. A hangosbemondó recsegni kezdett, majd egy hang felszólította a látogatókat, hogy higgadtan induljanak a kijáratok felé. – Rossz húzás volt, Carrie – hallatszott Dezz hangja az egyik fa mögül. – Nem kóser, sıt hülye. Francos bozót. Evan egyik karjával tartotta a lányt, a másikkal lövésre emelte a pisztolyt. Farkasszemet nézett a halállal. Az aligátorok állatkerti boldog tunyaságban elhízottnak tőntek, valószínőleg nem voltak éhesek. Adja ég. Evan ebben reménykedett. Meglátta Dezzt, amint egy fánál leskelıdik, és addig lıtt rá, míg visszakényszerítette a bozótosba. Átsegítette Carrie-t a kerítésen. – Dezz… győlöli a hüllıket – mondta a lány. – Retteg tılük.
Evan nem volt benne biztos, hogy maradt-e még tölténye a tárban. Carrie-t támogatva sietett el a pihenı állatok között. Az egyik farkában megbotlott, mire az állat védekezıen felmordulva kivillantotta fehér, borotvaéles fogsorát, de végül jellegzetes lomha, imbolygó járásával otthagyta ıket. Vajon megszimatolják a vért? Evan nem tudta. – Menj – szólt a lány. – Engem hagyj. Rejtızz el. – Nem. Gyere. Most, hogy már nem lı rá, Dezz már nyilván oson feléjük. Meg is látta, amint gondosan megcélozza ıket. Evan fegyvere üresen kattant. Carrie-vel beugrottak a zöld nyálkával borított vízbe. Evan hallotta, amint a fejük fölött elsüvít egy golyó. Carrie fegyverét a víz fölött tartotta, de nem tudott egyszerre a lánynak segíteni, úszni és lıni is. A fahídhoz vezetı út végtelennek tőnt. Az emberek a hídon szétszéledtek, az anyák a gyerekeiket menekítették, egy férfi üvöltözött a telefonjába. Dezz óvatosan átemelte az egyik lábát a kerítésen, pisztolyával az aligátorokat vette célba, akik ugyanúgy rá sem hederítettek, mint ahogyan korábban Evan-re és Carrie-re sem. Evan törtetett elıre, tolta Carrie-t, miközben arra gondolt, hogy ha most Dezz utánuk ered, akkor mindennek vége. – Segítsenek rajtunk! – ordította a híd felé. A mobilos férfi mutogatott Evannek, hogy jobbra ússzon. Egy rönk úszott köztük és a fahíd között, és Evant hirtelen jött, ám mégis ısi rettegés bénította meg, rájött, hogy az nem egy rönk. Egy aligátor, tılük elfordulva, félig elmerülve a vízben. Ügyet sem vetett a mögötte levı zőrzavarra. Evan az egyik oldalra tolta Carrie-t, a másik tenyerével pedig a vizet kezdte csapkodni, hogy az állat figyelmét elterelje a lányról. Carrie a híd felé gázolt. Mérges szusszanás hallatszott hátulról. Az egyik aligátor fenyegette Dezzt, aki meghátrált, egyik lábával visszalépett a kerítésen kívülre. A szemében rettegés és iszonyat ült. A vízben gyorsabban mozognak, gondolta Evan, visszanyerve éleslátását. Carrie megsebesült, vajon a vér ugyanúgy vonzza-e ezeket is, mint a cápákat? Carrie elérte a facölöpöket, a mobilos férfi a kezét nyújtotta neki, egy másik férfi pedig ıt fogta, hogy együtt ki tudják segíteni a lányt a hídra. Evan elrugaszkodott a nyomtól, amit Carrie hagyott a vízben és a felszínén. A rönk-aligátor Evant vette célba. Evan erejét megfeszítve úszott, arra számítva, hogy a fenevad bármelyik pillanatban letépheti a lábát. A hídhoz közel ért partra, és felnyújtotta az egyik karját. A férfi felrántotta Evant. Alig több mint másfél méterre alatta az aligátor fogsorát fitogtatva eltátotta a száját, majd becsukta, és áthatóan nézte Evant, aki terpeszben állt, csöpögött róla a víz és a moszat. Egyik megmentıje kicsavarta Carrie fegyverét a markából. – Legyen szíves! – mondta Evan. – Arra szükségem van. – Szó sem lehet róla, seggfej! – A mobilos férfi megtaszította Evan mellkasát, hátralökve a korláthoz. – Már kihívtam a rendırséget, és te itt maradsz! Evan a part felé fordult. Dezzt újra elnyelték a bambuszok. Jargót sem látta sehol. – Ezt a nıt tényleg meglıtték – mondta a másik férfi. – Szent isten.
Evan elkapta Carrie kezét, a mobilos férfit félrelökte, és futni kezdett. A férfi ráordított, hogy álljon meg. Régi, trópusi stílusú hintaszékek álltak sorban a deszkázat szélén. Az itt ülı két idıs hölgy a riadalomtól dermedten kapaszkodott a retiküljébe, ahogy Evan és Carrie elfutott mellettük. A híd végében egy kis ajándékbolt volt, és rögtön a bejárata mellett egy korlát. Átmásztak rajta; a következı sétány egy egzotikus növénykertészethez vezetett, az épületet sok vihart megért lápvidéki kunyhó mintájára emelték, a közelben levı vízparton apró csónakok voltak kikötve. Elsiettek a kunyhó háta mögött. Borostyánnal befuttatott kerítés és bambusz takarta a mögötte levı szolgálati utat. Evan feltolta Carrie-t a kerítésre, hogy átsegítse rajta. A vállából patakzott a vér, és zihált, miközben mászott. Átbukott a borostyános kerítésen, és fejjel lefelé a mögötte levı sőrő bambusztakaróba esett. Evan felugrott a dróthálóra, és meglátta, hogy jobbról Jargo, balról Dezz közeledik. – Add fel, Evan! – kiáltotta oda neki Jargo. – Most rögtön! – Álljon meg, ott, ahol van, vagy a képe a felvételrıl már ma este benne lesz a híradóban. Jargo habozni látszott. – Ha most elmész, nem látod többet az apádat. Evan átmászott a kerítésen. Egy golyó alig egy centire fütyült el a keze mellett, amikor elengedte és az aljnövényzetbe zuhant. Carrie megragadta, és együtt futottak a bambuszosba záporozó golyók csattogásában. Egyszerre csend támadt. Evan biztos volt benne, hogy ez a két ember csak azért nem mászott még eddig át a kerítésen, mert mással volt elfoglalva a keze. Végigfutottak az aszfaltozott úton, ahol az állatkerti kisvonat járt. Állatkerti dolgozók tértek ki az útjukból elektromos kisautójukkal, közben az adóvevıjükbe ordibáltak. Újabb kerítés után már a parkoló következett, és az állatkert határán zöldellı füves sáv. Rogyadozó lábbal vágtak keresztül rajta. Evan hátranézett. Nem látta sem Jargót, sem Dezzt, tehát mégsem másztak át a kerítésen. Futottak végig az állatkert kerítése mentén, közeledı szirénázást hallottak. – Fáj? – kérdezte Evan, a valaha feltett legostobább kérdés címet máris odaítélve elızı érdeklıdésének. – Kibírom. Te jól vagy? Nem sérültél meg? – Nem. Jól vagyok. Hogy tudtál… – meglógni elılük. Megmenteni engem. Úgy nézett a lányra, mintha most látná elıször életében. – Húzzunk innen gyorsan a francba – mondta Carrie. A parkoló túloldalán, a fıbejáratnál rendırautók kék-piros fényeinek villogását látták. – Várj – állította meg a lányt Evan. – Szerzek neked orvost. – Nem kell orvos. Evan, azt kell tenned, amit mondok. A legelsı naptól fogva vigyázok rád. Sajnálom, hogy hazudnom kellett neked. – A hangja erıtlen suttogássá vált. – Bricklayer küldött. Evannek a földbe gyökerezett a lába. – Tessék? A lány kinyújtotta felé azt a kezét, amellyel eddig a vállán nyomta a sebet, piroslott a vértıl. – Az volt a feladatom, hogy téged védelmezzelek. Sajnálom. – Védelmezz. Mégis meddig? A lány félrehúzta a magas sötétzöld főbe nyírt ösvényrıl.
– Jargo abban a hitben volt, hogy neki dolgozom. Azt hitte, hogy ma kivégezlek az ı utasítására, de én soha nem bántanálak téged. Soha. Ez a hír több volt, mint váratlan. Sietve betuszkolta a lányt a Banderában lopott furgonba. Sziréna hangjai csendültek fel. Bízz bennem – mondta a lány. Már a nyelve hegyén volt, hogy nem hagyhatom itt Shadeyt. Azonban ha Carrie most éppen csapdába csalja, nem beszélhet neki Shadeyrıl, mert ezzel egyenesen Bricklayer karjaiba lökné. Befogta hát a száját, és remélte, hogy Shadey ép bırrel megúszta a csetepatét. Evan átemelte a lányt az utasülésre, miközben a fejét eszelısen forgatta, hogy látja-e valahol Dezzt és Jargót. A lány elhagyta magát, vére beborította az ülést. – Bricklayer és én a CIA-nak dolgozunk – motyogta. – Nem akartam elárulni, de tudnod kell. – Fájdalmában összecsikordította a fogát. CIA. Csakúgy, mint Gabriel. Azok, akik Jargo állítása szerint az anyja haláláért felelnek. Nem hitt Jargónak. – Ott vannak – szólt a lány, ahogy Evan a volán mögé ült. – A Land Roverben. Az ezüstszínőben. Jargo és Dezz próbált átjutni a riasztásra kiérkezett New Orleans-i rendırautók között. Shadeyt sehol nem látta a parkolóban kavargó embertömegben. Volt egy villogó mentıautó is, de az orvosok nem emelték be sem Shadeyt vagy akárki mást. – Kapaszkodj. – Evan átnyomult a parkolón, aztán a füves területen. A Magazine, az állatkert bevezetı útja felé indult, ami az Audubon parktól választotta el. – Jargo meglátott minket – mondta a lány. – Evan, te nem vagy autóskaszkadır. – Houstonban edzıdtem – válaszolta a félelemtıl és tetterıtıl részegülten. Folyamatosan dudálva végigdöngetett a Magazine úton, átugratott a járdaszegélyen, és az autóval berohant az Audubon parkba. Gondolkozz. Rá kell jönnöd, mi lesz a következı lépésük, és fel kell rá készülnöd, mert nem hibázhatsz. A visszapillantóban látta, hogy a Rover hajszál híja, hogy nem ütközik egy másik kocsival, aztán megállás nélkül dudálva követi a parkoló és a Magazine közötti füves területre. A gidres-gödrös park délelıtti kocogói bámulták Evant, amint a füvön, a tölgyek között szlalomozva túráztatta a furgont. Az Audubon park északi csücske a forgalmas St. Charles sugárútnál volt, a túloldalán a Loyola és a Tulane Egyetem épülete állt. Evan megfelejtkezett róla, hogy a St. Charles mentén végig parkoló kocsik szoktak állni, és ezen a reggelen a park mentén minden egyes négyzetcentiméter foglalt volt. Az utca felé hatalmas betontömbök zárták el az utat a park fıbejáratánál. Nincs kiút. Balra pördült a kocsival, mert a park távoli sarkában, a St. Charles és a Walnut találkozásánál kiszúrt egy szabad részt. Valami építkezés miatt nem lehetett ott parkolni, mert egy régi épületet alakítottak szállodává. A furgon motorja felbıgött, amint kifarolt a Walnutra, és rögtön jobbra rántotta a kormányt, hogy a St. Charlesra térjen. Evan kezdett pánikba esni. A St. Charles aligha nevezhetı versenypályának. Közlekedési lámpa állt szinte minden sarkon, középen széles elválasztó zónában futott a villamos két sínpárja, rajta a fel-le haladó szorgos zöld szerelvényekkel. A turisták a nagy házakat vagy a New Orleans
francia negyedében minden évben megtartott, hamvazószerda elıtti háromnapos karnevál, az elızı heti Mardi Gras utcatáblákról még itt-ott lelógó, fakuló girlandjait fotózták az utcán. Ahol nem volt lámpa, ott átjáró keresztezte a síneket, ahol a kocsik visszafordulhattak a sugárúton. Bármilyen forgalmas hely volt is, ilyenkor, délelıtt fél tizenegy elıtt tíz perccel a közlekedés még nem állt be. Evan robajlást, csattanást hallott. A Rover hajtott ki az Audubon parkból, pont azzal a sarokkal szemben, ahol ı jött ki. Lövések csapódtak a lökhárítóba, a Rover egészen rátapadt. – A gumikra lı – mondta a sokktól és a hideg verejtéktıl reszketve Carrie. A szivárgó vér bizarr rózsát festett a blúzára. Elıttük közlekedési lámpa. Piros. Az autók megálltak. Evan a furgonnal a villamospályára hajtott. Utat tört az élénkbíbor virágú mirtuszfák sorában, és a sínekre kormányozta a kocsit, hogy elkerülje a villamost mőködtetı elektromos vezetéket. Tövig nyomta a gázpedált. A jobbjáról lövések érkeztek, az egyik lövedék bezúzta a hátsó szélvédıt. Üvegszilánkok záporoztak a tarkójának. – Óvatosan vezess, kérlek – mondta Carrie. – Naná! – kiáltotta. Keresztülhajtott egy üres lámpás keresztezıdésen, a visszapillantóban látta, hogy a Rover utánaered a síneken. Még gyorsabban hajtott. Elıtte kombi vesztegelt az elválasztó sávban, várva, hogy kihajthasson az útra. Az autóból két gyerek bámulta, hogyan vágtat feléjük a furgon, egyikük meglepve mutogatott rá. Evan visszaperdült a St. Charlesra, éppen hogy csak elkerülve a kombit, nekicsattanva egy parkoló kocsinak. Lökés és törés. Jobbra nem tudott továbbmenni, parkoló autók szegélyezték végig az utat, és a legtöbb St. Charles-i ház elıkertje kerítéssel vagy kıfallal volt elzárva. Nem volt egérút. Maradt az utca vagy a sín. A rossz és a még rosszabb közül választhatott. Újabb lövés érte a furgon hátulját. A villamospályát ezen a szakaszon nagyobbacska cserjék szegélyezték. Evan tolatva közéjük szántott, arra gondolva, hogy ott még mindig kevesebb életet veszélyeztet, mint kint az utcán, azután újabb keresztezıdésben, a St. Charles nyugat felé tartó sávjába sorolásra várakozó autó mellett hajtott el. Akkor meglátta, hogy egy villamos jön vele szemben a bal oldali síneken, és vadul dudálni kezdett. A villamosvezetı elıkapta a mikrofonját, és beleordított. Evan csikorogva balra tért, a villamos közte és Jargo között haladt el. Elırébb két villogó, szirénázó rendırautót látott. Egy másik villamos közeledett, Evan jobbra rontott, az elválasztósáv közepe felé, és merılegesen átszáguldott rajta, lezökkent a sínekrıl. Visszajutott a sugárútra. A keresztezıdés szabad volt. Éles jobb kanyart vett, sokkal inkább azért, hogy megússzon egy lehetséges karambolt, mint valamilyen terv miatt, aztán befordult balra, végighajtott az elegáns villasoron az utcán parkoló kocsik között, aztán jobbra fordult. – Ide kanyarodj be, kanyarodj! – kiáltotta Carrie. A sarki parkolóra mutatott, amely egy élénksárga épülethez tartozott, a kirakatában régiségek és egy NYITVA neonfelirat. Megértette a lány ötletét. A parkoló és a kijárata az épület mögött volt. Befarolt a parkolóba, és leállította az autót.
Vártak. A Rover, az oldalán csúnya horpadásokkal, elviharzott elıttük az utcán. Evan elszámolt elıször tízig, aztán húszig. A Rover nem jött vissza. – És most? – Evan nem ismerte meg a saját hangját. A szájában az áporodott mocsárvíz ízét érezte, a keze remegett. – A rendırség el fogja lepni a St. Charlest – mondta a lány. – Menjünk a párhuzamos úton a Lee Circle-ig, ott rátérhetünk a győrőre. Az elvisz a reptérre. – Neked kórházba kell menned. – Semmiféle kórházba nem megyek. A fotónkat hamarosan közzéteszi a rendırség – mondta Carrie összeszorított foggal. Evan óvatosan lehúzta a blúzt a válláról. Megnézte a kis, de alattomos sérülést, megérintette a ragacsos vért. – Neked orvos kell. – Bricklayer majd kerít segítséget. – A lány behunyta a szemét, kezébe fogta Evan kezét. – Semmi okod rá, hogy megbízz bennem, de megmentettük egymást. Ez azért jelent valamit, nem? Nem tudta, mit is felelhetne. Carrie kinyitotta a szemét. – Egy kormánygéppel biztos helyre mehetünk, ahonnan megszervezhetjük apád kiszabadítását. – Mit tesz majd a CIA apám visszajuttatására? İ nem közülük való. Az ellenségük, ha Jargónak dolgozott. – Apád a legjobb barátunk lehetne. A segítségével, a segítségeddel összeroppanthatjuk Jargót. – Nekidılt az ajtónak. Fájdalmai voltak. – Bizonyos emberek a CIA-ban egyezséget kötöttek… Jargóval. Jargo minden országnak, minden titkosszolgálatnak, minden szakadár csoportnak adott el információkat, akinek csak tudott. Próbáltuk felfedni a CIA-n belüli kapcsolatait, hogy megszabaduljunk az árulóktól. Az országunk titkait adják el Jargónak. Az elmúlt egy évben a CIA beépített embereként dolgoztam Jargónak. – Egy éve – ismételte suttogva Evan. – Soha egyetlen kapcsolatát sem sikerült azonosítanunk, kivéve Dezzt. Egész hálózata van. A szüleid… ık is neki dolgoztak. Evan nagyot nyelt, gombócot érzett a torkában. – Nem ringathatom magam tovább abban a hitben, hogy teljesen ártatlanok lennének ebben az ügyben. Ugye, nem? – Senki nem mondhatja meg neked, hogy mit tegyél. Ezt már korábban megtanultam. – Jargo viszont tudja, hogy ellene fordultál, és hogy most veled vagyok. Egyszerően csak megöli majd az apámat. – Nem. Nem akarja megtenni, de azt nem tudom, hogy miért. Apád Jargo gyengéje. Ezt kell kijátszanunk ellene. Reptér. Kórház. Döntenie kellett. Megbíznia a mellette ülı idegenben, vagy hinni a nınek, akit szeret. Beindította a kocsit, és kihajtott a parkolóból. Jargo sehol. Evan csak ment, és végül visszajutott a St. Charlesra. Keresztezte a Lee Circle-t, aztán besorolt a körgyőrő forgalmába, amelyrıl a 10-es útra térhetett. A forgalom gyér volt. Visszafogta a keze remegését. – Tehát. Te elıbb ismertél engem, mint én téged – szólalt meg. – Igen. – Akkor a kettınk dolga nem volt ıszinte. Csak színjáték.
– Nem értettél meg. – Nem, tényleg nem értem, hogy voltál képes hazudni nekem. – Csak miattad tettem, hogy megvédjelek. – A lány hangja már-már hisztérikus volt. – Elhitted volna, ha azt mondom, hogy ja, és egyébként, Evan, figyel téged a CIA, na meg egy független kémszervezet, de mindegy is, akarsz este moziba menni? – Egyetlenegyre felelj nekem. – Bármire. – Az anyám. Elárultad Jargónak, hogy Austinba készülök? – A hangjában feszültség vibrált. – Dehogyis, drágám. Nem. Jargo lehallgatta a hangpostámat. Elcsípte az üzenetet. Ha nem hagyok üzenetet Carrie-nek, akkor az anyám még ma is élne. A fájdalom és a borzalom megbénította. – Nem. Miért kellett elmenned azon a reggelen? Carrie a kezébe temette az arcát. – Az istenit, Carrie, válaszolj! – ordított Evan. A lány megtört hangon mondta: – Meg akartam kérni Bricklayert… hogy függessze fel a felügyeletedet… hogy kimentsünk téged és az anyádat, és biztos helyre juttassunk titeket… hogy adjuk fel, hogy Jargót kiugrasszuk a fedezékébıl. Négyszemközt kellett beszélnem vele. Hát odamentem. Mire visszaértem, te már elmentél. – Ezért aztán szóltál Jargónak. – Nem. Nem. Úgy csináltam, mintha fogalmam sem lenne róla, hogy hol lehetsz. Azt mondtam neki, hogy nem hallgattam le az üzeneteimet, és hogy nem mentem vissza hozzád. – Azt azért elárultad neki, hogy beléd szerettem, igaz? – Igen. – A lány lehunyta a szemét. – Milyen jót mulathattatok rajtam. – Nem. Nem. – Te küldted a CIA-t a házamba? – Nem. Bricklayer csapata nagyon kicsi. Nem vagyunk nagyobb mőveletekre felkészülve. Nem fedhetjük fel a létezésünket egyetlen lehetséges árulónak sem a CIA-n belül, mert éppen ık a célpontjaink, Jargóval együtt. A megbízatásunk nem az ország ügyeire szól. – Nahát, akkor én és a családom vagyunk a nyavalyás kivétel – mondta Evan. – Nem tudom, hogy miért kéne még egyetlen szavadat is elhinnem. – Azért, mert még mindig az a nı vagyok, akivel néhány hónappal ezelıtt megismerkedtél. Még mindig én vagyok Carrie. – Csak hosszú másodpercek múltán szólalt meg újra. – Szeretlek. Mondtam, hogy ne szeress, nem akartam azt sem, hogy kimondd, de annyira vágytam rá, hogy igaz legyen. Nem akartam, hogy fájjon neked. Ezért akartam kilépni. Sajnálom. – A lány elıredılt, hogy a tükörbe nézzen, hogy jönnek-e a rendırök. – Jézusom, ez nagyon fáj. Szerettél-e valaha? Evan döntött. Úgy tett, ahogy a lány mondta, megállt egy csendes kis jegyirodánál a Louis Armstrong Nemzetközi Repülıtér közelében. Két kocsi parkolt elıtte.
– Itt bent. Bricklayer emberei vannak itt. Bricklayer valódi neve Bedford. Most bizalmas információt adtam meg neked. A CIA-n belül is csak hárman tudják az igazi nevét. Evan Carrie-re nézett. Akár el is rohanhatna, és itt hagyhatná a lányt, a kollégái rátalálnának, ı pedig eltőnhetne, és soha nem látná viszont. Nem hallana soha többet egy hazugságot sem a szájából. A három nappal ezelıtti reggelre gondolt, amikor felébredt, a szívében rejtızı, biztos szerelemmel. Arra, hogy nem volt ott. Visszagondolt rá, hogy milyen angyalian szép volt, amikor elıször látta a kávézóban, ahogy odaadóan olvasta azt a pocsék filmes könyvet. Ahogy elnyúlt, rá várva. Felidézte, ahogy az ágyában volt, a csókjai selymes lágyságára az ajkán. Ahogyan mélyen a szemébe nézett, mintha éppen darabokra törne a szíve. Az lehet, hogy a lány csak hazudta, hogy szereti, de ı szerelmes volt belé. Carrie volt a legelátkozottabb dolog, ami valaha megesett vele. A lány jelentette a legnagyobb lehetıséget, hogy hazajuttassa az apját, és ıt is megmentette a biztos haláltól. Evan a karjába vette, kiemelte a kocsiból, és négyet rúgott a jegyiroda ajtajába.
24. fejezet Fogva tartani egy embert annyi, mint kirándulni egyet a lelkében. Jargo látott már szők cellába zárt embereket a maga által épített börtönben, beszélt már velük hosszú haláltusájuk során, hallotta, hogyan sírnak és zokognak a tökéletes csend napjai után, az egyik szerencsétlen még bele is fojtotta magát a vécébe. Az erı gyakran hamar elszáll, a magabiztosság csak idıleges, a bátorság álarc csupán. Jargo már bepillanthatott Mitchell Casher lelkébe. Olyan lélek volt ez, amely képtelen lett volna elárulni a szeretteit. Olyan lélek volt ez, amely kevesekben bízott, de ez a bizalom olyan mélyen fonta át, mint az aranytelérek a föld mélyét. Jargo belépett a szobába. Mitchell az ágyon feküdt, a dereka és a bokája körül vastag lánc, elég hosszú ahhoz, hogy elérjen a vécéig. Mitchell mosdatlan, borotválatlan, de méltóságteljes volt. A helyiséget betöltötte a hideg ételek szaga, amiket itt hagyott neki, amikor Dezzel elmentek és nem jártak be hozzá börtönırként. Csak állt ott, és nézte Mitchellt, aki nem köszönt neki. Jargo rágyújtott. Tizenöt éve nem dohányzott. Mélyet szívott a cigarettába, letüdızte, majd úgy köhögött, mintha életében nem csinált volna még ilyet. Nézte a cigaretta izzó parazsát. – Félek kérdezni – szólalt meg Mitchell Casher. – Volna egy nehéz kérdésem – mondta rá Jargo –, de ragaszkodom a teljes ıszinteséghez. – Mindig ıszinte voltam veled. – Mitchell hangja erıtlen volt, megtörte a fájdalom, amit az élete miatt érzett, és az aggódás a fiáért. Hasonlított a halott Mr. Gabriel hangjához. Jargo cigarettával kínálta, de ı a fejét rázta. Jargo tudta, hogy a bezártság hónapok, évek alatt törné csak meg, de a rossz hírek a fiáról egy pillanat alatt.
– Mindig becsültelek az ıszinteségedért, Mitch. Evan meg fog küzdeni érted? – „Megküzdeni értem”? Nem tudom, hogy érted. Jargo leült Mitchellel szemben. Alig lehetett látni az alig derengı, gyenge fényben, amely a rabok számára elérhetetlen magasságban, a plafonból szüremlett. A szobának nem volt ablaka, Jargo évekkel azelıtt befalazta, az után, hogy egy szerencsétlen incidens történt, amelyben a Castro-rezsim egy konok informátora és egy üvegcserép játszották a fıbb szerepet. Azonban Mitchellrıl feltételezte, hogy nem fog összeomlani. A külvilágban, Dél-Florida éjjeli egén vaskos felhık úsztak, tömbjeik olyanok voltak, mint valamilyen állat nehéz csápjai. – Megküzd majd érted? Evan megpróbál majd kiszabadítani? – Nem. – Nagyon sokat törtem a fejem Carrie-n, meg azon, hogy mit csinált. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy a CIA-nak dolgozik, lehet, hogy független, és magával vitte Evant, hogy egy jobb ajánlatot tevı félnek adja el az információit. Azt gyanítom, hogy kedvezıbb ajánlata a CIA-nak lehet. Mitchell a tenyerébe hajtotta a fejét. – Akkor engedj szabadon. Hadd segítsek neked megtalálni. Kérlek, Steve. – Megtalálni? Aligha sétálhatnánk be mi ketten a CIA fıhadiszállásának elıcsarnokába, és kérhetnénk vissza tılük, vagy szerinted igen? – Meg fogják ölni. – Meg. De nem azonnal. – Jargo megint slukkolt egyet a cigarettából, és ezúttal a dohányfüst megnyugtatta. Aki egyszer dohányzott, sohasem felejti el, hogy kell csinálni. Pont úgy, ahogyan nem felejt el úszni, szeretkezni, gyilkolni. – Nem értem. Ez volt a társalgási megfelelıje egy gyémántvágó munkájának. Hajszálpontosan kellett dolgozni a kívánt eredmény érdekében, mert kétszer nem lehet megpróbálni. – Evan azt mondta, hogy megvan neki az ügyfeleim listája. Tudja a nevemet, ahogyan azt is, hogy Dezz a fiam. Ebbıl az következik, hogy vagy a CIA-val áll kapcsolatban, vagy még más értesülései is vannak. Információi rólunk. Arról, hogy kik vagyunk. Mitchell szeme elkerekedett. – Minden ügyfelünk, Mitchell. Felfogod, hogy ez milyen következményekkel járhat ránk nézve? Az egy dolog, hogy mindannyiunknak fel kell szívódni, és mindent elölrıl kezdeni. Ami már önmagában is majdnem lehetetlen. Na de az ügyfélkörünk? Soha nem leszünk képesek újjáépíteni, ha a CIA hozzájut ezekhez az adatokhoz. Jargo újra a cigaretta égı parazsát bámulta. – Esküszöm, hogy soha még csak nem is sejtettem, hogy Donna elárul minket – mondta Mitchell rekedten. – Tudom. Tudom, Mitchell. Különben neked is vele kellett volna menekülnöd. Tudom. – Akkor hadd segítsek. – El akarlak engedni. Csakhogy aligha mondható, hogy csúcsformában lennél. Meglehet, hogy belevágsz, és veszélyezteted az egyetlen esélyemet – Jargo elhallgatott egy pillanatra –, hogy épségben visszajuttassam Evant hozzád. – Az egyetlen esély. Avass be.
Jargo nézte az égı cigarettát. Várt. Hagyta, hogy kínlódjon. – Istenem, Evan. – Mitchell a tenyerébe temette az arcát. – Kisfiúkorunk óta nem láttalak sírni. – Megölték Donnát, és gondolj bele, hogy elkapnák a fiadat. – Dezz soha nem adná meg magát élve. Tudod, milyen. – Jargo nem nézett Mitchellre. – Annyira sajnálom. – Akadozva beszélt. Gyengéden megszorította Mitchell karját. – Akkor hadd segítsek. Kérlek. – Azt mondta, nála van az ügyfele fájlja, Mitchell. – Lefogadom, hogy hazudott… Donna nem osztott volna meg vele semmilyen információt. Mindig az volt a leglidércesebb rémképe, hogy rájön, kik is vagyunk. – A tények magukért beszélnek. A számítógépén voltak. Donna ruhákat csomagolt neki a meneküléshez. Elindult anélkül, hogy a barátnıjét megvárta volna. Azt gondolom, tud róla, és hogy tudja, micsoda értéket képvisel. – Evan… nem tudhatja, hogyan kereskedjen információval. Nem ismer senkit, akivel kapcsolatba léphetne. Nekem pedig nem ártana. – Soha nem beszéltél neki a másik életedrıl? Egyetlenegyszer sem? – Soha. Esküszöm, hogy semmit sem tud. Nem tudhatod, hogy mit tud és mit nem, én pedig nem vállalhatok ekkora kockázatot, gondolta Jargo, azonban így szólt: – Fontolgatom, hogy egyáltalán megpróbáljam-e Evant kihozni onnan. Ha úgy tervezi, hogy küzd érted, akkor nem adja csak úgy oda a fájlokat a CIAnak. Meg fog próbálni megalkudni velük, amivel idıt nyer nekünk. Azonban ez az a kockázat, amit fel kell mérnem. – Nem értem. Jargo elırehajolt, és pár centirıl suttogta Mitchell arcába: – Tudod, nekem vannak embereim a CIA-n belül. – Gyanítottam. – Továbbá ügyfeleim is vannak a CIA-n belül. Azok az emberek óriási veszélybe kerülnek, ha Evan kiadja a fájlokat. Vízi hullák lesznek. – Jargo újra belekóstolt a füstbe, majd elnyomta a csikket a hamutartóban. – A CIA-n belüli embereimnek minden oka megvan rá, hogy visszajuttassák hozzám Evant. Hozzánk. – Egyik kezét Mitchell vállára tette. – Nem fogják bántani? – Nem, ha én azt mondom, hogy élve kell. – A hazugság kellemes érzetet keltett benne. – De bárhogyan van is, muszáj Evant visszaszereznünk a CIAról szerzett bármilyen információival együtt. Méghozzá élve, tehát újra együtt lehettek majd. – Kérlek, Steve. Hadd segítsek. Hadd segítsek neked megtalálni a fiamat. Jargo felállt. Döntött. A zsebébe túrt, és kinyitotta a lakatot, letekerte a láncot Mitchellrıl. A láncszemek ezüstös tóként csillogtak a keményfa padlón. Mitchell is felállt. – Köszönöm, Steve. – Menj és zuhanyozz le. Készítek neked vacsorát. – Szélesen megölelte Mitchell Cashert. – Mit szólnál egy omletthez? Mitchell elkapta a torkát, keményen a falnak taszította, elvette a pisztolyát, és az álla alá nyomta. – Az omlett pompás ötlet, ahogyan az is pompás lenne,
ha világos lenne közöttünk egy dolog. Az ügynökeid. Nem bánthatják vagy ölhetik meg a fiamat. Értesd meg velük, hogy élve kell nekünk. – Örülök, hogy végre túl vagy rajta. Most már el is engedhetsz. – Ha megölik a fiamat, én megölöm a tiédet. – Eressz el. Mitchell lazított a szorításán, Jargo finoman ellökte a kezét. – Pontosan ez az, amire az ellenségeink várnak, hogy egymás torkának essünk. Mitchell visszaadta a fegyvert. – Evan épségben kell. Ebbıl nem engedek. Ha egyszer visszakerül hozzánk, akkor tudok a fiamra ügyelni. – Minden tılem telhetıt meg fogok tenni, hogy hazahozzam. Megértheted, hogy ı lesz a CIA legféltettebb titka. Forrásokat és embereket, minden követ megmozgatnak majd, hogy elrejtsék elılünk, és hogy offenzívát indítsanak ellenünk. A CIA-n belül nekem látó szemek lesik majd ennek a jeleit. Majd valami jó szándékú CIA-s hülye titkos harcba szólít ellenünk, és mi a magunk kis Pearl Harbourjával fogjuk megállítani ıket. – Majdnem lehetetlen lesz Evant visszaszerezni. – Egyfelıl igen – mondta Jargo –, másfelıl viszont nagyon is könnyő. Csak annyit kell tennünk, hogy meggyızzük róla, térjen hozzánk vissza. Lement omlettet sütni. A fával borított kanyargós lépcsısort árnyak népesítették be; nem szerette, ha a lakást fény ragyogja be, annyira nem, hogy minden ablak gondosan be volt csukva és el volt függönyözve. A túl sok fény jelzıtőzként ég a végtelen sötétségben, és ez kéretlenül is érdeklıdést ébreszthet. Az üres lakás konyhája nagy és félhomályos volt. Dezz egy hokedlin üldögélt, komoran, és mogorván rágcsált valami cukorkát. A tévé a CNN-re volt kapcsolva. – Volt valami említésre méltó? – kérdezte tıle Jargo. – Nem. Néhány ember nem túl súlyosan megsérült, miközben az állatkertbıl menekült. Nem voltak letartóztatások. Nincsenek gyanúsítottak. A rólunk készült videofelvételrıl sem esett szó. – Dezz rágta a cukorkáját. – Ha elcsípjük ıket, akkor elkapom azt a kurvát. İ az enyém. Felteszed neki a kérdéseidet, aztán átengeded nekem. Hamar lesz az idén karácsony. – Ha Evannél van az ügyféllista és átadja CIA-nak, akkor ık majd meg fogják figyeltetni azokat a célpontokat, nemcsak a mi ügyfeleinket a cégükön belül, de bárhol másutt. De álljunk csak meg egy kicsit. Nem használhatnak fel hirtelen túl sok erıforrást ellenünk anélkül, hogy ne kellene felelniük elképzelhetetlenül kellemetlen kérdésekre. – Szóval szerinted? Dezznek elmondhatja, amit Mitchellnek nem mert. A CIA-ban is csak nagyon kevesen tudnak a létezésünkrıl. Van egy fickó, a fedıneve Bricklayer, de nem tudtam beazonosítani, ki is lehet valójában. A megbízatása a CIA bármilyen belsı problémájának a felderítése: független merényletek, titkok áruba bocsátása, engedély nélküli gyilkosságok elkövetése, amerikai vállalatok meglopása. Alapjában véve Bricklayer azért van, hogy elrontsa a mi üzletünket. – Bricklayer. – Carrie olyan lehetıség Bricklayernek, amit nem hagyhat veszendıbe menni. Ez a mi nagy szerencsénk.
– Hogyhogy? – Ahogy Carrie-t felhasználják, az el fogja árulni nekünk, hogy valójában mennyit tudnak rólunk. Kiszedegette a hőtıbıl az omlett hozzávalóit. A fızés majd megnyugtatja. Zöldségaprítás közben felbukkant egy emlékkép egy emberöltı távolából, egy gyerek figyelte a lányt, aki késıbb Donna Casher lett, ahogy a napfényes konyhában az asztal túloldalán nyugodt aprólékossággal zöldséget szeletel. Mindenben szerette a precizitást. A haján táncoló napsugarak látványa mindig lenyőgözte Jargót, és most megérintette szívét a bánat és a sajnálkozás. Azt kívánta, bárcsak legalább egyszer is mondta volna neki, hogy mennyire szerette a fotóit. – Tudod, már függetlenekként az elsı közös megbízásunk Londonban volt Mitchellel és Donnával. Egy rajtaütés. Nagyon egyszerő dolog volt, nem is kellettünk hozzá mindhárman, de jó volt érezni hármunk együttes erejét, hogy közösen hajtjuk végre a gyilkosságot. A szabadság egyfajta érzése volt. – Ki ölt meg kit? – kérdezte Dezz. – Az áldozat lényegtelen. Mitchellel csináltuk, bár az elsı golyó az én pisztolyomból talált célt. Donna a szervezésért felelt. Jargo tálba ütötte a tojásokat, tejet kevert hozzájuk, beledobta a brokkolit és a paprikát. – Ez volt az elsı munkánk, és akkor megszakítottuk a kapcsolatot a régi életünkkel. Nagyon határozottan hoztuk meg a döntéseinket. Azelıtt sehol nem bátorítottak minket önálló döntéshozatalra. Sokkal inkább gombnyomásra mőködtünk, nem kérdeztünk vissza. Úgy játszadoztam a kezem legrégebb ismerısével, a pisztolygolyóval, mint ahogy más a rózsafüzért morzsolgatja, vagy mint a béklyót tartó utolsó, aprócska láncszemmel, amit akkor szakítottunk el mindannyian. Dezz megevett egy cukorkát. – Az egyik bilincset másikra cseréltem, Dezz. Dezz nem vette a lapot. Azt mondta: – Szóval akkor hogyan kaphatnánk el Carrie-t és Evant? Vagy legalább le kéne ıket puffantani. – Carrie mindent el fog mondani a CIA-nak, amit csak tud, és ez nem túl sok. Nem tud annyira elárulni minket, hogy ártson is vele. Személyleírásokat tud adni, le tudja írni a lakást Austinban, de használható bizonyítékokhoz nem tudja elvezetni ıket. – Ébresztı – mondta Dezz –, ha kettıs játékot játszik, lehetnek információi, fájljai… keresztre feszíthet. – Nem férhetett hozzá. – Nem tudod, hogy mije van, apus. Jargo nyugodt hangon mondta: – Elszalasztottad a kiváló alkalmat, hogy mindkettıjüket megöld, úgyhogy fogd be. – Vajat dobott a forró serpenyıbe, és ráöntötte a tojást. – Minden eshetıségre fel kívánok készülni. Azokra is, Dezz, amikrıl nem is álmodod, hogy léteznek. – Össze kell kapnunk a cuccunkat, és futás. Majd máshol elintézzük a vásárlást. Németországban. Angliában. Görögországban. Igen, menjünk Görögországba.
– Nem. Nem hagyom veszendıbe menni, amiért évek véres verejtékével megdolgoztam. Még mindig én döntöm el, hogy milyen korlátok között élek, Dezz. A kudarc beárnyékolta Jargo kedélyét. Mindenre el volt szánva. – Nem fogod visszaszerezni Evant. Jargo befejezte a tojássütést, és az ételt egy tányérra csúsztatta. – Vidd fel ezt meg egy csésze jó erıs kávét Mitchellnek. Legyél kedves hozzá, ugyanis néhány perce még azzal fenyegetızött, hogy megöl téged, ha nem hozom vissza Evant ép bırrel. Dezz összeráncolta a homlokát. – Ne izgulj – mondta Jargo csendesen. – Evan nemsokára halott lesz, de Mitchell nem hibáztathat majd érte minket.
KEDD MÁRCIUS 15.
25. fejezet Evan nézte a párnázott falat, és a fal visszanézett rá – a tőzött anyag mélyedései szemekre emlékeztették. Kíváncsi kamerákat képzelt mögé. Azon tőnıdött, hogy vajon milyen drámák tanúja volt ez a szoba. Vallatások. Idegösszeomlások. Halál. Egy halványuló folt éktelenkedett a falon, nagyjából egy ülı ember magasságában, és Evan elképzelte, hogy hogyan kerülhetett oda az a folt, és hogy miért nem tüntették el. Valószínőleg a CIA kimondottan azt akarta, hogy elgondolkozzanak a folton, és azon, amit sejtet. Két CIA-alkalmazott, az egyik a pilóta, magángéppel hozta el ıket New Orleansból. Evan közölte velük, hogy csakis Bricklayerrel hajlandó beszélni. Miután a repülı leszállt az erdıben egy kis tisztásra, Carrie-t elsısegélyben részesítették, ıt pedig egyedül hagyták. Egy virginiai rendszámú mentıautó, az oldalán NORTH HILL CLINIC felirattal, szállította el ıket. Carrie-t orvoscsoport vitte el, ıt egy kigyúrt biztonsági ır kísérte ide. Evan üldögélt, és ellenállt a kísértésnek, hogy a falnak grimaszoljon, abban a biztos hitben, hogy kamerák lesik minden mozdulatát. Aggódott Carrie-ért, aggódott Shadeyért. Aggódott az apjáért. Kinyílt az ajtó, és egy ember dugta be a fejét. – Meg akarja látogatni a barátját? Evannek nagyon úgy tőnt, hogy ez az ember talán nem is tudja Carrie igazi nevét. Saját maga is nagyon úgy tőnt magának. – Kösz – mondta, és követte egy fényárban úszó folyosón. Három ajtón keresztül jutottak a lány szobájába, ami nem volt kipárnázva, tipikus kórházi szoba volt. Nem volt ablak, az ágyra kísérteties derengı fény hullott, pont mint a holdfény egy rémálomban. Carrie az ágyban feküdt bekötött vállal. Egy ır állt kint az ajtóban. A lány szendergett. Evan nézte, és azon tőnıdött, hogy valójában ki is ı, ki van a csontban és húsban. Megfogta a kezét, és finoman megszorította. Nem ébredt fel rá. – Jó napot, Evan – hangzott fel a háta mögül. – Hamarosan kutya baja sem lesz. Én vagyok Bricklayer. Evan óvatosan leengedte a lány kezét, és a hang irányába fordult. Hatvanas, szikár férfi volt, az ajkán keserőség ült, de a szemében melegség fénylett. Olyan volt, mint egy nehéz természető nagybácsi. Kezet nyújtott Evannek. Evan megrázta, és így szólt: – Inkább Bedfordnak szólítanám. – Legyen. – Bedford arca nyugodt maradt. – Amíg más elıtt nem mondja. Itt senki nem tudja az igazi nevemet. Evan elé lépett, egyik kezét atyáskodóan Carrie homlokára tette, hogy megnézze, lázas-e. Utána a folyosó másik felére vezette a fiút egy tárgyalószobába, ahol egy másik ember állt ırt. Bedford becsukta maguk mögött az ajtót, és leült. Evan állva maradt. – Evett már? – Igen. Köszönöm. – Segíteni akarok, Evan. – Akkor is ezt mondta, amikor elıször beszéltünk. – Evan gondolta, elıbb kicsit tapogatózik. – Szeretnék most elmenni.
– Atyaég. Ez most nagyon nem lenne bölcs dolog. – Bedford a kezét nézegette. – Mr. Jargo és a társai vadászni fognak magára. – Az udvarias megfogalmazás képességei elismerését sejtette. – Az már az én bajom, nem a magáé. Bedford egy székre mutatott. – Foglaljon helyet egy percre, legyen szíves. Evan leült. – Értem az egészet, Louisianában és Texasban nıtt fel. Én alabamai vagyok – mondta Bedford. – Mobile-i. Csodás kis város. Minél öregebb vagyok, annál jobban hiányzik. A déli fiúk nagyon konokok tudnak lenni. Most mégse legyünk azok. – Rendben. – Szeretném, ha mindent sorra elmondana, hogy hogy és mint történt, az után, hogy pénteken reggel felhívta az édesanyja. Evan mély levegıt vett, és részletesen beszámolt mindenrıl. Shadeyt és Mrs. Briggst azonban nem említette meg. Nem akart mást is bajba sodorni. – Fogadja ıszinte részvétemet édesanyja halála miatt – mondta Bedford. – Úgy gondolom, kivételesen bátor asszony lehetett. – Köszönöm. – Biztosítom, hogy a temetéssel kapcsolatos ügyeket elintézettnek tekintheti. – Köszönöm, de én majd elrendezek mindent, ha visszatérek Austinba. – Attól tartok, nem mehet haza többé. – Talán rab vagyok? – Nem, de célpont igen. Az én dolgom az, hogy megóvjam az életét. – Nem tudom, mit tehetnék. Nincsenek nálam a fájlok. Jargónak is csak blöfföltem, hogy hátha így visszakaphatom apámat. – Mondja el újra, hogy pontosan mit mondott az édesapja, ha már egyszer minket okol a felesége haláláért. Evan olyan pontosan ismételte szóról szóra apja könyörgését, amennyire csak vissza tudott emlékezni. Bedford elıvett a zsebébıl egy kis doboz mentolos cukorkát, megkínálta Evant, majd miután a fiú a fejét rázta, a saját szájába dobott egyet. – Jargo koholmányának tőnik. Nem öltük meg az édesanyját. İ tette. – Tudom. Nem értem, hogy miért érdekli, hogy én mit hiszek. – Nem az érdekli. Csak befolyásolni akarja magát. – Bedford rágcsálta a cukrot. – Biztos valahogy úgy érzi magát, mint Alice Csodaországban, amikor bepottyant az üregbe a Fehér Nyúl után. – Ebben nincs semmi csodálatos. – Már az a tény, hogy túlélt egy támadást és az elrablását is, egészen lenyőgözı. Mr. Jargo és a barátai ellopták az életét. Az édesanyja nyakára hurkoltak egy drótdarabot, és kiszorították belıle az utolsó leheletét. Milyen érzést ébreszt ez magában? Evan szóra nyitotta a száját, majd becsukta. – Ez olyanfajta kérdés, amilyet a filmjeiben is felvet. Megnéztem ıket néhány hónapra visszamenıleg. Hogy érzett a houstoni fickó, akit a rendırség koholmányai alapján megvádoltak? Hogy érzett az a nı, hogy a fia és az unokája nem tért haza a háborúból? Mély benyomást tettek rám. Igazán jó mesélı. Azonban, mint érzı szívő riporternek, fel kell tennie a rettegett kérdést: „Milyen érzést ébreszt mindez?”
– Tudni akarja? Győlölöm ıket. Jargót. Dezzt. – Minden oka megvan rá. – Bedford hangja mélyebbre váltott. – Rávette a szüleit, hogy hosszú éveken át hazudjanak magának. Azt gyanítom, nem volt teljesen önálló döntés a részükrıl, hogy a Lentieknek dolgozzanak, már ha így volt egyáltalán. – A Lentiek. – Jargo elnevezése a hálózatára. – Bedford megint a kezét nézegette. – Gabriel azt mondta, hogy Jargo független kém. – Igaz, tényleg ad-vesz információkat kormányok, szervezetek, sıt cégek között. Már amennyire mi tudjuk. – Nem értem. – Soha nem sikerült meggyızıen bizonyítanunk, hogy egyáltalán létezik. – Én láttam. Akárcsak Carrie. – Amit mi tudunk, az az, hogy van egy férfi, aki a Steven Jargo nevet használja. Nincsenek nyomon követhetı pénzügyei. Nincs semmilyen tulajdona. Soha semmikor nem utazik ezen a néven. Nagyon kevés ember látta egy alkalomnál többször. Rendszeresen változtatja a külsejét. Egy fiatalabb férfi a társa, feltételezhetıen a fia, és bár a fiaként, Desmond Jargo néven él, nincs semmilyen feljegyzés a születésérıl, a beiskolázásáról vagy bármirıl, ami a hétköznapi életben papírra kerülne. Hálózatot mőködtetnek. Nem tudjuk, hogy csak néhány ember vagy néhány száz a tagja. Azokból az alkalmakból kiindulva, amikor a Jargo név felbukkant, úgy gyanítjuk, hogy a világ összes kontinensén vannak ügyfelei, akik vevık az információira és a szolgáltatásaira. – Bedford kinyitott egy laptopot. – Rendkívül bizalmas értesüléseket osztok meg most magával. Kérem, Evan, ne okozzon csalódást. Bedford megnyomott egy gombot, és a laptophoz csatlakoztatott kivetítı mőködésbe jött. Holttest képe jelent meg, a járdakövön elnyúlva feküdt, egyik karja türkizszínő medencébe csüngött. – Ez itt Valentin Marquez. Nagymenı pénzügyes volt Kolumbiában. Az egyike azoknak, akiért nem volt oda a mi kormányunk, mert kapcsolatban állt a hírhedett kolumbiai drogkartellel, a Calival, csakhogy számunkra érinthetetlen volt. A holttestét a kertjében találták meg, négy testırével együtt végeztek vele. Szárnyra kapott a híresztelés, miszerint amerikai kormányszervezet folyósított pénzt egy Jargo nevő embernek, hogy csapjon le Marquezre. Az adott politikai helyzetben ez a húzás, hogy amerikai tisztviselık az adófizetık pénzét bérgyilkosok zsebébe csúsztatják, nem olyan volt, amirıl szerettük volna, ha napvilágra kerül. Katt. Újabb kép. Eredeti tervrajz egy testhez álló kezeslábast viselı katonáról. – Ezen a tervezeten a Pentagon dolgozott, a szárazföldi egységek ultrakönnyő páncélzatának új nemzedéke. Ezt a tervrajzot egyik ügynökünk találta Pekingben, egy rangidıs katonatiszt számítógépén, aki megkísérelt adatokat lopni a hagyományos kínai fegyverprogram számára. Foglyul ejtettük, és vallatásban elmondta, hogy a rajzokat egy Lentiek nevő csoporttól vásárolta. Tudomásunkra jutott, hogy három héttel késıbb az orosz katonai attasénak is megkísérelték a tervet eladni, aki visszautasította az ajánlatot, és vásárlás helyett megpróbálta ellopni az eladótól. Az eladó megölte a férfit, a feleségét és a négy gyerekét. Az éppen náluk vendégeskedı rokon, a feleség nagynénje élte csak túl, a padláson rejtızve. Egy pillanatra látta a gyilkost. Leírása Dezz Jargóra illik, annak ellenére, hogy más volt a hajszíne és
Oroszországban szemüveget viselt. Két hónappal késıbb egy vezetı nemzetközi fegyverkereskedelmi társaság ajánlott egy páncélzatot, amely minden tekintetben megfelelt ennek. Röviden szólva, Jargo mindkét térfélen játszik. Lop is tılünk, el is ad nekünk. Evan behunyta a szemét. – Ezek azok az esetek, amelyek legkönnyebben összefüggésbe hozhatók Jargóval. Jó néhány más ügyben is gyanakszunk a részvételére, de bizonyítani semmit nem tudunk. – A szüleimnek nem lehetett köze egy ilyen emberhez. Ez egyszerően lehetetlen. – Carrie is így gondolkodott, biztos vagyok benne – mondta Bedford. – Az apja Jargónak dolgozott. Az apját és az anyját megölte, vagy még inkább, megölette. – Francba. – Carrie valódi neve Caroline Leblanc. Az apja hosszú évekig szolgált a seregben, majd egy biztonsági magáncéget mőködtetett. Eljött a CIA-hoz, és találkozott velem, tájékoztatott róla, hogy néhány ember a cégen belül Jargónak dolgozik, illetve az alkalmazottaink közül néhányan fizetnek a szolgálataiért. Kértem, hogy maradjon minden a régiben, dolgozzon neki tovább, és tegyen nekem rendszeres jelentést. Jargo rájött erre, vagy pedig Carrie apja lebukott. Jargo úgy intézte, hogy Carrie a CIA-t hibáztassa apja haláláért. Carrie azonban eljött hozzánk az apja halálát követıen – további részletek jutottak a tudomására, amelyek meggyızték arról, hogy Jargo áll a szülei halálának a hátterében. Irtózatos kockázatot vállalva csatlakozott hozzánk, kettıs ügynökként beépítve a Lentiekbe. Evan egy perc múlva tudott megszólalni. – Jargo megölte az öregeit. Ennek ellenére nekik dolgozott. Jó isten. – Igen. Nehéz volt, de tudta, hogy meg kell tennie. Carrie az egyetlen olyan kémünk, aki Jargo közelébe tudott kerülni, bár szemtıl szembe ı sem látta többször öt alkalomnál. – Tehát végül is ki küldte az ágyamba, Jargo vagy a CIA? Bedford hagyta a szavakat elszállni. – Egy olyan ember, mint maga, aki az igazságot keresi a világban, tudhatja, hogy milyen bonyolult az élet. Arra kértem, hogy vigyázzon magára. Nem rendelkeztem úgy, hogy megcsókolja, hogy az ágyába bújjon, hogy törıdjön magával. Igaz, ı nem az, akinek hitte… de mégiscsak Carrie. A többi mit számít? Evan nem tudta. – Miért érdekeltem én Jargót és magát? – Engem az érdekelt, hogy Jargo Carrie-t a megfigyelésére küldte. – Bedford megköszörülte a torkát. –Tudni akarta, hogy milyen film készítését tervezi. – Film? Ezt nem értem. Hát nem a szüleim miatt figyeltetett? – Ez lenne a legkézenfekvıbb feltételezés. Azonban Carrie-t azzal bízta meg, hogy tudja meg a terveit. Nagyon úgy tőnik, hogy igazából ez iránt érdeklıdött. – A hálózatába akart beépíteni, mint Carrie-t. – Meglehet. Akkor viszont rávehette volna a szüleit, hogy építsék be ık magát. Úgy, ahogyan egy John Walker nevő ember rábeszélte a barátját és a fiát, hogy kémkedjenek az oroszoknak.
Evan megpróbálta elképzelni a nagy beszélgetést, ahogy a szülei leültetik. Nem akart körvonalazódni a kép. – Na de… Jargo soha egy árva szóval sem említette a filmjeimet. Azt mondta, olyan fájlok vannak nálam, amelyek kellenek neki. Cserébe kérte az apámért. – Azt mondta Carrie-nek, hogy ezek a fájlok információkat tartalmaznak az ügyfeleirıl – a CIA-n belüli vagy bárki más megbízókról, akik felbérelik a piszkos munkára. Azt nem tudom, hogy az édesanyja miért fordult Jargo ellen, de megtette. Azt gondoljuk, hogy azért léphetett kapcsolatba Gabriellel, hogy kimenekítse ıt és magát. Ennek fejébe adta volna neki oda az ügyféllistát. Gabriel nyilvánosságra hozta volna, hogy lejárassa a CIA-t, mert kirúgtuk, hiszen senki sem hitte el a történeteit a cégen belüli független kémkedésekrıl, és hogy lebuktassa Jargót. – Hogyan jutott anya ezekhez a fájlokhoz? – Nem tudjuk. Biztosan Jargónak dolgozhatott. – Ezek szerint Gabriel igazat mondott. Legalábbis a maga igazát. – Mr. Gabriel hagyta, hogy a saját gyengesége és elfogultsága formálja az ítéletét. Itt is és azután is, hogy elhagyta a céget. Nagyon szomorú. Kértem az FBI-t, hogy költöztesse a családját biztos helyre, rejtegessék ıket addig, amíg el nem kapjuk Jargót. Azt mondtuk a családnak és az FBI-nak, hogy Mr. Gabriel egy drogszervezetrıl szerzett információkat a számunkra az eltőnése elıtt. – Tehát akkor mikor utasította Carrie-t Jargo, hogy bekerüljön az életembe? – Három hónappal ezelıtt. – Anyám mikor lopta a fájlokat? – Nem vagyok teljesen biztos, de úgy tudjuk, hogy egy hónappal ezelıtt vette fel a kapcsolatot Gabriellel. – Carrie figyelt engem már az elıtt, hogy anya ellopta volna a fájlokat. Ez így értelmetlen. – Evan felállt, a szobában járkált. – Soha nem gondoltam rá, soha nem mondtam olyasmit, hogy a CIA kémeirıl vagy a hírszerzésrıl magáról akarnék forgatni. Miért mondhatta Carrie-nek, hogy a filmjeim miatt figyeljen? – Soha nem adott épkézláb magyarázatot – válaszolta Bedford. – Akkor Carrie elmondta magának, hogy milyen filmeket készítettem, vagy készítenék szívesen. – Igen. – Akkor nyilván van fogalma arról, hogy mi ébreszthette fel Jargóban az érdeklıdés szikráját. – Mondja el, mik voltak a tervezett témái. – Carrie nem mondta el? – Magától akarom hallani, Evan. Mondjon el mindent. Ez segíthet bekeríteni Jargót. Ha ı megvan, megvan az édesapja is. – Nem fogja egyszerően csak megölni? Ha anya elárulta, azt hiheti, hogy ı is megtehette. – Carrie azt mondja, hogy Jargo eléggé kiáll az apjáért. Nem vagyok biztos az okában. Most meséljen a filmjeirıl. – Gondolkodtam rajta, hogy Jameson Wongról, a hongkongi pénzemberrıl forgatok. Jó néhány luxusmárka tulajdonosa volt Hongkongban. Azonban csinált néhány rossz befektetést, durván túlköltekezett, elúszott a szerencséje.
Amikor talpra állt, gazdag kínai emigránsok pénzét folyósította a Kína megreformálásáért küzdı csoportoknak. A saját birodalmának vezérigazgatójából a demokrácia valódi szószólója lett. – Hogy akadt rá? – A New York Timesban olvastam egy cikket róla. Van köze Jargóhoz? – Talán. Folytassa. – Alexander Bast. A londoni társasági élet kiskirálya volt vagy harminc évvel ezelıtt. Nagymenı, sok-sok híres nı volt a szeretıje. A reneszánsz férfi, a bulikirály. Három népszerő szórakozóhelyet, két mővészeti galériát és egy modellügynökséget vezetett. Mindent elveszített, azt hiszem, a könyvelıje lopta meg. Aztán egy kis kiadóvállalatot indított, szovjet disszidensek könyveit adta ki. Megölték, amikor az otthonát rabolták ki. – Honnan tud Bastról? – Hát, hírhedt hapsi, pusztán csak azért, mert annyi híres barátja volt. Néhány hónapja Angliában voltam, a Londoni Film Iskolában, ahol csomagot kaptam egy névtelen feladótól, hogy Alexander Bast jó téma lenne a következı filmemhez. Volt benne jó néhány újságkivágás róla, a megölésérıl, az életérıl. – Ez meglehetısen szokatlan, nem, hogy valaki névtelenül adjon filmötletet? Bedford az állát dörzsölgette, és az asztal fölé hajolt. – Mindenkinek van filmötlete, majdnem mindenki ellát velük, akivel csak találkozom. – Evan ivott egy nagy korty vizet. – Egy névtelen csomag az tényleg merıben szokatlan. Azelıtt sohasem hallottam Bastról, de a története – gazdag bulikirály, amint a szociális változások ügye mellé áll – érdekes volt, és persze a személye is rendkívül felpiszkálta a képzeletemet. A legtöbb feldobott téma több volt, mint unalmas – túl soványka egy mozifilmhez. – Rájött valaha, hogy kitıl jött a csomag? Evan visszazökkent a székébe. – A Londoni Film Iskola dokumentumfilmes vezetıje, John Malcolm mondta, hogy egy Hadley Khan nevezető ember megkérdezte, hogy említettem-e neki, hogy egy bizonyos Alexander Bastról készítek filmet. Meséltem Malcolmnak a névtelen csomagról, mert nagyon furcsállottam. – Hadley Khan. – Az. Gazdag, Londonban élı pakisztáni család sarja. A filmiskola egyik buliján találkoztam vele. A családja több kulturális ügyet is támogat anyagilag. Malcolm azt is mesélte, hogy Hadley többször emlegette a munkámat neki, szorgalmazta, hogy tartsak beszédet az iskolában. Arra gondoltam, hogy ı küldhette a csomagot. – Mirıl beszélt magának azon a bulin? Vissza tud emlékezni rá? Evan töprengett, csend ült a szobára. – Csak késıbb gondoltam erre, amikor kiderült, hogy ı küldhette a csomagot. – Becsukta a szemét. –A következı vállalkozásomról kérdezett. Nem szoktam megtárgyalni senkivel az ötleteimet, így azt a kitérı választ adtam, hogy még nem tudom biztosan. İszintén szólva, tényleg nem tudtam, mit is csináljak. Erre azt válaszolta, hogy mennyire jónak tartja, ha egy élettörténet a film magja, és hogy London mennyire tele van lenyőgözı figurákkal. Ártatlan és általános megjegyzés volt, de emlékszem az arcára – kezdı autókereskedı, aki jól feltüzelte a vevıt, de ahhoz nincs mersze, hogy lezárja az adásvételt.
– Érdeklıdött valaha Hadley Khantól Bast felıl? – Nem. Malcolm sem szólt egy szót sem Hadleyrıl, amíg vissza nem jöttem az Államokba. Küldtem egy e-mailt Hadleynek, de soha nem válaszolt. – Evan vállat vont. – Elég furcsa volt, de már régóta hozzá vagyok szokva, hogy mindenféle emberek próbálnak közel kerülni a filmiparhoz. Arra gondoltam, hogy mivel tele van pénzzel, biztos producer szeretne lenni. Megfinanszírozni egy filmet. Ez elég általános. Azt hittem, csak próbálkozik. – Evan a fejét ingatta. – Persze így már elég baljós dolog. Tudva, amit tudok. – Alexander Bast CIA-ügynök volt – szólalt meg Bedford. – Nem futott be nagy karriert. Semmi különös, de egészen a halála napjáig az alkalmazásunkban állt. Evan hátradılt a székében. – Abban az anyagban, amit Khan adott, semmi nem utalt CIA-kötıdésre. – Általában nem verjük nagydobra – mondta szárazon Bedford. – Bast huszonvalahány éve halott. Ha lett volna kapcsolat közte és Jargo között, mit törıdne azzal Jargo most? – Nem tudom, de ez lehet az oka, hogy így érdeklıdik maga után. Bast CIA-s volt, Jargónak kapcsolatai vannak a CIA-ban. Maga Angliában volt, amikor felkeltette Jargo érdeklıdését. Akárcsak az édesanyja. – Egy magazinnak a megbízásából. – Vagy elvégzett valamit Jargónak. Evan úgy gondolta, hogy ideje felvetni a témát. – Jargo azt állítja, hogy a maga emberei ölték meg anyámat. – Tudjuk. Hazudott, természetesen. – De amit csinálnak, az törvénytelen. Utolsó értesüléseim szerint mintha a CIA nem mőködne belföldön, aztán tessék, mégis itt vannak. – Evan. Igaza van. A CIA szabályzata szerint nincs engedélyünk titkos mőveletek végrehajtására amerikai földön vagy polgárok ellen. – Bedford vállat vont. – Csakhogy a Lentiek más, különleges eset. Amennyiben bevonjuk az FBI-t, azzal reménytelenül bonyolódik a helyzet. Cselekednünk kell, méghozzá hatékonyan. – A bonyolódik itt azt jelenti, hogy „kiderül valami”, és ez az, amit nem akarnak. Ez a valami pedig az, hogy szorgos árulók és szélhámosok mőködnek a cégnél. – Azt nem akarom, hogy megtudják, hogy a nyomukban vagyok. Minden korábbi tettünk napvilágra fog kerülni abban a pillanatban, hogy elkapjuk a rosszfiúkat. Tudja, azért még mindig a társadalom felügyeli a munkánkat. – Engem csak az érdekel, hogy visszakapjam az apámat Jargótól. – A fájlok nélkül – mondta Bedford – nem túl sok lehetıségünk van. – Nem tudom, hogy hol lehet akár egyetlen fájl is a Lentiekrıl. – Ó, én hiszek magának. Ha tudná, biztosan odaadta volna már nekünk. Bedford keresztbe tette a lábát. – Anyám lophatta el valahonnan. Ha ez a hálózat olyan ügyesen van részekre osztva, ahogyan állítja, akkor nem lehetett könnyő összeállítania azt az ügyféllistát. Magát a listát egy központi forrásból lophatta. – Én is hasonlóképpen gondolom. Evan felállt, és elkezdett fel-alá járkálni. – Tehát. Jargo érdeklıdni kezd irántam, mert úgy hallja, hogy olyan filmen töröm a fejem, amely veszélyes lehet rá nézve. Ez azt is jelenti, hogy kapcsolatban áll Hadley Khannal. Carrie-t megjelenteti az életemben, hogy
figyeljen engem. Aztán anyám ellopja a fájlokat… miért? Miért fordul Jargo ellen ennyi idı után? – Talán értesült róla, hogy Jargo felfigyelt magára. Talán be akart biztosítani vele. Evan megszédült. Az anyja. Feláldozta az életét, csak hogy Jargótól megmentse. – Mit csinálna az ügyféllistával, ha meg tudná szerezni? – A CIA-ban csak kevés rohadt alma van. Azt hiszem, Jargo a legtöbbet ismeri. Elkapjuk ıket. Meg kell állítani Jargót. – Persze, így eljutnának Jargo más ügyfeleihez is, és ezt sem bánnák, ugye? – Persze hogy nem. A britek, a franciák és az oroszok is tudni akarják, ki a hamiskártyás náluk, de az elsıdleges feladatunk, hogy a saját házunk táját rendbe szedjük. Ha segítene rájönni, hol is rejthetett el az édesanyja a fájlokról másolatot, az nagyban… – Megmondtam magának, nincsenek nálam a fájlok – mondta Evan. – Talán el kéne lopnunk ıket újra. Bedford egyik szemöldöke a homlokára szaladt. – Micsoda, hogyan? – Menjünk vissza az idıben addig, amikor a szüleim eltőntek Washingtonból hosszú évekkel ezelıtt. Találjunk más utat Jargo szervezetébe. – Már megsemmisíthette a fájlokat. – A lényegüket nem. Még megvan az út, amin elérünk az ügyfeleihez, kifizetések, teljesítések. Az az információ igenis létezik. Össze kell roppantanunk a világát. – Ne beszéljen többes számban. – Vissza akarom kapni az apámat. Nem tudok egy kórházi szoba látogatójaként ücsörögni örökké. Bedford hátradılt. – És képesnek tartja rá magát. – Igen. Ha Jargo közelébe férkızöm, megpróbál elcsípni, vagy azt fogja hinni, hogy a CIA-nak dolgozom, és azért akar elkapni, hogy megtudja, mennyit tudnak. – Vagy elkapja Carrie-t. – Nem. Jargo majdnem megölte. Carrie nem megy többet a közelébe – rázta a fejét Evan. – Amúgy hol voltak New Orleansban? Odalökték egyedül. – Carrie nagyszerő ügynök, de elég akaratos. – Ó, akkor ez nem tartozott a szerepéhez? – engedte meg aznap az elsı mosolyt magának Evan. Bedford halkan nevetett egyet. – Nem, ı ilyen. Mindent kockára tett, hogy megmentse magát. – Nem akarom, hogy újra Jargo közelében legyen. – Mintha ez nem a maga döntése lenne, ugye? – Kerítsenek másik ügynököt. – Nem megy. A Jargo elleni küzdelem nem hivatalos CIA-eljárás, fiam, mert nem szeretnénk elismerni, hogy problémát jelent. – Bedford somolygott. – Egy titkos CIA-klinikán vagyunk Virginia eldugott helyén. A helyiek úgy tudják, hogy ez egy gazdag alkoholisták számára fenntartott szanatórium. A mi aktáinkban maga álnéven szerepel. A bejegyzések szerint egy nem létezı
horvátországi muszlim fıiskola tanulója, aki Washington államban él, és információkkal akar kereskedni Kelet-Európában az al-Kaida számára, persze sikertelenül. A repülıútja az én New Orleans-i találkozómként került az aktákba. E szerint egy mexikói újságírót kerestem fel, akinek eladó értesülései vannak egy drogkartellrıl, amely ottani terrorcselekményeket pénzel. Érti már a játékszabályokat? Ameddig nem azonosítjuk be azokat, akik Jargo zsebében vannak a cégen belül, addig nem merjük kivillantani a fogunkat. A CIA-ban senki nem tudhatja, hogy Jargóra és a Lentiekre vadászunk. A belsı feljegyzések szerint Carrie egy olyan írországi ügyben teljesít megbízatást, ami nem is létezik. Maguk nem léteztek. Én létezem, de mindenki azt hiszi, hogy sokat utazó könyvelı vagyok, aki a cégügyeket ellenırzi. Bedford megint mosolygott. – Akkor hadd találjam meg a fájlokat. Maga nem kockáztat semmit, és tudja, hogy én vagyok az egyetlen, aki képes Jargót kirángatni az odújából. – Maga civil. Carrie magával megy. – Nem. – Azért nem, mert nem bízik benne, vagy azért nem, mert szereti? – Azért nem, mert nem akarom, hogy megint bántsák – válaszolta Evan. – Megmentette a bırét, fiam. Ki akarja csinálni azokat, akik a szüleit megölték, és ezen már egy teljes éve dolgozik. Rendkívüli fiatal nı. Evan felállt, és járkálni kezdett. – Bárcsak… anyámat figyelték volna helyettem. Bizonyára tájékozódtak rólam, a családomról, amikor Carrie-t velem bízta meg Jargo. – Megtettük. A szüleinek rendkívül jó volt a meséje. – Meséje? – A fedıtörténete. Semmi sem keltette fel a gyanakvásunkat addig, amíg meg nem próbáltuk megtalálni ıket abban a gimnáziumi évkönyvben, amelyben benne kellett volna lennie a képüknek. – Akkor miért nem figyelték ıket? – Az édesapját figyeltük, de nagyon körültekintıen. Gondoltuk, hogy kapcsolatban áll Jargóval, ahogy Carrie apja is. Ezek az emberek nagyon értik a dolgukat. Hamar észreveszik, ha megfigyelik ıket, hacsak a megfigyelık nem végeznek tökéletes munkát. – Még egyszer nem akartak lebukni, ezért cserbenhagytak minket. – Nem láttuk át a történéseket. Nem tudtunk rájönni. Evan annyiban hagyta. – Ha apám nem volt Ausztráliában, ahogy anyám mondta… – Az elmúlt hetet Európában töltötte. Helsinkiben, Koppenhágában, Berlinben. Múlt csütörtökön nyomát vesztettük Berlinben. Az apja, amint elbújik a CIA emberei szeme elıl. Nem tőnt lehetségesnek. – Megeshet, hogy Jargo már Németországban elkapta, vagy visszatért az Államokba anélkül, hogy tudomást szereztünk volna róla, és itt csípték nyakon. – Akkor mi lesz az apámmal és velem, ha visszaszerzem a fájlokat? – Az édesapja mindent elmond nekünk, amit csak tud Jargóról és a szervezetérıl. Cserébe nem emelnek vádat ellene. Az apja és maga új személyazonosságot kapnak, új életet a tengerentúlon, a cég jóvoltából. – És mi lesz Carrie-vel? – Új személyazonosságot kaphat ı is, vagy tovább dolgozik nekünk. Amit csak akar.
– Rendben – válaszolta Evan csendesen. – Meg vagyok lepve, Evan. Azt hittem, jobban a magáénak tekinti az ügyet. – Ha rájövök, hogy mi volt a fájlokban, amiket anyám lopott, nemcsak tárgyalási eszközhöz jutok, hogy visszaszerezzem apámat. Rájövök az igazságra is, hogy kik is a szüleim valójában. Hogy ki vagyok én. Bedford rámosolygott. – Ez igaz. Ez az elsı lépés lehet, hogy visszakapja az életét. – Nincs meg a laptopom. Gabriel házában hagytam, amikor menekültem, de a zenelejátszóm… azon rajta voltak az anyám küldte fájlok, gondolom, de második alkalommal nem tudtam újra megnyitni ıket. Ráadásul a zsebemben volt, amikor az állatkertben a vízbe ugrottam. Tönkre is ment. – Adja ide. Megpróbálkozunk vele. – Van egy útlevelem Gabrieltıl. Dél-Afrikai. – Evan elıhúzta a cipıjébıl. – Még több útlevelem is volt, de a New Orleans-i motelszobában maradtak. Evan úgy gondolta, hogy Shadey magával vihette ıket, amikor menekült. Bedford tüzetesen megvizsgálta az útlevelet, és kétkedı pillantással visszaadta. – Megváltoztathatnánk a hajszínét, a szemét. Új képet csinálnánk. Valószínőleg az lenne a legjobb, ha a világ számára továbbra is eltőnt személy lenne. Ha most felbukkan, a média magára veti magát. – Rendben. – Evan. Egyet értsen meg. Egyetlen hiba, és halott. Az édesapja is. És ami a legrosszabb – a Lentiek meglépnek mindennel.
26. fejezet Carrie ébren volt, amikor Evan visszament a szobájába. Az ır becsukta mögötte az ajtót, és magukra hagyta ıket. – Szia. Hogy érzed magad? – kérdezte. Elıtte tálcán tápláló ételek sorakoztak: csirkehúsleves, krumplipüré, csokiturmix, pohár jeges víz. Alig nyúlt hozzájuk. – Nem vagy éhes? – Nem igazán tudta, hogyan is kezdhetné a beszélgetést. Úton New Orleansból, a repülıút alatt, többnyire eszméletlen volt, és a CIA-s fickók elıtt nem beszélhettek. – Nem igazán. – Bedford szerint nem túl súlyos a sérülésed. A lány kissé elpirult. – Nagyobb a lyuk, mint a baj. A vállam felsı részét érte. Fáj és görcsöl, de már jobban vagyok. Evan leült az ágy lábánál a padlóhoz erısített székre. – Köszönöm, hogy megmentetted az életemet. – Te mentetted meg az enyémet. Köszönöm. Zavart csend újra. Evan felállt, és a lány ágya szélére ült. – Nem tudom, most mit higgyek. Nem tudom, kiben bízzam. – A fülébe csengett Shadey tanítása: senkiben se bízz, hacsak nem muszáj. Talán Carrie meglátta Shadeyt a tömegben – felismerte az Aprócska bökkenıbıl –, de még nem említette Bedfordnak. A barátja védelme érdekében. Hogy megmutassa neki a hallgatásával, hogy megbízhat benne. Evan nem merte kiejteni Shadey
nevét, a szoba biztosan be van poloskázva. Csak remélni tudta, hogy Shadey biztos helyen lapul. – Bízz magadban – mondta Carrie. A győrött lepedıt nézte magán. – Ne benned? – Én nem mondhatom meg, hogy mit csinálj. Nincs hozzá jogom. – Bedford azt állítja, hogy segíteni akarsz nekem, hogy apám hazakerülhessen. – Igen. – Úgy, hogy ezzel nagyon nagy kockázatot vállalsz. – Az élet maga is nagyon nagy kockázat. – Nekem nem kell bizonyítanod semmit. – Te és apád vagytok a legkomolyabb reményünk arra, hogy összeroppantsuk ıket. Nem erıbıl. Ravaszsággal. Ez minden, amit én akarok, Jargót összeroppantam és téged biztonságban tudni. Evan elırehajolt. – Figyelj rám. Már nem kell ezt a szerepet játszanod. Nem kell tettetned, hogy szeretsz engem. Vagy akár csak kedvelsz. Megleszek e nélkül. – Ne becsüld le magad, Evan. Sokkal könnyebb szeretni téged, mint hiszed. A fiú arca lángolt. – Miért nem voltál képes elmondani az igazságot? – Nem tehettelek ki ekkora veszélynek. Jargo megölt volna. – Te pedig elvesztetted volna az esélyedet rá, hogy elkapd. – Csakhogy te fontosabb vagy nekem, mint Jargo. – A lány behunyta a szemét. – Senkit nem engedtem közel magamhoz a szüleim halála után. Te voltál az elsı. A fiú a kezébe vette a lány kezét. – Bedford elmondta, hogy Jargo végzett a szüleiddel. – Azt nem tudom, hogy ki húzta meg a ravaszt. Valaki a Lentiekbıl, vagy egy bérgyilkos. Jargo nem piszkította volna be a kezét. Úgy intézte, hogy vele és Dezzel legyek, amikor megtörténik. Azt akarta, hogy meg legyek róla gyızıdve, hogy a CIA felelıs a halálukért. – Mesélj a szüleidrıl. A lány rámeredt. – Minek? – Mert mostanra nagyon sok a közös benned és bennem. – Sajnálom, Evan. Sajnálom. – Mesélj róluk. A lány elengedte a kezét, és a lepedıt kezdte gyürködni. – Anyámnak semmi köze nem volt a Lentiekhez. Szövegeket írt egy kis cégnek a személyre szóló, levélben kiküldött reklámokhoz. Csinos, kedves, mulatságos volt – igazán jó anya. Egyke voltam, így én voltam a mindene. Nagyon szeretett. Nagyon szerettem. Jargo megölte ıt is, amikor apámat. Errıl ennyit. – És apád? – İ Jargónak dolgozott. Úgy gondoltam, hogy volt egy saját biztonsági cége. – Ivott egy korty vizet. – Azt gyanítom, fıleg kémkedéssel foglalkozott – cégeken belül kereste azokat, akik esetleg belsı titkokat akarnak eladni, vagy olyan kompromittáló helyzetbe kerülnek, hogy erre kényszeríthetık. – Tudott errıl anyád?
– Nem. Ilyen körülmények között nem maradt volna a felesége. Apám élete titok volt elıttünk. – Mikor haltak meg? – Tizennégy hónapja. Jargo a fejébe vette, hogy apám elárulta, és ezért megölte mindkettejüket. Rablásnak álcázták. Jargo ellopta a jegygyőrőiket meg apám tárcáját. – Carrie lehunyta a szemét. – Addigra én már Jargónak dolgoztam, apámon keresztül. İ épített be. – Jézusom. Minek kevert apád bele téged is ebbe a mocsokba? A lány megriadva nézett rá. – Nem tudom, miért… feltételezem, arra gondolt, ez jobb pénz, mint amit addig kerestem. Az Illinois Egyetemen szereztem diplomát büntetıjogból, és a rendırséghez mentem dolgozni… ı azt mondta, hogy sokkal többet kereshetnék, ha a „biztonsági cégben” lennék. Az utolsó két szónál idézıjelet mutatott a kezével. – Milyen munkát végeztél? – Semmi nagy horderejőt. Futárféle voltam Jargo és az ügyfelei között. Én töltöttem ki az őrt, tudod, dokumentumokat hagytam rejtekhelyeken, hogy aztán az ügyfelek elvihessék. Soha még csak nem is láttam Jargót vagy az ügyfeleinek valamelyik emberét. A rejtekhelyet mindig csak az utolsó pillanatban tudtam meg, így nagyon komoly nehézséget okozott Bricklayernek a megfigyelés. Már három hónapja semmilyen megbízást nem adott Jargo, amikor Houstonba rendelt. – Bedford azt mondja, hogy azért álltál be hozzá, hogy Jargo ellen küzdj. – Soha nem vettem be a rablásról szóló mesét… apám önvédelmi kiképzést kapott, nem lett volna ilyen könnyő elkapni. Mexikóban voltam egy munkán, és elmentem a követségre. Összehoztak egy CIA-s tisztviselıvel, majd Bedford repülıre ült, és ott termett. Arra kért, hogy maradjak a helyemen, dolgozzak továbbra is Jargónak, tájékoztassam mindenrıl, amirıl csak tudomást szerzek. Nagyon nehéz volt. Ki akartam törni. Agyon akartam lıni Jargót. Meg akartam ölni Dezzt. Csakhogy Bedford arra utasított, hogy ne tegyem meg, fel kellett göngyölítenünk a hálózat minden ügyét, megtalálni minden ügyfelét. Ha megölöm ıket, egyszerően valaki más áll a helyükre, mi pedig újra ott találjuk magunkat a startmezın. – Még mindig nem értem, hogy miért érinthetetlen ez az alak. – Evan. İ rendkívül körültekintı, és nagyon nagy gyakorlata van ebben a dologban. Megkapom az utasításomat – kódolva – ártatlan e-mailnek feltüntetve. Aztán felveszem az egyik rejtekhelyrıl azokat az anyagokat, amelyeket az egyik Lentiek-tag lopott az ügyfélnek, elmegyek egy másik rejtekhelyre, gyakran egy másik városba vagy akár államba, és otthagyom. Ha a CIA elkapja azt, aki felveszi az árut, akkor Jargo rájön, hogy lyuk támadt a hálón, és mi nem kerülhetünk közelebb hozzá. A legtöbb, amit a CIA tehetett, az volt, hogy az áruba bocsátott adatokat kissé megváltoztatta, úgy, hogy hasonló legyen, de már ne pontos. Jargo soha nem használta kétszer ugyanazt az e-mailt. Soha nem indította ugyanonnan az akciót. Mindent kívülálló cégeken keresztül intézett, annyi pénzzel megtömve a fedıszervezetet, amennyivel csak tudta. Nagyon, tényleg nagyon nehéz megállítani. Csak az elmúlt napokban négy embert ölt meg. – Könnyek lepték el a lány szemét. – Azt hittem, menni fog egyedül, de tévedtem. Evan megcsókolta a lány kézfejét, és visszatette a takaróra.
– Meg fogom találni a fájlokat, amiket anyám ellopott. Még mindig Jargónál van apám, de én kijuttatom onnan. Tudod, hol lehet? – Azt hiszem, hogy Floridában. Jargónak van ott egy búvóhelye, de nem tudom, hol. – Bedford beleegyezett, hogy segít. – Hagyd, hogy elrejtsen, Evan. Ha apád nem tud kiszabadulni Jargo… – Nem. Nem tudok várni. Nem hagyom cserben apámat. Bedford azt mondta, hogy nem foglak tudni lebeszélni errıl téged. Segítesz nekem? A lány bólintott, és megfogta a kezét. – Igen, és… – Mi? – Tudom, hogy milyen nehéz most bíznod bárkiben, de Bedfordban megbízhatsz. – Rendben. A lány a tenyerébe vette a fiú arcát. – Feküdj mellém. – Nem akarom megnyomni a válladat. – Hát akkor ne nyomd meg, csak feküdj ide, zsenikém – somolygott rá a lány. Arrébb húzódott, és a fiú elnyúlt mellette az ágyon. A lány a fejét a vállára tette, és kis idı múlva álomba szenderült. Bedford monitor elıtt ült, és nézte Carrie-t és Evant a kórházi ágyon fekve, suttogva beszélgetve. Szerelem egyenes adásban. Ez volt az a hév, amely megijesztette az embert, a megingathatatlansága, az erı, ami kimozdíthatta a világot a helyérıl. Bedford le is halkította, nem volt szükség rá, hogy hallja a szavaikat. Kém volt, de most nem akarta kihallgatni ıket, most nem. Carrie elaludt, és Evan a semmibe meredt. Kíváncsi vagyok, gondolta Bedford. Kíváncsi vagyok rá, mennyit tudsz valójában, vagy mennyit sejtesz. – Uram? – Hang szólt mögüle, az egyik technikusa. – Igen? A férfi a fejét rázta. – A tönkrement lejátszó… nem tudtunk leszedni róla kódolt fájlokat. Bárhogyan is csinálták, nem hagyott semmilyen nyomot bármilyen rejtett fájlról, amikor a lejátszóra átmásolták. Nagyon sajnálom. – Köszönöm – mondta Bedford. A technikus elment, az ajtót becsukta maga után. Egy perc múlva Bedford kikapcsolta a monitort, és lement a kórház konyhájába, hogy készítsen magának egy szendvicset. Zajt hallott a háta mögött, miután megkente majonézzel a rozskenyerét. Evan állt mögötte, ravaszkásan mosolyogva. – Rájöttem, hogy hogyan kezdjük. Olyan lépést fogunk tenni, amire Jargo soha nem számítana. Galadriel koffeinmentes kávét kortyolgatott és csokis fánkot majszolt, miközben nézte a kimenı adatokat. Tudta, hogy nem kellene ilyesmit ennie, de az idegességtıl irtózatosan megkívánta. Betört a hadügyi adatbázisba, és átvizsgálta minden felszálló repülı adatait Louisianában és Mississippiben attól a pillanattól fogva, hogy Jargo és Dezz elvesztette Carrie-t és Evant New Orleansban. Minden bejegyzett, bejelentett, kérelmezett, rögzített felszállást.
Egyetlen olyat sem talált, ami ne oda ment volna, ahova kellett. Ez azt jelentette, hogy nem repülıvel, hanem autóval hagyták el New Orleanst. Esetleg még mindig ott is lehetnek. Már korábban átfésült minden kórházi nyilvántartást, amihez csak hozzáfért, titkos csatornán átvizsgálva az adatbázisokat, de egy fiatal nı leírása sem illett Carrie-re, akit kórházban láttak el. Ki kellett terjesztenie a keresés körét Texasra és Floridára. A kávéba kortyolt, és harapott egyet a fánkból. Kár, hogy Carrie áruló. Eléggé megkedvelte, annak ellenére, hogy soha nem találkozott vele, és telefonon is csak néhányszor beszéltek. Csakhogy Carrie és Evan fiatalok voltak és bolondok, és elıbb-utóbb nyomot hagynak egy úti okmányon vagy hitelkártyán keresztül, és akkor Galadriel megtalálja ıket. Akkor Jargo szabadon ereszti a vérebeit, és véget ér ez a különös kis közjáték. Létezett egy rendkívüli intézkedéssorozat, amit Jargo fejlesztett ki még évekkel ezelıtt arra az esetre, ha fenyegetve érezné a hálózatot. A pánik üzemmód. Neki kellett bizonyos Lentiek-tagok vészhelyzetben használt vonalon bonyolított telefonhívásait figyelnie, hogy biztosítsa, senki ne menekülhessen el. Egy programot futtatott, amely mosott pénzeket tett fel bankszámlákra világszerte. Valami különös oknál fogva Jargónak múlt éjjel még egy kívánsága volt: le kellett nyomoznia a mobilhívásokat egy eldugott vidéki helyrıl Ohióban. Összegyőjteni minden kimenı és bejövı hívást, és átadni Jargónak az adatokat. Kíváncsi volt, pontosan mit is keresett Jargo Ohióban, vagy hogy milyen elképzelhetı veszély leselkedik rá azokról a csendes vidéki utakról és mezıkrıl.
SZERDA MÁRCIUS 16.
27. fejezet Szerdán reggel Evan és Carrie már új külsıvel üdvözölték egymást a reggelijük fölött. – Nem hasonlítasz magadra – mondta Evan. – Uram, üdvözöljük a Bricklayer Szalonban – válaszolta a lány. Evan haja most meleg gesztenyebarna volt. Aranybarna szemét sötétbarna kontaktlencse fedte. Sötét öltöny volt rajta fehér inggel, amely nagyon eltért korábbi színes öltözékétıl. Carrie sötét haját kiszıkítették és rövidre vágták. Színezett üvegő szemüveg volt rajta, így amúgy kék szeme barnának látszott. – Szólíts csak kaméleonfiúnak – mondta Evan. – Nagyon remélem, hogy ez az utolsó átváltozás, amelyen keresztülmész. Miután újra egyeztették a terveiket Bedforddal, Evan és Carrie felszálltak arra a kis állami gépre, ami New Orleansból elhozta ıket. Ohióba repültek, és egy kis daytoni reptéren szálltak le. Bedford elintézte, hogy hagyjanak egy kocsit nekik, és amíg a pilóta elment érte, ık a reptér elıtt a napellenzı alatt várakoztak. Az ólomszürke égbıl esı szitált, kitartó, nedves szél fújt. Evannél volt egy esernyı, amit a repülırıl hozott el, aztán elvetette azt a gondolatot, hogy alatta beszélgessen a lánnyal, még az amúgy nyílt terepen sem. A nyelében rejtett mikrofon lehet. Az autóban is lehet rejtett mikrofon. A pilóta minden egyes szavukat visszamondhatja Bedfordnak. Elmerengett rajta, hogyan tudtak élni a szülei a véget nem érı szerepjátszás súlyával. Talán ez magyarázza, miért voltak olyan csendesek a csak kevés szót igénylı gyengéd szeretet légkörében. Goinsville – a hely, amit Bernita Briggs megjelölt, mint a Smithson, a családja egykori lakhelyét, tizenhat kilométerre volt innen a nyugatra tartó 71-es autóút mentén. A pilóta vezetett. Evan hátul ült. Carrie karja fel volt kötve, és fáradtnak, de megkönnyebbültnek tőnt. Megkönnyebbültnek, Evan szerint azért, mert felkelhetett az ágyból, hogy Jargo ellen induljon. A CIA-s pilótát a város szélén hagyták, ahol kávét és második reggelit rendelt magának, és nekiült egy vaskos keresztrejtvényújságnak. Evan behajtott Goinsville-be, és leparkolt a fıtéren. Négy kacatárus boltocska csalogatta elı a régiségmániások pénzét, a teraszos kávéház ütött-kopott asztalokkal üresen tátongott az esıfelhık alatt, és volt még egy optika, egy ügyvédi és egy okmányiroda. Rendes, névtelen kisváros. – Goinsville soha nem lesz nyüzsgı hely – mondta. Egy sarokkal a fıtér után leparkolt egy újabb épület elıtt, amelynek téglahomlokzatán fémbetők hirdették: GOINSVILLE-I KÖZKÖNYVTÁR. Evan elmagyarázta a könyvtárosnak, hogy családfákat kutatnak. A hölgy – kis termető, barna, csinos nı – a homlokát ráncolta. – Amennyiben az 1967-es évet megelızı születési anyakönyvi kivonatok érdeklik, akkor nincs szerencséje. – Miért? – Azért, mert a megyei bírósága leégette Ott ülésezett a megyei közgyőlés. Minden porig égett. Bármiben segíthetek, de csak az 1968-as év után tudok. – A helyi lapokkal mi lett? – Mikrofilmen megvannak 1940-ig – felelte a könyvtáros. – Vannak régi telefonkönyveink is, régi kiadásúak, ha ez segít. Mi volna a családnév?
– Smithson. – Ez volt az elsı alkalom, hogy hangosan kimondta, és már úgy, mint a sajátját, az elsı alkalom, hogy hallhatta más is. Arthur és Julie Smithson. Itt éltek. Itt is nıttek fel. – Nem ismerek egy Smithsont sem – mondta a könyvtáros. – A szüleim egy helyi árvaházban nıttek fel. – Atyaég. Itt nincs árvaház. A legközelebbi Dayton-ban van, ebben biztos vagyok. Igaz, én csak öt éve élek itt. A hölgy elvezette ıket a mikrofilmnézıkhöz, és azt mondta, hogy szóljanak nyugodtan, ha segítségre van szükségük, majd visszavonult az asztala mögé. – Az az árvaház biztos bezárt már – mondta Evan, vagy Mrs. Briggs tévedett, esetleg hazudott. – Nézd meg elıször a telefonkönyveket, hátha szerepel benne Smithson. Én az újságokat nézem, de elıbb kimegyek a mosdóba. A lány bólintott, és Evan visszament az elıcsarnokba. A mosdók mellett volt egy pénzes telefon. Aprót dobott bele, és Shadey mobilját hívta. – Hahó! – Shadey. Evan vagyok. Csak pár pillanatot tudunk beszélni. Megvagy? – Naná, haver. Hol vagy? – Minden rendben, a… kormány embereivel vagyok. – Ne csináld! – Nem csinálom. Visszajutottál Houstonba? – Igen. A szegény kis Visa-kártyám nyögte a repülıutat, öregem, ezzel tartozol. – Houstoni beszélgetésük korábbi ingerkedı árnyalata azonban eltőnt a hangjából. – Biztos, hogy minden rendben megy? – Igen, és biztosíthatlak, hogy megkapod a pénzed. – Én… nem akartam kicsinyesnek tőnni. Most már meg vagyok ijedve, Evan. – Nem nagyon kéne mutatkoznod. – Nem is. Betelefonáltam a munkahelyemre, hogy beteg vagyok és egy barátomnál lábadozom. – Jó húzás. Sikerült filmre venni Dezzt és Jargót? – Kristálytisztán. Rajta van, amint Dezz elkapja azt a szegény kis anyukát, meg ahogy az ırre lı, de elhibázza. Ezt hívják gyilkossági kísérletnek Louisianában, erre mérget veszek. – Fel kéne töltened egy szerverre, ahonnan le tudom majd szedni. Tudod, hogy kell csinálni? – Nem, de a barátom ért az ilyesmihez. Hova töltse? Evan megadta a nevét annak a feltöltési helynek, ahova a filmjei másolatát is fel szokta tenni, arra az esetre, ha ellopnák a gépét vagy leégne a háza. Shadey visszaismételte az adatokat. – Majd a mostohatestvérem nevére nyitok fiókot. A jelszó „evantartoziknekem” lesz. – Köszönöm. Vigyázz magadra, Shadey. – Mikor jössz vissza Houstonba? – Nem tudom. Köszönet mindenért. Majd utalom a pénzedet. – Ugyan, haver, ne ezen rágódj. Vigyázz inkább magadra. – Fogok. Most rohannom kell, Shadey. Maradj biztonságos helyen. Amint tudlak, hívlak. Visszament az asztalhoz, és Carrie rámosolygott, amikor visszaült.
– Nincs túl sok néznivaló a telefonkönyvekben, húsz évre visszamenıleg – mondta a lány. – Nincs Smithson. Már az újságokat nézem. Te kezdd azon a gépen. Evan berakta a mikrofilmet, hogy átnézze a városi újságot. Minden sejtjével érezte Carrie jelenlétét, érezte a szappan illatát a bırén, érezte, milyen lenne csókolni, úgy téve, mintha ez a rémálom meg sem történt volna. Már semmi nem lesz közöttük a régi, tudta jól. Az ártatlan odaadásnak örökre vége. – A szüleid hazudhattak neked a származásodról – mondta Carrie. – Zavar, hogy nem mondom meg a forrásom nevét? – Nem említette meg Bernita Briggset, vagy azt, hogy hogyan hozta összefüggésbe a családját az eltőnt Smithson családdal. Bedford nem erıltette. – Nem zavar. Csak véded azt az embert. Ha a te cipıdben járnék, én is ugyanígy tennék. – Bízni akarok benned. Tudom, hogy menni fog. Azt nem akarom, hogy Bedford tudja. – Bízhatsz benne, Evan. A lány folytatta a keresést. Evan átnézte a mikrofilmre archivált újságokat 1968 januárjától. A goinsville-i lap tele volt polgári eseményekkel, mezıgazdasági jelentésekkel, iskolaelsıkkel és a nagyvilágból származó felszínes hírekkel. Gyorsan áttekerte a tekercset az autóbaleseteken, a születési értesítéseken, a futballbeszámolókon és az újoncok és veteránok katonai parádéján. 1968. február 13., amikor a megyei bíróság leégett. Elolvasta a cikket. A régi épületben minden a tőz martaléka lett. A következı napokban több gyújtogatás is volt, és az elkövetıjét gyanúsították a három hónappal korábbi árvaházi tőzzel is. A nyomozók keresték az összefüggést a két tőzeset között. – Elértél már 1967 végére? – kérdezte a lánytól. – Nem. 1963 felénél járok. – Menj 1967 novemberéhez. Megvan. Leégett árvaház. Pár percen belül a lány megtalálta a cikket. A 2. világháború után a Remény Gyermekotthon fogadta be a törvénytelen, nem kívánt gyermekeket. A délnyugati Ohióban csatangoló gyerekek, akik nem találtak otthonra a daytoni vagy cincinnati egyházi intézményekben, a Remény Gyermekotthonba kerültek, fiúk, lányok egyaránt. 1967 novemberében tőz ütött ki a Remény Háza irodájában, és szélvészként söpört végig az intézményen. Négy gyermek és két felnıtt szenvedett halálos füstmérgezést. A többi gyereket Ohio, Kentucky és Nyugat-Virginia hasonló intézeteiben helyezték el. A Remény Háza soha nem nyitott meg újra. Evan most visszatekert a bíróság leégéséhez. Az árvaházi és a bírósági tőzesetekrıl szóló legtöbb cikket egy bizonyos Dealey Todd jegyezte. – Nézzük meg a legfrissebb telefonkönyvben – mondta Evan. Carrie úgy tett. – Itt is van. – Felhívom, meglátjuk szóba áll-e velünk. – Evan felhívta. – Beszéltem a feleségével, aki azt mondta, hogy visszavonult és otthon unatkozik. Induljunk.
28. fejezet
– Azok a szegény gyerekek – mondta Dealey Todd. A nyolcvanas éveit taposta már, de a mosolya gyermekien gondtalan volt. A haja már régen kihullhatott, szabadon hagyva barna foltokkal tarkított fejbırét. Régi kordnadrág volt rajta, amire ugyancsak ráfért volna egy mosás, megfakult ingén látszott, hogy régóta kedvenc darab. A dolgozószobája igazi odú volt, tele papírkötéső olcsó regényekkel és három tévével. Az egyik elnémítva a CNN-re volt kapcsolva, a másik kettı szappanoperákat sugárzó csatornákra, szintén hang nélkül. – Spanyolul tanulok – magyarázta. – A csinos lányokat nézegeted – mondta a felesége. Evan torka összeszorult, ahogy meglátta, hogy a CNN megy. Az elmúlt napokban sokat mutogatták a képét, ami akkor is nyugtalanító volt, ha azóta más hírek már kiszorították az érdeklıdés elıterébıl. Azonban Bedford álcája mőködni látszott; Dealey Todd nem nézett rájuk kíváncsibban, mint amennyire bármilyen idegenre nézett volna, amikor Evan bemutatta magukat mint Bill és Terry Smithsont. Valószínőleg a szappanopera kebelcsodái jobban lekötötték Dealeyt, mint a hírek. Mrs. Todd serény asszony volt, aki rögtön kávét szolgált fel nekik, és újra eltőnt a konyhában, ahol egy másik csatornát nézett. Evan próbált rokonszenvet ébreszteni. – Úgy hisszük, hogy a szüleim a Remény Gyermekotthonban éltek, csakhogy a feljegyzéseik megsemmisültek – mondta Evan. – Próbálunk bármilyen más forrásra akadni, de szeretnénk többet megtudni az otthonról is. A szüleim néhány éve elhunytak, és szeretném megismerni a fiatal éveiket. – Ez igen – mondta Dealey Todd. – Érdeklıdik a szülei iránt. Az én lányom Clevelandben él, és nem nyaggat havi egy telefonhívásnál többel. – Dealey – szólt be Mrs. Todd a konyhából –, nem ezért vannak itt, édes macikám. Az édes macika elkomorodott. – Jól van, az árvaház. – Vállat vont, újra mosolyra váltott, belekortyolt a feketekávéjába. – Az árvaház megépült, majd tíz év múltán leégett. Bizonyára rendkívül nehéz lesz bármilyen feljegyzés nyomára bukkanni. Evan ingatta a fejét. – Kell, hogy legyen valamilyen mód, hogy találjak valamit. Ki építtette? Talán annak, aki a pénzt adományozta, annak van valamilye, ami nekem kell. – Várjunk csak. – Dealey gondolkodva hunyta le a szemét. – Eredetileg egy nem daytoni, felekezeten kívüli segélyegylet kezdte, de aztán eladták – a felsı ajkát tapogatta –, várjunk, mindjárt mondom, egy delaware-i cégnek. Bizonyára találnak feljegyzést az adásvételrıl a megyei bíróságon. Úgy emlékszem, hogy ık is tönkrementek a tőz után, és az árvaházat senki nem építette újjá. Csıdbe ment tulaj. Csak a jó ég tudja, mi lett az aktáikkal. Evan viszont dokumentumfilmes tapasztalataiból tudta, hogy sokszor nem zsákutca az, ami annak látszik, talán be lehet fordulni a végén, csak nem látni rögtön. Egy pillanatot gondolkodott, aztán megkérdezte: – Mit szólt a város az árvaházhoz? – Tudja, Goinsville nem afféle jótékonykodó hely, sokan nem repestek az örömtıl, hogy itt volt ez az árvaház. Olyan csak ne pont minálunk hozzáállással viseltettek. A becses ájtatos hölgyek koszorúja is csak a fogát csikorgatta.
– Dealey, édes macika, ne ess túlzásba – hallatszott Mrs. Todd hangja a konyhából. – Amikor nyugdíjba mentem a laptól, meg voltam róla gyızıdve, hogy többet nem cenzúráznak – mondta Dealey. A konyhában nagy csend. – Nem túlzok – mondta most Carrie-nek és Evan-nek. – Az emberek általában nem rajonganak azért, hogy az ifjú hölgyek elmehetnek a Remény Házához, és otthagyhatják meggondolatlanságuk gyümölcsét. Az ostor persze a végtermékeken csattan. – Hirtelen elhallgatott, mosolygott kínjában, mert eszébe jutott, hogy Evan szüleirıl és nagyszüleirıl beszél. – Volt valaki, aki annyira nem szívelhette a helyet, hogy akár még fel is gyújthatta? – kérdezte Evan. – Elsıre mindenki azt hitte, egy szerencsétlen baleset volt az elektromos vezetékekkel, de fél évvel a tőz után egy tizenéves, Eddie Childers agyonlıtte az anyját és saját magát. A rendırség mindkét tőz helyszínérıl származó tárgyakat talált nála, csecsemızoknit, kislányegyenruhát, családi fotókat a hivatal irodáiból. Az ágya alatt rejtegetett mindent. Soha nem felejtem el, én is ott voltam, amikor a rendırök megtalálták a holmikat. Üzenetet is hagyott, amelyben elismerte a tettét. Igazi vadóc volt. Szomorú, nagyon szomorú. – Tehát azok a feljegyzések, amelyek az otthonban született gyermekekrıl készültek, mind odavesztek – mondta Evan. – Mivel az árvaház és a megyei bíróság is leégett, a tulajdonos pedig csıdbe ment. – Alapjában véve ez a helyzet – mondta Dealey. – Emlékszem, feljegyeztem néhány történetet a cégrıl, amelyé az árvaház volt, a tőz után… mert, tudják, ez húsz munkahelyet jelentett a városunknak. Az emberek reménykedtek benne, hogy újjáépül. Húsz állás, az húsz állás. – Nos, majd elıkeressük azokat az írásokat a könyvtárban – mondta Carrie. Evan azt gondolta, ez zsákutca, ez semmi. Ez nem lehet igaz. Aztán az jutott eszébe, ez a lényeg, Goinsville maga zsákutca. Valaki az út végének szánta, ha bármikor keresnék Evan szüleit. Ez nem lehet. Nem mőködtethetı úgy gyermekintézmény, hogy a történetének minden egyes kis része köddé váljon… – Köszönjük, hogy szakított ránk az idejébıl – mondta Carrie. – Húsz állás – kiáltott fel hirtelen Evan. – Nem ismer bárkit, aki alkalmazott volt a Remény Otthonban és még életben van? Dealey elgondolkodva nyalta meg a szája szélét. Mrs. Todd bukkant elı a konyhából. – Hát, Dealey unokatestvérének a felesége önkéntesként dolgozott az árvaházban. Minden szerdán felolvasott a gyerekeknek, tudják, hogy van. Próbálta megszerettetni velük a könyveket, mert ez a késıbbi siker kulcsa. Azért is emlékszem, mert Phyllis nyerte el egyszer az év önkéntese díjat, és az anyósom hetekig nyaggatott utána, hogy álljak én is önkéntesnek. İ talán tud segíteni, vagy megadni az alkalmazottak neveit. – Talán még mindig a közelben él? – kérdezte Evan. – Mutatnék neki fényképeket apámról és anyámról, hátha felismeri ıket. – Persze – mondta Dealey. – Phyllis Garner. Ötutcányira lakik innen. – Phyllis esze úgy vág, mint a borotva – mondta Mrs. Todd. – Édes macika, sajnálatos, hogy ez nem családi vonás nálatok.
Gyors telefonhívással meggyızıdtek róla, hogy Mrs. Garner valóban otthon van, ugyanazt a szappanoperát nézve, mint Mrs. Todd. Autóval átmentek az öt utcával arrébb álló, tökéletes rendben tartott, hatalmas tölgyek árnyékolta téglaház elé. Velük tartott Dealey Todd is. Mrs. Garner levendulaszínő kötött ruhát viselt, hozzá való kardigánnal, a frizurája tökéletes volt, és nyolcvanötnél egy nappal sem lehetett fiatalabb. Phyllis Garner intett nekik, hogy foglaljanak helyet a virágmintás kanapén. – Tudom, asszonyom, hogy sok éve már. – Evan megmutatta a szülei legutolsó fotóit. – Arthur és Julie Smithsonnak hívták ıket. Phyllis Garner a fényképet tanulmányozta. – Smithson. Rémlik ez a név. James! – Phyllis az unokáját szólította, aki a garázsban szöszmötölt valamivel. – Gyere fel egy percre, és segíts. – Mindketten eltőntek a pincében, magukra hagyva Dealeyt, Evant és Carrie-t, hogy megvitassák az idıjárást és a futball-híreket, Dealey két legkedveltebb témáját. Phyllis negyedóra múltán jött fel, koszosan, de mosolygósan. Unokája egy dobozt cipelt. Letette a nappaliban a kisasztalra, és visszavonult, hogy befejezze a megkezdett szöszmötölést. Phyllis Evan és Carrie közé ült, kinyitotta a dobozt, és sárguló albumot húzott elı belıle. – A gyerekek fényképei. Emlékek. Rajzoltak nekem, aztán ráírták: Miss Phyllisnek. Az egyik kislány mindig azt írta rá, hogy Anyucinak, mert azt mondta, rajtam gyakorol azokra az idıkre, amikor igazi anyukája lesz. Ez nagyon megrázó volt, összetörte a szívem. Magamhoz akartam venni, de a férjem hallani sem akart róla, ez volt az egyetlen olyan vitánk, amelyben alulmaradtam. Vérzett a szívem azokért a kicsi gyerekekért. Senkinek sem kellettek. Ez a legrosszabb dolog a világon, elutasítottnak lenni. Remélem, megtaláljuk a szüleit közöttük. Lapozgatta az oldalakat. Phyllis Garner ragyogó, gyönyörő teremtés volt, minden árva álma. Evan kíváncsi lett volna rá, hogy vajon tudatában volt-e, hogy az elveszett gyerekek milyen fájdalmasan vágyhatnak rá, hogy megfogja a kezüket, és így szóljon, Te most hazajössz velem. Biztosan kevésbé volt fájdalmas, hogy egy angyal volt számukra elérhetetlen. Mrs. Garner egy képre mutatott, amelyen egy hat vagy hét kisgyerekbıl álló csoport volt. Evan megnézte a kis arcokat, apja és anyja vonásait keresve. Nem. Nem voltak közöttük. Akkor észrevett egy férfit a gyerekek háta mögött. A férfi alacsony volt, kopaszodott, de nem volt teljesen tar. Szemüveget és keskeny, tanáros szakállat viselt, de az arcformája, magabiztos testtartása ugyanaz volt. Evan néhányszor látta ezt az arcot az újságkivágásokon, amelyeket négy hónappal azelıtt névtelenül juttattak el hozzá külföldi tanulmányútján. Összeszorított ajakkal mosolygott, mintha rejtegetni akarná csillogó személyiségét, amely olyan nagy hatalomhoz segítette aztán Londonban. Alexander Bast. – Az a férfi. İ kicsoda? – kérdezte Evan higgadtan: Phyllis Garner ellapozta a képet, a hátoldalán szálkás betőkkel rendre fel volt jegyezve minden név. – Edward Simms. Övé volt a cég, amely a Remény Otthont mőködtette. Amennyire emlékszem, csak egyetlenegyszer jött ide. Megkértem, hogy
álljon a gyerekek csoportja mögé. A látogatása tiszteletére készült. Mosolygott, de azt gondolhatta volna bárki, hogy a fogát húzzák. Úgy viselkedett, mintha koszosak volnának azok a gyerekek. A többi nı elbővölınek találta, de én nem aznap jöttem le a falvédırıl, hogy ne ismerjek fel egy báránybırbe bújt farkast. Carrie megragadta Evan karját. Erısen szorította. Szótlanul mutatott egy Bast mellett álló magas, vékony fiúra. Az arckifejezése megrendültségrıl árulkodott. – Mi a baj, kedvesem? – kérdezte Phyllis.
29. fejezet Egy hosszú perc után Carrie azt mondta: – Semmi. Egy pillanatra azt hittem… de nem. – Jól vagy? – kérdezte Evan. A lány bólintott. – Jól. – Szerintem ez volt az utolsó csapat gyerek, akik a tőz elıtt jöttek. – Phyllis Garner az ölébe fektette a nyitott albumot, és ujjaival a lapjain játszott. – Emlékszem, elıször mind szégyenlısek voltak. Ezek a gyerekek idısebbek voltak, nem kisbabák. Szomorú, de senki sem akarta ıket, mindenki kicsi gyerekre vágyott. Carrie egy magas, nyúlánk fiúra mutatott. – İt láttam a képen Mr. Simmsszel. – Továbbra is szorította Evan karját. Phyllis kiszedte a képet az oldal mőanyag borítója alól. – Ráírtam a képek hátára a nevüket… Richard Allan. – Aggodalmasan összeráncolta a homlokát Carrie-re nézve. – Kedvesem, jól van? Nagyon feldúltnak tőnik. – Jól vagyok, köszönöm. Igaza van, nagyon szomorú, hogy az idısebb gyermekek nem találtak otthonra. – Carrie hangja megint nyugodtan csengett. – Olyan igazságtalan – mondta Phyllis. – Mindenképpen kisbabát szerezni. Ez egy vonzó gyerekcsoport volt. Jó megjelenéső, jó esző, gondozott külsejő, jól beszélı. Egy árvaházban olyan gyerekekkel lehet találkozni, akikben már régen nem él a remény. A remény nemcsak arra, hogy valaha családra találnak, de arra is, hogy nem a legalantasabb munkákat kell majd végezniük. Az árvák arca meggyötört. Ezek a gyerekek nem tőntek megtörtnek. Evan lapozott egyet. Egy kép volt ott két tizenéves lányról, középen egy barnás hajú tizenéves fiúval, akinek vaskos, széles mosoly ült az arcán, kiálló arccsontját szeplık pettyezték, az elsı metszıfogai között kis rés volt. Jargo. Ugyanaz a szem, hideg és élénk. – Istenem, istenem – mondta Carrie majdnem nyögve. Evan hátán folyni kezdett a veríték. – Csak nem az apját találtuk meg? – kérdezte Phyllis felragyogva. Evan megnézte, mi volt még az oldalon. Lejjebb két fotó két gyerekrıl. Egy kislány, zöld szemő, szıke hajú, kimondottan csinos, de komoly arckifejezéső. Mellette egy fiú állt, kezében focilabda, a játéktól megizzadva, vékony szálú haja oldalra fésülve, vigyorgott, és készen állt a világ megváltására.
Mitchell és Donna Casher, fiatal tizenévesként, a megállt idıben, mint Jargo. – Szabad? – kérdezte Evan. – Persze – válaszolta Phyllis. Kivette a mőanyag alól a képet, és megfordította. Phyllis gondos kézírásával ez állt rajta: Arthur Smithson és Julie Phelps. – Smithson – mondta Phyllis. – Ó, ez az! İk a maga szülei? – Igen, asszonyom – felelt Evan rekedt hangon. Kényszerítette magát, hogy rámosolyogjon. – Kedves fiam, akkor tegye el azt a képet, a magáé. Milyen boldog vagyok, hogy segíthettem. Carrie megszorította Evan kezét. – Phyllis. Meghalt valamelyik gyerek a tőzben ebbıl az utolsó csoportból? – Nem. Azok fiatalabbak voltak. Az idısebbek mind ki tudtak menekülni. – Vissza tud emlékezni rá, hogy ezek a gyerekek hova kerültek aztán? Másik árvaházba? – kérdezte Evan. – Nem. Sajnálom. Fogalmam sincs a késıbbi sorsukról, ahogy mondtam is. – Phyllis hátradılt a székén. – Azt mondták nekünk, hogy úgy lenne a legjobb, ha nem tartanánk a kapcsolatot velük. – Kölcsönkérhetjük ezeket a fényképeket? Le tudjuk másolni ıket számítógéppel, és visszaadnánk ıket, mielıtt elhagyjuk a várost – mondta Evan. – Nagyon sokat jelentene nekünk. – Soha nem tettem eleget ezekért a gyerekekért – mondta Phyllis. – Örülök, ha végre törıdik velük valaki. Vigyék a képeket isten áldásával. Miután búcsút intettek Phyllisnek és Dealeynek, egyenesen a reptérre hajtottak, ahol egy számítógép és egy szkenner várta ıket a gép fedélzetén. – Az apám – mondta Carrie reszketı hangon. – A fiú a képen Alexander Bast mellett, ı az apám, Evan, jézusom, ı az apám! – Biztos vagy benne? – Igen. A szüleink ismerték egymást. Ismerték Jargót. Még gyerekkorukból. – Az egyik képre bökött. –Richard Allan. Apámat Craig Leblanc-nak hívták. De ez ı. Tudom, hogy ı. Még ne menjünk a géphez. Menjünk be valahova egy percre egy kávéért, kérlek. Egy goinsville-i étkezdében ültek a sarokban, rajtuk kívül nem volt más vendég, egy idısebb párocskát leszámítva, akik úgy nevetgéltek és olyan ábrándosan néztek egymásra, mintha a harmadik randijukon lennének. – Mi a fenét jelent ez? – Carrie úgy bámult az apja képére, mintha oda lenne írva a válasz a kérdésére. Könnyek szöktek a szemébe. – Evan, nézz csak rá. Olyan fiatal. Olyan ártatlan. – Letörölte a könnycseppet. – Hogy lehet ez? Ez a gonoszság – Jargo – jobban befolyásolta az életüket, mint amennyire Evan valaha is képzelte volna. Carrie életét összefonta az övével már jóval azelıtt, hogy megszülettek volna. Ez megrémisztette, olyan érzést ébresztett benne, mintha a fenyegetés árnyékként kísértette volna ıket, mindketten tudatlanul tapogatóztak a sötétben. Evan nagyot sóhajtott, hogy megnyugtassa magát. Rendszert kell találni a rendszertelenségben, határozta el magát. – Vegyük át az egészet. – Az ujjain számlálta a tényeket. – A szüleink és Jargo ugyanabban az árvaházban voltak. Az otthon leégett, minden feljegyzéssel együtt. A gyerekeket szétszórták. Egy hónappal késıbb leégett a
megyei bíróság is. Egy piromán srácot tettek felelıssé, aki öngyilkos lett. Alexander Bast, egy CIA-ügynök, álnéven árvaházat mőködtet. – Vajon miért? – A válasz itt van az orrunk elıtt, ha a gyerekek múltjába nézünk. A feljegyzések. Az anyakönyvi kivonatok. Nagyon könnyedén hozhatsz létre hamis személyazonosságot, ha a születés helyének egy goinsville-i árvaházat jelölsz meg. Mondhatod, hogy igen, a Remény Gyermekotthonban születtem. Hogy hol van az eredeti anyakönyvi kivonat? Hát az sajnos megsemmisült egy tőzvészben. Carrie összevonta a szemöldökét. – De Ohio állam pótolhatta az elveszett okmányokat, nem igaz? Eredetivel egyezı másolatok. – Igen, csakhogy a Bast szolgáltatta adatok alapján – válaszolta Evan. – Meghamisíthatott minden feljegyzést, és azt állíthatta minden ott lakóról, hogy az otthonban született. Talán azok a gyerekek más személyazonossággal érkeztek az otthonba. Aztán idejöttek, és máris Richard Allan, Arthur Smithson és Julie Phelps lett belılük. A tőz után az új okmányok szerint örökre azzá váltak, kérdések nélkül. Csak kérned kell bármelyik goinsville-i árva nevében az okirat pótlását. Carrie bólintott. – Az új személyazonosságok feneketlen kútja. Evan nagyot kortyolt a kávéjából. Nem tudta levenni a szemét a fényképrıl; az anyja olyan szép volt; az apja olyan ártatlan. – Menjünk tovább. Vissza Basthoz. İ itt a központ. Áruld el nekem, hogy egy londoni éjszakai mulató tulajdonosa, hírességek barátja minek vacakol egy amerikai árvaházzal. – A válaszom egyszerő, nem volt csupán londoni zsúrfiú – válaszolta Carrie. – Tudjuk, hogy CIA-s volt. – De nem nagykutya. – Bedford elmondása szerint legalábbis nem. – Bedford nem hazudik, Evan, esküszöm. – Ne Bedforddal törıdjünk. Szóval ez nagyon egyszerő mód a CIA-nak új személyazonosságok létrehozására. – Ezek csak srácok. Minek nekik új személyazonosság? – Mert… részesei a CIA-nak. Régóta. Csak feltételezem. A lány elsápadt. – Nem kéne errıl tudnia Bedfordnak, ha a Lentiek részese a CIA történetének? – Bedford csak egy évvel ezelıtt kapott megbízást Jargo megtalálására. Nem tudjuk, mit mondhattak neki. – Megfogta a lány kezét. – Nézz csak ide. Jargo és a szüleim. – Egy képre mutatott, amelyen egy magas, izmos fiú állt Mitchell és Donna Casher között. Erıs karjával körülfonta Casher nyakát, és szélesen vigyorgott, sokkal inkább öntelten, mint barátságosan. Mitchell Casher arca kissé Jargóé felé fordult, mintha éppen kérdezne tıle valamit. Donna Casher merevnek és nyugtalannak tőnt, de azért fogta Mitchell kezét. Carrie Mitchell és Jargo arcát vizsgálta. – Hasonlít apádra. – Én nem úgy látom.
– A szájuk – mondta a lány. – Ugyanolyan a szája, mint Jargónak. Nézd csak meg a szemüket. Most már Evan is úgy látta, hogy a mosolyuk hasonló. – Ugyan, csak mindketten nagyon vigyorognak. – Nem akarta megnézni a szemüket, a nagyon is hasonló hunyorítást. Az nem lehet, gondolta. Nem lehet. A lány a kép hátoldalát nézte. – Csak annyi áll rajta, hogy Artie, John és Julié. Evan most a másik képhez lapozott, amit Phyllis mutatott neki Jargóról. – John Cobham. – Cobham. Nem Smithson. A lány összecsapta a kezét. – Ezek megfakult képek – mondta Evan erıtlen hangon. – Elmosódnak a vonások. Mindenki ugyanolyannak néz ki tıle. A lány hátradılt. – Felejtsd el. Sajnálom. Térjünk vissza arra, amit mondtál. Hogy tudhatja-e Bedford. Bizonyára nem, mert akkor minek fárasztott volna minket azzal, hogy ideküld. – Akkor mit mondasz majd neki? – Az igazat, Evan. Miért is ne? – Mert talán, talán ez egy olyan szégyenfoltja a CIA-nak, amirıl nem is tud. Bast idehozta ezeket a gyerekeket, neveket adott nekik, megnehezítette, hogy bejegyzésekben a nyomukra akadhassanak. – Evan elırehajolt. – Talán a CIA idehozta ezeket a fiatalokat, és kémeket, orgyilkosokat nevelt belılük. – İrült elmélet. A CIA soha nem tenne ilyet. – Ne fogjuk a CIA pártját magától értetıdıen. Evan úgy halkította le a hangját, mintha maga Bedford ülne a szomszéd bokszban. – Nem Bedfordot támadom, de azt ne mondd, hogy mit csinál meg a CIA – vagy azon belül egy félrevezetett emberekbıl álló kisebb csoport –, vagy mit nem, akár negyven évvel ezelıtt, mert nem tudhatjuk. Bast CIA-s volt. İ hozta ide a szüleinket. Okkal. Carrie feltartotta a kezét. – Tegyük fel, hogy igazad van. Azonban a történet egy pontján ezek az emberek új néven új életet kezdtek, és mindannyian Jargónak kezdtek dolgozni. Miért? Ez itt a nagy kérdés. – Bast meghalt. Jargo a helyére lépett. – Jargo ölte meg Bastot. Csakis ez történhetett. – Talán. Legalábbis Jargo a markában tartotta a szüleinket, és talán a többieket is. Elszakíthatatlan kötelékkel főzte magához ıket. Londonba akarok menni. – Hogy Alexander Bast után nyomozz. – Igen, és hogy megtaláljam Hadley Khant. Tudott róla, hogy a szüleim kapcsolatban álltak Basttal. Ez nem lehet pusztán egybeesés. – Nem lehet egybeesés, ahogy az sem, hogy az anyád éppen most találta ki, hogy fájlokat lopjon és meneküljön. Nagyon jól tudta, hogy közelítesz Bast felé. – Soha nem mondtam neki. Soha. Tudod, hogy nem beszélek a filmjeimrıl, amíg csak tervezgetem ıket. Te voltál az elsı, akinek megemlítettem. – Evan. Tudta. Küldtél e-mailt Hadley Khannak, hogy megtudd, miért hagyta Bastról azt a csomagot neked. Megnézhette a számítógépedet. Talán látta Bast nevét a Hadleynek küldött e-mailedben. Vagy amikor találkozott
velem… talán emlékeztettem az apámra. Talán félt tıle, hogy téged is beszerveznek. Talán csak szerette volna, ha van egy megbízható menekülési útvonala a családjának. – Kémkedett utánam. – Evan tudta, hogy igaz. – A saját anyám kémkedett utánam. A lány átnyúlt a kihőlt kávéscsészék mellett, hogy megfogja a kezét. – Annyira sajnálom, Evan. Bast fényképe mosolygott rájuk a szüleik és Jargo emberöltıvel ezelıtti, szétszórt képei közül. A géprıl felhívták Bedfordot, és elmagyarázták neki, hogy mit találtak. – Londonba akarunk menni – mondta Evan. Anyám utolsó fotós megbízatása ott volt. Hadley Khan is ott van. Bast is ott halt meg. El tudná intézni a CIA londoni irodájánál, hogy megkapjuk a Bast-gyilkosság teljes aktáját? – Bast aktájában nincs említés az árvaházról. Biztos, hogy ıt látták azon a fotón? – Igen. Megsemmisíthette a CIA-nál ezt a bejegyzést valaki, aki titokban akarta tartani, hogy Bast részese volt az ügynek? – Bármi megeshet. – Bedford hangja távolságtartó volt, mintha a szabályzatkönyvet átírták volna. Evan látta Carrie arcán a növekvı feszültséget: mi a fenérıl tárgyalunk itt mi? – London – szólt Evan. – Mehetünk? – Igen – mondta Bedford. – Ha Carrie elég jól érzi magát az utazáshoz. – Jól vagyok, csak kicsit fáradtan. Majd alszom a repülın – mondta Carrie. – Megszervezem, hogy várják magukat a londoni irodában. Beszélek az utazásszervezınkkel, de azt gondolom, pihent pilótára lesz szükség. Washingtonban átszállnak, és Carrie, egy orvost küldök, hogy megnézze, mielıtt elmegy Angliába, és egyet, hogy Londonba érve is megvizsgálják. – Köszönöm, Bricklayer. Bedford letette. Carrie kiment a mosdóba. Evan lehunyt szemmel gondolkodott. Hallotta, ahogyan Carrie visszaül az ülésébe. Csukva tartotta a szemét. A gép Ohio felett dübögött, éppen Virginia felé vette az irányt. Elhagyni egy zsebkendınyi földet az elsı lépést jelentette a hosszú hazugságban a családja létezésérıl. Visszaképzelte magát a houstoni ház dolgozószobájába: digitális filmanyag a számítógépére töltve, lassan fúrja keresztül magát a húszórányi képanyagon, hogy minden fölösleges sallangot levagdaljon róla, eljusson annak a történetnek a magjáig, amelyet a sötétben ülı közönségnek akar elmondani. Valahol azt olvasta, hogy Michelangelo csak lecsapkodta a márványtömböt, és megtalálta benne Dávidot, elrejtızve. Az ı Dávidja az igazság volt a szüleirıl, az információ, amely szabaddá tehette az apját. Mi volt hát az igaz történet, hol rejtızik a kifinomult mőremek a márványtömb belsejében? Kinyitotta a szemét. Carrie maga elé bambulva ült mellette, nyakát behúzva, mintha hideg szél fújna. Evan szíve hirtelen megtelt… mivel is? Nem tudta pontosan. Szánalommal, talán szomorúsággal, mindkettı hívatlan vendég volt ebben a pokolban. De a lány önként maradt benne. Elıször a szüleiért, azután Bedfordért, most pedig ıérte.
Tudta, hogy tartozik a lánynak, és nyomta a szívét a súlya, szemben a zavarodottsággal és fájdalommal, amit korábbi hazugságaival okozott. – Mire gondolsz? – kérdezte a lányt. – Az apádra – válaszolta. – Hasonlítasz rá. Olyan a mosolyod, mint neki. Azokon a képeken olyan ártatlanul mosolyog. Azon tőnıdöm, hogy retteg-e. Reszket-e magáért, érted. – Jargo ezer hazugságot mondhatott neki, ebben biztos vagyok. – Elég, ha egyet mond, egy olyat, ami betalál. – Egyetlen hazugság a te félrevezetésedre nem volt elég – mondta Evan. – Kíváncsi lennék rá, hogy a szüleink tartottak-e attól, hogy rájövünk az igazságra, és elfordulunk tılük. – Biztosra veszem, hogy igen. Még akkor is, ha tudták, mennyire szeretjük ıket. – Csakhogy engem beépített a saját apám, belökött az arénába, pont úgy, ahogy Jargo tette Dezzel. Még mindig nem értem, hogy miért. – Inkább kimerültnek tőnt a hangja, mint vádlónak. – Nem tudjuk, hogy volt-e választása, Carrie. Vagy talán abban bízott, hogy ha te is érintett vagy az ügyben, akkor belelátsz, és nem utasítod el. – Szerettem volna, akármi van is. Azt hittem, ezt ı is tudta. – Biztosan. A lány a fejét rázta. – Érzem, hogy nem ismertem a világát soha. Gondolatok, aggodalmak, félelmek világa, amit titokban kellett tartania. Olyan, mintha soha nem is ismertem volna egyáltalán. Talán te is ezt érzed apáddal kapcsolatban. Vagy velem kapcsolatban, szinte várta Evan, hogy így folytatja, de nem mondta a lány. Evan megköszörülte a torkát. – Én csak annyit tudok, hogy szerettem azt az apát, akit ismertem, és hinnem kell, hogy az igazi énjét ismertem, bármit tett is egyébként. – Értem. Én is így érzek. Biztos kedvelted volna apámat, Evan. – Nagyon hiányozhat. – Istenem, látni azokon a képeken, olyan fiatalon… nagyon felkavart. – Megtörölte a szemét. Evan melléült a középsı ülésbe. Átkarolta. Letörölte a könnyeket az arcáról. – Nem bíztak bennünk annyira, hogy elmondják az igazat. – Csak meg akartak védeni minket. – Én is csak ezt akartam. Megvédeni téged. Annyira sajnálom, hogy cserbenhagytalak. – Carrie. Nem hagytál cserben. Egyszer sem. Tudom, hogy milyen iszonyatos, iszonyatos helyzetben voltál. Tudom. – Azért egy kicsit győlölsz is. A hazugságok miatt. – Nem. – Ha győlölnél – mondta a lány –, megérteném. – Nem győlöllek. Szüksége volt rá. Megfoghatatlan módon. A tragédia örökre összekötötte ıket, pont úgy, ahogy a szüleit az apjával. Nem akart egyedül lenni. Megcsókolta a lányt. Olyan bizonytalanul és szemérmesen, mintha az elsı csókja lenne, amilyen gyakran az elsı igazi csók. Evan hátrahúzta a fejét, hogy nézhesse Carrie-t, aki behunyta a szemét. Akkor ajka megtalálta a lányét, gyengéden, lágyan, egyszer, kétszer, azután már szenvedélyesen
csókolta. Keveredett benne a gyengédség iránti vágy és az igyekezet, hogy kimutassa, hogy mennyire szereti. A lány szakította meg a csókot, homlokát a fiúénak támasztotta. – A családjaink hazugságban éltek. Egy éve én is, de tovább nem akarok. Nem is tudod elképzelni, milyen magányos dolog. Nem akarom, hogy így élj. Önmagunk is lehetünk. Szeretlek, Evan. Hinni akart a lánynak. Szüksége volt szerelemre, hinnie kellett a legjobb dologban, ami csak a lányban lehetett. Szüksége volt rá, hogy valamennyit visszanyerjen abból, amit elveszített, még ha csak keveset is. A felismerés hirtelen és szikrázva töltötte el a tudatát. Egyedül akart vele maradni – távol a CIA poloskáitól, távol a szüleik régi fotóitól, amelyeken olyan idegenek, távol a haláltól és a rettegéstıl. – Én is szeretlek – mondta neki csöndesen. A lány a karja közé bújt, és ı tartotta, amíg el nem aludt. Önmagunk is lehetünk. Igen, gondolta. Amikor Jargo már halott. Amikor már megöltem. A repülı Virginia felé száguldott, és Evan már nem azon gondolkodott, hogy ez a lány itt ugyanaz-e, akit ı szeretett. A kérdés inkább már az volt, hogy vajon ı még az a férfi-e, akit ez a lány szeretett.
30. fejezet Jargo félig ébren, félig álomban feküdt, arra a telefonhívásra várva, ami véget vethet ennek a lidércnyomásnak. Újra kisfiú volt, aki elsötétített szobában ül, és isten hangját hallja a fülébe csengeni. Isten meghalt, tudta, de az isteni létezés, a felsıbb uralom gondolata nem, ami teljes hatalmat gyakorol felettünk, akár élünk, akár halunk. Ez a fiú, aki most volt, már három napja nem aludt. – Az igazi kihívás az, hogy hogyan változtassuk lehetıséggé a vesztes helyzetet – mondta csendesen a hang, lágy, angol kiejtéssel. Jargo, a kisfiú – akit most Johnnak hívtak, úgy, ahogy a leginkább szerette –, így szólt: – Én ezt nem értem. – Ha létrehozol egy helyzetet, és elveszted felette az uralmadat, akkor képesnek kell rá lenned, hogy újraértelmezd, és valahogyan elınyt kovácsolj belıle. – De ha lezuhanok tíz emelet magasságból… hogy könyvelhetném el azt gyızelemként? – Tizenhárom éves volt, és már kezdte megkérdıjelezni a világot, azt a világot, amelyben mindig is élt. – A menthetı helyzetekrıl beszélek – válaszolta a hang. Nyoma sem volt benne türelmetlenségnek. – Életben maradtál, és képes vagy befolyásolni az embereket. Úgy kell megépítened minden csapdát, hogy ha a préda elmenekül, ne tudja, hogy te állítottad fel. – Minek törıdjek vele – kérdezte Jargo –, hogy mit gondol, ha már elmenekült? – Ostoba, ostoba kisfiú – mondta a hang. – Hát még mindig nem érted. A csapdának akkor is állnia kell. Neked a sötétben kell maradnod, hogy ne vetıdhessen rád a gyanú árnyéka sem. A sötétben nincs árnyék. Nem hiszek benne igazán, hogy valaha is képes leszel jó vezetıvé válni.
A telefon megcsörrent. Jargo felült, pislogott, a riadt kisfiú tétovázott a sötétben egy pillanatot, aztán elillant. Tapogatózott a telefon után, és felvette. – Megvannak a mobilhívások adatai, amelyeket abból az ohiói körzetbıl kértél. – Jó – válaszolta. – Már át is küldtem neked – mondta Galadriel. – Megmondom, mi érdekel. Hívások Washington körzetébe. – Hét ilyen volt – hallatszott egy perc múlva. – Minden címet adj meg, amik a számokhoz tartoznak. Csend. – Két magánlakás. Öt kormányiroda, többnyire a kongresszusi és társadalombiztosítási irodák. – Egyik sem CIA-s cím? – Egyik sem – válaszolta Galadriel újabb perc múltán. – Csakhogy nekünk nincs meg a teljes CIA-címlista. Te is tudod, hogy ez lehetetlen. – Adj meg minden kimenı és bejövı hívást Virginia és Maryland körzetében. Megint szünet. – Igen. Hatvanhét a nap folyamán. – Houstonba? – Tizenöt. – Győjtsd ki az összes címet ezekhez a hívásokhoz. – Hívást jelzett a másik vonal. – Tartsd egy percre. – Felvette a másik hívást. – Igen? – Azt hiszem, éppen most repülnek Nagy-Britannia felé – szólt bele a hang. Jargo becsukta a szemét. Lentrıl felhallatszott Dezz Game Boyának halk pittyegése, Mitchell fojtott hangja. Hosszú napjuk volt, és alig haladtak valamit Evan maguk mellé állításának tervezésében. Azonban most minden megváltozott. – Honnan? – Azt gyanítom, hogy egy CIA-s klinikáról Délnyugat-Virginiában. North Hill Klinikának hívják. Van a közelében egy repülıgép-leszállópálya, és kértek is engedélyt onnan felszállásra. – New Orleansból repültek oda? – Ezt nem tudom. Csak a légi útvonal engedélyezési kérelmét láttam Washingtonból Angliába. Abban sem vagyok egészen biztos, hogy ık azok. Kértek egy orvost a felszállás elıttre, hogy menjen a pihenı géphez idıre, és egy másikat a londoni érkezéshez. Az a volt ügynök megsérült… lehet, hogy ez ı. Persze lehet, hogy valamelyik ıskövület CIA-s trottyot utaztatják orvosi felügyelettel. – Azt mondod, hogy menjen a pihenı géphez. Hol voltak még? – Nem tudom. – Nem találtál más felszállási engedély kérelmet a mai napról? – Nem. De biztosan belsıként kezelik. A belsı ügyek adatait szigorúan ırzik, azokba nincs betekintésem. – Mi az angliai járat azonosítója? – Az is bizalmas, de összefüggésben van a brit hírszerzés ténykedésével. Ez minden, amit tudok. – A hang kezdett ingerültté válni. – Áldásos volna, ha valahogy uralni tudnád a kialakult helyzetet, Jargo…
– Uralom. Tartsd a vonalat. – Visszakapcsolta Galadrielt. – Tudni akarom, hogy kezdeményeztek-e ma hívást repülırıl az ohiói körzetünkbıl Délnyugat-Virginiába. Vesd össze a körzetbıl ismert minden CIA-s és FBI-os számmal. – Nem tudom, hogy légi hívásokat is le tudok-e nyomozni – válaszolta Galadriel. – Nem tudom, hogyan bonyolítják ıket. – Csak igyekezz. A mőholdas hívásokat is nézd meg. Jargo hallotta kopácsolást a billentyőzeten. Hosszú percekig várt, közben hallgatta az ujjak táncának ritmusát, ahogy könnyedén utat nyitnak mindenféle adatbázisba. Galadriel könnyedén dudorászott munka közben. – Igen. Csak egy volt, ha jól értelmezem az adatokat. Egy goinsville-i átjátszóadón keresztül Ohióba, a North Klinikához tartozó számra, ma délután két óra negyvenhétkor. Jártak Goinsville-ben. Jargo lehunyta a szemét, lehetıségeinek egyre szőkebb körét mérlegelte. Úgy kell megépítened minden csapdát, hogy ha a préda elmenekül, ne tudja, hogy te állítottad fel. A legkeményebb lecke, amit csak valaha kapott, de ez az elv vezérelte abban, hogy a Lentiek mindig az árnyékban maradjon, ezért tudott életben maradni, így lett gazdag. Egész álló éjjel és egész nap azon járatta az eszét, hogy építhetné fel Evan csapdáját, hogy a felszínre csalja, és visszavezesse ebbe a világba, hogy aztán annál egyszerőbb legyen megölni, elhitetve Mitchellel, hogy meg akarták menteni. Talán nem is olyan nagy a katasztrófa. Sıt, ez a legjobb alkalom, hogy megszabaduljon minden fejfájástól, fenyegetı dologtól. Goinsville. Az is lehet, hogy semmit sem találtak; mit is találhattak volna? Semmit. Az élete a múlt ködébe vész, senki nem emlékszik rá. London volt a következı állomás a nyomozás fonalán. Jargo nem tudta figyelmen kívül hagyni azt a lehetıséget, hogy Evan esetleg sokkal többet tud, mint amennyit az apja feltételez. Bizonyos esetekben célravezetı lehet a kerülı út; máskor azonban egyetlen nyisszantással kell átvágni a torkot. Ez a könyörtelenség pillanata volt. A másik hívást vette vissza. – Még valamiben szükségem van a segítségedre. – Mit akarsz? – kérdezte a hang. – Akarat. Micsoda megfogalmazás, akarat. Jargo ismerte a fájdalmat, amit Mitchellnek készült okozni. Képes volt meglátni a szenvedést; a fájdalom lényegtelen volt. Jargo is szenvedni fog, de nem volt választása. – Egy bombát akarok.
CSÜTÖRTÖK MÁRCIUS 17.
31. fejezet A Londonba telepített CIA-tiszt – Pettigrew-nak hívták, a keresztnevét nem mondta meg – egy magán-leszállópályán vette fel ıket Hampshire-ben. Ingerülten lépkedett. Pettigrew hallgatott, amikor a kocsihoz sietett velük. İ maga vezetett, elvitte ıket egy biztonságos házba a londoni St. John's Woodba. Ráérıs volt, mellékutakon körözött, és Evan, aki csak annyira ismerte Londont, hogy eltaláljon a Sohóba és a Londoni Film Iskolába, elvesztette a tájékozódást az út alatt. Pettigrew egy árva szót sem szólt hozzájuk egész úton. Londonban kora délután volt, és Evan meglepetésére az esıt Ohióban hagyták. Az ég tiszta volt, csak néhány felhıpamacs úszott rajta. Pettigrew becsukta a kovácsoltvas kaput mögöttük, amint felmentek a ház fılépcsıjén. Tiszta, dísztelen szobákba vezette ıket. Mindkettınek volt külön fürdıszobája, és mindjárt le is zuhanyoztak. Egy orvos várt Carrie-re, hogy kötést cseréljen, és megvizsgálja a gyógyuló sebet. Amikor ezzel megvoltak, követték Pettigrew-t egy kis étkezıszobába, ahol egy idısebb nı teát és kávét készített, és ebédnek hideg sültet, salátát, sajtot, savanyúságot és kenyeret szolgált fel. Evan hálásan kortyolta a kávét. Pettigrew leült, és megvárta, amíg az idıs nı visszavonul a konyhába. – Ez az egész átkozottul különös. Utasítást kapni poros Scotland Yardakták elıásására. Utasításokat elfogadni egy embertıl, aki fedınevet használ. – Elnézést a kényelmetlenségekért – mondta Carrie. – Teljesen szabad kezet kaptam – mondta majdhogynem duzzogva –, de a szolgálat az életem. Nincs túl sok feljegyzés a birtokunkban – a hangjában a hosszú szenvedés keserősége –, de itt van, amit találtunk. Átadta az elsı aktát, a két másikat pajzsként a mellkasához szorította. – Alexander Bastot két lövéssel ölték meg, egy a fején, egy a torkán érte. Ami érdekes, az az, hogy a golyók két különbözı fegyverbıl származnak. – Mire kellett a gyilkosnak két fegyver? – kérdezte Carrie. – Tévedsz. Gyilkosból volt kettı – mondta Evan. Pettigrew bólintott. – Vérbosszú. Számomra a gyilkosság érzelmi indítékáról árulkodik. Minden gyilkos ott akarta hagyni a kézjegyét. – Eléjük tett egy elterült holttestrıl készült fotót. – Huszonnégy évvel ezelıtt, az otthonában végeztek vele az éjszaka közepén, dulakodásnak semmi nyoma. Az egész házban egyetlen ujjlenyomatot sem találtak. – Pettigrew szünetet tartott. – A halála bekövetkeztéig, huszonhárom éven keresztül dolgozott nekünk. – Meg tudná osztani velünk Bast itteni munkájának részleteit? – kérdezte Carrie. Korábban úgy állapodtak meg Evannel, hogy CIA-alkalmazott lévén, ı kérdez. A papírokon, amelyeket Bedford állított ki Evannek, a fiú CIAelemzıként volt feltüntetve, de azért inkább hallgatott. – Nos hát, Bast sokféle ügyes kis ügylete között bele-belekontárkodott a mővészetekbe, be-beólálkodott a klubjaiba járó hírességek hálószobájába. Amikor drogot találtak a klubjában és letartóztatták, odalett a jó híre, csak úgy szórta ki az ablakon a pénzt, hogy mentse a klubjait. Nagyon erıs megfigyelés alá vontuk, nem igazán jó, ha az ügynökeink drogügyekbe keverednek, de ez a drogügy egyszerően csak annyi volt, hogy néhány
törzsvendége visszaélt a vendégszeretetével. Miután a klubok bezártak, minden erejét a kiadóvállalatába fektette, amelyet elég sokáig üzemeltetett, de meglehetısen elhanyagolta. Fordításokat adott ki, fıleg spanyol, orosz és török irodalmat. Tiltott könyveket csempészett be a Szovjetunióba, az ottani rendszert bíráló orosz írásokat pedig lefordította angolra, németre és franciára. Nagyon értékes kapcsolat volt a szovjet emigráns közösségnek, lévén, hogy könnyedén utazhatott ki és be. Elıször azt hitték itt róla, hogy KGB-ügynök, de átvilágították, és tiszta volt, ahogy minden ellenırzésnél azután. Nagyon figyeltek rá, amikor csıdben volt; az a legveszélyesebb pillanat, hogy egy ügynök eladja magát. Azonban minden alkalommal tisztának találták. A Londonban élı orosz emigránsok körében nagyon népszerő volt. – Akkor tehát pontosan mit is csinált a CIA-nak? –kérdezte Carrie. – Adatokat szállított a kapcsolatainak oda-vissza Moszkvába, Berlinbe, Leningrádba. Amerikai követségi tisztekkel tárgyalt diplomácia lepel alatt. Amúgy nem volt magas rangja. A Szovjetunió állami titkaihoz nem volt hozzáférése, és a földalatti csoportok nem igazán jelentettek elınyös kapcsolatokat azokban az idıkben, bár megtudhattuk tılük azoknak a nevét, akiknek titkos adatokhoz volt hozzáférése, és kémkedtek volna is nekünk, de túlságosan is figyelte ıket a KGB. İszintén szólva túl könnyen átszivároghatott volna a KGB. Evan Bast fényképét tanulmányozta, azt, amelyiken holtan feküdt. A szeme tágra nyílt az iszonyatos meglepetéstıl. Ez a férfi ismerte Evan szüleit. Láthatatlan zsinórokon rángatta ıket. – Gyanúsított nem volt? – Bast nagyvilági életet élt, még a bukása után is. Néhány férj nem igazán szívelhette. Tartozásai voltak. Az üzleti megállapodásokat semmibe vette. Nagyon sok embernek lehetett útjában. Persze a Scotland Yard nem tudott Bast CIA-munkásságáról, és mi nem igyekeztünk felvilágosítani ıket. – Egy meglehetısen fontos információt tartottak vissza – mondta Carrie. – Nem én voltam. Ne velem ingerkedjen. – Persze hogy nem maga – mondta nevetve Carrie, hogy eloszlassa a hirtelen támadt feszültséget. – Még negyvenéves sincs, ugye? Csak meglepett, ennyi az egész. Pettigrew csípıs hangon helytelenített: – Nem a legjobb újonctoborzó reklám, ha a beépített embereket leöldösik. Carrie átlapozta a gyilkosság helyszínén készült fotókat. – A CIA arra jutott, hogy a szovjetek beazonosították és kivégezték Bastot? – Természetesen, azonban úgy nézett ki, hogy a gyilkossággal egy idıben rablás is történt, és ez nem volt KGB-s módszer. Ne feledjük, Bast legmerészebben fogalmazva is csak kishal volt. Soha nem ismerte az igazán értékes információk valódi forrását. Soha nem juttatott el hozzánk KGB-tıl származó félrevezetı információkat. Pusztán rendkívül megbízható futár és kapcsolatépítı volt. Bizonyára tudják, hogy rengeteg KGB-feljegyzés került napvilágra a Szovjetunió felbomlása óta. Egyetlenegy sem szól a megöletésérıl. – Beszélhetünk az összekötıjével? – kérdezte Carrie. – Bast tisztje tíz évvel ezelıtt elhunyt. Hasnyálmirigyrák.
– A rablás – kérdezte Carrie. – Mit vittek el? Találhatott valamit a gyilkos, ami alapján felfedezhette, hogy kapcsolódik a CIA-hoz? Pettigrew egy másik aktát nyújtott most nekik. – A CIA alapos házkutatást végzett a gyilkosságot követıen Bast lakásán, miután a rendırség elment. Megtalálták Bast CIA-s felszereléseit. Minden gondosan el volt rejtve. A rendırség nem talált rá, persze rögtön le is foglaltak volna minden ilyen holmit. – Mi a helyzet a magánéletével, a pénzügyeivel? –kérdezte Evan. – Volt valami szokatlan? Pettigrew a papírokat lapozgatta. – Nézzük csak… egy barátja, Thomas Khan szolgált információkkal. – Listán futtatta az ujját. – Bastnak két különálló bankszámlája volt, és sok pénze volt a kiadóvállalatába is fektetve… – Khant mondott? K-H-A-N? – kérdezte Evan. Ugyanaz a vezetéknév, mint Hadley Khané. Itt kapcsolódott Evan Basthoz. Carrie a fejét rázta. Ne mondj semmit. – Igen. Thomas Khanról is van aktám. – Pettigrew az aktában keresgélt, majd kihúzott egy lapot. – Mr. Khan szerint Bastnak jelentıs összegő készpénze volt, de ebbıl semennyit sem találtunk meg a házában. Khan antik ritkaságokkal kereskedett, és azt mondta, hogy Bast sokszor fizetett készpénzzel a könyvekért. Carrie elvette a lapot, és hangosan felolvasta a jelentést. – Pakisztánban, nagyon jó családba született. Tanulmányait Angliában végezte. Angol nıt vett feleségül – magas rangú politikai vezetı volt, és egyetemi tanár, aki a hadászati védelmi kezdeményezésen dolgozott. Khan soha nem került összetőzésbe a törvénnyel. Konzervatív politikai meggyızıdéső volt. Egy brit alapítványnál dolgozott, amely anyagi támogatást nyújtott az afgán felkelıknek, akik a szovjet önkény ellen lázadtak. Nemzetközi pénzügyekkel foglalkozott hosszú éveken át, de a valódi szenvedélye a Khan Könyvek volt, könyvritkaságok birodalma, amelyet az elmúlt harminc évben mőködtetett. Tíz évvel ezelıtt a bankszakmából nyugdíjba vonult, és minden figyelmét a könyvkereskedésnek szentelte. Húsz éve özvegyült meg. Soha nem nısült újra. Egy fia van, Hadley Mohammed Khan. – Ismerem a fiát – szólt közbe Evan. – Hadley. Szabadúszó újságíró. Pettigrew vállat vont, nem igazán érdekelte. Megszólalt a telefonja a zsebében; gyors kézlegyintéssel elnézést kért, kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Evan gyorsan belenézett az aktákba. Nem látott utalást sehol arra, hogy Bast Mr. Edward Simms néven is mőködött. A múlt éjjel Bedford végigszántotta a cégnyilvántartásokat, és meg is találta, amit keresett. A Remény Otthont egy Simms Jótékonyság nevő cég vásárolta meg. A cég két héttel az otthon vásárlását megelızıen alakult, és mindenestül eladták a tőz után. Még ha a CIA vetette is meg az árvaházat Basttal, ennek akkor sem maradt nyoma a hivatalos aktákban. Evan visszakereste a Thomas Khanról szóló lapot. – Könyvritkaságok, különösen orosz kiadásúak. Bast oroszból fordított. Mindketten kapcsolódtak tehát a Szovjetunióhoz. Mindketten érintkezésben álltak ellenállási mozgalmakkal, az egyikük az emigráns írókat támogatta, a másikuk a mudzsahedin felkelıket Afganisztánban.
– Mindketten győlölték a Szovjetuniót, de ez még nem elég bizonyíték – mondta Carrie. – Nem. Tényleg nem. Azonban Evan érzett valami finom szálat, nem látta, nem tudta, hogyan foghatná meg. Kinyitotta az aktát Hadleynél. Nem hivatalos CIA-akta volt, nem úgy, mint Thomas Khané, akinek akkor nyitottak egyet, amikor közremőködött a londoni egységgel Alexander Bast gyilkosságának nyomozásakor, vagy mint Alexander Basté, aki fizetett kémjük volt. Pettigrew szorgos kis manói győjtögették össze Bedford sürgetı kívánságára: Hadley születési dátuma, iskolái, utazásai Nagy-Britanniából, és vissza, pénzmozgásai. Az iskoláiról szóló rész nem volt túl lenyőgözı, a siker és az éles elme nem szállt apáról fiúra. Hadley két hónapot töltött Edinburghben egy detoxikáló központban, két magazinnál is elpuskázta a jó állását, és már hat hónapja nem publikált semmit. Kis körbekérdezéssel azonban friss hírekhez is jutottak: a jelenlegi barátnıje szerint, akit a londoni egység munkatársa azzal a mesével vezetett félre még reggel, hogy Hadley kollégája, Hadley Khan mostanában elhidegült az apjától. A barátnı nem látta vagy hallott Hadley felıl múlt csütörtök óta, de nem aggodalmaskodott túlságosan; sokszor el-eltőnt, gyakran elugrott Európába, akár néhány hétre is. Különösen azóta, hogy kiesett az édes jó apuci kegyeibıl. A Hadley aktájában található fényképek a brit jogosítványához készültek; Evan emlékezett arra a koktélpartira egy évszázaddal ezelıtt a filmiskolában, a vigyorában a kapzsiságra, a szemében a titkolózásra. – Tehát Hadley Khan névtelenül arra buzdít, hogy készítsek filmet Alexander Bast meggyilkolásáról, aki az édesapja barátja volt, de az emailemre soha nem felel, hogy miért – szólt Evan. – Aztán eltőnik az anyám halála elıtti napon. Hadley sehol nem említette az anyagban, amit adott, hogy Bast és az apja között bármilyen kapcsolat volt. – Azért ez nagyon furcsa. Nagyon leegyszerősítette volna a kutatásaidat. – Carrie Hadley aktáját nézegette. – Azt tudjuk, hogy a szüleink és Bast között volt kapcsolat. Azt is, hogy Bast és Khan között is. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a szüleink közvetlenül érintkeztek volna Thomas Khannal. Evan hátán végigfutott a hideg. – Ilyen véletlen egybeesés márpedig nincs, hogy Hadley pont a Bast-sztori ötletét dobja fel. Tudnia kellett a szüleim és Bast kapcsolatáról. – Megkörnyékezett, de nem mondott el mindent. Még az is lehet, hogy valaki lekapcsolta, vagy megakadályozta, hogy újra kapcsolatba lépjen veled. – Szerintem megijedhetett. Ezért is csinálta név nélkül. Meglehetett rá a maga oka. A barátnı szerint ı és az apja nem jöttek ki. Kíváncsi vagyok… nem bosszú volt-e az apja ellen. – Csak akkor bosszú, ha az apja valami rosszat tett – mondta Carrie sérült vállát masszírozgatva. – Például, ha köze volt Bast meggyilkolásához? Carrie vállat vont. – A brit hatóságokat talán érdekelné, de Jargo miért törıdne vele? Elhallgattak, amint Pettigrew visszajött. Egy hideg sültes-sajtos szendvicset is készített. – A Scotland Yard-i informátorom hívott. Nincs Hadley Khan eltőnésével kapcsolatos aktájuk. Nincs a Nagy-Britanniából való kiutazására vagy akármelyik európai országba történı beutazására utaló jel az elmúlt két
hétben. – Akkorát harapott a szendvicsbe, hogy majdnem kiugrott az állkapcsa. – Ma reggel háromszor hívtuk Hadley mobilját, de nem vette fel. – Tiszteletünket fogjuk tenni Thomasnál, az apjánál – mondta Evan. – Jobb alkalmat keresve sem találhatnánk – mondta Pettigrew még mindig duzzadó pofazacskóval. – Nem figyelmeztetjük Thomas Khant azzal, hogy teljes fegyverzetben rontunk rá – mondta Pettigrew, amikor leparkolt egysaroknyira a Khan Könyvektıl, és kirakta a Boroughba szóló parkolási engedélyét. Evan feltételezte, hogy ezt a britek a mindenen túlmutató hivatali elızékenységükbıl fakadóan biztosították a CIA számára. – Javaslom, hogy csak Evan menjen. – Szerinted hogy legyen? – kérdezte Evan Carrie-t. – Meglehet, hogy Khan menekülni fog – felelte Carrie. – Akkor itt leszek én, hogy kövessem. – Az utca túloldalára mutatott. – Állhatnék ott. Szemmel tarthatnám, ha erre jönne, Pettigrew. Pettigrew a homlokát ráncolta. – Fel kéne állítanunk egy megfigyelıcsapatot. Bricklayer azt mondta, hogy ebbıl semmiképpen nem lehet nyíltszíni akció. Riadóztatnom kellene a tesókámékat – mondta azt a szót használva, amelyet a brit és az amerikai titkosszolgálat emberei használtak egymásra –, engedély nélkül nem kergethetünk egy fickót sem brit földön. – Nyugalom – mondta Carrie. – Én csak készenlétben akarok állni. – Nem vagyok teljességgel nyugodt – mondta Pettigrew. – Ha bármi gond adódna, Bricklayer majd elsimítja. Magát nem fogják megszorongatni – mondta Carrie. Pettigrew rábólintott. – Így rendben van. Ha Khan felbukkan, követjük. Maga gyalog, én kocsival. – Csak óvatosan. Carrie kiszállt a kocsiból, felvette a napszemüvegét, és a könyvesbolttal szembeni sarokra ment, a füléhez tartotta a telefonját, mintha éppen egy barátjával cseverészne. – Legyen óvatos – mondta Pettigrew Evannek. – Az leszek. – Evan is kiszállt a kocsiból, elsétált az üzletek elıtt. Mindenféle régiségbolt, ínyenc ételbár és butik volt az utcában. Ahogy belépett a Khan Könyvek ajtaján, megszólalt a kisharang. Hétköznap késı délután lévén, a Khan Könyveknél az egyetlen vevı egy francia pár volt, akik Patricia Highsmith és Eric Ambler elsı kiadású könyveit keresték mindenféle nyelven. Evan azon kapta magát, hogy a kijáratokat és a sarkokban felállított biztonsági kamerákat kémleli. Megváltoztam. Úgy érzem, hogy mindig, mindenre készen kell állnom. Grafitszürke hajú, alacsony, szikár férfi lépett hozzá, kifogástalan öltönyben. A cipıje feketén ragyogott; egyik zsebébıl kék selyemkendı háromszöge kandikált ki. – Jó napot kívánok. Miben lehetek a szolgálatára? – Hangja csendes, de erıteljes volt. – Maga Thomas Khan? – Igen, én vagyok. Evan elmosolyodott. Nem akart túl rejtélyes lenni.
– A Criterius elsı kiadású könyveit vásárolom fel. Különösen az Anna Karenina fordítása és a hetvenes évek orosz szamizdat irodalmának más mővei érdekelnének. – Örömmel utánanézek. – Úgy értesültem, hogy a Criterius tulajdonosa – Alexander Bast – jó barátja volt önnek. Thomas Khan mosolya továbbra is ragyogott. – Csak ismerısök voltunk. – Mr. Bast egyik barátjának vagyok a barátja. – Mr. Bast már régen elhunyt, és én alig ismertem. Thomas Khan kedvesen, de kissé zavartan mosolygott. Evan úgy határozott, hogy kockáztat, és még egy nevet bedob ebbe a különös játékba, amely összeköti ezeket az életeket. – A barátomat, aki az ön üzletét ajánlotta, Jargónak hívják. Thomas Khan vállat vont. Talán túl gyorsan is. – Az ember olyan sok mindenkivel találkozik élete során. A nevek nem bírnak jelentıséggel. Egy pillanat türelmét kérem, megnézem a katalógusomat. Azt hiszem, van utánnyomott kiadású Kareninám – azzal eltőnt az üzlet hátuljában. Ez az ember évtizedek óta ırzi a titkait; az, hogy idejössz és nevekkel dobálózol, nem riaszthatja meg. Ámbár, ha te vagy az elsı, aki sok év után elıször állít be ezekkel a nevekkel… az bizony felizgathatja. Evan a helyén maradt, és az ácsorgó francia párt nézte, a nı kissé a férfi felé hajolt, ahogy a polcokat fürkészték. Várt. Nem tetszett neki, hogy nem látja Khant. Talán kilógott a hátsó ajtón. Jargo nevének említése lehet, hogy kígyóként marta meg. Evan a pult mögé lépett, és megkerülte a sarkát – zsúfolt összevisszaságban egy antik asztal állt ott, egy számítógép, egy ivóvizes ballon és egy kupac könyv –, hogy Thomas Khan keresésére induljon. Pettigrew Carrie-t figyelte, ahogy telefonálgatást színlel, a szeme sarkából a könyvesboltot figyelve. Evan bement. Eltelt egy perc. Pettigrew számlálta a másodperceket. Akkor egy aktatáskát vett elı a kocsi hátsó ülésérıl, kiszállt, és a könyvesbolt bejárata felé lépdelt. Észrevette, hogy Carrie figyeli, erre felemelte a kezét, és lopva jelzett a tenyerével: várj. A lány maradt, mialatt Pettigrew a bolt felé ment. A bolt hátsó részén levı irodahelyiségek útvesztıje nem vezetett sehova. – Mr. Khan? – suttogta Evan, amikor belépett a könyvesbolt hátuljába. Üres volt. Thomas Khan nem tartott alkalmazottat, titkárnıt vagy fiatal bolti segédet a kis birodalmában. Evan gyenge hangot hallott, két furcsa kis füttyentést egymás után. Talán a riasztó jelezte, ha az ajtó kinyílik vagy becsukódik. Megtalálta a hátsó kijáratot. Kilökte. Szők, téglázott sikátorba nyílt, és meglátta végigfutni rajta Thomas Khant, amint a válla fölött hátrahátrapillant. – Álljon meg! – Evan utánaeredt. Pettigrew akkor hozta a legjobb formáját, amikor különbözı utasításokat teljesített. Ez volt a valódi énje: utasításoknak megfelelıen cselekedni az iskolában, a családban, az ágyban a feleségével. A mai utasításokat is teljes meggyızıdéssel hajtotta végre. Belépett a könyvesboltba, becsukta maga
mögött az ajtót, rátolta a reteszt a zár fölött. Az egyszerő, kézzel cirkalmazott kis táblát átfordította a ZÁRVA feliratra. Evan óta senki nem lépett az üzletbe, vagy hagyta el azt. Még látta Evant, amint az üzlet hátuljába lép, halkan szólongatva Mr. Khant. Egy pár egy asztalon turkált a könyvek között. A nı franciául mormolt valamit, meghökkenten a könyv árára mutatva. Pettigrew elıhúzta szolgálati fegyverét, és éppen csak kicsit remegı kézzel mindkettejüket tarkón lıtte. A hangtompítóból két kis furcsa füttyentés hangzott fel. Összeestek. A vérük és az agyvelejük a kiadványok kupacaira fröccsent. Eltelt tíz másodperc. Pettigrew a földre állította az aktatáskát. Jargo azt mondta, hogy az idızítı kétperces késleltetésre van állítva, az után, hogy a táska zárját a robbanást beindító kombinációra tekeri. Bıven elég idı ahhoz, hogy kimenjen, eljusson az utcasarokra, Carrie-t fejbe lıje és eltőnjön a zőrzavarban. Az utolsó kis számozott győrőt is a megfelelı helyre állította. Jargo hazudott.
32. fejezet A robbanás kirepítette a Khan Könyvesbolt utcai falát, narancsvörös pokol csapott ki utána, üvegcserepekkel és lángokkal borítva be az utcát. Carrie felkiáltott, ahogy a forróság és a légnyomás megtaszította. A bolt elıtt elhajtó kocsi felborult, és a szemközti étterembe vágódott. Emberek menekültek, néhányan vérezve, mások a rémülettıl vaktában rohanva. Két ember véres rongycafatokkal borítva hevert a járdán. Az utcára törmelék záporozott, tégladarabok, üvegszilánkok, kormos porfelhı és füst. Carrie hátrafelé rohant, az épület sarkának fedezékébe, egy ruhaüzlet elé, a kirakat próbababáit csak homályos körvonalakban lehetett látni a teljesen berepedezett üveg mögött. Evan. Carrie botladozva kezdett rohanni a megtestesült pokol felé, az úttest közepén megállt. Forróság csapott az arcába. Égı papírlapok hullottak alá, égı virágokkal borítva be elıtte a talajt. Egy a hajára esett, a fejéhez kapott, megégette a kezét. – Evan! – sikoltotta. – Evan! – Csak a tőz moraja válaszolt, ahogy ropogva emésztette a kötetek ezreit és az épületet. A lángok martaléka lett minden. Evan nincs többé. Örökre elment. A lány hallotta a rendırségi és mentıszirénák erısödı vijjogását. Elfutott egysaroknyit a CIA-kocsiig. Az ajtó nem volt bezárva, a kulcsok pedig benne voltak. A kocsiba bukott, és beindította a motort. Reszketve kanyargott jobbra-balra az utcákon, a dugókat kerülgetve, aztán leparkolt a Holland Park közelében. Kényszerítette az ujjait, hogy elég biztosak legyenek ahhoz, hogy fel tudja hívni Bedfordot. Amikor a férfi felvette, a lány a saját nevénél többet nem tudott kinyögni. – Carrie – szólította Bedford. – Khan boltjánál. Felrobbant. A franc egye meg. Meghalt. Evan nem halhatott meg. – Nyugodjon meg, Carrie. – Bedford hangja olyan hővös volt, mint az acél. – Nyugodjon meg. Mondja el pontosan, mi történt. Carrie utálta magát a hisztérikus hangért, de az önuralma úgy összeroppant, mint egy elkorhadt fagát egy nagy folyó sodrának súlya alatt. A
szülei halála, az elmúlt év állandó tettetésben, állandóan attól szorongva, hogy Jargo bármelyik pillanatban rájöhet, hogy miféle játékot őz, megtalálni Evant, aztán majdnem elveszíteni újra… összegörnyedt a kocsiban. – Carrie! Jelentsen most rögtön. – Evan… bement Khan boltjába. Pettigrew egy perc múlva utánament, de azt mutatta nekem, hogy minden rendben. Úgy harminc másodperc telhetett el, és akkor felrobbant. Az egész üzlet a levegıbe repült. Bomba. – A lány megerısítette magát. – Szükségem van itt egy csapatra. Meg kell találnunk Evant. Lehet, hogy még bent van, megsérült, de minden lángol… A lány elhallgatott. Evan nincs. Nincs. – Látta Evant vagy Pettigrew-t kijönni? – Nem. – Bárki mást kijönni vagy bemenni? – Nem tudom… amennyire az utcáról én láttam, nem. – Rendben – mondta Bedford. – Gondolom, magát most is figyelik. Gyaníthatóan a Lentiek célpontja volt Khan. – Adjon egy csapatot. Briteket vagy a CIA-t. Most. Most rögtön szükségem van rájuk. – Carrie. Nem tehetem. Nem derülhet ki, hogy benne vagyunk. Nem lehetünk érintve semmilyen londoni bombamerényletben. – Evan… – Néhány óra alatt Londonba érek. Azt akarom, hogy maradjon a háttérben. Ez parancs. – Evan meghalt, Pettigrew meghalt, ez azért elég nagy kár, nem? Hagyta, hogy részt vegyen ebben, hagyta, mert ezt kívánta az érdeke, egyszerőbb volt magának így a hajtóvadászat! – CARRIE. Uralkodjon magán. Ebben a percben csak annyit akarok, hogy biztonságban legyen. Húzódjon vissza. Keressen egy helyet, ahol elrejtızhet, egy könyvtárat, egy kávézót, egy szállodát. Nem kap rá engedélyt, hogy beszéljen bárkivel, még Pettigrew felettesével sem, amíg én meg nem érkezem és ki nem hallgatom. Ez parancs. Amint brit földre lépek, felhívom. – Értettem. – A szónak véríze volt. – Sajnálom. Tudom, hogy kedvelte Evant. A lány nem tudott válaszolni. Nem veszíthetett el még valakit, akit ennyire szeretett. Egyszerően nem halhatott meg. – Viszontlátásra – mondta a telefonba. Letette. Visszafogta keze remegését, amit a rémület már-már megbénított. Nem rejtızik el szállodában. Még nem. Kiszállt a szolgálati BMW-bıl. Menekülı autók és gyalogosok torlaszolták el a robbanás környékén levı utcákat. Carrie egy irodaszerüzlet elıtt állt meg, egy fıiskola közelében, és megkérdezte, hogy használhatja-e a telefonkönyvüket. Megtalálta Thomas Khan számát. – Meg tudná mondani, kérem, hogy hol van ez a cím? – kérdezte az eladótól a listára bökve. – Sheperd's Bush. Nincs olyan messze, a Holland Park nyugati oldalán. Az eladó barátságos együttérzéssel nézett rá. A hírek máris tele voltak a tévében és a rádióban a robbantással, egybıl terrortámadásként emlegetve, és Carrie őzött volt és reszketett. – Segíthetek valamit, kisasszony?
– Nem, köszönöm. – Kiírta Khan címét. Betörhetne a házába, hogy kiderítse, volt-e kapcsolata Jargóval vagy a CIA-val. Az legalább valami lenne. Evan elment. Nem tudott nyugton ülni. – Egészen biztos, hogy jól van? – kérdezte az eladó, amikor Carrie kirohant az ajtón. Nem – gondolta Carrie és nem is leszek jól soha többet. Egy pillanat. Megállította magát, ahogy a járdán botladozott. A szirénák kitartó vijjogása úszott a levegıben. Amint a rendırség beazonosítja a Khan Könyvesboltot mint a bombamerénylet célpontját, rögtön elárasztják a titkosszolgálattal együtt Thomas Khan házát. Ha a legkisebb jelét találják, hogy köze van a CIA-hoz – ha ott találják, és kihallgatja a brit hatóság –, az valóságos sajtókatasztrófát jelentene a CIA-nak. Nem mehet Khanhoz. Nincs elég idı a keresésre a rendırség kiérkezése elıtt. Nincs elég idı. Evannel sem volt. Visszagondolt a legelsı beszélgetésükre, amikor Evan kifizette a kávéját: de te vetted a jegyet, így ugratva ıt, hogy fizetett, hogy megnézze a filmjét. A fiú azt mondta, hogy most szerelmes igazán elıször életében, és a lány nem volt benne biztos, hogy nem szeretett-e Evanbe már hetekkel azelıtt, hogy ı zavartan kimondta volna neki a nagybetős szót. Carrie az autónak támaszkodott. Füstfátyol emelkedett a robbanás irányából. Nem volt egyetlen hely sem Londonban, ahova mehetett volna, nem volt egyetlen ember sem, akiben megbízhatott volna. Evan. Nem szabadott volna egyedül elengednie. Karnyújtásnyi távolságban kellett volna maradnia. A visszafojtott könnyektıl égett az arca. Sajnálom, amit tettem, sajnálom, ami odaveszett, Evan, mit tettem? Carrie határozott. Menekül és elrejtızik. Megvárja Bedford hívását. Letörölgette az ujjlenyomatokat Pettigrew kocsijában, már csak megszokásból is, és otthagyta. Nem vette észre a férfiakat, akik végig követték az utcán, harminc méterre tıle, mindhárman feléje közelítve.
33. fejezet Evan éppen abban a pillanatban kapta el Thomas Khan zakójának az ujját, amikor a robbanás széttépte a könyvesboltot. Légáram száguldott végig a sikátoron, forró és heves. A nyomás Khannak lökte Evant, mindkettejüket ledöntve a lábáról, elnyúltak a kövezeten. A levegı megtelt hıséggel és porral. Evan feltápászkodott, felhúzta Khant is. – Eresszen! Khan megpróbálta kitépni magát. Evan erre még erısebben szorította, és a bolt mögötti utcára ráncigálta. Köhögve csetlettek-botlottak az ırülten rohangáló vevık, eladók, turisták, helyi lakosok között. A hátuk mögött füstés tőzoszlop magasodott. Khan kicsavarta a karját Evan markából, de Evan durván megragadta mindkét karját és a nyakát, és sietve vonszolta végig az utcán. Emlékezetébe idézte a helyet, ahol Carrie-t és Pettigrew-t hagyta. Egy sarok, aztán még kettı, és már Pettigrew BMW-jénél is vannak. – Erre – mondta Evan. – Engedjen el, vagy segítségért kiáltok – mondta Khan.
– Csak tessék. Csináljon ostobaságot. Én olyanokkal jöttem, akik megvédhetnék. – Felrobbantotta a boltomat, maga rohadék! Evan dühbe gurult. Elkapta Khan torkát. – Köze volt anyám meggyilkolásához. – Az… anyjáéhoz? – Donna Casher. – Nem ismerek semmiféle Donna Cashert. – Köze van Jargóhoz, tehát benne van. – Nem ismerek semmiféle Jargót. – Rossz válasz. Pontosan akkor menekült el, amikor ezt a nevet meghallotta. Khan szabadulni próbált. – Sétáljunk szépen haza, Mr. Khan. – Evan elengedte a torkát. – Menjünk. Biztos vagyok benne, hogy a rendırségnek is rengeteg kérdése lesz, hogy miért is robbantották fel az üzletét. Gondolja át, hogy mit is mondjon. Én is örömmel mesélek majd nekik. Khan nem mozdult. – Jargo és a CIA is a nyomában van, Mr. Khan. Én most itt vagyok, és biztosíthatom felıle, hogy ha nem segít, akkor megölöm, de ha mégis úgy dönt, hogy segít, akkor megvédem mindenkitıl, aki csak bánthatná. Válasszon. – Rendben – megadólag emelte fel a kezét. – Segítek. Evan megfogta az idıs férfi vállát, és sürgette végig az utcán. Megkerülték a sarkot, és a robbanás felé igyekeztek, a szembe hömpölygı tömegen keresztültörve. – Ki küldte? – kérdezte Khan. – Én, és én, meg jómagam – mondta rá Evan. Elértek a sarokra, és Evan meglátta tolatva elsüvíteni a CIA-s BMW-t, a volánnál Carrie-vel. – Carrie! – ordította Evan. – Ide! A fejetlenségben azonban túl nagy volt a hangzavar, nem hallotta a rohanó emberek és autók között, és nem is látta meg. A lány felbıgı motorral, esetlenkedve pördült meg, és hajszálnyira kerülgetve a gyalogosokat, eltőnt szem elıl az utca végén. Evan a mobiltelefonja után kapott. Nem volt meg. Pettigrew kocsijában hagyta. Egy épület téglafalának taszította Khant. – Jargo megölte az anyámat. A fia biztatott, hogy csináljak dokumentumfilmet Alexander Bastról, ami Jargo fülébe jutott, aki erre pánikba esett, és elkezdte leöldösni az embereket. Most maga elmond nekem mindent a szüleimrıl és Jargóról, máskülönben elkapom azt a satnya tökét, és könnyedén bependerítem oda, ahol egykoron a könyvesboltja volt, be az éhes lángok közé. Khan szeme tágra nyílt a rémülettıl, és Evan azt gondolta, tényleg képes lennék rá, hogy megöljem. – Figyeljen – mondta Khan. – Az utcáról el kell tőnnünk. Van egy helyem, ahol elrejtızködhetünk. –Lehunyta a szemét. Evan mérlegelt. Nem Pettigrew vezetett, és nem látta a kocsiban. Carrie rettenetesen kétségbeesettnek látszott. Hol volt a CIA-tiszt? Az utcán fekszik holtan, megölte a robbanás? Evan visszanézett a romos utcára, de nem látott semmit a füst homályán át.
A nap eseményei szörnyő rosszul alakultak. Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet Khant magával visszacipelni a CIA biztonságos házába. Evan azt is tudta, hogy Khan ajánlata csapdát is rejthet. Nem volt pisztolya, nem volt semmilyen fegyvere. Nem volt választása. Nem hagyhatta egyszerően elsétálni Thomas Khant. Evan szorosan mellette maradt, továbbra is szorosan markolva a karját. Khan már nem nézett ki úgy, mint aki mindjárt menekülni próbál. Inkább olyan volt az aggodalmasan összeráncolt homlokával, mintha egy fontos megbeszélésre sietne, és a lehetséges kimenetelét fontolgatná aggódva. Amint az utcán mentek dél felé, Khan azt kérdezte: – Megkockáztathatok egy elméletet? – Mi volna az? – A boltomba a CIA-val jött. Esetleg a brit titkosszolgálattal. És minı meglepetés, most halottnak hiszik, velem együtt. Evan nem felelt. – Ezt igennek veszem – mondta Thomas Khan. – Téved. Az nem lehet, gondolta Evan. Az nem lehet, hogy Carrie részt vegyen egy neki szánt bomba felrobbantásában. Az elmúlt néhány napban tengernyi alkalma lett volna megölni, ha ellene lenne, és tudta, hogy ez nem így van. Azonban Bedford – nem akarta elhinni, hogy a férfi felültethette. Pettigrew. Lehet, hogy Jargo zsebében van. Vagy éppenséggel ı Jargo egyik CIA-s ügyfele, egy árny, akinek érdekében áll megvédeni Jargót. – Vigyen Hadleyhez – mondta Evan. Khan a fejét rázta. – Majd akkor beszélünk, ha már magunk leszünk. Menjünk tovább. – Khan átfutott az utca túloldalára, Evan még mindig fogta a karját. Khan egy kis bisztróra mutatott. – Kell valami jármő. Az egyik barátomé az az üzlet, ı megértı lesz. Itt várjon. Evan szorosabban fogta. – Felejtse el. Én is magával tartok. – Nem, nem fog. – Khan lesimította a haját, megigazította a zakóját. – Nekem szükségem van magára, magának szüksége van rám. Ugyanaz az ellenségünk. Nem fogok eltőnni. – Semmiképpen nem bízhatom meg magában. – Jelét akarja a szavahihetıségemnek. – Evanhez hajolt, egészen közel. Úgy suttogott a fülébe, hogy az arcuk összeért. – Jargo nyilvánvalóan vadászik rám. Elvarratlan szál vagyok, akárcsak maga. Közösek az érdekeink. Azt gondolja, hogy a bombát Jargo állította. Nem a CIA. Vagy legalábbis azt akarja, hogy én Jargót okoljam. – Miért olyan biztos benne, hogy Jargo volt? – Elég sokáig védelmeztem, de ennek vége. Nem, ha üldöz engem. Ha háborút akar, hát megkaphatja. Itt várjon. Kirántotta a karját, és Evan tudta, hogy dulakodnia kéne vele, ha itt akarná tartani, ami pedig feltőnést keltene. Figyelte, ahogy Khan besiet, és eltőnik a kávéházban. Evan várt. Pánikba esett londoniak lökdösıdtek mellette, néhány perc leforgása alatt emberek százai hagyták el futva, mégis, életében nem volt még ilyen magányos, mint ott a tömegben. Úgy ítélte végül, hogy óriási hiba volt
Khant hagyni, hogy szabadon elsétáljon, de pillanatok múltán Khan állt meg a járdaszegélynél egy kocsival. – Üljön be – mondta.
34. fejezet Thomas Khan délkeletre tartott az A205-ösön. Evan bekapcsolta a rádiót. A hírek tele voltak a robbanással. Három halálos áldozat, vagy egy tucat sebesült, a tőzoltóság elszánt küzdelme, hogy visszaszorítsák a lángokat. – Hol van Hadley? – kérdezte Evan. – Menekül és bujkál, akárcsak maga meg én. – Miért? – Jargo elıl rejtegetem Hadleyt. Azt hittem, hogy a Jargóval való szoros kapcsolatom átsegít a… jelenlegi problémáinkon. Tévedtem. – Miféle problémákról beszél? – Majd ha már biztonságban leszünk, elmondom. Khan Bromleynál hagyta el az utat, a környék tele volt elıvárosi lakóházakkal és vállalkozásokkal. Ideoda kanyargott az utcákon, végül befordult egy jókora ház kocsifelhajtójára. A kis út bekacskaringózott a ház mögé, így Khan úgy parkolt le, hogy az utcáról nem lehetett látni az autót. – Azt gyanítom, hogy nem idızhetünk hosszan – mondta Khan. – A ház a sógornımé. Elfekvıben van, haldoklik. Agytumor. Ám a hatóságok hamarosan fel fognak keresni mindenkit, aki csak ismer engem, hogy többet tudjanak meg. – Ahogy a kávéháztulaj barátját is, aki máris közölheti velük, hogy életben maradt. – Nem fogja – mondta Khan. – Én csempésztem be ıt és a családját Afganisztánból a szovjet megszállás alatt. Ha azt kérem, hogy hallgasson, hallgat. Menjünk be gyorsan. Egyetlen lépés elınyünk lehet Jargo elıtt: ha azt hiszi, hogy mindketten halottak vagyunk. A hátsó ajtón mentek be, amely egy konyhába nyílt. A levegıt fertıtlenítı szúrós szaga töltötte be. A nappaliban antik bútorzat és az absztrakt mővészet színes kavalkádja keveredett. Az egyik falat könyvespolc fedte. A ház kellemes hangulatú volt, de máris megülte az elhagyottság súlya. Khan a kanapéra rogyott. A távirányítóval bekapcsolta a tévét, és talált egy csatornát, amely élı közvetítést sugárzott a bombamerénylet helyszínérıl. A riporter elmondása szerint a lerombolt üzlet egy Thomas Khan nevő angolafgáné volt, és mindenféle elméleteket hordott össze a támadás lehetséges okairól. – Tévednek. Maga pakisztáni – mondta Evan. Khan vállat vont. – Komolyabb dolgok miatt fáj az én fejem. Evan kiment a konyhába. A falon mágneses sínen kések ádáz győjteménye. Levette a legveszedelmesebbet, és visszament a szobába. Khan felnézett. – Azt ott nekem szánja? – Viselkedésében nyoma sem volt félelemnek. – Csak ha meg kell tennem.
– Nem fog ilyet tenni. A szurkálás erısen igényli a közeli testkontaktust. Undok egy dolog. Sok piszokkal is jár. Aztán meg érezni, ahogy elhagyja az élet az áldozat testét. Egy jó fiúnak nincs ennyi vér a pucájában. – Még csak most térképezem fel, mire vagyok kapható. Maga most segít elkapni Jargót. – Ilyet soha nem mondtam – mondta Khan. – Annyit jegyeztem meg csupán, hogy közös az ellenségünk. Én akár egész hátralevı életemre el tudok tőnni. Nem kell szembeszegülnöm Jargóval. Azt hiszi, meghaltam. – Amennyiben már az ellensége, nyilván szívesebben venné, ha nem árthatna önnek, mint hogy afelıl aggódjon, hogy egyszer megtalálja. Khan vállat vont. – A fiataloknak fontos a gyızelem, én sokkal inkább a túlélésre játszanék. – Evanre nézve megingatta a fejét. – Azt hittem, lényegesen jobban vágyik rá, hogy a szülei felıl halljon, mint amennyire a lehetetlen bosszút szövögeti Jargo ellen. Evan lépett egyet felé a késsel. – Maga tudja, hogy anyám a Lentieknek dolgozott. – Csak a fedınevén ismertem. Aztán olvastam az interneten az amerikai híreket, láttam a megölésérıl szóló híradásban, és tudtam, ki is ı. – Találkozott vele néhány hete, amikor itt járt Angliában. – Igen – felelte Khan majdnem suttogva. – Miért jött? – Rendkívül különös, de feljogosított rá, hogy elmondjam magának azt, amit mindig is titokban tartottam. Olyan érzés ez most, mint lerúgni egy szoros cipıt. – Khan megeresztett egy kedves mosolyt. – Az édesanyja adatokat lopott egy magas beosztásban levı brit kutatótól, aki egy új lopakodó vadászrepülı fejlesztési munkáiban vett részt. Titkos adatokat tárolt a laptopján; ismeri ezt a fajta embert, a szakmájában briliáns, de a szabályok csak felbıszítik. A biztonságot hanyagul kezeli. Van egy szeretıje a laborból, akivel egy kis doveri szállodában tölt el pásztorórákat. Az édesanyja lencsevégre kapta ıt és a kedvesét. Valószínőleg inkább tőrné, hogy a viszonya kirobbanjon, mint hogy együttmőködjön, de ami a legfontosabb, hogy az édesanyja megszerezte a vadászgép adatait az együttlét ideje alatt. Az már valódi ütıkártya. Ma már nem olyan nagy dolog a szex, mint egykor, hacsak nem kisgyerekekkel vagy állatokkal csinálják. – Khan majdhogynem csalódottan, a régi szép idıket visszasíró férfi hangján mondta ezt. – Tehát anyám ellopta az adatokat, maga pedig eladta. – Nem. Én csak a támogatásának szervezését biztosítottam. Én intéztem, hogy a pénz rendben a számlájára kerüljön. Az eladást Jargo intézte. A támogatás szervezése. Pénz. Meg kellene tudnia, honnan jött az a pénz. Az ügyféllista, gondolta Evan. Ennek az embernek a birtokában van. Uralkodott a vonásain. – És Jargo kinek adta volna el ezeket az adatokat? Khan vállat vont. – Kinek nincs szüksége ilyen értesülésekre manapság? Az oroszoknak, akik még mindig tartanak a NATO-tól. A kínaiaknak, akik még mindig félnek a Nyugattól. Indiának, a világpolitikai színpad befolyásosabb szerepéért. Iránnak. Észak-Koreának. Vállalatoknak, itt és Amerikában, amelyek a tervekre áhítoznak, mert vagy szerzıdni akartak a terveket létrehozó repüléstechnikai céggel, vagy meg akarták kerülni. –Evanre villantott egy jól begyakorolt, tiszta mosolyt. –Az édesanyja nagyon értette a dolgát. Büszke
lehet rá. Követett engem oda, ahol a fájlokat ıriztem, betört a laptopomba, ellopta az adatokat, és minderre a múlt hétig rá sem jöttem. – Jelenleg nem találok semmi büszkeségre okot adó dolgot ebben a ragyogó teljesítményben – felelte Evan. – Na már most, amennyiben halva akarunk látni egy embert… nos, akkor az ön apját küldenék. İ a megfelelı gyilkos. – Khan a körmét nézegette. – Fojtogatás, lıfegyver, kés. Egyszer Johannesburgban kis híján megölt egy embert a puszta hüvelykujjával. Persze meglehet, hogy ezt a pletykát ı maga terjesztette el. Sok függ a jó hírnévtıl. A kés most hirtelen valahogy könnyebb lett Evan kezében. Khan méltatólag mormolt még valamit a foga között. – Én sokkal jobban ismertem ıket, mint ön, de a valódi nevüket nem tudtam. Igazán szomorú. Csak megpróbálsz felpiszkálni. Addig szórakozol velem, amíg hibát nem ejtek. – Minthogy egymás segítségére vagyunk, árulja el, hogy mit lopott el öntıl az anyám. Khan beszívta az alsó ajkát. – Egy Kajmán-szigeteki bank számlaszámait. Olyan fájlt másolt le, amelyben nevek álltak, a hozzájuk kapcsolódó számlákkal együtt. Nem vettem észre, hogy ellopta a fájlokat, és lemásolta ıket, egészen addig, amíg múlt csütörtökön le nem futtattam egy ellenırzı programot. Csütörtök. Az anyja halála elıtti nap. Az a nap, amikor talán a menekülés mellett döntött. Tudnia kellett, hogy Dezz és Jargo a nyomában van. De az is lehet, hogy Khan hazudott, ezzel is számolnia kell. – Így tehát anyámnak volt egy listája a Lentiek teljes ügyfélkörérıl. Khan a homlokát ráncolta. – Igen, az is megvolt neki. – És ön figyelmeztette Jargót? – Természetesen. İ nem is tudott az ügyféllistáról. Ez az én biztosítékom volt, ha egyszer még rosszra fordulnának kettınk között a dolgok, csakhogy Jargót sikerült arról meggyıznöm, hogy az ön édesanyja volt az, aki összeállította olyan egyéb információkból, amelyekrıl Jargo tudta, hogy már a birtokomban vannak. Egyéb információk. Khannál meg kell lennie mindennek, minden Lentiektag nevének, minden általuk használt pénzügyi számlának, a ténykedésük minden részletének. Nem kérdés, Jargo halva akarja látni. – Minden fájlról akarok egy másolatot. – Attól tartok, hogy a bomba robbanásakor megsemmisültek. – Ne hadováljon nekem itt összevissza. Van biztonsági másolata. – Ezt az állítást kénytelen vagyok elutasítani. Evan elırelépett. – Nem adok lehetıséget választásra. A kést Khan mellkasának nyomta. – Nahát, ez remek – mondta Khan. – Nem hinném, hogy valóban volna hozzá gyomra, hogy… Evan hirtelen rántással Khan torkának szegezte a kés hegyét. Khan szeme tágra meredt. Kövér vércsepp győlt azon a helyen, ahol a penge találkozott a bırrel.
– Apám fia vagyok. Azt hiszem, hogy most nem remeg a kés, vagy talán mégis? Khan felvonta az egyik szemöldökét. – Nem, tényleg nem. – Megölöm, ha nem segít. Ha segít, akkor lesz egy ember a CIA-ban, aki meg tudja védeni Jargótól. Magát és a fiát is. Mindketten új életet kapnak tıle. Érthetı voltam? Khan alig észrevehetıen bólintott. – Mondja meg, hogy ki az a férfi a CIA-nál. Aligha bízhatnám a sorsomat valakire, aki Jargo egyik ügyfele. – Efelıl nem kell aggódnia. Beszéljünk nyíltan. Mondja meg, hol van Hadley. Khan szorosan bezárta a szemét. – Rejtızik. Nem tudom. – Rejtızik, mert ı küldte nekem az Alexander Bast-film ötletét. Hadley indította meg a lavinát. – „Kígyómarásnál metszıbb fájdalom.” – Khan a halántékához nyomta az ujjait. – Szörnyen kegyetlen dolog felismerni, hogy a gyermek ennyire győlöli az apját. Maga szerette a szüleit, Evan? Még senki sem kérdezte ezt tıle, soha, még Durless nyomozó sem Austinban, ami most úgy tőnt, mintha nem néhány napja lett volna, hanem ezer évvel ezelıtt. – Szeretem ıket, és nem használok múlt idıt. Nagyon is szeretem. – Még mindig szereti ıket, annak ellenére, hogy megtudta, kik is voltak valójában? – Igen. A szeretet már nem szeretet, ha feltételekhez kötött. – Tehát ha az apjára néz, nem egy gyilkost lát. Egy hidegvérő bérgyilkost. Csakis az apját. Evan szorosabban markolta meg a kést. – Ó, igen, a kétely mérge. Nem tudja, mit fog látni, mit fog érezni. Néhány hónappal ezelıtt nagyon elügyetlenkedtem. Beépítettem Hadleyt, hogy dolgozzon nekem. A kezem alá. Megbíztam benne, azt hittem, egyszerően csak értelmes feladatra van szüksége ahhoz, hogy helyre kerüljön az élete, de tévedtem. Egyszerő megbízatást kapott, mégis alig tudott kicsúszni a francia titkosszolgálat markából. Nekem azt ígérte, hogy legközelebb jobban csinálja, de akkor már eldöntötte, hogy ki akar szállni. – Nem fogadta el a lemondását. – Nem árulta el, hogy ki akar lépni. Ez nem olyasféle munka, amit csak úgy ott lehet hagyni. Miközben tanulmányozta a munkamódszeremet, a Lentiekrıl talált fájlokat – az összes tagról, és a gyermekeikrıl. Tudta, hogy ha elmegy a brit titkosszolgálathoz vagy a CIA-hoz, akkor védelmi ırizetbe veszik, és az én forrásaim azonnal befagynak. Pénzt akart. Tehát engem és Jargót kiadott volna, de addig nem, amíg meg nem tudja szervezni a köddé válását. Elsıre az én számláimhoz férhetett könnyen, és ki is fosztott. – A hangja inkább megtört volt, mint haragos. – Úgy tőnik, mintha beszélt volna vele. – Így történt. Hadley mindent megvallott nekem, mielıtt elment. – Khan gyengén elmosolyodott. – Megbocsátottam neki. Bizonyos módon még büszke is voltam rá. Végül mégis megmutatta, hogy merész és eszes is tud lenni. A Lentiek-tagok gyermekei közül ön az egyetlen, akinek köze van a médiához. Azt gondolta, hogy összebarátkozik magával, és finoman a hálózat
lebuktatása felé tereli. A Bast-gyilkossággal felkelti a kíváncsiságát. Nyomozásra biztatja. Elvégezteti magával a piszkos munkát, anélkül hogy Jargo hurkába dugná a fejét. Túlságosan is könnyen beszél – gondolta Evan. Mint egy dokumentumfilm alanya, aki nem tudja abbahagyni a beszédet, mert csak szavak valóságos áradatával tud meggyızı maradni, vagy magát kell hallania ahhoz, hogy meggyızze saját magát, éppen úgy, mint a hallgatóságát. Vajon meddig megy el ezzel a komédiával? – tőnıdött Evan. – Csakhogy nem válaszolt az e-mailemre, amit a Bast-anyaggal kapcsolatban küldtem neki. – Túlságosan nagy horderejő dolgokat hozott mozgásba, amelyek aztán ijesztıen túlnıttek rajta. – Khan felvonta a szemöldökét. – Most önként beszélek. Tényleg szükséges az a kés? – Nagyon is. Az ohiói árvaház. Bast ott volt, Jargo ott volt, a szüleim ott voltak. Miért? – Bast irgalmas lélek volt. – Nem hinném, hogy ez volt a valódi ok. Az ott élı gyerekek, hárman legalábbis biztosan, a Lentiekbe kerültek. Bast toborozta ıket a CIA kötelékébe? – Felteszem, igen. – Miért árvákat? – A család nélküli gyerekeket sokkal könnyebb irányítani – felelt Khan. – Olyanok voltak, mint a nedves agyag, ha elnyerték a megfelelı formát, akkor már ki lehetett ıket égetni. – Mire kellettek ık a CIA-nak a szokásos ügynökeik alkalmazása helyett? – Nem tudom. – Khan majdnem mosolygott, majd lehunyta a szemét. Nagyot sóhajtott, mintha a vallomástétellel nagy tehertıl szabadult volna meg. – Árulja el, miért kellett az újrakezdés, a teljesen új nevek, annyi év múltán? Elhagyták a CIA-t? – Bast meghalt. Jargo átvette a hálózat vezetését. – Jargo ölte meg. – Nagyon valószínő. Soha nem kérdeztem. – Jargo, a szüleim és a többi árva bujkált a CIA elıl? – Ez még az én idım elıtt történt. Nem tudom. Amikor Jargo a kezébe vette a dolgokat, akkor alkalmazott engem. Az ügyei szervezéséért feleltem. – Maga CIA-s volt? – Nem, de tevıleges segítséget nyújtottam a brit titkosszolgálat afganisztáni mőveleti akcióiban a szovjetek elleni felkelés idején. Alapos ismereteim voltak. Visszavonultam. Mindössze csendes életre vágytam a könyveim között. Nem volt több tere a munkámnak. Aztán Jargo megadta. – Nos, Mr. Khan, Jargo éppen most bocsátotta el. Immáron nekem dolgozik. Khan a fejét rázta. – Igazán nagyra becsülöm a kötélidegeit, fiatalember. Bár elnyerte volna a barátságát. Bizonyára jó hatást gyakorolt volna rá. Megszólalt a telefon. Mindkét férfi megdermedt. Kétszer csengett, majd elhallgatott. – Nincs üzenetrögzítı – mondta Evan. – A sógornım ki nem állhatta.
Evant zavarta, hogy megcsörrent a telefon. Talán téves, talán valaki a haldokló sógornıt hívta, talán valaki Khant kereste. – Én vissza akarom kapni az apámat. Maga azt akarja, hogy Jargo ne próbálja megölni. Találkoznak az érdekeink vagy sem? – Az lenne a legjobb, ha mindketten egyszerően csak eltőnhetnénk. – Khan nyelt egyet. Az arcán gyöngyözni kezdett a verejték, és levegı után kapkodott. – Adja meg, ami nekem kell. Felhasználhatjuk az ügyfeleket Jargo megtörésére. Visszavezetjük az ügyleteiket hozzá. Ha vége, akkor már nem árthat magának vagy Hadleynek. – Ez túl veszélyes. Okosabb volna eltőnni. – Ezt felejtse el. – Nem tudok gondolkodni, ha a torkomnak kés szegezıdik. Rágyújtanék egy cigarettára. Evan látta a férfi arcán a félelmet és a megadást, érezte a bırébıl felcsapó savanykás verejték átható szagát. Hátralépett. Eleresztette, elvette a torkától a kést. Khan az ujját a gyenge vérzésre tette, és ujjbegyével megtapogatta a vörös foltokat. – Nem mélyek. Köszönöm. Igazán értékelem a nagylelkőségét. Benyúlhatok a zsebembe a Gitane cigarettámért? Evan újra a torkára tette a kést, és szétnyitotta a zakóját. Egy csomag Gitane-t halászott ki. Ellépett, és Khan ölébe dobta. – Az öngyújtóm a zsebemben van, kivehetnem? –Thomas Khan hangja nyugodt volt. – Igen. Khan kivett egy kicsi, Zippo-féle gyújtót, rágyújtott, a füstöt hosszasan fújta ki. – Megkapta a nyavalyás cigijét – mondta Evan. – Ide az ügyféllistával. Khan kieresztett egy füstgomolyagot. – Az anyjától kérje. – Ne legyen már ekkora fasz. – Eszes fiúnak látszik. Valóban elhiszi, hogy ha az anyja olyan fájlokat lopott, amelyek alapján beazonosíthatók lennének az ügyfeleink, akkor nyitva hagytuk volna azokat a számlákat? – A hangja lágy volt, majdnem feddı, mintha egy kissé nehézfejő, de imádott gyermekhez szólna. – Ebbe a csapdába nem sétálok bele – mondta Evan. – Azok a számlák, amelyeket a kémeik – a szüleim is – használtak, megvannak. Nekem ennyi kell. Jargo nyakát így vagy úgy, de ki fogom törni. Khan felnevetett. – Csak nem hiszi, hogy az embereink továbbra is azokon a neveken mőködnek tovább, amikor a lebukás fenyeget minket? – Ha van családjuk és gyerekeik, mint a szüleimnek vagy magának, és kertvárosi kirakatéletük, akkor nem változtathatták meg. – De bizony hogy igen. Az anyja számlája nem Donna Casher nevére szól, buta, buta kisfiú. – Khan a fejét ingatta. – Más nevet használt. Ezen a vonalon hiába indul. Óvatosabbak voltunk a legóvatosabbaknál is. Menekülési útvonalakat építettünk ki, arra az esetre, ha a fedezékünk bármikor összeomlana. Már akkor is régóta ezzel foglalkoztunk, amikor maga még pelenkás volt. – Elnyomta a cigarettát. – Javaslom, hogy most menjen el. Át fogom adni az anyja számláján levı pénz felét, a többit megtartom a
hallgatásomért. Kétmillió amerikai dollárról beszélünk, Evan. Kimehet a nagyvilágba a sír helyett. Az apját nem lesz képes visszaszerezni. Az ön halála nem támasztja fel az édesanyját. – Khan finom mozdulattal húzott ki egy újabb cigarettát. – Kétmillió. Ne ırüljön meg, vigye a pénzt. Vásároljon rajta új életet. – De… – akkor látott át Evan a szitán. Rájött, hol hibádzik Khan ajánlata. A számlák hamis neveken. A lebukás. Menekülési útvonalak. A telefon csak kettıt cseng. Egy új élet. Csapda volt, de nem olyasféle, mint amilyenre számított. Khan ráérısen ücsörgött ebben a házban. Mosolygott rá. Nincs semmiféle haldokló sógornı. Nem kapcsolódik ehhez a házhoz a Khan név. Menekülési útvonal. – Szarzsák – mondta Evan. Khan megint a gyújtót csattogtatta, eltartotta, és akkor ködfelhı csapott ki a tetejébıl. Evan a zakója ujját az arcára szorította. Önvédelmi borsspray marta a szemét, a torkát. Megtántorodott és a kis perzsaszınyegre zuhant. Kínzó fájdalom égette a szemgolyóját, az orrát. Khan átiramodott a szobán, a polcról lekapott egy vastag kötetet, felnyitotta, elıhúzott belıle egy Berettát, és megpördülve Evanre lıtt. A lövedék Evan feje mellett csapódott a kisasztalba. Evan vakon tapogatózott az asztalhoz, pajzsként emelte maga elé, és Khan felé rontott. A szeme úgy égett, mintha ezer tővel szurkálnák. Két újabb lövés a hangtompítóból, mire faforgács lepte be Evan hasát és mellkasát. Az asztalt Khannak lökte, a fegyvert ezzel lefelé kényszerítve, és hátrataszította, vissza a tölgyfa polchoz. Csak nyomta, nyomta és nyomta, egyre erısebben. Evan megvetette a lábát. A másik férfi arcán tükrözıdı kín feltüzelte. Egészen a falhoz lapította. Hallotta, ahogy Khan tüdejébıl kiszorul a levegı, hallotta fájdalmas hörgését; majd a férfi a földre esett. A pisztolya még mindig a kezében volt. Evan lerakta az asztalt, és a pisztolyhoz kapott. Khan arca kifejezéstelen volt, mégis fogta még a Berettát. Evan a férfira esett. Khan a térdét Evan ágyékába rántotta, csontos ujjait mélyen szorosan zárt szemébe vájta. Evan egyik kezével eleresztette a pisztolyt, és lesújtott, egyenesen Khan orrára. A könnyein keresztül csak a férfi arcának körvonalait látta. Evan újra két kézzel ragadta meg a Berettát, és azon küszködött, hogy a plafon felé fordítsa. Khan visszacsavarta, és Evan feje felé célzott. A fegyver elsült.
35. fejezet A golyó forrón süvített el Evan füle mellett. A fiú minden erejét és teljes testsúlyát latba vetve igyekezett a pisztoly csövét a padló felé fordítani. Khan vonaglott, próbálta a fegyvert kicsavarni a kezébıl. A pisztoly újra felvakkantott. Khan megrándult. Majd nem mozdult. Evan elfordította a pisztolyt, és a szemét dörgölte. Visszahúzódott a szoba egyik sarkába. Alig látta Khant, de a fegyvert továbbra is ráemelte. Evan nyögdécselt, elviselhetetlenül fájt a szeme. Khan nem mozdult. Evan kényszerítette magát, hogy visszamenjen a testhez. Megérintette a nyakát. Semmi. Nem volt pulzusa.
Gyötrelmes kín. Evan kibotorkált a konyhába. Megnyitotta a csapot, és a tenyerébe vett vízzel locsolgatni kezdte az arcát. A barna kontaktlencsék, amelyeket Bedford adott neki, kimosódtak. A tizedik adag víz után enyhülni kezdett a kín. A mosogatóba folyó víz csobogásán kívül nem hallatszott más zaj a házban. Öblögette duzzadt szemét, újra és újra, míg csillapodni nem kezdett a fájdalom. A másik kezében még mindig ott volt a pisztoly. Visszament a szobába. Khan bámult rá mindhárom szemével, a középsı vörös volt. Evan újra megnézte, a nyakán, a csuklóján, a mellkasán, sehol nem tudta a szívverését kitapintani. Éppen most oltottam ki egy ember életét. Rosszul kellett volna lennie a rémülettıl, az iszonyattól. Még egy hete is megbénította volna a sokk. Most csak egyszerő megkönnyebbülés öntötte el, hogy a földön Khan fekszik holtan, nem pedig ı. Kiment a fürdıszobába, és jól megnézte magát a tükörben. A szeme megint aranybarna, és a duzzanat majdnem teljesen beborítja. Az ajka csúnyán felrepedt és vérzik. Kinyitotta a mosdó alatti szekrénykét, és talált benne egy tömött elsısegélydobozt. Természetes, hogy volt itt ilyesmi, ebben a házban minden megvolt, amire Khannak csak szüksége lehetett. Ez volt Khan menedéke, a menekülési útja. Nem tudott tiszta fejjel gondolkodni a bomba robbanása utáni zőrzavarban, csak az foglalkoztatta, hogy szorosan tartsa a férfit, aki ismerte az utat a szülei életének földjére. Jargo szemével nézve Khan nagyon elszúrta, de talán azt mégsem akarta Jargo, hogy meghaljon. Talán csak el akarta szakítani a közvetlen nyomozás minden Lentiekhez vezetı fonalát. Khan azután ment el, hogy Evan megemlítette Jargót. Megeshet, hogy már ismerte az arcát. Azután Pettigrew besétált a bombával, vagy Khan élesítette, miután már kint volt az épületbıl. Khan, ha a saját üzlete megsemmisül, nem rohan olyan helyre, ahol csak néhány órára találhat menedéket. A rejtekébe menekülne. Ha a Lentiektagoknak volt veszély esetére biztosított személyazonossága, akkor biztosan volt Khannak is, mint a pénztárosuknak. Magával hozta Evant egy olyan helyre, ahol elbújhat, magára öltheti az elıkészített énjét, és felszívódhat a világban. Ami még jobb, ha azt hiszik, hogy a könyvesbolti robbanás során meghalt. Ugyan ki keresné Thomas Khant a CIA-tól, ha holtnak hiszik? Nem volt kis dolog otthagyni az embernek az életét, és ha ez a ház volt Khan számára a rókalyuk, az elsı állomás a makulátlan új élethez vezetı úton, akkor meg kell hogy legyenek itt az eszközei és a forrásai ahhoz, hogy mőveleteket zárjon le, pénz és adatok, hogy elfedje vele a nyomokat, amelyeket hagyott, és hogy beléphessen az új életébe. Azonban ha Jargo is ismerte Khannak ezt a menedékét – és ez könnyen elıfordulhatott –, akkor Evannek egyáltalán nem volt sok ideje. Amennyiben Khan nem jelentkezik, Jargo ideküldhet egy ügynököt, hogy biztosan megtudja, meghalt-e a robbanás során. A telefoncsöngés. Talán Jargo hívta Khant. Bár elıfordulhatott, hogy alig van ideje, Evan mégis kénytelen volt kockáztatni. A válaszok, amelyeket keresett, itt lehettek a házban. Minden ajtót és ablakot ellenırzött, hogy jól be van-e zárva. Minden rolót leengedett, minden függönyt behúzott. Két kis vendégszoba, egy dolgozószoba és egy
fürdıszoba volt fent, egy hálószoba és egy másik fürdıszoba pedig lent a nappalin, a konyhán és az étkezın kívül. A konyhából nyílt egy ajtó, amely egy kis pincébe vezetett. Evan megkockáztatta, hogy lemenjen, felkattintotta a fényt. Üres volt. Csak a sarokban hevert valami. Egy nagy, fekete, cipzáras zsák. Egy hullazsák. Evan lehúzta a cipzárat. Hadley Khan. Felismerte az arcát, pontosabban azt, ami megmaradt belıle. Már néhány napja halott lehetett. Mész borította a testét, hogy a lehetı legkevésbé árassza az oszlás bőzét. A halántékában egyetlen lövés nyoma. A meztelen test szorosan a zsákba volt csavarva, az arcot és a test többi részét durva, bíborvörös csíkok csúfították. A kézfejek hiányoztak. A kitátott szájban nem volt nyelv. Megbocsátottam neki – mondta Khan. Evan felállt, és átment a pince túlfelére, homlokát a hővös kıfalnak nyomta, és az iszonyattól akadozva mélyeket sóhajtott. Khan itt tette, megkínozta és kivégezte a tulajdon fiát, amiért elárulta. Amiért elárulta a családi üzletet. Vajon mit tettek volna vele a szülei, ha egyszer belebotlik az igazságba, vagy lebukással fenyegeti ıket? Ilyet nem tudott elképzelni. Nem. Soha. Khan szavai visszacsengtek a fülében: Én jobban ismertem ıket, mint maga. Evan visszazárta a zsákot. Felment a nappaliba. Megragadta Thomas Khan hulláját, és levonszolta a pincelépcsın. A fia mellé fektette. Újra felment, és a hálószobaszekrényben talált egy összehajtogatott lepedıt, amellyel letakarta a testeket. Megivott négy pohár hideg vizet és bevett négy aszpirint, ami az elsısegélydobozban volt. A szeme égett, a gyomra fájt. A dolgozószobába ment, és megpróbálta kinyitni az asztalt és a komódot, mindkettı zárva volt. Visszament a pincébe, és átkutatta Khan zsebeit; kulcsot nem talált, de egy tárcát és egy zsebszámítógépet igen. Bekapcsolta, a képernyı kivilágosodott, és az ujjlenyomatot kérte. Kihúzta Khan jobb kezét a lepedı alól, és a kijelzıre nyomta a halott férfi mutatóujját. Elutasította. Megragadta Khan bal kezét, és most a bal mutatóujját nyomta rá. Ezt elfogadta, és megnyílt egy általános fımenü. Átnézte az alkalmazásokat és a tárolt fájlokat. A komputerben csak néhány kapcsolat és a hozzá tartozó telefonszámok voltak; néhány zürichi bank, londoni könyvesboltok listája. Látott egy ikont térképhasználathoz. Megnyitotta. Az utolsó három hely Londonban, a mississippi Biloxiban és a floridai Fort Lauderdale-ben volt. A biloxi térképjelölés egy charterrepülıtársaság helyét mutatta. Biloxi nem volt éppen túl messze New Orleanstól. Talán innen indult Dezz és Jargo a New Orleans-i összecsapás után. Sajnálatos módon semmi olyat nem látott, hogy az apád tartózkodási helyét X jelöli. Kivéve talán Fort Lauderdale-t. Florida egy meghatározott helye. Gabriel azt mondta, hogy az anyja ragaszkodott hozzá, hogy Floridában találkozzanak az apjával. Carrie pedig azt gondolta, hogy az apja ott van. Carrie. Megpróbálhatná felhívni. Utolérhetné a londoni CIA-irodán keresztül. Elmondaná, hogy életben van. Nem, mégsem, mert ha Jargo CIA-s emberei vagy ügyfelei abban a hiszemben vannak, hogy ı meghalt… így
senki nem vadászik rá, és azt tudják, hogy Londonban volt, majdnem meg is ölték. Bedford csoportja rossz hírnévre tenne szert. Tudni akarta, hogy Carrie biztonságban van-e; meg akarta neki mondani, hogy él. Azonban most nem lehet, addig nem, amíg az apja haza nem kerül. Abban biztos volt, hogy a lány nem megy vissza abba a házba, ahova Pettigrew vitte ıket, ha Pettigrew Jargónak dolgozott, akkor ez túlságosan is veszélyes lenne. Óvatosan újra csatlakozni fog Bedfordhoz. Evan átállította a belépési adatokat: kitörölte Khan ujjlenyomatát, és a saját hüvelykujjának lenyomatával helyettesítette. Még jól jöhet késıbb. Zsebre tette a gépet. Felállt, meglátott egy szerszámos ládát a sarokban, és felvitte magával. Vigyázva benyomott egy csavarhúzót az asztal zárjába; a borsspray-s öngyújtó óta már nem hihetett a látszatnak, de nem történt semmi, csak fém csattant fémhez. Kivett egy kalapácsot, és négy határozott ütéssel kinyitotta Thomas Khan asztalának egyik zárját. A fiókban megtalálta a ház tulajdonlási papírjait. Elızı évben vásárolta meg a Boroch Befektetési Vállalat. A Boroch nyilván Khan fedezésére szolgált; ha nincs nyilvánvaló kapcsolatban Khannal, akkor a rendırség nem fog idejönni. Khan nem mutogatta volna magát, ha csak nem elkerülhetetlen, hogy tovább tudja ásni az alagutat a szökéshez. Az asztalfiókban fejléces levélpapírokat és borítékokat talált a Boroch Befektetés nevével, egy új-zélandi és egy zimbabwei útlevelet, mindkettıben Thomas Khan képe volt hamis névvel. Egy mőködıképes, de lemerült telefon is volt. Kihalászta a töltıt a fiók hátuljából, és tölteni kezdte a készüléket. Megnézte a híváslistát, de üres volt. Feltörte egy másik fiók zárját is. Abban egy fémkazettát talált, angol fontés amerikai dollárkötegekkel, a pénz alatt pedig egy automata pisztolyt és két hozzá való tárat. Átszámolta a pénzt. Hatezer font és tízezer dolcsi. Kirakta a pénzt az asztalra. Az asztal oldalsó fiókjai üresek voltak. A komódnak esett a kalapáccsal, a csavarhúzóval, végül egy feszítıvassal. Szédülés fogta el, az éhség, a kimerültség, a borsspray miatt, de tudta, hogy közel jár, nagyon közel jár már ahhoz, hogy megszerezze, ami kell. Olyan közel. Az ajtó megadta magát a feszítıvasnak. Üres. Nem, nem lehet. Az nem lehet. Khannak adatfájlok kellettek, a számlák hozzáférési adataihoz, a régiek törléséhez. Egyszerően kellett itt lennie még egy számítógépnek. Azt leszámítva, ha az a vadállat nem tartott mindent fejben. Akkor Evan visszajut a nagy semmihez. Átkutatta a szobát. Egy kis tárolófülke nyílt a szobából, ahol írószerek, régi öltönyök és egy esıkabát volt. Átnézte a két vendégszobát – gyakorlatilag üresek voltak – és a földszinti hálószobát. Alaposan kutatott, tudatában annak, hogy nem volt profi, de szem elıtt tartotta, hogy alapos aprólékossággal sokra mehet. Csakhogy nem talált semmit, és annak az esélye, hogy megszorongathatja Jargo nyakát, egyre inkább fogyott. Megkockáztatta, hogy felkapcsol egy olvasólámpát az elsötétített nappaliban. A könyvespolc. Khan a kötetek mögé rejtette a fegyvert. Evan átkutatta az egész polcot. Szinte minden négyzetcentit kitöltöttek a jobbnál jobb könyvek, Khan boltjából maradhattak itt. Egy ilyen elmebeteg állatnak hogy lehetett ilyen kifinomult irodalmi ízlése? Nem talált semmi mást a könyvek mögé rejtve. Átfésülte a konyhaszekrényeket és a kamrát.
Kiborogatta a só- és liszttartó edényeket a padlóra. Semmi. A hőtıszekrény tele volt fagyasztott készétellel. Feltépte a csomagolásukat, és a mosogatóba dobta ıket, abban bízva, hogy hátha egy CD-t talál elrejtve az egyikben. Akkor hirtelen éhség tört rá, és a mikroban megmelegített egy csirkés tésztát. A gyomra felfordult a gondolattól, hogy egy halott ételét eszi. Elhatározta, hogy összeszedi magát, és nem törıdik vele. A földön ülve evett, és közben erıt vett magán. Az étel nem volt ízletes, annál inkább kiadós. A gyomra megnyugodott. Az idıérzéke felborult, kimerült tıle, az adrenalin szétáradt a testében, küzdött a heves vágy ellen, hogy egyszerően végignyúljon a padlón, és álomba merüljön. Talán nincs is már semmi, amit találhatna. A pince. Olyan helyiség, amit még nem kutatott át. Lement a sötét lépcsıkön. Elment a letakart testek mellett. A pince kicsi volt. Négyzet alaprajzú, az egyik oldalon mosógépre állított szárítógép, a másikon fémpolcozat. A polcokon mindenféle kacat volt. Még több bedobozolt könyv. Mindet átnézte. Egy törött képernyıjő tévé. Egy doboz kerti szerszám, egyik sem volt sáros, meglehet, hogy soha nem is használták ıket. Néhány karton konzerv, levesek, zöldségek és hús, arra az esetre, ha Khannak itt kell elbújtatnia egy kém barátját. A pillantása visszasiklott a törött tévére. Miért is tartana meg bárki egy rossz tévét? A tévéért manapság már nem kell komoly összeget kiadni. A képernyı cseréjének ára nagyjából annyi lehet, mint egy új készülék. Talán Khant a semmit ne herdáljunk el csak úgy elve vezette. Csakhogy jómódban élt. Egy törött tévének itt nem volt értéke. Evan leemelte a polcról a tévét. Elıszedett egy csavarhúzót, és levette a hátlapot. A tévé ki volt belezve, és a belsejében ott lapult egy kis laptop és a töltıje. Evan bekapcsolta a gépet, amely a jelszót kérte. Beírta, hogy LENTIEK. Nem felelt meg. Beírta, hogy JARGO. Ez sem volt jó. Beírta, hogy HADLEY. Nem. A CIA fel tudná törni, de ı nem képes rá. Még ha rá is jönne a jelszóra, Khan nyilván kódolta és jelszóval védte le a fájlokat. Bolond lett volna, ha nem elıvigyázatos ennyire. Evan a monitorra meredt. Talán csak fognia kellene a gépet, és elvinni a CIA vezérkarához Langleybe, a székhelyükre. Ezzel magát igen… …de az apját nem mentené meg. A sötét pincében megjelent elıtte az apja arca. A két Khan holttestét bámulta, apát és fiát. Az elmúlt néhány napban elhitte, hogy az apja hivatásos gyilkos, aki úgy csap agyon másokat, akár a szúnyogokat. Azonban nem ilyennek ismerte. Nem lehetett, az igazság nem lehetett ennyire kegyetlen és egyszerő. Meg kellett szereznie az adatokat, hogy megmentse az apját. Vagy, ha máshogy nem megy, gondolta, legalábbis el kell hitetnie, hogy nála vannak. A laptop. Nem kellettek neki az adatok, elég volt maga a laptop, hogy alkudhasson az apjáért. Aztán még az is lehet, hogy pontosan ugyanazok a fájlok vannak rajta, mint amiket az anyja lopott. Tárgyalási alapnak megfelelt: fenyegetızhet vele, hogy eljuttatja a CIA-hoz, ha nem engedik szabadon az apját. Jargo nem tudhatja teljes bizonyossággal, hogy a fájlok rajta voltak-e vagy sem Khan gépén, meg aztán ha az ügyféllista nincs is
rajta, van rajta bıven más, pénzügyi, szervezési, személyes feljegyzések, amivel tönkre lehet tenni a Lentieket. Az anyja valószínőleg errıl a laptopról lopta az adatokat. Próbálta elképzelni, hogyan csinálhatta. Elkattintotta a fotókat Doverben, ellopta a katonai adatokat. Leszállította az árut Khannak. Talán nem ide, a biztos helyre. Valószínőbb, hogy a lopott adatokat és a fényképeket egy CD-n adta át egy parkban, egy színházban, egy kávéházban. Majd miután elváltak, követte Khant ide. Aztán… mi? Khan feltölti a számítógépre az adatokat, és elküldi Jargónak, majd elmegy. Az anyja betör a házba, és megtalálja a laptopot. Kellett hogy legyen valamilyen programja, hogy megkerülje a jelszavakat – alapszükséglet, ha gyakorló adattolvaj valaki. Ha neki sikerült, akkor lehetséges. Evan is ellophatja ugyanazokat a fájlokat. Megpróbálkozott még egyszer a laptoppal. Beütötte, hogy BAST. Semmi. OHIO, az árvaház miatt. Nem. GOINSVILLE. Elutasítva. A konyhapulton megtalálta Khan kocsikulcsait, a laptopot és a pénzköteget a kocsi csomagtartójába tette. Visszament, és Khan PDA-ját, fegyverét és telefonját a zakója zsebébe tette. Aludni akart, és azt hinni, hogy Khan rejtekhelye az ı rejtekhelye lehet. Azonban nem volt biztonságos itt maradnia. Fort Lauderdale. Az anyja Floridát említette Gabrielnek. Ennél jobb ötlete nem volt. Beszállt a kölcsönkapott Jaguárba. Ráébredt, hogy még soha nem vezetett jobbkormányos autót, és az elmúlt napokban most elıször szívbıl elnevette magát. Kalandos vállalkozás lesz. Pattanásig feszült idegekkel vezetett a sötétben. Hideg esı kezdett esni. Erısen kellett összpontosítania, hogy a beidegzıdött vezetési gyakorlatát máshogyan használja. Olyan lassan hajtott vissza Londonba, mint egy kezdı vezetı. Lewishamben talált egy egész rendes szállót. Egy kiskocsmában valódi étellel jutalmazta meg magát, sült halat és sült krumplit evett, és legurított egy korsó sört is. Elnézett egy párt, ahogy a felnıtt fiukkal nevetgélnek a sörük fölött. Fizetett, visszament a szállóba, és elnyúlt az ágyon. Megint bekapcsolta Thomas Khan mobilját. Kis csipogás jelezte, hogy új üzenetet hagytak neki. Nem tudta Khan hangpostafiókjának a jelszavát, de egy híváslistát talált, benne egy sikertelen hívás számával. Elıvette Khan komputerét, és hangfelvételre állította. Felhívta a talált számot. Hogyan is tárgyalhatna, ha mind azt hiszik, hogy meghalt? Elsıre felvették. – Igen? – Ismerte ezt a hangot, benne a lágy, elmebeteg vibrálást. Dezz. – Hadd beszéljek Jargóval. – Evan jó közel tartotta a PDA-t, hogy felvehessen minden szót. – Itt ilyen nevő ember nincs. – Hagyd ezt, Dezz. Azonnal beszélni akarok Jargóval. Hárompillanatnyi csend. – Hát összeszedtük magunkat?
– Mondd meg apádnak, hogy nálam van Mr. Khan összes Lentiekre vonatkozó fájlja. Az összes. Cserébe ezekért tárgyalni akarok apám szabadon engedésérıl. – Hogy van Carrie? Majdnem felrobbant? Ne haragudj, hogy nem voltam ott Londonban. Segíthettem volna szedegetni a darabjait. – Visszafojtott kuncogás. – Még egy szó, te degenerált állat, és elküldöm e-mailben az ügyféllistát a CIA-nak, az FBI-nak, a Scotland Yardnak. Aki itt kinyithatja a száját, az én vagyok. Csend állt be egy hosszú pillanatra, aztán Dezz hővös udvariassággal annyit mondott: – Tartsd, kérlek. Elképzelte Dezzt és Jargót, amint a telefon kijelzıjén Khan számát látják, a robbanásról már tudnak, és most tanakodnak, hogy Evan igazat mond-e. – Igen? Evan? Jól vagy? – kérdezte Jargo nyugtalankodó hangon. – Jól. Van egy ajánlatom. – Az apád már betegre aggódta magát. Hol vagy? – Mélyen az ürgelyukban. Nálam van Thomas Khan laptopja. A bromleyi búvóhelyérıl hoztam el. Minden fájllal együtt. Hosszú szünet. – Gratulálok. Én mindig unalmasnak találtam a táblázatkezelı programokat. – Engedje el az apámat, és én odaadom a laptopot, aztán ki-ki megy a maga dolgára. – Csakhogy azokat a fájlokat le is lehet másolni. Nem tudom, hogy bízhatom-e benned. – Ez nem az a helyzet, amikor kétségbe vonhatná a szavahihetıségemet, Mr. Jargo. Egyáltalán. Tudok Goinsville-rıl, tudok Alexander Bastról, tudom, hogy ı építette ki az eredeti Lentiek-hálózatot. Ez mind csak blöff volt; nem tudhatta biztosan, hogy ezek a dolgok összefüggenek, de úgy kellett tennie, mintha tudná. – Nálam van Khan laptopja, és odaadom. Nem a rendırségnek. Nem a sajtónak. Csak az apámat kérem cserébe. Vagy elfogadja az ajánlatomat, vagy nem. Nekem öt perc is elég hozzá, hogy darabokra szaggassam a Lentieket azzal, amim van. – Beszélhetek Khannal? – Nem, nem hinném, hogy lehetséges. – Életben van? – Nincs. – Vagy úgy. Te ölted meg, vagy a CIA? – Nem játszom kérdezz-feleleket. Megállapodtunk, vagy induljak a CIAhoz? – Evan. Megértem, ha fel vagy dúlva. Én nem kívántam Khan halálát. A tiédet sem. – Hallgatott. – Ha internet közelébe kerülsz, akkor mutatnék neked egy filmfelvételt, hogy bebizonyítsam a magam igazát. – Egy felvételt. – Khannak volt egy biztonsági kamerája az üzletében, amely állandó kapcsolatban állt egy szerverrel, ahova folyamatosan küldte, amit felvett. Megértheted, a munkánk az elıvigyázatosság minden formáját megköveteli. Éppen most néztem meg az anyagot. Bizonyítani tudom neked, hogy egy
CIA-ügynök helyezte el a bombát. Marcus Pettigrew-nak hívták az illetıt. Gyanítom, hogy a CIA remek alkalomnak találta, hogy könnyedén megszabaduljon egyszerre tıled és Mr. Khantól, anélkül hogy a kezét bepiszkítaná. Evannek eszébe jutott, hogy valóban látott kis kamerákat a könyvesbolt sarkaiban, a plafonhoz közel. Azt válaszolta, amirıl azt gondolta, hogy megfelel Jargo várakozásának: – És akkor mi van? Nem bízhatom a CIA-ban. Ebbıl nem következik, hogy magában igen. – Nézd meg a felvételt – mondta Jargo –, mielıtt ítélkezel. – Tartsd. – Evan a telefonnal a kezében ment le a szobájából a szálloda konferenciahelyéhez. Nem volt ott senki. Bekapcsolt egy csillogó-villogó számítógépet, és létrehozott egy új e-mail fiókot a Yahoo! –n egy kitalált névre, majd megadta az e-mail címet Jargónak. Egy perc múlva a bejövı postában megjelent egy csatolt film. Evan rákattintott. Magát látta, bal oldalról és felülrıl, amint belép és Khannal beszélget. Azután Khan és ı kimentek a képbıl, és feltőnt Pettigrew. Megfordította a nyitva tartás táblát. Kivégzett két embert. Lehajolt az aktatáskájához. Azután semmi. – Én nem cincálnám szét a saját hálózatomat – mondta Jargo –, a CIA már annál inkább. – A felvételt te is összeollózhattad. – Evan. Kérlek. Elıször Gabriel, most pedig Pettigrew. Bricklayer barátod halálos kelepcébe küldött téged. Két legyet ütött egy csapásra, téged és Khant. Én nem vagyok az ellenséged, Evan. Távolról sem. Még finoman szólva is korpa közé keveredtél, én csak próbállak kimenteni onnan. Bricklayer… Jargo tudja Bedford fedınevét. Undorodva hallotta ki Jargo hangjából a nagyképő, erıszakos árnyalatot, hiába próbálta azt behízelgı aggódással palástolni. – A felvétel nem hazudik. Mit gondolsz most? –kérdezte Jargo. – Apámmal akarok beszélni. – Evan szándékosan rezegtette meg kételkedıén a hangját. – Ragyogó ötlet, Evan. Csend. Azután az apja hangja. – Evan? – Gyengének és fáradtnak tőnt. Megvertnek. Életben van. Az apja valóban életben van. – Apa. Ó, jézusom, apa, jól vagy? – Igen. Jól vagyok. Úgy szeretlek, Evan. – Én is szeretlek. – Evan… sajnálom anyád. Te. Soha nem szántam neked ezt a sorsot, hogy belekerülj ebbe a hitványságba. Mindig ez volt a legrettenetesebb rémképem. – Mitchell hangján hallani lehetett, hogy a könnyeivel küszködik. – Nem látod át teljesen a dolgot. Evan tudta, hogy Jargo hallja, hogy mit beszélnek. Tégy úgy, mintha hinnél neki. Ez az egyetlen módja, hogy Jargo kiadja apádat. Csakhogy túl könnyen sem szabad kötélnek állnia, különben Jargo nem fogja bevenni. A saját apját kellett kijátszania. Erısen igyekezett, hogy a hangján semmit se lehessen észrevenni. – Nem, apa. Holtbiztos, hogy egyáltalán nem látom át. – Ami még számít, hogy biztonságban tudlak tartani, Evan. Ehhez az kell, hogy megbízz Jargóban.
– Apa, még ha nem Jargo ölte is meg anyát, téged mindenképpen elrabolt. Hogy bízhatnék meg egy ilyen fickóban? – Evan, jól figyelj most rám. Anyád a CIA-hoz ment, és a CIA ölte meg. Nem tudom, miért tette, amit tett, de megtette, abban a hiszemben, hogy elrejtik ıt, elrejtenek téged. Csakhogy megölték – a hangja elcsuklott, aztán összeszedte magát –, és most arra használnak fel téged, hogy szóra bírjanak engem és Jargót. – Apa… – Jargo és Dezz nem jártak a házunkban. A CIA igen. Bármi mást állítanak neked, az hazugság. Higgy a szemednek. Londonban megpróbált megölni az a CIA-ügynök. Ennél fényesebb bizonyíték nem is kell. Szeretném, ha mindent úgy csinálnál, ahogy Jargo mondja. Kérlek. – Nem hiszem, hogy menni fog, apa. Megölte anyát. Felfogod, amit mondok? İ ölte meg! – Aztán röviden elmesélte az apjának, hogy mi történt, amikor hazament. – De az arcukat nem is láttad. – Nem… nem is láttam. – Várt három másodpercet, azt gondolva, hogy úgy kell intézned, hogy Jargo azt gondolja, hogy vakon hinni akarsz apádnak, el akarsz hinni bármit, csak érjen véget ez a szörnyőség. – Megláttam anyát, és kikészültem, aztán zacskót húztak a fejemre. Mitchell hangja türelmes volt. – Biztosíthatlak, hogy nem Dezz és Jargo volt, nem ık. – Honnan vagy ilyen biztos benne, apa? – Az vagyok. Meggyızıdésem, hogy nem ölték meg anyádat. Kezdd tettetni az ostobát. – Csak a hangjukat hallottam. – Életed legrémisztıbb pillanatában tévedhettél, Evan. Lehet, hogy Jargo fenyegetéssel próbált rábírni, hogy mőködj együtt vele, de csak azért, mert ez egyszerőbb volt, mint magyarázkodni. Igazából soha nem bántott volna. Az állatkertben Carrie-t lıtte meg, nem téged. Nem ez az igazság, de Jargo alaposan megtömte jól átgondolt hazugságaival az apja fejét. Nem vitatta a lényeget. Most jöhet a zavarodottság. – De Carrie azt mondta… – Carrie visszaélt a bizalmaddal. Csak játszott veled, fiam. Sajnálom. Evan hagyta, hogy nıjön a csend, mielıtt újra megszólal. – Igazad van. – Bocsáss meg, Carrie, gondolta. – Nem volt velem ıszinte, apa. Az elsı naptól fogva nem volt az. Mitchell megköszörülte a torkát. – Ne is törıdj vele többet. Az egyetlen, ami számít, hogy itt legyél velem. Biztonságban vagy most a CIA-tól? – A számukra meghaltam. – Akkor hozd el Jargónak a fájlokat. Együtt leszünk. Jargo hagyja majd, hogy beszéljünk, hogy eltervezzük, mi legyen ezután. Evan lehalkította a hangját. – Most ne szólj semmit. Nálam van a laptop, de nem jutottam be a jelszó miatt. Soha még csak nem is láttam azokat a fájlokat, amire úgy fáj Jargo foga. Nem jelentek rá nézve semmilyen veszélyt. Tudta, hogy Jargo issza Mitchell minden egyes szavát. – Minden rendbe jön, ha már együtt leszünk.
– Apa… ez mind igaz? Amit rólad és anyáról megtudtam, na és a Lentiekrıl. Csak mert nem értem… – A széltıl is óvtunk, Evan, és a lehetı legtöbbet ártasz, semmint használsz, ha lebuktatsz minket. Tégy úgy, ahogy Jargo mondja. Sok idınk lesz, majd megértetek veled mindent. – Miért nem vagy már Arthur Smithson? Csend. – Nem tudod, hogy mi mindent tettünk érted anyáddal. Soha nem hoztál nehéz döntéseket. Fogalmad sincs róla, mi is az valójában. – Aztán Mitchell hadarni kezdett, mintha már kevés ideje lenne: – Emlékszel, amikor Graham Greene összes regényét adtam neked, és azt mondtad, hogy az összes kötetbıl a legfontosabb sor az, hogy „ha valakit szeretnek, féltik is”? Ez maga az igazság, a százszázalékos igazság. Attól féltem, hogy nem lenne jó életed, és én jó életet szántam neked. A legjobbat. Nekem te jelented a mindent. Szeretlek, Evan. – Emlékszem rá. Apa, én is szeretlek. – Mindegy, hogy mit tett. Evan emlékezett rá, hogy a gimnázium utolsó évében az apja nagy köteg Greeneregényt adott neki karácsonyra, de az idézetet nem értette akkor. Nem számít. Ami számít, az az, hogy az apja életben van, és ı vissza fogja szerezni. – Jól figyelj. – Az apja hangja helyett Dezzét hallotta. – Mostantól én vagyok a fınök a te dolgodban. Hol vagy? – Csak mondd meg, hogy hol cserélhetnénk Khan komputerét az apámra. – Miamiban. Holnap reggel. – Olyan hamar nem érek Miamiba. Legyen holnap késı este. – Foglaltatunk neked mi jegyet – mondta Dezz. – Nem akarjuk, hogy a CIA megint fülön csípjen. – Az utazásomat magam intézem. Miamiból jelentkezem. Akkor adjátok meg a helyet és az idıt, ahol lebonyolítjuk a cserét. – Rendben. – Dezz kuncogott. – Ezúttal ne fuss el elılem. Most már egy család vagyunk. – Ezzel letette. Egy család. Evannek nem tetszett, hogy Dezz ezt mondta, és eszébe jutott a fakó fénykép a két goinsville-i fiúról, a hasonló mosolyuk és szemhunyorításuk. Látta már, amit akkor nem akart, azt a lehetıséget, hogy vérségi kapcsolat lehet az apja – az az ember, akit szeretett és csodált – és Jargo, a féktelen és kíméletlen gyilkos között. Evan elhatározta, hogy adja majd az ostobát, hadd higgye Jargo, hogy vakon fut apja megmentésére, azonban most kicsit összezavarodottnak érezte magát. Graham Greene-idézetek vették el az apjával folytatott beszélgetés drága idejét. Dezz szurkálódása. Nem állt össze a kép. Evan törölte a letöltött felvételt a géprıl, és visszament a szobájába. Lefeküdt az ágyra, és farkasszemet nézett Khan laptopjával, amely még mindig úgy ragaszkodott a titkához, mint egy dacos kisgyerek. Ha elviszi ezt a laptopot az apjáért, akkor Jargo talán elengedi az apját, remélhetıleg, de Jargo nem fog leállni. Nem. Ez elfogadhatatlan. Mindkét dolgot el kellett intéznie. Az apját kiszabadítani és Jargót tönkretenni, mégpedig úgy, hogy nem hibázhat. Felült, és számba vette, hogy milyen eszközöket használhat fel a másnapi játszmában. Arra jutott, hogy az kétségtelenül számít valamit, hogy nagyszerő történetmesélı. A hazugságok ászát kell létrehoznia, üthetetlen lapot. Az
elsıdleges kelléke pedig ez a makacskodó laptop. Résen kell lennie, és az elsı gyanús jelre olajra lépni.
36. fejezet A lány a harmadik csengésre vette fel a telefont. – Halló? – Szia, Kathleen. Egy perc döbbent csönd. – Evan? – Igen, én vagyok. – Jól vagy? – Igen. Láttalak a CNN-en, amikor rólam beszéltél, és jólestek a kedves szavaid. – Evan, hol vagy, mi történt? Úristen, halálra izgultam magam miattad. Evan hinni akarta, hogy igaz, és tényleg nyugtalankodott miatta a régi barátnıje, mert tudta, hogy a kérése próbatétel lesz. – Azt nem mondhatom meg, hogy mi történt, vagy hogy hol vagyok. A segítségedre van szükségem. Lehet, hogy a kérésemmel téged is veszélybe sodorlak. Nem hibáztatlak, ha most lerakod. Csend. – Miféle veszély? – kérdezte a lány. – Nem is annyira téged fenyegetne, sokkal inkább azt a valakit, akit rá tudsz venni, hogy nekem segítsen. – Nyögd már ki, Evan. – Mindig ilyen volt, kíméletlenül egyenes. – Veszélyes fickók egész csoportja akar holtan látni. Megölték anyámat, elrabolták apámat, és most engem keresnek. Nálam van az egyik komputerük, és nem tudok bejutni a rendszerébe, kódolva van. – Ez valami vicc, ugye? – Anyám meghalt, gondolod, hogy csak szórakozom? Négy pillanat csönd. A lány hangja halkabb lett. – Nem, nem gondolom. – Segíts, Kath. – Jaj nekem, Evan, figyelj, menj a rendırségre. – Akkor megölnék apámat. Kérlek, Kathleen. – Hogy tudnék pont én segíteni? – Azért gondoltam, mert Billel együtt csináltátok a Hackerramát Bili volt az a srác, akiért elhagyta Evant, egy New York-i filmes, és Evan tulajdonképpen jó fejnek tartotta. İ ütötte ki a filmjével a nyeregbıl az Oscar-díjért való versengéskor, a számítógépes kalózok, a hackerek körérıl és életérıl forgatott munkájával. – Legyen – mondta a lány egy perc vívódás után. – Kell nekem valaki Angliában. Eszes és titoktartó, aki nem lohol egybıl a rendırségre és szakértıje a kódolásoknak. Busásan meg tudom fizetni. Téged is. Egy pillanat hallgatás után azt mondta a lány: – Evan. Nem kell a pénzed, és nem tudok segíteni valami bőn elkövetésében. – Csak apámat és magamat mentem.
Hallotta, hogy Kathleen fészkelıdik. – Ha láttad a híreket, akkor biztos tudod, hogy ma bombát robbantottak Londonban. Annak a csoportnak a mőve, amelyik meg akar ölni. – Hogy ıszinte legyek, most úgy hangzol, mint egy ırült. – Napok óta menekülök. Rejtızöm. Az életem szó szerint a te kezedben van, Kathleen. Segítségre szorulok. E nélkül a bizonyíték nélkül sehogy nem tudom ıket úgy lebuktatni, hogy a rendırség higgyen is nekem. – Feltéve, hogy igazat mondasz, most arra kérsz, hogy hívjam fel egy barátomat, és óriási veszélynek tegyem ki. – Igen, így van. Figyelmeztetned kell. Légy vele ıszinte, hogy tudják, mivel állnak szemben. Fizetek is. Ezeknek a srácoknak mindig jól jön a pénz, nem? – Nem hangzik túl jó ötletnek – válaszolt Kathleen –, senkinek, és neked sem. Zsákutca. Nem hibáztathatta érte. – Értem. Én sem akarom, hogy ártatlanul bántódása essen valakinek. Kösz, hogy egyáltalán szóba álltál velem. Azt is köszönöm, hogy kiálltál mellettem a CNN-en. Sokat jelentett nekem. – Evan. Evan csendben várt. Végül megszólalt a lány. – Kerítek valakit, aki segít neked. Hogy érhetlek el? – Jobb, ha én hívlak. Minél kevesebbet tudsz, annál jobb. – Úgy sajnálom, ami anyáddal történt. Szédületes nı volt. Apád és te… – Köszönöm. – Hívj egy órán belül. – Rendben. Evan letette. Kíváncsi volt, hogy a lány máris a rendıröket hívja-e. Percre pontosan egy óra múlva hívta vissza, a szállodai telefonról. Khan telefonját kizárólag a Jargóval folytatott beszélgetésre tartogatta. – Evan. Egy komputerkalóz megadta egy londoni barátjának a nevét. Felhívtam ezt a barátot. A hacker-neve Borotva. Nem akarja, hogy tudd a valódi nevét. Azt mondta, hogy találkozhattok ma este egy kávézóban. Van tollad? – A lány megadott egy sohói címet. – Köszönöm, Kathleen. Isten áldjon. – Könyörgöm, bízd ezt a rendırségre. – Bíznám én, ha lehetne. Túl bonyolult. – Felhívsz még? Csak hogy tudjam, hogy megvagy. – Majd ha tudlak. Jó légy, Kathleen. Köszi. – Letette. Lement a hallba, és megkérdezte a recepcióst, hogy hogy jut el a Borotva által megadott kávézóba. Visszaült Khan autójába, erıltette magát, hogy az út ellenkezı oldalán vezessen, és belehajtott a hideg, szakadó esıbe.
37. fejezet – Rendkívül meggyızı voltál, Mitchell – mondta Jargo. – Igazán büszke vagyok rád. Nehéz beszélgetés volt. – Nem akarom, hogy baja essen – hunyta le Mitchell Casher a szemét.
– Itt senki nem akarja, hogy Evannek bántódása essék. – Jargo kávét rakott Mitchell elé. – Nem szívesen bírállak, de már sokkal ezelıtt beszélned kellett volna neki rólunk. Mitchell a fejét rázta. – Nem. – Én elmondtam Dezznek, amint elég nagy lett hozzá, hogy megértse. Azóta együtt dolgozunk. Nagyszerő dolog a fiaddal dolgozni. – Én más sorsot kívántam Evannek. Csakúgy, ahogy te is más sorsot kívántál mindnyájunknak. – Semmi kifogásom az érzelgéssel szemben, de nem a megfelelı helyen alkalmaztad. Nem bíztál benne, és ezzel nagyobb veszélynek tetted ki, és még valószínőbbé tetted azt, hogy az ellenségeink felhasználják. – Jargo a kávéját kevergette. – Úgy látom, hogy visszanyerted a bizalmát, legalábbis valamelyest. – Igen – mondta nyersen Mitchell. – Nem kell kételkedned benne. Az a felvételed meggyızte. Van hamis igazolványa, pénze, vissza akar ide jönni. – Azért az zavar, hogy nem hagyta, hogy érte menjünk és elhozzuk. Nagyon zavar. Még CIA-csapda is lehet. – A beépített embereid szólnának, ha megtalálták volna. – Remélem – Jargo Mitchellt nézve kortyolt a kávéból. – Úgy tőnt, megenyhült irántad, de nem vagyok meggyızve. – Meg tudom értetni a fiammal, hogy a mi érdekeink egyben az ı érdekei is. Bennem csak megbízol, nem? – Persze, benned igen. Jargo a családi összefogás jegyében megengedett magának egy sajnálkozó mosolyt. Hogy is szól az Anna Karenina elsı sora? Bast adott neki egy példányt, egy héttel azelıtt, hogy megölte. A sor zavaros badarság volt arról, hogy minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan. Arra jutott, hogy a Jargók és a Casherek nyomorúsága valóban kivételes. Magára hagyta Mitchellt a szobájában, és lement a konyhába, hogy ott idızzön egy kicsit. Csendet akart maga körül, hogy tudjon gondolkodni. A fiú lehet, hogy hazudott, és nincs nála Khan laptopja, de Jargo végül arra jutott, hogy igazat mondhatott. Túlságosan is elszántan szerette volna visszakapni az apját. Kíváncsi lett volna, hogy vajon Dezz is ilyen keményen küzdene-e érte. Azt gondolta, hogy nem, és ez így volt jól, mert ostobaság olyasvalamiért küzdeni, amit nem nyerhetünk el. Nem állhatta az ostobaságot. Két ostoba terhétıl is megszabadította ma a világot. Khan ellustult, öntelt lett, túl sokra tartotta önmagát. Elvesztette ıt, elvesztette Pettigrew-t mint ügyfelet, ez hátrány volt, de nem ellehetetlenítı veszteség. Galadrielre is bízhatta Khan feladatait, a nı hősége megkérdıjelezhetetlen volt, nem volt megkeseredett ivadék a lába alatt, nem akart feltőnısködni a tanácskozásokkor. Pettigrew vonakodott fizetni egy moszkvai magas rangú CIA-tiszt elleni merényletéért, akit személy szerint ki nem állhatott, és akinek a hivatalára áhítozott. Istennek hála, hogy Khannak nem volt köze Jargo amerikai ügyleteihez, különben most ott állna, ahol a part szakad, a dühöngı szélben, ez túl kockázatos lett volna. Jargo töltött még egy csésze friss kávét, és a gızbe bámult. A fiú nem tudja feltörni a laptopot; feltéve, ha Khan egy dolgot legalább jól csinált. Mitchell jól csinálta, ha a szavai hitelt kaptak, halálos kelepcébe csalta a saját gyerekét.
Evan merényletéhez a Lentiek egyik embere kellene, azután, hogy elhozta az ügynöklistát Khan laptopján. Anélkül persze, hogy Mitchellt megölné, nagy távolságból, egy nagy hatótávolságú mesterlövész fegyverrel. Úgy sejtette, hogy Mitchell majd négyszemközt akar a fiával beszélni. Egy támadás apa és fia ellen megfelel majd, és szegény kis Evan rossz irányba lép, és így pont a golyó útjába emeli az agyvelejét. Tetszett neki ez a megoldás, mert ez feltüzelné Mitchell haragját, és akkor könnyen befolyásolhatná. Evan halott, Donna halott, a fájdalom csak erısítené Mitchell áldásos tevékenységét az elkövetkezı években. Csakhogy minden eshetıségre fel kellett készülnie, CIA-csapdaként kezelni az Evannel való találkozót, és minden kijáratot bereteszelni. Kezébe vette a mobilját, és telefonált egyet. Azután nyugtatótablettát morzsolt egy pohár narancslébe, hogy Mitchellt továbbra is nyugton tartsa, és felvitte magával a gyógyszerezett italt az emeletre. Hosszú éjszaka áll még elıtte.
38. fejezet Borotva nagyon vékony volt, pont mint éles névrokona. Platinaszıkére festett kecskeszakállat viselt, és a tarkójára kelta kereszt volt tetoválva. – Evan? – Igen. Borotva? Borotva kezet fogott vele, és leült Evan asztalához a kávézó hátsó sarkában. Evan felé biccentett. – Olyan a szemed, mintha elfüstöltél volna egy nagy trombitát. – Trombitát? – Egy nagy füves cigit, haver. – Ó – Evan a fejét ingatta. – Nem. Iszol egy kávét? – Igen, feketén. A legnagyobbat, amit itt adnak. A kávéház ragadt a kosztól, és a levegıje áporodott volt, de nem volt túl forgalmas. A fémmel borított falak egyikénél számítógépek álltak sorban, fiatalok interneteztek gyümölcsleveket, teát, kávét iszogatva. Evan felállt és megrendelte a kávét. Végig magán érezte Borotva tekintetét. Számba vette ıt, mint gondok egész olyan sorozatát, amelyet összetevıire kell bontani, hogy így már meg lehessen oldani mindet. Az is lehet, hogy visszatért a marihuánaelméletéhez, és Evan kívánságát a kábultság eredményének tekinti. Evan visszament a sarokasztalhoz, és gızölgı csészét tett Borotva elé. A hacker óvatosan belekortyolt. – Nekem azt mondták, hogy komisz alakok piszkálnak téged. – Minél kevesebbet tudsz, annál jobb. – Evan nem akarta részletezni, hogy mi is az a Lentiek, vagy az összefonódásukat a CIA-val. Borotva kissé elmosolyodott. – De megvannak a mocskos kis titkaik nálad. – Igen. Egy laptopon. Csakhogy nem jutottam túl a jelszón. – Én sem fogok – mondta Borotva – pénz nélkül. Evan átadott neki egy szállodai szennyestartó zsákot. Borotva belekukkantott, megnézte a pénzt. – Számold meg, ha akarod. Borotva gyorsan úgy is tett, az asztal lapja alatt, ahol a pénzkötegek nem keltettek feltőnést.
– Köszi. Bocs, de nem nagyon bízom az emberekben. Itt a gép? – Igen. Evan elıhúzta a laptopot egy bevásárlótáskából, amit a Jaguár hátuljában talált. – Én nem annyira törvényt akarok szegni, inkább a mőszaki kihívásokat szeretem, hogy megmutassam a barmoknak, nem olyan nagyokosok, mint azt hiszik. Vágod? – Vágom. Borotva felnyitotta a saját csillogó laptopját, beindította, és kábellel Khan gépéhez kötötte az internetcsatlakozókon keresztül. – Lefuttatok egy programot. Ha megtalálja a gép könyvtárában a jelszót, bent vagyunk. Kopogtatta a billentyőket. Evan megbővölve nézte, ahogy a szavak sortőzként futottak a képernyın, gyorsabban, mint ahogy olvasni tudta ıket, egyre záporozva Khan erıdítményének kapujára. Néhány perc múlva Borotva így szólt: – Ez nem jött be. Megpróbáljuk alfanumerikusan, véletlenszerő elírási variációkkal. A hacker a kávéjába szürcsölt. Nézte a milliónyi új kombináció lassú, ünnepélyes felvonulását, ahogy próbálták megtalálni a bővös szót, amelyre Khan kincseskamrája feltárul. – Ja, mondd csak, mennyit tudsz a kézi kütyükrıl? – Nem az én világom. Kis teljesítményő kacatok. Evan elıhúzta Khan zsebkomputerét a zsebébıl, és a hüvelykje lenyomatával megnyitotta. – Biometrikus biztonsági rendszer – mondta Borotva. – Mi van még az elintézendık listáján: lopni egy atombombát? – Nevetett. – Ma már nem. Mik ezek a programok? Nem ismerem ıket. Borotva megnézte a kis képernyıt. – Atyám. Mindig szerettem volna szórakozni ezekkel. Ez itt egy mobil interferáló program – olyan jelet tud kibocsátani, amivel minden telefont hazavághatunk ezen a helyen. Kipróbáljuk? Kajánul vigyorgott, fürkészte a telefonáló vendégeket. Evan válaszát meg sem várva kezdte nyomogatni. Tíz másodpercen belül mindenki összevont szemöldökkel méregette a telefonját. – Jujuj, azt hiszem, hogy éppen most szegtem meg a törvényt. – Borotva újra nyomogatott valamit, és a telefonszolgáltatás, úgy tőnt, helyreállt, mivel a vendégek újratárcsáztak, és folytatták félbeszakadt beszélgetéseiket. – És ez – Borotva megnyitotta és elgondolkodva nézte a programot – olyasmi, mint amit a laptopodra engedtem. Csak meghatározott feladatra. A billentyőzár-rendszerekhez való. A legtöbbnek csak négyjegyő jelszava van. Kapcsolódik a programhoz, és megfejti és aktiválja a kódot. – Úgy érted, hogy megadhatja a laptop kódját, és bejutok. – Azt hiszem, erre fejlesztették ki. Hm. Ez meg adathordozót vagy merevlemezt másol. Az adatokat összetömöríti, hogy elférjenek a PDA-n. – Azért ezzel nem tudod átmásolni a komputer merevlemezét, ugye? – Nem. Erre nem. Túl kicsi. De egy másik PDA- vagy fájlmappát biztosan. Talán anyám ilyet használt, hogy ellopja Khantól a fájlokat, gondolta Evan. – Gyorsan menne?
– Naná. Ha több fájllal együtt viszed át, gond nélkül. Egész mappát leszedni gyorsabb, mint egyesével keresgetni a fájlokat, magasan jobb. – Visszaadta a kezébe a PDA-t, és felvonta az egyik szemöldökét. – A kémektıl nyúltad le? – Nem akarhatod igazán tudni. – Nem is – mondta Borotva. Evan nézte, ahogy az állapotjelzı lassan araszolva dolgozik. Kérlek, gondolta, törj fel. Add nekem a fájlokat. Azonban ezek nemcsak fájlok voltak: egy egész élet súlyos titkai, szörnyő árulások pénzügyi nyomai, életek kioltásának feljegyzései a mocskos pénzért. Egyvalamivel tudott Jargo ellen játszani, és ez a fájlokban volt. Borotva rágyújtott. – Amíg várunk, feltörhetnénk egy pornóoldalt. Köztiszteletben álló politikusok képeivel fedhetnénk le a ciciket. Mostanában nagyon pornóellenes vagyok. Valóságos szerzetes. Evan a fejét rázta. – Kíváncsi vagyok, hogy mi a véleményed az egyik ötletemrıl. Ha feltörjük a jelszót, de a laptopon levı fájlok kódoltak, ez megakadályozhatja, hogy átmásoljuk egy másik gépre? – Meglehet. Az attól függ, hogyan lettek lekódolva. Vagy hogy másolásvédettek-e. – Annak a programnak is a laptopon kell lennie, ami megfejtheti a kódot, ugye? Úgy értem, ha át kéne szerkeszteni a fájlokat, akkor elıbb dekódolni kellene ıket, aztán változtatni rajtuk, és utána újrakódolni. – Igen. Ha a megfejtı program nincs a gépen, akkor olyan helyen kell lennie, ahonnan könnyő letölteni. Különben olyan, mint egy páncélkazetta kulcs nélkül, nem ér semmit. Ha a rosszfiúd egy kihelyezett szerverre rejtette a programot, akkor felásom a gyorsítótárazott memóriát, már ha nincs kitörölve, hogy a nyomára akadjak, vagy betörök a szolgáltatójához. – Borotva elvigyorodott. – Gonosz kis ötletem támadt, hogy hogy fussunk neki. – Szóval dekódolni tudjuk a fájlokat – mondta Evan az ujjával végigsimítva a laptop sima szélén –, és elrejthetünk egy másolatot. Egy szerveren, ahonnan az interneten keresztül bármikor le tudom szedni. Aztán újrakódoljuk a laptop merevlemezét, ugyanazt a kódoló programot és jelszót használva. Odaadhatom a rosszfiúknak a kódolt laptopot, és ık azt hihetik, hogy én soha, de soha nem láttam a fájlokat. Mintha visszaadnám a bezárt szelencét, amelyhez nem volt kulcsom soha. Akkor azt hiszik majd, hogy már nem jelentek számukra veszélyt. Borotva bólintott. – Vagy ha meg is ölnek, a fájlokat még mindig lehet arra használni, hogy levágják vele az úgymond rosszfiúk tökét. Ez lehet a titkos fegyverem. – Arra, mondjuk, nincs garancia – mondta Borotva –, hogy egyáltalán fel tudom törni a rendszert. – Akkor, azt hiszem, szükségem lesz egy másik tervre. – Evan játszott a lehetıségek gondolatával. Borotvára mosolygott. – Még egy dologban segíthetnél. Persze külön fizetnék érte. – Naná. – Mondd csak, pókerezel?
PÉNTEK MÁRCIUS 18.
39. fejezet A férfiak pénteken kora délután kapták el Evant a Heathrow repülıtéren. Nagyon megpróbált úgy festeni, mint egy átlagos fiatal turista. Khakinadrágot, új fekete pamutpulóvert, edzıcipıt és napszemüveget viselt. Utóbbit Borotvától vette. A haja még mindig a CIA-s rövid, de már hirtelenszıke volt, Borotva agyontetovált barátnıjének jóvoltából. A férfiak hagyták, hogy a British Airways pultjához menjen, vegyen egy oda-vissza jegyet Miamiba, hogy készpénzzel kifizesse, és még azt is hagyták, hogy átcsusszanjon a biztonsági ellenırzésen. Azt a dél-afrikai útlevelet használta, amit egy egész emberöltıvel azelıtt lopott Gabrieltıl. Már közel volt a kapujához, amikor a két ügynök a két oldalára lépett, és megszólította: – Erre, Mr. Casher, kérem, ne csapjon hőhót – hővös udvariassággal, így szót is fogadott. Akkor hirtelen odament hat brit titkosszolgálati tiszt, és körbevették, majd elegánsan elvezették. Evan körül senki nem vette észre, hogy éppen most kapcsolták le. Az ügynökök kis, ablaktalan szobába kísérték. Kávészag volt. A tárgyalóasztal végénél Bedford állt. Aztán Carrie-t is meglátta a szoba másik végén. A lány odaszaladt hozzá, és átölelte. – Hála istennek, hála istennek. A lány egy hosszú percig tartotta átölelve, szorosan, aztán Evan is átölelte, óvatosan, vigyázva sérült vállára. – Azt hittem, hogy meghaltál – súgta a nyakába a lány. – Sajnálom. Próbáltalak megállítani a kocsiddal, de nem vettél észre. Túl messze voltál, de én tudtam, hogy élsz. Jól vagy? – Igen. A brit titkosszolgálat egy csoportja követett minket. A robbanás után rám akadtak. Elvittek egy biztonságos házba, hogy kikérdezzenek. A lány hátrahúzódott tıle, gyorsan megcsókolta, és tenyerébe vette az arcát. Teljesen kerge lett a megkönnyebbüléstıl. – Mi ez a stinges külsı? Evan vállat vont. Bedford elırelépett, és kezét a vállára tette. – Evan, mindannyian szörnyen megkönnyebbültünk, hogy él és jól van. Egy másik férfi Bedford mellett ült, kefefrizurát és kifogástalan öltönyt viselt, az arca olyan nyugodt volt, mint szélcsendes idıben a víztükör. – Mr. Casher. Üdvözlöm. Palmer vagyok, az MI5-tıl, a brit titkosszolgálattól. – İ az itteni Bricklayer, sok tekintetben – mondta Bedford. – Nem a valódi neve. Megértheti. – Üdvözlöm – mondta Evan. Nem fogadta el Palmer kinyújtott kezét, és kirántotta a vállát Bedford szorításából. – Evan? – Carrie lenyomta a mellettük álló székbe. – Mi baj van? – Magukkal van bajom – mondta Evan Bedfordnak. – Egyenesen betessékeltek minket a gyilkosok karmai közé. Bedford elsápadt. – Sajnálom. Minden percet átnéztünk, amit Pettigrew az elmúlt tizenöt évben a CIA-nál töltött, és még mindig nem találtunk semmilyen kapcsolatot Jargóval.
– Én tudom, hogy hol találják meg azokat a számlákat, amelyek összekötik Pettigrew-t Jargóval. Talán, és csak talán, oda is adom, de egyezséget kell kötnünk. – Egyezséget? – Nem hiszek benne, hogy meg tudnak védeni, Mr. Bedford. Annyira aggódik, hogy jó színben tüntesse fel magát, hogy nem tudja, kiben bízzon. Nem várom meg a Pettigrew lelı második felvonását. Carrie Bedfordhoz fordult – Beszélhetnék Evannel négyszemközt? Bedford felmérte a szobában uralkodó fagyos hangulatot, és kurtán biccentett. – Igen. Palmer, jöjjön velem, és beszéljünk odakint. – Becsukták maguk mögött az ajtót. Carrie megfogta a kezét. – Hogy hagyhattad, hogy azt higgyem, meghaltál. Az elmúlt huszonnégy órában csak gyászoltam. – Tényleg sajnálom, de nem tudtam, hogy Bedfordon és rajtad kívül kiben bízhatnék meg. Az is világos, hogy Bedford sem tudja. Nem szándékoztam betelefonálni, aztán egy másik Pettigrew karjaiba sétálni. – Hogy tudtál Pettigrew-t és Jargót összekötı információkhoz jutni? – kérdezte Carrie. – Már nagyon leleményessé váltam. – Odaadod nekem? – Ha kiadom a kezembıl, apám meghal. Szükségem van a segítségedre. Ki kell jutnom innen. – Evan alig hallhatóan suttogott. – Ha Jargo fülébe jut, hogy a CIA begyőjtött, akkor eláll a fájlok és az apám kicserélésétıl. – Tényleg nálad vannak a fájlok. – A lány hangja döbbenetrıl árulkodott. – Igen. – Nem szegülhetek szembe Bedforddal. Nem gondolkodsz tisztán. – Nagyon mélyen bent vagyok az ürgelyukban… senkiben sem bízhatom. Abban sem, hogy Jargo nem öl meg, abban sem, hogy Bedford megvéd. Abban sem, hogy szeretsz. – Nagyon is szeretlek. Evan hirtelen attól kezdett félni, hogy a pókerarc, amit egész nap viselt, egyszeriben leesik róla. Kezébe vette a lány kezét. – Mindent el akarok felejteni. Hétköznapi életet akarok magunknak, de ezt addig nem fogjuk megkapni, amíg bent rejtızünk a sötét üregben. Meg kell küzdenem Jargóval, és tudok rá egy módot, hogy egy csapásra leállítsam, de segítened kell. El kell jutnom Floridába. Neked itt kell maradnod, távol a fegyverek tüzétıl. – Evan… Bedford kinyitotta az ajtót. Bejött anélkül, hogy meggyızıdött volna róla, hogy befejezték-e a beszélgetést. Palmer és az egyik MI5-ös tiszt követték a szobába, a tisztnél volt Evan csomagja. Lerakta, és kiment, az ajtót becsukva maga mögött. Carrie tátogott: – Nem fog elengedni. – Evan – mondta Bedford. – Mit kell tennem ahhoz, hogy visszanyerjem a bizalmát?
– Annak már vége. Olyan hiányosságai vannak, amelyek miatt megölnének engem, apámat és Carrie-t. Így most beszéljünk az alkunkról, vagy engedjen távozni. – Maga innen nem megy sehova, Mr. Casher – szólalt meg Palmer. – Kinyitná a táskáit, kérem? Evan megtette, arra gondolva, hogy hadd legyenek még abban a hiszemben egy percig, hogy ık mondják meg, mi legyen. Észrevette, hogy a táskát már átkutatták. Csak néhány ruha volt benne, amit vett, meg néhány ezer amerikai dollár. Khan fegyverét Borotvánál hagyta. – Folytassa, legyen szíves – mondta Palmer. Evan kinyitott egy orkán aktatáskát. Palmer elırenyúlt, és kihúzott belıle egy laptopot. – Ez mi? – emelte fel Bedford a gépet. – Egy laptop. Bedford felnyitotta és bekapcsolta. – Jelszavas. – Az. – Evan, üsse be a jelszót, legyen szíves. – Nem tudom. – Nem tudja a saját jelszavát? – Ez itt Thomas Khan számítógépe. – Hogy jutott hozzá? – Az mindegy – válaszolta Evan. – Én megtettem, amit ígértem, és megszereztem ugyanazokat a fájlokat, amiket anyám ellopott. Khan Jargo pénztárosa. Illetve csak volt. Már halott. – Evan gúnyolódó megadással emelte fel a kezét Palmer elıtt. – Önvédelem volt. Csak arra az esetre mondom, ha vádat emelne ellenem. Palmer a fejét ingatta. Evan Bedfordhoz fordult. – Az ajánlatom a következı. Engedjen el az apámért. Garantálom, hogy mindenképpen megkapja, amire szüksége van Jargo elintézéséhez, de az apám és én és Carrie, ha akarja – a lány felé fordult, és ı bólintott –, mi eltőnünk, amikor jónak látjuk. Bedford a székébe süppedt. – Evan, tudja, hogy ezt a kérését nem hagyhatom jóvá. – Akkor kerítek egy ügyvédet, és néhány keresetlen szóban összefoglalom neki, hogyan helyeznek el CIA-tisztek robbanószerkezeteket kensingtoni könyvesboltokban. Maga tudja. – Engem ne fenyegessen, fiam – mondta Bedford. – Van egy építı jellegő javaslatom – szólalt meg Carrie. – Talán olyan, hogy mindketten elégedettek lesznek vele. A két férfi várt. – Ha Evan ezt a laptopot akarja az apjáért cserébe felajánlani, akkor találkozniuk kell Jargóval. Ezért elıbújik majd. Ismerem ennyire – az ilyesmit szereti maga intézni. – Hol bonyolítanák le a cserét, Evan? – kérdezte Bedford. – Miamiban. Nézze meg a jegyemet, Bricklayer. – Én nem vagyok az ellensége. Soha nem is voltam – mondta Bedford. – Akkor egyeztetjük a találkozó pontos helyét – mondta Carrie-nek Evan –, ha már Miamiban vagyok. Carrie a fınökhöz fordult.
– Ez a találkozó kicsalogatja Jargót a rejtekébıl. Ennél jobb alkalom nem is kell, hogy elkapjuk és megállítsuk. – És nem fog nagy védıkísérettel érkezni. Talán csak Dezzel. Egy árva szót sem fog errıl mesélni az embereinek, már ha el tudja kerülni – mondta Evan csendesen. – A hálózatában nem terjedhet el, hogy csak egy hajszál választja el ıket a lebukástól. Komoly tömeggel kellene szembenéznie, végzetes elpártolással. – Hát tényleg azt hiszi – mondta Bedford –, hogy maga itt a karmester? – Bizony, hogy én vagyok, és nem akarom, hogy apám bármiféle kockázatnak legyen kitéve – mondta Evan. – Ha vele történik valami, akkor maguk semmit sem kapnak. – Irigylem az apját, hogy így kiáll érte. De az apja már így is veszélyben van, mivel biztos vagyok benne, hogy Jargo nem fogja engedni, hogy ép bırrel lelépjenek. – Már ez a lehetıség is eszembe jutott. De több vasat tartok a tőzben. Én fogom megmondani, hogyan csináljuk. Bedford az asztallapra tette mindkét kezét. – Megbocsátanátok egy percre nekem és Evan-nek? A többiek felálltak és kimentek, Carrie ingatta a fejét. Megvárta, amíg Palmer kilép, és még visszaszólt Evannek: – Ha szeretsz, megbízol bennem. Ez egy elég egyszerő képlet. Ne küzdj ellenünk. Hagyd, hogy segítsünk. Evan nem nézett fel. A lány becsukta maga mögött az ajtót. Bedford így szólt: – Ez a szoba nincs bepoloskázva, azonban hangszigetelt. Csak hogy tudja. – Palmer sem készített hangfelvételt? – Nem, nem készített. – Bedford ivott egy korty vizet. – Feltételezem, hogy beszélt az apjával, amikor elıkészítette a laptopon lévı fájlok és az ı cseréjét. Evan bólintott. – Mondja el szóról szóra, hogy mit mondott – mondta Bedford. – Minek? – Azért, Evan, mert az elmúlt évben volt egy beépített emberem a Lentiekben. A CIA-ban senki nem tud errıl a kapcsolatomról, még Carrie sem. A valódi nevét nem tudom. Meglehet, hogy éppen az apja az emberem, és elıfordulhat, hogy magán keresztül üzent nekem. Tudja, hogy addig fogjuk keresni, amíg megingathatatlanul be nem igazolódik, hogy már halott. Evan hallgatta a szoba csendjét: a saját szívverését, a főtıtest halk zümmögését, ahogy távol tartja a kinti nedves hidegséget. – Hazudik. Csak arra akar rávenni, hogy mőködjem együtt magával. – Emlékezzen vissza, hogy arra kértem, mondja el, mit mondott az apja azon a magnófelvételen, amit Jargo az állatkertben játszott le magának. Nem annyira az érdekelt, hogy Jargo mit adott be az apjának; a jelszavakat figyeltem. Arra az esetre, ha az apja lenne az én emberem. – Nem – emelte meg Evan a hangját. – Ha apa volna a kapcsolata, akkor hallott volna már Goinsville-rıl. A többi Lentiek-tagról. Arról, hogy hogyan lehetne megtalálni Jargót és Khant. Bedford a fejét rázta. – A kapcsolat keresett meg engem. Soha nem találkoztam vele. Csak telefonon érintkeztünk; postán mobiltelefonokat küldött, hogy egyszer
használjam, aztán tegyem tönkre ıket. Minden képzeletet felülmúlóan óvatos volt. Még azt sem tudom, miként talált meg engem, engem, akit a Lentiek felkutatásával bíztak meg. Megtalált. Csak rendkívül korlátozott formában volt hajlandó együtt dolgozni velem. Próbáltam rávenni, hogy többet is tegyen – hogy elmondja, ki ı, hogy többet is eláruljon a Lentiekrıl –, de elutasította. Azt sem tudtam, hogy hol van, hogy hol él. Isten a tanúm, hogy próbáltam a nyomára akadni; mindig minden nyomot eltüntetett. Apró morzsákat vetett oda nekem, amik bizonyították a jóindulatát: egy figyelmeztetést egy albán terroristasejtrıl, amely Párizsban akart merényletet végrehajtani; egy pakisztáni atomkutató tartózkodási helyét, aki Iránnak készült titkokat eladni; egy perui bőnszervezet rejtekhelyét. Minden egyes bizonyíték tökéletesen pontos volt. Szemtıl szembe soha nem találkoztunk. A szolgálataiért soha nem fizettünk. – Miért segített maguknak? – Annyit mondott ez a kapcsolat, hogy Jargo megbízza egynémely olyan feladat végrehajtásával is, amivel nem ért egyet. Úgy gondolta, hogy sérti az amerikai érdekeket. Úgy tőnt, hogy a kapcsolata elég bonyolult Jargóval; bizonyos cselekmények meghiúsulását ugyan kívánta, de Jargót nem akarta kiadni. Ezért aztán kapcsolatba lépett velem. Én félrevezetı információkkal láttam el, hogy azokat továbbítsa Jargo ügyfeleinek. Bedford a fejét ingatta. – Ez a kapcsolatom nem tudja, hogy a többi Lentiek-tag hol van. A hálózat megmaradt a legteljesebb tagoltságban. Azonban értékes információkkal szolgált nekünk arról, hogy miben áll Jargo ténykedése, az apró trükkökkel és csúsztatásokkal együtt, ahogy a vállalati és kormánytitkok feketekereskedelme folyik. – Bedford töltött egy pohár vizet magának és Evan-nek, és Evan elé tolta az egyik poharat. – Volt egy megállapodásom a kapcsolatommal a kimenekítésére vonatkozóan – ha futni kell, akkor azonosítja magát elıttem, én pedig kimentem ıt és a családját Jargo karmaiból. A biztonságba. Az anyja ezt szánta magának. Az édesanyján nem segíthettem, de magának még igen. – Már korábban szólnia kellett volna nekem az apámról. – Nem tudtam, hogy tényleg a maga apja-e a kapcsolat, Evan. Nem engedhettem, hogy bárki tudomást szerezzen róla, hogy van valakim Jargo közvetlen környezetében, hacsak nem lett volna tényleg semmilyen más választásom. Most ott tartunk, hogy nincs más. Mindent mondjon el, amit csak mondott az apja. Ha lehetséges, akkor szóról szóra. Evan elıhúzta a zsebébıl a PDA-t, megnyitotta az ujjlenyomatával, és a hangfelvételekhez lépett. A beszélgetés Dezzel, Jargóval, majd az apjával hangosan és tisztán áradt a PDA-ból. A két férfi farkasszemet nézett, mialatt Mitchell Casher hangja töltötte be a kis szobát. Amikor vége lett, Bedford lehunyta a szemét. – Nézzen rám – mondta Evan. – İ a kapcsolat? İ az? – Igen. Evan szíve kezdett elszorulni. – Ha anya és apa megbíztak volna egymásban… Nem fejezte be a mondatot. Akkor anyának tudnia kellett volna, hogy apa a CIA kezére játszik. Apának tudnia kellett volna, hogy anya ellopta Jargo ügyféllistáját, hogy az védıpajzsként szolgáljon a fiuk védelmében. Egyetlen pisztolylövés nélkül megállíthatták volna Jargót, és anya még mindig élne.
– A hazugságok elválaszthatatlanok voltak az életüktıl – mondta Bedford. – Annyira sajnálom, Evan. Csend ülte meg a szobát, amíg Evan meg nem szólalt. – Rendben, tehát ı a maga kapcsolata. Mit tesz az érdekében? – Odaadta magának a Graham Greene-regényeket? – kérdezte Bedford. – Tessék? – Nem erre a kérdésre számított. – Igen. Mielıtt megkezdtem az egyetemet. Azt mondta, hogy olvassak igazán nagyszerő könyveket, mielıtt még át kellene rágnom magam azon a sok vacakon, amit a kezembe adnak majd. – Említette valaha azt a sort, hogy „akit szeretnek, azt féltik is”? – kérdezte elırehajolva Bedford. – Ha említette is, én nem emlékszem, de Greene volt a kedvenc írója, így mindig az ı könyveirıl beszélgetett velem. De a sor homályosan dereng. – Az idézet A félelem minisztériumából való. Keserő igazság, hogy mindig kockáztatunk, ha szeretünk. Egyben ez egy megbeszélt jelmondatom az apjával. Bedford a szájára tette az ujját. – Árulja el, hogy mit jelent. – Azt jelenti, Felejtsetek el. Nem tudtok megmenteni. Evan érezte, ahogy pókerarca darabokra hull. – Nem. Nem. Most nem számít a jelszó. Segítenie kell neki. Bedford csendes magabiztossággal erısítette meg állásait, így kifejezve, hogy a csatározást kettejük között lezártnak tekinti. – Evan. Ez egy olyan mőfaj, ahol embereket is veszítünk. Ez háború. Ez szomorú. Bár ismerhettem volna az apját, bár találkozhattunk volna szemtıl szembe. Azt hiszem, még kedveltem is volna. Csakhogy ı azt mondja, lépjek tovább. Nem tudom, elhiszi-e Jargónak, hogy az édesanyját a CIA ölte meg. Talán nem is fontos, hogy mit hisz. Arra számít, hogyha magát elfogja a CIA, akkor hozzám hozzák, és én kifaggatom minden szokatlan dologról, amit mondott. Bármit tervez is erre a találkozóra Jargo, az biztos, hogy csapda. Ennyit nem kockáztathatok. A csoportom túl kicsi. Meg kell várnunk a következı alkalmat. – Nem hagyhatja cserben. – Nem tehetek kockára semmit, aminek késıbb még a hasznát vehetem, csak hogy egy halott embert mentsek. Biztosíthatom azonban, hogy megvédjük attól, hogy Jargo a közelébe férkızhessen. – Bedford elhallgatott. – Fogadja részvétem. Washingtonba megyünk Miami helyett. Bekapcsoljuk a tanúvédelmi programba. A kormány rendkívül hálás a szolgálataiért. Evan ülve maradt. – Tudom, hogy nehéz ezt hallania. Bár az édesanyját is elveszítette, fiam, Carrie megmaradt. – Tudom. – Evan tekintete elrévedt az asztal meleg mahagóniszínő lapján. – A legteljesebb mértékben biztosítom róla, hogy sikerrel el tudjuk bújtatni. Gondolkodjon rajta, hogy hol szeretne élni. Írországban, vagy Ausztráliában, vagy… Evan felnézett Bedfordra. – Nem. Miamiba megyünk. – Sajnálom, Evan, de nem. Minden tiszteletem az apjáé… – A laptop. A filmes összeköttetéseim révén találtam egy elsırangú hackert. Már leszedtük és elrejtettük a fájlok másolatát. Maga soha nem
találná meg. Ha próbálkozik, és a megfelelı jelszó híján be is jut a laptopba, akkor az újraformattálja magát. Csak én tudom, hogy hol van Jargo ügyféllistája, és nem mondom meg, hacsak nem juttatja ki az apámat. – Evan, hallgasson meg… – A beszélgetést lezártam. – Evan elhallgatott. – Akkor megyünk Miamiba vagy sem?
40. fejezet – Azt hiszem, hogy szórakozik velem, Evan – suttogta Bedford, hogy ne lehessen meghallani a CIA-gépen, mit mond. Magasan az Atlanti-óceán fölött repültek, nyílegyenesen délnek, Florida felé. Evan hátul ült, Bedford mellette, Carrie az elsı ablaknál. A negyedik utassal cseverészett, egy bikanyakú idısebb férfival, akirıl azt gondolta Evan, hogy olyan CIA-tiszt lehet, akiben Bedford megbízik. Frame-ként mutatkozott be, a keresztnevét nem mondta, és Evan bizonytalan volt, hogy fedınév-e, mint a Bricklayer, vagy ez a valódi neve. Frame röviden beszélt a Washington Redskins csapatról, nagyon úgy tőnt, ez a kedvenc témája. Carrie mosolyogva bólogatott, és Evanre pillantgatott. – Én felismerem, ha valaki szórakozik. Maga felelısségteljes fiatalember. Ha egyszeriben kicsinálhatná Jargót, megtenné. Ebbıl az következik, hogy nem mondott el mindent nekem a fájlokról. Evan csendben maradt. Bedford ferdén rámosolygott. – Maga tökös gyerek, fiam. Megzsarolja a CIA-t. – Nem az egész céget, csak magát, Bricklayer. – Tökös gyerek – ismételte Bedford. – Nagy hasznát vehetnem egy magafajta fiatalembernek, Evan. – Köszönöm, nem kérek belıle. – Tudta, hogy Bedford ezt bóknak szánta, de nem akart többet ebben a világban élni. – Nem hiszem, hogy még egyszer hasznot akarnék húzni magából, azután is, hogy már hasznot húzott belılem. Bedford sértetten nézett. – Én teljesen egyenes voltam, amikor a támadási tervünkrıl beszéltem. Bedford egyszerő tervet jelölt meg: Evant elviszik egy biztonságos házba, ahonnan telefonon megszervezi a találkozót. Magával visz egy ugyanolyan laptopot, mint Khané; Bedford biztosította róla, hogy Jargo nem fog elég közel kerülni hozzá, hogy észrevegyen bármilyen különbséget, vagy hogy ellenırizhesse a gyártási számot. Evan azonnali találkozót javasol egy félreesı helyen, ahol Bedford és a csapata tudja fedezni, nem hagyva idıt a Lentieknek, hogy felállítsák a saját akciójukat. Jargót és Dezzt – ha lehet – élve elfogják, de ha szükséges, meghalnak. – Igen, és a terv átgondoltnak tőnik – mondta Evan. – Pont úgy, mint Pettigrew-é Londonban. Bedford hátradılt. – A csapatban mindenkit átvilágítottunk. Tiszták. Pettigrew nem volt a csapat tagja, kiküldött területi tiszt volt, aki nem kérdezısködött túl sokat. – Jargo aggódik CIA-kapcsolatainak lebukása miatt. Egyfelıl megnyugodhat, hogy Pettigrew-tól megszabadult. – Én azt gyanítom, hogy ı ügyfél volt, nem beépített ember. Az egyik legrégebbi európai tisztünk – mondta Bedford. – Látja, hogy micsoda
kihívással nézek szembe. Milyen messzire nyúlik Jargo keze. Ígérem, Evan, hogy tiszteletben tartom a megállapodásunkat. Hazahozom az apját. Nekünk pedig ez a lehetı legjobb alkalom, ami csak kínálkozhat, hogy elkapjuk Jargót. Floridában erısítést is kapunk. Végül minden a rendelkezésemre áll, amire csak szükségem van. Evan a gép orra felé bambult. Carrie ıt nézte. Frame a Guardian szalagcímeit olvasta fel a lánynak, sajnálkozva a világ sorsán. Evannek talán nem kínálkozik még egy lehetıség. Olyan közel hajolt Bedfordhoz, hogy az orrát megcsapta a férfi leheletébıl a mentolos cukorka illata. – Megvan az oka, hogy Jargo be tudott férkızni maguk közé, és ezért ismeri olyan jól magukat. A Lentiek igazi probléma a CIA-ban, ugye? Bedford a homlokát ráncolta. – Már megbocsásson. A kémhálózatok nem szoktak árvaházakból csak úgy elıpattanni. Ki kell nevelni ıket. A CIA helyezte oda ıket. Alexander Bast állította fel a Lentieket a CIA számára. Olyan ügynökeik lehetnek amerikai földön, akiket sohasem kell elismerniük. Azonnal bevethetı ügynökök csoportja, amelyet mindenfajta titkos feladatok végrehajtására fel lehet használni anélkül, hogy magyarázkodni kellene a kongresszusnak vagy bárkinek. Semmiféle írásos bizonyíték nincs arról, hogy a CIA benne lett volna. Nem felelnek semmilyen balul elsült dologért. – Ez a feltételezés véleményem szerint nem állja meg a helyét – mondta Bedford. – Akkor tehát ki állította fel ezt a hálózatot? – Alexander Bast, a maga javára. Gondolom, pénzt akart keresni. Független kémkedés. Mr. Bast megelızte korát. Bedford mereven nézett elıre. – Soha, de soha nem fogja elismerni, hogy a CIA állt a háttérben, ugye? Hiába is fárasztom a számat. Bedford mosolygott. – Akkor is megölik Jargót, ha nem lenne muszáj ahhoz, hogy megmentsék apámat. Nem akarják, hogy beszéljen a vele kötött megállapodásokról, arról a tényrıl, hogy az amerikai hírszerzésnél beugró munkatársként végzett mocskos munkákat. Ezenfelül még a hálózat irányítását is átveszik. Beférkızhetnek minden titkosszolgálatba és ügyletbe, ami csak összeköttetésben állt a Lentiekkel. – Onnantól fogva, hogy maga és az apja biztonságban lesznek, már nem lesz semmi közük a Lentiek ügyeihez. – Olyan családok vannak benne, mint az enyém. És Carrie-é. Feleségek és gyerekek, akiknek fogalma sincs róla, hogy mi folyik. Mindet összefogdossák, igaz? Vagy felhasználják ıket a saját céljaikra. – Evan, kérem. Ez nem a maga gondja. Magának csak az számítson, hogy az apja kijusson onnan. Amint nálunk lesz, akkor maguk ketten elrepülnek egy távoli, meleg édenkertbe, új névvel, pénzzel, tiszta lappal. – És mi van Carrie-vel? – İ is, ha magukkal akar tartani. Evan lehunyta a szemét, de nem aludt el. Hallotta, ahogy Bedford feláll az ülésébıl, köhécsel, tölt egy pohár vizet, elıremegy, hogy a pilótával beszéljen, alighanem a miami elıkészületeket ellenırizendı. Aztán hallotta, ahogy Carrie a mellette levı bırülésbe csusszan.
– Nahát, végül megkaptál mindent, amit csak akartál. – Még nem egészen. – A szemét továbbra is csukva tartotta. – Az elmúlt napok pokoliak voltak nekem. Azt hittem, hogy meghaltál. Azt gondoltam, hogy hibát követtem el, azt, hogy elbuktam, mert nem tudtalak megvédeni. Evan kinyitotta a szemét, a fejét a lányé mellé hajtotta. – Nem hibáztatlak. Megbízom benned – mondta alig hallhatóan, úgy, hogy az ajka kis híján a lányéhoz ért. – És ezért mondom el, csak hogy tudd, a fájlok nincsenek is nálam. A lány szeme elkerekedett. – De Bedfordnak azt mondtad… – Bedfordnak azt mondtam, hogy nálam van a laptop, rajta a fájlokkal. Csakhogy minden fájl le van kódolva. A hacker barátomnak eddig még nem sikerült feltörnie ıket. Talán nem is fog sikerülni. Lehet, hogy ez a végállomás. – Tehát az a laptop, ami nálunk van… – Nem Khané. Egy új, ugyanolyan gép, amit ma reggel vettem Londonban. Ez az én kis csalim, a szemfényvesztés eszköze. Rátöltöttünk egy olyan programot, amely úgy néz ki, mintha mindent letörölne, amikor valaki megpróbálja a bejelentkezési jelszót feltörni. Khan laptopja a hacker barátomnál van, aki most is minden erejével azon igyekszik, hogy megnyissa a fájlokat. Csakhogy még nem sikerült. Tehát én bízom benned, láthatod. Mondd el Bedfordnak, és akkor lehet, hogy eláll az egyezségünktıl, hogy elrejt engem és apát. Az igazi laptopot csak akkor add oda neki, ha már szabadon távoztam apával. Ezen azt is értem, hogy a magunk útjára mentünk. Olyan személyazonossággal, amit mi magunk hoztunk létre. Ha már egyszer elmentünk, akkor nem akarom, hogy még egyszer az életben megtalálhasson Bedford vagy a CIA. Soha többet. A családommal való kapcsolat lezárul, most és mindörökre. Döntened kell, Carrie. Ha akarsz, eljöhetsz velem és apával, megteheted. Én veled szeretnék lenni. Ha te nem, ha inkább a CIA-val maradsz, azt is megteheted. Azt azonban tudd, hogy minden bizalmamat beléd vetettem azzal, hogy elmondtam ezeket neked. – Akkor mi lesz, ha nem sikerül apádat visszakapnunk, vagy ha Jargo máris megölte? – Azt hiszem, hogy apám Jargo gyenge pontja. Biztos nem lehetek benne, de…– Evan elhallgatott, eszébe jutottak Jargo titokzatos szavai, amiket még az elsı telefonbeszélgetésük alkalmával mondott: Bizonyos értelemben egy család vagyunk, te és én; hallotta Dezz gunyoros megjegyzését: most már egy család vagyunk, látta maga elıtt a két hasonló arcvonású fiút a megfakult fényképen. – Nem hinném, hogy Jargo megölné. – Anyádat megölte. – Csakhogy Jargónak már akkor meg kellett volna ölnie apámat, amikor rájött, hogy anyám ellopta a fájlokat, mégsem tette. Életben hagyta, és beadott neki egy mesét arról, hogy a CIA ölte meg anyámat. – Akkor is odaadod Khan laptopját a CIA-nak, ha a hackered nem tudja feltörni? – Igen. Még mindig eltőnhetek a magam erejébıl is, és megszervezhetem, hogy az igazi laptop eljusson Bedfordhoz. Talán a CIA-nak akkor is sikerül megfejteni a kódolást, ha nekünk nem. Nem akarom, hogy Jargo szabadon elfuthasson. Éppen annyira kívánom a vesztét, mint te. Ha ma meghalnék,
akkor a hacker átadja a laptopot a londoni titkosszolgálatnak egy levél kíséretében, amelyben részletesen le van írva, hogy mi van a gépen. A lány ránézett, aztán Bedfordra. – Még mindig azt kívánom, hogy bárcsak úgy találkoztunk volna abban a kávézóban, mint két átlagember – mondta Evan suttogva. – Aztán találkozgattunk volna, és jobban megismerkedtünk volna, anélkül hogy te már rég mindent tudtál volna rólam. Aztán kialakult volna köztünk a bizalom, úgy, ahogy az átlagemberek csinálják. Én most bízom benned, de neked is muszáj bennem. A lány egybıl rávágta: – Bízom benned. Evan átkarolta. A lány lehunyta a szemét, és a vállára hajtotta a fejét. A fiú is becsukta a szemét, és ezúttal elaludt, mélyen. A lány még szorosan hozzásimulva aludt, amikor ı felébredt. A szoros közelségnek ez a pillanata összetörte a fiú szívét. A repülıgép megkezdte az ereszkedést Florida fölött, Fort Lauderdale irányába. Jövök, apa, és fogalmuk sem lesz róla, hogy mi a fene csapott úgy oda nekik.
SZOMBAT MÁRCIUS 19.
41. fejezet Éjfél Floridában. A levegı nedvességtıl sőrő, a felhık el-eltakarták a csillagokat. A CIA-gép egy távoli hangárnál szállt le a Fort LauderdaleHollywood repülıtéren, ahol két autó – egy fekete Lincoln Navigator és egy Lincoln Town – várta az utasait. Egy sötét kosztümös nı és egy sötét öltönyös férfi állt a kocsik mellett. A nı elırelépett, ahogy közeledtek. – McNee vagyok, a mexikóvárosi irodából. İ itt Pierce a fınökségtıl. – Átadta Frame-nek az igazolványaikat. – Melyikük Bricklayer? – Én vagyok. – Bedford nem mutatta be a többieket. – Uram, önnek jó néhány hívásra kell válaszolnia… a tegnapi londoni bombarobbantással kapcsolatban. Ha a Navigatorba beül, onnan tud bizalmasan beszélni. – A bizalmasant, nagyon finoman megnyomta. Frame Carrie és Evan felé biccentett: – İk mehetnének a Townnal McNee-vel és Pierce-szel. – Carrie kezébe adta a Glockját; mindannyian Frame-nek adták a fegyverüket, még felszállás elıtt. – Volna egy Evannek is? – kérdezte Bedford. – Nem szeretném, ha fegyvertelen lenne, amíg a célpontjaink nincsenek a hullaházban. – Úgy mondta ezt, mintha nem akarná kimondani hangosan, nagy tömeg elıtt a Jargo szót. – Tudja, hogy kell használni? – kérdezte Frame. Evan bólintott. Frame a Navigatorhoz ment, és egy Beretta 92FS-sel jött vissza, megmutatta, hogyan kell ellenırizni, betárazni, kitárazni, kibiztosítani. Evan a laptoptáskába tette a fegyvert, és szorosan fogta a csalilaptopot. – Szeretném, ha nálam maradnának a dolgok, ha nem bánják. – Legyen – mondta Bedford. – Merre tartunk? – kérdezte Evan. – Egy Miami Springs-i biztonságos házba, a miami repülıtérhez közel. Az FBI jóvoltából. Azt mondtuk nekik, hogy van egy kubai ügynök nálunk, aki dezertálni akar – mondta McNee. – Aztán telefonál egyet – mondta Bedford. McNee kedvesen Evanre mosolygott: – Ígérem, hogy remek ételeket kapnak, ha a házba értünk. Szeretek fızni. Felnyitotta a csomagtartót, Carrie és Evan betették a csomagjaikat. Evan a csalilaptopot továbbra is a mellkasához szorítva tartotta, mintha a világ legdrágább kincse volna, és McNee kinyitotta a hátsó ajtót nekik. Pierce, a másik CIA-ügynök az elsı ülésre ült. A hátsó ülés hővös bırbevonatára csúsztak. McNee becsukta az ajtót, a vezetıülésbe ült és beindította az autót. – Elıször is lerázzuk, ha valaki követ. Felhúzta az elsı és hátsó üléseket elválasztó üveget, hogy Carrie és Evan tudjanak maguk között beszélni. Evan hátrapillantott; Bedford a Navigator utasülésén utazott mögöttük, és már nagyban telefonált. Evan kibámult az éjszakába. A levegı olyan lágy volt, mint egy könnyő csók. Hirdetıtáblák, pálmafák és elızı kocsik villantak fel. A két autó hosszan kanyargott, vissza-visszafordult a repülıtér környékén, hogy biztosan
ne kövesse ıket senki, aztán McNee rátért a déli I-95-ösre. Bár már éjfél körül járt az idı, az autópálya zsúfolt volt. Néhány percig csöndben utaztak. – Nem kéne odamenned a találkára – mondta Carrie. – Én vagyok a csali. – Nem. A telefonhívásod a csali. Nem akarom, hogy Jargo a közeledben legyen. Nem tudod elképzelni… hogy mit tenne veled, ha egyszer elkapna. – Vagy veled. – Átadna Dezznek – mondta Carrie. – Annál a halál is jobb. – Én megyek. Ezzel le is zárjuk ezt a témát. Evan a táblákat nézte. I-195W a miami repülıtér felé. McNee kihúzódott a jobb oldali sávba. Aztán gyorsan elrántotta a kormányt, és a 195-ös keleti kijáratához sorolt, Miami Beach felé. Evan kinézett a hátsó szélvédın; Bedford Navigatorja két kocsi között kanyargott, szóltak a dudák, végül mégis mögöttük tudott maradni, egy furgont éppen hogy csak elkerülve. – Mi a baj? – kérdezte Evan. McNee hátravillantott egy pillantást a visszapillantó tükörben, és megrándította a vállát. A fülébe dugott kis fülhallgatóra mutatott, arra utalva, hogy rádión kapta az új utasítást. Pierce, a CIA-s fickó az elsı ülésen kivette a saját füldugóját, és grimaszolva babrálni kezdte. Aztán nagyot vágott az ajtajába, majd elcsendesült. McNee egy kis teherautót kerülgetett, hogy távolabb kerüljön a Navigatortól. Pierce nem lélegzett. Golyó ütötte lyuk a torkában. McNee a pisztolyát a pohártartóba állította. Evan ütötte-rúgta a megerısített elválasztó üveget, miközben McNee ideoda kapkodta a kormányt, több sávot is váltva egyszerre. Az üveg nem engedett. – McNee elrabolt minket – mondta Carrie-nek. Evan kinézett az elsötétített szélvédın. Bedford Navigatorja melléjük ért, a nyomában egy fekete Mercedes száguldott. Golyók csattogtak a Town bal oldalába, ahogy McNee elhúzott Bedford mellett. Villanások, a Mercedesbıl Bedfordra lıttek. Azonban a Mercedes mögött Evan észrevett egy másik autót, egy BMW-t, amint közelít a Navigatorhoz. McNee felgyorsított 140 km/óra fölé, Miami Beach felé tartott. A Miami belvárosából odalátszó tornyok csillogtak a felhık mögött. – Állj, vagy lövök – parancsolta Carrie. McNee visszalıtt az ujjával. Carrie az elválasztó üvegre lıtt, a halott és McNee feje közé: csakhogy az üveg golyóálló volt, a lövedék szétlapult a halványzöld anyagban. Evan a zárakkal próbálkozott. Ki voltak szedve, a gombok nem mőködtek. Az ablakba rúgott. Biztonsági üvegbıl volt. Bedford Navigatorja egészen feljött a Town mellé, úgy, ahogy az oroszlán őzi a gazellát, keresve a küzdelem végét jelentı lágy torokharapást. A Mercedes a Navigatort üldözte, a másik oldalán dübörgött. A Mercedesbıl golyók záporoztak a Navigator ablakaira, és az üveg megrepedt, de egyben maradt. Evan hátratolta a napfénytetı takaróját, keretbe foglalva a holdat, amint két felhı közül kikandikál. Megnyomta a gombját. A napfénytetı nem
mozdult. Kihúzta a Berettát a laptoptáskából, és a tetıablak üvegébe lıtt. Nem történt semmi. A füle megfájdult a csukott autóban a nagy dörrenéstıl. – Ki kell jutnunk – mondta Carrie. A Mercedes végighorzsolta a Navigatort, a szikrák úgy repültek a két kocsi közül, mintha hatalmas csillagszórók égtek volna. Lövés robbant ki a Mercedesbıl, a Navigator oldalsó ablakai ripityára törtek. Evan látta, hogy Bedford viszonozza a tüzet a Navigator elsı ülésérıl. A Mercedesbıl golyózápor válaszolt, és Bedford elernyedt, teste félig kilógott a Navigator ablakán, az ajtót és az elsı ablakot vérfoltok tarkították. Bedford. Nincs többé. McNee hangjának sercegése hangzott fel a kocsi hangosbeszélıjén: – Hagyják abba a lövöldözést, és nem esik bántódásuk. Kell, hogy legyen valami kiút. Nem az ablak, nem a tetı. Az ülések. Evan emlékezett rá, hogy látta a hírekben, hogy a mostani kocsikban még könnyebb az üléseket kivenni, hogy kielégítsék az amerikaiak állandó nagyobb és nagyobb csomagtérre való igényét. Kérlek, istenem, ugye nem engedted, hogy a CIA mindent megváltoztasson ebben a kocsiban, különben halálos csapdában vagyunk. Benyomta az ujjait az ülés oldalára, és meghúzta. Egy centit engedett. Újra megrántotta. Evan visszanézett a válla fölött: tekintete találkozott McNee jéghideg pillantásával a visszapillantóban, túlvilági képpé torzulva a golyóálló üvegbe fúródott lövedékektıl. Újra nekifeszült az ülésnek, és látta a mögöttük vágtató Navigatort, az oldala összetörve, Bedford élettelen teste a törött ablakon át csüngött ki, azt a borzalmas eshetıséget sem zárva ki, hogy a fejét bármelyik pillanatban szétzúzhatja valami. A Mercedes most a vezetı oldal felıl támadott. Frame nem adta fel, nem hagyta ıket cserben. Körülöttük a többi késı éjjeli miami autós cikázva engedett nekik utat, az autók kivágtak a leállósávba, a vezetık megdöbbenve és halálra rémülve észlelték, miféle háború dúl az úton. Az út mindkét oldalán az öböl volt, az autópályának nem volt kijárata egészen az Alton Roadig és a South Beach szélén levı lakóterületig. Le kell lassítania, hogy lehajtson az útról. Akkor van esélyünk kijutni. Evan lehajtotta az ülést, feltárva a csomagtartó sötétjét. – Menj! – kiáltotta Carrie. Evan hátranyújtózott a vaksötétbe. A karját elıretolta a sötétben. Kereste a kis huzalt vagy kallantyút, ami belülrıl nyitja a csomagtartót. Feltéve, ha egyáltalán volt itt ilyen. Talán a CIA vagy maga McNee leszerelte. Golyók csapódtak a csomagtartóba a feje fölött. A Town élesen jobbra fordult, majd megint balra. Evan a szők nyílásba szorult, elıre-hátra taszigálta a kocsi lendülete. Átfordult, áthúzta magát a szők résen, a csomagjukat eltolta az útból. Carrie tolta a lábát, és végül átjutott a bırbevonatos nyíláson, át a csomagtartó teljes sötétségébe. Carrie áttolta a csomagtartóba a laptoptáskát. Evan megtalálta a csomagtartó nyitójának a drótját, és megrántotta. A csomagtartó felnyílt, és a 150 km/órás szél kalapácsként csapott le rá. Az éjszakában nem világlott csillag, a felhıtakaró sőrőn terült el a város fölött, a lökhárítótól alig tizenöt méternyire a Navigator száguldott mögötte, Frame arca fehér foltként látszott csak a szemkápráztató fények mögött. McNee rátaposott a gázra, a sebességük már meghaladta a 170 km/órát, ahogy a South Alton kijárat felé dübörögtek. Átsuhantak egy zöld lámpán, a
dudára feküdt, a kocsik csikorogtak, ahogy a vezetık a fékjeikbe tapostak, hogy elkerüljék az ütközést a Town-nal. A Mercedes közel hajtott, és egy férfi hajolt ki az utasoldalról, fegyverét Evanre emelte. Dezz. Vigyorogva, az arca körül csapkodó hajfürtökkel. Azt mutogatta neki, hogy bújjon vissza a csomagtartóba. Evan legörnyedt. Visszanyúlt a hátsó üléshez, Carrie kezét keresve tapogatózott. Semmi. – Gyere! – ordította. A Mercedes megint feljött a Navigatorra, és másodszor is hatalmas lövés tüze villant fel. A Navigator átrepült a sávelválasztón a pálmafák között, és felborult. Bedford teste kirepült a roncsból, és végiggurult az aszfalton. A Navigator az oldalán csúszott, szikrákat hányt, orral elıre egy sötét kirakatba szaladt, az üveg ezernyi apró szilánkra tört. A Mercedes visszahúzódott jobbra, aztán felgyorsított, és egészen felzárkózott a Lincoln mögé. Dezz hajolt ki az utasoldalon, a csomagtartó tetejére tüzelve. A golyó Evan fölött csapódott be, elpattanva az éjszakába. Figyelmeztetı lövés; nem volt kétsége afelıl, hogy Dezznek megvan rá a képessége, hogy egyenesen torkon lıje. Evan megnézte a pisztolyát, és lıtt. Nem talált célba. Nem volt gyakorlott. Újra lıtt, és ezúttal a lövedék a Mercedes motorházába csapódott. A Mercedes lemaradt harmincöt méterre. Nem ismerte a pisztoly hatótávolságát, és több lövedéket nem akart elpocsékolni. Aztán túl sok ember is volt a környéken; elhibázhatja, és ezzel kiolthatja egy ártatlan járókelı életét. McNee folyamatosan nyomta a dudát, ırülten vezetett, semmivel sem törıdve, vágtatva végig az Alton Roadon, keresztül a szebbnél szebb autók és emberek labirintusán. Még ha meg is ölne így valakit, az sem állítaná meg. Azonban a gumikat kilıhetné. Az ötlet kísérteties nyugalommal ötlött eszébe. Mielıtt még ez a nı ártatlanokat ölne, mielıtt még visszamenne az autópályára. Ez volt az egyetlen módja, hogy a kezébe vegye a helyzetet. Evan újra kihajolt, és a fegyverrel célba vette az alatta levı kereket. Azon tőnıdött, hogy a hirtelen szétrobbanó gumi megölheti-e, ha a kocsi felfordítja hasát az éjszakai ég felé, és csókot lehel a könyörtelen aszfaltra. Az autóban Carrie talán túléli. Nem vett volna rá mérget. Biztos kézzel tartotta a pisztolyt, és a Lincoln lelassított. Megláttak, és rádión szóltak McNee-nek. Olyan, mintha pisztolyt fognék a fejéhez. Evan tüzelt. A gumi szétrobbant. A nyomástól és az autó hirtelen perdülésétıl Evan visszalökıdött a csomagtérbe. A Town kiperdült a szembejövı sávba, a Lincoln Road irányát mutató tábla elzúgott a feje felett. Akkor megállt az autó, a fékek csikorgása közepette. Az utasoldali ablak belülrıl darabokra repedt, Carrie egy pontra ürítette a pisztolya tárját. A lány lábbal elıre mászott ki a kocsiból, az aszfaltra gördült, a karja kiszabadult a kötésbıl. A Mercedes farolva állt meg ötven méterre tıle, belecsapódva egy Lexusba. A lány az ép kezével tartotta a csalilaptopot, diadalmasan a feje fölé emelve. Aztán futott. Elfutott mindkét autótól, belevetette magát a forgalom sőrőjébe.
Dezz és Jargo kiugrottak a Mercedesbıl, és tüzelni kezdtek rá. Evan célba vette ıket, de a Lexusból kiszállt két ember, és Dezz és közé kerültek. Erre leengedte a fegyvert, attól tartva, hogy eltalálja valamelyiküket. Dezz rálıtt egyszer, a csomagtartó fémjét találva el, és Evan lebukott. Az emberek az utcán, a kávéházakban sikoltozva menekültek. Megkockáztatta, hogy kipillantson. Azonban Dezz és Jargo nem törıdtek vele; Carrie-t és a laptopot figyelték. Carrie az utca nyugati oldala felé futott, belerohant a szétnyíló tömegbe, ki a forgalomba, a nyomában két férfi. A sarkon aztán eltőntek. Evan rendırségi sziréna erısödı hangját hallotta, a piros és kék fények kergetıztek az általuk kiégetett nyomon. Megragadta a laptoptáskát, és kiugrott a csomagtartóból, McNee ajtaja tárva-nyitva állt, a nı tiszta erejébıl az ellenkezı irányba rohant, pisztollyal a kezében, készen arra, hogy lelıjön bárkit, aki megpróbálja megállítani. A BMW – amely a Mercedes mögött volt az autópályán – egyenesen felé tartott, és lefékezett mellette. Az ablak lement. – Evan! Az apja ült a kormány mögött, sötét kabátban, az arcán kötéssel. – Apa! – Szállj be, rögtön! – Carrie. Nem hagyhatom itt Carrie-t. – Evan! Most! Evan, magához szorítva a laptoptáskát, beszállt. Nem erre számított; azt hitte, Jargo egy szobába zárva tartja az apját, egy székhez kötözve. – Ide. – Mitchell Casher félrehúzódott a Mercedestıl, a járdán hajtott végig, kikerülte az Alton Road-i zőrzavart, és egy mellékútra tért. – Apa, jézusom, apa. – Megragadta az apja karját. – Megsérültél? – Nem. Jól vagyok, Carrie… – Carrie-re többet ne gondolj. – Apa, Jargo megöli, ha elkapja. Evan úgy bámult az apjára, mint egy idegenre. Mitchell rákanyarodott egy útra, amely visszavezetett az Altonra, kétsaroknyira a karambolok szörnyő káoszától, aztán a 41-es útra ment, felgyorsított a megengedett legnagyobb sebességre, és suhant végig az úton, amely keresztülszelte az öblöt. A bal oldalon hatalmas utasszállító hajók fényei csillogtak. A jobb oldalon talpalatnyi helyre zsúfolt kis otthonok, jachtok álltak kikötve a parton. – Carrie. Apa, vissza kell mennünk. – Nem. Nem a te dolgod már. İ is egy CIA-s. – Apa. Dezz és Jargo ölték meg anyát. İk voltak. – Nem. Bedford emberei tették, és mi kezelésbe is vettük ıket. Most a te biztonságodról fogok gondoskodni. Nem. Az apja Jargónak hisz. – És Jargo csak úgy hagyott elmenni. – Meggyızıdött róla, hogy semmi közöm anyád fájllopási ügyéhez meg a Gabrielhez meneküléshez. – Te is CIA-s voltál. Bedford mondta nekem. Akit szeretnek, azt féltik is. Tudom a jelszót.
Mitchell az útra szegezte a tekintetét. – A CIA megölte az anyádat, nem akartam, hogy Bedford jöjjön értem. Csak az számít már, hogy te életben vagy. – Nem. Biztosan tudnunk kell, hogy Carrie el tudott-e menekülni elılük. Apa. Kérlek. – Az egyetlen ember, akinek immáron én dolgozom, az én magam vagyok, Evan. Az egyetlen dolgom, hogy biztonságban tartsalak, olyan helyen, ahol ezek közül az emberek közül egy sem akadhat ránk többet. Mindent pontosan úgy kell csinálnod, ahogy én mondom, Evan. Elhagyjuk az országot. – Carrie nélkül nem. – Anyád és én felfoghatatlanul nagy áldozatokat hoztunk érted. Neked is kell hoznod most egyet. Nem megyünk vissza. – Carrie-t nem akarom feláldozni, apa. Hívd fel Jargót. Tudjuk meg, hogy nála van-e. Az apja elhajtott a BMW-vel a mentık mellett. Miami Beach felé száguldott, és visszatért az északi I-95-re. – Apa, hova megyünk? – Evannek még mindig ott lapult az ölében a Beretta, és elképzelte az elképzelhetetlent, ahogyan fegyvert fog a saját apjára. – Egy szót se, Evan, hallgass. – Az apja a telefonját nyomogatta. – Steve. Tudsz beszélni? – Mitchell a vonal túlsó végére figyelt. – Evan belerohant a tömegbe. Még mindig ıt keresem. Húsz percen belül visszahívlak. – Nem nézett Evanre. – Velük van Carrie. Dezz elgáncsolta. Lestoppoltak egy autót, és kijutottak South Beachrıl. És nála van Khan laptopja. – Az a laptop, ami nála van, csak egy ugyanolyan – mondta Evan. – Hívd vissza, és mondd meg neki, hogy odaadom a fájlokat Carrie biztonságáért cserébe. – Nem. Ennek vége. Elmegyünk. Megtettem, amit kértél. – Apa, állj meg és hívd fel. – Nem, Evan. Beszélünk, csak te meg én. Méghozzá most.
42. fejezet Az apja egy Hollywood Beach-i házba vitte Evant. A környéken álló házak kicsik voltak, fémbıl készült napellenzıik a szivárvány színeire festve: a napfelkelte élénk rózsaszínjére, a felhıtlen égbolt tiszta kékjére, a telihold ragyogó törtfehérjére. Florida az ötvenes években. Tömzsi legyezıpálmák szegélyezték az utat. A környéken sok volt a nyugdíjas és a bérlı, ezért anélkül jöhetett-mehetett az ember, hogy magára vonta volna a figyelmet. Evan emlékezett rá, hogy milyen jeges borzongás futott végig a gerincén, amikor azt olvasta, hogy a szeptember 11-ei repülıgép-eltérítık Hollywood Beachen laktak, és itt jártak repülıvezetıi iskolába, mert itt senki nem tőnik fel. Mitchell Casher félrehúzódott az útról, és lekapcsolta a fényszórókat. – Nem hagyom cserben Carrie-t. – Elmenekült. Cserbenhagyott téged. – Nem. Csak elcsalogatta ıket. Tudta, hogy a laptop üres, tudta, hogy a gép miatt ıt fogják követni. Mert én még mindig tönkre tudom tenni Jargót. – Túlságosan is bízol egy olyan lányban, aki hazudott neked.
– Te pedig nem bíztál anyában – mondta Evan. – Nem akart elhagyni téged. Nem akart menekülni nélküled. Eljött volna Floridába, hogy itt találkozzon veled. Mitchell azt tátogta: – Menjünk be. Amint beléptek az ajtón, Mitchell szorosan a karjába zárta Evant. A fiú átadta magát apja ölelésének, és ı is átkarolta. Mitchell megcsókolta a fia haját. Evan összeroppant. – Én… én láttam anyát… láttam holtan. – Tudom, tudom. Annyira sajnálom. Nem bontakozott ki apja karjából. – Hogy tehetted ezt, hogy tehetted? – Biztos éhes vagy. Csinálok magunknak egy omlettet. Vagy inkább palacsintát. A hétvégeken apa volt a szakács. Evan a konyhaasztalon üldögélt, amíg az apja aprított, kevert, sütögetett. A szombati reggeli volt az ı áhítatos pillanatuk. Donna az ágyban heverészett, kávét ivott, és a férfiakra hagyta a konyhát, hallótávolon kívül maradva. Eszébe jutott az a konyha, a megfojtott anyja arca, saját maga, amint a gerendáról lógó kötél végén himbálózva haldoklik, a lábát a konyhapult felé nyújtogatva, mielıtt a megmentı golyó le nem vágta. – Nem tudnék enni. – Ellépett az apjától. – Igazán nem vagy valami fogolyszerő. – Örülj, hogy szabad vagyok. – Örülök. Csak azért olyan, mintha palira vettek volna. Kockáztattam az életemet… és milyen sokszor, ezen a héten, hogy próbáljalak kimenteni… – Csak így engedte Jargo, hogy beszéljek veled ma. Csak ma. – Úgy beszélt velem, mintha meg is ölne, ha kell. – Nem tette volna meg. A fivérem. Evan gyomra felfordult. Beigazolódott a félelme, az, amit eltemetett a tudata mélyére, amióta azokat a fényképeket látta Goinsville-ben. Ez megmagyarázta az apja hiszékenységen a megtépázott hőségét. Belenézett apja annyira szeretett arcába, kutatta Jargo rideg, átható tekintetének árnyékát. – Nem tudom, hogyan állíthatod róla, hogy a fivéred. Ádáz gyilkos. Megpróbált engem is megölni, apa. Nem is egyszer. Otthon nálunk, Gabrielnél, New Orleansban, Londonban. És az imént is. Apa mindkettejüknek töltött egy pohár jeges vizet. – Hadd tegyek fel egypár kérdést. Ezt rosszabb volt hallani, mint ha egy pisztolyt a fejéhez szegezve hallgatnák ki. Azért, mert ez a valóság volt, szörnyen kicsavarva a helyérıl. Normálisan viselkedtek, normálisan beszéltek, akkor, amikor semmi nem volt normális. – Tudtad, hogy hol vannak a fájlok, amiket anyád ellopott? – Nem. Dezz és Jargo kitörölte ıket. Ezért elmentem a forrásukhoz. – Khanhoz. Pontosan mit hoztál el tıle? – Sok mindent. – Ez nem rendes válasz.
Evan kiütötte a vizespoharat az apja kezébıl. Szilánkokra tört a padlón, a jégkockák és a víz ráfröcskölt a szınyegre. – Nem is ismerlek. Azért jöttem ide, hogy megmentselek, te meg itt rám pirongatsz, apa. Ki kell innen mennünk, beülni a kocsiba, és elmenni Carrieért. Aztán elmenekülni. Örökre. Jargo ölte meg anyát. Anya meg akart védeni engem ettıl az élettıl, és ezt te jól tudod. – Csak mondd el nekem pontosan, hogy miféle bizonyítékaid vannak a fivérem ellen. Szörnyő gondolat ötlött fel Evanben. – Azt mondtad Bricklayernek, hogy tartsa magát távol. Nem akartad, hogy kimentsenek. Ha nem tudtál volna visszakapni engem… inkább ezekkel az emberekkel maradtál volna. Inkább hiszel Jargónak, mint nekem. – Evan. – Mitchell úgy nézett a fiára, mintha a szíve helyén nyílt seb lenne. – Nem számít már. Többé nem kell semmin aggódnunk. – Válaszolj, apa. Te voltál Arthur Smithson. Anya volt Julie Phelps. Miért kellett eltőnnötök a világ szeme elıl? – Azok a dolgok már nem számítanak. Semmi sem változna tılük. Evan megragadta apja karját. – Többé nem titkolhatsz el elılem semmit. – Nem értenéd. – Mitchell úgy görnyedt össze, mintha testi fájdalmai lennének. – Szeretlek. Tudod, hogy ez igaz. Nem tudsz olyat mondani, amitıl ne szeretnélek többet. – Evan átkarolta apját. – Nem menekülhetünk. Nem hagyhatjuk, hogy Jargo gyızzön. Megölte anyát, meg fogja ölni Carrie-t. Ezek a dolgok sem számítanak? – Evan hangja megemelkedett. – Rajtad nem is látszik, hogy hiányozna neked anya. Mitchell döbbenten lépett hátra, fájdalom torzította el az arcát. – Az én szívem összetört. Anyád volt a mindenem. Ha téged is elveszítenélek… Evan zsebében elkezdett vibrálni a mobiltelefon. Evan szétnyitotta. – Igen? Apja csak bámult rá, úgy nézett, mintha mindjárt a mobiltelefonért nyúlna. De nem nyúlt. Borotvától volt a telefon, és csak ı tudta a számát. – Az a legkevesebb, hogy számítógépet neveznek el rólam – mondta Borotva –, esetleg egy programozói nyelvet. – Sikerült. – Feltörtem a fájlok kódját. Rohadt szar egy meló volt. A fájlokhoz dekódolt állapotban újabb jelszó kellett. Egyetlen fájl azonban háromszorosan volt védett, úgyhogy az lesz a fınyeremény. Egyszerő névlista, képekkel. Az a neve, hogy: BÖLCSİ. Nyilván az ügyféllista fedıneve. Biztos, hogy azt a fájlt ırzik a legjobban. – Hogy tudnád eljuttatni hozzám? – Feltöltöm a másolatokat a központi szerveren lévı fiókodra. Letöltheted a fájlokat a kódtörı programmal egyszerre. Törölhetem az eredetieket, vagy törjem össze a laptopot? – Ne. Még szükségem lehet rájuk. Azonban hadd javasoljam, hogy rejtsd ıket valami nagyon biztonságos helyre.
– Pedig már utolért a kísértés, hogy kiakasszam azt a laptopot a falamra, és úgy mutogassam, mint egy legyızött tigrist, amit én terítettem le. – Borotvát nagyon boldoggá tette a sikere. – Kösz mindent – mondta Evan. – Élvezd a gazdagságot. – Fogom. – Éppen most mentettél életeket. – Akkor az a ráadás – mondta Borotva. – Tőnj el egy idıre. – Nyaralni megyek. Azt azért tudod, hogy hogy érhetsz el. Borotva letette, és Evan kitörölte a számát a híváslistából. Becsukta a telefonját. Ez az a pillanat, amikor el kell döntenie, hogy bízik-e az apjában. – Van ebben a házban számítógép és internet? – Ki volt az? – Ne törıdj vele. Mondd, van? Mitchell megnyalta a száját. – Igen. A hátsó hálószobában. Evan a szobához ment, és megtalálta a gépet, ami szélessávú internetre volt kötve. Bekapcsolta a komputert, felment a központi szerverre, és belépett a fiókba, amit még Shadey hozott létre neki, amikor Goinsville-bıl felhívta. – Hova viszi Jargo Carrie-t? – Egy biztonságos házba. Hogy kikérdezze. – Hívd fel ıket. Mondd meg, hogy eresszék szabadon, különben Jargo ügyféllistája a New York Times holnap reggeli számának a címlapján fog virítani. – Ha ártasz neki, akkor eltőnik valahova, és vadásznak majd ránk. – Ezt az mondatja veled, hogy félsz tıle, vagy az, hogy a testvéred? – Mindkettı – válaszolta Mitchell. – Figyelj ide. Ha nyilvánosságra hozod azt a listát, akkor sokkal inkább vadásznak majd ránk, mint amennyire a Lentiek. Titkosszolgálatok és a világ minden tájáról bőnözıi csoportok fognak vérdíjat kitőzni a fejünkre. – Hagyd abba ezt a világmérető bőnhálózat-szöveget. Te rángattál bele ebbe, én pedig mentem magunkat. Evan a billentyőzeten kopogott, letöltötte Borotva anyagait. Különbözıek voltak. Megnyitotta az elsıt. Számlaszámok, majdnem negyven, különbözı svájci és Kajmán-szigeteki bankoknál. Rákattintott egy Szervezés nevő mappára: a sok közül egy fájlban az anyja legutolsó angliai megbízásának a kívánalmai voltak. Egyharmadában az izraeli Moszaddal lebonyolítandó találkozó elıkészületeit részletezték, ahol egy Hamász-könyvelıt adtak át nekik, aki megtagadta a Jargóval kötött egyezséget, és nem biztosított információkat a számára. Fényképek Hadley Khan haláláról, a lassú kínhalálról, amelyeket Thomas Khan készített, hogy bizonyítsa elkötelezettségét Jargo elıtt, hogy az iránta érzett hősége elıbbre való a családnál. És még sok hasonló. Minden egyes dokumentum lap volt egy titkos világ naplójában. Egy ügyféllista. Akármennyi félelmet keltett, akárhány halálért felelt, nem volt egyéb egyszerő táblázatnál. Néhány név a CIA-ból – köztük Pettigrew-é –, az FBI-ból, a Moszadból, a brit titkosszolgálat két osztályából, az MI5-bıl és az MI6-ból, az orosz KGB-bıl, a kínai állambiztonsági minisztériumból, a német, a francia és a dél-afrikai titkosszolgálatokból. A japánokéból. Mindkét
Koreából. Amerika leggazdagabb ötszáz cégének körébıl. Magas rangú katonai parancsnokok. Magas rangú állami tisztviselık. – Istenem – hallotta az apja hangját a háta mögül. Evan újra a Szervezés elnevezéső mappára kattintott. Megnyitott egy almappát, amely Utazás néven szerepelt. Elolvasta az utolsó három bejegyzést. Kirázta a hideg. – Apa. Hogy kapott el Jargo, amikor visszajöttél az országba? – Szerda este Miamiba repültem, korábban visszahívott a megbízatásról. Azt mondta, hogy nehézségek merültek fel, el kell rejtenie. Elvittek a biztonságos házba, és ott bezárt. – Szerdán. Aztán mi volt? – İ és Dezz Washingtonba mentek, hogy átvegyék Donna CIA-s kapcsolata felett az irányítást. – Nem. Austinba mentek. – Evan a Szervezés fájl egyik sorára mutatott. – Khan készítette nekik elı Miamiból Austinba a csütörtöki charterutat. Anyához mentek. Vagy azért, hogy megfigyeljék. Talán anya észrevette Dezzt vagy Jargót, és ebbıl rájött, hogy a nyomában vannak. Ezért is akarhatott pénteken reggel menekülni. Az apja a képernyıt bámulta. Evan egy másik táblázatra kattintott. Angliai akciók. Nagy összegő átutalás egy svájci bank két számlája között. – Apa, nézd ezt az átutalást. Ki az a Dundee? Az apja megint rendes hangján tudott szólni. – Egy ügynök fedıneve. – Aznap történt a kifizetés, amikor én Londonba érkeztem, és Jargo megpróbált felrobbantani. Dundee nyilván a bomba készítıje. Mitchell a földre rogyott, egyre csak a képernyıt bámulva. Az utolsó dokumentum – a BOLCSO címő – magában állt az ablak alsó felében. Evan rákattintott, hogy megnyissa, mire az apja elkapta a kezét, és azt mondta: – Ne, fiam, kérlek, ne.
43. fejezet Túl késı. Evan megnyitotta a BOLCSO-t. Régi fényképek voltak benne, gyerekekrıl. Tizenhat gyerek. Az egyikük az apja, jól ismert széles mosolyával. Az anyja szalmasárga hajú, széles arccsontú gyerekként, a haja kislányos, díszes copfba fonva. Jargónak már hétévesen olyan sunyi, hideg pillantása volt, mint egy gyilkosnak. A bájos arcú kislány nagyon olyan volt, mint a kocsit vezetı McNee, csak gyerekkiadásban. Minden fotó alatt név állt. Bámulta a szüleit és Jargót. És Carrie apját. Arthur Smithson, Julie Phelps. John Cobham. Richard Allan. – Ezek voltak a valódi neveitek – mondta Evan. – Mi történt a szüleitekkel? – Mind meghaltak. Soha nem ismertük ıket. – Hol születtél? Apja nem válaszolt. Visszakérdezett helyette. – Letöltötted a kódfejtı programot? – Igen.
Apja elırehajolt, és írni kezdett a billentyőzeten. Újra elıhívta a BOLCSO dokumentumot, és a fájl újra megnyílt. Nem a CIA. Nem egy független szervezet, amit Alexander Bast hívott életre, és Jargo erıszakkal átvette a vezetését. Minden iskolás gyerek képe alatt új név állt. Az anyja. Julija Ivanovna Kuzkina. Az apja. Pjotr Boriszovics Matarov. Jargo. Nyikolaj Boriszovics Matarov. – Nem – mondta Evan. – Nagy-nagy titokban tartottak minket – mondta mögötte az apja könnyek között. – A szovjet titkosszolgálat következı hullámának palántái. A munkatáborok tele voltak nıkkel, politikai elítéltekkel, akiknek nem engedték, hogy megtartsák a gyermekeiket. Az apáink vagy más elítéltek, vagy börtönırök voltak, akik megtermékenyítették a nıket. Anyáink havonta egyszer láthattak minket egy órára, de csak kétéves korunkig, azután nem láttak minket soha többet. A gyerekek többsége munka- vagy átnevelı táborba került. Alexander Bast végigjárta a táborokat. Megkereste a legintelligensebb nıi rabokat, hivatalos IQ-tesztet végeztetett el velük, mert a Szovjetunióban általános nézet volt, hogy a politikai ellenzékiek mind értelmi fogyatékosok és alacsony az IQ-szintjük, majd letesztelte a kétéves gyerekeiket, és egy csoportot közülük magával vitt. – Bast CIA-s volt. – És KGB-s. Kettıs ügynök. A szíve Oroszországé volt. A CIA-t verte át. Evan megérintette a képernyın az anyja arcát. – Kis amerikaiakká tett titeket. – Ukrajnában a szovjetek építettek egy kisvárost egy amerikai város mintájára. Cliftonnak hívták. Bast-nak volt egy másik intézménye a közelében. A legjobb angol és francia tanárok tanítottak minket, anyanyelvi szinten elsajátítottuk a nyelveket. Még tájszólást is tanítottak mindegyikünknek, délit, New England-it, New Jersey-it. – Mitchell megköszörülte a torkát. – Bár az olvasókönyvünk amerikai volt, de a nevelıink szaporán felhívták a figyelmünket a nyugati világ csökevényességére és a szovjet igazságra. Kiskorunktól kezdve tanultunk üzletpolitikát is, meg hogy hogyan verekedjünk szükség esetén. Hogyan öljünk. Hogyan hazudjunk. Hogyan kémkedjünk. Hogyan építsünk ki tökéletes kettıs életet. Állandó edzésben nıttünk fel, amelynek a fı célja a sikeresség, a bátorság és a legjobbra való törekvés elsajátítása volt. Evan átkarolta az apját. – Abban az idıben a szovjet titkosszolgálat rendezetlen volt – mondta Mitchell. – Az FBI és a CIA felgöngyölítette és leállította a szovjet akciókat, és lefülelte az ügynökeiket az Államokban, mert olyan sok amerikai születéső ügynöküknek volt kötıdése a kommunista párthoz a 2. világháború elıtt. Ha szovjet diplomata voltál, akkor a CIA és az FBI szemében már félig-meddig KGB-snek számítottál, ami mindig megkötötte a kémek kezét. Az illegalitásban lévık – kémek nagyon jó álca mögött – sokkal sikeresebbek voltak. Legalábbis Bast a KGB legmagasabb szintjét erre a gondolatra alapozva építette ki. Nagyon kevesen ismerték a programot. BÖLCSİ nevelési programnak nevezték el, rendkívül kevés feljegyzés és jelentés készült róla, és rendkívül kevés értékelés. Senki nem tudhatott róla. Túl nagy befektetés forgott kockán, sokkal több egy felnıtt ügynök kiképzésénél. – Aztán Bast Ohióba vitt titeket az árvaházba.
– İ vette meg, hogy az új nevünk és személyazonosságunk alatt kezdjünk élni… – Aztán gyorsan felégette az árvaházat és a megyei bíróságot. Biztosította, hogy a születési papírjaitok felıl soha ne legyen kétely. Azonfelül, ha kellett, bármikor új személyazonosságot is könnyen létre lehetett hozni ezen az úton. Mitchell bólintott. – Kémmé cseperedni. Evan elképzelte a szüleit gyerekkorukban, fegyelmezve, edzve, a gyanakvó és csaló életre felkészítve. Ezeken a fényképeken úgy néztek ki, mintha a legnagyobb vágyuk az lenne, hogy kiszaladhassanak játszani. Mitchell megint bólintott. – Alvó ügynökökké. Jártunk fıiskolára, a taníttatásunkat egy árvákat segítı alapítvány állta. Ezt Bast egyik fedıcége mőködtette, aztán ı, a régóta bizalomnak örvendı CIA-s munkatárs egyengette az utunkat a beépítéshez. – A CIA-ba. – Igen. A mőködési területünk a légvédelem, az energiaügy, a repülés… bármi, ahol hasznosak lehettünk. Rugalmasságra voltunk tanítva. A figyelmünket a feladatra összpontosítottuk. Hogy várjuk ki a lehetıségeket. Hogy szolgáljunk, ha szólítanak. – És Smithsonként fordítói állást kaptál a hadügynél, anya pedig a haditengerészetnek dolgozott. Tökéletesen el voltatok helyezve. Miért lett belıled Mitchell Casher? – Miattad. – Úgy tőnt, hogy az apja erıt merít a pillanatból. Evan elıtt állt, a kezét bőnbánóan kulcsolta össze a dereka elıtt, a szemében könnyek fénylettek, a hangja erıs volt, nem remegett. – Nem értem. – Láttuk, hogy Amerika mi volt. A szabadság. A lehetıség. Az ıszinteség. Minden hibája, minden gondja ellenére – Amerika az ígéret földje. Itt akartuk felnevelni a gyermekeinket, Evan, félelem nélkül. A nélkül a szorongás nélkül, hogy elkaphatnak, megölhetnek vagy visszarendelhetnek minket Oroszországba, ahol a szüleink börtönben sínylıdtek, és soha nem kaptunk volna semmilyen lehetıséget a boldogulásra. Gondolnád-e, hogy Cliftonban úgy kellett minket megtanítani, hogy hogyan kell választani? Hogy hogyan éljünk a függetlenséggel? – Mitchell a fejét ingatta. – Szabadok voltunk; érdekes munkánk volt; a gyomrunk tele volt, és nem kellett sorban állnunk semmiért. Tudtuk, hogy hazudtak nekünk. Teljesen félrevezettek minket. Evan megint átkarolta az apját. – Az egyetlen dolog, ami a KGB-vel szemben védelmet nyújtott, Bast volt. İ volt az egyetlen vezetınk, az egyetlen kapcsolatunk. Hivatalos KGBaktákban nem szerepeltünk. Nem ismertek minket. Elismerést sem kaptunk, ha egy akciót sikeresen lebonyolítottunk. Ha komputerhálózat-technológiát loptam, Bast kiagyalt egy képzelt árulót vagy egy egyszer használt ügynököt, és ıt tette felelıssé. A KGB-vezetés sohasem szerzett tudomást a létezésemrıl. Különben a KGB-ben azok az idióták – jobban, mint a bürokrácia feneketlen kútjában – elképzelhetetlenül kapzsikká váltak volna; lehozatták volna velünk a csillagot is az égrıl, és teljesíthetetlen feladatokkal tettek volna tönkre. A szovjetek éppen megszállták Afganisztánt; Bast azt mondta Jargónak, hogy talán átvezényli Kabulba, hogy az újonnan kiépített szovjet hálózatot irányítsa. Ha kimozdították volna a helyérıl, azzal
kiszolgáltatott volna mindannyiunkat a telhetetlenségnek és a szakértelem hiányának, ami a KGB amerikai akcióit nagyon is sokszor jellemezte. – A KGB szabályai szerint kellett volna dolgoznotok. Nem Basté szerint. – Különös volt vele a kapcsolatunk, olyanok voltunk, mintha a gyerekei lennénk. – Mitchell becsukta a szemét. – Anyád veled volt várandós, és néhányan a többi Lentiek-tag közül megházasodtak, gyerekeik születtek. Már igazi életet éltek. – Újra nyelt egyet. – Nem kellett volna, de mi kapcsolatban álltunk egymással. A bátyám meglátta a lehetıséget. Végül is igazi amerikaiakká lettünk. Legyünk kapitalisták a munkánkban is. – Így aztán a Lentiek megölte Bastot. Két lövés, két különbözı fegyverbıl. Jargo és még valaki. – Én – mondta lágyan Mitchell. – Jargo, az anyád és én elmentünk Londonba. Lelıttük. Elıbb Jargo, aztán én. Olyan volt, mintha a saját apámat ölném meg. De megtettem, amit kellett, érted. Hogy neked legyen esélyed. – Mitchell nyelt. – Megöltük ıt és azt a néhány embert, aki Oroszországban tudott a BÖLCSİ-rıl. Akkor ez még kevesebb mint tíz embert jelentett. Ezt a gyerekkori aktát rólunk, amit valószínőleg papírról szkenneltek be, egyetlenegyszer láttam, még Oroszországban. Basté volt. – Aztán Khan megtartotta. Biztosíték gyanánt, ha egyszer úgy elárulnátok ıt is, ahogy Jargo elárulta Bastot – mondta Evan. – Azt hiszem, igazad lehet. Létrehoztuk a bizonyítékot, és eljuttattuk Bast egyik KGB-s kapcsolatához, aztán ıt megölte a CIA, a képzelt ügynökeit kiiktatta a CIA. Mindannyian kiléptünk a régi életünkbıl, és eltőntünk. Csak néhány hónapos voltál. – De ha egyszer a Szovjetunió már feloszlott… tovább kellett volna lépnetek. – Akkor már évek óta kémkedtünk, Evan. A CIA-nak. A CIA ellen. Függetlenek voltunk, és nagyon jók. Aligha állhattunk volna elı azzal, hogy: „Na, sziasztok, mi lennénk a nagyon sikeres egykori KGB-ügynökhálózat, tudjátok, kik, mi csináltuk eddig azokat a mocskos munkákat nektek, amivel nem akartátok bepiszkítani a kezeteket.” Mi lettünk volna az utolsó mozgósítható nehéztüzérségi egység, amelyre minden titkosszolgálat feni a fogát. Néhány ügyfelünk már huszonöt év óta vette igénybe a szolgálatainkat. Meredeken ívelt felfelé a pályánk. Nem léphettünk ki a homályból. Gyönyörő… felépített életünk volt. – Akkor tehát mindenkivel lepaktáltatok, és a társaikkal is. – Mi voltunk a titkosszolgálati munka szajhái. Loptunk a szíriaiaktól, az izraeliektıl. Elraboltunk öreg németeket Argentínából, és kiadtuk ıket az izraelieknek. Loptunk német tudósoktól, és eladtunk a KGB ügynököknek, akik soha nem tudták meg, hogy egykor mi is közéjük tartoztunk. A kémkedésben rövid idı alatt lehetett sokat keresni. – Mitchell megdörzsölte az arcát. – A kémkedés minden országban törvénybe ütközı. Nincs kegyelem. Még ha volt KGB-sek segítkeznek is az amerikaiaknak, akkor sem elnézıek velük. Nem szabadott volna gyilkosságot elkövetniük. Nem kellett volna fedınevek alatt élniük. Nem kellett volna a legjobban fizetı ügyfélnek eladni a szolgálataikat. – És ezt a nemes feladatot ti vállaltátok magatokra. – Érted. Carrie-ért. Magunkért és a gyerekeinkért. Nem akartuk, hogy a ti életetek is kényszerpályára kerüljön. Nem akartunk kiszakítani titeket a megszokott környezetetekbıl. Mi – itt Mitchell hangja megtört, mint a
gyermeké, akit kiszakítanak anyja karjaiból – nem akartuk, hogy elvegyenek titeket tılünk. Élni akartunk, szabadon. Ettıl a megállapítástól Evan úgy érezte, hogy hirtelen ólomból lett kezelába. – Ez nem szabadság, apa. Nem tehettetek azt, amit akartatok. Nem lehettetek azok, akik lenni akartatok. Csak az egyik rabigából kerültetek a másikba. – Ne ítélj el érte. Evan felállt. – Én nem nyögök annak a rabigának a súlya alatt, amit magatoknak köszönhettek. Mitchell megrázta Evan vállát. – Nem volt ez iga. Anyád fotómővész lett. Én számítógépekkel dolgoztam. Ezt mi választottuk. Te pedig szabadon nıttél fel, félelem nélkül, nem rohadtak a szüleid börtönben, ahogy a mieink. Mitchell szája keserően legörbült a haragtól és a fájdalomtól; a szemében düh égett. – Apa… – Nem ismered a gonoszt, amitıl megmenekültél, Evan. Nem a gyilkosság gonoszságára gondolok. Az elnyomottság gonoszságára. A lélek fuldokló haláltusájára, az állandó félelemre. – Tudom, hogy hiszel benne, hogy a legjobb döntést hoztátok értem. – Ez nem puszta hit, én jól döntöttem, anyád és én jól döntöttünk. – Igen, apa. – Evan a karjába vonta az apját, és hosszan átölelte. Mitchell Casher reszketett. – Semmi baj. Mindig szeretni foglak. Az apja hevesen viszonozta az ölelését. – A legjobb döntést hoztátok az adott helyzetben – mondta Evan. – Csakhogy ez megölte anyát, és mi, te meg én, majdnem odavesztünk. Kérlek. Most van rá esély, hogy lezárjuk. Bárhova máshova mehetünk. Fedezéket ástam, megtanultam egy új nyelvet. Csak annyit akarok, hogy a családom egyben maradjon, már ami megmaradt belıle. Mitchell a számítógép elıtti székbe roskadt, és tenyerébe temette az arcát. Aztán hirtelen kiegyenesedett, mintha nem tartaná természetesnek ezt a testtartást. Minden pillanatban ugrásra késznek kell lennie. Minden ébren töltött percben. Aztán Evan rájött, hogy egyetlen hét alatt ı is ugyanabba a világba került. A számítógéphez ment, az elveszett gyermekek arcát tanulmányozta. Kivette Khan PDA-ját a zsebébıl, és rámásolta az ügyfelek és az ügynökök neveit. – Mit csinálsz? – kérdezte Mitchell. – Biztosítékot. – Evan letörölte az internetrıl letöltött fájlokat az asztali géprıl. Kitörölte a böngészıbıl a központi szerver felkeresését. Kikapcsolta a laptopot, és becsukta. Az interneten keresztül bármikor újra letöltheti azokat a fájlokat. Már ha életben van. – Ezek a fájlok célkeresztet rajzolnak a hátunkra. Meg kellene semmisítened ıket – mondta Mitchell. Evan azon tőnıdött, hogy ez most melyik arca, az aggódó atyáé, a riadt ügynöké vagy az elszánt gyilkosé. Lúdbırzött a döbbenettıl és a félelemtıl. – Félek tıled – mondta. Pjotr Matarov, Arthur Smithson, Mitchell Casher felnézett rá.
Evan kiment a szobából. A reggelizısarokban egy szék támláján lógott az apja esıkabátja. Evan átkutatta, és elıhúzott egy mőholdas telefont. Bekapcsolta, és átlapozta azt a néhány számot, ami a listában volt. Volt egy „J”. Visszavitte a telefont az apjához. – Tetted, amit tettél, hogy életed lehessen. Nekem ugyanezért kell megállítanom Jargót, az életemért. Nem hagyhatom, hogy megölje Carrie-t, és nem hagyhatom, hogy anyám gyilkosa elmenekülhessen. A saját fegyverével fogom legyızni. Most. Vagy segítesz nekem, vagy nem. Azonban mielıtt elmész, egy telefont még el kell intézned nekem. – Evan apja karjára tette a kezét. – Hívd fel. Tudd meg, hogy Carrie jól van-e. Engem nem láttál. Kisiklottam a kezedbıl. Mitchell tárcsázott, kicsöngött. – Steve. – Szünet. – Igen. – Újabb szünet. – Nem. Nem, meglógott elılem. Volt egy-két barátja Miamiban. Talán hozzájuk. Ellenırizni kéne. – Szünet. – A lányt ne öld meg. Tudhatja, hogy hova mehetett Evan. Vagy ha én megtalálom, hasznos lehet a beépítésekor. Azt meg még nem tudjuk, hogy Bricklayer csoportja mennyire nagy. – Mitchell katonásan pattogva beszélt. Mérlegelve a lehetıségeket, hadmozdulatokat ajánlva, olyan ember hangján, aki otthonosan mozog az árnyékban. – Rendben. – Kikapcsolta. – A biztonságos házban vannak. A menekülési utunk végsı állomásán. A lány még él. Jargo… kikérdezi. A laptop jelszavát akarja. Mit is mondott Carrie a kocsiban? Át fog adni Dezz-nek – akkor már inkább a halál. – Nem ismeri a jelszót. Az a gép amúgy is üres. – Kivéve a tartalékomat, a pókerblöffömet, már ha feltöri valaha. – Idıt nyertem a lánynak – mondta Mitchell. – De nem fogja túl kellemesen tölteni. – Hol van Carrie? Mitchell a fejét rázta. – Nem tudod megmenteni. – De igen. Ha segítesz. Csak annyit mondj meg, hol tartja fogva Jargo. – Nem. Elmenekülünk. Csak te meg én. Ne törıdj Carrie-vel. Csak te meg én. Evan kivette a kabátja zsebébıl a Berettát. Nem emelte fel. – Sajnálom. – Evan, az isten szerelmére, tedd el azt. – Kemény döntéseket hoztál értem, apa. Mert szerettél, de nem hagyom itt Carrie-t. Mondd meg, hogy hol van. Ha te nem akarsz menni, az a te választásod. Az apja ingatta a fejét. – Nem tudod, hogy mit csinálsz. – Nagyon is hogy tudom. Válassz. Mitchell behunyta a szemét.
44. fejezet Ennek az egésznek még ma este vége lesz – gondolta Evan. Vagy így, vagy úgy, de véget ér annyi év hazugsága és csalása. Akár a családom javára dıl el, akár Jargóéra.
Mitchell északra tartott a nyugati 75-ösön – amit Krokodil köznek is becéztek. Ahogy mentek nyugat felé, az éj sötétje oszladozni kezdett, és az adrenalin teljesen átitatta Evan testét. Egy Miami környéki hírállomás mősorát hallgatták; McNee meghalt, egy rendırtiszt lıtte le, amikor Miami Beachen megpróbált elmenekülni a helyszínrıl. – Jargo nem végez azonnal Carrie-vel. Tudni akarnak mindent, amit a CIA – nem fogják elkapkodni. Jargo nem engedheti meg magának, hogy a CIA másik besúgót építsen be a hálózatába. – Meg fogja kínozni? – Kínzás. Ez nem tartozott azok közé a fınevek közé, amirıl szeretted volna, hogy a szeretett nı egy kilométeres körzetében elıforduljon. – Igen. – A szó hővösen lebegett a kettejük közötti sötét térben. – Nem kapaszkodhatsz ennyire Carrie-be, Evan. Ha úgy mész oda, hogy ı jár a fejedben… vagy anyád, akkor meghalsz. Csakis az adott feladatra szabad figyelned. Semmi másra. – Kellene egy jó terv. – Ez nem az erısségem, Evan. A megmentési akciók. Nem vagyunk túszmentı csapat. – Embereket öltök, nem? Tekintsd merényletnek. Dezz és Jargo ellen. – Általában kiképzetlen személyt sem szoktam védeni. – Ez éppen annyira az én csatám, mint amennyire a tiéd. Mitchell megköszörülte a torkát. – Egyedül megyek be. Te kint maradsz elrejtızve. Arra számítanak, hogy ha nem talállak meg, akkor visszamegyek hozzájuk. Majd azt mondom, hogy még mindig nem vagy meg, és arról sincs rendırségi jelentés, hogy rád találtak volna. Elmondom, hogy a hírekben azt hallottam, hogy McNee meghalt, de a miami rendırség hullámsávján meg azt, hogy él, és fogva tartják. Minthogy Jargo civil autót lopott, nem hallhatta a rendırség adását. – Reméljük. – Reméljük. Arra fognak jutni, hogy ha McNee él, akkor az FBI és a CIA rendkívüli nyomást fog gyakorolni rá. Menekülnünk kell. – Mitchell a fiára pillantott. – Ez a mozzanat gyenge pontot hozhat létre. Minden nyomot el akarnak majd tüntetni a házban, mielıtt elmennek. – A csalilaptop. Azt magukkal viszik majd? – Igen, hacsak addigra be nem jutottak valamilyen kódfejtıvel. – Nem fognak – mondta Evan. – Mit tettél arra a gépre? – Legyen elég annyi, hogy tanultam egypár trükköt a pókerbajnoktól a Blöff forgatásakor. A lelki hadviselés fontosságát. – Amikor kijönnek majd a lakásból, Jargo egyedül lesz, Dezz pedig valószínőleg bilincsben vezeti majd Carrie-t. Mindketten készenlétben, felfegyverezve. Én hátramaradok, és megvárom, amíg a lıtávolomon belülre érnek. Elıször Dezzre lövök, mert fegyvert tart majd Carrie-re. Aztán Stevere. – A hangja megremegett. – Ne legyenek kétségeid, apa. Megölte anyát. Esküszöm, hogy igaz. – Igen. Én is tudom, hogy ı volt. Gondolod, hogy ettıl könnyebb? Attól még a testvérem. Csend telepedett rájuk egy hosszú percre, mielıtt Evan megszólalt volna. – Akkor mi van, ha megölik Carrie-t, még mielıtt elindulnak? Florida mocsaras vidékén könnyen eltüntethetnek egy hullát örökre.
– Akkor – mondta Mitchell – hazudni fogok, és azt mondom, hogy én akarom Carrie-t megölni. Lassan. Azért, mert ellenem fordult. Az apja arcán látott rideg számítástól Evan megreszketett. – Nem tartom jónak, hogy egyedül menj be. Nem neked kell megvívni az én csatámat. – Az egyetlen módja, hogy ez mőködjön, az az, ha azt hiszik, hogy te és én nem vagyunk együtt, és nem is voltunk. – Rendben. Kérdezhetek valamit? – Igen. – Szeretted anyát? – Evan. Istenem. Igen, teljes szívembıl. – Az is eszembe jutott, hogy talán csak azért házasodtatok össze, hogy fedezzétek magatokat. – Nem, nem, fiam. İrülten szerelmes voltam belé. A bátyám is szerette. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor fölékerekedtem. Amikor Donna engem választott. Az éjszaka sötét volt, és mélységes. Evan soha nem látta azelıtt a mocsárvidéket, és valahogy üres is volt és zsúfolt is egyszerre. Az autópályán kívül emberi kéznek más nyoma nem volt, minden csupa sár, csupa víz, csupa élettıl duzzadó fő. Mitchell délre fordult, a 29-es útra, amely egy nemzeti park szélén haladt. Nem voltak városi vagy iparkörzeti fények, csak az út kanyargott bele a sötétségbe. Apja leállította a kocsit a sötét útszélen. – Bújj a csomagtartóba. Törd el a lámpáját, hogy ne világítson. A pánik hirtelen csapódott a mellkasába. Annyira bizonytalan volt minden. Annyi mindent kellett volna megpróbálni elıkészíteni, de semmire nem volt idı. – Az út megkerüli a házat, és egy nagy veranda van hátul. Úgy parkolok majd le, hogy a csomagtartó a háztól elfelé nézzen. A telek hátuljában látsz majd egy szürke téglaépületet. Az egy garázs, és ott van a generátor is. Rohanj oda olyan gyorsan, ahogy csak bírsz. Ha én elhibázom, amikor kijövünk, akkor onnan neked tiszta célpont lesz Dezz vagy a bátyám. – Apa. Szeretlek. – Evan megfogta a sötétben az apja kezét. – Tudom. Én is szeretlek. Na menj, mássz be.
45. fejezet A csomagtartóban – már másodszor volt egy éjszaka alatt egy ilyenben Evan, és nagyon remélte, hogy életében utoljára – érezte, hogy a BMW megindul, aztán leáll. Hallotta, ahogyan kiszáll az apja. A csöndet nem törte meg üdvözlés, majd hallotta, hogy az apja felmegy a veranda lépcsıjén, és kinyílik egy ajtó. Óvatos köszönések mormolását hallotta, az apja nagyon hiteles volt. A fáradtság és a félelem hangja éppen megfelelt. Kinyitotta a csomagtartót, és a földre gurult. Az éjszaka levegıje hővös és párás volt, de a tenyere nedves volt az izzadságtól. Fogta a Berettát, amit Frame adott neki néhány órával korábban. Kis fény sem pislákolt az éjszakában, amely útba igazíthatta volna. Egy pillanatra a betonra lapult, hogy összeszedje magát, várta, hogy kivágódik az ajtó és rálınek. Semmi. Futni kezdett, úgy, hogy a kocsik fedezzék a ház hátsó verandája felıl.
Feketeség. Nem volt zseblámpa nála; apja azt mondta, hogy ne kockáztasson vele. Belerohant a vaksötétbe, és remélte, hogy nem keresztezi az útját pocsolya vagy nagy kupac konzervdoboz, amivel óriási csatazajt csapna. Nekiment a garázsnak, és megkerülte a sarkát. Evan mozdulatlan maradt. Minden közeli nesz kígyónak vagy aligátornak tőnt – és nem kívánt újra aligátorral találkozni. Aztán azt hitte, hogy kis kattanást hallott; valószínőleg a riasztó kapcsolt vissza azután, hogy az apja bement. Mozdulatlanná dermedt, mint egy kıszobor, a verejték lassan csordogált le a bordáin, a lélegzése orkánnak tőnt a csendben. Volt egy pisztolya. Nála volt Khan PDA-ja, rajta azzal a csinos kis riasztókikapcsoló programmal, amirıl fogalma sem volt, hogy hogyan kell használni. Türelmesnek kellett lennie. Öt perc. Tíz perc. Nem dörrent lövés. Nem hallotta lépések zaját a verandáról. Kilesett a garázs sarka mögül, túl az apja parkoló kocsiján, fel a verandára. Az élet körülvevı mélységes óceánjának csendjét csak a saját lélegzetének hangja verte fel. Akkor a magas fő alig hallható zizzenését hallotta meg. Lépések. Alig öt méterre tıle. Megdermedt. – Látlak… ám – kiáltotta egy hang kántálva. Dezz. – Milyen szépen ülsz a helyeden… Aztán három méterrel jobbra tıle golyó csapódott a téglafalba. Evan hátratántorodott. Másik lövés érte a sarkot, jóval a feje fölött. Téglatörmelék zuhogott az arcába. Evan a lövések irányába célzott fegyverével. Egy villanásnyi idıre látta, de reszketett és tétovázott. – Látom, ahogy a hátsódon üldögélsz, és pisztollyal hadonászol. Még csak nem is langyos – mondta Dezz. – Tedd csak le a pisztolyt. Gyere be. Vagy visszamasírozok, és eltöröm apukád gerincét. Nem hal majd bele; rosszabb lesz neki, mint a halál, mert amikor eltőzünk, akkor csak finoman belemártjuk a mocsárba a nyomorékot. Te döntöd el, hogy legyen. Már vége a játéknak, Evan. Te döntıd el, hogy mennyire csúnyán végezze az apád és a szuka. Evan eldobta a pisztolyt. A felhıtakaró megnyílt egy pillanatra, és látta a hold derengı fényénél, hogy Dezz elırenyújtott fegyverrel sietve tart felé. Akkor kegyetlen erejő ütés vágta a falnak. A tégla felsértette a tarkóját. Dezz a csizmája sarkát Evan arcába nyomta. – Miattad félbemaradt a játék Carrie-vel – mondta lehajolva Dezz, amint Evan pisztolyát a főben kereste. – Pedig pont kezdtem volna belejönni.
46. fejezet – Csak nem a nadrágjába pisilt a kisfiú? – Dezz taszigálta felfelé a hátsó tornác lépcsıin Evant, pisztolyát a tarkójának szegezve. A csı egészen a fejbıréhez ért, lehet, hogy ugyanaz, amit Dezz elızı héten Evan anyjának konyhájában használt. Evan feje lüktetett, az arca fájt. A kezét feltartotta. Dezz megragadta a karját, és az ajtó felé lódította. Evan próbált megállni, de elterült a csempézett padlón.
Dezz felkattintotta a lámpát. Fegyverét – ugyanazt, amivel az arcába csapott – Evanre fogta. Dezz lehúzta a fejérıl a gukkert, és a pultra dobta. – Éjjellátó, inframegvilágítással – mondta Dezz. – Elılem nem lehet elbújni. Egy problémával kevesebb. Elég rémisztı zsoldos katona vagy. Mintha a Különleges haderı címő sorozat bakigyőjteményét látnám. Minthogy Dezz felkapcsolta a villanyt, és most közel is állt hozzá, Evan meglátta benne a saját kicsavart és újra összeillesztett külsejét: ugyanaz a keseszínő haj, ugyanaz a vékony testalkat, de Dezz arca pengevékony volt, mintha a jóisten lespórolta volna róla a húst. A szája sarkában jókora pörsenés virított. Dezz talpra rángatta Evant, és a pisztolyt a fejéhez nyomta. – Menekülj, légyszi. Légyszi, sírjál. Légyszi, adj valamilyen okot rá, hogy lelıhesselek. Evan hunyorgott az éles fényben. A verandáról tágas elıszoba nyílt. Halvány fény világított bent, de egyetlen fénysugár sem tudott áthatolni a betáblázott ablakokon. Az elıtér az utolsó bútordarabig ki volt ürítve, kivéve a kocsikerékbıl kialakított csillárt, amely a plafonról függött. Olyan hangulata volt, mint azoknak a drága házaknak, amelyek falusiasnak akartak tőnni, hogy kielégítsék a szép környezet és a vadászat híveinek igényeit. – Csodálkozom, hogy kijöttél megkeresni – mondta Evan –, mivel úgy tudom, eléggé félsz az aligátoroktól. Dezz keményen gyomron vágta Evant, aki a falnak esett. Összerogyott, próbált eszméleténél maradni. Dezz torkon ragadta, és felhúzta állásba. – Te – nekiverte a fejét a falnak – utolsó – újabb ütés – senkiházi – fejezte be a mondatot Dezz egy újabb fejbe veréssel. – A híres filmmővész. Ez aztán szart sem ér kint a valódi világban. Azt hitted, okosabb vagy nálam, és közben meg hihetetlenül tompa vagy. – Dezz kibontott egy cukorkát, és a csomagolópapírt Evan szájába dobta. Evan kiköpte. Vér folyt végig le a tarkójáról. – Jargónak fogok beszélni. Nem neked. Akkor az emeletrıl a rémület és fájdalom sikolya hasított a levegıbe. Evan megdermedt; Dezz felnevetett. Megbökdöste Evant a pisztollyal. – Húzd fel magad oda. Fellökdöste a tágas, kanyargós lépcsıházban. – A cserkészlány sikítozós. Lefogadom, hogy ezt tudtad. Lefogadom, hogy te is fogsz sikoltani. Lefogadom, hogy elıször összepisálod magad, aztán véresre ordítod a torkodat. Amikor veled kész vagyok, akkor le kell jegyeznem majd mindent, hogy ne felejtsem el. A lépcsık széles folyosóra vittek, négy ajtó volt ott, egy kivételével mind csukva. A folyosó végén levı ablak be volt táblázva. Dezz belökte Evant egy szobába. A szoba valamikor tárgyalóhelyiség lehetett, ahol az emberek nyitott iratmappák elıtt ültek, leküzdötték a találkozó okozta fáradtságot, nézték az idıt rabló elıadásokat az eladási tervezetekrıl vagy a kötvényformákról, és valószínőleg mindannyian ugyanazt akarták volna, kimenni a mocsárvidékre, és horgászni vagy vadászni, ahelyett hogy diagramokat silabizálnának. Biztosan kávét vagy jeges vizet ittak, vagy üdítıt egy jéggel teli tartályból. Középen állhatott a tálca a muffinokkal.
Most nem volt sehol asztal vagy italok. Jargo állt ott, a kezében egy kés vörös foltokkal, és egy fogó. Evanre pillantott, hideg, heves győlölettel, aztán félreállt, és már ı is megláthatta. Carrie. A földön feküdt, a ruhája le volt tépve a válláról. A válláról le volt szaggatva a kötés, a válla és a lába véres. A tekintete ködös volt a fájdalomtól. A jobb karja a feje fölött a padlóba erısített fémkarikához bilincselve. Aztán Evan meglátta az apját. Mitchell a padlón feküdt elterülve, véres arca csupa zúzódás, a jobb kezének ujjai összevissza törve. Egy a szoba egész hosszán végigfutó fémrúdhoz volt bilincselve. Mitchell arca eltorzult, amikor meglátta a fiát. Jargo elırelendült, és ököllel Evan arcába csapott. – Átkozott! – ordította. Evan a földre esett. Hallotta, ahogyan Dezz kuncorászik, hallotta, hogy félrelép, hogy helyet adjon apjának. Jargo kíméletlenül gerincen rúgta Evant. – Egy embert egyszer halálra rugdostam. – Jargo belerúgott Evan nyakába. – Gabrielt addig rugdostam, amíg már nem maradt belıle más, mint húspép. – Ne szedd még szét az arcát – mondta Dezz. – Akarom, hogy lássa, ahogyan megdolgozom Carrie-t. Különösen azt, amikor megkapja a szuka, amit akar, és annyira élvezi, hogy sikoltozik. Az annyira muris lesz. Evan a szájában vérrel, a nyakában a gyötrı fájdalommal, annyit mondott: – Azért jöttem, hogy alkut kössünk. Jargo megint megrúgta, most a gyomrát. – Alkut. Nem szarakodom én már alkudozással. Add ide a fájlokat, Evan. Most. – Rendben – nyöszörögte Evan. – Kérlek, ne rúgj többet, mert akkor… nem tudom elmondani. – Emeld fel – mondta Jargo, azzal visszadugta a kést a zsebébe. Dezz talpra rántotta Evant. – Steve, ne, ı a fiam, az isten szerelmére, ne – mondta Mitchell. – Bármit megteszek, de hagyd elmenni, kérlek. Jargo kihívóan nézett vissza az öccsére. – Te istenverte áruló. Szarzsák. Nekem te ne könyörögj. – Amit ajánlok – mondta Evan olyan hideg magabiztossággal, hogy magát is meglepte vele –, egy olyan alku, amely által életben maradhattok. – Átnézett Jargo válla fölött Carrie-re; a lány szeme nyitva volt. – Nos, elemészt a kíváncsiság – mondta Jargo, a hangjában bujkáló élcelıdéssel. – Magunkkal hozhattuk volna a rendırséget. Nem tettük – mondta Evan. – Rendezni akartuk, négyünk között. – Add ide a fájlokat. Most. Rögtön. – Jargo felemelte a pisztolyát. – Különben kiviszlek, szétlövöm a térdedet, és lerugdosom a húst a csontjaidról. – Nem is akarod hallani az ajánlatomat? – kérdezte Evan. – Szerintem érdekelne.
47. fejezet
Jargo arca megrándult egy pillanatra a pisztolya mögött. – Mert ha megölsz, akkor nincs alku. Nincs fájl – mondta Evan. – Nincs több Lentiek. Nem azért jöttem, hogy az életedre törjek, hanem egyezkedni. – Akkor minek jött be apád egyedül? – Az ı ötlete volt, nem az enyém. Túlságosan is védelmezni akar. Biztos te is így vagy Dezzel, Steve bácsikám. Jargo elmosolyodott. – Vagy megengeded, hogy egyszerően Nyikolaj bácsikámnak hívjalak? A mosoly lehervadt. – Fogy az idıd – mondta Evan. – A fájlokat akarod Khan laptopjáról – én odaadhatom. – Evan megkerülte a pisztolyt. Letérdelt az apja mellé. – Mondtam, hogy ez nem fog mőködni, apa. Most úgy csináljuk, ahogy én gondolom. Mitchell bólintott. Elalélt. – Eltörted az ujjait – mondta Evan Jargónak. – Dezz volt. Kissé eltúlozta. Egyébként Mitchell nem árulta el, hogy odakint vagy, ha ez érdekel. – Nem kételkedem benne – mondta Evan. – Biztos vagyok abban, hogy tökéletesen megbízhatom benne, pont úgy, ahogy te is bízhatsz Dezzben. – Ez meg mi a francot akar jelenteni? – kérdezte Dezz. Evan pillantása találkozott Carrie-ével. Háttal állt Dezznek és Jargónak, amikor tátogva azt mondta neki: – Minden rendben. A lány behunyta a szemét. – Most is oda tudom adni a fájlokat – mondta Evan. Jargo megint a fejéhez nyomta a pisztolyt. Evan lehajolt a csalilaptop billentyőzetéhez. A gép be volt kapcsolva, az indító képernyı a jelszót várta. Evan elırehajolt, beütötte a jelszót, és hátralépett. – Tessék – mondta Evan. A laptop betáplálta a jelszót. Az indító kép eltőnt, egy médialejátszó indult automatikusan, és egy film-fálj töltötte fel magát, majd elindult. – Mi a fene ez? – kérdezte Jargo. – Nézd csak – mondta Evan. A film az elızı hétfı reggelén, az Audubon állatkertben kezdıdött, lógott az esı lába. A kamera elıször Evan arcára közelített, azután Jargóéra. Jargo pont oldalról látszott, hadarva beszélt, kezdte elveszíteni a nyugalmát. Aztán Evan hangja szólalt meg a filmben. – Ez a haragos ember a képen Steven Jargo. Régóta üzletelnek már vele. Felbérelték, hogy megöljön olyanokat, akiket nem kedvelnek, vagy olyan titkokat lopott önöknek, amelyeknek nem voltak a birtokában, olyan akciókat hajtott végre, amelyeket a kormányuk vagy a fınökeik nem hagytak jóvá. Lehet, hogy az arcát még soha nem látták – mások mögött bujkál –, de ez ı. Nézzék meg jól. A képen Jargo Shadey rejtett kamerája felé fordította az arcát. Mérges, majdnem ijedt. Sebezhetı. – Mr. Jargo akciói veszélybe kerültek. Elveszített egy listát, amely tartalmazta az összes ügyfele nevét, aki csak használta független kémhálózatát. Tisztviselık minden fıbb titkosszolgálatnál. Kormányminiszterek. Magas rangú közigazgatási személyek. Ha ezt az emailt ön megkapta, akkor ön is szerepel a listán.
Jargo torkából furcsa hang tört elı. Aztán a jelenet lövöldözéssé változott, Evan megütötte Jargót, Evan és Carrie az állatkert belseje felé menekültek, Jargo felnyomta magát a földrıl, és üldözıbe vette ıket Dezzel. – Miért figyelmeztetem önöket erre a problémára? – Evan hangja hallatszott újra. – Azért, mert nagyra tartjuk az ügyeiket. A hőségüket Jargo hálózatához. Csakhogy minden szervezetnek készen kell állnia a váltásokra, ha eljön az ideje. A mi idınk most jött el. Megértem, hogy talán ez a jövıben kellemetlenségeket jelenthet a velünk kötendı szerzıdéseikkor. – A rohadt életbe – mondta Dezz. – Kérem, ne aggódjanak – hallatszott Evan hangja. – Szükségtelen a titkosszolgálatukat megbízni Mr. Jargo megöletésével. A társai vagyunk, és átvettük a hálózat vezetését, és a helyzetet immáron tökéletesen uraljuk. A közeljövıben felvesszük a kapcsolatot önökkel, hogy eljuttassuk önökhöz a cégünk új bemutatóját, a jövıbeni közös üzleteinknek megfelelıen. Köszönöm a figyelmet. A képernyı elhomályosult, ahogy a tömeg elkezdett futva áramlani Shadey lencséje elıtt. Aztán újraindult az elejétıl. Evan hagyta, hadd menjen. Hadd menjen be az idegszálak közé. Jargo dermedten állt. A férfi, akinek a világa szétpukkant, mint egy buborék. Dezz Evan torkának ugrott. – Vissza – mondta Evan. – Még nem ismertettem az ajánlat minden részletét. – Engedd el. Engedd beszélni – mondta Jargo recsegı hangon. – Az ügyfelei – mondta Evan kifejezéstelen hangon – nagyon befolyásos emberek, akik nem szívesen teregetnék ki bőzlı szennyesüket az egész világ elé. Talán együtt dolgoznak majd velem és apával, talán nem. Meglehet rá a jó okuk, hogy ragaszkodnak a Lentiekhez. Árthatunk nekik, ık is árthatnak nekünk, de ha mindannyian befogjuk az orrunkat, akkor ık is megkapják, amit akarnak, mi pedig rengeteget keresünk. – Hogyhogy mi? – Igen, mi – mondta Evan. – Apa és én átvesszük a Lentiek vezetését.
48. fejezet Az egyetlen hang a szobában az önmagát ismétlı videofilm és Evan felvett hangja volt. Mitchell és Carrie Evanre bámultak, Dezz készen rá, hogy gyilkoljon, Jargo ajka némán mozgott, mintha meg kellene küzdenie a szavak megformálásáért. – Ez így jó lesz, apa? – szólt oda neki Evan. – Akarod, hogy bevegyük Jargót, vagy inkább ne? Mitchell végre meg tudott szólalni. – Nem akarom, hogy meghaljon a bátyám. De nem, parancsnok nem maradhat. – Belement Evan játékába, és ı is színjátékba kezdett. – Jól van. – Evan Jargóra mosolygott; a legnehezebb gesztus volt, amit életében tett. – Nem zárlak ki teljesen a családi vállalkozásból. Úgy értem, ha vissza akarsz vonulni, megteheted. – Kihúzta Khan PDA-ját a dzsekije zsebébıl. – Ezt Thomas Khantól vettem el. Annak a filmnek a másolata, ami
úgy tetszett mindannyiunknak, szintén rajta van, e-mail küldésre elıre beállítva, az egészhez nem kell tíz perc sem. Minden ügyfélnek. És minden Lentiek-tagnak. Azoknak a srácoknak, akikkel felnıttél, akikkel megjártad a poklot. Tudom, hogy legalább kettıt megöltél közülük. Akkor marad tizenkettı, aki még nem tudja, mekkora rakás szar vagy. Tíz percen belül rájönnek. – Csak úgy adjam át a gyeplıt neked? – kérdezte Jargo. Dezz a cipıje talpát nézegette. – Igen, add. Ismerısen cseng? Húsz évvel ezelıtt volt egy elég hasonló húzásod Alexander Bast esetében. Csakhogy én meghagyom az életedet. – Egyelıre, gondolta. Szorosan fogta a PDA-t, hátha akkor nem remeg annyira a keze. – Meg tudom szakítani az e-mail küldési programot, amely halálra rémíti a teljes hálózatot és minden ügyfeledet. De csak ha nálam van a kulcs. Ha megölsz, ha bántod Carrie-t vagy apámat, a fájlok már mennek is, bennük a múltad rövid összefoglalója. Az ügyfelek vadászni fognak rád. Aztán ha már megtaláltak, akkor te is gyarapítód majd a halálra rugdosottak táborát. – Apa – mondta Dezz feszült hangon –, ez csak süketelés. – Van egy hacker barátom, aki feltörte Khan összes fájlját nekem – mondta Evan. – Tudom a nevedet, Nyikolaj bácsi, tudom, hogy ki vagy, és hogy ki fizet neked. Neked véged. Nincs tovább. – Hazudik! – kiáltotta Dezz. – Tényleg? Nálam van Khan laptopja. Nálam vannak a fájljai, ez a kis film meg a PDA-ja. – Evan összeszőkült szemmel nézett. – Nem a megfelelı emberrel húztatok ujjat. – Csak blöffölsz – mondta Dezz. Kivörösödött arca izzadt, kis fehér foga kilátszott, ahogy grimaszolt. Evan nem vette le a tekintetét Jargóról, belépett a PDA-ba az ujjlenyomatával. Nyomogatta, hogy egy fájlt megtaláljon. Jargo elé tartotta, hogy el tudja olvasni. Nevek hosszú listája. Ügyfelek. Lentiek-tagok. – Úgy nézek ki – kérdezte Evan –, mint aki blöfföl? Jargo arcán visszatükrözıdött a PDA fénye. Olvasta a neveket. Becsukta a szemét. – Mit… kell tennem azért, hogy rávegyelek, hogy ne küldd el az e-mailt? – Tegyétek a fegyvereiteket a földre. Nyisd ki Carrie és apám bilincsét. Menjetek el. Azonnal. Távozzatok. Dezz felemelte a pisztolyát. – Nem! – Ölj csak meg, és már megy is – mondta Evan. – Döntsd el. – Utána is el tudod küldeni az e-mailt – mondta Jargo. – Csak az marad, hogy megbízol bennem – mondta Evan. – Apa továbbra is azt akarja, hogy a Lentiek mőködjön, nem teszem tönkre a boltját. – Nagyon jólesett neki ez a hazugság, éppen úgy, ahogyan a többi is. Kinyújtotta a kezét. – A fegyvert. – Mitchell – mondta Jargo. – Az isten szerelmére… tudod, hogy én soha nem bántottalak. Megadtam neked azt az életet, amit kívántál. Az életet, amirıl álmodtunk. Nem tudom elhinni, hogy ellenem fordulnál. – Pont az elıbb törted el az ujjait – mondta Evan. – Nem én. Dezz volt. Dezz… csinálta. – Jargo tett egy bizonytalan lépést. – Azért vagy ilyen, mert azt hiszed, hogy megöltem az anyádat. Én nem
tettem ilyet. Nem én tettem. – Az én hangsúlyos volt. – Én csak meg akartam tudni, hogy mit vitt el, és miért. Én… Jargo reszketett, hirtelen jött gyengeségében egészen bizonytalanná lett. – Fogd be, és add ide a stukkeredet. Már csak nyolc perc. Jargo odaadta neki a fegyverét. – Engedd el Carrie-t. Engedd el az apámat. – Csináld – mondta Jargo Dezznek. – Nem, nem, nem! – Dezz hangja éles rikoltozássá vált. – Hazugság, csak bemesél nekünk itt valamit, ennyit csinál! Evan ráemelte a pisztolyt. – Hét perc. Már indulnál, gondolom. – Legszívesebben lelıtte volna, egyenesen a két hazug szeme között, de csak azt akarta, hogy mennének már el, és lenne Carrie és az apja biztonságban. A rendırség felszedhetné ıket a Krokodil közrıl, akár visszamennének Miamiba, akár elindulnának északnyugatnak, Tampába. Jargo elıkapta a kulcsokat, és letérdelt Mitchell mellé. Mitchell fájdalmasan elvonszolta magát a faltól. Dezz lecsukta a laptopot, megszakítva ezzel a videolejátszást, és Evan felé fordította a pisztolyát. – Apa, ez nagyon nem jó ötlet. Csak blöfföl. Errefelé nincs vezeték nélküli internet, hogy rákapcsolódjon, hogy leállítson egy e-mailt. – Telefonhívással is el tudom intézni – mondta Evan. – Ki fogtok futni az idıbıl. – Dezz. Elég. – Jargo szétkattintotta azt a bilincset, amely Mitchellt a fémrúdhoz láncolta, és mélyen a fia szemébe nézett. – Az önfegyelembıl viszont nem. Mitchell feltápászkodott, a bilincs egyik győrője nyitva himbálózott, a másik még a bal csuklóján. A bátyját bámulta. Az arcán harag, győlölet, fájdalom tükrözıdött; érzelmek kavalkádja, ami a megtévesztés hosszú évei alatt halmozódott fel benne. Evan látta, és fegyverét továbbra is Dezzre fogva arra gondolt, Apa, hagyd ıket elmenni, miénk a magasabb lap, játsszuk meg azt, ık elmennek, és mi rendben leszünk… – Megölted az én Donnámat – mondta Mitchell. Olyan volt a beszéde, mintha kavicsok lennének a szájában. – Elrepültél Austinba, és megölted. Meglódította a súlyos bilincset. A nyitott fémgyőrő Jargo arcába talált, átvágta a bırt, és mélyen belevájódott az arcába. Jargo felordított. Mitchell megcsavarta a bilincset, és mélyen felszakította a bátyja arcát. Dezz feléjük indult a pisztolyával, de Mitchell megpördült, és elrántotta Dezz karját. A golyó a nemesfa parkettába fúródott. Evan lebukott a még mindig a földre bilincselt Carrie mellé, hogy fedezze. Dezz az ajtó felé hátrált, és tüzelt. Kétszer. Az elsı golyó a tántorgó Jargo tarkójába talált, az arcába még mindig bele volt akadva az öccse csuklóján levı bilincs. A második lövés húst ért, nedvesség csapott fel, és a két fivér együtt rogyott össze. Evan lıtt. Dezz hátrazuhant az ajtótól. Evan hallotta a távozó lépteket, a fájdalmas vonyítást. Fegyverét az ajtó felé tartotta, halálra rémült, amikor az apjára nézett. Az összeroskadt testek mellé térdelt. Jargo az apján feküdt,
lehúzta róla. Jargo halott volt, a tarkója helyén ragacsos üreg. A már semmit nem látó szeme kidülledt a csodálkozástól. Mitchell a fiára nézett. Nyögött egyet, és lehunyta a szemét. Az inge közepén golyó ütötte lyuk. – Evan! – Carrie hangja szétfoszlatta a megrázkódtatás okozta ködösséget. Erısen rángatta a földhöz csatolt bilincset. Szabadítsd ki a lányt. Segíthet apán, Dezz után eredhet, hogy végezzen vele. Amúgy sem hagyhatja a földhöz láncolva, hátha visszajön még Dezz. – Jargónál van a kulcs – mondta Carrie. Evan megtalálta a kulcsokat Jargo élettelen karja alatt. A lányhoz sietett, a pisztolyt továbbra is az ajtó felé tartva. Egyetlen hirtelen mozdulattal az egyik zárba tolta a kulcsot, és kinyitotta. – Célozz – mondta. – Majd én kinyitom a másikat. – Kicsim, meglıtte az apámat. – A hangjából elpárolgott minden hetvenkedés és magabiztosság. – Máris… kerítünk segítséget. – A lány felült, és reszketett. – Golyót kaptam, Evan, a lábamba lıtt. – Megölöm – kezdett bele Evan. A lány egyik kezét Evan szájára tette. Csend. – Szerintem menekülni fog – suttogta Carrie. – Hozok segítséget neked és apának. Azután megölöm Dezzt. – Evan hallotta a saját hangjában a hidegséget, amit soha azelıtt. Carrie megérintette Mitchell nyakát. – Evan… Akkor kialudt a világítás.
49. fejezet A sötétben Evan a kezébe vette Carrie-ét. Megint csönd. Aztán azonban a falépcsı nyikorgása. – Visszajön – suttogta Carrie. – Van itt fent még egy pisztoly? – suttogott Evan. – Nem tudom… apádét elvették, amikor behozták. Még egy lépés csikordult. Dezz. Dezz verte ki a biztosítékot, sötétséget borítva rájuk. Evan földre ejtett PDA-ja alig észrevehetı fényt bocsátott ki. Amint Evan tapogatózott érte, az ujja apja arcához ért. Megérezte a bırén a finom leheletet. Él. Lentrıl újabb lépés. Dezz jött. – Tudsz járni? – kérdezte Evan. – Nem sokat. Nem gyorsan. Evan végigkutatta Jargo holttestét, és megtalálta a kést. Bedugta hátra a nadrágjába, és kihúzkodta az ingét. Csak arra az esetre, ha elveszítené Jargo pisztolyát. Odaadta a lánynak a mobiltelefonját. – Nézd meg, hátha van térerı. Telefonálj. – Fogalmam sincs, hogy hol vagyunk. – A Krokodil köztıl, a déli 29-es autóúttól körülbelül másfél kilométernyire délre. Elhagyott épület az út jobb oldalán.
A lépések elhalkultak a parkettán. Dezz a szınyegen óvakodott végig. Vagy csak egyszerően arra várt, hogy kirohannak a folyosóra. – Jön – mondta Carrie. Evan hallotta, hogy a lány kezd pánikba esni. Halvány fény világlott fel, ahogy a lány bekapcsolta a fiú telefonját. A golyó keményen csapódott Evan jobb kezébe, amivel a fegyvert tartotta. A fiú felordított és hanyatt esett. A sokk elsı perceiben nem érzett fájdalmat, aztán a kín belevillant a karjába és az agyába. Eldobta Jargo pisztolyát, a tenyerébıl dılt a vér. – Dobd el a telefont, vagy Evan meghal – parancsolta Dezz. A lány engedelmeskedett. – Látlak… titeket… – szólt Dezz. – Megállni. Nem. Az nem lehet. Aztán Evannek eszébe jutott az éjjellátó. Dezzen volt, amikor kintrıl behozta, aztán a pultra dobta. Ez volt Dezz visszavonulásának célja, kioltani a fényeket, és elıvenni az éjjellátót. Semmi fény, csak ı lát. Visszajönni az emeletre, és megölni ıket. A blöff – Evan egyetlen védelmi fegyvere – elbukott. Elszállt. Vége volt. A keze fájdalmasan lüktetett. Nem volt pisztoly. A másik kezével megtapogatta az ujjait. A helyükön voltak, de a jobb keze élı húscafat volt, a kézfején egy forró lyukkal. – Te… megölted az apámat. – Dezz hangja testetlenül kongott a sötétben. – Te lıtted le – nyögte ki Evan. A kés. Nála volt Jargo kése, a nadrágja hátuljába dugva. Érte nyúlt, de aztán megdermedt. Dezz észreveheti. Csalogasd közel. Elég közel ahhoz, hogy leszúrhasd. – Dezz. Figyelj. Beszélhetünk, ugye? Ugye? – szólongatta Evan. Hadd higgye, hogy elszakadt a cérna. Hadd higgye, hogy az az austini rémült fiú vagy megint. Eltolta magától Carrie-t. A lány próbált közelebb húzódni hozzá, de ı annál erısebben taszította el. – Ez a mi dolgunk, Dezz. – Nem kell Carrie miatt izgulnod – kongott Dezz hangja a feketeségben. – Nem ölök cserkészlányokat. Még. Rengeteg értékes órát tölthetünk még kettesben. Evan megpróbálta még egyszer beadni a mesét. – El kell engedned minket, különben a fájlok tönkreteszik a Lentieket. – Éppen most kezdtem új lapot. Hálózatot mőködtetni macerás. Jól elboldogulok majd egyedül. Evan hátratolta magát a szoba sarkába, véres kezét megadóan feltartotta. Gyere, te vadállat, gyere csak. – Egy olyan srác, mint én, mindig talál munkát. – Dezz elhallgatott. Evan hallotta a cukorka papírjának zörgését, ahogy Dezz kibontott egyet. Evan az ép kezét a kés nyelére kulcsolta. – De egy olyan srác, mint te… Fény villanása vakította el Evant. Egy golyó csapódott a feje fölött a falba. Harsány kacagás. Dezz megint úgy játszadozik vele, ahogy odakint. Evan elırenyújtotta a szétroncsolódott kezét, a falat tapogatta. A fegyver újra elsült, a feje fölé talált. A padlóhoz lapult. Elnyőtt sirámokban könyörögve az életéért azt gondolta, Játszadozni akar, kérlek, uram, jöjjön el Carrie mellett, és jöjjön ide. Újabb pisztolytőz dörrent. Villanások sorozata. Lefelé. A golyók hangja, ahogy húsba, fába csapódnak. Carrie sikoltott. – Hát ég veled, Mitchell – szólt Dezz. Aztán a fény kihunyt, csak a káprázat maradt, és a halál visszhangja.
Azonban látta, hogy hol voltak a villanások, három méterre tıle, a látványuk beleégett a szemébe. Evan az ép kezében a késsel elıreiramodott, figyelve, hogy hall-e zihálást. A balján. Egyenesen elıreszegezte a kést, és teljes lendületével Dezzbe csapódott. Dezz felüvöltött. Evan szinte belerepült. A földre estek. Evan lefelé húzta a kést, érezte az átfúrt ruha anyagát és az emberi bırt. Dezz újra felüvöltött. Evan szétszakadt kezével megtalálta az éjjellátót, és a lencsék alá döfött. Egyszer. Kétszer. Ököl csapódott az állkapcsának, kéz kulcsolódott összezúzott kezére, és megcsavarta. A fájdalom kibírhatatlan volt. Bénító. De megérezte a cukorka illatát, az arcán a lehelet melegét. Felemelte a kést, és lesújtott vele. Dezz teste megfeszült, és felhördült, meghalt, kiszállt belıle az utolsó lélegzet. Evan Carrie után ordított. Levette Dezz arcáról az éjjellátót, és a saját szemére tette. Kísérteties zöld. Dezz alatta. Holtan. Evan felemelte a fejét. Carrie a szoba távoli sarkában kuporgott, az apjához közel. A lány összeszorította a szemét, aztán kinyitotta a sötétben. Az apja nincs többé, az arca nincs többé. Evan az apját bámulta túlvilági zöld fényben. – Carrie, vége van… – Eltámolygott Carrie-hez, és letérdelt elé. Rátette a szemüveget, hogy a lány láthassa. Carrie megérintette a kezét, és sírni kezdett. Evan megfordult, és apja mellkasára tette a kezét. Csak a csendet érezte, és becsukta a szemét. Mögötte Carrie a hátához simult, és könnyei átitatták az ingét. A fiú végül felállt, és vigyázva sérült lábára, talpra segítette Carrie-t. A lány a mellkasához szorította a sérült kezét. Az éjjellátó segítségével lementek a lépcsıkön, le a sötétségbe.
HÚSZ NAPPAL KÉSİBB
50. fejezet – Döntenie kell – mondta férfi. Evan a nedves homokon állt, nézte, ahogy a hullám körbetáncolja a lábát. Carrie a bérelt ház tornácán állt karba font kézzel, és ıket nézte. – Négyszemközt szeretnék beszélni magával, Evan. – A férfi volt az új Bricklayer, Bedford helyét vette át. – Az ajánlatom egyszerő. Nagyszerő gondolat húzódik meg a filmben, amit Jargo tırbe csalására készített. Átvenni a Lentiek-hálózat vezetését. Briliáns a maga nemes egyszerőségében. – Csak arra az esetre csináltam a filmet, hogy Jargóra ijesszek, ha elkapna. – Átvehette volna a Lentieket – mondta Bricklayer. – Senki nem él Jargo csoportjából, aki tud magáról és ellentmondana magának. – Evan felpillantott rá, de a férfi mosolya meghatározhatatlan volt. – A megmaradt hálózat nem fogja megkérdıjelezni, hogy maga a jogos örökös, ha mesél a szüleirıl és Jargóról, hogy magát kiképezték a feladatra, ha ık meghalnának. Nagyon meggyızıek lesznek az ismeretei a hálózatról és pénzügyi hátterérıl. Aztán ezeknek az ügyfeleknek – legalábbis a kellemetleneknek – olyan információkat adunk tovább, amilyeneket csak akarunk. – Vagy megzsarolhatjuk ıket, hogy maga helyett licitáljanak – mondta Evan. – Nem én vagyok az az ember, akit keres. – De bizony hogy maga. – Az új Bricklayer híján volt Bedford kellemes modorának; enyhén arrogáns stílusban tárgyalt. – Evan. Maga egy jelentıs befektetésünk. – Mivel bürokrata volt, elkezdte sorolni a CIA szívességeit: – Elhelyeztük magukat Fidzsin, új nevet kaptak. A szülei temetését biztosítottuk. Komoly összeget fizettünk a barátjának, Shadeynek, amiért segített elkapni Jargót. Visszaadtuk az életét. Az az élet, ami Evané volt, már a múlté, de azt mondta: – Igazán hálás vagyok mindenért. – Nem akart ezzel az új Bricklayerrel tovább beszélgetni, csak halvány árnyéka annak a jóindulatú embernek, aki Bedford volt. Evan azonban kíváncsi volt. – A többi Lentiek-tag. Mindet beazonosították. – Megfigyelés alá kerültek. – Megfigyelés, nem ırizet. Mert tudatlanul még hasznosak lehettek, ha Evan igent mond Bricklayer ajánlatára. Bricklayer ráérısen rámosolygott. – A következı parancsot már magától kaphatják. Evan a lábujjával húzott egy vonalat a homokba. – Olyan életet éltek, mint az én szüleim? Vannak gyerekeik? – Igen. Sok gyerek van. És ha hagyjuk azt a hálózatot, ahogy van… nos, egyetlen gyermeknek sem kell szenvednie. – Bricklayer Evanre mosolygott, mutatva, hogy nem tartja a bőnt szégyennek, ha visszatérne a rejtızködı árnyak világába. Evan a messzi vizet nézte. Tízig számolt. – Hadd fontoljam meg. Hadd beszéljem meg Carrie-vel. – Erre igazán csak egyetlen felelet adható, Evan. Bricklayer megköszörülte a torkát.
Evan hátat fordított Bricklayernek, és visszasétált a tornáchoz. A szíve és az agya tele volt a szülei miatt érzett fájdalommal: anyja, aki bátran szembeszállt egy veszélyes és titkos világgal, hogy ıt megmentse, vakmerı apja, aki feláldozta magát a fiáért. Most jobban szüksége volt rájuk, mint valaha, de minden, ami belılük maradt, a szeretetük és a bátorságuk emléke volt. Remélte, hogy ez a bátorság elég ahhoz, hogy megtegye, amit meg kell, és így nem haltak meg hiába. Bricklayer még mindig a parton állt, a fehéren fodrozódó hullámokat nézte, aztán visszapillantott rájuk. Várta a választ. – Mit akart? – kérdezte suttogva Carrie. Evan elmondta neki, mire a lány elsápadt, és eltakarta a szemét. – Csakhogy én másként döntök, mint anyám – mondta Evan. – Amikor el kellett döntenie, hogy hogyan használja a fájlokat, ı pajzsként használta. Az én kezemben faltörı kos. – Hogy gondolod? Soha nem fognak békén hagyni minket. Kényszeríteni fognak, hogy segítsünk nekik. – Ennek ma vége. – Elhallgatott. – Még mindig van egy másolatom, Borotva elrejtette nekem. A lány levette a kezét az arcáról. Evan elfordult Bricklayertıl, nekitámaszkodott a tornác korlátjának. – A világ összes jelentıs médiájában közzétesszük a fájlokat. – Ez volt, amit az anyjának kellett volna tennie. Amit Gabrielnek kellett volna tennie. Amit a CIA-nak kellett volna tennie. – A menekülés nem vált be a szüleimnek. Olyan életet fogunk élni, amilyet ık kívántak nekünk. Soha többet nem sandítunk hátra a vállunk fölött. Velem tartasz? – Evan megpróbált mosolyogni. – Veszel rá jegyet? Evan látta Carrie arcán átsuhanni az összes veszteséget és fájdalmat, amit elszenvedett. – Kockázat. – Nem. Választás. – A karjába zárta, és a lány hevesen átölelte. – És én téged választalak.
MEGJEGYZÉSEK Ez a könyv fikció. Minden kitalált és a képzelet szülötte, a semmibıl lett elıvarázsolva. Nem kötıdik a jelen világhoz vagy a benne élı bármely személyhez, semmilyen szervezethez. Hálás köszönettel tartozom Peter Ginsbergnek, aki felkarolta a könyvet, az elsı elképzelésektıl a végleges vázlatig, és – amilyen csodálatos üzlettárs – segített, hogy a díjamról se feledkezzem meg, továbbá Mitch Hoffmannek, aki a vaskos kéziratban szellemes és lézerpontos szerkesztıként segített megtalálni Evan és Carrie történetének magját. Le vagyok kötelezve Carole Baronnak, Brian Tartnak, Kara Welshnek, Susan Schwartznak, Erika Khannak és Genny Ostertagnak, hogy annyit fáradtak a könyvért, és hogy támogattak. A kutatásokért és a tanácsokért sok embernek mondok köszönetet. Sógornımnek, Vicki Deutschnak, sógoromnak, Michael Deutschnak, és unokahúgomnak, Savannahnak, akik elızékeny házigazdák voltak Floridában. Dr. Phil Hunt orvosnak, aki válaszolt az orvosi traumával kapcsolatos kérdéseimre, és Charlyne Coopernek, aki lehetıvé tette a beszélgetéseinket. A sógoroméknak, Rebecca és Malcolm Foxnak, akik bátorítottak, és a kritikus észrevételeknek sem voltak híján. Dr. Roberto Aguilar fıállatorvosnak, és Sarah Burnette-nek, a New Orleans-i Audubon állatkert sajtófınökének, aki volt olyan kedves, és részletes bepillantást nyújtott az állatkert „színfalak” mögötti életébe. Dr. Bob és Sarah még a legsutább kérdéseimre is türelemmel és humorral válaszolt. Az Audubon állatkert az amerikai Dél egyik gyöngyszeme, és mindenkit arra buzdítok, hogy legközelebbi New Orleans-i tartózkodása folyamán keresse fel. Shirley Stewart, az Egyesült Királyságban lévı ügynököm, és Jennifer Wolf-Corrigan válaszoltak a kérdéseimre, és mindig megnevettettek. Jennifer könyvklubtagtársai, Martha Ware, Joanna Dear, Jo Shakespeare-Peters és Sarah von Schmidt szintén nagyon készségesen véleményezték a londoni jeleneteket. Marcy Garriott, a Split Decision rendezıje és az Austini Film Társaság elnöke türelmesen megválaszolta a dokumentumfilm-készítés mesterségére és gyakorlatára vonatkozó kérdéseimet. Különösen nagy hálával tartozom három írótársamnak: Christine Wiltz nagyvonalú kalauzom volt New Orleansban, és felhatalmazott rá, hogy jól csengı nevét említve benyissak különbözı ajtókon. Elaine Viets kedvesen körbekalauzolt Miamiban és Fort Lauderdale-ben, és helyszíneket ajánlott a könyv dél-floridai fejezeteihez. Jonathan King elvitt a mocsárvidéken játszódó jelenetek tökéletes helyszínére. Mint mindig, legmélyebb köszönetem a feleségemnek, Leslie-nek, a fiaimnak, Charlesnak és Williamnek, édesanyámnak, Elizabethnek, és mostohaapámnak, Dubnak jár a bátorításukért és támogatásukért.
Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Felelıs kiadó Kepets András Szerkesztette Borús Judit Felelıs szerkesztı Greskovits Endre Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. Felelıs vezetı Pogány Zoltán igazgató
