Jászberényi Sándor: Budapest–Kairó (részlet) Egy haditudósító naplója 2. „Nem lesz itt semmi” 2011. január 24. van, a fiammal játszom Budapesten a lakásomban, amikor csörög a telefon. Májkel Ájjád hív, a volt egyiptomi asszisztensem. A hangja izgatott, azt mondja, egészen biztos abban, hogy 25-én, a „Rendőrség Napján” komoly tüntetések lesznek az országban, és jó lenne, ha mihamarabb repülőre szállnék és jönnék tudósítani. Májkellel 2009 óta dolgozom együtt, a Magyar Narancs hetilapnak írtunk cikkeket. A munkaviszonya akkor szűnt meg, amikor a barátnőm terhes lett és hazarepültünk szülni. Bátor fiú, velem volt, mikor a Muzulmán Testvériség tagjaival készítettem interjúkat, úgy, hogy konkrétan majdnem letartóztatta a titkosrendőrség. Előttem bilincselték meg, mert nem tudták, mit keresett a Testvérek irodájában. Azzal úszta meg a dolgot, hogy kopt keresztény. Egy kopt kereszténynek pedig soha, semmilyen dolga nem lehet a politikai iszlamizmussal, kivéve, ha valami a sérelmére történik az iszlamisták részéről. Májkel bejelentését kétkedve fogadtam. Az első mondatom ez volt: „Minden évben az a pletyka, hogy idén nagy tüntetés lesz.” Igazam is volt. A szekuláris ellenzéki mozgalmak, a Kifájá („elég”), az „Április 6.” ifjúsági mozgalom, mely a 2008-ban szétvert Al-Mahálá-ÁlKubra-i munkássztrájk után kapta a nevét, minden évben bejelentette, hogy tüntetést szervez. Én is többször bedőltem annak, hogy balhé lesz, de mindig csak a kivezényelt rohamrendőrök sorfalát láttam a tereken, tüntetők nélkül. A titkosrendőrség minden szervezőt és aktivistát letartóztatott a tüntetés előtti éjjeleken ugyanis, eszembe sem jutott, hogy ezúttal másképpen lesz. Az emberek féltek a rendőröktől, mert bármit megtehettek bárkivel, akinek nem volt nyugati útlevele. A harminc éve tartó szükségállapot kétségtelenül az utcák és otthonok királyaivá tette őket. Miután megbeszéltem Májkellel, hogy valószínűleg nem lesz semmi és tartjuk magunkat a márciusi érkezéshez, leraktam a telefont. Májkel előrejelzése azonban nem hagyott nyugodni. Tunéziában a forradalom már elérte a csúcspontját, Zín ál-Abidin ben Áli és felesége január 14-én arra kényszerült, hogy elhagyja az országot és Szaúd-Arábia felé vegye az irányt, ahol Afrika és a Közel-Kelet diktátorai töltik végső pihenésüket. A helyi királyi család mindig is mélyen együtt érzett a megbuktatott diktátorokkal, szinte senki kérelmét nem utasították el. A félmillió ugandait szisztematikusan meggyilkoló Idi Amin elnök urat is Dzseddában érte utol az öregkori halál. Fél szemmel persze követtem a tunéziai eseményeket, de nem gondoltam, hogy bármi is történni fog. „Tunézia nem Egyiptom!”, mondták ki a jelszót a politikai elemzők, a nemzetközi sajtó prominensei, mindenki. Igazuk is volt: Tunézia sokkal európaibb, a Maghribot nem lehet egy lapon emlegetni Egyiptommal, már csak a lakossága és a mérete miatt sem, nem beszélve az erőteljes francia behatásairól. A franciák meg, ugye, a forradalom népe. Aggasztott azonban a Mohamed Bouazizi-effektus. A tunéziai forradalom szimbóluma, a magát lángra gyújtó zöldségárus alakja ugyanis már több embert megihletett. Ő lett a KözelKelet ifjú Werthere. Algériában két ember követte a példáját hasonló okokból: nem láttak kiutat a karhatalom megalázó bánásmódja elől és a mély szegénységből. Szaúd-Arábiában is történt hasonló eset.
Egyiptomban egy negyvenkilenc éves étteremtulajdonos, bizonyos Abdul Munim Dzsáfár gyújtotta lángra magát a parlament épülete előtt, ez állt a hírekben. Szükségem volt még valakire, aki eloszlatja a lehetséges forradalom miatti félelmeimet. Ezt a valakit pedig David Stanfordnak hívták. Davidet még 2006-ban ismertem meg, amikor kiadó lakást kerestem Kairóban. A harmincas éveinek a végén járt, és albérlőtársakat keresett egy nagy lakáshoz Dokkiban. Olvasószerkesztőként dolgozott akkoriban a Daily News Egyptnek, kint élt és jó barátok lettünk. Többek között gondozta a borzasztó angolsággal megírt szövegeimet. Ha valamit, Davidről annyit kell tudni, hogy ha felütjük az értelmező kéziszótárt az „English man” kifejezésnél, az ő fényképének kellene ránk mosolyognia. Precíz, higgadt, és nem számít a negyvenöt fok nyáron, David Stanford nem veszi le a gyapjúzakóját. Gyakran hord magával esernyőt is. Amikor megismerkedtünk és megkérdeztem, mivel foglalkozik, azt felelte: „angol vagyok”. Hosszasan csengett ki, mire felvette a telefont. Kérdeztem, mit gondol, mi fog történni. „Semmi”, mondta álmosan. „Én a magam részéről egy üveg közepesen rossz egyiptomi fehérborral készülök a rendőrnapra és reményeim szerint át fogom aludni az egészet. Nyugodj meg, az egyiptomiak nem olyanok, hogy csak úgy forradalomba kezdjenek.” Tökéletesen megnyugodva hajtottam álomra a fejemet. Másnap kitört a forradalom. –*– Utólag belegondolva persze könnyű okosnak lenni a kérdésben, de abban biztos vagyok, hogy a világon senki sem tudta, hogy január 25-én kitör az egyiptomi forradalom. Nem tudták a politikai elemzők, nem tudta az egyiptomi karhatalom, de még a tüntetést szervező szekuláris ellenzék sem volt biztos benne, maximum remélték. „Lehetett rá számítani”, állítják sokan, de ezt könnyű elhessegetni azzal, hogy igen, az elmúlt húsz évben folyamatosan lehetett rá számítani. A kérdés azonban az, hogy miért pont most, miért pont ezen a módon döntött úgy a társadalom, hogy nullázza a fennálló rendszert. A forradalom a társadalmi rend átalakításának legfájdalmasabb módja. Európai találmány, a nacionalizmus gyermeke. A Közel-Keleten azonban a nacionalizmus mindig kicsit mesterkéltnek hat, mert az identitásképző vallás, az iszlám nem ismer nemzetállamokat. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nincsenek nacionalisták és nemzeti felhangok - azt jelenti, hogy a forradalomban megmozduló óriási tömeg vallásos, ami iszlamista irányba tolhat el mindent. Ez történt az egyetlen ismert közel-keleti forradalom során az azóta az Egyesült Államok és Izrael mumusává vált siíta országgal, Iránnal. Sem Tunéziának, sem Egyiptomnak nincsenek forradalmi hagyományai, ez tény. Egyiptom azonban nacionalistább, mint a szomszédos országok: az elmúlt ötven évben Izrael ellen viselt háborúi miatt. A forradalom természetéből fakadóan gyökeresen változtat meg mindent. Kiszámíthatatlan, a káoszhoz hasonló társadalmi állapotot hoz létre, amelyben minden és mindennek az ellenkezője is megtörténhet, s bár vannak a forradalmaknak közös vonásaik, mindegyik egyedülálló és megismételhetetlen a maga nemében. Szerintem ezek a faktorok játszottak: Brutális karhatalom
Egy forradalmi tömeg nem intelligens, a követelései nem kifinomultak, egy mondatban összefoglalhatóak. Nem volt ez másképp az egyiptomi forradalommal sem, melynek a fő szlogenje így hangzott: „A nép a rendszer bukását követeli.” Arról azonban, hogy milyen volt a rendszer, nehéz külföldiként írni, mert a Mubárák-rezsim mindig is kesztyűs kézzel bánt a külföldiekkel. A sötét dolgok nem a külföldiek szeme előtt történtek, nem az üdülővárosok homokos tengerpartjain. Hurghada, Sharm el-Sheikh és Dahab, mintha nem is tartoztak volna igazából Egyiptomhoz. Nem úgy a többi nagyváros. Az országban immár harminc éve statárium volt érvényben, mely a szabadságjogok drasztikus megnyirbálását, katonai bíróságokat, cenzúrát jelentett. Államellenesség gyanújával bármikor bárkit le lehetett tartóztatni, a börtönök pedig tele voltak politikai foglyokkal. Sosem fogom elfelejteni az élményt, amikor a terhes barátnőmmel meghívtak minket a titkosszolgálat épületébe Alexandriában, hogy „elbeszélgessenek” velünk, mert egyéves vízumot igényeltünk. Egy órán keresztül dideregtünk a fagyosra hűtött várószobában, amikor a kihallgatótiszt felvitt minket az emeletre. Szirupos beszélgetésben volt részünk, csont nélkül megkaptuk az engedélyt. Nekem azonban égnek állt a hátamon a szőr az olajos hajú férfitől, negédes mosolyától, lehengerlő udvariasságától. Kifelé menet értettük meg, miért: az épület pincéje előtt kendős nők zokogtak, mert a pincében nagyiparban kínozták és verték az embereket. Az udvariasság csak nekünk szólt. A kihallgatótiszt, miután kikísért minket az ajtón, visszatért a pincébe. A karhatalmi brutalitásról és kínzásokról éveken keresztül jelentettek a különböző emberjogi szervezetek, de kivizsgálások vagy felelősségre vonás sohasem történt. A rendszer vigyázott kádereire. Ennek egy alexandriai fiú, Khálid Szájed lett a szimbóluma. 2010-ben két rendőrtiszt letartóztatta a fiút egy internetkávézóban, és már a helyszínen eszméletlenre verték, majd a rendőrség épületébe vitték. A fiatal fiú sohasem került elő élve. A rendőrség verziója szerint Szájed megpróbált lenyelni egy darab hasist, és ettől fulladt meg, de a szülők és a fiú testvére bementek a hullaházba, ahol fényképet készítettek a holtestről. Semmilyen orvosi végzettség nem volt szükséges ahhoz, hogy mindenki lássa: Khálid Szájedet halálra verték. Halála annyira felkorbácsolta a kedélyeket, hogy Vél Gónim, a Google közel-keleti és északafrika-i csoportjának marketingigazgatója egy internetcsoportot hozott létre „Mindannyian Khálid Szájed vagyunk” néven. Hogy mennyire így érzett minden egyiptomi, azt jól példázza, hogy a csoport heteken belül több százezer fősre duzzadt, és meghatározó hírforrássá vált a forradalom során. Mindent átható korrupció Mubárák rendszerét a mérhetetlen korrupció és az emberek reménytelensége jellemezte. Bár Egyiptom gazdasága folyamatosan növekedett, ebből csak az uralkodó elit szűk köre részesült. A korrupció pedig a társadalom tetejétől minden szintre leszivárgott. „Úgy képzeld el, hogy mi a kiadó mellett egy papírboltot is üzemeltetünk”, mesélte Sherif, amikor arról beszélgettünk, hogy a korrupció hogyan nyilvánult meg a hétköznapokban. „Ahhoz, hogy működni tudjunk, külön le kellett fizetni a rendőrt, a tűzoltót, az egészségügyi ellenőrt, a hivatalnoksegédet a hivatalban, a hivatalnokot, az iratot hozó ügyintézőt és így tovább. Bárhol elfelejtettél fizetni, a lépcső bármely részén, nem kaptad meg az engedélyt.” Az uralkodó elit pedig gátlástalanul kihasználta a hatalmát és befolyását. Az egyiptomiak körében a mai napig szitokszó az acélmágnás Ahmed Ájz neve, aki miután az elnök fiának, Gámál Mubáráknak a támogatásával monopolizálta a piacot, az egekbe repítette a vas árát,
négy-öt évvel eltolva minden fiatal férfi házasságának lehetséges időpontját. Ha valaki nősülni akar az országban, garantálnia kell választottjának a saját lakást, amihez acél kell. Házasság előtt pedig nincs szex. Képzeljük el, mekkora volt az amúgy sem alacsony szexuális frusztráció, mert a nősülés átlagéletkora harminc év lett. Ehhez még hozzájött az óriási munkanélküliség, a szociális háló teljes hiánya. A 90 milliós országnak negyven százaléka élt napi két dollár bevétel alatt. Reménytelenség „Valakinek majd jönnie kell”, mesélte Musztafa, David Stanford nénjének a férje Ma'adiban, egy közös vacsora során. „Kinek?”, kérdeztük. „Valakinek a hadseregből.” Musztafa idős ember volt és, nasszerista. Abban reménykedett, hogy a 84 éves Hoszni Mubárák előbbutóbbi távozásával a rendszernek mindenképpen változnia kell. Sok egyiptomi ismerősöm is hasonlóan gondolkodott. Mubáráknak azonban nem volt kinevezett alelnöke, így nem lehetett tudni, hogy halála esetén ki örökli az elnöki széket. Rossz nyelvek szerint azért, mert alelnökként, Szadat elnök meggyilkolásával került hatalomra, és attól félt, hogy egy alelnök kinevezése okot adhatna egy esetleges ellene elkövetendő merényletre. A hatalom sorsa így több volt, mint kérdéses. 2010-től azonban egyre inkább körvonalazódott, mi Mubárák elnök terve. Fiát, Gámál Mubárákot akarta utódjául, erre utalt, hogy amaz a Nemzeti Demokratikus Pártban hirtelen vezető pozícióba került és ugrásszerűen megnőttek a médiaszereplései. Az elnök viselkedése, mely inkább a monarchiákat idézte, minden ellenzéki platformon heves ellenzést váltott ki, mert kizárta annak lehetőségét, hogy halálával változik a rendszer és reformok lesznek. A politikai reménytelenség általánossá vált. A követendő példa Nyilvánvalóan nem lett volna forradalom, ha Tunézia meg nem mutatja meg a KözelKeletnek, hogy el lehet űzni a diktátorokat és a rezsimet meg lehet dönteni. A diktatúrák nagy trükkje, hogy elhitetik azokkal, akik bennük élnek, hogy nem lehetséges a változás. Megfélemlítésre, gazdasági függésben tartásra és a társadalmi rétegek közötti bizalmatlanságra épülnek, így tartják fent magukat. A kopt keresztény templom ellen újévkor elkövetett merényletet Alexandriában a jelenlegi információik szerint az egyiptomi titkosszolgálat támogatásával, de legalábbis tudtával követték el szélsőséges iszlamisták. Azért, hogy megfélemlítsék az ország tíz százalékát kitevő keresztényeket, és jelezzék a világ felé, mi lenne, ha esetleg az iszlamisták kerülnének hatalomra. A Közel-Kelet legtöbb diktátora (kivéve a szudáni elnököt, Omár ál-Báshírt, akit a Darfúri népirtás miatt köröz a hágai bíróság, valamint a kivégzett Száddám Huszeint) éppen ezért bírta a nagyhatalmak támogatását, és a rezsimjeik működése felett ezért hunyt mindenki szemet. Minden diktatúra legyártja a maga jól meghatározható ellenségképét, a Mubárákrezsimnek ez a politikai iszlám volt. Tettek is róla, hogy legyen miért haragudni rájuk. Tunéziában azonban kitört a forradalom és elűzték az elnököt, megváltoztatták a rendszert. Érdekes, hogy egyetlen politikai elemzőnek (legalábbis én nem olvastam ilyet) sem jutott eszébe, hogy a forradalom gyakran hullámban halad keresztül egy-egy régión, ha azoknak a társadalmi felépítése hasonló; gondoljunk csak az 1840-es évek forradalmi hullámára
Európában. A Közel-Keleten pedig (leszámítva az öböl-béli országokat), mindenhol ugyanazokkal a bajokkal nézett szembe a lakosság. Súlyos hibák a rezsim reakciójában A január 25-én kirobbanó tüntetések nem vezettek volna forradalomhoz, ha a Mubárákkormányzat és az akkori, pár nappal később leváltott miniszterelnök Hábib Ibrahim ál-Ádli nem követnek el súlyos hibákat a helyzet kezelésében. Ilyen hiba volt a brutális rendőri fellépés a fegyvertelen tüntetők ellen már az első napon. Hiába volt a kormányzat kezében minden nyomtatott és sugárzó média, a modern közösségi média (Facebook, Twitter etc.) miatt nem tudták eltusolni a tényt, hogy fegyveres egyenruhások támadtak békés demonstrálókra. Alábecsülték a néptömeg ingerküszöbét és az információ iránti igényét is. Egyiptom nagyvárosaiban éppúgy internetfüggő mindenki, mint bármelyik európai városban. Mivel az első napokban a kormánypárti média nem közölt hírt a többezres zavargásokról, az emberek oda fordultak információért, ahová tudtak. Így nőtték ki magukat blogok és emberjogi Facebook-csoportok (ilyen volt a már fent említett „Mindannyian Khálid Szájed vagyunk” csoport, ahová én is küldtem be hírt február első napjaiban) több százezer olvasóval rendelkező hírforrásokká, melyeket nem tudott ellenőrizni az állami cenzúra. Az új csatornák pedig készséggel ontották a híreket arról, mi zajlik Kairó belvárosában. Akkor követte el a rendszer a második hibát, amikor felismerte az internet és a tömegkommunikáció veszélyét: nemes egyszerűséggel leválasztották az országot az internetről és letiltottak minden mobilkommunikációt - újabb ezreket hergelve fel és hajtva ki az utcákra. A hírközlést ezzel már nem tudták megállítani, betárcsázós modemeken, szatelittelefonokon és vásári kikiáltókon keresztül terjedtek tovább a hírek. A Tahrír téri tömeget pedig nem lehetett többé erővel elmozdítani. Bár állítólag a hadsereg többször is kapott utasítást éleslőszer bevetésére a tüntetők ellen, melyet a tábornokok hősiesen visszautasítottak, a tüntetés fegyveres leverése szerintem nem volt opció. Egyiptom az Egyesült Államok legkomolyabb stratégiai szövetségese a térségben, az USA évi másfél milliárd dollárral járul hozzá az egyiptomi hadsereg költségvetéséhez. Egy a Tienanmen térihez hasonló fordulat elképzelhetetlen lett volna a Tahrír téren, mert az amerikai demokrácia nem tolerálta volna a vérengzést. A harmadik hiba a rendőrség teljes kivonása volt a városokból és ezzel egy időben számos bűnöző kiengedése a börtönökből. A terv az volt, hogy az eszkalálódó káoszban a nép majd visszasírja a rendőröket. Nem működött. Az egyiptomiak saját maguk szervezték meg otthonaik és utcáik védelmét. Mire a rendszer felismerte stratégiai hibáit: már késő volt. Hiába menesztette Mubárák álÁdlit, hiába küldött be civil ruhás rendőröket és fizetett ellentüntetőket a térre az uralkodó kormánypárt (Nemzeti Demokratikus Párt), nem tudták visszafordítani a folyamatot. Február elejére már nyilvánvalóvá vált, hogy az uralkodó rezsimnek és szimbolikus alakjainak távozniuk kell a hatalomból, hogy helyreálljon a közrend. A tüntetések kirobbanása és a forradalom kibontakozása öt napra a számítógép elé bilincselt. Hideg élelemmel és cigarettával felszerelkezve ültem a laptop előtt, hol az ál-Dzsázírát, hol az ál-Mászri ál-Jómot böngészve, vagy lázasan telefonálgatva a barátoknak, hogy élnek-e még. Bárki, aki belvárosban élt, belekerült az utcai összecsapásokba, a barátaim folyamatosan életveszélyben voltak. Több, az országban élő magyart pedig ugyanúgy befogtak a házak, lakások védelmére, mint bármely egyiptomit. Plézer Jani vízilabdaedző utólag úgy számolt be erről az időszakról, hogy husánggal a kezében ült az utcán, az Október 6. városrészben
található lakása előtt a szomszédjaival, arra várva, mikor érkeznek kifosztani a környéket a felfegyverzett bűnözők. A magam részéről nem tudtam sokat gondolkozni a forradalom okain és a lehetséges politikai forgatókönyveken. Azzal voltam elfoglalva, hogyan fogok bejutni a lángoló országba, éjjel, a kijárási tilalom idején. Február elsejére szólt a repülőjegyem. Jászberényi Sándor: Budapest–Kairó. Egy haditudósító naplója Libri Kiadó, 2013.
