EGY BARBÁR INDIÁBAN Terebess Kiadó Budapest 1998 ISBN

Henri Michaux:

EGY BARBÁR INDIÁBAN Terebess Kiadó Budapest 1998 ISBN 963-85723-4-5

Tartalom: Előszó Egy barbár Indiában Himalayan Railway Dél-India Jegyzetek A fordító utószava

Henri Michaux 1899-ben született Belgiumban, Namurban, meghalt 1984-ben Párizsban. Orvosnak készült, de váratlan elhatározása nyomán beállt matróznak, s bejárta Észak- és Dél-Amerikát, megfordult Törökországban és a Távol-Keleten. Az első világháború után visszavonult a tengerről és különféle foglalkozásokat folytatott Párizsban, többek között taxisofőr volt. Megismerkedett a szürrealista írókkal és festőkkel, s 1922-ben egy fogadás megnyerése céljából írni kezdett. Első írása 1923-ban jelent meg a Disque vert című folyóiratban, s ezt követte 1927-ben első kötete, Qui je fus (Aki voltam), amelyet több tucat kötet követett. Világhíre 1942-ben köszöntött be, amikor Gide előadást tartott Découvrons Henri Michaux (Fedezzük fel Henri Michaux-t!) címmel. Magyarországon Weöres Sándor mutatta be 1958-ban nyolc versének fordításával a Mai francia költők című antológiában, majd Bajomi Lázár Endre, Franyó Zoltán, Gera György, Gereblyés László, Illyés Gyula, Kálnoky László, Parancs János, Somlyó György és Timár György átköltései tették ismertté. Un barbare en Asie, az Egy barbár Ázsiában című műve első ízben 1933-ban, másodszor - némileg átdolgozva - 1967-ben jelent meg a párizsi Gallimard Kiadónál. Nem ez az első útleírása, 1929-ben már kiadta Ecuador címmel dél-amerikai útiélményeit. Az Egy barbár Ázsiában indiai, kínai, japán, malajziai, indonéziai hajóútjáról számol be, korántsem a szokványos útleírások hagyományai szerint. Nem a táj, a szokások vagy a társadalmi élet érdekli, hanem az ázsiai kultúra és szellemiség, összehasonlítva az európai emberével. Kiadónk - először magyarul - e kötet legegységesebb, legérdekesebb részét adja most közre Egy barbár Indiában címmel, mely az író indiai benyomásait foglalja össze.

Előszó "Nagy birodalom vezetése, mint apró halakból eledel sütése" Lao-ce Tizenkét év választ el ettől az utazástól. Az ott maradt. Én meg itt vagyok. Nem sokat tehetünk egymásért. Nem tanulmányút volt, és nem is válhat azzá, nem is mélyíthető el, és még kevésbé helyesbíthető. Éli a maga életét. Csak néhány szócserére szorítkoztam, arra is csupán az eredeti szöveg szellemében. H. M. 1945.

Egy barbár Indiában Indiában semmi sem látható, minden csak értelmezhető. Kabír százhúsz évesen, halálát érezve így énekelt: Megrészegedtem az örömtől, az ifjúság örömétől. Ott vannak mind a harmincmillió istenek. Ó boldogság! Hogy én is oda tartok! A bűvös körbe lépve... Vagy húsz fővárost láttam már. Na és? De Kalkutta, az Kalkutta, az egész világ legzsúfoltabb városa. Képzeljenek el egy várost, amelyet csak és kizárólag kanonokok laknak. Hétszázezer kanonok (valamint további hétszázezer otthonülő: a nők. Egy fejjel kisebbek, mint a férfiak és ki se mozdulnak hazulról). Csupa férfi között lenni: kivételes élmény. Egy város, amelyet csak és kizárólag kanonokok laknak. A bengáliak kanonoknak születnek és kanonokként gyalog járnak, kivéve a kicsinyeket, akiket karon hordoznak.

Csupa gyalogos, a járdán éppúgy mint az úttesten. Magasak, soványak, csípő és váll nélkül, kezük meg se mozdul, szemük se nevet, peripatetikus egyházfik. A legkülönfélébb öltözetekben. Egyesek majdnem meztelenek; de egy igazi kanonok mindig kanonok marad. És lehet, hogy a meztelenek a legméltóságteljesebbek. Mások hátravetett kétszárnyú tógában, vagy egyszárnyú mályvavagy rózsaszín, zöld, vagy borseprőszínű tógában, vagy éppen fehér köntösben; mindig túl sokan a városhoz vagy az utcához képest; mind magabiztosan, tükörmerev tekintettel, álnok őszinteséggel és valamiféle arcátlansággal, mely a keresztbevetett lábakkal folytatott meditáció során alakul ki. Pillantásuk hibátlan és tökéletes, se följebb, se lejjebb nem csúszik, nincs benne se sikervágy, se szorongás. Szemük álltukban is olyannak látszik, mint a fekvő emberé. Ha meg fekszenek, olyan mint az állóké. Merev és rezzenéstelen, mintha mind valami hálóba került volna. Vajon mifélébe? Önmaga levében, vagy mind külön-külön a magáéban lubickoló, önelégült, arctalan tömeg, amely azonban gyáva, ha veszélybe kerül, tehetetlen és ügyefogyott. Mindegyiket mintha a saját hét energiaközpontja (csakrája) keltette volna életre, meg a lótuszok, az egek, a reggeli és esti imák Kálíhoz, melyeket meditációk és áldozatok kísérnek. Nagy figyelemmel kerülnek mindent, ami beszennyezi őket, a mosónőket, a cserzővargákat, a mohamedán henteseket, a halászokat, a vargákat, a zsebkendőket, amelyek olyasmit őriznek, amit vissza kell adni a földnek, az európaiak hagymázas leheletét (amelyben még ott érződik a gyilkosságok áldozatainak szaga), és általában mindazokat a dolgokat, amelyek, ha nem ügyelnek rájuk, szüntelenül nyakig a sárba taszítják az embert. Körültekintően és vasfejűen (aki ostobának született, kétszer olyan ostoba lesz, és ki ostobább egy ostoba hindunál?), lassan, makacsul és felfuvalkodottan. (Az indiai színdarabokban és az első indiai filmekben a leleplezett árulók, meg a rádzsa tisztje, aki dühödten hadonászik a kardjával... csak hosszas tétovázás után cselekszik. Legalább harminc másodpercre van szükségük ahhoz, hogy kiadják mérgüket.) Visszafogottak, nem engedik át magukat az utca és a létezés forgatagának, zárkózottak, belülről kipányvázottak, mogorvák és túlfeszítettek. Soha nem látszanak elnyűttnek, sohase jönnek ki a sodrukból, sosem engednek le, sose tágítanak. Magabiztosak és arcátlanok. Ott ülnek le, ahol eszükbe jut; ha elfáradnak a kosaruk cipelésében, leteszik a földre és ráhemperednek; ha meglátnak az utcán egy borbélyt, "Ni csak - mondják - mi volna, ha megberetváltatnám magam...?", és egy ültő helyükben ott borotváltatják meg magukat az utca közepén, nem törődve a tolakodó tömeggel; bárhol levetik magukat, csak ott nem, ahol várnánk, a kövezeten, a padok előtt, boltjukban az árukkal tele polcokon, a fűben, a tűző napon (a nap táplálja őket) vagy az árnyékban (az árnyék is őket táplálja), vagy éppen ott, ahol a napfény az árnyékkal érintkezik, élénk társalgásba elegyedve a park virágaival, ha nem éppenséggel a pad mellé, vagy a paddal szemközt (lehet azt tudni, hová telepszik le egy macska?), így illik az egy indiaitól. Jaj, ezek a széttaposott

kalkuttai pázsitok! Nincs angol, aki belső feldúltság nélkül szemlélné ezt a gyepet. De nincs olyan rendőrség vagy akár katonaság, amely meg tudná őket akadályozni abban, hogy ne oda üljenek, ahova nekik tetszik. Mozdulatlanok, és nem várnak semmit senkitől. Akinek dalolni van kedve, dalol, akinek imádkozni, az imádkozik, méghozzá hangosan és közben bételt árul, vagy akármi mást. Hihetetlenül telített város, gyalogosok, gyalogosok mindenütt, akik között lehetetlen keresztül verekedni magunkat akár a legszélesebb utcákon is. Kanonokok meg az ő uraik városa, uraik pedig, nemtörődömségben és hanyagságban, a tehenek. Szövetségre léptek a tehénnel, de a tehén mintha mit sem akarna tudni erről. A tehén és a majom a két legarcátlanabb szent állat. Kalkuttában mindenütt ott vannak a tehenek. Átvágnak az utcán, egész hosszúságukban elállják a járdát, amely ezáltal használhatatlanná válik, odaganajoznak az alkirály autója elé, bekukkantanak az üzletekbe, fenyegetik a lifteket, letelepszenek a lépcsőházak pihenőin, és ha a hinduk legelhetők volnának, minden bizonnyal lelegelnék őket. A külső világ iránti nemtörődömségben felülmúlják a hindukat is. Szemmel láthatóan semmiféle magyarázatot vagy igazságot nem várnak. Minden csak Májá. Az egész világ Májá. Nem jön számításba. S ha a tehén akárcsak egyetlen fűcsomót lelegel, több mint hét óra kell neki a fölötte való elmélkedéshez. Mindenütt túltengenek, randalíroznak és meditálnak egész Kalkuttában. Fajtájuk nem keveredik senki mással, akárcsak a hinduk és az angolok, vagyis az a három náció, amely belakja a világ e fővárosát. Az indiaiaknak soha, de soha nem lesz sejtelmük arról, milyen mértékben ejtik kétségbe az európaiakat. A hindu tömeg, a hindu falu látványa, de még az átkelés is az utcán, ahol az indiaiak kiülnek a kapujuk elé, idegesítő és gyűlöletes. Mind holtmerevek, mintha be volnának betonozva. Nincs mit kezdeni velük. Mindig azt reméljük, hogy holnapra magukhoz térnek. A léleknek és a lélegzetnek ez a kényszeredettsége a legrémesebb bennük. Teljes önfegyelemmel, titokzatos megátalkodással bámulnak ránk, és azt a benyomást keltik anélkül, hogy ez számunkra egyértelműen kiderülne, hogy úgy bele tudnak avatkozni saját lényükbe, ahogy mi sohasem fogunk tudni. Az indiait egyáltalán nem bűvöli el az állatok varázsa. De nem ám, inkább ferdén néz rájuk.

Nem szereti a kutyákat. Mert fegyelmezetlenek. Tele vannak közvetlenséggel, és szégyenletesen híjával vannak a "self-control"-nak. Először is, mik ezek a mindenféle reinkarnációk? Ha nem követtek volna el valami bűnt, most nem lennének kutyák. Az is lehet, hogy elvetemült bűnözők. Hátha megöltek egy brahmant (Indiában őrizkedni kell attól, hogy kutyák vagy özvegyek legyünk). A hindu csak a bölcsességet és a szemlélődést méltányolja. A tehénnel és az elefánttal érez közösséget, amelyek magukban tartják gondolataikat, s valamilyen visszavonultságban élnek. A hindu azokat az állatokat kedveli, amelyek nem pitiznek, és nem sokat ugrándoznak. A vidéken pávák vannak, nem verebek, pávák, íbiszek, meg tömérdek holló és kánya. Minden csupa komorság. Dromedárok és bivalyok. Mondanom se kell, hogy a bivalyok lassú állatok. A sárban szeretnek hemperegni. Egyéb nemigen érdekli őket. És ha befogják őket, mint itt Kalkuttában, nem kezdenek ügetni, de nem ám, időről időre, kidugva fogaik közt koromfekete nyelvüket, úgy bámulnak bele a városba, mint aki úgy érzi, tévútra vezették. A dromedár pedig, keletiesen szólva, magasan fölötte áll a lónak, a ló, ha üget, ha vágtat, mindig olyan, mintha sportot űzne. Nem fut, hanem kapálódzik. A teve viszont kimért léptekkel szaporán halad előre a maga útján. A tehenekről és az elefántokról még el kell mondanom valamit. Én nem szeretem a nótáriusokat. A tehenek meg az elefántok, melyekből hiányzik minden lendület, épp olyanok, mint a nótáriusok. A lendületről is kell még mondanom valamit. Mikor legelőször mentem el egy hindusztáni színházba, csaknem sírva fakadtam dühömben és csalódottságomban. Merő "vidékiesség" vett körül. Különös hatást tett rám a hindí nyelv, ez a vontatott, paraszti együgyűséggel ejtett, áhítatos szavakkal teletűzdelt nyelv tömérdek vaskos magánhangzóval, ákkal és ókkal, horkanó, súlyos rezegtetéseivel vagy utálkozó, nehézkes elbambulásával, és főleg í-jeivel é-jeivel, micsoda suta hangok. Valóságos tehénbődülés. Ez az egész émelyítően fojtott, kényelmes, eunuchra valló, önelégült, a nevetés minden lehetőségétől megfosztott beszédmód. A bengáli nyelv dallamosabb, hajlékonyabb, van benne valamily szelíd feddés, lágyság és kedély, zamatosak a magánhangzói és árad belőle egy kis tömjénillat. A fehér embernek van egy olyan tulajdonsága, amely egész útján végigkísérte: a tiszteletlenség. A tiszteletlenségnek üres a keze, mindig kénytelen valamit barkácsolni, kitalálni, kifejleszteni.

A hindu vallásos, úgy érzi, mindenhez köze van. Az amerikaiaknak kevés dolguk van. S még az is sok. A fehér ember semmitől se hagyja eltántorítani magát. Az arabok, a hinduk, köztük még a legutolsó páriák is, mintha át volnának itatva az emberi nemesség tudatával. Az egész tartásuk, ruházatuk, turbánjuk, öltözködésük. Mellettük az európaiak kétesnek, másodlagos, átmeneti lényeknek látszanak. Az egész indiai gondolkodás mágikus. Számukra a gondolatnak hatnia kell, azonnal meg kell érintenie mind a saját legbelső énjüket, mind a kívülállókét. A nyugati tudomány elméletei nem hatnak közvetlenül. Egyetlen elméletnek sincs közvetlen befolyása a targoncára, még az emelők elméletének sem. Közbe kell iktatni a kezet is. A nyugati filozófiák kihullatják az ember haját és megkurtítják az életünket. A keleti filozófiák megnövesztik a hajat és meghosszabbítják az életet. A filozófiai és vallási gondolatok nagy része nem egyéb, mint mantra, másképpen varázsige: ezek nagyjából olyan hatékonyak, mintha azt mondanánk: "Szezám, tárulj!" Egy szöveg kapcsán, mely - a számtalan hozzá fűzött kommentár ellenére - nem mond semmi rendkívülit, ezt írja a Cshándógja-upanisad: ha ezeket a szent szavakat egy száraz fához intézik, az menten kilombosodik, virágba borul és új gyökeret ereszt a földbe. A lényeg az, hogy a himnuszok mind, és gyakran még a filozófiai kommentárok is hatékonyak. Nem elgondolni valók, hanem olyan gondolatok, amelyek részei a Létnek, a BRAHMÁnak. És a mindig rátarti hindu erre különösen érzékeny. Leszakadni az Abszolútumról, az számukra a pokol, ahová az európaiak tartanak, és ők irtóznak ettől a pokoltól. Figyeljenek erre a rémületes helyre: "Azoknak, akik anélkül hagyják el ezt a világot, hogy felfedeznék magukban az Átmant és a maguk igazi életét, sehol, SEMMILYEN VILÁGBAN nem adatik szabadság." (Cshándógja-upanisad, VIII.2.) Ha erre gondol az ember, megfagy ereiben a vér. A legtöbb indiainak, akit megismertem (általában angol házakban szolgáltak), megvolt a maguk egy-

két saját "jó varázsigéje". És az indiai hadsereg mindig harci fegyverként használta a mantrákat, ezeket a varázsigéket. Varázsszer az ellenőrzött légzés is, amely valóságos gyakorlatnak mondható Indiában. Egyszer Szerampúr pályaudvarán egy kíséretemben lévő bábút megkértem, magyarázza meg nekem kissé részletesebben ezt a dolgot. Eme csodálatos tudomány alig három perc alatt legalább húsz főből: gyakorlókból, tanácsadókból és szakértőkből álló csoportot vonzott körénk, és orruk segítségét véve igénybe (négy belégzés a bal orrlyukon, aztán visszatartás, majd tizenhat gyors kilégzés a jobbon, stb.) elhalmoztak különös lélegzési tudományuk morzsáival. Soha nem láttam tőlük ilyen eleven kézmozdulatokat (az indiaiak kézmozdulat nélküliek). Az Imperial Bank számos alkalmazottja, munkája után kizárólagosan a mantrákkal törődik, saját guruval rendelkezik, és nyugdíjba vonulása után a Himalája előhegységeibe készül, hogy ott a meditációnak szentelje életét. A hindu a szó legmélyebb értelmében praktikus lény. A szellem dolgaiban is csak a hozadékkal számol. Nem tulajdonít nagy fontosságot a szépségnek. A szépség az ő számára csak közvetítőül szolgál. Az igazságnak se tulajdonít fontosságot. Csak a hatékonyság érdekli. Újítói ezért lehetnek sikeresek az Egyesült Államokban, ezért lesznek zárt társaságok tagjai Bostonban és Chicagóban ... Pelman szomszédjaként. Már beletörődtem, hogy sohasem fogok tisztán látni a bálványimádás kérdésében. Most megismerkedhettem egyik fajtájával. A hindunak a vérében van a bálványimádás. Bármivel beéri, csak meglegyen a saját bálványa. "Összeadja magát" a bálvánnyal. Belőle meríti erejét. Szüksége van a bálványozásra. A Rig-véda telistele van az elemeknek szentelt himnuszokkal: Agnihoz, a tűzhöz, Indrához, a levegőhöz, az éghez, valamint a naphoz szólókkal. Ez utóbbit folyamatosan imádják. Reggel kiözönlenek a vonatokból, hogy üdvözöljék a napot (nem tévesztem össze őket a muzulmánokkal). Mikor napkeltekor rituális fürdőt vesznek a Gangeszban, áhítattal köszöntik a napot. A hinduknak ezrivel vannak bálványaik. Vajon Don Juan a nőket szereti-e? Hm! Inkább szeretni szeret. A hindu imádni imád. Nem tud neki

ellenállni. Gandihoz nem szeretet, hanem imádat fűzi őket, arcképe ott van a templomokban, imádkoznak hozzá. Általa lépnek kapcsolatba isteneikkel. A hinduk imádják az anyjukat, "anyjuk anyaságát", a kislányok majdani anyaságát, a gyerekek gyerek voltát. Öt szent fájuk van. Csandernagor mellett egy falusi iskolaigazgató elhunytakor másolatot készítettek lábnyomáról, s ezt a lábnyomot vörösre festve kitették a templomba, egy istenszobor szomszédságába, és minden tanuló "az anyát" imádta benne. A hindu szeret megalázkodni. A néhány éve meghalt Vivékánanda (akinek, mint állították, sikerült mohamedán, keresztény, buddhista, stb. "módszerrel" megérinteni az istenséget) kivételes tiszteletben áll Belurban, a szobában, melyben élete végén élt, reggel nyolckor beviszik a reggelit, délben a következő étkezést, majd egy órakor, amikor nyugovóra szokott térni, az ágyra terítik fényképét és lepedővel letakarják. Estefelé leemelik a fotót, hogy Kálíhoz fohászkodhassék. A hindu szereti a kultuszokat, ezért inkább az anyaságot akarja látni a nőben, mint a nőiséget; de természetesen mindennel könnyen kapcsolatba tud kerülni: számára a Lét minden irányban kiárad, semmi sem elhanyagolható, s minthogy erős benne az érzékiség, könnyű szerrel beleolvad az egyetemes bujálkodásba. Nemrégiben történt, hogy a nagy aszkéta, Rámakrisna nőnek öltözött, hogy az emberek körében élő Isten, Krisna szeretőjének érezhesse magát. Van valami hasonlíthatatlanul nagyszerű a hindu nép egységében, abban, hogy mindig a többet keresi, sosem a kevesebbet. Ez a nép, amely a legerősebben tagadja a látható világ létezését, s nemcsak szellemében, hanem fizikai értelemben is teljesen érzéketlen iránta, az Abszolútum népe, tökéletesen vallásos. A keresztény vallásos érzület (még ha egyszerűen félvállról veszik is Jézus Krisztust, és gyakran úgy beszélnek róla, mint a "közülükvalók" egyikéről, mint egy ázsiairól stb.) egészen más, mint a hindu vallásé. "Uram, Uram, a mélységből kiáltok hozzád". "De profundis clamavi ad te, Domine." Íme az a mondat, amely az egyik legalapvetőbb keresztény érzelmet, az alázatot kiváltja. Ha Kölnben belépünk a katedrálisba, máris az óceán kellős közepén találjuk magunkat, és csak

magasan fölöttünk nyílik az élet kapuja...: "De profundis" belépünk, és máris úgy érezzük, el vagyunk veszve. Csak egy kisegér vagyunk. Az alázat a "gótikus ima". A gótikus katedrálist úgy építették, hogy aki oda belép, gyengeségében a földig sújtasson. A keresztények térden állva imádkoznak, nem is a földön, hanem egy szék éles peremén ülve, így az erőközpontok természetes energiái szétszóródnak. Szerencsétlen, diszharmonikus helyzetben, amelyben valóban csak sóhajtozni lehet és megpróbálni kiszabadulni ebből a nyomorúságból: "Kyrie Eleison", "Kyrie Eleison", "Uram irgalmazz!" A hindu vallások[1] ezzel szemben nem az ember gyöngeségét, hanem az erejét növelik. Az ima és a meditáció a szellemi erők gyakorlása. Kálí képmása mellett ott áll az ima testhelyzeteit bemutató tábla. Aki jól imádkozik, sziklákat tud mozdítani, illatozóvá teszi a vizeket. Erővel lép föl Istennél. Minden ima rablás. Amihez jó taktika szükségeltetik. A templomok belseje (még a kívülről legnagyobbnak látszóké is) kicsi, nagyon kicsi, hogy az ember erőre kapjon benne. Inkább húsz kis fülke a falba mélyesztve, mint egy nagy oltár. A hindunak erősnek kell éreznie magát. Akkor azt mondja: ÓM. Derű az erőben. Varázs minden varázsok közepette. Csak hallani kell, ahogy a védikus himnuszokat, az upanisadokat vagy A nagy felszabadulás tantráját éneklik. A fölény öröme, a hatalom érzése, a szabad fosztogatás az istenek egész tömege között. Emlékszem egyikük szellemi mohóságára és vadságára, ahogy diadalmasan köpött a balsors látványára és az alacsonyabb rendű démonokra. Másoknál egyfajta végleges, korlátolt, szabályozott üdvözültségre, amelyet semmi se vehet el tőlük. Személyes szellemi közösség Istennel. Ne higgyük, hogy ez ritka törekvés. Számos hindu mással se törődik, csakis ezzel. Nincs ebben semmi rendkívüli. Más kérdés, milyen módon jut el hozzá. Este hat óra felé, mikor lemegy a nap, mindenfelől mintha tengeri kagylók erős moraja hallatszana, annak is jeleként, hogy az emberek imádkozni kezdenek (a legelesettebbek kivételével mindenkinek megvan a maga kőből, fából vagy lombokkal fedett bambuszból készült saját pagodája). Imádkoznak, aztán hamarosan lent fetrengenek a földön, Kálí istennő vagy valamilyen más isten kábulatában. Ezek a hívők jóindulatú emberek, akiket megtanítottak bizonyos szertartásokra és mint más, vallás iránt fogékony emberek, ők is feljutnak valamilyen szintre, de aztán ott toporognak, sohasem jutva tovább. Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek rajtuk. Egyikük azok közül, akik előttem végzik szertartásukat (bár általában gondosan kerülik, hogy európaiak jelenlétében imádkozzanak), azt mondta nekem: "Ma Istennek csak egy parányi részéhez jutottam közel." A hindu eksztázis még legmagasabb formáiban sem hasonlítható a keresztény misztika útjaihoz. Folignói Szent Angéla, Assisi Szent Ferenc, Schiedami Szent Lidvina a mélységes fájdalom útját járták. Csodálatos Ruysbroek, Copertinói Szent József rémületes megalázottság árán váltak az Isten zsákmányává, vagy azzal, hogy mindentől a végsőkig megfosztották magukat.

Semmi sem szomorúbb, mint amit elmulasztunk. A vallásos hinduk magatartásán végtelenül ritkán érezhető az istenség pecsétje. Valahogy úgy hordják magukon, mint a Temps kritikusa vagy egy gimnáziumi irodalomtanár az irodalmi zsenialitás bélyegét. A hitnek, akárcsak minálunk, náluk is nagy a jelentősége. A templomok kapui előtt gyakran látni kettős sorba rendezett koldusok csoportját, akik megrendítő tanúságot tesznek a hitről. Olyanok, mint fába vésett nagy csoportok: egy férfi, aki a földön fekszik halott - a mellette térdelő asszony döbbenten szemléli. Ennek az asszonynak az isten (talán Siva? Már nem emlékszem) száz gyermeket ígért. Százat és most íme a férje halott, és még csak tizennyolc gyereket se csinált neki. Az özvegyek pedig nem házasodhatnak újra. "Nahát! Nem száz gyermeket ígért-e nekem?" Most azt várja, hogy az isten megmutassa neki, mire képes, és Siva (talán nem is Siva), megrendülve ekkora hit láttán, feltámasztja a férjet. A történetet a csoport kifejezéseivel mondom el. De a hinduk nem sokat törődnek azzal, hogy természetesen fejezzék ki magukat.[2] Ezért hajlok arra, hogy azt higgyem az asszony magatartásában mégis csak több tiszteletnek kellett lennie. Nem ütközhetünk meg eléggé az indiai szellem lassúsága láttán. Lényegileg lassú és visszafogott. A mondatok, ha hallgatod, olyanok, mintha szótagolva ejtenék őket. Az indiai sohasem rohan, se ő maga az utcán, se agyában a gondolatok. Csak megy, lépést lépés után. Nem hamarkodja el a dolgot. Sohasem hagy ki lépéseket. Nem lóg ki a sorból. Mindenféle görcsösség idegen tőle. Semmivel sem dúl fel bennünket. A Rámájana 125 000 és a Mahábhárata 250 000 verssorából egyetlen egy se szikrázik fel. Az indiait semmi se sürgeti. Jól átgondolja érzelmeit. Szereti a kötéseket. A szanszkrit a világ legkötöttebb nyelve, a legszorosabban ölelkező, kétségen kívül az indiai szellem legszebb alkotása. Kitárulkozóan látványos nyelv, amit hallgatni is gyönyörűség, töprengő és töprengésre indító, gondolkodók nyelve, hajlékony, érzékeny és tapintatos, előrelátó, csak úgy hemzseg az esetektől és ragozásoktól. Az indiai túláradó, de kézben tartja áradozását, szereti az összképeket és jól át is látja őket.

Drona meghal. Apjának megviszik a hírt. Az apa nem sieti el, lassan, körülményesen kétszáznegyven egyforma kérdést tesz fel, mielőtt bárki egy szót is szólhatna. Azután elájul. Eszméletre térítik. Felébred. És ugyanott folytatja. További két-háromszáz kérdéssel. Aztán szünet. Erre, ugyancsak nem sietve el a dolgot, egy tábornok a vízözöntől kezdve elmeséli a történteket. Így múlik el csaknem másfél óra. Minthogy a Mahábháratában számos közeli és távoli háború folyik istenek és hősök gyakori beavatkozásával, érthető, hogy ez a kétszázötvenezer verssor éppencsak elegendő ahhoz, hogy futó áttekintésünk legyen a szóban forgó esetről. Gondolatmenete egyenes útvonalon halad, egységes ütemben.

Fölösleges megjegyezni, hogy a Mahábhárata központi témáját nem könnyű megtalálni. S az epikus hangvétel egy pillanatra se hagy ki. Egyébként, az epikus hangvétel, éppúgy mint az erotikus, valami természettől fogva hamis, mesterkélt és önkényes hatást kelt, és egyenes vonalon halad. Ha egy bátor katonát nyulak közé keveredett tigrishez hasonlítunk, majd fiatal bambuszhajtás előtt álló elefántcsordához, és hajókat elsöprő orkánhoz, tíz órán át folytathatjuk, anélkül, hogy akár egyszer is fölemelnénk a fejünket. Azonnal fölérünk a történet csúcsára, és nyílegyenesen követjük az utat. Ugyanez áll az erotikus művekre is, két vagy három nemi erőszak után néhány önostorozás és természetellenes közösülés, s az ember már nem is csodálkozik, csak szundikálva olvas tovább. Mivel, természetesen, se epika, se erotika nincs bennük. Sokszor meglepett, milyen könnyedséggel veszik fel indiaiak az épületes, evangelizáló hangot, sursum corda, a redemptorista prédikátorok hangját. Mi is az a gondolat? Olyan jelenség, amely egy szellemről és annak környezetéről árulkodik, valamint arról, amit ez a környezet megkíván. A nyugati ember magától értetődően kettős, ritkábban hármas, esetleges kiegészítésképpen négyes osztással érzékelteti és fogja föl a dolgokat. A hindu ötösével vagy hatosával, vagy tizenkettesével, vagy harminckettesével, esetleg hatvannégyesével. Szélsőségesen áradó. Soha semmilyen helyzetet vagy témát nem szemlél hármas vagy négyes tagozódásban.[3] Gautama, ez a szemlélődő szellem mégis így fejezi ki első megvilágosodását:

A tudatlanságból erednek a szankhárák. A szankhárából ered a tudat. A tudatból ered a név és a forma. A névből és formából ered a hat érzékmező. A hat érzékmezőből ered az érintés. Az érintésből ered az érzet. Az érzetből ered a vágy. A vágyból ered a fogantatás. A fogantatásból ered a lét. A létből ered az újraszületés. Az újraszületésből ered az öregség és a halál, a bánat, a siralom, a szenvedés, a levertség, a kétségbeesés. Valamivel később (lásd Dígha- és Maddzshima-Nikája) elveti a Létre vonatkozó mind a hatvankét főfő eretnekséget. Nekem már egy szillogizmus vagy egy hármas kapcsolású tétel is bizonytalannak tűnik. Nem tudok bízni bennük. A hindunak meg a megvilágosodás birtokában is legalább kilenc, tizenegy, vagy negyven és még annál is több szükséges. Soha nem egyszerű, soha nem természetes, mindig valamihez alkalmazkodik. Mit bizonyít az, ha egy gondolatát negyven ponton megvizsgálod? Nos hát, azt, hogy elégedett, mert teljesen be tudta tölteni szellemének kereteit. És ez még csak nem is finomkodás. Az indiait a finomítás, a közvetlenség zavarba ejti; mindig a folytatásra vár. Neki csak az egész együttes, a kapcsolódás számít. A tárgy kevéssé fontos. Akár vallásos könyvekről, akár erotikus értekezésekről van szó, mindig a tizenöt vagy húsz feltevés a fontos, a részleges, új asszociációkkal együtt. Mintha skálázást, vég nélküli skálázást hallanánk. Ne feledjük el, hogy India a Közel-Keleten terül el, mint Arábia, Perzsia, az ázsiai Törökország. A rózsák és rózsaszínű házak, rózsával szegett szárik, az olvasztott vaj, az édeskés, íztelen, hideg és émelyítő ételek földjén; és ki lehet íztelenebb, mint Kálidásza költő, mikor íztelen költeményeit írja? A böfögő nyelvükkel oly erőszakos, tolakodó arabok, a kemény és fanatikus arabok, a hódító, kegyetlen törökök ugyancsak az émelyítő illatok, a rózsalekvár és a törökméz népei. Elég, ha csak az Alcazart láttuk Granadában, már megismertük némileg annak a cirógató kis gyönyörűségnek az ízét, amit az arabok vezettek be az építészetbe: azokat az idegesítő arabeszkeket, amelyek sosem maradhatnak el aprólékos bonyolultságukkal; se a falakon kívül, se azokon belül; a hermetikus, szinte jéggé fagyott kis kerttel, melyben geometrikusan elrendezett gyér fű található, egy

minden mélység nélküli kis négyszögletes sima víztükörrel, és egy szökőkúttal, amelynek egyetlen vízsugara magasra szökkenve, fáradt, szinte eltitkolt nesszel hullik vissza. És az egészről, nem tudni miért, az a benyomása támad az embernek, mintha huzatban állna. De nézzük csak meg Agrában a Tádzs Mahalt: Mellette a párizsi Notre-Dame csak mocskos anyagok ócska halmaza, amelyet legjobb lenne a Szajna mélyére, vagy bármily más mélységbe vetni, miképpen az összes többi nagy emlékművet is (kivéve talán az Ég templomát és egy-két fából épített pagodát.) Vegyünk fehér kenyérbelet, tejet, hintőport, keverjük el vízzel, és gyúrjunk belőle egy hatalmas mauzóleumot, vágjunk bele egy irdatlan nagy tátongó kapubejáratot, amin egy egész lovasszázad bevágtathatna, de soha se fog bejutni rajta más, csak egyetlen koporsó. Ne feledjük a teljesen fölösleges ablakok márványlugasait (mert az építmény anyaga rendkívül ritka), gyönyörű márvány, amely mintha azonnali feloszlásra lenne kárhoztatva, még ma este szétázna az esőben, holott a bosszantóan zavarbaejtő fiatal lányidomokra emlékeztető építmény három százada áll szűzen és érintetlenül. Ne feledjük a fölösleges márványablakokat, amelyeken az oly szenvedélyesen nélkülözött kedves, a nagymogul, Dzsehán sáh elhunyt kedvese könyökölhetne ki a frissítő esti szellőben. A Tádzs Mahal tisztán geometrikus, szabályos díszítményei ellenére, olyan, mintha a levegőben lebegne. A kupolában, ebben a hatalmas kupolában van valami apró, szinte észrevehetetlen túlzás, ami mindenkit megdöbbent: valami fájdalmas. Mindenütt ugyanaz a valószerűtlenség. Mert ez a fehérség hamis, nincs se súlya, se szilárdsága. Hamisan hat a napsütésben, és hamisan a holdfényben. Mint egy ezüst hal, amelyet valaki idegbajos ellágyulásában alkotott. Az angolok rendszeresen mosakodnak. A hindu számára mégis a szemét és a mocsok megtestesítői. Egy hindu nemigen tud hányinger nélkül gondolni rájuk. Ennek az az oka, hogy az angolok folytonosan bemocskolják mindenfélével magukat, amitől a hindu irtózik. Kevés élőlény fürdik annyit, mint a hinduk. Az Asnières-nél kisebb Csandernagorban ezerhatszáz tavacska található, a megszentelt vizű Gangeszen kívül. De a nap bármely időszakában járunk arra, ritkaság, hogy valamelyiket is használaton kívül találnánk. És természetesen a Gangesz se marad soha merítkezők nélkül. Semmi kétség, a Gangeszben nem desztillált víz folyik. De ők elfogadják úgy, ahogy van. Hasonlóképp a tavacskák vizét is. Ha ez a víz tiszta volna, nem piszkítanák be szándékosan fürdés előtt. A hindu teljes komolysággal időzik a vízben. Egyenesen áll, térdig vízben. Időnként alábukik, hogy a Gangesz szent vize átcsapjon fölötte, majd újból felemelkedik. Így tölt el némi időt, aztán megmossa a dhótíját is. Különös gonddal mossa a fogait. Ha megpillantja a napot, az ima segítségével kapcsolatba

lép vele. De soha nem nevet. Néhány nagy városközpont körül, a jutagyárak mellett mégis látni olykor egy-egy pernahajdert, aki "kraulozni" próbál. Kraul! Úszás! Úszni a szent vízben! Még olyat is lehet látni néha, hogy valaki sárral fröcsköli tele magát. De az ilyesfajta látvány szerencsére igen ritka, és soha nincs folytatása. Mindazonáltal, és talán a nélkülözés következtében is, a hindu piszka, vagy legalábbis piszkosságának látszata mindenütt jelen van. Különös, hogy festőik mocskos otthonaikról s azok rongyokba burkolt lakóiról csupa tisztaságukkal tüntető képeket készítenek. A rongyokon tiszta lesz a szakadás, tiszták a foltok: ami arra mutat, hogy mindenük megvan, amire szükségük lehet. Miközben a XIX. századi európai képeken csupa szenesembert látni, leprás falú házakat, megnyúlt arcokat és ábrázatokat, bűzös szobabelsőket. A hindu megerősödött lény. Az elmélkedésből meríti erejét. Mindig a második hatványra emelve. Az európai és a hindu közti különbség a csend és az orgonaszó közötti különbséghez hasonlít. A hindu mindig erejénél van, pihenése pozitív pihenés. A fehér ember pihenése a nullával egyenlő, vagy inkább a mínusszal. A hindu hajszolja az örömöt, hosszasan élvezkedik. Kivételes helyét a világ szellemi életében annak köszönheti, hogy mindig a legmohóbb étvággyal kereste örömét. A vallásban és az áldozatban, az imádatban, az aszkézisben és a túlzott aszkézisben, az "ego"-tól való elszakadásban, a passzivitásban, a mértéktelenségben, a varázslás hatalmában és ... a kivételezettek osztálygőgjében. A rádzsák és a brahmanok évezredek óta az indiai szolgák ezreit teszik hasoncsúszókká és vakon engedelmesekké. És ez a hasoncsúszás, amelyet el se lehet képzelni, míg saját szemünkkel nem láttuk, rémületesebb és kínosabb látvány minden nyomorúságnál, ínségnél és kolerajárványnál. És ezt az évezredek óta tartó hasoncsúszást, a hasoncsúszó férfitől és hasoncsúszó párjától származó hasoncsúszó utódot ők teremtették. Méghozzá milyen eredményesen! A Royal Jakutit kizárólag a hercegek és a leggazdagabbak használják. Ez egy döbbenetes reklám fejlécén olvasható. Valamilyen gyógyszerkészítményről van szó.

Ez a rádzsáknak szóló reklám többet segített eladni ebből a szerből, mint százezer orvosi ajánlás. Hiúság nélkül a kasztok intézménye nem tarthatott volna háromezer évig. A keresztségre áttértek választófalat építtettek a Pondichéry-i katedrálisban, hogy a kasztokat elválasszák egymástól. Én keresztény vagyok, de a brahmanok kasztjából származom! Legtöbbjük magas és vézna, nincs válluk, se lábikrájuk, nincsenek izmaik, nőiesek, fejük többnyire lapos, varangyszemüket le nem vennék rólad - mégsem tudsz rajtuk kiigazodni. Ezek a szemek nem tűnődők, hanem olyanok, mintha rádtapadnának, vagy inkább ragadósak. Olyan szemvillanások, amelyek mesterkéltek, amiknek a látványában nincs semmi örömünk, amik után sosem fordulunk vissza. Csodálatos elevenségű, lágy, hosszú fekete hajak. Néhány finom arcél (kivételesen ritka), mely magasrendű lélekre vall. Egy-két aggastyán, az emberiség valóságos ősatyjai, a zene és a bölcsesség üke, maguk a kialakult harmónia. Sehol egy ragyogó tekintet. Önelégült, amorális arcok, igazoltan hamis tanúk arca. Minden emberség nélkül. A mai indiaiakat nem érdekli a szépség. A szépség nem számít. Nincs rá igényük. Nemigen találni náluk ilyesmit. Se otthonaikban, se másutt. S ha már mindenáron szépség kell, hát ott van a mértéktelen gazdagság, a bujálkodás, a barokk.[4] De ők jobban szeretik, ha "semmiféle szépség" sincs jelen. Festészetük és szobrászatuk mégis nagyon szép, és szinte ellenükre az. A hindunak van ízlése, érzéke, bűnös hajlama a csábításra, de fogékony az akadémizmus iránt is. Szereti a recepteket, a kódokat, a számokat, a szigorú szimbólumokat és a nyelvtant. Mikor megérkeztem Colombóba, elmentem egy - mellesleg nevezetes - múzeumba. Kis idő után nemcsak sietni kezdtem, hanem egyenesen futottam végig a termeken. Kétségbeejtő volt. Ó, Akadémia! Ó, ezek a majmok! Mit érdekel engem, hogy egy majom elsőrendű-e vagy másodrendű? Mikor egyszerre csak megállított valami. Az egyik terem freskói. Szihagiri freskóiba az ügyetlenség, a

megindult tapogatózás, a vágy, hogy valami jó jöjjön létre, a pillanatból és a gyengén stilizált testek forróságából áradó felindultság, a meglepetésről és jóakaratról tanúskodó hozzáállás lehel életet. Mégis csak megcsapott valami forró, eleven lehelet. Ami nem sokszor ismétlődött meg. A hindukat sokkal inkább a hagyomány vonzza, mint az újdonság. A világ minden pályaudvara közül a kalkuttai a legbámulatosabb. Teljes hosszal veri mindegyiket. Nincs is más pályaudvar kívüle. Holott magában az épületben nincs semmi rendkívüli. Miért is lenne? Dehát akkor? Kalkuttában éreztem meg igazán, mi is egy pályaudvar: az a hely, ahol az emberek a vonatra várnak. Kalkuttában valóban várnak, a szó legszorosabb értelmében. Legalább harminc vágány van, és ugyanannyi peron. Mindegyik peronra külön vasajtó vezet ki. Ezek között az ajtók és Kalkutta városa között terül el a pályaudvar irdatlan előcsarnoka. Az előcsarnok akár egy nagy hálóterem. Az emberek a befutó vonattól elválasztó ajtó előtt fekszenek, fél szemükkel rózsaszínben pompázó poggyászukra ügyelve. Ha a síneken túlról szemléljük, vagy a vonatból, mely majd elrobog velünk, teljességgel egyedülálló élmény ez az utazás előtti szunyókálás, mely szinte azt sugallja, hogy akár egy-két hetet is itt kell eltölteni, mire befut a vonat (a várótermek persze konganak az ürességtől, mert túl messze esnek a vasúttól és túl sok bennük a pad), ez az álomkórhoz hasonló várakozás, amint ezek, az utazásnak már a gondolatától is halálosan elfáradt emberek gondoskodnak a pihenésről, mindenekelőtt a saját pihenésükről. És folytonosan itt vannak ezek a pályaudvaron heverő utasok, akiknek a teste között úgy nyomakodik előre az ember, keservesen és óvatosan, mint valami ingoványon, hogy az örökösen rábámuló szemek közt érjen el nagy nehezen a fülkéjéig. Indiában a "jobb" emberek örök időktől fogva egészen napjainkig megtagadták Indiát, az egész földkerekséggel együtt. Az angolok által előidézett nagy csoda az, hogy a hinduk most ragaszkodnak hozzá. Ha a keresztények meg akarták volna téríteni a hindukat, tízezer "átlagos" misszionárius helyett egy szentet kellett volna ide küldeniük. Egyetlen szent a hinduk millióit tudná megtéríteni.

Nincs emberfaj, amely jobban vonzódnék a szentséghez, mint a hinduk. A varázslat kiinduló pontja a szüzesség. A hinduk azt róják fel a katolikus misszionáriusoknak (akik csaknem kivétel nélkül hívek maradnak szüzességi fogadalmukhoz), hogy nem használják ki azt kellőképpen, nem merítenek belőle közvetlen szellemi erőt. Mit akar ez jelenteni tulajdonképpen? Annak a jezsuitának, aki ez utóbbi kérdést feltette nekem, nem férfiszeme volt, hanem gyerekszeme, egy kisdiák szeme. Válaszomba akár beiktathattam volna ezt a megállapításomat, de inkább magamban tűnődtem el rajta. Némelyik hindu azt mondja, Európa "hagyatkozzék" végre Ázsiára. De Európa senkire sem hagyatkozhat. Sőt, többé már nem is hagyhatja el magát. A ráhagyatkozás ideje lejárt. Lássuk inkább, mire megyünk azzal, ami megmaradt. S egyébként a ráhagyatkozással nem sokra mentünk. Az egyik alapvető különbség amiben a hindu imádkozás közben az európaitól különbözik: a hindu meztelenül imádkozik, a lehető legmeztelenebbül, csupán mellét és hasát fedve el, ha egészsége úgy követeli. Nem valamiféle illendőségből. Ő egymagában imádkozik, a mozdulatlan világ sötétségében. Arra van szüksége, hogy semmiféle közvetítő, semmiféle öltözék ne legyen közte és a Mindenség között, semmiféle megosztottságot ne kelljen éreznie testében. A hindu szívesen imádkozik a vízben is, fürdés közben. Egy hindu, aki előttem végezte Kálíhoz intézett imáját, levetkőzött, csak egy keskeny övet hagyott magán, és azt mondta: "Ha egymagamban és meztelenül imádkozom, naplementekor, könnyebben megy az ima." Minden öltözék kiszakít a világból. Ha viszont meztelenül terülsz el a sötétben, beléd áramlik a Mindenség, és sodrása magával ragad. Asszonyával szerelmeskedve, a hindu Istenre gondol, akinek egyik kifejezési formája és egyik része a nő. Milyen szép is lehet olyan nővel lenni együtt, aki megért, és végtelenségét borítja rá a szerelem parányi, bár oly felkavaró és döntő megrázkódtatására, majd a hirtelen rákövetkező teljes magunkra maradásra.

Ez az egyesülés a végtelenben, a közös gyönyör pillanatában, valóban olyan tapasztalatot jelenthet, amely lehetővé teszi, hogy utána elháríthatatlan delejességgel nézzünk az emberek szemébe; amely egyszerre szent és megbocsájtó, szemérmetlen és szégyentelen; úgy tartják, hogy az állat is egyesülhet az Istennel, annyira gyűlöletes számukra mindenféle megkülönböztetés.[5] Vannak hinduk, akik még maszturbálás közben is Istenre gondolnak. Azt mondják, ennél sokkal rosszabb lenne olyan nővel szeretkezni (európai módra), aki túlságosan is egyéníti a férfit és nem tud eljutni a szerelem ideájától a Mindenség eszméjéig. A hinduk kapzsiak: nemrégiben még az egész világ ezüstjének egyharmada az övék volt. Vagyonhalmozók. Szeretik felbecsülni aranyukat és drágaköveiket. Azt latolgatni, mennyi lehet a kincsük. Szellemi tekintetben, telhetetlen falánksággal kívánják Istent. A hindukat úgy is el lehet képzelni, mint Isten testének piócáit. Vivékánanda legelső kérdése Ramakrisnához: "Láttad az Istent?" Dhan Gopal, Amerikából visszatérve, fivére felől érdeklődik: "Látta az Istent?" Gondolatukhoz inkább ez illenék: Megvolt nektek Isten? A jógi takarékoskodik erejével. Ez a felsőbbrendű ember az ökörhöz hasonlít. Soha nem érinti önmaga eleven, fájdalmas középpontját, inkább szándékosan elkerüli. A szanszkrit - birtokló nyelv. A hindu hajlik a homéroszi körülírásra, az átfogó, mágnesvonzású ábrázolásra, amely megszabja a látomást. Számára egy ló nem egyszerűen csak ló, neki részletesen meg kell mondania: négylábú, négypatájú ló, egy hassal, egy nemiszervvel, és két füllel; őbenne a lónak szoborként kell megjelennie. "Tiszteletreméltó Nágaszéna, milyen tulajdonságokkal kell bírnia egy tanítványnak?" (Milinda király kérdése.) Válasz: "1/ egy szamáréval 2/ két kakaséval 3/ egy mókuséval 4/ egy nőstény-párducéval 5/ két hím-párducéval 6/ öt teknőcével 7/ egy bambuszéval 8/ egy lúdéval

9/ két hollóéval 10/ két majoméval, stb., stb. 34/ két horgonyéval 36/ három hajókormányoséval 37/ egy árbocéval, stb., stb., stb., 61/ két vetőmagéval stb., stb., stb." Ez hatvanhetes osztásban több mint száz tulajdonság. Nem az a meglepő, hogy ennyi tulajdonságra van szüksége a tanítványnak, nem is az, hogy ezeket háromszáz oldalon kell elmagyaráznia, aprólékosan részletezve a szamarat két fülével, a kakast a sarkantyúival... ahhoz, hogy minden megjelenjék előttünk, hanem hogy mindezt előre tudja. Dehát a hindu szelleme ilyen, kitárulkozó, körképszerű, birtokló, kéjelgő. Szöges ellentéte a mindenütt utalásokkal, kitérőkkel, rövid összefoglalásokkal élő kínaiénak. Amikor láttam egyfelől a törököket, másfelől az örményeket, anélkül, hogy még bármit is tudtam volna történelmükről, éreztem, hogy egy török bőrébe bújva örömmel náspángolnék el egy örményt, és hogy örményként szükségképpen meg kellett volna, hogy verjenek. Amikor láttam egyfelől a marokkóiakat, másfelől a zsidókat, megértettem, hogy a marokkóiaknak miért szottyan kedvük arra, hogy a zsidók orra előtt megerőszakolják asszonyaikat, amit gyakorta meg is tettek. Meg lehet érteni. De akkor egészen másként fest a dolog. Mikor a kígyó először lát meg egy mangusztát, menten megérzi, hogy ez a találkozás végzetes lesz az ő számára. A manguszta viszont nem töpreng azon, hogy gyűlölje-e a kígyót. Első látásra gyűlöli és felfalja. Amikor láttam a hindukat és a muzulmánokat,[6] azonnal megértettem, milyen kísértésnek van kitéve a muzulmán, hogy az első pillanatban nekiessék a hinduknak, és hogy a hinduk titokban milyen örömet lelnek abban, hogy döglött kutyát hajigáljanak a mecsetekbe. Mármost, azok részére, akik se nem láttak, se nem érezhettek ilyet, minderre a messzi múltban lehet magyarázatot találni. Mohamed népe, az arab rajta hagyta bélyegét azokon a népeken, amelyek felvették a muzulmán vallást: törökökön, afgánokon, perzsákon, kényszerrel megtérített hindukon, etiópokon, mórokon, malájokon, stb. Az arab merő düh. Hitvallása csupa fenyegetés: "Nincs más Isten, csak az egy Isten." Az ő credója visszavágás, majdnem szitok - csak szidalmazni tud. Nem ismer irgalmat. Így kíván jó napot: "Üdvözlégy mind, aki az igaz hitet követed!" (Az igazat! A többiek számára nincs "jó napot".)

Egy arab kert a szigor valóságos példája. Fagyos ridegség. Az arab számára a sivatag jelenti a természetet, minden más környezet szennyes, nemtelen, megzavarja az eszét. Se festmény, se virág. "Mindez merő hiúság." Hajthatatlanok. A régi delhi-i mecsetben két rézbálványt erősítettek a padlót képező kövekre, hogy a hívő, ha belép, ipso facto a lábával tapossa őket. Északon hindu árvagyerekek néha megkeresztelkednek. A mohamedánok megtéríthetetlenek. A mohamedánok Istene az egyetlen abszolút Isten. Minden más Isten porba hull előtte. És úgy viselkednek ez előtt az Isten előtt, mintha ők maguk nem is léteznének; mint a senkik. Földhöz verik a fejüket. Aztán fölkelnek és újból a földhöz verik, és utána még egyszer megismétlik. Az arab nyelv olyan, mint egy szívó-nyomó szivattyú, oda-vissza tele h-val, csak az ellenséget legázolni akaró vágy és düh meg az arabokat magukat veszélyeztető kísértések nyomán lehetett ilyet kitalálni. Írásjeleik nyílvesszőhöz hasonlítanak. Minden más ábécé egy bizonyos felületet elfoglaló vonalakból áll, amelyek vagy egymást metszik (mint a kínai), vagy egymást foglalják magukba (mint a héber, szanszkrit, mexikói stb.) Az arab [7] csak egyetlenegy vonás, több vonalból álló egyetlen vonal. A díszes írásban minden betű jobbfelé hajlik, időnként egy-egy ékezettel metszve vagy elvágva. Valóságos gyorsírás, amely négyszerte gyorsabb a latin írásnál (a törökök, akik nemrég változtatták meg ábécéjüket, ezt megtanulhatták a saját kárukon). Csakis a mássalhangzók számítanak; a magánhangzók nem, azok a gonosz teremtményei. Nem jelölik őket, elsinkófálják, mindet olyasféleképp ejtik, mint a francia néma e-t, ezt az elhamvadt betűt, amely csak azért maradt meg, mert még nem volt lehetőség eltüntetni. Így hát az egész írás terhét a mássalhangzók viselik. A mássalhangzók ellen semmit se lehet felvetni, azok nélkülözhetetlenek. Az arab nemes, tiszta és haragvó. Az arab példázatok olyan fényesre csiszoltak, hogy nem marad bennük szinte semmi, csak feszültség, egy-egy találó szó, lecsupaszított helyzet... Tömör szentenciák, kurta villanások. A példázat sietős. A mecsetek belseje üres, akár egy frissen kimázolt börtön. Az arab bátor és lovagias. Egyetlen jellemvonása sincs, amely ne volna ellentétes a hindukéval. Ezt egyenként ki lehet mutatni. Az indiaiak, nagy számuk ellenére, mindig mások prédái voltak. Nagy Sándor, a görög királyok, a

hunok, a mongolok, az angolok, az egész világ leverte őket; nyolc százada már, hogy elvesztették függetlenségüket. Egy gurkha (az Északkelet-Bengáliában honos mongolok leszármazottja) még mindig tíz bengálit tud igába fogni, és további százat rettegésben tartani. Minderre, bár közvetlenül érezhető, nem könnyű egyszerű magyarázatot találni. Az első ok a minden indiai mélyén lakó eredendő defetizmus. Mihelyt egy királyi elefánt sarkon fordul, az egész hadsereg felbomlik. Az elefántban pedig köztudomásúan soha sem lehet megbízni. Egyetlen petárdától már megfutamodik. Nyugodt állat. De teljességgel nélkülözi a hidegvért. Alapjában türelmetlen lény. Mihelyt valami nem megy rendben, megvadul, és akkor legalább egy egész épület kell, hogy megállítsa. A puszta üzekedéstől is megvadul. Ha nem akarjuk, hogy valami nagy baj történjék, mindenki kotródjék el. Elefánt uramnak szerelmeskedni tetszik. Ráadásul haragtartó, mint mindenki, aki gyengének érzi magát. A tekintetéről ne is beszéljünk. Az minden állatkedvelő ember számára kiábrándító. Képzeljenek el egy több ezer elefántból, ugyanannyi harci szekérből és hatszázezer emberből álló hadsereget (ilyeneket állítottak szembe Nagy Sándorral és számos más hódítóval), akkor megérthetik, micsoda zsibvásár lehetett ott. Micsoda gyönyörűség az indiaiak számára az ilyen roppant túlerő. Csakhogy tízezer feltüzelt gyalogosból álló sereg szétszórja az egészet. Vegyük hozzá, hogy a hinduk régebben a mantrákat, a varázsigéket is bevetették a harcba. Ne tagadjuk le a varázserő hatását. Mindazonáltal, mégsem vezet kielégítő eredményhez. A lelki felkészülés túl sok időt vesz igénybe. Az ember gyorsabban öl egy szablyával, mint varázslással. A szablyát bármelyik percben használhatja, nem kell mindig újra fölfegyverkeznie, a szablyát nem kell minden egyes megölt ellenség után kiköszörülni, a szablyával minden ostoba jöttment tud bánni, és könnyebb összeszedni húszezer ostobát, mint húsz jó varázslót. A hindu mindent imád. De nem egyedül ez az érzelem jellemzi. Nemcsak a teremtett lényekkel kerül odaadó és alázatos kapcsolatba, hanem a dolgokkal is, és mindüket átalakítja. Mikor egy bengáli megházasodik, nem elégszik meg azzal, hogy hitvese nyakába akasszon egy kis láncra fűzött arany csecsebecsét, amely a férjezett nők jele és a házasság jelképe. Nem, ezt a kis érmecskét egy rizzsel teli tálba tett kókuszdióra helyezi, tömjén áldozatot mutat be, majd felkéri a jelenlévőket, hogy áldják meg. Végül, a házaspár közösen megérinti a sót, a rizst és a napi étkeket.

Évente egyszer a földműves összeszedi az ekét, kapát, gereblyét, fejet hajt munkatársai előtt, megtiszteli és arra kéri őket, hogy továbbra se vonják meg tőle segítségüket. Legalább egy napra az eke lesz az úr, és a földművelő a szolga. Az eke megrögzött mozdulatlanságával fogadja a tiszteletadást, és minden munkás ily módon gyűjti össze szerszámait, hogy jelentéktelenségét és alázatát bemutassa előttük.

A hindu gondosan elkerülte, hogy közötte és minden más között egyenlőség alakuljon ki. Ha meglát egy felsőbbrendű lényt, meghajlik előtte és homlokát a lábához érinti. Felesége imádja őt. De nem étkezik vele együtt. Másrészt viszont, a férfi tiszteli a gyerekeit, ők ketten pedig nem tetszelegnek úgy a hím és nőstény szerepében, ahogy - korunk nagy megrökönyödésére - a mai Európa legjobb társaságaiban szokás. Az apa papának nevezi fiát. Sőt, olykor elbűvölő behódolással, mamának szólítja. A hindu mindenhez imádkozik. Aki nem szokott imádkozni, annak egy kereke hiányzik (imádkozni még fontosabb, mint szeretni). A hindu kiválik azzal, hogy sajátos értékeket képes tulajdonítani a dolgoknak és tetteknek. Szeret fogadalmakat tenni. Csandernagorban láttam egy fiatalembert és egy fiatal nőt, akik napra pontosan tizenkét éves házasok voltak, és annakidején tizenkét évre szüzességi fogadalmat tettek. Lelki vezetőjük, a földön ülő házastársak között kuporogva, kis beszédet mondott... Titokban lestem a nőt, aztán a férfit. Soha, de soha Indiában nem láttam ilyen igazán mindenestül gyönyörű nőt. Itt a nők hamar lépnek az öregedés útjára, és visszafogottságuk ellenére van bennük valami megvert és legyőzött, vagy magam se tudom, mi. De ezen a nőn a rendkívüli öröm beavatottsága látszott. Valami elbűvölő tisztaság; nem volt se sovány, se aszketikus, telt volt, visszafogottságában is túláradó. És ritka módon, a férfi is szép volt, s ami egy bengáli esetében még annál is sokkal több, szerény és tartózkodó. És mind a kettő csupa egészség, huszonnégy-huszonöt évesek. Sose felejtem el őket. Ezt a megindító önmegtartóztatást. Gondoljuk csak el, tizenkét év együtt, ilyen fiatalon, és .... ilyen "vonzóan"; látszott rajtuk, hogy szeretik egymást, volt bennük valami sose látott, mindenestül hindu öröm, amit magam is annyira szerettem volna megismerni. Ki nem olvasott olyan regényeket, amelyekben egyetlen ki nem mondott szó, vagy egy bizonyos pillanatban lesütve hagyott szem miatt, két szerető szív hosszú évekre elszakad egymástól? A fiatalasszony "igent" akart mondani, el akart mosolyodni... De nem tudni, miért, egy percre megtorpant, és most aztán háromszáz oldalra lesz szükség, hogy rendeződjék az ügy. Mikor kezdetben olyan egyszerű lett volna, olyan egyszerű... A bengáli mindennapossá teszi ezt a helyzetet. Jobban szeret sopánkodni, mint elhamarkodva beavatkozni valamibe. Mikor a bengáli filmekben szereplőket egyszerre megcsapja a halálos

szerelem, a rendező sehogy se tudja megértetni velük, hogyan viselkedjenek.[8] Egymás felé sem fordulnak, el se mosolyodnának, semmi jelét nem mutatják annak, amit éreznek, szemük se rebben, csak még egy kicsit lassúbbak lesznek, mint egyébként, és eltávoznak. Mikor aztán újra össze kell találkozniuk imádatuk tárgyával, elképzelhető, milyen kényszeredetté válnak. Nem faggatják egymást. Jobb szeretik jól megrágni magukban a dolgot. Csak a teljesség fontos, a többi nem. Felhagynak az evéssel, ivással, de tenni nem tesznek semmit. Elég volna egy szó, hogy minden félreértést eloszlassanak. De nem mondják ki ezt a szót. Még a boldogtalanságot is jobban szeretik, annyival fontosabb nekik a helyzet telítettsége. Inkább a sors nagy döntését várják, mint a saját kis személyes döntésüket. Hétszer is sóhajtanak, mielőtt egyszer megszólalnak. Nem érdekli őket a jelen pillanat. Ha bizonyos távolságot tartunk önmagunk és tetteink, önmagunk és gesztusaink között, mégha nem vagyunk is tétovázó természetűek, soha nem érkezünk meg "idejében". A bengáliak képtelenek határozott mozdulattal kifejezni az igent. Nem bólintanak. Csak valahogy ingatni kezdik a fejüket, mely alulról indulva megtesz egy félkört balra, majd jobbra fölfelé. S ez a jel mintha azt mondaná: "Hát! szóval! végül is, ha minden kötél szakad, ha másként nem lehet, üsse kő!" Ha megkérdezik tőlük, elfogadnak-e egy lakh rúpiát, vagy nem, mivel brahmanok, nos hát, akkor se mondanak határozott igent. Akkor is csak hosszan elnyújtott, álmatag igen telik ki tőlük, egy hattyúnyakú igen, amely alig tér el a tagadástól. Kaján örömmel szemléltem Csandernagorban, mikor a szakácsom elém tette az ételt, és én szigorú pillantással kezdtem nézegetni a tálakat: ő látható zavarában elkezdett settengeni körülöttem, teljesen fölöslegesen ide-oda rakosgatta a tálakat, széttolta, aztán megint összehúzta néhány centiméterrel. Ezt látni kellett volna. Mikor majdnem befejeztem az evést, felvettem előbbi arckifejezésemet; erre megint sántikálni kezdett, anélkül, hogy valami értelmeset cselekednék, megváltoztatta a sótartó és az olaj egymáshoz való viszonyát, ugyanezt tette a kiskanállal és a tányérral, majd hol az egyik végén kezdte el dörzsölni az abroszt, hol a másikon. Mindezt legalább húsz percen át. Láthatóan szörnyű zavarban lehetett. Mindazonáltal, a világért se kérdezte volna meg: "Valami baj van? Mi hiányzik?" Nem. Az efféle beavatkozás az ő számára elvette volna az élet minden értelmét. Vajon miért jut erről eszembe a papírsárkány? A bengáliak, akik sose játszanak, folyton sárkányt eregetnek, még a huszonöt éves felnőtt férfiak is. Csak látni kell, micsoda komolysággal tekerik vagy eresztik a zsineget a háztetőkön, fönn az égben keresve távolba vesző sárkányukat. Azzal is szórakoznak, hogy elszakítsák a szomszéd zsinegét, száz méter magasban így vívják alig észrevehető csatáikat az ellenfelükkel, míg a szél és a sors nem dönt közöttük, a tűnődőbb és lustább fél kárára. Aki meg akar kaparintani egy jóféle csontot, amin még jócskán van mit enni, el kell hogy gondolkozzék az erőszaknélküliség álláspontja fölött. Gandhi megmutatta, hogy ez az álláspont máig új maradt. De egyben régesrégi is. Először a dzsainizmusnak (India egyik legfontosabb vallásának) alapítója tiltott meg minden étkezést naplemente után, nehogy a sötétben egy rovar észrevétlenül beleesve az ételbe, vigyázatlanságból

bekebeleztessék, és ily módon halálát lelje. Később Buddha volt az erőszaknélküliség legfőbb hirdetője. Ha a nősténytigris éhes, eleséget szerez magának. (És megint az az érzelgős bárgyúság, mely hangsúlyozottan megjelenik a szobrokon, melyeken a kiéhezett tigriseket úgy látni, hogy a nőstényt követve Buddhára tekintenek, és türelmesen várakoznak a maguk húsadagjára.) És hol találunk még a világon egy olyan királyt, mint Asóka, aki feldúlva attól a kis háborúcskától, amelyet vezetett, élete végéig töredelmet és bűnbánatot fogadott? Itt minden intézmény az elfogadás jegyeit viseli. A hindu vallásban együtt él monoteizmus, politeizmus, panteizmus, animizmus és démon-kultusz. Aki teheti, csak Brahmát imádja, de ha nincs más lehetőség, Kálíval és Visnuval kiegészítve; s ha még ez sem elég, esetleg másokkal is. Mindent a vallásba gyömöszöl. Semmi sem maradhat kívül. A templomokban szajhák várnak, s a velük való egyesülés minden vétket lemos. A Kámaszútra nem titokban olvasandó könyv. Magam láttam Oriszában és Konarakban a templomok homlokzatán féltucat olyan szerelmi helyzetet, amelyről addig nemigen volt tudomásom. Ezek a szobrok szem előtt vannak, kint a falakon; ha egy gyerek nem értené, nyugodtan rákérdezhet, egyébként többnyire minden világos. Mindenfajta cselekvés szent. Semmit se választanak le az Egészről. A szexuális aktus - ahogy már e szavak is kifejezik - az Egésztől elválasztva bűn, fertő, puszta emberi mesterkedés. A hindu sosem érzi magát külön válva a nemiszervétől, [9] ez egyik energiaközpontja [csakrája], amelyen egyensúlya nyugszik. Akár csak a hasán és a homlokán. A földön ülve imádkozik szétvetett lábakkal, egyensúlya alul van, a legalsó [erő] központ közelében. A hindu dalok vagy drámák francia fordításaiban mindig találhatók latin nyelvű részletek... a szemérmetlenségük miatt...!

Kálidásza egyik legjobb darabjában (ha nem tévesztem össze Bhavabhúti Málati-Mádhava című drámájával), számos ellenállhatatlanul érzelmes jelenet után, amiket nem lehet könnyek nélkül kibírni, a főszereplő fiatal lány egyszercsak a következő kérdést hallja komornájától: "Szoktad-e érezni vaginádban a szeretkezés előtti nedvességet?" Nos, az ember legfeljebb egy tüzelő kancáról beszélne így. A fiatal lány ugyanakkor minden megrökönyödés nélkül, és éppoly bájosan, ahogy fiatal lányoknak illik az ilyesmire felelni, ezt mondja: "Ó miket nem beszélsz, hogyan tudsz így olvasni a szívemben?"

Az európai ilyenkor nyakig elpirul. Mert nincs a tökéletes egyensúly birtokában. A hindu szerelmében van valami megállapodott, örök és állandó, nincs benne semmi megújuló. Minden európai csalódást érzett, valahányszor indiai nőkkel közelebbi kapcsolatba került. "Úgy rendezzük el a lények, dolgok és érzelmek világát, hogy ne álljon be köztük törés." A monoteizmus erőszakos. Viszont még az egyistenben hívő hindu is megengedi, hogy több isten is létezik, nem akar semmilyen megszorítást: "Jertek hozzám", így elmélkedik, szétvetett térdekkel. A keresztények Istenét fel kell fedezni, hogy eljussunk hozzá. A hindu istenek mindenütt jelen vannak. A hindu nem öl, mindenkivel békében akar élni (95%-uk máig sem fogyaszt húst). Még a világról lemondó szent sem kezdi önmagán tett erőszakkal. Nézzük csak életrendjét. Íme a négy egymást követő állapot: Brahmacsarja. - Ifjúság; erényei: szüzesség és engedelmesség. Gárhasztja. - Házasság. Együttélés. Társadalmi élet. Vánapraszthja. - Fokozatos elszakadás. Szamnjásza. - Lemondás a világi életről. Látni a természet iránt tanúsított kíméletet. A tökéletesség akadálya valójában a tudatlanság, a szexualitás iránti érdeklődés, szemben a nő és a család iránti természetes szeretettel, az értük érzett természetes felelősséggel, valamint a világ iránti érdeklődéssel. Isteneik vagy úgy viselkednek, ahogy a hősök, vagy úgy, mint az emberek. Nem kenyerük az erőszak. Valójában mágikus hatalommal bíró emberek. Ám erkölcsi magaslatok nélkül. Nem önmegtartóztatóak. Csak a szentek azok, ők is csak a legmagasabb szinten, a többiek az istenekre hárítják a felelősséget. Egy legenda szerint, Siva éppen a feleségével szerelmeskedett, mikor két isten, alighanem Visnu és Brahmá megjelent nála. Ám ő nem hagyta abba, hanem nyíltan folytatta tovább. Kissé italos volt. Visnu és Brahmá eltávoztak. Siva, visszanyerve hidegvérét, megtudakolta, mi is történt. Megmondták neki. Erre a következő, nagyon is emberi szavakkal felelt (csak emlékezetből idézem), ahogy régebben mondták, "természetéhez híven": "Nem vagyok-e ebben is önmagam?" Majd pedig: "Aki ezt imádni fogja, engem fog imádni." India manapság telisteli van lingammal. Százmillió számra vannak, és nemcsak a templomokban. Ha egy fa alatt meglátunk egy kissé simábbra csiszolt álló követ, az is az. Az emberek kis ezüstszelencékbe zárva a nyakukban hordják. Kezdetben valószínűleg még a kasztok intézménye is olyan forma volt, amely mindenkinek

megengedte, hogy az istenséggel való egyfajta egyesülésben semmitől ne fossza meg magát, azzal az egy kikötéssel, hogy mindezt a brahmanok rendje szerint és azok szolgálatában teszi. Ami a "kaszton-kívülieket" illeti, (nagy szégyenére annak, amivé a kasztok mára lettek), emlékezzünk arra, hogy Indiában igencsak ritka az Irgalmas Szamaritánus, még ritkább, mint másutt, és hogy a hindu szereti a másik embert maga alatt tudni. A hindu mindig is arra vágyott, hogy minden istent és minden vallást bekebelezzen. Dél-Indiában és Ceylonban sikerült is neki. A mohamedánokkal azonban ez nem megy olyan könnyen. A muzulmán azt mondja: "Nincs más Isten, csak az egy Isten és Mohamed az ő prófétája." Ezzel már el is van döntve a kérdés. Maradnának tehát a keresztények. Ám a keresztények agilis fehér emberek, hódítók és misszionáriusok, akik el vannak bűvölve ezektől a szavaktól: "Menjetek és evangelizáljátok a földkerekséget." Ők akarják megtéríteni a hindukat.

A hinduk azonban még most is egy egyetemes vallást keresnek, amely minden mást magában foglalna. Vivékánanda egészen addig növelné a jószándékot és a lélekbúvárlás képességét, hogy a muzulmán, keresztény, buddhista stb. technikákat egyesítve rátaláljon az eksztázisra. "És ez sikerült is neki!" Aki először utazik Indiába és kevés az ideje, óvakodjék attól, hogy azt a vonatra pazarolja. Az átlagosan megteendő út tizenkétezer kilométer. Nem hiszem, hogy ez kötelező volna. Ne sajnálja, hogy az értelmiségiek, akiktől kitűnő információkat szerezhetne, a városokban laknak, s ha sajnálja, se keresse a városokat. Menjen a falvakba, ott imádkozzék és meditáljon. Ne tobzódjék a lámpafényben. Inkább az éjszakában. Főként pedig, egyszer s mindenkorra tartsa eszében, hogy alkoholista, ha pedig nem él az alkohollal, akkor olyan alkoholista, aki ennek nincs tudatában, az ilyent pedig ezerszerte nehezebb kezelni. Ne sokat találgasson, az alkohol - a hús. Ha az indiaiak tekintete zaklatja, ne sértődjön meg, és ne mondjon ilyeneket: "Ezektől az öszvérszemektől meg fogok őrülni", rá fog jönni, hogy ezek a szemek azért zaklatják, mert olyan tartalmakat sugároznak, amelyeket, akár magasrendűek, akár nem, úgysem lesz képes soha felfogni. Gondosan tartsa eszében, hogy a húsevés lappangó betegség, mégpedig olyan betegség, amely mindenáron ki akar törni. És gesztusokban, rosszaságban, munkában fog kitörni. Ez a három pedig legyen átkozott!

Óvakodjék a tojástól is, amely távolról sem olyan ártatlan, hogy ne váltson ki erőszakot. Tanulja meg, hogyan kell ülő helyzetbe kerülni, hogy kellőképp alázatos legyen, nem pedig kritikus, aki mindjárt védekezésbe kényszerül. Böjtöljön, emlékezzék Mohamed mondására, mely szerint a böjt a vallás kapuja, és éljen elsősorban a tüdejével, a befogadás nagy szervével (amit nem eszünk meg, azt lélegzéssel kell befogadnunk). Vonja magához a leget, a tiszta leget, a mindig szökni készülőt, a terjengő leget, az arc nélküli leget, a korlátlan leget, a leget, amely senkié, a szűzi leget, a bensőséges leget, amely érzékeink érintése nélkül táplál. A levegőt, amelyet magunkba engedni semmiség, de kirekeszteni magunkból minden: átküldeni a lótuszokkal jelképezett energia középpontokba, az altest csakráiba, a büszke központokba, a fehér fény központjába a homlokközépen, a gondolatokba, a minden gondolatok barátságába, és a gondolatokon túliba is. A Gangesz kibontakozik a reggeli ködből. Gyerünk, mire vársz?! Imádni kell, ez ugyebár nyilvánvaló! Hogy maradhatsz így állva, egyenesen és mulyán, mint valami istentelen, vagy olyan, akinek csak egy istene van, aki egész életében csak ehhez az egyhez kapaszkodna, aki nem tudja imádni se a napot, se semmi mást? A nap megjelenik a láthatáron. Fölkel és elédbe áll. Hát hogyne imádnád? Miért kell mindig erőszakot tenned magadon? Lépj be a vízbe és szenteld fel magad, szenteld meg magad reggel és este, és vesd le magadról a mocsok köpenyét. Ó Gangesz, te hatalmas lény, aki megfürdetsz és megáldasz bennünket. Gangesz, nem írlak le és nem rajzollak le, meghajlok előtted, és alázatosan elmerülök habjaidban. Erősíts meg a lemondásban és a csendben. Engedd, hogy hozzád fohászkodjam. Aki Indiában nem imádkozik, annak a számára veszendőbe megy az utazás. Tisztára kidobott idő. A bengáli asszonyok és lányok illedelmessége és szerénysége, amely úgy ingerli az európaiakat, mégiscsak csodálatos és megnyugtató látvány. Ahogy elfátyolozzák a fél arcukat, mihelyt egy idegent megpillantanak, és főként, ahogy azonnal otthagyják a járdák közepét, hogy a legszélére szoruljanak: micsoda különbség az európai nőkhöz képest! És én még az angol nőket tartottam tartózkodóknak! Meztelen lábukkal, melyet semmi se véd, egy kutya is bármikor oda kaphat, úgy mennek el melletted, hogy nem sütik le a szemüket, nem takarják el az arcukat. És a keblük is szemmel láthatóan gömbölyödik, ki tudja milyen támadásra készen... Ott álltam egyszer egy gyár (jutagyár) kijáratában; munkások és munkásnők jöttek. A nők, mihelyt

beszélni kezdtek, eltávolodtak, illedelmesen beburkolózva a szárijukba. Micsoda tartás![10] Mindegyikünk magában. A hindu tömeg mindig különös. Mindenki külön áll, egyedül. Miként Benáresznél, a Gangeszban, mindenki önmagában, csak a maga üdvére figyel. A hindu számára két dolog fontos: a vallás és a kaszt; minden többi mellékes. Kultuszának jelét világosan és félreérthetetlenül homlokán viseli, vízszintes vagy függőleges vaskos tehéntrágyavonalakban. A hindu számára csak az fontos, ami elő van írva, ami művi. Meg kell jegyezni, hogy szegényes szükségleteit tekintve, amelyek mindig is jellemezték, tulajdonképpen erre volt kárhoztatva. Az európai, ha szükségletei kielégülnek, pihenőre tér, a hindunak azonban nincsenek igényei. Egy étkezéssel éppúgy beéri, mint hárommal, az egyik nap délben eszik, másnap este hétkor; akkor alszik el, amikor rájön az álmosság, és ott, ahol épp rájön, egy földre terített lepedőn. Nyomorban és nélkülözésben nem érheti semmi meglepetés. Csak látni kell, miféle fogadóik vannak. Diogenész nagy feltűnést keltett azzal, hogy egy hordó volt a lakása. Jó! Ám sohase jutott volna eszébe, hogy a hordóját kiadja egy családnak, szmirnai utasoknak vagy megossza barátaival. Nos, egy indiai szállodában olyan szobát kapsz, amelyben csak egy pár papucs férne el. Egy kutya is megfulladna, ha ilyenben kellene laknia. A hindu azonban nem fullad meg. Megelégszik annyi levegővel, amennyi jut neki. A kényelem sérti. Ellenségének tartja. Ha az a nép, amely leigázta, nem olyan elzárkózó, mint az angolok, a hinduk előtt szégyenkeznie kellett volna kényelmessége miatt. A hindut a szenvedésben sem érheti meglepetés. Egy vak koldus Európában már nagy részvéttel találkozik. Indiában ne várjon sajnálatot világtalansága miatt... Ha térde szét van zúzva, egyik karja, vagy legalább keze levágva, ha több sebből vérzik, az egyik lába is hiányzik, és az orra összetört, akkor reménykedhet. Még egy kis vitustánc a megmaradt tagjaival, és esetleg célravezető lehet a megjelenése. Akkor megértik, hogy helyzete némi kívánnivalót hagy maga után, és egy pár fillér jól jönne neki. De ez se bizonyos. Az ilyesfajta látvány annyira mindennapos, annyira gyakori. Olyan soványságokat látni, hogy azt hihetnénk, már nem is ember, csak a csontváza. Egy kéznélküli béna koldus a térdein vánszorog végig egy reggel a Chowringeheen (Kalkutta nagykörútján), két méterrel a háta mögött a derekára kötött zsinegen hurcolt tarisznyával. Az hiszik, "nagy pénzeket" szakít le? Voltam oly gyalázatosan kíváncsi, hogy egy fél órán át követtem, ezalatt 2

rezet sikerült begyűjtenie (4 réz egy anna, és 16 anna van egy 7 frankot érő rúpiában). Vannak, akik tíz métert se tesznek meg egy délelőtt, tántorogva, hol lezuhanva, hol feltápászkodva. Ugyanebben a városban laknak a rádzsák, akik az amerikai milliárdosokkal együtt a világ leggazdagabb emberei. Dehát kinek-kinek megvan a maga sorsa. Ezzel el is van intézve. Ha egy egoista bigottá válik, százszorosan egoista lesz.[11] Kalkuttában egyszer elvittek egy indiai ügyvéd irodájába. Semmilyen különösebb mondanivalóm nincs róla. Kitűnő ember, akit jól ismernek a Palotában. Az irattartóiról mégis mondani szeretnék valamit. A polcokról nagy szennyes csomagok lógtak le. De ezek nem szennyes csomagok voltak, hanem irattartók, rongyos törölközőkbe csomagolva, a szakadásokon látszott az írnokok aláírása vagy más jelentéktelen szavak. Néhány, a többi közül kilógó papír enyhén lengedezett a huzatban. Mondani se kell, hogy a jogtudományukról óvakodom nyilatkozni. Egyéb dolgokban egyelőre megelégszem fenntartásaim hangoztatásával. Más házakban, amiket módom volt belülről megismerni, nem ügyvédek laktak. Ha legalább üresek lettek volna! Ne ilyen csúfak, ne ilyen avíttak! Egy esküvő néha 50 000 rúpiába is belekerül (közel fél millió frank). Az embert kileli a hideg! Indiában meg lehet szokni, hogy az ember folyton csak rizst egyék, ne dohányozzon, ne igyon se bort, se pálinkát, és szinte semmit se vegyen magához. De hogy ilyen rút dolgokkal legyen körülvéve! Ez maga az önsanyargatás. Keményen. Hogy lehet együtt ennyi csúfság? Ennek a háromezer éves népnek a gazdagjaira máig is a parvenük ízlése jellemző. Egy idevetődött nyugati filozófus úgy érezte, hogy panteisztikus érzelmek kerítik hatalmukba, amelyek - gondolta - az itteni hőségnek és a dzsungel közelségének köszönhetők; ily módon megvilágosodott előtte a hindu vallás és filozófia mélyebb forrása. Nem is történhetett másként, ezen az éghajlaton csakis panteistává lehet válni. Ha ez az író véletlenül a Marañon folyó (Felső-Amazonas) vagy a Napo vidékére kerül, ahol ugyanilyen hőség uralkodik és ahol igazi dzsungel található, bizonyára meglepődik - gondolom -, hogy csupa vidám emberből álló törzseket talál, akik elevenek, hidegvérűek, pontosak és a legkevésbé sem panteizmusra hajlók.

India egyébként nem annyira forró ország, hogy itt csak tuss alatt lehetne étkezni. Négy meglehetősen hűvös hónapja is van. Télen, a Felső-Gangeszben tisztálkodásukat végzőknek vacog a foguk. Delhiben mindenki köhög. A Csandernagori Dupleix Kollégium igazgatója felöltőben jár. A dzsungel pedig olyan luxus, amit a többgyermekes hindu családapák alig engedhetnek meg maguknak. Látogatását a lehető legminimálisabbra korlátozzák. Helyette a rizsföldeket és a legelőket választják. Északon ritkásan, elkülönülve állnak a fák, magasra nőnek szép nagy, napernyő alakú lombozatukkal. Méltóságteljesek, békességet sugároznak a vidékre. Inkább úgy látszik, az éhínség (ha nyáron késlekedik az esőzés, az éhínség holtbiztos bekövetkezik), aztán a számtalan betegség meg a kígyók, és nem a hőség tölti el a hindut, nem is annyira panteizmussal, mint inkább olyasféle közérzettel, amilyen a tengerészt foghatja el a tengeren, valamint egyfajta beletörődéssel. Mindenesetre, a legrégebbi, valóban bennszülött törzsek, mint például a szantálok, egyáltalán nem olyanok, mint a hinduk. Őket a természet egészen más irányban befolyásolta; ezeket az oldott, élénk és szeretetreméltó népeket mintha meg se érintette volna a körülöttük élők Brahmá-vallása és kultusza. Mellesleg, nem a dzsungel teremtette a tigrist, hanem a tigris keresi fel előszeretettel a dzsungelt. Hiszen a leghidegebb hegyek között is megél. Úgy látszik, minden nép egy bizonyos fajta vidéket nézett ki magának, habár számos más helyen is éppúgy megtalálhatná boldogulását. A portugálok például a síkságot (Portugália, Brazília), a spanyolok a magas fennsíkot (Mexikó, Peru, Ecuador, Chile, Venezuela stb.). Az arab leginkább a sivatagban talált magára (Arábia, Egyiptom, stb.). A kaktusz (Dél-Amerika síkságain és pampáin) a legzártabb, leggörcsösebb növény, éppúgy, mint azoknak a földeknek az indiánjai, ahol él. A legtöbb fa-fajta magasabbra nő Itáliában, mint Franciaországban. Torinóban egyenesen szembeszökő a különbség. A szelíd gesztenye levelei vaskosabbak Bruxelles-ben, és könnyedebbek Párizsban. Sőt a Párizs- illetve Bruxelles-környéki növényzet nagy általánosságban is különbséget mutat. Mondhatjuk-e ezért, hogy a belgák jobban szeretik a vaskos gesztenye-leveleket, mint a finomabbakat? Hogy ez okból választották lakóhelyükül Belgiumot? Hogy e húsosabb növényzet látványától lett szellemük ... kicsit kevésbé könnyed és kissé testesebb? Hogy ugyanabból a talajból fakadó víz ivásától, amely a növényeket is táplálja, ugyanannak a nedvességnek, szélnek, tónusnak a hatására, ugyanazon földön termett termék fogyasztásától lettek környezetükhöz hasonlókká? Hogy az állandóan kitartó nyirkosságnak köszönhetően az évek során kitágult sinusaik miatt kedvezőtlen eltávolodniuk ezektől a tájaktól, valami szárazabb vidék felé, vagy a még szárazabb

afrikai sivatagba, ahol még nehezebben lélegeznének? Nem, nem lehet ezt mondani, a magyarázat csak mindezeken túl válhatna igazán érdekessé. India énekel, ezt sose felejtsük el, India énekel. Ceylontól a Himalájáig, mindenütt énekelnek. Valami állandóan és hangsúlyosan kíséri őket: az ének mintha sose válna el tőlük. Lehet valaki igazán szerencsétlen, aki mindig énekel? Nem. Van olyan jeges kétségbeesés, amilyen itt nem létezik. Az a kilátástalan és minden további távlat nélküli kétségbeesés, amelyik csak nálunk létezik. Az ázsiai született tanuló. A kínai állandóan vizsgázik. A vizsga teszi a különféle fokozatú mandarinokat mandarinná. Az ázsiai fogékony, tud elfogadni és tanítvány lenni. A bengáliai Szantiniketanban részt vettem egy Véda-szövegről szóló előadáson. Elég jó volt, de nem különleges. A jelenlevő diákok mindent azonnal elfogadtak. Kedvem lett volna jól leteremteni őket. Az indiai, s még inkább a kínai irodalomban, a szerző tíz sorára átlagban három sor idézet jut. Jó tanulónak kell mutatkozni. Ha Bengáliában valakivel találkozol, aki tudja, hogy író vagy, azonnal rákérdez: "Szóval Ön irodalmár? Milyen fokozata van?" Magától értetődően "doktornak" szólít, ha mészáros vagy, akkor "mészáros-doktornak." Azt is megkérdezték tőlem: "Ki volt a mestere?" S mikor azt feleltem: "Senki, miért?", nem hitték el. Azt képzelték, ez afféle ravaszkodás a részemről. Amibe sose tudnék beletörődni, az, hogy mások megalázkodjanak előttem. Nem, én nem vagyok se rádzsa, se nábob, se zemindar, se semmiféle kiskirály. Értsék meg, olyan vagyok, mint bárki más. Csak alrendű hindunak ne szülessek újjá! Könyörgök, legyenek egyszerűek, nincs bennem semmi rendkívüli, se bennem, se őbennük, semmi ok rá, hogy a lábam elé vessék magukat. Nem, szolgákra nincs szükségem. Egyszer mégis jelentkezett nálam munkára egy "szakács", olyan stílusban, mintha egy herceghez szegődne el szolgálni. A szolgák mindig szörnyen kínosan érintenek. Ha csak meglátok egyet, elfog a kétségbeesés. Úgy érzem, mintha én lennék a szolga. Minél alacsonyabbrendű, annál jobban lealacsonyít engem is. A brahmanok aztán eldicsekedhetnek remek munkájukkal. Több mint kétezer éven át sikerült nekik lealacsonyítani, megalázottá tenni kétszázötvenmillió embert az övéik közül. Ez az egyedülálló "eredmény" a világtörténelemben, úgy érzem, elég ahhoz, hogy megundorodjunk Manu törvénykönyvétől, melyben más és más mércével mérnek aszerint, hogy kiről van szó. Nem is olyan régen még, ha egy Érinthetetlen készült átkelni az úttesten, csengetnie kellett és így kiabálni:

"Vigyázat, közelben lévő brahmanok, egy nyomorúságos Érinthetetlen szemét jár erre, egy söpredék." Ez a szegény pára, akinek nem lehetett bejárása még a templomokba se, nem juthatott félig-meddig értelmes munkához, nem tartozott az emberi társadalomhoz, aki csak megvethette magát, olyan mélyre még sem zuhanhatott helyzete folytán, hogy ne találhassa meg az "igaz Istent". De az elaljasodás tökéletesen bemocskolta a brahmanokat. Ahhoz, hogy elviseljük, egy emberi lény ilyen fokú megalázkodását előttünk, sőt kényszerítsük erre, magunknak is le kell alacsonyodnunk, belesüllyedve a legmélyebb tudatlanságba és alantasságba. Mostanra már változóban a helyzet. A féltékeny, gyakorta tudatlan brahmanok, akiknél az egyszerű takácsok vagy a közép- és alsó kasztokhoz tartozók százszorta inkább képviselik az igazi Indiát, kezdik észrevenni, hogy már ellenállnak nekik. Ranassary Naiker d'Erode megalapítja Madrasban a Self-Respect Associationt. Elég ha annyit mondok, hogy brahman ennek nem lehet a tagja. Ezek az uralmuk legutolsó évei.

A madraszi közigazgatási kerületben már alig-alig mernek vonatra ülni. Mihelyt megjelennek, híres zsinórukkal a hasukon, faggatni kezdik őket, próbára téve hihetetlen ostobaságukat. Nemsokára torkukra fog forrni a szó. A kelet-nyugati kapcsolatok után nagyon is ácsingózó egyik egyetemen egy kiváló hindu szanszkrit tudóst megkért egy európai, aki nagyon jól ismerte a bengáli észak-indiai és nepáli zenét, hogy fordítson le néhány dalszöveget az európai közönség számára. "Még hogy a disznók elé szórjuk a gyöngyöt?" Ez volt a felelet. Ennek a felfogásnak köszönhető, hogy a gyöngyök szakértői, akik túl sokáig őrzik a gyöngyöt, maguk válnak disznóvá. Ennek a felfogásnak a következménye, hogy az övéik közül sok tízmilliót tartottak teljes tudatlanságban és félreértésben a saját vallásuk felől is. Ne higgyük, hogy a hindu görnyedezik a temérdek előírás súlya alatt, és hogy vallásuk éppen emiatt tartható zsarnokinak, ahogy gyakran állítják. A hindu természeténél fogva rajong az előírásokért. Meg se elégszik azzal, amennyit a vallásban talál, készséggel keres magának másokat is. Még a szerelemben is boldogan követi az előírásokat (Kámaszútra). Még tolvajként is rajongva követi az előírásokat. Ha jól emlékszem, Kálidásza írta azt a régi színdarabot, amelyben a tolvaj be akar hatolni az egyik szomszéd házba, csak egy fal és egy ajtó választja el; de előbb elégedetten felsorolja magának a lopásra vonatkozó törvénykönyv különféle szabályait, végül megállapodik a 6. számú szabálynál, amely megadja "a betöréses lopás esetén követendő előírásokat". Egyik hindu barátom, valahányszor valami szívességet tettem neki, általában már másnap megjelent, hálája jeléül, egy csúf kis virágcsokorral (Indiában nem tudni miért, de nem tudnak csokrot kötni,

holott folyton azzal kedveskednek, mielőtt a tárgyra térnének), és a csokorral együtt néhány előírással is szolgált; például: hogyan kell felemelni a jobb lábunkat, ha jobbfelé akarjuk beszívni a levegőt; hogy soha ne vizeljünk anélkül, hogy ne a bal orrlyukunkon lélegezzünk; hogy naplemente után ne feledjük el kisujjunkkal betömni a fülünket, stb. Élénk sajnálatomra, ezeknek az előírásoknak nemigen tudtam hasznát venni, pedig el lettem volna ragadtatva, ha végre egyszer jó kezekben érezhetem magam és másoktól származó, megbízható irányelveknek engedelmeskedhetem. Ha egy költőt Franciaországban már-már "a nemzet poétájának" kezdenek tekinteni, akkor mindenhová meghívják, hogy mindenféléről beszéljen. És ő, hitemre, rááll erre. Az égvilágon mindenről hajlandó elmélkedni. Ami csak valamely tárgyról elgondolható, azt mind kifejti, habár semmit sem tud róla. És tagadhatatlanul el is gondolkoztatja a hallgatóit, ha többnyire nem is arról, amiről beszélt. A görögök is hasonlók voltak (nemcsak a szofistáik). De az indiai mindnyájukon túltesz. Számára nem létezik üresség. Ha olyan tudatlan is valami felől, akár egy kő, ő rögvest bebútorozza az ürességet. Természetrajza, amely nem bővelkedik túl sok jó megfigyelésben, nem teszi lehetővé, hogy a repülés tizennyolc, az elesés tizenhét, a feltápászkodás tizenegy, a futás tizennégy formáját a mászás ötvenhárom formájával egyetemben fel ne sorolja. A repülés tizennyolc formáját persze csak verbálisan ismeri, minden vázlat és részletezés nélkül, ámde csak tizennyolcat és nem tizenkilencet. Tizennyolc, és a repülés kérdése ki van merítve. Az imádat, akár a szeretet, végzetes lejtőre sodor. Aki rálép, messze jut rajta... Imádsz. Jó! De hol a bizonyíték? Itt lép be az áldozat, az imádat "megfogható" oldala. Isten szórakozottan hallgatja az imát. De ha vér hullik miatta, menten odafigyel. Köteles közelebb jönni. Egyetlenegy áldozattal le lehet kenyerezni. A hindut mindenki másnál jobban vonzza az áldozat. Ha csupán egy kecskét áldoz fel, csak azért van, mert többet nem engedélyeznek neki. Régebben volt egy kaszt, amely bejárta Indiát avégből, hogy emberáldozatot mutasson be az Istennek. Elkaptak valakit az úton, elhurcolták egy oltár elé, és kötéllel elszorították a torkát. Isten, aki láthatóan mindent kész elfogadni, nem szólt egy szót sem. Azok meg boldogan egy másik ember keresésére indultak. Ily módon számos utazó nem adott többé hírt magáról családjának és az övéinek.

Szeretném tudni, hogy az itt következő jellemvonásuk a valláshoz kötődik-e: a hinduknak erős hajlamuk van a lemondásra, ez ugyan olyan természetes számukra mint bármikor, bárhol leülni. Bizonyos döntő pillanatokban mindnyájunkban feléled a harc és a hódítás vágya. A hindukban az a vágy éled, hogy mindenüket elhagyják. Egy "uff" kiáltás ideje elég ahhoz, hogy a király elhagyja trónját, a gazdag levesse ruháit és kiköltözzön palotájából, a Chartered Bank of India vezérigazgatója otthagyja állását. Mégpedig, nem valaki másnak a javára (különös, de hindut sosem láttam jónak lenni, nem törődik másokkal, csakis a maga üdvözülésével). Csak olyan, mintha ruhája vagy gazdagságának egész eszköztára egyszerre sérteni kezdené a bőrét, és még az is jobb neki, ha meztelenül, ha nincstelenül, ha család nélkül kell bolyongania a világban. Meg aztán itt a szigor, amelyről igencsak hajlamos vagyok azt hinni, hogy nem nélkülözi a gonoszságot. A böjtről már nem is beszélek. Ők úgy böjtölnek, ahogy más eszik. Böjtöl, ha sikere van, böjtöl, ha a borja megbetegszik, böjtöl, ha az üzlete tönkremegy. Hátra vannak még a fogadalmak. Elsőnek nem Isten szólal meg. Isten hagyja, hogy szabadon járjunkkeljünk. De mi leláncoljuk a karját és odavetjük neki a lánc végét. S mit tehet erre Isten? Így azt reméljük, hogy őt is megkötöztük. Sehol nem láttam annyi fogadalomtévőt, mint Indiában. Ha azt látjuk, hogy egy hindu valamit következetesen nem cselekszik, nyugodtak lehetünk, hogy fogadalmat tett. Fogadalom az, hogy felhagy a dohányzással; fogadalom, hogy tojást eszik, valamint, hogy többé nem eszik tojást. Még az ateisták is fogadalmat tesznek. Hogy kinek? Azt kell feltételeznem, hogy számukra örömet szerez megkapaszkodni, alkalmazkodni az évek múlásához, ez a különleges, azonnali és hosszantartó kiterjesztése önmagunknak. A szolgálatkészség önmaguk titkos másik fele. A hindu imádja, ha érzi, hogy self-controlja van (vagyis hogy kézben tartja magát), ezt a szót még gyakrabban használja, mint az "imádni" igét, és élvezettel ejti ki. Ha valaki szent a hindu számára, az az anyja. S ki az az undok fráter, akinek ez ellen csak egy szava is lehetne? Nagy kedvem volna hozzá, hogy én legyek ez az undok fráter. De ha valahol, hát itt valóban nincs ennek helye, mert ha van valaki Indiában, aki dolgozik és áldozatot hoz, aki a gyakorlatból ismeri, mit jelent másokért élni, az minden bizonnyal az anya. Nem, igazán nem mondok róla semmi rosszat. Csak azt mondom, az egész világról elmondható, hogy mindenütt a nők tartják fenn az uralkodó rendet, akár jó az, akár rossz. Ha rossz, akkor ez nagy baj.

Ha jó, akkor valószínűleg még nagyobb. Indiában, mint bárhol máshol is, egyre inkább kialakul az a nézet, hogy csak a jövendő nemzedék a fontos. Régebben az előző nemzedékért vállalták az emberek az áldozatot, a múltért, most, ezzel szemben, a jövőért. A legmegdöbbentőbb látvány, ami elém került, az én jógi gurum hasa volt. Lassan, hangosan, szinte szippantva kapta el a lélegzetét. Mellével és hasával bekebelezte magába a levegőt, aztán szinte a két combja közé préselte. Számos tanítását, amivel elhalmozott, csak most kezdem érteni. Akkor és ott egyszerűen hipnotizált a hasa, ez a has, amely hirtelen kidagadt, mintha egy fejet vagy magzatot bújtatott volna magába, és csak nagyon lassan apadt le újra. Nála a lélegzetvétel valóban kivételesen hosszú ideig tartott. Kivételes figyelmet fordított arra, nehogy megsérüljön, mert a lélegzés ugyanolyan veszedelmes sebet tud ütni, akár egy kés. Ebben a kivételes emberben, aki több liter levegőt tudott magába temetni, amit aztán a lelkébe is eljuttatott, s aki nyolcvan éve ellenére meglehetősen fiatalnak hatott, ugyancsak nem volt semmi szent. Fölötte állt az emberi nyomorúságnak, nem annyira közönyösen, mint inkább megközelíthetetlenül, valami szinte láthatatlan jósággal és talán enyhén fájdalmas arckifejezésével, mint a gigantomániával megvert személyek, vagy mint akiknek személyiségüknél nagyobb a tehetségük. Szemükvilága első pillanatra meg tud téveszteni. De gyakran olyan rendkívüli rútság is látszhat benne, amely már szinte vétek, és kóros lélekre vall. Van köztük néhány szép aggastyán. Azok aztán páratlanul szépek. Semmilyen országban nincsenek az itteniekhez hasonlóan méltóságos aggastyánok, amolyan vénséges muzsikusok és öreg faunok, akik mindent tudnak az életről, de semmi nem rontotta meg, mégcsak súlyosabban meg se érintette őket. Csak éppen megszépítette. A hindu és a bengáli nyolcadik évét betöltve, egészen hatvan éves koráig kamaszkorát éli. Mulya képet vág, az élet az ő számára maga az éretlenség. A hatvanéves Tagorénak egyszerűen felséges feje van. Húsz éves korukban ez a fej mintha még nem élne eléggé, nem volna benne lendület; mint aki még nem pihente ki magát, nem vált eléggé bölccsé: a hindu sorsa ennyire összeforr a bölcsességgel. Igazuk is volt azoknak, akik meggyőzték a hindukat arról, hogy vagy bölccsé vagy szentté kell válniuk. Pusztán fiziognómiájuk tanulmányozása folytán magam is pontosan ezt tanácsolnám nekik. Legyetek szentek és legyetek bölcsek. Ezek a lealjasult, megromlott arcok: ez az ostoba tekintet, ezek az alacsony homlokok, amiket nem én találok ki (nyissák csak fel az Illustrated Weeklyt vagy akármilyen más képeslapot), ez az arcátlanság és szégyentelenség (minden alól felmentik magukat) ez a pénzsóvár külső (amikor kapzsik, még a kereskedelem se elég jó nekik! A márwárik még "az anyatejet is eladnák", tartja egy közmondás),ez az

önhitt, szélhámos, követelőző nézés, ez az önző kifejezés arcok millióit csúfítja el. Indiában a hatalmasoknak ritkán van szép arcuk. Egyetlen egyet láttam, egy káprázatosat! Úgy gondolom, hogy a szépségnek - amennyiben kivételesen megjelenik köztük - e virágzó teljessége miatt mondták mindig, hogy a hinduk szépek. Arcuknak a követelőző önhittség árt a legtöbbet.[12] Lakásuknak pedig a pazarlás (hét-nyolc csillár egy egyébként szinte üres és minden csín nélküli szobában, ez valóban nem valami tetszetős), és 99%-ban a díszleteiket és epikus költészetüket is ez rontja le. Végül pedig, ha valaki nem veszi észre ezeknek az arcoknak a durvaságát (hacsak nem szentről vagy bölcsről van szó), és akinek ez semmiről nem árulkodik, csak menjen és nézzen meg egy hindu filmet[13] (nem bengálit), és aztán nézzen végig még vagy tízet, nehogy azt higgye, hogy félrevezették. Ott majd meglátják: mi zajlik a mélyben. Az arcok bestiálisan eltorzulnak, csak nézze meg, hogy korbácsolnak és vernek merő szórakozásból, hogyan tépik le valakinek a fülét, hogy kapkodnak a nők melléhez, hogy köpik arcon egymást anélkül, hogy számukra mindennek bármi jelentősége volna. Látni fogja, hogy még egy "szimpatikus" fiatalember is így viselkedik a maga eltanulhatatlan természetességével, a szeretett lány szeme előtt! Hogyan nyomnak agyon apránként és hanyag nemtörődömséggel egy hatalmától megfosztott herceget egy kanapé alatt, hogyan taszítja földre rosszkedvében az apa a fiát, hogyan záratja börtönbe; nem is beszélve a gondosan kimódolt kínzásokról, ahol nekivadult és szadizmustól nyálzó alakok mutatják be ezt a gyalázatosan bombasztikus undokságot, amelyben még a tisztességesek (!) is alattomossá válnak.

Árulás, aljasság, alávalóság, itt minden dráma állandóan jelen van. Irdatlan vízfejek, idült sáskarágcsálók, alacsonyhomlokú szellemi fogyatékosok, visszaeső bűnösök. Marseille-ben látni lehet azokat a "különleges" filmeket, amelyek a mozikból rendőrileg ki vannak tiltva. Soha sehol nem láttam olyan magától értődő állandó szadizmust, mint a hindu filmeken, legalább harmincat megnéztem belőlük. Játszi könnyedséggel kitört kezek olyan "üdvrivalgást" keltettek, hogy én, akivel már régesrégen nem fordult elő ilyesmi, belepirultam, szégyelltem és bűnösnek éreztem magam, mert magam is, igen, én is részt vettem ebben a gyalázatos élvezetben. Hindu nem öl tehenet. Világos, de lépten-nyomon látni, ahogy a tehenek kallódó újságpapírt, rothadt növényt, sőt ürüléket "legelnek". Higgyük azt, hogy a tehenek vonzódnak az ócska újságpapírokhoz? Akkor rosszul ismerjük őket. A tehenek a friss füvet szeretik, legföljebb még a zöldségféléket. Higgyük azt, hogy a hinduk nem ismerik a tehén ízlését? Ne tréfáljunk! Öt évezrede élnek velük együtt! Csak vastag a bőr a pofájukon, ennyi az egész. Elképedve nézik, ahogy az európaiak bánnak az állataikkal. Ha egy kutya betéved a konyhájukba, azonnal kidobálnak minden élelmiszert és súrolni kezdik az üstjeiket; a kutya tisztátalan állat. De tiszták-e vagy tisztátalanok, mindegy, így se, úgy se szeretik az állatokat. Nem ismerik az együttérzést. Egyszer egy bengáli színházban láttam egy híres reformer politikusról szóló darabot, már nem is

tudom, melyik századból, Ramanan volt-e vagy maga Kabír, aki megpróbálta eltörölni a kasztokat. [14] Különféle kasztokhoz tartozó emberek járultak elébe. Mindegyiket egyformán megáldotta, és nem engedte, hogy megalázkodjanak előtte; mire az összes jelenlévők, mindkét kezüket magasra emelve, az emberi egyenlőség és testvériesség dicsőségét zengték. De milyen hamisan! Öt percenként égnek emelték a karjukat. A közönség el volt bűvölve. Igen, égnek emelték a karjukat, de egymás felé nem nyújtották ki. Azt már nem, sánták, vakok, szegények, boldoguljatok, ahogy tudtok! Mindenki ismeri azokat a költőket, akik könnytől csöpögő verssorok ezreit halmozzák egymásra. De csak próbáljatok tőlük két fillért kölcsönkérni, meglátjátok, mi lesz az eredménye. Hajh, "költői hajlam" és "vallási hajlam" jobban hasonlít egymáshoz sem mint hinnők. Milyen kár, hogy csak a tüdőnket tudjuk edzeni, a szívünket nem. Pedig ott van a mellünkben, ő az életünk, de a jóakarat nem sokat használ neki. Éppen rajta múlik a jó- vagy rosszakarat. Milyen lelkesítő volna, ha a szívet lehetne javítgatni - fizikailag értve - jobbá tenni! Dehát, sajnos! Az a helyzet, hogy a lelkesedéshez arra méltó tárgyat kell találni. Vajmi nehéz egy operát a librettója, a dalt a szövege alapján ítélni meg. A szöveg csak a dal támasztéka. Ezért olyan bajos véleményt kialakítani az Iliászról. És még inkább a Rámájanáról. ------Így aztán földtúró szegény maradt (a hinduk 4/5-e) évszázadokon keresztül. A magatehetetlenség, a legnagyobb magatehetetlenség szüli a legnagyobb hatalmat, a rádzsát, a brahmanokat, zemidárokat, pénzkölcsönzőket, uzsorásokat. És a legtűrőbbek szülik a legmohóbbakat. Fájdalom, nekik a meghunyászkodás örömet szerez, hagyják, hogy a patkányok és madarak felfalják előlük az éltető magvakat, amik csakhamar hiányozni fognak nekik, pedig könnyűszerrel és minden nehézség nélkül biztonságba helyezhették volna őket. Indiában nemcsak a szegénység, hanem a nemtörődömség, a védtelenség is megszüli a maga parazitáit, a végtelen számú vallási, családi, társadalmi parazitát. A circulus vitiosus kényszerűségét tovább növeli a krónikus éhínség, amely hosszú hónapokon át fogva tartja a csontra ványadt testet; ez a szegények mérge, mindenek között a legkárosabb, mint minden méreg, tovább növeli a befolyásolhatóságot, a hiszékenységet, amivel a vallásos érzelmek kihasználói, ezek a mester-paraziták ocsmányul visszaélnek. Ha olvassuk, az egészet mérték nélkülinek találjuk, minden részletét mértéktelennek és eltúlzottnak,

túlnyomó részben fölöslegesnek a megértéshez. De ha énekelni halljuk ugyanezeket a részleteket, éppen azt érezzük benne a legfontosabbnak, ami eddig hosszadalmasnak tűnt föl, és az egész olyan lesz, mint valami emberfeletti litánia. Itt kerülünk közel a félistenek felsőbbségének megértéséhez. Achillész csak ember, és Roland is csak ember. De Ardzsuna egyszerre ember és isten. Az istenek mellett és az istenek ellen lép föl, miközben a fénylő nap csak egy közkatona. Mikor a csata nem a hős javára látszik eldőlni, miután egyetlen reggelen 20 000 nyilat "lőtt ki", visszavonul meditálni egy fa alá, és jaj mindenkinek, mikor megnőtt lelkierejével és mesebeli íjával visszatér a csatába! Egy nap egy kisvárosi ház udvarába sodródtam, ahol hat derékig meztelen ember ült. Sivaisták voltak, hindí nyelvű könyveik körül helyezkedtek el, olyan arccal, mint a csontra rárontó szelindekek, kezükön apró cintányérokkal, valami ördögien gyors ritmusban őrjöngve énekeltek egy istentelen varázséneket, amely megszállott, fennsőbbrendű, igen, szinte emberfeletti harsogásával ellenállhatatlanul megragadta az embert. Az ilyen ének hallatára az ember legszívesebben az istenek diadalszekere elé vetné magát. És nemcsak ők, én magam is odavetném magam, ha ilyen éneket hallok. A felsőbbrendű ember lelki nagyságának ellenállhatatlan diadalénekét. Ez az ének nem más volt, mint ugyanaz a Rámájana, amelyet olyan fölöslegesen hosszadalmasnak és hivalkodónak találtam. Volt köztük egy ősöreg aggastyán is, aki üdvözölt, de ezt csak késve vettem észre. Miközben a zene újrakezdődött, folyton arra gondoltam: "Bárcsak mégegyszer rám nézne!" Valami idegen zarándok volt, nem idevalósi. Úgy tetszett, rokonszenvet érez irántam. A zene véget ért. El voltam ragadtatva tőle. Az öregember visszafordult és rámnézett, mielőtt elment. Volt valami a tekintetében, ami külön csak hozzám volt intézve. Azóta is kutatom, mit akarhatott mondani vele. Bizonyára valami fontosat, lényegbe vágót. Mintha egyfajta megnyugvással és örömmel tekintett volna rám és sorsomra, egyben részvéttel és csaknem szánalommal is irántam, amiről most se tudom, mit jelenthetett. Itt, Puriban (Orisza tartomány) hasonló benyomásaim támadtak, mint Dardzsilingben: fellélegeztem, hogy más emberekkel is találkozom, nem csak bengáliakkal. De úgy döntöttem, hogy mégis Bengáliában maradok, és végig meg voltam győződve róla, hogy Franciaországba visszatérve nagyon fognak nekem hiányozni az ottaniak, hiszen már itt is hiányoznak. Csak két napja hagytam el Bengáliát és máris sajnálom. Itt elbűvölőek az emberek és folyton rád mosolyognak... na és aztán? Ott viszont az ember - mintha folytonosan a homályban botorkálna. A héberek istene messze volt. A Sínai hegyen jelent meg, a távolban, egyetlenegy ember előtt, dörgés és villámlás közepette, mindezt azért, hogy tíz kőbe vésett parancsolatot adjon át neki. Aztán egy napon testet öltött a Fia. Ettől a pillanattól kezdve új korszak köszöntött a világra. Semmi sem volt többé olyan, mint azelőtt. A világot egyfajta lelkesedés és biztonságérzet töltötte el.

De a hinduk számára, olyan országban, ahol húsz év se múlhat el anélkül, hogy egy isten testet ne öltene, és egymagában Visnu is tizenkétszer feltámadt, mindez semmit sem jelent. Ők különös módon családi bensőségben élnek az isteneikkel, mintha a fiaik lennének, vagy a lányaik férje. Ezért aztán az imáik (a sakták) a legrosszabb prózával tartanak rokonságot, és számtalan szitkozódás található bennük. Ha egy déli hindutól megkérdezed, milyen isteneket ábrázolnak a gopuranokon, mindig akad olyan, aki nem ismeri fel őket. "Annyian vannak", mondja, és arcán megjelenik a gazdagokra és jóllakottakra oly jellemző mosoly, amely azt jelzi, hogy nekik nem kell takarékoskodniuk, s ez, úgy látszik, nélkülözhetetlen érzés a számukra. Ha az ember, különösen Délen, a templomaikban jár, és százával látja a semmi jót nem ígérő arcú isteneket, érzi, hogy a vallás nyugati és indiai elképzelése között áthidalhatatlan a szakadék. Világos, mint a nap, ez a vallás a démonok vallása. Másfelől, ha az ember a Rámájanát olvassa, láthatja, hogy a könyv háromnegyede csupa alávalósággal van tele, az alávalók természetfeletti hatalmával. Démonok, remeték, alacsonyabb rendű gonoszok, rossz cselekedetekkel, háborúval vannak elfoglalva, és a féktelen, gondatlan nagy istenek is alig és igen alacsony hatásfokkal ellenőrzik őket. Dehát akkor mi a különbség isten és ember között? A különbség egyetlenegy dologból áll. Az istenek varázserővel bírnak. Ugyanolyan gonoszak vagy még gonoszabbak, mint a hinduk, varázserejüket kizárólag gonosztettekre, kufárságra és paráznaságra fordítják, és mindezt a legaljasabb cselvetések kíséretében. Minden más nép lázadozna ez ellen. A hindu azonban nem lázadozik. Nekik csak a pszichikus erő számít. Legfőbb célkitűzésük még néhány évvel ezelőtt is az volt, hogy uralmat szerezzenek a pszichikus erők fölött. Aki átkot tud mondani, varázserővel rontani tud, mindig különös tiszteletben áll előttük. Egyike a világ legnagyobb és legmegrendítőbb szentjeinek, Milarepa[15] is fekete mágiával kezdte pályafutását; tizenegy éves volt, amikor bosszúból feldúlta a vetést, jégesőt zúdított rá, varangyosbékákat, mindenféle förtelmes állatot szórt szerteszét, lerombolt egy egész házat, lakosaival együtt. Ezzel kezdte. De később vezekelt érte. És vezeklésének leírása gyönyörűséges. A hindunak van lelki ereje és bőven él is vele. A jóságból azonban kevesebb jutott ki neki, mint másoknak. Legfőbb kísértése, hogy lelki ráhatással rosszat cselekedjen. A jó cselekedet nála merő kivétel.

Európában egy akvárium-teremben általában nagyszámú üvegezett tartály, medence áll, ahol mindent megtalálni, amit bárhol másutt már láthattunk, többek között a tányérunkon is. A feliratokon ilyesmi

van: "pisztráng", "sügér", "lepényhal", "csuka", "ponty", három hónapos, egyéves, kétéves ponty, és így tovább, legfeljebb néha egy macskahal, s ha nagyon megerőltetik magukat, egy-egy "tarisznyarák" vagy egy polip és két-három csikóhal. A madraszi akvárium terme viszont egészen kicsi. Legfeljebb huszonöt tartály van benne. De talán még két közönséges medence sincsen, többsége pedig egyenesen elképesztő. Melyik hal versenyezhetne az Autennarius hipsidus-szal? Hatalmas jámbor kobak, gigászi filozófusfő, amelynek állába ugyanannyi tudás szorult, mint a homloka mögé, ebbe az irdatlan állba, amely akár egy fapapucs. Továbbá két uszony, mint két valóságos mellső láb, amelyre úgy kuporodik rá, mint a varangy vagy a vadkan. Ha elmozdítja őket jobb vagy balfelé, vagy nekiveti az üvegfalnak, mintha valóságos kéz volna, alsókarostul, mint két végsőkig elcsigázott kéz, amely már nem bírja tovább. Orrán levelibéka-nagyságú taraj, sárga flanellmellényhez hasonló, anyagában is, amelyből kis pettyek emelkednek ki, az ember nem is érti, hogy ezt a szárnyas jószágot mért nem falják fel tüstént a szomszédai. Órákig képes mozdulatlanul folytatni ezt a guggolást, nem hazudtolva meg magát elbambult arckifejezésével. Mert amíg valami préda eléje nem kerül, meg se moccan. De mihelyt ilyen a közelébe téved, akkor aztán kinyíló állkapcsával elkapja és egy nagy kattanással rácsukódik. Mikor a nőstény tojik, négy méternyi zselatint és tojást ereszt ki magából. A tetrodonok legtöbb fajtájáról első pillantásra alig lehet elhinni, hogy nem marokénből vagy valamilyen pizsama-anyagból, ha - a legszebbek esetében - nem ocelot- vagy gepárd-prémből szabták. Olyanok, mintha ki volnának tömve, fel volnának fújva, alaktalanok, mint valami tömlő. De ezek a tömlők dühöngő vadállatok (Tetrodon ollongus, Karam pilacsai); mihelyt közülük valamelyiknek valami baja támad, elfárad vagy beteg lesz, csapatostul nekiesnek, egyik a farkát kapja el, másik a mellső mancsát, miközben a többiek annyi húst harapnak ki a hasából, amennyi csak jólesik. Ez a kedvenc szórakozásuk. Egyet se látni köztük ép farokkal. Mindig akad köztük egy éhenkórász, amely belemar a fogával, mielőtt ideje lenne hátrafordulni. A mindakankakaszi szemében hosszúkás foltsávok láthatók. Először is gyönyörű fekete szembogara van, fölötte a folt nagy sötétkék sáv, mint egy csatorna, amely fölvezet a fejebúbjáig. Ha megbetegszik, nem képes vízszintesen tartani magát. Fejét lehorgasztja, farkával verdesi a vizet. A skorpió-hal csak annyira hal, amennyire egy kicsiny testhez csatlakozó tíz napernyő képes halat formálni; izgágább is, mint akármelyik kínai hal.

Volt még két egészen különleges halfajta, amelynek sehogysem találtam a nevét. Egyiknek olyan túlfejlett szemgödrei voltak, mint a neándervölgyi embernek, valamivel kisebb a másiknak, feltűnően emberi arcberendezése volt, a kaukázusi fajtából (miközben a halak, nemlétező szemgödrük miatt általában a mongol fajtára hasonlítanak). Jól kirajzolt, finom, majdnem szellemes szája látni engedi fogait vagy még inkább szarvalakú kis nyelvecskéjét, amitől olyan, mintha elfintorodna. Pihenés közben a hátsó uszonya négy vagy öt ráncba bomlik szét. És még legalább húsz másik fajta látható, amelyek mintha a teljes ismeretlenségből bukkannának elénk. Egyesek csodálkoznak azon, hogy több mint harminc évet leéltem egy európai országban, anélkül, hogy valaha is eszembe jutott volna bármit is mondani róla. Most, pedig alig érkezem meg Indiába, tágra nyílt szemmel egy egész könyv írásába fogok. Csodálkoznom kell a csodálkozásukon. Hogy is ne írna az ember egy országról, amely új dolgok valóságos özönét zúdítja rá, és az újjászületés örömével ajándékozza meg. És hogy is írna az ember egy olyan országról, ahol harminc esztendeje él az unalom, ellentmondás, a szűkös gondok, vereségek és mindennapi hercehurcák légkörében, és amelyről már szinte semmit sem tud. De hű maradtam-e leírásaimban a valósághoz? Erre egy hasonlattal tudok válaszolni. Mikor a ló először megpillant egy majmot, szemügyre veszi. Azt látja, hogy a majom kíméletlenül (bárha nem durván), leszakítja a bokrokról a virágokat. Látja azt is, hogy gyakran fogát mutatja társainak, kitépi mancsuk közül a banánt, miközben ő maga ugyanolyan jó banánokat kienged az ujja közül, valamint azt, hogy a majom belemar a gyöngébbekbe. Látja, hogy a majom játszik és ugrándozik. Alkalmasint véleményt alkot róla, és belátja hogy ő, a ló, egészen másfajta élőlény. A majom ugyanakkor, még gyorsabban kifürkészi a ló legfőbb tulajdonságait, amelyek nemcsak arra teszik alkalmatlanná, hogy felkússzon a fák ágain, és két mancsa között tartsa a banánt, hanem mindazokra az egyéb vonzó cselekvésekre is, amikre a majmok képesek. Így történik ez a megismerkedés első szakaszában. Ezt követően azonban, bizonyos mérvű örömmel közelednek egymáshoz. Az indiai istállókban csaknem mindig van egy majom. Nem mintha jelenléte bármily látható előnnyel járna a ló számára, miképpen a ló jelenléte sem a majoméra. Mindazonáltal, azok a lovak, amelyeknek ilyen társaságuk van, jobban dolgoznak és élénkebbek mint a többiek. Feltételezhető, hogy a majom grimaszai, ugrándozásai, eltérő ritmusa pihenteti a lovat. A majom pedig szíves-

örömest töltené nyugodtan az éjszakáját. (Az övéi között alvó majomnak állandóan résen kell lennie.) Ennélfogva meglehet, hogy egy ló sokkal szívesebben él együtt egy majommal, mint egy tucat másik lóval. Ha tudhatnánk, mit gondol a ló a jelen pillanatban a majomról, minden valószínűség szerint azt felelné: "Hát... szavamra, már magam se tudom." A megismerés nem feltétlenül gyarapszik az idővel. Túlteszi magát a különbségeken. Megbékél velük. De nem alkalmazkodik hozzájuk. Eme fatális törvény következménye az, hogy a már régtől fogva ázsiai lakosoknak és az ázsiaiakkal leginkább elkeveredett népeknek ettől még a dolgok középpontjára nincs rálátásuk, egy nyílt szemű utas ujja viszont olykor könnyebben rátapinthat. Ha valaki Gandhi Hind Swaraj (Indiai önkormányzat) című könyvét olvassa, és azután összehasonlítja a világ bármely politikusának írásaival, alapvető különbségre bukkan. A Hind Swarajban jelen van a szentség, legalábbis felismerhetők annak kétségbevonhatatlan nyomai. Az ifjú Gandhi mániákus, szőrszálhasogató és gyűlölködő szellem volt, aki sokkal többet beszélt az őszinteségről, mint amennyire tanúságot tett róla, ezenfelül tele volt érzékiséggel. Később azonban megjavult. Valóságos istenkeresővé lett. Heti egy napját a hallgatásnak és elmélyülésnek szentelte. Ezért az egynapi hallgatásért szeretik a hinduk, és ezért szeretem én magam is. Vannak, akik naivnak tartják azt a kijelentést, hogy "ha az angol állampolgároknak továbbra is úgy tetszik, hogy Indiában maradjanak, nyugodtan őrizzék meg vallásukat, éljenek békében, de ne öljenek többé marhát." Engem ez mélységesen megindított. Ahhoz, hogy valaki azt gondolja az angolokról, hogy egy idegen kedvéért lemondanak a maguk beefjéről, valóban olyan ember kell, aki hisz a megbékélés eszméjében. Erről az eszméről nem lehet eleget elmélkedni. De, fájdalom, a hinduk számára Gandhi csak átmenet. Valójában elegük van Gandhiból. A népnek talán nem. De az értelmiség már messze túlhaladt rajta. Ők már megízlelték Európa gyümölcsét. Az európai civilizáció is vallás. És senki nem képes ellenállni neki. Benáreszben a legdivatosabb szórakozás a mozi. Húsz év múlva mindenki fütyülni fog a Gangeszre![16] Azelőtt a fehérek civilizációja soha nem kísértett meg egyetlen más népet sem. A kényelemről szinte minden nép le tud mondani. De ki tud lemondani a szórakozásról? Nyugat igazi misszionáriusai a mozik, a gramofon és a vasút. Kalkuttában a jezsuita atyák nem foglalkoznak térítéssel. A felső osztályok alig nyolcadrésze lett keresztény. De mind áttérnek az európaizációra, a civilizációra, és kommunisták lesznek!

A fiatalokat nem érdekli más, csak Amerika és Oroszország. A többi ország csak kéjutazásra jó, nincs crédója.

Azt állítják, hogy az egész európai tudomány (az algebra, stb.) náluk kezdődött, és ha nekiveselkednek, tízszer annyi felfedezést fognak tenni, mint mi. Nem lehet megítélni egy kollegista diákot, amíg "be van kasztnizva". Addig nem az, aki valójában. A hinduk pedig nyolc évszázad óta idegen uralom alatt senyvednek. Meg vagyok győződve róla, hogy ha a hinduk uralomra kerülnek, tíz év se telik bele, és megszűnik a kasztok intézménye.[17] Három évezreden át kitartott. Most el fogják söpörni. De ez olyan tennivaló, amit csak otthon lehet elvégezni, idegenek nem szólhatnak bele. Indiában nem tagadható a bőrszín iránti előítélet. A hinduk a fehéreknek a szagát is rühellik. Ha csak megpillantanak minket, elváltozik az arcuk. Azelőtt bizonyára fordítva történt. Amerikában vagy húszféle népség él; de azért az amerikai mint olyan, létezik, talán határozottabban is, mint megannyi tiszta fajta. A párizsi is létezik. Méginkább a hindu. Gandhinak tökéletesen igaza van, mikor azt állítja, hogy India egységes, és csak az európaiak nevezik ezerfélének. Azért látják ezerfélének, mert még nem találtak rá a hindu személyiség lényegére. Lehet, hogy én sem találtam rá, de azért bizonyos vagyok benne, hogy létezik.

Himalayan Railway Siliguriba érkezve egy keskenynél keskenyebb nyomtávú sínpáron icike-picike mozdonyt pillantunk meg, hogy azt ne mondjam, póni-mozdonyt, picike vonat elé befogva. El vagyok képedve. Mi lehet ez? Csak nem merészeli, nem gondolja komolyan, hogy nekiveselkedik a Himalája lejtőinek? Hozzá még két részre is van osztva, az egyikben valamicske szén, vagyis a munka egésze a másikra marad. Két egészen kicsi vagon is csatlakozik hozzá. Végül talán még a lépcsőt is észre lehet venni - ha ezt annak lehet nevezni. Talán egy menyét számára megfelelne. A kalaptartót se felejtették ki belőle. Egy gyógyszeres dobozka talán elférne rajta, vagy egy tízes

csomag cigaretta. Világításáról is gondoskodtak. Csak az égő hiányzik. De a foglalatról ítélve, olyan kicsi lehetett, hogy úgyse világított volna semmit. Jobb lett volna oda se tenni. Remek. Szokás szerint egy marhavagon is csatlakozik a szerelvényhez. Biztosan belefér egy kosár baromfi meg egy negyed tucat bárány. A mozdony pedig elindul, mindjárt látni is, miféle haditerv alapján. Először is, alagútnak nyoma sincs. Ekkora kis mozdony számára nevetséges is lett volna alagutakat fúrni, tisztára kidobott pénz, hát egyszerűen csak kijelöltek egy dűlőutat, keskeny földnyelvet vágtak a hegybe, és jöhet a menet? Legalább a teljes panoráma kitárul az utasok előtt. A mozdony úgy veszi a kanyarokat, mint mi a biciklivel, mindenütt elemében van. Előre, hátra, apró félkörökbe és kitérőkbe zökken, de mindig visszatalál a helyére. Ahogy leszállsz az állomáson, két mosolygó kis nepáli nő vár, orrukban arany karika, olyan kedvesek, a lelkedet is kitennéd elébük, máris fogják a poggyászt és irdatlan bőröndjeim alatt görnyedve se tűnik el arcukról a mosoly. Mindenfelé mosolyt látni, igazi, röpke kis mosolyokat; az első mosoly, amivel a sárga fajnál találkozom, a világ legszebb mosolya. Végig a fákra kitűzött libegő imaszövegek között kanyargunk. Előbukkannak a Himalája hófedte ormai. A földkerekségen mindenütt meg lehet értetni magunkat jelbeszéddel. Indiában ez lehetetlenség. Jelzed, hogy sietned kell, menjünk egy kicsit gyorsabban, hadonászol a kezeddel, amiből mindenki megértené, mit akarsz, mindenki, kivéve a hindut. Neki halvány sejtelme sincs róla. Még csak nem is biztos benne, hogy jeleket adtál. Micsoda szorongás puszta jelenlétük is! És micsoda megkönnyebbülés, mikor az ember a nepáliak közé érkezik, és itt a mosolyuk, ez a mosoly, amely magától értetődőn nekünk szól, és szíves viszonzásunkra vár, azt várja, hogy egy kicsit eleresszük magunkat, és irántuk való jóindulatból abbahagyjuk a magunkba merülést. Ez a nepáli mosoly, a legszívélyesebb mosoly, amit valaha láttam, szívélyes, nem kedélyes és nem tolakodó, inkább minden hátsó gondolat nélkül tiszta és elragadó. A délszakiak elegánsak.

A hegység merő szellem. A kezek eltűnnek. Kezek játéka, gonosz játéka. A hegyet csak a szem látja. Lefoszlik róla minden mocsok, minden érzékiség, a növények ragacsa, a szagok. Ezt egyébként a hinduk is tudják. Aki valamiféle szentségre áhítozik, végül a Himaláján "köt ki". A nepáliak a világ legmagasabb földjét választották lakóhelyül. A közöttük feltünedező hinduk, még a kolduló barátok, a guruk és a szentek is romlottnak, vagy legalább is romlásnak indulónak tűnnek. A nepáliak között a zömök és határozott gurkhák, akik nem ijednek meg az árnyékuktól, szöges ellentétei a hinduknak. A tibetiek, akárcsak a nepáliak szöges ellentétei a hinduknak, de merőben más okból. A hindu férfiak általában magasak és nyúlánkak, a nők első látásra szinte megdöbbentően alacsonyak mellettük. Mintha az ember valami rovarfajta közé keveredett volna: a nők gyakran egy egész fejjel kisebb termetűek a férfiaknál. És a férfi bezárja őket a házába. Látni sem lehet őket. A férfi minden. A nő semmi. Alkalmam volt olyan tibetieket is látni, akik eltérnek a valamivel finomabb átlag-tibeti típustól, de ugyancsak figyelemreméltóak. Ez a fajta tibeti férfi nehézkes, nagy, széles, nem szép és faragatlan. A nő szintúgy nehézkes, széles és magas, nem szép és talán még erőteljesebb és még faragatlanabb. Ilyenek lehettek azok a tibeti nők, akiknek hajdan akár öt férjük is volt (természetesen egy időben), és ha jól sejtem, vajmi szoros gyeplőre fogták őket. Ha valakit bezártak a házba, azok csakis a férjek lehettek. Egyszer láttam egy ilyen asszonyt: nála volt a buksza, és a határozott, nagyszájú parancsnokot játszotta néhány engedelmes, 180 centi fölötti nagy melák férfi fölött. Ha a hindunak valami nem sikerül, még ha gazdag is, felesége van, és tíz gyerek apja, egyszercsak így szól: "Jó, ha így vagyunk, elmegyek koldusnak". Vagyonát rábízza az unokaöccsére és elmegy koldusnak. Elfogadott dolog ez. Az élet egy bizonyos fordulópontjához érve nincs más hátra: koldulni kell, vagy inkább koldus módra élni. A hindu koldul, öntudatosan és orcátlanul. Olybá tekinti ezt a foglalkozást, mint a sorsát. A hinduk, akik se nem jók, se nem jótékonyak, úgy járják útjukat, és úgy is térnek le róla, mint akiknek ez a sorsa.

A kolduló brahman szó nélkül nyit be. Ha adnak neki akármit, szó nélkül távozik. Ha nem adnak, szintén szó nélkül távozik, de ha valaki csak egy kicsit türelmetlenül viselkedik vele, azt valamennyi ősével egyetemben elátkozza. Akkor már egy egész kecskenyáj se téríthetné el őt az átkozódástól. Késő. A mindig lesben álló istenek csak arra várnak, hogy elindítsák az átok nyomán beteljesedő katasztrófát. Ceylonban egyszer egy biciklis fiatalember teljes sebességgel keresztezte az utamat. Egy pillanat se telt bele, máris mellém lépett, kézen vezetve a biciklijét. A másik kezét felém nyújtotta, "poor boy, no money". Vadonatúj, sebességváltós biciklije volt. Ereje teljében lévő, lelkes fiatalembernek látszott. Boldog voltam, hogy segíthettem rajta. Vajha egyszer én is koldulhatnék az autómmal, egy együttérző lélekre találva! A nepáli viszont mosolyogva koldul. Oda van a boldogságtól, hogy találkozott veled. [18] Külön, személyes örömének tekinti, hogy éppen veled találkozhatott. Ki is utasíthatná vissza? A gyerekekről beszélek. (A nepáliak közt nincs több koldus, mint más népeknél.) Láttukra enyhén görcsbe rándul a szíved. Mindig kínos, ha eléd kerül egy koldus. Mintha az igazságtalanság árkába botlanál, vagy mit tudom én mibe.

A nepáliaknál a koldulás egyszerű, szinte testvéries. Ma ő kér tőled. Holnap majd te kérsz tőlem. Értjük egymást. A tibeti papok koldulása csupa előkelőség. Kimegy a pap a piacra, megáll egy kereskedő előtt, kezében picike kis dob, mint egy mangó gyümölcs, amiről két piros zsinóron két könnyű kis piros cérnagombolyag lóg. Jobbról balra megrázza a dobot, a két kis golyó koppan rajta. Közben megcsendít egy picike csengőt. S ezt a parányi zenekart halk, csaknem titkos dallammal kíséri, alig észrevehetően, mintha nem is énekelné, csak puhán kilehelné, mint valami álombeli sóhajt. Az egész nem tart egy pillanatig. Fatálkájába belepottyan némi zöldség, egy marék rizs, azt a szatyrába tölti, majd tovább lép a következő árushoz, így járja végig a piacot. Mindig hallani fogom ezt a mentegetőző, távolságtartó, csak az érdekeltek számára hallható sóhajt, amely visszafogottságában, egyszerűségében, finomságában olyan, mintha egy beteg még egy utolsó dallamos hangot szeretne kiadni, mikor már nincs is tüdeje. Olyan ez a hang, mintha vérző hörgőkön szűrődne át halkan, vagy mintha egy kutyát tanítanának énekelni, amelyik úgy tanulja meg és úgy ismételgeti a dallamot, hogy óvatlanul el se választja a szokásos lélegzetvételtől, olyan ez a hang mint amit a kutyák akkor hallatnak, mikor alvás közben

felelnek valamire, s amit oly közel érzünk magunkhoz. Olyan a hangjuk, mint a szemük...: ránctalan. Mint az imamalmok duruzsolása. Ez a másik formája tapintatuknak. Ha azonban egy láma-kolostorba tévedünk, abba a templomba, ahol egész álló napjukat töltik, egyik falatozik, másik alszik, aztán cserélnek egymással; és hallgatod, ahogy dörmögve kántálják imáikat, bőrönd-nagyságú roppant könyveik lapjai fölé görnyedve, nem ismersz rájuk. A híres orosz basszusoknál mélyebb fekvésű hangok ezek, bömbölő, trágár hangok, amikről azt hinnénk, hogy csupán csak durva gúnyolódás és groteszk kifigurázás; de nem, ez az ő naphosszat, szüntelenül bömbölő hangjuk. Van egyfajta hangszerük is; egy négy és fél méter hosszú trombita, amellyel imára hívogatják a környéken a népet. Víziló nagyságú roppant hangrésen át dörög a hangja. És ez a hang, amely mindenhol másutt kibírhatatlan lenne, itt a Himalája ormai között, oly könnyedén és elfoszlón lebeg a tanyák fölött, akár egy sóhajtás.

Dél-India A dél-indiaiak, a dravidák, többnyire alacsonyak, elevenek és indulatosak, semmiben nem felelnek meg az európaiak hindukról táplált elképzelésének. Ahogy délre érsz, a bőrszín elsötétedik, mintha csupa fekete közé kerülnél. Az öltözetükből is eltűnik a rózsaszín, és helyet ad a vörösnek, sötétzöldnek és a lilának. Az északi nyelvek kerek ája, ója, éje eltűnik, a malajálam nyelvben mintha minden mássalhangzó szétázna, a tamilban viszont mindegyik erősen megkettőződik, a tamil nyelv ugyanolyan ősi nyelv, mint a szanszkrit, de egyébként semmi köze hozzá. Az itteniek nem tekintik olyan "fontosnak" magukat. Rád vetett tekintetükből semmi se következik. Kevesebb vagy éppen semmi hipnotizmus. Ezek már nem kérődző barmok. Nem kuporodnak a földre, ha két szabad percük akad. Egyeseket még állva is lehet látni, sőt járnak is, méghozzá szaporán. Templomaikban a homlokzaton kint látni az isteneket, a gopuranok, ezek a toronykapuk az istenek, démonok és óriások piacául szolgálnak. Itt minden isten egy kicsit démon is. Teljes hosszukban a földre vetik magukat előttük, erőteljesen, (de minden hacacáré nélkül). Ganésa színe előtt két kis ökölcsapást mérnek a fülük tövébe. Jobban szeretik a kisebb istenségeket, például a himlő istennőjét. Itt a vallás veszít szépségéből és békességéből. Már nem tűnik olyan szépnek. Ők multiteisták, vagyis többistenhívők. Ugyanakkor, gyakran áttérnek a kereszténységre is. (Ez India egyetlen tájéka, ahol a hívők száma elenyésző.) Tudják, legalábbis hajdan tudták, miben áll a szómágia.[19] Egyedül a Szangam-korban 192 jelentékeny költőt tartanak számon, közülük 57 földmívest, 36 nőt, 29 brahmant, 17 hegylakót, 13 erdészt, 7 kereskedőt, 13 Pándja királyt, és így tovább, egy gerencsért meg

egy halászt. Lehetetlen Indiába jönni úgy, hogy ne hajlanánk a kommunizmusra. Ebben az érzésben a szociális kérdés talán csak másodrendű fontosságú. De az indiai társadalomban, mely nem egyenlő mértékkel méri tagjait, oly mérvű a lealjasodás, az emberi méltóság hiánya, hogy kivétel nélkül mindenki bemocskolódik mindabban ami, amit mond és amit cselekszik, a köztiszteletben állók, a brahmanok és a rádzsák, és talán mi is mindahányan, talán még jobban, mint a kisemmizettek. Feltehetően az egész világon nincs még egy olyan ország, ahol a bennszülöttek, amikor a vonaton, a parkban vagy bármilyen más nyilvános helyen szóba elegyednek veled, Jézus-Krisztusról kezdenének beszélni. A hindu el se tudja képzelni, hogy valaki emberfia közömbös lehet a vallás iránt. Többnyire őszinte szeretettel közelednek Jézushoz, csak azt sajnálják, hogy nem közöttük támadt fel, vagy legalább nem köztük támadt fel másodjára vagy harmadjára, szívesen érdeklődnének hogyléte felől. Mindazonáltal, még az ateista európait is sértené az a bizalmasság, ahogy Krisztusról beszélnek. Bengáli kísérőm kedvesen így vélekedett a déli nőkről: "Ezer járókelő, és egy se szép." Inkább azt kellett volna mondania: "Tízezer járókelő, és egy se szép." Nekem mindössze egyetlenegy szépet sikerült látnom. A férfiak csökött eretnek arcúak. Gyíkra valló arcélek és szemek (különösen a betegek hasonlítanak a gyíkokra.) Orr, szem, száj összehordva, összenyomva, mint egy átok vagy egy katasztrófa súlya alatt. Az alacsony homlokok (azt mondanánk, homlokszíjak), sűrű szőrzettel benőtt koponyák (a fejközépig leborotválva) arra indítanak, hogy majomnak nézzük őket. Egy csomó Bourbon-fő is, csak zsugorítva, lázasan, hatalmukveszetten és kontyban végződve. Ha valamelyikük bármilyen értesüléshez jut felőled, például: hogy harminckét éves vagy, haladéktalanul tudatja egész szomszédságával, a pályaudvaron tébláboló utasokkal, a város egész lakosságával. Már messziről kérdezgetik. Amire diadalmasan válaszolja: "Harminckét éves. Látogatóba jött Indiába!" És ez a döbbenetes hír úgy terjed, mint tűz a puskaporban. Úgy bámulnak rád, ahogy az állatkertben bámulják az újonnan odakerült bölényt, struccot vagy kígyót... Egész India egy nagy állatkert, ahol a bennszülötteknek időről időre alkalmuk adódik máshonnan odakerült állatfajokat látni. Ha egy Indiából hazatérő európait megkérdeznek, mit látott, habozás nélkül ezt feleli: "Láttam Madraszt, meg ezt, meg azt." De szó sincs róla, csak őt látták. Méghozzá sokkal inkább, mint amennyit ő láthatott.

A hindu csak szoros orrközelben tud beszélgetni. A szádról kapja el lélegzetedet. Soha nem lehet elég közel hozzád. Tolakvó fejével és alkalmatlankodó szemével beékelődik közéd és a láthatár közé. Ilymódon féken tartva áldozatát, sorjázza deklamáló mondatait. És mindezt teljességgel semmitmondó mondanivalói kedvéért. Valami különös erő készteti a szavalásra, a prédikációra, miközben a legbanálisabb értesüléseket is a mindenségnek szóló üzenet fontosságával ruházza fel. A dél-indiai falvakban, ha egy pillanatra nyugodtan magadra maradnál, máris vagy tízen gyűlnek köréd, piócaszemükkel rádtapadva, olyan közel, hogy egy köhintéssel két-hármat is megsebezhetsz közülük. Ha megszólítod őket, még közelebb nyomakodnak hozzád. Az észak-indiai szaval. A dél-indiai üvöltözik. Nemcsak éneklése (a dél-lakó dravida lakosságé), a puszta beszédük is merő kétségbeesés. A francia nyelvről, már azoknak, akik beszélik, az a szilárd elképzelés alakult ki, hogy fejhangú nyelv, amelyet, ha egyáltalán, csak különös erőfeszítés árán, és folytonosan a szenvedéstől rettegve lehet valamiképpen kisajtolni a koponya legfelső rekeszeiből. Kedvünk volna folytonosan nógatni őket: "Nyugi, nyugi, előbb-utóbb csak menni fog." De veszett felindulásuknak semmi se szabhat gátat. A tamil nyelv átlagosan hatszótagos szavakból áll. De előfordulnak benne tizenötszótagosak is. Négy szótagon alul a szó nem is szó, csak valami foszladék. Szerintük az angol nyelv romokban hever. Mik ezek az elöljáróknak, névelőknek stb. nevezett üres buborékok? A tamil ragozó nyelv. Amit csak lehet, összeforrasztanak. Három szóból egy szó. Így, illetve bizonyára kissé bonyolultabban jönnek létre tíz vagy talán tizenöt szótagos szavaik. Ezek a szavak óriási sebességgel röppennek fel. A tamilok rálépnek az első szótagra, majd őrületes iramban rohannak rajta végig. A legvégén kicsit meg lehet pihenni. Így keletkezhetnek kicsiny rések a beszélgetésben. De a lelkesebbek (és a legtöbbjük ilyen) meg se állnak. És akkor hallhatóvá válik az a bámulatos gépezet, amely emberfeletti mivoltában ellenállhatatlanul végbeviszi természettől adott hőstettét. Minden kiejtett szavuk egy-egy gátszakadás. Kétségbeesett hadarás, van benne valami alantas és ez a szemükben is visszatükröződik, ezekben a merev szemekben, amelyek közben mégis összeszűkülnek a kényszeres látniakarástól, de vajon mit akarnak látni? Szemmel láthatóan kudarcra vannak ítélve, csak nem tudni, miért. Amikor énekelnek, a daluk akasztás. Mintha azért énekelnének, hogy felkössék rá magukat, méghozzá jó magasra. Minden ugródeszka nélkül, egyenesen megcélozzák a legelérhetetlenebb felső hangokat, kétségbeesetten felkapaszkodnak rájuk, és a két-három legmagasabb között ingadozva, ott fenn zokognak, szenvednek és adják a szerencsétlent, mintha készen állnának ezer darabra szaggatni

magukat: ki tudja miért? Majd egyszerre csak hirtelen abbahagyják, két percnyi csönd, aztán megint felcsimpaszkodnak a magasba, vagy inkább egy ugrással ott teremnek, még százszor szerencsétlenebbül, mint valaha. Ez a kínszenvedés olykor több mint egy óráig is eltart. Imádják rezegtetni hangjukat a mély- és középfekvés között. A már magában is gyors ritmusba egyszerre csak beiktatnak néhány elképzelhetetlen szót, a normális recitálás négyszeres gyorsaságával - a gőzmozdony feltalálása előtt senki nem tett annyit a gyorsaság fokozásáért, mint ők. És mindez, amit nem is kellemetlen hallgatni, egy jelentéktelen, savanykás kis operettízű ponton ér véget, minden lendület nélkül. Senki se tudná sietségre fogni őket. Drámáikba, abba az Európában ismeretlen változatokat felmutató műfajba a világon mindent belegyömöszölnek, tücsköt-bogarat, komikumot, morált, költészetet, cselekményt, és így tovább. A darab szünet nélkül folyik hét órán keresztül, kétszáz vagy olykor kétszázötven jeleneten át, ki tudja, hány színváltozással. És véges-végig csak jelzett mozgásokkal és gesztusokkal, amik azon nyomban feledhetők. Az egész szórakoztató és mulatságos. Nem volt mit tanulniuk a filmtől. Már régesrég túl voltak rajta. A párbeszédeket kitörő hahota fogadja a nézőtéren, elsodró erővel, de aztán egy pillanat alatt elharapják, lenyelik, mintha nem is lett volna. Könnyítettek magukon, és kész. Mintha valami erő korbácsolná őket, és azt mondaná: "Gyerünk már, mire vártok, mit csűritekcsavarjátok?" Elénekelnek egy dalt, majd rögtön mégegyszer ugyanazt más hangnemben. Egyszerre csak elharapják a dallamot és megint hangot váltanak. A színészek úgy hagyják el a színt, hogy semmiféle hangulat nem marad utánuk. A jelenetek a természetes időrend szerint gyorsan peregnek egymás után, úgy hogy a szamár is megértse. Miután nem alakul ki semmilyen hangulat, semmiféle közbeszólás nem zavarja meg az előadást. Például: a színen egy nyomorúságos teremtmény könyörög alamizsnáért. A zenekarból valami tréfás fickó (erős humorérzékük van, a darabok tele vannak rendkívül mulatságos jelenetekkel), szóval, a tréfás fickó fogja magát és feldob neki egy annát (mondjuk, egy tízfillérest), mire az egész nézőtér elkezd filléreket hajigálni a színpadra. Esküszöm, ez az egész eltartott vagy nyolc-tíz percig, aztán minden folytatódott tovább. Egy másik alkalommal jelen voltam egy színtársulat utolsó előadásán. Valami szívettépő, moralizáló darabot adtak. A nézők közül többen, főként gyerekek, a párbeszéd kellős közepén fölcsimpaszkodtak a színpadra és virágkoszorúkkal meg naranccsal köszöntötték a színészt, aki az előbbieket azonnal a nyakába akasztotta, az utóbbiakat a zsebébe gyömöszölte vagy a kezében tartotta, ahogy tudta. Aztán az előadás zavartalanul folytatódott. Az európai számára nagyon is zavarbaejtő szokásuk szerint, a női szerepeket nőnek öltözött férfiak játsszák, többnyire meglehetősen idétlen alakok, de néha igen szép mély althangjuk van. "Ezeket a szerepeket - magyarázta nekem egy néző -, nők nem tudnák eljátszani. Ahhoz túlságosan nehezek(!). Azok a fiatalok, akiket látni fog, gyerekkoruk óta gyakorolják az elnőiesedést. És ha egy férfi begyakorol valamit, jóval messzebbre jut, mint a nő."

Ez aztán az érvelés, gondoltam magamban. Ám a színészeket látva, nem kellett csalódnom bennük. Valósággal nőként viselkedtek, szinte minden pillanatban, még a háttérben állva is... ami, ha jól mondom, a nőktől nem mindig várható el.

Az alakoskodás azonban mégsem ér fel a természetességgel. Később Madraszban láttam Sundarambalt, ezt a csodálatosan éneklő tamil színésznőt; ő az egyetlen igazán szép dravida nő, akit láttam, és hozzá igazi tehetség. Mintha a vérében egyszerre folyna vér és égetett szesz. Megjelenésével lesöpörte a színpadról az összes többi nőt (akik férfiak voltak), még mielőtt egyetlen mozdulatot tett volna (igen keveset mozgott) és elkezdett volna énekelni. Maga volt a női egészség. Nő volt, testestül-lelkestül nő. A többiek kacérkodtak, a férfi nem képes nőként természetesen viselkedni. Ezek megpróbáltak nők lenni. A színésznő megpróbált emberi lény lenni. S ez sikerült is neki. Benne ott élt az a lényegénél fogva utánozhatatlan valami, ami annál is inkább felkavart, mert ő maga láthatóan nem törődött vele: a nőiség. Igen különös volna, ha az indiaikat, minden pszichikai adottság nélkül is ekkora buzgalommal foglalkoztatnák az okkult tudományok. Ha sokan, akik európai nevelésben részesültek, el is veszítették metapszichikai adottságaikat, mások, főként az alsó kasztokban, akik semmilyen nevelést nem kaptak és szellemileg kevésbé torzultak, máig is őrzik. A South Indian Railwaynél dolgozott egy vasutas, mesélték nekem, aki meg tudta gyógyítani a kígyómarást. Ha valakit megmart a kígyó, egyik rokona máris rohant a pályaudvarra: - "Hol az a vasutas?" - "Szolgálatban van, a vonaton..." Azonnal sürgönyöztek utána: "Ez és ez, kígyómarás." A sürgöny állomásról állomásra röpült a vonat és a férfi nyomában. Aggódva várták a választ. Végre megérkezett: "He will be all right." Mindenki boldogan tért haza. És a méregnek nem lett hatása. Mit csinálhatott a vasutas? Egy percre magába szállt egy fülkében. "Ennek vagy annak a (szentnek vagy kinek?) a nevében kérem, hogy a méreg ne szívódjon fel." Aztán ment a jegyeket lyukasztani. Százszámra mentek-jöttek így a táviratok, és a kígyóméreg százszámra vízzé vált. A hasonló pszichikai adottságok minden kasztbeli, a legfelsők és legalsók között egyaránt megtalálhatók, még a borbélyoknál, sőt a vargáknál is.

Érthető, hogy egy ilyen országban nem lehet egyszerűen különbséget tenni ostobák és nem ostobák között. Lehet, hogy a vasutas gyengeelméjű volt, semmirekellő fráter, ami nem ritkaság köztük, mindazonáltal teljesebben tudott élni lénye belső tartalékaival, mint a főnökei. Indiában a kritikai szellem nem valami sokat számít. De ki mondta, hogy a kritikus szellem a világ teteje?[20] Minél megközelíthetetlenebb valaki, annál nagyobb a belső élete. Mint az angolnak, vagy a bengálinak. Valahányszor egy bengáli írást olvasok, tíz sor elég, máris magával ragad. A bengáli irodalomban van valami mélyen, egészen igazi, és ez nem a szentsége, nem is az igazsága, hanem a benső élete. Ha egy bengálit olvasunk, nem lehet nem szeretnünk. Mindig megrendítő és jelentékeny. Nem kell leereszkedni hozzá.

A fordító utószava "Mintaszerű útirajz" (le modèle des reportages). Így határozza meg a pályakezdő fiatal költő Ázsiakönyvét, a megírás után tizenöt évvel, az Henri Michaux-ról írt első monografikus tanulmány szerzője, René Bertelé. Csaknem egy időben a könyv második kiadásának megjelenésével (1946), amelynek szűkszavú, érezhetően feszengő (s ebből az állapotból a szellemesen lakonikus fogalmazásba menekülő) előszavában maga az író éppenséggel nem így vélekedik. Még kevésbé gondolja így később, abban a már felszabadultabb, elemzőbb "Új előszó"-ban, amelyet a harmadik, 1967-es kiadáshoz csatolt. A mai olvasó (főként, aki nem ismeri Michaux egyéb műveit), hajlamosabb az író e kettős, ismételt önkritikáját osztani. Abban is, hogy könyve "oly messze esik már tőle", hogy "ketten nem sokat tehetnek egymásért", a könyv már "nem mélyíthető el", nem javítható, úgy "éli a maga életét", ahogy megíródott. Valamint abban is, hogy, még később, úgy ítéli, a könyv "elavult", mégpedig egyrészt "a földrész egykori, egyszerre eltompult és feszült állapota", másrészt a szerző akkori "naivitása, tudatlansága és demisztifikációra hajló illúziói" okán; s ezen túl is számos egyéb körülmény folytán. Ma, a könyv három kiadása között eltelt idő többszörösének elmúltával, mi is arra hajlunk, hogy inkább a szerzőnek adjunk igazat. Abban biztosan, hogy az Egy barbár Indiában minden bizonnyal nem "mintaszerű" útirajz. Se nem minta, se nem példa. Más. Megismételhetetlenül egyéni és eredeti írásmű. És mint ilyen, érdemlegesen csak a már beteljesült életmű távlatában értelmezhető. A Béke a törésekben, a Nyugodjék lázadásban, Vigyetek el, az Ecce Homo, a Hátországban, a Jövendő, az

Útkeresések - Útvesztések (az író egyes mű- vagy verscímei) felől visszatekintve. A két időpont (Michaux önkritikus megnyilvánulásai és a mai megítélés) között azonban meggondolásra késztető ellenvéleményekkel is találkozunk. Ilyen mindenekelőtt Étiemble professzoré, aki a francia komparatista irodalomtudomány nagytekintélyű kezdeményezője, s emellett a Kelet különféle kultúráinak nagy műveltségű, empatikus kutatója is. Kétkötetes Kína Európában című fontos könyvének (L'Europe chinoise, Gallimard, 1981; 1984) Előszavában Michaux könyvét a francia íróktól származó három legfigyelemreméltóbb India-könyv között említi, a már Voltaire által "az utazók legjobbjának" nevezett XVII. századi François Bernier Utazás a Nagymogul országaiban című klasszikus műve és André Malraux híres modern Antimemoárjai mellett (1967). Mi több, élete végén (mint látni fogjuk, a legeslegvégén) maga a szerző is nagyot változott ifjúkori műve megítélésében. Erről, igaz, nem közvetlenül a szerzőtől, hanem a másfél század óta híres bengáli író-dinasztia kortárs tagja, Lokenath Batthacsárja közvetítésével értesülünk. (Az Attentions à Michaux [("Figyeljünk Michaux-ra")] című emlékkönyvben olvasható. Bruxelles, 1995.) Az indiai író már egy ideje kapcsolatban állt Michaux-val (feltehetően éppen az India-könyv révén is), mikor 1984 októberében, Párizsban átutaztában újból fel akarta keresni Michaux-t: ami némi nehézségek után sikerült is neki. Beszélgetésük során óhatatlanul szóba került India is. Batthacsárja (minden valószínűség szerint hitelesen) ilyen mondatokat ad Michaux szájába: "India merőben rendhagyó Kelet. Messze esik Kínától. Még messzebb Japántól." - "Az indiai emberek mindegyike külön kis sziget. Ha nem egész világrész." - "Én végül is elsősorban a széllel találkoztam ott, a minden oldalról zúgó forgataggal, amelynek középpontjában mégis nyílt egy láthatatlan rés, ahol semmi se moccant, semmi nem létezett, csak valami totális üresség... Azt hiszem, én egész életemben valami hasonló ürességet kerestem." Lokenath Batthacsárja ezzel búcsúzik a nyolcvanöt éves költőtől - nem tudva, hogy ezúttal végleg. Alig egy hét múltán, már Delhiben, a Times of India hasábjain értesül haláláról. E nyilván hiteles forrás szerint tehát, ez a szerző végső vélekedése egyik legkorábbi művéről. Meglehetősen talányos. De miért várnánk mást az először Talányok című versciklusával jelentkező, s mindvégig talányokkal teli életművet létrehozó írótól? Mindenesetre, e megjegyzéseiből már hiányzik az egykori - igaz, akkor is ambivalens - visszavonás. Magam csak akkor ismerkedtem meg a szöveggel - és különféle kritikai visszhangjaival -, mikor a kiadó felkérésére fordítani kezdtem. A költő Michaux-t azonban már régóta és elég közelről ismertem, úgy is, mint egyike annak a négytagú fordító-együttesnek (Gera György, Illyés Gyula és Weöres Sándor társaságában), amely éppen egy negyedszázada az első (és mindmáig egyetlen) magyar nyelvű válogatást készítette verseiből (Nyugodjék lázadásban, 1972) Miután elolvastam az Un barbare en Asie (melynek csupán első része az indiai útirajz) 1967-es kiadása élén a Gallimard kiadó rövid anonim jegyzetét, amely szerint az "kétségkívül Michaux leg-"objektívebb" és egyben legkiegyensúlyozottabb műve. Úti benyomásait jókedvvel és könnyed fölénnyel veti papírra" - ahogy előrehaladtam a szövegben, egyre nagyobb megütközéssel tapasztaltam ennek ellenkezőjét. Éppenséggel túlságosan szubjektívnak és rosszindulatúnak vagy rosszkedvűnek éreztem (még egy lírai költőhöz képest is), nem könnyeden, hanem bosszantóan fölényesnek. Feszültnek, indulatosnak és felületesnek; ha visszatekintve, mai fogalmazással élnék, úgy mondanám, bántóan empátiahiányosnak; a másság iránti intolerancia már-már illetlen beavatkozásának abba a nagyon különös, és még az első világháború utáni Európáénál is nagyobb, és főként régebbi nyomorúság, valamint egy az európainál

is ősibb gazdag kultúra merőben eltérő világába. Végig kellett olvasnom, pontosabban fordítanom az előzetes olvasás nélkül fordításba vett szöveget, hogy megértsem: ezt a könyvet nem az Indiáról szóló útikönyv- vagy riport-irodalom környezetében és viszonylatában lehetséges megérteni, csakis Michaux életművének részeként. Michaux irodalma pedig éppenséggel nem "illedelmes" irodalom. Talán túlságosan is nem az. A századeleji "illemtelenek" között is valószínűleg az egyik legilletlenebb. Sokáig úgy gondoltam, a később vitathatatlanul nagy költővé váló szerző itt figyelembe se veszi egy többezer éves hatalmas kultúra megejtő és bizarr gazdagságát; se a védikus, se a tantrikus bölcsesség alakító erejét (amely például olyan egyedülállóan széppé tudja faragni az öreg hinduk arcát - amit pedig ő maga is észrevesz, egyikeként egészen ritka pozitív észrevételeinek); a tanagrák páratlan gyöngédségét, az erotikus szobrászat minden ezirányú kerteléstől mentes, keresettségében is lefegyverző természetességét, és így tovább. Csak azt hajlandó látni, a mindennapok nyomorúságos esetlegességében, hogy mindebből semmi sem érvényesül az "életben"; pontosabban ennek az egész "csodának" a látszólagos hiábavalóságát hajlamos meglátni; s még erre is csupán közvetve utal. Vagy éppen: hogy ennek tükrében még maga a múlt is átalakul: elveszíteni látszik önmagát; ahogy szinte egyetlen műalkotás-leírásából kitetszik: ahol még a Tádzs Mahal hihetetlen márvány-plasztikája is oly üresen száll el előtte a levegőben, mint egy feleresztett léggömb. Mint maga írja, a Rámájana 125 000 és a Mahábhárata 250 000 verssorában egyet sem talált, amelyik kielégítette volna költői igényeit! Fáradhatatlanul és szenvedélyesen csak egy mára mélységesen elmaradt civilizáció nyomorúságos, Európából nézve nehezen elviselhető leprafoltjait regisztrálja mindenen, amelyekért nem is érdemes a helyszínre, a "tetthelyre" zarándokolni, elég hozzá az európai fölény (bár sokban igazolható), mégis elő-ítélete. Csakhogy azt kell tudni, hogy a fiatal Michaux nem (vagy elsősorban nem) európai fölénnyel, hanem a 14-es háború utáni Európa európai szégyenérzetével és kisebbségi érzésével, egész további életére kiható mélységes kiábrándulással érkezett Indiába. Mint ahogy kevéssel előbb már menekülésének első állomására, Ecuadorba is. A háború utáni generációnak abba a sorába tartozott, amely a támasznélkülinek érzett valóságból a valóságfölöttibe akart kapaszkodni; amely a századvégi két kölyök-költő-próféta, Rimbaud és a magát Lautréamont gróffá előléptetett Isidore Ducasse sötét nyomait követte a szinte nyomtalan pusztulásba, hogy azok halála után negyedszázaddal porhüvelyük alól támadjon föl a szürrealisták fergeteges lázadása. Michaux "intézményesen" sosem tartozott a szürrealistákhoz; még hozzájuk se akart tartozni, mint ahogy senkihez se. Róla is elmondható, amit Philippe Soupault Lautréamont-ról ír: "Sosem fog történelmi személyiséggé változni. Kívül áll az irodalom történetén éppúgy, mint az erkölcs történetén." Lautréamont előre látta: "Utolsó órámon se fogtok látni..." És huszonnégy évesen nyomtalanul eltűnt a történelem szeme elől. Rimbaud, miután képzeletben Egy évad(ot) a pokolban töltött, leszállt a valóságos afrikai pokolba, hogy halálos betegen térjen vissza, és ismeretlenül haljon meg. Michaux szinte az emberi élet végső határát érte el, de kivonulása a világból kezdettől fogva végleges volt. Első írásait már Aki voltam címmel adta ki huszonkét éves korában ("Qui je fus", 1922), s ezzel mintegy eltemetve magát, indult neki a világnak. De az ő számára azért mégis lett visszatérés. Először az Andok és a Kordillerák között próbálta megtalálni újdonsült önmagát, európai

látszathalála után. Mert ő is azzal indult el, amivel Rimbaud: "Megvetlek, Európa! Únt gátú, ócska föld" (Tóth Árpád fordítása). De kiábrándulásában ő is, mint említett ősei, csak újabb kiábrándulásra bukkant. Az Andok és a Kordillerák között éppúgy, mint utána a még ősibb Indiában. A "megvetett" Európa után Dél-Amerika csúcsain is "a rossz mezítlensége" várta. ("Cordillera de los Andes"). Mi más várhatná a kasztok és nyomorúságok Indiájában? Csak ugyanaz, s talán még kétségbeejtőbben, mint Európában. "Elő"-ítéletnek mondható-e (akár még idézőjelbe téve is), ha egy fiatal európai költőt, aki az európai viszonyokat sem bírja elviselni, s azok elől igyekszik menekülni ősibb kultúrák távoli világaiba, még mélyebb kiábrándulásba dönt, ha 1931-ben Kalkutta kellős közepén utcahosszat ilyen kiáltozásokat hall: "Vigyázat, közelben tartózkodó brahmanok! egy nyomorúságos érinthetetlenszemét jár erre, egy söpredék."? Se itt, se amott "nem találkozott még az igazi emberrel". "Nem láttam az embert, aki embernek számít", mondja az Ecce Homo című versében. "De hallottam énekét, mint röhejt, mint görcsöt". (Weöres Sándor fordítása). És a Jövendő: "Soha de Soha, nem, bármit tennétek is, SOHASEM fogjátok tudni elképzelni, milyen nyomorúságos egy külváros volt ez a mi Földünk." Michaux nem az indiai másságot nem tudja elfogadni, hanem a minkséget, a magunk mindnyájunkságát, a kikerülhetetlennek és megváltoztathatatlannak érzett emberi sorsot, a Malraux által (vele egyidejűleg, és ugyancsak a Távol-Keleten) megnevezett condition humaine-t - Indiában sem. De hiszen tudhatta volna előre, mondhatnánk. Csakhogy a naivitás, akár a végső naivitás is, a művészet egyik nagy fegyvere minden rossz ellen. És a csalódás, minél nagyobb, annál inkább magában hordozza - mintegy önmagaként - a reményt is. Valóban: Michaux könyve szinte minden fejezete végén vesz egy nagy lélegzetet is - a nagy fuldoklás után. Az Egy barbár Indiában végén is; még inkább az egész könyv, az Egy barbár Ázsiában befejezésében. Ezt illesszük most hozzá a mi kötetünk szövegéhez: "Mi a civilizáció? Zsákutca. Nem, Konfuciuszt sem lehet nagynak nevezni. Nem. Csin Si huang-tit sem, Gautama Buddhát sem. De azóta sem tett náluk különbet senki se. Minden népnek szégyenkeznie kellene a maga történelme miatt. Európában természetesen éppúgy, mint Ázsiában. Mindnyájuknak a jövőben kellene keresniük a maguk Történelmét." Ez ma is, "mindnyájukra" nézve is érvényesnek tekinthető. (És talán ez is, így is fog történni Európában is, az Andok csúcsain és a Himalája alatt is... valamikor...) Somlyó György

Jegyzetek [1] Kivéve a buddhizmust, de a buddhizmus már régóta kivonult Indiából. Túlságosan tiszta számukra.

[2] Az ő számukra az embernek nem két karja van, hanem nyolc, vagy tizenhat, vagy húsz, akár egész testéből meredezhetnek kifelé a karok.

Milyen képeslapokat árulnak Indiában? Kizárólag olyanokat, amelyek mágikus szempontból ábrázolják az embert. Fénypászma a homlokon, a köldökön, a nemiszerven... virágok, természeti erők... Ilyen az ő emberük.

[3] Mondanom se kell, hogy a mi kettős vagy hármas tagolásunknak sincs több köze semmilyen valósághoz. "Lelkes vagy lelketlen, meleg és hideg, a tengeri betegségre hajlamosak, és nem hajlamosak." Annak ellenére, hogy a természettudományok, a fizika megmutatta nekünk, és tudtuk is, hogy a dolog nem ilyen egyszerű, mégis folytatjuk a kettős tagolás alkalmazását, a feltevések megosztásában, olykor olyan megszorításokkal, mint "igen, de...", "tovább még..." Az indiai mindent előre lát. És ha nem áll rendelkezésére a 34 elem egy kérdés tagolásához, kitalálja hozzá a még hiányzó 10-et vagy 15-öt. Akár az az európai, aki, sejtelme se lévén egy bizonyos ügyről, mégis rögtön belekezd a hármas tagolásba.

[4] Figyelmesen végigolvastam Ráma és Szíta házasságának elbeszélését. Kétségkívül ragyogó leírásnak szánták, de csupán a szándék volt meg hozzá.

[5] Megőriztem néhány képeslapot azokról a templomokról és szobrokról, amiket láttam. Az arcok szépek, eltűnődve merülnek alá a gyönyörben. A roppant nemi szervekkel ékes testek a legkülönbözőbb pozíciókban láthatók, az önkielégítését is beleértve.

[6] Véleményem róluk meglehetősen naiv volt. Mert nem csupán két különböző férfit láttam, hanem egy helyzetet, és ezt hajlamos az ember aszerint érzékelni és megítélni, hogy az a múltban alkalmat adott a megvetésre, a támadásokra és a gyilkosságokra.

[7] látszatra

[8] Ez a sajátosság azóta már korántsem ilyen szembetűnő. A gyakori találkozás más népek filmjeivel és filmeseivel szemlátomást megváltoztatta.

[9] A hindut az ondó misztikus elragadtatásba hozza. Álcázott istennőinek egyikét látja benne. (Lásd: Atharva-véda, VIII. könyv, IX, himnusz).

[10] És mégis, mihelyt dolgozni kezdenek, elvesztik a jóhírüket. És úgy tűnik, rá is szolgálnak erre.

[11] A hindu doktrína szerint fölösleges valakit anyagi segítségben részesíteni, valóságosan, vagyis szellemiekben kell segíteni, de még az is vajmi nehéz. Dhan Gopal Mukherji így határozza meg a kórházat: az ámítás háza, ahol az emberek, azzal, hogy jót cselekszenek, csak lelkük fejlődését késleltetik.

[12] A legutolsó kis színháznak is megvan (mocskos és "cukros" díszletei mellett) a maga két reflektora, hogy élesen, jól megvilágítsa a hamis gyémántokat és az üveggyöngyöket. Vegyük ki az indiai irodalomból az ócska dicshimnuszokat és magasztalásokat, és minden műnek legalább egyharmada azonnal eltűnik.

[13] Ennek az (1930 körüli) kornak legjelentősebb filmjeiről beszélek, ezek se mutatnak mást, csak isteneket, és az istenek és rádzsák szolgálatában álló brahmanokat.

[14] Köztudomású, hogy a leigázottak természete vonzza magához azt, aki kész elnyomni őket és parancsolni nekik. Az elnyomottak nemcsak vonzzák, de előbb-utóbb meg is teremtik maguknak a zsarnokot. A kettő egy pár. Az egyik hindu típus az engedelmes, türelmes, apatikus, aki inkább mindenkire mindent ráhagy, semhogy valamibe be kelljen avatkoznia, még akkor se, ha erre egész személyisége rámegy (a Bhagavad-Gítában pompás példát találunk erre), ez az igen gyakori típus elkerülhetetlenül rátalál valakire az ellenkező hindu típusból, aki mindezt kihasználja. Mindenekelőtt azzal, hogy beletaszítja, majd belekényszeríti abba az alantas és szűkös kasztba, amelyet az menten elfogad.

[15] A példa rossz. Milarepa tibeti volt. Később Marpa lett a mestere. Nem lehet tudni, élt-e Indiából származó boszorkánytudományával.

[16] Micsoda tévedés!

[17] Újabb hamis jövendölés. A forradalom még kitörésére vár. Ki fog törni. Egy nap megtörténik a

robbanás, amely annál nagyobb és rettenetesebb lesz, minél tovább halasztják. Nemcsak az európaiak emelték fel szavukat elborzadva a látványtól, a szörnyűséges egyenlőtlenségek, igazságtalanságok, kegyetlenségek, megszorítások, korrupciók láttán, amelyek a földi javakat és a vallást maguknak kisajátítóktól tudós álszentségeikbe burkolózva, természetszerűleg más elnevezést nyertek. Akad számos indiai is, aki mindezt leleplezi, és förtelmesnek nyilvánítja - minden kockázat és veszedelem ellenére is. Egy 1963-ban emigrált, brahmanok kasztjából való hindu, V. S. Naipaul, An Area of Darkness című könyvében botrányosnak nevezte szülőhazáját.

[18] Dardzsilingről van szó. Indiában. Mert otthonukban, Nepálban, ahová csak később jutottam el, nem emlékszem, hogy valaha is hasonlóval találkoztam volna.

[19] A legszorosabb értelemben vett mágiáról van szó. Tulszídász Rámájanajának puszta olvasása feloldoz minden bűn alól. Tulszídászt, aki a Rámájanát és Hanumán meg a majomhadsereg kalandjait megírta, akármilyen hírneves költő volt, a király tömlöcbe vetette. A tömlöcben folytatott meditációjából született Hanumán és a majomhadsereg, akik kifosztották és felszabadították a palotát és a várost. Ki lehetne írni egy pályázatot: Melyik európai költő, tudná ezt utána csinálni? Melyik tudna ehhez a vállalkozáshoz összetoborozni akárcsak egy egeret?

[20] A példa nem bizonyító erejű, hiszen éppen a ritkaságával hívta magára figyelmemet, miután az indiaiak látszólag kevésbé hajlanak a természetfölötti gyógyításra, mint az európaiak. Ebben az okkult tudományokat és csodákat kedvelő országban, ahol hosszú időkön át a rendkívüli parapszichikus műveletek tucatjait végezték elméletben és gyakorlatban egyaránt, bizonyos titkos ismeretek, meglehet tanítványok híján, kezdenek eltünedezni. Semmi se tart örökké. A XIX. században még tátottszájú tömegek bámulták a fakírok hősi mutatványait, de ezeket ma már alig fedezhetjük fel. A haladást lássuk-e ebben, a magasabb szint felé törekvést? Most a leghíresebb, legkívánatosabb és legkeresettebb az olyan hinduk feltűnése, akik puszta nézésükkel és közelségükkel képesek bizonyos megkönnyebbülést, vagy inkább belső vitális erőt kelteni, amely ellenáll a felmerülő gondoknak és aggodalmaknak. És olyan mesterekre van szükség, akik képesek a szamádhi állapotába elvezetni bennünket.

Fegyelmezett századunkban a hatha jóga sokféle edzése és gyakorlata is új, szinte általános elterjedésnek örvend.