A TARTALOMBÓL: Be sem mutatták Oláh Ibolya filmjét, de már nagysikerû . . . . . . 2 Reformküldetés zsákutcában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2 Aprópénzre váltott jövõ Mammon világában?. . . . . . . . . . . . . . . 3 Közvetett bizonyíték Antall szabad- kõmûvességére.. . . . . . . . . . 4 És Gyurcsány? Balra Indexelt a rendõrállam?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 A magyar pénzpolitikáról már Zürichben döntenek . . . . . . . . . . 6 Bulvárország felemelkedése és bukása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 Bogár László Blogja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .8 Ébredezõ életösztön. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .8 Homo micsoda sapiens? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .9 „Lehetne a tandíj magasabb is”. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10 Szegények és gazdagok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .11 Építõ célú beszélgetés Schuster Lóránttal . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 Kijózanodott az értelmiség? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 Miért kellett rendszert váltani?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 A latin-amerikaiak nem bíznak a neoliberalizmusban . . . . . . . . 15
Mindent vissza?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .16 Gazdasági összeomlás és országos sztrájk . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17 Modernkori nyelvújítás? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .18 Ne higgyetek Tóth Károlynak!. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19 MSZP, avagy a primitívség magasiskolája . . . . . . . . . . . . . . . . . 19 Népszavazás mindhalálig . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .20 Ügyeskedõ politikusok, politikai ügyeskedõk. . . . . . . . . . . . . . . 21 Oszoljanak, oszoljanak, nincs itt semmi látnivaló! . . . . . . . . . . 22 Mert övék az ország, a dicsõség, meg a narancs . . . . . . . . . . . . . 23 Pragmatikus közép . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .25 Amnézia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .26 Izraeli céget támogat a TB . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29 Szolidaritás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .30 Végveszély . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .31 Az EU állam születése a lisszaboni nap és a bûn jegyében . . . . . 31 Vándormadarak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .32 Hûség a baloldalhoz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .32
Ön a szocialista nagyváros öntudatos polgárának lapját, a Jó Ha Figyelünk címû alkalmi megjelenésû újságot olvassa. A lap elektronikus formában ingyenesen letölthetõ, a www.johafigyelunk.hu weboldalról. Észrevételeiket, kritikáikat és véleményeiket is ide küldjék. Amennyiben a lap megnyeri tetszését, kérjük jó szívvel ajánlja azt másoknak is elolvasásra! Köszönjük, és jó szórakozást!
„Nem tétlenkedik a Megasztár egyik versenyzõje. Az énekesnõnek a közelmúltban mutatták be nagysikerû filmjét, majd musicalét, és harmadik albuma is megjelent. A munka azonban nem áll meg, új feladat vár rá” – kezdõdik a Story online cikke. A cikk további soraiban azonban nemcsak az nem derül ki, mi az új feladata Oláh Ibolyának, de az sem, hogy milyen filmje volt sikeres a közelmúltban. Ugyanis, ahogy a következõ sorokban már a szerzõ maga is elszólja magát, hogy még nem mutatták be Kern András Casting címû filmjét, aminek az énekesnõ a fõszereplõje. Így a Tímár Péter rendezésében, 300 millió forintból és a tv2 támogatásával készülõ megasztáros film lelkes pr-ját igencsak elkapkodták. Még a kevésbé sikeres filmeket is bemutatás után illik csak lenagysikerûzni. Egyébként két hete mozikba került ugyan a taxigyilkos tinikrõl készült Lányok címû film, aminek Ibolya énekelte fel a fõcímdalát, de ez meg nem az õ filmje volt, ráadásul nagysikerû meg azért nem lehetett, mert nagyot hasalt a mozipénztáraknál, úgyhogy erre sem célozhattak. Más ötlet? JÁROSI MÁRTON: A LIBERALIZÁCIÓ KÖVETKEZMÉNYEI Az árampiaci liberalizáció következménye ez, amit a nyáron elfogadott liberális villanytörvény tett kötelezõvé számunkra.
Eörsi Mátyás nem szereti, ha az Orbán a kis-magyarországi magyarokat emlegeti Erdélyben. Az a megtévesztõ, hogy Eörsi magyarul beszél a szép-csókos ferde szájával, közepes logopédiai deficittel és persze sunyi aljasságokat, de mégis folyékonyan ért és beszéli a magyarul. Így biztos megértette azt is, amikor Kovács László programot adott a nemzetnek, hogy tanuljon meg kicsinek lenni. Akkor miért nem elégedett ? Van bizony Kis-Magyarország, kis magyarokkal. Hát nem ezen dolgozik évek óta ? Obendorfer Árpád
REFORMKÜLDETÉS ZSÁKUTCÁBAN Hol válság van, ott válság van: a lezüllesztett közéletben burjánzik a korrupció. Egy teljes újságoldal is kevés lenne a tavaly nyilvánosságra került, a kormánypártokat érintõ kétes ügyek felsorolásához, amelyek közül kétségkívül kimagaslik az MSZP-re újabb csapást mérõ Zuschlag-botrány. Sajnos folytatódott a jogállami intézmények lejáratása; a normaszegõ gyurcsányi hatalom tudatos törekvése a demokratikus rendszer kiüresítése, formálissá silányítása. Mindennek pedig egyenes következménye a választók kiábrándulása, elfordulása a közélettõl. Szeretõ Szabolcs – MNO
2
Kiteljesedik a virtuális világ a villanypiacon is. Az energetikai liberalizációnak természetes következménye az árak elszabadulása és emelkedése. A liberális piacon az árakat egyre inkább nem az önköltség, hanem a kereslet- kínálat határozza meg, csakhogy itt egy olyan létszükségleti szolgáltatásról van szó, aminél ez nem lenne megengedhetõ. Most eljött az igazság pillanata, amikor a lakosságnak, az egész társadalomnak szembe kell néznie az energiapiaci liberalizáció valós következményeivel. Forrás: MNO
BARÁTI TÛZ Tavalyelõtt a Magyar Nemzet fotósát munkavégzés közben összeverték a rendõrök, de ez a balliberális oldalnak alig tûnt fel. Most az Indexen Uj Péter fõszerkesztõ tiltakozik, mondván, hogy rendõrállam, Kádár-reflex, jogok sárba tiprása. És eddig mi volt, Péter? Szabadság, szerelem? Boldog, független Magyarország? A legédesebb, hogy még az SZDSZ és az MSZP is tiltakozott tegnap a parlamentben. Ki ellen? Amilyen a hatalom, olyan rendõrsége... Forrás: Balavány György – Magyar Nemzet, 2007. november 20.
jó ha figyelünk
– avagy Ne szárítsd a macskád a mikróban! – Legelõször a kereskedelmi televíziók megjelenésekor szembesülhettünk a logikusan elkerülendõ dolog elkerülhetetlenségével. Nevezetesen azzal, hogy újból végig kelljen szenvednünk azokat az idejétmúlt idióta és bárgyú ámerikai tévésorozatokat, melyeket a tányéros tévé megjelenésekor egyszer már amúgy is látott mindenki. A szinkronos változat pedig nem nyújtott annyival magasabb élvezetet, hogy megérte volna a fáradozást. A következõ lépcsõfok már jóval súlyosabb tehertételt jelent a gondolkodó ember számára, mind lelkileg, mind pedig más egyéb vonatkozásban. Ez éppen most a szemünk elõtt játszódik le. A 280 milliós Amerikai Egyesült Államok szabadjára engedett egészségügyi piacáról mintegy 44 millió amerikai nemes egyszerûséggel kiszorult. Nem képesek arra, hogy igénybe vegyék a szolgáltatásokat, lévén nem rendelkeznek semmiféle fajta egészségbiztosítással. No, mármost a kicsit is józanul gondolkodó ember, helyesbítek, az egyáltalán kicsit is gondolkodó ember azonnal belátja, hogy az olyan rendszer, ahol a lakosságnak mintegy 16%-a kiszorul az ellátásból, sok minden lehet, csak jó nem. Az ellenzék, a szakma, a szakértõk, a lakosság, a nép egy emberként teli torokból üvölti, hogy NEEEE!, ennek ellenére az 1600 milliárd nagyságú széthordható lóvé a Bilson-vatta hatékonyságával zárja el a politikum elõl az elégedetlenség és tiltakozás beszüremkedõ zajait. A lóvét felmarkolni igyekvõkön kívül mindenki más érzi, tudja, látja, hogy ebbõl akkora nagy bukovári lesz, mint ide Lacháza, de nekünk akkor is végig kell mennünk a megkezdett úton eftársak! Pediglen az a harci helyzet, hogy vigyázó szemünket Párizs helyett mostanság inkább a magát egykoron „Land of Freedom”-ként, azaz a „Szabadság Földje”-ként aposztrofált messzi Ámerikára kellene vetnünk, mert ahogyan azt a múlt és a jelen példáján okulva megtapasztalhattuk, kis odafigyeléssel betekintést nyerhetünk abba az innen meglehetõsen siralmasnak tûnõ jövõbe is, amely Mammon világában vár ránk. Ha nem vigyázunk! A politikai korrektség kedvéért azért mondjuk el, az európai emberrel árnyalatnyival talán nehezebb dolga van a kollektív néphülyítés eszközével operáló globalizációnak, mint a konzumidióta barom kategória feltalálójával, az ostoba amerikaival. Tudom, sovány vigasz, hogy a gyártó nem az európaiak kedvéért írja ki a mikrohullámú sütõ oldalára, hogy a kedves vevõ ne abba szárítsa kedvenc háziállatát mosdatás után, de ez talán mégis ad nekünk valamicske halvány reménysugarat. jó ha figyelünk
Legutóbb az Észak-amerikai lapok szemléjében akadt meg a szemem egy híren. Íme: „Szavazati jog egy iPodért National Review Online A New York University diákjait nemrég egy közvélemény-kutatás keretében kérdezték arról, mennyire fontos nekik a szavazati jog – tudósít a jobboldali National Review Online. Kétharmaduk elcserélné a következõ választáson való szavazati jogát egyévi tandíjért cserébe. Húsz százalékuk egyenesen azt mondta, hogy egy iPodért cserébe feladná jogát arra, hogy a következõ elnökválasztáson voksolhasson. A hallgatók fele azt is elmondta, hogy egymillió dollárért cserébe örökre feladná szavazati jogát. Ugyancsak a National Review Online ír a liberálisok azon tendenciáiról, melyek a gazdagabb amerikaiak “megfejésére” irányulnak. Már jelenleg is a keresõ lakosság legfelsõ egy százalékától származik a személyijövedelemadó-bevétel közel 40 százaléka. Az adófizetõk alsó 50 százalékától ezzel szemben a bevétel mindössze 3 százaléka származik.” Hölgyeim és Uraim, ez itt a vég! Ha másutt még nem is, de Amerikában Mammon nyerésre áll. Két dolog az, ami rettentõ mód felboszszantott ennek a hírnek a hallatán. Az egyik az összegszerûség. Gondoljanak bele! Az USA ma az egyetlen szuperhatalom. Jövõbeni értelmiségérõl pedig kiderül, hogy tekintélyes részük (minden ötödik) holmi pár dolláros mûanyag ócskaságért, egy médialejátszó kütyüért önként és dalolva lemond emberi mivoltának egy darabkájáról. Véleményem szerint a munka és még sok egyéb más mellett, a társadalmi élet, s annak a politika és a demokrácia útján történõ formálása – még ha csak a minket megilletõ egyetlen voks erejére is terjed ki – az, ami igazán emberré tesz minket, de legalábbis megkülönböztet bennünket mondjuk a korlátozott kommunikációs képességekkel bíró vegetáló végbéllények funkcióját betöltõ a két lábon járó mozgó fehérjehalmazoktól. Az egyetlen voks így elsõ ránézésre talán kevésnek tûnik, de amikor a demokrácia gyakorlása során a gondolkodás, a véleményalkotás és a mérlegelés után meghozzuk a döntést, nevezetesen, hogy hova, vagy kire adjuk a szavazatunkat, leadott voksunk egyúttal a ránk esõ, egyetlen szavazat erejéig terjedõ felelõsséget is magunkra vállaljuk! Ez pedig nagyon fontos! Hiszen arra predesztinált, s egyúttal kötelez is bennünket, hogy felelõsségteljesen hozzuk meg döntésünket. A másik, ami nálam azonnal kiverte az oly sokat emlegetett képzeletbeli biztosíté-
kot az a megkérdezettek személye volt. Ismételten felhívnám mindenki figyelmét, hogy itt nem a kétszázötvenedik senkit, mondjuk egy útkaparót, kérdeztek meg, hanem a jövõ amerikai értelmiségét, a ma még egyetemeken tanuló ifjúságot. Uram Isten! De hiszen már a mai kor Amerikája is borzasztó! Ezek után vajon mit gondoljunk, mit gondolhatunk a jövõ Amerikájáról? Vajon milyen lelkületûek ezek a fiatalok? Ha az élet úgy kívánja, megfojtanák a saját anyjukat pár dollárért? És íme, kedves barátaim, ismét tetten érhetjük a Magyarország Részvénytársaság tematika alatt tárgyalt korporációs metódus burjánzó terjedését, mely a részvételi demokráciát, azaz az egy fõ egy szavazat irányelvet, az egy dollár egy szavazat direktívára cserélte le. Meglehet, talán csak árnyalatnyival hozunk józanabb ítéleteket, mint a nagyvíz túloldalán élõk, éppen csak egy kicsikét vagyunk bölcsebbek és kevésbé megtéveszthetõk, mint az átlag amerikai, ennek a kis különbségnek azonban elégnek kell lennie ahhoz, hogy megõrizzük, továbbvigyük azt az európai szellemet, szemlélet- és gondolkodásmódot, amely a pénz helyébe az embert, Mammon helyébe pedig az Istent állítja. Ez pedig nem más, mint a kereszténység, a szeretet bölcsessége. Talán ezért van az, hogy a vén kontinenst dirigálni próbáló hatalmasságok – ki tudja, tán éppen az immáron Mammon uralma alá került ámerikai hatalmasságok sugallatára –, következetes kíméletlenséggel próbálják meg kiirtani belõlünk. (Lásd az elvetélt uniós alkotmány tervezetét, melybõl szándékosan, pont az európaiak érzékenységére tekintetlenül, kihagyták a kereszténységre történõ utalást.) Most olvassuk a hírt, tehát már tudjuk, de ha nem is tudjuk, rögtön érezzük, ez az, amibõl nem kérünk, ez az, amit nem szabad, ez az, ami tönkre tesz és felõröl bennünket, ha valósággá válik. Amerikában még csak a kérdésfeltevés szintjéig jutottak el. A helyzet azonban több mint aggályos. Egy rövid idézet Csöröge barátom egyik delejlevelébõl: Ebben a cikkben http://www.alternet. org/story/67723/, amely azzal foglalkozik hogy a munkások átlagos bére tekintetében az USA az OECD államok között a 15. helyen van, olvasható a következõ mondat: „Outside of Hungary, the US has the most extreme income inequality in the OECD.” Azaz: „Magyarországtól eltekintve az USA- ban van a legszélsõségesebb jövedelem egyenlõtlenség az OECD-ben.” Valóra váltottuk Hruscsov álmát: nem csak utolértük, de lehagytuk Amerikát. Hála néked, Qrcsány! 3
Mit szólsz hozzá! Hát nem dübörgünk? Szevasz A hatalom részérõl mindenki által nyíltan tapasztalható önfeladás, a szervilis szolgalelkûség, a komprádor „elit” féktelen és megalázó
tobzódása mondatja velem, minden bizonnyal komolyan aggódhatunk. Ha az Amerikai Egyesült Államokban, amely hozzánk képest gyakorlatilag fényévekkel elõttünk jár, mind a keresetek, mind pedig a fogyasztás terén, a jövõ értelmisége egy pár dolláros mûanyag
A módszerváltás utáni elsõ magyar miniszterelnökrõl, Antall Józsefrõl nevezik el az Európai Parlament (EP) két új brüsszeli épületszárnyának egyikét. Errõl hétfõn este jutott egyhangú kompromisszumra az EP elnöksége. Platformunk szerint ez közvetett bizonyíték Antall szabadkõmûvességére. Gyurcsány Ferenc: Decemberben aláírjuk a reformszerzõdést. Magyarország elsõként kívánja ratifikálni. A két új épületszárny egyikét egy konzervatív politikusról, a másikat egy baloldaliról nevezik el. A jobboldali névadó lesz Antall József, a baloldali Willy Brandt egykori német szociáldemokrata kancellár. A 24 magyar képviselõ korábbi egyeztetésén összesen három magyar politikai személyiség neve vetõdött fel: Nagy Imre 56-os miniszterelnöké, Bibó István történészé, a Nagy Imre kormány államminiszteréé és Antallé. Antallt még tavasszal ajánlották az Európai Néppárthoz tartozó magyar képviselõk(Szájerék), végül elfogadták õt a szocialisták és liberálisok is. A végsõ döntést az Európai Parlament valamelyik plenáris ülésen mondják majd ki. Amikor hirtelen kiemelkedik egy politikus, nemzetközi támogatottsággal, akkor mindig gondolhatunk a szabadkõmûves háttértámogatásra. Ez úgy történik, hogy beintésre megindul az páholytagok egy irányú támogató tevékenysége valaki iránt. Ha ez még ráerõsítinek a titkosszolgálatok, akkor biztos, hogy kiszemelt személy meg lesz választva demokratikusan. Ez eseményekre, rendezvényekre és épület névadásra is vonatkozik.
kütyüért lemondana a demokráciáról, vajon mi lehet a helyzet nálunk? Bele se merek gondolni! De Önök azért gondolkodjanak el ezen! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
Tessék már mondani 14 év távlatából mi volt az a hatalmas teljesítmény amely Antall temetésére idevonzotta Euarópa államfõit? Megmondjuk: ez a nagy teljesítmény a rendszerváltás kisiklatása volt. És Gyurcsány hirtelen kiemelkedése minek köszönhetõ? A Franciaországban és Hollandiában népszavazáson elbukott EU alkotmányt Magyarország ratifikálta (a Parlamentben megszavazta a Fidesz is). A bukott alkotmányt most ‘EU reformszerzõdés’ néven népszavazás nélkül kormányok által aláírva és a parlamentek által ratifikálva fogják ráerõltetni Európa népeire. A Fidesz már elõre jelezte, meg fogja szavazni. Egyetlen dolgot emelünk ki a az EU alkotmányból/EU reformszerzõdésbõl, melyet a külügy honlapján el lehet olvasni: A dokumentum részét képezõ ún. „Alapvetõ Jogok Chartája” szerint alapvetõ jog, pl. a homoszexuálisok házassága (burkolt megfogalmazásban palástolva). A ratifikáció után a magyarországi kormány könnyebben fogja biztosítani a családjogi törvényben a homoszexuálisok házassághoz való jogát. Ez most még egy korábbi alkotmánybírósági döntés értelmében nem lehetséges. Forrás: Bécsi Dénes/ÚDK Nemzeti Radikális Platform
– avagy Mi van kukszikám, szembesültetek a nagy magyar valósággal? – Az ún. jobboldali elfogultsággal, de talán még elhajlással sem vádolható Index internetes portál úgy tûnik, sok éves mulasztás után – pedig az események végig a szemük elõtt zajlottak – végre-valahára szembesült a nagy magyar valósággal. Bizonyos U.P. monogrammal ellátott szerzõjük tollából vagy billentyûzetébõl az incidensrõl szóló „Oszoljanak, oszoljanak, nincs itt semmi látnivaló!” címû írásának a nyitóoldalra kitett beharangozója az alábbi tanulságos, egyúttal jelzésértékû mondattal kezdõdik: „Amikor a rendõr jön, akkor mindenkinek kuss van. Mire emlékeztet ez? Nem a legsötétebb Kádár-korra?” Figyelem, kedves Hölgyeim és Uraim! Egy liberális szellemiségû internetes portál írja ezeket a sorokat az Úr 2007. esztendejé4
ben egy teljes jogú európai uniós tagállamban, ráadásul egy olyanban, amely magáról teli torokból üvöltve fennen hirdeti, hogy demokratikus jogállam! De nem különben érdekes és szintén jelzésértékkel bíró, a cikk indító mondata, mely így szól: „Diktatúra, rendõrállam talán még nincsen, de nagyon súlyos idiotizmus van, ez tényállás.” Hát kérem tisztelettel, érdekes dolgok történnek kis hazánkban. Az önkéntes mérvadókkal és megmondó-emberekkel tarkított napi csatározásokban az Index internetes portál olyan nagyágyúkat küld „harcba” nap, mint nap, mint példának okáért a bizonyos körökben közutálatnak örvendõ Tóta W. Árpád és ennek ellenére megtörtént a baj. Elképzelhetjük, mekkora
megrökönyödést válthatott ki a szerkesztõség tagjaiban, hogy az utcai ütlegeléssel egybekötött, a szerv által mûanyag zsinór közbeiktatásával eszközölt elõállításnak immáron – munkatársukon keresztül – õk is elszenvedõi lettek. Pedig semmi más nem történt, csak szembesültek a nagy magyar valósággal. Persze tudom én, rendkívül kényelmes és kellemes álláspont magyarázni a magyarázhatatlant, ködösíteni, mellébeszélni, árnyalni, tompítani a valóságot mindaddig, amíg csak az ellent ütik. A gond ott kezdõdik, amikor a csapat „baráti tûzbe” kerül. A politikai korrektség kedvéért rögtön szögezzük le, ölebmédia ide-ölebmédia oda, a sajtó munkatársai azért szolidárisak egymással. A szolidaritás magasztos eszméje a sajtóaparatcsikok szintjén szokott végleg eljó ha figyelünk
vérezni, amikor az etikai vagy nem tudom én milyen fõ hallja kendet megkérdezik, az meg aszongya, hogy hát nem kellett volna odamenni, meg hát a rendõrség is csak a munkáját végezte. Ha már végképp védhetetlen, ami történt, csak annyit mondanak, ki kell vizsgálni az ügyet. ’Oszt vagy kivizsgálják, vagy nem. Megmondom az õszintét, az efféle mentalitás láttán sokszor gondolkodóba esem, vajon tényleg mindenhonnan leszerelték a K-telefonokat? (Gyengébbek és fiatalabbak kedvéért a K-telefon az állampárt belsõ, funkcionáriusoknak és egyéb, jegyzett eftársaknak fenntartott távbeszélõ hálózata volt. A fontosabb eftársak hivatali K-vonaluk mellett otthonra is kaptak telefonkészüléket és számot is.) De nézzük, mit is ír U.P. a cikkében: „Háromszáz rohamrendõrrel izomból szétverni egy ötvenfõs, teljesen ártalmatlan, békés tüntetést, amelynek a célja, hogy tiltakozzon mindenféle antidemokratikus rendõri megmozdulások, tüntetés-széjjelverések, mûveletiterületezések ellen – minimum dermesztõ ostobaság. Azon túl meg törvénytelen, és felettébb veszélyes. Újságírókat elhurcolni onnét, megbilincselni, bekasztnizni, az érdeklõdõ munkatársaknak telefonba pofátlanul hazudni, ügyvédet oda nem engedni, telefonálni nem hagyni, négy órán keresztül leülni sem engedni – súlyosan jogsértõ, alkotmányellenes, cinikus, szovjet típusú köcsögség.” Vonatkoztassunk most el a cikk egyedi, s számomra meglehetõsen szimpatikus hangvételétõl, és koncentráljunk az érdemi mondanivalójára, mert a lényeg bizonnyal itt lesz tetten érhetõ. A cikk írója helyesen, a matematikai vonatkozásokat megragadva érzékelteti velünk a problémakör lényegét. Mert mirõl is van szó? „Ötvenfõs, teljesen ártalmatlan, békés tüntetést” – írja a szerzõ. No kérem tisztelettel, pontosan errõl van szó! Kísértetiesen emlékeztet ez arra az idõkre, melyek az állampárti diktatúrában gyökereznek, amikor már a három fõ tömegnek minõsült. És nézzük meg! Ha már ötven fõ esetében is beindul a kíméletlen alaposságú precizitással végrehajtott oszlató eksönmúvi, mi lesz akkor, ha az igen tisztelt radikális csõcseléknek nagyobb számban támad kedve az utcára menni? Nos, ennek megképzõdését láthattuk tavaly és idén október 23-án, de ide sorolhatnánk még az Erzsébet hídi csatákat is. Számomra talán a legérdekesebb az volt, ahogyan a cikk írója, valamiféle gyermekei ártatlansággal és naivitással csodálkozik rá arra, hogy hát ha szükséges, ókor-ókor bizony – szerencsésebb esetben csak gumibottal vagy tomfával, és nem viperával (a teleszkópos ólombélésû bot szakszerû megnevezése rendfenntartó berkekben), de bizony – az õ hátukra is rásózhatnak egy nagyot, az õ tyúkszemükre is ráhághatnak a rend „derék” õrei. jó ha figyelünk
De megyünk tovább a cikk mazsolázgatásában, azt írja U.P.: „Nemzetes uramék pátoszát kölcsönvéve: Bogád kollégánk, akit már általános iskolás korában megfigyelt a proletárdiktatúra titkosrendõrsége némi szamizdatozás miatt, aki már tizenésvesen, Krassó György csoportjának tagjaként és más ellenzéki körökben rendszeresen részt vett illegális megmozdulásokban, engedély nélküli tüntetéseken, valószínûleg soha nem gondolta volna, hogy tizenhét évvel a rendszerváltás után bilincsben viszik el egy olyan demonstrációról, amelynek nem is résztvevõje. Amelyrõl csak tudósítani szeretetett volna. (Révész Máriusz Fidesz-képviselõ sem gondolta volna, hogy rendõrök ájultra verik majd egyszer a fõváros utcáin fényes nappal.)” Bizony, bizony, kedves U.P., vagyunk még ezzel valahányan így, széles e hazában. Bizony mi sem gondótuk vóna, hogy akikrõl mi nagy naivan aszittük, hogy végleg eltakarodnak a hatalomból, rövid négy esztendõ múltán, meggyõzõ fölénnyel és meggyõzõ többséggel, már vissza is ülnek a bársonyszékekbe. És bizony, bizony, kedves U.P., vagyunk még valahányan széles e hazában, akik nem gondótuk vón, hogy nem ez lesz a legnagyobb baj, hanem az, hogy régi-új eftárs-uraink fordítva egyet köpönyegükön, szemrebbenés nélkül azoknak árusítják ki az országot – Francisco szavait idézem: „játékpénzért” – akikrõl évtizedeken át aszonták nekünk, hogy õk az ellen. És hát, lám-lám, mit ad Isten? Egyszerre csak elõvesszük a sublótból Révész Máriuszt, jól jön most, de még milyen jól! Most egyszerre nem érdekes, mintha meg sem történt volna, hogy darab idõvel ezelõtt a kenyéradó gazda még jóízûen tréfálkozott a szerencsétlenül járt parlamenti képviselõn. Ja kérem, változnak az idõk! Újabban nincsenek tekintettel az utcára tévedõ, és elsõ ránézésre ungarische csõcseléknek látszó honpolgárok nacionáléjára, sem szakmai, sem pedig egyéb más elõmenetelére. A rend derék õrei nem kérdeznek semmit, csak ütnek, mint az ipari áram. Bizony, bizony, kedves barátaim, így múlik el a világ dicsõsége! Vazzeg! – tenné hozzá a liberális toleranciájában fizikai bántalmazás útján vérig sértett kozmopolita honfitársunk. De megyünk tovább, olvassunk csak bele ismét az Index cikkébe: „Barcs Miklós, vagyis dr. Flash, Magyarország legnagyobb punkénekese és szociográfusa, aki a HVG.hu-nak készített videókat a helyszínen, és akit kollégájával együtt szintén lefogtak, valahová Kõbányára szállítottak, és hajnalig még csak leülni sem engedtek, szóval õ biztosan gondolta, neki elég keményre kristályosodott véleménye van a rendõrségrõl és a magyar politikai elitrõl a hetvenes évek óta.”
Már a Magyar Rádió udvarára beterelt és órákon át térdepeltetett honfitársaink esetében sem értettem azt, hol szerepel efféle eljárás példának okáért, mondjuk a szolgálati szabályzatban. De mondjuk érdemes lenne elgondolkozni azon is, milyen felettes az olyan, aki megengedhetõnek tart ilyesfajta viselkedést a beóitól. Persze ha ilyenek a beók, milyen lehet a fõnök? Nem mondom, ha még valamilyen veszélyes bûnözõrõl, fegyveres terroristáról, vagy ellenséges haderõ fogságba ejtett katonájáról lenne szó, az ember még aszondaná, megérti, veszélyes lehet a rendõrökre. Én is néztem a 24-et, ismerem Jack Bauer módszereit. Na, de jól szituált egyetemi tanárok, meg huszonéves kiscsajok ellen? Ilyen beszari lett a szerv? Még jó hogy nem hívták segítségül a kommandósokat! Nekem errõl az egész szituációról a mi szeretve tisztelt Gejzánk jut eszembe. Egyik alkalommal éppen anyósával értekezik, amikor felteszi a költõi kérdést: Hogy van az, hogy az egyik marxista lövi a másik marxistát? Azé ennyire nem olcsó a lõszer, gyerekek! És hát valóban, kísérteties az aktualitása annak a másik, szintén az anyóssal lefolytatott diskurzusnak is, melyben az éppen aktuális fõ hallja kend nyilatkozik, és úgy kezdi mondókáját, hogy „Az az igazság…”, mire Gejza anyósa megszólal: „Akkó’ hazudik!” Pedig Hofi ezt a számát jóval Franciscóék színrelépése elõtt mutatta be. Sok minden másból, de ebbõl is láthattuk, semmi sem változott a tizenhét év alatt. Ahogyan azt, még a 2002-es országgyûlési választásokon részt vevõ egyik nyugdíjas mámi mondotta volt a nép egyszerû gyermekének bölcsességével: „Kedves uram! Ez a garnitúra ugyanaz a garnitúra, csak a cégtáblát festették át. Ez pedig csak festék és ecset kérdése.” De milyen igaz! „Nehéz ezt az egészet megmagyarázni. Tökéletesen elhülyült, végnapjaikat élõ diktatúrák szokták ilyen verébágyúzásokra ragadtatni magukat, pedig, istenem, milyen kevés ész kell ahhoz, hogy valaki megértse, ilyen esetekben csakis a verebek gyõzhetnek, erkölcsi erejüket és népszerûségüket megsokszorozza minden aránytalan rendõrattak. Mondom, itt nem békésen autókat gyújtogató, tévészékházat ostromló, Molotov-koktélozó vagy hídfoglaló tömeg volt oszlatva, hanem csöndben gyertyázó alig ötvenfõs szeánsz. Meg az újságírók. Miért? Azért, mert a rendõr azt mondta, menjenek már onnan. És ha a rendõr mond valamit, akkor annak úgy kell lennie. Nem ám, hogy törvény, nem ám, hogy alkotmány. Amikor a rendõr jön, akkor mindenkinek kuss van. Mire is emlékeztet ez? Nem a legsunyibb, legsötétebb Kádár-korra?” Nem tudom, tetszenek-e figyelni? Mi csinálhatunk, amit akarunk, beszélhetünk, amit akarunk, ha mi mondjuk, hogy itt lopa5
kodik, mit lopakodik, visszatér a diktatúra, a konzumidióta barom és népes tábora csak legyint egyet. Azonban, ha az ölebmédia jelenti ki, per pillanat az õt ért sérelem miatt, hogy ez most mán tûrhetetlen, na az kérem tisztelettel kiveri a biztosítékot úgy, ahogyan az a bizonyos nagykönyvben meg vagyon írva! Igaz, a reflexek és a beidegzõdések még ilyenkor is mûködnek, még mindig árnyalnak, még mindig tompítanak kicsikét, az „odamondogatás” közepette azért igyekeznek az ún. politikailag korrekt látszatot fenntartani. „Diktatúra, rendõrállam talán még nincsen, de nagyon súlyos idiotizmus van, ez tényállás.” – írja a szerzõ. Asszem ebben a mondatban minden benne van. De mit ír még a szerzõ a cikkében? Az alábbi sorok szintén figyelemreméltók és jelzésértékûek: „Az egyik magyarázatom kicsikét ezoterikus-okkultista, de van benne izé, ráció, mint Gyurcsók József bankszámlakivonatában: 2002 óta a baloldal mintha azon igyekezne, hogy valóra váltsa a jobbos publicisták és politikusok legsúlyosabban paranoid vízióit. Ha ügynököznek, hálozatoznak, akkor kiderül a miniszterelnökrõl, hogy tényleg ügynök volt, amikor hazugoznak, csalóznak, akkor a következõ miniszterelnök elismeri, hogy hazudott éveken át. Most rendõrállamról beszélnek jobboldalon. Tessék. Én most már simán elhiszem, hogy az MSZP országos választmánya teliholdkor fölveszi a pufajkát, nyakába akasztja a gitárt, és lemegy egy kicsikét darálni a Köztársaság téri kazamatákba.” Talán mégsem az ún. jobbos publicisták azok, akik paranoid víziókkal küszködnek nap, mint nap, ha az általuk közöltek elõbb vagy utóbb, de most már rendszerint inkább elõbb, mint utóbb, valósággá, tényekké válnak. Talán itt lenne most már az ideje véget vetni az MSZP Hazugsággyárának! „A másik magyarázat némileg egyszerûbb, de semmivel sem vidámabb. Tudniillik a magyar bûnüldözés, rendvédelem, sõt az egész igazságszolgáltatás szellemi és morális állapo-
tából következik ez a cinikus, törvénytelen, mélyen demokráciaellenes magatartás. A sok gazdasági baj és pártbotrány közepette rendõrségre, ügyészségre, bíróságokra nem sok figyelem marad. Pedig volt néhány egészen megrázó, Tocsik- és Kulcsár-ügyekkel, költségvetési hiánnyal felérõ botrány az elmúlt években: az ártatlanul elítélt Pusomáék esete, a móri ügy, amelyben annyiszor vizsgázott elégtelenre a komplett magyar igazságszolgáltatás rendõrségestül, ügyészségestül, bíróságostul, büntetésvégrehajtásostul (véletlenül nem öngyilkos lett az ügy elsõ rendû gyanúsítottja, akitõl végre talán megtudhattunk volna valamit az igazságról?!), ahányszor csak lehetett. Aztán ott a Zsanett-ügy, a közröhejbe fúlt nagy olajtárgyalás (az Energol-ügy) meg a többi. Tudta-e ön, hogy a magyar igazságszolgáltatás olyan váderedményességi mutatóval dolgozik, mint a félkemény és kemény diktatúrák? Hogy akit ma Magyarországon megvádolnak, azt szinte biztosan el is ítélik? Ugye nem. (Kivéve persze a mindenki számára nyilvánvaló maffiaügyeket, ezekben viszont az ügyszség is enyhítésért szokott fellebbezni.)” A rendõrség, annak ellenére, hogy jelmondatuk szerint minket szolgál és véd, mint az állam erõszakszervezete, úgy tûnik a szlogent valahogy így módosította az utóbbi években: Szolgálunk és vétünk! Arról, hogy kit szolgálnak és hogyan, szemernyi kétségünk sincs az elmúlt esztendõk fényében. A sorozatos vétkekrõl pedig gyûjteményes összeállítást jelentetett meg a Morvaibizottság DVD-n. (Emlékeznek még? Kóka Johhny, az 1ügyû ígérgetõ megmondta, hogy az erõszakszex… ó pardon, hogy az erõszakszervezetek monopóliuma az államé. Tudják, nekem errõl az egészrõl a nemi erõszakot elkövetõ egyszeri góbé jut az eszembe, akitõl a bíróságon megkérdezik, hogy miért tette. Mire a jámbor lélek azt feleli: 50%-os erõszak vót. Én benne vótam, csak a csaj nem akarta.) „Ezek után tényleg azt gondolhatja bármelyik rendõr, hogy bármit megtehet.
Szökõévente jó ha egy-két rendõrt elkapnak apróbb visszaélések miatt. Pedig mindenki tudja, hogy. Nyilvánvaló, hogy tavaly október 23-án a rendõrök ártatlan emberek tucatjait verték össze, sebesítették meg gumilövedékkel. Nyilvánvaló, hogy a lehetõ legsúlyosabb szakmai hiba volt a véget ért Fidesz-tüntetés távozó résztvevõi közé terelni az erõszakos, kõdobáló, barrikádépítõ zavargókat. Elítéltek valakit? Felelõsségre vonták a rendõri vezetést? Nem. Ezek után tényleg azt gondolhatja bármelyik rendõr, hogy bármit megtehet. És azt gondolhatja a rendõri vezetés is, hogy akkor felel meg az elvárásoknak, ha ész nélkül oszlat. Pedig aligha ez az elvárás. Ennyire talán még Gyurcsány sem hülye. Rögzítsük a tényeket azért: 1988 (az még bõven proletárdiktartúra!) és 2002 között összesen nem oszlattak annyi tüntetést, mint azóta. Pont. Ezt magyarázza már meg valamelyik európai értelemben vett szociáldemokrata, ha bírja. Felkiáltójel.” Forrás: U.P. – Index Magam is aszondanám, amit Sipos úr, az Illatszertár címû darab második felvonásában: „itt történt valami!” Egyrészt elképzelhetõ, hogy most mán minden mindegy alapon leszóltak a verõlegényeknek, hogy innentõl kezdve mindenkit lehet ütni, másrészrõl pedig az is elképzelhetõ, hogy most mán tényleg olyan nagy a baj, leszóltak a firkászoknak, innentõl kezdve mindenki azt ír, amit akar. Fogdd a pénzt és fuss! – bíztatják egymást a kormánykoalícióból azok, akik pozícióba kerültek. Mindeközben a lóvétól egyre távolabb kerülõ lóvá tett „mezei talpasok” erõteljesen lázadoznak, megindult a háttérharc a hatalomért. Nem tehetek róla, de az Alien vs. Predator címû film immáron legendássá vált jelmondata jut eszembe: „WHOEVER WINS… WE LOSE!” Azaz „BÁRKI GYÕZ IS… MI VESZÍTÜNK!” Tegyünk azért, hogy ne így legyen! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
A MAGYAR PÉNZPOLITIKÁRÓL MÁR ZÜRICHBEN DÖNTENEK A Neue Zürcher Zeitung hosszas elemzésben foglalkozik a magyarok svájci frankban történõ eladósodásáról és annak vélhetõ következményeirõl.
A konzervatív svájci napilapban Thomas Fuster Ahogyan Svájc a magyar házakat finanszírozza címû cikkében tudósít a hazai háztartások külföldi devizában történõ eladósodásáról. Már 2005 elején is a frissen felvett hitelek 60 százaléka külföldi valutában történt, addig ez tavaly októberre már 93 százalékra emelkedett. Ezen belül is kiemelkedõen magas a svájci frankban felvett hitelek aránya. A külföldi valuták növekvõ jelentõségét a Magyar Nemzeti Bank vegyes érzelmekkel figyeli. „Számunkra ez a fejlõdés azért problematikus, mert mi a magyar pénzpolitikát immár alig vagyunk képesek befolyásolni”, nyilatkozta Karvalits Ferenc, a jegybank alelnöke. Hiszen amennyiben a belföldi hitelfelvétel szinte kizárólag külföldi valuták – konkrétan a svájci frank – felé orientálódik, akkor a kamatok módosítása még kisebb hatást gyakorol a hitelezésre. Karvalits bevallotta, hogy a nemzeti bank kamatdöntéseivel immár minimálisan képes csak befolyásolni a magyar gazdaság mûködési feltételeit. A kamatoknál sokkal fontosabbá vált a valuták átváltási kurzusa. Végül egyre nagyobb mértékben befolyásolják a magyarországi hitelkihelyezéseket a Svájci Nemzeti Bank döntései. Az senkit sem lep meg, hogy Budapestnek nehezére esik a pénzpolitikai felelõsség önkéntelen átadása. 6
jó ha figyelünk
– avagy Konzumidióta barom köszöni szépen, de jól érzi magát Virtuális országban – Tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy a most zajló koalíciós szakítópróbának ígérkezõ parlamenti csörte fényében az alábbiakban következõ pár gondolat elsõ ránézésre talán bagatellnek tûnik, mégis jelzésértékénél fogva, azt hiszem korrektek vagyunk, ha azt mondjuk, tulajdonképpen itt van az eb elhantolva, ezért regnálhat még mindig egy hazug és gonosz ember ennek az országnak az élén, mint gyakorló mûminiszterelnök. 1 hír a Független Hírügynökségtõl:
Be sem mutatták Oláh Iboly filmjét, de már nagysikerû „Nem tétlenkedik a Megasztár egyik versenyzõje. Az énekesnõnek a közelmúltban mutatták be nagysikerû filmjét, majd musicalét, és harmadik albuma is megjelent. A munka azonban nem áll meg, új feladat vár rá” – kezdõdik a Story online cikke A cikk további soraiban azonban nemcsak az nem derül ki, mi az új feladata Oláh Ibolyának, de az sem, hogy milyen filmje volt sikeres a közelmúltban. Ugyanis, ahogy a következõ sorokban már a szerzõ maga is elszólja magát, hogy még nem mutatták be Kern András Casting címû filmjét, aminek az énekesnõ a fõszereplõje. Így a Tímár Péter rendezésében, 300 millió forintból és a tv2 támogatásával készülõ megasztáros film lelkes pr-ját igencsak elkapkodták. Még a kevésbé sikeres filmeket is bemutatás után illik csak lenagysikerûzni. Egyébként két hete mozikba került ugyan a taxigyilkos tinikrõl készült Lányok címû film, aminek Ibolya énekelte fel a fõcímdalát, de ez meg nem az õ filmje volt, ráadásul nagysikerû meg azért nem lehetett, mert nagyot hasalt a mozipénztáraknál, úgyhogy erre sem célozhattak. Más ötlet?
A tisztelt Olvasó persze most mondhatná erre, hogy hát tényleg, ki a francot érdekel ezekben a vérzivataros idõkben, hogy milyen hülyeségeket hord össze meg vissza egy bulvárlap internetes változata? A szocialista nagyváros öntudatos polgára viszont erre meg aszongya, hogy õt bizony érdekli, méghozzá több okból kifolyólag is! Elõször is azért, mert manapság a nyomtatott sajtótermékek közül a napilapok mellett az ún. bulvárújságok fogynak a legnagyobb példányszámban. Másodszor azért, mert ez a hír jelzésértékkel bír! Amikor elõször olvastam, szinte önkéntelenül is felkiáltottam: Hol vagytok Orwell, Huxley, meg a többiek?! Hát bizony, kedves Olvasó, a fasorban sincsenek. Emlékezzenek vissza, már a mobilfónia kapcsán is értekeztünk róla néhány sorban, hogyan teremtik meg mesterségesen a fogyasztónak azokat az igényeit, melyekre tulajdonképpen semmi szükségük nincs. Itt azonban még ennél is továbbmennek, itt már egy virtuális valóság falait húzzák fel körénk anélkül, hogy mi ezt észrevennénk. Tisztára, mint a Mátrixban. Ráadásul a bulvárlapok eladott példányszámai azt mutatják, hogy a konzumidióta barom jól érzi magát a virtuális világban, köszöni szépen õ maradna továbbra is a Mátrixban, esze ágában sincs kihúzni a dugót. Asszem a filmben Joe Pantoliano által kitûnõen megformált Cypher-hez hasonlítanak leginkább, aki azt kéri Smith ügynöktõl, hogy az akció után, neki nem a szabadság kell, inkább helyezzék vissza a rendszerbe, de ha lehet, akkor már valami fejesként. Persze tudjuk, ezért volt olyan népszerû hazánkban a Dallas, kiürültek az utcák, mert az emberek már azzal is megelégedtek, hogy nézzék a jólétet. Az már eszükbe se jutott, hogy ennyi erõvel már akár õk is élhetnének jól. Elkönyvelték magukban, hogy ez csak film, mi ide, de ennek még csak a közelébe se jutunk el soha a büdös életben. Eftikéim persze tettek is róla, hogy ez így legyen. No meg arról is, hogy így maradjon! Az Oláh Ibolyáról szóló hír azonban az álomvilág elérhetetlenségén túl már másról is szól. Most már nemcsak azt mondják meg, magyarázzák el nekünk, hogy mit láttunk (régi „jó” szocialista szokás), hanem azt is, hogy mit fogunk! Az igazság, mint olyan, megszûnik, végül már csak nézõpont kérdése lesz. Mi azt írtuk, azt mondtuk, amit írtunk, és amit mondtunk, mostantól ez az igazság. Még akkor is, ha nem. Tessék mondani, akkor most innentõl kezdve az igazság is átmegy monopoltulajdonba? Csak a csókosok számára kizárólagosan fenntartott monopóliummá válik? Ugyan már! Azt írunk, amit akarunk, úgy sem néz utána senki! Mindig lesz valaki, aki utána néz! Mindig kell, legyen valaki, aki utána néz! A hazugság csúnya dolgokra képes, de Önök soha ne feledkezzenek el arról, mert soha nem feledkezhetnek meg arról, hogy „az igazság szabaddá tesz”! Isten áldja Magyarországot!
Forrás: Index
A szocialista nagyváros öntudatos polgára
„Burkolati jeleket festettek, majd ráaszfaltoztak Információzavar miatt malõr történt Vas megyében, a 87-es fõút felújítása közben. A munkások elõbb felfestették a burkolati jeleket az útra, és csak azután vitték rá az utolsó aszfaltréteget az útra – írja a Vas Népe. A burkolati jelek festését és az aszfaltozást két különbözõ cég végzi. Az ünnepek miatt azonban megszakadt közöttük az információs kapcsolat, így történhetett, hogy nekiláttak a burkolati jelek festésének ott, ahol két nap múlva megjelentek az aszfaltozók. A kárt – ami néhány tízezer forint – a festõ cég állja.” Forrás: Független Hírügynökség (2007. november 7., szerda 09:11)
Egészen biztosak lehetünk benne, hogy a világon másutt is fordultak elõ már információs hiányosságok, de a hatodik érzékünk azt súgja, hogy abban is egészen biztosak lehetünk, hogy ekkora balfaszság más országban kizárt, hogy megesett volna. A hír olvastán arra gondoltam, hogy jó darabig ez fogja vezetni az életszerûtlenségek listáját. Azért csak jó darabig, mert én, sokakkal ellentétben, tisztában vagyok a Bayer-féle relativitás-elmélet alaptételével, miszerint „mindig van lejjebb. És láss csodát, nem is kellett eltelnie sok idõnek, itt van az újabb, már-már sutka számba menõ hír az Internetrõl:
MIVÉ LETT A SZABADSÁG, EGYENLÕSÉG, TESTVÉRISÉG Nem arról van szó, hogy a jobboldal és a baloldal között helyezkedünk el, hanem az a történelemfilozófiai megközelítés helytálló, hogy a keresztény tanításban õseredeti egységben vannak a ma jobboldalinak, illetve baloldalinak minõsített tradicionális és szociális alapértékek. A szabadság, egyenlõség, testvériség keresztényi ihletettségû hármas egységét a francia forradalmat követõen egyoldalú túlzásokkal szétszakították. A szabadság individualista liberalizmussá torzult, az egyenlõség kollektivista szocializmussá deformálódott, a testvériséget pedig egyaránt elfelejtették. Egyedül a kereszténydemokrácia õrizte meg az eredeti, keresztény fundamentumon nyugvó hármas egységet. A szónak ebben az eredeti értelmében büszkén vállalom a fundamentalista jelzõt. Egyébként a latin szó egyszerûen azt jelenti, hogy valaminek szilárd alapja van és nem csak úgy lóg a levegõben. Semjén Zsolt – Magyar Hírlap, 2008. január 12.
jó ha figyelünk
7
www.bogarlaszlo.info BEKÖSZÖNTÕ Szeretném Önökkel megismertetni néhány olyan írásomat, amelyekkel feltehetõleg nem találkozhattak, hisz nagy részük soha sem került napvilágra, sõt van néhány olyan is, amelyek valaha “szigorúan titkos” eseményekrõl szóló beszámolók. Reményeim szerint decemberben megjelenik legújabb könyvem, amely a “Hálózatok világuralma” címet viseli majd. Az elmúlt évtized nem publikált írásaimból való válogatás ez, amelynek lesz igazi “csemegéje” is, és ez utóbbiakból is szeretnék néhányat, étvágy-gerjesztõként megértõ kegyeikbe ajánlani. Ezek olyan, az Orbán kormány zárt üléseirõl készült feljegyzések, amelyekbõl kitûnik az a sokszor szinte szó szerint “élet-halál” harc, amely akkoriban zajlott a szuverenitásunk legalább csonkolt maradványainak visszaszerzéséért. Mint tudjuk ez a küzdelem elbukott, ezért is viseli ez a blokk a könyvben a “Befejezett (lefejezett?) jövõ” címet. A könyv címadó “novellája” a “Hálózatok világuralma”, amely egy terjedelmesebb tanulmány, bizonyos értelemben a globalizációs könyvem rövid újragondolása. A Lefejezett jövõ címû írás a 2002-es választások második fordulójának másnapján készült nem túlságosan jó hangulatban, pedig akkor a képzelõerõm nem volt képes bejárni az abszurditás az óta már rutinszerûen eszkalálódó mélységeit, tehát depressziós mélypontomon is képtelenül optimistának bizonyultam. Az “Adalékok a hideg polgárháború mitológiai szerkezetéhez” címû írás a “23 millió román vendégmunkás” ügy “másnapján készült, és arra tesz kísérletet, hogy ”meg-
sejtse" a készülõ jövõ “de-konstruktõreinek” pusztító logikáját. Az elsõ kormányülések egyikérõl készült tudósítás a “törés-vonalakat” próbálja meg felvázolni 1998 õszén. Talán nem lesz haszontalan elmerengeni az akkor is, most is “aktív” közszereplõk karakterének változásain. A Mikola ügy címû opus az Orbán Viktor ellen a saját közvetlen uralmi környezetébõl vezetett egyik puccs utó-rezgéseit igyekszik láthatóvá tenni. És végül, hogy egy kis humor is legyen mindebben, az ország-imázsról szóló parla-
A bizonyossággal határos, hogy a kormánytöbbség elfogadja a január 1-jével életbe lépõ új társadalombiztosítási rendet. Eme elborzasztó valószínûségnek van jó oldala is. A készülõdõ “reform” – talán nem véletlenül – valóban nagyságrenddel fogja csökkenteni az intézményes gyógyulás lehetõségeit, mármint a szegények számára. Ez ijesztõ. Azonban észbe kell vennünk valamit, amit az MSZP-SZDSZ egyébiránt a legkevésbé sem akar tudatosítani a választókban: hogy mindenki felelõs saját magáért. A jövõben minden szál cigaretta, minden liter kannás bor, minden kiló fölszedett háj kinek-kinek a saját jövõjét kérdõjelezi meg. Furcsa helyzetbe kerül a szocialista szavazóbázis a szeretett kormánya reformjától. A nyugdíjasoknak gyógyszer helyett be kell érniük Orbán-gyûlölettel. És noha a jelek szerint egyelõre többségük jól is lakik a “tolvaj cigánygyerek” elleni alantas indulatokkal, azért a természet is megköveteli a magáét. Egy bölcs ember azt mondta nekem a minap: “Ennek meg kell történnie. Isten üdvözítõ terve szempontjából Gyurcsány is hasznos. Amíg a magyarok rá nem ébrednek, hogy csak Istenhez visszatalálva, hitükbõl újraépítve magukat, családjukat, közösségeiket juthatnak jövõhöz, lehetnek méltók saját hazára és politikára, addig igenis süllyedniük, pusztulniuk kell.” 8
menti vitanapon a kormány nevében elmondott zárszavam szerkesztett szövegét olvashatják. A következõ kb. egy tucatnyi írás többnyire nem publikált töprengéseket tartalmaz, egyike-másika talán hasznos adalék lehet a körülöttünk kavargó válság-örvények jobb megértéséhez. Végezetül négy, számomra igen tiszteletre méltó személyiség globalizációs könyvemrõl szóló méltatását olvashatják. Fogadják mindezt olyan szeretettel, ahogyan én fogadom megtisztelõ érdeklõdésüket.
A társadalombiztosítási reform – régi kommunista szokás szerint a nyelven is erõszakot tesznek – valójában társadalomszétverési reform. Csakhogy a változások következtében éppen azok maradnak ellátatlanul, akik az MSZP klasszikus tömegbázisát jelentik. Az MSZP az ellátást néhány évig kiválóan képes helyettesíteni dumával, rizsával, mákonnyal – de a betegségek is dolgoznak. És egy egész generáció jövõjét példázza a régi eset, amikor a Rákosi elvtárs parancsára agyonvert elvtárs az ütlegek alatt végig azt kiáltozta: Éljen Rákosi elvtárs! A reform persze nem csak az öregeket érinti gyilkos keménységgel. A középgenerációra pedig bizony ráfér egy kis lelki presszió, hogy jobban vigyázzon magára. Talán nem irreális abban reménykedni, hogy az a járulékfizetõ, aki brutális módon fog szembesülni a maga egészségi kockázataival, mégpedig forintosítva, pillanatok alatt fog kijózanodni. És a járulékfizetés fejében járó semmi, párosulva a felismeréssel, hogy jóval többe kerül a másodosztályú ellátás is, talán ráébreszti a balra szavazó középkorú százezreket: nem lehet az országot az MSZP és az SZDSZ markában hagyni. Nem azért, mert így a Fidesz vagy úgy a kommunista múlt, hanem mert rövid úton elfogy a nagy többség levegõje. Éljen hát Gyurcsány elvtárs reformja, mi pedig reménykedjünk, hogy a ránk váró nehéz idõszak nem tart túl soká. Forrás: Nyiri János – gondola
jó ha figyelünk
– avagy Ezúttal is hagyatkozzunk a józan mezõgazdasági dolgozó eszére! – Egyik keresetlen stílusú cimborám a legújabb hírek hallatán csak ennyit bírt kinyögni két sör között a tévé elõtt ülve: „Mán megint zajonganak a buzik! Vazzeg!” Mielõtt még valaki szörnyülködve odébb lapozna, tisztelettel felhívnám mindenki figyelmét arra, hogy a maláta származékok iránt feltétlen odaadással bíró honfitársunk szavazata éppen ugyanannyit ér, mint Vizi E. Szilveszteré, a Magyar Tudományos Akadémia elnökéé. Ezt ne tessék elfelejteni. Magam ugyan nem vagyok sem orvos, sem családsegítõ, ráadásul, hogy tetézzem a bajt, még hetero is vónék (kezeket a paplan alá, éljenek a csajok!), mindazonáltal azt javasolnám, ezúttal is hagyatkozzunk a józan mezõgazdasági dolgozó eszére. Járja egy mondás a nép egyszerû gyermekeinek körében, miszerint „minden homoszexuális egy heteroszexuális kapcsolat gyümölcse”. Vazzeg, tényleg! Gondóták vóna? Ja! És arról se feledkezzünk meg, meleg a kályha, a kandalló vagy a radiátor. Az ember, hát az bizony homoszexuális, lazább kivitelben esetleg homokos, vagy ne adj’ isten, mondjuk alkohol tartalmú italok nagyobb mennyiségû elfogyasztása után triviális megnyilvánulások esetén aposztrofálható az idevonatkozó, s ékes-édes anyanyelvünkben rég gyökeret vert „buzi” szakkifejezés is. No, mármost amellett sem mehetünk el szó nélkül, ami ennek az egész õrületnek – mármint a homoszexuálisok számára is felajánlott – bejegyzett élettársi közösségnek az alapjául szolgál. A nagy átverés. Persze az is lehet, hogy egyes törvényhozók, vagy neoliberális súgóembereik erõteljesen rászorulnának hiányos mûveltségük fehér foltjainak satírozgatására, de amint az a mellékelt ábrából kitûnik, mégsem ezt teszik. Nincs okunk hát csodálkozni akkor, amikor egy önzõ világban az önzés irányít. Mint már annyiszor – s talán már unja is a tisztelt Olvasó – ismét elõ kell citálnom Elliot Aronson remekmûvét, „A társas lény”-t. Bizony, kedves barátaim, minden ellenkezõ híreszteléssel szemben még mindig a család, nem pedig az egyén a társadalom legkisebb alapegysége. És igen, még mindig azért van ez így, mert az ember, társas lény, s mint ahogyan azt ékes-édes anyanyelvünk is jól prezentálja, nem véletlenül, társadalomban él. Mondjuk már elég régóta. Persze most kérdezhetné a tisztelt Olvasó, minek ennek ekkora feneket keríteni? Nos, talán azért, mert a világszínpadon darab idõvel ezelõtt megjelent legújabb, s a kamatkapitalizmus lélektelen profithajhászásának kegyetlenségével felfegyverkezett, s minden bizonnyal ezért adott idõegység alatt az egyik legtöbb kárt és pusztítást okozó neoliberális söpredék – kihasználva a határtalan „világfalu” pillanatokon belüli interkontinentális elérhetõségét – pokoli hatékonysággal és gyorsasággal mételyezi meg az egész világot. Megmételyezi, mert minden olyan törekvés, amely az ember helyé-
jó ha figyelünk
re a pénzt, a profitot, s ezzel együtt Isten helyére a Mammont állítja, helyrehozhatatlan károkat okozhat az emberek lelkében. Mármint azokéban, akiknek még van. Több ezer év alatt kialakult és rögzült értékrendek gyakorlatilag a pillanat tört része alatt foszlanak semmivé a kamerák kereszttüzében, mondván, ugyan kérem, idejét múlt ócskaságok, a New Age-ben már más módi járja. Megint a szinte már mérhetetlen kicsire zsugorodott, szélsõségesen káros és pusztító kisebbség az, amelyik felvetette a házasságnak, mint intézménynek a megalázását, a történelem szemétdombjára való hajítását. Az engedelmes palotapincsi módjára viselkedõ szegfûmintás utódpárt pedig az elsõ szóra – másként nem is tehetett, hiszen a farok ismét megcsóválta a kutyát – ugrik, és azonnal nekilát a projekt megvalósításának. Asszem a fáraók meg a cézárok korrepetálás céljából egész nyugodtan visszaülhetnének az iskolapadba, mer’ ehhez a világ-, közízlés- és erkölcsromboló gyökértelen kozmopolita bagázshoz képest a fasorban sincsenek. Még az is könnyen elõfordulhat, hogy holnap a tízparancsolat meg a kõtáblák kerülnek sorra. Ezeknél minden elképzelhetõ. Mi lesz, ha valamelyik reggel arra ébredünk, hogy a Kossuth, ó pardon, MR 1 azt mondja be a Reggeli Krónikában, hogy eddig tartott, mindenki szedelõzködhet, el lehet húzni, ó pardon, ki lehet fáradni az országból, mert ez most mán innentõl kezdve nem a miénk, mer’ hogy fölvásárolták? Homo sapiensek, azaz értelmes emberek volnánk. Állítólag. És ez még a Homoszexuál sapiens fajtársainkra is igaz. Éppen ezért talán nem hiú ábránd, van annyi eszünk, hogy belássuk, a meggondolatlan rombolás helyett, fõként, ha az esztelen és oktalan pusztítás régrõl ránk maradt, ránk hagyományozott értékek és tradíciók ellen irányul, köszönõviszonyban sincs a valósággal. Hallgassunk hát a józan eszünkre, válasszuk az életszerûséget! Ha valaki könnyelmûen legyint, és aszongya, semmiféle magasabb lényegû intelligencia, vagy teremtõ erõ nem létezik, annak is be kell látnia, hogy az egyén életfenntartása mellett (például evés, ivás, alvás) a létfenntartás (vagyis a szexualitás), azaz a közösség fennmaradása a másik legfontosabb hajtó- és mozgatóerõ a társadalomban. Nem szaporítom a szót, de az mindenki által könnyen belátható, ha két fószer seggbe kuki címszó alatt pénisz közbeiktatásával házi kivitelezésû végbél tükrözést játszik, vagy két leszboszi fényesre nyalja egymást, abból bizony egy árva új ember nem sok, de annyi sem születik. Ez pedig jelzésértékkel bír! Mindannyiunk számára! Mert ne felejtsék el, „minden homoszexuális egy heteroszexuális kapcsolat gyümölcse”. Jó Ha Figyelünk! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
9
– titkos liberális a Fideszben? – Szabadelvûként nem ellenzi az egykulcsos adót, nem tartja ördögtõl valónak a neoliberalizmust, a privatizációt és a tandíjat, óvja a Fideszt attól, hogy beleszoruljon az etatista ellenzéki szerepbe – Cséfalvay Zoltán, a Fidesz egyik gazdasági szakértõje, a Gazdasági Konzultáció volt szóvivõje kétfrontos harcot vív a kormánypártok “szocializmusa” és az ellenzék populista (szerinte: populistának mondott) “politikai marketingje” ellen. Kicsit skizofrénnek tûnik nekem a személyes helyzete: egy dolog, hogy a publicisztikáiban kifejezetten megvédi a gazdasági liberalizmust és a globalizációt, és teljesen más az, amit Orbán Viktor a Fidesz gazdaságpolitikájáról a nyilvánosság elõtt megjelenít. Sõt, még õ is mást mond, helyszíntõl függõen. Tanácsadónak lenni furcsa történet, mint azt a gazdasági konzultáció idején tapasztaltam. A tanácsadó elmondja, amit gondol, aztán a politikus eldönti, melyik lépés lehetséges, vállalt vagy szükséges. Nyilván más logikával is gondolkodik egy tanácsadó, mint egy politikus. De nem gondolom, hogy a Fidesz piacellenes lenne, legfeljebb szabályozott piacban gondolkodik. Hallgat önre Orbán? Az ember próbálkozik. Aztán vagy van hatása, vagy nincs. Nemrég ismét felvetette a legutóbbi választások utáni ötletét, amely szerint a Fidesznek árnyékkormányt kéne létrehoznia. Mire jó ez most? Ön is elhiszi, hogy egy sikeres népszavazás megbuktathatja Gyurcsányt? Ma is úgy gondolom, ahogy a választások után: az ellenzéknek mindig szüksége van egy árnyékkormányra, különösen ha az ország súlyos válságban van, és az ellenzéknek esélye lehet kormányra kerülni. Nem inkább hiteles gazdaságpolitikai alternatíva kell? Miért kéne ma tudnom, hogy ki lesz mondjuk a Fidesz gazdasági minisztere? Árnyékkormányra akkor is szükség lenne, ha a mostani ellenzék lenne a kormányon. Éspedig azért, mert teljesen más jellegû lenne a politika. Magyarország roppant mód unja azt, hogy szóvivõk üzengetnek egymásnak, unja, hogy a politika egyenlõ a kommunikáció valamiféle lebutított változatával. Az ország akkor nyer, ha világos opciók vannak: az egyik oldal ezt akarja, a másik azt. Láthatóvá, megszemélyesíthetõvé kell tenni az alternatívát. Angliában az árnyékkormány tagjának lenni legalább akkora rangot jelent, mint miniszternek lenni. Az biztos, hogy több, mint egy év telt el a választások óta, és egyszerûen nem látszik, mit csinálna a Fidesz másképp. 10
“Lenne helye annak, hogy privát tõke jöjjön be az oktatásba” (Fotó: Járdány Bence) Ezért szerencsés, hogy arccal, személyiséggel, csapattal megszemélyesítjük, mit képvisel az ellenzék. Már azért is, nehogy a kormányváltás után derüljön ki valakirõl, hogy mondjuk nem bírja a nyomást vagy nincs semmi elképzelése. Ez is egyfajta piaci kiválasztódási mechanizmus. Tehát mégiscsak a kommunikáció a lényeg, ön sem azért javasolja ezt, mert hinne a népszavazás utáni kormánybuktatásban. Nem, de ha megnézzük a népszavazási kérdéseket, azt látjuk, hogy elsõsorban nem gazdasági jelentõségük van (tandíj, vizitdíj), hanem az, hogy nyílt színen kiderült: nem ez volt a választási ígéret. De miért az a kérdés, hogy Gyurcsány igazat mondott-e, nem pedig az, hogy tõle teljesen függetlenül kell-e vizitdíj, kell-e tandíj? Függetlenül attól, hogy ezek valóban kellenek-e – hiszen mellette és ellene is szólnak érvek -, a bevezetés módja mindenképp a demokrácia alapvetõ kérdéseit feszegeti, hiszen nem ezt ígérték, nem volt benne a kormányprogramban. Nem az a kérdés, ki mit mondott a kampányban – ezeket a választó rizikóként amúgy is bekal-
kulálja -, hanem hogy ki mit csinált, amikor stalluma, hivatala volt, beleértve Brüsszel megtévesztését is. Õszintén: megúszhatjuk tandíj nélkül? Igen, de ahhoz sajnos a teljes felsõoktatást mindenestül át kellene rendezni. Én mindig magán- vagy félmagán iskolákban tanítottam, nyilvánvaló, hogy mások a diák elvárásai a tanárral szemben, ha fizetõs a képzése. Nyilvánvaló az is, hogy ha az iskolarendszer szõröstül-bõröstül az állam irányítása alatt van, akkor olyan emberek jönnek majd ki az iskolákból, akik nagyon erõs államhûséggel gondolkodnak. Lenne helye annak, hogy privát tõke jöjjön be az oktatásba, minden további nélkül mûködhetne az, ami Amerikában, hogy bizonyos tanszékek magánpénzbõl mûködnek. Sõt, lehetne a tandíj magasabb is, ha rendes ösztöndíjrendszerrel párosulna. Ez azért egészen más, mint amit a Fidesz képvisel: a párt nem azt kommunikálja, hogy másfajta reformok kellenek, hanem hogy semmilyenek, maradjon minden állami, ne legyen fizetõs az oktatás, az egészségügy. Ez, ha jól sejtem, nem az ön véleménye. Persze. De Magyarországon van egy tévhit, amit el kéne oszlatni: önmagában még jó ha figyelünk
nem önérték az, hogy eddig nem csináltunk semmit, de most viszont reformálunk. Gyurcsány módszere alapvetõen rossz: felülrõl vezérelve, centralizáltan, felvilágosult uralkodóként vezeti be a változásokat, anélkül, hogy valamiféle megegyezés elõzte volna meg azokat. Az egészségügyben is elõször a finanszírozási rendszert kellett volna átalakítani, csak utána a struktúrát. Nem álságos dolog mindenrõl megkérdezni a népet? A nép általában nem akar változásokat. Annak pl. volt értelme, hogy önök anno megkérdezték a népet, mit akar? Az a Nemzeti Konzultáció címû országjárás volt – mi a vállalkozókkal, gazdasági szereplõkkel konzultáltunk… …akik egykulcsos adót akartak, majd a Fidesz ezt levette napirendrõl. A politika akkor azt mondta, hogy az úgy nem megy. A költségvetés ismeretében természetesen sok minden változott, ezzel együtt ma is vállalható, konzekvens konzervatív programnak tartom a Gazdasági Konzultációt. Más kérdés, hogy a kampányban erre rárakódtak különféle szociális ígéretek. Ön támogatná az egykulcsos adót? Minden további nélkül lehetne egyszerûsíteni az adórendszerünket, az egykulcsost sem ellenzem. Bevezetni azonban csak akkor lehet, ha van elõtte egy tisztességes társadalmi vita az adórendszer, a társadalmi igazságosság alapjairól. Hol van ma az említett hiteles konzervatív program? A lengyel Polgári Platform privatizál, megreformálja az egészségbiztosítást, bevezeti az egykulcsos adót. Ha megnézi a Jövõnk címû, tavasszal elkészült vitairatot, láthatja, hogy azért az mind a társadalompolitikában, mind a gaz-
daságpolitikában világos elveket fogalmaz meg. Nem megy bele a konkrétumokba, hogy mondjuk kell-e ingatlanadó, nem cselekvési programnak készült, de azzal már foglalkozik, mi legyen a szerepe az államnak, a piacnak. Navracsics Tibor mintha azt ígérte volna, program készül. Készül az is, de ehhez a Jövõnk címû vitairat jelenti alapvetést, amire alapozva már egy politikai programot lehet alkotni. A Jövõnk vitairatban egy nagyon világos szabadpiaci logika van. Ki írta azt a részt? Van egy titkos liberális kör a Fideszben? Hadd ne nevezzem meg a szerzõket, egy szakmai mûhely készítette a vitairatot. Az mondjuk probléma, hogy a liberalizmus szót egy párt, az SZDSZ kisajátította magának, holott amit csinálnak, távol áll a liberális gazdaságpolitikától. Továbbra sem értem, hogy egy polgári párt hogyan mondhatja azt, hogy nem akar reformot, hogy állami kézben akarja tartani az egészségbiztosítást, hogy nem akar privatizációt, legfeljebb non-profit alapon? Ez pont az a kapitalizmus-ellenesség, amit ön állandóan ostoroz a cikkeiben. Köztünk szólván nagyon félek attól, hogy a Fidesz – részben jogtalanul – beragad egy visszaállamosító-paternalista, piacellenes szerepbe. Félreértés azt hinni, hogy aki a jelenlegi privatizációt ellenzi, az szocialista államosítást akar. A probléma az, hogy ma nem vasmûveket – az nem lenne gond -, hanem alapvetõ állami feladatokat privatizálnak, márpedig amíg Gyurcsányék elképzelései körül nincs valamiféle közmegegyezés, nehéz bármiféle reformot sikeresen végigvinni.
Ockham borotvája: Feleslegesen ne szaporítsd a magyarázatokat." (William of Ockham) Elsõ pillantásra a százötven leggazdagabb magyar listája azt mutatja, amit mindig is tudtunk: a pénz pénzt fial. A meglepetést inkább az okozza, hogy miközben az ország gazdasága szemmel láthatóan csak vergõdik, és milliók szorulnak a szegénységi küszöb alá, a leggazdagabbak a korábbinál is nagyobb mértékben növelik vagyonukat. Egykor John Kennedy amerikai elnök azzal példálózott, hogy ha emelkedik a tengerszint, akkor a vízzel együtt egyszerre emelkedik a kis csónak és a nagy hajó. Vagyis, ha növekszik a gazdaság, akkor az általa teremtett jólétbõl mindenki részesedik, a gazdagok és a szegények is. De, a magyar viszonyokra alkalmazva, és az irányt megfordítva, vajon érvényes-e még a példabeszéd? Ha lassul a gazdaság, akkor a víz szintjével csak a szegények kis csónakja süllyed, ellenben a gazdagok nagy hajója mindig megtalálja a magasra felcsapó hullámokat? A helyzet legnagyobb veszélye, hogy ilyenkor könnyen lábra kap az örök szocialista érvelés: mi azért vagyunk szegények, mert ok gazdagok. A mi szegénységünk oka az o gazdagságuk, és megfordítva, az õ gazdagságuk a mi szegénységünkbõl táplálkozik. Nem árt azonban közelebbrõl is megnézni ezt a listát, mert akkor kiderül: nálunk a legnagyobb vagyonokkal bírók többsége vagy exportra termel, vagy egy fokozatosan globálissá váló céget vezet, vagy tevékenységének nagy részét eleve külföldön folytatja. jó ha figyelünk
Senki nem vitatja, hogy az állam termelõi vagyonát el kell adni, a közszolgáltatásoknál azonban át kell gondolni, adjunk-e nagyobb szerepet a magántõkének. Vannak országok, ahol ezt sikeresen megcsinálták, nálunk azonban, reformdiktatórikus eszközökkel nagyon is problémás. Egyébként is, milyen reform az, ahol az egészségpénztárak között lehet, hogy nem is lesz verseny? Azt mondjuk el kell ismerni, hogy sikerült kibõvíteni a járulékfizetõk körét, ezt viszonylag jól végezte a kormány, ennek már láthatók az eredményei. Téves viszont az a diagnózis, amelyik azt mondja, hogy a Gyurcsány-kormány neoliberális politikát folytat. Nem, a kormánnyal pont az a gond, hogy szocialista politikát folytat, ennek látjuk a következményeit. Ezt a Fidesz állítja mindig, hogy a kormány neoliberális. Én meg az írásaimban igyekszem hadakozni ez ellen, ez a vád tévedés. A mostani helyzet is onnan ered, hogy Medgyessy Péter elkezdett osztogatni, klasszikus szocialista módszerrel. A szemlélet ma is a régi: én vagyok a bölcs, az igazságos, én tudom, mi a jó, úgyhogy begyûjtöm a pénzt és utána szétosztom. A kormány mindenestõl szocialista, a szociális demagógiájával, az állami újraelosztás mértékével, ami már 52 százalékos. A Fidesz ezzel szemben növekedéspárti gazdaságpolitikát hirdet. Nyerhet a Fidesz Orbán Viktorral választást? Ezt nem tudhatom. Én azt tartom fontosnak, hogy összeálljon egy konzekvens program, nem úgy, mint 2006-ban, ahol a következetes gazdasági programra rárakódtak bizonyos politikai marketingfogások. Forrás: Hírszerzõ
Sikerük és vagyonuk gyarapodása már nem függ a hazai gazdaság állapotától, mert a legvagyonosabb magyarok mára a globális gazdasági elit részévé váltak. Sõt a listából az is kiderül, hogy a magyar gazdasági elit tagjai az adakozás terén is igyekeznek követni a globális mintát, vagyonukból egyre többet áldoznak kulturális, tudományos, egészségügyi és szociális célokra. A maguk eszközeivel és a maguk módján megpróbálják segíteni a leszakadókat. Ezzel szemben azok a vállalkozók, akik a hazai piacból élnek, nemhogy adakozni, de még munkahelyeiket megtartani is egyre nehezebben tudják. Ok mára mindenestül a magyar gazdaságpolitika, az adóemelések és a megszorítások kiszolgáltatottjai lettek. Számukra menekülési útvonalat csak a szürkegazdaság kínálna, de ezt a vállalkozók többsége mégsem vállalja, többségük szeret nyugodtan aludni. A megszorítások elõl szintén nem tud elmenekülni az alkalmazottak, a bérbõl és fizetésbõl élõk serege sem. Egérutat nekik a külföldi munkavállalás kínálna, de ez nálunk – ebben is követjük a globális mintát – jobbára csak a jól képzett és vállalkozó kedvû fiatalokra terjed ki. Úgy tûnik, hogy a százötven legvagyonosabb magyar listája, amely élesen elüt a pangó hazai gazdaságtól és a gyorsuló társadalmi leszakadástól, Zygmunt Bauman klasszikus sorait igazolja: “Amíg a gazdagok világa egyre inkább globálissá válik, addig a szegények világa végletesen lokális marad.” Cséfalvay Zoltán, egyetemi tanár
11
Dobszay Károly: Ismét túl vagyunk a sokak által csodavárással óhajtott idei október 23-i ünnepeken és ahogy várni lehetett, nem történt csoda, nem történt semmi lényeges, maradt minden a régiben. A nemzeti oldal jól ismert önkiválasztott képviselõi – Orbántól Csurkáig – újra elmondták szokásos ünnepi beszédeiket és ha rajtuk múlik, akkor ez így fog már maradni az idõk végeztéig. Hogyan ítéled meg a magyarság jelenlegi helyzetét? Gondolom, abban egyetértünk, hogy enyhén szólva nincs okunk optimizmusra. Schuster Lóránt: “Árpádháziaktól a szarháziakig.” A fenti szöveget egy tüntetésen láttam, amit egy középkorú férfi táblán emelt magasba. Ennél jobban jellemezni a magukat elõszeretettel “rendszerváltónak”, “politikainak” és “elitnek” nevezõ megélhetési politikusainkat nem lehet. Az utca emberének igazságát a közvélemény kutatások is megerõsítik. Az erõsen megkérdõjelezhetõ népszerûségi adatok alapján is mélyponton van a megítélésük. Megállapíthatjuk, hogy a parlamenti pártok alkalmatlanok a magyar nemzet tisztességes képviseletére. Ma már tudjuk, mi az “antali örökség”. A Sólyomról kiderült, hogy keselyû. Az is világossá vált, hogy “kormányváltásnál több, a rendszerváltásnál kevesebb” Fidesz-jelmondat mit jelentett. Kijelenthetjük, a Fidesz nem jobboldali párt, hanem az MSZP “jobb oldala”. Nincs jobb és bal, csak közép van, amit ott találunk, ahol a magyarság érdekei húzódnak. Bal, jobb, bal, jobb, bal, jobb. Egyik se az, aminek mutatja magát. Az egés z inkább egy menetelésre emlékeztet, aminek a célja, a pénz totális birodalma. A mi jogunk, és kötelességünk az ellenállás. A sikeres, eredményes harchoz a magyar népnek újra egységes nemzetté kell válnia. “A feladatok ma még nagyobbak, mint azelõtt. Elõször is nemzetté kell emelnünk újra a fél évszázados kommunista diktatúra során megtört, hitét vesztett, néppé alázott magyarságot. Népünk nemzeti öntudatát kell visszaszereznünk, mert ezen a földön csak nemzetnek lehet hazája. Népnek mindössze otthona van. A Haza: lelki, szellemi, politikai és gazdasági egység. Az otthon mindössze födelet nyújt, védelmet nem. Feladatunk tehát, ha még van ilyen, kettõs! Föl kell szabadítsuk Magyarország ” fölszabadult" népét attól a félelmetes lehetõségtõl, hogy a jelen idõk irányzatát követve a nemzetközi tõke rabszolgájává váljon, nemzeti öntudatának végleges föladása árán. Széles körben ismertetnünk kell a félrevezetett világgal a valóságos magyar múltat s az igazság feltárása által vissza kell szereznünk szétszakított népünk önrendelkezési jogát." (Wass Albert, 1992.) D.: Aztán itt van az egyik talán legkényesebb téma, amit legkésõbb most már valóban 12
elõ kell venni, akkor is, ha sokan megsértõdnek, mert a további hallgatás bûnnek számítana. Ez pedig nem más, mint az állítólagos nemzeti oldal jelenlegi siralmas, impotens állapota, amelynek tényét, ha õszinték akarunk lenni, nem lehet tovább tagadni. Szinte már megszámlálhatatlan miniatûr pártocska és szervezet ad hangot magáról nap mint nap, akik mind a nemzeti gondolat bátor harcosainak tüntetik föl magukat. Hatásuk azonban nem hogy a nullával egyenlõ, hanem még jóval ezen szint alatt marad. Szinte már megszámlálhatatlan kiskakas kukorékol a saját kis szemétdombján évek óta, akik, ha õszinték vagyunk, legtöbbször annyira korlátoltak, hogy még a saját rátermettségük hiányát sem képesek érzékelni. Egyre többen óhajtanak, vagy jobban mondva már követelnek egy új, valóban szellemi felkészültséggel rendelkezõ radikális mozgalmat, amely végre minden kompromisszum nélkül képviselné a magyarság érdekeit. Ezzel párhuzamosan egyre többször hangzik el az az óhaj is, hogy azon önjelölt nemzetmentõk, akik itt már jó 17 éve bohóckodnak minden eredmény nélkül, tûnjenek el végre a porondról és adják át helyüket az arra talán rátermettebb és hitelesebb embereknek. Ez mind szép és jó, de rögtön jön az elsõ kérdés: vannak egyáltalán új, rátermett és hiteles emberek a nemzeti oldalon? Sch.: Jogos a kérdés, van-e még kivel végrehajtani a kitûzött feladatokat. A Magyar Nemzeti Front megalakulása óta hirdeti a széles körû összefogás szükségességét. Mindenkit megkerestünk, minden meghívást elfogadtunk, minden tanácskozáson, rendezvényen részt vettünk, minden eredmény nélkül. Nem véletlenül büszkélkedhetett a Nemzetbiztonsági Hivatal a honlapján azzal,
hogy sikeresen akadályozták meg a nemzeti radikális szervezetek együttmûködését. D.: A Magyar Nemzeti Front jelszava így hangzik: Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket! Ha realistán nézzük a dolgokat, akkor erre aztán szintén rögtön ott van az elsõ kérdés: DE KIVEL? Sch.: A Magyar Nemzeti Front egyetlen szövetségese a magyar nemzet, a világ magyarsága. Együtt kell visszaszereznünk hazánkat, és az egész Kárpát-medence szemétlefolyójává tett Budapestet. Ez csak a magyar vidék támogatásával sikerülhet. Amíg Budapest a kezükön van, addig nem tehetünk semmit. A saját embereinket, tisztességes magyarokat kell küldeni az önkormányzatokba, õket kell bejuttatnunk az ország házába. Azokat, akiket ismerünk, akiknek ismertük a szüleit, nagyszüleit. Akik már letettek valamit a közösség asztalára, és nem ebbõl akarnak megélni. Okosakat, felkészülteket, nemzetben gondolkodókat. Akik ismerik múltunkat, és keményen dolgoznak gyermekeink, unokáink jövõjéért. Megvesztegethetetleneket és igazságosakat. Megértõeket és könyörteleneket. A hazánkról van szó! Olyanokat, akik nem a saját érdekeiket, nem pártérdekeket, nem uniós érdekeket, orosz, amerikai, vagy zsidó érdekeket képviselnek, hanem mindig, és mindenek felett a magyar nemzet érdekeit . Majd õk hozzák a törvényeket, õk igazgatják a minisztériumokat, õk gondoskodnak minden magyarról, a bölcsõtõl a koporsóig, éljenek azok bárhol a világban. D.: Október 13-án látott napvilágot a hazai sajtóban Simon Peresz izraeli államelnöknek egy gazdasági fórumon tett kijelentése, mely szerint: ‘Izrael gazdasági mutatói kitûnõek, az izraeliek az egész világon befektetnek, fölvásárolják például Lengyelországot és Magyarországot.’ Azóta eltelt majd egy hónap és néhány jelentéktelen pótcselekvésen (A lakiteleki alapítók langyos fogalmazású levele) kívül nem történt semmiféle komoly reagálás sem a kormány, sem pedig az ellenzék részérõl. Sch.: Simon Peresz izraeli államelnök bejelentette vételi szándékát többek között Magyarországra is. Ezek meg se nyikkantak. Azért nem, mert a hazánkból az õ hathatós segítségükkel lett, (lesz?) zsidó gyarmat. A gyarmathoz rabszolgák kellenek. Most azon mesterkednek, miként tehetik a szabad magyarokat engedelmes, kis fogyasztású, igénytelen, tudatlan rabszolgává. A kilóra megvett politikusokat jogászok serege, bírák, ügyészek, a rendõrség, a különbözõ szolgálatok, a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság és a média segíti. A sort még folytathatnám. A játszma tétje a Kárpát-medence, a történelmi Magyarország. Én már megüzentem a körülöttünk és velünk élõ nemzeteknek, nem mi jó ha figyelünk
vagyunk az igazi ellenség. De ha velünk végeztek, nekik már csak perceik maradnak hátra. D.: Ha végignézünk a jelenlegi nemzeti szellemû csoportosulásokon, akkor mindenekelõtt bõdületes káosz tapasztalható, fõleg ideológiai és történelmi kérdések megítélésében. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük: legelõször a fejekben kellene világosságot teremteni. Ennek egyik legfontosabb elõfeltétele, hogy végre nevén nevezzük a hamis prófétákat, akiknek nagyrészt köszönhetõ, hogy 17 évvel a kommunizmus állítólagos bukása után még mindig a kommunista idõk történelemszemlélete uralkodik, és nem csak az oktatási intézményekben, vagy a közélet más területein, hanem a magukat nemzeti elkötelezettségûnek meghatározó emberek fejében is. Sch.: Mit is üzentek a jász-kun huszárok 1917 karácsonyán a hideg, vizes lövészárokból a ma emberének? “A magyar nemzet csak akkor teljesítheti feladatát, csak akkor lehet helye a nap alatt, ha minden egyes magyar híven követi vezetésre hivatott vezérét és kormányát oda, ahová történeti hivatása sorsszerûen rendeli! Ha a nemzet egy emberként, saját személyével nem törõdve, érdekeit a nemzet érdekének alárendeli, vagyonát, családját és életét is feláldozni készen, zárt tömegben, megbonthatatlanul halad a kijelölt úton, akkor, de csak akkor fog ez a nemzet oda jutni, hogy a Kárpátok övezte Duna-medencében, végre, mint szabad magyar éljen. jó ha figyelünk
Mindezekhez nem kell semmi egyéb, mint megõrizni õsi fajiságunkat és megmaradni annak, aminek születtünk: büszke, öntudatos, megalkuvást nem ismerõ magyarnak." Rendet akarunk. Rendet az élet minden területén. Egy olyan országban ahol, Kósáné Kovács Magda idült kommunista azt nyilatkozta, hogy neki a rend szóról a fasizmus jut az eszébe. (Szívesen megnézném a konyháját, mi van benne, szocializmus, vagy fasizmus.) Azt akarjuk, a szavak nyerjék vissza valódi jelentésüket. Legyen rend a fejekben. Elegem van abból, hogy csak abból lehet jó keresztény (keresztyén) aki zsidóként kezdte. Abból is, hogy volt kommunisták “papolnak” a piacgazdaság elõnyeirõl. Nem kérek a judeo-feudalista, poszt-horthysta rendszerbõl se. Nem szeretnék két kamarás parlamentet, ha a felsõházban pénzért vásárolt helyeken ülnek. Le kell leplezni a sorainkba épült, a média által felépített “megmondókat”, besúgókat, fedett ügynököket, a nemzeti oldalon élõsködõket, és elzavarnunk a hülyéket. Nem véletlenül szerepeltetik õket úton-útfélen, helyettünk. Ha mégis kiderül valamelyikrõl az igazság, az is jó a megbízóiknak, mert még kevesebben fognak hinni a hiteles embereknek. Mert vannak hiteles emberek, de média lehetõséget nem kapnak. Marad a második nyilvánosság, a hosszú, fáradságos munka. Nem ordibálni kell, verni a kocsmában az asztalt, köpködni a tv-t. Nem elég imádkoz-
ni, az Öregistenre bízni a dolgot. Szervezni és szervezkedni kell. Erõsödni, és gyarapodni. Tanítani, felvilágosítani. Összetartani. Egyébként se érdekli õket semmi, ha közben lehet lopni, harácsolni. Loboghat a zászlónk, miközben lopnak, tüntethetünk, miközben lopnak, kiabálhatjuk, éjjel-nappal: Vesszen Gyurcsány!, miközben lopnak. Csak egy dologtól tartanak, ha nem lophatnak tovább. A nagyanyámnak gyönyörû spájza vol t. (magyarul kamra) Volt abban minden. Mást se csinált, mint egész nyáron savanyított, befõzött, szárított, sózott, eltett télire. Addig nem is volt semmi baj, amíg én és az öcsém, rá nem jöttünk, miként lehet leinni a rumos meggy levét, megenni az almák B oldalát, eltüntetni a kolbászokat, birsalmasajtot. De a Nagymuti rájött, és kulcsra zárta a kamra ajtót. Ezt kell nekünk is tenni. Dolgozhatunk látástól vakulásig, ha ezek közben rájárnak az ország vagyonára. Bezárni a “spájz” ajtaját, vagy õket. Mindjárt akad pénz egészségügyre, oktatásra, nyugdíjra, tisztességes, biztonságos, kiszámítható életre. Ezek még mindig azok. Nem fognak soha megváltozni. Nem mondanak le a zsákmányról. Vagy ok, vagy mi. Ma Magyarországon tervszerû népirtás folyik, amit meg kell állítanunk. Tudom, mindenkinek van valami vesztenivalója, de ha nem fogunk össze, nem teszünk semmit, mindannyian elveszítünk mindent. Forrás: FRONT 13
Gazsó Ferenc szociológus szerint nem lehet az elégedetlenség megnyilvánulásait politikai csoportokhoz kötni Annak fényében, ami ma az országban történik, a „reform” azt jelenti: azokat az újratermelési szférákat, amelyeket eddig még nem építettek át a piaci logika és a profitmaximalizálás kívánalmainak megfelelõen, most átalakítják ezen elvárások jegyében – mondta Gazsó Ferenc. Hozzátette: azon dolgoznak, hogy a társadalom minden területén, minden alrendszerében, minden, a humánerõforrást újratermelõ szegmensében a profit dominanciája érvényesüljön. Ez a tõke szempontjából kívánatos, és azon rétegek számára is elfogadható, amelyek e folyamatok haszonélvezõi – véli Gazsó Ferenc szociológus. A társadalom többsége azonban e folyamat vesztese – szögezi le. Mint kifejti, a reformoknak nevezett intézkedések révén tovább növekedik a társadalmi polarizáció, bizonyos társadalmi csoportok kirekesztõdnek, nem jutnak hozzá azokhoz a közszolgáltatásokhoz sem, amelyekhez eddig úgy-ahogy, de azért hozzáfértek. Mint hangsúlyozta: tévedés, hogy valaha is egyenlõ lehetõségek voltak ebben a tekintetben, de ezek a már meglévõ egyenlõtlenségek most még kiterjedtebbé válnak. A társadalomban rendelkezésre álló anyagi eszközöknek az újrafelhasználását is úgy konstruálják meg, hogy akinek van valamiféle mobilizálható jövedelme, az a piacelvû mûködési mód keretei között járuljon hozzá, ha valamilyen közszolgáltatást akar igénybe venni. Vagyis a cél a lakosságnál meglévõ pénzeszközöknek a tõkéhez áramoltatása. Arra kérdésre, hogy mindez miként történhet meg egy magát baloldalinak mondó kormány irányítása alatt, csak anynyit mondott: nem az öndefiníció a lényeg. Egyedül a tettek számítanak. A jelenlegi kormány a társadalom- és gazdaságpolitikája alapján nem baloldali, hanem neoliberális. Arra a kérdésre, hogy mit kellene tenni, úgy válaszolt: – Ez egy kiterjedt kérdés. Összegezve: a rendszer mûködésének a korrekciójára lenne szükség több ponton. Az egyik ilyen lényeges kérdés a hazai gazdaság
felkarolása és fejlesztése, ami a munkaerõpiac tágítását hozná. Most tulajdonképpen a multinacionális tõke élvez mindenféle elõnyöket: meg kellene fordítani a preferenciákat, a hazai gazdaság dinamizálását stratégiai célnak kellene tekinteni - véli Gazsó Ferenc. Mint kifejtette, a másik fontos pont a közteherviselés rendszerének átformálása. Alapvetõ, hogy minden jövedelemtulajdonosnak progresszíven hozzá kellene járulnia a közkiadásokhoz. Ma ez köztudomásúan nem így van: például a multinacionális cégek nem fizetnek rendesen adót – mutatott rá. Véleménye szerint a harmadik pont a redisztribúció, azaz a megtermelt javak társadalmi újraelosztása terén van. Világosan meg kellene határozni, hogy mi az állam feladata, és az államnál megjelenõ erõforrásokat eszerint kellene elosztani. Szerintem egyebek mellett a közoktatás ügyének is elsõbbséget kellene élveznie, mert ez kulcsfontosságú a jövõ generációk, a hazai szellemi tõke újratermelésének szempontjából – mutatott rá. Gazsó úgy látja: a valódi, építõ változások lehetségesek lennének, ha létezne olyan hatalmi elitcsoport Magyarországon, amelyik elvállalná a mûködés ilyen korrekcióját. Azonban az eltelt 17 év alatt nem akadt, aki erre vállalkozott volna – szögezte le a szociológus. Mint mondta, mostanában már körvonalazódik az az értelmiségi bázis is, amelynek közremûködésével mindez véghezvihetõ. Az értelmiség egy része is kijózanodott mára, és látja, hogy az a társadalmi szisztéma, ami itt kiépült, annyira ellentmondásos, az ország olyannyira nem került egy tartós emelkedési pályára, hogy ha mindez így is folytatódik, Magyarország marad a maga leszakadó, félperiferiális, gyötrõdõ állapotában – hívta fel rá a figyelmet. A felemelkedés érdekében sok igazán mélyreható, építõ változásra lenne szükség – Gazsó Ferenc szerint egyébként ezt nevezik reformnak, nem azt, ami most folyik -, de ennek az a feltétele, hogy a politikai osztály vagy legalább egy része végre elvállalja ezeket a változásokat. Most viszont – a szociológus szerint – nem ebbe az irányba mutatnak a dolgok. Mint kérdésünkre kifejtette, szerinte nem is az a legfõbb baj, hogy a rendszerválto-
zás óta a kialakult politikai és pártstruktúrák „megkövesedtek”, hanem inkább az, hogy „igazából nincsenek alternatív elképzelések a jelenlegi helyzet megváltoztatására”. A társadalom nyomásgyakorló ereje még nem elég hatékony, a hatalmi elit pedig úgy gondolja, hogy tulajdonképpen „elmûködik” a rendszer úgy, ahogy van. Természetesen szeretnék megakadályozni, hogy az elégedetlenség instabilitást okozzon. Az uniós csatlakozásunkhoz fûzött reményekrõl Gazsó Ferenc annyit mondott: a lehetõség ott van. Az onnan érkezõ pénzeket fel lehetne értelme s módon, például a hazai gazdaság dinamizálása érdekében is használni. Ám – ahogy mondta – nagy kérdés, hogy ha nincs átfogó társadalomstratégiai elképzelés arról, mit kellene csinálni, hogy az ország felzárkózó, fejlõdõ pályára álljon, akkor a pénzosztás esetleges. Akkor nem stratégiai célokra használjuk fel az erõforrásokat, hanem ilyen-olyan nyomásgyakorló érdekcsoportok egymás között osztják el a pénzt. Így nemhogy javulna az általános helyzet, de valószínûleg romlani fog. Csak ismételni tudom: a kiugrás ebbõl az állapotból attól függ, lesz-e az ország mûködésének hatékonyságát növelni képes elit vagy nem... Arra, hogy mire ez az új elit színre lép, talán már nem lesz ország, azt mondta: – Az ország élni akar. Valami történni fog. Mert mit látunk most? A leszakadás folyamatos, a feszültségek – utcai harcokig menõen – fokozódnak. A kedvezõtlen jelenségek sûrûsödését tapasztaljuk nap mint nap. És ez bizony komoly aggodalomra ad okot. A holnapi sztrájk kapcsán elmondta: a tiltakozók nagyon is reális problémákat vetnek fel, ezek között is kiemelkedõ az egészségügy privatizációjának kérdése. Ezeket mindenki a saját bõrén érzékeli. Éppen ezért nem lehet az elégedetlenség megnyilvánulásait politikai csoportokhoz kötni. Ez nem politika. Az érdekvédõk, a szakszervezetek tagsága érzi és tudja, hogy mi bántja õket, politikai hovatartozástól függetlenül – összegezte véleményét azoknak a vélekedéseknek kapcsán, hogy a sztrájkokat az ellenzék generálja. Forrás: Szarka Ágota – Magyar Nemzet
ELHITETTE A KOALÍCIÓ, HOGY IMPOTENS
A legnagyobb hiba, hogy a koalíció ismét tehetetlennek látszik. Kitalált egy szimbolikus célt. Nagy körítéssel tálalta, majd sutba dobta. Megvezette a közvéleményt. Elõször elhitette, hogy a gondolat frenetikus, hasznot hoz, s õk képesek arra, hogy mindezt a valóságban is megteremtsék. Végül azt hitette el, hogy teljességgel impotens. Veszni hagyott egy víziót, amely – ha kellõen elõkészítik, alaposan végiggondolják, s nem csak az átadás határidejét tûzik ki még a helyszín kiválasztása elõtt – kézzelfogható lett volna: egy új városnegyed, egy vonatok nélküli kulturális központ Nyugati pályaudvar, amely körbejárható, tapintható. Friss Róbert – Népszabadság, 2008. január 12.
14
jó ha figyelünk
Fábry óta rengetegen használják a módszerváltás szót, nagyon helyesen: hiszen míg megváltozott a gazdasági és politikai berendezkedés, addig az elõzõ rendszer elitje a helyén maradt. Senki nem teszi fel azonban a kérdést: miért? Miért kellett levezényelni ezt a folyamatot, ha lényegében nem változott semmi? Hibás irány a külpolitikai tényezõkre gondolni. Ne gondoljuk, hogy a Nyugat elvárása miatt történt a dolog. Ugyanígy ne feltételezzük, hogy a Szovjetunió összeomlása miatt mindenképpen be kellett következni. Nem történt ez így például Lettországban sem. A módszerváltást fõleg gazdasági okokból volt kénytelen véghezvinni a politikai elit. Szintén gyakorta használatos az a kifejezés, hogy a politikai tõkéjüket gazdasági tõkévé konvertálták. Miért tették ezt? Mert a politikai tõkét már nem lehetett “elégséges” mértékû pénzre váltani. Gondoljunk csak bele: állami tulajdonban – vagyis egy oligarchia kezében – voltak a gyárak, viszont, mivel a berendezkedés ideológiája nem engedte, nem lehetett õket közvetlenül pénzzé tenni. Nem úgy mint most. A privatizálás gyakorlatilag újra államosítást jelentett, ha azt vesszük, hogy a pártállamban is létezett szûk csoport kezébe került vissza a vagyon. Természetesen a kapitalista nyugat is éhesen várta a “magyar piac megnyitását”, nincs ezen mit vitatni, úgy gondolom azonban, nem ez volt a meghatározó érv a módszerváltás mellett. A leglényegesebb momentumnak szintén gazdasági vonzata van, bár nem az elõbbiekben felvázolt módon. Ahhoz, hogy megértsük mi ez, vissza kell térnünk az elõzõ rendszerváltásra, ami 1956-ban történt. Sokaknak meglepetést okozhat ez, pedig akkor is rendszerváltás volt. Kis mértékben, de mind a gazdaságban, mind a politikában,
még ha nem is olyan hírtelen, mint legutoljára. Miért? Gondoljunk csak bele: Kádár szó szerint egy szovjet tankból került a bársonyszékbe. Kezéhez – talán csak közvetve, de – rengeteg vér tapadt. A rendszerét legitimmé kellett tenni. Itt jön be újra két sokszor használt kifejezés: az egyik a kádári közmegegyezés, valamint a körülbelül ugyanezt takaró mondat: “Kádárnak sikerült az, ami senki másnak nem: megtörte a magyar nemzet gerincét.” Mit is jelentenek ezek a mondatok a gyakorlatban? Azt, hogy a magyar nemzet feladta addigi erkölcsét, új normákat fogadott el. Közmegegyezett. Legitimizálta a rendszert – engedett Kádárnak: máig elterjedt mondás: “ha nem politizálsz, nem bántanak”. Az emberek többsége belement ebbe, a maradék – részben a többiek megalkuvása miatt – emigrálni kényszerült, vagy hallgatásba burkolózott, irodalmi folyóiratok mögé bújt. Kádár pedig cserébe növekvõ jólétet ígért. Ez adta a rendszer valódi legitimitását: bizonyos, addig csak egy szûk elit számára hozzáférhetõ társadalmi javak közjavakká tétele. Igaz, hogy ez a folyamat rettentõ lassan haladt a nyugati demokráciákhoz képest, melyek természetesen ugyan ezt csinálták – diktatúra nélkül – azonban mit tudott errõl az elszigetelt Magyarország. Mondhatjuk, hogy a magyar nemzet – megalkuvó értelmiségi rétege révén – újra közmeggyezett. Rendszert váltottunk. Tárgyalással. Ugyan már. A dolog abszurdítását semmi sem fejezhetné ki jobban, mint a rá használt szakkifejezés: tárgyalásos forradalom. A valóságban: a régi elit megegyezett
az új elittel: maradunk mi, cser ébe nektek is jut ebbõl-abból. Vajon miért nem engedték a kerekasztal tárgyalásokat levetíteni a TV-ben? (Igen, az egész meg van videón a Széchenyi Könyvtárban, érdemes lenne utánanézni...) Megcsinálták az MDF-et, elvitte a balhét, egyszer még – azok számára akik sejtették, hogy valami nincs rendben – a nemzetinek mondott Fidesz is nyerhetett, bár ha kényes dologhoz nyúlt, egybõl rászóltak az elvtársak, hogy nem ebben egyeztünk meg a tárgyaláson. Nem is volt többé probléma sem az “értelmiséggel” sem az átlagpolgárokkal. A gondok ott kezdõdtek, hogy a rendszer eleve halálra volt ítélve: a jólét növekedését nem lehet örökké garantálni. Ahogyan semmiféle növekedést sem (ezért vannak most hatalmas bajban a kapitalizmusra építõ jóléti államok, tapasztaljuk, egyre több a gond). Minden pénz elfogy egyszer, fõleg ott, ahol a termelésnek semmiféle racionális gazdasági vonzata nem volt, így mikor az olajválság begyûrûzött hozzánk, már hitelekkel sem lehetett megoldani a jólét növekedésének biztosítását. Módszert váltottak tehát. Demokráciára, kapitalizmusra. Mi a legfontosabb tényezõje ennek? Az, hogy a legitimitásukhoz nem kell többé biztosítaniuk a jólétet. Mert, ugye, mint tudjuk, a piacon farkastörvények vannak. Gyurcsány kihúzza a zsebeit és megvonja a vállát. “Ez van” – és tényleg. Nem kell többé azért aggódni, hogy fellázad a nép. Megcsinálták a Kádár-rendszer 2.0-t. Lassan mindent megtehetnek, amit akkor, de már azokat a minimális javakat sem kell biztosítaniuk az elnyomottak számára, mint addig. Viszont továbbra is érvényes: ha nem politizálsz, nem bántanak. Forrás: electron – Szent Korona Rádió
A LATIN-AMERIKAIAK NEM BÍZNAK A NEOLIBERALIZMUSBAN Spanyol és portugál lapszemle – eluniversal.com.mx – Mexikó
A független mexikói napilap is idézett a Santiago de Chilében közzétett éves felmérésbõl, a Latinobarómetro 2007 kutatási adataiból. Ennek egyik következtetése, hogy a 18 latin-amerikai országban végzett felmérések alapján – Kubát kivéve – a megkérdezettek 54 százaléka nem bízik a most Latin-Amerikában mûködõ demokráciában és piacgazdaságban – mivel nem oldja meg problémáikat -, vagyis ez az eredmény négy ponttal alacsonyabb a tavalyihoz képest. A vizsgálat kiemeli, hogy a megkérdezettek most 13 százalékkal többen akarnak több államot piacgazdaság helyett, mint öt éve, ráadásul tizenöt évig tartó neoliberalizmus után. A szabadpiaci gazdaság 2000 óta 17 pontot vesztett népszerûségébõl, ellenben megerõsödött Kolumbiában, Mexikóban és Brazíliában (74, 69, 58 ponttal). A felmérést vezetõ Marta Lagos közölte, hogy az 1995 óta létezõ intézmény munkatársai 20 212 személyt kérdeztek meg a 18 országban szeptember 7-e és október 9-e között. Lagos még elmondta, hogy a latin-amerikai ak ebben az évtizedben gazdagabbak, mûveltebbek lettek, jobban védik jogaikat, jobban ki tudják fejezni követeléseiket, következésképpen elégedetlenek fejlõdésük és országuk növekedésének eddigi eredményeivel. Forrás: Sobieski Tamás – MNO
jó ha figyelünk
15
AZ ERÕPOLITIKA CSÕDJE Az ellenzék nem csinál titkot belõle: ha kormányra kerül, felülvizsgálja az egészségbiztosítókkal kötött szerzõdéseket, és ha megszületik a több-biztosítós rendszer, visszaállítja az állami monopóliumot. A biztosítók komoly dilemma elõtt állnak: megbízható-e a magyar piac. Korábban megtapasztalhattuk, hogy politikai konszenzus híján megszavazott és elindított programok kerülnek kormányváltáskor süllyesztõbe. Elég az Orbán által blokkolt metró- és egyéb városfejlesztési projektekre, a tandíj eltörlésére, a nyugdíjrendszer módosítására, a Medgyessy idején elsorvasztott Széchenyi tervre vagy a lakástámogatási rendszer átalakítására gondolni. Félõ, hogy a politikai párbeszéd-képtelenség nyomán megjelenõ gazdasági kockázat egy idõ után „zsebre megy”. A legnagyobb ellenzéki párt és politikai kistestvére nyár óta mantrázza: nemhogy nem támogatja a koalíciós pártok által kiizzadott több-biztosítós rendszert, de ha kormányra kerül, fel is számolja azt. Beszélnek errõl szószátyár képviselõk éppúgy, mint “komoly pártelnökök”, akik ma már “írásba is adják” baljós fogadalmaikat. A KDNP-s Semjén elnök még augusztusban írt kerek kis levelet a külföldi biztosítótársaságoknak. Elöljáróban “történetileg elemzi” a mai magyar helyzetet. A kormánykoalíció “alapvetõen hibás gazdaságpolitikájának következtében kritikus pénzügyi helyzetbe sodorta Magyarországot”, majd „közpénzbõl is finanszírozott megtévesztõ kampányt folytatott”, nyert, és hozzáfogott „az általa reformoknak nevezett átalakítások véghezviteléhez”, „szakmai és társadalmi egyeztetések nélkül”. A KDNP és a Fidesz azonban népszavazást kezdeményezett, hogy a magyarok véleményt mondjanak. Semjén azt írja: „Többször nyilvánvalóvá tettük azt is, hogy amennyiben a kabinet bevezeti a nyereségérdekeltségû több-biztosítós modellt, kormányra kerülésünk esetén azonnali hatállyal visszaalakítjuk. LENGYEL LÁSZLÓ: EURÓPÁBAN SEM DÍVIK AZ ERÕPOLITIKA Ezek után kívánja a magyar kormány külön szerzõdésekben garantálni a biztosítótársaságoknak, akik az említett tudás birtokában vannak, hogy egy esetleges politikai változás után ne érhesse õket kár." Ezért a KDNP “nem látott más utat, mint bojkottra szólítani a magyar társadalmat azon biztosítótársaságok” ellen, “akik a föntebb részletezett körülmények ellenére beszállnak a... modellváltásba”. A levél végén a politikus arra kéri a vezetõ cégek elnökeit: „Biztosítótársaságukat ne vigyék bele egy... bizonytalan gazdasági vállalkozásba.” Semjén irománya mellett állítólag másik levél is landolt a hazánkban mûködõ biztosítótársaságok külföldi központjaiban. Segítõnk szerint – akinek értesüléseit megerõsíteni nem tudjuk, s hitelük felõl bizonytalanok vagyunk – a szöveg korrekt angolsággal íródott, s aláírója Orbán Viktor (lenne). A fentiekhez képest a szöveg tartalmában nem új. Summája: jó, ha tudjátok, fiúk, úgyis visszacsináljuk. Természetesen nem gondolunk arra, hogy egy komoly, tapasztalt pártelnök külföldi gazdasági társaságoknál intrikál. Ilyesmi nálunk elképzelhetetlen. „“Szinte látom, amint a világcég vezérigazgatója bámul maga elé, kezében a levéllel” – kommentálja a feltételezést Lengyel László közgazdász. „A világ egyik legnagyobb befektetõjének üzenget egy tízmilliós kis ország ellenzékben lévõ pártelnöke? Ráadásul úgy viselkedünk, mintha ránk törnék az ajtót a befektetõk. Pedig a körülöttünk lévõ országokban kétszer-háromszor akkora a gazdasági növekedés, mint Magyarországon. A politikai ellenzék leveleket irkál, a kormány pedig 2 százalékban maximálná a biztosítók nyereségét, miközben a befektetõ 7 százalék alatt gondolkodni sem kezd.” 16
SALAMON KÁROLY: AZ EMBEREK FÉLNEK A VÁLTOZÁSOKTÓL Salamon Károly, az Allianz Hungária Biztosító Zrt. vezérigazgatója, a Magyar Biztosítók Szövetségének (Mabisz) elnökhelyettese nemrég a Pénzügykutató Zrt.-nek a több-biztosítós modellrõl szervezett konferenciáján a befektetõi kockázatokat sorolta. A pénzügyi és a jó hírnévvel összefüggõ rizikó mellett a politikai bizonytalanságot is kiemelkedõnek mondta. “Az emberek félnek a változásoktól – indokolja álláspontját a 168 Órának. – Ilyen mértékû átalakításhoz át kell formálni a gondolkodásukat, ehhez pedig az kell, hogy a politika irányítói egységesen felsorakozzanak a változások mellett.” Ennek híján nemcsak az átlagember bizonytalan. A tõke is az. Merthogy a politikai-gazdasági biztonságot szereti. “A befektetõ a hosszú távú stabilitásban érdekelt, nem az extra haszonban, és ez a viselkedés különösen jellemzõ a biztosítótársaságokra – mondja a vezérigazgató. – Ha a befektetõt elbizonytalanítják, beárazza a kockázatot.” Ha mégis rááll az üzletre, a rizikófelár is magasabb. Ahogy a rosszul vagy közepesen teljesítõ gazdaság (amilyen a miénk) hitelt is magasabb kamatra kap. A közember mindebbõl csak azt érzékeli, hogy hó végén kevesebb marad a számláján, és a tévében már nem az adósságrendezõ, hanem a vészhiteleket reklámozzák. A késhegyre menõ politikai küzdelem anyagi károkat okoz. “A minimális politikai konszenzus hiánya tavaly õsszel erõszakba torkollott, a befektetõk pedig elbizonytalanodtak – figyelmeztet Lengyel László. – Bekapcsolták a CNN-t, a BBC-t, és azt látták: ég a tévészékház, esetleg épp az õ bankjukkal szemben. A képek alatt a kommentárokban hallhatták a Gyurcsány-hangfelvételt: hazudtunk éjjel, nappal stb. Égtek az autók Párizs külvárosában is, de a Champs-Élysées percig sem volt veszélyben. Mert ott minden párt egyetértett abban, hogy rendet kell csinálni. Idehaza az Országház köré vont fémkordonokat az ellenzék vezére személyesen bontatta el. El tudja képzelni Ségole`ne Royalt kombinált fogóval a kezében?” Lengyel szerint nagyon is érthetõ, ha a külföldi befektetõ hezitál. A hazai meg türelmesen kivárja a 2010-es gyõztest. TORZ SZERKEZET Kiszelly Zoltán politológus úgy véli: a gazdasági koncepciók versenye helyett ideológiák csatáznak. “A Fidesz által hangoztatott »erõs állam« koncepciónak gyönge. Mindkét vetélytárs azt hiszi: övé az üdvözítõ megoldás, a másiké nemzethalálba taszít. A baloldali, neofunkcionalista gondolkodásmód az alrendszerek együttmûködésére épít. A jobboldali, »realista iskola« az állam szigorában bízik.” KISZELLY ZOLTÁN: A JOBBOLDALI ISKOLA AZ ÁLLAM SZIGORÁBAN BÍZIK A gazdaság Nyugat-Európában is szenvedett a politikai küzdelmek miatt. Németországban nyolc éven át zajlott a CDU és az SPD közötti “blokádpolitika”. A pártok, ahol tudták, “vágták” egymás koncepcióit. Emelkedett a munkanélküliség, két százalék körüli volt a gazdasági növekedés. Franciaországban Chirac és Mitterrand küzdött: a jobboldal által privatizált óriás autógyárakat Mitterrand visszaállamosította, Chirac újra privatizálta. Angliában Thatcher és Blair fõszereplésével folytak a privatizációs küzdelmek. De Nyugaton az erõs gazdaság, a szakszervezetek és a kamarák kiegyezésre szorítják a feleket. Idehaza a kamarák megszûnõben vannak. A szakszervezetek töredezettek. A gazdaság is torz szerkezetû. A GDP kétharmadát az olyan világcégek adják, amelyek több lábon állnak, fõleg külföldön terjeszkednek, és védettek a politikai machinációkkal szemben. A politika így – Kiszelly szerint – nem érzékeli a gazdasági kényszert. A kormány azt állítja: az egyetlen kiút a reform, amely idõvel meghozza a sikert. A Fidesz szerint a reform mindenáron való megbuktatása (a népszajó ha figyelünk
Beszólások: „Nincs itt semmiféle válság!” (Tamás Pál MSZP közeli szociológus, MTA Szociológiai Intézet, Kolosi Tamás Fidesz közeli szociológus, Tárki Közvélemény Kutató Intézet.) „Néha meg kell védeni magunkat önmagunktól!” (Gyurcsány Ferenc ideiglenes miniszterelnök.) NÉHÁNY ADAT: A gazdasági összeomlást jól jelzi, hogy 2006 októberéhez képest 11.6 százalékos az élelmiszer árnövekedés. Egy év alatt legtöbbet, 55 százaléknyit a liszt ára növekedett, a kenyér ára így legtöbb helyen elérte a 300 forintot. Októberben a legtöbb boltból eltûnt az olcsó étolaj, aminek ára 7,7 százalékkal emelkedett. Szintén eltûnt az olcsó tojás és tej, aminek fogyasztói ára 4,6 százalékkal növekedett. Az alapélelmiszerek mellett, a húsfélék is sok ember számára megfizethetetlenné váltak. Jellemzõ példa, hogy a sertés oldalas nyolcszázról ezer forintra nõt. Van olyan üzlet, ahol a füstölt párizsi kilója közel kétezer forint. Az élelmiszerárak növekedése mellett jelentõsen megdrágult a szeszesital (5,3%), és a dohányáru (6,9%), valamint a benzin (300 Ft/liter) ára. A kormányzati propaganda ellenére, van olyan munkanélküliség által sújtott terület, ahol az ötvenes évek teljesen reménytelen nyomorúsága ereszkedik a széthulló Magyarországra. Az egész gazdasági összeomlás egy ébként kísértetiesen hasonlít a Kádár-rendszer végnapjaira. JELLEMZÕ ÉLETKÉP: A vidéki emberek sok helyen feladják a hagyományos földmûves, állattartó foglalkozá-
sokat. Megszûnik a konyhakert és a háztáji, a takarmányhiány miatt a vidéki gazdák a legtöbb helyen teljesen felszámolják az állatállományt. A falvak többségében hatalmas a munkanélküliség, visszalopakodik a nyomor, végleg megszûnik az önfenntartó falusi életmód, megvalósul a modernkori röghöz kötöttség. Az emberek kényszerûségbõl egyre nagyobb számban adják fejüket bûnözésre, növekszik a vagyon elleni bûncselekmények /betörések, fémlopások/ és -a tél beállta elõtt-, az illegális fakitermelések száma. A megélhetési gondok miatt egyre többen folytatnak gyûjtögetõ életmódot. A nagyvárosokban eközben zajlik az elgettósodás megállíthatatlan folyamata. A fõváros körüli övezetekben gombamód szaporodnak a földbevájt hajléktalan telepek. Egyre nagyobb számban vonulnak “önként” börtönökbe az utcákon tengõdõk. Éhezõ, beteg és megfagyott emberek ezrei jelzik a szociális összeomlást. AZ ORSZÁG EDDIGI LEGNAGYOBB MUNKABESZÜNTETÉSE. Bármit is mondanak a kormányzásra képtelen szocialisták, nincs politikamentes munkabeszüntetés! Ez az országos sztrájk a tavalyi Kossuth téri megmozdulások folytatása, csak más eszközökkel. Akkor a gazdasági követeléseket takarta el a politikai felindultság, most a politikait fedi el a gazdasági felháborodás. Kár tagadni, ez a küzdelem nemcsak Gyurcsány és a neoliberális koalíció ellen irányul, hanem az egész elhibázott “rendszerváltás” átértékelésérõl és meghaladásáról is szól. Arról, hogy gyökeresen át kell írnunk az elrontott társadalmi szerzõdést!
Közös népítélet lesz ez! Közel félszáz ágazati szakszervezet és legalább ugyanannyi civil mozgalom áll a háttérben, akiknek elegük van a magyarországi korrupt és önzõ pártokráciából. Elegük van a pártállami arroganciából, ebbõl a félfeudális kasztrendszerbõl, ahol mindig a kisember húzza a legrövidebbet. Ami szembetûnõ: az állampolgárok szintjén, teljesen eltûnt a Szolidaritás Napi megmozdulásokból a bal- és jobboldali ideológiai megosztottság jelensége. Nagyon helyesen, kívülrõl támogatja ugyan majdnem az összes ellenzéki párt ezt az országos demonstrációt (Még a Fidesz is, amely az Orbán kormány alatt teljesen lenullázta a szakszervezeteket és az Országos Egyeztetõ Tanácsot!), de ez a sztrájk, most mégsem a polgárháborút kiélezõ, megosztottságot képviselõ „vezérek” személyes belharcáról árulkodik, hanem a várva-várt egységrõl! A rabságban tartott civil Magyarország, most veszi vissza eddig eltagadott jogait! A lesajnált és lenézett civil Magyarország, most szerzi vissza önállóságát, méltóságát és erejét, ezekben az országos megmozdulásokban. Visszaveszi és megtölti azokat a kiüresedett jelszavakat, melyek az önbecsülésre, az egymás iránti tiszteletre és szolidaritásra utalnak. Szerdán elõször, és valószínûleg nem utoljára, megjelenik az utcákon a jelenlegi parlamenti pártokkal elégedetlen, politikai alternatíva lehetõsége is. Reméljük, hogy most megmozdul végre a szervezett, cselekvõ és ntudatos állampolgár. Az, aki visszaveszi magának ezt az elhazudott és beteg magyar demokráciát! A harc folytatódik tovább! Forrás: Molnár Tamás – ÚDK
SAJNOS, VAN AKI VEVÕ A KERESZTÁLLÍTÁSRA
Nekünk szerencsére nincs Slotánk és Ficónk, van viszont „Jobbikunk”. Ez a párt is kereszteket állít – természetesen nem a turulok ellen, mert azokat szereti – a hanuka idején feltünedezõ zsidó jelkép, az ország magyar jellegét úgymond veszélyeztetõ menóra ellensúlyozására. Sajnos van Magyarországon annyi választó, aki nagyon is vevõ erre. Kepecs Ferenc – Népszava, 208. január 12.
vazás) vezet gyõzelemre. A közvélemény-kutatási adatok szerint az utóbbinak áll a zászló. Orbánék nem hajlanak a kiegyezésre. Hiszen úgy tudják, azt tanulták: a gyõztes mindent visz. Salamon Károly a felek érveinek kölcsönös megfontolását hiányolja. „Racionális és emocionális érvek képtelenek vetélkedni. Így senki sem köt megállapodást. Ferenc Józsefnek volt egy mondása: a jó kiegyezés kölcsönösen elégedetlen embereket szül. Mindegyikük tudja, hogy a másik is feladott valamit.” Néha pedig úgy tûnik: csak a „nagyfiúk” fölhatalmazása hiányzik a tárgyaláshoz. Amint a fõnök megkerülhetõ, elkezdõdik az értelmes vita. És bár a Fideszben nem verik nagydobra: az ellenzéki önkormányzatok is hajlanak kórházaik eladására, ha így látják észszerûnek. Az elemzõk szerint új, együttmûködõbb vezérkarok kellenének. Nem véletlen a „kiegyensúlyozottabbnak látszó” politikusok – Kósa, jó ha figyelünk
Navracsics, Pokorni, esetleg Rogán – felértékelõdése. Lengyel László a szellemi és a gazdasági elit erõsödõ nyomásában bízik. „A véleményvezérek ma már leértékelik a nálunk zajló provinciális harcot. A gazdaság szereplõi pedig vagy tisztességtelen eszközökhöz nyúlnak, és megvesznek mindenkit, aki útjukba kerül, vagy máris elkezdték a céltudatosabb, kiegyezésre hajlóbb politikusok szisztematikus támogatását. Európában sem dívik az erõpolitika. Sarkozynek szocialista külügyminisztere van. Schröder és Tony Blair a múlté. Itt van helyettük Merkel, Gordon Brown, akik – annak ellenére, hogy valamennyi tulajdonságot ötvözik, amelyet egy valamirevaló kommunikációs szakember kétségbeesetten kiirtana – sikeresek.” Csak nálunk áll az idõ. Forrás: Krug Emília – 168 Óra
17
– avagy Most akkor hazudunk, vagy csak szimplán õszintétlenek vagyunk? – Mint azzal mindannyian tisztában vagyunk, ékes-édes anyanyelvünk nem holmi kõbevésett szentírás, hanem folytonos változásban lévõ élõ valami, amely – talán akkor vagyunk a legkorrektebbek, ha azt mondjuk – társadalmi közmegegyezésen alapuló változásokon megy keresztül az idõk folyamán. Magyarra lefordítva ez körülbelül annyit tesz, hogy az a szó, az a kifejezés, melyet a nép egyszerû gyermekeinek körében tömegesen elfogadnak, s aztán használatba vesznek, elõbbutóbb gyökeret ver és meghonosodik mindennapi közbeszédünkben is. Nincs is ezzel baj, hiszen ahogy Carl Sandburg is mondotta: „A szleng az, amikor a nyelv feltûri az inge ujját, beleköp a tenyerébe, és munkához lát.” Azt hiszem abban is egyetérthetünk valamennyien, hogy a Szent Korona mellett magyar anyanyelvünk az, amely – több egyéb más mellett – egyedülállóan fontos és értékes néppé tesz bennünket, magyarokat. Mégis, az embernek néha olyan érzése támad, hogy jelen politikai osztályunk tagjai a gazdasági meggondolatlanság, valamint a morális romlásba taszításon túl, e téren is inkább a helyrehozhatatlan károkozás, mint az építõ szándékú jobbítás szimptómáit vonultatja fel. Ahogyan azt mifelénk az urbánus szubkultúra mélységes mély bugyraiba empirikus tapasztalatszerzés céljából alámerítkezõ szociológus hallgatók köreiben a dús képzeletû nép az efféle szituésönök megfelelõ verbális érzékeltetésére mondani szokta: nekem speciel az összes tököm tele van azzal, hogy a hazugság helyett a csúsztatás szót használják a média nagy nyilvánossága elõtt. Számosan, számos esetben! Felhívnám a figyelmet – na ez meg aztán végképp a magyartalanodás csúcsa! – a mostanság egyre jobban terjedõ félben lévõ ÕSZINTÉTLENSÉG kifejezésre. Ilyen szó van? Ez majdnem olyan, mint a jobb kézzel balfül vakarás! Ez bizony jelzésértékû! Megmutatja mennyire félünk az igazság, a teljes igazság kimondásától, vagyis attól, hogy õk bizony hazudnak! Hazudnak, hiszen hazugok! A politikum tagjai aszongyák ellenfelükrõl, hogy nem õszinték. Még pontosabban, árnyalnak, az árnyalásra (értsd: ködösítésre) találták ki az „õszintétlen” kifejezést. Persze most gondolhatja azt a tisztelt Olvasó, hogy ugyan kérem, csak lovagol a szavakon! De nem! Ha azt mondom, XY, X párt vagy Y párt, valamint azok prominense hazudik, vagy ha azt mondom nem õszinte, elsõ ránézésre talán ugyanazt jelenti. De aztán, ha az ember 18
egy pillanatra belegondol, akkor valahogy mégsem. Asszem mindannyian érezzük a különbséget. Ha valakire azt mondjuk, hazudik, abban érezzük a szándékosság kifejezõdését, vagyis az illetõ tudatosan nem mond igazat. Ha visszaemlékszünk – s ebben az emlékezésben a média nagy nyilvánosságán keresztül elhangzott õszödi beszéd is a segítségünkre van – a szegfûmintás utódpárt jelenlegi fõ hallja kendje, azaz a mûminiszterelnök esetében is megállt a szándékosság, tudatosan vezette félre, tévesztette meg az embereket, vagyis hazudott. Inkriminált beszédében õ maga meg is vallja ezt. Amikor azt mondjuk, hogy valaki nem õszinte, valami olyasmire gondolunk, hogy van valami, amit elhallgat elõlünk, amirõl tud, amit ismer, de valamilyen okból kifolyólag nekünk nem beszél róla, velünk nem osztja meg. Ahogyan azt a 2006-os országgyûlési választások elõtti kampányban láthattuk, ugyancsak a szegfûmintás utódpárt esetében erre is volt példa, ezúttal a pénzügyminiszter aktív közremûködésével. Mindannyian emlékszünk, visszatartották, elhallgatták a létfontosságú gazdasági adatokat. Az indoklás volt az, amely a maga valójában megmutatta – és itt nyugodtan használhatjuk a szocialistáktól kölcsönzött „hazugsággyár” szakkifejezést – hogy a hatalom megtartása érdekében elkövetett hazugságsorozat, hogyan épült fel szerves egésszé. Arra hivatkoztak, hogy ha nyilvánosságra hozzák az adatokat, az (nem megfelelõen) befolyásolta volna a választási eredményt. Bizonyára a tisztelt Olvasó is megrökönyödik, hiszen mi másnak kellene hozzájárulnia a döntés meghozatalához, mint – többek között – az ország helyzetének az alakulása? A személyi- és pártszimpátián túl fontos, de talán nyugodtan mondhatjuk, hogy nélkülözhetetlen információ az is, milyen az ország aktuális helyzete. Ez az egyik olyan stacionárius (állandó) adat, ismérv, ami alapján egy józanul gondolkodó polgár meghoz egy ilyen fontos döntést. És ez még akkor is igaz, ha nincs olyan sok józanul gondolkodó polgár kis hazánkban. Ráadásul, hogy a bajt tetézzük, ezek közérdekû adatok, melyek nyilvánosságra hozása, a nyilvánosságra kerülés körülményei törvényben vannak lefektetve. Tetszik érteni? Nem vagyok hajlandó nyilvánosságra hozni bizonyos közérdekû adatokat, mer’ ha nyilvánosságra hozom, esetleg bukom a választást. Naná, hogy befolyásolhatnak egy döntést olyan adatok, melyek alapján meghozom a döntést! Azért vannak azok az adatok! Tetszik tudni?
Egy következmények nélküli országban azon lassacskán már meg sem ütközünk, hogy ezek után a csalással, hazudozással hatalomra jutott, hatalomban maradt rezsimet mérvadó körök legitimnek nyilvánítják és aszongyák ez ellen bizony jogi eszközökkel semmit se lehet tenni. De az, hogy morálisan a végletekig beletapossák a betonba a nemzetet azzal, hogy egész egyszerûen hülyének nézik az embereket, az megbocsáthatatlan! Kussoltunk az adatokról, ami alapján dönthettetek vóna, mer’ akkó’ esetleg azok alapján döntötök. Ráadásul a mi szemszögünkbõl nézve a dolgot, rosszul! És akkó’ nekünk annyi. Most akkor mindenki döntse el, hazudunk, vagy csak szimplán õszintétlenek vagyunk? A másik ilyen eklatáns példa, a maszatolás eleven nyelvi kifejezõdése, a magyar politikai osztály által szintén nagy becsben tartott „csúsztatás” szakkifejezés. Mifelénk kétszáz kilométerre a Gerbeaud Cukrászda kirakatától, ahonnan azért némiképp más rálátás nyílik az eseményhorizontra, „a jég korrepetálás céljából visszaülhet az iskolapadba” címû terminus technikust szokták alkalmazni a csúsztatás fogalom szakszerû helyettesítésére. Wittgenstein mondta egyszer, hogy „a nyelv álruhába öltöztetett gondolat”. Úgy tûnik politikai osztályunk kissé átformálta e megállapítást, a jelek szerint õk úgy értelmezik a nyelvet, mint az álgondolatok verbális ruhába történõ felöltöztetését. Mûvilágban élünk, ahol vissza kellene adni végre a szavak valódi jelentését. Ezért van az, hogy a szolgalelkületû ölebmédia hathatós segítségével, a központilag levezényelt figyelemelterelés következtében a konzumidióta barmot eljuttatták egy olyan szintre, ahol már nemhogy nem tud, de most már inkább nem is akar tájékozódni. A lényegi dolgok helyett megelégszik a felszín talmi csillogásával, a mindennapi kommunikáció sok esetben csak a néhány szavas tõmondatokra korlátozódik (a közösülésre való felszólítás gyakori emlegetésével), a Gutenberg-galaxis áldásos hatásai pedig kimerülnek a bevásárlóközpontokat mûködtetõ hálózatok terméktájékoztatóinak lapozgatásában. A nagy kérdés az, hogy a magyar társadalom hallgatólagos beleegyezésével meddig asszisztál még a szavak jelentésének, legfõképpen a politikai osztály és a média-proletárok által történõ hathatós eltorzításához, elferdítéséhez? Remélem már nem sokáig! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
jó ha figyelünk
– avagy Legalább hivatkozási alapunk legyen! – Ad 1: Tóth Károly 1 posztkommunista utódpárt tagja. A kis hazánkban valaha élt, és ma élõ összes komcsiról, valamint azok ideológiai és egyéb más vonatkozásban is teljes jogú örököseinek számító szegfûmintás utódpárt tagjairól tudhassuk –a mûminiszterelnökkel az élen –, hogy akkor is hazudnak, amikor kérdeznek. Ad2: Láttunk mi már varjún karórát! Emlékeznek még? Öt évre elõre szóló adósságcsökkentési törvényt terjesztettek be a tisztelt Ház elé, majd szavaztak meg. Darab idõ múltán, a választásokat letudva, amikor újra nyeregben érezhették magukat, egyik elsõ dolguk volt, hogy azonnal visszavonják az adócsökkentést. Ugyan vajon mitõl tartanák vissza magukat, hogy újból eljátsszák velünk ezt a kutyakomédiát, csak ezúttal ellenkezõ elõjellel? Megmondó-emberük révén, aki ráadásul, hogy még spontánabbul nézzen ki az egész, nem egyeztetett a pártjával, egyszer csak hipp-hopp, beterjesztik, majd azonmód meg is szavazzák, hogy visszavonják a vizitdíjat. Amikor már elcsendesedett a vidék, leülepedtek a dolgok, vajon mennyi idõbe telne újból megszavazni? Mindazok, akik hozzám hasonlóan eleddig nem sok értelmét látták a népszavazásnak, nos most már õk is láthatják, megérthetik, nincs más út, igenis végig kell menni, ki kell hajtani a hatalomból és persze a népbõl is a megfelelõ számú aláírás összegyûjtésével a
referendum kiírását, hogy legalább hivatkozási alapunk legyen, a nép – elkerülendõ az esetlegesen megképzõdõ szocialista sundabundákat – jelentse ki egyértelmûen és világosan, hogy ezt már pedig nem! Nemet mondunk a vizitdíjra és a többi, az emberek egészségét megsarcoló központi pénzbehajtásra! Nemet mondunk a tandíjra! Ne hagyjuk elaltatni magunkat a szocialista szirénhangoktól, ne engedjük megmételyezni magunkat a szocialista mákonytól, hogy hát az eftársak sebtiben mégis csak meghozták a döntést, lám õk is azt akarják, amit a nép. Ergo maradhatnak a helyükön 2010 után is. Van egy, a nép ajkán született bölcs mondás, miszerint „hamar munka ritkán jó”! A sebtiben hozott döntések ugyanolyan sebtiben vissza is vonhatók (láttuk mán, hogy megy az ilyesmi eftikéimnél!!!), vagy ugyanolyan sebtiben hozhatók az elõzõekben
Végre maga az MSZP politikus asszony is kimondta azt, amit az egész társadalom tud és mondogat, ám efféle beismerõ vallomás még nem hangzott el... Arról a szerencsétlen és nagyon setétagyú asszonyról van szó, aki nemrégiben az 56-osokat lefasisztázta. Most saját söpredékének, pénzéhséges politikai mivoltjáról adott némi ízelítõt. Tekintettel arra, hogy az SZDSZ azzal fenyegette meg az MSZP-t, miszerint kilép a koalícióból, a buta (mint hat pár ÁVH-s csizma) szocialista politikus asszony elmondta a nyilvánosság elõtt: – nyugodtan lépjenek ki. Le lehet tenni az ingyen autók kulcsait, az ingyen telefonokat, és a sok ezer bizottsági tagságról is le lehet mondani.... Nos, e mondatból kiderül az igazság. A szadeszt és ezt a kommunista söpredéket egyaránt a pénz, a mi pénzünkön való ingyen telefon, ingyen autó, és bizottsági tagsági fizetés tartja a koalícióban. Hadd kanyarodjam vissza Õszödhöz. Ez a buta kommunista liba arról beszélt, hogy õk miért nem vágták pofán a szarházi Gyurcsányt ott és azonnal Õszödön. Miért nyalják a kis hundsfut ülepét máig... Nos azért amit az SZDSZ koalícióból való kilépésérõl interpretált. A pénzért. Hiszen nekik semmi más nem számít csak a pénz, a mi pénzünk, amit most még inkább igyekeznek lehúzni. Az jó ha figyelünk
már meghozott döntésekkel homlokegyenest szembemenetelõ döntések is, és pillanatig se legyen afelõl kétségünk, hogy eftikéim legalább ugyanolyan alapossággal és hatékonysággal, hanem még alaposabban és még hatékonyabban meg tudják és meg is fogják indokolni, hogy természetesen, mint már oly sokszor, most is csakis és kizárólag a mi érdekünkben cselekedtek. Azonban abban az esetben, ha a nép kerek-perec kijelenti, hogy márpedig nem kér sem a vizit-sem pedig a tandíj áldatlan hatásából, egyszerûen nem marad morális alapja a mindenkor regnáló kormányzatnak arra, hogy a nép ellenében, esetleg valamilyen fondorlatos módon mégis csak visszahozza a magyar társadalom életébe ezt a megalázó sarcolást. A szocialista nagyváros öntudatos polgára nyomatékosan felhívja mindenki figyelmét, egy percig se higgyen Tóth Károlynak és elvtársainak! Még akkor se, ha ezúttal tényleg igazat mondanak, és valóban megszüntetnék a vizitdíjat! Lehet, hogy most visszavonnák, de semmilyen biztosítékunk vagy garanciánk sincs arra, hogy nem kizárólag érdekbõl cselekednének így, és azt sem tudhatjuk, nem állna-e elõ az adócsökkentéshez hasonló helyzet, melyhez hasonlóan az elsõ adandó alkalommal visszaállítanák a vizitdíj intézményét. És ne felejtsék el: a kommunista akkor is hazudik, amikor kérdez! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
efféle hülye és rettentõ primitív megnyilvánulásra mondjuk, hogy ha hallgattál volna, (az MSZP esetében) nem látszanál még hülyébbnek, mint amilyen vagy.... Tetézte mondanivalóját azzal, hogy reméli a józan ész gyõz az SZDSZ-ben. Magyarán: – aki nem hajt a lakosság pénzére, az hülye, aki pedig megtartja az ingyenes telefont és autót elvei ellenére is, az józanul gondolkodik. Igen, a maffiában, az MSZP-ben és a diktatúrákban. (S mint látjuk, az SZDSZ-ben is!!!) És persze a Horn családban, amelyhez ez a hibbant veres, a magyar politikai szenny elitjét már nyilvánosan is lejárató asszonyság is tartozik. Sokan bíráltak amiatt, hogy elitségüket megkérdõjeleztem az elmúlt idõszakban írott cikkeimben. Most ez a buta kommunista liba bizonyította be, hogy nekem van igazam. Nem elit ez, hanem egy primitív, hatalmához görcsösen és erkölcsöt nem ismerve kapaszkodó bukott ócska csürhe. Azért viszont örülök, hogy nem mi skandáljuk, hogy mocskos rablók, hanem egy MSZP-s politikus asszony vallotta be, végre egyszer igazat mondva a társadalom és a világ elõtt.... Forrás: Stoffán György –Nemzeti Hírháló
19
Most, hogy a Magyar Gárda megalakulása miatt felháborodott Tom Lantos, aki agg korára való tekintettel a saját maga érdekében sokkal jobban tenné, ha a hamarosan bekövetkezõ, az Úristennel való személyes, nagy találkozására készülne, magához rendelte Orbán Viktort nyilván, hogy személyesen is kikémlelje, neveltjükre (Sorosösztöndíj) lehet-e még számítani. A jelek szerint Tom Lantos megnyugodhatik, és gõzerõvel készítheti a kirekesztõ listát, ami a Gárda tagjai számára megtiltja a belépést az Államokba. Orbán amerikai látogatása minden bizonnyal a magyar politikai életben egy új terv kidolgozásának és elfogadtatásának kezdetét jelenti. Ott túl az Óperencián a pénzéhes, multi-liberális világ, amelyik korábban az Orbán-Torgyán Polgár Kormány idején fõleg az ország kiárusításának, a termõföldek idegen kézre kerülésének, a magyarságot méltatlanul az Unió cselédszobájába való betuszkolásának TEMPÓjával volt elégedetlen, most úgy tûnik, visszatér a higgadtabb, lényegesen lassúbb ütemû kivéreztetés politikájához, mert a másik, a villámrablás, a teljes tarolás, a Gyurcsány, mint elefánt a porcelánboltban módszer mára minden eddigit veszni hagyni látszik. Most valami olyan következik, amit már többször átélhettünk: Orbán mond valami nagyot, meghökkentõt, aztán szép lassan minden folytatódik úgy, ahogy eddig is. A tavalyi önkormányzati választások FIDESZ gyõzelme nekünk csak az általuk is megszavazott értékalapú ingatlanadót hozta. Ezzel kapcsolatban jó tudni azt is, hogy a Pokorni vezette XII. kerültben a 30 évesnél fiatalabb épületek 90 %-a túlépített, az arány valami ilyesmi: a lakhatási engedély 52 m2-re szól, de a valóságban a lakás 120 m2-es. Régóta erre szakosodtak ugyanis a XII. kerületi Építési Osztály erõsen szocialista közalkalmazottai, akik jelenleg is helyükön vannak. 200 ezer forint a tarifa, de ennyiért csak az ismerõs ügyvédek képesek a XII. kerületi Önkormányzat Építési Osztályától megszerezni a valóságos méretekkel véletlenül sem egyezõ lakhatási engedélyt. És ha valamelyik újgazdagnak a kerületben kedve szottyan úgy átépíttetni lakását, hogy közben az osztatlan közös tulajdonú teremgarázs födémét össze-vissza fúratja, lakásának teljes fûtés, víz, klímarendszerének csöveit a közös térben helyezteti el mindezt a lakók beleegyezése nélkül, vagy azok megtévesztésével, akkor a kétségbeesett bejelentésre a hatóság – miután az építtetõ ügyvédje megdolgozza õket – helyszíni szemlére kivonul, és még azt sem veszi észre, hogy a ház kétszer akkorára lett építve, mint amekkoráról a lakhatási enge20
dély szól, és olyan határozat születik, hogy semmihez nem kell engedély, mellesleg ilyen szépen kivite lezett csõtelepítést meg nem láttak – ugye Sz. Balázsné? Tessék mondani, ezen lakások értékalapú ingatlanadója mennyi lesz? Hogyan veti majd ki a hatóság? A zsebbe dugott boríték vastagsága szerint? Vagy hogyan? A FIDESZ kezdeményezte népszavazás nagy ötletnek tûnik egyrészt azért, mert a Rytkó Emília által is képviselt Országos Választási Irodának már történelmi múltú módszere és komoly gyakorlata van a választási csalások lebonyolításában, másrészt azért, mert a már félig elhülyített magyarságot további depresszióba lehet taszítani, ha a szándékosan eltorzított tükröt, mint igaz valóságot mutatjuk meg neki, harmadrészt meg azért, mert utólag minden eredményt a nemzetre lehet kenni a “tetszettek volna forradalmat csinálni” ideológiája alapján: ezt akarta a nép, erre szavaztatok, ezt fõztétek, hát egyétek is meg! Hogy valójában mire szavaz a nép, azt jószerivel sose tudjuk meg. 2002-ben is volt választási szavazás sok-sok durva csalással vegyítve, hiába történt a hídzár is, a szavazócédulákat senki nem merte újra összeszámoltatni, s a tudva tudott csalások sorozatába Orbán Viktor is demokratikus mosolyával csak beleegyezni tudott. Akkor miért nem számított az igazság? Miért dobta oda a FIDESZ az országot olyan könnyen a rabló haramiáknak? Csak nem azért, amit egyik könyvelõ ismerõsöm találóan fogalmazott meg, hogy ameddig káosz van, addig lehet a háttérben nagy vagyonokat kaszálni mindkét politikai oldalnak. A 2004. dec. 5-i csúfos népszavazás eredménye is csak hajszállal hozta meg az MSZP-SZDSZ kívánta eredményt, s ez is csak azért történhetett így, mert a vidéki lakosságot sikeresen megfélemlítették: aki csak megjelent a szavazóhelyiségben, az jószerivel az állásával játszott. Tanárok, közalkalmazottak, vállalkozók százezreit lehetett így, megfélemlítve távol tartani attól a szavazástól, amelyik a nemzetnek új vérkeringést, erõt, egészséget adott volna. Mi a garancia arra, hogy a mostani FIDESZ által kezdeményezett népszavazáson a háttéralku nem köttetik meg, és nem olyan eredmény születik, amilyet a hatalom irányítói akarnak? A közjogi intézményekkel együtt mára az Országos Választási Iroda is elveszítette minden hitelét a magyarság elõtt, meghallani sem érdemes, hogy bármilyen népszavazás pozitív eredményt is hozna a nemzet számára az õ bábáskodásukkal. Nyomasztónak, ugyanakkor nagyon is jellemzõnek tartom azokat az aprónak látszó,
de korántsem jelentéktelen információkat, amiket innen-onnan hallok, s melyek igazságtartalmáról olykor-olykor személyesen is meggyõzõdhetek, s amelyeknek hatására minduntalan elbizonytalanodok Orbán Viktor személyét, meggyõzõdését, hitét illetõen, hogy valóban õ-e a legmegfelelõbb politikus arra, hogy a magyarságot egy virágzó élet felé kormányozza? Nem az eszével van gondom, sokkal inkább a szívével. Nem tudom megérteni, felfogni, hogy az ellenzéki párt elnökének – családjával téli síelésre indulva – miért kell elõzõleg egy jónevû, velencei utazási irodától olyan extraszolgáltatást kérni, és érte nem kevés pénzt fizetni, hogy az iroda derítse fel több kilométeres körzetben, hogy pihenésük idején magyar emberrel véletlenül se találkozhassanak össze. A szabadság végén pedig köszönetét fejezi ki az irodának, hogy kérését sikerrel teljesítette, valóban nem akadtak össze a luxus síparadicsomban egyetlen magyarral sem. Félreértés ne essék, nem a paparazzókat védem, és megértem, ha olykor kínos helyzeteket teremt az ismertség, ami elöl minden normális ember csak menekül, de hogy egy magyar volt és talán leendõ miniszterelnök pont a magyaroktól tartja távol magát, és családját, ez több mint sírni való. Ezt az információt ez év májusában egy szép, kellemes velencei estén magától az irodatulajdonos asszonytól tudtam meg, s másnap a reggelizõ asztalnál feltettem a kérdést 16 finn barátomnak, hogy mit szólnának ahhoz, ha olyan információ birtokába jutnának, hogy a finn elnök, vagy a volt finn elnök, vagy a mostani vagy az elõzõ finn miniszterelnök, vagy valamelyik miniszterük nyaralására indulva gondosan feltérképeztetné, hogy épp abban az idõben tartózkodik-e rajta kívül más finn is azon a nyaralóhelyen. Felháborodásuk még engem is meghökkentett, ugyanis nekem támadtak, hogy hogy juthat ilyen az eszembe, egyáltalán hogy jövök én ahhoz, hogy ilyesmivel szórakozzak, de különben is elküldenék az ilyet a Holdba, ott lehetne kedvére egyedül, de Finnországban demokrácia van, mindenkinek joga van oda menni, ahova akar, meg egyenlõség is van, egyetlen miniszter se különb a mezei turistánál csak azért mert miniszter. Nesze neked magyar demokrácia! Ezt még Orbán Viktornak is tanulni kell! Azt is nehéz felfognom, hogy a legnagyobb ellenzéki párt elnökének felesége miért jár rendszeresen olyan szépségszalonba, aminek a tulajdonosa Princz Gábor jelenlegi kedvese, ráadásul a hölgy, H. Edina Lévai Anikót barátnõjének tatja. Vagy nehéz elfelejteni azokat az idõket, amikor még a Postabank nagy elnökének Lévai Anikó vitte a hamubasült pogácsákat, s cserében jó ha figyelünk
Szili Katalin egyébként annyira ügyes – azaz gátlástalan – politikus, hogy valamilyen rejtélyes okból már a jobboldali politika csinálók egy része is Szilit favorizálja, pedig ha õ lesz az MSZP élén, akkor még nehezebb lesz 2010-ben a szabadulás az MSZP-SZDSZ-féle bûnszövetkezettõl. Nincs különbség a két politikus között: Gyurcsány Ferenc az Altus-birodalmat szolgálja, Szili Katalin pedig a pécsi, vörös politikai maffiát. Az illúzióvesztés korában már fel sem merül a kérdés: mit keres egy teljesen átlagos képességû, kommunista elõéletû, minden produktum és karizma nélküli személy a Magyar Országgyûlés elnöki székében? Rendkívül árulkodó, hogy az ülések vezetése közben elõforduló hangoskodások során Szili Katalin végsõ érve mindig az, hogy tiszteljék benne legalább a nõt... Aki politikusi pályára adja a fejét, az ne számítson elõjogokra. Az anyagiak terén sem. Ettõl függetlenül az MSZP ambiciózus politikusa szeptemberben bruttó 1 435 200 forint tiszteletdíjat és 287 040 forint költségtérítést vett fel. Szili egyik lírai megnyilvánulása szerint “vannak olyanok, akik nem pozícióért, hanem tiszta szívbõl politizálnak.” Nem csoda, hogy egyre kevesebben hisznek az ilyen és az ehhez hasonló kijelentésekben. Ennek egyik oka, hogy a szekrények tele vannak csontvázakkal. Most Szili Katalin házelnökrõl derült ki, hogy választókörzetébe látogatásakor annak ellenére vette fel rendszeresen a közel háromszázezer forintos költségtérítést, hogy utazásairól a magyar állam, konkrétan a Köztársasági Õrezred gondoskodik. Szili Katalin egyébként annyira ügyes – azaz gátlástalan – politikus, hogy valamilyen rejtélyes okból már a jobboldali politika csinálók egy része is Szilit favorizálja, pedig ha õ lesz az MSZP élén, akkor még nehezebb lesz 2010-ben a szabadulás az MSZP-SZDSZ-féle bûnszövetkezettõl. Nincs különbség a két politikus között: Gyurcsány Ferenc az Altus – birodalmat szolgálja, Szili Katalin pedig a pécsi, vörös politikai maffiát. Ügyeskedõk sajnos mindenütt vannak: Rogán Antal, a Fidesz egykori (bukott) kampányfõnöke, a szerver-ügy fõszereplõje jelenleg Budapest V.
esetleg olyan kedvezményes kölcsönökhöz jutottak, ami más halandó számára álomnak is elérhetetlen lett volna? Ezért a szimpátia, és a háttérkacsintgatás, meg az elnök ügyes megmentése? De hiszen akkor egygyökerûségrõl beszélhetünk, s ez esetben a tisztességes honpolgárnak nincs mit keresnie a FIDESZnél se. A FIDESZ kezdeményezte népszavazás egyetlen esetben lehet hiteles a magyar nép számára, mégpedig ha azt a Magyar Gárda tagjai bonyolítják le, olyan emberek, akik a hûségre, a tisztességre tettek esküt. Ne csak megfigyelõként legyenek jelen, mert az Országos Választási Iroda minden hájjal megjó ha figyelünk
kerületének polgármestere. Rövid politikai pályafutása során többféle hangszeren játszott: volt radikális antikommunista, konszenzus-keresõ liberális és pragmatikus megértõ. Most éppen a bulvársajtó elvárásaihoz igazodva politizál. Politikai kontúrjai alig látszanak, ugyanakkor nem mutat rosszul Juszt László, Schmuck Andor vagy Szulák Andrea társaságában sem. Szellemi színvonaluk is hasonlónak tûnik. Rogán tehát megdolgozik mindenért, valószínûleg ezért nem tûnt fel neki, hogy másfél évig olyan pénzt is felvett, amelyre nem volt jogosult. Nyilván akkora összeggel gazdálkodik havonta, hogy teljesen mindegy: százezerrel több vagy kevesebb. Elvégre õ nem egy olcsó János. Mégiscsak a Fidesz vezetõ politikusa: a köz szociálisan érzékeny szolgáját pedig illik rendesen megfizetni. Aki havi kétszázezerbõl, vagy még kevesebbõl él, az nyilván másként számol. Ám az ilyen embert nem nyomasztja a politizálás szinte elviselhetetlen terhe. Rogán állítólag maga kérte a szállásköltség-térítés kifizetését, annak ellenére, hogy a II. kerületben egy 141 négyzetméteres – lakásnak alig nevezhetõ – lyukkal rendelkezik. Vidéki elfoglaltságairól nem tudunk, így 2006 szeptembere óta jogtalanul vett fel 1 545 600 forintot. Rogán Antal azért politikus, mert a nyilvánosságra kerülés pillanatában azonnal cselekedett: visszafizette a másfél milliót, mert – állítása szerint – ekkor jött rá, hogy azt tévesen számfejtették a részére. A polgármesternek természetesen nem okozott gondot e csekély összeg elõteremtése, ráadásul a Rogánra szavazó halandóktól eltérõen a képviselõ úrnak kamatot sem kell fizetnie. Tõlünk Nyugatra mindkét érintett politikusnak már régen le kellett volna mondania minden tisztségérõl. Szili Katalint az MSZP, Rogán Antalt pedig a Fidesz azonnal kizárná tagjai sorából. De ez Magyarország. Itt nem fog történni semmi, bár elképzelhetõ, hogy e sorok íróját a két korántsem feddhetetlen politikus bíróság elé rángatja. (A szerzõ politológus) Forrás: Tóth Gy. László – Barikád.hu
kent szocialista, ravasz munkatársai a beépített ellenzékiekkel, akik a legjobb pillanatban mennek el kávézni, cigarettázni magukra hagyva a ravaszokat, a Magyar Gárda tagjainak szeme láttára is képesek csalni (erre jók az elõre elkészített számítógépes programok), hanem egyedül õk bonyolítsák le a népszavazást. Nem baj, ha kézzel kell számolni, nem baj, ha hosszabb ideig tart. Borítékra sincs szükség, fõleg nem üresekre, meg olyanra se, amiben egyszerre hét, egymástól független személyek szavazócédulái vannak. Elég volt a csalásból, elég a huncutságból, elég a nemzetvesztésbõl.
Így Tom Lantos is megnyugodhatik, hogy a Magyar Gárda békés célok érdekében tevékenykedik, sõt tetemes pénzt spórol meg az államkasszának, mert a Gárda negyed annyiért elvégzi becsülettel azt a munkát, amiért az Országos Választási Iroda négyszer annyit herdálna el népszavazás címen. Amennyiben pedig ez az ötlet A FIDESZ vezetõjének nem tetszik, és netalán támadná, vagy ami még rosszabb, meg se hallaná, vegyük ezt részérõl színvallásnak, s ebben az esetben tehet egy szívességet: elmehet a HOLDba. Ígérem, nem követjük. Tarr Ilona
21
Amikor a rendõr jön, akkor mindenkinek kuss van. Mire emlékeztet ez? Nem a legsötétebb Kádár-korra? Diktatúra, rendõrállam talán még nincsen, de nagyon súlyos idiotizmus van, ez tényállás. Háromszáz rohamrendõrrel izomból széjjelverni [1] egy ötvenfõs, teljesen ártalmatlan, békés tüntetést, amelynek a célja, hogy tiltakozzon mindenféle antidemokratikus rendõri megmozdulások, tüntetés-széjjelverések, mûveletiterületezések ellen – minimum dermesztõ ostobaság. Azon túl meg törvénytelen, és felettébb veszélyes. Újságírókat elhurcolni onnét, megbilincselni, bekasztnizni, az érdeklõdõ munkatársaknak telefonba pofátlanul hazudni, ügyvédet oda nem engedni, telefonálni nem hagyni, négy órán keresztül leülni sem engedni – súlyosan jogsértõ, alkotmányellenes, cinikus, szovjet típusú köcsögség. Nemzetes uramék pátoszát kölcsönvéve: Bogád kollégánk, akit már általános iskolás korában megfigyelt a proletárdiktatúra titkosrendõrsége némi szamizdatozás miatt, aki már tizenésvesen, Krassó György csoportjának tagjaként és más ellenzéki körökben rendszeresen részt vett illegális megmozdulásokban, engedély nélküli tüntetéseken, valószínûleg soha nem gondolta volna, hogy tizenhét évvel a rendszerváltás után bilincsben viszik el egy olyan demonstrációról, amelynek nem is résztvevõje. Amelyrõl csak tudósítani szeretetett volna. (Révész Máriusz Fidesz-képviselõ sem gondolta volna, hogy rendõrök ájultra verik majd egyszer a fõváros utcáin fényes nappal.) Barcs Miklós, vagyis dr. Flash [2], Magyarország legnagyobb punkénekese és szociográfusa, aki a HVG.hu-nak készített videókat [3] a helyszínen, és akit kollégájával együtt szintén lefogtak, valahová Kõbányára szállítottak, és hajnalig még csak leülni sem engedtek, szóval õ biztosan gondolta, neki elég keményre kristályosodott véleménye van a rendõrségrõl és a hetvenes évek óta. Tökéletesen elhülyült, végnapjaikat élõ diktatúrák szokták ilyen verébágyúzásokra ragadtatni magukat Nehéz ezt az egészet megmagyarázni. Tökéletesen elhülyült, végnapjaikat élõ diktatúrák szokták ilyen verébágyúzásokra ragadtatni magukat, pedig, istenem, milyen kevés ész kell ahhoz, hogy valaki megértse, ilyen esetekben csakis a verebek gyõzhetnek, erkölcsi erejüket és népszerûségüket megsokszorozza minden aránytalan rendõrattak. Mondom, itt nem békésen autókat gyújtogató, tévészékházat ostromló, Molotov-koktélozó vagy hídfoglaló tömeg volt oszlatva, hanem csöndben gyertyázó alig ötvenfõs szeánsz. Meg az újságírók. Miért? Azért, mert a rendõr azt mondta, menjenek már onnan. És ha a rendõr mond valamit, akkor annak úgy kell lennie. Nem ám, hogy törvény, nem ám, hogy alkotmány. Amikor a rendõr jön, akkor mindenkinek kuss van. Mire is emlékeztet ez? Nem a legsunyibb, legsötétebb Kádár-korra? Az egyik magyarázatom kicsikét ezoterikus-okkultista, de van benne izé, ráció, mint Gyurcsók József bankszámlakivonatában: 2002 óta a baloldal mintha azon igyekezne, hogy valóra váltsa a
jobbos publicisták és politikusok legsúlyosabban paranoid vízióit. Ha ügynököznek, hálozatoznak, akkor kiderül a miniszterelnökrõl, hogy tényleg ügynök volt, amikor hazugoznak, csalóznak, akkor a következõ miniszterelnök elismeri, hogy hazudott éveken át. Most rendõrállamról beszélnek jobboldalon. Tessék. Én most már simán elhiszem, hogy az MSZP országos választmánya teliholdkor fölveszi a pufajkát, nyakába akasztja a gitárt, és lemegy egy kicsikét darálni a Köztársaság téri kazamatákba. A másik magyarázat némileg egyszerûbb, de semmivel sem vidámabb. Tudniillik a magyar bûnüldözés, rendvédelem, sõt az egész igazságszolgáltatás szellemi és morális állapotából következik ez a cinikus, törvénytelen, mélyen demokráciaellenes magatartás. A sok gazdasági baj és pártbotrány közepette rendõrségre, ügyészségre, bíróságokra nem sok figyelem marad. Pedig volt néhány egészen megrázó, Tocsik- és Kulcsár-ügyekkel, költségvetési hiánnyal felérõ botrány az elmúlt években: az ártatlanul elítélt Pusomáék esete, a móri ügy, amelyben annyiszor vizsgázott elégtelenre a komplett magyar igazságszolgáltatás rendõrségestül, ügyészségestül, bíróságostul, büntetésvégrehajtásostul (véletlenül nem öngyilkos lett az ügy elsõ rendû gyanúsítottja, akitõl végre talán megtudhattunk volna valamit az igazságról?!), ahányszor csak lehetett. Aztán ott a Zsanett-ügy, a közröhejbe fúlt nagy olajtárgyalás [5] (az Energol-ügy) meg a többi. Tudta-e ön, hogy a magyar igazságszolgáltatás olyan váderedményességi mutatóval dolgozik, mint a félkemény és kemény diktatúrák? Hogy akit ma Magyarországon megvádolnak, azt szinte biztosan el is ítélik? Ugye nem. (Kivéve persze a mindenki számára nyilvánvaló maffiaügyeket, ezekben viszont az ügyszség is enyhítésért szokott fellebbezni.) Ezek után tényleg azt gondolhatja bármelyik rendõr, hogy bármit megtehet Szökõévente jó ha egy-két rendõrt elkapnak apróbb visszaélések miatt. Pedig mindenki tudja, hogy. Nyilvánvaló, hogy tavaly október 23-án a rendõrök ártatlan emberek tucatjait verték össze, sebesítették meg gumilövedékkel. Nyilvánvaló, hogy a lehetõ legsúlyosabb szakmai hiba volt a véget ért Fidesz-tüntetés távozó résztvevõi közé terelni az erõszakos, kõdobáló, barrikádépítõ zavargókat. Elítéltek valakit? Felelõsségre vonták a rendõri vezetést? Nem. Ezek után tényleg azt gondolhatja bármelyik rendõr, hogy bármit megtehet. És azt gondolhatja a rendõri vezetés is, hogy akkor felel meg az elvárásoknak, ha ész nélkül oszlat. Pedig aligha ez az elvárás. Ennyire talán még Gyurcsány sem hülye. Rögzítsük a tényeket azért: 1988 (az még bõven proletárdiktatúra!) és 2002 között összesen nem oszlattak annyi tüntetést, mint azóta. Pont. Ezt magyarázza már meg valamelyik európai értelemben vett szociáldemokrata, ha bírja. Felkiáltójel. Forrás: U.P. – Index
NEM KÉNE AZ EGÉSZ ORSZÁGNAK FIZETNIE GYURCSÁNYÉRT A kormánynak nincsen koncepciója, az egészségügyi törvény megmutatta, hogy Gyurcsány Ferenc minden egyes kormányzati lépése a politikai túlélést szolgálja, azt, hogy egy éppen aktuális kérdésbe ne bukjon bele a koalíció, és olyan alkut találjanak, amelynek révén tovább tudnak lépni. Valahogyan ki akarja tölteni a ciklus hátralévõ részét, mégpedig azért – és ezt õ maga vallotta meg egyik interjújában –, mert ha ez sikerül, akkor õ lesz a leghosszabban hatalmon lévõ magyar miniszterelnök 1990 óta. Ez sajátos szempont, de úgy vélem, nem kellene az egész országnak fizetnie azért, hogy Gyurcsány Ferenc az ilyen jellegû személyes ambícióit ki tudja teljesíteni. Azon nem nekünk, hanem a kormánypárti politikusoknak kellene elgondolkodniuk, hogy van-e értelme úgy hatalmon maradniuk 2010-ig, hogy közben rohamosan szakadunk le a saját régiónktól és Európától. Navracsics Tibor – Magyar Nemzet, 2008. január 12.
22
jó ha figyelünk
– avagy Biztonsági szelep, az új médiasztár – Lassacskán odáig jutunk, hogy immáron heti rendszerességgel találkozhatunk az egykor búzaégetésérõl elhíresült Karsai képviselõ-polgármester úr/elvtárssal a Napkelte adásában. Mi a rosseb? Gyárfás készülõdik a Francisco utáni idõkre? Neki lehet menni a kormánynak meg a mûminiszterelnöknek a média nagy nyilvánossága elõtt? (Ráadásul kerítésen belülrõl? Ja persze, elfelejtettem, nekik mindent lehet!) Igaz, a gyeplõt azért szorosan kézben tartja. A politikai korrektség kedvéért tegyük mindjárt hozzá, hogy az Angol utcában töltött hosszú esztendõk nem múltak el nyomtalanul a dús képzeletû nép ajkán csak bazidai Darth Vader-ként emlegetett Verebes felett sem. Kikupálódott a szentem, a „legszebb” Orosz Jozefina pillanatokat idézõ beszélgetésnek lehettünk szem- és fültanúi legutóbb a november 17-i adásban. Abban a pillanatban, hogy a képviselõ úr valamilyen kényes témához ért, Verebes azonnal közbevágott, feltett valamilyen más irányú kérdést. A képviselõ úr azonban nem most jött a 6:20-assal. A végére már-már helyzetkomikumba hajló szituésön képzõdött meg, amikor Karsai úr többször is beszólt, hogy most már talán beszélhetnének arról is, amiért tulajdonképpen idejött, ám a diszkrét lélegzetvétellel napi harcban álló színi direktor valahogy sehogy sem akart kötélnek állni. A manapság verbálisan rebellissé váló szocialista képviselõ elsõ ránézésre úgy tûnik, nem tesz lakatot a szájára. Nagy valószínûség szerint õt szemelték ki a feszültségleeresztõ biztonsági szelep szerepére. Legalábbis azok, akik a szegfûmintás utódpárt berkein belül elejét kívánják venni a népszerûség zuhanóbombázó módjára történõ esésének, még akár vezéráldozat révén is. Ha máshonnan nem is, de a Honthy-Feleki-Szinetár-féle Csárdáskirálynõbõl tudhassuk, hogy „Új mûsorhoz, új férfi kell, ezt õk sosem felejtik el!” Most sem felejtették. Persze a lényeg ezúttal is a csomagolás mögött rejlik. Hiszen ordíthatsz te bele a vakvilágba, verbálisan tökön rúghatod a töketlenkedõ hegesztõt, ó pardon, az apparátot, élén a böszme mûminiszterelnökkel, a lényeg mégis csak az, mikor és milyen gombot nyomsz meg a parlamentben, amikor élesre fordul a helyzet. (Megint csak a politikai korrektség kedvéért, de muszáj leszögeznünk, hogy példának okáért a legutóbbi kínos szituésön megjó ha figyelünk
képzõdésekor, amikor az ülésteremben éppen bent tartózkodó száz kiló marhahús a saját kormánya ellen szavazott, utóbb aszonta, véletlenül rossz gombot nyomott meg. Most mondják meg nekem, de õszintén! Van valaki széles e hazában, aki még hisz neki? Fószerkám, mióta az eszünket tudjuk ebben az állítólagosan demokratikus és jogállami katyvaszban, tíz egynéhány éve ott rontja a levegõt a parlament üléstermében, szerintem álmából felébresztve, tök sötétben is eltalálná, hogy mikor, melyik gombot kell megnyomnia. Csak ennyire néznek hülyének bennünket azok, akik nem átallják magukat mosdatlan pofával elitnek nevezni.) De térjünk még vissza néhány gondolat erejéig Karsai képviselõ úrra. Kétségtelen, hogy Karsai úr háttértámogatása megkérdõjelezhetetlen szûkebb pátriájában, így bizonyos szempontból védve van, hiszen egyéniben simán bekerülhet a következõ parlamentbe is. És nyilván van még jó pár olyan választókörzet az országban – és ebbõl a szempontból a párthoz való tartozás teljesen indifferens –, ahol az egyéniben induló képviselõ hitelességénél, népszerûségénél vagy egyéb más okból kifolyólag egészen biz-
tosan bejutna a parlamentbe, ha ezen a hétvégén lennének az országgyûlési választások. (Lásd Szili Katalin.) De mi történik majd akkor, amikor azok a képviselõk, akiket választóik eddig „erõsembereknek”, olyan képviselõknek tartottak, akikben feltétlen megbízhatnak, akik képesek arra, hogy kijárjanak dolgokat, elérjenek eredményeket az adott település számára, most egyszer csak kudarcot vallanak. És eztán majd’ minden alkalommal, szinte minden tekintetben, de legalábbis egyre többször? Karsai képviselõ úr utóbbi idõben egyre sûrûbben tett médiabeli megnyilvánulásai ugyanis ennek bekövetkeztét, vagy legalábbis az ennek a helyzetnek a lehetséges megképzõdését, valamint az ettõl való aggódást vetítik elõre. Emlékeznek? A „mezei talpasok” derék hada már akkor is buborgott, amikor a nagyfõnök kerek-perec kijelentette, hogy eztán mán csak neki és közeli baráti körének szabad lóvékat lenyúlni, mindenki másnak ácsi lészen! A képletes biztosíték már ekkor kiverõdött, most azonban jóval súlyosabb a helyzet, immáron maga a képviselõség kerülhet veszélybe! Már csak azért sem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy ezek a momentumok bizony jelzésértékûek, mivel Karsai úr nem ellenzéki, hanem kormánypárti képviselõ! Nagyon érdekes, talán a saját farkába harapó kígyó szemlélteti legjobban azt az elõálló kínos szituációt, amely lassan, de biztosan, gyakorlatilag a szemünk elõtt játszódik le. (Ez azt jelenti tehát, hogy olyan jövõ vár ránk, ahol a képviselõk útján történõ népképviselet, érdekérvényesítés – még akkor is, amikor kormánypárti –, ha ellentétes a felülrõl megszabottakkal, lehetetlenné, semmissé válik. A központból egész egyszerûen megérkezik az ukáz, döntéshozatalkor a pártfegyelem az elsõdleges és mérvadó direktíva, nem pediglen a népképviselet. A lakosság csak szükséges rossz, bérrabszolgák, akiket az Isten és a párt is arra teremtett, hogy termeljék nekünk a lóvét. Nekik, egyébiránt kuss a nevük! Pedig azt hihetnénk, hogy ilyen má’ nincs is, hiszen Lapáth Mónika kb. öt perccel ezelõtt nyögte bele a mikrofonba, hogy annulálta az önkormányzati választások hivatalos végeredményét, a média által csak földcsuszamlásszerûnek titulált totális bukást, elintézte, hogy a lóvé jó kezekbe kerüljön. ’Oszt akkó’ most mégse?! Persze, megint velem van a baj, megfeledkeztem róla, ebben az országban azt is õk határozzák meg, hogy mikor, ki tartozik a jó kezek közé. 23
Hallották? Ha a hagyomány állításának hinni szabad, Cusi fõhadiszállásán a tisztújításkor az volt a fõ kritérium, olyan eftársakat kell beválasztani a vezetõségbe, aki még nem ült. Ez azé’ nem semmi!) De haladjunk tovább a reformok kínokkal kikövezett és szenvedésekkel tarkított útján! A reformoknak (valójában, értsd: megszorításoknak) álcázott, központilag levezényelt pénzbeszedésnek „köszönhetõen” nem csak a kormányzatnak, hanem immáron a jelek szerint az érdekérvényesítéstõl szintén központilag, már-már pártutasításszerûen eltiltott képviselõknek is csökken(het) a népszerûségük. Ez pedig lavinaszerû összeomlást idézhet elõ a szegfûmintás utódpárt esetén, fõként egy elõrehozott választás alkalmával. Ha váratlan gyorsasággal összeomlik minden és – hacsak átmeneti idõre is, de –a nem várt események maga alá temetik az MSZP-t, egész egyszerûen nem lesz idejük arra – okozója ennek az elavult politikusokból álló készletük –, hogy azonnal elõhúzzanak valakit a kalapból, felépítsenek egy „új”, hitelesként eladható személyiséget. Ezt csakis Medgyessy megpuccsolásához hasonlóan, a nép, a nemzet, a lakosság hermetikus, valamint az eseményekbõl történõ teljes és totális kizárásával lehetséges levezényelni. Mondanám azt, hogy zökkenõmentesen, de ebben ma már – a 2006. és 2007. október 23-i események után egyáltalán nem vagyok biztos. Hiszen nagyon sokan vannak olyanok – magam is ezek közé tartozom –, akik úgy vélekednek, még ha jogilag meg is áll az, ha a kormányfõ, s vele együtt természetesen az általa irányított kabinet elbukik, morálisan kiverné a biztosítékot, az ismételten házon belül, a nép, a nemzet, az emberek megkérdezése nélkül, holmi kapcarongy módjára történõ kabinet- és kormányfõ-váltás. Nyilván órák hosszat lehetne polemizálni azon, vajon a közvetett népképviselet, vagy a közvetlen illik-e jobban egy magát teljes jogú európai uniós tagállamnak nevezõ, állítólag demokratikus jogállamhoz. Mindenesetre most már egyre többen érzik úgy, hogy egy olyan országban, ahol a népet kizárják a saját nemzeti ünnepének megünneplésébõl, valamint a sorsára, életére alapvetõ befolyással bíró intézkedéseket meghozó kormányzat alkalmatlanná válása esetén az új vezetõk kijelölésének folyamatából, hát ott bizony sok mindenrõl beszélhetünk, csak demokráciáról és jogállamiságról nem. Avagy ha mégis beszélhetünk jogról, akkor ott a jogban egészen biztosan hiba van, mert az nem a polgárok, a nép, a nemzet, hanem valaki egészen másnak az érdekeit képviseli. Nincs is mit csodálkoznunk tehát akkor, amikor arra a Verebes által feltett kérdésre, hogy ugyan vajon mit kéne tenni Franciscónak ebben a szituációban, mer’ hogy kritizálni azt aztán mindenki tud, maga a kormány24
párti képviselõ mondja azt, hogy hát el kéne kezdeni kormányozni, kezit csókolom! És hogy tetézzük a bajt, abba is érdemes belegondolni, vajon most mit szólnak a szocialista törzsszavazók, az ottani B-közép, a kemény mag, amikor saját pártjukból – ráadásul olyasvalaki, aki azért már letett valamit az asztalra – vágja a pofájukba kíméletlenül, hogy eftársak, ébredjetek mán föl, mer’ újgazdagék, élükön a miniszterelnökkel és (neo)liberális sleppjével, semmibe vesz bennünket és át akar lépni a fejünk felett. Mi, akik – képletesen szólva – a politikai lövészárok másik oldaláról némi kárörömmel szemléljük az ellen táborában kitört zendülést, egyáltalán nem lepõdünk meg, hiszen – ha õk nem is, de ideológiai elõdeik – ezt egyszer már eljátszották a magyar társadalommal az államszocializmus alatt. A lakosságnak egy tekintélyes részét a falvakból beterelték a városokba, mert ott az emberek többpólusú függõség által könnyebben kézben tarthatók és irányíthatók. Akkor talán elsõsorban ideológiai, ma talán inkább gazdasági megfontolásokból, a globalizáció szükségszerû velejárójaként próbálják eladni számunkra ezeket a „reform” címén hozott megszorításokat. Meggondolatlanság, átgondolatlanság és kapkodás jellemzi az intézkedéseket. Számos esetben, gyakorlatilag szinte minden alkalommal arról értesülhetünk, lett légyen szó bárminemû átalakításról – a reform szót szándékosan nem használom, hiszen ez minden, csak nem reform, mivel ahelyett, hogy bármit is jobbá tenne, csak pusztítást és rombolást okoz –, az adott intézkedés meghozatala elõtt semmiféle hatástanulmány nem készült. De nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy a diktatúrát idézõ központi kézi vezérléses hatalomgyakorlás során elõállhat – egyesek szerint ez már meg is képzõdött kis hazánkban – olyan szituáció, ahol a képviselõk gyakorlatilag már nem képviselnek semmit, az egyes politikai tömörülések, azaz a pártok a pártfegyelem jegyében pusztán a szavazógépezet részeinek tekintik az országgyûlésbe delegált képviselõiket. A listás helyeken bejutottaknál ez még meg is áll, hiszen kizárólag pártjuk jóvoltából kerültek az adott pozícióba, azt viszont mindannyian érezzük, hogy az egyéni mandátumhoz jutott képviselõknél már zûrösebb a helyzet. Nekik ugyanis, ha máskor nem is, de a képviselõi fogadóórákon azért illik személyesen is megjelenniük választókörzetükben, és hát akármilyen gondossággal is látogatnak el oda (értsd: szolgálati esernyõkkel felszerelkezett testõrök kíséretében páncélozott Audival érkeznek), nagy valószínûség szerint csak nem tudják elkerülni, hogy szembe köpjék, vagy tojással meghajigálják õket, ha csapnivalóan végzik a dolgukat az ország házában. Már pedig nagyon úgy néz ki, hogy csapnivalóan fogják végezni, ha állandó
jelleggel a felülrõl osztott „ész” dominál majd a józan paraszti helyett. (A politikai korrektség kedvéért ismét meg kell állnunk egy pillanatra, és le kell szögeznünk, hogy a köpködésen, tojásdobáláson, kereplõzésen és sípoláson kívül más egyebet nem is nagyon tehetnek a szerencsétlen választópolgárok, hiszen a magát perverz módon elitnek nevezõ jelenleg is regnáló politikai osztály tagjai, az újkori „magyar” demokrácia egyik legelsõ és legerõteljesebb lépéseként, szinte azonnal megszüntette a képviselõk visszahívhatóságát.) Jelen állás szerint a dolog úgy néz ki, hogy az eddigi helyi erõsembert – kollektíven, a többiekkel, a többi „mezei talpas”-nak számító, fõként vidéki képviselõvel együtt –, a butapesti nyikhaj milliárdos és társai, lenyomják, mint vak a bélyeget. Ha pedig ez tartósan így marad, már pedig eddig úgy néz ki, hogy tartósan így marad, ugyan mitõl változna meg a helyzet? Kit érdekel a battonyai kistérség, meg más egyéb vidéki körzet sorsa, amikor éppen azon munkálkodunk, hogyan nyúljunk le minél több EU-s lóvét minél gyorsabban. Ha minden marad így, egy idõ után az istenadta nép bizalma, bármennyire is erõs és kitartó volt az eddigiekben, elkezd majd szép lassan elpártolni az eddig nagy becsben tartott helyi fõ hallja kendtõl. No, ennek szeretné elejét venni a szegfûmintás utódpárt ún. „mezei talpasokból” álló derékhada, csak úgy tûnik, egyelõre még kevesen vannak hozzá. Egyelõre! Pedig Karsai képviselõ úr már érzelmi húrokat is megpendített legutóbbi Nap-keltés szereplése alkalmával. Eftársak! Ne hogy mán megessen velünk az a csúfság, hogy a Fidesz szociáldemokratább nálunk, született szociáldemokratáknál és balról beelõz! Éppen most olvasom az egyik Fideszes képviselõ programját, ’oszt azt látom, hogy tisztára szociáldemokrata lett a csávó! Vigyázzunk mán eftársak! Hát, valahogy így! Persze Verebes, akirõl asszem mindenkinek sejtése lehet, hogy melyik párthoz vonzódik leginkább, hacsak látszólag tréfásan is, de helyére teszi a dolgokat, no meg persze a nézõt is, mondván, tudja, azt fogják mondani erre, ugyan kérem, beszél ez a Karsai össze-vissza, nem kell vele foglalkozni. Nekünk azonban igenis kell vele foglalkozni. És nemcsak egy alkalommal, hanem úgy tûnik, most már nagyon oda kell figyelni arra is, – sõt, egyre jobban oda kell figyelni rá –, hogyan játszódnak le bizonyos folyamatok, hogyan mennek végbe és végig egyes eseménysorozatok, történések. A média nagy nyilvánossága elõtt szájtépõ politikus hangoztatott elveinek megfelelõen fittyet hány a pártfegyelemre, és inkább a szavazói érdekeit tartja szem elõtt, vagy segget csinálva a szájából a „megfelelõ” jó ha figyelünk
gombot nyomva visszakozik, amikor élesre fordul a helyzet? Persze az is könnyen meglehet, hogy a média által közszemlére kitett biztonsági szelep idõnként lefúj, közben pedig az általa kibocsátott gõzfelhõ jótékony takarásában zavartalanul folyhatnak tovább Katika hatalomba ültetésének elõkészületei. Mialatt a Fidesz Kóka Johnny épülõfélben lévõ villája elõtt tart meetinget a sajtó képviselõinek, aközben a kaméleonokat megszégyenítõ gyakorisággal színét váltó, a régmúlt
földalatti illegalitásába veszõ kommunista gyökerekkel bíró egykori állampárt jogutódjának prominensei csendesen röhögnek a markukba, mert a darab idõvel ezelõtt nyakunkba ültetett hórihorgas strómannal ellentétben, õk már most tökéletesen tudják, nem az elsõ, meg a második, hanem a tizedik lépést is. Könnyen elképzelhetõ, hogy már azt is tudják, ki fogja letenni 2010-ben a miniszterelnöki esküt. Csak nehogy túl késõ legyen, mire a fiúk a butapesti csúcsforgalomban visszaevickélnek
a Kossuth térre, félõ, hogy akkorra mán csak pilloghatnak, mint Grisa a körmoziban. Mert övék ugyan az ország, a dicsõség, meg a narancs, de úgy tûnik, nem sokra mennek vele. Eftikéimé meg a hatalom! No, de mindörökké?! Á! NEM!!! Pedig darab idõ óta azt is tudhassuk, a „mi kommunistánk” mögmondta, „szart ér a harag hatalom nélkül!”. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
Törpepárt létére még mindig az SZDSZ diktál Magyarországon Radikális antikommunizmus, ugyanakkor lelkiismeret-furdalás nélküli koalíció a kommunista utódpárttal. Liberális elvek, ugyanakkor kirekesztõ, jakobinus gyûlölet minden eltérõ gondolat iránt. A jobboldal folyamatos gyalázása, ugyanakkor felajánlkozás a Fidesznek. Minden deviáns kisebbség felkarolása, ugyanakkor az összmagyar nemzeti érdekek iránti legteljesebb érzéketlenség. E kettõsség jellemzi megalakulása óta azt a pártot, amely bár egyre zsugorodik, mára mégis maga alá gyûrte Magyarországot, és saját képére formálta koalíciós partnerét is. Az SZDSZ gyökerei a hírhedt 1919-es katonatizedelõ komisszár, majd marxista teoretikus, Lukács György iskolájáig, illetve a Kádár-rendszer idején szellemi egyeduralmat gyakorló Aczél György köréig nyúlnak vissza. Történelmi elõdeik, a polgári radikálisok – Jászitól a ritkábban emlegetett Zsolt Béláig – voltak, annak az úgynevezett urbánus értelmiségi rétegnek markáns képviselõi, amely már a huszadik század elsõ felében szellemi polgárháborúban állt az összefoglaló néven népinek nevezett, fõleg írók által alkotott táborral. A népi-urbánus ellentétrõl, errõl a huszadik századi magyar történelmet végighasító társadalmi rianásról Vásárhelyi Mária, az egykori SZDSZ-alapító, majd a Soros Alapítvány magyarországi helytartójaként tevékenykedõ Vásárhelyi Miklós lánya írt meglepõen nyílt és õszinte publicisztikát a 168 Óra címû hetilap február 6-i számában. Idézzük a magát liberálisnak valló szerzõt: “A magyar középosztály kialakulása és fejlõdéstörténete kacskaringós utat írt le az elmúlt másfél században. (...) Magyarországon ugyanis már a századforduló elõtti évtizedekben két egymástól elkülönülõ középosztály létezett: az állami bürokrácia állásait betöltõ, alapvetõen a birtokait veszített közép- és kisnemesi családok sarjaiból verbuválódott, önmagát »nemzetiként« és/vagy »keresztény, úriként« megjelölõ középosztály, illetve a polgárosodás motorját képezõ »polgári« középosztály. Vagyis a mostani társadalmi szembenállás gyökerei valójában a 19. század második feléig nyúlnak vissza, és a középosztály megosztottságából fakadnak. Az önmagát »a nemzet gerincének« tekintõ keresztény-úri középosztály tagjai a kezdetektõl görcsösen ragaszkodtak korábbi kiváltságaikhoz. A kibontakozó kapitalista viszonyok számukra nem jelentettek mást, mint az ellenséget, amely megfosztotta õket birt okaiktól, elõjogaiktól, életformájuktól. Így aztán egyrészt alkalmatlanok voltak arra, hogy a polgárosodás élére álljanak. Másrészt ellenségként tekintettek azokra, akiket nem öröklött jogaik, hanem – az ipraosodás és a kereskedelem felvirágzása során – azok a készségek emeltek a középosztályba, amelyeket az új viszonyok megkívántak. (...) A kétféle identitású középosztály megosztottságát és belsõ ellentéteit tovább mélyítette a trianoni trauma: az elcsatolt területekrõl több százezer, önmagát a középosztályhoz tartozónak valló, ám megélhetési forrást nélkülözõ magyar települt vissza. Jelentõs részük »keresztényjó ha figyelünk
úrimagyar« mivoltára hivatkozva kívánt egzisztenciához jutni, illetve másokat kiszorítani pozícióiból.” Vásárhelyi Mária azt is világossá teszi, kiket ért a hegyományos, keresztény magyar középosztállyal szemben álló polgári középosztályon: “A numerus clausus pedig már a húszas évektõl törvényesítette a polgári középosztály gerincét adó zsidóság kiszorítását az állami pozíciókból és a szellemi életbõl.” Nos, ez az a réteg, amely vállaltan az SZDSZ történelmi elõképe. S ez a történelmi gyökere a »polgári középosztály«, vagy urbánus értelmiség, vagy liberális intelligencia – nevezze ki-ki tetszése szerint -, valamint a “népi” értelmiség, a keresztény középosztály kibékíthetetlen szembenállásának. Utóbbi réteget egyébként ráadásul kommunista társutassággal is vádolja Vásárhelyi Mária idézett írásában: “S bár a diktatúra felpuhulásával párhuzamosan nem csupán javult a helyzetük, hanem valójában elsõsorban õk voltak azok, akikkel a Kádár-rendszer kiegyezett, a rendszerváltást követõen mégis elemi erõvel tört föl e rétegben az évtizedek óta elfojtott sérelem, a revánsvágy. Ez a réteg érezte leginkább úgy: a rendszerváltással eljött az õ ideje, és »benyújthatja a számlát«. Ezt pedig a kommunista diktatúra idején elnyomott, de hallgatólagosan mindvégig elevenen élõ »nemzeti«, »keresztény«, »úri« száramzásból eredeztethetõ felsõbbségére alapozták, illetve arra a meggyõzõdésre: õk képviselik a kommunizmus idején megszakadt történelmi folytonosságot. Ezen a zûrzavaros és avítt ideológiai alapon, valamint az ebbõl fakadó, valós és vélt sérelmekre alapozott, engesztelhetetlen antikommunizmus talaján szervezõdött újjá a hazai jobboldal a rendszerváltás idején.” Mintha bizony nem épp az SZDSZ lett volna az a párt, amely a leghangosabban, legradikálisabb antikommunista retorikával lépett föl. És bizony pont a liberális párt volt az, amely már 1987-ben, a lakiteleki találkozót – amelyen e tábor jelesei közül ott volt Konrád György író, az SZDSZ egyik szellemi háttérembere – követõen nem antikommunizmussal, hanem inkább kollaborációval vádolta a Magyar Demokrata Fórumot. Amely szervezõdés a hagyományos középosztályt képviselte. Vásárhelyi Mária ugyanakkor keresetlen õszinteséggel ír a rendszerváltási kísérlet idõszakában SZDSZ-ként manifesztálódott »polgári középosztályról« is: “Miközben a másik oldalon – az elmúlt 25
évszázadban lejátszódó folyamatokhoz hasonlóan – teljesen elkülönülten kialakult egy új, alapvetõen ideológiamentes, pragmatikus középosztály.” És itt be is zárul a kör. Vásárhelyi Mária, az SZDSZ-közeli médiaszociológus igazolta azt a tételünket, hogy a liberális pártnak valójában nincsenek elvei, és amit mégis elvként hirdet, az pusztán csalétek. Így érthetõ, hogy bár az elsõ szabad választások illúzióját követõen, az 1994-es árulás (az MSZP-vel léptek koalícióra) következtében nem csupán elillant a párt széles bázisa, hanem ez év végére gyakorlatilag megsemmisült, mégis megkerülhetetlennek bizonyult és sorsfordító döntéseket erõltetett Magyarországra, akár saját koalíciós partnere ellenében is. Ilyen például a társadalombiztosításban felhalmozott adóforintok széthordására bevezetendõ több-biztosítós egészségügyi rendszer. Ezt kizárólag egy ma már csak az egyszázalékos törpepárt akarja, mégis valósággá válik. Az SZDSZ-t tehát nem értékek, hanem érdekek tartják egyben. És a gyûlölet mindenki iránt, aki ezzel szembesíti õket, illetve úgymond zavarja köreiket. A párt értelmiségi holdudvarába tartozó Kornis Mihály drámaíró egy alkalommal esszenciálisan meg is fogalmazta ezt a jakobinus görcsöt az SZDSZ Beszélõ címû lapjának 1993. decemberi számában: “Mi még sokkal jobban gyûlölünk titeket, mint ti minket.” A retorika mit sem változott az elmúlt száz évben. A hagyománytisztelõ középosztályt továbbra is mint retrográd, srába ragadt (Tamás
Gáspár Miklós, azóta kilépett alapító megfogalmazásában a “lábszagot” és “mucsát” képviselõ), fölösleges réteget, mint a nácizmussal és fasizmussal is kokettáló történelmi limlomot jeleníti meg a liberális médiafalka, míg a “polgári középosztály” pragmatizmusával (mely kifejezés eufemisztikus megfogalmazása a “pénznek nincs szaga” gyakorlatának) a haladás képviselõje. A vér nem válik vízzé Vásárhelyi Mária esetében sem, hiszen így ír: “E két párhuzamosan létezõ középosztály között ma is elevenen lüktetõ feszültségek alapja és ereje kísértetiesen idézi az évszázaddal korábbi viszonyokat. Napjainkban ez éppúgy a progresszió fékezõjvé, a modernizáció akadályává válhat, ahogyan ez rendre megtörtént az elmúlt másfél évszázadban. A két középosztály közt feszülõ ellentéteket minden eddiginél láthatóbbá és élesebbé teszi a társadalom modernizációját jelentõ reformfolyamat, amelynek sikere vagy sikertelensége a középosztályok között dúló háború végére is pontot tehet. Mert eldõlhet: közülük melyik erõsödik, melyik gyengül meg végérvényesen. Ezért és ennyiben nem csatlakozunk, amikor úgy érezzük: a szélsõségesen megosztott társadalomban, a kétféle középosztály tagjai között élet-halál harc folyik. S ez a küzdelem nemcsak a középosztályok, hanem a társadalomfejlõdés irányát is hosszú távra meghatározhatja.” Íme, az SZDSZ genezise! Ágoston Balázs A cikk a Demokrata november 8-i számában jelent meg.
Nyílt levél Tasnádi Péter pécsi polgármesternek TISZTELT POLGÁRMESTER ÚR! Különös mûfaj a mostanában egyre inkább elharapódzó nyílt levél. Az emberek akkor nyúlnak hozzá, ha belátják, nincs már értelme a közvetlen, kétoldalú kommunikációnak, vagy úgy vélik, nincs rá esélyük. Az elõbbi változat a súlyosabb, ez a mi esetünk. A nyílt levél a közérdek vélelme alapján, tulajdonképpen a nyilvánossághoz szól, de mûfaji sajátosságai miatt “célirányosabb” tud lenni más publicisztikai formáknál. Az Ön utóbbi idõkben Pécs 2010-es európai kulturális fõváros szereplésével kapcsolatban megjelent nyilatkozatai kisebbfajta lavinát indítottak el. Méltán, mert ezek a megnyilvánulások a mindeddig legszilárdabbnak hitt, széles körû intézményes és intellektuális közmegegyezést élvezõ alapokat kérdõjelezték meg. Ön azt állítja a Népszavában megjelent interjúban, hogy a város nyertes pályázatában szereplõ öt fejlesztési kulcsprojekt közül a “Nagy Kiállítótér” elnevezésû, az Európai Unió és a magyar kormány által is (nem csak elvben) támogatott terv megvalósítását nem tartja célszerûnek. Részben azért, mert ott “lényegében azokat a tárlatokat láthatjuk, amelyek már most is megvannak. Olyan épület kell, amely helyet ad a látogatókat valóban vonzó attrakcióknak. Ha 2010-ben tényleg a bauhauserek (sic! – nem tudom Önnek, a riporternek vagy a korrektornak kell-e gratulálnom?) kiállítása lesz itt a legnagyobb szám, azért szerintem aligha utaznak ide Európa vagy a világ távolabbi pontjairól.” Hát akkor nézzük a tényeket, melyeket ön a fenti néhány mondatban következetesen figyelmen kívül hagy, illetve jól megfontoltan elhallgat. A “Nagy Kiállítótér” szakmai programjában, az ezen alapuló nemzetközi tervpályázati kiírásban és a gyõztesnek kihirdetett tervben is 1100 négyzetméter idõszakos kiállítási tér áll rendelkezésére a látogatókat vonzó és esetleg kevésbé vonzó “attrakcióknak”, hogy én is ezt a mûvészeti kiállítás szinonimájává avanzsált kifejezést használ26
jam. És ezen kívül valóban – horribile dictu – benne foglaltatik a ma két külön, szûkös és alkalmatlan helyen bemutatott Modern Magyar Képtár új állandó kiállítása is, olyan, hozzá kapcsolódó muzeológiai úri huncutságokkal, mint mûtárgyraktár, restaurátor mûhely stb. Továbbá olyan, közönségbarát és közönségszolgálati funkciókkal, amelyeknek a megvalósítására a pécsi múzeumokban mindeddig nem nyílt lehetõség. Úgy tûnik, nem is fog nyílni, hiszen az Ön által elvetendõnek tartott projekt tervei az új elhelyezéssel szoros összefüggésben a többi mûvészeti kiállítóhelyek, a pécsi “múzeum-utca” rendbe-
jó ha figyelünk
tételét, az új igényeknek és új lehetõségeknek megfelelõ “átszerkesztését” is tartalmazzák. Ezt azonban Önnek kell legjobban tudnia, hiszen elõzõ funkciójában, a Baranya Megyei Közgyûlés (a pécsi múzeumok fenntartója) alelnökeként Ön volt a fenti projekt stratégiai vezetõje. A több mint egy évig tartó, külön erre a célra létrehozott teamekben és hivatalokban zajló elõkészítõ munka fõ felelõseként Ön minden érvet és ellenérvet ismert, semmilyen döntés nem születhetett az Ön jóváhagyása nélkül. Ön is benne volt a tervpályázatot elbíráló és eredményesnek deklaráló testületben. Tudok arra is példát, hogy Ön harcosan kiállt a projekt és egy azóta különbözõ megfontolásokból módosított helyszín mellett. De ez már szinte történelem, mint ahogy az is, hogy Ön egykor hajlandó volt konzultálni velünk, muzeológusokkal. Meghallgatta és látszólag megértette okfejtésünket a nagy kiállítótér és a múzeum-rekonstrukció (incl. Modern Magyar Képtár) összekapcsolásának szükségességérõl, a valóban történelminek tûnõ esélyrõl. A helyzet persze akkor is ellentmondásos volt, hiszen Ön soha nem állította, hogy a nemzetközi tekintélynek örvendõ pécsi Modern Magyar Képtárban, különösen annak ún. “kortárs gyûjteményében” mást is látna, mint fenntartói nyûgöt, felszámolandó, idõlegesen bezárandó, bármikor lebontható, megrövidíthetõ ballasztot. Ezt azok az Ön által jegyzett “belsõ” és “külsõ” anyagok bizonyítják, melyek a 2006-os, nagy múzeumátszabási offenzíva idején születtek, s az országos szakmai testületek tiltakozását, a minisztérium rosszallását, valamint országos sajtóbotrányt, sõt sajtópert is kiváltottak. Magánvélemény ide, személyes értékpreferenciák oda, ez mégiscsak pálfordulás, amire jó volna magyarázatot találni. Önt és az elõzõ megyei vezetést korábban az a vád érte (részemrõl is, ma is fenntartom), hogy azért különösen szûkkeblûek a megye legnagyobb intézményhálózatával, a múzeummal, mert az a megyétõl független városra, Pécsre koncentrálódik, annak öregbíti hírnevét, annak számára hajt alig felbecsülhetõ erkölcsi és szerintem kis utánajárással jól számszerûsíthetõ anyagi hasznot. A szûkkeblûség persze eufemizmus: sem istent, sem embert, sem szakmát, sem jogot tiszteletben nem tartó, statáriális intézkedésekrõl volt szó, racionalizálás címén. Ismerõs máshonnét is, irodalma van, nem is hánytorgatom tovább. Na de a jelen! Ön ma egy mindenki által jól ismert deus ex machinának köszönhetõen Európa 2010. évi kulturális fõvárosának
jó ha figyelünk
polgármestere. A józan ész és a formális logika azt diktálná, hogy az új helyzetben másképp tekintsen a városa idegenforgalmának talán legfõbb vonzerejét jelentõ (ez mégiscsak materializálható szempont!) múzeumokra. Most azonban a múzeummal szembeni közöny és érdektelenség magyarázata épp az, hogy megyei fenntartású intézményrõl van szó, bajlódjon vele a megyei közgyûlés. Polgármester Úr, Ön bizonyára nemegyszer találkozott azzal a zsurnalisztikai fordulattal, hogy “Pécs, a múzeumok városa”. Egyik-másik elõdjének és szakemberek generációinak erõfeszítése, áldozatos munkája sûrül ebbe a közhelybe a többezer éves kulturális örökség szerencsés helyi adottságán kívül. Akár hiszi, akár nem, nem pusztán magánvélemény, hogy a pécsi Janus Pannonius Múzeum – különös tekintettel mûvészeti gyûjteményeire – bízvást rászolgált volna arra, hogy beiktassák a kiemelt nemzeti intézmények sorába. Ez föltehetõen vágyálom, amint az is, hogy a város vezetése a városimázs meghatározó elemét jelentõ múzeumok átvételének perspektívájában gondolkodjon, vagy legalább méltányossági alapon vegye ki részét azok finanszírozásából. De elég a gondolatkísérletekbõl! Elég elmélkednivalót ad az ön ominózus nyilatkozatainak másik, a bauhäuslerek kiállítására vonatkozó része. Ön megbocsáthatatlan tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot ebben az ügyben is. Engedje meg, hogy felfrissítsem emlékezetét, amit persze saját maga is megtehetne, ha kézbe és észbe venné a rendelkezésre álló, nyilvános vagy személyesen Önnek címzett dokumentumokat a 2010-es pécsi EKF-programokról. Elõször is: a 2010-es csonka év (a nagy kiállítótér nem készül el az év elejére) eddig jóváhagyott és pályázatokon is (igaz nem Ön által) támogatott programja a fenti helyen két, illetve három nagy kiállítást irányoz elõ. Egyik a Pécsiek a Bauhausban munkacímû, a másik pedig a Nyolcak, az elsõ magyar radikális avantgárd csoport megalakulásának centenáriumához kötõdõ, a nagy sikerû Magyar vadak folytatását jelentõ kiállítás s egy vele egy idõben rendezendõ Matisse-tárlat. Berény, Czigány, Czóbel, Kernstok, Márrfy, Pór, Orbán és Tihanyi – mint tudjuk – vigyázó szemüket leginkább Párizsra vetették. Az õket követõ generációhoz tartozó pécsiek (neveket majd késõbb) viszont a háború utáni Németországra, Weimarra, Dessaura, az európai konstruktivizmus és funkcionalizmus (és persze nem csak azok) legnagyobb hatású mûhelyére. Oda, ahol olyan mesterekkel és kollégákkal dolgoztak együtt, mint Walter Gropius, Paul Klee, Vaszilij Kandinszkij, Lyonel Feininger, Oscar Schlemmer és Moholy-Nagy László. Tudom, ezek a nevek az Ön szemében nem érnek föl a három tenoréval, pedig a pécsiekével is méltán kiegészíthetõ névsor azért fontos, mert centrum és periféria kétirányú és kölcsönösen megtermékenyítõ kapcsolatát fejezi ki. Azt az egyedülálló mozzanatot reprezentálja, amikor a magyar mûvészet úgy integrálódott az egyetemesbe, ahogy azóta is hiába szeretne, azt a múló pillanatot idézi, amikor a magyar képzõ-, építõ- és formatervezõ mûvészet alakító módon járult hozzá az egyetemes kultúrtörténet fõ áramaihoz. Ez Önnek smafu, mint ahogy az sem egyéb, hogy a fönt említett kölcsönhatások (Wechselwirkungen, ahogy egy 1985/86-ban Kasselben és Bochumban rendezett nagyszabású kiállítás címe mondja) a magyarokat útjukra indító szülõföld, Magyarország és Pécs környezetkultúráját is segítettek európai arculatúvá formálni. Az Ön azzal kapcsolatos félelme, hogy Breuer Marcell, Forbát Alfréd, Molnár Farkas, Weininger Andor neve nem fog 2010-ben Pécsre látogatókat vonzani, teljességgel megalapozatlan. Alaptalan elõször azért, mert ezek a nevek a föntebb felsorolt illusztris névsorhoz fognak csatlakozni a kiállítási koncepció szerint, mely a Bauhaus és benne az oly meghatározó szerepet játszó magyarok, azon belül kiemelten a pécsiek tevékenységének bemutatását tekinti céljának. Ezt a koncepciót együtt alakítjuk a német társintézményekkel, melyek ebben a tervben és ebben az együttmûködésben fantáziát látnak. Olyannyira, hogy a berlini Bauhaus-Archiv is ezt a kiállítást szeretné Berlinben, 2010-ben, fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából bemutatni. Õk nem félnek a közönség esetleges érdektelenségétõl, és lehet, hogy tesznek is valamit ellene. 27
Ebbõl már talán kitûnik a másik ok is, ami a félelmet indokolatlanná teszi: a magyarok, az egykori pécsiek teljesítményének egyetemes mûvészettörténeti rangja. Az, amit európai viszonylatban kezelhetünk magától értetõdõnek, pécsiként, úgy látszik, nem feltétlenül. Van tehát tennivaló, tudományos, ismeretterjesztõ és promóciós jellegû is. Errõl is szó esett 2007. szeptember 20-án Berlinben, a Collegium Hungaricumban, azon a konferencián, amit a koncepció megvitatása, a konkrét mûtárgymozgások elõzetes felmérése céljából tartottak az érintettek: a magyarokon kívül a weimari, a dessaui, a berlini Bauhaus-múzeumok vezetõi, a berlini építészeti múzeum és a hamburgi Kunsthalle igazgatója. Meg lesznek lepve, amikor közölnünk kell velük, hogy Pécs polgármestere szerint ez az egész passzé, és amúgy sem lesz hol bemutatni, mert a kiállítótér nem valósul meg. Feltételezem, hogy a magyar kulturális kormányzat amúgy harcedzett képviselõi is meg lesznek lepve. Nem tudom, hogyan nézünk a Bauhaus-Archiv igazgatónõje, kutatásaink legkészségesebb támogatója szemébe. Önnek ez nem probléma, mert eddig is sikerült elkerülnie a vele való találkozást. Járt õ pedig ez ügyben Pécsett is, Budapesten is. Második budapesti útja (2006. december) elõtt levélben kértük Önt, valamint a megyei közgyûlés elnökét, hogy erõsítsék meg a városi és a megyei önkormányzat elkötelezettségét, adják áldásukat a tárgyalásainkra. Megtörtént, mindkét oldalról. Levelek a megfelelõ dossziékban. A kiállítást e felhatalmazások alapján a német kollégákkal közösen terveztük, így Önnek sikerült most õket is minõsítenie, személyes értékpreferenciái szerint. Azért meg kell jegyeznem, hogy a világ nem egészen úgy mûködik, ahogyan az a pécsi polgármesteri székbõl látszik. A Bauhaus-Archivban és a német gyûjteményekben található anyagért nekünk a MOMA-val kell rivalizálnunk. A New York-i Museum of Modern Art (ahol Breuer bútorainak külön kabinetje van) ugyanis hatalmas Bauhaus-kiállítást szervez 2009-ben, szintén a berliniekkel közösen, az 1919-es alapítás 90. évfordulójára. Része mindez annak a reprezentatív kiállításokban, vaskos kötetekben, tudományos szakkatalógusokban és – igen! – kereskedelmi áruforgalomban is megnyilvánuló, soha nem tapasztalt konjunktúrának, valóságos Bauhaus-reneszánsznak, aminek jelenleg tanúi lehetünk. Elérhetne ez Pécsig is, ha a város vezetésének lenne programja például a bauhäuslerek és a körükbe tartozó építészek remek épületeinek védelmére, felújítására, a közintézmények egy részének – legalább 2010-re – a ma is kapható Breuer-ülõbútorokkal való fölszerelésére. Egyáltalán, annak a tradíciónak ápolására, amit ebben a városban a modern mûvészet iránti elkötelezettség jelentett a Zsolnay-gyárral együttmûködõ Rippl-Rónai, a pécsi bauhäuslereket útjára indító Pécsi Mûvészkör, az Európai Iskola, Martyn Ferenc, Gyarmathy Tihamér, valamint a Pécsi Mûhely, a Képzõmûvészeti Mesteriskola ma is élõ és dolgozó alkotói számára. Fölöttébb különös, hogy Ön épp akkor látja elérkezettnek az idõt ennek az arculatnak a fölülírására, az imázs rombolására, amikor a városnak erre a progresszív hagyományra alapozott pályázata milliárdokban mérhetõ kormányzati és uniós támogatást kap. Emlékeztetnem kell Önt arra, hogy e pályázatokkal kapcsolatban fennáll néhány erõs, szerzõdéses kötelem. Nálam sokkal jobban érte-
sült forrásokból úgy tudom, hogy ezek a támogatások alapvetõen nem téríthetõk el eredeti céljuktól, nem irányíthatók át más, mégoly célszerûnek tûnõ funkciókra. (Lásd a patraszi példát, ahol az idõközi ellenõrzést követõen az EU beavatkozott.) Mi több, a támogatásokból megvalósuló fejlesztések (például a nagy kiállítótér, a hangversenyterem) meghatározott ideig, öt évig nem engedhetõk át a benyújtott tervektõl eltérõ feladatokra. Még a révükön felszabadított ingatlanok értékesítését is korlátozza az uniós szabályozás. Attól tartok, hogy Ön a fejlesztési projektek és programok, “tartalmi ívek” önkényes átírásával magukat a támogatásokat veszélyezteti. Ez az akció, csakúgy, mint a föntebb megidézett korábbiak, része annak a néhány éve tartó általános folyamatnak is, melynek során azt kell látnunk, miként lesz a magyar múzeumügy dilettánsok, spekulánsok és politikai akarnokok martalékává. Országszerte. Az Ön számára azonban ez a trend nem ad felmentést. Volt szerencsénk megismerni az Ön személyes ízlését és idõnként diktátumok formáját öltõ értékpreferenciáit. Az elõbbin nem lehet vitatkozni, még akkor sem, ha az a magyar képzõmûvészet vonatkozásában Munkácsytól Szász Endréig terjed. (A’propos, beszélik, hogy tárgyalásokat folytat az özveggyel.) Az azonban bizonyos, hogy Ön Pécs polgármestereként nem engedhetné meg magának azt a nyilvános (!) luxust, hogy fanyalogjon a Bauhauson s az arra alapozott programon. Támogatnia kellene ezt a programot mint a német EKF-partnereknek teendõ gesztust, mint valóban kétirányú kulturális kapcsolatot és mint egyetemes érdekû lokális hozzájárulást Európa XX. századi kultúrájához. Fel kellene ismernie, hogy ez a helyben is élõ hagyomány éppúgy meghatározó eleme Pécs kulturális örökségének, mint teszem azt az ókeresztény emlékek. Mert jövõképet a múlt értékeiben való eligazodás nélkül nem lehet formálni. Ön azt állítja a Népszava-interjúban, hogy “Pécs úgy vágott bele az EKF programba, hogy a város kulturális jövõképét senki nem gondolta végig...” Polgármester Úr, az emlékezetkiesés áthidalható. Az Ön könyvespolcán, valamelyik sarokban biztosan akad még néhány példány a Határtalan város/The Borderless City címû könyvbõl. A keresést megkönnyítendõ elárulom, hogy borítóján és tipográfiáján a “Bauhaus stílusa” ismerhetõ fel. Ez volt Pécs nyertes pályázatának irodalmi foglalata, hasznos olvasmány. Annak idején elég nagy konszenzus övezte. Igaz, hogy különbözõ pártfrakció-üléseken nem szedték elõzetesen ízekre a benne megfogalmazott kulturális jövõképet. Talán ezért európai. Tisztelettel: Várkonyi György
1 Barabás Béla: Csak hasznos beruházást támogat a polgármester. Népszava, 2007. okt. 18.; Dr. Hargitai János, a Baranya Megyei Önkormányzat Közgyûlésének elnöke: Nyílt levél Pécs polgármesterének, www.baranya.hu, 2007. okt. 19.; Cseri László: Vita a “gyenge pontról”. Új Dunántúli Napló, 2007. okt. 25.; Nincs pécsi jövõkép. METRO/Pécs, 2007. okt. 25. 2 Nagy Gergely: Mecseki kevert. Mûértõ, 2006. május; Várkonyi György: A szakértelem mint bolsevista trükk. Echo, 2006/2.; Pataki Gábor: Pécsi kesztyûbe dudálni. Élet és Irodalom, 2006/22.
HA NEM ÚSZIK ÁGNES ASSZONY...
Egy darabig úszik az ember, aztán meg már nem. Az élet ilyen, bár az esetek többségében nem szoktak világraszóló sajtókonferenciákat tartani arról, ha valaki befejezi azt, amihez már nincs kedve, ereje, netán (bocsánat) kiöregedett belõle. Balczó András, Papp Laci, Egerszegi Kriszta vagy teszem azt, Szörényi Levente sem kürtölte össze az országot, hogy ezentúl már nem fog öttusázni, bokszolni, úszni, pengetni (pedig egészen jól csinálták) – szép csendesen abbahagyták, és kész. És ez így volt szimpatikus. Mi lenne akkor, ha az ország rangidõs kanásza sajtótájékoztatón jelentené be, hogy õ pedig ezentúl már nem fog disznót terelgetni, mert kiöregedett, belefásult, beáll inkább éjjeliõrnek. Olyan elfuseráltan túldimenzionált az egész. Ha Ágnes asszony nem kíván többet úszni, hát másszon ki a medencébõl, mi meg majd csak a szépre emlékezünk. Pilhál György – Magyar Nemzet, 2008. január 12.
28
jó ha figyelünk
… a munkásõrség pedig megint oszlat! Amikor írom e sorokat, akkor a rendõrségnek nevezett gyurcsányista munkásõrség pajzzsal oszlat… Olyan bejelentett tüntetést, amelyet az EU törvények szerint tilos feloszlatni. De miért is akarják az emberek a változást? Mindenki tudja. A hazug, csaló illegitim kormánykoalíció, amelynek már ma börtönben volna a helye, emberek ezreit pusztítja ki közvetve és közvetlenül. Eközben a TB izraeli céget, a kormány pedig a magyar adófizetõk pénzén külföldi nagytõkéseket támogat, a fõpolgármester a volt izraeli nagykövettel együtt keveredik korrupciós ügyekbe, és mindezek tetejében, lopja az illegitim kormány az EU által Magyarország fejlesztésére juttatott pénzeket. Azt a pénzt, amelyet az EU-s tagországok népei, lakossága fizet be az EU számlájára. És íme a két történet: 1./ Egy sportolónk térde megsérült a verseny közben. Az orvos nem gipszelt, inkább egy térdmerevítõt írt ki, a következõ szavakkal: – „Tudják, ebbõl van három nagyon drága, de egyben rettentõen rossz minõségû magyar termék. Egy nagyon olcsó és kiváló térdmerevítõt azonban tudok ajánlani.” A sportoló megfogadta a tanácsot, és ezt az olcsó és jó minõségû térdmerevítõt vásárolta meg… amelyen a Haifa-i (Izrael!) cég szerepelt, mint gyártó. A sportoló utána érdeklõdött, tekintve, hogy jó kapcsolatai vannak a TB-nél. Amit megtudott, az megdöbbentõ: a TB nem a magyar gyártókat támogatja, hanem a mi pénzünkön finanszírozza a zsidó céget…. 2./ Nemrégiben írtam Juhász Györgyrõl, akit Horváth Ágnes és csapata gyilkolt meg egy martonvásári mentõautóban, amelyben nem volt újraélesztõ, miközben ez a söpredék milliárdokért hazudik önmagát igazolandó… Ma egy másik, hála Istennek nem halállal végzõdõ esetrõl számolhatok be, családi körbõl. Nõvérem (54) rosszul lett, s vérnyomását megmérve, az egészségestõl súlyos mértékben eltérõ eredményt kapott (140/198). Mellkasi szorítás, verejtékezés, nehéz légzés. Azonnal mentõt hívott, és kérte, hogy az Ir-
galmasok budai kórházába vigyék, ugyanis évek óta ott kezelik. A rohammentõs sajnálkozva mondta, hogy õk nem vihetik oda, csak a Dél-Pesti Jahn Ferenc Kórházba, mert oda tartozik. Közben a mentõorvos gyógyszert adott, és elmondta, hogy mire volna szüksége ebben az állapotban a betegnek. A kórházban azonban rettentõ állapotok fogadták. Ellátás nem volt, csupán vért vettek, és egy EKG-t készítettek, majd elmondták, hogy azért lett rosszul, mert a szíve egy része nem kap oxigént. Igaz, bent tartották, este tíztõl reggelig. Amikor mondta, hogy a rohanásban elfelejtette elhozni a rendszeresen szedendõ gyógyszereket, mindössze az volt a válasz, hogy nem baj… Éjjel kijelölték az ágyát, de a nõvér felhívta a figyelmét, hogy több takaró nincs, aludjék ruhában, mert a fûtés nem kielégítõ – magyarul: hideg van. Túl ezen, a WC-ben papír nincs, a WC ülõke hiányzik, a kosz és a piszok felveti az egész intézményt. Gyógyszert pedig egyáltalán nem kapott! Reggel, amikor megkapta a zárójelentést, a kezébe nyomták a mellékelt számlát is, amelyen egy belvárosi szállodai szoba ára díszelgett. Élet és halál között, minden ellátás nélkül hagyták tehát a beteget, s ebben az állapotában engedték haza… Holnap – mert remélhetõleg megéli – elmegy a budai Irgalmasokhoz, ahol ellátják…. Nos, miközben az efféle aljasságok miatt tüntetõket veri a gyurcsányi munkásõrség, s még az udvari TV, az RTL Klub operatõrét is felrúgják, majd végig gyalogolnak rajta, elgondolkodom: – meddig lehet ezt folytatni? Hol a határa ennek a minõsíthetetlen állapotnak? Mikor éri fel ésszel a rendõrség vezetése, hogy õk is kerülhetnek ilyen állapotba, anyjuk, feleségük vagy õk maguk is meghalhatnak azok miatt, akik miatt honfitársaikat kéjjel oszlatják… Magyar, a magyart veri, egy ocsmány és hazug, aljas és embertelen hatalom védelmében, annak a hatalomnak a védelmében, amely hatalom egy törpe párttól függ, és ez a törpe párt rosszabb, mint Ceausescu, Fico és Meciar együtt. Igaz, az
MSZP-nek volna lehetõsége ezen változtatni, de a minap Havas Szófiától megtudtuk: – aki hülye, csak az lép ki a koalícióból… mert ha kilép, akkor leteheti az ingyen telefont, az ingyen autó kulcsait stb… És amíg emberek tömege hal meg, mert a kormány intézkedései miatt infarktust kap, depressziós lesz, belebolondul abba, hogy ezen aljas intézkedések végre nem hajtása miatt kirúgják a munkahelyérõl, vagy meghal egy mentõben, mert nincs újraélesztõ, addig ez a mocskos gyilkos söpredék vádol, rágalmaz és ismét hazudik… És költi a pénzt önmagára, tetteinek dilettantizmusának igazolására. Meddig tûrjük még? Meddig lesznek brutális állatok, akik kimennek és verik a népet, miközben lehet, hogy anyjukat, apjukat veszítik el egy fel nem szerelt mentõben, gyermekük fullad meg, mert nincs hol kezelje õket a pulmonológus, vagy feleségük vetél el egy olyan kórházban, ahol nincs felszereltség… Mikor érti már meg a magyar rendõri vezetés, az ügyészség, a bíróságok, hogy ki-ki a maga módján, de értük is tüntet, értük is követeli az immár köztörvényessé vált bûnözõ hatalom leváltását? S ha megérti, miért nem tesz ellene? Nem lehet annyi pénz, annyi jó állás, olyan fenyegetettség, amely igazolja a bûnsegéddé válást, saját népünk sárba tiprását. Lehet-e nyugodtan aludni egy olyan hatalom csicskásaként, amely saját rokonaikat is megöli, mert annyi protekció sincsen, amely a rendõrséget, az igazságszolgáltatókat, a pártok embertelenséggel is vádolható tagságát és frakcióit el tudná látni. Minden visszaüt egyszer, és a bûn, a hazugság, a gonoszság önagát pusztítja leginkább. Szüksége van-e a rendõrségen, az igazságszolgáltatásban és a Parlamentben dolgozóknak a Júdás pénzre, amikor élhetnénk egy kiegyensúlyozott, békés, gazdaságilag erõs országban is… ahol nem kellene a primitív vezetés bûneiért a népet verni, elítélni, azaz, kiszolgálni a bûnözõket… Adjon az Isten erõt a felismeréshez, mielõtt még késõ nem lesz! Forrás: Stoffán György – Jobbik.net
SZEKFÛS BUKTA TAVASSZAL
Paradox helyzet: a kormányfõ legerõsebb támasza hónapok óta hajdani ellenlábasainak köre, az élen a józan és rutinos Kiss Péterrel, a külszínen mindig lojálisnak tûnõ Lendvai Ildikó frakcióvezetõvel és az önmozgásos, dörzsölt Szekeres Imre elnökhelyettessel, honvédelmi miniszterrel. Vajon õk mikortól tartanak kívánatosnak egy személyi konzekvenciákkal is járó stílusváltást, és ebben ugyan nézetazonosságra kerülnek-e a Szili–Juhász–Baja vezette Szocialista Platformmal s a polgármesterek csoportjával? Mert hogy érik a váltás, az biztos, Gyurcsányt legfeljebb az mentheti meg, ha viszonylag sok embert otthon tudnak tartani a szocialisták a népszavazás során. Amennyiben tavasszal beköszönt a szekfûs bukta, akkor a 2009-es európai parlamenti választásoknak szinte mindenki mással célszerûbb lesz nekifutni. Zsebõk Csaba – Magyar Nemzet, 2008. január 11.
jó ha figyelünk
29
Európa hangos, újra hangos... Azt már megszokhattuk, hogy a tõlünk nyugatra élõ, boldogabb, ámde öntudatosabb népek nem nagyon hagyják, hogy kibabráljanak velük az általuk hatalomra juttatott politikusok, kormányok. Ott azért, amit Gyurcsány és társai mûveltek az elmúlt években, már régen elzavarták volna a vezetõket, illetve zavarni sem kellett volna, mert mentek volna azok maguktól is, ahogy illik. Franciaországban most például azért sztrájkolnak a közlekedési dolgozók, mert a reformok következtében elveszíthetik nyugdíjjal kapcsolatos “apró” kedvezményüket, a német vasutasok pedig némi béremelésért többnapos munkabeszüntetésre is készek voltak. Nyilván az õ problémáik nekik igencsak fontosak, de azt hiszem, a magyar munkavállalók többsége szívesen elcserélné német kollégája bajait a sajátjaival. S itt és most már nem csupán az õszödi szédelgõrõl, a kilövetett szemünkbe pofátlanul hazudozóról van szó. A hazugság nagyjából elviselhetetlenül létrontó dolog, de azért valahogy túléljük. Itt azonban nem csupán hazudnak, hanem emellett olyan terheket próbálnak a nyakunkba akasztani, amelyek sok millió ember puszta megélhetését is veszélyeztetik. Az unióban példátlanul nagy arányú elvonások tizedelik a gyermekvállalási kedvet, az utóbbi években megszokotthoz képest is magas élelmiszer-, energia- és egyéb áremelések szociális válságba sodorják családok százezreit, az egészségügyi “deform” pedig, az egészségünk és betegségünk magánkézbe adása – az egyik legrosszabb halálozási mutatókkal “büszkélkedõ” országban – a halálunkat sietteti. Ehhez képest Magyarország mindeddig békésen tûrte, hogy a vágóhíd felé terelje bátor pásztora. Lehet tüntetni – gondolta a rossz pásztor -, majd megunják, és hazamennek. Meg el is lehet menni az országból – gondolta még hozzá. S talán joggal, mert sokan el is mentek, a tüntetések meg, ha nem értek is véget, valahogy ellaposodtak, kiüresedtek. Elunódtak... Most azonban valami mozdulni látszik. A vasutasok kezdték, s most õk is folytatják, s
közben egyre több szakszervezet és szövetség felismerte végre, mi a dolga. Mintha ráeszméltek volna, hogy nekik nem a kormánynak kell lefeküdni – habár rövid távon kétségkívül kifizetõdõ foglalatosság -, hanem azoknak az embereknek, munkásoknak, munkavállalóknak az érdekeit képviselni, akik õket bizalmukkal kitüntették. Sõt. A vasutasok, a pedagógusok, a fegyveres és a rendvédelmi dolgozók stb. arra is rájönni látszanak, hogy ami velük történik, az az egész országgal történik, s ami másokkal történik, az velük is történik. Ezért már nem csupán saját szakágazati érdekeikért, hanem össztársadalmi célokért is hajlandók munkabeszüntetésre. A mai országos tiltakozó akciók, sztrájkok elnevezése (társadalmi szolidaritás napja) is mintha ezt a felismerést tükrözné. Persze a leginkább pártállami szakszervezeti maradvány, az MSZOSZ még húzza a farát, mint a szégyenlõs menyecske a lakodalomban, de elõbb-utóbb majd õk is belátják: a szép szavakkal, a mézes-mázos ígéretekkel már semmire nem mennek. A hatalom – különösen, ha ilyen korrupt és hazug – csak az erõbõl ért. Nem az erõszakból, félre ne értsék: az erõbõl. A sztrájkokból leginkább, amelyek nem csupán demonstrálják az emberek akaratát, hanem súlyos százmilliókban, milliárdokban mérhetõ “károkat” okoznak az államnak, egy-egy cégnek. Az erõbõl értenek, de úgy látszik, attól rögtön meg is ijednek a hatalmon lévõk. Máris visszakoztak például a harmincnyolc vasúti szárnyvonal bezárása ügyében, s valószínû, hogy más követeléseket is megpróbálnak legalább látszólag teljesíteni. Riadalmuk nem is alaptalan. A mai kormányzat s így természetesen a kormány által hozott intéz-
kedések társadalmi elfogadottságát, támogatottságát soha nem látott alacsony szinten jegyzik a közvélemény-kutatók. Az egyik szocialista képviselõ, Tóth Károly például már annyira megriadt, hogy egyenesen a vizitdíj és a kórházi napidíj eltörlését javasolta. A honatya nem a Fidesz által kezdeményezett népszavazás aláíróívén rögzítette véleményét, hanem módosító indítvány formájában benyújtotta ezt az Országgyûlés által most tárgyalt, az egészségbiztosítási pénztárakról szóló törvényjavaslathoz. Indítványában azt írja: az új rendszer bevezetésével szükségtelenné válnak ezek a “szemléletformáló” eszközök. Hogy Tóth Károly milyen szemléletformálásra gondolt, nem tudni, azt viszont igen, hogy Gyurcsány Ferenc nemegyszer elmondta: nincs ingyenebéd, s a vizitdíjjal (meg a tandíjjal stb.) éppen ezt szeretnék megértetni Magyarország népével. A nép azonban egészen mást értett meg: a közvélemény-kutatások s az erõsödõ sztrájkok azt mutatják, egyre inkább az a “szemlélet” alakult ki az emberekben, hogy ennek a kormánynak mennie kell. Ilyenformán a vizitdíj és társai valóban erõsen szemléletformáló eszközök voltak. Az is nyilvánvaló, hogy az MSZP-ben egyre többen rettegnek attól, hogy a Gyurcsány-kormány ámokfutásába belebuknak pártostól, jól fizetõ felügyelõbizottsági tagságostól, titkárnõstõl. A kormány és annak feje minden látszat ellenére gyenge. Európa “beteg embere” ma Magyarország, de az ország “beteg embere” maga a kormány. A betegségeket jobb idejében kezelni, amíg végzetes bajt nem hoznak magukkal. Ám gyakran elõfordul, hogy az élõ szervezet önmagát gyógyítja meg. Most úgy tûnik, Magyarország immunrendszere végre felébredt, s eltávolítani igyekszik a testébe lopózó halálos kórt. Talán még nem késõ. Forrás: Nézõ László – Magyar Nemzet
FELELÕSSÉG NÉLKÜLI MINISZTEREK ÉS MINISZTERNÕK
A szétzilált, áttekinthetetlen káoszba taszított állami ellátórendszerekben dolgozóknak azt is el kell tûrniük, hogy a kormányzati kommunikáció furkósbotja újra és újra lesújt rájuk, azzal vádolva õket, hogy a változásokkal szemben álló, régi kiváltáságaikhoz mereven ragaszkodó, retrográd alakok, akik nem értik az ido"k szavát, ráadásul mindent elkövetnek, hogy konzerválják az idejétmúlt állapotokat. Így vált egyfajta posztmodern, XXI. századi kulákká az orvos, aki kizárólag hálapénzért gyógyít, vagy a tanár, aki csupán az eltiport, jogfosztott diákok terrorizálására képes. Õket talán most éppen a darabokra szabdalt állami vasúttársaság alkalmazottai követik, holott az említettek nagy része igyekszik becsülettel elvégezni munkáját. Közel sem biztos, hogy a vasúti szolgáltatásokat igénybe vevõk idegrendszerének szétzilálásáért õket terheli a legfõbb felelõsség. 2008 Magyarországát továbbra is a látszatmegoldások és a rohamtempóban kierõszakolt kényszerreformok jellemzik. Vagy éppen a dübörgõ gazdaság blöffjéhez hasonló hazugságok tömkelege. Közülük is kimagaslik a soha fel nem épülõ kormányzati negyed, amelynek magányosan árválkodó látványtervei örök mementóként emlékeztethetnek majd az ezredforduló utáni Magyarország szomorú közállapotaira. Tihanyi Örs – Magyar Nemzet, 2008. január 11.
30
jó ha figyelünk
Tölgyessy Péter legújabb elemzésében úgy látja, hogy a politikai helyzet megoldhatatlan dilemmája egy rögeszme: Mindkét oldal végveszélynek érzi a másik gyõzelmét. Pedig szerinte egy demokráciában elegánsan illik tudomásul venni, ha a másik fél jobb és sikeresebb. De mi van – ezt kihagyja a számításból – ha az egyik küzdõfél csalással, vesztegetéssel és hazug propagandával erõltette ki a gyõzelmet és hatalma birtokában a végveszélyt nem az ország tönkretételében, csakis a zsákmány elvesztésében látja? A másik fél viszont az ország pusztulásában, az ellenfél gátlástalanságában? Ezek az álláspontok nem egyenrangúak és nem összemérhetõk. Mi fenyegeti tehát a két nagy politikai csoportosulást? A Fideszrõl Tölgyessy is megállapítja, hogy ma az Unió legerõsebb néppártja, támogatottságban messze felülmúlja összes riválisait. Egy felmérés szerint mégis, ennek a tábornak egynegyede hajlandó lenne esetleg egy másik pártra szavazni. Igaz lenne ez? Elméletileg igen. Ne feledjük el, hogy a mai Fidesz több mint két és félmilliónyira becsült szavazótáborából, eredetileg még négyszázezret sem tettek ki követõi, az elsõ két országgyûlési választáson. A harmadikon már megszaporodtak több mint félmilliónyi, volt SZDSZ-szavazóval és többszázezernyi kereszténydemokratával, Fórumossal. A negyedik választáson csatlakoztak a pártjukat vesztett kisgazda szavazók és mára már sokszázezret tesznek ki azok a fiatalok is, akik az elmúlt másfél évtizedben nõttek fel. Politikai közhely, hogy szerencsésebb volna, ha a Fidesz nem egyedül szállna szembe a feltételezett végveszéllyel, hanem volna egy második párt, amely magához vonzaná a bizonytalanok egy részét. De egy ilyen párt létrejöttét éppen a végveszély-szindróma akadályozza. Itt van a KDNP, de a jelenlegi helyzetben nem lehet kockáztatni, még a legalaposabb felmérések esetén sem, hogy össze tudná-e szedni az öt százalékot a legközelebbi alkalommal. A szindróma alapja a jobboldalon nem az ellenfél féktelen gyûlölete, hanem a józan ész és egy rossz választási törvény, amely kizárja a kisebb pártokat. pedig száz-százötvenezer szavazó is nagyon sok ember és megérdemelné, hogy külön képviseletet kapjon. A jelenlegi felállásban sokan érezhetik, hogy nincs igazán elveiknek megfelelõ képviseletük, de tisztességbõl, igazi meggyõzõdés nélkül adják szavazatukat. De adják, abban a biztos tudatban, hogy õk lesznek többen. Más a helyzet a baloldal végveszély-szindrómájával. Míg mi az ország és utódaink jövõjét féltjük, õk - táboruk megfogyatkozásával - a zsákmányt. És ezt nem is tudják titkolni. Soha nem az országról beszélnek, hanem mindig a PÁRTRÓL, mert megszokták, hogy a kettõ számukra ugyanazt jelenti. Amikor kedvezõtlen jeleket észlelnek,
soha nem a gazdaági állapotokat, az eladósodást, vagy a leszakadó rétegeket említik, hanem azt, hogy a PÁRTOT fenyegeti a gyengülés, a belsõ válság, a szakadás. A probléma náluk nem a rossz kormányzásban, a rossz programban, közszereplõik korrumpálódásában van, hanem a PÁRTBAN, ott kell rendet teremteni és az egység megteremtése a problémákat is megoldja. A PÁRT mindenhatóságának jellemzõ példája, hogy a miniszterelnököt nem lehet eltávolítani, mert a pártkongresszus jelöli. A miniszterelnök, ha parlamenti többsége van, addig erõs, míg a pártkongresszus õt támogatja. Ennek a maguk alkotta csapdának köszönhetõen a baloldalon valóban vészhelyzet állhat elõ. Szili Katalin és mások is már jelezték, hogy ha politikájuk eredményeként népszerûségük a jelenlegi szinten marad, vagy tovább romlik, elveszíthetik a következõ választást. De a jelenlegi kormány mereven ragaszkodik ahhoz a politikához, amely ebbe a vészhelyzetbe sodorta. Ha ez a politika nem hoz eredményt, akkor új kormányra és új politikára lenne szükség. A pártkongresszus többsége azonban Gyurcsány mögött áll. Vagyis ezt - a valószínûleg cusláginak nevezett trükkökkel létrehozott - többséget aligha lehet átváltani. Akkor pedig marad a miniszterelnök, marad a rossz politika, élezõdik a vészhelyzet. Ez a helyzet nagyon emlékeztet az egykori pártállam válságaira, amikor a tovább követendõ utat a párt belsõ erõviszonyai döntötték el. Egy demokráciában még parlamenti többség esetén is, egy kormány, ha elvesztette a népszerûségét, levonja a következtetéseket, és ha az országban a közvélemény ellene fordul, akkor vagy saját köreibõl hoz létre egy új kormányt, és új politikát hirdet meg, vagy feloszlik a parlament és új választást írnak ki. Ez nem kötelezõ, hanem szükségszerû. Ha egy kormány vagy egy párt ennek ellenére körömszakadtáig ragaszkodik a hatalomhoz, akkor kénytelen diktatórikus eszközökhöz nyúlni és attól kezdve nem beszélhetünk többé demokráciáról. Ma ez a helyzet Magyarországon. A közvéleményben kisebbségbe került kormány parlamenti többsége segítségével diktatúrát gyakorol. Ez az igazi vészhelyzet. Churchill egyik, sokat idézett mondása, hogy a demokrácia ugyan nem tökéletes állapot, de nincs nála jobb. Gyurcsányék bizonyítják a demokrácia tökéletlenségét, mikor visszaélnek a parlamenti többséggel. Példát szolgáltatnak arra, hogy a többpártrendszerben, az Európai Unión belül is lehet diktatúrát gyakorolni. Ez nagyon veszélyes játék. Végveszély. d-y-ó
AZ EU ÁLLAM SZÜLETÉSE A LISSZABONI NAP ÉS A BÛN JEGYÉBEN Jens-Peter Bonde, az Európa Parlament egyik dániai képviselõjének honlapján publikált beszámoló az EU Alkotmány átírásáról a „Lisszaboni Szerzõdés” név alatt, és a szerzõdés készítését és alírását övezõ európai politikai konspirációról Hogy elkerüljék a szerzõdés szakértõi, különösképpen a kritikus szakértõk általi olvasatát, a Tanács titkárságának köztisztviselõi azt a megbízást kapták, hogy tegyék olyan bonyolulttá a szöveg érthetõségét, amennyire lehetséges. Törvény szerint a Lisszaboni Szerzõdés egy alkotmány, ami a tagállamok alkotmányai felett áll, de egy megtévesztõ formában, hogy mindenki számára úgy tûnjék, mintha nem alkotmány lenne. A szövegben az Unió zászlaja, himnusza és az egyéb uniós szimbólumok nem állnak a maguk látható helyén, de továbbra is használatban lesznek, mint ahogy már használatban voltak az aláírási ceremónia alatt is. FÚSZ jó ha figyelünk
31
Az a bizonyos „univerzális és praktikus gatya" jut az eszembe, ami ha enyhén szaros lesz, kifordítják és viselik tovább, amikor látom (sajnos egyre gyakrabban), miként ingáznak a magukat nemzetinek mondó újságírók a több pénz ígéretének varázsában egy jobboldali laptól egy áljobboldali (valójában baloldali befolyásoltság alatt álló) laphoz, úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Meg kell ismételten állapítanunk, hogy egy olyan, értékeibõl, erkölcseibõl, tisztaságából és becsületébõl kifordított, hamis prófétákat bõségesen termõ világban élünk, ahol a színváltoztató, köpönyegforgató kaméleonok szemrebbenés nélkül csapják be és vezetik az orruknál fogva a szerencsétlen, hiszékeny embereket. És ez a nyomorában fuldokló, kétségbeesett és rászedett nép még mindig roppant naiv, nem veszi észre ezeket a kis „stikliket" és továbbra is tömjénezi a média és a sajtó pénz- és érdekközpontú, becstelen hiénáit. Igaz, az etikátlan cselekedetek, a hazugságok, csalások, erkölcstelenségek, sikkasztások, világraszóló botrányok mindennapos fertõjében az ilyen „apró-cseprõ" ügyek már csak olyanok, mint parányi cseppek a tengerben. Azonban a „sok kicsi, sokra megy" elve szerint a pohár kezd megtelni, és ha nem ürítjük ki sürgõsen, akkor bizony poshadt lesz a
benne levõ víz, büdös és visszataszító és a terjengõ bûzben sokan meg fognak fulladni, s velük együtt azok az eszmék is, amelyeket egykor felállítottak, amelyekben töretlenül hittek és amelyeknek az ilyen tollforgatóknál már a halovány árnyai sincsenek meg, vagy éppen, hogy csak a felszínes árnyai lebegnek, melyekre gondolkodás nélkül „rávetõdnek" az olvasók és el is fogadják követendõ és megfontolandó tanácsként a ködös, kétes, egymás „tollából" sokszor elplagizált „próféciákat". Amióta világ a világ voltak, vannak és lesznek bort ivó és vizet prédikáló beépített júdások, akik képesek bármikor a mindenkori hatalom megbízásából kaméleonbõrbe bújni, magukra ölteni a pléhpofát, és „húsz ezüstpénzért" bárkit és bármit eladni, megvezetni, átverni, megetetni sok ostoba maszlaggal. Elérkezett az idõ, színt kell vallani mindenkinek, ahogy Jézus is kérte. Vagy égjen lobogó tûzzel, egekig emelkedõ lángnyelvvel a megtisztult, önzetlen, alázatos, bûnbánó, mások jobblétéért, igazságáért harcoló szív és a lélek, vagy legyen hideg, mint a jég, de akkor azt vállalja nyíltan, kendõzetlenül és ne hitesse el senkivel az ellenkezõjét. A langyosság és az árulás nem engedhetõ meg, legfõképpen nem többször, ez a mentalitás nem visz elõre, ez a tesze-toszaság is csak kiégeti a még megmaradt energiáinkat, tartalék szelle-
Manapság, ha õszinte beszélgetésre még képes „baloldali“ szavazóval beszélgetek, akkor elõbb-utóbb óhatatlanul felmerül a kérdés: „Mi az, ami még mindig a baloldalhoz köt?“ A válasz nemritkán az, „. nem akarok hûtlen lenni a baloldali értékekhez.“ Vannak még ilyenek? - vetõdik fel önkéntelenül. Persze, hogy vannak, csak semmi közük a ma baloldalinak nevezett hazai politikai csoportosuláshoz. A magyar „baloldalnak“ egyetlen jól kimutatható eredménye az ország „demokratizálódása“ óta az, hogy a csoport tagjainak többsége alaposan meggazdagodott, elmélyítve a szegények és a gazdagok közötti szociális szakadékot. A mai elit meggazdagodásának mértékét jól jellemzi ez, a HVG-ben 2007-ben megjelent cikkbõl vett idézet: „A 2007-es százas listára mindössze négyen férnének föl az 1935-ben legvagyonosabb magyarok közül: Károlyi, Festetics Sándor gróf, József fõherceg, illetve a legitimista mozgalmat vezetõ Károlyi József özvegye.“ A „hercegek-grófok“, mágnások, tõkés kizsákmányolók, népnyúzó földbirtokosok, elhízott, népbutító papok, a nép zsírján gazdagodó csaló kereskedõk, és az elnyomó gépezet, a katonatisztek, tiszttartók és kakastollas csendõrök világában, a szegények és a gazdagok közötti különbség kisebb volt, mint ma. A jobboldali berendezkedésû Horthy-Magyarországban, - lássuk csak a HVG elemzését: „.mégis puritánabbnak tûnnek a hetven évvel ezelõtti milliomosok: otthonuk átlagosan 6,3 szobás volt – a 32
mi és testi erõinket és lassan, de biztosan a rabszolgaság rendszeréhez alacsonyít vissza bennünket. Ehhez a leépülési folyamathoz asszisztálnak a kormány titkos szárnysegédjeiként ezek a tollaikat borzoló „vándormadarak", akik érezve a szelek váltakozó mozgását, a fogcsikorgató, embert próbáló idõ közeledtét (a pénz „csõrükig" ható szagát), egy fikarcnyi lelkifurdalás nélkül elhagyják helyüket, életterüket, az általuk telepiszkított fészket és egy számukra sokkal kedvezõbb, kifizetõdõbb éghajlatra repülnek, majd, ahogy megint fordul a történelem örökmozgó kereke, ahogy ez már csak lenni szokott, ismét visszatérnek és ott és ugyanúgy folytatják tovább aljas, romboló, agymosó aknamunkájukat, ahol és ahogy abbahagyták. Az idõ mostanság meglehetõsen zord arcát mutatja felénk, a felhõk füstszínû, sûrû fátyolt szõnek az égen, nem, vagy csak keveset mutatja meg arcát a Nap, a fák elhullatták lombjaikat, és a vándormadarak rikoltozva, büdös guanóikat ránk potyogtatva ide-oda köröznek felettünk, pedig ideje volna már végleg megállapodniuk, vagy elhúzni gyorsan és mindörökre V-alakban, akárcsak Niels Horgelson a vadludakkal együtt… (A cikk megjelent a FRONT novemberi számában) Paudits Zoltán
budai I. és II. kerület, a Nemzeti Múzeum környéke, valamint az Andrássy út volt a legkedveltebb –, Chorin fillérre elszámoltatta gyermekeit a zsebpénzükkel, Weiss Manfrédnak a családi legenda szerint mindössze három öltönye volt.“ A hetven évvel ezelõtti jobboldali, „feudál-burzsoá“ elit nem félt. Bérházakban lakott. Nem izolálta magát kordonokkal, securitys-haddal. Nem kellett mesterlövészekkel biztosított, lezárt utcákban, páncélozott autóban, golyóálló, sötétített üveg mögött közlekednie. Az az elit nem zárta ki magát a társadalomból és azt nem zárta ki magából a társadalom sem. A karanténba zárt elit nálunk baloldali sajátosság. Így volt ez Rákosi és Kádár idején is. A Magyar Köztársaság kikiáltását követõen néhány évig azt hittük, hogy változik a helyzet. Azt hittük, hogy nekünk is lesz „európai“ elitünk. Tévedtünk. A mára kialakult helyzet, „baloldali“ eredmény. „Baloldali érték“. Hosszú, néha búvópatakszerûen eltûnõ, elõkészítõ munka után az elmúlt 6 év alatt fejlesztették ki. Megcsinálták. Hát akkor, kedves balra szavazók, legyetek hûségesek a baloldalhoz, õrizzétek a baloldali értékeket! Bennetek van! Forrás: Dr. Balogh Ádám sebészprofesszor – gondola
jó ha figyelünk
