IZLAND
Kalandozások a jég országában 2016. július 06 – július 18.
Egy teljesen ismeretlen világba indulunk, előzetes tapasztalataim csak az olvasmányélményekből vannak. Utazást szervezni kilenc fővel, repülővel, autóbérléssel – nos, ilyet még nem próbáltam. Kilenc – közülük hatan a VTBK tagjai - elszánt turista elindult a trollok földjére, hogy megnézze ennek a szigetországnak a lényeges, látványos részeit. Vízesések, vulkánok, gleccserek, hőforrások, bálnák, lundák képe rajzolódott ki előttünk. Az odautazásunk zökkenőmentesen zajlott, átszállás rendben, csomagok megvoltak, megérkeztünk Reykjavikba, azaz Keflavikba – hiszen a sziget nemzetközi repülőtere a fővárostól kb. 50km-re található. Második napunkon, ahogy a gépünk ereszkedett – helyi idő szerint 23.30-kor – odafent ragyogóan sütött a nap! Láthattuk a sziget déli partját, a legnagyobb vulkáni kúpot – a Vatnajökull-t hatalmas jégsapkával – majd landoltunk. Hosszú zsibbadás a repülőtér kényelmetlen padjain, majd reggel irány a bérelt autóért. Pár perc adminisztráció után megkaptuk, egy kilencszemélyes Renault Traffic volt a járművünk. Nagyon kézre állt az autó, gyorsan meg lehetett szokni, bepakoltunk és a napsütéses, 15 fokos nyárban robogtunk Reykjavik felé. Az ablakon át látható táj olyan volt, mintha tegnap tört volna ki a vulkán. Kőmező, itt-ott mohával benőve. Fa sehol. Távolabb a tengerpart felé Keflavik, a főváros felé közeledve pedig jobbra a Kék Lagúna – Bláa Lónið - gőzoszlopa emelkedett az ég felé. Most csak áthaladtunk a városon, uticélunk a Þingvellir Nemzeti Park volt.
A parkoló üresen fogadott minket, de ahogy kiszálltunk belőle, megleptek minket a nagyon apró, kellemetlen kis legyek. Nem győztük őket hessegetni. Itt ebben a parkolóban kellett csak parkolójegyet vennünk – természetesen a semmi közepén egy kártyaleolvasó automatából. Persze kilenc óra után megélénkült a hely, jöttek a buszok, és jöttek a bámészkodók, turisták. Rövid körutat tettünk, először a kilátóponthoz mentünk, letekintettünk a mélybe, ahol az Öxará folyó kanyargott, és láthattuk a Þingvallavatn tavat, Izland legnagyobb tavát. Tőlünk balra egy hatalmas hasadékba lehetett bemenni, ez tulajdonképpen az észak-amerikai és az európai kontinentális lemezek távolodása során keletkezett szakadék. Az Almanagjá sziklái alatt elgyalogoltunk a Lögberg-hez, a Törvény-sziklához – ahol kihirdette az Alþing törvénymondója a törvényeket. Itt ülésezett a világ első parlamentje az Alþing, 930-ban. Továbbsétáltunk a hasadékban, kitértünk az Öxarfoss vízeséshez. Mellette megnéztük azt a sziklát ahol a kivégzéseket hajtották végre. Erről a részről többet itt találtok: http://www.thingvellir.is/english.aspx. Vissza a folyócska mellett gyalogoltunk egészen a Þingvellir-templomig, ami i. sz. 1000-re emlékeztet, a kereszténység felvételére. Mellette egy kis házcsoport, ami nem más, mint a kormányfő nyári rezidenciája. Szerény laknak tűnt. Közben megcsodáltuk a Peningagját, a gyönyörű kék színű, áttetsző vízzel teli hasadékokat, meg a rengeteg totyogó kisebb-nagyobb kacsát. Autóba ültünk és a szállásunkra, Laugarvatn-ba hajtottunk. (http://www.hotelscombined.com/Hotel/Laugarvatn_Hostel.htm) Először egy vad hegyi utat jelzett a GPS, de aztán megtaláltuk a jó minőségű utat. Az út amolyan felföldi részen vezetett, zöld és szürke sziklák, fű, láva, bazalt mindenfelé. És legelésző lovak, meg rengeteg birka. Nemzeti ételeik is jellemezően a birkából készült ételek és persze a halételek. A szállásunk egy nagyon kényelmes szálló volt, nagy ebédlővel, tágas szobákkal. Nehezen szoktam meg, hogy este tízkor süt a nap, sokáig világos van, gyakorlatilag nincs éjszaka. A nap ebben az időben 23.30 körül nyugszik, és 01.30-kor felkel… Túránk harmadik napján reggel utazást tettünk a Gejzírek földjére. Kb. 30km-t autóztunk, és kissé hűvös szeles időben értünk oda. Itt is mi voltunk szinte az első látogatók. Általában az izlandiak későn kezdik a napot, hiszen sokáig világos van… Az öreg Geysir már nem lövell vizet jó ideje, de a Strokkur megbízhatóan és sűrűn, 3-5 percenként spriccel. Mellette kisebb nagyobb gőzölgések, fortyogók ontják a meleg vizet. Néhányba beledugtuk a kezünket, 50-90 fok körüliek voltak. A Strokkur (neve magyarul Köpülőt jelent) kitörése előtt kidudorodik-bemélyed párszor, majd kb. 20 m-es víz és gőzoszlopot lövell fölfelé. Nagyon látványos a kitörése. Megmásztuk a mögötte lévő kisebb dombot, ahonnan szép panoráma nyílt a hátrább fekvő rétre. Rengeteg vízfolyás csillogott a zöld fűben, fentebb pedig komor hegyoldalak uralták a tájat. Mesebeli világ tárult elénk. Miután kigyönyörködtük magunkat ismét kocsiba ültünk és a közelben lévő, egyik legnagyobb, leglátványosabb vízesést, a Gulfoss-t kerestük fel. Mint a többi látványosság esetében, itt is egy látogatóközpontot találtunk parkolóval, információs táblákkal. Megtudtuk, hogy egy lány, az első izlandi környezetvédő, Sigriður Tómasdóttír mentette meg ezt a csodálatos helyet attól, hogy vízerőmű létesüljön itt. Erről jut eszembe: Az izlandi nők sosem vették fel férjük nevét, és gyakorlatilag a családnév nem létezik. Minden utód, úgy kapja a nevét, hogy az anyja vagy az apja keresztnevéhez hozzáteszik a fia (-son) vagy a lánya (-dóttír) képzőt. Tehát az izlandi nevek rendszere miatt egy családon belül teljesen eltérő nevek is lehetségesek, sőt gyakoriak. A férj neve legyen például Jón Einarsson, felesége Bryndís Atladóttir, gyermekeik ekkor Ólafur Jónsson (fiú, az apja neve után, jelentése kb. Jón fia Olaf) és Sigríður Jónsdóttir (lány, az apja neve után
jelentése Jón lánya Sigríð). Anyai nevek használata esetén, ugyanezen gyermekek nevei Ólafur Bryndísarson és Sigríður Bryndísardóttir. Nekem tetszik. A Hvitá folyón található vízesés pazar, két kilátópontról is remekül be lehet látni, de sajnos a folyó másik partjára nem lehet átmenni. Visszarobogtunk egy kis kitérővel a szállásunkra. Megnéztük egy pici templomot Haukadalurban az „erdőben”. A templomajtó kopogtatóról azt tartja a monda, hogy egy farmer kapta Bergþórtól egy óriástól… A környéken jó hetven éve intenzív fenyőerdő-telepítés volt – ez az eredete ennek az erdőnek - a kisebb facsoporton vágtunk át. A negyedik napon, remek időben vágtunk neki hosszabb autóutunknak, hogy leereszkedjünk a tengerpart irányába. Útközben tettünk egy kitérőt a Kerid-vulkánhoz. Ide is „nyitás előtt” érkeztünk, körbejártuk fent a vulkán peremét, majd leereszkedtünk a kürtőbe, és a tavacskát is körbesétáltuk. Köveket szedegettünk, miközben megérkezett a pénztáros, aki felhúzta az izlandi zászlót, majd kinyitotta az őrhelyét. Napsütéses időben robogtunk Sellfos felé. A városkához közel, Selfoss Laugardalur ban van eltemetve Bobby Fischer sakkozó, aki életének utolsó éveit Izlandon élte le. És itt ismerkedtünk meg az első Vinbuðin-nal. Ez nem más, mint az az üzlet, ahol 2,25%-nál magasabb alkoholtartalmú italokat lehet vásárolni. Úgyhogy, ha rendes sört akartunk inni, betértünk egy Vinbuðin-ba. A többi skandináv országhoz hasonlóan szigorú alkoholkorlátozásokat vezettek be. (Végül is érthető a magas alkoholfogyasztás: mit lehet csinálni akkor, amikor a nap délelőtt 11-kor kel és délután fél kettőkor nyugszik?) Az árak horrorisztikusak. Gyönyörű időben robogtunk Hvolsvöllurig, ahol bekanyarodtunk a 261-es útra, hogy az Emstur-kanyont bejárjuk. Az út melletti platóról több helyen kis vízesések zuhantak lefelé és a Gluggafoss-nál meg is álltunk. Hamarosan elfogyott az út, a 261-es F261-es lett, ahová nem szabad csak négykerékmeghajtású autóval bemennünk, úgyhogy az Emstur-nak lőttek. Nem mertük megkockáztatni a bérelt autóval (tiltva is volt) a behajtást, így rögtönöztünk egy túrát, amit nem is bántunk meg. Kb. 18 km-t tettünk meg felkapaszkodtunk egy platóra, balra izgalmas hasadék, természetesen kisebb-nagyobb vízesésekkel, majd fent már hófoltokat is találtunk. Visszanézve az Eyjafallajökull hóborította magaslata látszott, alant pedig egy folyócska számtalan ága terült szét vagy kilométer szélesen. Eljutottunk egy házikóig, amit ép felújítottak - előtte azért kaptunk egy kis esőt majd elindultunk visszafelé. Kőmező mindenfelé, az egyetlen élőlény egy hihetetlenül szívós kis virág, ami rózsaszínben és fehérben pompázott. Lent befordultunk egy másik szurdokba, de abban csak mintegy háromszáz métert lehetett előrehaladni. Hatalmas bazaltfalak, a párkányokon madarak fészkeltek, lent patak szaladt. Az esténket a kellemes hellai kemping kis faházaiban töltöttük. Az ötödik nap reggelén amolyan semmilyen idő volt, elindultunk a Skogafoss vízeséshez. Kissé borongós délelőttön néztük meg a vízesést. Hatvanhárom méter magasról, minden törés nélkül zuhan le egy folyó… Ezt nem lehet leírni, ezt látni kell. A folyó a közeli – kisebb – Eyjafallajökull vulkán jégsapkájának olvadékvizéből keletkezik, és mint a legtöbb izlandi folyó rövid és rendkívül bővizű. Elindultunk a folyó mentén felfelé, számtalan kisebb-nagyobb zúgó, zuhatag mellett mentünk el, a táj egyre inkább felföldivé vált, és ahogy a fordulópontra kikapaszkodtunk csak kőmező és a kis szívós virágok maradtak… Kb. 700 m magasan voltunk, de a növényzet és a klíma megfelel annak, mintha Közép-Európában 2500 m-re magasan lennénk. Hogy vannak rajtunk kívül is más elszánt emberek, mi sem mutatta jobban, mint az, hogy két bringás sráccal is találkoztunk.
Visszafordultunk és egy kisebb vízmosás mellett Skogar-ba mentünk. Leérkezésünk előtt elkapott még minket egy áztató, kellemetlen eső. Még volt annyi időnk, hogy megnézzük a Skógar Museum-ot. Itt egy nagy épületben Izland fejlődését (közlekedés, mentő- postaszolgálat, közút, hajózás, kommunikáció, villamosítás stb.) történetét mutatták be. Az épület körüli skanzen eredeti földdel fedett házakból, templomból és egy másik kiállítási épületből állt. Utóbbiban főleg hajózási és halászati témájú kiállítást láthattunk, de itt volt látható az első izlandi nyelvű biblia is. Aki a vízesést megnézi, semmiképp ne hagyja ki a tőle pár száz méterre fekvő skanzent! Érdekes módon estére mindig kitisztult az idő, és ahogy szállásunkra visszaértünk – kisütött a nap. Ez az esti 8-9 óra körüli napsütés jellemző volt. Este megbeszéltük, hogy a másnapi Þórsmörk vidékére vezető túrát újraértékeljük. Megtudtuk a recepción, hogy oda is csak terepjáróval tudunk eljutni, vagy a reggel induló buszokkal. Ezek a buszok amolyan „terepbuszok” magasított alvázzal, erősebb karosszériával stb. Ja, és durva árakkal. Ez utóbbi volt az, ami leginkább elriasztott minket, na meg a várható szélsőségesen rossz időjárás. Így átterveztük a hatodik napunkat. A környék viking és kulturális emlékeit fedeztük fel. Reggel visszafelé indultunk és egy nagyon modern templomot néztünk meg Skálholtban. Skálholt ősi püspöki székhely, jelenleg egy hölgy a püspök, Agnes Sigurðardóttir. Körbejártuk és persze belülről is megnéztük a fűtött templomot, valamint a kriptáját. Érdekes egysávos hídon mentünk át az Ölfusá folyócskán, hogy északi irányba haladjunk tovább a Þjórsáldarsvegur-on Thjorstarsofa turistainformációs központig. Itt egy kisfilmet néztünk meg a szigetet alakító erőkről, a vízről és a vulkánokról, majd továbbmentünk, és egy szép magaslatra másztunk fel az út mellett. Gyönyörű látványban volt részünk: lent az ezer ágra szakadt Þjórsá folyócska, kicsit mögötte egy ártatlannak tűnő 1500 m-es hegy, a Hekla magasodott ki. Pedig a kis ártatlan az elmúlt bő ezer évben legalább hússzor kitört, és bizony némelyik kitörése félévre sötétségbe borította a szigetet, valamint a lakosság felének pusztulását is okozta. Ma, békésen viselkedett, kúpját felhőpamacs takarta. Az útra visszamentünk majd hamarosan egy kis kiágazásnál letértünk a Hjalpárfoss kettős vízeséséhez. Innen alig 2-3 km távolságra fekszik egy kis történeti múzeum – Þjóðveldisbærinn - amiben bemutatják a letelepedett izlandiak középkori lakó- és gazdasági épületét. Természetesen földdel fedett, meglehetősen nagy épület volt ez, több család számára. Található benne lakrész állatoknak és tárlórész pl. tejtermékeknek. Közös nappali volt, benti tűzhellyel és külön vízöblítéses WC… Innen visszaautóztunk az 1-es útra és elmentünk Hvolsvöllur-ba a Saga múzeumba. A múzeum nagyon látványos, bemutatja az Izlandi történelmet, egy idővonalon és a környékről származó Njáls saga történetét. Ez is, mint minden saga, tárgyilagos stílusban íródott, és meglehetősen véres történetet mesél el. Igazából a XIX. sz.tól ismert, a középkorban több átirata keletkezett. Remekül borzongtunk a múzeumban, betekintést nyertünk egy nagyon mostoha körülmények közt élő, nagyon keményen dolgozó nép életébe. A nagy kávézó pazarul volt berendezve, és önkiszolgáló volt! Letette az ember a pénzt és töltött magának kávét, csapolt sört, vagy elvett egy bort, süteményt. Ez nálunk nehezen képzelhető el. A múzeum új szárnyában egy varrással foglalkozó csoport, hosszú falikárpitot készített, amin a Njáls saga története elevenedik meg képekben. Jól eltelt a napunk, sikerült kulturális élményekkel feltöltődve visszaérnünk a kis Hellai kempingbe. Közben láttuk, hogy a Þórsmörk vidék fellett nagyon csúnya fekete felhők vannak, és ott biztosan zuhogott…
Másnap reggel, túránk hetedik napján kellemes napsütéses reggelre ébredtünk, kipakoltunk a szállásunkról és utunkat kelet felé vettük. Na, a jó időből sajnos csak ennyi jutott arra a napra, így csúnya, szürke sűrűszemű esőben néztük meg a Seljalandsfoss vízesését. A vízesésnél már több busz parkolt – innen is be lehetett utazni Þórsmörk-vidékre – és az utasok fázósan, átázva nézték a vízesést. Pedig két nappal korábban elmentünk mellette, de nem álltunk meg, megnézni azt. Úgy gondoltuk majd úgyis erre megyünk legközelebb, megnézzük majd akkor. Tanulság: Ha valamit Izlandon jó időben meg tudsz nézni, nézd is meg, fotózd is le, mert lehet, már öt perc múlva beborul, és esik is az égi áldás. Folytattuk utunkat és ezúttal megálltunk Eyjafjallajökull Erupts (vulkánkitörés kiállítás) épületénél. Egy ajándékboltot és a kitörés képeivel borított falakat találtuk itt, valamint egy kis mozi teremben magáról a kitörésről láthattunk filmet. Az Eyjafjallajökull utoljára 2010-ben tört ki, és a kitörést egy – a hegy lábánál élő – farmercsalád szemszögéből mutatta be a film. A kitörésre sokan emlékeznek Európában, több hónapig akadozott a légiközlekedés a vulkáni hamu és por miatt. Láthattuk hogyan élt a farmercsalád a vulkán kitörése előtt, hogyan élték meg a kitörést, és hogyan tették ismét lakhatóvá házukat, hogyan tették termővé földjüket. A film látványos volt, bemutatta a természet vad erejét, ahogy az áradás és a láva elmossa, a hidakat, betemeti a termőföldet. Meg azt is, hogy az izlandiak nem keserednek el egy ilyen csapás után, hanem ezt valahogy az élet, a természet részének tekintik, és sok munkával megteremtik azt a jólétet, kényelmet, amiben korábban éltek. Szemerkélő esőben ereszkedtünk le a tengerparti Vik városába. Sajnos a köd és a szürke eső miatt nem láttuk értelmét annak, hogy kitérőt tegyünk Dyrholaey világítótornyához és a tengerben hidat képező közeli sziklához. Vik tengerpartján köveket gyűjtöttünk (nyugati irányban felsejlett az előbb említett szikla) megnéztük a kis múzeumot, felmentünk a templomhoz és a jó időt várva sokat bóklásztunk egy nagy ajándékboltban. Kissé derültebb időben indultunk tovább, magunk mögött hagytuk a Myrdalsjökull tömbjét a parti sáv kiszélesedett, érdekes kőmezőben haladtunk a Vatnajökull tömbje felé. Útközben megálltunk egy helyen, számtalan kőemberke volt építve az út mellett, valamennyi utazó tett egy-egy követ valamelyik toronyhoz, a sikeres utazása érdekében. Skaftafell vízeséséhez sűrű áztató esőben érkeztünk, nem is vállalta mindenki a vízeséshez vezető bő egy órás túrát. Páran kikapaszkodtunk és bár a vízesés nem nagy, fantasztikus az a bazaltorgona sor, ami a vízesés mögött szabályos félkörben húzódott. Ez a bazaltorgona ihlette a reykjaviki Halgrímmskirkja (templom) homlokzatát is. A Skaftafell vízesése már a legnagyobb vulkán a Vatnajökull egyik gleccseréből kapja vizét. Teljesen átázva bújtunk be az autónkba. Alig indultunk el, az eső is elállt, és így tiszta időben, egészen közel haladtunk a Vatnajökull déli nyúlványához a Hvannadalshnúkorhoz, és itt karnyújtásnyira volt csak a jégár. Aztán hamarosan Jökulsárlón-hoz értünk, és itt valóban már a gleccser végénél voltunk. A gleccser itt beleér a pár száz méter hosszú vízbe és máris az óceánba folyik Korábbi borjadzások által keletkezett kisebb-nagyobb jégdarabok ragyogtak fehér és kékes színben. Szállásunk a közeli Birkifell-ben volt, egy nagyon igényes házat sikerült itt egy éjszakára kibérelni, de a szállásunk csak hat személyes volt. (Nem sikerült nagyobbat találni.) Elfértünk volna mind a kilencen, de a tulajdonos felesége ezt nem igazán nézte jó szemmel, rosszallták, hogy nem jeleztük ezt nekik. Rövid tárgyalás következett, és hozta is a hölgy a mobil kártyaleolvasót… Viszont a következő, a nyolcadik nap reggelén szépen sütött a nap és elindultunk a közeli Höfn városába. A tengerparton sétáltunk, magyar csoportba is botlottunk, és megnéztük a kikötőt. Gyönyörű, tengerparti úton haladtunk – egy helyen meg is álltunk sétálni és napozni, köveket gyűjteni. Kerülgettük a fjordokat, a szárazföld felé a baloldalukon, vissza a jobboldalukon haladtunk. A táj, a hegyek,
a tenger és a sziklák fantasztikusak voltak. A Berufjőðúr öblében valamilyen haltenyészetet láttunk, majd a hídon átkelve bevállaltunk egy közel 20 km hosszú három számjegyű utat, amin bizony nem volt aszfalt sem, csak kemény murvás talaj. (Amúgy a szigetet körbeölelő 1-es főútnak a közeli szakszán sem volt aszfaltburkolat.) Nem bántuk meg, jól járható volt az út, és szép szurdok mellett kapaszkodtunk fölfelé, csak egy-két helyen ugráltak át előttünk birkák. Hamarosan beértünk Egilsstaðírba, ami a Lagarfljót hosszan elnyúló fjordjának közepetáján fekszik. Rövid sétát tettünk a városban, rénszarvast kerestünk egy múzeumban – a recepciós kislány furcsán mosolygott rajtunk, a hülye turistákon, és elmondta a rének ilyenkor fent vannak a hegyekben… Egy kedves vendéglő teraszán pedig végre helyi ételeket kóstoltunk meg, ami mindenkinek nagyon ízlett. Kiautóztunk a közeli kikötővárosba a bájos Seyðisfjőrðúrba. Már maga az út is izgalmas volt, felkapaszkodtunk a város fölötti emelkedőn pár száz métert, de mintha vagy kétezer métert emelkedtünk volna. Teljesen magashegyi lett a táj, csillogó jeges tengerszem, a Heyðarvatn, hómező, hideg fogadott fent minket. Aztán gyorsan beereszkedtünk a fjord végében fekvő kisvárosban. Sajátos hangulata van, színes faházaival, a kikötőjével és a város fölött magasodó sziklákkal, amikről persze vízesések zuhantak alá. A Feröerszigetekről és Norvégiából érkeznek ide hajók. Ottjártunkkor ép veteránautók vonultak be a városba. A városi séta utána visszamentünk Egilsstaðírba – ahol ezúttal már csak áthaladtunk és egy kihalt vidéken amolyan magaslati úton mentünk tovább Skjöldólfsstadirig. Település sehol vagy 50 km-en keresztül, csak a legelésző birkák, és felföldi vidék. Zöld fű, egy völgy – benne egy folyó – ami mellé szegődött az utunk. Aztán a semmi közepén a szállásunk. Ez egy egykori iskolaépületben volt, a környék gazdaságaiból (tanyáiról) ide jártak a tanulók. Rengeteg kép volt az életükből a falakon, és egy kellemes kis motelként működik jelenleg. Természetesen a hőforrás által működtetett fürdő rendelkezésünkre állt. A kilencedik nap reggelén, ragyogó napsütésben haladtunk tovább. Fennsíkon vezető remek, aszfaltozott út állt rendelkezésünkre, szélén rénszarvasveszélyre figyelmeztető táblával. (Fotó) Haladunk-haladunk, falunak, városnak, étteremnek nyoma se. Egy szép kilátóhelyen – amúgy helikopter-leszállón - megálltunk, szemben velünk több nagy látványos vulkán, emelkedett ki a sík tájból, az előttünk elterülő Ódáðahraun vidéken. Az 1-es útról aztán hamarosan letértünk a 864-es útra, amit Hólsfjallavegur-nak hívnak. (Nyelvtörő: Hóóóls’fjatlavegur-nak neveznek) 5-6 km aszfalt, majd azt követte a gyalázat. A szél olyan kis keresztbarázdát vájt az apró kövek görgetése során a földútba, hogy kb. 20 km-t egy zakatoló valamin kellett megtenni. Mintha vasúti talpfákon autóztunk volna. Viszont a vízesés, amihez tartottunk, káprázatos volt. Dettifos és a másik kissé feljebb fekvő Sellfoss vízesés nagyon látványos volt. Sőt mi a folyó – a Jökulsá á Fjöllum - „jobbik” oldalán mentünk fel, így le tudtunk menni közvetlenül a vízeséshez, ill.- a vízparthoz, és egy 3-4 km-es túrát tettünk meg. A másik part meredek volt, és az alatt is volt egy lépcső, ahol a víz vagy 200m szélességben zúgott alá. Ebédeltünk egyet majd visszaautóztunk a zötykölődős úton az 1 főútra. Közelítettünk a Myvatan-tóhoz de, előtte megálltunk, mert az út baloldalán látványos gőz-oszlopok emelkedtek az ég felé. Ez volt a Hverir, egy geotermikus mező. Érdekes jelenséget figyelhettünk meg, kőkupacok alól feltörő forró kénes gázok „illatoztak” másik helyen egy iszaptavacska bugyogott, és természetesen több helyen forró kénes sárga víz is előbukkant. A víz szélén kénkristályok, mint valami sárga zuzmó virítottak. A jelenség megfigyelhető volt a közelben emelkedő vulkáni kúp oldalában is, utalva arra, hogy itt bizony még jelentős utóvulkáni működés van.
Autónkkal átlibbentünk a vulkán nyergén, és elénk tárult a Myvatan-tó, balra a nagy Hverfjall vulkán, alatta Jarðböðin természetes fürdője gőzölgött. Fotó, majd haladtunk Akureyri-be. Félúton a város felé megálltunk a Godafoss vízesésnél, azaz az Istenek vízesésénél. Ez is látványos, nagy, na de Izlandon egy ilyen vízesés szinte már mindennapi látvány. Az Akureyribe bevezető út is megkapó volt, egy fjord oldalában ereszkedtünk be a város felé, majd a fjordon lévő hídon bementünk a belvárosba. Akureyri a maga 16 000 lakosával az ország második legnagyobb városa… Szállásunkat hamar megtaláltuk - remek helyen volt, a kikötőben - a kulcsot egy kis kóddal nyíló dobozkából kaptuk meg – miután telefonon engedélyeztük a hitelkártyánk megterhelését… Hihetetlenül magas a bizalmi index ebben az országban. Nyakunkba is vettük a várost, megnéztük a város egyik magaslatán épült modern Akureyrarkírkja templomot – külsejét tekintve hasonlít a reykjaviki Hallgrímskirkja-ra – majd a botanikus kertben tettünk egy sétát. Természetesen a kis sétálóutca sem maradt ki – itt trollokkal is fényképezkedtünk. Irány a kikötő, megbámultuk a hajókat, és elhatároztuk, hogy másnap egy bálnalesre is elmegyünk. A tágas szállás szűk keresztmetszete a konyha volt, reggel pedig az egyetlen mosdó… Ugyanakkor a hatalmas nappali ablakából láthattuk a hajókat, és a vízparton – félig a fjordban – fekvő repülőtérről felszálló kisgépeket. Eljött a tízedik izlandi nap is, szép vidám időben, rövidnadrágban elindultunk vissza, a Myvatan-tóhoz. Viszont mire odaértünk komor idő fogadott minket, erős szél és hűvös, 9 C fokos júliusi nap. Szerencsére eső nem esett. A tavat ezúttal délről kerültük meg, és rögtön a furcsa, mindenféle groteszk alakot formázó Dimmuborgír nevű helyen találtuk magunkat. A szél és az eső évezredek alatt komoly munkát végzett. A keményebb lávakőzet közül kimosta, kifújta a puhább részeket, így keletkeztek a furcsa alakzatok. Bejártuk a zárt terület kis ösvényeit, megnéztük a trollok barlangját - tényleg ott laknak, még a száradó ruháik és a fogkeféjük is ott volt. (A fogkefét nem értem, hiszen majd minden képen, elégé hiányos fogazatúak szegénykék.) A sziklaalakzatok mindenféle neveket kaptak, így jártunk a Sötét Kastélyban, a templomban – aminek bélletes kapuzatát alkotta a láva. A sziklakertből kilépve nekiveselkedtünk a kb. 45 fokos meredekségű közeli Hverfjall vulkán oldalának és megmásztuk azt. Kő, por és hamu, meg az őrjítő szél. Fent majd ledöntött a lábunkról a szél, de ott beláttunk a kráterbe – amiben nem volt semmi… Leereszkedtünk a vulkán átellenes oldalán, majd a lábánál visszakerültük azt. Vulkán és por és hamu után, gondoltuk irány a fürdő. Először Jarðböðin természetes fürdőjét terveztük, de indulás előtt Áginak volt egy ötlete: irány a Grotagja barlang, ami a Trónok harca tv sorozatból lett ismert. Na, majd ott fürdünk – gondoltuk. Viszont mások is néznek tv-t, és meglehetősen sokan voltak erre a helyre kíváncsiak. Ja, fürdeni pedig tilos volt… Amúgy a hely nagyon vagány, kb. másfél kilométer hosszan a föld felgyűrődött. Volt ahol be lehetett látni a hasadékba, és volt ahol a kőlemezek egymásra csúsztak. A hasadék alján termálvíz. Bebújtunk mi is a barlangba, ami meglehetősen kicsi volt. A víz 55 fokos volt, úgyhogy fürdeni nem igazán lehetett volna, de beledugtuk kezünket, lábunkat egy kis időre. Úgy gondoltuk, hogy két nap múlva úgyis a Kék Lagúnában pancsolunk, így inkább visszasiettünk Akureyribe, és még a 17.00-kor induló hajóra fel is tudtunk szállni. A hajó kiment a kikötőből, közelítette a tengeröblöt, ahol megállt, és figyelni kezdtünk. Közben egy fickó folyamatosan szóval tartotta a nézőket, bálnákról mesélt, szokásaikról, és az eddigi bálna lesek tapasztalatairól.
Aztán hamarosan felbukkant egy bálna, pontosabban a hátából láttunk egy kis részt, és az ismerős vízsugarat. Ezután még vagy kétszer háromszor kibukkant, és utoljára hosszabban tűnt elő, jellegzetes farokúszóját is kiemelve a vízből – hogy kb. 5-10 percre víz alá merüljön. Aztán ez a jelenet ismétlődött még számtalanszor. A bálnák szeretik ezt a fjordbejáratot, számukra ez egy terített asztal. Több bálnát ismernek a hajósok, van, amelyiknek nevet is adtak. Amúgy kisebb jószágok, sokan 20-30 m-es halakra számítanak, pedig „csak” 5-7 m-esek. A közel háromórás hajókázás után napsütésben, este nyolckor kötöttünk ki. Még 20.30-kor is mentek ki hajók bálnalesre, hiszen 23 óráig világos van… A tizenegyedik napunk reggelén az ablakunkkal szemben a kikötőbe beállt egy hatalmas kirándulóhajó. A La Valetta máltai lobogó alatt hajózott, volt vagy 8 emelet magas. Buszok álltak be mellé, és vitték a kirándulókat a közeli nevezetességekhez. Szomorúan hagytuk el Akureyrit Dalvik irányába, azaz északi irányba. Emelkedő úton haladtunk a gyakorlatilag lakatlan vidéken immár nyugat felé átszelve a félsziget hegységét. Varmahlíð után egy út menti emlékműnél megálltunk Stephan G. Stephanson izlandi származású író emlékművénél. Ő a környékről származott és Kanadában élt, ott is halt meg. Aztán az első komolyabb település – ahol egy rövid sétára meg is álltunk – a Blanda folyócska partján fekvő Blönduos városka volt. Kimentünk a Norvég-tenger partjára sétálni, és megnéztük a pár éve épült hihetetlenül modern Blönduoskírkja templomot is. Immár dél felé haladtunk a Pjóðveguron, és balra feltűnt a Landjükull havas sipkája is. Tovalendültünk a szálláshelyünktől – Bifröst Grábrók kis motelétől - és bekanyarodtunk a Hraunfossar (Láva vízesés) és a Barnafoss vízesésekhez vezető útra, a Borgarfrajðarbraut-ra. A Láva-vízesés nem a nagyságával tűnik ki, hanem ahogy keletkezik. A Hvitá folyó egyik földalatti ágából, két talajréteg közül folyik ki, és esik alá, mintegy 700 m hosszan, A Barnafoss (Gyermek vízesés) egészen más. Szűk kanyonban zubog, kanyarog, és a vízeséshez monda is tartozik, egy testvérpár a karácsonyi mise helyett ide jött ki és érte őket baleset. A kőhídról a vízbe zuhantak. Az apjuk kereste őket, és miután megtudták mi történt, szétverte a hidat, hogy mással ez ne történhessen meg. Ma ismét egy szép kis modern híd van a vízesés mellett, amin át lehet sétálni a túlsó partra. Visszafelé egy gőzoszlopra figyeltünk fel, le is mentünk a Deildartunga nevű faluba, megnézni, mi az. Egy kisseb domb alja félkörben fel volt hasadva, és ömlött elő a forró, majd száz fokos víz, a Deildartunguhver. Ezt fogják be, és vezetik el két közeli városba, Akranes-be és Borgarnes-be, a meleg vízzel fűtenek. Harminc-ötven kilométer megtétele után is még 67 fokos a víz. Persze a forrás mellett óriási üvegházakat is láttunk benne rengeteg paradicsomot. Ezt a paradicsomot a látogatóközpontnál meg is lehetett vásárolni, méghozzá becsületkasszás módszerrel. Kitéve egy pultra a becsomagolt paradicsom, mellette egy postaládaszerűség, és abba kellett bedobni a pénzt, 300ISK-t. Biztos, hogy a nap végén annyi lesz benne, amennyinek lennie kell. Ugyanígy működött a benzinkúton, vagy egy látogatóközpontban a kávéautomata. Az ember fizetett, kapott egy poharat és kiszolgálta magát a helyiség másik végében lévő kávégépből. Senki nem vett háromszor, nem vitt még ki a kocsiba két adagot… A nap végére még egy nagyon jól bemutatott vulkán bejárását hagytuk. Szállásunktól (ez jó: vulkánszállás…) szinte azonnal indult a Grabrók vulkánra vezető tanösvény. A vulkáni kőzetet belepte a szürkésfehéres zuzmó, a kráterperemre végig kiépített falépcső, járda vezetett. Visszafelé sok gombát találtunk, a vulkán melletti füves réten, amit nagy sajnálattal, de helyükön hagytunk. Szívesen készítettünk volna belőle egy jó pörköltet, de erre a
szállásunkon nem volt lehetőségünk. Pedig nem ehet akármikor az ember egy jó izlandi gombapörit. Izlandi tartózkodásunk utolsó napján a tizenkettedik nap reggelén korán kellett indulnunk. Egyre gyakrabban lakott részeken haladtunk, közel a tengerparthoz. Egy hosszú hídon keltünk át Borgarnes városa után, majd tenger alatti alagúton – a Hvalfjarðargöng - is áthaladtunk, így jelentősen lerövidítettük az utunkat. Reykjavikon csak átzúgattunk, mert a Kék Lagúnába nyolc órától volt jegyünk. Letértünk a reptérre vezető útról, és a gőzfelhő felé vettük az irányt. Futurisztikus táj, láva, lávamező mindenhol, a köztük lévő mélyedésben pedig opálos kékeszöld színű víz. Kiépített parkoló várt és skandináv dizájnt tükröző fogadóépület. Nagyon tiszta, jól felszerelt a fürdő, mindenhol a saját tusfürdőjük és a hajregeneráló ápolószerük volt kihelyezve, amiknek a használata ajánlott a fürdés közben és után. Korlátozzák a belépők számát, hiszen senki nem szereti, ha több a hús a medencében, mint a víz… Az 50 eurós belépőért azt hiszem meg is érdemeltük ezt. Kint a szabadban lehet fürdeni a lagúnaszerű medencében, aki Izlandon jár, semmiképp ne hagyja ezt ki. Természetesen a szauna, a különböző fürdők is a rendelkezésünkre álltak. A fürdőbeli lazítás után pedig irány a főváros, Reykjavik. Sokan nem túl izgalmas városnak titulálják – nyilván nem lehet London belvárosához hasonlítani, de egy rendes városhoz való látnivaló azért van. Mi a Perlannál kezdtünk. A kisebb magaslaton álló hat hatalmas víztartályt ötletesen felöltöztették, belső tereket képeztek ki, ahol kilátóteraszokat, éttermeket, és kiállításokat rendeztek be. Innen a belváros felé vettük az irányt és hamarosan el is értük a Hallgrimskirkját, a főváros modern templomát. Főhomlokzata szemből egy kilövésre váró űrsiklóhoz hasonlítható, persze a két oldalsó szárny hatszögletű bazaltoszlopokból áll. Belül a templom nagyon világos, egy kereszt és egy Jézus szobor jelzi, hol is vagyunk. Nekem ebből az jön át, hogy az izlandiak inkább a természetet, a fényt kedvelik, semmint a sok imádkozást… A templom 74,5 m magas, és nevét Hallgrímur Pétursson-ról az evangélikus lelkészről, költőről kapta. Erről jut eszembe, hogy bár a kereszténységet ők is felvették 999-ben – és ezt a törvénymondó hirdette ki a Törvény-sziklán, a Lögbergen - de a 16 században dán hatásra gyors reformációt vezettek be. Ez nem tetszett az akkori katolikus püspöknek Jón Arasonnak, aki fegyvert ragadott, és Skálholt mezején (hatodik napi program) 1530-ban csatát vesztett. Ezután kivégezték a katolikus püspököt – aki nem tartotta magára nézve kötelezőnek a cölibátust - és fiait, és azóta szinte minden izlandi megmaradt protestánsnak. A templom előtt áll Leif Eriksson, aki Vörös Erik fia volt, és aki Kolombuszt 500 évvel megelőzve járt Amerikában. A szobor az Egyesült Államok ajándéka az 1930-as ünnepi Alþing-ra kapták. Elsétáltunk a városházáig, ami egy kissé komor, oszlopsoros épület a Reykjavikurtjörn partján, majd az öreg belvárosi templomhoz, a Dómkirkjan-hoz és a Parlamenthez értünk. Az Alþing épülete kicsi, kétszintes párszemélyes parlament. Belvárosiasabb lett a hangulat, és háromszáz méter után a Tryggvagata utcában megtaláltuk a kultikus Bæjarins Beztu pylsur hot-dogost, akinél vett már kaját Bill Clinton is. Mi is éhesek voltunk, kipróbáltuk a hot-dogot, finom volt, sőt én ismét sorba álltam egy újabb adagért. Innen a kikötő felé vettük az irányt, és megtudtuk, hogy igen is, Izlandon van vasút! Igaz, mindössze 10 m a „pálya” és egy kis gőzős parkol rajta, de mégis vasút. A kikötő építésekor használtak két mozdonyt, hozzájuk tartozó kocsikkal, ezek segítségével szállították a követ közel 100 évvel ezelőtt a munkálatok során. A kikötőben vendéglők, kirándulóhajók, egy luxus yahct, a parti őrség hajói, na és itt is lehetett bálnalesre, vagy lunda-nézőbe hajózni.
A kikötő tőszomszédságában áll a Harpa, az óriási üvegfelületű kulturális és koncert központ. Ez ad helyet az Izlandi Szimfonikusoknak, és az Izlandi Operának is. 2011-ben adták át, hosszas, többször módosított építkezés után. A part mentén több térplasztika mellett elsétáltunk a Höfdi-házhoz. A ház érdekessége, hogy a viszonylag modern épületek közt egyedül megmaradt faszerkezetes ház. Volt a francia követ és az angol konzul rezidenciája is, sőt járt itt még Marlene Dietrich is. Mégse erről ismerjük, hanem arról, hogy 1986-ban Reagen és Gorbacsov amerikai elnök és orosz pártfőtitkár itt találkozott, és ekkortól kezdett a hidegháborús feszültség enyhülni. Innen már csak visszasétáltunk a Perlannál hagyott autónkhoz, hogy az esti órákban a reptérre hajtsunk. Az autót amilyen gyorsan megkaptuk olyan gyorsan vissza is vették, semmi akadékoskodás, kukacoskodás nem volt az ügylet során. Már csak pakolászás, némi ajándék vásárlása maradt hátra, és hajnali egykor felszállt a repülőgép velünk, hogy berlini átszállással délelőtt Budapestre érkezzünk. Hogy mit csinálnék máskép, egy ilyen túra során? Mivel kilencen utaztunk, hamarább kezdeném a szervezést. Szállásfoglalást már érdemes márciusban elkezdeni. Elvégre egy háromszázezer fős szigetre érkezik a nyár folyamán másfél millió turista. Érthető, hogy hamar megtelik minden. De alapvetően ez volna következő út terve is. Úgy vélem a legfontosabbakat láttuk, amit Izlandon látni kell. Lejegyezte a túravezető: Tóth Ferenc Attila. VTBK Bánréve. e-mail:
[email protected] További információ és érdekesség: https://hu.wikipedia.org/wiki/Izland Izlandi Turistaszövetség honlapja: http://fi.is/forsida/ http://www.visitmyvatn.is/en http://www.thingvellir.is/english.aspx https://www.icelandtravel.is/about-iceland/destinationguide/south/detail/item350298/Geysir http://www.gullfoss.is/ http://www.vatnajokulsthjodgardur.is/english http://www.snaefellsjokull.com/ http://www.visitreykjavik.is/ http://www.visitegilsstadir.is/en/things-to-do http://www.visitakureyri.is/en
