itt Erdélyben, és azon kívül is. Velük együtt kívánom majd szerkeszteni

Beköszöntő Az idén júliusban tölti a Művelődés a 65. születésnapját. A sors kegyeltjének érzem magam, hogy a lap életében pont ezen a jeles alkalmon vehetem át e Kolozsváron szerkesztett, de egész Erdélyre kitekintő közművelődési folyóirat szakmai irányítását. Számomra ez a feladat nagy szellemi kihívás és nem kis felelősség is egyszerre. Szellemi kihívás, hisz az elmúlt húsz évet az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE szolgálatában töltöttem, abból az utóbbi öt évet elnökként, s az elkövetkező időkben az ott szerzett gyakorlatiközművelő tapasztalataimat szeretném a lap hasábjain kamatoztatni, és a művelődésszervezés, a hazai magyar kulturális élet folyamatai iránt érdeklődő olvasókkal megosztani. Nem kis felelősség is egyben, hisz egy nagy múltú lapot kell tovább éltetni, mely az utóbbi idők nem éppen kultúrabarát környezetében, ha időnként vergődve is, de fenn tudott maradni, miközben más, szintén régmúlttal rendelkező hazai kiadványokat elnyeltek a hátunk mögött hagyott közel harmadfél évtized politika hullámverései. Köszönet mindezért Szabó Zsoltnak, az elmúlt több mint húsz év főszerkesztőjének, akinek sikerült az ugyancsak zajos és feszültségekkel teli romániai magyar kisebbségi társadalmunk „szküllái és kharübdiszei között” mindmáig elnavigálni a Művelődés hajóját. Egyértelmű, hogy a régebbi koncepción túl, újabbakat szeretnék megjelenítetni az elkövetkező időszak lapszerkesztésében. Mindenekelőtt ezt a munkát is, akárcsak az elmúlt húsz évben a művelődésszervezést, csapatmunkában képzelem el. S itt nemcsak a szerkesztőség szűk közösségére gondolok, hanem mindazokra, akik a hátunk mögött hagyott két évtizedben a kul-

túraszervező munkámat segítették itt Erdélyben, és azon kívül is. Velük együtt kívánom majd szerkeszteni a Művelődést, hisz kulturális közösségeink ötletgazdagsága kiapadhatatlan, a lap pedig a legjobb fóruma lehet a jó példák közhírré tételének, valamint az újabb ötletek megismerésének. Jó lenne, ha a gyakorlati közművelők is hasznos olvasmányokat találnának a kiadvány hasábjain, gondolok itt a bábozással, a műkedvelő színjátszás szervezésével, kórusénekléssel, számtalan kézműves mesterség okításával és ki tudja még mi minden hasznos kulturális képzéssel foglalkozó közösségi animátorokra, akiknek életcélja a felnőttekkel vagy a fiatalokkal való ilyetén foglalkozás. Vagyis az egész életen át tartó tanulás egyre időszerűbb gondolata is bekívánkozik az új lapszerkesztési koncepcióba, hisz gyorsan fejlődő világunkban egyetlen ami biztos: az állandó változás, ehhez pedig a hazai magyar közművelődési életünknek is alkalmazkodnia kell. Ugyanis a hagyományőrzés és a modernizáció egyensúlyát fenntartani kisebbségi kultúránkban nem kis feladat, különösen akkor, amikor a hazai közművelődési életünk hajlamos a túlzott múltba fordulásra, időnként az erőltetett fesztivizmusra, vagy rosszul kezelt nemzeti érzésekkel befolyásolni az igazi értékteremtő kulturális folyamatokat. Romániai magyar közösségünk jelentős hányada szórványban él. Az általuk képviselt magyar kulturális hagyományaink értékei felbecsülhetetlenek, veszni hagyni azokat bűn. Számtalan szórványközösségünk rendelkezik már Magyar Házzal, olyan kulturális autonómia-szigettel, ahol önállóan élhetik sajátos közművelődési életüket. Ezek az intézmények egyre inkább különleges státussal bírnak a romániai

Dáné Tibor Kálmán magyarság életében, és nem csak, így a hazai Magyar Házak egyre erősödő hálózatát akár hungarikumként is lehetne kezelni. Így azoknak az írásoknak, és minél többnek, melyek ezen intézmények sajátos kultúrateremtő munkáját mutatják be, egyértelműen ott a helyük a Művelődés oldalain. Mint ahogyan azoknak a beszámolóknak is, melyek a hazai tömbmagyarság főleg kulturális és egyházi turizmusban elért eredményeit mutatják be. És ne feledjük: hazai közművelődésünk sajátos multikulturális környezetben él, együtt lüktet ezzel az etnikailag és vallásfelekezeti szempontból sokszínű világgal, melynek kulturális kölcsönhatásaira odafigyelni ugyancsak a lapunk feladata kell hogy legyen. Összegezve lapszerkesztési elképzeléseimet: olyan kiadványt szeretnék a jövőben havi rendszerességgel az érdeklődő olvasók asztalára letenni, mely kulturális téren széles körben tájékoztasson, a közművelődési életünket szervezők számára szakmai igényeket elégítsen ki és kapcsolatokat építsen a művelődni vágyó magyar közösségeink között. Hiszem, hogy közös erőfeszítéssel sikerülni fog!

Dáné Tibor Kálmán

3

A Maros megyei EMKE díjazottjai

4

Kelemen Ferenc laudációja. Koreográfus, rádiós szerkesztő marosvásárhelyi nagycsalád sarja. Ma is nagy szeretettel emlékezik hat gyermekét, köztük ötödikként őt magát nevelő édesanyjára és tanárként példát nyújtó édesapjára. A Marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolán a román–magyar szak elvégzését követően, 1965-től 1971-ig tanár és táncos a Székely Népi Együttesben. Ezután a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar irodalom szakára iratkozott be. 1987-ig művészeti előadó a marosvásárhelyi Egyetemi Központ Diákművelődési Házában, ezzel párhuzamosan egy évtizeden át óraadó tanár a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola Mozgásművészet Tanszékén. 1989–1997 között a Marosvásárhelyi Rádió művelődési osztályának szerkesztő riportere, majd 2006-ig a Bukaresti Rádió magyar szerkesztőségének szerkesztője és marosvásárhelyi tudósítója. Nyugdíjazását követően – az unokák nevelésén túl – tanácsadásra, népművelésre, kiállítások megnyitására vállalkozott. Számos színházi előadás koreográfiáját készítette el – köztük megemlítendő a Harag György rendezte Az ember tragédiája, valamint a közönségsikernek örvendő Emlékek kávéháza –, sőt filmkoreográfiákat is készített az RTV magyar adása számára. Itt megemlítendő, hogy az RTV magyar szerkesztősége 1976-ban elindított Kaláka c. néprajzi műsorának ötletadója, koreográfusa és szakmai tanácsadója. Kezdeményezője Marossárpatakon az Öreg táncosok találkozójának. Szervezője és irányítója a szentgericei, székelykáli, magyardellői hagyományőrző együtteseknek. Több mint háromszáz szakmai írása, cikke jelent meg a hazai népi tánckultúráról, ugyanakkor a mozgás- és színművészet, kiemelten a balett és a kortárs tánc elméleti és gyakorlati kérdéseivel is foglalkozott. Munkásságában ötvözte a hagyományos népi tánckultúrát és a modern táncművészet elemeit. 1967-ben alapítója és 1988-ig vezető koreográfusa a többszörös országos első díjjal kitüntetett marosvásárhelyi Kortárs Táncegyüttesnek. Az egyetemisták első romániai kortárs táncfesztiváljának a kezdeményezője. A Dalcroze táncritmikát bemutató Játékos ritmika c. könyv szerkesztője. Kelemen Ferencet még egyetemista koromban, a nyolcvanas évek derekán ismertem meg az Egyetemisták Háza úgynevezett instruktoraként. Bár jómagam akkoriban a diákfotóklub oszlopos tagja voltam, és így elsősorban Sükösd Mártonnal, Marci bátyánkkal kerültem szorosabb kapcsolatba, a többiekkel is találkozgattam, szót váltottam. Sőt, nemegyszer fényképeztem az Ifjúsági Házban megtartott igen színvonalas modern tánc rendezvényen,

Kelemen Ferenc és Nagy Miklós Kund

amelynek a marosvásárhelyiek adtak otthont Kelemen Ferenc szakmai irányítása mellett. Aztán úgy alakult, hogy egészen friss házasként, 1989-ben könyvtárunk bővítése érdekében igen hasznos lexikonokat vásároltam meg tőle. Ma is könyveink között sorakoznak. A rendszerváltás új távlatokat nyitott mindannyiunk számára, sok felemelő, de ugyanakkor nehéz pillanatot is tartogatott. Példának okáért, személyes rádiós sikerként könyvelheti el az élő közvetítés biztosítását 1991 tavaszán Bálint Lajos római katolikus püspök beiktatásán. Másrészt, nem volt kön�nyű dolga Kelemen Ferencnek, amikor a görgényvölgyiek ostroma közepette kellett tudósítania a rádióból. Vagy elsők között kemény szavakkal bemutatnia még tizegynéhány éve a marosvásárhelyi orvosegyetemen dúló viszonyokat. Az 1991-es újjáalakulást követően az EMKE tagja lesz, majd a kétezres évek elején az EMKE Maros megyei szervezete egyik alelnökeként aktívan részt vesz a szervezetet újjászervező, új működési terveket kidolgozó munkában. Hőskorszakot éltünk, amikor nagyokat beszélgettünk, helyenként vitáztunk újabb tervekről és lehetséges megvalósításokról, mint a Fiatal Tehetségek Tavasza, kulturális rendezvényeink a Marosvásárhelyi Napokon, népdaléneklési verseny, verséneklési fesztivál és még jócskán sorolhatnám. Amikor saját lakásunkban pelenkák között hevert az EMKE irattára – még gyűléseket is tartottunk ott –, a sajtótájékoztatókat pedig a Kultúrpalotában számunkra kirendelt, a tetőre való kijutásra szolgáló használhatatlan sufniszerű helyiségben tartottuk. Jólesik az emlékezés. Az EMKE Maros megyei szervezete ezúton méltatja Kelemen Ferenc életpályáját, megköszöni a szervezet működtetésében vállalt szerepét, és további jó egészséget, testi-lelki-szellemi jólétet kíván neki. Az EMKE jelszavával: „Ki a köznek él, annak élni érdemes”.

ÁBRÁM ZOLTÁN

Százhetvenöt sor Nagy Miklós Kundról Nem is egyszerű dolog Nagy Miklós Kund laudációját úgy megszerkeszteni, hogy a pályakép teljessége – e mai ünnepélyes pillanatig – benne foglaltassék. Ugyanis a dicséretre és dicsőségre kiszemelt személy, akit az EMKE díjaz – ez a látszólag, hangsúlyozom: csupán látszólag nyugodt, mármár egykedvű közéleti férfiú –, valójában világunk minden jelenségére nyitott, sorsunk fordulatai és a magyar közösség jövője legalább annyira izgatja, nyugtalanítja, mint amennyire érzékeny és reaktív a szépségre. Itt a laudátor egy percre leteszi a tollat, fenét a tollat, a billentyűkről felemeli megfáradt tekintetét és ujjait, elégedett: egyetlen összetett mondatba sikerült befoglalni a kitüntetett személyiségjegyeit, elmereng a zöld semmibe, amely ablaka mögött homálylik, dereng, és hirtelen azokra a festményekre emlékezteti a látvány, amelyeket Miklós szokott bemutatni a Bernády Alapítványnak nevezett képzőművészeti világegyetem falain. És ekkor azonnal szomorúság fogja el, nem is jól mondom, az elégedetlenség lesz úrrá rajta, legszívesebben kitágítaná azt a bizonyos mondatot, amit a személyiségjegyekről már a képernyőre pötyögtetett, de stílusérzéke ellenáll a szándéknak, nem lehet végtelenné bővíteni azt, ami leíratott. Tehát nekiveselkedik újból. Azzal kezdi, hogy nem hisz a lexikális adatoknak. Pedig e szerint NMK hetvenedik életévét tölti ez év december 6-án. Isten éltesse őt, mindnyájunk örömére. A wikipédia és az RMIL fukarul bánik vele, keveset mond műveiről, melyek évről évre szaporodnak. Szülővárosában, az erdélyi Strassburgban, azaz Nagyenyeden érettségizett a Bethlen Gábor Kollégiumban. Marosvásárhelyre jött szerencsét próbálni és a szerencse mondhatni egy életre a szolgálatába szegődött: elvégezte a Peda, ahogyan akkoriban Vásárhely becézte első humán főiskoláját, a Szorbonn magyar–román szakát, tanári oklevelet szerzett, amivel valószínűleg akkor volt utoljára megelégedve, amikor Lapohos rektor a kezébe nyomta, mert 1973-ig diplomázott a kolozsvári BB magyar–francia szakán. Közben tanított Szentgericén (1965–1968), amely nem is akármilyen község, hiszen egykor híres embereket (Jakab Elek, Tiboldi) adott a világnak, de legalább ennyire jó bort is. Aztán következett az a szerencsés fordulat, amely meghatározta további világostrom-stratégiáját: a marosvásárhelyi közszolgálati rádió riportere lett. Mindent csinált, mindenkivel szóba elegyedett, elvégezte éppen úgy a musz-feladatokat, amelyeket az akkori média megkövetelt szolgálóitól, miként szép és nemes vállalkozásokra is jutott ereje, ideje, érzéke, és munkája közben ismerkedett meg az erdélyi valósággal, a romániai magyar képzőművészeti kisvilággal, festőkkel, szobrászokkal, grafikusokkal, textilesekkel, formatervezőkkel. Felkereste műtermeikben,

elkapta őket otthonukban, egy-egy tárlatnyitón, hegyen és hullámvölgyben zaklatta, faggatózott, kérdezett, válaszokat csikart ki, hitvallásokat rögzített magnójával, műhelytitkokra bukkant, hiszen az ecsettel, irónnal, vésővel, szövőszékkel barátkozók között sok a szűkszavú mester. Ők lettek utóbb könyveinek hősei akár monografikus feldolgozásban, akár gyűjteményes riportkötetben. A csíkszeredai Pallas–Akadémia által indított Műterem sorozatban jelentek meg: Simon Endre (2002), Maszelka János (2004), Gyarmathy János (2004), Hunyadi Mária (2005), Kiss Levente (2006), Bocskay Vince (2008), Bandi Kati (2010), Kuti Dénes (2012). A tavaly hagyta el a nyomdát Bálint Károlyról szóló tanulmánya (Élet-jelek sorozat.) A Mentor kiadó kérte fel Kedei Zoltán (2004) és Gyarmathy János (2007) élet- és művészpályájának könyvbe foglalására. Áttörve az erdélyiség közléshatárait, a budapesti Közdoknál jelent meg 2004-ben a Hunyadi László művészete c. képes kötete. Ha egyszer valaki arra vállalkozik, hogy megírja az erdélyi magyar művészet históriáját a hatvanas évektől a huszonegyedik század első harmadáig, Nagy Miklós Kund írott dokumentumai nélkül aligha teheti meg. Egyéb köteteiről se feledkezzünk meg. A teljesség igénye nélkül vannak közöttük művészmonográfiák, portrékötetek, úti beszámolók – látni, szerzőnk sok műfajú íróember: Helikoni arcképcsarnok I-II. (Hunyadi László plakettjeivel) – 1997, 1998 Impress; Örökifjú Ariel – 1998; MŰterem 1, 2, 3 – 1998, 1999, 2003 – interjúk 21+21+22 képzőművésszel; Bábel Amerikában – 2000; Múzsák fellegvára: Marosvásárhely, 2002 – Budapest; Míg a magnó összekapcsolt – 2006, Pallas–Akadémia; Szabó Duci – 2007, Polis; Farkas Ibolya – 2011, Polis. Az önálló kötetek mellett gyűjteményes kiadványoknak is munkatársa: pl. Szól a rádió, Volt jövőkbe nézve (Múzsa-antológia), A Mecénás (Kemény János), A tér úttörője (Bolyai János), Bernády György emlékezete, Aki a könyveknek szolgál, Megtartó másság (Romániai kisebbségek fotókban) stb. A rádió alkalmat nyújtott számára, hogy megismerje azt a világot, ami bennünket szűkebb és tágabb értelemben körülvesz, meghatároz, idegesít vagy olykor jókedvvel tölt el. És ezért a jókedvért Miklós tett is. A kilencvenben beköszöntő rendszerváltó időktől humora felszabadult, nyilvános teret nyert, nem szorult a négy fal közé vagy maradt a baráti társaság kedvelt műkincse. Csujogatói, humoros versei, rigmusai, kabarétréfái idézhetők, időszerűek, alkalomhoz illőek voltak, jót derült rajtuk a közönség, a hallgatóság, az újságolvasó. Amikor a rádió megszűnt (1985-ben pártunk bölcs döntése nyomán), Miklós kollégánk volt rövid ideig a megyei könyvtárban: a hatalom könyvek

5

közé küldte pompás-példás büntetésként, majd innen a megyei laphoz került. Nem borította el szemét a vörös vérharag, akarom mondani a zászló. Minap kezembe került több riportja, cikke is az 1986–1988as újságokból, láttam, hogy sikerült megőriznie személyiségét, viszonylagos függetlenségét ebben az ideológiailag veszélyes térben, a művelődési rovatban azt folytatta, amit a rádiónál már elindított, feltérképezte a romániai magyar és román szellemi élet jeleseit, jelenségeit, a megmaradt szellemi szabadság darabkáit. 1990-ben természetesen visszahívta őt a Teleki utcai Dandea-villa – micsoda képtelenség összehozni e két fogalmat, pedig a Rádió helytörténeti adatai összevegyítve ilyen blikkfangos képletet adnak ki –, tehát visszahívta a rádió, ám úgy érezhette, az újságírás inkább a műfaja, több kibontakozásra ad lehetőséget, és talán arra gondolt, hogy maradandóbb, ha csak fontolóra vette, hogy a rádió szalagtára mennyire ki van téve a politika morchelyzeteinek. Szerkesztette és még szerkeszti a Népújság Múzsa irodalmi-művészeti mellékletét, mely szinte egyedülálló a romániai magyar lapok mai politikum-központú gyakorlatában. Teret ad a mindenrendű és rangú tehetségeknek. Tudása, szerkesztői és írói tálentuma, éles szeme, helyzetismerete, megfontoltsága, döntései szinte predesztinálták arra, hogy a lap főszerkesztő-helyettese, majd főszerkesztője legyen. És arányérzéke arra is rávezette, mikor kell abbahagyni: sikerei teljében egy jól működő szerkesztőséget hátrahagyva, kilépjen a főszerkesztői nehéz gúnyából és újra és

kizárólag művészeti író, művelődésszervező, véleménymondó újdondász és közszereplő legyen... Ugyanis ma és az elmúlt két évtizedben a Bernády ház házigazdájaként rangos művelődési, tudományos eseményeket szervezett, kiállításokat nyitott meg, hozott Vásárhelyre, a Házat sokakkal közreműködve a marosvásárhelyi magyar művelődési élet egyik központjává tette és szinten tartja, fejleszti. Ja, és rettenthetetlen utazó, felfedező, türelmes ember. Egyesek manapság a helyi kultúra válságáról fecsegnek, sopánkodnak. Saját sikerhiányos pályájukért a kulturális intézmények csődjét és hiteltelenségét okolják. Ha Nagy Miklós Kund munkásságát áttekintjük, világosan kitetszik, hogy egy olyan ember paradigmája, aki élete java részét a kultúrateremtők, alkotók között töltötte, maga is ennek az életformának és megnyilvánulásnak szervezője, indítványozója, krónikása, ötletgazdája a mai napig is, akkor az állítólagos krízis, holtpont, mozdulatlanság, szellemi posvány legmarkánsabb ellenpéldájával szembesülünk. Nem sápítozni kell, nem álvitákat szervezni, hanem alkotni, tenni, közösségben gondolkodni. Miklós így tett, így tesz. Helye és ideje van kísérletnek, munkának, helye és ideje van dicséretnek. Ez az a hely, itt van és ez az a pillanat. Isten éltessen, élj és dolgozz tovább csupa szépség és jókedv között. Pályadíjad méltó jutalom mindazért, amit elészámláltam.

Sebestyén Mihály

Kolozsvárról Stuttgartban

6

A magyarországi Balassi Intézet keretében működő Stuttgarti Magyar Kulturális Intézet (Ungarisches Kulturinstitut, Stuttgart) meghívására a Kolozsvár Társaság a német városban Kolozsvár épített és szellemi öröksége című programja keretében két fényképkiállítással, valamint Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke Kolozsvárról Stuttgartban – 2012 című előadásával szerepelt. A rendezvény célközönsége elsősorban a Stuttgart vonzáskörében élő németség, akik felé a Magyar Kulturális Intézet fő célkitűzései értelmében időszaki kiállítások keretében is népszerűsíti a magyar kultúrát. Másrészt az Erdélyből elszármazottak – különböző nemzetiségűek –, akik tehát többé-kevésbé közvetlenül, származásuk vagy egykori tanulmányaik kapcsán kötődtek Kolozsvárhoz, és természetesen a magyarországi származásúak (köztük számos 1956-os menekült), akik legfőképp a magyar történelmi örökség okán érdeklődtek a program iránt. A kiszállás célja: a város kulturális örökségének bemutatása, kiemelve egyrészt az épített örökséget, másrészt, Veress Ferenc 19. század közepi Kolozs-

vár-albumát alapul véve, a városkép átalakulását az utóbbi másfél évszázadban. A Kolozsvár Társaság általános céljaihoz illeszkedően: hidat építeni a múlt és jelen közé, tudatosítani a városhoz kötődő közönségben a hely kulturális örökségét mint a jelenhez is szóló értéket, frissen tartani ez iránt az érdeklődést, tartani a kapcsolatot az innen elszármazottakkal, olyan közös programokat kialakítani, amelyek válaszként szolgálnak a szülőföldhöz kapcsolódás igényére. A kiállításoknak a Stuttgarti Magyar Intézet épülete adott helyet. A város épített örökségét bemutató, 64 fényképfelvételt tartalmazó kiállítás elsősorban történeti, kulturális és vallási, valamint építészeti szempontból releváns emlékeket mutat be: a város legrégibb részében, az Óvárban található Ferencrendi-templomot és kolostort, valamint a Karolina-oszlopot; a Főteret, a várost szimbolizáló Szent Mihály-templommal és a Mátyás-szoborral, a város legismertebb barokk épületével, a Bánffy-palotával, amely ma a Szépművészeti Múzeumnak ad otthont; a történeti szempontból legjelentősebb épületeket a Far-

kas utcában és Egyetem utcában: tanintézeteket, templomokat, a Szent György-szobrot; a belvárosban fellelhető további, építészeti szempontból is jelentős oktatási és kulturális intézményeket. Nem hiányoznak a különböző felekezetek templomai, a város legismertebb szülötteinek, Hunyadi Mátyásnak, Bocskai Istvánnak, Bolyai Jánosnak és Reményik Sándornak a szülőháza, a városban tevékenykedett néhány jeles személyiség — gróf Mikó Imre, Kós Károly, Misztótfalusi Kis Miklós — síremléke a Házsongárdi temetőben, valamint építészeti különlegességek. A kiállítási anyagban szerepelt néhány kolozsvári képzőművész (Kós András, Miklóssy Gábor, Nagy Albert, Szervátiusz Jenő) alkotásáról készült reprodukció is. A felvételeket László Miklós és Miklóssy Gyula készítették, néhány kivétellel, a kiállítási anyagban szerepelt Kabán József néhány munkája is. Az anyag a Stuttgarti Magyar Kulturális Intézet földszinti konferenciatermének falán, 30x40-45 cm-es nagyításban került kiállításra. A kiállítás anyaga, stílszerűen, kiegészült a város első képi ábrázolása alapján készült, ún. Hufnagelféle rézmetszettel, amely a 17. század eleji Kolozsvárt ábrázolja, valamint Tasnádi József erdélyi származású, ma Magyarországon élő grafikus Kolozsvár-témájú munkájával (vegyes technika), amely szimbolikusan, mintegy szellemi térképként, a Főtéren található Szent Mihály-templomot tekintve kiindulópontul, felülnézetből ábrázolja a belvárost. A kiállított képeket pár mondatos német nyelvű leírás kísérte, kiemelve az emlékek történeti szerepét és építészeti jelentőségét, utalva mai funkciójára is, ezen kívül, mintegy bevezetőként a különböző korokból származó emlékeket összefogó kiállításhoz, a bejáratnál a város történetét rövid, pontokba fogó német nyelvű banner fogadta a látogatókat. Az emeleti térben kapott helyet a Veress Ferencemlékkiállítás. Veress Ferenc fényképész, feltaláló 180 éve született Kolozsváron. A magyar fotótörténelem meghatározó alakja volt. Szorgalmazta, hogy a magyar fényképészek örökítsék meg a tájakat, emlékeket, a neves személyiségeket. Nevéhez számos Kántor Lajos előadását Tamás Péter tolmácsolta németre

A megnyitó közönsége

fényképészeti eljárás feltalálása fűződik, legtöbbet a színes felvételek készítésével kísérletezett. 1853ban Kolozsváron Erdély első fotóműtermét nyitotta meg, az egyetemen később fényképészetet adott elő. Szorgalmazta egy fotómúzeum létesítését, megjelentette és szerkesztette a Fényképészeti Lapokat. 1859–1860-ban készített közel félszáz felvételéből állította össze páratlan értékű Kolozsvár képekben című kétkötetes albumát, melyet az akkor létesült Erdélyi Múzeum-Egyesületnek ajándékozott. Ezek voltak a városról készült legelső fényképek. Az album jelenleg a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban található. 2002-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) felkérésére az albumban ábrázolt helyeket László Miklós felkereste, megállapította a Veress Ferenc-felvételek eredeti nézőpontját, és az adott helyeket újrafényképezte, lehetőség szerint ugyanonnan. A Veress Ferenc-album felvételeinek reprodukcióiból és László Miklós felvételeiből 37 pannót felölelő kiállítási anyag készült, Murádin Jenő művészettörténész képaláírásaival ellátva. A Stuttgartban bemutatott kiállításon ebből az anyagból 25 pannó szerepelt, kiegészülve a Veress Ferenc életét és munkásságát ismertető német nyelvű bannerrel. A rendezvényen a kiállítást – a régi és új Kolozsvárt – Kántor Lajos, a képekhez Miklóssy Gyula és László Miklós fűztek részletesebb magyarázatot. A megnyitón kb. 50 látogató vett részt. A kiállítás november 20-ig volt látogatható a nagyközönség számára. Visszajelzések szerint a kiállítás jó fogadtatásnak örvendett. 2013 januárjában a Stuttgarti Magyar Kulturális Intézet a Bietigheim nevű városba is elvitte, ahol dr. Ódor László, az Intézet igazgatója mutatta be a fényképanyagot. A programban résztvevők idehaza is beszámolót tartottak a tagság számára a stuttgarti kiszállásról. A rendezvény alkalmával levetítették az építettörökség-fotóanyagból készült prezentációt, valamint a németországi kiszállás alatt készített videó- és fényképfelvételeket.

László Miklós Balogh ZsuzsA

7

„Sors, nyiss nekem tért…” Beszélgetés Hitter Ferenccel

8

Amikor elhatároztam, hogy a felsőbányai Hitter Ferenccel készítek interjút, Petőfi Sándornak 1846-ban írott csodálatos költeménye, illetve annak kezdősorai jutottak eszembe: „Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek / Az emberiségért valamit!” Hitter Ferencnek 45 éves korában, 1989 hozta meg azt a lehetőséget, impulzust, indíttatást, hogy szülővárosáért munkálkodhasson. Előbb városi tanácsosként, aztán alpolgármesterként. A közéleti szereppel egy időben jelentek meg helytörténeti kötetei, dolgozatai. Később még tágabb mezőre lépett: 2000–2003 között a nagybányai Galaxia Rádió szerkesztője, 2004–2008 között a Gutinmelléki Friss Újság főszerkesztője, 2007–2008-ban a nagybányai TL+ televízió vezető beosztású munkatársa, 2004-től pedig a Canal7-TL+ televízió magyar adásának felelőse, folyamatosan, napjainkig. A televíziózás hozta magával az újabb kibontakozási teret: helytörténeti, vallási és művészeti tárgyú filmek készítését. – Kezdjük az elején! Hol rejtőzködtél 1989 előtt? Tekintsük az azt megelőző negyvenöt évet a felkészülés időszakának? – Valóban az volt. Munkahelyi beosztásomból fakadóan sokat utaztam, tárgyaltam, tehát városokkal és emberekkel ismerkedtem. Ezek során bőven volt időm olvasásra, tájékozódásra és hobbim űzésére, a helytörténeti dokumentálódásra. Elcsodálkoztam az akkori idők embereinek – akárcsak a maiaknak is – a tájékozatlanságán, főleg történelmi témákban. Az itthoni magyar könyvkiadás szerencsére eléggé bőséges lehetőséget kínált az önművelődésre. Lehetett világirodalmat olvasni, de volt bőven magyar irodalom is, no meg ismeretterjesztő vagy szakkönyvek. A Magyarországon vásárolt könyveket postai csomagként küldtem haza, azt a kockázatot is vállalva, hogy „illetékes kezek” időnként megapasztják azt. Cso-

dák csodájára a háromkötetes Erdély története is sértetlenül megérkezett. Ezek a kötetek magánkönyvtáram legszebb darabjai. Különösen Passuth László regényeinek történelmi hősei vonzottak. A történész pontosságával és felkészültségével, történelmi dokumentumok alapján idézi elénk a 16–17. századi Erdély történelmi személyiségeinek küzdelmeit, igaz emberi arcukat. A történelmi témák mellett a művészet és művészettörténet vonzott. Akkor nem gondoltam arra, hogy magánszorgalomból írott dolgozataimat megjelentessem. A könyvek mellett előszeretettel gyűjtöttem az érdeklődési körömbe tartozó dokumentumokat, adatokat, ha ritkaságnak számítottak, akár másolatban megtartani azokat. Hála az Égnek, ezek később nagy hasznomra váltak és mára több doboznyira rúgnak. – Első könyved magánkiadásban jelent meg: Felsőbánya monográfiája című helytörténeti munka. Az évszázadok eseményeit megidéző dokumentumok, újabb munkák és szájhagyományként megőrzött források ötvözeteként sorjáznak a kötet lapjain. Soraidat a szülőváros iránti szeretet hatja át. Az első könyvedet később újabbak követték…, pályázataiddal hozzájárultál a felsőbányai Kálvária-kápolna és a giródtótfalui római katolikus templom felújításához… – Igen, az első könyv. Az első három a nehéz – tartja a mondás –, a többi majd jön magától. Lehet, hogy van benne igazság, de nem olyan egyszerű. Szóltam az adatgyűjtésről, ami hobbiként kezdődött, de egyre inkább szenvedéllyé vált. Mindent, amit felfedeztem, megláttam, amihez hozzáférhettem, megszereztem. Láttam a sok kiaknázatlan, kihasználatlan, veszendőbe menő kincset. Ki fog vigyázni rájuk évek múltán? Tudtam egyes archívumok, levéltárak megsemmisítéséről vagy szemétbe dobásáról.

Hitter Ferenc

Azokból már nemigen lehetett menteni, de ami még maradt, abból legalább valamit megőrizni. Lehetőségem volt tanulmányozni a felsőbányai egyházközség krónikáját, a Historia Domust. Le is másoltam, akkoriban persze kézírással. Szerencsénkre volt egy időszak, amikor Felsőbányán – 1931–1941 – egy író pap szolgált: Czumbel Lajos esperes-plébános. Sok adatot örökített meg, sok gyönyörű leírást vetett papírra. Amikor pedig tapasztaltam a helybeliek és a beszármazottak tájékozatlanságát városunk történelmével kapcsolatban, akkor szomorúan azt is konstatálhattam, hogy mily könnyű a hamisítás, a félrevezetés. Tehát azt szerettem volna, hogy minél többet mentsek az igazságból. A szerencsés véletlen is velem tartott. Mindjárt a 90-es évek elején meghívást kaptam Magyarországra egy helytörténeti témájú konferenciára. Ott találkoztam a nagyváradi Dukrét Gézával, aki meghívott az akkor alakult Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság konferenciájára. Innen, 1993-tól alakult tovább az a gyümölcsöző kapcsolat, ami által magam is helytörténész lettem… és maradtam mindmáig. A Társaság munkásságomat 2009ben Fényes Elek-díjjal ismerte el. Nagyon hasznosak számomra az említett konferenciák. Az azokon elhangzott dolgozatok könyvsorozatban jelennek meg, a kötetek száma már meghaladta a hatvanat. Helytörténeti írásaimat kö-

zölte a kolozsvári Krónika, a Bányavidéki Új Szó is. Publicisztikai írásaim legfőképpen azonban az általam szerkesztett Gutinmelléki Friss Újságban jelentek meg, melynek több mint négy éven keresztül majdnem mindennapos vezércikkírója is voltam. Az 1993-ban megjelent kismonográfia kedvező fogadtatása indított újabb kötetek, füzetek kiadására. Az 1998-ban megjelent Felsőbányai kalauz társszerzői közreműködésre éppen te kértél fel, és nagyon örvendek, hogy ezzel is gazdagíthattuk helytörténeti közléseinket. Hozzáláttam előkészíteni egy felsőbányai arcképcsarnokot, hisz Felsőbányához igen sok híres ember neve kötődik. Abban az időben egy szerencsétlen véletlen arra sarkallt, hogy siessek munkámmal. Közben sikerült közeli kapcsolatba kerülni a Felsőbányáról elszármazott, Budapesten élő Pain Lajossal, akit 1993 óta ismertek. Az ő tudása, ismeretanyaga is beépült a 2002-ben megjelent Felsőbányai arcképcsarnok című kötetbe, amely annak ellenére, hogy nagyon sok portrét közöl, mégsem teljes, nagy szükség lenne folytatására. Gyűjtöm is hozzá az adatokat. 2004-ben sajnálatos esemény történt Felsőbányán. A római katolikus temetőből egy éjszaka ellopták az öntöttvas és fém síremlékeket, -jeleket. Iparművészeti különlegességek tűntek el a 1819., de még a 20. századi időkből is őseink sírjáról. A szerencse az volt, hogy régi fotósként azokat sokkal előbb mind megörökítettem. Erről a barbár gazságról egy kis kötetet írtam, és az ellopott tárgyak fotóival együtt kiadtam kis füzetben, Tiszteljétek őseinket! címmel. 2008-ban volt a felsőbányai római katolikus templom felszentelésének 150. évfordulója. Ekkorra már javában filmeztem, és elhatároztam, hogy filmet forgatok az évfordulóra. Ezt tartom első nagy dokumentumfilmemnek, és büszke vagyok fogadtatására és az érdeklődésre, akár pozitív, akár negatív értelemben. A szerencse továbbra is velem tartott. Egy Felsőbányáról elszár-

mazott, tehetős személy – Holan Zsuzsanna, a helyi Berindán család leszármazottja –, aki tudomást szerzett a filmről, felajánlotta segítségét, hogy a templom történetét könyvben adjuk ki. Ezt a munkát is elvégeztük és a szép kötet is az olvasók ismereteit gazdagítja. A filmmel együtt sikeres helytörténeti alkotásnak tekinthető. A város figyelemre méltó műemléképülete, a kör alakú kálváriakápolna állaga igencsak leromlott és a plébánia filiájaként számon tartott Giródtótfalu középkori római katolikus temploma is restaurálásra szorult. Jó lobbizás és intézkedések eredményeként, Bónis István parlamenti képviselőnek is köszönhetően, pályázatot nyertünk a rohamosan rongálódó egyházi épületek restaurálására. Miután a nyertes pályázatok konkretizálódtak, megkerestem a megfelelő szakembereket mind a tervezés, mind a kivitelezés szempontjából és végigkísértem a munkamenetet a befejezésig. A város különös, kör alakú, a hegyen fekvő kápolnájára mindenki felfigyel. A kálvária állaga annyira leromlott, hogy rövidesen összeomlással fenyegetett. A parlamenti képviselő által szerzett pénzből sikerült felújítani kívül-belül, majd Szakács Levente akkori helybeli alpolgármester hozzájárulásával megoldódott az éjszakai megvilágítása is. Erről írtam a Felsőbányai Kálvária című füzetben, 2009-ben. – A helyi tárgyi értékek mentése, megismertetésének szándéka vezetett arra, hogy a szellemiekre is oda figyelj, kezdeményezd a Felsőbányai Műveltségszolgálat Alapítványt, melynek 2002-ig elnöke voltál… – Visszatérve időben, tényleg fontos, hogy említsük a Műveltségszolgálat Alapítványt. Hasonló civil szervezetek mintájára kezdeményeztem létrehozását. Szólnunk kell az előzményekről: az 1842-ben alapított Olvasó Egyletről, az 1872-ben létrejött Polgári Olvasókörről és Dalkörről, a Polgári Kaszinóról, az 1905-ben alakult Katolikus Körről. Mindenikben élénk tevékenység folyt, gazdag könyvtár állt az érdeklődők, műveltségre szomjazók ren-

delkezésére. 1944-et követően e könyvtárak megsemmisültek. Nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik írásaikkal a műveltséggyarapításban előttünk jártak: Lugossy József, Sasku Károly, Dengi János, Lévay Lajos, Czelder Márton református lelkészek, Komoróczy Józsefné szül. Röszner Etelka festőművész, Ember Károly római katolikus néptanító (Iskola címen havilapot adott ki). Múltunk megismerésében fontos forrás az 1895-ben Pap Márton, Imre Károly és Nagy Lajos szerkesztette Felsőbányai Hírlap (kiadója: Nánásy István, Nagybánya), a Vagányi Kálmán által 1904-ben megjelentetett Adomagyűjtemény, Nagy Lajosnak A felsőbányai ev. ref. egyház múltja és jelene című monográfiája (1896), Farkas Jenő polgármester és Spáczay Gyula jegyző által a bányakárpótlás ügyében felterjesztett Emlékirata (1989), továbbá Szmik Antal Adalékok Felsőbánya szabad királyi bányaváros monográfiájához (1906) című munkája. Ugyancsak forrásértékű kiadvány Czumbel Lajos Bányamunkás című kötete. Múltunk jobb megismerését segítették a közelmúltban elhunyt Pain Lajos emlékiratai, valamint Pelládi Irénkének a felsőbányai ragadványnevekről írott államvizsga-dolgozata. Az említett személyiségek és munkáik szolgáltak indítékul a Műveltségszolgálat Alapítvány létrehozásában, melyben alapítótársként Boczor József magyar nyelv és irodalom szakos tanár nevét kell megemlítenem, továbbá a városnak a kilencvenes években oly lelkes, tettre kész magyarságát. A tevékenység központi magját a Nagy István karnagy vezette Mons Medius vegyeskar képezte. Az alapítványt 1995-ben sikerült bejegyeztetni, ami országos szinten is az elsők közt volt. Sok szép gondolat született, a munka is ment. Lelkes hozzáállás, bőséges programok biztosították a szereplést. Színjátszó csoport is alakult. Magyarországi barátainknak köszönhetően, még az alapítványt megelőzően létrehoztunk egy könyvtárat is. 1993. szeptember 1-jén avattuk, Bodnár Gáspár, az egykori felső-

9

10

bányai Legényegylet alapítójának nevére kereszteltük. Hatalmas mennyiségű ajándékkönyvekből indult az alap, aztán itthonról is gyűltek az adományok. A város legnagyobb magyar könyvtára lett belőle. Avató beszédemben az elődök példáját említettem, amikor Felsőbányán jeles kulturális tevékenység létezett. A Műveltségszolgálat Alapítvány lelkes tevékenységéről sokkal többet is lehetne mondani, amikor a nagy lelkesedés lendülete volt a hajtóerő, az idősebbek és az ifjúság körében egyaránt. Később azonban ez csökkenni kezdett. – Hogyan jutottál arra a gondolatra, hogy televíziós szerkesztőként, mindenesként lépj képernyő elé? Milyen lehetőségeket kínált ez a szerepkör a nagybányai magyarság szolgálatában? Milyen célkitűzések, szerkesztési elvek vezették munkádat? – Kiváló lehetőségeket tartogat számunkra a technikai haladás, főként, ha élni is tudunk vele. A televíziós hír– és műsorszerkesztés mindennapi munkámmá vált. Az ebben szerzett tapasztalat nagy segítség volt később, amikor önállóan filmkészítéshez láttam. A kérdésben elhangzott lehetőségekről azt mondanám, hogy hatalmas ajándékot nyújtott nem csak a nagybányai, hanem a megyei magyar lakosságnak is. Még most is vannak magyaroklakta megyék, ahol nincs magyar nyelvű műsor. Ennek bevezetése tehát nem csak kihívás volt számomra, hanem feladat is. Szerencsére megfelelő együttműködés alakult ki azokkal, akiktől ez függött. A magyar közösséget érintő hagyományőrző események megörökítése és közvetítése, a társadalmi, kulturális, egyházi, ifjúsági, oktatási, helyi információk és jeles meghívott személyiségekkel készített tv-interjúk kerültek műsorra. A már 10 éve szerkesztett és sugárzott magyar nyelvű műsorokat megkedvelték, hiányuk, elmaradásuk nagy veszteség lenne a környék magyarságának. A műsorszerkesztés során nagyon fontosnak tartottam a honismereti anyagok bemutatását, helyi, illetve regionális témák

feldolgozását, a televízió sugárzási körében élők – műsorainkat az interneten követők – ismereteinek bővítését, magyarságtudatának elmélyítését. Tapasztalatom szerint erre nagy szükség van több okból, de főleg a számukra ismeretlen, esetleg eddig torzítottan, csúsztatásokkal közölt ismeretek korrigálása, helyes irányba terelése miatt. A Máramaros megyében élő magyarság nagy része, több mint 50%-a Nagybánya és környékének vonzáskörében él. Minden jel arra mutat, hogy az érdeklődés állandó, a szerkesztő és a nézők közötti kapcsolattartás kölcsönösen gyümölcsöző. Örvendetesen sok pozitív, személyes visszajelzés igazolja ezt. Interjúalanyaim: oktatási szakemberek, a művelődési élet szervezői, a társadalmi élet jelentős személyiségei. Minden alkalommal aktuális témákról készítek műsort. Vannak olyan, a magyar lakosságot érintő, érdeklő események, melyekről más úton a nézők nem szerezhetnének tudomást. A szórványban élőknek ez az egyetlen ilyen irányú anyanyelvi vizuális média-lehetősége, kiemelten fontos és sok tekintetben nagy hatással bíró információforrása. Nemzeti ünnepeink, iskolakezdés vagy évzáró, jelentős egyházi ünnepek, társadalmi jelentőségű események, helyismeret, honismeret, hagyományápolás, nemzeti örökségünk megbecsülését ösztönző tájékoztatás jut el a televízió közvetítései révén. Ha jelentős személyiségek érkeznek városunkba, kihasználom az alkalmat egy interjúra. Így történt például a Nagybányáról Budapestre költözött Pusztai János író, Sógor Csaba EU parlamenti képviselő, vagy Frunda György esetében. – Közbevetőleg négy évig szinte egymagad szerkesztetted, írtad a Gutinmelléki Friss Újságot. Napilap esetében – pályatársként tanúsíthatom – ez gigászi munka. Mit szerettél volna általa elérni? – Szép munka volt. A napilap azonban más, mint a televízió. A szerkesztési gondok mellett sok energiát igényelt a terjesztés, a marketing. Legfőképpen ezen a téren voltak gondjaink. Nagy

reményekkel indult a lap, eleinte volt segítség is, de az is csökkent, elapadt. Ez esetben is érvényre jutott az írott sajtó és az elektronikus média versengése, az utóbbi helyzeti előnye mind az olvasottság, mind a nézettség szempontjából egyaránt. Majdnem ötéves működés után, sajnos egy közbejött betegségem is közrejátszott, hogy a lap végképp megszűnt. – A televíziózás, az újságírói ismeretek, kapcsolatok kínálták a filmezés gondolatát. Rendező, szövegkönyvíró, operatőr – együtt és külön-külön teremtették meg az immár szépen gyarapodó filmjeid sorát. Számbavételükkor azt tapasztalhatjuk, hogy e tevékenységed három fő csapáson halad: helytörténeti, vallási tárgyú és művészeti témájú filmek sora született az elmúlt években… – Amint az előbbiekben említettem, a média lépcsőfokait igencsak megjártam és szerencsém volt a szakma fogásait is elsajátítani, amelyekre a filmek készítése során támaszkodhattam. Itt minden tudásra szükség van a szövegkönyvet a képanyaggal összekötő rendezésig. Gyerekkorom óta fotózom. Ma már nem csak a fehér-fekete papírfotók között találom a régi emlékeket, hanem a digitális megoldásokat is hasznosítottam. Más szempontból nézve, a műsorszerkesztés is tulajdonképpen egy filmet jelent. Ezt volt alkalmam kiteljesíteni, úgyhogy kisebb-nagyobb terjedelmű tv-filmjeimet talán nem is tudnám megszámlálni. Az általad említett három fő csapást valóban meg lehet különböztetni. Engedd meg, hogy kicsit bővebben szóljak erről a hármas kategorizálásról. Kimaradhatott volna a helytörténet kínálta gazdag kincsek képi megörökítése? Már a régi fotók gyűjteményei is ritkaságnak számítanak. Csak lelkes gyűjtők, mint a felsőbányai Lendeczki Dezső, mentik azt. A helytörténetet a társított szövegés képanyaggal látványos formában lehet valóban vonzó módon megjeleníteni. Felsőbánya tematikus bemutatása, a bányászat, bányász himnuszok, mind-mind olyan lehetőségek, amelyek annak ellenére, mint említettem,

mára már fogyatkozó hagyatékok, mégis kimeríthetetlen változatokat kínáltak. Az egyházi ünnep nem csak vallásos téma, hanem a hagyományőrzés egyik pillére. Sajnos, lankadóban. Egyre kevesebb fáklyást látunk a körmeneteken, kezdenek hiányozni a bányász jelképek, a ceremónia rövidülése is sok elemet kiiktat, veszni hagy. Ilyen tárgyú filmjeim közül föltétlen szólnom kell a római katolikus templomunk 150. évfordulójára készült filmemről, amit akár filmmonográfiának is nevezhetnénk. Izgalmas filmtémaként kínálkozott a dr. Scheffler János szatmári püspök boldoggá avatása. Megemlítem, nem kis büszkeséggel, hogy a Duna Televízióval egy időben készítettük; az előbbi rendelésre, a mienk pedig személyes indíttatásra. Nagy volt a meglepetés, amikor bemutatásra került. Nagybányán művészfilmet készíteni – ugyancsak kihívás. Nagyszabású és terjedelmes filmjeim közé tartozik a Nagybányai Művészeti Múzeum állandó kiállításának feldolgozása. Ebben a nagybányai festészet nagyjait lehet megtalálni, megismerni. Ettől is nagyobb munka volt azonban a Nagybányai Panteon, háromrészes film, melyben közel 50 festőművész, képzőművész életművével találkozunk, az alakulástól, 1896-tól napjainkig. Ez utóbbit külön–külön két nyelven, magyar és román nyelven adtam közre, annál is inkább, hogy méltó és hiteles emléket állítsak a híres Nagybányai Festőiskolának, a Művészkolóniának, hogy az ismert és ismeretlen alkotásokat a nézők ne csak múzeumokban láthassák, hanem a magángyűjteményekben őrzötteket is megismerhessék. Művészettörténészek és festőművészek segítségét vettem igénybe, mint például a Munkácsy-díjas Véső Ágoston, vagy Alexa Tiberiu, a Nagybányai Múzeum igazgatója tanácsát, javaslatait; fölhasználtam tekintélyes művészeti írók köteteit is, például Murádin Jenő e tárgyban írott monográfiáit. Kiemelném azonban a magángyűjtők hozzáállását és segítségét, akiknek neveit azonban nem adhatom közre. Napjaink művészi csemegéi a tárlatok. Nem mindenkinek és

nem mindig sikerül kiállítást látogatni. Kortárs művészeink életét, munkáit ilyen, kb. egyórás terjedelemben összeállított filmeken jelenítettem meg. Portréfilmjeim Dudás Gyula, Győri Kinga, Szántó András, Deák János, Podolyák Vilmos, Kovás Emil Lajos, Suciu Nicolae, Topan Dorel, P. Ütő Erzsébet, Kovács Bertalan, Bitay Zoltán és mások alkotásait mutattam be, azokét, akik tevékeny tagjai a Képzőművészek Egyesületének és értékes munkáikat nagyra becsüli a művészeteket pártoló közönség. – Közéleti tevékenységet közvetlenül nem végzel. De a honlapodon szinte naponta olvashatunk új s új bejegyzéseket, a legváltozatosabb témákban – elismerő szavakat s oppozíciós, kemény véleményeket is. A honlap napjaink, a jövő műfaja? Miben látod hatékonyságát, vannak-e visszajelzések a fölvetett témákkal kapcsolatban? – A közéletből valóban visszavonultam. Az írókról, tollforgatókról azt mondják, hogy akit megfertőzött az írás, az többet nem tudja azt abbahagyni. Valahogy így van ez az én esetemben is, hiszen vannak dolgok, amelyek vé-

leménymondásra és -formálásra ösztönöznek. Van, amikor jó ez, de van, amikor kényes helyzet elé állít. Egyelőre csak honlapot szerkesztek, modernebb változatokra nem tértem eddig. Tematikai skálámon nincs válogatás. Vagy szép emlékként, vagy bosszantó ügyként előbb-utóbb felkerül oda az, ami bennem érlelődik. De itt is az idő szabja a határokat. Mindenre nincs elegendő belőle. Egy időben követtem a mindennapi bejelentkezéseket. Már azt sem teszem, hiszen, ha például a google-keresőbe Amerikában beütnek egy témát, lehet, hogy éppen az én cikkem jelenik meg a honlapomról: www.ferenc.hitter.ro Sors, nyiss nekem tért… Talán erről álmodott Hitter Ferenc is az 1990-et megelőző évtizedekben. Nyilván más dimenzióban: szülővárosa, Felsőbánya, a Bányavidék vonatkozásában. Megadatott, ő pedig fáradhatatlanul, konok kitartással, s ha kellett, újrakezdéssel töltötte az elmúlt bő két évtizedben idejét, nyugdíjasként megifjodva adott/ad ki kezéből újabb s újabb munkákat. Isten adjon erőt a folytatáshoz is!

Máriás József

A föld fiai

11

Galéria

Akár egy nagy családban Látogatóban Márton Árpád festőművésznél

12

Régóta vártam erre a beszélgetésre, hiszen több mint harminc éve ismerjük egymást, ha jól emlékszem, a hetvenes évek végén készítettem az első interjút vele egyéni tárlata kapcsán. De azért is, mert mindig örömet jelent elbeszélgetni vele művészetről, az életről általában. Márton Árpáddal – élete, pályája kapcsán – beszélgetve gyerekkorom kedvenc meséi jutnak eszembe, amikor a falusi gyerek elindul a nagyvilágba szerencsét próbálni. Igen, vele is valahogy így volt, amikor Gyergyóalfaluból a marosvásárhelyi művészeti középiskolába ment, hogy aztán töretlen hitének, kitartásának és vele született tehetségének köszönhetően elismert és megbecsült festővé váljon. Kezdjük akkor innen a beszélgetést – hogyan is történt mindez? – Édesapám egy nyolcgyermekes családból származott, asztalos volt, de mindig is festő szeretett volna lenni – sokat rajzolgatott, festegetett. Jómagam is ezt tettem. Visszaemlékszem, 1944-ben a meneküléskor teherautónyi könyvet borítottak le az egyik udvarra. Papír szűkében onnan válogattam jó párat, amelyiknek széles margója volt, és a margókat tele rajzolgattam, ma is őrzök néhányat ezekből. Édesapám, amikor négy év után hazakerült a fogságból, meglátta ezeket, nagyon büszke és boldog volt. Akkor határozhatta el, hogy engem a művészi pályára irányít. Előttem a faluból elsőként Ambrus Imre – festő, jelenleg Magyarországon él, a budapesti Bábszínháznak volt a díszlet- és bábtervezője – került a marosvásárhelyi művészeti középiskolába, majd őt követte (a fájón korán elhunyt) Sövér Elek. Gondolta édesapám, ha már ő nem lehetett festőművész, bár én legyek az. Nos közszájon is forgott a faluban, hogy az egyetlen fiúgyerekét művészi pályára küldi. A művészeti középiskola tanárai minden nyári vakációban a Magyar Autonóm Tartomány falvait járták tehetséges gyerekek felkutatására. Milyen is a sors iróniája, hogy amikor a mi falunkban jártak, én pont az erdőn dolgoztam édesapámmal… Viszont hátrahagyták, hogy küldjem el a rajzaimat. Oda is adtam az iskolánk igazgatójának, hogy küldje el, ő azonban az asztalfiókjában felejtette. Így a meghirdetett felvételiről lemaradtam s csak a pótfelvételire mehettem el. – Mesélj a művészeti középiskoláról, az ott eltöltött évekről, tanárokról, diáktársakról. – Tízen voltunk az osztályban, három lány és hét fiú – valamennyien más-más vidékről. Az iskolában eltöltött évekkel kapcsolatosan az első történet, ami eszembe jut az, hogy amikor először mentem haza vakációra, a falubeliek kérdezgettek, hogy mi is le-

Forrás

szek, amikor azt feleltem, hogy festő, azt mondták: nem sok esze volt az apádnak, hogy ilyen mesterségre adott. Az iskolába visszatérve elpanaszoltam a dolgot tanáromnak, Nagy Pálnak, ő nagyot nevetett, majd kioktatott arra, hogy amikor még megkérdeznek otthon, feleljem azt, hogy lovas tengerész leszek. Így is történt, amikor mondtam nekik, hogy lovas tengerész leszek, bólogatva nyugtázták – na látod fiam, ez már egy jó mesterség. Olyan volt az osztályunk, akár egy nagy család, a tanáraink kiváló pedagógiai érzékkel és szeretettel viszonyultak hozzánk. Elsőként kell említenem Bíró Kornélia számtantanárnőt (aki egyben az osztályfőnökünk is volt), aki olyan nagy szeretettel bánt velünk, mintha a saját gyerekei lettünk volna. A többi elméleti tanár: Varga Aranka (később Olariu Gheorghe festőművész felesége) magyar- és orosztanárnő, Balog Berta történelem-, Kirsch Márta fizika-, kémia-, Kesztenbau Judit román- és franciatanárnő és Gheorghe Olariu festőművész, aki művészettörténetet tanított. A szaktanáraink: Incze István (rajz, festészet), Bordy András (festészet), Barabás István (festészet), Piskolti Gábor (rajz, távlattan, anatómia), Nagy József (szobrászat), Nagy Pál (festészet), Izsák Márton (szobrászat – ő volt az iskolánk igazgatója), Sátán Imre (grafika). Az oktatás igencsak intenzív volt, napi tizenegy óra (ebből öt óra elmélet, a többi gyakorlati képzés). Ma is a legmesszebb menő tisztelettel és hálával emlékszem az iskolára, tanára-

Madárijesztők

inkra. Az emberségre, lojális hozzáállásukra, kitűnő szakmai képzettségükre, melynek köszönhetően bejutottunk a főiskolára és megálltuk helyünket az életben. Izsák Márton mindvégig igyekezett megértetni a tanári közösséggel, hogy számunkra a szakmai, művészeti képzés a meghatározó. – És milyenek voltak a főiskolai évek? – A marosvásárhelyi művészeti középiskolában feltarisznyált útravalónak köszönhetően heten jutottunk be elsőre a kolozsvári képzőművészeti főiskolára. Két leány osztálytársunk, Kákonyi Csilla és Boér Lenk Ilona származása, Lázár Lili pedig egészségi okok miatt nem jutott be. A hét fiú: Plugor Sándor, Gergely István, Gyenge Imre, Csutak Levente, Kiss László, Bakó Antal és jómagam. A főiskolán összesen tizennégyen voltunk az évfolyamon. Mi képeztük az évfolyam gerincét mind szakmai, mind emberi tartás szempontjából, ismertük a kitűzött célunkat és ez határozta meg a főiskolai éveinket. A tanulás mellett dolgoznunk is kellett, hogy a létfenntartásunkat biztosíthassuk – statisztáltunk a színházban vagy az operában, öntési munkákat vállaltunk, jómagam a magyar operában a világosítást végeztem. Mindez a későbbiekben meghatározónak bizonyult. Szólnom kell a nagyszerű tanárainkról is: Kádár Tibor, Miklóssy Gábor, Szervátiusz Jenő szaktanárokról, valamint Borghida István (művészettörténet), Földes László (esztétika), Bretter György (társadalomtudományok, filozófia) elméleti tanárainkról. – Milyen tényezők motiválták a tanári és alkotói tevékenységedet?

– Az emberi érzelmek, amit magammal hoztam Alfaluból és amit útközben kaptam, nos ezt próbáltam mind a tanári pályán, mind pedig az alkotói munkámban kifejezésre juttatni. – És mi volt a legnagyobb elégtétel számodra? – Az a tény, hogy sikerült a diákokkal megtalálnom az azonos hullámhosszt. Az alkotói munkámban pedig sikerült egy olyan ábrázolási módot kialakítani, amely által az érzéseimet üzenet formájában átadhattam, és hogy a visszajelzések engem igazoltak. – Hogyan éled meg a nyugdíjas napokat? – Az életünket saját magunknak kell tudni megszervezni. Aktívan kell élni. Változatos lett az életem – család, unokák, műterem, táborok, kiállítások, utazások. És gazdag, hiszen sikerült nagyon sok országba eljutnom, nagyon sok kiváló emberrel megismerkednem, barátságokat kötnöm. – Beszélj a terveidről. – Csak annyit tervezek, amennyi belefér az energiámba. Figyelem a körülöttem zajló életet, igyekszem leszűrni belőle, ami fontos lehet számomra. Boldog vagyok, hogy az a kis mag, amit mi hajdanán elültettünk itt, Csíkszeredában a képzőművészetek terén – szépen terebélyesedik, lombosodik, köszönhetően a művészeti középiskolának s a sok tehetséges fiatalnak. Azt szeretném, ha az Úr megtartaná a jó egészségemet, hogy alkotni tudjak továbbra is, hiszen még sokat tartogatok a tarsolyomban.

Forró Miklós Napfaragó

13

Vadrózsa

Egy muszáj-Herkules néprajzi gyűjtőtevékenysége Fülöp Dénes 1976-os kézirata Dénkó bácsi emlékének Bevezető gondolatok

14

Erdélyben, napjaink néprajzkutatói gyakran találják szembe magukat azzal a ténnyel, hogy az 1920-as és 90-es évek közötti időszakból alig akad néhány eredmény, amely mögött hivatásos – azaz a néprajzot intézményes keretek között elsajátított – szakember állna, hiszen a jelzett évtizedek gyűjtéseit nagyrészt a nemzet napszámosai néven emlegetett falusi értelmiségi réteg képviselői, papok, orvosok, pedagógusok vállalták fel, valósították meg. Mindez talán természetes is, tudva, hogy a kolozsvári néprajz szakos képzés 1919 után megszűnni kényszerült, s a romániai magyar néprajzkutatás utánpótlására hosszú kihagyás után – egy rövidebb megszakítással – csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. A vidéki értelmiség által ezen időszakban végzett néprajzi gyűjtőtevékenység tehát egy-egy erdélyi régióban gyakran az egyedüli előzmény, amelyre a jelen kutatói saját vizsgálataikat ráépíthetik, így mindenképpen szükséges azok előzetes feltárása, s legfőképpen a kor társadalmi, politikai és kulturális kontextusában való elhelyezése, elemzése és értelmezése. A Nyárád és Kis-Küküllő felső folyásánál elterülő falvak alkotta Bekecsalja néprajzilag zárt tájegység, az erdélyi néprajztudomány köztudatába csak későn került be. A Kós Károly, Szentimrei Judit és Nagy Jenő által 1950-es és 70-es években végzett alapkutatás elkerülte e kistáj Kis-Küküllő menti településeit, egyéb – hivatásos néprajzkutatók által végzett – vizsgálatokról csak szórványosan van tudomásunk ebből az időszakból. A néprajzi gyűjtések elvégzését pedagógusok és lelkészek vállalták magukra. Írásomban néhai Fülöp Dénes magyar– történelem szakos tanár bekecsalji néprajzi gyűjtőtevékenységét igyekszem röviden bemutatni, majd egy kéziratban fennmaradt dolgozatából adok közre részleteket, amelyet azért tartok fontosnak, mert ezáltal betekintést nyerhetünk többek között egy falusi helytörténeti gyűjtemény létrehozási munkálatainak hátterébe, illetve egy diákok által végzett helynévgyűjtés megszervezésének a körülményeibe is. Hasonló jellegű kézirat fennmaradásáról és közzétételéről nincs tudomásom, így jelen cikkben – felismerve e dokumentum egyediségét és értékét – elsődleges célom ennek a szélesebb olvasóközönség elé tárása.

Előzmények A trianoni békeszerződést követő erdélyi kisebbségi diskurzusban a nemzeti identitás megőrzését szolgáló ún. messianisztikus feladatok vállalása kiemelt helyre került. A néphagyományok gyűjtésének és rögzítésének elvégzését – kiváltságos helyzetük miatt – a tudomány képviselői a vidéki pedagógusoktól várta. A két világháború közötti időszakban az értelmiségi felelősségvállalás már nem a lelkészi, hanem a tanítói szerephez tapadt s így maradt ez egészen az 1989-es rendszerváltásig. 1920-ban Viski Károly és Szendrey Zsigmond részéről hangoztak el a nemzeti összetartozás megőrzésének eszközeként megnevezett, népi kultúra értékeinek gyűjtésére ösztönző első felhívások (Néptanítók Lapja 44–46. szám). Ezt követően több évtizeden keresztül, a nyomtatott sajtóban megjelent cikkek alapján nyomon követhető ahogyan a tudományos érdeklődés tárgyává vált a vidéki tanítói réteg tevékenysége. 1933-ban például az Erdélyi Iskola lapban jelent meg egy írás névtelen szerző tollából, beszédes címmel: A magyar hagyományok megmentése a tanítók feladata (3–4. szám). Bálint Sándor az Ethnographia hasábjain 1937-ben tette közzé ezzel kapcsolatos meglátásait. Írásában megfogalmazódik egy törekvés, miszerint az iskoláknak fel kell vállalniuk a népi kultúra áthagyományozását, a tanítóknak pedig a falusi múzeumok létrehozását, amelyeknek elsősorban oktató- és nem utolsósorban identitásmegerősítő és önreprezentációs funkciója lehet. „A néprajzi érdeklődés napjainkban már kinőtt a szaktudósok, művészemberek és lelkes műkedvelők szűk köréből és igazán nemzeti kérdéssé, sorsproblémává lett. [...] egyik legnevezetesebb feladat felfogásunk szerint a falusi múzeumok szervezése volna. Erre a tanítónak kell vállalkoznia, aki ambíciójával, céltudatos munkájával rövid idő alatt az anyagot majdnem ingyen gyűjthetné, illetőleg állíthatná össze. A múzeum nem kuriózumok gyűjteménye lenne, hanem a falu történetének, hagyományos életének keresztmetszete. Elsősorban ugyan az iskolai demonstrációt szolgálná, de a falu eszméltetésében, okos önérzetre nevelésében a felnőttek társadalmában is szép hivatást teljesíthetne” – írja az említett szerző (XLIV[1937] 2–3. 107–111. l.). A fenti példák sora hasonló kezdeményezésekkel és felhívásokkal, valamint az erre adott válaszokkal hosszasan folytatható lenne. Mindezt csak

annak illusztrálására tartottam fontosnak jelezni, hogy láthatóvá váljék milyen előzményekkel a háta mögött kezdett néprajzi gyűjtőtevékenységet néhai Fülöp Dénes (született 1938, Geges), akit tanulmányai (elemi iskoláit szülőfalujában és Makfalván járta, tanítói diplomát Székelykeresztúron, tanári képesítést Marosvásárhelyen kapott, II. és I. fokozatú vizsgát tett) végeztével a makfalvi általános iskolába helyeztek magyar–történelem szakos tanárnak, ahol 1961–1962, 1966–1996 között végezte lelkes pedagógiai munkáját.

Öt megjegyzés a kéziratrészletek megértéséhez 1. A települések művelődési életének megszervezését az 1940-es évek végétől a Román Kommunista Párt Agitációs és Propaganda Osztálya kezdte irányítása alá vonni. Néhai Fülöp Dénes az 1960-as évek elején kezdődő tanári pályafutásakor azzal szembesült, hogy a párt a tanügyi alkalmazottakat a heti 18 tanítási óra mellett 22 óra társadalmi munkára, valamint a település kulturális értékeinek megszervezésére kötelezi. Kultúrmunka címszó alatt diákjaival és feleségével, a szintén magyar–történelem szakos tanár Fülöp Irénnel (született 1945, Marosvásárhely) többek között (például egy Irodalmi Színpad létrehozása mellett) néprajzi gyűjtőtevékenységbe kezdett, amely főként azzal magyarázható, hogy hiányolták a történelmi ismeretek tanításából a kényszer hatására kimaradó, nemzeti kisebbségekre, múltjára és sajátosságaira vonatkozó adatokat. 2. Az 1970-es években az elkezdett néprajzi tevékenység a gyereklapokban megjelenő, diákoknak és oktatóiknak szóló gyűjtési felhívásoknak köszönhetően nyíltabban felvállalhatóvá, nyugodtabban végezhetővé vált. E gyűjtőpályázatok hatása, hogy egész Erdélyben beindult a funkciójukat már elvesztett tárgyaknak a felhalmozása, számos település válaszolt például a Pionír újságban 1969-től folyamatosan meghirdetett ún. kincskereső mozgalomra, és erre az időszakra tehetőek azon hivatásos néprajzkutatók által készített gyűjtési útmutatók közzététele is, amelyek mintául kívántak szolgálni a falusi tanítók és diákjaik számára a gyűjteményképzés tekintetében, hogy a felhalmozott anyag tudományos szempontból is egy értékes kollekcióvá válhassék. „Napjainkban [...] a népi kultúra alkotásai iránt egyre fokozódik az érdeklődés. Ez önmagában örvendetes jelenség, de nyugtalanságra ad okot, hogy a népi műveltség eredeti tárgyi hagyatékának érdekesség és dísztárgyként való gyűjtése széles körű divattá is lett, s már egyenesen káros tevékenységnek tekinthető, hogy számosan üzérkedési céllal falvainkból a jóhiszemű, vagy értékeik jelentősségét nem ismerő néptől anyagi műveltségének pótolhatatlan értékeit harácsolja el. Azonban – szerencsére – egyre szaporodik azoknak a száma, s főképpen a vidéken, falvainkon élő értelmiségiek közt, akik tudatában vannak a népi életet tükröző

művelődési hagyaték valódi jelentőségének, a jelent és a jövőt szolgáló szerepének, s ezért a környezetükben fellelhető népi alkotásokat igyekszenek megmenteni a pusztulástól, elkallódástól, elidegenítéstől. E jó szándékú törekvés mellett azonban – azért, hogy az összegyűlő anyag egy-egy falu múzeuma megszervezésének alapját képezhesse és így a néprajztudományt szolgálhassa – némi szakismeret megszervezésére is szükség van” – vallotta minderről egyik írásában Molnár István (Tájékoztató a néprajzi tárgyak gyűjtéséhez. Népismereti dolgozatok 1976. Kriterion, Bukarest, 56). A Fülöp Dénes irányítása alatt elvégzett gyűjtés eredményeként 1970-ben, a makfalvi újonnan felavatott művelődési otthonban már kiállítottak egy kis tárgyi-néprajzi anyagot, majd 1974-ben a tárlatot a Dósa kúria termeibe költöztették. 3. A tárgyi anyag gyűjtése mellett megkezdődött a helynévanyag, a mondakincs, a népdalok és számos más folklóralkotás módszeres rögzítése és feldolgozása is. A diákok által gyűjtött és Fülöp Dénes által feldolgozott, rendszerezett helynévanyagot később (1997) külön kiadványban is sikerült megjelentetni a Magyar Névtani Dolgozatok 148. füzetében. Hogy ne csak a diákokat vonja be a gyűjtésekbe, hanem az összegyűjtött néprajzi anyagot is a tanítás folyamatába, Fülöp Dénes programot dolgozott ki, amelyből első fokozatú tanári dolgozata is született. Később felesége A helytörténeti elemek értékesítése az oktató-nevelő munkában címmel készített tanulmányt. „A történelemoktatás volt a szívügyem. Igyekeztem óráimat színessé tenni olvasmányaim, helytörténeti ismeretek, a magyar történelmi ismeretek becsempészésével, ami a kommunista diktatúra nacionalista elnyomásának éveiben nem volt sem egyszerű, sem veszélytelen. De megúsztuk, hála tanítványaim együttműködésének, ragaszkodásának” – vallotta minderről Fülöp Irén. 4. Mindezzel egy időben a legfőbb vezetés már 1972. július 19–21-én, a kommunista párt bukaresti országos konferenciáján meghirdette a kisebbségek rövid távú beolvasztását, román terminológiával nemzeti homogenizálási programját. Ezzel a romániai nemzeti kisebbségek beolvasztásának gyakorlata hivatalos formát öltött. Az elképzelések szerint az egyes mezővárosi jellegű városok, illetve a nagyvárosok történelmi városrészei mellett 8000 romániai falu megsemmisítését tűzte ki célul a hatalom. Ennek hatására például Călin Hoinărescu műemlékvédelmi elképzelései nyomán beindult egy országos népi építészeti felmérési akció, amelyhez számos magyar is csatlakozott. Ezen felmérések célja a hagyományos népi építészet fennmaradt értékeinek adatlapos és fényképes-rajzos dokumentálása volt. A kommunista diktatúra faluromboló gépezetének legismertebbé vált erdélyi áldozatától, az elárasztott Bözödújfalutól mindössze néhány kilométerre fekvő Makfalván sajátosan válaszoltak a helyiek e rurális környezet-átrendezési politikára:

15

Fülöp Dénes kezdeményezésére 1979-ben létrejött a napjainkban Nagy Pál Alkotótábor néven ismert művésztelep. Ezen összejövetelek részvevői tudatosan vállalták a bekecsalji népi építészeti emlékek rajzban és szociofotográfiában való dokumentálását. A marosvásárhelyi grafikus, néhai Molnár Dénes gyakran mondogatta a művésztelepen, hogy minden falu megérdemelne egy alkotótábort a szépségéért. A település e táborok beindításával a kommunista diktatúra idején elöl járt az erdélyi magyar kultúra önvédelmi tevékenységében. 5. Fülöp Dénesnek egyszerre kellett képviselnie közösségében a hatalmat, az állam akaratát és a felsőbb állami szervek felé pedig saját faluját, közösségét. Miközben a román intézményrendszer alkalmazottja volt, a magyar kisebbséget kellett szolgálnia. Az életpályájában megfigyelhető kettősséget legszebben Ady Endre verse fejezi ki: „Dőltömre tökmag Jankók lesnek / Úgy szeretnék gyáván kihúnyni / S meg kell maradnom Herkulesnek. / Milyen hígfejüek a törpék: / Hagynának egy kicsit magamra, / Krisztusuccse, magam megtörnék. / De nyelvelnek, zsibongnak, űznek / S nekihajtanak önvesztükre / Mindig új hitnek, dalnak, tűznek. […] / Nem szabad, nem lehet megállni.” (A muszáj Herkules).

Részletek Fülöp Dénes 1976-os kéziratából

16

Adott [...] a társadalmi elvárás, az ifjúság sokoldalú nevelése, hogy társadalmunk valamennyi tagja a leghatékonyabban gyümölcsöztethesse összes szellemi és fizikai erejét a közösség javára. Ez pedig arra ösztönöz bennünket, pedagógusokat, hogy új utakat és eljárásokat keressünk, amelyek gyakorlásával felvértezhetjük tanulóinkat a legfontosabb jártasságokkal és készségekkel, olyanokkal, amelyek birtokában képesek lesznek bármikor az új befogadására. Ezek a gondolatok vezéreltek, amikor 1969 őszén beindítottuk iskolánknál a történelemkör tevékenységét, melynek eredményeképpen berendezhettük a Makfalva községi néprajzi múzeumot. Kezdetben, a kör indulásának éveiben, nem gondoltunk múzeum berendezésére. De megpróbáltuk új irányba terelni a történelem tanítását, a megértés és közvetlen szemlélet irányába, a felfedező tanulás irányába. Arra törekedtünk, hogy az egyes történelmi alapfogalmakat a tanulók a látottak alapján tisztázhassák. Épp ezért gyűjteni kezdtük az elavult, forgalomból kivont mezőgazdasági szerszámokat, a helyi kerámia jellegzetes termékeit. Egy-egy ilyen tárgyi bizonyíték bemutatásával igyekeztem illusztrálni az elméleti kérdéseket. Rájöttem, hogy az alapfogalmakat a tanulóim így jobban rögzítették. Szükségét éreztük egyre több különböző

korokból származó írott és íratlan történelmi forrás összegyűjtésének. [...] A köri tevékenység eredményeképpen létrejött néprajzi múzeum [...] alkalmat teremt, hogy az ös�szegyűlt értékeket újból beágyazhassuk a tanuló ifjúság és az emberek tudatába. Széles körű lehetőséget biztosít a helytörténet felderítéséhez, keretet a tudományos kutató munkához. [...] Az osztályban és órán tartott történelemlecke szervezett kereteket biztosít a történelem tanításához. A jelenkor körülményei közt azonban már nem elégíti ki minden szempontból a [...] társadalom által támasztott összes igényeket. Ezért szükségessé vált, hogy a hagyományos történelemoktatás mellett olyan órán és iskolán kívüli tevékenységeket is szervezzünk, amelyek kiegészítik, elősegítik, sok esetben elmélyítik az órán tanult történelmi ismereteket, anélkül azonban, hogy ez párhuzamosságot, avagy túlterhelést jelentene a tanulók számára. Az órán és iskolán kívüli tevékenység egyik leghatékonyabb formája a történelemkör, amelyet az iskola, a pionírszervezet és a szakos tanár irányít. De már itt a kezdet kezdetén meg kell jegyeznünk, hogy a köri tevékenység tanterven és programon (minisztérium által kibocsátott hivatalos okmány) kívüli tevékenységet jelent. Mindezen sajátossága ellenére azonban közvetlenül kapcsolódik a tanítási folyamat megszervezéséhez, az órán tanítandó anyaghoz. Elsődleges szerepe abban nyilvánul meg, hogy kielégítse a történelem iránt fokozott érdeklődést tanúsítók szellemi igényeit. Rendezvényei, kiállításai, múzeumi gyűjteményei által azonban jelentős szerepet tölt be az össz-tanulóközösség nevelésében. A szakos tanár részére lehetőséget biztosít a modern, új típusú történelemoktatás megszervezéséhez, a történelmi tények iránti érdeklődés felkeltéséhez, a helytörténet felderítéséhez [...] A köri tevékenység magával ragadja a szakos tanárt és a tanulót egyaránt. Szélesíti szakmai látókörét és tudományos munkára ösztönzi. Kialakítja az állandó kutatás igényét. Hozzásegíti, hogy a helytörténet elemeit beágyazza hazánk és az egyetemes történelem tárházába, az oktatási folyamat megszervezésébe. Lehetőséget nyújt a szakos tanár számára, hogy kezdeményező képességeit kibontakoztassa, hogy a tanuló és tanár viszonyát a legújabb kutatások szellemében fogja fel, amely a modern oktatás központjába a tanulót helyezi. Keretet biztosít a felfedező, kutató, felderítő tanulás gyakorlásához, a tanulók alkotó képességeinek kiaknázásához. A tudatosan, önként vállalt feladatok végrehajtásával erősíti akaraterejüket. Hozzájárul a munkával szembeni új magatartás kialakításához. A történelemkör a hazafias nevelés legcsodálatosabb eszköze. Hozzásegít az elmélet és gyakorlat összekapcsolásához. [...] Hozzájárul a tanulmányi színvonal állandó emelkedéséhez [...] A tanulókat a szabadidő ésszerű kihasználására neveli. Fejleszti

felelősségérzetüket. Előkészíti az életre, ahol hasznos tevékenységet fejt majd ki az egész társadalom, a nagyközönség javára. A köri tevékenység feltételezi a szakos tanár éberségét, lelkesedését és optimizmusát, hogy készen legyen bármikor átadni tanulóinak a legfontosabb művelődési javakat a leghozzáférhetőbb és legmeggyőzőbb eljárásokkal. A körvezető tanár [...] legyen a szervezés mestere és a kivitelezés művésze! [...] Az utóbbi évek folyamán a történelemköri tevékenység elszaporodott különösen az általános iskolák keretében. Ez a pionírtevékenység fellendülésével magyarázható, amelynek szervező, kezdeményező, mozgósító ereje országszerte érezteti hatását. [...] A makfalvi általános iskola és a helyi pioníregység történelemköre is így született. A szakos tanár és a pioníregység követte az Országos Pionír Tanács felhívását és 1969 őszén bekapcsolódott az úgynevezett kincskereső mozgalomba. Jelenben már 5-6 éves múltra tekinthetünk vissza. Ezalatt a köri tevékenység nem lankadt, sőt gazdag tapasztalatokra és hagyományokra tettünk szert. Az ízlésesen berendezett néprajzi múzeum pedig sokatmondóan tükrözi a köri tevékenység eredményességét. Mindezek az eredmények és a többéves tapasztalat felhatalmaz, hogy [...] megfogalmazhassam tapasztalataimat, amelyek hasznosak lehetnek a hasonló jellegű körök megszervezésénél. A kör beindítása alapos, körültekintő szervező munkával kezdődik. [...] Az évi tevékenység járuljon hozzá a helytörténet felderítéséhez, a néprajzi anyag felkutatásához és egy néprajzi múzeum berendezéséhez. [...] Teremtsünk keretet, hogy a feltárt néprajzi anyagot iskolánk valamennyi tanulója megismerhesse, hogy a község dolgozói újból felfedezhessék. [...] Biztosítsunk lehetőséget, hogy más tantárgyakat tanító tanerők felhasználhassák az egybegyűlt és rendszerezett néprajzi anyagot. [...] Az V–VIII. osztályok csoportkollektívájának tervszerűsíthetünk: könyvismertetőket, rövidebb forrásdokumentumok ismertetését, diafilmvetítést, történelmi filmek megtekintését, televízió adások megtekintését, néprajzi anyagok gyűjtését, kirándulások szervezését, néprajzi múzeum gondozását, [...] A VII–VIII–IX. osztályok csoportkollektívái már ilyen témával is foglalkozhatnak: [...] egy-egy helytörténeti probléma (legenda, műemlék, szájhagyomány, írott forrás) értékelése és beágyazása hazánk történetébe, feliratok, történelmi műemlékek, helynevek, népviseleti ruhadarabok összegyűjtése és a néprajzi múzeum berendezése, [...] történelmi évfordulókkal kapcsolatos kiállítások megrendezése, találkozók [...] szakemberekkel, muzeológusokkal, művészekkel, múzeumlátogatások, kirándulások [...] Az egyes csoportokat profiláljuk és sajátos feladatkört határozzunk meg számukra. Pl. 1. Hazánk történetét tanulmányozó kollektíva. Ennek feladata a közeli műemlékek (község, város)

felderítése, ápolása, népszerűsítése. Adatokat gyűjt a néprajzi múzeum számára [...] 2. Néprajzi és folklór kollektíva. Feladata a néprajzi anyagok gyűjtése, tanulmányozása, rendszerezése. Munkájuk végső célkitűzése egy néprajzi múzeum berendezése és a helyi szellemi kincs: legendák, balladák, népdalok, szokások, közmondások, visszaemlékezések, helynevek összegyűjtése. 3. Község, falu, város vagy üzem monográfiáját tanulmányozó kollektíva. Ennek szervezését csak líceumi osztályokban ajánlanám, ugyanis a helytörténet kutatásával foglalkozik, egy-egy monográfia megszövegezésével, ami meghaladja egy általános iskolai kör színvonalát. 4. Turisztikai komisszió (kollektíva). Ez a kirándulások, múzeumlátogatások, kiállítások, találkozók szervezője. [...] Tudatosítsuk tanulóinkban, hogy a kör az övék, tőlük függ létezése, tekintélye, jövője és hagyományteremtése. A kör tagjaiból nem lesz mindenki történész, sem történelemkutató, de betekintést nyerhet a kutató munka rejtelmes világába, amely során kedvet kap és megszereti azt. [...] Iskolánknál az utóbbi két év folyamán a néprajzi és folklór munkacsoport tevékenységének homlokterében a történeti helynévanyag összegyűjtése, tanulmányozása és rendszerezése állott. E tevékenységgel kapcsolatosan az alábbi feladatokat valósítottuk meg. 1972. szeptember 20-án tartott köri ülésen értékeltük a helyi kerámia gyűjtésével kapcsolatos eredményeket. Megállapítottuk, hogy a makfalvi fazekasság több százéves múltra tekint vissza. Ezt az összegyűlt tárgyi bizonyítékok mellett a történeti helynevek is igazolják. Fazékverem, Agyagos, Agyagos útja (helynevek) ugyanis a gazdálkodás terén beállott változások kérdésében is eligazítanak. Ezen helynevek előfordulására 1700-ból találtunk írásos bizonyítékokat. Ez nyilván azt is igazolja, hogy ezen mesterség kialakulása ezekre és a korábbi századokra vezethetőek vissza. Ezen köri ülésen a helynevekre terelődött a néprajzi és folklór munkacsoport figyelme. A kör tagjai arra kértek, hogy a legközelebbi köri ülésen vitassuk meg egyes helynevek kialakulásának történetét. Fölkészültem a feladatra. Áttanulmányoztam Szabó T. Attila a Művelődés 1970/2 számában megjelent „Hogyan és miért gyűjtsünk helyneveket?” című módszertani útmutatásait, majd hozzáláttam a tanulók felkészítéséhez. Már az előbbi köri gyűléseken meggyőződtünk, hogy minden helynévnek megvan a maga sajátos kis története, amely mint építés alkalmával a tégla, szerves részét képezi közösségünk történetének. Ezzel kezdetét vette a hosszas, de sok izgalommal járó kutató munka, a történeti helynévanyag összegyűjtése, tanulmányozása és rendszerezése. [...] A kör tagjai önként vállalták a családi levelesládák felkutatását. Kértek, készítsem fel erre a feladatra. A felkészítést egyes illemszabályok felfrissítésével kezdtük. Tisztáztuk a tanuló feladatait a házalás

17

Vajúdás

18

alkalmával: kopogás, köszönés, a látogatás céljának feltárása, a levéltári anyag áttekintése, [...] az adatok kimásolása, és a fogadás megköszönése. A felkészítés leglényegesebb mozzanata a régi szövegek olvasási technikájának feltárása volt. Ennek érdekében az alábbi eljárásokat alkalmaztam: régi birtokvásári szerződésekből típus betűket írtam fel a táblára, amelyeket alaposan megfigyeltettem tanulóimmal; megismerkedtünk a régi hasonló jellegű okmányokban gyakran előforduló latin kifejezésekkel mint: anno, vicinus stb.; gyakorlatot végeztünk a régi szövegek olvasásával, és a cédulák összeállításának módozataival; gyakorlatot végeztünk [...] a szöveghű adatok kimásolásának módjával és formáival; mindezek mellett a biztonság kedvéért minden tanuló egy-egy kivonatot kapott, amelyen gépelt formában megtalálhatta a legfontosabb útbaigazításokat. [...] 1974-ben a szakos tanár dolgozatot állított össze Makfalva helyneveivel kapcsolatosan, melynek egy példányát átadta a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem filológiai karának levéltárához. Ezzel tudományos szempontból is értékes anyagot szolgáltattunk a szakemberek számára. [...] Az alábbiak során [...] részletesen bemutatom a néprajz és folklór kollektíva tevékenységét, amelynek eredményeképpen sikerült létrehoznunk a makfalvi községi néprajzi múzeumot, amely hangsúlyozottan érezteti hatását a történelem és a rokon tárgyak tanításában.

Ezen csoportkollektíva feladatköre kiterjedt a néprajzi anyagok gyűjtésére, azok gondozására és rendszerezésére. E munkacsoport tevékenységében az alábbi lényeges célkitűzések vezéreltek: 1. A helytörténeti, néprajzi vonatkozású tárgyi bizonyítékok összegyűjtése, tanulmányozása és rendszerezése. Ezek során figyelmünk középpontjában állott a helyi kerámia sajátos termékeinek, a forgalomból kivont mezőgazdasági szerszámoknak, építészeti díszítő elemeknek, elavult háztartási felszereléseknek, népviselethez tartozó ruhadaraboknak és helyi népművészek alkotásainak összegyűjtése. 2. A szellemi kincs: balladák, szokások, népdalok, legendák, mondák, népmesék, közmondások, helynevek összegyűjtése, tanulmányozása és rendszerezése. 3. Községünk történetével kapcsolatos írott forrásanyagok: kéziratok, adománylevelek, birtokvásár-szerződések, statisztikai adatok, feljegyzések, könyvek, cikkek, feliratok, képek, fényképek összegyűjtése és rendszerezése. Már kezdetben ott lebegett a kollektíva végső célkitűzése: egy iskolamúzeum berendezése. Erre a feladatra igyekeztem alaposan felkészülni és a csoport tagjait is felkészíteni. [...] A felkészülés során áttanulmányoztam az utóbbi időben megjelent dokumentumokat, amelyek kihangsúlyozzák a haladó népi hagyományok ápolásának neveléstársadalmi jelentőségét. [...] Felhasználtam az utóbbi 5 évben a szakfolyóiratokban megjelent legfontosabb módszertani tájékoztatókat [F. D. itt elsősorban a Tanügyi Újság és a Művelődés hasábjain megjelent munkákra utal – Nagy Zsolt megjegyzése]. A néprajzi és folklór munkacsoport létrehozása azért volt szükséges, mert a történelem, irodalom, földrajz tanításában már rég éreztük hiányát egy helyi jellegű néprajzi dokumentációs sarok berendezésének, amelyet fölhasználhatunk a tanítás megszervezésében. A humán módszertani bizottság 1969. november 15-én tartott ülésén hozott határozatában sürgette a néprajzi anyag gyűjtésének beindítását, mivel tudatában voltunk annak, hogy az szemléletessé, színessé teszi a humán tárgyak tanítását. Ez az időpont egybeesett az Országos Pionír Tanács által meghirdetett kincskereső mozgalommal. Ami végérvényesen eldöntötte a tevékenység beindítását az a történelem tanítása által támasztott szükségletekből ered, a társadalomtudományok tanításának fellendítéséből. [...] 1969 őszén gyűjteni kezdtük az elavult, forgalomból kivont hűbéri mezőgazdasági felszereléseket, a helyi kerámia jellegzetes termékeit és azon háztartási felszereléseket, amelyeket fokozatosan háttérbe szorított az iparosodás. 1970-re már annyi anyag gyűlt, hogy felmerült az iskolamúzeum létrehozásának gondolata. Az iskola igazgatósága segítségünkre sietett és a községi pártbizottság javaslatára rendelkezésünkre bocsájtották az új művelődési otthon egyik 5x3 méteres termét. Hozzáláttunk a

berendezéshez szükséges bútorzat (vitrinek, asztalok, polcok) beszerzéséhez, elkészítéséhez. Segítségünkre sietett a szülői bizottság is. A Lenüzem asztalosműhelyében elkészítették a kiállításhoz szükséges vitrineket. [...] Miután minden már kéznél volt, hozzáláttunk a tárgyak megtisztításához, renoválásához és konzerválásához. Kezdetben nehezünkre esett a cseréptárgyak renoválása és rekonstruálása. Segítségünkre sietett Sárkány Lajos helyi fazekasmester, aki szakmai tanácsokkal látott el és bemutatta a kerámia töredékek összerakásának legcélravezetőbb módjait. A kiállításon katonás sorrendben sorakoztak a tárgyak [...] A kiállítást már az első napokban sokan megtekintették. Az osztályfőnökök szervezetten hozták el osztályaikat. Iskolánk valamennyi tanulója megfordult a múzeumban. A kör tagjainak szemében a siker élménye csillogott. Heti 2-2 órás nyitási renddel indulhattunk, amely során a kör tagjai szolgálatot teljesítettek, a kalauz szerepét töltötték be és magyarázatokat fűztek az egyes tárgyak felfedezésének körülményeihez, rendeltetéséhez. Vezették a látogatók nyilvántartását és megjegyzéseit. Az 1972-es év határkő volt a kör tevékenységében. Jelezte egy szélesebb körű tevékenység kibontakozásának kezdetét. Fokozatosan beérett a lehetőség egy községi jellegű néprajzi múzeum berendezésére. Kiterjesztettük a gyűjtést a környező falvakra is (Kibéd, Szolokma, Hármasfalu, Abod). Rövid idő alatt megduplázódott az összegyűlt tárgyak száma. Újságírók, szakemberek lettek egyre gyakoribb vendégeink. A folyóiratokban, központi és megyei lapokban méltatásokat olvashattunk tevékenységünkkel kapcsolatban. 1972 nyarán a román televízió magyar nyelvű adásában félórás adást sugárzott az egybegyűlt néprajzi anyaggal kapcsolatosan. Vendégkönyvünkben egyre szaporodtak a lelkesítő, elismerő bejegyzések. [...] Teltek az évek, és a terem ahová a tárgyakat kiállítottuk, kicsinek bizonyult. Felmerült egy többtermes, önálló helyiség berendezésének gondolata. A támogatás ezúttal sem maradt el. A helyi néptanács mindig jól állott középületek dolgában. 1974 februárjában rendelkezésünkre bocsájtották az 1812-13ban épült úgynevezett Dózsa-házat, amely minden szempontból megfelelt egy terebélyesebb múzeum berendezésére. Az épület falai monumentálisak, és a benne található négy terem boltíves mennyezetével tág lehetőségeket nyitott a múzeum szakosítására. A bútorzat beszerzésénél a megyei szervek is segítettek, de a szülői bizottság és a patronáló üzem is kivették részüket. Ez az épület ideális helyiség múzeum berendezésére. [...] négy teremben 5 részleget rendezhettünk be: kerámia részleg, elavult háztartási felszerelések, hűbéri mezőgazdasági szerszámok, népművészek alkotásai és egy állandó képtár. A szakosztályokat azért csoportosítottuk a fentiek alapján, hogy könnyen áttekinthető legyen a tanulók, tanárok, látogatók és a történelem szakos tanerők ré-

szére. Didaktikai szempontból ez volt a célszerű, a szemléltetés funkciói ezt így követelték meg. A kerámia részleg tárgyait koronként csoportosítottuk: régi, ősrégi, múlt századi és jelenkori termékek. Ez a csoportosítás elősegíti a kronologikus tájékozódást, de ugyanakkor az összehasonlítást is lehetővé teszi, mert könnyen áttekinthető és a következtetések megfogalmazását valósággal feltálalja. [...] A hűbéri mezőgazdasági felszerelések külön szakosztályt képeznek. Valamennyi leleten ott találjuk a keletkezés idejét. A faeke, borona, favilla, falapát, kőmalom, guzsaly, orsó, csörlőkerék felsorakoztatása, külön csoportosítása szintén didaktikai célt szolgált. Külön részlegen állítottuk ki az elavult háztartási felszereléseket. [...] E részleg tárgyait is belső alcsoportokra osztottuk a könnyebb áttekinthetőség kedvéért. [...] Külön kistermet rendeztünk be a helyi agyagművesség halhatatlan mestereinek, az agyagszobrászoknak, naiv művészeknek [...] A népi szobrászat tőszomszédságában találjuk a hivatásos művészek termét [...] A néprajzi jellegű iskolamúzeum elsődleges szerepe és funkciója mindenekelőtt a történelem tanításában nyilvánul meg. [...] a múzeumban tartott órák a tantervben szereplő tényanyag tanításával kapcsolatosak, rendes, szervezett tanítási órának számítanak és függetlenek a köri tevékenységtől. [...] A helytörténet ismeretével és általában a néprajzzal való foglalkozás iskolánkban jelentős helyet foglal el. A szülőföld megismerése hozzájárul a környezet ismeretén kívül a szülőföld megszerettetéséhez. Megismerteti gyerekeinkkel a helység történetét, az elődök áldozatos munkáját, foglalkozásukat, műveltségüket, művészetüket. Tanulóink összehasonlítást tehetnek, láthatják a hatalmas fejlődést, amelyet jelenünk mutat, betájolhatják a jövőt, melynek alkotói lesznek. A helytörténeti kutatás sokoldalú munkát feltételez és évekre szól. Elsődleges szerepe az ifjúság tudatformálása, nevelése, a hazaszeretetre való nevelés. De a gyűjtés eredményeként létrehozott néprajzi múzeum beszédes tanulságul szolgálhat az elkövetkező nemzedéknek is. Szerény eredmények ezek. Hétköznapiak. Ahhoz viszont, hogy ünnepek is jöhessenek, előbb ilyenekre is szükség van. S ha csak néhány diákot, felnőttet sikerül évenként rádöbbentenünk arra, hogy szépek ezek az értékek, s a mieink, tettünk valamit! [...] Mi azt valljuk, hogy az iskola nemcsak tudásra, hanem emberségre is nevel. Úgy szeretnénk, ha a tőlünk kikerülők éreznék, hogy gyökerük van, magukénak mondhatják mindazt, amit népünk évezredek során alkotott. A Makfalva községi néprajzi múzeum megszervezése és működtetése, az iskolai történelemkör hozzájárulása az anyag gyűjtéséhez című kéziratból válogatta és sajtó alá rendezte, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta:

NAGY ZSOLT

19

Enciklopédia

Váczy Kálmán emlékezete Születésének 100. évfordulóján Váczy Kálmán (1913. március 20., Abrudkerpenyes – 1992. május 12., Kolozsvár) ügyvédre és flórakutatóra emlékezett együttes ülésszakon az Erdélyi MúzeumEgyesület Természettudományivalamint Agrártudományi Szakosztálya. A bemutatott dolgozatok legnagyobb része Váczy Kálmán pályafutásának azt a vetületét mutatták be, amelytől ő valóban ismertté vált: a flórakutatót, a Románia flóráját ismertető, tizenhárom kötetes monumentális munka kulcsemberéét, de adalékok hangzottak el Váczynak a nagy nyilvánosság előtt kevésbé ismert ügyvédi pályájáról, ezen belül az 1940. szeptemberi szilágysági románellenes atrocitások kapcsán népbíróság elé állított magyar civilek perében vállalt szerepéről is. Ezeknek a dolgozatoknak a szerkesztett változatát közöljük a továbbiakban.

Váczy Kálmán életútja

20

A Váczy család, mint ahogy a helységre utaló neve is mutatja, a Magyarország területén levő Vácról ered. Odavalósi volt id. Váczy Kálmán, aki Budapesten végezte iskoláit, majd a budapesti székhelyű Ganz–MÁVAG műszerésze lett. Állása, fizetése jó volt, mégis úgy határozott, hogy Erdélybe költözik, miután az 1900-as évek elején Zalatnán és környékén erőteljes iparosítás indult. Ismert, hogy itt még a rómaiak idején bányásztak aranyat, ezüstöt, higanyt, rezet, de a fémek nagyipari feldolgozása, a nagy teljesítményű kohók építése a 19. század végére, a 20. század elejére esett. Az 1848-49-es véres események (Preszáka, Ompolygyepű) következtében, ezen a Mócvidékhez tartozó területen a magyarság száma erősen lecsökkent. Az iparosításhoz azonban szakemberek kellettek, akik az Osztrák–Magyar Monarchia minden sarkából ér-

keztek. Közöttük volt nagyapám. Id. Váczy Kálmán is, aki először az abrudkerpenyesi, majd a zalatnai állami villanyközpont főgépésze lett. A három Váczy gyermek már itt született, igazi erdélyi érzésű és szellemű neveltetést kapva. Édesapám, Váczy Kálmán 1913. március 20-án született Abrudkerpenyesen. Elemi iskoláit Abrudbányán végezte magyar nyelven, a Horea gimnázium I.– IV. osztályát Topánfalván, a középiskolát a környék legjobb iskolájában, a gyulafehérvári Mihai Viteazul líceumban már románul végezte. 1930-ban első nekifutásra sikeresen érettségizett, miközben a diákok közel 40 százaléka megbukott, mint napjainkban. Az érettségi oklevelébe beírták: „Elevul Váczy Coloman clasificat al 19-lea din 82 candidaţi reuşiţi” [Váczy Kálmán a sikeresen vizsgázó 82 végzős közül a 19. legjobb eredményt érte el – szerk. megj.]. Gyulafehérvári, nagyon jól képzett tanáraitól elsajátított, magas fokú latin, görög, francia és német nyelvtudását egész életében sikerrel kamatoztatta. 1930-ban beiratkozott a kolozsvári egyetem orvosi karára, de mivel nem tudta a tandíjat fizetni, néhány hónap után törölték az orvosi kar diákjai közül. A szülei nem tudtak anyagi segítséget biztosítani a Kolozsváron élő két gyermeküknek (Váczy Margit is itt tanult tovább), annál is inkább, mert a főgépész apa hónapokig nem kapott fizetést az akkori gazdasági világválság miatt. Így az alig 17 éves Váczy Kálmán nehéz körülmények között élt alkalmi munkákból, amíg összegyűjtött annyi pénzt, hogy beiratkozhatott a jogi egyetemre. Egyetemi tanulmányai alatt különböző ügyvédi irodákban dolgozott, nagy hasznát véve tökéletes román nyelvtudásának. 1934-ben befejezte a jogi egyetemet, 1936-ban megszerezte a jogi doktorátust, 1938-ban ügy-

Váczy Kálmán, 1980. védi vizsgát tett, majd letette az államtudományi doktorátus összes szigorlatát, de a második bécsi döntés miatt felavatása elmaradt. 1940-ben járásbíró, államügyész volt, majd saját ügyvédi irodát nyitott, amely abban az időben Kolozsvár egyik legjobban menő irodája volt. Szakmai berkekben megbecsülést szerzett, alapos tudása, gerincessége, profizmusa, szónoki képessége közismert volt. Sok szegény embernek volt ingyenes ügyvédje, a Vakokat Gyámolító Egyesületnek ingyenes jogtanácsosa, igazgatósági tagja, a Transilvania bank ügyésze. Több zsidó ügyfelét segítette azokban a nehéz időkben, családjukat bújtatta, a külföldre menekülésükhöz, vagyonuk mentéséhez papírokat szerzett. Akik túlélték, hálásak voltak, levelekben köszönték jóindulatát, emberségét. Emlékszem, hogy az 1950-es évek elején csomagot kaptunk egy túlélőtől Amerikából, volt benne csokoládé, amit addig soha nem láttunk, nem ettünk, de nekem a legfontosabb és legcsodálatosabb ajándék egy rózsaszínű műanyag fogkefe volt. 1941-ben megnősült, felesége dr. Zachariás Lenke, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár bibliográfusa volt. 1944 nyarán megkezdte működését a hírhedt kolozsvári néptörvényszék, közismertebb nevén a népbíróság, bosszút lihegő, jogi végzettség nélküli népi ülnökök-

Id. Váczy Kálmán zalatnai kir. főgépész, 1905

A Váczy gyerekek: balról jobbra: Katalin, Zsuzsánna és Kálmán, 1949

kel. Amikor megkezdődött az ún. ippi és ördögkúti vérengzések tárgyalása, a Magyar Népi Szövetség felkérését elfogadva, Váczy Kálmán elvállalta a vádlottak ingyenes védelmét. 1946 márciusában az ügyész halálbüntetést kért a vádlottakra, bár semmi közvetlen bizonyíték nem volt ellenük. 1948. július 12-én Váczy Kálmánt a néptörvényszéki beszédei miatt eltávolították az ügyvédi kamarából. Megvonták tőle az ügyvédi gyakorlat jogát, irodáját elrekvirálták. Így hattagú családjával az utcára került, kereset nélkül maradt és elkezdődött a nyomor korszaka. Néhány hónap múlva, 1948. szeptember 1-től munkásként kapott állást és dolgozott két éven át a kolozsvári húsárúgyárban. Ezzel lezárult Váczy Kálmán első élete, a jogászság. Sokáig rágódott jogász élete kettétörésén, kudarcán, de utólag is visszanézve, azt mondta, másképp nem tehetett. Az átmeneti kényszerpálya biztosíthatta számára a túlélést, és itt kezdődött második élete, amikor botanikus lett. 1948-ban ugyanis megalakult a Nyárády Erazmus Gyula által vezetett Flóra-kollektíva a 13 kötetesre tervezett Románia Flórája (Flora RPR/ RSR) nagy jelentőségű növénytani mű megírására. Szerteágazó nyelvismerete okán Nyárády kérésére Váczy Kálmánt a Román Akadémia kolozsvári fiókja 1950. március 23-án alkalmazta. Előbb rajzolóként (soha nem hú-

zott egy vonalat sem), 1952-ben tudományos előadóként, majd kutató-főkutatóként dolgozott. 1958-tól érthetetlen okokból megvonták tőle a kutatói státust, s bár munkája semmiben nem változott, szerkesztő, dokumentarista besorolásokat kapott, végül 1974-ben mint főbibliográfust nyugdíjazták. Sérelmezte ezeket az adminisztratív besorolásokat, mert ő magas szintű tudományos munkát végzett, így többször fordult az akadémia vezetőségéhez ebben az ügyben, sikertelenül. A botanikában autodidakta volt. Mint önéletrajzában írta, nem egyetlen egyetemi kurzus alapján ismerte meg a növények alak- és rendszertanát, nem 5-6 tanulmányi kiránduláson tanulmányozta a növények élőhelyeit, jellegzetességeit, mint ahogy ezt az egyetemi tanterv előírja. A legkitűnőbb tanítómestere Nyárády volt, akivel 20 éven át egy szobában dolgozott, többszáz botanikai kiránduláson vettek részt a tengerparttól a magas hegyekig, így a természetben ismerhette meg a különböző növényfajok jellegzetességeit, és mindezt kiegészítette az eredeti nyelven (latin, francia, német és angol) tanulmányozott szakkönyvekkel. Nyárády E. Gyula írta róla: „Váczy Kálmán ismeri a vonatkozó botanikai szakirodalmat, úgy hogy 28 kutató munkáinak ellenőrzését és átvizsgálását, az ő segítségével végezhetem. Az

új fajok vagy formák latin diagnózisait a Flóra-kötetek részére ő végzi el (Addenda). Mindezt a legnagyobb szorgalommal és mondhatom lelkesedéssel, ami az én munkámra is serkentőleg hat.” „Senki nem tudta úgy a növények nevezéktanának törvényszerűségeit, mint Váczy Kálmán. És a szakemberek által újnak véltek leírását is csak Váczy Kálmán tudta klasszikus (latin) formába átültetni. Tanúskodnak erről a Románia Flórájának vaskos (13) kötetei” – írta róla Nagy Tóth Ferenc 1992-ben. De nem csak a Flórának készített latin diagnózisokat, hanem mindenkinek, aki hozzáfordult, algafajoktól elkezdve a virágos növényekig. Segítőkézsége határtalan volt, kollegái számára szakirodalmat fordított és értelmezett, a tudományos dolgozatokhoz kötelezően hozzácsatolandó francia- és németnyelvű összefoglalókat is szívesen és megbízhatóan fordította. Váczy Kálmán legelső tudományos dolgozata az utrechti (Hollandia) Taxon folyóiratban jelent meg, amely a világ legrangosabb nemzetközi nevezéktani folyóirata. Ez mind külföldön, mind belföldön megnyitotta közlései számára az utat. Összesen 80 tudományos dolgozata jelent meg külföldi és belföldi lapokban, szkédákat készített, recenziókat írt stb. 7 könyve jelent meg, jelenleg még két könyve vár

21

Egyetemi leckekönyve 1930 megjelenésre a Kriterion kiadónál. Sajnos, a jelek szerint örökre elveszett a Dimitris Karakasse görög eredetű első diplomás romániai orvos görög nyelven 1760ban, Halléban megvédett doktori tézise. A könyv együttműködés eredménye lett volna, a több száz oldalas görög szöveget Váczy Kálmán fordította le románra, terjedelmes előtanulmányt készített hozzá, egy bukaresti egyetemi tanárnak pedig egy keretszöveget kellett volna hozzáírnia. Az egész anyag eltűnt Bukarestben. Kíváncsi vagyok, kinek a neve alatt fog megjelenni. Váczy Kálmán 1992. május 12én hunyt el Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben nyugszik. Az általa annyira ismert és szeretett latin közmondások közül egy Horatius-idézettel zárnám: Non omnis moriar, vagyis: Nem halunk meg egészen… Az ő emléke is élni fog hátrahagyott munkáiban, és az emlékezetünkben.

A nevezéktani kiigazításoktól a hétnyelvű botanikai szótárig

22

Váczy Kálmán botanikai munkásságának nyomtatott hagyatéka három nagy csoportba osztható: florisztika-taxonómia, nevezéktan (nómenklatúra), valamint botanikatörténet. Fontos megjegyezni, hogy ő

azonosította a nemzetközi nevezéktan szabályaiban levő hiányosságokat és pontatlanságokat, kiigazításait pedig tudományos dolgozatokban tette közzé. Ebben a témakörben mint volt jogász, jobban tudta értelmezni a szabályokat, e helyreigazítások jelentek meg első dolgozataiban az utrechti Taxon folyóiratban. Miután ezek kedvező vis�szhangra találtak, ezzel kül- és belföldön egyaránt megnyíltak számára a közlési lehetőségek. Ilyen körülmények között jelentette meg könyvben a román nyelvre először lefordított és magyarázatokkal ellátott botanikai nevezéktani szabályzatot. (Cod internaţional de nomenclatură botanică şi cod internaţional pentru nomenclatura plantelor cultivate. Ed. Academică, Bukarest, 1974). Ez magába foglalja a botanikai nómenklatúra fejlődését Teofrásztól, Dioszkoridésztől és Pliniustól kezdődően Linnéig – aki elkészítette az első nevezéktani kézikönyvet –, végigkísérve a kérdéskör fejlődését az utóbbi nemzetközi konferenciákon közzétett adalékokig. Ugyanebben a témakörben említést érdemel még az indiai Hortus Malabaricus történetével és általa a nevezéktanra gyakorolt befolyásával foglalkozó, Kalkuttában 1980-ban

megjelent dolgozata (Hortus Indicus Malabaricus and its importance forthe botanical nomenclature. IN: Botany and history of Hortus Malabaricus, Delphi, Calcutta, Oxford). Arról is szólnunk kell, hogy Váczy Kálmán készítette el a Péterfi István és Alexandru Ionescu által írt Tratat de algologie [Értekezés az algákról – szerk. megj.] című kötetnek az algák nevezéktanára vonatkozó fejezetét. (Consideraţii de nomenclatură algologică, 1976). Meg kell még említenünk a dák növénynevekkel foglalkozó négy dolgozatát, amelyek az Acta Musei Napocensis történelmi témákkal foglalkozó lapban jelentek meg 1968 és 1972 között. (Nomenclatura dacică a plantelor la Dioscorides şi Pseudo Apuleius). Alapos latin nyelvtudását ismerve őt kérték fel a kolozsvári, craiovai, iaşi-i és konstancai Exicatta növénygyűjtemények szkédáinak elkészítésére. Közel álltak hozzá a régi korok nagy botanikusai, Dioszkoridész (1529), Plinius (1669), Clusius (1583, 1601), vagy az 1800-as évek elején szintén latinul író Baumgarten (1816) és Rochel (1823, 1838), akiket eredetiben olvasott, de foglalkozott Méliusz Péter herbáriumával is. Váczy Kálmán írta meg latin nyelven a közelmúlt nagy botanikusai, Alexandru Borza (1971), C. C. Georgescu (1968), Nyárády E. Gyula (1966) nekrológjait, egyúttal a Taxon folyóiratban bemutatva ezek nemzetközi érdeklődésre számítható munkásságát. Váczy Kálmán botanikai munkásságának csúcsa a bukaresti Tudományos Könyvkiadó gondozásában 1980-ban megjelent 1017 oldalas Lexicon Botanicum Polyglottum (latino, daco-romanico, anglico, germanico, hungarico, rossicum), amelyet a botanikusok kivételes tudományos eseményként értékeltek. A szótár a klasszikus botanika 12 000 fogalmát, a növénytan hagyományos nyelvén, a latin nyelv betűrendjében sorolja fel. Értelmezi a szó eredetét, többnyire görögül, a szótárnak a nyolcadik, címlapon fel sem tüntetett nyelvén, ezt követi egy rövid, román nyelvű magyarázat, a különböző botanikai jelentések felsorolása, majd

az angol, német, francia, magyar és orosz megfelelők. A szótárral – a szóösszetételeket is beszámítva – mintegy 25 000 fogalom fordítható le a hét nyelv bármelyikére és mivel egy-egy kifejezésnek több megfelelője is lehet, a teljes anyag hozzávetőleges durva becsléssel (és a görög értelmezést nem számítva) kb. 200 000 adatot közöl. A szótárt Európa legnagyobb botanikusai recenzálták, értékelték és köszönték meg. A sok közül csak Rácz Gábor professzort idézem, ezt érzem a legtalálóbbnak: „Ez alighanem az emberiség történetében az utolsó ilyen monumentális alkotás, melyet egyetlen szerző írt, komputer nélkül” (Korunk, 1981). Így jogos és indokolt tehát a kutatók egyszerre elismerő és becéző gyakorlati megjelölése, amely a szótárt már születése pillanatától kezdve mint „a Váczy”-t emlegetik.

Tizenhárom kötetes mű munkatársa

Váczy Kálmánt (Kálmán bácsit) egyetemista korom óta (1965) ismertem, többször is találkoztam vele a kolozsvári botanikus kertben levő növénytárban. Beszélt nekem Nyárády E. Gyula akadémikus munkásságáról, a Románia Flórája szerkesztéséről, az új fajok latin diagnózisairól. Látva botanikai érdeklődésemet, szakmunkákat ajánlott és kölcsönzött nekem, több éven át. Tőle tudom, hogy a Románia Flóráját eredetileg 12 kötetesre tervezték, és abban 3700 növényfaj leírását szerették volna elhelyezni. Végül mintegy 3400, Romániában vadon termő növényfajra szűkült a leírás, a munkából ugyanis kihagyták a termesztett növényeket. Szigorú kritikai válogatással használták fel benne a nagy botanikus elődök – Heuffler (1858), Fuss (1866), Schur (1866), Baumgarten (1816), Brandza (1879, 1893), Grecescu (1898), Prodan (1923) stb. – műveit, valamint minden résztanulmányt, leírást, adalékot, amelyek Románia flórájára vonatkoztak. Váczy Kálmán hivatali kötelességből végezte a Flóra-kötetek szerkesztésének jelentős részét. Ő készítette el a kötetek mutatóját (a 1952 és 1976 között megjelent 13 kötethez mintegy 270 oldalnyit) úgy, hogy az első 10 évben

vállalta a teljes névtelenséget. Neve szerkesztőként, szerkesztőbizottsági tagként csak 1962-től tűnik fel a VIII. kötettől kezdődően, a XIII. kötet szerkesztőségéből pedig saját akaratából lépett ki, szerkesztési nézeteltérések miatt, bár a 300 nyomtatott lapból 200-at egymaga készített el. „Aki valaha is dolgozott kézikönyvek mutatójának összeállításán, csak az tudja valóban felmérni, mit jelent formailag is, de végső tartalom szempontjából is a lappangó hibák és következetlenségek feltárásában egy lelkiismeretesen elkészített mutató” – írja Váczy Kálmánról Szabó T. Attila (Korunk, 1981, 1. szám, 69. l.). A Románia Flórája 25 évre kiterjedő munkálatai közben új növényfajok és formák kerültek elő, amelyeknek nemzetközi tudományos elismeréséhez 130 oldalnyi latin nyelvű diagnózissal (növényleírással) járult hozzá; ezek a kötetekhez csatolt addendákban jelentek meg. Váczy Kálmán a nagy Flóra-mű utolsó köteteinek megírásába is bekapcsolódott. Váczy Kálmán összesen 651 oldalnyi szöveggel járult hozzá a Románia Flórája köteteihez, s ha

még hozzá számítjuk a XIII. kötet általános betűrendes mutatóját is, akkor a sorozathoz fűződő munkája egybevetve 771 lapnyi terjedelmet tesz ki. Ez a következőképpen oszlik meg: az I–XIII. kötetek indexei 10 lap, a III–XII. kötetek addendái – 552 lap, a XII kötetben a Gramineae (Pázsitfűcsalád) nemzetségeinek határozókulcsa és a Musaceae (Banánfélék) családjának Romániában előforduló 3 fajának leírása – 7 lap, a XIII. kötetben 202 lap. Váçzy Kálmán főleg az új növényfajok latin diagnózisaival és a nómenklaturális változások bevezetésével járul hozzá a Románia Flórája sorozat tudományos színvonalának emeléséhez.

Nemzetközi elismertség

Nyárády E. Gyula, azzal is kifejezte megbecsülését Váczy Kálmán iránt, hogy a tudomány számára felfedezett új szederváltozatokat róla nevezte el (Rubus rhombifolius var. Váczyi, Nyár. 56; Rubus cuspidifer var. Váczyi, Nyár. 56) Az 1964-es edinburghi nemzetközi nevezéktan-kongresszusra Váczy Kálmán 44 javaslatot

Váczy Kálmán adományai Még életében a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Természettudományi gyűjteményének ajándékozta az 5000 ívből álló herbáriumát, amelyben számos ritkaság, főleg a Hieracium és Rubus nemzetségbe tartozó fajok holotípusai, valamint a csere útján a francia Pireneusokból, Olaszországból és Észak-Afrikából stb. beszerzett növények is helyet kaptak. A kolozsvári Akadémiai Könyvtárnak adta át 1985. november 26án a 213. számú jegyzőkönyvvel a Románia Flórája 12 kötetében illusztrációként felhasznált 1680 növény képét. A kolozsvári Akadémiai Könyvtárnak ajándékozta 1986-ban a Románia Flórája munkatársait bemutató, 125x115 cm nagy faliképet, valamint a Tordai-hasadék topográfiai térképét. Halála után a kb. 50 jogi könyvből álló gyűjteménye az Erdélyi Múzeum-Egyesülethez került. Ezek közül muzeális értékű például az Egyházjogtan (1871), a Magyar váltójog (1879), a Házasságkötésjog (1883), a Magyar jogi lexikon (1900), a kötetek többsége azonban 1930 és 1948 közötti megjelent kiadvány. Biológiai, botanikai könyveinek nagy része, kéziratai, a Nyárádyhagyatékból megmentett iratok, nem publikált könyvek kéziratai a Babeş–Bolyai Tudományegyetem botanika könyvtárába kerültek 1996-ban. A Magyar Nemzeti Múzeum Növénytára Könyvtárába, valamint a budapesti Széchényi Ferenc Könyvtárba jutott adományképpen minden megjelent könyvének egy-egy példánya, valamint megjelent dolgozatait tartalmazó kétkötetes összefoglalója.

23

Feleségével 1990 körül, Kolozsvár

24

küldött be a Nevezéktani Kódex módosítására, ebből 11-et elfogadtak, és ezek bekerültek a jelenleg is érvényes Kódexbe. Meghívták az 1974-ben, Leningrádban tartott kongresszusra is, ahol C. V. Morton (Smithsonian Institution, Washington) kérésére hozzájárult a Kódex 69-es paragrafusának a kiigazításához. A nemzetközi botanika nagyjai elismerték munkásságát. A világ minden tájáról, különböző kontinenseken élő 100 botanikussal állt szakmai levelezési kapcsolatban, tudományos eszmecsere, könyv és herbáriumi cserét folytatva velük. Ez a levelezés 14 iratgyűjtőt tesz ki. A kalkuttai egyetem kutatóinak az újonnan felfedezett növények latin diagnózisait készítette el, ezek után 1985-ben felkérték, hogy vegyen részt az ottani botanikai tanszék doktori vizsgáztató bizottságában. Váczy Kálmán két angol nyelvű tézist véleményezett, egészített ki és adta rá igenlő szavazatát. A rá jellemző módon a tiszteletdíját átutalta az Indiában épp akkor történt – a világsajtóban is megírt – nagy gázrobbanás áldozatainak támogatására. Romániában is felkérték az 1970-es évektől kezdődően, hogy nézze át nomenklaturális, botanikatörténeti, sőt taxonómiai szempontból is a megvédendő botanikai téziseket. Ezt körülbelül 50

dolgozat esetében meg is tette, csak az nem jutott senkinek eszébe, hogy hivatalos referensnek is meghívják… Még életében többen írtak munkásságáról, különösen az 1980-ban megjelent többnyelvű szótárának külföldi és hazai pozitív fogadtatása után (B. du Retz, Gorenflot, Stern, Staffleu, Tüxen). Magyarországról Soó Rezső, Boros Ádám, Priszter Szaniszló, a hazaiak közül Csűrös István, Rácz Gábor, Pázmány Dénes, Szabó T. Attila, Nagy Tóth Ferenc, Vita Zsigmond, Beke György, illetve G. Dihoru, I. Mititelu, Tr. Stefureac méltatta Váczy szótárát. Haláláról is megemlékezett Nagy Tóth Ferenc, Szilágyi István, Petre Danciu, Catinca Muscan, Beke

György, a Román Akadémia Természetvédelmi Bizottsága méltatta a romániai botanika terén elért eredményeit. Neve megjelent a Budapesten 1997-ben kiadott Magyar Tudóslexikon A–ZS-ig című, 1024 oldalt magába foglaló tudástárban is a 829. oldalon. Ezzel szemben nem említi őt Az erdélyi magyar biológusok tudományos munkássága a XX. század végén, 40 oldalas könyvrészlet (Tizenkét év. Összefoglaló tanulmányok az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti eredményei-ről. II. k., Természettudomány. Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2002), amelynek szerkesztői között egykori méltatói is ott voltak. Vajon melyek voltak a válogatás kritériumai? Váczy Kálmán talán mégis annak a stuttgarti egyetemi könyvtárból érkező hírnek örvendene a legjobban, hogy ott annyian használták már hétnyelvű szótárát, hogy az darabjaira esett. Váczy Kálmán tagja volt a Romániai Botanikusok Egyesületének, a Román Akadémia Természetvédelmi Bizottságának, a máltai lovagrendnek és egyedüli romániaiként a Nemzetközi Növénytani Nevezéktani Társaságnak. Az elismerésről szól az is, hogy a budapesti Széchényi Könyvtár felkért, engedélyezzük (szerzői díjtól eltekintve) a poliglott szótár, a Nyárády akadémikusról, valamint a Pliniusról szóló könyveinek világhálós honlapra való feltöltését, ami meg is történt.

Bartók Katalin, Farkas Zoltán, Svoboda Szilárd

Váczy Kálmán önálló, illetve társszerzőként megjelent könyvei

C. Plinius: A természet históriája. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1973, 203 l. Carl Linné (1707–1778) a természet rendszerezője. Vallomás műveiről. Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár. 1997, 152 l. Váczy Kálmán, A. Ardelean, Bartók Katalin: Carl Linné (1707– 1778). Viaţa, opera, destăinuiri. Risoprint, Kolozsvár, 1999, 202 l. Váczy Kálmán – Bartha Sándor: Nyárády Erazmus Gyula, a természettudós. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1988, 158 l. Váczy K., Csűrös I., Gh. Dihoru, Szabó T. A., O. Ratiu, Bartha S.: Botanistul acad. E. I. Nyárády. Kéziratban. Váczy K., C. Jugulescu, Dimitris Karakasse: Poema medica (Versek az orvostudományról). Fordítás ógörögből és latinból, terjedelmes előtanulmánnyal, kb. 300 l. Kézirat.

A lehetetlen védelem

Váczy Kálmán és a szilágysági magyarok népbírósági pere Lapunk múlt év augusztusi és szeptemberi számában közöltünk néhány adalékot az 1940 szeptemberében magyar katonák által elkövetett ippi és ördögkúti (Szilágyság) románellenes vérengzés utóéletéből. Pontosabban az összesen több mint 250 áldozatot követelő tömeggyilkosság okán a kolozsvári népbíróság által 1946 tavaszán súlyos börtönévekre ítélt szilágysági magyar civileknek a Váczy Kálmán töredékes hagyatékában fennmaradt tanúvallomásaiból tallóztunk. Ez a per Váczy szakmai hozzáállásának és gerincességének volt a fokmérője. A kiváló ügyvéd ugyanis nem volt hajlandó beállni a második világháború európai befejezését követően felállított népbíróságok bosszúszomjas, politikai leszámolástól sem mentes vonulatába, s emiatt ügyvédi-jogászi pályafutását az akkori hatóságok ketté is törték. Most újabb részleteket közlünk arról: milyen politikai környezetben jött létre és hogyan ítélkezett a népbíróság, s az adott körülmények között milyen esélye volt az igazi védelemre Váczy Kálmánnak? Emlékeztetőül: 1940. szeptember 9-én a Szilágy megyei Ördögkúton egyes források szerint 68, más források szerint 87, a 13-áról 14-ére virradó éjszaka pedig Ippon 157 román lakos, köztük gyermekek, nők és idősek estek magyar katonák által elkövetett megtorló mészárlás áldozatául. A vegyes lakosságú Ördögkúton a bevonuló honvédek tüzet kaptak, máig sem tisztázott, hogy hány magyar katona esett az orvlövészek áldozatául. Az Ákosi Károly alezredes által vezényelt roham és megtorlás nyomán keletkezett összevisszaságban nem csak a görögkeleti parókián talált és a helyszínen agyonlőtt románok, hanem a történtekről mit sem sejtő, teljesen ártatlan személyek is életüket vesztették. Szeptember 7-én Ippon a faluba érkező honvédek egyik szekerén súlyos szakmai mulasztás miatt

felrobbant egy, a margittai román katonai laktanyában talált lőszeres ládában egy élesre töltődő gránát, két honvéd halálát okozva. A szeptember 13-án a faluba érkező Bedő Zsolt – a kolozsvári népbíróság adatai szerint Vasváry Zoltán – főhadnagy almáskosárba helyezett pokolgép okozta merényletként értesült a történtekről, az esetet így is könyvelte el, és eszerint bosszulta meg, noha a honvédek, valamint a megtorlás során agyonlőtt 157 román civil lakos tragédiáját követő magyar katonai kivizsgálás és újabban Illésfalvi Péter hadtörténész is tisztázta a baleset voltát. Az 1940. szeptemberi szilágysági románellenes atrocitások perét a kolozsvári népbíróság tárgyalta 1945-46-ban, és ördögkúti és ippi magyar civileket is elítélt, akiknek semmi közük nem volt a gyilkoláshoz. Milyen politikai környezetben jöttek létre a romániai népbíróságok? Ezeket az 1944. szeptember 12-én Moszkvában aláírt szovjet (szövetséges)–román fegyverszüneti egyezmény 14. szakasza alapján hozták létre. Két ilyen bíróságot állítottak fel, egyet Bukarestben, egyet Észak-Erdélyben, Kolozsvár székhellyel, utóbbit az 1945. július 10-i 526. sz. törvény alapján. Ekkor már hatalmon volt a dr. Petru Groza vezette baloldali kormány, a közhangulatot a kommunizmus térnyerése mellett az alig befejeződött második világháború utáni állapot is meghatározta; ebben a környezetben az igazságszolgáltatásnak álcázott bosszúvágy, illetve a (politikai) leszámolás szándéka is kitapintható. Az Erdély című kolozsvári szociáldemokrata lap 1945. június 27-i számában a kolozsvári népbíróság megszervezésével felruházott Avram Bunaciu kommunista jogász, a bukaresti népbíróság főügyésze (fő közvádlója) ki is fejtette, hogy „Észak-Erdély részére a néptörvényszék-

Érettségi diploma kép nek mérhetetlen jelentősége van. Ezen a területen a néptörvényszék kötelessége levezetni azt a tisztító politikai folyamatot, amely kiérdemli a nép bizalmát és szeretetét, mert az igazi bűnösök megbüntetésére törekszik”. Tökéletesen összecseng ezzel az ippi, ördögkúti, bánffyhunyadi stb. magyarok elleni ítélet megindokolása, miszerint „ez a per nem szokványos, hanem olyan egyedi, különleges per, amelyet mindenekelőtt a letűnt rendszer ellen, és csak másodsorban az e rendszer, valamint a huszadik század által megfertőzött eszközemberek ellen” kellett lefolytatni. Ennek mentén kell értelmezni a vádemelést is, miszerint a vádlottak a „Horthysta Magyarország vezetőinek morbid-fasiszta agyából született gyilkos szándék” eszközei, a gyilkosságok „morális elkövetői” közvetlenül a horthysta vezetők, a „végrehajtók” pedig a vádlottak. S miszerint a közvetett és akár a legtávolabbi végrehajtók „mindazok, akik Erdélyt évtizedeken át uralták és vezették, rombolva, a sovinizmus és az irredentizmus eszméjét táplálva, minden eszközzel szítva a kommunistaellenességet, azért, hogy mindezekkel a diverziókkal elfojtsák a népek szabadságért és jobblétért vívott harcát”. A háború idején elkövetett

25

Csűrösék lakásán 1977 őszén. Balról ? Rózsika, Soó Rezső, Csűrösné Káptalan Margit, Csűrös István, Kovács Attila, Gergely János és Váczy Kálmán.

26

gyilkosságok, általában bűntettek vizsgálatának a kimondottan jogi, tehát szakmai közegből a politikai-társadalmi szférába való átemelését támasztja alá az is, amit Avram Bunaciu az Erdély c. lap idézett számában nyilatkozott: „E bűncselekmények felderítése érdekében különösen számítunk a nép, illetve a dolgozó réteg segítségére. Ha a nép becsületes és megbízható módon tájékoztatja majd a közvádlói irodákat, akkor nagy részben megkönnyíti a néptörvényszék működését (…) minden állampolgárnak erkölcsi kötelessége támogatni a néptörvényszéket. (…) [1945.] Június 26tól bárki – aláírt és lakhelyének pontos megjelölésével ellátott – feljelentéssel fordulhat a kolozsvári néptörvényszék közvádlóihoz. Még egyszer hangsúlyosom, hogy minden becsületes ember kötelessége önként beszámolni a néptörvényszék közvádlóinak azokról a gyilkosságokról, kínzásokról, rablásokról, zsarolásokról, amelyekről hiteles adatokkal rendelkezik” – mondta Bunaciu. Közlése szerint tagja lehetett a néptörvényszéknek, és közvádlói tisztséget vállalhatott „minden becsületes román állampolgár, akinek meggyőződése, hogy az igazi bűnösök el kell nyerjék méltó büntetésüket”. Ilyen körülmények között kezdte meg tehát a működését 1945. június 26-án

Kolozsváron a Majális utcai Pszichológiai Intézet épületében helyet kapó, a bebörtönzések céljára pedig az ügyészségi fogház egész első emeletével rendelkező észak-erdélyi népbíróság. Ennek tanácsa – a bukarestihez hasonlóan – nyolctagú bíróságból állt. Amúgy Romániában összesen közel 2700 megvizsgált esetnek a fele került az ügyészséghez, ebből 668 esetben emeltek vádat háborús bűnökért, az emberiség ellen elkövetett bűnökért és a béke ellen elkövetett bűnökért. A bukaresti népbíróság 187 személyt ítélt el, a kolozsvári 481-et, közülük 370 magyart, 83 németet, 26 románt és 2 zsidót. Száz személyt halálra, 163-at pedig életfogytiglani kényszermunkára ítélt a kolozsvári népbíróság, utóbbi ítéletei jelentősen súlyosabbak voltak a bukarestiénél. Egyértelműen kitetszik, hogy a népbíróság elsősorban olyan politikai indíttatású leszámolás mentén ténykedett és ítélkezett, amelyben az ippi és ördögkúti gyilkosságok jogi és bűnügyi vonatkozásai, egyes részletei mes�sze a háttérbe szorultak. Ezzel magyarázható, hogy a népbíróság úgy tekintette a vád alá helyezett ippi és ördögkúti magyar civileket, mint akik együttműködtek a honvédekkel a román lakosok lemészárlásában. Mit tehetett ilyen körülmé-

nyek között Váczy Kálmán? Ebben a szűk és „előre gyártott elemektől” terhelt mozgástérben Váczy Kálmán mondhatni, a lehetetlenre vállalkozott, amikor a szilágysági magyar férfiak védelmére kelt. A hagyatékában megtalált egyik önéletrajzi, töredékes feljegyzésében tesz is erre utalást, amikor így fogalmaz: „(…) reggel kezdődött a néptörvényszéki tárgyalás a törvényszék legnagyobb termében, amely zsúfolásig megtelt, természetesen elsősorban is az államvédelmi emberekkel, a baloldali vagy jobboldali újságok kiküldötteivel. Egyik vádlottal sem beszélhettem, kik előttem 5-6 méterre ültek egymás mellett, és csak nyakuk és fejük hátulját láthattam.” A tárgyalás elhalasztását kérte „(…) mert védői kirendelő megbízólevelemen a tinta még jól meg sem száradt, a többkilós, hatalmas peranyagot tartalmazó aktacsomóba még bele sem nézhettem, továbbá egyik védencemmel sem állt módomban beszélni, kikérdezni őket.” Miután halasztási kérelmét elutasították, hangosan kijelentette: „Terhelje ez a súlyos mulasztás az egész tanács lelkiismeretét”. Azt írja: „(…) A védelem részéről tanúkat nem is kérhettünk, mert az ávósok megfenyegették azokat, akik mentőtanúként jöttek volna el. Ilyen körülmények között védőbeszédemben csak a vádpontok bizonyításának teljes hiányára hivatkozhattam s maguk a vádlottak is [az] utolsó szó jogán teljes felmentésüket kérték és soha sem kérték enyhítő körülmények alkalmazását. A Néptörvényszék (azaz az Államvédelem) e vádlottakat 20-25 évi súlyos fegyházra ítélte, melyet a nagyenyedi fegyházban kellett leülniük.” Megjegyzi: „Olyan súlyos szabálytalanságok között folyt az igazság keresése, hogy magamnak szemrehányást nem tehetek”. A bírói tanács a következőkből állt: elnök: dr. Nicolae Matei, ülnök: dr. Nerva Al. Hărăguş bíró, népbírók: Pavel Bojan az Ekésfront részéről, Ştefan Belovay a Kommunista Párt részéről, Szatmári Alexandru a Szociáldemokrata Párt részéről, Gheorghe Dan,

a munkaszövetség (szakszervezet) részéről, Vasile Albu a Nemzeti Liberális Párt részéről, Vasile Nicolae(?) a Néppárt részéről (Partidul Naţional Popular), Augustin Meseşan az Ekésfront részéről. Közvádlók voltak: Petre Grozdean, a bukaresti népbíróság közvádlója, Moraru Ghiran és Grigore Râpeanu, írnok volt Gavril Stanca. Váczy Kálmán feljegyezte: az elnökön (dr. Matei Nicolae) kívül – ki egyedül volt jogvégzett a tanácsban, még volt vagy 8 népi ülnök (bírói joggal felruházottak), kikről első pillanatról meg lehetett állapítani, hogy dühöng bennük a magyargyűlölet. Mire pedig ippi és ördögkúti román lakosok tanúvallomásai segítségével sikerült a védelmet előkészítenie és a fellebbezést követően a 1948-ban a perújrafelvételt elérnie, a nagyenyedi börtönben fogva tartott nyolc elítélt közül már csak ketten éltek: az egyiket hordágyon hozták be a tárgyalóterembe, már haldoklott és ő csak egész halkan tudott pár szót még közölni Váczyval: „Doktor úr, én még csak addig szeretnék élni, amíg a törvényszék kimondja teljes ártatlanságomat!” Másnap reggelre ő is meghalt. A másik elítélt teljesen meg volt zavarodva, vallási mániába esett és állandóan csak azt ismételgette: „Mindenható Atyám, hálát adok Neked, hogy e súlyos megpróbáltatások elviselésére engem is kijelöltél”! Váczy Kálmán hagyatékából előkerültek további feljegyzések, amelyek a védelem előkészítése során születtek, és amelyek révén az ippi és ördögkúti vérengzések körülményeit kívánta tisztázni. Érdemes idézni ezekből, hiszen világosan látszik: a népbíróság eleve abból az Avram Bunaciu által megfogalmazott előítéletből indult ki, hogy akinek bármilyen, a legcsekélyebb köze is volt a gyilkosságok „morális elkövetői”-hez, vagyis az 1940-ben Észak-Erdélybe bevonuló magyar (katonai) hatóságokhoz, azok a gaztetteket „végrehajtó” vádlottak. Váczy Kálmán feljegyzésében id. Bíró Imre ippi lakos, vádlott vallomásában ez áll: 1940 szeptemberében „(…)

az utolsó román csapatok kivonulását megelőzően, a román csendőrség a rendfenntartás teljesítésével megbízott népi gárdát (népőrséget) hozott létre, amelynek a községben élő magyar és román lakosok voltak a tagjai. Feladatuk volt a rend biztosítása mindaddig, amíg a magyar hatóságok megérkeznek. (…) A [magyar] csapatok megérkezését követően a református lelkészi lakásra hívattak engem, Fazakas D. Pált, Csepei Sándort és Újhelyit, valamennyien volt őrmesterek, és a jelen levő alezredes azt mondta, hogy őrséget kell alakítanunk. (…) Az őrség feladata volt, hogy éjszaka járőrözve vigyázza a rendet, s ha kell, igazoltasson. (…) Ezeknek a csapatoknak egyetlen román sem volt tagja.” Nagy hiba volt ez a magyar katonai parancsnokok részéről! Olvassuk tovább id. Bíró Imre vallomását: „(…) Csapatommal éjszakai szolgálatot teljesítettem az 1940. szeptember 13-ről 14ére virradó éjszaka, a vérengzés éjszakáján. (…) A katonák este 11 óra felé érkeztek, én a csapatommal a faluban járőröztem. A tiszt 12-15 katonát választott ki [12-15 fős csoportokat állított össze a katonák közül – B. L.], mindenikhez egy-egy civilt osztott be, és azt mondta: Kötelességed megmutatni a románok házait.” Részlet Ősz Endre vádlott vallomásából: „(…) Bíró Imre második népőr csapatában voltam. [Éjjel] 12-kor megállított egy [magyar] katona. (…) Borzási nekem is azt mondta, hogy valami baj van. Az őrsön öt embert találtunk, és arról beszélgettünk: mi történt a faluban? Azt rebesgették, hogy valakit megvertek és meglőttek. (…) Körülbelül tíz perc múlva belépett a hadnagy, és azt kérdezte, hogy ki az őrök parancsnoka. Azt mondtam, hogy Bíró Imre. Körülbelül öt perc múlva géppisztolysorozatot hallottunk. Jött a hadnagy: Honnan jöttek a lövések? (…) Kijött: Felgyújtjuk a házakat, mert a románok orvul megtámadtak. A hadnagy Bíró Imréhez fordult, aki azt mondta, hogy a románok 80 százaléka a magyarokkal vegyesen lakik. Bíró azt

mondta, hogy ne tegyen semmit, mert a rossz emberek már elmentek [Értelemszerűen: elmenekültek a faluból – B. L.]. [A hadnagy utasítást adott, hogy] mutassák meg, hol laknak a románok, a katonák már odaértek az őrsre, minden [katona]csoport mellé egy embert [állított], meg fogjátok mutatni a románok házait, a parancsot végrehajtjátok.” Csepei Zsigmond vallomása, keltezés nélkül: „(…) a főhadnagy azt a parancsot adta ki a katonáknak, hogy a »parancsot végre kell hajtani«! A katonák pedig azt a parancsot adták nekünk, hogy [mutassuk meg,] hol laknak románok, mert ha nem mutatjuk meg őszintén, és meg fogják majd kérdezni a lakosoktól, akkor bennünket fognak megbüntetni. (…) Mi a katonák erélyes fellépésének hatása alatt megmutattuk, melyik házban laknak románok. Ezután a katonák bennünket hazaküldtek. Nekünk semmiféle fegyverünk nem volt, mi a gyilkosságnál részt nem vettünk, azt nem is láttuk. Egyetlen lakásba be nem mentünk, az úton fegyveres katonák vigyáztak, hogy meg ne szökjünk. (…)” A vádiratból, valamint az alapfokú ítélet megindokolásából világosan kiolvasható, hogy a népbíróság egyáltalán nem vette figyelembe ezeket a szempontokat, más szóval mellőzte azokat a kényszerítő körülményeket, amelyek között a szilágysági magyar férfiak 1940. szeptember vészterhes éjszakáin találták magukat. Illetve amikor már figyelembe ve(he)tte volna, a vádlottak, mint láttuk, már halottak voltak, egy beszámíthatatlan. Váczy Kálmánt ma is kiváló ügyvédként tartják számon, aki szakmai és nem politikai szempontok szerint próbálta előkészíteni a védelmet, illetve eszerint próbálta védeni ügyfeleit. Ez nem fért össze az akkori kánonnal, ezzel is magyarázható, hogy védenceit elítélték, s hogy az ügyvédi pályáját nem folytathatta.

Benkő Levente

27

Híres erdélyi magyarok (1000–1990) Júliusi évfordulók

28

Simay Gergely (Szamosújvár, 1823. júl. 2. – Kolozsvár, 1909. jan. 28.): az örménység kutatója (armenológus). A marosvásárhelyi ítélőtáblán volt joggyakornok, majd ügyvédi vizsgát tett. 1848-ban Szamosújvárt képviselte az országgyűlésen. 1861ben Szamosújvár polgármestere, 1865–68-ban, 1869–72-ben és 1875–78-ban a pesti országgyűlésen képviselő. Az 1868. évi országgyűlésen kiharcolta az örmény katolikus vallás egyenjogúságát. 1874-től a szamosújvári törvényszék elnöke. Számos örmény versfordítása jelent meg a Budapesti Szemlében és az Armenia c. folyóiratban. Bortnyik Sándor (Marosvásárhely, 1893. júl. 3. – Bp., 1976. dec. 31.): festő, grafikus, Munkácsy-díjas (1955), érdemes művész (1956), kiváló művész (1970), Kossuth-díjas (1973). A Marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, 1910-ben költözött Bp.-re. 1913-ban beiratkozott a Rippl-Rónai– Kernstok–Vaszary által vezetett szabadiskolába. Itt barátkozott össze Mattis Teutsch Jánossal, aki 1916-ban bemutatta Kassák Lajosnak, és itt találkozott 1918-ban Derkovits Gyulával. 1918-tól a Kassák-körhöz kapcsolódott, részt vett a Ma kollektív kiállításán. A német expresszionizmus és a francia kubizmus hatott stílusára. Korai naiv szemléletű illusztrációit geometrizáló linómetszetek váltották fel. 1919 júniusában a Ma helyiségében önálló kiállítása nyílt. Képein egyre inkább a geometriai rend keresése erősödött. Korai fő művei (Vörös mozdony, 1918; Vörös gyár, 1919) a progresszív gondolatok szimbolikus erejű ábrázolásai. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált, ahol egy időre ismét a Mához csatlakozott. Korábbi műveiből emigrációs éveiben, grafikai változatban több variánst készített. A holland és az orosz avantgárd hatására alkotta meg Kassák Lajossal kiérlelt képarchitektúra elméletének megfelelően 6 lapból álló sablonnyomat sorozatát, mely 1921 áprilisában Kassák előszavával jelent meg Bécsben. Mindvégig kitartott a valóság realista ábrázolása mellett (Kovácsok, 1921; Lámpagyújtó, 1921). 1922-ben az élesedő világnézeti és művészeti ellentétek miatt kivált a Ma-körből. A Bauhausban tanuló Molnár Farkas hívására Weimarba utazott. Bár nem lett a Bauhaus tagja, tanulmányozta az új típusú főiskola munkáját, és kapcsolatba került a holland De Stijl csoport tagjaival. 1922 decemberében kiállítása nyílt Berlinben a Sturm Galériában. Weimarban festett képei (Az új Ádám, 1923; Az új Éva, 1923) a modern ember és az új művészeti irányzatok szatirikus ábrázolásai. A német expresszionizmus hatását tükröző sorozatát, A. Blok A tizenkettő c. poémájának illusztrációit is ott készítette el. Önálló kiállítása nyílt Berlinben a Nierendorf Galériában (1923). Agitatív rajzait Bé-

Jó reggelt Nap

nyi Sándor álnéven publikálta a bécsi Egység c. lapban. 1925-ben hazatért. A Mentor könyvkereskedés Andrássy úti helyiségében rendezett kiállításán már díszlettervei is szerepeltek. Részt vett a Zöld Szamár nevű avantgárd színház megalakításában. Cocteau Az Eiffel-torony násznépe c. darabjához készített díszleteket és kosztümterveket. Az Új Föld (1927) c. folyóirat művészeti szerkesztője volt, majd alkalmazott grafikai iskolát vezetett a Bauhaus szellemében, a Műhelyt (1928–38), melyben az anyag-, szín- és formakísérletek felhasználásával tanította a modern művészet eredményeit. Tanítványai közül Victor Vasarely (Vásárhelyi Győző) az op art megalapítója lett. Az 1930-as években elsősorban reklámgrafikai működése kiemelkedő (Modiano, 1928; Futó szén, 1931; Kohinor szén, 1933). Egyszerű, dinamikus formáival, jól szerkesztett kompozícióival nagy hatással volt a magyar plakátművészetre. Sikeresen szerepelt a müncheni nemzetközi plakátkiállításon (1929), Bolzanóban (1930), a milánói Triennálén (1933). Szerkesztette és kiadta a Plakát c. folyóiratot (1933). Munkásábrázolásain (Olvasó férfi, 1940; Hólapátolók, 1942) és cirkusz-sorozatában erősödtek a szociális tartalom hangsúlyai. Olajképein expres�szívebbé vált a nyelv, oldottabb lett a felületképzés. Az 1940-es években elmélyült elméleti érdeklődése és aktivitása. 1943-ban jelent meg Hevesy Ivánnal és Rabinovszky Máriusszal közösen szerkesztett kötete Kétezer év festészete címmel. 1945 után számos cikket írt, előadást tartott, 1947-től 1952-ig szerkeszti a Szabad Művészet c. folyóiratot. Plakátjaival az új élet szervezését segítette (Építsük fel a vasutat, 1945). Tanszékvezető tanár, majd 1949-től 1956-ig a Képzőművészeti Főiskola igazgatója. Közéleti szereplése, a nevelés feladatai egy ideig megszakították alkotói munkáját. 1953-54-ben készítette el a művészettörténet remekeiről és a kortárs magyar művészet némely alkotásairól szatirikus hangvételű utánzatait (Korszerűsített klasszikusok), melyeket Bp.-en és 1955-ben Moszkvában is bemutatott.

Szatirikus vitatkozó hang jellemzi a Művészek bevonulása (1959), a Mona Lisa (1963) c. festményeit. Az 1960-as években művészetének korai, aktivista korszakához tért vissza. Művei szerepeltek a magyar avantgárd számos külföldi bemutatóján, egyéni retrospektív kiállítása volt Kölnben, 1969-ben gyűjteményes, 1977-ben posztumusz kiállítása nyílt az MNG-ban. Műveit az MNG, a Munkásmozgalmi Múzeum és külföldi múzeumok őrzik. Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903. júl. 4. – Bp., 1983. szept. 15.): szobrász. Kerékgyártó mesterséget tanult. 1925-27-ben Párizsban élt, ahol egy fafaragó üzemben dolgozott, emellett az École Libre esti tanfolyamán szobrászatot tanult. 1927-ben hazatért és Kolozsváron beiratkozott a Képzőművészeti Akadémiára. 1929-ben Bukarestben, 1930-ban és 1933-ban Kolozsváron, 1937ben Bp.-en a Tamás Galériában állított ki. 1940–42-ben a csíksomlyói népfőiskolán, 1948-49-ben a kolozsvári művészeti iskolában tanított. 1949-ben kinevezték a kolozsvári képzőművészeti főiskola tanárává, ahol 1965-ig tanított. Fa-, kő- és márványszobrokat alkotott. Művészete a népi fafaragás tradícióit a 20. század expresszív kifejezésformáival egyesíti. Szobrait tizenöt ország múzeumai őrzik. Nagy Lajos (Nyárádgálfalva, 1828. júl. 6. – Kolozsvár, 1910. máj. 19.): tanár, szerkesztő, népköltészeti gyűjtő. A kolozsvári unitárius kollégiumban és Göttingenben tanult. Itt Budenz Józsefet megtanította magyarul, később hazánkba hívta. A szabadságharcban mint honvéd harcolt. 1857-től 1890-ig a kolozsvári unitárius kollégium tanára. Népmeséket közölt Kriza Vadrózsák c. gyűjteményében. Ő fedezte fel a Barcsai c. székely népballadát. 1861-ben Kriza Jánossal megalapította a Keresztény Magvető c. folyóiratot, és első két évfolyamát szerkesztette is. Kezdeményezésére állították fel Kolozsvárt Hunyadi Mátyás szobrát. – Fő műve A nagyváradi disputatiók (Kolozsvár, 1870). Demeter János (Kerlés, 1908. júl. 6. – Bp., 1988. júl. 6.): jogász, egyetemi tanár. Tanulmányait Kolozsvárt végezte, jogtudományi doktorátust szerzett 1932-ben. Alapító tagja volt az Erdélyi Fiatalok c. kolozsvári egyetemi lapnak. 1931-től az Ellenzék belső munkatársa. A harmincas években kapcsolódott be a munkásmozgalomba. Megalapítója és szerkesztője a Falvak Népe c. radikális parasztlapnak (1932-33), Kolozsvárott ügyvédként dolgozott. 1944 végén a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) egyik vezetője volt, Kolozsvár alpolgármestere. 1945-től az állam- és jogelmélet tanára a Bolyai Tudományegyetem jogi karán, dékán, prorektor, nemzetgyűlési képviselő. Alkotmányjogászként részt vett az 1948. és 1962. évi alkotmány magyar nyelvű kommentárjainak megszerkesztésében. Tevékenysége eredményeként jelentek meg írásai a Román Népköztársaság alkotmányáról. 1948-ban hazaárulás vádjával letartóztatták, és súlyos börtönbüntetésre ítélték a Magyar Népi Szövetség több vezetőjével együtt. 1965-ben, rehabilitálása után visszatérhetett a tudományos életbe. 1969-től 1976-ig a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának kolozsvári elnöke.

Román nyelvű jogbölcseleti munkáit a hatvanas években többnyire társszerzőkkel írta. A Korunk és a napi sajtó közölte publicisztikai írásait, úti jegyzeteit. Tudományos tevékenysége középpontjában a nemzetiségi jogok védelme állt. – Művei A „Harmadik Birodalom” Romániában – Mit hoz a román szélsőjobboldal a kisebbségnek? (Kolozsvár, 1933); A nemzetiségi kérdés a Duna völgyében és a Szovjetunióban (Kolozsvár, 1945); A nemzetiségi nyelv a közigazgatásban (Kolozsvár, 1946); Alkotmányunk hiteles román és magyar nyelvű szövege (Kis Gézával, Kohn Hillellel, Bukarest, 1949); Az állam és a jog elmélete (I-II, Kolozsvár, 1951); A román alkotmány fejlődése 1947-től 1957-ig (társszerzőkkel, Bukarest, 1957); Századunk sodrában. Visszaemlékezések (Bukarest, 1975); A nemzetiségek egyenjogúsításának útján (Bp., 1983). Kun István (Szászfenes, 1908. júl. 10. – Veszprém, 1980. júl. 5.): festő, művészpedagógus. Művészeti tanulmányokat Kolozsváron, Nagybányán, majd 1930–1935 között a bp.-i Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula tanítványaként folytatott. 1938-ban egyéves római ösztöndíjas tanulmányutat nyert. 1936 óta kiállító művész. 1938-ban szerepelt a Velencei Biennálén. Műveinek egy része állami gyűjteményekbe került. 1947 óta a bajai művésztelepen élt és a képzőművészeti szabadiskolában tanított. Elsősorban tájképeket és portrékat festett. Biztos rajztudás, a lényeges elemek kiemelése, visszafogott kolorit jellemzik művészetét. Jelentős egyéni kiállításai: Kaposvár (1931); Pécs (1955); Bp., (1971); Baja, Szolnok (1972); Dunaújváros (1976). Munkáit többször díjakkal jutalmazták: Szinyei Merse Társaság kitüntető elismerése (1937); Nemes Marcell-díj (1938); a Nemzeti Szalon Magyar Tájak c. kiállításának II. díja (1939). Czélkuti Rudolf, Züllich (Gyulafehérvár, 1813. júl. 13. – Kairó, 1890. jan. 13.): szobrász. Bécsben, Rómában tanult és dolgozott, majd Pestre került. Innen Kolozsvárra, Párizsba, Szicíliába, végül Egyiptomba utazott. Pesten állt Katona Józsefet ábrázoló szobra, Balatonfüreden Kisfaludy Sándoré. Klasszicista stílusban mintázott. Arató András (Kommandó, 1913. júl. 18. – Nagyvárad, 1945. máj. 14.): költő, újságíró. Újságírói pályáját nagyváradi napilapoknál kezdte, majd a kolozsvári Független Újság, a Brassói Lapok és a Korunk belső munkatársa volt. 1940-től a Magyar Nemzet c. laphoz került Bp.-re. Az ostrom alatt szerzett betegségben halt meg. – Művei: Vállvetve (elb., Nagyvárad, 1932); Töredelmes vallomás (versek, Nagyvárad, 1938). Török Gyula (Simánd, 1888. júl. 16. – Bp., 1918. okt. 20.): író, újságíró. 1906-ban beiratkozott a kolozsvári egyetem bölcsészeti karán a történelem– földrajz szakra, majd rövidesen újságírói pályára lépett. 1906-tól az Előre, 1908-tól az Újság munkatársa volt Kolozsvárott. 1909-től a nagyváradi Szabadság szerkesztőségében dolgozott. 1910-től Bp.-en élt, a Magyar Hírlap, 1915-től az Esti Újság, majd a Magyar Kurír, 1916-tól a Magyarország munkatársa. Ér-

29

30

deklődésének előterében a dzsentri állt; többnyire ennek sorsa foglalkoztatta, a jövő útját a polgárosodásban látva meg. Néhány novellája a századforduló magyar szépprózájának legszebb darabjai közé tartozik. Műveiben határozott vonásokkal megrajzolt alakok, tipikus figurák, nemegyszer különcök jelennek meg. Stílusának uralkodó jellemvonása a realizmusra törekvés s egyúttal a meleg líraiság. – Fontosabb művei: Kis Ferkó (r., Bp., 1908); A porban (r., Bp., 1917); A zöldköves gyűrű (r., Bp., 1918); A halszemű három fia (elb., Bp. 1919); Fehér virág (elb., Bp., 1919); A Rozál leánya (elb., Bp., 1944); Ikrek (r., I–II., Bp., 1957). Veress Pál (Kolozsvár, 1893. júl. 19. – Bp., 1945. jan. 27.): matematikus. Egyetemi tanulmányait Bp.en, Göttingenben és Kolozsvárott végezte, ahol 1919-ben tanári oklevelet szerzett. 1919-től gimnáziumi tanár, 1925-26-ban Berlinben tanulmányúton volt, 1928-tól a bp.-i Tanárképző Intézetben teljesített szolgálatot. 1929-ben Bp.-en egyetemi magántanár a valós változójú függvények elmélete tárgykörben. Biztosítási matematikával is foglalkozott. 1934-ben Kőnig Gyula-díjat kapott. 1936-tól 1938-ig helyettes tanár a bp.-i tudományegyetem felsőbb geometriai tanszékén, 1939-től címzetes ny. rendkívüli tanár. A bp.-i hadműveletek áldozata lett. – Fontos művei: Az integrábilis függvényekre értelmezett függvényoperációkról (Kolozsvár, 1917); Egy Arzelà-féle tétel általánosítása és annak alkalmazása (Mathem. és Term. tud. Ért. 1919); Über kompakte Funktionenmengen und Bairesche Klassen (Fund. Mathem. VII., 1925); On certain inequalities by Steffensen (Skandinavisk Aktuarietidskrift, 1926); Die beiden Bolyai und die absolute Geometrie (Ung. Jahrbücher, 1926); A Baire-féle függvényklasszisokról (Mathem. és Fiz. L. 1926); Über eine Beweismethode in der Theorie der abstrakten Räume (Szegedi Acta, VI., 1932); Valós függvények (Bp., 1934). Simon Magda (Szatmárnémeti, 1908. júl. 20. – Kolozsvár, 1969. márc. 7.): író, újságíró. Szülővárosában érettségizett. Első versei a Brassói Lapokban jelentek meg. A Nagyváradi Napló riportere volt. A nagyváradi gettóból hurcolták el 1944-ben Auschwitzba, ahonnan 1945-ben súlyos betegen került haza. Marosvásárhelyen, majd Kolozsvárott élt. Regényeket, cikkeket írt, darabjait előadták a rádióban. A nagy futószalagon. Riport a halálról c. műve megrendítő dokumentum az auschwitzi tábor életéről, az embertelen orvosi kísérletekről. – Művei: Tanyai lelkek (riport, Bukarest, 1956); Borsi krónika (riportok, Marosvásárhely, 1959); Megbékélés (színjáték, Bukarest, 1960); Százházas lakodalom (színmű, Bp., 1960); Jégverés (színmű, Bukarest, 1962); A nagy futószalagon. Riport a halálról (Visszaemlékezések, Bukarest, 1967; románul, 1969); Cselédkenyéren (kisr., Bukarest, 1968); Váradi harangok (Vallomások, életképek, dokumentumok, összeáll. Robotos Imre, Bukarest, 1975). Balogh Károly (Máramarossziget, 1823. júl. 22. – Máramarossziget, 1887. júl. 1.): színész, színigazgató. 19 éves korában egy szatmári vándortársulatnál

lépett színpadra először. 1864-ben Kolozsvárott játszott, a szabadságharc kitörésekor honvédnek állt, a világosi fegyverletétel után bujdosni kényszerült. 1856-tól a kolozsvári, majd az aradi s ismét a kolozsvári társulatnál, 1868 után kisebb vidéki társulatoknál tengődött. Élete utolsó éveit nagy nyomorban a máramarosszigeti menházban töltötte. Nyulas Ferenc (Nyárádremete, 1758. júl. 25. – Kolozsvár, 1808. dec. 27.): Erdély főorvosa. Orvosi tanulmányait Bécsben végezte, 1788-ban Pesten avatták orvosdoktorrá. Szamosújváron, majd Kolozsváron dolgozott. 1806-tól Erdély főorvosa. Különösen nagy érdeme, hogy megvalósította a kémiai analitikai irányzatot. A mangán egyik felfedezője, ezt Klaproth előtt leírta. A hús konzerválására szénsavat ajánlott. A Jenner-féle himlőoltás egyik korai propagálója. Fő műve Az erdélyországi orvosi vizeknek bontásáról közönségesen (Kolozsvár, 1800). Nagy Imre (Zsögöd, 1893. júl. 25. – Csíkszereda, 1976. aug. 22.): festő, főiskolai tanár. 1914-ben a csíkszeredai tanítóképzőben szerzett oklevelet. Az I. világháborút követően szobrászattal foglalkozott. 1918-ban beiratkozott a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, itt már rajz- és festőművészetet tanult, mestere Olgyay Viktor volt. 1920–22-ben a kecskeméti művésztelep ösztöndíjasa, s 1922-ben a művésztelep kiállításán szerepeltek képei első ízben közönség előtt. 1924-ben véglegesen Erdélybe, Zsögödre költözött. A csíki táj, a székelyek vonzásában alkotta műveit. Az 1920-as években több egyéni tárlata volt, főleg Kolozsvárott és Brassóban. 1928ban Olaszországban, majd Ausztriában és Németországban járt tanulmányúton. Egyik alapító tagja a Barabás Miklós Céhnek, 1930-ban ennek tárlatán is szerepelt. 1929-ben és 1933-ban a bukaresti Salonul Oficialban volt kiállítása. 1936-37-ben gyűjteményes kiállítását rendezték Bp.-en. Egy évvel később egyéni tárlata nyílt Londonban. 1942-ben, 1958-ban, 1963-ban, 1973-ban Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Bukarestben voltak gyűjteményes kiállításai. 1949-ben a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola akvarell tanárává nevezték ki. Születésének nyolcvanadik évfordulóján (1973) megnyílt a zsögödi Nagy Imre-képtár és az Augusztus 23. érdemrend I. fokozatával tüntették ki. 1974-ben a csíkszeredai Mikó-várban nyílt retrospektív kiállítása. 1976-ban Bp.en az MNG-ben rendeztek gyűjteményes kiállítást műveiből. Műveit múzeumok őrzik Erdély-szerte. Negyvennégy vásznát a marosvásárhelyi Teleki Tékának ajándékozta, 1959-ben ezekből alakult meg a Nagy Imre Galéria. Kétszáz rajzát László Gyula válogatásában és előszavával a bukaresti Kriterion Kiadó adta ki 1973-ban. Ráskai Zoltán (Nagyenyed, 1903. júl. 25. – Bp., 1978. ápr. 9.): asztrogeodéta mérnök. Nagyenyeden a Bethlen Kollégium tanulója, majd a bp.-i műegyetemen 1933-ban szerzett gépészmérnöki oklevelet. 1934-től 1952-ig az Állami Földmérés győri felügyelőségén vállalt munkát, 1943-tól főmérnöki beosztásban dolgozott. Földmérői, majd 1958-ban háromszögelő mérnöki szakvizsgát tett. Egyik jelentős

feladata volt a Magyar–Csehszlovák Határbizottság keretében 1949-ben az Aggteleki Cseppkőbarlangban az országhatár átmetszési vonalának a kitűzése. Matematikai tudása folytán elismert szakembere volt a vetületi és kiegyenlítési számításoknak. Ez vezette a földrajzi helymeghatározások területére, a nemzetközi asztrogeodéziai összekapcsolási mérésekhez (Potsdam, Varsó, Prága, Pulkovo). Részt vett a Varsó, Prága, Szófia hosszúságkülönbségek meghatározásában. 1952-től az Országos Földméréstani Intézet (jogutódja a Bp.-i Geodéziai és Térképészeti Vállalat) mérnöke, nyugdíjazásáig. Jancsó Béla (Marosújvár, 1903. júl. 25. – Kolozsvár, 1967. júl. 28.): író, orvos. Elemér bátyja. 1921ben a bp.-i, 1922–24-ben a kolozsvári egyetem orvostanhallgatója. Rendszeresen írt az Ellenzék és az Újság c. lapokba. 1923-ban kiadott egy kötetet Versek, elbeszélések, tanulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól erdélyi művészek rajzaival címmel. 1924–27-ben a szegedi egyetemen medikus, közben a Nyugatnak, a Vasárnapi Újságnak írt esszéket, kritikákat. 1928-ban visszatért Kolozsvárra, s oklevelet (1933), ugyanebben az évben fogorvosi szakképesítést is szerzett. Orvosi értekezése, Az Erdélyt 1742-43-ban pusztító pestisről (1933), orvostörténeti érdeklődését mutatja. 1933–44-ben a Kolozsvári Református Kollégiumban iskolaorvos és közegészségtanár volt. Részt vett Dimitrie Gusti bukaresti szociológus professzor falukutatásában. Sokoldalú kritikusi érdeklődésében helyet kapott a festészet, a színjátszás, az előadóművészet, a zene és az orvosi ismeretterjesztés is. 1940-től a kolozsvári egyetem Orvostörténeti Intézetének tanársegédje, majd harctéri szolgálatra vonult be. 1945-ben kiütéses tífuszából gyógyulóban visszatért Kolozsvárra, a Bőrgyárban üzemi fogorvos, majd a kolozsvári Bolyai Egyetem könyvtárában dolgozott. Állását megszüntették. 1959-ig magánorvos, fogorvosi gyakorlatot folytatott. 1959–61-ben iskolai fogorvos volt. Írói tevékenységét abbahagyta. Közlekedési baleset áldozata lett. – Művei: Date nouă despre epidemia de ciumă din 1742-43 in Ardeal (dissertatio, Cluj, 1933); Irodalom és közélet (összegyűjtött cikkei, esszéi, tanulmányai, Mikó Imre előszavával, Bukarest, 1973). Simon Blanka, Simon Norbertné (Arad, 1878. júl. 26. – Bp., 1959. szept. 27.): szakíró. Cikkei erdélyi, később bp.-i napilapokban és szaklapokban jelentek meg, és azokban, valamint számos rádióelőadásában női problémákkal, lakáskultúrával és az otthon művészetével foglalkozott. A Magyar Nők Társasköre és a Dolgozó Nők Clubja alelnöke volt. Szerkesztette A dolgozó nő otthon (Bp., 1960) c. kiadványt. – Fontos munkája a Házi mindentudó (Bp., 1946). Bedőházi János (Szászvesszős, 1853. júl. 27. – Marosvásárhely, 1915. jún. 23.): tanár, író. 1870–73ban a bp.-i műegyetemen, 1875-től a kolozsvári egyetemen tanult. 1881-ben vegytan-természettani tanári oklevelet szerzett. 1881-től a Marosvásárhelyi Református Kollégium tanára, majd 1887-től 1890ig igazgatója. 1892-93-ban a Marosvásárhely c. lap szerkesztője, 1901-től 1910-ig országgyűlési képvi-

selő, eközben egy ideig a Független Magyarország főmunkatársa. Népszerűsítő természettudományos munkái mellett írt verseket, lefordította Anakreont. – Fő műve A két Bolyai (Marosvásárhely, 1898). Wargha István (Nádudvar, 1808. júl. 28. – Nagyvárad, 1876. márc. 12.): pedagógus, az MTA levelező tagja (1840). Tanulmányai elvégzése után előbb a nagyváradi iskola főgondnoka, majd a város főjegyzője volt. 1837-ben Tolnán az első óvónőképző intézet igazgatója, később egy magán nevelőintézet tulajdonosa. Számos pedagógiai cikket és tanulmányt írt. Ezek a Mi kell a magyarnak? (Kassa, 1834); Terv a kisdedóvó intézetek terjesztése iránt a két magyar hazában (Pest, 1843); A lélektudomány hatása a nevelésre (Pest, 1846). Dávid Antal (Kézdivásárhely, 1913. júl. 30. – Bp., 1988. júl. 26.): író, újságíró. Középiskolai tanulmányait Kézdivásárhelyen és Bp.-en végezte, itt érettségizett 1932-ben. Az innsbrucki egyetemen gyógyszerészeti tanulmányokat folytatott. Móricz Zsigmond biztatására kezdett írni a 30-as években. 1932–34ben a kézdivásárhelyi Székely Újság levelezője volt. 1934-től a Brassói Lapok, később a kolozsvári Keleti Újság, 1941–45-ben a marosvásárhelyi Szövetkezés és a kolozsvári Magyar Nép c. lap belső munkatársa volt. 1945-ben Bp.-re települt, köztisztviselőként dolgozott, emellett szerkesztette az Angyalföld c. lapot. Írásai ezekben a lapokban, továbbá az Erdélyi Helikon, a Pásztortűz, a Kelet Népe és a Híd c. lapban jelentek meg. – Művei: Hírek (Kolozsvár, 1935); Hazátlan voltam (Kolozsvár 1941); Üstökös a kéményen (Kolozsvár, 1941); Muzsikáló kút (Bp., 1969); A kolozsvári futár (Bp., 1972); Háromszék nem alkuszik (Bp., 1973); Erdély nagy romlása (1–3. Bp., 1977); A tanú (Bp., 1981); Az első felvonás (Bp., 1982); A szolgadiák (Bp., 1983). Összeállította Kuti Márta Vörös szemű lány

31