AN DR EW
A
M I
R OMAY
TEMCTÉSLI NK
IS
VOLT
~ ~
Andrew Romay
A mi temetédünk i1 voLt. • •
Azon
őszi
a borongós napon én is ott álltam egy nagy csoport emberrel együtt a budapesti rákoskeresztúri zsidó temetőben. Mindössze huszonhárom éves voltam, de az út a temetőbe és az ácsorgás a szertartás alatt kimerített. Mauthausenből való visszaérkezésem óta először hagytam el a lakást. Hogyan maradhattam volna ágyban, amikor barátaimat, 279 bajtársamat temették? Úgyszólván mindenkit, aki Balfon maradt, amikor bennünket továbbhajtottak Németország felé . A résztvevők megrendülten hallgatták a beszédeket és a tradicionális gyászimát. A szertartás vége felé egy férfi odajött hozzám, és vállam ra tette a kezét: - Bandi, ugye nem ismersz meg? Alaposan megnéztem, de képtelen voltam felismerni. Mély lyukak és forradások torzították el sápadt, érzékeny arcát. - Fenyő József vagyok, Balfon egy pajtában feküdtünk. - Hát persze, Fenyő Józsi - hebegtem nagy zavarban, de azonnal emlékeztem rá. A harmadik volt tőlem jobbra. Ott feküdtünk éjjelente három brutális téli hónapon át a szénapajtában, melyen átfújt a szél a Sopron környéki hegyek felől. Mindennap hajnaltól estig futóárkokat és tankcsapdákat ástunk a fagyott földbe, és a mindent betöltő kietlenségben az alvás és álom jelentette az egyetlen kikapcsolódást. Érzelem nélkül vegetáltam, sohasem nevettem, és sohasem sírtam, kivéve egy esetet. Karácsony másnapján este hat óra lehetett, amikorra a napi csákányozás után visszakullogtunk a hegyekből. Amint a néma, egyutcás fa-
lun keresztül a pajta felé közeledtünk, az egyik jégcsapokkal teli ház félig nyitott ablakából egyszerre zongoraszó hallatszott - valaki keringőt játszott. Annyira megrendültem, hogy könnyek tolultak szemembe. A zene meleg hangja felidézett egy világot, amit magamban már eltemettem, de ami, szinte hihetetlenül, valahol még létezett. A mi pajtánkban két korcsoport volt: a negyven év körüliek, az "öregek", és a húsz év körüliek, a "t-'iatalok". Amikor a telet felváltotta az enyhülés, elkerülhetetlenül megérkezett a kiütéses tífusz. A kimerült, ellenállásra képtelen emberek, különöse n az öregek százával kerültek jeltelen tömegsírba. Gyerekkori barátom, Bach Gyuri, sokakkal együtt az ún. betegpajtákban elkülönítve vált a gyakori "tisztogatás" áldozatává. Teherautókba dobva átszállították a szomszédos Hidegség községbe, és ott kivégez ték őket. Így érkezett el 1945. március 27-e. Széder napja. Híre járt, hogy közelednek az orosz csapatok. Munkából visszajövet közölték, hogy továbbvonulunk. Egy órán belül kis cókmókjainkkal menetkészen kellett állnunk az utcán. Kétségtelen volt, hogy Németországba visznek bennünket. Akkorra már mindkét lábam tele volt fagy marta sebekkel. Ráadásul az egyik bokámon mély fekély keletkezett, s annyira megdagadt, hogy még az ott használt ormótlan klumpa sem ment rá. Előző nap véletlenül, sokszori kérés után, kaptam egy Kranken-Zettelt, egynapi pihenőt. A német őrség kihirdette, hogy erőlte tett menetben megyünk majd - "nur wer lauft-'en kann" - mondták minden kétséget ki-
A N I) R E W
A
MI
RO M A Y
TEMETl.SlI N K
záró nyomatékkal. Úgy gondoltam, ugyanazok az esélyek, akár megyek, akár maradok. Úgy döntöttem, nem megyek tovább. Az életben maradottak vert serege felsorakozott. Búcsút vettem néhány közeli barátomtól. Amint kezet szorítottunk, úgy éreztük, utoljára látjuk egymást. Egyszerre megszólalt a síp, s a csapat elindult. Kiléptem, hogy visszamenjek a pajtába. Az őr azonban meglátott, és visszaparancsolt a sorba. Hiába magyaráz tam kézzellábbal, hogy beteg vagyok, és lobogtattam a betegigazolványt. Durván belökött a sorba, rám fogta fegyverét: keresztüllő, ha még ágálok. Így esett, hogy minden "cucc" nélkül, egyik lábamon klumpa, másik csak rongyba burkolva, elindultam a biztosnak látszó halál felé. Az őr - feltételezve, hogy szökni próbálok - mellettem menetelt órákon keresztül, amíg már bent jártunk Ausztriában. Nem volt menekvés. Fenyőt Balfon láttam utoljára, és így megkérdeztem tőle: - Boldog vagyok, hogy te is megúsztad Balfot, mesélj, mi történt veled? - Nem úsztam meg. Ott maradtam a pajtában a többi beteggel. Látta arcomon a megrökönyödést, hiszen a pajtában maradtak földi maradványait percekkel azelőtt, a szemünk láttára helyezték örök nyugalomra. És akkor elmondta a történetét. - Miután ti elmentetek, csend volt. A katonai visszavonulás szakadatlanul folyt a falun keresztül, és nagypéntek estéjén a vége felé járt. Azt hittük, megmenekültünk. Nagyszombaton két német tábori csendőr jelent meg a pajta előtt. A visszavonuló csapatokat követték, és megtudták, hogy zsidók vannak a faluban. Elfagyott lábú, tífuszláztól félig delíriumos társaimmal, akiket jól ismertél, kihajtottak a futóárkokba, melyeket egész télen látástól vakulásig csákányoztunk a fagyott földbe. Mondanom sem kell, meg se próbáltak arra használni, hogy megállítsák az oroszokat.
15
VOLT
Az árok előtt már felsorakoztak az SS-katonák, és megindult a golyózápor. Nem tudom, mennyi ideig tartott. Azt tudtam, hogy több lövés ért, s hogy ez a vég. Mély sötétség vett körül. De még éltem, és valószínűleg megmoccantam az árokban. Az egyik SS észrevette: hallottam, amikor odaszólt a másiknak: - Dieser letzte lebt noch! - az utolsó még él! Kis csend után: - Nincs több golyóm! - Mire a másik: - Nesze, nekem van. Hallottam a géppisztoly kattanását, amikor újratöltötte. A lövés eldördült - utána végtelen csend. Fenyő mindezt színtelenül, monoton hangon mondta el, s itt elhallgatott . A történtek felidézése láthatóan kimerítette. Kővé meredten álltam. Hirtelen láttam magamat, amint búcsúzom a többiektől, kilépek a sorból, a menet elindul, megjelenik a német őr, és minden elkeseredett tiltakozásom dacára kényszerít a továbbvon ulásra. - Az utolsó lövés ~zétroncsolta az arcomatfejezte be történetét Fenyő . - Másfél óra múlva megérkeztek az orosz előörsök lóháton. Kiemeltek a közel háromszáz holttest közül, és beszállítottak a kapuvári kór házba. Mentünk lassan kifelé a temetőből, megrendülve, szótlanul. Bizonyára mindketten az utolsó balfi képet láttuk magunk előtt: ő a hóhérokat a futóárok fölött, én az őrt, aki szándéka ellenére megmentette az életemet. Már a villamoson ültünk a közel egyórás úton Pest felé, amikor Fenyő azt mondta: - Most rajtad a sor, mondd el, mi történt veled azután ... Nehezemre esett összefüggően előadni a történteket, az emlékek lidércnyomásként nehezedtek rám. Hiszen véget nem érő sivárság csupán, melyben szinte egybe folyik az élet és halál, és az üldözöttet egyikhez sem fűzi kapcsolat. De Fenyő megérdemelte, hogy megtudja, miből "maradt ki". Így hozzákezdtem az én történetemhez: A németek, a mikor azt mondták, csak az
ANIl R CW A
M I
R OMAY
TCMCTESlINK
menjen, aki bírja az erőltetett menetelést, nem túloztak. 24 órán keresztül hajszoltak ritka tízperces pihenőkkel, minden élelem nélkül. Siettek, hiszen közeledtek az oroszok. Lábam sajgott, erőm fogytán, és ismételten a sor végére maradva vonszoltam magam. Így aztán gyakran hallottam fegyverpukkanást, ami véget vetett egyik vagy másik sorstársam szenvedéseinek. Másnap késő este egy Loretto nevű osztrák faluba érkeztünk. Ott álltak a legények a falu főutcáján, kezükben hatalmas husángokkal. Röhögtek, és üvöltöttek, hogy szaladjunk. Amikor pedig a rongyos, imbolygó árnyékok menekülni próbáltak, mindkét oldalról záporoztak a csapások. Akit fejbe vágtak és elesett, annak vége volt, az utána jövők igyekeztek átugrani, hogy mentsék nyomorult életüket. Szinte hihetetlen, de egyetlen csapás sem ért. Talán könnyebben mozogtam, miután kis cókmókom a balfi pajtában maradt. Ilyesmi nemegyszer sorsdöntőnek bizonyult. A túlélőket összegyűjtötték a faluvégi kőbányá ban. Onnan rövid pihenő után vissza az országútra. Egy nappal később Bécs közelében marhavagonokba raktak. Nem tudom, hány napig utaztunk. Egyszer vagy kétszer kiengedtek, s az őröktől körülvéve a nyílt pályán, a mezőn .,legeltünk": leveles növényeket ettünk, és a kora tavaszi esőtócsákból ittunk. Ha engedélyeztek egy kis időt, a mező szélén ülve azonnal elaludtunk, mély, megváltó, álomtalan álommal. Egy éjjel megállt a vonat, és mindenkit kiparancsoltak. Hatalmas fényszórók kereszttüzében álltunk, előttünk acélkapu és gyárszerű épületek. Megérkeztünk Mauthausenba, bár a tábor nevét csak később tudtuk meg. Az ottani SS-ek átvettek és felvezettek az egyik meredek domb tetejére. Minden magas szögesdrót kerítéssel és őrtornyokkal körülvéve, és a géppuskás őrök fegyvere állandó készenlétben. Mindenütt nappali világosságot árasztó elektromos fény.
IS
VOL T
Mint kiderült, a hatalmas tábor befogadóképességét az orosz nyomás elől idehurcolt foglyok szüntelenül érkező hullámai messze meghal51dták. Ezért a domb tetején nagy sátrakat ütöttek fel, s bennünket oda irányítottak. A sátrak a puszta földön álltak, mindenfelé mély sár és irdatlan tócsák. Sokan már ott feküdtek, szemükben végtelen kimerültség és beletörődés. Meg sem mozdultak az újonnan jöttek láttára. Megjelent egy "kápó" és kihirdette, hogy további intézkedésig itt maradunk. A kápó lengyel zsidó fogoly volt, akit valamely oknál fogva a németek előléptettek. :Pattogó, parancsoló hangon beszélt, és fenyegetett, milyen súlyos következményekkel jár majd, ha megszegjük utasításait. Egyetlen megengedett ok a sátorból való kilépésre: a domb alján lévő latrina. Még közölte, hogy másodnaponként kapunk egy csajka Dorrgemüsét (fűleves) és minden 18 ember egy kiló kenyeret, "achtzehn Mann ein Brot". Leültünk a sárba a többiek közé, és evvel kezdetét vette a gyors degradálódás újabb fejezete. Harmadnapra már nem volt látható különbség a korábban és újonnan jöttek között. Egyik nap a szétszórt rongyok között találtam egy széteső könyvet Európai Köitők Anto&.qiája címmel. Elköltözött tulajdonosának bizonyára számos alkalommal szerzett szellemi kikapcsolódást. Most rajtam a sor. Olyan hatással volt rám a könyv, mint a házból kiszűrődő zongoraszó Bal fon, karácsony estéjén. A pusztulást kikapcsolva tudatomból, mindent felejteni akaró feloldódással vetettem magam a költészet, a képzelet világába. A sárban fekve, kezemben az Európai Köitők Anto&.qiájával talált rám Lővinger Gyuri, gyerekkori jó barátom és volt osztálytársam. Ő egy újabb transzporttal érkezett, és aránylag tűrhe tő állapotban volt. Apját, akit jól ismertem, útközben veszítette és saját kezével temette el. Alig lehetett kétséges, hogy utoljára látjuk egymást. Nem úgy történt. Gyuri Gunskirchenben felszabadult, és hazakerülve mindent megpró-
J\ N II R [W
/\
M I
rEM
ET
R O M /\ Y
l: s li
bált, hogy apámat, aki utánam kutatott. elkerülje. Nem volt szíve elmondani utolsó találkozásunk körülményeit. Az utolsó transzport is elment, én ott maradtam a haldoklókkal és halni vágyókkal. Talán tovább tudtam volna vonszolni magamat, de minden hiábavalónak és kilátástalannak látszott. Egy nap és egy éjszaka múlt el, a fekvők nyöszörgése egyre halkult. A végnek csupán a formája maradt bizonytalan. Reggel éktelen hangzavar közepette megjött az SS. A Rommel-féle észak-afrikai hadjáratból megmaradt Afrika Korps egyenruháját viselték. Üvöltések és ütlegelések kíséretében elindították azokat, akik talpra tudtak állni. Én is közéjük kerültem. A többieket a mögöttük felsorakozó teherautókra dobták. Az őrség kinyitotta a nagy vaskaput, s mi elindultunk a táborból kivezető úton. A halálba indulók nem választhattak volna maguknak festőibb utat. Az ösvény az Alpok hóborította nyúlványaival a háttérben, lefelé vezetett a Dunához. A mezei virágok és a tavaszi nap fényében zöldellő útszéli fák a természet újjáéledését hirdették. Magamba ittam a látványt, miközben minden érzelem nélkül búcsúztam. Amint közelebb érkeztünk a folyóhoz, a német parancsszavak hangorkánja egyre erősö dött. A vízen egy öreg uszály állt. A partról palló vezetett az uszály nagy üregéig, két oldalt az SS. A pallón áthaladva mindannyiunknak ugrani kellett a tátongó sötétbe. Nem tudom, milyen mélyre zuhantam, de puhára estem. Félig eszméletlen, ernyedten mozgó többszörös emberréteg volt alattam, azok, akiket teherautókon szállítottak ide a táborból. Beszélni már alig tudtak, de kétségbeesett nyöszörgésük betöltötte az üreget. Levegő és kis fény csak az ugrónyíláson keresztül szivárgott a mélybe. Ingatagon állva a majdnem teljes sötétségben, egyik kezemmel kerestem a rongyaim között az előző esti siralmas kenyéradag utolsó félretett darabját. Vesztemre. Egy
N K
IS
V
o
1_ T
árnyék rám vetette magát, és kitépte a kezemEgyensúlyomat vesztve elestem, s mire feltápászkodtam, már késő volt, az árnyék beleolvadt a sötétségbe. Eljött az éjszaka, minden gyötrelmével. Az emberhalom tetején is alig volt levegő, alul majdnem semmi. Azt vártam, hogy az uszályt elsüllyesztik, mi másért hurcoltak volna ide? De elmúlt az éjjel, és nem történt semmi. Másnap elrendelték az uszály kiürítését. Ez abból állt, hogy letoltak egy hosszú létrát, és az élők láncot alkottak a létrán keresztül a fedélzet korlátjáig. A halottakat egyenként a vízbe dobtuk. Azután a parton vártunk sorsunkra. Megjött a parancs: vissza a táborba. Estére visszaértünk. Egyenesen a fürdőteremhez vittek. Erről már hallottunk: evvel az ürüggyel hajtották elődeinket a gázkamrába. Az előterem ben meztelenre vetkőztettek, utána be a terembe. A szemek a mennyezetre épített tusokra meredtek, kis várakozás után víz jött belőlük. Utána meztelenüllemasíroztunk a barakkcsoporthoz a domb alján. Ez volt a Russen-Lager. Eredetileg orosz foglyok helye volt, miután azonban kifogy tak, Kranken-Lager lett belőle. A munkára már képteleneket tartották most itt. Szorongva néztünk körül. Aháromszintes fapriccsek zsúfolva. Borostás, öreg arcok, riadt, fásult tekintetek. Ahogyan a kelepcébe csalt vadak nézhetnek újonnan csapdába esett társaikra. Mindenki meztelen lévén, szembetűnő volt, milyen elképesztően vézna, csenevész gyerekhez hasonló testben folytatódnak az öreg arcok. A Block-Alteste (barakk főnök) utasítására fel kellett másznunk a priccsekre. Mint kurtán közölte: négy minden priccsen. Így aztán bepréseltük magunkat oda, ahol éppen kevesebben voltak négynél. Persze az egy fogolyra méretezett priccsen csak a lábát felhúzva ülhetett az ember. Minden mozdulat sértette a szembenülőt, de nem lehetett nem mozogni. Reakciója attól függött, mennyi ereje maradt, többnyire csak nyögött, és nem rúgott vissza. Szenny - többnyire ből.
ANIlRlW
A
M I
R OM/\ Y
T E M E T iC S CI N K
emberi ürülék - mindenfelé. Sokan úgy spóroltak kifogyóban lévő erejükkel, hogy nem mentek ki a barakkon kívüli latrinához. Mások már nem tudtak. És az az édeskés, penetráns bűz! A rothadás, pusztulás szaga. Fő forrása a barakk hátsó részén felhalmozott hullarakás volt. Minden reggel kihúzták a halottakat a priccsekről, és a szinte barakk tetejéig érő rakás legtöbbször estig elszállítására várt. A halottkihordás után jött a répaleves egy kondérban, majd' mindig kenyér nélkül. Ha mégis kaptunk egyszeregyszer kenyeret, kanál kellett hozzá, mert a zöldes-szürke penésztől teljesen elporladt. Tudtuk, mit jelent, ha valaki már nem tápászkodik fel, hogy sorba álljon a levesért. Némely társunkon furcsa, állandó remegés vett erőt. A többiek már ismerték: hasonlított egy muzulmán imádkozásához. "Du bist schon Muzulmán", mondták kíméletlenül a haldoklónak . Ugyanaz a rendszer, ami ezt a maradéktalan pusztulást szolgálta, ironikus ellentmondásokat is produkált. Egy szomszédos barakkban foglyokból összeállított kis csoport "elsősegély" ben részesítette a jelentkezőket. Persze mit tudtak segíteni? Én az első napokban jelentkeztem, papírpólyát tettek üszkösödő bokámra. Egyebük nem volt. Bár a napok teljesen egymásba folytak, azt hiszem, kb. három hét telhetett el. Ritkult a tömeg, nem érkezett utánpótlás. A legtöbb priccsen már hárman, némelyiken csak ketten maradtak. Emberi kommunikáció nem létezett. Nem törődtünk mások sorsával, sőt már a magunkéval sem. A mindenütt jelen lévő halál elveszítette jelentőségét. Közömbösség lett úrrá rajtam, fásultan meredtem a levegőbe, úgy, mint társaim, amikor először láttam őket. Kora délután volt, és a legfelső priccsről egy tenyérnyi ablakon keresztül kiláttam a domb tetején emelkedő, parancsnoki épületekkel körülvett Appelplatzra. Azon a téren szokták a foglyokat munkába menés előtt megszámolni. Napok óta mély csend volt, nem volt kivonu-
i S
li (' i_ T
lás, az Appelplatz elhagyatottnak látszott. A felfelé vezető kanyargó úton egyszerre megjelent egy jeep, utána egy páncélautó, a rászerelt gépfegyvernél egy katona. Igen lassan, óvatosan haladtak felfelé. A parancsnoki épületeket nagy acélsorompó zárta el a tábor többi részétől. Nem a szokásos SS-őrség őrizte, valami más egyenruhát viseltek. A két furcsa alakú jármű felért a tetőre . Megálltak a sorompónál, és rövid ideig szembenéztek egymással. A német őrség minden ellenállás nélkül felhúzta a sorompót. Olyan lassan, mint ahogyan jött, az előörs elindult, és a tér közepén ismét megállt. Két, óriásnak tűnő amerikai katona szállt ki akocsiból. Abban a pillanatban földrengésnek tetsző moraj törte meg a nyomasztó csendet. A tér minden sarkából toprongyos, eszelős alakok bukkantak fel, és groteszk mozdulatokkal, elesve és ismét felállva bukdácsoltak az amerikaiak felé. Közben már nem is emberi, artikulálatlan hangon ordítottak. Rávetették magukat az apokaliptikus jelenet láttán nyilvánvalóan megdermedt katonákra. Agyoncsókolták kezüket, lábukat, ruhájukat, egymást taposva, hogy legalább meg tudják érinteni őket. Sokan sírógörcsökben fetrengtek a járművek körül. Ezek voltak a nagy német birodalom áldozatai, Európa leigázott, meggyalázott, porba tiport népei. Olyan pillanat volt ez, ami kitörölhetetlenül bevésődik az emlékezetbe. Melyet átélni és tanújául lenni igen keveseknek adatott meg. Amelyben úgy érzed, az élmény felülmúlhatatlan, és hátralévő életed már nem nyújthat ehhez foghatót. Amikor egy pillanatra úgy tűnt, végül is van igazság, az ártatlan megmenekül, és a gonosz valóban elnyeri büntetését. A priccsen feküdve mindez átsuhant a fejemen. Nem sírtam, könnyeim már régen elapadtak. Leszálltunk a villamosról, és hosszan kezet szorítottunk. Mielőtt elváltunk, Fenyő még azt mondta: "Bandi, úgy érzem, ez a mi temetésünk is volt."
