ISTEN HOZZÁD EURÓPA

1

„ISTEN HOZZÁD EURÓPA” 1914–1918 Tanulmányok az első világháború kitörésének centenáriumán

Szent Vince Szakkollégium Piliscsaba 2014

2 Szerkesztette BALOGH GÁBOR

Borítóterv NAGY ANNA

Lektorálták CSÁKI VERA, FEJÉRDY GERGELY, HORVÁTH MIKLÓS, MÉSZÁROS ANDOR

Az angol nyelvű összefoglalókat gondozta SIMON ÁDÁM

A kötet a Nemzeti Tehetség Program Szakkollégiumi Pályázata (NTP-SZKOLL13) támogatása keretében jelenik meg

© Szent Vince Kollégium és Szakkollégium Kiadásért felel: Dr. Lipinski Michał CM Nyomdai előkészítés: Gulyás Martin Nyomdai munkálatok: Monobit Nyomdaipari Kft. ISBN

3

4 TARTALOMJEGYZÉK

Horváth Miklós Előszó

7

Balogh Gábor Bevezető

9

Domján Dániel Ferenc Tiszta szándék – Fekete Kéz?

17

Simonits Ádám „Öreg birodalom egy modern háborúban” – az Osztrák Magyar Monarchia a századforduló európai hatalmi viszonyaiban és az első világháborúban

29

Nagy Gergely Az első világháború „keresztes lovagja” – Wilson elnök és az amerikai elképzelés egy új világrendről

47

Balogh Gábor „Mint cseppben a tenger…” – a modern közegészségügy kezdetei a betegmegfigyelő állomások tükrében

67

Hanzelik Gábor Néhány megjegyzés a Svejk genealógiájához – egy nemzeti irodalom születésének néhány mozzanata egy széthulló birodalomban

83

Kosztolányi Tímea In Te Domine speravi – a Katolikus Egyház a világháború árnyékában Rostás Norbert „Meddig fogjuk magunkkal hurcolni ezt, kérdem. Száz év annyi kell

99

5 hozzá.” – Az első világháború tapasztalatának ábrázolási lehetőségei a magyar irodalomban

115

Merica Róbert Mit tanítanak egy szlovák gimnáziumban az első világháborúról?

125

Miski Péter Az oszmán-török ideológia változásai az első világháború idején

143

Hanzelik Balázs A cári orosz birodalom utolsó napjai

157

Bakó Bálint A modern balti államok születése: észt, lett és litván függetlenségi harcok 1918-ban

173

6

7

Balogh Gábor ELŐSZÓ - „ISTEN HOZZÁD EURÓPA” 2014-ben emlékezünk meg a „nagy háború” kitörésének 100. évfordulójáról. 1914 rendkívül fontos évszám Európa, és ezen belül Magyarország történetében. Akkor még minden más volt. 1914 az élet szinte minden területén cezúrát, választóvonalat képez történelmünkben. A háborúba egy erős, magabiztos, a világot egyértelműen, s szinte minden tekintetben uraló (politikai, gazdasági, kulturális stb. értelemben) Európa kezdett bele, s alig öt évvel később egy teljesen legyengült, a végtelenségig elcsigázott kontinens képe lebeg a szemünk előtt, amely ebben a konfliktusban lényegében mindent elveszített nagyhatalmi státuszából, amit csak lehetett. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy 1914-ig Európa döntött minden egyes nagyhatalmi, a világ életét alapvetően befolyásoló kérdésben, a háború alatt, s azt követően azonban már Európáról döntöttek, maga a kontinens csak a nagyhatalmi játszmák színtere maradt, elveszítvén korábbi jogosítványait. A hatalmi-politikai átrendeződés mellett, az élet más területein is számtalan fordulat következett be 1914-et követően. Szinte minden országban alapvető napi téma lett a választójog kérdése, amely ma legnagyobb kincsünk a politikai életben, sok helyen általánossá vált a női munkavállalás, felvetődött a nők társadalmi helyzetének újraértékelése, új „világhódító”

8 eszmék gyökerei (kommunizmus, fasizmus, nácizmus) az első világháború zavarosában keresendőek. Új szerepet keresett és talált magának a Katolikus Egyház, megjelentek olyan új irodalmi, művészeti irányzatok, amelyek a mai napig hatással vannak a kulturális életre, óriási fejlődésnek indultak az alkalmazott tudományok, például az orvostudomány, a fizika stb. Röviden szólva, olyan alapvető, és nagy volumenű változások mentek végbe ebben a rövid négy-öt esztendőben, amelyek egy egész évszázad, a 20. század történéseit vetítették előre. Kis túlzással talán azt is kijelenthetjük, hogy 1914-1918 között alapvetően felvázolódott az évszázad története. A Tisztelt Olvasó, a Szent Vince Szakkollégium által 2014. május 8-án szervezett, a Barankovics István Alapítvány támogatásával megvalósult tudományos hallgatói konferencián elhangzott előadások írott, szerkesztett változatait tartalmazó kötetet tartja a kezében. Bízunk benne, hogy a most következő tanulmányok számos kérdésre adnak választ, s talán felvetnek újabbakat is, amelyek megválaszolása a következő évek feladata.

9

Horváth Miklós BEVEZETŐ

A

Nagy Háború történetével kapcsolatban az elmúlt közel száz év-

ben megjelent kétségtelen jelentős eredmények ― több könyvtárnyi irodalom, átfogó szakmunkák, részmonográfiák, dokumentum-

kötetek és tanulmányok sokasága ― sem kérdőjelezhetik, és nem is kérdőjelezik meg az egyes kérdések felvetésének és megvitatásának, az újabb kutatási eredmények bemutatásának vagy a már meglévő ismeretek újabb és újabb szempontok szerinti vizsgálatának a lehetőségét és szükségességét. „A szaktörténészek dolga ― adom tovább megfontolásra a 20 évvel ezelőtt ajándékba kapott értékes sorokat ― az aprólékos, precíz és gondos kutatómunka, a források feltárása, megtisztítása, összevetése, az értékelés, a summázat, a megtisztított tények alázatos felmutatása a múltját kereső társadalomnak. Nagy az Ő felelősségük és nehéz a munkájuk, hiszen minden tényt, kijelentést, megnyilvánulást, gesztust, mítoszt és legendát megértve, de mégsem beléjük olvadva, a téma iránti szeretettel, de attól nem elvakulva, tárgyilagosságra törekedve szélsőségektől mentesen kell megítélniük, s így a történelmi képet apró darabkákból összerakva a ma élők számára saját múltjukat megmutatni.” A munka fenti szelemben történő folytatására ösztönöz többek között a Nemzeti Tehetség Program keretében a felsőoktatásban működő minősített szakkollégiumok részére a múlt év végén meghirdetett pályázat is, amelynek célja a hagyományok őrzése és gazdagítása, a már eredményesen

10 működő tehetségsegítő programok folytatása és új kezdeményezések támogatása. A PPKE BTK Szent Vince Szakkollégium sikeres pályázata eredményeként — és nem utolsó sorban a Barankovics István Alapítvány támogatásával — ez év május 8-án megtartott Isten hozzád Európa 1914-1918 című tudományos hallgatói konferencia résztvevői egyetemünk kilenc és a Budapesti Corvinus Egyetem, valamint az Eötvös Loránd Tudományegyetem egy-egy hallgatója előadásaiból összeállított sokszínű és színvonalas program megvalósítását kísérhették figyelemmel. Jelen kötetünkben a téma iránt érdeklődő Tisztelt Olvasó a konferencián elhangzott előadások tudományos igénnyel tanulmánnyá bővített, továbbfejlesztett anyagát ismerheti meg. A kitűnő tanulmányokban feldolgozott témaköröket — azok tartalma szerint — önkényesen csoportosítva először a nemzetközi körülmények egy-egy fontos részletét bemutató munkákra – azok konferencián történt elhangzásának sorrendjében - szeretném felhívni a figyelmet. Nagy Gergely (PPKE-BTK) Az első világháború „keresztes lovagja” – Wilson elnök és az amerikai elképzelés egy új világrendről című munkájában bemutatja, hogy Theodore Roosevelt és Woodrow Wilson elnökök ― jól ismervén és kihasználva az európai központú nemzetközi rendszer fokozatos válságát - milyen fontos szerepet játszottak abban, hogy „az USA végül tettlegesen is kitört kontinenséről és beleavatkozott a világpolitika ügyeibe”. A szerző ― a történtek legfontosabb elemeire építve ― sikeresen bizonyítja: Roosevelt és Wilson „ráeszméltek, hogy az Egyesült Államokra kulcsszerep várhat a világpolitika terén, és ezért fel kell adniuk az addigi hagyományos elzárkózást, és ki kell vinniük nemzetüket a világpolitika felé”. Wilson elnök fon-

11 tos változást hozott az amerikai külpolitikai hagyományba, a wilsonizmus ― annak hibái és kudarcai ellenére ― a mai napig áthatja az amerikai gondolkodást. Miski Péter (PPKE-BTK) Az oszmán-török ideológia változásai a világháború idején című tanulmányával ― elsősorban könyvészeti forrásokra támaszkodva ― az oszmán-török ideológia roppant bonyolult, több összetevős kölcsönhatások sorozataként évszázadok során kialakult változásaira kívánta ráirányítani a figyelmet. A szerző a törökökre is jellemző gentilis-tudat és a dinasztiához való hűség jelentőségének bemutatásán keresztül „vezeti” az olvasót „a nacionalizmus korába, amikor is a vallási/nemzeti kisebbségek sorra megfogalmazták különálló identitásaikat, illetve önállóságra vonatkozó igényeiket. Erre a nagyhatalmak által is gerjesztett veszélyre válaszul született meg a Tanzimátnak nevezett oszmán reformkor, amelynek során az oszmán vezetők az állampolgári egyenlőség alkalmazásával és a hagyományos közösségi autonómiák felszámolásával próbálták megakadályozni a birodalom szétesését.” A cári orosz birodalom utolsó napjai című tanulmányában Hanzelik Balázs (PPKE-BTK) 1917 új módon történő értelmezésére tett – megfogalmazott célja szerinti - kísérlet keretében az állameszme működését, konkrétan a cári hatalom alapját, a parasztságot és a politikai élet szerepét sajátos nézőpontból vizsgálja. A szerző a monarchia végét jelentő forradalom feltételei közé – mint közvetett okokat – a háborúellenességet egy háború közepén, az uralkodóház széthúzását, a nép követeléseinek egyre komolyabb határozottságát, a régi rend önfejű ellenállását sorolja és a pusztulás legfőbb okának a cár lemondását tartja. Tanulmány zárógondolataként Hanzelik Balázs ― Maurice Paléologue ― a francia követ, a forradalom áldozatai 1917. április 5-i temetésének hatására leírt sorait idézi: „A vörös koporsókkal együtt az orosz

12 nép bizánci és moszkvai hagyományait, az ortodox Szent Oroszország egész múltját is eltemették.” Bakó Bálint (PPKE-BTK) nem titkolt célja A modern balti államok születése: észt, lett és litván függetlenségi harcok 1918-ban című tanulmány közreadásával, hogy az észt, a lett és a litván nép függetlenségéhez vezető rögös út bemutatásával kedvet teremtsen három balti nemzet megismeréséhez, a kutatások folytatásához. A szerző álláspontja szerint sok feltáratlan esemény ismertetésére lenne még igény, de reményei szerint a balti államok és Magyarország történetének összehasonlító elemzése már nem sokáig várat magára. „Amikor háborúkkal összefüggésben szóba kerül a Katolikus Egyház szerepe, gyakran teszik fel a kérdést, hogy vajon megtett-e mindent az Egyház, illetve akár személyesen maga a pápa a háború befejezéséért, az üldözöttek védelméért és a károsultak megsegítéséért, vagy csupán csendben várta a konfliktusok alábbhagyását? Tett-e olyan lépéseket, melyek eredményesnek mondhatóak, vagy elegendőnek érezte néhány üzenettel felhívni a közvélemény figyelmét a háború romboló hatásaira?” - fogalmazta meg kérdéseit Kosztolányi Tímea (PPKE-BTK) az „In TE Domine speravi ― A Katolikus Egyház a világháború árnyékában” című tanulmánya elején. A szerző a Katolikus Egyház, a Szentszék háború alatti tevékenységét értékelve ― ezzel a fenti kérdésekre adott válaszként ― többek között megállapítja: „A Szentszék diplomáciájának révén is a békét hirdette (…) A háború áldozataiért, a szegényekért és az üldözöttekért végzett munkája, az egyházfő békét szorgalmazó felhívásai és a népek közötti testvériség előmozdítása (…) az Egyház egyetemes küldetését és a krisztusi tanítást sugározták. (…) Az 1917-ben kihirdetett békeüzenetben az egyházfő az európai népek öngyilkosságának és véres mészárlásnak nevezte a

13 háborút. (…) XV. Benedek pápa (…) vezetése alatt az Egyház a világháború kegyetlen pusztítása közben is be tudta tölteni azt az egyetemes hivatását, ami minden emberhez szól, méltó példát mutatva ezzel az utókornak.” A nemzetközi történésektől az Osztrák Magyar Monarchia első világháborús eseményei felé vezető út fontos „állomásának” tartom Simonits Ádám (BCE-GTK) „Öreg birodalom egy modern háborúban” – az OsztrákMagyar Monarchia a századforduló európai hatalmi viszonyaiban és az első világháborúban” című tanulmányát, amelyben szerző az előzmények ― a birodalomnak a XIX. század közepéig aktív, kezdeményező dinasztikus külpolitikáját az 1860-as évekre egy defenzív, a status quo fenntartására törekvő szemlélet váltotta fel ― áttekintését követően választott témáját három nagyobb egységben: Az osztrák-magyar külpolitika a három császár szövetségétől a századfordulóig; Az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetközi helye a századfordulót követően az első világháborúig és a Háborús vereség és felbomlás – tárgyalva fogalmazza meg következtetéseit: „az >>Öreg Birodalom<< a modern korban sem katonailag, sem gazdaságilag, sem politikailag nem volt képes lépést tartani európai riválisaival szemben, ezért nagyhatalmi státusza végletesen degradálódott a századfordulóra. A birodalom vezetői évtizedeken át sikertelenül próbálkoztak az államapparátus megreformálásával és a nemzetiségi problémák kezelésével, ami jelentős mértékben hozzájárult az egységet igen gyakran nélkülöző államalakulat végső meggyengüléséhez. Az Osztrák-Magyar Monarchia az első világháborúban pedig végső soron önmaga idézte elő saját végzetét dinasztikus hagyományaihoz, korszerűtlen birodalmi struktúrájához és elavult felfogásához való merev ragaszkodása által”. Domján Dániel Ferenc (PPKE-BTK) „Tiszta szándék – fekete kéz?” című munkájában a Ferenc Ferdinánd ellen végrehajtott merénylet körülmé-

14 nyeit vizsgálja, veszi górcső alá. Célja, hogy elsősorban Szerbia önállósági törekvéseinek bemutatásán keresztül bemutassa, hogy az egykor ellenséges országokon belül mi volt az a hajtóerő, ami a világtörténelem addigi legnagyobb globális konfliktusához vezetett. Továbbgondolásra és vitára késztető a szerző dolgozata végén feltett kérdésére ― Beszélhetünk-e tiszta szándékról a pánszerb eszmével kapcsolatban? ― adott válasza: „Ha valaha is annak indult ― és céljait illetően minden önállósági törekvés annak indul ― akkor is bemocskolta a terror, a túlzott agresszió és a belső széthúzás. A Fekete Kézzel és annak módszereivel Szerbia a kívánt céljait sosem tudta volna elérni.” Balogh Gábor (PPKE-BTK) „Mint cseppben a tenger” – a modern közegészségügy kezdetei a betegmegfigyelő állomások tükrében” című tanulmányában Mailáth József tevékenységén keresztül - mint írja a háború „számlájára” írható eredmények közül - az orvostudomány területén lezajlott „forradalom” eseményeit vizsgálja. Véleménye szerint, „mint cseppben a tenger”, a megfigyelő állomásokon lényegében leképeződött a háborús hátország és a frontvonal egészségügyi helyzete. A szerző a háborús egészségügy legnagyobb eredményének tartja, hogy a bizalom megnőtt az orvosok és az egészségügyi rendszer iránt és egyre több ember számára lett elérhető az orvosi ellátás. Balogh Gábor végső konklúziója: a háborúnak köszönhetően a szakszerű gyógyíttatás megszűnt kevesek privilégiuma lenni, a háború éveiben megkezdett út a kollektív, szervezett és szakszerű egészségügyi ellátás korába vezetett. Külön örömömre szolgált, hogy a konferencián több olyan előadás is elhangzott ― kötetünkben ezek anyaga is olvasható ―, amelyek a hallgatóink érdeklődése sokszínűségének bizonyítékaként, a történelmi kép apró, de

15 nagyon fontos részleteit, fontosabb „darabkáit” fel- és bemutatva segítenek megismerni a múltat. Hanzelik Gábor (ELTE-BTK) „Néhány megjegyzés a Svejk genealógiájához – egy nemzeti irodalom születésének néhány mozzanata egy széthulló birodalomban” című tanulmányában – mint állítja – nem feltétlenül csak a Švejkről, még csak nem is az első világháborúról, vagy a csehek, a cseh irodalom szerepéről az első világháborúban akar írni, hanem sokkal jobban érdekli az a folyamat, amely a cseh nemzeti irodalmat elvezeti a Švejkig, hogy végül kiléphessen a saját maga szabta határok közül.„ Švejkkel– olvasható a munka összegző részében – bizonyítottan lezárul az a folyamat, amivel a cseh irodalom a megszületésétől a modernitáshoz, és Európához való felzárkózását elérte. Hogy a Švejk egy új korszakot kezd, ahol Csehországot, és a csehséget úgy interpretáljuk, mintha a Švejkből bújt volna ki, ez teljesen más lapra tartozik, de érzékelteti, milyen jelentőséget tulajdoníthatunk az első világháborúnak, mint töréspontnak.” Rostás Norbert (PPKE-BTK) „Meddig fogjuk magunkkal hurcolni ezt, kérdem. Száz év annyi kell hozzá.” – A háború tapasztalatának ábrázolási lehetőségei a magyar irodalomban” című munkájában az elméleti kérdések rövid áttekintését követően,az irodalmi kánon fősodrához tartozó szerzők – Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső választott témája kifejtését lehetővé tevő munkáit mutatja be és értékeli, de nem tartja megkerülhetőnek a kánonból hiányzó egyik alkotó, Markovits Rodion Szibériai garnizon című munkájának rövid ismertetését, tárgyalását sem. A hallgatóság jól fogadta - így reményeim szerint az Olvasók érdeklődésére is számot tarthat – Merica Róbert (PPKE-BTK) „Mit tanítanak egy szlovák gimnáziumban az első világháborúról” című tanulmányát. A szerző

16 vállalt célja annak vizsgálata, hogy a szlovák gimnáziumokban, mennyiben más az első világháborúval kapcsolatos tananyag, mint a magyarországi hasonló intézményekben, továbbá értékelje, hogy az első világháborút tárgyaló résznél milyen fontosabb elvárásokat támasztanak a gimnazistákkal szemben. A kutatás eredményeit összegző részből kiemelendő: a tanulmányozott tankönyv sok érdekességgel szolgált, amelyről elmondható, hogy nem annyira elfogult, mint ahogy azt a szerző a munka kezdetekor gondolta. Jelezve, hogy a tanár személyén nagyon sok múlik, aki helyenként hozzátehet vagy elvehet a tankönyvben leírt anyagból, Merica Róbert megállapítja: a magyar tankönyv összességében több forrást tartalmaz, de a szlovák viszont valamivel több lexikális anyaggal rendelkezik. A kötet szerzőinek az elvégett színvonalas tudományos munkáért köszönetet mondva ajánlom e kötetet a téma iránt érdeklő Tisztelt Olvasók figyelmébe.

17

Domján Dániel Ferenc TISZTA SZÁNDÉK – FEKETE KÉZ?

S

záz esztendővel ezelőtt tört ki az első világháború. Az eltelt évek alatt megszámlálhatatlanul sok tanulmány jelent meg a háború okairól, eseményeiről, hatásairól. Száz év alatt rendszerek épültek ki,

tűntek el, melyek történetírása mind, gyakran egymástól gyökeresen eltérő szempontból vizsgálták a Nagy Háborút. Abban egyetértett szinte minden történész, hogy a Gavrilo Princip által elkövetett szarajevói trónörökösgyilkosság csupán szimbolikus kiváltó oka az Első Világháború kirobbanásának. A világpolitikában jelentkező ellentétek, szövetségek a század elején már előre megfestették egy nagy háború képét. A háborúban részt vevő országok polgárai természetesen mind 1914-ben, mind 2014-ben a saját szempontjaik szerint tekintenek történelmükre, történelmi lehetőségeikre. Tanulmányom címe talán magyarázatra szorul. A Fekete Kéz érthető, hiszen ez volt az a szervezet, amelynek tagjai meggyilkolták Ferenc Ferdinánd főherceget. A tiszta szándék viszont nem egyértelmű. Egy trónörökös meggyilkolására való törekvés semmi képen nem nevezhető tisztának. Azonban a háború óta eltelt idő talán elég ahhoz, hogy megvizsgáljuk, az egykor ellenséges országokon belül mi volt az a hajtóerő, ami a világtörténelem addigi legnagyobb globális konfliktusához vezetett. Tiszta szándék alatt a szerb önállósági törekvéseket értem. Minden ország számára függetlensége megóvása a legfontosabb, így érthető módon Szerbiában – Bosznia annektálása után – erősödtek azok a hangok, melyek féltették az ország önállóságát. Az ország szinte minden társadalmi rétegét átjáró hazafias szellem, a nagy-

18 szerb eszme, illetve az orosz-szerb közeledés mentén kialakult pánszlávizmus, szerb szempontból tiszta szándéknak minősül. Ezeknek a mozgalmaknak, ideológiáknak a szerepe a Monarchia trónörökösének meggyilkolásában mindennek nevezhető, de tisztának nem. Melyek voltak azok az eszmék, főbb pontok, amelyek Ferenc Ferdinánd meggyilkolásához vezettek, és milyen viszonyban álltak a XIX–XX. században felerősödött nagyszerb gondolatokkal? Erre szeretnék válaszolnia következőkben.

A nagyszerb eszme kialakulása és elterjedése

A XIX. századi nacionalista mozgalmakkal párhuzamosan Szerbiában is feltűntek a nemzeti törekvések. Természetes módon először az irodalomban és a nyelvészetben jelentek meg a minden tudományos alapot nélkülöző, nemzeti legendákat teremtő írások. Nagy hatással volt a szerbek nemzeti egységére Vuk Karadžić, aki a XIX. század első felében létrehozta az irodalmi szerb nyelvet, illetve maga a nyelvi megújulási mozgalom, mely a nyelvi kutatások alapján állította, hogy a délszlávok nem különböző népek, hanem egységesek, a horvátok és a bosnyákok csupán katolikus illetve mohamedán hitre áttért szerbek. A század második felében egyre tudománytalanabb művek láttak napvilágot. Miloš Milojević 1872-es „Töredékek a szerbek történetéből” című munkájában például tényként kezelte, hogy a szerbek egykor Európa, Ázsia, sőt, Afrika megszállói voltak. Lazić Lukin azonban tovább ment mivel nem kevesebbet állított, minthogy nem csak maga Jézus Krisztus, de a Bábeli torony építői is szerbek voltak.1 A kiadott könyvek több ezer példányszámban

1

Balanyi György: A Balkán-probléma fejlődése. Franklin-Társulat, Budapest, 1920, 183. o.

19 jelentek meg, és keltek el, ami jelezte, hogy sokan magukévá tették ezeket az ideológiákat. Főként a diákság és az értelmiség körében arattak sikert, a parasztság jelentős része sokáig nem tartotta fontosnak, illetve nem tudott azonosulni a nacionalista vonallal. Az 1870-es években egy parasztszármazású ember tette fel a kérdést a Skupstinában: 2 „Nagyobb lesz az én földem, ha Nagy-Szerbia megszületik? Nem mindegy-e nekünk, parasztoknak, hogy egy Obrenović vagy pedig Ferenc József császár uralkodik rajtunk?” 3 Máshogy kellett tehát elfogadtatni ezzel a társadalmi réteggel az új irányvonalat. A politika elkezdte bűnbakként az Osztrák-Magyar Monarchiát megjelölni, mondván, a parasztok rossz helyzetének oka a Monarchia önkényeskedő kereskedelme, illetve az általuk alkalmazott túlzott vámok. Szerbia külpolitikáját a XIX. században a törököktől való függetlenedés illetve a szerbek egy országban való egyesítése határozta meg. A század második felében, az 1878-as berlini kongresszus és Szerbia függetlenedése után 1881-ben titkos megállapodást kötöttek a Monarchiával. 4 Ebben Szerbia elfogadta, hogy Ausztria-Magyarország elfoglalta Boszniát, illetve ígéretet tett, hogy abbahagyja a Monarchia-ellenes propagandát. Cserébe biztosítva volt Belgrád, hogy a Monarchia támogatja Macedónia iránti területi igényeit. A kialakult helyzet viszont nem kedvezett Belgrádnak. Nyugat felé teljesen elzárták őket, a berlini kongresszus nyilvánvalóvá tette, hogy osztrák érdekszférának tartja. Oroszországgal sem tudott kialakítani még kapcsolatot, illetve délről és keletről is szorított helyzetben volt, hiszen erősödtek az albán és a bolgár nemzeti mozgalmak. 1885-ben Miloš király megtámadta BulSzerb országgyűlés. Balanyi: i.m. 187. o. 4 Hornyák Árpád: Szerbia külpolitikája a századfordulón (http://www.publikon.hu/application/essay/106_1.pdf) (2014. május 3.) 2 3

az

első

Balkán-háborúig.

20 gáriát, lényegében az első önálló külpolitikai lépésként. A kezdeti sikerek után Bulgária megállította, majd visszavonulásra kényszerítette a szerbeket. Csak a Monarchia diplomáciai közbenjárása miatt nem tűntek el a térképről. Az 1880-as évek második felében, aztán új irányvonal alakult ki. Az Obrenovićdinasztia, tehát a hivatalos politikai irányvonal mellett egy radikálisan nacionalista csoport is kezdett megjelenni. Az eddigi osztrák-orientáció eltűnt, egyre többen gondolták úgy, hogy vagy Franciaország és Anglia, vagy Oroszország irányába kell nyitni. Erősödtek ezen kívül azok a hangok, mely szerint szükség van egy egységes délszláv államra, Belgrád központtal. Az Obrenović-dinasztia lényegében már az ország fejlődésének útjában állt. Miloš király uralkodása idején az államadósság a százszorosára nőtt. 5 Végül 1889. március 6-án mondott le, fia javára. A személyváltás azonban nem járt sikerrel. Az ekkor csupán tizenhárom éves Aleksandar (Sándor) és háromfős tanácsadó testülete regnálása alatt a radikálisok egyre jobban megerősödtek. Miloš Párizsba vonult, és ígéretet tett, hogy teljesen kimarad a szerb politikából. Titokban viszont tartotta a kapcsolatot, és az ő érdeme is volt, hogy 1893. április 14-én Aleksandar megbuktatta a kormányzótanácsot és saját kezébe vette a hatalmat.6 Uralkodása ideje zűrzavaros volt, folyamatosan változtatta az alkotmányokat, 1894–1903 között, tehát kilenc év alatt háromszor, először 1894. januárban visszaállította az 1869. évit. Ezt nem sokkal később, 1901 áprilisában megváltoztatta. Ezután 1903. április 6-án eltörölte az 1901. évi-t.7 Külpolitikája is kapkodó volt, nem fogalmazott meg konkrétabb irányvonalakat. A politikai életen kívül magánélete sem váltott ki

Balanyi: i.m. 191.o. Sipos Balázs: A terjeszkedő Szerbia, 1878 – 1914. In: História. 1992/4 14. o. 7 Balanyi: i.m. 193 o. 5 6

21 tetszést az emberek körében. 1900-ban feleségül vett egy özvegyet, Draga Mašint, akiről köztudott volt, hogy meddő, ez természetesen a trónutódlásban problémákat okozott. A radikálisok, uralkodása alatt folyamatosan követtek el politikai merényleteket, az ország a belső anarchia felé sodródott. Boszniában – titokban, mivel az 1881-es, osztrákokkal kötött szerződés ellen nyíltan nem mertek szembemenni – Szerbia támogatta a boszniai szerbek vallási és kulturális autonómia törekvéseiket. Aleksandar király eltávolítására 1903 júniusában oroszbarát tisztek egy csoportja szervezkedésbe kezdett. A később megalakult Fekete Kéz nevű szervezet tagjai közül mindenki részt vett a tiszti lázadásban, köztük Dragutin Dimitrijević – ismertebb nevén Apis ezredes, aki később a szervezetet megalakította. Aleksandar királyt és feleségét, Draga Mašint június 11-én, szörnyű módon megölték és megcsonkították.8 A vérengzéssel, illetve az Obrenivić dinasztia kiirtásával sem az oroszok, sem Bécs nem értett egyet. Az új királynak Karađorđević Pétert kiáltották ki, a miniszterelnök pedig Nikola P. Pašić lett. Új irányvonal jelent meg a külpolitikában, hiszen erősödött az osztrákellenes hangulat, Péter az orosz cár védelmében bízott. A pánszerb eszme nyílt politikai programmá vált, Nagy-Szerbia létrehozása pedig elérendő céllá és ez a külpolitikában is meglátszott, az orosz orientáció mellett a külpolitika szinte csak a Balkánra ― főleg a vámunió létrehozása Szófiával ― összpontosult, Oroszország viszont még ekkor nem állt nyíltan Szerbia mögé. A Monarchiával a helyzet rohamosan romlott, mivel egyrészt útjában állt a szerbek nyugati törekvéseinek, másrészt a Bulgáriával megkötött 1905-ös vámunió

Hornyák Árpád: „Aki kirobbantotta az első világháborút.” Dragutin Dimitrijević – Apis koncepciós pere. In: Gyarmati György – Lengvári István – Pók Attila – Vonyó József (szerk.): Bűnbak minden időben. Kronosz Kiadó, Budapest, 2013, 209. o. 8

22 miatt, ami egyértelművé tette, hogy Szerbia megindult egy nagy délszláv állam létrehozásának útján.

A nemzeti mozgalmak megjelenése

Pašić még Bosznia annektálása előtt megfogalmazta a jelszót: „A Balkán a balkáni nemzeteké”.9 Érthető ezek után, hogy önvédelemre rendezkedtek be bizonyos politikai csoportok. 48 órával Bosznia annektálása után Belgrádban szerb katonai és politikai vezetők létrehozták a Narodna odbrana (polgári védelem) nevű féltitkos szervezetet.10 Célja a szerbség egyesítése, a pánszláv eszme propagálása a Monarchián belül. Kiterjedt kémhálózatot hoztak létre és szabotázs akciókat hajtottak végre. Testvérszervezetek születtek Horvátországban, Szlovéniában és Bosznia-Hercegovinában, ez utóbbi Mlada Bosna (fiatal Bosznia) néven. Iskolát létesítettek, ahol a jelentkezők elsajátíthatták azokat a képességeket, melyekkel sikeresen hajthattak végre terrorcselekményeket. Az iskolát Vojislav Tankosić vezette, aki szintén részt vett az 1903as puccsban. A szervezet annyira hatásosan működött, hogy 1909-ben Bécs felszólította Belgrádot, szűntesse be. 1909-ben Oroszország még nem állt teljes mértékben Szerbia mögött, így nem volt más választása kormánynak, utasította a szervezetet, hogy ezen túl csak szavakkal és ne tettekkel küzdjenek. A tisztek természetesen nem értettek egyet, ellenkeztek, és radikálisabb fellépésre akarták késztetni a kormányt. Bosznia annektálása, és a kormány részben megalkuvó politikája még erőteljesebb küzdelemre sarkallta ezeket a köröket. 9

Hornyák Árpád: Szerbia külpolitikája… 5.o. Uthmann, Jörg von: Merényletek könyve. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1997, 120. o.

10

23 Egy nap híján 103 évvel ezelőtt, 1911. május 9-én tíz magas rangú személy gyűlt össze Belgrádban és aláírták az Egyesülés vagy halál nevű titkos szervezet alapító iratát. A történelembe később Fekete kéz néven kerültek be, de hivatalosan sehol nem így jegyezték le. Alapokmányukban első pontként céljaik szerepelnek, ami nem más, mint az egész szerbség egy államba tömörítése. A szervezetbe vallástól, nemtől, származástól függetlenül bárki beléphetett, aki ennek az eszmének alávetette magát. Második pontjukban kijelentik, hogy a propaganda helyett terrorakcióknak adnak elsőbbséget. 11 Megemlítik továbbá, hogy bármely olyan államot, csoportot vagy személyt, amely szimpatizál a nézeteikkel, illetve szándékaikkal, támogatni fognak. A radikális szervezet által alkalmazni kívánt módszereket semmi nem szimbolizálja jobban, mint jelképük, a halálfej. A tagoknak esküt kellett tenni, hogy nem hagyják el a Fekete Kezet, ha ez megesett, az halált vont maga után. A társaság bár titkos volt, megalakulása után felvette a kapcsolatot a kormánynyal, és bejelentette megalakulását.12A kormány tehát tudott a szervezetről, céljairól és hallgatólagosan támogatta is azt. A csoport főnökének, Dragutin Dimitrijević – Apis vezérkari ezredesnek, illetve a Fekete Kézben részt vevő katonatiszteknek jó kapcsolatai voltak a felsőbb politikai elittel, hiszen a Karađorđević dinasztiát ők segítették hatalomra. A szervezetnek egyébként nagyon jól kiépített besúgó-hálózata volt nem csak Szerbiában, de a Monarchia számos részén is, így befolyásolni tudták az események alakulását. A szarajevói ifjúság az annexió után forrongott, különböző titkos csoportokat alakítottak, és merényleteket terveztek magas rangú személyek

11Az

Egyesülés vagy Halál alapítóirata (http://wwi.lib.byu.edu/index.php/Constitution_of_the_Black_Hand) (2014. május. 4.) 12 Hornyák Árpád: „Aki kirobbantotta… 208. o.

24 ellen. A merénylők többségét Tankosić iskolájában képezték ki. 1912-ben újabb lökést kapott a balkáni egység gondolata, mivel Szerbia, Bulgária, Görögország és Montenegró részvételével létrejött a Balkán-szövetség, melynek fő célja az szlávok török uralom alóli felmentése. 1912 októberében kirobbant az első Balkán-háború, ami a szerbek számára nagy sikereket hozott. Mivel azonban nem tudtak megállapodni a területek felosztásában, 1913 júniusában követte a második Balkán-háború. Súlyos veszteségek árán, de Szerbia nyertesen jött ki a konfliktusból. Területei a kétszeresére növekedtek. Az ekkori szerb mentalitást a brit követ Londonba küldött levelének részlete jól szemlélteti: „A szerbek már Bécs kapui előtt látják magukat”. Az újonnan megszerzett területek igazgatását illetően azonban belső konfliktusok alakultak ki. Míg a kormányzat úgy gondolta civil hatóságok által kellene a térséget irányítani, Apisék minden képen katonai igazgatás bevezetését szorgalmazták. Három irány alakult ki, a Fekete kéz; a nem régen megalakult, Sándor régensherceg körüli Fehér Kéz; illetve a radikálisok, akik választás útján jutottak hatalomra.

Ferenc Ferdinánd Szarajevóban

Ferenc Ferdinánd trónörökös a szerbek számára ellenszenves volt. Szlávellenességgel nem lehetett vádolni, egy időben gondolkodott egy Délszláv állam létrehozásán is, de ezt horvátok vezetésével képzelte el, valószínűleg katolikus vallásuk miatt. A szerb-osztrák egyre romló viszony is közrejátszott. A szerbek által szintén gyűlölt személy ekkor Potiorek tábornok, Bosznia kormányzója volt, aki sokak szemében a megszállás szimbólumává vált, így nem csoda hogy több merényletet is terveztek ellene. 1914 márciusában egy rövid

25 hír jelent meg az Istina című zágrábi lapban,13 ami szerint nyáron a trónörökös hadgyakorlaton vesz részt Szarajevó környékén. A hír hamar elterjedt a feltüzelt ifjúság körében és Belgrádba is elért. Apis ezredes azonban először nem siette el a dolgokat, kivárt. A szarajevói diákok között azonban akadt három ― Gavrilo Princip, Nedeljko Čabrinović és Trifko Grabež ― akik részben bizonyítási vágyból,14 részben a nagyszerb eszme hatására úgy döntöttek: megölik a trónörököst. Belgrádba utaztak, ahol Tankosić terrorista-iskolájában kiképzést kaptak lőfegyverhasználatból, beléptek a Fekete Kézbe és letették az esküt, hogy tervüket végrehajtják. Ciánkálit is kaptak, hogy tettük elkövetése után már senkinek ne tudjanak beszélni. A fiatalok kalandos útjáról Szarajevóba, illetve június 28-a krónikáját sok helyen ismertették, így ezen események részletezésétől tanulmányomban eltekintek. Bécsben és Szarajevóban sokan nem örülnek a főherceg útjának, féltették életét. Még maga Pašić elnök is ellenezte a merénylet végrehajtását, miután tudomást szerzett róla. A császár sem örült neki, mivel 1910-ben őt is épp ebben a városban akarták meggyilkolni. A Szarajevóban tartandó parádés menet időpontjával is problémák voltak, hiszen június 28. Szent Vid napja, a rigómezei csata évfordulója, a szerbek legnagyobb nemzeti ünnepe (a dátum kiválasztásának szándékossága, történészek között is vita tárgya). Mivel felesége, Hohenberg (Chotek) Zsófia alacsonyabb származású volt, nem illették meg azok a jogok, mint egy császárnét, így a katonai sorfal sem a díszmenet és az ünneplő nép között. 15 Szarajevó rendőrfőnöke is végig tiltakozott a látogatás ellen, mivel tisztában volt azzal, hogy nincsenek felkészülBorovička, V. P.: Híres politikai merényletek. Madách Kiadó, Budapest, 1979, 132. o. Principet nem engedték harcolni a Balkán-háborúban alacsony termete miatt. 15 Néhányan úgy gondolják, szerepet játszott az utazásban az, hogy Hohenberg Zsófia a díszmenetben úgy érezhette végre, hogy császárnői elbánásban van része. 13 14

26 ve Ferenc Ferdinánd látogatására. Mindezek tudatában a Főherceg mégis „elindult találkozni a halállal.”16 A hadgyakorlat utáni napon, június 28-án a hat autóból álló konvojelindult az ünnepi menetre. A harmadik autóban ült a trónörökös pár és Bosznia kormányzója, Potiorek tábornok. A Miljicka folyó partján pár száz méteren hat merénylő várta a megfelelő pillanatot. Az útvonalon harmadik merénylő, Čabrinović kézigránátja súrolta a trónörökös autóját és a negyedik gépkocsi alatt robbant. Mivel egy szárnysegéd megsérült és kórházba kellett szállítani, a főherceg úgy döntött, személyesen tájékozódik a sebesült állapotáról, így a kórházba sietett. Ferenc Ferdinánd ekkor még elhagyhatta volna a város, így is kevesen múlt az élete, de nem így döntött. Potiorek tábornok személyesen garantálta biztonságát. Ezek után a szerencse viszont elhagyta Ferdinándot. A megváltoztatott útvonal miatt a sofőr rossz utcába kanyarodott be, és a fékezés után Principnek, az utolsó merénylőnek, tiszta célpontot kínált a pár. A lőporos hordó kanócát meggyújtották… Összegzés

A merénylet senki által nem várt következményekkel járt, életek millióit követelte. Beszélhetünk-e tiszta szándékról a pánszerb eszmével kapcsolatban? Ha valaha is annak indult – és céljait illetően minden önállósági törekvés annak indul – akkor is bemocskolta a terror, a túlzott agresszió és a belső széthúzás. A Fekete Kézzel és annak módszereivel Szerbia a kívántcéljait sosem tudta volna elérni.

16

Pawlak, Wladislaw B: Merényletek könyve. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1982, 14. o.

27 PURE INTENTIONS – BLACK HAND? by Ferenc Dániel Domján Abstract

To this day Hungarian and Serbian historiography views several events differently. In the First World War they became enemies and after a century, the two nations can not understand each others motives and intentions during that time. The main aim of the essay is to examine the processes that lead to the founding of the Black Hand terrorist organisation and the assasination of Franz Ferdinand. To receive a complete picture of the origins of the pan-serbian ideology, the causes must be retraced to the middle of the 19th century. Afterwards, the essay details the founding of nationalist organisations at the turn-of-the-century, which ended in June 28th of 1914, with the death of the heir to the throne.

Simonits Ádám „ÖREG BIRODALOM EGY MODERN HÁBORÚBAN” AZ OSZTRÁK-MAGYAR MONARCHIA SZEREPE A SZÁZADFORDULÓ EURÓPAI HATALMI VISZONYAIBAN ÉS AZ I. VILÁGHÁBORÚBAN

Bevezetés – Előzmények

A

Habsburg Monarchia a XIX. század közepéig sikeresen megőrizte valós nagyhatalmi státuszát, valamint a Közép- és Kelet-Európában megszerzett korábbi pozícióit az európai koncert, a Szent Szövet-

ség tagjaként. A belpolitikai stabilitás megteremtésének kísérlete mellett aktív nagyhatalmi külpolitikát folytatott Németországban, Itáliában és a Balkánon is. E törekvései a század derekára azonban negatív tendenciába fordultak, így a nemzetközi közösség az 1860-as évektől Ausztria lassú hatalmi devalválódásának lehetett tanúja. A birodalom egykoron aktív, kezdeményező dinasztikus külpolitikáját egy defenzív, a status quo fenntartására törekvő szemlélet váltotta fel. A külpolitikai orientációváltásban egyaránt jelentős szerepet játszott az 1848. évi európai forradalmi hullám részeként kitörő magyar forradalom és szabadságharc, amelyen csak a cári Oroszország hathatós támogatásával sikerült úrrá lenni; valamint a forradalmat „futószalagon” követő nemzetközi konfliktusok sora is. Az 1853-56 között zajló krími háborúban még nem derült fény a birodalom visszásságaira, lévén, hogy Ausztria fegyveresen nem vett részt a konf-

29 liktusban. Azonban az olaszoktól 1859-ben, majd a poroszoktól 1866-ban elszenvedett vereségek nyilvánvalóvá tették, hogy a Monarchia eszközei még a hatékony védekezést sem teszik lehetővé. Poroszország Franciaország felett aratott 1871-es győzelmével pedig végérvényesen eldőlt, hogy a modern német nemzetállam létrejötte a bismarcki koncepció, az ún. „kisnémet egység” útján jön létre.1 Ezzel egyidejűleg kétségtelenné vált a Német Szövetség megszűnése; továbbá, hogy Ausztria nem képes többé vezető szerepet játszani sem az olasz egységtörekvések megakadályozásában, sem a német egység megvalósításában.2 A külpolitikai kudarcokkal párhuzamosan a birodalomnak szembesülnie kellett az egyre fokozódó nemzetiségi nyomással is. Az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc ebből a szempontból egy fontos belpolitikai tanulsággal szolgált a Monarchia számára: a birodalmon belül egyre nagyobb mértékben teret nyerő nacionalizmus következtében ugyanis a korábban csak szórványosan és kevésbé intenzív formában jelentkező etnikai problémák gyakorlatilag bármikor belpolitikai krízishelyzetet teremthettek; amelyek pedig az osztrák államalakulat külpolitikai orientációjára és mozgásterére is jelentős hatást gyakorolhattak. A közjogi átrendeződés időszakában (1860-70-es évek) a nemzetiségek körében két fő nemzeti mozgalom volt jelen: az egyik a többség által képviselt, a Monarchia államkereteit jobbára inkább fenntartani kívánó ausztrofil irányzat (osztrákok, magyarok, lengyelek, románok, horvátok, illetve szlovének); a másik az elsősorban a csehek, szlovákok és ukránok által preferált russzofil mozgalom volt, amely az

Kisnémet egység alatt a német területek porosz vezetésű egyesítésének koncepcióját értjük, amelyet a porosz kancellár, Otto von Bismarck Ausztria kihagyásával kívánt véghezvinni. 2 Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 129. o. 1

30 Oroszország felé történő erélyes nyitást szorgalmazta. 3 A birodalmon belüli nemzeti érték- és érdekkülönbségek egyre táguló spektrumának ez csupán a kezdete volt: a századfordulóhoz közeledve az egyes etnikumok érdekei a nemzeti ébredés és a nemzeti identitás kialakulása során egyre távolabb kerültek egymástól és különösen a Monarchiáétól, ami szükségszerűen belpolitikai konfrontációkhoz vezetett. A poroszoktól elszenvedett vereséget követően a birodalom számára elkerülhetetlenné vált a belpolitikai erőviszonyok és a politikai struktúra revíziója. A problémákat csak tovább fokozta az ipari forradalom áldásainak kései és a többi rivális európai nagyhatalomhoz képest jóval szerényebb mértékű konjunkturális hatása, amelyben szintén alapvető szerepe volt a birodalmi rendszer széttagoltságának és rugalmatlanságnak. Az 1880-as évektől a növekedési tendenciák tekintetében Franciaország és Anglia messze felülmúlta, Németország pedig többszörösen túlszárnyalta az Osztrák-Magyar Monarchiát, amely így alaposan lemaradt a nagyhatalmi versenyben. Ennek következtében az 1867-es kiegyezés révén dualista államszövetséggé alakuló Osztrák-Magyar Monarchia a századfordulóra egyértelműen az európai hatalmi egyensúly, illetve a kialakuló szövetségi rendszerek leggyengébb láncszemévé vált.

Az osztrák-magyar külpolitika a három császár szövetségétől a századfordulóig

A nyugat-közép-európai politikai folyamatokból való kiszorulása után a Monarchia figyelme az egyetlen nyitva maradt „külpolitikai kapu” irányába fordult: kelet felé. Az 1870-es évektől tehát a nagyhatalmi ambíciók elsődleges

3

Diószegi István: Az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikája. Vince Kiadó, Budapest, 2001, 22. o.

31 célpontja Kelet-Európa, illetve szűkebb értelemben véve is főként a török fennhatóság alatt álló Balkán volt, amellyel kezdetét vette AusztriaMagyarország évtizedeken át tartó ambivalens kapcsolata Oroszországgal. A két nagyhatalom viszonyát az első világháborúig tulajdonképpen a kooperáció és a konfrontáció permanens váltakozása jellemezte. A hetvenes évek első felében az együttműködés zálogát az 1873-ban létrejött, Németországot, a cári Oroszországot és az Osztrák-Magyar Monarchiát magában foglaló három császár szövetségének intézményes keretei nyújtották. Ez néhány évig biztosította a kollektív orosz-osztrák-magyar fellépés lehetőségét a balkáni folyamatok kezelésében, például az 1875-76-os felkelések során, amikor közösen léptek fel a status quo védelme és a balkáni függetlenségi folyamatok megakadályozása kapcsán.4 A kezdetben gyümölcsözőnek tűnő kooperáció azonban az 1877–78as orosz-török háború folyamán érdekszféra-alapú konfrontációba csapott át, és csupán az Anglia hathatós támogatásával megalakuló berlini kongreszszus mentette meg a Monarchia balkáni befolyásának végletes leszűkülését. A berlini szerződés elismerte az orosz területi hódításokat, valamint Szerbia, Montenegró, illetve Románia függetlenségét; provizórikus orosz megszállással létrehozta a független Bulgáriát; továbbá felhatalmazást adott az Osztrák-Magyar Monarchia számára Bosznia-Hercegovina okkupációjára.5 A Monarchia szemében külpolitikai sikerként elkönyvelt megszállási opció azonban ismét kidomborította a birodalom hiányosságait, ugyanis Bosznia annexiójára 30 év után került sor, mely részben a közép-európai Galántai József: A Habsburg Monarchia alkonya. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985, 243. o. Tarján M. Tamás: 1878. július 13. Véget ér a berlini kongresszus. (http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1878_julius_13_veget_er_a_berlini_kongresszus/) (2014. május 17.) 4 5

32 nagyhatalom katonai gyengeségének is betudható volt. Az osztrák-magyar politikai körökben a kongresszus lezárása után is napirenden maradt az oroszellenesség, ami az oroszok erősödő németek iránti ellenérzésével párosulva egymás felé terelte Közép-Európa két nagyhatalmát, Németországot és az Osztrák-Magyar Monarchiát. Ennek eredményeképpen született meg 1879-ben oroszellenes éllel (valamint német részről Franciaország elszigetelésének céljával) a kettős szövetség intézménye, amely az első világháborúban a központi hatalmi tömb alapját képezte. 1881-ben ismét fordult a kocka, és német közreműködéssel sikerült rendezni az orosz-osztrák-magyar kapcsolatokat, ezáltal alkalom nyílt a három császár szövetségének felújítására. A Balkánon ismét az orosz-osztrák-magyar dinasztikus érdekszféra-politika valósult meg egészen 1885-ig, amikor újfent a mozgolódásba kezdő Bulgária kapcsán különbözött össze és hidegült el bő egy évtizedre a két nagyhatalom. 1880-ban újabb aspiráns kopogtatott a kettős szövetség tagjainak ajtaján: a nagyhatalmi politizáláshoz szövetségeseket kereső Olaszország. 6 Németország nyitott volt tárgyalásokra, azonban az Osztrák-Magyar Monarchiának jelentős nézeteltérései voltak az olasz állammal szemben: a Monarchia érdekeit egyaránt sértették az olaszok balkáni aspirációi, valamint az Isztriára és Dél-Tirolra vonatkozó igényei is. Az egyeztetések vagy másfél évig meddők maradtak, végül 1882-ben komoly olasz engedmények árán létrejött hármas szövetség, amelyhez a következő esztendőben Románia is csatlakozott. Anglia bevonása a szövetségbe azonban kudarcba fulladt, akárcsak a Monar-

Olaszország az egységes nemzetállam létrejötte után nagyhatalmi ambíciókkal hozakodott elő, és igyekezett bekerülni az európai „nagyhatalmi klubba”. 6

33 chia valamennyi korábbi szövetségkötésre irányuló kísérlete a szigetországgal. 1885-ben Bulgária miatt ismét kiéleződött a feszültség a Balkánon, ugyanis ― megelégelve az orosz gyámságot ― önálló fejlődési pályára kívánt állni, amelyet azonban a bolgár államot a lekötelezettjének tartó Oroszország nem hagyhatott. A cár a három császár szövetségének intézményi keretein belül kívánt megoldást találni a kialakult helyzetre, ez azonban Anglia, valamint a magyar politikai elit nyomása miatt a Monarchia ellenállásán egyaránt elbukott. Bécs ugyan igyekezett kiküszöbölni az orosz-osztrák-magyar kapcsolatokon elszenvedett csorbát, ennek ellenére az egyeztetések végül zátonyra futottak. Oroszország oly mértékben megneheztelt AusztriaMagyarországra, hogy az 1880-as évek végén egyenesen háborús feszültség alakult ki a két nagyhatalom között. A belpolitikai kedélyek lecsillapodásával a háborús veszély is elmúlt, azonban Oroszország a teljes szakítás mellett döntött a Monarchia vonatkozásában. A külkapcsolati deficitet AusztriaMagyarország a hármas szövetség megújításában igyekezett kompenzálni, így 1889-ben Szerbia, 1891-ben Olaszország, majd 1892-ben Románia is megerősítette a hármas szövetség iránti elkötelezettségét. Ugyanebben az időszakban Németországban is jelentős (személyi) változások mentek végbe: 1888-ban a karizmatikus beállítottsággal bíró II. Vilmos került hatalomra, aki 1890-ben menesztette Bismarckot a német kancellári posztról. Ezzel párhuzamosan személyes meggyőződéséből fakadóan azonnal meglazította a német-orosz kapcsolatokat.7 A cári birodalom új nagyhatalmi partner keresé-

7

Ormos – Majoros: i.m. 172. o.

34 sével válaszolt, és 1891-ben szövetségre lépett Franciaországgal, megtéve az első lépést az antant kialakulása felé. Az Osztrák-Magyar Monarchia 1896-ban újabb (sikertelen) kísérletet tett az Angliával való szövetségkötésre. Ezt követően a birodalom – nem kevés belpolitikai vita árán – az Oroszországhoz fűződő kapcsolatainak javítása mellett döntött, amely kölcsönös államfői látogatások és közel egyéves tárgyalások után 1897-ben diplomáciai levélváltással zárult. A két hatalom ebben megegyezett az együttműködés körvonalairól, valamint rögzítették az érdekszférák elhatárolását és a balkáni átmenet kapcsán történő közös fellépés irányvonalait is.8 A megállapodás ― bár nem tartalmazott területi gyarapodásra utaló utalásokat ― újfent stabilizálta az orosz-osztrák-magyar kooperációt a Balkánon. A Monarchia a századfordulón tehát meglehetősen szerencsés pozícióban volt a nemzetközi hatalmi konstellációkat illetően: a hármas szövetség révén az akkori Európa legnagyobb szövetségi rendszerének tagja volt, emellett rendezett kapcsolatokat ápolt Oroszországgal, és Angliával sem voltak jelentős érdekellentéteik. A XX. század első évtizede azonban gyökeres változást hozott a formálódó szövetségi rendszerek kialakulásában, amely Ausztria-Magyarország számára is számos külpolitikai fejtörést okozott, és jelentős diplomáciai erőfeszítések megtételére ösztönözte.

8

Diószegi: i.m. 102. o.

35 Az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetközi helye a századfordulót követően az első világháborúig

Amint arra az előző fejezetben utaltam, a XIX–XX. század fordulóján jelentős változások álltak be az európai szövetségi rendszerek együttállásában, melyek a Monarchia külpolitikájára is jelentős befolyással bírtak. Az 1900-as évek első meghatározó fordulata a központi hatalmi blokk kapcsolatrendszerének felpuhulása volt, ami aggodalommal töltötte el a Monarchiát. Németország a hármas szövetség megreformálására irányuló intézkedéseket kívánt meghozni, a túlságosan is ingadozó Olaszország helyett pedig Oroszország bevonását fontolgatta a szövetségbe. A Monarchia a lépés mögött pozícióinak gyengítési szándékát érzékelte, azonban egyelőre külpolitikai válaszlépésre nem szánta el magát, viszont intézkedéseket foganatosított a hadsereg modernizálása érdekében. Amíg azonban a németosztrák-magyar relációkban nem következett be releváns változás, addig Olaszország egyenesen a hármas szövetséghez, különösképpen is a Monarchiához fűződő kapcsolatok elszakítására törekedett. Az olasz állam 1900ban megállapodásra jutott addigi legfőbb riválisával, Franciaországgal és teljesen felszámolták a két ország közötti ellentéteket.9 A francia-olasz megbékélés révén fölöslegessé vált az osztrák-magyar állam iránti kényszerű elkötelezettség, kiváltképp azért, mert Olaszország és a Monarchia között még mindig jelentős érdekellentétek álltak fenn. Ausztria-Magyarország válaszul olaszellenes lépéseket hozott, majd a hármas szövetség 1902-es nehézkes megújítását, illetve a szintén ebben az esztendőben németellenes A szerződésben a felek kölcsönösen elismerték egymás előjogait Tunéziában (olasz érdekszféra), illetve Marokkóban (francia befolyás). 9

36 éllel megkötött francia-olasz semlegességi szerződést követően nyilvánvalóvá vált, hogy Olaszország letért a hármas szövetség irányvonalától. A németekkel való kapcsolat meglazulása, valamint az olasz elhidegülés következtében a Monarchia számára felértékelődött az Oroszországhoz fűződő viszony. A kölcsönös együttműködés kulcspontja ― akárcsak a korábbi években ― a századforduló elején is az ismételten mozgolódásnak induló Balkán volt. A Monarchia közeledésére a távol-keleti expanziós álmokat dédelgető cári birodalom pozitívan reagált, és kifejezte készségét a balkáni status quo megőrzése kapcsán. Oroszország ebből kifolyólag nem nyújtott konzekvensen támogatást Szerbiának az osztrákellenes fordulatot követően sem, ahol Sándor király meggyilkolásával Karagyorgyevics Péter került a szerb állam élére. 1903-ban Mürzstegben államfői találkozóra került sor a két nagyhatalom között, ahol megállapodás született a közös álláspont kialakításáról a balkáni villongások kapcsán. 10 A következő évben kitörő japán-orosz háborúban a cári birodalom elmaradottsága és haderejének szétforgácsoltsága, valamint az 1905-ben kitörő forradalom miatt Oroszország súlyos veszteségeket szenvedett és védekezésbe szorult Mandzsúriában.

11

Röviddel a

távol-keleti konfliktus kitörését követően Miklós cár rendkívül bizalmas gesztust tett a Monarchia felé, ugyanis bejelentette európai csapatainak részleges átcsoportosításának szándékát a birodalom keleti felére. AusztriaMagyarország kihasználta a kínálkozó alkalmat, és az orosz-osztrák-magyar semlegességi megállapodás aláírásával húsz év után ismét helyreállt a bizalom a két nagyhatalom között. Diószegi: i.m. 109–110. o. Oroszországnak többek között ezért is érdekében állt a nyugodt viszonyok fenntartása a Balkánon, ugyanis a távol-keleti ellentétek kiéleződése miatt a cári haderő jelentős átcsoportosítására volt szükség a nyugati, európai határvidékről. 10 11

37 Az orosz veszély elmúltával a Monarchia figyelme újfent nagyhatalmi politikájának fő színterére, a Balkánra irányulhatott. Volt is rá oka, ugyanis a két, teljes függetlenségre törekvő balkáni állam, Szerbia és Bulgária egyaránt mozgolódni kezdett a „Balkán a balkáni népeké” jelszavával. Miután orosz támogatásra a cári birodalom távol-keleti lekötöttsége és a Monarchiával megkötött egyezménye miatt nem számíthattak, a két balkáni állam érezte, a Balkán felszabadítása csakis önerőből valósulhat meg. 1904-ben ez egyenesen odáig vezetett, hogy a két ország előbb politikai szövetséget kötött, majd vámunióra lépett egymással, ami ellenlépésre sarkallta a Monarchiát. Ausztria-Magyarország a szerb kereskedelmi egyezmény megújításának feltételéül a bolgár-szerb vámunió megszűntetését szabta. A szerb kormány kitérő válaszára a Monarchia a birodalomba irányuló szerb élelmiszerexport bojkottálásával reagált. Szerbia a „gesztus” viszonzása mellett döntött, és lezárta a határait az osztrák-magyar ipartermékek előtt. A kialakuló vámháború azonban sokkal érzékenyebben érintette a Monarchiát, mint Szerbiát, ezért Bulgária támogatásával próbálták ellensúlyozni a szerb sikert. A bolgár állam favorizálása azonban az Oszmán Birodalommal való konfrontáció lehetőségét hordozta magában, így végül erre nem került sor, de további intézkedésekkel igyekezte megregulázni az ellenszegülő Szerbiát. 12 Az 1900-as évek másik kulcsfontosságú fordulata az antant szövetségének végleges kialakulása volt. Franciaország és Anglia 1904-re különböző okokból kifolyólag szembekerült Németországgal, és gyarmati ellentéteiket

Hornyák Árpád: Szerbia külpolitikája a századfordulón és a világháború előestéjén. (http://multkor.hu/20050530_szerbia_kulpolitikaja_a_szazadfordulon_es_a_vilaghaboru_eloestejen) (2014. május 15.) 12

38 rendezve megkötötték a szívélyes megállapodást (entente cordiale).13 Három évvel később a kör bezárult, és az 1907-es orosz-angol megegyezéssel létrejött az első világháború másik hatalmi blokkja. Ezzel egyidejűleg az is világossá vált, hogy a három császár szövetségének felújítása többé nem lehetett reális alternatíva a központi hatalmak szemszögéből. A bilaterális alapú egyezkedéseknek ettől függetlenül nem volt akadálya, ennek megfelelően 1908-ban Oroszország és a Monarchia megállapodást kötött a tengerszorosok revíziójának osztrák-magyar támogatásáról, illetve Bosznia-Hercegovina annektálásának orosz tudomásulvételéről. Az év végén újabb fordulat következett: Ferenc József egyoldalúan proklamálta Bosznia-Hercegovina bekebelezését, amivel viszont magára vonta Oroszország haragját, aki nemzetközi konferencia keretében kívánta rendezni a kialakult helyzetet. A szövetségi rendszerek aktivizálódtak, és a konfliktus annexiós válsághoz vezetett, melyet csak fokozott a heves szerb tiltakozás a délszláv területek integrálása miatt. A Monarchia részleges mozgósítással és diplomáciai eszközökkel is megfenyegette Szerbiát az ellene folytatott akciók beszüntetése érdekében, míg Németország Oroszországra gyakorolt erőteljes diplomáciai nyomást. A cári birodalom nem volt olyan helyzetben, hogy háborút vállaljon Szerbiáért, így a válság 1909-ben a központi hatalmak diplomáciai győzelmével, illetve Belgrád és Moszkva reputációjának csökkenésével oldódott fel. A konfliktusnak ugyanakkor negatív járuléka is volt a Monarchia számára: az annexióval

Franciaországban ekkoriban ismét megerősödött a revánshangulat az 1871-es vereség miatt, míg Anglia az erőteljes német flottaépítés kapcsán került összetűzésbe a német állammal. Az „entente cordiale” ugyan nem kifejezetten Németország ellen jött lére, de természetesen biztosítékot jelentett egy esetleg német támadás esetére. 13

39 ugyanis végletesen diszkreditálta magát mind Oroszország, mind a balkáni népek szemében.14 1911-ben ismét a Balkán került a nemzetközi közösség figyelmének kereszttüzébe: kirobbant az olasz-török háború, mely az egész keleti kérdésre hatással volt. A több mint egyéves háborúskodás Olaszország győzelmével ért véget, és rávilágított az Oszmán Birodalom katonai gyengeségére. A balkáni népek elérkezettnek látták az időt függetlenségük kivívására, ezért 1912ben Szerbia és Bulgária katonai szövetséget kötött, amelyhez hamarosan Görögország és Montenegró is csatlakozott, létrehozva ezzel a Balkán Szövetséget. A Monarchia és Oroszország hiába figyelmeztették diplomáciai jegyzékben a szövetség tagjait, az év végén megindultak a hadműveletek a török birodalom ellen. A nagyhatalmak várakozása ellenére az Oszmán Birodalom képtelen volt már a tartós ellenállásra, villámgyors vereséget szenvedett, és elveszítette a Szandzsákot, Albániát és Macedóniát is. A csalódott Monarchia 1912 végén nyilvánosságra hozta a balkáni átrendezési terveit, melyben Szerbia korlátozását, az önálló Albánia létrehozását, valamint Bulgária területnövekedésért cserébe Románia területi kompenzálását kívánta elérni.15 A balkáni program deklarálása éles szerb-osztrák-magyar ellentéthez, a sikertelen orosz közvetítés következtében pedig orosz-osztrák-magyar konfliktushoz vezetett. Az erőviszonyok és a nagyhatalmi érdekek mérlegelése után azonban Bécsnek és Moszkvának sikerült egyezségre jutnia, és közösen léptek fel Szerbia ellen.

A rákövetkező évben ismét sikerült normalizálni a kapcsolatokat Oroszországgal, amellyel egy új keletű status quo politikát sikerült folytatnia a két nagyhatalomnak. 15 Diószegi: i.m. 133. o. 14

40 A Balkán Szövetség és Törökország között kiújuló ellenségeskedés a Monarchia érdekeinek sérelmével is járt, ezért a birodalom beavatkozott a szerb és montenegrói törekvések megakadályozása érdekében. A szerv ambíciók elfojtása után Ausztria-Magyarország jelentős háborús előkészítő lépéseket tett (pl. csapatösszevonás), és ultimátumot küldött Montenegrónak, aki még a figyelmeztetés kézhez vétele előtt meghátrált. A fegyveres fellépés nyilvánvalósága ugyanakkor végletesen kiélezte az ellentéteket a balkáni népek, illetve Oroszország és a Monarchia között, előre vetítve a közelgő világháború kitörésének potenciális válsággócpontját.

Háborús vereség és felbomlás

Az I. világháború hajnalán a Balkánon káosz uralkodott: az Oszmán Birodalom már képtelen volt a térség koordinátoraként fellépni, az új nemzetállamok viszont még nem tudták kellően megvetni a lábukat és megfelelően konszolidálni szuverenitásukat az általuk birtokolt területeken. A hatalmi űrt a Monarchia kívánta betölteni és dinasztikus politikájából, valamint merev felfogásából fakadóan saját érdekszférájának tekintette a Balkánt. Bécs azonban nem vette számításba a saját külső és belső hatalmi potenciáljának tartós és folyamatos szűkülését. Ausztria-Magyarországban az 1910-es évek első felében a presztízspolitizálás vált meghatározó irányvonallá, amely az európai hatalmi egyensúly „lőporos hordójának” számító birodalom nagyhatalmi mivoltának bizonygatására szolgált. Az Osztrák-Magyar Monarchia a lassan végnapjaihoz közeledő Oszmán Birodalom intő jeleiből sem volt képes tanulni és tudomásul venni elavult, korszerűtlen belső berendezkedéséről és a nemzetiségek függetlenségi törekvéseiről, ami végül ― figyelembe véve a

41 világháború végkimenetelét ― fatális következménnyel járt a közép-európai nagyhatalom számára. Alig fél évvel az első Balkán-háborút követően a félsziget újra mozgolódni kezdett, és az érdekellentétek kiéleződéséhez vezetett a két korábbi szövetséges, Szerbia és az első Balkán-háborúban legtöbb területet szerző Bulgária között. Az újabb háborús helyzet kialakulása sem Oroszországnak, sem a Monarchiának nem állt érdekében.16 Hogy a nagyhatalmi presztízspolitika mennyire devalválódott a Balkánon, azt mi sem mutatta jobban, hogy hiába kaptak figyelmeztetést a balkáni népek, elkerülhetetlenné vált az újabb háború. Bulgária 1913 nyarán megtámadta Szerbiát és Görögországot, akik mellett Románia, sőt a korábbi közös ellenség, az Oszmán Birodalom is beavatkozott. A négyfrontos háborúra kényszerülő bolgár állam villámgyors vereséget szenvedett, és a Balkán térképe újfent átalakult. Szerbia a Monarchia számára kompromittáló mértékben megerősödött, és bár az Adriaitengerhez való kijutását képes volt megakadályozni, az osztrák-magyar külpolitika homlokterébe a szerb fenyegetés megállítása került. Ehhez párosult a fokozódó orosz agresszivitás a térségben, amely a szerb törekvésekkel kiegészülve arra a meggyőződésre juttatta az osztrák-magyar birodalmat, hogy a balkáni helyzetet kizárólag háború útján lehet rendezni. 1914. június 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia trónjának várományosa, Ferenc Ferdinánd látogatást tett Szarajevóban. A feszült viszonyok és a látogatás idejének szerencsétlen megválasztása igencsak jelentős kockázatokat rejtett magában.17 A hajthatatlan trónörökös azonban nem volt hajlanOroszország a Balkán Szövetség egyben tartásában volt érdekelt, míg a Monarchia minden, a térség rendjét megbontó forgatókönyv megvalósulását ellenezte. 17 Június 28-át a szerbek nemzeti gyásznapként tartják számon az 1389-es rigómezei csata vereségének okán. 16

42 dó letenni eredeti tervéről, így alig fél órával érkezése után egy Gavrilo Princip nevű szerb nacionalista, a „Fekete Kéz” nevű terrorszervezet tagja sikeres merényletet követett el a koronaherceg ellen. Az egyébiránt is hajszálon függő háború kanóca ezáltal olthatatlanul lángra lobbant. A Monarchiának „végre” lehetősége nyílt a „felforgató” Szerbiával való leszámolásra, azonban a konfliktus kiszélesedésének esetére Németország támogatásának megszerzését elengedhetetlennek tartotta. Az erőteljes fegyverkezés révén kétségtelenül Európa legerősebb államává vált Németország számára egyenesen kívánatos volt a háború, ezért támogatásáról biztosította legfőbb szövetségesét. A Monarchia fő külpolitikai döntéshozó szervének, a közös minisztertanács döntésének értelmében teljesíthetetlen követeléseket tartalmazó ultimátumot intézett Szerbiához, amelyet déli szomszédja Oroszország bíztatására elutasított. A szövetségi rendszerek működésbe léptek, és a helyzet rendezéséről a világháború volt hivatott dönteni. A kitörő háborúban az erőviszonyok az antant győzelmét vetítették előre: a nyugati fronton Németország harci potenciálja nem volt egyenértékű Franciaország és Anglia összesített haderejével; míg a keleti fronton a meglehetősen elavult struktúrával bíró Osztrák-Magyar Monarchia sem képviselt egyenlő erőt az egyébiránt ugyancsak korszerűtlen Oroszország és Szerbia együttesével szemben. A központi hatalmak stratégiája a gyors nyugati német győzelmen alapult, amelyet követően az oroszokat addig feltartóztató osztrák-magyar hadsereggel együtt a keleti harcszíntéren is sikerre viszi a háborút. A villámháborús koncepció azonban súlyos miszpercepciónak bizonyult, ugyanis amíg a nyugati fronton a franciák komoly ellenállás kifejtésére voltak képesek, sőt megállították a német előrenyomulást, addig keleten Oroszország a vártnál gyorsabban vonultatta fel haderejét, és óriási nyomás

43 alá helyezte a Monarchiát. A frontvonalak megmerevedésével beköszöntött az állóháború, így a diplomáciai eszközök szerepe felértékelődött: mindkét hatalmi blokk igyekezett új szövetségeseket bevonni a harcokba a saját oldalán. Az antant sikerrel győzte meg a hármas szövetséghez egyébként is gyenge szálakkal fűződő, ingatag Olaszországot a Monarchia olasz lakta területeinek, valamint a balkáni térnyerés ígéretével. Az olasz állam kapott a lehetőségen, és több hónapnyi sikertelen tárgyalás után 1915-ben az antant oldalán belépve hadüzenetet küldött az Osztrák-Magyar Monarchiának. Ugyanebben az esztendőben Lengyelország a központi hatalmak kezébe került, az év végére pedig Szerbia és Montenegró is a lengyelekhez hasonló sorsra jutott. A jelentős területi foglalások azonban még nem döntötték el a háború végkimenetelét, hiszen nyugaton Franciaország továbbra is szilárdan tartotta magát, míg keleten a visszavonuló Oroszország is újraszervezte a harcoló alakulatait. A Monarchiában már a háború utáni rendezés elveit boncolgatták, a háború eseményei azonban kijózanította az osztrákmagyar politikai elitet. 1916-ban ugyanis Németország ismét a nyugati fronton kívánt előretörni, ezzel magára hagyva a keleti frontvonalon igencsak csekély véderőt képviselő Monarchia hadseregét. Az orosz nyomás rést ütött az osztrák-magyar védelmi vonalakon, és ugyanez bekövetkezett délnyugaton is az olasz offenzíva hatására. A már régóta a Monarchia gyengülésére apelláló Románia ezzel elérkezettnek látta az időt, hogy saját nemzeti céljainak megvalósítása érdekében az antant oldalára álljon, és megszállta Erdélyt. Eközben a nyugati fronton Németország is vereségeket volt kénytelen elkönyvelni, ezért 1916 végén megérkeztek az első békeajánlatok az antant nagyhatalmaihoz. A központi hatalmak államai nem azonos irányvonal mentén kívántak békét kötni, sőt, Németország gyakorlatilag a háború folytatá-

44 sában volt érdekelt. A Monarchia részéről ― az évtizedekkel ezelőtti tradíciókból merítve ― a három császár szövetségének felélesztése tűnt kivitelezhető megoldásnak, amely azonban az 1917-es februári orosz forradalom révén végleg lekerült a napirendről. Bár Oroszország kiesése a harcokból hatalmas megkönnyebbülést jelentett a keleti fronton, cserébe egy jóval erősebb szövetséges csatlakozott az antant szövetséghez: az Egyesült Államok, amelynek belépése végképp felborította az erőviszonyokat. Az egyre jobban kimerülő és a vereség következményeit lassan megértő Monarchia fokozottan hajlott a megegyezésre és a harcok beszűntetésére. Bécs a német hajthatatlanság következtében ― a belpolitikai katasztrófa elkerülése végett ― még a szövetségi szempontból rendkívül kockázatos különbékére is kísérletet tett. A háborús kimerültség a Monarchia esetében a nemzeti érdekszálak elszakadásával párosult, emiatt a birodalomra a háború utolsó évében már a fokozódó belpolitikai feszültségek nyomása is ránehezedett. Az érdekek ilyen mértékű, teljes különbözősége ahhoz vezetett, hogy a birodalom népei közül senki sem volt érdekelt a Monarchia jelenlegi kereteinek fenntartásában, amit gyakorlatilag már csak az államapparátus tartott egyben. Mivel a különbéke megkötése nem járt sikerrel, és 1918 nyarára Németország is a vereség küszöbére került, megkezdődött az Osztrák-Magyar Monarchia agóniája. Az osztrák-magyar uralkodó, I. Károly 18 még egy kétségbeesett próbálkozással megkísérelte egyben tartani a birodalmat, azonban erre sem a Monarchia népei, sem az antant hatalmak nem mutattak hajlandóságot, így semmi sem mentette meg az osztrák-magyar államalakulatot a felbomlástól. Az 1918

18

Magyarországon IV. Károly

45 végén egymás után megalakuló nemzeti tanácsok sorban kimondták a Habsburg-dinasztia trónfosztását és a független nemzetállamok létrejöttét, a hadműveleteket lezáró páduai fegyverszüneti megállapodás megkötése idején pedig az Osztrák-Magyar Monarchia már gyakorlatilag megszűnt létezni. 19

Összegzés – Kitekintés

Összegzésként megállapítható, hogy az „Öreg Birodalom” a modern korban sem katonailag, sem gazdaságilag, sem politikailag nem volt képes lépést tartani európai riválisaival szemben, ezért nagyhatalmi státusza végletesen degradálódott a századfordulóra. A birodalom vezetői évtizedeken át sikertelenül próbálkoztak az államapparátus megreformálásával és a nemzetiségi problémák kezelésével, ami jelentős mértékben hozzájárult az egységet igen gyakran nélkülöző államalakulat végső meggyengüléséhez. Az OsztrákMagyar Monarchia az első világháborúban pedig végső soron önmaga idézte elő saját végzetét dinasztikus hagyományaihoz, korszerűtlen birodalmi struktúrájához és elavult felfogásához való merev ragaszkodása által.

19

Diószegi: i.m. 153-154. o.

46 „AN OLD EMPIRE IN A MODERN WORLD” – THE AUSTRO-HUNGARIAN MONARCHY’S ROLE OF THE POWER RELATIONS IN THE TURN OF THE CENTURY AND IN THE FIRST WORLD WAR

by Ádám Simonits Abstract

During the last tierce of the 19th century, in the middle of gradually modernising Europe, was located a fragile empire, loaded with numerous internal problems, rigidly clinging to its social structure and imperial statehood: the Austro-Hungarian Monarchy. The empire, changing into a dual confederacy with the Compromise of the year 1867, by the turn of the century has become the weakest link of the European power equilibrium and the already forming systems of alliances. Ethnic-based confrontations on the one hand in the Ottoman Empire (often denominated as the „sick man of Europe”) and on the other hand in Austria-Hungary have proved to be a persistent and insoluble source of tension that caused the Austrian-Hungarian-led state to become the „barrel filled with gunpowder” of the European power equilibrium. The elemental priority of its power politics was the conservation of the unity of the Monarchy. In the allied systems formed before World War I, Austria-Hungary – for political reasons and its anti-Russian sentiments – committed itself to the central power block led and shaped by Germany. However, the empire itself became one – or possibly the foremost – of the main protagonists that caused the outbreak of World War I. The weaknesses of Austria-Hungary were carrying the danger of downfall even though his ally was the strongest and most dynamically developing country of Europe. The efficiency of Ger-

47 man-Austrian diplomacy couldn’t compensate the vicissitudes of World War I: in spite of their attempt and success in asking states of the periphery to side with the central powers, the war ended with the victory of the Entente, which sealed the fate of the Monarchy. By “blasting of the ethnic bomb” and by the enforcement of interests, Austria-Hungary has become the necessary sacrifice of the post-war new power structure and its place was quickly taken over by a series of homogenous nation-states.

48

NAGY GERGELY AZ

ELSŐ

WILSON

VILÁGHÁBORÚ

„KERESZTES

LOVAGJA”

–

ELNÖK ÉS AZ AMERIKAI ELKÉPZELÉS EGY ÚJ

VILÁGRENDRŐL

Ideológia vagy reálpolitika?

B

ő száz éven keresztül az Amerikai Egyesült Államok politikáját az elzárkózás jellemezte. Ez a látszólagos elszigetelődésre való hajlam egészen a 20. század hajnaláig uralta az amerikai külpolitikát. Végül

két személy játszott fontos szerepet abban, hogy az USA végül tettlegesen is kitört kontinenséről és beleavatkozott a világpolitika ügyeibe. Ez a két személy pedig Theodore Roosevelt és Woodrow Wilson elnök volt, akik jól ismerték fel és használták ki az európai központú nemzetközi rendszer fokozatos válságát. Mindketten ráeszméltek, hogy az Egyesült Államokra kulcsszerep várhat a világpolitika terén, és ezért fel kell adniuk az addigi hagyományos elzárkózást, és ki kell vinniük nemzetüket a világpolitika felé. Bár mindketten ezt próbálták megvalósítani, mégis teljesen más eszközökkel próbálták ezt végrehajtani.1

Theodore Roosevelt: Amerika Bismarckja

1

Kissinger, Henry: Diplomácia, Panem Kiadó, Budapest, 2008, 21. o.

50 Roosevelta klasszikus óvilági erőegyensúly híve volt. Amerika nemzetközi szerepvállalását csak nemzeti érdek szempontjából ragaszkodott, illetve országa részvétele nélkül már elképzelhetetlennek tartotta a hatalmi erőegyensúly fenntartását a világpolitikában. Szerinte ugyanis Nagy-Britannia és Franciaország már annyira meggyengült, hogy nem tudja tovább feltartóztatni Németországot, így Amerikának kell a továbbiakban ezt a szerepet átvállalni az említett klasszikus nagyhatalmaktól. Roosevelt volt az első amerikai elnök, aki belátta, hogy át kell értékelni országa addigi külpolitikáját, ha a nagyhatalommá akarja tenni azt. Ő volt az első elnök, aki szerint Amerika köteles világviszonylatban is érvényesíteni befolyását, és nemzeti érdekből beilleszkedni a nagyhatalmak világrendjébe. Ő az eddig megszokott klasszikus felfogással szemben azt vallotta, hogy Amerikának igenis léteznek külpolitikai érdekei. Roosevelt abból a tényből indult ki, hogy az Egyesült Államok nem a megtestesült erény, hanem éppen olyan hatalom, mint a többi. Ha érdekei ütköznek más nemzetek érdekeivel, akkor Amerikának jogában áll azt erővel érvényesítenie. Sőt odáig is elment, hogy az Egyesült Államok befolyási övezetébe tartozó területek esetében való beavatkozást nem ideológiai vagy biztonságpolitikai érvekkel támasztotta alá, hanem reálpolitikai eszközökkel köztük a hatalmi erőegyensúly érvével.2 Ezenkívül elsőként fontosnak tartotta, hogy már ne csak az amerikai kontinensen legyen befolyása országának. Ki akarta vinni országát az elszigeteltségből, ő volt az első és egyetlen elnök, aki nemzeti érdekekre és hatalmi erőegyensúlyra alapozta külpolitikáját és ezt a kettőt ötvözte is. Persze 2Tilchin,

William N. – Neu, Charles E.: Artists of power: Theodore Roosevelt, Woodrow Wilson, and their enduring impacton U.S. foreign policy. Greenwood Publishing Group,Westport, Connecticut, 2006, 10–14. o.

51 Roosevelt is osztotta azt az ideológiai érvet, hogy Amerika a világ utolsó reménye, és ezért kell a világ vezető hatalmává tenni. De az ő módszere nem a demokrácia és a polgári jogok voltak, hanem akár a fegyveres intervenció, hogy megvédje a fennálló világrendet. Látható, hogy nézetei inkább voltak európaiak mint amerikaiak. Politikája viszont nem volt ilyen egyszerű, inkább finom ötvözte volt a Palmerston és Disraeli féle óvilági módszereknek, az amerikai Jefferson féle külpolitikai filozófiával. Így alakította ki saját filozófiáját a külpolitikáról.3 Szerinte ugyanis a nemzetközi politikában nem lehet jámbornak lenni, és a demokráciára, vagy az emberek jó szándékára hivatkozni, itt ugyanis harcolni kell, mert mint mondta, a szelídek csak akkor öröklik a földet, ha az erősek is. Filozófiája így jobban támaszkodott a darwini fajelméletére, hogy az erősebb és rátermettebb éli túl, mint a magánerkölcsben vetett hitre. Elítélte a leszerelést és a nemzetközi intézmények hasznát: „A Wilson-Bryan álláspont, amely hitelt ad a fantázia szülte békeegyezményeknek… Egy nemzet és a világ számára mérhetetlenül üdvösebb, ha Nagy Frigyes és Bismarck nyomdokába lép, mint ha a Wilson-Bryan-féle nézet válik nemzetünk tartós álláspontjává.”4 Ezzel a módszerrel azt remélte, hogy ő lesz az az elnök, aki a 20. századra az Egyesült Államok olyan nagyhatalommá teszi, mint Anglia volt a 19. században. Egyértelmű volt, hogy mélyen szemben állt a wilsonista elmélettel. Látásmódja viszont egy dologban áthatotta és áthatja mind a mai napig az amerikai külpolitikai gondolkodókat. Ő volt az első elnök, aki felis-

Kissinger: i.m. 30-31. o. Roosevelt levele Hugo Munsterberghez 1914. október 3-án. idézet: Morrison, Elting E. (szerk.): The Letters of Theodore Roosevelt. Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 1954, 824–825. o. 3 4

52 merte, hogy nem Nagy-Britanniával kell megvívnia a harcot ahhoz, hogy országa a világ vezető hatalma legyen, hanem Németországgal. Ez így elsőre mai szemmel természetesnek tűnik, de akkoriban ez nem volt ilyen egyértelmű. Roosevelt volt az első, aki felismerte, hogy Anglia fénykora végét éli, és az ő helyére Németország pályázik a legnagyobb eséllyel. Természetesen kitűnik ebből a gondolkodásmódból, hogy ez tiszta reálpolitika volt Roosevelt részéről: belátta, hogy Németország veszélyezteti a legjobban a fennálló egyensúlyállapotot, ezért Amerikának Nagy-Britannia és Franciaországgal azonos nemzeti érdeke a német előretörés megakadályozása. Jól tükrözi ezt a felfogást az 1906-os marokkói konfliktus alatt foglalt álláspontja. Ekkor ugyanis országa kereskedelmi érdekeit alárendelte geopolitikai érdekeinek és Németország ellen foglalt állást.5 Majd az első világháború kitörésekor is, bár már nem volt elnök, hasonló véleményen volt, és nem azért mert Németország megsértette Belgium függetlenségét, hanem mert a német győzelmet kimondottan veszélyesnek tartotta. Szerinte ugyanis, ha a németek győznek, akkor átveszik a britek vezető szerepét, és innentől kezdve Dél- és KözépAmerikában is vezető szerepre fognak törekedni. Ő nem a függetlenség megsértése, vagy a nemzetközi hajózási jogok megsértése miatt üzent volna hadat Németországnak, hanem mert a német előretörés veszélyeztetné Amerika nemzeti érdekeit.6 De Roosevelt nemcsak Németországgal szemben határozta meg országa külpolitikáját ennyire előre. Oroszországot is potenciális veszélyforrásnak tartotta az ázsiai és csendes-óceániai térségben. Az egyensúly elvére alapuló külpolitikájában így Japánt részesítette előnyben az oroszokkal 5 6

Tilchin – Neu: i.m. 18-22. o. Kissinger: i.m. 32. o.

53 szemben: „Nincs Oroszországon kívül más nemzet, amelytől az elkövetkező évek sorsa jobban függne.”7 – mondta Roosevelt. Ezt az álláspontját bizonyította is az 1904-es orosz-japán háború során. Bár semleges álláspontra helyezkedet, de véleményét azért közzé tette. Szerinte az orosz győzelem „a civilizációra mért csapás lenne.” 8 A japán győzelem hatására pedig így nyilatkozott: „a japán győzelem kimondhatatlan elégedettséggel töltött el. Japán a mi játszmánkat játssza.”9 Bár 1917-ben senki sem gondolta volna, hogy az oroszok újra hatalmi tényezők lesznek, de a későbbiek őt igazolták. A második világháború után már nemcsak Ázsiában, de Európában és az egész világon is az Egyesült Államok legnagyobb kihívója a Szovjetunió lett. Persze nem Oroszország vesztét akarta, csak azt, hogy helyzete meggyengüljön, hogy az erőegyensúly itt is biztosítva legyen. Ha Oroszország kiesne, akkor Japán ugyanakkora veszélyt jelentene országa számára, mint addig Oroszország.10 Roosevelt elnöksége jól mutatja azt, hogy egy addig merőben más külpolitikai gondolkodást hozott be az amerikai köztudatba. Ez a gondolkodásmód egyáltalán nem számított újszerűnek, hisz az Óvilág politikusai évszázadok óta alkalmazták, és már külpolitikai hagyománynak volt nevezhető, de az Egyesült Államokban ez szakítást jelentett a bevett klasszikus nézetektől, így az nem tudott gyökeresen megragadni. Hasonló volt a helyzet, mint később, amikor az amerikai gondolkodáson alapuló külpolitikai hagyományt

Idézi: Blum, John Morthon: The Republican Roosevelt. Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 1967, 135. o. 8 Uo. 134. 9 Idézi: Cooper, John Milton: Pivotal Decades: The United States 1900-1920. Norton Press, New-York – London, 1990, 103. o. 10 Kissinger: i.m. 33. o. és Tilchin - Neu: i.m. 14–17. o. 7

54 próbálták rákényszeríteni az Óvilágra. Ettől függetlenül fontos pont az ő elnöksége a későbbiekre. Woodrow Wilson: a demokrácia keresztes lovagja Politikájának fő jellemzői

A 28. elnök országa nemzetközi szerepét messianisztikus feladatnak tartotta. Az Egyesült Államoknak nem a hatalmi erőegyensúlyt kell fenntartania, hanem eszményeinek világméretű elterjesztését kell elérnie. Olyan elveket hirdetett, amelyek az amerikai gondolkodás gyökereihez nyúltak vissza, ami az óvilág diplomatái számára forradalmi szakítást jelentettek. Ezek az elvek kimondták, hogy a béke feltétele a demokrácia elterjedése, hogy az államokat ugyanazzal az erkölcsi mércével kell mérni, mint az egyéneket, illetve a nemzeti érdekek egy átfogó jogrend betartását jelentik. Ezek az erkölcsi elvekre épülő külpolitika szokatlan volt a kor hatalmi erőegyensúlyára építő európai nagyhatalmak számára. Mégis az ő elnöksége alatt lett az USA kulcsszereplő a világ ügyeiben.11 Woodrow Wilson12 az amerikai hagyományt értelmezte újra, mely szerint az Egyesült Államokra különleges világmegváltó szerep hárul. Wilson sikeressége abban rejlett, hogy ő az átlag amerikai gondolkodásával rendelkezett, így ideológiája vagy filozófiáját népe be tudta fogadni, nem úgy, mint a tőlük távol álló óvilági elveket. Az amerikaiakat csak olyan elvekkel lehetett Kissinger: i.m. 21. o. Thomas Woodrow Wilson (1856-1924): Az első amerikai elnök, aki egyetemi végzettséggel rendelkezett. Politika elméletet sajátította el a legmélyebben. Tudósként kezdte a pályafutását, majd a Princetoni egyetem elnöke lett 1902-ben. Politikai pályafutását 1910-ben kezdte, amikor indult a New Jersey állam kormányzójelöltjeként. 1911-ben megválasztották kormányzónak, majd indult az 1912-es elnöki választásokon, ahol elnökké választották. 1921-ben, a második mandátuma után betegsége miatt visszavonult a politikától. 11 12

55 nagy tettekre sarkalni, amelyek egybeestek országuk kivételességéről alkotott elképzeléseikkel. Ő nem élt a hatalmi politizálás eszközeivel, de tudta, hogyan mozgósítsa az amerikai népet. Lépésről lépésre vette rá az elszigeteltségre hajló országot a hadba lépésre. Minden nemzeti érdeket visszautasított, hangsúlyozva, hogy Amerika nem kíván más hasznot csak elveinek akar érvényt szerezni. Wilson 1913. december 2-iki, első, évi elnöki beszámolójában mindazt körvonalazta, ami később wilsonizmus néven közismertté vált. Ő szerinte az egyetemes törvények, és nem az erőegyensúly, a nemzet megbízhatósága, és nem a nemzeti érdekek a nemzetközi rend alapja. Szerinte a nemzetközi viták megoldása a nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségek betartása, nem pedig az erőpolitika alkalmazása. Azt vallotta, hogy Amerika különleges küldetése fontosabb a napi politikánál, és arra sarkalja az országot, hogy a szabadság megtestesítőjeként szolgálja az emberiséget. Szerinte a demokráciák külpolitikája erkölcsileg felsőbbrendű, mert polgáraik békeszeretőbbek. A külpolitikát pedig úgy értékelte, hogy egyenrangúnak kell lennie a magánerkölccsel, egy állam ugyanis nem formálhat jogot saját külön erkölcsi rendre.13 Bár politikájából és felfogásából arra lehetne következtetni, hogy elszigetelődést tartja ésszerűnek, ez nem volt teljesen igaz. Valóban semleges álláspontra helyezkedett, de nem azért mert nem akart beleszólni a világ ügyeibe. Pont ellenkezőleg: fontosnak tartotta, hogy a háború végezetével Amerika közvetítő, sőt döntőbíró szerepet tölthessen be, és ezáltal hirdethesse elveit. Ezzel az ideológiai hadjárattal a világbékét akarta megvalósítani. Ő valójában újrafogalmazta azt, ami Jefferson óta hagyományos amerikai

13

Kissinger: i.m. 36. o.

56 gondolkodásnak számított, csak annyival továbblépett, hogy ezt a világ számára is követendővé kell tenni, hogy Amerika elérhesse „messianisztikus” küldetését. Mi ez, ha nem egy modern keresztes hadjárat. Mint egy keresztes hadjárat esetében is Amerika is akkor érheti el saját üdvét, ha véghezviszi a már említett messianisztikus szerepét. Persze ezt az elnök semmiféleképp sem erőszakos klasszikus módszerekkel akarta elérni. Éppen ezért elvetette a hatalmi erőegyensúly elvét, és Amerika biztonságát a világ biztonságához kötötte. Ebből egyenesen következett, hogy az Egyesült Államok külpolitikai célja az agresszió megakadályozása, így Amerika köteles szembeszállni minden agresszióval szemben, amit világszerte elkövetnek. Ez az elmélet, amely a wilsonizmus egyik alapelve, azért fontos, mert a későbbi nemzetközi szervezeteket is e célból hozták létre, és Amerika későbbi beavatkozásainál is eme elvre hivatkoztak. Mind a mai napig ez alapján határozzák meg az Amerikai külpolitikát, és ez számít nemzeti érdeküknek, csak a végrehajtásának módszereiben térnek el a vélemények. Látható, hogy ezek a hangzatos elvek nem éppen földhöz ragadtak. Ez annak köszönhető, hogy Wilson nem egy racionalista gondolkodó volt, mint Roosevelt, 14 aki épp ezért a valóságban próbált utat találni nemzete számára, hanem inkább egy látnok-gondolkodó, aki papokhoz hasonlóan a valóságot nem a jelen, hanem a megvalósítandó jövő jelenti. Ez a fontos különbség, és talán így megérthetjük Wilson és rajta keresztül az amerikai nép gondolkodását és indítékait, amelyek olyan tettekre sarkalták őket, amelyekre még nem volt példa a történelemben, mint pl.

Wilson elnök értelmiségi múlttal rendelkezett, Roosevelt elnök pedig katonaival. Roosevelt a katonai tapasztalati miatt gondolkodott racionálisabban. 14

57 nemzetközi szervezetekre, vagy egységes nemzetközi jogrendszerre, amelyek merőben megváltoztatták a kort, amelyben éltek. 15

Kitörés Amerikából

Wilson nemcsak visszanyúlt az Alapító Atyák gondolkodásához, de azt merőben át is értelmezte. Az az alapvető elv, amely szerint a külföld ügyeire nem szabad az Egyesült Államoknak beavatkoznia, az mint láttuk már Washington és az Alapító Atyák már kifejtették. Wilson viszont ennek teljesen új értelmet adott. Szerinte Amerika számára nem lehet semmi sem közömbös, még az sem ami a kontinensen kívül történik, mert minden esemény az emberiség sorsát alakítja. Ez az elv tulajdonképpen feljogosította Amerikát a kontinensen kívüli beavatkozásokra. Ez volt a legfontosabb tényező, amelyet Wilson hozott be az amerikai külpolitikába. Mint láthattuk Roosevelt is próbált nyitni a világpolitika felé, de ő olyan célokkal és ideológiával, amely az átlag amerikai gondolkodástól távol állt. Wilson ideológiája viszont, amelynek célja és eredménye is ugyanaz volt mint Roosevelté, de az amerikai gondolkodásban gyökerezett, ezért lehetett sikeresebb, mint Roosevelt. Sikerét bizonyítja, hogy az őt követő amerikai elnökök is hasonló nyelvezetet használtak a világpolitikában, és az ő elvrendszerét követték. Ez volt az az elv, amely jogalapot adott az Egyesült Államok számára az első világháborúba való belépéséhez. Innentől kezdve Amerika belépése a háborúba már csak idő kérdése volt, amely 1917-ben következett be.

15

Kissinger: i.m. 37–39. o.

58 A hadüzenet casus bellije a Lusitania elsüllyesztése volt, és az, hogy Németország meghirdette a korlátlan tengeralattjáró-háborút. De Wilson elnök nem az amerikai népet ért sérelmek miatt, nem Belgium jogainak megsértése miatt, és nem is a hatalmi erőegyensúly felborulása miatt tartotta fontosnak, hogy csatlakozzon az öreg kontinensen dúló háborúhoz. Wilson háborújának erkölcsi oka volt, mégpedig egy új és igazságosabb nemzetközi rend felállítása. Szerinte a háború oka nem a nemzeti érdekek összecsapása volt, hanem a németek indokolatlan támadása a fennálló nemzetközi rend ellen. Sőt ő volt az első, aki szerint a háború kitörésének személyi felelősei is vannak. Ez a felelős nem a német nép volt, hanem maga a német császár, és annak kormánya. Bár ez nevezhető egyedinek, mert a történelemben nem volt nagyon példa arra, hogy egy háborút azért vívjanak, hogy az ellenséget ne csak területileg, de belpolitikailag is átalakítsák. Bár II. Vilmos császárt régóta a „rend” felforgatójának tartották, de Wilsonig egyetlen európai vezető se abba látta a béke zálogát, ha a császárt és a dinasztiáját megbuktatják, még akkor se, ha ezt a franciák a későbbiekben hathatósan támogatták. 16 Persze a német dinasztia megbuktatása csak egyike volt Wilson háborús céljainak. Ezeket a célokat a híres Tizennégy Pontjában fejtette ki, amely azóta már közhellyé vált. A Tizennégy Pont jelentősége mégis abban állt, hogy ez határozta meg először az Egyesült Államok helyét a nemzetközi politikában. Ez volt, ahol leírták, hogy Amerika csak úgy vállalhat nemzetközi kötelességet a világban, ha az erkölcsi alapú. Ez lesz ami majd elvezet minket a nemzetközi szervezetekhez, és elsősorban a Népszövetséghez. Az, hogy

Wertheim, Stephen: The League thatWasn't. American Designsfor a Legalist-Sanctionist League of Nations and theIntellectualOrigins of International Organization 1914-1920. In: Diplomatic History. Vol. 35. 2011/5, 797–801. o. 16

59 végül a tizennégy pontja megbukott a békekonferencián, az pont annak volt köszönhető, hogy álláspontjához túlzottan ragaszkodott, és elutasított mindenfajta egyéb békét, mint amelyet ő elképzelt. Az ugyanis, hogy a béke záloga a közvélemény és a demokratikus intézmények elterjesztése, merőben eltért az európai politikai gondolkodástól. Ő ugyanis olyan tettekre szólította fel Európa vezető hatalmait, amelyre azok sem történelmileg, sem filozófiailag nem voltak felkészülve, főleg nem egy olyan háború után, amely teljes mértékben kimerítette őket. Ráadásul a háború során pont nem az emberek jó szándékra való hajlandósága mutatkozott meg. Wilson ugyanabba a hibába esett, mint Roosevelt, csak ő fordított helyzetben. Olyan eszmerendszert próbált ráerőltetni Európára, ami hiába működött Amerikában, amely számukra ismeretlen volt. Wilson arra akarta rávenni Európát, hogy „dobják ki” háromszáz év külpolitikai hagyományát, és helyezzék azt reálpolitikai alapról erkölcsi alapra.17 Wilson külpolitikájának egyik fontos tétele jól láthatjuk a kollektív biztonság elve volt. Wilson erre vonatkozó meggyőződése az volt, hogy a világ minden nemzete egyformán érdekelt a béke fenntartásában, és célja a békét megszegő erők megakadályozása, ezért azt javasolta, hogy a békeszerető hatalmak erkölcsi együttműködésükkel őrködjenek a nemzetek felett, így megakadályozható lenne az erőszak. „…olyan korban élünk…amely viszszautasítja a nemzeti önzés azon kritériumait, amelyek egykor a népek tanácsait vezérelték, s helyükbe a dolgok újfajta rendje kell hogy lépjen, amelyben ezek az

17

Kissinger: i.m. 40–41. o.

60 egyedüli kérdések: Helyes-e ez? Igazságos-e ez? Előmozdítja-e ez az emberiség érdekét?”18 Az együttműködést Wilson intézményi szinten látta, nem pedig klasszikus szövetségi rendszerben. Ez az intézmény volt a Nemzetek Szövetsége. Ennek a világméretű szervnek a védereje alatt szerinte a hatalom majd teret enged az erkölcsnek, a fegyverek ereje pedig a már sokat emlegetett közvélemény erejének adja át a szerepét. Wilson szerint ugyanis, ha a világ közvéleménye tájékoztatta lett volna, akkor nem törhetett volna ki a világháború. Ő ennek az eszmerendszer érvényesülését két dolog szempontjából tartotta fontosnak: először is a demokrácia világméretű elterjedése, másodszor pedig „egy új egészséges” diplomácia kialakulása miatt, amely az „egyénektől is elvárt becsületen alapszik”. Ez pedig azt jelentette, hogy az ilyen elvek alapján szervezett nemzetközi intézménynek a kríziseket fegyveres intervenció nélkül kellene megoldania. Ezt maga az elnök is kifejtette a békekonferencián 1919. február 14-én: „ez az intézmény gyakorolná az elsődleges és legfontosabb hatalmat: a világ közvéleményének erkölcsi erejét, a nyilvánosságét, amely megtisztít, megvilágít és hatékonyan befolyásol… hogy mindazt, amit a fény eloszlat, a világ rosszallásának egyetemlegesen megnyilvánuló fénye végérvényesen megsemmisítsen.”19 Wilson elképzelése tehát nem egy klasszikus óvilági módszerekkel működő, rendfenntartó erővel alátámasztott nemzetközi intézményrendszeren alapulna, mint ahogy a bécsi kongresszus utáni rendszerre ez jellemző volt. Ennek a helyére lépett volna egy soha nem

Woodrow Wilson beszéde a Surersnes temetőben a háborús hősök emléknapján 1919. május 30án.Idézi: Link, Arthur S.(szerk.): The Papers of Woodrow Wilson. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1966, 608–609. o. 19 Woodrow Wilson beszéde az első világháborút lezáró párizsi békekonferencia harmadik plenáris ülésén 1919. február 14-én. Idézi: Link (szerk): Papers of Woodrow Wilson. 175. o. 18

61 látott, amerikai gondolkodástól átitatott nemzetközi rendszer. Ebben állt az általa megfogalmazott Népszövetség egyedisége, mert ilyen eszmerendszer alapján működő intézményt eddig még egyetlen nemzet sem próbált létrehozni. A kölcsönös biztonság helyett ugyanis eddig a kölcsönös bizalmatlanság határozta meg az addigi gondolkodást. A kölcsönös biztonság alapelvét viszont az adta, hogy az összes nemzet azonos módon ítél meg minden a béke ellen irányuló támadást, és ugyanolyan kockázatot vállal annak elhárításában. Természetesen ez mint minden idealista elképzelés szinte megvalósíthatatlan. Nem csak eddig nem volt példa ilyenre, de utána a Népszövetség, vagy az utána létrehozott ENSZ történetében sem. A nemzetek ugyanis hajlanak nézetkülönbségre, akár a veszély mértékében, akár abban, hogy milyen szerepvállalásra hajlandóak ennek elhárítása érdekében. Ez a helyzet állt fent az 1935-ös etióp válságtól az 1992-es boszniai válságig.

Miért buktak meg mégis az Egyesült Államok érdekei? - a párizsi békekonferencián a Népszövetség tükrében

Bár Wilson elnökék azért vettek részt a párizsi békekonferencián, hogy országuk hatalmi pozícióját egyértelművé tegyék, és még a hozzá kapcsolódó ideológiai hátteret is jól megteremtették. Ráadásul Wilson elnökék világ körüli népszerűsítő úton is részt vettek, hogy meggyőzzék a világot, az Egyesült Államok háborús céljairól. A történelem furcsa fintora, hogy az Egyesült Államok érdekei mégsem lettek figyelembe véve a konferencián, csak a Nemzetek Szövetségét sikerült véghezvinni, amelytől pedig pont ők utasították vissza részvételüket. Ennek pedig összetett okai voltak.

62 Először is fontos maga az elnök személyét, és az őt körülvevő tanácsadói testületet szemügyre venni. Maga az elnök a háború végére már súlyos beteg volt, túl volt már egy infarktuson is. Orvosai nem ajánlották neki, hogy ilyen állapotban egy hosszú útra és egy konfliktusokban biztos gazdag tárgyaláson részt vegyen. Ráadásul útja során még egy szélütést is kapott, ami alapból rontott állapotán, és végleg megpecsételte elmeállapotát. Nekünk fontosabb az, hogy mit gondolt, és ezt gyakorlatba, hogy próbálta átültetni. Itt ugyanis voltak problémák. Wilson abba a hibába esett, mint sokan mások előtte is. Túlságosan elbízta magát, és azt hitte, hogy mind a tárgyaláson, mind otthon az ő szava fog dönteni. A békekonferencia története mindenki számára ismeretes, hogy a francia és angol vezetők nem nagyon vették figyelembe az elnök szándékait. Ismerték az elnök habitusát is: tudták, hogy könnyen meghunyászkodik, és nem nagyon mer konfliktust vállalni. Nem véletlen, hogy a végén már nem az elnök tárgyalt a szövetségesekkel, hanem inkább, sokszor Wilson tudta nélkül, tanácsadói. Köztük a legfontosabb Edward M. House ezredes volt. Ha Amerika valamit elért a tárgyalásokon, akkor az inkább sokszor az ezredes érdeme volt, aki egy katonai habitussal rendelkezve keményebben is ki tudott állni országa érdekei mellett. Ő nemcsak, hogy fontos tanácsadója volt, hanem személyes jó barátja is az elnöknek, aki ötleteivel és gondolkodásával tudott hatni Wilsonra, hogy, ha éppen ő tárgyalt, akkor az ő ötletei merüljenek fel az elnökön keresztül. Jól jellemzi azt, hogy mennyire lehetett hatni az elnökre az, hogy a francia követség élükön Léon Bourgeois-val20 kis híján meggyőzték Wilson elnököt arról, hogy a Nép-

León Bourgeios (1851-1925): francia miniszterelnök volt 1895 és 1896 között. Tudós létére aktívan részt vett országa politikai életében. A párizsi békekonferencia francia képviseletének egyik vezető tagja volt. 20

63 szövetségnek legyen egy közös hadserege arra az esetre, hogy meg tudja védeni tagjait egy agresszióval szemben, illetve ha kell erővel is érvényt szerezzen akaratuknak. A francia érdekek francia szempontból teljesen érthetők, de az USA ekkor nem állt még készen arra, hogy bármilyen nemzetközi segítségnyújtásra garanciát vállaljon, főleg katonait. Nem azért, mert nem volt meg neki a megfelelő gazdasági és katonai potenciál, csak az említett hagyományos amerikai gondolkodás miatt erre se a szenátus se a kongreszszus nem adott volna felhatalmazást az elnöknek. Ezt pontosan tudták Wilson tanácsadói és lebeszélték az elnököt ennek a felvetésnek a támogatásáról. Így Wilson visszautasította a francia ajánlatot mondván: hogy egy nemzetközi rendfenntartó hadsereg szükségtelen, mivel a Nemzetek Szövetsége önmagában az egész világban bizalmat fog ébreszteni. Ez a visszautasítás pedig így hangzott: „…hogy az egyetlen lehetőség az… hogy bízunk a Nemzetek Szövetségébe tartozó nemzetek jóhiszeműségében… Ha veszély fenyeget jövünk mi is, de bíznunk kell bennük.” 21 Nyilván a franciák ezzel nem érték be és próbálták meggyőzni a briteket arról, hogy győzzék meg az elnököt felvetésük jogosságukról. Persze a brit vezetők ezt ugyancsak nem támogatták, egyrészt hasonló okokból mint az amerikaiak, másrészt a brit politikusok sem látták volna szívesen, hogy Amerikai csapatok fogják garantálni a Népszövetséget, nyilván ők azt hitték, hogy még világhatalomnak számítanak, és a Szövetségről úgy gondolkodtak, hogy ezt nekik kell vezetni, nem pedig az Egyesült Államoknak. Ilyen okok miatt Lord Cecil angol követ 22 erre a következőképpen válaszolt Léon Bourgeois-nak. „Amerika – mondta Cecil – semmit sem

21Idézi:

Birdsal, Paul: Versailles Treaty Twenty Years After. Reynal & Hitchcock, New York, 1941, 128. o. Edgar Algernon Robert Gascoyne-Cecil (1864-1958): brit diplomata, ügyvéd és politikus volt. A párizsi konferencián külügyminiszter-helyettesként vett részt. Később Lancaster kormányzója volt. 22

64 nyerhet a Nemzetek Szövetségétől… Hagyhatná az európai ügyeket és foglalkozhatna a sajátjával; Franciaország támogatására tett amerikai ajánlat gyakorlatilag ajándék volt…”23 Láthatjuk tehát, hogy a tárgyalások alatt mennyire változott Wilson véleménye, ami köszönhető egyrészt a betegségének, másrészt a jóhiszeműségének, ami miatt befolyásolható volt, harmadrészt annak, hogy Wilson azt hitte, hogy az ő eszmerendszerét Európa minden további nélkül befogadja. Ez viszont nem volt így, mert Európa más értékrendet és más filozófiát képviselt, mint az Egyesült Államok. Wilson mondhatni beleesett abba a problémába, mint Roosevelt elnök, csak ő fordítva. Ha 1919-ben egy Roosevelt kaliberű elnök áll az Egyesült Államok élén, aki jártas a hagyományos európai érdek diplomáciába, és ismeri a politikai kultúráját, akkor valószínűleg az Egyesült Államok érdekei is hatásosabban lettek volna képviselve mind a béketárgyaláson, mind pedig egy megalakuló Nemzetek Szövetségében, ha egyáltalán Roosevelt támogatott volna bármiféle ilyen kezdeményezést. Az amerikai delegáció tehát Európában az elnök személye miatt bukott meg, nem amiatt, mert az USA nem akart részt venni igazán egy nemzetközi nagyhatalmi rendszerben.24 Ehhez még az is hozzájárult, hogy az elnök a saját ideológiai kelepcéjébe esett. Egy olyan szerevetről beszélt, ahol mindenki egyenlő, de a valóságban ezt ő egyáltalán nem gondolta komolyan. Nyilván nem etnikai alapon volt problémája más nemzetekkel, hanem fejletségi alapon. Azzal hogy Wilson azt hirdette, hogy azok a nemzetek számítanak, akik demokratikus be-

Idézet: Miller, David Hunter: The Drafting of the Covenan. G.P. Putnam's Sons, New York – London, 1928, 216. o. 24 Cooper, John Milton: Woodrow Wilson: A Biography. Random House LLC, New York, 2009, 420–453. o. 23

65 rendezkedéssel bírnak, azzal egyértelművé tette, hogy léteznek fejletlenebb, alsóbbrendű nemzetek, akiknek szimplán annyi a bűnük, hogy nem rendelkeznek az általa elvárt fejlett intézményrendszerrel. Ez a történetfilozófiai meglátása bizony durvább értelemben rasszistává tette. Ő is osztotta azt az elképzelést, ami a korban nagyon divatos volt: szerinte ugyanis nem minden nemzet áll még készen arra, hogy önmagát kormányozhassa, mert nincs meg hozzá a kellő „fejlettség” mind intézményi szinten, mind értelmi szinten. Az ilyen alapon történő meghatározás egyáltalán nem áll párhuzamban az egyenlőséggel. Ezen még az se segített, hogy a tanácsadói testülete más nézeteket vallottak volna, hisz ők is hasonlókép gondolkodtak, élükön House ezredessel, aki már texasi származása miatt is hasonlóan rasszista értékrendet képviselt, de az angol követek is ezt tartották igaznak, miért is ne tették volna, hisz egy egész gyarmatbirodalmat erre az ideológiai meggyőződésükre alapoztak. Ezt jól bizonyítja a békekonferencián a plenáris üléseken véghezvitt cselekedetei is. Az 1919. április 11-én tartott ülésen, amelyen a Nemzetek Szövetségének tervét próbálták felvázolni, a japán delegátusok előterjesztettek egy kitételt, amely a faji egyenlőséget tartalmazta, miszerint „a nemzetek egyenlőségének elvét a nemzetiségekkel (a többségi is) való jogos bánásmódot olyan erkölcsi alapnak kell tekinteni, amely meghatározza a Népszövetség jövőbeli működését.” Az angol delegátusok ellenezték ezt a kitételt, mert semmi kedvük nem volt ahhoz, hogy egy Japánnal vagy egy Perzsiával egyen jogú országnak számítsanak. Amikor az ülés elnöke maga Wilson elnök, szavazást kezdeményezett a 17 delegációból 11 a japán javaslat mellett szavazott. Ennek ellenére Wilson úgy döntött, hogy a szavazás érvénytelen, mivel a szavazás nem volt teljesen egyhangú. Soha más alkalommal nem kért egyhangú szavazást semmilyen ügybe. A japán küldöttek vi-

66 szont nem hagyták annyiban tervüket és ismét felhozták az ügyet az április 28-i plenáris ülésen, és ismét vesztettek a kombinált angol-amerikai elutasítással szemben. Ez még csak a kezdet volt, bár már azt is elég nehezen lehet elmagyarázni egy amerikai kongresszusnak, vagy szenátusnak, hogy mindenki egyenlő, de nem teljesen. A további üléseken Wilson elnök szintén megerősítette a nemzetközi hierarchiát, amikor meghatározta azokat a fejlettségi állapotokat, ami szerint a különböző Szövetségi mandátumokat kiosztották (A, B és C) és nemcsak a központi hatalmak legyőzött népeinek, hanem úgy egészébe véve mindenkinek, aki később majd csatlakozni szándékozna. Úgy gondolta, hogy pl. Európa készen áll az önkormányzatra, de az Európán kívül nemzetek nem feltétlen. A Közel-Keleten néhány nép, amelyik az Oszmán birodalomból vált ki viszonylag fejlettnek volt tekinthető és „A” mandátumokat kaptak, pl. Törökország. „B” és „C” mandátumokat kaptak az úgynevezett kevésbé fejlett népek, amelyek Németország korábbi afrikai és csendes-óceáni gyarmataiból lettek. Wilson gondolkodásában az afrikaiak voltak a legkevésbé fejlettek ilyen tekintetben. A mandátumok kiosztásának feladatát ki másra, mint legjobb barátjára House ezredesre bízta, aki a londoni konferencia fő amerikai küldötte volt 1919 nyarán, aki cseppet sem volt egyenlőség hívőbb, mint maga az elnök. Így Wilson külpolitikája, megmutatta, hogy mennyire elkötelezett volt a fejlettebb országok felsőbbrendűsége felé. Bár ebből sokan arra következtetnek, hogy Wilson rasszista volt, és a fehérek felsőbbrendűségét támogatta, de ez nem teljesen helytálló. Ő inkább azért volt ezekkel a népekkel kitaszító, mert nem látta elég érettnek arra őket, hogy saját maguk sorsát irányítsák. Ha már a fejlettebb népek segítségével elég érettek lesznek erre, akkor már elengedik kezüket. Wilson inkább egyfajta gyerekeknek tartotta

67 ezeket a népeket, a fejeltebbeket pedig felelősségteljes szülőknek, akiknek az a feladatuk, hogy a még fiatal „gyerekeket” felneveljék. Nyilván ez csak az elnök nézete volt, a tanácsadók, mint House ezredes, és az angolok már nem voltak ennyire naivak, mindössze jól jött, hogy az amerikai elnök van olyan hiszékeny, hogy azt hiszi ők is ilyen magasztos célért támogatják terveit. Ez a fontos ideológiai ellentmondás jó terepet nyújtott az elnök és az általa kitalált Nemzetek Szövetségének bírálói körében, ami csakugyan fontos hatással volt azokra, akik majd eldöntik, hogy USA csatlakozzon-e a Szövetséghez.25 Összegzés

Hibái ellenére Wilson elnök fontos változást hozott az amerikai külpolitikai hagyományba. Neki sikerült először közös nevezőre hozni az amerikai idealizmust a külpolitikával. Mind a mai napig a wilsonizmus hatja át az amerikai gondolkodást. Őt követően szinte mindegyik amerikai elnök az ő nézeteit követte, csak éppen más módszerekkel. Bár természetesen ennek az eszmerendszernek is akadtak bőven kudarcai, de kudarcai miatt hiába érte folyamatos kritika, az ő eszmerendszere mind a mai napig fontos alapja az amerikai külpolitikai gondolkodásnak.26

25Ambrosius,

Lloyd E.:Woodrow Wilson and the Birth of a Nation: American Democracy and International Relation. In: Diplomacy and Statecraft. 2011/18, 707–709. 26 Kissinger: i.m. 45–46. o.

68 THE „CRUSADE” OF THE FIRST WORLD WAR – PRESIDENT WILSON AND THE AMERICAN NOTION OF A NEW WORLD ORDER

by Gergely Nagy Abstract

For a century, the foreign policy of the United States was characterized by isolationism, that persisted until the dawn of the 20th century. Two people played an important role changing this, and allowing the US to actively intervene in world politics: Thodore Roosevelt and Woodrow Wilson. They both recognized the escalating crisis in Europe Both realizedt that the United States could become a key actor in world politics. Although both of them had the same goal in mind – bringing the US to the stage – they sought to reach this goal by completely different methods. President Wilson brought an important change in American foreign policy. He was the first to bring to common ground traditional American idealism with foreign policy. To this day, wilsonism has an effect on American thinking. Almost all of Wilson’s successors followed his views, with various tools. Although this ideology has suffered failures, for which it received so much criticism, it is still an important part of US foreign policy to this day. Wilson was the one to perform the historic accomplishment of bringing his nation out of the First World War and into world politics, thus making the United States into another great power.

69

Balogh Gábor „MINT CSEPPBEN A TENGER…” A MODERN KÖZEGÉSZSÉGÜGY KEZDETEI A BETEGMEGFIGYELŐ ÁLLOMÁSOK TÜKRÉBEN

„…annyi minden dolog tömörödött össze ebben a kis kurta időben, egy évszázadra elegendő történést lehetne felsorolni.” Tompa Andrea: Fejtől s lábtól

A

z első világháború története magába foglalja a „rövid” 20. század során bekövetkezett valamennyi későbbi tragédia írmagját. Valóban, ez a négy-öt rövid esztendő, szinte egy egész „évszázadra

elegendő történést” hordoz magában. Ez a megállapítás azonban nem csak a negatívumokra vonatkozik. A nagy háború történetének vizsgálata során, célszerű mindemellett azokat az eredményeket, újításokat is górcső alá venni, amelyek keletkezése szintén a háború „számlájára” írható, s amelyekre ez idáig a történettudomány nem túl sok figyelmet fordított. 1914-1918 között ugyanis számos újítás ment végbe. Többek között új irodalmi irányzatok jelentek meg, felmerült az általános választójog széles kiterjesztésének kérdése, megkezdődött a nők társadalmi szerepének átértékelése, s emellett lezajlott az alkalmazott tudományok, témánk esetében az orvostudomány „forradalma.” Nem túlzás ez a kifejezés, hiszen azokra az egészségügyi problémákra, betegségekre, amelyek a 19. században, s azt

71 megelőzően gyógyíthatatlannak tűntek, a háború évei alatt sok esetben sikerült a megfelelő gyógymódot, avagy gyógyszert kifejleszteni. De legalábbis sikerült olyan eljárásokat kidolgozni, amelyek segítségével a betegség kimutathatóvá vált a szervezetben. Ahogy ezt Mailáth József,1 jelen tanulmány központi figurája, már 1914 őszén megfogalmazta: „Szomorú vigasztalás ugyan, de kétségtelen, hogy a világháborúból sok tekintetben haszon is lesz a közviszonyokra. A közegészségügyet az elsők között kell felsorolni, mint olyant, amely a háború végén nyerni fog.”2 Talán elsőre durvának tűnhet ez az állítás, de ha figyelembe vesszük azt, hogy a háború évei alatt, az orvosoknak hatalmas mennyiségű „vizsgálati anyag,” páciens állt a rendelkezésükére, amely alapján könnyebben tudtak egy-egy betegség kapcsán megállapításokat tenni, s ezzel gyógymódot találni az adott egészségügyi problémára, érthető Mailáth pozitív hangnemű jóslata. A most következő oldalakon ezt a gondolatot szeretnénk alátámasztani. Dolgozatunkban az ún. betegmegfigyelő állomások intézményét, mint a modern közegészségügy kezdeteinek történetét szeretnénk ismertetni, illetve azt, hogy mi volt az a két súlyos egészségügyi probléma, amelyek nemcsak a háború alatt, de azt követően is éreztették hatásukat, s amelyekkel mint óriási problémákkal Mailáth József már a kezdetek-kezdetén számolt, megelőzvén ezzel számos kortársát. Kutatásaink során végig arra kerestük a választ, hogy a rengeteg új gyógyászati módszer és eszköz kifejlesztése mellett,

Mailáth József gróf (1858-1940), földbirtokos, szociológus, orgonista, zeneszerző, császári és királyi kamarás, titkos tanácsos, a főrendiház tagja, Nagyküküllő vármegye főispánja, az MTA igazgatósági tagja. Már a háború előtt hírnevet szerzett magának fokozott szociális érzékenységével. 2 Mailáth József: Élményeim és tapasztalataim a háború alatt I. A Magyar Tudományos Akadémia Kiadása, Budapest, 1928, 50. o. 1

72 mi a háborús egészségügy talán legnagyobb eredménye. Tanulmányunk végén megpróbálunk erre is reflektálni. Végezetül a témaválasztásról, miért éppen a betegmegfigyelő állomások? Mailáth Józseffel adjuk meg a választ: „A ki a megfigyelő állomáson él, az intensive érzi a háború egészségügyi hullámzásait.” 3 Mint cseppben a tenger, a megfigyelő állomásokon lényegében leképeződött a háborús hátország és a frontvonal egészségügyi helyzete.

A betegmegfigyelő állomások létrehozása, működése

A háborúra egyik hadviselő fél sem készült fel. Ez a megállapítás azonban nemcsak a hadászat, de a katonai egészségügy tekintetében is alátámasztható. 1914 nyarán, a háború kiütésekor II. Vilmos német császár kijelentette azt a ma már szállóigévé vált mondatot, miszerint „mire a falevelek lehullanak katonáink hazatérnek.” 1914 őszén sok katona haza is tért a frontvonalakról, azonban nem csapatszállító-, hanem kórházvonattal, súlyos sebesülésekkel, járványokat hordozva, s más egyéb betegségektől gyötörve. A hatalmas mennyiségű hazatérő beteg katona ellátására nem készült fel a hazai egészségügyi rendszer sem. Ennek egyik eredménye lett az 1914 őszén a Zemplénben és Kárpátalján végigsöprő kolerajárvány, amelyet a hazatérő beteg katonák hurcoltak magukkal a hátországba. 4 Ezeket az állapotokat tapasztalta lakóhelyén gróf Mailáth József sátoraljaújhelyi földbirtokos, s „élményei” hatására írt levelet barátjának, Tisza István grófnak, Magyarország miniszterelnökének. Levelében Mailáth felvázolta a hátország Mailáth József: A harcztéri betegmegfigyelő állomások szerepe a közegészségügy szempontjából a háború alatt és a háború végével. In: Orvosképzés.1916/3-4, 209. o. 4 Mailáth: Élményem és tapasztalataim… 56. o. 3

73 kedvezőtlen egészségügyi helyzetét, utalván arra, hogy a lakosság járványvédelem szempontjából ki van szolgáltatva a hazatérő katonák által behozott betegségeknek. Ezért Mailáth sürgette a miniszterelnököt, hogy minél hamarabb hozzanak olyan járványvédelmi intézkedéseket, amelyek segítségével a zempléni kolerajárványhoz hasonló esetek megelőzhetőek. Az egyetlen hatásos módszernek Mailáth a hátországi betegmegfigyelő állomások felállítását tartotta, ahol minden egyes harctérről hazatérő katonát megszűrnének, s csak az egészségeseket engednék be a hátországba. 5 Maga Sátoraljaújhely egyébként kulcsfontosságú vasúti csomópont volt a galíciai front tekintetében, szinte minden katonavonat, illetve sebesültszállító kórházvonat ezen a pályaudvaron keresztül jutott el rendeltetési helyére. Ezért is volt rendkívüli járványveszélynek kitéve a város. Mailáth panaszlevele meghallgatásra talált, hiszen 1914. október 18án Hazai Samu honvédelmi miniszter kiadta az első, a megfigyelőállomások szervezésére vonatkozó rendeletét.6 Négy nappal később Mailáthot miniszteri biztosi ranggal kinevezték a sátoraljaújhelyi betegmegfigyelő állomás élére.7 Mailáth azonnal hozzákezdett az állomás felállításához, megszervezéséhez. A későbbiekben felállított további intézmények lényegében ezt a mintát követték. A betegmegfigyelő állomásokat kettős funkcióval hozták létre. Egyrészt feladata volt a hazatérő katonák járványszűrése, másrészt pedig azoknak a betegeknek, akiket állapotuk nem tett továbbszállításra

Uo. 56–58. o. HL HM 16637/eln. 1. – 1914. 7 Mailáth: i.m. 88-89. o. 5 6

74 alkalmassá, itt nyújtottak kórházi ellátást.8 Mailáthék négy kategóriát állítanak fel a hazatérő katonák osztályozására:9 1. fertőző betegek; 2. fertőző betegségre gyanúsak (tehát akikben lappang a fertőzés); 3. fertőzésre gyanúsak (hosszú ideig egy légtérben, pl. kórházvonaton, együtt tartózkodtak fertőző betegekkel); végül a 4. kategóriába a sebesülteket és egyéb, nem fertőző betegeket soroltak.10 Mailáth vezetésével, a betegmegfigyelő orvosai kidolgoznak egy jól működő fertőtlenítő-, és ellátórendszert, amelyet aztán az állomások fennállása alatt végig alkalmaztak. Ennek lényege abban állt, hogy a katonákat a megérkezésük után azonnal fertőtlenítették, s a fent leírt négy csoport valamelyikébe osztották, tüneteiknek megfelelően. Ha az illető valamilyen járványos megbetegedésben szenvedett, annak megfelelően helyezték el, a kórházbarakkban. A műtőkkel és korszerű vizsgálati helységekkel felszerelt állomásokon, Mailáth javaslatára bakteriológiai laboratóriumokat is felállítottak, amelyeknek a betegségek diagnosztizálásának megkönnyítésén túl, a tömeges mintavételt is feladatául szabták. Ennek jelentősége abban állt, hogy így hatalmas mennyiségű laboratóriumi vizsgálati anyagot tudtak felhalmozni, ami elősegítette a későbbi tudományos kutatásokat.11 Az állomások felállítása, működésének beindítása hamarosan jelentős eredményekhez vezetett. Így például a sátoraljaújhelyi állomáson, az

Kiss László: A hátország járvány elleni védelme az első világháború idején. A betegmegfigyelő állomások (barakkkórházak). (http://www.orvostortenet.hu/tankonyvek/tk-05/pdf/3.8.3/kiss_hatorszagi_jarvany.pdf) (2014. május 2.) 2. o. 9 Fontos megemlíteni, hogy nemcsak Magyarországon, de egész Európában ekkor kezdik alkalmazni, az ún. „3T” elvet, amely a katonaorvosi logisztikát a mai napig meghatározza. Az elv három részre osztja az ellátást: transport (szállítás), triage (osztályozás) és treatment (ellátás). A három kezdőbetűből ered az elmélet elnevezése, ezt az elvet követték a betegmegfigyelő állomásokon is. 10 Mailáth József: A harcztéri betegmegfigyelő állomásokról. Előadás különnyomat, Budapest, 1915, 5. o. 11 Mailáth: i.m. 21. o. 8

75 1914-es év végi több mint 30%-os halandóság, 1915-re 2%-ra csökkent.12 Az eredményekre a kormányzat is felfigyelt, s méltatták azt. 1915 februárjában a Mailáth vezette megfigyelőben hivatalos látogatást tett Hazai Samu honvédelmi-, és Sándor János belügyminiszter. Utóbbi látogatása végén kijelentette: „Amidőn búcsút veszek, engedjék meg, hogy őszinte köszönetemet fejezzem ki azért a páratlan tevékenységért és áldozatkészségért, amellyel e nagy műnek létesítéséhez hozzájárultak. Sebesült katonáinknak, az egész országnak háláját tolmácsolom szent ügyünk érdekében hozott áldozatukért.” 13 A betegmegfigyelő állomások tehát beváltották a beléjük vetett ígéretet, s többek között eme intézményrendszernek is köszönhető az, hogy fennállásuk alatt egyetlen komolyabb járványhelyzet sem alakult ki Magyarországon. Szerepük emellett a civil közegészségügy szempontjából is jelentős volt, hiszen a katonákon kívül, a barakk kórházakban a hátország lakosságát is ellátták, javítván ezáltal a közegészségügy egyébként siralmas helyzetén. Sátoraljaújhely után további tizenhárom városban állítottak fel betegmegfigyelő állomást. Földrajzilag nagy részük Felső-Magyarország területén helyezkedett el, úgymint Besztercebánya, Kassa, Losonc, Nyitra, Rózsahegy, Trencsén és Zsolna. Emellett Kárpátalja területén további két állomást állítottak fel Munkácson és Ungváron. A maradék négy állomás pedig Szatmárnémetiben, Miskolcon, Debrecenben és Nyíregyházán üzemelt. 14 Jól megfigyelhető, hogy az állomások nagy részét az ország északi részében hozták létre, ez nemcsak a front közelsége miatt történt így, de azért is, mert ezeken a területeken volt a legrosszabb a közegészségügy állapota.

Mailáth: i.m. 30. o. Mailáth: Élményem és tapasztalataim… 109. o. 14 Kiss László: i.m. 2. o. 12 13

76 Az állomások egészen 1916-ig működtek, akkor, a front távolodására hivatkozva a kormányzat megszüntette az intézményeket, bár Mailáth mindvégig tiltakozott a döntés ellen. Ezt követően sem tétlenkedett azonban a gróf, hiszen közel kétéves munkával összegyűjtötte és rendszerezte az állomások iratanyagát. Így hatalmas mennyiségű orvosi dokumentációt halmozott fel, amelyek tömegével tartalmaztak kórisméket, boncolási jegyzőkönyveket, vérvizsgálati eredménylapokat stb., amelyek a későbbiekben az orvostudomány rendelkezésére álltak.15 Ebből az iratanyagból tudjuk, hogy 19141916 között a betegmegfigyelő állomásokon nagyjából 715.000 beteg vagy sebesült katona fordult meg, akiknek durván 10%-a, mintegy 67.000 baka szenvedett valamely fertőző betegségben.16 Dolgozatunk következő részében szeretnénk röviden áttekinteni azokat az egészségügyi problémákat, betegségtípusokat, amelyek hosszabb távon veszélyeztették a katona és a hátország egészségét, s egyben súlyos kötelezettségeket és óriási terhet is jelentettek nemcsak a háború alatti, de a háború utáni magyar társadalomnak egyaránt. Ezekre a problémákra maga Mailáth József már 1916-ban felhívta a figyelmet.

A járványos megbetegedések

Mailáth, egy 1916-ban, orvosok előtt tartott előadásában három jelentős-, a magyar társadalmat a háború utáni időkben is sújtó „betegségtípust” emelt ki, mint megoldásra váró egészségügyi problémát. Ezek az alábbiak: a járvá-

15 16

Uo. 3. o. Uo.

77 nyok, a nemi betegségek, illetve a rokkantak helyzete. 17 Ma már biztosan kijelenthető, hogy Mailáthnak teljes mértékben igaza lett, hiszen valóban azt a három égető problémát nevezte meg előadásának bevezetőjében, amelyek a háború utáni magyar egészségügy legsúlyosabb területeinek minősültek. Bizton mondhatta mindezt, hiszen a bő kétéves vezetői tevékenysége során, a sátoraljaújhelyi betegmegfigyelő állomáson tapasztalhatta a fentebb említett problémák súlyosságát. A továbbiakban a járványok és a nemi betegségek elleni védelemről szeretnénk egy rövid áttekintést adni. A rokkantügyet jelen tanulmányban nem tárgyaljuk, hiszen az lényegében már a rehabilitáció kérdéskörét feszegetné.18 Mint azt fentebb említettük, a betegmegfigyelő állomások elsődleges feladata, a frontról hazatérő katonák járványszűrése volt. A háború elején öt súlyos járványtípusra figyeltek különösen az állomásokon. Ezek voltak a kolera, a vérhas, a kiütéses tífusz, a hastífusz és a hólyagos himlő. 19 19141918 között köszönhetően többek között a betegmegfigyelő állomások működésének, valamint az új védőoltások és fertőtlenítési módszerek alkalmazásának, Magyarországon komolyabb járványhelyzet nem alakult ki.20 Ez azonban nem volt ennyire egyértelmű a háború elején, hiszen a harctereken már az első hónapokban számos katona lett a különböző járványok áldozata.

Mailáth: A harcztéri betegmegfigyelő állomások szerepe a közegészségügy szempontjából… 210–211. o. Szégyenkeznivalója viszont e területen sem volt a magyar orvostudománynak, hiszen Dollinger Gyula orvos vezetésével, és Tisza István hathatós támogatásának köszönhetően, Magyarországon már 1915-ben felállítottak egy korszerű művégtaggyárat Debrecenben, amely európai szinten is elsőnek bizonyult, a legyártott művégtagok minőségét tekintve. 19 Kiss Gábor: Megfigyelőállomások és sebesültszállítmányt kísérő osztagok tevékenysége az első világháborúban. (http://www.orvostortenet.hu/tankonyvek/tk05/pdf/3.8.3/2004_188_189_kiss_gabor_megfigyeloallomasok_es.pdf) (2014. május 2.) 71. o. 20 Nem számítva természetesen az 1914-es kolerajárványt, illetve a háború végén tomboló spanyolnátha járványt. 17 18

78 Joggal jegyezte meg Mailáth önéletírásában 1914 kapcsán, hogy „kiütött a háború és én aggodalommal gondoltam arra, hogy a háború nemcsak a katonákat fogja mozgósítani, hanem a járványos betegségeket is.”21 Az állomásokon végrehajtott tömeges mintavételnek, és a szakszerű bakteriológiai vizsgálatoknak megfelelően azonban már a háború elején sikerült több járványtípus ellen a megfelelő védőoltást kifejleszteni. Így például a kolera esetében már 1914 végétől kezdve sikeresen alkalmazzák a betegség ellen kifejlesztett védőoltást, amely hamarosan 100%-os védettséget nyújtott mind a katonáknak, mind pedig a hátországi civil lakosságnak a betegség ellenében.22 A kolera elleni védőoltás sikeres alkalmazásáról több csapatorvos is beszámolt jelentésében, kiemelvén azt, hogy amióta alkalmazzák a szérumot, a betegség egyszerűen megszűnt létezni a frontvonalakon. 23 1915-ben Feistmantel Károly kifejlesztett egy hastífusz elleni oltóanyagot, amely bár nem volt olyan eredményes hatású, mint a kolera elleni védőoltás, de még így is, a beoltottak durván 50%-a túlélte a súlyos betegséget.24 S ha figyelembe vesszük, hogy a védőoltás alkalmazása előtt, a betegség kimenetele szinte kivétel nélkül halálos volt, ezt is jelentős eredményként kell elkönyvelnünk. Időközben felfedezték és sikeresen „alkalmazták” a kiütéses tífusz elleni hatékony megelőző módszert, ami nem más, mint a tetvetlenítés. Char-

Mailáth: Élményeim és tapasztalataim… 44. o. Kiss László: i.m. 4. o. 23 A katonaorvosi beszámolók külön műfajt képeznek az első világháborús katonai orvoslás vizsgálata során. A hatalmas mennyiségű iratanyag a Hadtörténeti Levéltárban található. Mindezidáig egyetlen tudományos publikáció látott napvilágot a terjedelmes levéltári anyaggal kapcsolatban (Plavecz Tibor: Magyar honvéd-, és katonaorvosok tapasztalatai az első világháborúban. (http://www.orvostortenet.hu/tankonyvek/tk05/pdf/3.8.3/1996_149_157_plavecz_tibor_magyar_honved.pdf)), pedig a dokumentumok igencsak érdekes adatokat tartalmaznak. HL HM 1. vh. 4633. „Orvosok tapasztalatai a háborúban” 24 Uo. 4. o. 21 22

79 les Henri Nicolle francia orvot illeti a felismerés, hogy a kiütéses tífusz okozója a ruhatetű. Eme „kutatás” eredménye Magyarországon is megtette a hatását, bár nálunk a megfigyelő állomásokon már a kezdetek-kezdetétől alkalmazták a fertőtlenítés – beleértve a ruhafertőtlenítés, kigőzölést is – különböző módszereit. Ahogy azt, 1914-ben egy Marikovszky Lajos nevű zászlóaljorvos megjegyezte: „A kiütéses typhus ellen való küzdelem voltaképpen azonos a tetvek ellen való harczczal.”25 Természetesen voltak olyan egészségügyi problémák is, amelyek kezelésére nem sikerült megoldást találni. E körbe tartozik a tuberculosis (tbc), amely a háború alatt fokozott intenzitással szedte áldozatait. Kollovits Jenő, a téma szakértője már 1914-ben felhívta a figyelmet arra, hogy a háború csak még inkább elősegíti a tuberkulotikus tünetek kialakulását, terjedését.26 Eme problémával a betegmegfigyelő állomások sem tudtak mit kezdeni. Legfeljebb annyit, hogy a betegség hordozóját már a hazaszállításkor elkülönítették. Mailáth véleménye lesújtó volt a tbc terjedésének tekintetében, s egy ízben kijelentette, hogy „…különösen áll ez Magyarországra, a mely különben is a tüdőbetegeknek a hazája.”27 Ezt leszámítva azonban kijelenthető, hogy a fontosabb járványtípusokkal nemcsak hogy sikeresen vették fel a küzdelmet az állomásokon, de emellett számos járványos megbetegedés ellen sikeresen alkalmazták az ekkor kifejlesztett védőoltásokat.

A nemi betegségek

Idézi: Kiss László: i.m. 4. o. Kollovits Jenő: Háború és tuberculosis. In: Orvosi Hetilap. 1914/32, 619. o. 27 Mailáth: A harcztéri betegmegfigyelő állomások szerepe a közegészségügy szempontjából a háború alatt és a háború végével. 234. o. 25 26

80 A helyzet nem volt ilyen egyértelműen kedvező a venereás, ismertebb nevén a nemi betegségek kezelése tekintetében. Az egyetlen eredményre vezető megoldás a megelőzés lett volna, erre azonban nem volt lehetőség. Már a háború legelején óriási problémákat okozott a nemi betegségek terjedése a katonák között, hiszen ahogy Marschalkó Tamás, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem – Orvostudományi Karának, Bujakórtani tanszékvezetője kijelentette: „Hogy a gyengébb nem mindig is vonzódott a hadsereghez, arra tulajdonképpen már a történelem előtti időkben is találunk példát.” 28 A helyzet valóban rendkívül súlyos volt, hiszen csak a háború első évében a Monarchia teljes katonahalandóságának 6%-a valamely nemi betegség következtében állt be.29 Ez azonban csak az egyik oldala volt a venereás betegségeknek. A közvetlen hatás a harcképesség esélyeinek romlása, avagy lenullázódása volt. De emellett már ekkor felmerült sokakban a kérdés, hogy mi lesz ezekkel az emberekkel a háború után? Hiszen, ha túl is élik a katonák a betegségek valamelyikét, nagyrészük képtelen lesz gyermeknemzésre, ami ellehetetleníti majd a társadalom reprodukcióját. A probléma súlyosságát látta a hadvezetőség is, s próbáltak minden eszközt bevetni, a betegségek megelőzése érdekében. A felvilágosításoktól kezdve, a tábori bordélyrendszer kiépítéséig minden eszközt bevetettek a probléma orvoslása érdekében. Nem túl sok sikerrel. Az egyetlen eredmény, hogy a rendszeres orvosi vizsgálatok során egyre sikeresebben tudták megállapítani, hogy a katona hordoz-e valamilyen nemi betegséget. A helyzet súlyosságát hamar megtapasztalták a megfigyelő állomásokon is: „Valóban, már szeptember első felében számos „sebesült” katona 28 29

Marschalkó Tamás: Háború és venereás bántalmak. In: Orvosi Hetilap. 1915/27, 348. o. Mailáth: i.m. 232. o.

81 érkezett vissza a harcztérről a különböző tartalékkórházakba, akik azonban nem Mars, hanem Vénusz sebesültjei voltak.” 30 Ekkoriban a két legfőbb nemi betegségtípus a kankó (gonorrhea), illetve a szifilisz (vérbaj) voltak. A szifilisz kimutatása sokáig nehézségekbe ütközött, hiszen a betegség különleges tulajdonsága hogy jó ideig lappang a hordozó szervezetben, sokáig semmi nyoma nincs a tüneteknek. Ezzel szemben a kankót viszonylag egyszerű volt „kimutatni” a fertőzött szervezetben, hiszen a betegségnek szemmel látható jelei vannak a nemi szerven. Mind a frontvonalak mögötti ellátóhelyeken, mind pedig a megfigyelő állomásokon, ahol érkezésükkor, fertőtlenítés céljából rögtön meztelenre vetkőztették a katonákat, azonnal megvizsgálták őket, hogy vannak-e jelei rajtuk a kankónak. A magyar bakák egy idő után, ezt az eljárást, „farokparádénak” nevezték el.31 A szifilisz felfedezésére egy idő után sikeresen alkalmazták az ún. Wassermann-féle vérvizsgálati módszert, amely segítségével ki tudták mutatni, hogy a szervezet hordozója-e a betegségnek.32 A két betegség közül kétségkívül ez volt a súlyosabb, hiszen ez maradandó agykárosodást, végső esetben halált okozott. Ezzel szemben a kankóval fertőzött katona hetekre harcképtelenné vált, de azt követően az esetek túlnyomó többségében helyreállt az egészsége. Mint fentebb említettük, a hadvezetőség minden eszközt bevetett a betegségek megelőzése érdekében. Mivel tisztában voltak azzal, hogy a katonákat a bordélyoktól eltiltani nem tudják, ezért a hadsereg felállította

Marschalkó: i.m. 350. o. Kis Gábor: Nemi betegségek az osztrák-magyar haderőben az első világháború idején. In: Orvosi Hetilap. 2006/46, 2237–2238. o. 32 Uo. 2238. o. 30 31

82 saját bordélyait, ahol higiénikus körülmények között vehették igénybe a katonák és tisztjeik eme „önálló fegyvernem katonáinak” szolgáltatásait. Ettől függetlenül azonban nem szűnt meg az illegális prostitúció sem, márpedig a legtöbb betegség innen eredt. Ahogy azon, a már fentebb idézett Marschalkó professzor kesergett: „…a prostituáltak száma sohasem fog megapadni, bármit csináljunk is, mert prostituált még több van mint muszka, pedig azok is rémsokan vannak.” 33 A legsúlyosabb helyzet kétségkívül e tekintetben is Galíciában, az orosz fronton volt, amelyet a betegmegfigyelők is érzékeltek. Nem véletlen hogy Mailáth, már 1916-ban a nemi betegségek háború utáni lehetséges kezelési elveivel foglalkozott, bár megoldást a problémára ő sem látott. Mindenesetre üdvözölte a miskolci nemibeteg-gondozó felállítását, s még több, hasonló intézet létrehozását javasolta. Egyben arra is javaslatot tett, hogy a háború után diszkréten kezeljék a nemi betegségben szenvedőket, nehogy a társadalomban betöltött szerepük sérüljön betegségük okán.34 Erre a problémára tehát megoldás nem létezett, amit tökéletesen alátámasztottak a statisztikák is. Mint fentebb említettük, csak a háború első évében a teljes katonahalandóság 6%-át okozta valamely venereás betegség.35 Ugyanakkor az is tény, hogy a szigorú intézkedéseknek köszönhetően a betegségek terjedésének folyamatán sikerült némiképp lassítani.

Marschalkó: i.m. 369. o. Mailáth: i.m. 230. o. 35 A monarchia hadseregében egyébként évi 700.000 esetet regisztráltak a katonaorvosok! Kis Gábor: i.m. 2237. o. 33 34

83 Konklúzió

A betegmegfigyelő állomásokat 1916 nyarán felszámolták, azzal a hivatalos indoklással, hogy a frontvonal távolodása végett már nincs szükség az intézményekre, feladatukat a harctéri ellátóhelyek is el tudják végezni. Mailáth bízott abban, hogy a háború végén újra felállítják az állomásokat, hogy a hazatérő katonákat megszűrjék, mielőtt végleg hazatérnek. „…az óriási mértékű emberpusztítások után, melylyel ez a világháború jár, valóságos életkérdés lesz a nemzetre, hogy legalább a még megmaradt emberanyag megóvassék a további pusztulástól, a háborúval egyforma csapást képező járványoktól.” – jelentette ki a gróf az állomások újranyitása érdekében 1916-ban.36 Ez kétségkívül fontos és eredményes feladat lett volna, de a történelem vihara, ezt az elképzelést is elsöpörte. Tanulmányunk végén feltesszük a kérdést, miben állt tehát a betegmegfigyelő állomások jelentősége? Véleményünk szerint ezek az intézetek jelentik a mai modern közegészségügyi rendszer alapjait, amely rendszer fundamentumait ekkor, az első világháborúnak „köszönhetően” fektették le. Nyilván ennek a rendszernek a megalkotása, előbb-utóbb ha nem is ebben a formában, de bekövetkezett volna. A háború kirobbanása és elhúzódása azonban felgyorsította ezt a folyamatot, amely kétségkívül pozitív hozadéka a négyéves fegyveres konfliktusnak, és a sok negatívum mellett, amelyet a háborúnak köszönhetünk, ezt is célszerű az események számlájára írni. A háborús egészségügy legnagyobb eredménye azonban mégsem ez. Minden, a betegmegfigyelő állomások, a barakk kórházak, a védőoltások stb. csak eszközök voltak egy jóval fontosabb eredmény elérése érdekében. 36

Mailáth: i.m. 225. o.

84 Ez pedig nem más, mint hogy a szakszerű gyógyíttatás megszűnt kevesek privilégiuma lenni. Nemcsak azért, mert innentől kezdve egyre több ember számára lett elérhető az orvosi ellátás, de azért is, mert egy alapvető szemléletváltást okozott a főként vidéki népesség gondolkodásában. Nevezetesen azt, hogy az orvoslás megszűnt „úri huncutság” lenni. A bevonult katona, akik nagy része parasztfiú volt, ugyanis napi szintű kapcsolatba került az orvossal, és az egészségügyi intézményekkel, s rájött arra, hogy mind a szakember, mind pedig az intézmények az ő egészsége megóvása érdekében működik. Ráadásul a barakk kórházat felkereső hozzátartozók szintén láthatták, hogy az orvosok a beteg katona (apa, férj, fiú) egészségének feljavításán dolgoznak. A bizalom tehát megnőtt az orvosok és az egészségügyi rendszer iránt, ami kétségkívül a háborúnak köszönhető. Az első világháborúban tehát megkezdődött egy történet az egészségügyben, amelynek a vége a kollektív, szervezett és szakszerű egészségügyi ellátás korába vezetett. Ennek a kialakuló rendszernek az alapja, írmagja volt, a betegmegfigyelő állomás és a barakk kórház, melyben az egész folyamat úgy tükröződött, „mint cseppben a tenger.”

85 „LIKE THE OCEAN IN A SINGLE DROP” – THE ORIGINS OF MODERN PUBLIC HEALTH IN PATIENT MONITORING STATIONS

by Gábor Balogh Abstract

When researching the First World War it is useful to take notes of not only military history, but the effect of war on everyday life, arts and applied sciences. In this last category, the advancement of medical science is largely due to the consequences of the Great War. With 1914, a process had taken off: no longer was medicine a privilege of a few, the birth of a collective, organised public healthcare had begun. The average citizens discovered, that medical science, doctors, and the institutions were working for their benefit. The author focuses on a new feature of this new institutional system, the patient monitoring stations, and the different diseases (epidemics, sexually transmitted diseases) that were treated there. Apart from presenting the inception of a new institutional system, which influenced present-day healthcare, the author reflects on how a historical issue – in this case the First World War – should be viewed and researched from different perspectives.

Hanzelik Gábor NÉHÁNY MEGJEGYZÉS A SVEJK GENEALÓGIÁJÁHOZ – EGY NEMZETI IRODALOM SZÜLETÉSÉNEK NÉHÁNY MOZZANATA EGY SZÉTHULLÓ BIRODALOMBAN

H

a egy nemzeti irodalomnak, főleg ha egy kis nemzetről beszélünk, sikerül túllépnie a népszerűség kötelezőnek mondható méreteit, és bekerül a nagyok közé, annak okai vannak, és természetesen

következményei is. Amikor Jaroslav Hašek megírta Švejkjét, még nem tudta, hogy a teljesen ironikusnak szánt reklámszöveg, miszerint a könyv világsiker, pár évtizeden belül prófétikussá válik. Ez pedig az a pont, amit a számtalan Hašek monográfia, tanulmány emlékezetünkbe fog idézni. És ez természetes is, hiszen ha a Švejk nem lép túl a cseh olvasóközönség határain, akkor talán nem is írnak róla ennyi tanulmányt. Itt újra meg kell állni egy pillanatra: Hašek átlépi a cseh olvasóközönség határait, és mit visz magával odaátra? A cseh olvasóközönséget, annak jellegzetességeivel? Vagyis azt, amit gondolunk a csehekről, hogy mindnyájan kicsit olyanok, mint a vagy túl okos, vagy túl buta Švejk, hogy sokkal fontosabbnak tartják a szinte elvtelen túlélést, mint bármilyen magasztos elv érdekében áldozatot hozni. Természetesen joggal és érthetően kérik ki maguknak a csehek ezeket a vádakat, úgy ma, mint ahogy a Švejk megíráskor is. Két tézist tehát rögtön körvonalazhatunk a Švejkkel kapcsolatban: az első, amiről már tettem említést, hogy a cseh irodalom dimenziójában egy hatalmas sikertörténet, mert elsőként lépi túl a cseh olvasóközönség határa-

87 it, és ha a későbbi sikerét nézzük, akkor elég alaposan túllépi. A második, ami végül is okot adott arra, hogy egy cseh regényről szóló tanulmány jelenhessen meg egy első világháborúról szóló kötetben, hogy a Švejk egy tényszerűen az első világháborúról szóló regény. Első mondata Ferenc Ferdinánd megölését jelenti be, második mondata pedig hihetetlenül elbagatelizálja a világtörténelmi pillanatot, és ezzel bevezeti, vagy újra bevezeti Švejk alakját az irodalomtörténetbe.1 Mégsem feltétlenül csak a Švejkről akarok írni, sőt, még csak nem is az első világháborúról, vagy a csehek, a cseh irodalom szerepéről az első világháborúban. Sokkal jobban érdekelt, és érdekel az a folyamat, ami 1848 után az éppen kialakulóban levő cseh nemzeti irodalmat elvezeti a Švejkig, azok a stációk, amiken végig kell mennie ennek a miénkhez hasonló lélekszámú népnek és irodalmának, hogy kilépjen a saját maga szabta határok közül. Tanulmányom első fele tehát egy önkényesen összeállított cseh irodalomtörténeti kitekintés, amiben inkább azokat a szerzőket, iskolákat és műveket igyekeztem összeválogatni – a teljesség igénye nélkül – akik maguk is megérdemlik a nagyobb figyelmet, ugyanakkor stációi a nemzeti identitástól az individuális identitás felé tartó útnak. Ezután felvázolnék egy rövid Hašek életrajzot, ezt követően pedig egy hasonlóan rövid elemzést, ahol inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy a Švejk lényegében nem is kell, hogy szükségszerűen az első világháborúról szóljon, sőt, kevésbé kötődik az első világháborúhoz, mint mondjuk az irodalmi individum feltalálásához, vagy a csehséghez – bár ez utóbbi sem attribútuma.

1

Hašek, Jaroslav: Osudy dobrého vojáka Švejka za světové války. Československý spisovatel, Praha, 1983.

88 A cseh irodalom néhány szakasza a “feltámadástól” a világhírig2

Rögtön az elején tisztázni kell, hogy nem gondoljuk komolyan, és minden negatív járulékával együtt a “provinciális” szót, ha a közép-európai irodalmakról beszélünk. A provincialitás a cseheknél nézetem szerint inkább abban a tényben merül ki, hogy az előző század cseh írója sokszor nem is kíván túllépni a saját népe határain. Csehül ír(!), cseheknek, és olyan problémákat feszeget, amik a megjelenés idején is a cseheket érdekelhetik. Ettől függetlenül lehet zseniális és tehetséges író, pusztán a tárgya és a motivációja zárja be őt a kis nemzeti közegbe, ami neki ugyanakkor hatalmasnak tűnik. A cseh társadalom 1848-ban még maga sem tudja, hogy pontosan ki ellen nem kell majd kultúrharcot vívnia, hogy egyszer egységes kultúrával rendelkező nemzetként állhasson a világtörténelem színpadára. Az az öntudatra ébredés, ami lényegében sokszor mint halottaiból való feltámadás jelenik meg a 19. század cseh közvélekedésében, még csak halványan tapogatózik a lehetőségek között. Nem árulok el nagy titkot, ha rögtön az elején leírom: a cseh társadalmat áthatotta bizonyos mértékű ruszofília. Nincs ezen sok csodálkoznivaló: a csehek is szláv nép, elég messze Oroszország befolyásától, hogy egy ideális, egészséges, életerős Oroszországgal való összefogásban még virágzó jövőt lássanak. A cseh ruszofília ugyanis pontosan ilyennek látja Oroszországot, szemben a szlávok ügye iránt érdektelen nyugattal. Nagyon sokáig nem is szakítanak ezzel a képpel lényegileg, de kisebb Oroszország kritikákat találhatunk Karel Havlíček Borovskýnál

A következő két fejezet a Lehár, Jan - Stich, Alexander - Janáčková, Jaroslava - Holý, Jiří: Česká literatura od počátku k dnešku. Nakladatelství Lidové noviny, s.l., 213–533. o. idevágó részeinek felhasználásával készült. 2

89 (1821-1856). A halála után a “nemzet mártírjának” nevezett cseh szerző mint nevelő ismeri meg Oroszországot, innen hazaérkezve kezdi el megjelentetni prózai műveit, amik 1845-ben kapnak végső formát a Képek Oroszországból című kötetben. Ezekben az írásokban kritikusabb hangnemben foglalkozik a cársággal, és még csak nem is olyan kritikus formában adja ki, amilyennek először tervezi – állítólag a csehek ruszofíliájára való tekintettel. Oroszország addigi idealizált képével szemben dolgozza ki az “Elsősorban cseh, aztán csak szláv” gondolatát. Politikai nézetei szerint az osztrák császárság szláv népeinek a saját erejükből kell boldogulniuk, és annak ellenére, hogy Oroszországgal mint despotikus országgal szakít, nem fog kiállni feltétlenül Ausztria mellett sem. Ausztria viszont előnyös lehet a cseheknek, ha el akarják érni a politikai törekvéseiket. A Magyar kiegyezésig így is gondolkodnak, ezután kezdenek el újabb utakat keresni. Havlíček mindenesetre mint a nemzet mártírja kerül be a köztudatba, az első Csehszlovák köztársaság idején pedig mint a cseh demokratikus szellem megtestesítőjét ünneplik. Mártíromságát annyira komolyan veszi a cseh társadalom, hogy temetésén egy szimbolikus eseményre is sor kerül, erről azonban majd csak a Havlíčekről érintő összefoglaló után írnék bővebben. Havlíček ugyanis azt a cseh írót-gondolkodót képviseli, akiből már életében és utána is mítoszt teremthet magának a csehség, aki a névtelenségből küzdi fel magát a nemzetet vezető elitbe, ahol aztán történelmileg is meghatározó szereplő lesz. Havlíčeknek, az itt nem említett szerkesztői tevékenysége miatt sokat köszönhet például a cseh publicisztika, újságírás, de a már említett közgondolkodásban is fontos szerepet játszik, mint az az ember, aki a demokratikus értékek felé tereli a csehek figyelmét. Életműve ugyanakkor még kevéssé ismeri a romantika individualista felfogását, inkább a nemzeti vonal-

90 hoz sorolható, Havlíček mondhatni inkább szépirodalommal, költészettel is foglalkozó politikus.3 Ez még akkor is így van, ha írásai azt mutatják, hogy egyébként tehetséges szerző. Ennek megfelelően Havlíček temetése is inkább politikai mozzanat, ahol osztrák titkosrendőrök figyelik árgus szemekkel, mit csinál a cseh vezető réteg. Egy eseményről pedig csak ironikusan nyilatkozik az itt írt jelentés, pedig ez lesz a korszak cseh irodalomtörténetének egyik legemblematikusabb pillanata: Božena Němcová írónő egy babérból és tövisből szőtt koszorút helyez Havlíček sírjára. 4 Božena Němcová (1820?-1862) – bár nem is biztos, hogy személyesen ő tette oda azt a koszorút – ezzel a tettével úgy írja be magát a cseh kultúrtörténetbe, mint a nő, aki a megszeppent férfiak között is ki mer állni Havlíčekért, és a cseh nemzet ügyéért. A cseh irodalom közel fél évszázados, nemzeti irodalomtól a modernségig tartó Odüsszeiájában Němcová mint írónő a következő megálló. Ő ugyanis az az író, akit a legtöbben nem tudnak hova tenni. Itt kiemelt regénye, a Nagyanyó már-már biedermeier módon idillikus – természetesen ezzel az állítással kapcsolatban is lehetnek fenntartásaink. Němcová az az írónő, aki a modern író és olvasó számára már tényleg egy kicsit túlzottan is idillinek számíthat, de egy ízig-vérig modern Hrabal például elismerően nyilatkozik róla idősebb korában. Hrabalnál azonban sokkal meglepőbb “követője” is akad Němcová Nagyanyójának. Hogy ezt megértsük, pár szóban bemutatnám a regényt, ahol a cseh vidéki emberek világába nyerünk betekintést, és azt láthatjuk, hogy Němcová egyértelmű állást foglal a józan gondolkodású cseh vidéki ember értékrendje mellett. RegéMi sem bizonyítja jobban, hogy a paletta nem ilyen egyszínű, mint az, hogy Karel Hynek Mácha (18101836) szinte ugyanebben az időszakban ír verseket, amik a romantikán belül sokkal individualistább hangnemet ütnek meg, Máchát lényegében vajmi keveset érdeklik a cseh nemzeti érdekek. 4 Macura, Vladimír: Český sen. Nakladatelství Lidové noviny, s.l., 1998, 119–129.o. 3

91 nyének főhőse egy idős cseh parasztasszony, aki egyszerű népi bölcsességével, tradícióival a lehető legkönnyebben mozog a vidéki társadalom különböző rétegeiből között. Úgy megtalálja a közös hangot a helyi földbirtokossal, mint a többi helyi lakossal, egyszerű, már-már maradi paraszti bölcsességével szinte misztikus bölcsként viselkedik és oldja meg a mindennapi problémákat. A csehországi születésű, ám nem csehül író Franz Kafka Němcová Nagyanyójára adott válaszként írja a Kastélyt, ahol K., a főhős egyáltalán nem tud boldogulni saját helyzetével, nehézkesen, vagy sehogyan sem mozog a rétegek között.

5

Ez persze mellékes, Němcová esetében az az érdekes, hogy

bejuttatja, vagy újra piedesztálra emeli a cseh józan paraszti eszet. Érdeklődése a vidéki emberek iránt persze nem áll meg a Nagyanyó megírásánál. Mint adalékot jegyezném meg, hogy Magyarországi útjai alatt fedezi fel a cseheknek a szlovákságot, mint testvéri népet, akikre figyelmet kellene fordítani, és a későbbiekből tudhatjuk, hogy a csehek ezt a figyelmet meg is adják nekik. Röviden tehát úgy foglalhatnám össze, hogy a cseh társadalom pánszláv gondolatból való részleges kijózanodása bizonyos fokú öntudatra ébredést hoz, Němcová pedig úgy regényével, mint a szlovákság felé irányuló érdeklődésével ezt fejezi ki: a saját múltban, hagyományokban való eligazodás iránti vágyat. Nem írnék igazat, vagy nagyon sarkítanék, ha a továbbiakban is a cseh vidékről írnék. Kétségtelen, hogy fontos szerepet tölt be, hiszen a vidék a csehség utolsó védvonala abban az időszakban is, amikor a polgárság és az arisztokrácia teljesen elnémetesedett. F.L. Věk, Alois Jirásek generációkat átívelő regényének főhőse is cseh vidéki családból származik, ám sikeres

5

Lehár, Jan – Stich, Alexander – Janáčková, Jaroslava – Holý, Jiří: i.m. 538.o.

92 üzleteléssel felküzdi magát, végül a cseh nemzeti mozgalom vezető alakja lesz. A csehek gondolkodása láthatóan közben is jelentős változáson esik át, Jirásek Tolsztoj ihlette nagyregénye csak megírja ezt: a csehek megtalálják az új elitjüket, ami egyrészt rímel a 19. század végén történő globális változásokra, másrészt nekik is megfelel: a cseh nemesség maradványa szép lassan lemaradozik Bécs mellett, az üzletelésből meggazdagodott polgári réteg viszont szívesen veszi át a helyét, mondhatni megjelenik az első köztársaság idején hatalmas közkedveltségnek örvendő cseh self-made man alakja. Ezzel pedig zárnám a tanulmányom első részét, ahol egy önkényesen kiragadott átalakulást szemlélhetünk a cseh társadalomban. Egyik oldalon azt látjuk, hogy a cseh gondolkodás eltávolodik a pánszlávizmustól, vagy megpróbál úgy viszonyulni hozzá, mint amiben ők a csehek is lelhetnek valami előnyöset. A másik oldalon pedig a nemzeti értékek keresgélése közben a csehek elkezdik megtalálni a legnagyobb cseh nemzeti értéküket: az egyént.

Nyugati átvételek és cseh sajátosságok megszilárdulása

Közben a társadalom és az irodalom – ahogy az irodalommal kapcsolatos elvárások is – átalakulnak. A társadalomban a századfordulóra egy elég erős munkásréteg jelenik meg, az irodalomban a változás összetettebb, de részben összefügg ezzel a körülménnyel. Jaroslav Vrchlický (1853-1912) nyomán bekerül a cseh irodalomba a nyugati irodalom számos akkor aktuális műve, úgy a szimbolista költészet, mint Walt Whitman szabadversei. Vitatott, hogy ekkor már megtalálja a helyét a cseh irodalomba az úgynevezett “Prágai irónia”, vagy majd csak Hašeknél lép be, az viszont tény, hogy a cseh prózaíró a korszakban találja fel magának Prágát. Jan Neruda (1834-1891), egyébként

93 még egy generációval korábbi kisprózája is egy sokszínű Prágáról beszél, ahol a hősök egyértelműen a városban lakó cseh (esetenként német) kisemberek. Ha azonban teljesen világosan szemléljük ezt a folyamatot, nem mondhatjuk, hogy Csehországban bármi olyan is történne, ami ne lenne globális tendencia, és pár évvel később ne történne meg úgy a többi közép-európai, mint a többi nemzeti irodalomban. Kulcsfontosságú az, hogy pár évvel később: a csehek saját nemzetük “feltámadása” után elképesztő sebességgel veszik fel az ütemet a világ változásával – kétségtelen, hogy ebben szerepet játszik az is, hogy mindig is egy túl nagy ellenfélhez, a németséghez hasonlítják magukat, és próbálják felvenni vele a versenyt. Közben viszont kialakul valami jellegzetesen cseh is, a prágai irónián kívül mondhatjuk, hogy ilyen az anarchista iskola, bár ez még kétségtelenül magyarázatra szorul, anarchista írók ugyanis máshol is vannak. Hogy az egyébként sokszínű irodalmi palettából miért pont rájuk esett a választásom, ennek két oka is van: Hašek maga is cseh anarchistaként kezdi – jólehet korán kilép, bár élete végéig baloldali gondolkodású marad. Másrészt egy cseh anarchista rendkívül érdekes jelenség az előző század íróihoz és gondolkodóihoz képest. Ott, ahol ők még a biedermeier felé közelített, az anarchista inkább valami új értékrendet keres – lényegében ezért bukik el a cseh anarchizmus abban a pillanatban, amikor a törekvéseik biedermeierizálódnak, de erről majd később. Amikor legutóbb adtunk átfogó képet a cseh irodalmi gondolkodás állapotáról, azt láttuk, hogy az irodalmi hősök még hősök voltak, az írók pedig a nemzet mártírjai, vagy mítoszteremtő alakjai. Az anarchistáknál ez a nézet teljesen eltűnik. Karel Tomanékon a tehetségükön kívül nincs sok tisztelnivaló – persze szigorúan egy biedermeier értékrend szerint.

94 A biedermeier értékrend azonban hatalmas változáson megy keresztül a 19. század második felében. Friedrich Nietzsche írásai nem csak a világ német, vagy attól is nyugatabbra eső felén okoznak erős földrengést, de a cseh területeken is. És Nietzsche mintha két hullámban ragadná meg a csehek fantáziáját: van egyrészt valami nietzschei az egy generációval korábbi Karásekék arisztokratikus spleenjében is, de az csehség a saját Nietzschéjét a “kalapáccsal való filozofálásban” találja meg. A cseh szerzőnek annyira tetszik a minden érték átértékelésére való felszólítás, hogy rögtön tudja alkalmazni irodalmi és politikai síkon is. Egy rövid epizód erejéig megemlíteném az íróként szintén jegyzett Ladislav Klímát (1878-1928), aki Nietzsche és Schopenhauer hatása alatt ír filozófiai munkákat, amikben az átértékeléssel odáig jut, hogy egodeista filozófiát dolgoz ki kizárólag saját magára szabva. Klíma utóhatása vitathatatlan, az anarchistákhoz való közeledése szintúgy, de ez az ember egyszerűen túl outsider mindenféle csoportnak. Klíma, aki humorral tűzdelt, fura, démonikus, sötét hangulatú filozófiai szövegeit már jóval a háború előtt elkezdi megjelentetni, a háború alatt kezd valódi elismerést kivívni olvasóinál. Hogy miért, arról majd később. Klímáról tehát legyen elég nagyvonalakban annyi, hogy radikalizmusával és társadalmi érzéketlenségével már nagyon eltávolodott a korábbi korszakok-, de saját korának íróitól is. Ezt értsük inkább úgy, hogy Klímát kevésbé érdekelték a társadalmi jelenségek. Ha nagyon egyszerűsíteni akarnék azt mondanám, hogy a két vizsgált folyamatból az egyik, azaz az irodalmi identitás nemzeti jellegűségétől az individuális, személyes jellegig tartó Klímánál teljesen lezárul. Mi sem szebb bizonyítéka ennek, mint az, hogy szel-

95 lemi atyjának egy német filozófust vall, pedig Havlíčekéktől a német – és ennél fogva minden akadémiai – filozófia puszta léte is távol állt.6 Azok az anarchisták, akiket a cseh irodalomtörténet is ezzel a névvel illet, azonban más állásponton vannak. Mondhatni még politikai nézőpontból érdekelte őket a fennálló társadalmi rend kritikája. Lételemük a polgárpukkasztás, saját magukat mint a mindent „tagadó szellem” (V. Dyk) értelmezik, Nietzschétől úgy az értékek átértékelését, mint a nyers élet felé fordulást is átveszik. Politikai törekvéseik a proletariátus felszabadítása, az igazságos, „osztályoktól” mentes társadalom léterhozása, és ezen keresztül valamiféle politikai, és általános szabadság elérése. Általában elmondható, hogy a legjelentősebb anarchisták Stanislav Kostka Neumann Nový kult (Új kultusz) című folyóirata körül tömörültek. Név szerint Fráňa Šrámek, František Gellner, Viktor Dyk, Karel Toman, hogy csak a híresebbeket említsük. 1905-től jelenik meg a Šrámek nevéhez köthető Práce (Munka), ahol publikálja antimilitarista írását, ahol a kötelező katonai szolgálatra történő behívására reagál azzal, hogy: “...saját meggyőződésemhez hűen fogok szolgálni, minden érzékemet kinyitom, hogy újonnan szerzett élményeimmel a militarizmus irányába viseltetett undoromat erősítsem, és minden megnyilatkozást, amivel megsértik bennem az emberit, el fogok mesélni a barátaimnak...Ezt ígérem, és protestálok: le a militarizmussal!”7 A militarizmusellenes hangnem mellett a női emancipáció is az anarchisták kitűzései közé tartozott. 1897-ben azonban felveszik az első 10 női hallgatót a Károly Egyetemre, 1907-ben pedig megjelennek a nők a parlametben. Szinte az előző írókat és gondolkodókat egy politikusabb tár6 7

Macura: i.m. 107-119.o. Lehár, Jan – Stich, Alexander – Janáčková, Jaroslava – Holý, Jiří: i.m. 462.o.

96 sadalom élére állító elvrendszer kísért még, mikor azt látjuk, hogy az első cseh képviselőnő, Božena Vítková-Kunětická, szintén írónő. Az anarchista mozgalom, aminek Hašek egyébként is csak hellyel-közzel tagja, aztán az általános választójog bevezetése után sokat veszít a vonzóerejéből, és lassan az oszlopos tagok is inkább más irányzatok felé terelődnek. Hašek az elsők között hagyja el a mozgalmat. De egyébként sem kimondottan anarchista, sőt, az előző rezsim támogatott monográfiáival szemben az „osztálytartalom” sem egyértelműen érezhető nála. Az anarchisták, ha összegezhető, a cseh irodalom és társadalom történetében azt a hangot képviselik, amikor a hangsúly egyértelműen átkerül a nemzetről az egyénre. Egy anarchista identitásában egyáltalán nem fontos, hogy ő éppenséggel cseh, vagy szláv, vagy európai, viszont továbbra is fontos, hogy anarchista, hogy létezik valamilyen osztályöntudata. Klíma esetében láthattuk, hogy bárminemű identitáskeresés teljesen belső folyamat, nemzetről, osztályról, társadalomról már szó sincs. Véleményem szerint Hašek ebben nagyon hasonlít Klímára, és eltér az anarchistáktól. Ennek érdekében most felvázolnék egy rövid Hašek éltrajzot.

Jaroslav Hašek (1883-1923)8

Jaroslav Hašek 1883. április 30-án Prágában született, egy kisegítő tanár és cseh hazafi családjába. Apja lényegében alkoholista, így sokan genetikai okoknak tulajdonítják Hašek alkoholizmusát is. 13 éves, mikor apja meghal, ezután a család elszegényedik. Ezután egy rövid ideig drogistainasként helyezkedik el, majd újra iskolába jár, nyaranta pedig bejárja az Osztrák-Magyar

8

Az életrajzi adatok alapjául szolgált: Dobossy László: Hašek világa, Európa könyvkiadó, Budapest, 1970.

97 Monarchia egészen távoli területeit. Középiskolai éveiben kísérletezik az irodalommal, főként verseket ír, ekkor még a dekadencia gyakorol rá nagy hatást. A sikertelen dekadens kísérletezés után kezdenek megjelenni szatirikus írásai. Első írásai az adott korszakból származó emlékei, ezért nagy számban szerepelnek benne útleírások is, többek között Magyarországról. Útleírásaira is jellemző a cseh anarchista nézőpontja: a szlovákoknál és nálunk is a társadalmon kívülre rekedt betyárokat, munkásokat, pásztorokat emeli ki, mint pozitív hősöket. Írásai, mint a magyarul megjelent a Balaton partján című kötetben szereplők is egyértelműen a szegény, egyszerű ember túlélésért vívott harcát mutatják be, egy olyan társadalomban, ahol a vezető réteg egyre irracionálisabban viselkedik. Ez a tendencia jól végigövethető a Švejk harmadik kiadásáig, az társadalmi osztályok alapján történő értelmezés végső soron nem a legelhibázottab nála. Ezt követően életében változás lép fel, megnősül, újságíróként helyezkedik el, főleg azért, mert addigra már a prágai kocsmákban, mint tehetséges írónak, hatalmas híre van. A munkahelyein azonban nem sokat foglalkozik komoly újságírással, mindent kikezdő cinikus szelleme ezt a korszakot is végigkísérti. Mi sem szemlélteti ezt jobban, mint az, hogy miután szakít, vagy részlegesen szakít az anarchista mozgalommal, barátaival egy viccpártot alapítanak, A törvény keretei között mérsékelten haladók pártját, ahol lényegében a korszak egészére jellemző politikai hangulatot parodizálják a kocsmákban rendezett eseményeikkel. Irodalmi szempontból kevésbé lenne érdekes, ha Hašek nem örökítené meg egy kötetnyi írásban ezt a korszakot is. Itt pedig ugorhatunk az időben egy hatalmasat. Annak ellenére, hogy Švejket, mint karaktert jóval a háború előtt kitalálja, sőt, nem egy történetet

98 ír, ami a nép egyszerű gyermeke, Josef Švejk kalandjait mutatja be a cs.k. hadseregben, jelentősebb áttörést nem ér el vele. A Švejkhez soha nem kívánhatott volna jobb közeget, mint egy világméretű háborút, bár gyanítom, hogy Hašek szívesebben elkerülte volna a valóságos háborút. A háború alatt Hašek a 91. gyalogezredben szolgál, főleg olyan csehekkel, akik addigra már semi lelkesedést nem mutattak a monarchia ügyéért, sőt, egy litomericei cs. k. parancsnoksági jelentés szerint inkább azon törték a fejüket, hogy bújhatnának ki a kötelező katonai szolgálat alól. 9 Hašek rövid szolgálat után a galíciai fronton átszökik az orosz hadsereghez, ahol a hadifogolytáborban újságot szerkeszt, majd később csatlakozik a Vörös Hadsereghez, ahol inkább politikai feladatokat lát el. A háború végén Moszkvából átrendelik, vissza Csehországba, itt jelenteti meg a Švejk első könyvét is, egyelőre saját költségeire, azzal az ironikus megjegyzéssel, amiről még csak nem is sejti, hogy egyszer igaz lesz, nevezetesen, hogy a Švejk világhírnek örvend. A mű, Hašek olyan szintű főműve, hogy az átlag olvasó néha el is felejti, hogy Hašek írt volna egyáltalán mást is, ha meg is tette, azt is csak a Švejk fényében érdemes olvasni, ez a regény tehát folytatásokban jelenik meg, egészen 1923-ig, amikor Hašek meghal. Jóval a regény befejezése előtt, így a Švejk a befejezetlenségével kerül be a világirodalmi kánonba. Ennek és ígéretemnek megefelelően leírnék pár gondolatot a vizsgált szövegről, összefüggéséről úgy az első világháborúval, mint a cseh irodalmi tendenciákkal és változásukkal Azt tartom célszerűnek, ha a végéről kezdem: a Švejk befejezetlensége a Hašek-mítosz egyik sarkalatos pontja. Máshol már foglalkoztam azzal

9

Lehár, Jan – Stich, Alexander – Janáčková, Jaroslava – Holý, Jiří: i.m. 516.o.

99 a kérdéssel, hogy a Švejk ha befejeződne is, akkor sem lehetne befejezett, vagy hagyományos értelemben vet regény, hiszen jelentős részek hiányoznak belőle ehhez. Például a főhős, mint hagyományos értelemben vett jellem is vitatott. Máshol már megtettem, ezért itt most nem szaporítom a szót Švejk jellemének elemzésére. Ezen keresztül úgyis csak oda jutnánk, hogy szereplőnk nem rendelkezik ilyesmivel, pusztán csak mesél, és engedi, hogy megtörténjen vele a mesélhető. A tárgyalás menetét nagyon más irányba terelné, ha eltérnék az irodalomtörténeti vonaltól. A Švejkben nekünk most sokkal inkább egy folyamat végét kell észrevenni. Csehországnak, és a cseh irodalomnak nagyon fontos volt a nemzeti újjáéledéstől, hogy csehül, cseh témában írjanak egy nagyregényt. A Švejk megírásának idejére ezek a háttérben meghúzódó értékek teljesen átértékelődtek, a cseh irodalomról eltűnt egy rövid időre a nyomás. Němcová, de Jirásek már említett regényei is megfelelnek a nagyregény feltételeinek, egy hiányosságuk azonban van: nem elég híresek “külföldön”. Hašek regénye, vagy regénykísérlete viszont sokkal többet tud ennél, minden hátránya és nehézsége ellenére sikerült egy irodalmi alakot teremteni a cseh irodalomban. A Švejket lehet vicces anekdoták gyűjteményének is olvasni, de akkor nem értjük meg teljesen, miről szól. Sokkal fontosabb a főhősnél az az abszurd állam, amit Hašek ellenutópiaként vázol fel, de van valóságalapja: ez a bürokráciától sűrűn átszőtt Ausztria, ahol Švejk természetes közegre találhat a túlélésért folytatott harcban mesterszintre fejlesztett praktikáival. És a határozottan hangsúlyos állammal és apparátussal szemben itt egy körvonalazható alak rajzolódik ki: Švejk. Ebben az alakban van annyi cseh népi bölcsesség, kiábrándultság, amennyire szükség van, hogy cseh legyen, de ugyanakkor már nagyon eltávo-

100 lodott azoktól az irodalmi alakoktól, akikben a cseh író a 19. században a csehség lényegét próbálta megragadni. Ez egy hatalmas probléma a Švejk interpretációkkal: úgy fogjuk fel őket, mintha Švejk egy F.L. Věknek megfelelően reprezentálna valamilyen valóságos cseh társadalmi csoportot. Švejk reprezentálhatja a monarchiáért harcolni nem akaró cseh katonát, de ez túlzottan függ adott korszaktól, mint irodalmi alak azonban Švejk túlmutat a korszakon, vagy az időbeli lehatároltságon. Puszta népi bölcsességek és szatirikus humorkodással soha nem futhatott volna be ez a szöveg világsikert. Ehhez több kellett. Ez pedig az, aminek jelei már amúgy is mutatkoznak a cseh irodalomban Hašek környékén, és amikre a lehetőségeimhez mérten megpróbáltam rámutatni: az első világháború rémülete megváltoztatja az emberek gondolkodását a hagyományos értékrendről, az lényegében végérvényesen felbomlik. A nyugati világból legtöbben pont az értékrendek bukása miatt éltetik a háborút, míg nem szembesülnek azzal a rémülettel, amit a háború nyújthat. Csehországban ez a megrázkódtatás győzi meg az embereket arról, hogy olvasniuk kell a már említett Ladislav Klímát is. Ebben a rémületben pedig sokat diktálhat a túlélés. Ha a világ értékrendje teljesen megbukott, akkor csak egy érték marad, az ember, és az ő élete. Egy 19. századi cseh író még sokat adott volna a nemzetért, valamilyen formában a mártírhalált is vállalhatta volna, közel fél évszázad alatt azonban ez a kép annyira felszámolódik, az irodalmár már individuálisabb identitást keres. A Švejkkel pedig bizonyítottan lezárul az a folyamat, amivel a cseh irodalom a megszületésétől a modernitáshoz, és Európához való felzárkózását elérte. Hogy a Švejk egy új korszakot kezd, ahol Csehországot, és a csehséget úgy interpretáljuk, mintha a Švejkből bújt volna ki, ez teljesen más lapra

101 tartozik, de érzékelteti, milyen jelentőséget tulajdoníthatunk az első világháborúnak, mint töréspontnak.

102 SOME COMMENT FOR THE SVEJK’S GENEALOGY by Gábor Hanzelik Abstract

It was the Czech literature, which produced probably the greatest novel about the 1st World War, The Brave Soldier Svejk. In my study I take a brief look at the cca. fifty year period in the Czech literature before the publication of the novel, highlighting the authors and ideas, which led from the reception of the Czech author as the „leader of his/her people” to the absolutely modern reception of the author writing solemnly for the sake of art, or for the re-invention of his own identity. For this reason stands the Svejk, as the symbol of preserving one’s life for all prices, in a world where all the „outside” values are totally collapsed. I’ve also tried to study today’s reception of Czechs, seen as a nation full of Svejks, and to show the problems of this reception.

Kosztolányi Tímea „IN TE, DOMINE, SPERAVI”1 – A KATOLIKUS EGYHÁZ AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ ÁRNYÉKÁBAN

A

mikor háborúkkal összefüggésben szóba kerül a Katolikus Egyház szerepe, gyakran teszik fel a kérdést, hogy vajon megtett-e mindent az Egyház, illetve akár személyesen maga a pápa a háború

befejezéséért, az üldözöttek védelméért és a károsultak megsegítéséért, vagy csupán csendben várta a konfliktusok alábbhagyását? Tett-e olyan lépéseket, melyek eredményesnek mondhatóak, vagy elegendőnek érezte néhány üzenettel felhívni a közvélemény figyelmét a háború romboló hatásaira? Valószínűleg leggyakrabban a második világháború alatti események vonatkozásában találkozhatunk ilyen és ehhez hasonló kérdésfelvetésekkel, ahol főként a Harmadik Birodalommal és a zsidóság sorsával kapcsolatban kerülnek nyilvánosság elé ezek a témakörök. Az első világháború tárgyalásánál az Egyház szerepével kevesebbszer találkozhatunk, ahogyan az ez idő alatt regnáló egyházfő, XV. Benedek pápa munkássága is kevésbé ismert a XX. század többi egyházfőihez képest. E tanulmány célja, hogy bemutassa a Katolikus Egyház világháború idején végzett tevékenységét a háború alatt folytatott pápai diplomácia és a karitatív munkák tárgykörében.

„In Te, Domine, speravi, non confundarinaeternum” –„Uram, tebenned remélek, soha meg ne szégyenüljek.” (Zsolt 71, 1) A Zsoltárok könyvéből vett idézet – mely a Te Deumban is szerepel – az első világháború alatt az egyházfői méltóságot betöltő XV. Benedek pápa jelmondata volt. 1

104 A háború kezdete és az első békeüzenetek

XV. Benedek pápa2 munkásságának vonatkozásában joggal elmondható, hogy pápasága a háború árnyékában telt, mivel elődje, X. Szent Piusz 1914. augusztus 20-án bekövetkezett halála után az augusztus 31-én összeült konklávé szeptember 4-én választotta meg az új egyházfőt, mikor már Európa államainak jelentős része a háborúba sodródott. Az első békeüzenet így nem váratott magára sokáig. Szeptember 8-án, Szűz Mária születésének ünnepén a pápa Ubi Primum kezdettel pásztorlevelet intézett a világ katolikusaihoz: „Lelkünk mélyéből kérve-kérjük azokat, akik a népek sorsát igazgatják, simítsák el az emberi társadalom javára a viszályt. Gondolják meg, hogy már eddig is túlontúl nagy a nyomor és a fájdalom, túl sok vér ömlött ki, ne szaporítsák az áldozatok mérhetetlen sokaságát. Adjanak helyet lelkükben a béke érzéseinek és nyújtsák egymásnak a kiengesztelődés jobbját.” 3 1914. november 1-jén megszületett az első enciklika is Ad beatissimi apostolorum principis kezdettel, melyben a pápa békefelhívását közvetítette a népek felé. Ebben kifejezi szomorúságát, hogy az előző üzenetét nem hallgatta meg a világ, majd részletezi a háború viszonyait. A harcban álló felek a legnagyobb és leggazdagabb országok, felszerelve a modern pusztító fegyverekkel, így nincs határa a mészárlásnak; napról napra vér borítja a földet, melyet a sebesültek és az elesettek teste borít. Miközben a hadseregeket újra csatákba küldik, a szomorúság és a gyász uralkodik, egyre növekszik az Giacomo Della Chiesa 1854-ben született Genovában. A teológiai doktorátus megszerzése után Rómában a Nemesek Akadémiáján diplomáciát tanult, majd tanított. Ezt követően Rampolla bíboros mellett dolgozott Madridban, később a bíboros államtitkári kinevezése után követte a Szentszéki Államtitkárságra is. 1907-ben Bologna érseke lett. A megszerzett diplomáciai tapasztalatai nagyban elősegítették a szentszék munkáját pápasága alatt is. 3 Török József: XV. Benedek pápa. Agapé Kiadó, Újvidék, 1991, 19. o. 2

105 özvegyek és az árvák száma, és eközben a párbeszéd megszakad, a kereskedelem leáll, a termőföldek elhagyatottak és a jólét fenntarthatósága is megszűnik. Ezért az egyházfő újra kéri az uralkodókat és a vezetőket, hogy mérsékeljék a vérontást, tegyenek meg mindent a béke előmozdításáért és lássák meg a testvért a többi népben. Az enciklikában olvashatunk a pápa által megfogalmazott okokról, melyek a háborúskodáshoz vezettek. Ezek a kapzsiság, a minden törvényt felülíró önszeretet, a felsőbb hatalom tiszteletének megtagadása és a társadalmi csoportok között fennálló ellentétek.4 Az okok elemzése után megfogalmazza az ezekből vezető kiutat, mely a kereszténység alapelveiben fogalmazódik meg. A háborút szító és a polgári együttélést szétziláló problémák orvoslására sem az osztályharc, sem a szocializmus nem ad eszközt, hanem egyedül a testvéri szeretet jelenti a megoldást, melyet követve a gazdag lehajol a szegényhez és a legmagasabb pozícióban levők pedig az egyszerűbb emberek felé fordulnak, hogy anyagi javaikat ne öncélúan, hanem mások megsegítésére használják.5 Az első világháború korai szakaszában még találkozhatunk apró sikerekkel a pápai felhívások tekintetében. A Szentszék karácsonykor különösen kérte a fegyverek elcsendesítését, mely felszólítás Németországban és NagyBritanniában kedvező visszhangra talált, Franciaországban és Oroszországban azonban tiltakozást váltott ki.6

Ad beatissimi apostolorum principis enciklika (http://www.vatican.va/holy_father/benedict_xv/encyclicals/documents/hf_benxv_enc_01111914_ad-beatissimi-apostolorum_en.html) (2014. május 19.) 5 Mondin, Battista: Pápák enciklopédiája. Szent István Társulat, 2001, 652. o. 6 Schwaiger, Georg: Papsttum und Päpsteim 20. Jahrhundert: von Leo XIII. zu Johannes Paul II. München, 1999, 169. o. (http://books.google.hu/books/about/Papsttum_und_P%C3%A4pste_im_20_Jahrhundert.html?id=sv Ke3lFN8ksC&redir_esc=y) (2014. május 19.) 4

106 Semlegesség és az olasz hadüzenet

A háború alatt a Szentszék végig meg tudta őrizni semlegességét. Egyúttal ez azt is jelentette, hogy mindkét fél ellenséget látott benne. 7 Franciaországban Georges Clemenceau gúnyosan „le papeboche” kifejezéssel a pápa németbarátságát kívánta hangsúlyozni, Németországban pedig Erich Ludendorff csak „franciapápának” nevezte. A megvető nyilatkozatok mellett folyamatos kísérletek történtek a Szentszék állásfoglalásának befolyásolására. Már 1915-ben egy francia teológusprofesszor, Alfred Baudrillart közölt egy írást, amelyben a háború kizárólagos felelőseinek Németországot és az Osztrák-Magyar Monarchiát nevezi meg, mely hatalmakkal szemben a humanitásért, emberiségért és a kereszténységért harcoló antant áll. Nemcsak a diplomaták, hanem bíborosok és püspökök is a pápa elé járultak, hogy állásfoglalását megváltoztassák, különösen az után, hogy Olaszország belépett a háborúba. A Kúria is több pártra szakadt, de a pápa nem engedte magát befolyásolni.8 Az egyházi állam politikai státusza aggodalmat adott az olasz kormánynak, hogy ez majd a háborús és politikai események miatt a későbbiekben Olaszország számára kedvezőtlenül került rendezésre. 9 Ennek érdekében az 1915. április 26-án aláírt londoni titkos szerződésben Olaszország hadba lépése és a területi ígéretek mellett azt is aláírták a résztvevő államok, azaz Franciaország, Nagy-Britannia, Oroszország és Olaszország, hogy a há-

Griffin, Mike: Pope Benedict XV and Cardinal James Gibbons. (http://www.catholicp0eacefellowship.org/downloads/BenedictXV_Gibbons.pdf) (2014. május 20.) 8 Schwaiger: i.m. 170. o. 9 Uo. 21. o. 7

107 ború béketárgyalásairól kizárják a Szentszéket. 10 Olaszország háborúba lépését a pápa a Szentszékre nézve nagyon veszedelmesnek tartotta, ezért a diplomácia révén mindent megtett, hogy hazáját távol tartsa a háborútól. Az olasz irredenta erejének ismeretében azt egyházfő úgy gondolta, hogy a béke csakis jelentős osztrák területi engedmények árán, nevezetesen Trieszt és Trentino régiók átengedésével menthető meg. Az egyházi diplomácia tehát igyekezett az osztrák felet meggyőzni az olasz területi igények békés rendezésének szükségességéről. A Szentszék tervébe bevonta a magyar hercegprímást, Csernoch Jánost is, aki Ferenc József császár bizalmát élvezte. A Monarchia sem akarta Olaszországot ellenségei között tudni, ezért hajlott is a területek átadására, viszont ez a terv végül kudarcot vallott, hiszen az antant a londoni szerződésben többet ígért, így Olaszország békés megegyezés helyett a háborút választotta. 11 Ez az esemény nagyban hatott a Szentszék további helyzetére is. A diplomáciai tevékenység akadozott, néhány ország szentszéki követe kénytelen volt Svájcba áttelepülni. A közvélemény továbbá erősen aggódott a pápa személyes biztonságáért, ezért felmerült annak a lehetősége, hogy Rómát elhagyja, mivel a pápa szuverenitása a korvezető politikusai szerint a területi függetlenséggel volt biztosítható. XIII. Alfonz spanyol király az Escorialt engedte volna át az egyházfőnek, a németek Svájcot javasolták, az osztrákok Liechtensteinre gondoltak, de szóba került Trient, Bressanone és Salzburg is.

Londoni szerződés 15. cikkelye, lásd: https://archive.org/details/agreementbetween00franrich (2014. május 20.) 11 László T. László: Egyház és állam Magyarországon 1919-1945. Szent István Társulat, Budapest, 2005. 65– 66. o. 10

108 A tárgyalások végül elhúzódtak, XV. Benedek a „Vatikán foglya” maradt és ezzel együtt a „római kérdés” tárgyköre is változatlanul fennállt. 12

Néhány fontos szemelvény a Szentszék diplomáciai tevékenységéről és az 1917. augusztus 1-i béketerv

A világháború második felében, 1917-ben a szentszéki diplomácia nagy erőkkel kezdett el azon dolgozni, hogy a háború lezárását előmozdítsa. Ennek érdekében 1917 májusának végén újonnan kinevezett nunciusként a pápa Münchenbe küldte Eugenio Pacellit, 13 aki előbb III. Lajos bajor királlyal, majd Theobald von Bethmann-Hollweg kancellárral is tárgyalt. A nuncius egy másolatot adott a kancellárnak a pápa II. Vilmos császárnak szánt leveléből, majd kérdéseket tett fel Németország háborús céljaival kapcsolatban. BethmannHollweg Belgiummal kapcsolatban azt felelte, hogy szeretnék visszaállítani az ország függetlenségét úgy, hogy ne kerüljön francia fennhatóság alá. ElzászLotharingia ügyében csak akkor tudnának megállapodni a kölcsönös határrendezésben, ha Franciaország hajlana a megegyezésre, a keleti politikával összefüggésben pedig elmondta, hogy Oroszországban a forradalom kitörése miatt nincs tárgyalóképes kormány. Pacelli összességében elégedett volt a tárgyalással és lehetőségét látta ezek alapján a békének. Három nappal később, 1917. június 29-én Kreuznachba utazott, hogy II. Vilmos császárral találkozzon. A nuncius átadta a pápa levelét és az egyházfő nevében intette a császárt, hogy ahogy lehetőségei megengedik, fejezze be a háborút és mond-

Török: i. m. 21. o. Eugenio Pacelli 1939. március 2-án foglalta el Szent Péter székét és a XII. Piusz nevet vette fel. Nunciusként 1917 és 1929 között működött Németországban, először Münchenben, majd 1925-től Berlinben. 12 13

109 jon le a további háborús célokról is. A császár a követ kérdéseire inkább kitérő választ adott és emlékeztette az 1916-os német béketervre, valamint felhívta a figyelmet a szocializmus veszélyeire.14 Ezt követően Eugenio Pacelli visszautazott Münchenbe, majd találkozott Habsburg Károly császárral. Az Osztrák-Magyar Monarchiával kapcsolatos diplomáciai tevékenység vonatkozásában érdemes kiemelni, hogy 1917 májusának közepétől XV. Benedek pápa és Pietro Gasparri bíborosállamtitkár innen is próbált konkrét információkat kapni a békekötéshez. A Szentszék reménykedett, hogy területek átadásával sikerülne legalább a Monarchia és Olaszország között elérni a békét. 1917. június 12-én Gasparri Francesco Segesser luzerni prépostnak írt, – aki a bécsi udvarnak is egyik bizalmi embere volt – hogy Károly császárnak engedményeket kéne tennie Olaszország felé, és ajánlatos Belgium helyreállítása is, így tudnának a német szövetségessel együtt egy közös akciót felépíteni a békekötés előkészítésére. Fontos megjegyezni, hogy a II. Vilmos császárnak címzett levelet június 13ra keltezték, mely bizonyítja, hogy a Szentszék mindkét féllel egyidejűleg kívánt tárgyalni. Továbbá minden információt szigorúan bizalmasan kezelt, mert ezt tartották a sikeres tárgyalások biztosítékának.15 A diplomáciai tárgyalásokat követően a pápa 1917. augusztus 1-jén adta ki béketervét, melyben felszólította a hadban álló feleket a békekötésre és megfogalmazta az igazságos és tartós béke alapelveit: az 1914-es határok visszaállítása, az elzász-lotharingiai térség kiürítése, Lengyelország és a Balkán-félsziget helyzetének rendezése.16 Az üzenet azonban mindkét oldalról

Schwaiger: i.m. 174–175. o. Uo. 176. o. 16 Török: i.m. 23. o. 14 15

110 süket fülekre talált, Oroszország, Franciaország és Olaszország válaszra sem méltatták.17 Elutasította a Szentszékhez hasonlóan szintén semleges és békeközvetítéseket végző Spanyolország is. 1917. szeptember 25-én a londoni spanyol követ a következőket hozta nyilvánosságra: „Habár Spanyolország a pápa kezdeményezését rendkívül sokra értékeli, nincs abban a helyzetben, hogy megítélje, a hadviselő felek a pápai javaslatban megtalálják-e azt a bázist, ami a konfliktus megoldásához elengedhetetlen. Ezért Spanyolország számára lehetetlen a csatlakozás a pápai békejegyzékhez.”18 Az elutasítás mögött komoly gazdasági indokok is húzódtak: Spanyolország ekkor már oly mértékben függött a szövetségesektől, kiváltképp a szénexport és az angol haditengerészet számára eladott spanyol hajók által, hogy ebben a kérdésben inkább az antant érdekeit tartották előrébbvalónak.19

A Szentszék és az Amerikai Egyesült Államok

Az Amerikai Egyesült Államok 1917. augusztus 27-én utasította el a Szentszék béketervét. Amerikai körökben, elsősorban olasz információk alapján azt gondolták, hogy a békeakció mögött igazából a központi hatalmak állnak, de mindenekelőtt Károly császárt gyanították indítványozónak. 20 A békeüzenet és a pápa háborúellenes magatartása mögött egyes körök hátsó szándékot is véltek felfedezni, például hogy a Szentszék majd a központi hatalmak mellé 17Mondin:

i. m. 654. o. Pallagi Mária: Spanyol békeközvetítési kísérletek az első világháború alatt. In: Aetas. 2003/3-4, 201. o. 19 Uo. 201. o. 20 Uo. 201. o. 18

111 fog állni, hogy majd a győztes Németország segítségével vissza tudja állítani a Pápai Államot. A pápai terv pontjai a Szentszék számára realisztikusak voltak, viszont az amerikai elnök szkeptikus maradt, továbbá „Németország autokratikus berendezkedését” veszélyesnek tartotta a jövőre nézve. Robert Lansing külügyminiszter Wilsonnak írt levelében megemlíti, hogy a „pápa a németek ügynöke lett ebben a kérdésben”, viszont az elnök hallhatott eltérő véleményeket is. Edward M. House tábornok például nyitva hagyott volna ajtókat a békeakció előtt, viszont az ilyen vélemények a vezetők kisebbségét jellemezték.21 Érdemes megjegyezni, hogy a béketerv kihirdetése után egy kevésbé ismert üzenetet küldött Bonzano apostoli követ James Gibbons amerikai bíborosnak, melyben Baltimore érsekét, az „Egyház amerikai hangját” kérik, hogy járjon közben Wilson elnöknél a béketervhez való csatlakozás érdekében. Augusztus 17-én Gibbons válaszában biztosította a Szentszéket, hogy megtesz mindent, amit tud azért, hogy a kormányzat méltányolja a pápa tervét. Azonban ennek nyoma nem volt, a bíboros sosem kötött megállapodást Wilsonnal. Gibbons bíboros személyisége és állásfoglalása megosztja az amerikai történészeket is. Egyes vélemények szerint megkérdőjelezhető a pápa iránti hűsége és a Szentszék állásfoglalásához képest eltérően gondolkodott a politikát tekintve. Az Egyesült Államok háborúba belépése után a kardinális inkább az általános katonai szolgálat szükségességét hangsúlyozta, mivel „a polgárok elsődleges kötelessége a hazához való hűség”, amit azért érdemes figyelembe venni, mert XV. Benedek pápa viszont az újabb besorozások ellen lobbizott. Néhány interjú alapján az állapítható meg, hogy

21

Griffin: i. m.

112 Gibbons bíboros bízott az Egyesült Államok vezetőiben, hogy ésszerű közeledést tartanak fenn az európai háborúba történő beavatkozással kapcsolatban. Mindig fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az állampolgároknak szolgálniuk kell Amerikát, ahogy lehetőségeik megengedik. A sajtóban mindig a legnagyobb elismeréssel beszélt XV. Benedek pápáról, de lépéseit össze kellett hangolnia az alapvetően protestáns szellemiségű amerikai közvéleménnyel valamint az erősen protestáns (egyes történészek szerint sok szempontból katolikusellenes) Wilson elnök politikájával. 22 Mindent összevetve, Szentszék békeüzenetének kudarcát azonban nem érdemes Gibbons bíboros személyére hárítani, hiszen a tervezet alapjait tekintve sem állt összhangban az amerikai háborús politika céljaival és az amerikai közgondolkodással, melyeket a kardinális véleménye és befolyása révén sem tudott megváltoztatni.

A „Nagy Háború” után

A nemzetek közötti béke megóvásában az Egyház szerepe kimagaslóan fontos és ez a gondolat az első világháború tapasztalatai után még hangsúlyosabbá vált. Ezt mutatja, hogy 1914-ben 14 országnak, míg 1922-re már 27 országnak volt szentszéki képviselete, köztük Magyarországnak is. Anglia és a pápaság között a diplomáciai kapcsolatok I. Erzsébet királynő uralkodása alatt szakadtak meg, és 1914-ben indultak el újra, mikor az angol küldött Rómába érkezett „rendkívüli megbízatással”, majd a legáció jellege állandóra változott. A háború alatt emellett Hollandia, Luxemburg, Szerbia, Monaco, továbbá dél-amerikai államok is követték ezt a példát.23 A háború után az 22 23

Griffin: i. m. Török: i.m. 26. o.

113 újjáépülő Lengyelországba Achille Ratti 24 személyében először apostoli vizitátort, majd 1919. június 6-án nunciust nevezett ki az egyházfő. A háborút lezáró békekonferencián a Szentszék nem vehetett részt, mivel mind a békekonferencia, mind a Népszövetség kizárta, így befolyást sem

tudott

gyakorolni

annak

végkimenetelére.

Azonban

1919-ben

Bonaventura Cerretti, a Rendkívüli Ügyek Kongregációjának titkára bizonyos ideig közbelépett, mint a pápa magánképviselője. Ennek jelentősége abban áll, hogy ez idő alatt több szerződést is létesített, amik diplomáciai kapcsolatok elindításához vezettek Közép –és Kelet-Európa új államaival.25 1918. december 1-jén XV. Benedek pápa közzétette a Quod Iam Diu kezdetű pásztorlevelét, melyben imádságra szólította fel a katolikus híveket és a háború igazságos és tartós rendezését remélte a békekonferenciától. 26 A tárgyalások során azonban a győztesek egyedüli szándéka és kapzsisága miatt nem az igazságosság és méltányosság győzött, így a pápa újabb katasztrófák forrásait látta ezekben a rendezésekben.27 Az 1920. május 23-án írt Pacem, Dei Munus Pulcherrimum kezdetű enciklikában pedig támogatta a népek összefogását, melyet a felebaráti szeretnek és elsősorban a megbocsájtásnak kell vezérelnie, hogy a sokat szenvedett népek végre tartósan békében, testvérként élhessenek egymás mellett.28 24Achille

Ratti bátorságáról tesz tanúságot, hogy az 1920 nyarán indult orosz invázió idején is a helyén maradt. (Török: i.m. 26. o.) 1922. február 6-án ő követi XV. Benedek pápát az egyházfői méltóságban XI. Piusz néven. 25 Mondin: i.m. 654. o. 26 Quod Iam Diu enciklika (http://www.vatican.va/holy_father/benedict_xv/encyclicals/documents/hf_benxv_enc_01121918_quod-iam-diu_en.html) (2014. május 22.) 27 Török: i.m. 25. o. 28 Pacem, Dei Munus Pulcherrimum enciklika (http://www.vatican.va/holy_father/benedict_xv/encyclicals/documents/hf_benxv_enc_23051920_pacem-dei-munus-pulcherrimum_en.html) (2014. május 22.)

114 A háború után megkezdődött a közeledés a Szentszék és Olaszország között is, így létrejött a béke előmozdításáért az olasz katolikus Néppárt Don Luigi Sturzo vezetésével.29 Ezzel újabb fontos előrelépés történt a „római kérdés” tisztázásában.

A béke pápája

Ahogy láthattuk, a diplomácia révén XV. Benedek pápa minden alkalmat megragadott, hogy előmozdítsa a békét és a háború a lehető leghamarabb véget érjen. Figyelmeztette a háborúba lépés előtt Olaszországot és az Amerikai Egyesült Államokat. Tiltakozott Lengyelország és Belgium tarthatatlan helyzete miatt. Békefelhívásai azonban jelentősebb politikai eredmény nélkül hangzottak el. Az Egyház viszont nemcsak az államok politikai helyzetét követte nyomon, hanem gondja volt a hatalom mögött húzódó embertömegre, a háború kárvallottjaira is. Elítélt minden erőszakos cselekményt, a légi bombázásokat, a túszejtéseket, a civil célpontok megtámadását, a kegyetlen deportálásokat, a Lusitania hajó elsüllyesztését, az ír felkelés erőszakmentes megoldását javasolta és személyesen megrótta II. Vilmos császárt a harcigázok használatáért.30 Az elesettek, üldözöttek és rászorulók megsegítésében kiemelkedő az Egyház szerepe. Már 1915 tavaszán sikerült Svájcban kicserélni a háborús szolgálatra alkalmatlan hadifoglyokat, kiszabadítani és kicserélni a polgári elhurcoltakat, majd pedig semleges országba szállítani őket (összesen több

29 30

Török: i.m. 27. o. Griffin: i.m.

115 mint 100 ezer főt).31 A pápa létrehozta a háborús foglyokat nyilvántartó irodát, melyen keresztül közel 100 ezer eltűnt, de élő személyről kaptak információt a hozzátartozók.32 Az Egyház részt vett az eltűntek keresésében is. Egyedül a német püspöki karnál működő központok 800 ezer kérést teljesítettek, az eltűntek nyolcadát tudták azonosítani, akik közül még 60 ezer személy életben volt.33 Bernben állandó misszió létesült, Marchetti, majd Maglione bíboros vezetésével a letartóztatott katonák és civilek érdekében történő tárgyalásokra.34 Az egyházfő elesetteket átölelő szeretete és gondoskodása nem tett különbséget nemzetiségek és vallások között. Az örmények ellen elkövetett népirtás elítélésére egyedül ő szólalt fel, 35 és tiltakozott a török szultánnál, aki emiatt mérsékelte az üldözéseket. 1921. december 11-én ezért Isztambulban az üldöztetést szenvedők hálájuk jeléül szobrot emeltek a pápának, ezzel a felirattal: „A világtragédia nagy pápájának, XV. Benedeknek, aki nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül minden ember jótevője volt. Hálája jeléül, a Kelet.”36 Jelentősek a Szentszék által nyújtott pénzadományok is. 1915. október 27-én az egész katolikus világban pénzgyűjtést Lengyelország lakosainak megsegítésére, majd november 24-én ugyanígy a közép-európai gyermekek számára. 1920. január 9-én támogatást nyújtott a háborúban súlyos pusztítást szenvedő országok gyermekei számára indított segélyakcióknak. A háború Mondin: i.m. 654. o. Török: i.m. 24. o. 33 Mondin: i.m. 655. o. 34 Uo. 654. o. 35 Uo. 654. o. 36 Török: i.m. 25. o. 31 32

116 során szervezett utcai gyűjtések révén és a vatikáni kincstárból összesen mintegy 82 millió aranylírával segítették a rászorulókat. 37 A segélyt még a bolsevik diktatúra alatt szenvedő Ukrajna éhezőinek is eljuttatták, a hatalom tiltakozása ellenére.38 Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a klerikusok is tevékenyen részt vettek a frontszolgálaton, a tábori lelkészek sokszor életük kockáztatásával a katonák mellett maradtak, hitükben erősítették őket és kiszolgáltatták a szentségeket. Az egyházfő 1915-ben engedélyezte, hogy a papság halottak napján három szentmisét mutasson be az elhunytak lelki üdvéért. 1917-ben pedig elrendelte a Lorettói litániába a „Béke királynője” megszólítás felvételét, miután 1917. május 13-án Portugáliában három pásztorgyereknek megjelent a Szűzanya.39

Megtett-e tehát mindent a Katolikus Egyház?

Száz évvel az első világháború kitörése után figyelmünket gyakran fordítjuk a jelentős hadi események, kiemelkedő politikai szereplők és fontos politikai döntések felé, de már sokszor elhomályosodik annak az embertömegnek a valódi sorsa, akik a hadban álló országok mögött napról napra éltek, várva szeretteiket haza vagy éppen a fronton teljesítették szolgálatukat elesett, beteg és sebesült társaik mellett. Pedig a halottak, hadirokkantak és munkaképtelenek száma nem csupán statisztika, hanem millió családot érintő prob-

37Mondin:

i. m. 654–655. o. Török: i.m. 25. o. 39 Uo. 25. o. 38

117 léma volt a világégés után, ami alapjaiban meghatározta a társadalom képét. A Katolikus Egyház küldetése és tanítása minden emberhez szól, és ez különösen megmutatkozik az első világháború vonatkozásában. A Szentszék diplomáciájának révén is a békét hirdette, azonban világosan kell látni, hogy ez már messze nem az történelmi korszak, mikor az Egyház olyan politikai hatalommal rendelkezik, mely segítségével komolyabb nyomást tudna gyakorolni a világ vezető hatalmaira. A háború áldozataiért, a szegényekért és az üldözöttekért végzett munkája, az egyházfő békét szorgalmazó felhívásai és a népek közötti testvériség előmozdítása azonban mind az Egyház egyetemes küldetését és a krisztusi tanítást sugározták. A testvériség megélése a keresztény Európa megmaradásának is alapja. Az 1917-ben kihirdetett békeüzenetben az egyházfő az európai népek öngyilkosságának és véres mészárlásnak nevezte a háborút: 2007-ben XVI. Benedek pápa bátor tettnek nevezte ezt a fellépést, ezenkívül kiemelte, hogy elődje nem érte be azzal, hogy elítélje a háborút, hanem megfogalmazta a tartós béke építésének jogi feltételeit, hiszen ez a keresztény ihletettségű terv a népek jogaira épült, így mindenki magáénak érezheti. 40 XV. Benedek pápa 1922. január 21-én hunyt el rövid betegség után. Vezetése alatt az Egyház a világháború kegyetlen pusztítása közben is be tudta tölteni azt az egyetemes hivatását, ami minden emberhez szól, méltó példát mutatva ezzel az utókornak.

http://www.magyarkurir.hu/hirek/soha-toebbe-haborut-szentatya-uezenete (2014. május 20.) (2014. március 22.) 40

118 “IN TE DOMINE SPERAVI” – THE CATHOLIC CHURCH IN THE SHADOW OF THE FIRST WORLD WAR

by Tímea Kosztolányi Abstract

The aim of this study is introducing the work of the Roman Catholic Church during the World War I, stressing the importance of the papal diplomacy and the charity. During the war the Church stayed neutral, and tried to help on finishing the war and granting a just peace-treaty. The diplomacy movements were not really successful because the leaders of the nations were not interested in this kind of agreement. In spite of this, the Holy See helped thousands of people to get information about their family members who had been taken prisoner of war and helped returning home. Pope Benedict XV donated a lot of money to the starving and wreck people without ethnic or religious discrimination. He kept an eye on the people’s lot life and condemned every movement of the leaders against humanity. The pope called the war ‘the suicide of the civilized Europa’ and after the war considered the peacetreaties the origin of new conflicts, as now we can see in connection with the Second World War.

Rostás Norbert „MEDDIG FOGJUK EZT MAGUNKBAN HORDANI, KÉRDEM.”A I. VILÁGHÁBORÚ ÁBRÁZOLÁSÁNAK PRÓZAI LEHETŐSÉGEI A MAGYAR IRODALOMBAN.

A

z irodalomról, irodalomtörténet-írásról való diskurzus a XX. század során több olyan tendenciát is mutatott, amelyek a művek mindenkori történelmi valóságba való beágyazottságát elvetették. A

korábbi historikus szemléletű irányzatok (első sorban a pozitivizmus) elengedhetetlenül fontos vizsgálati tárgyként tekintettek történelmi eseményekre, számos esetben a történelmi események összefüggései a művek elemzésének alapvető, sőt olykor kizárólagos módját szolgáltatták. A műveket ebből a történelmi beágyazottságából kiemelő olvasásmódok egyre inkább kanonizálódó értelmezési lehetőségként léptek fel, ezáltal a túlságosan is korhoz kötött alkotások és azokat követő „megkövesedett” olvasatok a kánon perifériája felé sodródtak. A biografikus szerző, illetve az őt befolyásoló és alakító történelmi valóság felől közelítő elemzések így mostanra elavultnak hatnak. Ennek egyik oka, hogy a történelem menetét alapjaiban meghatározó periódusok, korszakhatárok csak erős fenntartásokkal vonatkoztathatók az irodalomra is. Ahogyan Mezei Márta fogalmaz: „Korfordulókra emlékezni, periodizációs problémákat fejtegetni ma talán korszerűtlennek hat. Szkeptikusak vagyunk az ünneplések tartalmával szemben – mi tagadás, vannak „hagyományaink” múltunkban és átélt élményeinkben, melyek megalapozzák idegenkedésünket. […] Periódusok kiemelése

120 […] mindig kisség erőszakolt, a fejlődés szerves láncolatából szakít ki egy-egy mozzanatot több-kevesebb önkénnyel, rájuk vetítvén az utókor eszméit, igényeit.”1 Ugyanez kapcsán Burkhart Steinwachs német irodalomtörténész sokat hivatkozott tanulmányában három jelentést különít el a korszakfogalom történetében: elkülöníti egymástól a kronologikus, a strukturális és a peripetikus korszakfogalmat.2 A kronologikus korszakfogalom főképp a dátumok, időpontok (Zeitpunkt) szimbolikussá válását veszi alapul, a strukturálisnál inkább az időintervallum (Zeitraum) a fontos, míg a peripetikus „a változások folyamatainak előtérbe helyezése révén a régebbi »epoché« és az újabb strukturális jelentés között próbál közvetíteni.” 3 Éppen ilyen „Zeitpunkt” 1914 esztendeje is, az első világháború kirobbanásának éve, illetve történészek szerint a „rövid” XX. század kezdete s ezáltal kiemelt jelentőségre tart joggal igényt az egyetemes emberi kultúra más területein is.4 Ugyanitt megemlítendő, hogy egyes gondolkodók pedig egyenesen elvetik a szimbolikus értelmű korszakváltások elméleti lehetőségét is, mondván: „A korszakváltásoknak nincsenek tanúi. A korszakfordulat észrevétlen limes, amely nem kötődik egy jelentős dátumhoz vagy eseményhez.”5 Viszont az is magától értetődő, hogy évszámok mérföldkőként való kiemelése, kanonikussá emelése csak akkor értelmezhető, ha az adott dátum

Mezei Márta: Periodizáció és korszemlélet. 1772 értékelésének története. In: Szauder József – Tarnai Andor (szerk.) Irodalom és felvilágosodás. Akadémiai, Budapest, 1974, 143. o. 2 Steinwachs, Burkhart: Mit nyújthatnak az (irodalmi) korszakfogalmak? Helikon. 2000/3, 324–325. o. 3 Uo. 325. o. (kiemelés az eredetiben) 4 A történelmi korszakolásról: Gyáni Gábor: A 20. század, mint emlékezeti „esemény.” In: Forrás. 2009/7-8, 3. o. 5 Blumenberg, Hans: A korszakfogalom korszakai, In: Helikon. 2000/3, 313. o. (kiemelés az eredetiben) 1

121 valamilyen (Thomas S. Kuhn-i értelemben vett)6 paradigmaváltást jelöl, s ez a kanonizált történetírói narratívában érvényes, a kanonizált irodalomtörténetiben egyáltalán nem az. Megvizsgálván az utóbbi időben írott összefoglaló magyar irodalomtörténeti szakkönyveket7 (vagy annak szánt munkákat), azt látható, hogy az irodalomtörténet-írás a peripetikus korszaktagolás módszertanát vette át, szemben a korábbi kronologikus szempontrendszerrel. Ez lehetőséget nyújt arra, hogy a korábbi (immanens struktúráját nézve Herdertől eredeztethető) historikus történetírói gyakorlat helyett olyan rendszerszintű összefüggések felől legyen megközelíthető egyes életmű, amely a műnemeken belüli poétikai megvalósulásokat, azok változatait, illetve a szöveget alapjaiban megkonstruáló trópusokat tekintse az értelmezés és az elbeszélhető történeti narratíva fő szólamának. A marxista szemléletű A magyar irodalom története I-VI. címet8 viselő kézikönyv a maga korában még természetesnek vette, hogy alapos történelmi áttekintést kell nyújtania egy vizsgálandó korszak tárgyalása előtt, még akkor is, ha az első világháborút ideológiailag elutasította, azt imperialista rablóháborúnak minősítette; ehelyett pedig inkább a háborúellenes és szocialista törekvéseket helyezte előtérbe. Olybá tűnik, az első világháború eseményei, illetve annak történelmi-politikai-szociológiai összefüggései se nem relevánsak, se nem jelentősek a magyar irodalom történetének elbeszélhető narratíváján belül. A hagyomány felől közelítve az is tapasztalható, hogy nincs olyan irodalomtörténeti szakmunka, amely alaposan, annak belső öszA témáról lásd Kuhn, Thomas S.: A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat, Budapest, 1984. Ide tartozik: Gintli Tibor (szerk.): Magyar irodalom. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010.; Grendel Lajos: A modern magyar irodalom története. Kalligram, Pozsony, 2010.; Gintli Tibor-Schein Gábor: Az irodalom rövid története II. Jelenkor, Pécs, 2007.; Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.): A magyar irodalom történetei I-III. Gondolat, Budapest, 2007. 8 Sőtér István (főszerk.): A magyar irodalom története I-VI. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964, 66. o. 6 7

122 szefüggéseiben vizsgálná ezt a világháborús korszakot. Bár az is kétség nélkül belátható, hogy a magyar irodalom XX. százada egyszerre kezdődött Ady Endre 1906-as Új versek c. kötetének megjelenésével, amely radikális lírafordulatot hozott, illetve a Nyugat folyóirat 1908-as indulásával, az ezt követő időszakról többnyire csak a Nyugat említésével, annak generációkra történő szakaszolásával szól a szakirodalom. Mindezek után nem véletlen, hogy a világháborút témául hozó, azt poétikai szervezőelemként érvényesítő irodalmi műveink száma roppant csekély, mivel (utólagos konklúzióként megállapítandó) sokkal inkább a publicisztika bizonyult erre alkalmas terepnek. Annak ellenére tehát, hogy például Miroslav Krleža ide vonatkozó alkotásaihoz hasonló,9 a jellegzetesen az I. világháború miliőjét tematizáló igazán jelentős epikus művek nem valósultak meg a magyar irodalomban, néhány szemelvényszerűen kiválasztható szöveg érdekesnek bizonyulhat a korszak néhány jelentő szerzőjének háborús élményeit felmérni. Móricz Zsigmond haditudósítóként járta meg a háború egyes színhelyeit, az itt szerzett tapasztalatait riportformában 10 rögzítette, ám ezen művek között nem egy akad, amely nem jelentéktelen prózai törekvést mutat. Az 1916-ban papírra vetett Jablonkai vásár vagy a Mit csinálnak a falumban? már nyomaiban hordozza azt az élményanyagot és szemléletmódot, amelynek kifejezésmódját egyik legfontosabb novellájában, a Szegény emberekben emeli egy magasabb szintre; s amely novella narratív technikája Az Isten háta mögött egyik legfontosabb poétikai mozzanata lesz.11 A Szegény emberek főhőse, a frontról visszatérő katona számára lehetetlenné válik a visszatérés Lásd magyarul: Krleža, Miroslav: A horvát hadisten. Európa Kiadó, Budapest, 1963. Kötetben lásd Móricz Zsigmond: Riportok 1910-1919. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1955. 11 Kulcsár Szabó Ernő: Beszédaktus, szerepkör, irónia (Az Isten háta mögött, mint elbeszélés). In: Alföld. 1993/4, 58–76. o. 9

10

123 a viszonylag nyugodt hétköznapokba, a háborús borzalmak képe megbontja pszichés egyensúlyát. „A katona szeme nem látta azt, ami előtte van, csak a saját gondolatát látta…”12 Ahogyan Takács Miklós fogalmaz: „Ez a nem interszubjektív jelen-tapasztalat pedig megfelel a címben kiemelt második jelenségnek, a traumatikus tapasztalat egyik fontos aspektusának: a traumát átélt személy képtelen a múltbéli eseményt saját élettörténetébe integrálni, ezért az továbbra is jelenként él a tudatában.” 13 Pontosan ezt állapítja meg Szirák Péter is, azaz a realitás elé került imagináció lesz a katona cselekvéseinek mozgatórugója.14 Ez a kettősség torkollik végül tragédiába, ugyanis amíg a háborús értékrend egyik alapvető szükséglete a gyilkosság, addig az ezen kívül eső világban feloldhatatlan bűn. A névtelen katona tudatában ezek a világrendek azonban összemosódnak, ez pedig nyelvi síkon is leképződik, amikor egyszerre használja környezete szociolektusát és a katonaság német vezényszavait. Meghasonlott tudatában nem lehetséges a dichotómiák feloldása, sorsa törvényszerűen tragédiához vezet, ahol egyszerre foszlik semmivé addigi világlátása és kerül letartóztatásával egy köztes, izolált térbe. Karinthy Frigyes Példázat a haláról című elbeszélése hőse szintén egy ilyen torzult tudatállapotban lévő orosz katona, Ivánovics Iván (ez a jellegtelen névadás ugyanazt a funkciót szolgálja, mint Móricznál a név elhagyása és elhallgatása), aki teljességgel érzéketlen az őt körülvevő világra, érzékszervei által közvetített ingerek nem váltanak ki tudati-érzelmi reakciót benne. A Móricz Zsigmond: Szegény emberek. In: Uő, Novellák II. (1915–1925). Hegyi Katalin (szerk.). Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 428. o. 13 Takács Miklós: Narrativitás és traumatikus tapasztalat Móricz Zsigmond Szegény emberek című novellájában. In: Kalligram. 2010/7-8, 113. o. 14 Szirák Péter: Az ösztön „nyelve” és a nyelv cselekedtető ereje – Szempontok Móricz Zsigmond néhány művének újraolvasásához. In: Fenyő D. György (szerk.): A kifosztott Móricz? (Tanulmányok). Krónika Nova, Budapest, 2001, 236. o. 12

124 sebesült katonák kiáltása, a fegyverek, járművek zaja percipiális módon nem képződik le számára, egészen addig, míg saját maga is nem kezd haldokolni. A novella ennek az abszurd létállapotnak a feloldásával jut az elbeszélés csúcspontjáig, Ivánovics agóniájáig s onnan katartikus haláláig, amely során újrateremtődnek azok az élmények, amelyek egészen addig tudatán kívül helyezkedtek el, de immáron fokozott intenzitással. „Úgy tetszett, napok múlva ébredt csak újra... megint ezek a hangok ébresztették fel. De most már nemcsak hangok voltak – alkonyi táj derengett előtte; csodálkozva nézett körül, hogy hol fekszik, de közvetlenül körülötte sötétség volt. Tapogatózott, és a kórházi ágy szövetét érezte ujja alatt, a fejét meg mintha fogta volna valaki, de nem látott senkit maga mellett, és nem látta a szobát se. Ám a táj ott feküdt előtte, anélkül hogy szemét kinyitotta volna (...) próbálta kinyitni, de nem tudta. Átvillant rajta egy pillanatra, amit az orvos mondott a többi érzékszervről... De nem, hiszen itt volt az alkonyi táj, éles körvonalakban látta a hegyeket. Nem messze tőle haldokló katona feküdt, zöld tányérsapkája mellette a földön. Mellét széttépte a gránát, pirosan buggyant ki a laza tüdő... A katona hörgött és jajgatott, szeme kifordult... Aztán száz meg száz más katonát látott... hullákat és haldoklókat, egymás hegyén-hátán... kanyargó vércsíkokat látott és kifrecscsent agyvelőt. Szétroncsolt szíveket látott a zárt mellek mögött, mintha átlátszó lenne minden... és látta a megbomlott hajszálidegek rángatózását... szájszélek és fülek és homlokok rángatóztak ütemes időközökben, mint a kaszáspók kitépett lábai a papiroson. Számlálta az egyenletes rángatózásokat... egy, kettő, három... aztán úgy érezte, nem bírja tovább. Zokogni kezdett, érezte, a meleg

125 víz hogy csurog megdermedt pillái alól. Ekkor mindent megértett, és végtelen, ismeretlen öröm fogta el.”15 A mű egyébként koncepciójában meglepően rokon vonásokat mutat Krleža V/B barakk c. novellájával Kosztolányi Dezső 1918-as elbeszéléskötete, a Káin már címében kifejezi a háború egyik legelrettentőbb tapasztalatát: a testvérgyilkosság metaforikus értelemben vett megvalósulását. Ugyan nem elsődlegesen a háborúélmény a kötet kompozícióját kialakító elve, a saját impresszionista lírájára jellemző poétikai fogások prózába való átemelése teszi ezeket a darabokat kellően . A Pokol című novella egy hadiözvegy sorsán keresztül ábrázolja azt a lélektani folyamatot, ahogyan veszteséget, a családtag elvesztését követő fájdalom kilép a abból emocionális állapotból, amelyben még a tudat kontrollálni tudja – szükségszerűen, apránként, de biztosan halad az őrület felé. „Valaha anyának hívták, de már régen névtelen volt. Azon a napon vesztette el nevét, mikor fia homlokán átszaladt egy golyó, könnyű és hegyes kis orosz acélgolyó, mely csak akkorka piroslila pöttyöt hagyott rajta, mint egy eper. Eleinte nagyon csodálkozott ezen. Különösnek találta, hogy ugyanazok a tárgyak és emberek bámultak rá, mint annak előtte. Ha legalább a névjegyére nyomhatott volna valamit, mint az özvegyek a három betűcskét: özv. De annak, ami vele történt, nem volt jegye és szava.” 16 A háború által elvesztve identitását, okmányai már nem azt az embert igazolják, akivé vált, bármennyire is igyekszik ennek ellenkezőjét állítani azzal, hogy szükségtelenül személyazonosságát bizonygatja. Halottá válik ő

Karinthy Frigyes: Példázat a halálról. In: Uő: Jelbeszéd I. (szerk.) Ungvári Tamás, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1978, 471. o. 16 Kosztolányi Dezső: Pokol. In: Uő: Káin. Légrády Rt., Budapest, 1918, 126. o. 15

126 is, ahogyan sok százezer más is, ezzel a gesztussal világít rá arra, hogy csaták nem csak a harcmezőn hagynak maguk után áldozatokat; az elesettek rokonai metafizikai értelemben ugyanúgy meghalnak, még ha fizikai formában esetleg tovább élnének is. Az eddig tárgyalt szerzők irodalmi kánonunk fősodrához tartoznak, ám nem kerülhetjük el egy kánonból hiányzó alkotó rövid tárgyalását. Már csak azért sem, mert Markovits Rodion regénye, a Szibériai garnizon saját korának egyik legnagyobb bestsellerre lett. A jogi végzettségű, ám újságírással foglalkozó Markovitsot a világháború idején besorozzák, majd a frontra küldik. Onnan csak évek múlva térhet vissza, majd saját és egykori hadifoglyok visszaemlékezéseit felhasználva 1928-ban megírja Szibériai garnizon című riportregényét, melyet báró Hatvany Lajos, a kor egyik legnagyobb irodalmi mecénása elismerően fogad, gyorsan le is fordítja németre. 17 A könyv világszerte sikert arat, tizenegy nyelvre fordítják le, milliós példányszámban jön ki a nyomdákból, annak ellenére, hogy a korabeli kritikusok egy része elmarasztalta egysíkúsága és kompozícióbéli hiányosságai miatt18 Schöpflin Aladár így ír róla a Nyugat hasábjain: „A Szibériai garnizon sorsa körülbelül azonos a Remarque könyvekével. Mind a kettőnek rendkívüli sikere három tényezőből tevődött össze. Az első az anyag érdekessége, a másik az anyag tárgyalásának a tömegek számára rokonszenves, mindenki számára szemléletes módja, a harmadik a megjelenés pillanata, az a lélektani pillanat, amikor az emberekben, miután tíz évig undorodtak mindentől, ami a háborúra emlékeztette őket, egyszerre feléb-

Hammerstein Judit: Egy elfelejtett magyar világirodalmi bestseller (Markovits Rodion: Szibériai garnizon). In: Látó. 2011/6, 88-89. o. 18 Uo. 88. o. 17

127 redt a kívánság, megtudni, hogy is volt a háború, mi volt az élete és sorsa a fronton és a fronton túl, a hadifogságban az egyszerű katonának. Ma aztán a háborúról szóló regények özöne uralkodik a könyvpiacon mindenütt, németek, franciák, angolok, amerikaiak versenyeznek a háborús könyvek írásában és kiadásában. Az emberiség nagy keresztrefeszíttetéséből irodalmi divat lett, amely egy ideig még virulni fog, aztán felváltja más divat s nem marad belőle egyéb, mint a belőle termett néhány maradandó becsű könyv.”

19

Schöpflin meglátásai igen pontosnak bizonyultak, a Szibériai garni-

zon folytatása, az Aranyvonat már a korábbi, erősen vitatott irodalmi színvonalat sem érte el - a könyv és szerzője igen hamar feledésbe merült, s azóta sem létesült egy olyan egységes irodalomtörténeti kánon, melyben adekvát részt tudna képviselni.

19

Schöpflin Aladár: Hadifogoly-könyvek. In: Nyugat. 1929/22-23, 647. o.

128 THE OPTIONS OF THE PROSE REPRESENTATION OF THE FIRST WORLD WAR IN THE HUNGARIAN LITERATURE

by Norbert Rostás Abstract

The paradigmatical transformation of literary science completely changed the practical methodolgy in writing history of literare during the 20th century. Due to the expansion of ahistorcal approach the current interpretation on the development of literature often ignores the historical manner. Consequently the fiction works that tried to thematise

the

experiences and events of the World War I have fallen to the edge of literary canon. Thus happened with significant authors, such as Zsigmond Móricz, Frigyes Karinthy or Dezső Kosztolányi. Their relevant short stories have become neglected – in paralel, once important writers’ work (like the Siberian garnison by Rodion Markovits) have fallen into unwothy oblivion.

129

Merica Róbert MIT TANÍTHATNAK EGY MAI SZLOVÁK GIMNÁZIUMBAN AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚRÓL? Bevezetés

T

anulmányom egy igen aktuális kérdésről szól. Az oktatásnak kiemelt szerepe van a társadalom közgondolkodásában, így véleményem szerint mindenképpen érdekes lehet, hogy ma Szlovákiában mit

tanítanak az első világháborúról. A munkát azzal kezdtem, hogy felmértem a szlovákiai tankönyvhelyzetet. Kiderült, hogy gimnáziumi szinten két hasonló tankönyv áll rendelkezésére a szlovák iskoláknak, ebből az egyiket kiválasztottam, és górcső alá vettem. A továbbiakban áttekintettem a szlovák Állami Oktatási Program1 történelemre vonatkozó részét, s azon belül is az első világháborúval kapcsolatos tartalmakat. A kutatásom célja az volt, hogy megnézzem a szlovák gimnáziumokban, mennyiben más az első világháborúval kapcsolatos tananyag, mint a magyarországi hasonló intézményekben. Tanulmányom első felében a szlovák ÁOP-pal foglalkozom. Ezen belül azt fogom megnézni, hogy a gimnáziumokra vonatkozóan történelemből, az első világháborút tárgyaló résznél milyen fontosabb elvárásokat támasztanak a gimnazistákkal szemben. A munkám második felében a szlovák gimnáziumi tankönyvet fogom bemutatni – természetesen az első világháborúval foglalkozó részei Az ÁOP első világháborúra vonatkozó részei 1

Magyarországi megfelelője a Nemzeti Alaptanterv. A továbbiakban az ÁOP rövidítést fogom használni.

131

A szlovák ÁOP történelemre vonatkozó részei hasonlóak a magyar Nemzeti Alaptantervhez. Példának okáért a történelem az Ember és társadalom műveltségi területen belül található, és tartalmi szempontból is sok hasonlóság fedezhető fel benne. Ennek oka az európai uniós szabványokra vezethető vissza. Tanulmányom szempontjából az első világháborúra vonatkozó fontosabb követelmények lehetnek érdekesek. Itt már természetesen az egyes országok sajátosságai sokkal inkább megjelennek. Ezek az elvárások a gimnazisták felé a következőek: a diákoknak ismerniük kell az első világháború kitörésének okait; felismerik a háború folyamatában a kiemelt fontosságú határköveket; rekonstruálják a katonák életét a lövészárkokban és a hátországban zajló életet; plakátokat elemeznek, mint a háborús propaganda részeit; az új fegyverek jelentőségének felismerése, amiket az iparosodott társadalom tett lehetővé; összeállítanak a saját településükről egy listát, amely információkat ad az ottani temetőkről, síremlékekről és emlékművekről; értékelik a háború következményeit; azonosítják a háború utáni geopolitikai változásokat; fürtábrát állítanak össze az utódállamokról; megvizsgálják, hogy a világháború után hogyan lehetett volna igazságosabb békét megkötni; a háború folyamatában is érzékelik az éppen aktuális helyzetet Szlovákiában;2 ismerniük kell a Szlovákia területén lévő hadmozdulatokat.3 Az első világháború részről az ÁOP-on belül külön esik szó, de mindenképpen foglalkozni kell a Szlovákok és a Csehszlovákia keletkezése elneA szlovák történettudomány gyakran használja a Szlovákia elnevezést azokra a korokra is, amikor még Csehszlovákia nem létezett. Főleg azokra a területekre értik, amelyeken a szlovákok többségben éltek, és amelyek a későbbi Szlovákia részét alkotják. 3(http://www.statpedu.sk/files/documents/svp/gymnazia/vzdelavacie_oblasti/dejepis_isced3a.pdf) (2014. május 21.) 11. o. 2

132 vezésű résszel is, mivel szervesen hozzátartozik a nagy háború történetéhez, körülményeihez. Itt a diákok irányában fontos követelményként szerepel az, hogy körül tudják határolni a hazai és a nemzetközi ellenállási mozgalmakat; elemezzék a következő politikai dokumentumokat: Clevelandi Egyezmény, Pittsburghi Egyezmény, Túrócszentmártoni Deklaráció. Fontos még az is, hogy a szlovák gimnazisták véleményt tudjanak formálni Csehszlovákia létrejöttének jelentőségéről.4 Lényegében elmondható, hogy az ÁOP sok szempontból fogalmazza meg a gimnazisták felé támasztott első világháborúval kapcsolatos legfontosabb követelményeit. Néhány különösen érdekes elvárás is megfigyelhető volt, úgymint a helytörténeti aspektus fontossága az adott településen lévő emlékművekkel, síremlékekkel kapcsolatban.

A jelenleg használt gimnáziumi tankönyv bemutatása

Már a bevezetőben megemlítettem, hogy jelenleg két tankönyv áll rendelkezésére a szlovák gimnáziumoknak egy-egy évfolyamon belül. A kettő között leginkább csak szerkezeti különbségek vannak. Az általam áttekintett tankönyv (2013-as kiadású) egy kötetben tartalmazza a szlovák, és az egyetemes történelmet, míg a másik (2008-as kiadású) két kötetes.5 Szlovákiában szigorú korlátozások6 vannak az új tankönyvek elfogadása kapcsán, ezzel magyarázható a tankönyvek szerény száma. Az általam megvizsgált tankönyvnek az első világháborúra vonatkozó anyagai két nagy témakörbe vannak rendezve. Közülük az egyiknek az Első Uo. 11. o. Az egyik kötet a szlovák, míg a másik az egyetemes történelmet dolgozza fel. 6 Az oktatási minisztérium hatáskörébe tartozik. 4 5

133 világméretű háborús konfliktus a címe, amelyen belül a kisebb fejezetcímek a következőek: Az I. világháború – a fronton és a hátországban; Szlovákok a háború forgatagában; A háború elsöpörte a régi világot; Európa Versailles-i rendezése. A másik nagyobb témakör címe: A szlovák részesedés Csehszlovákia megalakulásában. Ezen belül a következő kisebb fejezetcímek találhatóak: Külföldön az ellenállás szervezésében; A hazai ellenállás. A tanulmány most következő részében a kisebb fejezetcímek sorrendjében fogom áttekinteni a tankönyvet. Az első világháború – a fronton és a hátországban elnevezésű kisebb fejezettel nem kívánok foglalkozni, mivel a tankönyv ezen szakaszában (6-15. oldal) lényegében ugyanaz van leírva, mint a magyarországi tankönyvekben.7

Szlovákok a háború forgatagában

A tankönyv ebben a részében (15-19. oldal) már számos érdekesség található. Megtudható belőle, hogy a szlovákok életére is nagy hatással volt a háború. Sokan közülük börtönökbe, és rendőrségi felügyelet alá kerültek, akiknek a száma több százra tehető. Jozef Kačka katolikus pap felszólította a katonákat, hogy ne harcoljanak szlávok ellen. Az Osztrák-Magyar Monarchia a háborúellenes propagandát súlyosan büntette, ezért először halálra ítélték, majd az ítéletet tizenöt év börtönbüntetésre mérsékelték. Egy másik szlovák, Ján Maliarik evangélikus lelkész is pórul járt, mivel még a háború kitörése előtt háborúellenes leveleket küldözgetett, amelyeket az országok vezetőinek címzett. Ekkor még szerencsével járt, viszont 1916-ban már „megütötte a

7

A háború kitörése, menete, a hátország szerepe, a háború vége

134 bokáját”. Prágában egy színházi előadás szünetében egy háborúellenes manifesztációval rukkolt elő, amiért gyengeelméjűnek nyilvánították. 8 Megtudható az is, hogy a Monarchia hadseregének kb. a 4 %-át alkották a szlovákok, akik különféle frontokon harcoltak. A leginkább szlovák egység a trencséni 71. gyalogezred volt, amelyet „drótos regimentnek” is hívtak. A szlovák katonák igen sokat szenvedtek, mivel a keleti fronton a „szlovák ezredeket” a frontvonal véres szakaszain vetették be. Az 1918-as piavei csatában is sok szlovák katona vesztette életét. A tankönyvíró szerint ez a csata mélyen belevésődött a szlovák generációk emlékezetébe. Az elhúzódó háború miatt a katonák lelkesedése olyannyira elszállt, 9 hogy már lázadások, dezertálások is előfordultak. 1918. június 2-án a szerbiai Kragujevacban a szlovák katonák fellázadtak. Természetesen sikerült leverni a lázadást, és a következménye 44 szlovák katona kivégzése volt. A tankönyvíró az osztrák-magyar legvéresebben elfojtott lázadásaként írja le az eseményt. Megtudhattuk azt is, hogy máshol is volt szlovák katonák általi mozgolódás, úgymint Pozsonyban, Trencsénben, Komáromban és Léván. Dezertálások szintén gyakran előfordultak, amiket a szlovák hegyek kitűnően lehetővé tettek, mivel a szlovák katonáknak első osztályú természetes búvóhelyül szolgált. Ezekre a katonákra a zöld káder elnevezést használták.10 A szlovákok a háború forgatagában c. tananyaghoz források is tartoznak, melyek közül kettőt szeretnék megemlíteni. Az egyik a szlovák katonák háború elején tapasztalható hősiességéről szól, míg a másik egy szlovák katona édesanyjához írt levele, aki a Kragujevacban fellázadt katona egyike Róbert Letz, Mária Tonková, Anna Bocková: Dejepis pre 3. ročník gymnázií a stredných škôl (Magyarul: Történelem a gimnáziumok és a középiskolák 3. évfolyamai számára).Slovenské pedagogické nakladateľstvo, Bratislava, 2013, 15-16. o. 9 A tankönyv írója itt megemlítette még az orosz forradalom hatását is. 10 Uo. 17. o. 8

135 volt. Az előbbit konkrétabban az osztrák-magyar hadsereg vezérkari főnöke, Hötzendorf írta 1915-ben Károly trónörökösnek a szlovák katonákról: „Hősiesen harcoltak, és gyakran tettek tanúbizonyságot lelkesedésükről, a hazafiságukról, és a dinasztia iránti hűségükről.” A másik forrás pedig igen szívbemarkoló: „Drága Édesanyám, a Te fiad, Janko búcsúzik Tőled, szeretett nővéreimtől és Ottka testvéremtől, délután lelőnek engem. 39 koronát küldök Magának. Az egyik felét a templom részére, a másikat a koldusoknak adja. Isten Önnel.” 11

A háború elsöpörte a régi világot

Ez a kisebb fejezetcím a tankönyv 19. oldalától a 27. oldalig tart. Először is azzal kezdem, hogy felsorolom az ezen belül található alcímeket: A tudomány és a technika korszakának háborúja; A modernkor fegyverei; Gazdasági és lelki megrázkódtatás; A politikai államformák megváltozása; Forradalom Oroszországban; Az 1917-es februári forradalom és kettős hatalom; Az októberi forradalom; A központi hatalmak veresége és szétesése. A tankönyv ezen része számunkra kevésbé releváns, mivel ezek a témák a magyar tankönyvben is hasonlóan szerepelnek. Az utolsó előtti alcím tananyagából csak azt emelném ki, hogy a szlovák tankönyvben a német pénzek szerepét megemlítik Lenin és köre hatalomra kerülése kapcsán.12 A központi hatalmak veresége és szétesése c. kisebb részben is számunkra kevés érdekesség található. Itt a tankönyv írója megemlíti, hogy a háború végére a Monarchia nagyon kimerült. Főleg a szláv katonák körében nagy volt a dezertáció és a lázadások aránya. Ezek a népek már évtizedeken 11 12

Uo. 18. o. Uo. 22. o.

136 keresztül politikai jogokat akartak, amely törekvések a háború végére elszakadási szándékhoz vezettek.13

Európa versailles-i rendezése

Nekünk, magyaroknak különösen érdekes lehet, hogy északi szomszédjaink tankönyvírói miképpen vélekednek erről a kérdésről. Ez a tankönyvi rész a 27. oldaltól a 34. oldalig tart. Itt is több alcím található, amelyek a következőek: A 4 győztes átformálja a világot; Békeszerződések; A nemzeti kisebbségek kérdése; Népszövetség. Ezekből a tankönyvi részekből megtudhatjuk, hogy 1917 végétől arról vitáztak, hogyan lehetne politikailag és diplomáciailag befejezni a háborút. Az antanthatalmak sem voltak egységesek, de fokozatosan Wilson 14 pontjának alapelvei diadalmaskodtak.14 Érdekesség számunkra, hogy a tankönyvíró szerint végül az etnikai határok elve győzött, de a princípium nem lett következetesen betartva. Ennek következtében a békerendszer egy újabb világháborút előidéző konfliktus alapja lett.15 Ennél a résznél különösen érdekesek a magyarokkal kapcsolatos leírások. Magyarország későn írta alá a maga békéjét, mivel ott sokáig zűrzavaros belpolitikai helyzet uralkodott (proletárdiktatúra). A magyarok tudták, hogy országuk területéből elcsatolás várható, de nem gondolták azt, hogy a Magyar Királyság16 területének csak egyharmada fog megmaradni. Mindenképpen pozitívumnak tekinthető, hogy a tankönyvben megemlítették a maUo. 23. o. Uo. 27. o. 15 Uo. 29. o. 16 A szlovák történettudomány alapvetően megkülönbözeti Magyarország történetére vonatkozóan az 1918 előtti részt az 1918 utánitól. Az előbbi elnevezése az Uhorsko, amely a soknemzetiségű Magyar Királyságnak az elnevezése. Az utóbbi országra ― napjainkig bezárólag – a Mad‘arsko terminust használják, amit Magyarországnak lehet fordítani. 13 14

137 gyar perspektívát is. Rámutattak arra, hogy a magyar etnikai terület ennél jóval nagyobb kiterjedésű volt, s ezzel közvetve elismerték azt is, hogy Csehszlovákia bizonyos területei – etnikai szempontból – nem voltak jogosak.17 A nemzeti kisebbségek című kisebb részben tárgyalják az ő sorsukkal kapcsolatban néhány gondolatot. Az új országokon belül a versailles-i békerendszer következtében számos nemzeti kisebbség keletkezett. Az ilyen nemzetiségekből a németek és a magyarok részesedtek a legnagyobb arányban. A tankönyv írója szerint mindez a későbbi konfliktusok gyújtózsinórja lett.18 Ennek a tankönyvi résznek a forrásai között található egy különösen érdekes is, amely David Lloyd George brit miniszterelnök háborús emlékirataiból lett merítve: „Tíz millió ember haláláért és húsz millió ember nyomorékká tételéért szörnyű számla lett kifizetve, amelyért az emberiség a büntetés kihirdetésénél két embert ítélt halálra”. 19 Jó látni, hogy több olyan információ is szerepel a tankönyvben, ami multiperspektív szempontból is megközelíti az eseményeket.

Külföldön az ellenállás szervezésében

Már korábban utaltam rá, hogy Csehszlovákia létrehozásával kapcsolatos rész a tankönyvben nem az első világháborút tárgyaló nagyobb fejezetben található, de tanulmányomban ezt a részt is igyekeztem feldolgozni, mivel szorosan kapcsolódik a világháború történetéhez. Ez a tananyagrész a 34. oldaltól a 39. oldalig tart. Ebben a tankönyvi részben részletes leírás található Uo. 30. o. Uo. 31. o. 19 Uo. 32. o. 17 18

138 a külföldi csehszlovák ellenállási mozgalommal kapcsolatban. Ismertetik, hogy az első világháború kitörése után emigrációs mozgalom keletkezett Csehszlovákia létrehozása érdekében. Vezetője Tomáš Garrigue Masaryk volt, majd nemsokkal később csatlakozott Edvard Beneš és Milan Rastislav Štefánik20 is. A cseh és a szlovák politikusok először Oroszországban bíztak. 21 1914 szeptemberében II. Miklós orosz cár szlovák delegációt fogadott, amelynek az élén Országh Ján állt. Úgy tervezték, hogy egy cseh-szlovák királyság létrehozása esetén a Romanov-házból lehetett volna uralkodót kapniuk. A keleti fronton történő események, és a Nyugat potenciális ellenérzéseiből is fakadóan ez a koncepció gyorsan a szőnyeg alá lett söpörve. 22 Rendkívül érdekes információ volt számomra, hogy az Egyesült Államokban az első világháború idején több mint félmillió szlovák élt. Többségük ekkor csehszlovák orientáltságú lett, akik közül sokan anyagiakkal is támogatták a csehszlovák ügyet. Szervezetük a Szlovák Liga volt, amelyhez hasonló szervezettel a csehek is bírtak. 1915. október 22-én megkötötték a Clevelandi Egyezményt, amelyben kimondták, hogy a két nemzet egy föderatív országban kíván egyesülni.23 1916-ban létrejött a Csehszlovák Nemzeti Tanács (továbbiakban CSNT), amely a külföldi ellenállás reprezentatív szervezete volt. Ebben az időszakban a CSNT már légiókat is szervezett. A legnagyobb jelentősége Oroszországban volt, ahol a Monarchia kötelékéből sokan hadifogságba kerültek, de Franciaországban és Olaszország területén is szerveződtek. A bolsevik hatalomátvétel után Oroszországban az antant felhasználta a csehszlovák légiót a vörösök elleni harcban is, de előtte még a némeMasaryk, Beneš és Štefánik szerepe volt a legjelentősebb Csehszlovákia létrehozásában. Az első kettő politikus cseh, míg az utóbbi szlovák volt. 21 Uo. 34. o. 22 Uo. 35. o. 23 Uo. 35. o. 20

139 tek és az OMM csapatai ellen is voltak bevetve légiósok. Ami a számukat illeti, összlétszámuk elérte a százezer főt is. 24 A Clevelandi Egyezmény után a csehek és szlovákok közös államának újabb fontos állomása a Pittsburghi Egyezmény volt, melyet a felek 1918. május 30-án kötöttek meg. Lényege abban áll, hogy a cseh vezető politikusok beleegyeztek Szlovákia autonóm jogállásába. Ez a gyakorlatban saját szlovák parlament, és a szlovák, mint hivatalos nyelv elismerését jelentette, de a későbbiekben mindez csak korlátozott mértékben valósult meg. Szintén 1918 kapcsán olvasható az az érdekes információ is, hogy Masaryk találkozott Woodrow Wilson amerikai elnökkel. A tankönyv leírása szerint Masaryknak sikerült meggyőznie az elnököt Csehszlovákia megalakításának támogatásáról, amit a csehszlovák légiók oroszországi harcainak is köszönhetett. 25

A hazai ellenállás

Az utolsó kisebb tankönyvi fejezetrész a 39. oldaltól a 43. oldalig tart. Ez a rész igen részletes leírást tartalmaz a szlovákok és csehek Monarchián belüli tevékenységeiről – már ami az ellenállást illeti. Innen kiderül, hogy az első világháború után a szlovák politikai élet lényegében megszűnt működni. A szlovákok pártja, a Szlovák Nemzeti Párt beszüntette tevékenységet, és a tagjai politikai passzivitásba vonultak. A szlovák politikusok tudták, hogy a háború sokáig el fog tartani, és a végkimenetelének óriási jelentősége lesz. Bár tilos volt szabadon szervezkedniük, a szlovák politikusok titokban gyűléseket tartottak. Ebben a korszakban a szlovákoknak nem volt egy központi 24 25

Uo. 36. o. Uo. 37. o.

140 városuk, így a találkozások különféle helyeken történtek meg aszerint, hogy az adott városban mely jelentősebb szlovák politikus élt. Ilyen személy volt Turócszentmártonban Matúš Dula, Rózsahegyen Vavro Šrobár és Andrej Hlinka, Budapesten26 Emil Stodola, Bécsben Kornél Stodola és Milan Hodža, végül Pozsonyban pedig Ferdiš Juriga, aki a magyar parlamentben az egyetlen szlovák képviselő volt. A szlovákoknak a háború elején Csehszlovákia megalakulásának a reménye inkább csak álomnak tűnt, semmint valóságnak.27 A tankönyv a csehek háború eleji mozgolódásáról is bőven beszámol. Csehföldön a helyzet kedvezőbb volt, a politikusok a háborút mindenképpen fel akarták használni a cseh kérdés rendezésére, amely egyet jelentett a csehszlovák állam létrehozásával. A tankönyv szerint a csehek egyedül nem hozhattak volna létre államot, mivel sok német volt Csehországban, de a szlovákok által lakott területek bevonásával a helyzet teljesen megváltozott. Ennek köszönhetően Csehszlovákia már jelentős közép-európai tényezővé válhatott.28 A cseh hazai ellenállás sokkal jobb keretek között tudott működni, mivel Prága igazi nagyváros volt, ahol sok nemzeti szempontból elkötelezett csehet lehetett bevonni a munkába. A csehek már a háború elején létrehozták a Maffiát, amely titkos szervezetként fejtette ki tevékenységét. Elsődleges célja információk szerzése volt a hazai ellenállás, és az antanthatalmak részére.29 Tagjai közül a legjelentősebbek közé tartozott Karel Kramáŕ, Alois Rašín, az elején pedig még Masaryk és Beneš tevékenykedett a Maffiában.30 Az OMM korszakában „a legnagyobb szlovák város” Budapest volt, ahol több tízezer szlovák élt. Uo. 39. o. 28 Itt a tankönyv írója szerintem erősen eltúlozza a szlovákok szerepét, de a Nyugat felé sulykolt propaganda a szlovákok erejének a túlreprezentálását az adott korban is szükségessé tette. 29 Uo. 39. o. 30 Uo. 40. o. 26 27

141 A tankönyv beszámol arról is, hogy a szlovák politikai élet 1917-ben élénkült meg, ami több mindennek is betudható. Először is Ferenc József halála után Károly idején már enyhülés következett be, másodszor az orosz forradalmak, végül pedig az ország szociális helyzete is előmozdította a fenti változásokat. A csehek továbbra is élen jártak az új állam kiépítésében. 1918. január 6-án Prágában kiadták a Háromkirályok Deklarációt, amiben kifejezték a szlovákokkal létesítendő új országnak az igényét. A szlovákok még 1917-ben létrehozták a szlovák Maffiát, majd pedig 1918 májusában fontos kijelentés született a szlovákok részéről is az elszakadás ügyében. Május 1-jén Liptószentmiklóson, egy munkásgyűlés keretén belül a szlovák politikusok manifesztációját Vavro Šrobár olvasta fel, amelyben a Monarchia népeinek önrendelkezési jogot kértek. Május 24-én a Szlovák Nemzeti Párt gyűlést tartott Turócszentmártonban. A szlovákok emblematikus politikusa, a katolikus pap Andrej Hlinkának egy máig nagyon jelentős és sokat idézett beszéde hangzott el. Ebből a leghíresebb gondolat a következő volt: „… A magyarokkal kötött ezeréves házasságunk nem sikerült. El kell tőlük válnunk.”31 A továbbiakban megismerjük Károly császár október 16-án kiadott manifesztációját, amiben a Monarchia nemzeteinek kollektív jogokat ígért. Erre válaszul jött a csehszlovák emigráció részéről a Washingtoni Deklaráció, amelyben a császár törekvéseit elutasították, és továbbra is az önálló államiság mellett foglaltak állást. A deklaráció tartalmazta és ígéretet tett a demokratikus államberendezkedés megvalósítására, a polgárjog megadására. Kimondta, hogy a nők is teljes jogú állampolgárok lesznek, valamint a nemzetiségek is védettséget élveznek majd.32 31 32

Uo. 40. o. Uo. 40. o.

142 Október 28-án Csehszlovákia kikiáltása is megtörtént. Külön érdekesség, hogy az eset Prágában azon a napon történt, amikor a vezető politikusok külföldön tartózkodtak. A közvetlen előzmény Andrássy Gyula külügyminiszter diplomáciai jegyzéke volt, amelyben kijelentette, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia aláveti magát az antant feltételeinek. Ennek a hírnek az ismeretében a prágaiak kimentek az utcákra, és eltávolították a Monarchia szimbólumait. Megalakult a Nemzeti Tanács, amely kikiáltotta a csehszlovák33 államot.34 A tankönyv részletesen beszámol a szlovák politikai elit csatlakozásáról is, melyet október 30-án, Turócszentmártonban mondtak ki. Ennek előzménye a Szlovák Nemzeti Tanács létrehozása volt, amit a Szlovák Nemzeti Párt vezetősége hozott létre. Az események vezetésében Matúš Dula játszotta a vezető szerepet. Az összegyűlt szlovák politikusok egy deklaráció keretében csatlakoztak a cseh-szlovák államhoz. Ez az úgynevezett Turócszentmártoni Deklaráció, amit Samuel Zoch evangélikus lelkész javasolt.35 A tankönyvből részletesen megismerjük a szlovák politikai elit csatlakozásának a fontosságát, mely azért jelentős, mivel a későbbiekben a magyarok azon érvét akarták tompítani, hogy a csehek elragadták tőlük az északi területeiket.36 Az áttekintett szlovák tankönyv még azt is megállapította, hogy a Monarchia felbomlásával Közép-Európa arculata alapjaiban megváltozott. A történelmi Magyarország azért szűnt meg, mivel erőszakos magyarosító A tankönyv ezen részében kötőjellel írják az új állam elnevezését, ami a szlovákok egyenrangúságát volt hivatott szolgálni. A későbbiekben (1920) a csehek nem teljesítették a szlovákok által kívánt autonómia mértékét, amit az ország neve is tükrözött. (Csehszlovák Köztársaság) 34 Uo. 41. o. 35 Uo. 41. o. 36 Uo. 41-42. o. 33

143 politikájával elidegenítette a nemzetiségeket – olvashatjuk a tankönyv írójának utolsó gondolatát.37

Befejezés

Az általam áttekintett tankönyv sok érdekességgel szolgált. Alapvetően elmondható, hogy nem annyira elfogult, mint ahogy azt előre gondoltam volna. Külön tetszett a helyenként előforduló multiperspektív szemlélet, ami a Száray-Kaposi féle magyar történelemtankönyvekre is jellemző. A magyar tankönyv összességében több forrást tartalmaz, de a szlovák viszont valamivel több lexikális anyaggal rendelkezik, viszont ez a megállapítás nem igaz mindegyik anyagrészre. Az 1918-as események természetesen nagyon részletesen vannak tárgyalva a szlovák tankönyvben, mivel ekkor jött létre mai államuk közvetlen előzménye. Nyilvánvaló, hogy a most leírtak nem tudják árnyalni azt, hogy pontosan mit tanítanak egy mai szlovák gimnáziumban, mivel a tanár személyén nagyon sok múlik, aki helyenként hozzátehet vagy elvehet a tankönyvben leírt anyagból. A szlovák-magyar viszony a 21. század elején nem tekinthető túl jónak. Az elmúlt két évszázadban pro és kontra sok sérelem gyűlt össze a két nemzet fiaiban. A kölcsönös megbékéléshez meg sok időnek el kell telnie, de a helyzet nem reménytelen. Az átlag szlovák-magyar között nincs akkora viszály, mint amekkorát a politikai közhangulatból le lehetne szűrni. Személy szerint bízom egy békésebb jövőben, amit a 20. századhoz képest talán nem lesz nehéz elérni.

37

Uo. 42. o.

144 WHAT MIGHT BE TAUGHT ABOUT THE WORLD WAR I IN THE HIGH SCHOOLS IN SLOVAKIA NOWADAYS? by Róbert Merica Abstract

My study is about a quite current question. Education has a high priority in forming the public thinking of the society, thus in my opinion, it might be interesting to examine what has been taught about World War I in Slovakia recently. First, I assessed the position of the history textbooks. It appeared that two textbooks are used in the Slovakian high schools. I have chosen one of these and examined it closely. In what follows, I was studying the relevant part of the Slovakian State Education Programme that deals with teaching history and concentrated on the part related to World War I. The aim of my research was to study the differences between the curriculum of the Slovakian and Hungarian education institutions in connection with World War I. The parts dealing with the world history of the war are nearly the same with those ones that are used in the textbooks in Hungary. More significant differences appear in the treatment of the resolution of the war and regarding the establishment of Czechoslovakia .

Miski Péter AZ OSZMÁN-TÖRÖK IDEOLÓGIA VÁLTOZÁSAI AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ IDEJÉN1

T

anulmányom témája nem a 20. században kezdődik, ahhoz hogy igazán megérthessük e folyamatot, évszázadokat kell visszamennünk az időben. Természetesen nem célom ismertetni több száz év

történelmét, csupán a nagyobb összefüggésekre kívánom felhívni a figyelmet. Mindenképp meg kell említenem azon magyar szerzőket, akiknek munkáit leginkább hasznosíthattam a felkészülés során: Flesch Istvánt, Fodor Pált és Matuz Józsefet. Az ő különböző műveik alapján igyekszem felvázolni az oszmán-török ideológia változásait az első világháború idején. A török identitást mind a mai napig súlyos tisztázatlanságok és viták terhelik. Fontos leszögeznem, hogy az oszmán világban több identitás létezett egymás mellett, amelyek mind hatottak egymásra. Fodor Pál nyomán 2 azt a megoldást választottam, hogy az önértelmezés alapján vizsgálódom, amely a mindenkori hatalmi központhoz köthető, hiszen a dinasztikus udvartartás a 15. század óta meghatározó szerepet töltött be az oszmán társadalom arculatának formálásában.3 Az Oszmán Birodalmat megalapító dinasztia és annak követői etnikailag a törökség oguz ágához tartoztak. A rendelkezésre álló kevés forrás alapján valószínűsíthető, hogy az Oszmán által vezetett emírség lakosságát

Ezúton mondok köszönetet Csáki Éva tanárnőnek a tanulmány megszületésében nyújtott segítségéért. Fodor Pál: Az oszmán-török ideológia változásai (14-17. század). In: Ács Pál – Székely Júlia (szerk.): Identitás és kultúra a török hódoltság korában. Balassi Kiadó, Budapest, 2012, 3 Uo. 14. o. 1 2

146 ugyanaz a tudati struktúra jellemezte, mint a népvándorlás kori germánokat, amit Szűcs Jenő gentilis tudatként definiált.4 Ennek négy fő elemét különíthetjük el. Az első a közös eredet hite, a második a közös szokásjog, a harmadik a közös vallás, a negyedik pedig a közös nyelv. 5 A korai oszmán korban a politikai lojalitás nem csupán valamiféle török őshöz fűzte a fejedelemség török etnikumú tagjait, hanem a birodalmat megalapító és azt gyarapító dinasztiához is. Ebben a vonatkozásban nem csak töröknek, hanem oszmánlinak, az Oszmán-ház követőjének/hívének is vallotta magát a kor embere. 6 A 14. századra az oszmán társadalom kezdeti egysége megbomlott, élesen elvált egymástól a termelő és az irányító réteg. Utóbbiak lassan kisajátították az oszmánli identitást és így lemondtak török/türk azonosságtudatukról.7 A 15. században az állam embereit, a katonai réteg tagjait nevezték oszmánlinak, azokat, akik megélhetésüket a dinasztia szolgálatának köszönhették. Három pontban foglalható össze az ő identitástudatuk: korlátlan hűség a dinasztiához, korlátlan hűség az iszlámhoz, valamint az ún. oszmán út követése.8 Az oszmán identitás megszilárdulásában mérföldkőnek tekinthető, hogy az uralkodó elit két nagy része, a politikai és a vallási szektor közötti kulturális-vallási válaszfalak nagyjából a XVII. századra leomlottak, és egysé-

Szűcs Jenő: Gentilizmus. A barbár etnikai tudat kérdéséhez. (http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/90-02/ch03.html) (2014. május 20.) 5 Szűcs: A magyar nemzeti tudat kialakulása. Balassi Kiadó-JATE-Osiris, Budapest, 1997, 296–319. o. 6 Fodor: Az oszmán-török ideológia változásai (14-17. század)… 14. o. 7 Fodor: Az oszmántól a törökig a török nemzeti gondolat megszületése. (http://www.matud.iif.hu/2011/04/02.htm) (2014. május 20.) 8 Lewis, Bernard: Isztambul és az oszmán civilizáció. Budapest, 1981, 44–52. o. 4

147 ges világnézetű oszmán-muszlim uralkodó elit jött létre.9 Ennek muszlimtörök, perzsa és bizánci kulturális szinkretizmusa és kisugárzása a társadalom nagy tömegeire sem maradt hatás nélkül. Mialatt az elit és a török köznép közötti politikai és társadalmi különbségek egyre nagyobbak lettek, a felülről érkező kulturális-vallási minták és a tudatos dinasztikus politika hatására az egykori oguzok/türkmének nagy tömegeinél a korábbi török identitást a 17. századra egyértelműen a muszlim önazonosság váltotta fel, amelyet még további két identitáselem egészített ki. Az egyik a családhoz, nomád vidékeken pedig különösen a nemzetséghez és a törzshöz való tartozás érzése. Ehhez járult a szűkebb pátriához való szilárd kötődés, ami a mai napig rendkívül fontos a török társadalomban. Miközben a köznépben a hatalom dinasztikus jellege és az ahhoz való lojalitás egyre inkább elfogadásra talált, a nagyobb egységhez, az országhoz való tartozás tudata még nagyon sokáig nem alakult ki, egészen a 19. század második feléig a törököknek nem volt egyértelmű szavuk az ország és a haza jelölésére. Nem véletlenül írja azt Bernard Lewis,10 hogy az iszlám világban aligha akadt más nép, amelyik olyan kevés jelentőséget tulajdonított volna az etnikumnak, és amelyik annyira feloldotta magát a vallásban, mint a török.11 Ez az oka annak, hogy a birodalom népei közül a törökök érkeztek az egyik leggyengébb etnikai-nemzeti tudattal a nacionalizmus korába.12

Lewis: i.m. 59–60. o. Bernard Lewis (1916-) brit-amerikai történész, a ma élő legnagyobb szaktekintély az iszlámkutatók között. 11Kicsi Valéria-N. Rózsa Erzsébet: A török identitás néhány aspektusa és hatása Ankara külpolitikájára. In: N. Rózsa Erzsébet (szerk.): Nemzeti identitás és külpolitika a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2005, 147. o. 12A nemzeti újjászületés korszaka a Balkánon. (http://epa.oszk.hu/02100/02108/00009/pdf/EPA02108_Balkan_Fuzetek_2010_08_085-101.pdf) (2014. május 20.) 9

10

148 Az oszmán hadsereg évtizedek óta elszenvedett állandó vereségei arra ösztönözték III. Szelimet (1789-1807), hogy gyökeresen újjászervezze a hadügyet. Felismerte, hogy a műszakilag és taktikailag fölényben lévő európai hadseregek támadásaival szemben az oszmán állam nem képes a hagyományos katonai eszközökkel szembeszállni. A szultán szeme előtt egy európai mintára, európai módon felszerelt és kiképzett, fegyelmezett és európai egyenruhával ellátott haderő felállítása lebegett. 13 Elképzeléseit 1793-ban szultáni határozattal léptette életbe, amely masszív ellenállásba ütközött a janicsárok és a „völgyfejedelmek” részéről, így vissza kellett vonni. Amikor 1807-ben ismét ezzel próbálkozott III. Szelim, lázadást tört ki, lemondatták, majd nem sokkal később megölték. A reformok szükségessége azonban továbbra is fennállt. Így került sor a Tanzimátra, amely reformok összességét jelentette és szakaszosan hajtották végre II. Abdülmedzsid (1839-1861) alatt. A kidolgozás még II. Mahmúd (1808-1839) alatt zajlott.14 A következő elveket nyilvánította ki: az élet, a becsület és a magántulajdon biztonsága, igazságos és nyilvános jogszolgáltatás bevezetése, minden vallásközösség követőinek egyenlősége és végül az igazságos adórendszer bevezetése. 15 A nagy reformmű gyengéje az volt, hogy a szultán egyoldalúan oktrojálta rá államára, így az kizárólag az ő akaratától függően, bármikor visszavonhatta. Az európai népszuverenitás elvével nem kapcsolódott össze s nem

13A

muszlim gondolkodás megújulása a 18-21. században. (http://iszlam.com/iszlam-az-elet-vallasa/az-iszlamtortenete/item/1033-a-muszlim-gondolkodas-megujulasa-a-18-21-szazadban-a-szalafijja-tortenete) (2014. május 20.) 14A muszlim gondolkodás megújulása a 18-21. században. (http://iszlam.com/iszlam-az-elet-vallasa/az-iszlamtortenete/item/1033-a-muszlim-gondolkodas-megujulasa-a-18-21-szazadban-a-szalafijja-tortenete) (2014. május 20.) 15İlber Ortaylı: Az Oszmán Birodalom leghosszabb évszázada. Attraktor, Máriabesnyő – Gödöllő, 2004, 110– 153. o.

149 is volt olyan intézmény (pl. parlament), amely ellenőrzést gyakorolhatott volna felette. Ezen hiányosság ellenére az újjárendezés alapvető jelentőségű volt. A birodalom szerte jelentkező nyugtalanságok, különösen a keresztény népek szeparatista törekvései egyre jobban veszélyeztették az Oszmán Birodalom integritását. A Balkánon élő népek egyre inkább mozgolódtak, várták a kedvező alkalmat függetlenségük visszaszerzésére. Miután Hercegovinában felkelés tört ki 1875-ben, amely a következő évben a félsziget keleti felére is átterjedt, a konfliktus általános balkáni válsággá szélesedett ki. II. Abdülhamid (1876-1909) kénytelen volt további reformokat bevezetni. Bejelentette a szultáni abszolutizmus megszüntetését és a parlamentarizmus bevezetését. Az új alkotmánytörvény 1876. december 23-án lépett életbe, megismételve a Tanzimát által proklamált alapelveket, hangsúlyozta a birodalom oszthatatlanságának elvét, államvallásként pedig az iszlámot deklarálta.16 Ezt azonban nem mindenki fogadta el. Első szervezetük az Ifjúoszmánok haladó csoportja volt, amelyet 1865-ben, mint titkos szervezetet hoztak létre.17 Szerintük a Tanzimát-reformok nem céloztak alapvető strukturális változásokat, sokkal inkább a fennálló viszonyok, különösen az abszolút szultáni hatalom biztosítása volt a céljuk. Két év múlva a csoport menekülni kényszerült, Párizsba emigráltak, ahol különböző folyóiratokat adtak ki forradalmi tartalommal. 1878 februárjában az orosz-török háborúra való hivatkozással feloszlatta a parlamentet és három évtizeden keresztül egyeduralkodóként határozta meg a politikát. A szultán egyidejűleg az oszmanizmus ideológiáját

A török történelemnek ez a Meşrutiyet (1876-1918) nevű szakasza. Fodor: Az oszmántól a törökig-a török nemzeti (http://www.matud.iif.hu/2011/04/02.htm) (2014. május 20.) 16 17

gondolat

megszületése.

150 propagálta, ezzel az volt a célja, hogy a birodalom egyes népeinek nacionalizmusával szemben minden oszmán állampolgár összetartozási érzését növelje.18 Az ifjúoszmánok már említett csoportjának szétzúzása után csaknem két évtizednek kellett eltelnie, amíg az ellenzék újjászerveződhetett. 1889ben létrehozták az Egység és Haladás nevű titkos szervezetet. Rájuk is emigráció várt. Az Oszmán Birodalom fontosabb városaiban is létrejöttek ellenzéki csoportok, amelyekben elsősorban fiatal tisztek és értelmiségiek tevékenykedtek. A mozgalom 1905 után lendült fel, amikor a Japán elleni háborúban nem csupán Oroszország szenvedett vereséget, hanem az európai hatalmak verhetetlenségének mítosza is megrendült. Az ifjútörök mozgalom főként a Balkánra koncentrálódott, központja Szaloniki volt, itt is működött az Egység és Haladás bizottsága. Felvették a kapcsolatot a párizsi emigránsokkal és 1908-ban megkezdték politikai programjukat nyíltan propagálni. A szultán nem maradt adósuk: kivégzésekkel és elbocsátásokkal felelt. Az ifjútörökök már a fővárost fenyegették, így végül a szultán kénytelen volt az 1876-os alkotmányt ismét hatályba helyezni, a tényleges hatalom azonban az ifjútörökök, pontosabban az Egység és Haladás bizottságának kezében volt. A szultán hatáskörét olyan mértékben leszűkítették, hogy szinte csak a reprezentálás maradt meg neki. Mélyreható reformokat azonban nem tudtak végrehajtani, ezt a nehéz külpolitikai helyzet is akadályozta. Az ifjútörökök nacionalizmusa nem tűrt meg a Birodalmon belül nem török nemzetiséget. A nem törököket másodrendű állampolgárnak tekintették, amely végzetes

Emre Sencer: Balkan nationalism in the Ottoman Parliament, 1909. In: East European Quarterly. 2004/1, 4163. o. 18

151 következményekkel járt, mivel nem csupán a keresztényeket, hanem a nem török muszlimokat is ellenségükké tették, különösen az arab lakosságot. 19 1911-ben tört ki a tripoliszi háború, 20 ezt követte a két Balkán-háború, majd pedig az 1914-ben kirobbant Nagy Háború.21 A birodalom 1914 őszén azzal a céllal lépett be a háborúba a központi hatalmak oldalán, 22 hogy viszszaszerezze Egyiptomot23 és a Balkán-háborúkban elvesztett területeket,24 és hogy megszabaduljon a tengerszorosok megszerzésére törekvő orosz fenyegetéstől.25 Bár kezdetben az oszmán seregek jelentős sikereket értek el, 1915-től megfordult a hadi szerencse és szinte mindenhol hátrálni kényszerültek. A hadsereg zöme német kérésre a keleti frontokon próbálta feltartóztatni az ellenséges cári csapatokat. Az arab tartományokban a britek indítottak két irányból támadást. A Kaukázusban az oroszok már 1915-ben ellentámadásba mentek át, és a birodalom területére lépve a következő évben elfoglalták a Fekete-tenger parti Trapezuntot (Trapzont).26

Balogh András: A békekonferencia és az arab világ. (http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/95-056/ch08.html) (2014. május 20.) 20 Olaszország ebben a háborúban szerezte meg a mai Líbia területét, valamint a Dodekániszoszszigeteket. 21 Az Oszmán Birodalom 1914. október 29-én lépett be a háborúba a központi hatalmak oldalán. 22 Karabekir, Kâzım: I. Dünya Savaşı Anıları [I. világháborús emlékek] (Yapı Kredi Yay. 3432) İstanbul. 2011. 23 Egyiptom tényleges vezetője Muhammad Ali pasa volt 1805-től, akinek irányítása alatt függetlenedtek Isztambultól, majd 1882-ben brit fennhatóság alá került a terület. vö. İlber Ortaylı: i.m. 26-50. o. 24 Az első Balkán-háborúban az Oszmán Birodalom elvesztette csaknem az összes balkáni területét, csupán Isztambul előterében sikerült megőriznie egy keskeny sávot. A második Balkán-háborúban Bulgária ellenében sikerrel vette fel a harcot, ismét fennhatósága alá vonta Edirnét, ezáltal némileg megnövelve csekély európai területét. A ma is fennálló európai határok (akkor még bolgár-török viszonylatban) ekkor alakultak ki. 25 A cári Oroszország évszázadok óta törekedett a tengerszorosok, és ezáltal Konstantinápoly megszerzésére. Nagy Katalin (1729-1796) terve szerint unokája, Konsztantyin nagyherceg kapta volna meg az újonnan létrehozandó Bizánci Birodalom trónját. A cárnő uralma alatt szenvedte el az Oszmán Birodalom az első igazán jelentős területveszteséget (1774: kücsük-kajnardzsi béke) Oroszország ellenében. 26 Balogh: i.m. (http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/95-056/ch08.html) (2014. május 20.) 19

152 Az oszmánokat csak az orosz forradalom mentette meg; a cári katonaság bomlásnak indult, bár az örmény csapatok egy ideig sikeresen pótolták őket. Az oszmánok gyorsan kihasználták a helyzetet, és az Enver pasa 27 vezetésével 1918 áprilisában indított offenzíva során nem csupán az elmúlt években elvesztett összes területet foglalták vissza, hanem még az 1876-1878-as háborúban orosz kézre került Karsz és Batum vidékét is, sőt átmenetileg Bakut is.28 Azonban ezek a sikerek sem ellensúlyozhatták a többi fronton elszenvedett veszteséget, a helyzet egyre kilátástalanabbá vált. Az európai oldalon az oszmán államnak hatezer katonája maradt arra, hogy védelmezze állásait a várható antant támadással szemben. A háború kezdetén hárommillió főre tehető katonaságból ’18 októberére alig 560 ezer fő maradt.29 A teljes katonai, gazdasági és társadalmi összeomlástól való félelem arra ösztönözte az oszmán vezetőket, hogy béketapogatózásba kezdjenek az antanthatalmakkal. A szövetségesek most azonban nem azt a méltányos békét tervezték, mint amit a birodalom szeretett volna elérni. A háború utáni rendezés alapelveit már az 1916 májusában megkötött Skyes-Picotegyezményben rögzítették az antant vezető hatalmai. Eszerint az Oszmán Birodalomból lényegében csak Közép-Anatólia maradt volna meg, arab területein az angolok és a franciák, Kelet-Anatóliában a franciák és az oroszok osztoztak volna, Dél- és Délnyugat-Anatólia pedig az olaszoknak jutott volna.

Enver pasa (1881-1922) oszmán katonatiszt, az ifjútörökök vezetője, 1922-ben a Vörös Hadsereg ellen harcolva vesztette életét. 28 Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990, 212. o. 29 Fodor: Az Oszmán Birodalom 1918 októberében. (http://www.historia.hu/userfiles/files/200809/Fodor.pdf) (2014. május 20.) 27

153 Az angolok oldalára állt araboknak az arábiai sivatagot szánták, Palesztinát pedig nemzetközi ellenőrzés alá kívánták helyezni.30 Amikor a Hüsszein Rauf által vezetett oszmán küldöttség 1918. október 30-án a Mudroszi-öbölben horgonyzó Agamemnon angol hadihajó fedélzetén aláírta a fegyverszüneti megállapodást, lényegében a feltétel nélküli megadást írta alá. A 25 pontból álló egyezmény egyebek között kimondta a szorosok katonai megszállását, a vasutak és a távírók ellenőrzését, a kikötők megnyitását, az oszmán hadsereg lefegyverzését és leszerelését, az antant országokból ejtett hadifoglyok visszaadását, s előírta az arab területeken állomásozó török katonák azonnali megadását, valamint a központi hatalmakkal való kapcsolatok megszakítását. A 7. pont leszögezte, hogy az antantnak jogában áll a birodalom bármely helyét megszállni, amennyiben olyan helyzet állna elő, amely a biztonságát fenyegeti.31 A fegyverszünet határai gyakorlatilag azonnal semmissé váltak, amikor a Sykes-Picot egyezmény32 szellemében a franciák 1918 novemberében elfoglalták Kilikiát és a britek december elsején északra nyomulva megszállták Moszul térségét. Az európai oldalon görög-francia csapatok nyomultak Isztambul irányába. November 13-án antant megszállás alá kerül az oszmán főváros is. Keleten a Kaukázusban az Orosz Birodalom széthullása következtében már megformálódott egy örmény állam, amely az egykori orosz területeken túl az oszmán Van tartományt is ellenőrzése alatt tartotta, és jelentős területeket követelt magának Kelet-Anatóliában. A britek és a franciák sikere-

Balogh: i.m. (http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/95-056/ch08.html) (2014. május 20.) Fodor: Az Oszmán Birodalom 1918 októberében. (http://www.historia.hu/userfiles/files/200809/Fodor.pdf) (2014. május 20.) 32 Balogh: i.m. 30 31

154 in felbuzdulva hamarosan két új szereplő jelent meg, akik szintén hatalmas szeleteket akartak a török tortából: Görögország és Olaszország. 33 1918 októberében a kabinet lemondott, az Egység és Haladás Bizottsága vezetői közül, aki tehette, elmenekült az országból, a többieket a szultán, VI. Mehmed hadbíróság elé állíttatta. Mehmed nem érezte biztonságban trónját az ingatag helyzetben és nem titkoltan a britekre és a franciákra támaszkodva szándékozott megtartani hatalmát, emiatt ellenállás nélkül teljesítette minden követelésüket, és nem érdekelte, hogy ezzel mennyit árt az amúgy is megtépázott országnak. Az Egység és Haladás Bizottságának még a nyomát is el akarta tüntetni, ezért tisztogatásba kezdett az államigazgatásban és a hadseregben, majd 1919. március 4-én sógorát, Damad Ferid pasát nevezi ki nagyvezírnek.34 A török nép körében az első pillanattól kezdve felütötte a fejét az ellenállás az idegen megszállással szemben. ún. Jogvédelmi Bizottságok alakultak, nemzeti erőknek nevezett fegyveres csoportok szerveződtek, hogy gerillaharccal, de legalább is passzív ellenállással hátráltassák az ellenség előrenyomulását.35 A szultán és belső köre úgy gondolták, hogy az ország katasztrofális helyzetéért a nacionalista erők a felelősek, ezért elleneztek és elnyomtak minden török ellenállási kezdeményezést, jöjjön az a hadsereg megmaradt egységeitől vagy a néptől. Musztafa Kemal pasát, 36 mint egy olyan tisztet, aki A görögök szeme előtt a Bizánci Birodalom felújításának vágya lebegett. Ennek szellemében szálltak partra Kis-Ázsiában, hogy a lehető legnagyobb darabot hasíthassák ki „Európa beteg emberéből”. 34 Flesch István: Atatürk és kora. Musztafa Kemál Atatürk függetlenségi háborúja és kormányzása. Corvina Kiadó, Budapest, 2004, 139. o. 35 Flesch István: A Török Köztársaság története. Corvina Kiadó, Budapest, 2007, 24-32. o. 36 Atatürk életére lásd: Kerekesházy József: Az igazi Kemál. Egy köztársaság születése. Terebess Kiadó, Budapest, 2000, újabban Flesch István: Atatürk és kora. Musztafa Kemál Atatürk függetlenségi háborúja és kormányzása. Corvina Kiadó, Budapest, 2004. 33

155 hírnevet szerezett magának, de nem volt köze az Egység és Haladás Bizottságának vezetőségéhez, kinevezték a IX. Hadsereg (Észak- és Kelet-Anatólia) leszerelési felügyelőjévé. A feladata volt biztosítani, hogy rendben megy az oszmán hadsereg egységeinek lefegyverzése és feloszlatása, az esetleges népi ellenállás elfojtása, mindezt együttműködésben a térségben állomásozó megszálló brit csapatokkal. Neki azonban valami egészen más járt a fejében. Kemal pasa 1919. május 19-én szállt partra Samsun városában. Hazája lehangoló helyzetét a következőképpen foglalta össze: "A Nagy Háború hosszú évei kimerültté és földönfutóvá tették az embereket. Azok, akik a világháborúba taszították országukat és népüket, elmenekültek, nem törődve mással, csak a saját biztonságukkal. Vahdettin, 37 a trón és a kalifátus degenerált birtoklója azon munkálkodott, hogy valamilyen alávaló módon megmentse személyét és trónját, aggodalmának kizárólagos tárgyait. A Damad Ferid Pasha vezette kabinet gyenge volt, hiányzott belőle a méltóság és a bátorság: a szultán akaratának volt alárendelve, és minden javaslatot elfogadott, mellyel megvédhette tagjait és uralkodóját. A hadsereget megfosztották fegyvereitől és lőszerétől, és ez a folyamat csak tovább folytatódott. Az antant hatalmak nem érezték szükségesnek, hogy betartsák a tűzszünet feltételeit. Mindenféle ürügyre hivatkozva, az antant flotta és csapatok Isztambulban maradtak. Adana tartományt megszállták a franciák, Urfát, Maraşt és Antepet az angolok, olasz csapatok voltak Antalyában és Konyában, angol katonák Merzifonban és Samsunban. Idegen tisztek, hivatalnokok és különleges ügynökeik voltak mindenütt. Végül, május 15-én... a görög hadsereg, az antant hatalmak jóváhagyásával, partra szállt Izmirben."38 37 38

VI. Mehmed (1861-1926) az Oszmán Birodalom utolsó szultánja. Török függetlenségi háború.

156

Musztafa Kemál miután Samsunban megszilárdította helyzetét, Amasyaba ment, ahol a függetlenségi háború több más neves parancsnokával közösen 1919. június 22-én kiadta az amasyai körlevelét, amelyben egy új politikai erő létrehozását sürgette szemben a tehetetlen oszmán kormánynyal, ellenállást sürgetett Isztambul szabotáló tevékenységével szemben és egy konferenciát hívott össze Sivasba, amelyen minden tartomány védelmi bizottsága képviselteti magát. A körlevélre válaszul a szultán felmentette Kemál pasát megbízatásából, amire ő lemondott a hadseregben betöltött minden tisztségéről és július 23. és augusztus 7. között megtartotta az Erzurumi Nagygyűlést. A gyűlés, amely elnökének választotta, kimondta, hogy a nemzet ellenáll mindenféle külföldi megszállásnak és befolyásnak - ha erre az oszmán kormány nem képes, akkor egy átmeneti kormánnyal le kell váltani.39 Augusztus 10-én a szultán küldöttei aláírták a Sèvres-i békeszerződést, amelyben hatalmas területekről mondtak le. 40 Az Isztambul és Ankara közötti harc elkerülhetetlenné vált. A szultán, hatalma megőrzésének érdekében teljesítette az antanthatalmak minden kérését, ezáltal magára haragítva a Musztafa Kemál által vezetett ankarai kormányt. Ezt követően Musztafa Kemál irányításával felvették a harcot az antanthatalmak ellen, kezdetét vette a török függetlenségi háború. A látványos (http://katpol.blog.hu/2013/03/26/torok_fuggetlensegi_haboru_i_resz) (2014. május 20.) 39 Kicsi – N. Rózsa: i.m. 150. o. 40 Kelet-Thrákia és Izmir környéke a görögöknek jutott, Anatólia déli réaze az olaszokhoz került; KeletAnatóliában létrejött az önálló Örményország, a tengerszorosok nemzetközi ellenőrzés alá kerültek. Az arab területek szintén elvesztek, Szíria és Libanon francia, Palesztina, Irak és Transzjordánia brit mandátumterület lett. A kurdok autonómiát kaptak azzal az ígérettel, hogy egy éven belül elszakadhatnak.

157 katonai győzelmek (Görögország majd Olaszország legyőzése) után sor került a Sèvres-i békeszerződés revíziójára 1923-ban Lausanne-ban. Az itt megállapított határok a mai napig érvényesek Törökországra. Az utóbbi békeszerződést azonban már nem a szultán emberei kötötték. A függetlenségi háború alatt 1922. november 1-jén eltörölték a szultánátust, majd 1923. október 27-én létrejött a Török Köztársaság. Az új állam gyökeres változást jelentett a korábbi rendszerhez képest, ekkor rakták le a modern Törökország alapjait. 41 Orhan Pamuk42 Isztambul című regényében ezt írja: ”az oszmán állam összeomlott, a fiatal köztársaság pedig azt a gondolatot helyezte alapító ideológiájának középpontjába, hogy az oszmán múltat, úgy ahogy van, el kell felejteni, a föld alá kell süllyeszteni, vagy legjobb esetben is lekezelően és bizalmatlanul kell bánni vele.”43Az 1920-as években kibontakozó török nemzeti történetírás az előző évszázad szellemi küzdelmeiben kikovácsolt és elsajátított török nemzettudat védelmében mindent megtett azért, hogy az oszmán örökségtől megszabaduljon. Az oszmán múlt eltörlése kétféle módszerrel zajlott. Egyrészt a modern Törökországot az oszmánok előtti nagy török múlthoz igyekeztek kötni, másrészt pedig az Oszmán Birodalmat is próbálták török ruhába öltöztetni. A birodalom muszlim jellegét természetesen nem lehetett letagadni, ezért török-iszlám államként mutatták be, annak ellenére, hogy a török etnikumot századokon át mélyen megvetették.44

Flesch: A Török Köztársaság története… 34. o. Orhan Pamuk (1952-) Nobel-díjas török író, a török posztmodern irodalom kiemelkedő alakja. 43 Fodor: Az oszmán-török ideológia változásai (14-17. század)… 18. o. 44Fodor: Az oszmántól a törökig a török nemzeti gondolat megszületése. (http://www.matud.iif.hu/2011/04/02.htm) (2014. május 20.) 41 42

158 Összegzés

Írásommal az oszmán-török ideológia változásaira kívántam felhívni a figyelmet. Egy olyan folyamat bemutatására törekedtem, amely roppant bonyolult, több összetevős kölcsönhatások sorozataként alakult ki az évszázadok során. Éppen ezért- mivel egy hosszú folyamat bemutatása volt célom- mindenképpen szükséges volt vázolni nagy vonalakban ezt az eszmetörténetiideológiai változást. Elsőként a törökökre is jellemző gentilis-tudatról emlékeztem meg. Ezt a struktúrát egészen a 15-16. századig megtartották, amelynek nyomai a 15. században kialakuló oszmán-török történetírásban is észrevehetőek. A törökök önképe ebben az időben megegyezett az európaiak által róluk kialakítottal: törököknek nevezték őket. Nem csupán a „gentilis-tudat”, hanem a dinasztiához való hűség is roppant fontos tényezője volt az ideológiának. Így a kor embere nem csak töröknek, hanem oszmánlinak, az Oszmán-ház hívének is vallotta magát. Így jutott el az Oszmán Birodalom a nacionalizmus korába, amikor is a vallási/nemzeti kisebbségek sorra megfogalmazták különálló identitásaikat, illetve önállóságra vonatkozó igényeiket. Erre a nagyhatalmak által is gerjesztett veszélyre válaszul született meg a Tanzimátnak nevezett oszmán reformkor, amelynek során az oszmán vezetők az állampolgári egyenlőség alkalmazásával és a hagyományos közösségi autonómiák felszámolásával próbálták megakadályozni a birodalom szétesését.

159 THE CHANGES OF THE OTTOMAN-TURKISH IDEOLOGY IN THE FIRST WORLD WAR

by Péter Miski Abstract

The aim of the author is to draw attention to the changes in the Ottoman-Turkish ideology. The author tries to present a process that is exceptionally complicated and that developed as an interplay between several events in the course of centuries. Because the process is long, the ideological changes are detailed in the essay. First, the gentilis-identity of the Turkish are presented. This structure remained until the 15-16th centuries. This can be seen in 15th century Ottoman historiography. The self-image of turks were identical to the one seen from Europe: they were called „Turks”. Not only the „gentilis-identity”, but loyalty to the dynasty was also an important part of the ideology. Thus, contemporaries called themselves not only Turkish, but a follower of the Ottomans. This is how the Ottoman Empire arrived to the age of nationalism, when religious and ethnic communities expressed their need for identity and independence. This event, partly generated by foreign great powers culminated in the birth of the Tanzimat-movement as a reaction.

The

Ottoman leaders embraced the concept of civil equality and tried to prevent the dissolution of the Empire by eliminating the autonomy of traditional communities.

160

Hanzelik Balázs A CÁRI OROSZ BIRODALOM UTOLSÓ NAPJAI

A

cári orosz birodalom a XIX. századi Európa leghatalmasabb orszá-

ga volt. Ezt a tiszteletreméltó címet Napóleon visszaverésével szerezte meg. Megszerezni sem volt könnyű, de megtartani mindig

nehezebb, emellett Európa utolsó nagy abszolút monarchiájáról van szó. Politikai alapjait a cárizmus Bizáncban lelte meg. Bizánc a nagy Róma örököse volt, megkeresztelkedésével pedig egy új, saját állameszmét teremtett meg. Cezaropapizmusként is ismerjük ezt. E fogalom születésekor az egyházfőt és államfőt azonosították egymással Bizáncban. Megjegyzednő, hogy ma már sokkal árnyaltabb és korátsem ilyen egyszerű jelentése van a biznatinológiában. A cezaropapizmus Bizánc állameszméjének és hatalmi gondolkodásának egyik megnyilvánulása. Ezt az állameszmét a Kr. u. IV. században alkották meg Nagy Kostantin császár alatt, akit a Római Birodalom megkeresztelésével szokás azonosítani. Egyház, vallás és államhatalom egybefonódása az alapja ennek a gondolkodásnak. Lényege a következő mondatban foglalható össze: az Úr az égben, a császár a földön. Ezt az állameszmét, mi szerint az uralkodó Isten földi helytartója az orosz egyház átmentette a saját gondolkodásába és ez alapján alakította ki saját állameszméjét a középkorban. Azonban Oroszországnak nem csak az államalkotó eszméje volt középkori a XIX. században. Egy állam archaikusnak nevezhető állapotokkal, amely legfőbb feladatát a megszerzett nagyhatalmi pozíciójának megtartásában látta. Nagyhatalmi törekvések által hajtott, erőltetett fejlődés. Ebben a megfogalmazásban már erézni a feszültséget. Oroszország

162 társadalma sokszínű volt, azonban a jelentős változtatások végrehajtása csak a hatalmat érinthette. A hatalom alapját a cár és a népe, a parasztság képezte és ők voltak XX. század elején a cárság sírásói is, a politikai élet szereplői pedig akik a sírba fektették ezt az eszmét. Következő soraimban az állameszme működésének kereteit, konkrétan a cári hatalom alapját, a parasztságot és a politikai élet szerepét vizsgálom és kísérletet teszek egy nézőpont kialakítására. E nézőpontban, reményeim szerint új módon tudom értelmezni 1917-et.

A cári hatalom alapjai

Mielőtt rátérnék a cárság eszméjének bukására szeretnék egy lélegzetvételnyi kitérőt tenni az alapjainak megismerésére. A XX. század elején két tényező biztosította a cár hatalmát: a parasztság és a hadsereg. Tulajdonképpen a kettő bizonyos szinten megegyezik egymással, a katonákat ugyanis a parasztok soraiból válogatták. Mindkettő a cári állam fontos szereplője, a parasztság ideológiai, a hadsereg gyakorlati alapot adva. Most ezt a két elemet, az ideológiát és a gyakorlati megvalósulást veszem szemügyre. Oroszország megkeresztelkedése a X. századra tehető. Ez bizánci hittérítők erdeménye volt. A bizánci kereszténységgel, az ortodoxiával együtt magukévá tették ezt a gondolkodást is. Az orosz egyház az egytlen igaz hitben élő egyháznak tartotta magát, Konstantinápoly eleste (1453) után pedig átvette a birodalmi stafétát is. Az újkor hajnalán az orosz egyház jelentős hatást gyakorolt az orosz parasztság mentalitására és ekkor születik meg az a hatalmi gondolkodás az oroszok fejében, amely a XIX. és XX. században is eleven volt. Röviden úgy fogalmazhatnék, hogy az orosz egyház formálta a parasztság gondolkodását, amely alapul szolgált egy erős központi hatalom-

163 nak, biztosítva az egyház működését. A hatalmi háromszög a XIX. századra átrendeződött. Az ortodox egyház meggyengült és inkább a cár alá helyeződött, a nép gondolkodása pedig önállóvá vált, a hatalmi ideológia alapjaként. 1 Amíg a parasztság volt a cári hatalom eszmei, addig a hadsereg volt a gyakorlati alapja. Ez biztosította a cár akaratának érvényesülését a saját országában és néha külföldön is, mivel ha orosz birodalmi törekvésekről beszélünk, akkor egyértelműen ismét a hadsereget kell megemlítenünk. Az abszolutizmus is tükrőződik a hadsereg életén keresztül. A cár katonái nem a népre, nem az államra, nem a kormányra, de még csak nem is az országra esküdnek fel. Az egyetelen személy, amelyre esküt tesznek a cár személye. Az ő érdekeit és parancsait követik majd a jelenben és a jövőben. Oroszország hadserege a legnagyobb volt a világon. Létszáma elérte a 2.6 millió főt, amely a teljes német és osztrák hadsereg volt együttesen. Két ok nevezhető meg egy ekkora nagyságú haderő fenntartására. Az első a mozgosítás időtartama. Az orosz hadseregnek a terület méretei és a vasúthálózat hiányosságai miatt kétszer annyi ideig tartott hadrendbe állnia, mint a németnek. A másik ok a katonák állandó alkalmazása, mint rendfenntartó erő. Gyakran neveztek ki katonai kormányzókat lázadások leverésére. Természetesen nem csak orosz nemzetiségűeket soroztak be, de a nemzetiségek keverésére mindig ügyeltek a hűségük fenntartása érdekében. 75%-os orosz arány volt a katonák és 85% körüli a tisztek között. 1855-ben a krími vereség után megnyitották a tisztek sorait a nem nemesi származásúak előtt is, 1900-ra pedig már a tisztek fele nem volt nemes. Általában elmondható, hogy nem bántak emberségesen a közkatonákkal, leginkább a megalázó büntetéseket értve ez alatt. ValóSz. M. Sztyepnyak-Kravcsinszkij: Oroszország a cárok uralma alatt. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988, 36-58. o. 1

164 színűleg a katonák lázadásainak egyik oka is ez lehet 1917-ben. Fontos tényező a tisztek gondokodása. Megfigyelhető a politika iránti közömbösség. A katonák általában lenézték a civileket, főleg a politikusokat. Végül is hűségre és engedelmességre tanították őket, nem volt értelme politizálniuk. 1905-ben egy lényeges fordulat következett be a mentalitásukban. Már nem csak a cárt, hanem az egész orosz népet szolgálták. Ha olyan mélyen vallották volna a cárság eszméjét, mint a parasztság, akkor nehezebb lenne megmagyarázni miért álltak a bolsevikok mellé a forradalom idején. 2 A cárság eszméje egyházi támogatással terjed el az orosz nép körében. Az orosz ember hatalmi gondolkodásának legszilárdabb része volt a cár személye. A hadsereg szerez érvényt a cár akaratának a gyakorlatban. E két tényező nevezhető a cárság alapjának.

Az orosz parasztság világa

A cárság említett alapjainak, az eszmének és a hadseregnek közös pontja a nép. A XIX. században az orosz lakosság négyötöde földművelő paraszt volt. E réteg helyzete és gondolkodása fontos eleme tárgyunknak. Gondolkodását nagy részben a környezete formálta. Egy széles társadalmi rétegről van szó, amely elzárkózva saját világában él. Nem része a társadalomnak és az államnak olyan értelemben, mint Nyugaton. Ragaszkodtak a hagyományaikhoz és világképük nem terjedt túl a falu, vagy legfeljebb a járásuk határain. Gazdasági, vagyoni helyzetük nem volt bonyolult. Amit megtermeltek azt ették, a vásárolt termékeket pedig töbnyire egymástól szerezték be,

2

Pipes, Richard: The Russian Revolution. Vintage Books, New York, 1991, 80-84. o.

165 tehát a piac sem gyakorolt nagy hatást az életükre. Földesuruk földjét művelték és bérleti díjat fizettek érte. Természetesen nem hagyhatták el a birtokokat, vagyis röghöz kötöttek voltak és csak a szokásjog biztosított némi szabadságot a földesúri önkénytől. 1905-ig nem léteztek politikai szervezetek, a parasztok az adminisztrációban sem vehettek részt, nem vállalhattak hivatalt. Szinte teljesen ki voltak zárva a közéletből. A XX. század elején minden parasztporta földközösségekbe szerveződött. Ennek orosz neve obscsina vagy mir. Ez tulajdonképpen parasztok társulása, közös földbirtoklás. A földet pedig nadrágszíjparcellákban osztották fel egymás között. A parcellák újraosztása néhány évenként megismétlődött, hogy mindenki földhöz jusson. Ennek a termelési módszernek rentgeteg hátránya volt, de a földművelők ragaszkodtak hozzá, ahogyan az állam is. Miért? Az államnak ez nagyban megkönnyítette az adók beszedését. Pontosan és egyszerűen tudták behajtani az illetéket, míg a parasztságnak így biztosítva volt a föld és a munka. Az oktatás elmaradott volt, kevés iskola működött kevés diákkal. Konkrtétan: 23 millió gyerekből kb. 4.5 millió járt iskolába. 1913-ban a hadsereg 68 %-a tudott írni és olvasni, de ez valószínűleg csak egy kisebb részükre vonatkozott, ugyanis aki le tudta írni a nevét, azt már írástudónak számolták. Minden ötödik katonának volt írásos végzettsége, vagyis valamilyen okmánya róla. 3 A parasztáság fele a XIX. században jobbágy volt egészen a század második felének kezdetéig. 1861 februárjában II. Sándor aláírta a jobbágyfelszabadítás rendeletét és ezzel kezdetét vette a szabad parasztság rétegének formálódása, amely később fontos szerepet játszott a birodalom életében. A kötött jobbágyság visszaszorította a fejlődést gazdasági és politikai téren is.

3

Pipes: i.m. 109-114. o.

166 Két tényező határozta meg a jobbágy életét: a földesúr teljhatalma és a röghöz kötöttsége. Az 1861-es rendelt kivette a jobbágyokat a földesúr ítélkezése alól, de a röghöz kötöttséget nem szüntette meg. Viszont megadták a lehetőséget saját földtulajdon birtoklására. A megvásárolt föld árának egy részét az állam fizette ki, a fennmaradó kisebb részt a jobbágy vagy pénzben, vagy természetben állta. Az állam által fizetett maradékot pedig lassan törleszthette a saját földjének műveléséből. Ez végső soron az új szabad paraszti réteg elszegényedését eredményezte. A jövedelmük egyszerűen nem volt elég a saját szükségleteikre és a törlesztésre is. Az elszegényedést nagyon nehéz lett volna megelőzni, mivel közrejátszott egy ellenőrizhetetlen tényező is. 1858-ban Oroszország lakossága 68 millió fő körüli volt. 1897-ben ez a szám 125 millió. A falusi lakosság a XIX. század második felében 50%-al megnövekedett. Akik földművelésből éltek az 1900-as évek elején már nem tudták eltartani saját magukat. Jövedelmüket kiegészítendő bérbeadták munkájukat, vagyis napszámba álltak. Önként kellett fél-jobbágyi szintre süllyedniük, újra. Utazók leírásaiból ismerjük a XIX. század muzsikját, aki megkapóan nyitott és szeretetreméltó magatartással viseltetett az idegenekkel szemben. Ez a muzsik a XX. század első évtizedére komorrá és ellenségessé vált.4 Anyagi helyzetük mellett még érdekesebb az orosz paraszt gondolkodása. Elsőként a gondolkodásformáló erők közül az egyházat említhetnénk. Azonban nincs mit említeni ebben a tekintetben. Ahogy fentebb írtam, a XIX. századra az egyház helyzete sokat változott. Talán meglepő lehet, hogy a pópa korántsem gyakorolt olyan hatást a falusiak gondolkodására, mint egy katolikus plébános Nyugaton. Magasabb műveltséget és egyházi

4

Pipes, Richard: Russia under the old regime, Scribner, New York, 1974, 162. o.

167 rangot csak a szerzetesek érhettek el. A családos falusi pópa egyszerűen a szentségek árusa lett és nem hatott jobban a földműves életére, mint a falusi kovács vagy egy kereskedő.5 Az orosz parasztot az antropológusok primitív elmének neveznék, ez alatt értve az abszrakt, elvont gondolkodás hiányát. 6 Ezt érdemes bővebben is kifejteni: mit jelent az, hogy nem tudtak elvontan gondolkodni? Néhány kézzelfogható példával könnyebb megérteni. A nagyobb távolságokat csak kisebb, érthető, érzékelhető, átlátható távokból összerakva tudták megérteni, elképzelni, az időtartamokat szintén. Emellett meg kell jelölnünk a gondolkodása térbeli határait is. Segítségül hívhatjuk az orosz nyelvet. Mint említettem a faluközösség orosz megnevezése obscsina vagy mir. Az utóbbi megnevezést érdemes megfigyelni. A mir szónak több értelme is van az orosz nyelvben: falu, világ és béke. Itt figyeljük meg, hogy a falu és világ azonos megnevezéssel rendelkezik. Az elvont gondolkodás hiánya és az ilyen földrajzi behatároltság példái mentén haladva elképzelhetjük mit gondolhatott az orosz paraszt az olyan fogalmakról, mint nemzet, állam, gazdaság. E fogalmakat párosítani kellett kézzelfogható dolgokkal vagy személyekkel.7 A parasztlázadások alkalmával a népnek mindig konkrét elképzelése volt. Soha nem politikai eszméket követve vonultak fel. Nem érezték, hogy bármiféle kötelezettséget kéne vállalniuk a faluközösségen túl terjedő világban. Bátor volt, erős, edzett, a csatatéren helytállt. Orosz földművesek soraiból behívott katonák sokszor még a legnehezebb helyzetekben is, mint az ellátmány hiánya talpon maradtak. A háborúban helytálltak, a parancsokat

Pipes: The Russian Revolution. 109-114. o. Pipes: Russia under the old regime. 141-171. o. 7 Uo. 141-171. o. 5 6

168 lelkiismeretesen követték, de nem értették a háborút. Számukra nem volt semmilyen megfogható haszna, ezért nem meglepő a dezertálások magas száma. Anton Denikin tábornok 1918-ban mondott szavai szerint ezeket az eseteket megelőzhették volna nemzetszeretetre való neveléssel a katonai kiképzés során vagy a korábbi oktatásban.8 A hiányosságok valójában egyáltalán nem ebben merültek ki. Az nemzetszeretet oktatása nem oldotta volna meg a problémát, a legfőbb hiányosság a paraszt nemzeti érzésének hiánya, amelyet nem lehetett belenevelni. Ehhez a nemzet, az ország életébe kellett volna bekapcsolni őket. Az államról egy teljesen sajátos képük volt. Az adminisztráció hivatalnokait és bíráit lenézték. Megvesztegethető és romlott emberekként tekintettek rájuk és nem is igazán értették mit keresnek világukban. Amiben megrendíthetetlen hitük volt az a cár őfelsége. Ő volt az egyetlen úr a földön, néha azzal az elképzeléssel is találkozhatunk, hogy a cár birodalmán kívül nem is létezik más ország. A cár minden alattvalója atyja, megérti és ismeri minden gondjukat. Ez sarokköve a paraszt világának. Az elégedetlen réteg 1905-ben kihasználta az állam átmeneti gyengeségét és fellázadt. Tette ezt eredményesen. 1906-ban teljesen felszabadítják a jobbágyokat, de még mindig a cár az egyetlen uralkodó. Nem a cár ellen lázadtak, hanem egyszerű gondolkodásukhoz hűen a nyomoruk javítását követelték. Nem a cár halálát akarták, hanem fosztogattak. E keretek között érthető az orosz parasztság újabb nagymértékű lázongása 1917-ben, amikor a cár lemondott a hatalmáról. Nincs cár, nincs államhatalom.9 8 9

Uo. 80-84. o. Uo. 170-171. o.

169

Az intelligencia szerepe

A parasztság volt az alapja és mozgatója az hatalomnak. Az aktív értelmiséget vagy intelligenciát úgy jellemezhetnénk, mint e mozgás irányadóit. E réteg közvetítette a nyugati fejlődés vonalát Oroszországban azt követve vagy alternatívát adva rá. Ilyen alternatív útként emelhetjük ki a hivatalos népiség gondolatát.10 Később e réteg lovagolta meg a lázongó tömeg okozta káoszt. Oroszország belső állapotai a XX. század elején nagyon hasonlítottak a francia állapotokra 1789-ben. Nem volt sem szólásszabadság sem érdekképviseleti rendszer, képviseleti intézmények. Elterjednek a korabeli francia eszmék is. Az orosz diákok a természetes egyenlőségről beszéltek, de nem lehetett kioltani a parasztságból az Istenbe és a cárba vetett hitet. Ilyen körülmények között vagy megváltoznak az eszmék vagy tovább radikalizálódnak – az utóbbi történt. 1879-ben megszületett a Népakarat nevű terrorista szervezet, amelynek célja a cár meggyilkolása volt. Mintegy harminc tagot számlált összesen kezdetben. Arra számítottak, hogy ezen a módon talán sikerül meggyőzni az orosz népet az eddig megingathatatlan hitének hamis voltáról. Erőszakkal elvenni az emberek hitét, természetesen ez nem ilyen egyszerű. Többszöri tervezés és próbálkozás után végül sikerült megölniük II. Sándort (1881). A nép szemei mégsem nyíltak fel. Már nyitva álltak, végignézték a cár, minden orosz ápjának meggyilkolását. Elkerülhetetlen volt a köz-

Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2007, 5259. o. 10

170 felháborodás. A tömegek elfordulnak a radikálisoktól, a kormányzat pedig még szigorúbb intézkedésekre szánta el magát.11 A szociáldemokraták ekkor erősödhettek meg. Itt egy következő, új fejlődési tervvel találkozunk. A parasztságra nem lehet alapozni, helyette a munkásságot kell felkarolni. Erősíteni a polgárosodást, amely megdöntené a monarchiát és végül átveheti a nép a hatalmat. Azonban később kiderült, hogy a munkásságot sem egyszerű politikai harcok felé terelni. Korunk munkásának legnagyobb problémája a szakszervezetek megalakítása volt és nem az uralkodó megdöntése és egy új állameszme szolgálata. A gazdasági fejlődést részesítették előnyben, ezek voltak a mensevikek, „kisebbség”. A valóságban kisebb rész azonban hajlandó volt követni a már említett eszméket, ők alkották a bolsevikok, a „többség” csoportját. 12 E két elnevezés jelentésbeli szembenállása már szovjet propaganda egyik példája. Az első orosz pártok a századfordulón jelentek meg. Legradikálisabb a Szociálforradalmi Párt volt (eszerek), amely 1902-ben alakult meg. Tagjai és alapítói nagyrészt a korábbi Népakarat szervezetének tagjai voltak. E párt gondolkodói inkább a munkások tömegeiben láttak mozdítható erőt. A parasztásgot egy gátló erőnek tekintették, ezért vidéken a közös földtulajdon propagandájával próbálták meggyőzni a földművelők tömegeit. Az imént említett tény sokkal érdekesebbé válik egy másik szemszögből, amit most kiemelnék. A parasztság szegény rétegei közös, a faluközösség tulajdonában álló földrendszer visszaállítását szerették volna, mivel egyedül néha még a saját szükségleteik megtermelésére sem voltak képesek, ahogy ezt már emlí-

Pipes, Richard: Az orosz forradalom története, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997, 39-55. o; Pipes, Richard: A Concise History of the Russian Revolution, Knopf, New York, 1995. 12 Uo. 39-55. o. 11

171 tettem. Még egyszerűbben: az orosz jobbágyok az ekkor már több évszázados közös termelésre voltak még mindig berendezkedve, ezt szerették volna visszaszerezni. Az eszerek legfontosabb politikai eszköze a terror volt. Még mindig úgy gondolták, hogy ezzel megroppanthatják az államrendszert. 1902ben az oktatási minisztert is meggyilkolták és 1909-ig folytatták ezt a politikát, majd megsemmisültek. A szociáldemokraták egy árnyalatnyival eltérőbb politikát képviseltek. A változáshoz csak a munkásosztályt tekintették alapnak, a terrort elvetették, egészen addig, amíg hatalomra nem kerülnek. Harmadikként az Alkotmányos Demokrata Pártot említeném meg. Ez a nemesek és az értelmiségiek köreiből szervezte sorait és lényegesen eltérő politikát folytatott a két előző csoportosulástól. Tervük az orosz nép gazdasági és kulturális színvonalának emelésével a fokozatos fejlődés elérése volt az államon belül. Azonban így is a radikális ellenzék közé szorította őket az államhatalom, főleg a cár meggyilkolása után. Ez bizonyos szinten érthető válasza volt a cári hatalomnak az ellenzékiekkel szemben. E párt alapította Németországban, 1902-ben az Oszvobozsgyenyije azaz Felszabadítás nevű újságot.13 A század elején Oroszországban a politikai változást legtöbben a rendszer erőszakos szétzúzásával kívánták elérni, nem törekedtek kompromisszumra és ezt a helyzetet a radikálisok szervezkedései és a hatalom túlreagálása együtt hozátk létre. Oroszország problémáit nem lehetett és nem is tudták békésen megoldani.

13

Uo. 39-55. o

172 A cárság sírba száll

A nagy próbatétel előtti utolsó komoly változás az orosz japán háború idején ment végbe. 1905. január 9-én egy munkástömeg vonult a palotához. Miután a tömegbe lőttek országszerte tömeges sztrájk kezdődött. Ekkor alakulnak meg az első munkástanácsok, a kadet párt, akik főleg értelmiségi, liberális körökből kerültek ki és a feketeszázasok, akik egy radikális jobboldali párt voltak. Az egész birodalom beleremegett az orosz-japán háborúban elszenvedett vereségbe. A lengyelek és a balti államok is szervezkedni kezdenek. 1905. október 17-én bejelentették a Duma létrehozását és a szabadságjogok bizonyos formáinak bevezetését. Ez megfékezte a súlyosabb megmozdulásokat, bár a két munkáspárt ekkor próbálkozott először az erőszakos hatalomrakerüléssel, sikertelenül. December 11-én létrejön a Duma, azonban felsőháza még így is a cár által kinevezett tagokból állt, a fejlődés nem volt sem erélyes sem gyors. Első ülésén nem születik semmilyen érdemi döntés ezért a cár fel is oszlatja. Ez után kerül a miniszterelnöki székbe az utolsó nagy orosz államférfi a cárságban, Pjotr Arkagyevics Sztolipin. Sztolipin is felismerte a parasztság politikai erejét. Erősíteni kívánták ezt a réteget, a hatalom alapját ismerték fel benne. A XX. század elején Oroszországot egy igen erős kettősség jellemzte. Egyidejűleg fejlődött és hullott a darabjaira az orosz társadalom és állam. Vaszilij Sulgin, korabeli monarchista szavaival: „önkényuralom, önkényuralkodó nélkül”. Az orosz japán háború után senki nem tudta, mit hozhat egy újabb konfliktus. Jóformán mindenki a háború ellen volt a vezetésben, II. Miklóst kivéve. Annak idején Sztolipin miniszterelnök ezeket a szavakat mondta:

173 „hogyan is jöhetne szóba háború, amikor az országon belül még csak felszínes nyugalmat tudtunk teremteni, amikor nem hoztunk létre még új hadsereget, amikor még új puskáink sincsenek?”14 II. Miklós minden racionális érvre csak annyit válaszolt: „Minden Isten kezében van”. 1914 nyarán elérkezett a cárság utolsó próbatétele. Oroszország az antanthatalmak oldalán harcolt a német és török seregekkel váltakozó sikerrel. A háborúban kiderült, hogy Sztolipinnak igaza volt. Oroszország még nem állt készen egy ekkora méretű konfliktusra, sőt. A belső viszonyokat nézve ez volt a legrosszabb időpont. A hatalom lépten-nyomon kimutatta gyengeségét. Sorban váltották egymást a miniszterek, 1915 augusztusában pedig a hadsereg főparancsnokát is leváltották. II. Miklós vette át Nyikolaj nagyhercegtől a vezetést, így visszavonulhatott a Pétervári politikától. Az állam irányítását tulajdonképpen feleségére hagyta. 1916-ban leváltották a miniszterelnököt, Borisz Stürmer lett az új elnök. A háború közepén, amikor már a cárnét is német kémkedéssel gyanúsították az utcán, nem is lehetett volna rosszabbat kitalálni, mint egy német nevű miniszterelnök kinevezése. Közben a háború is egyre kilátástalanabbá vált. 1907-ben Alexandr Ivanovics Gucskov, aki a későbbi Ideiglenes Kormány minisztere lett a következőket mondta az orosz vezetésről: „Ha belső életünket és a hadsereg életét a német vezérkar irányítaná, semmi egyebet nem tenne, mint amit az orosz kormányhatalom tett”.15 Ezt a gyengeséget látva a nemzetiségek újra felvetették az autonómiák gondolatát, de az orosz vezetés elképzelése világos volt. Semmilyen nemű autonómiát nem lehet összeegyeztetni a cárizmussal.

14 15

Heller, Mihail: Az orosz birodalom története. Osiris kiadó, Budapest, 2003, 698. o. Blok, Alekszander: A cári hatalom végnapjai. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987, 28. o.

174 1916. december 16-án az ellenzékiek, köztük Feliksz Juszupov herceg, a Romanov család tagja megölik Raszputyint, a cárné bizalmasát. Ezután II. Miklós már egyáltalán nem törődött a tanácsadói aggodalmával. Ezen a ponton minden feltétel adva volt a forradalomhoz: háborúellenesség egy háború közepén, az uralkodóház széthúzása, a nép követeléseinek egyre komolyabb határozottsága, a régi rend önfejű ellenállása. Mégis, a monarchia pusztulásának ezek csak közvetett okai. Közvetlen okként egy újabb rossz döntés nevezhető meg: a cár feladta az ellenállást. Lassan mindenki a cár lemondását követelte, még a hadserege is. II. Miklós végül engedett a nyomásnak. Mivel fia, Alekszej súlyos betegsége miatt nem lehetett uralkodó a fivére Mihail Alekszandrovics javára lemondott a trónról, aki pedig a Duma javára tette ugyanezt egy nappal később 1917 márciusában. Pierre Gilliard, Alekszej nevelőjének emlékirataiból ismerjük a gyermek válaszát apja lemondására, ami valószínűleg megegyezett a legtöbb orosz gondolkodásával a cárságról. Amikor a fiú megtudta, hogy apja lemondott a trónról csak a következőt kérdezte: „Ha nincs többé cár, ki fogja kormányozni Oroszországot?” 16 A cárizmus eszméje évszázadokon átt volt az orosz hatalmi gondolkodás alapja. Ezt az ideológiát az orosz nép maga tartotta életben. A nyughatatlan értelmiség egy új irányba terelte az állam életét, azonban mindvégig megtartotta erejét a hatalom. A cár mondott le és ezután formálódott át teljesen a nép gondolkodása az állameszméről. Maurice Paléologue írta a naplójában, amikor részt vett a forradalom áldozatainak temetésén 1917. április 5-én, az ünnepélyes keretek között egy valamire lett figyelmes. A felvonulásról és a szertartásokról hiányzott az egyház. Sehol egy ikon, egy kePierre Gilliard: Thirteen Years at the Russian Court. (http://www.alexanderpalace.org/gilliard/XVII.html) (2014. május 22.) 16

175 reszt vagy imádság. Ahogyan írta, azok a parasztok és katonák, akik felvonultak néhány nappal ezelőtt még sűrűn keresztet vetettek, levették sapkáikat, ha valahol az utcán megláttak egy szentképet. Még a francia követ is úgy érezte a modern történelem egyik legjelentősebb pillanatának volt részese a temetésen. Ez az esemény tükrözi a cárizmus sorsát. A francia nagykövet szavait idézve: „ A vörös koporsókkal együtt az orosz nép bizánci és moszkvai hagyományait, az ortodox Szent Oroszország egész múltját is eltemették.”17

Paléologue, Maurice: A cárok Oroszországa az első világháború alatt. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982, 425-427. o. 17

176 THE LAST DAYS OF THE RUSSIAN TSARDOM by Balázs Hanzelik Abstract

The first world war is widely known as a turning point in history. In historiography it marks the border line between the XIXth and the XXth centuries. Furthermore it can be seen as the end of European supremacy in world politics. Most monarchies of Europe fell apart or got reformed to be something entirely new. The latter describes precisely what happened in the russian Tsardom in 1917. The title of my study can be misleading. The last days of the tsars could be associated with the bolshevik revolution by many. However that is not what I meant to take a close look at. My goal was to try and create a coherent and possibly new explanation of the fall of the tsars. First I had to determine the foundations of the tsardom, which could be found in the byzantine political thinking which was inherited by the russians in the medieval era. This ideology created a firm support by the peasatry and the army for the tsars. So the causes of the fall have to lie with the mentality and thinking of the common people. The Intelligetsia is also a determining force of political change. It was the force that rode to power after the tsar on the tide of the masses. Obviously the last stand of the russian political ideology was made in the war. This was the event that triggered the fall of the tsars and through this reformed the political thinking of the russians.

Bakó Bálint A MODERN BALTI ÁLLAMOK SZÜLETÉSE: ÉSZT, LETT ÉS LITVÁN FÜGGETLENSÉGI HARCOK 1918-1920 KÖZÖTT

A

tavalyi év folyamán lehetőségem nyílt arra, hogy néhány hónapon

át a balti népek nyelveit és történetét tanulmányozzam Litvániában. Ezen tanulmányomban a három balti nemzet – az észt, a lett

és a litván nép – függetlenségéhez vezető rögös utat fogom bemutatni. Összetett és sok résztvevős konfliktusról van szó, azonban értekezésemben törekszem csupán a legjelentősebb mérföldköveknek számító események bemutatására. A XX. század elejének összeütközései gyakran öltöttek nemzetiségi arculatot, ám ezen kérdések sosem voltak egyszerűen megválaszolhatóak Kelet-Európában, ahol századok óta éltek egymás mellett különböző ajkú népcsoportok. Írásom elején ezért röviden kitérek a Baltikum történetére, határozottan csak annak érdekében, hogy jobban megértsük a tárgyalt időszak eseményeit. Három mai ország történetéről van szó. Észtország, Lettország és Litvánia nemzeti hadseregei a nagy háború végén egyaránt szembetalálták magukat a szovjet csapatokkal és bolsevik csatlósaikkal, valamint balti német felkelőkkel. Az orosz és német jelenlétnek évszázados előzményei vannak a Baltikumban. 1795-ben, Lengyelország harmadik felosztása után a mai Észtország, Lettország és Litvánia az Orosz Birodalom Pribaltika névre hallgató

178 területének része lett.1 A cárok a balti németek hatalmára támaszkodtak, holott az észtországi és lettországi németség nem érte el a 4%-ot sem (1918as adatok alapján). A német nemesség erőteljes germanizálást folytatott a XVIII-XIX. század folyamán. Ezzel egy időben Észtország és Lettország vált a birodalom legfejlettebb területévé. Odessza és Pétervár után Rīga, a lett főváros volt a harmadik legforgalmasabb kikötő.2 A XIX. század második fele volt a nemzeti ébredés korszaka a balti államokban is. A függetlenség kivívásában a tudományos és irodalmi egyletek és társaságok játszottak kulcsfontosságú szerepet. Ezen társaságoknak leginkább nem is az orosz, hanem a német kultúrával szemben kellett felvenniük a kesztyűt.3

Az I. világháborúban

1915 márciusára a német hadsereg megszállta a mai Litvánia területének nagy részét4 és létrehozták a Land Ober Ostot, Königsberg központtal, amely tulajdonképpen egy ütközőterületet képzett a cári Oroszország és a Német birodalom között.5 Litvánia egésze, Lettország nyugati része (Kurland - ahol a legtöbb balti német élt) és Lengyelország északi területei alkották ezt a zó-

1Eidintas,

Alfonsas - Bumblauskas, Alfredas - Kulakauskas, Antanas - Tamošaitis, Mindaugas: The History of Lithuania. Eugrimas, Vilnius, 2013, 108. o. 2 Vakar, Nikolai P.: Russia and the Baltic States. In: The Russian Review. Vol. 3, No. 1, 1943, 48. o. 3 Vakar: i.m. 47. o. 4 Pečiulis, Marius: First World War military actions in Lithuania at the end of August-September of 1915. In: Karoarchyvas. XXVI, Generolo Jono Žemaičio Lietuvos Karo Akademija, Vilnius, 2011, 392. o. 5 Gimžauskas, Edmundas dr.: The impact of German military occupation on the society and still under-formation statehood of Lithuania. In: Karoarchyvas. XXV, Generolo Jono Žemaičio Lietuvos Karo Akademija, Vilnius, 2010, 394. o.

179 nát, mely gazdaságilag integrálódott a birodalomba. 6 A legtöbb litván ideiglenesnek gondolta az állapotot és reménykedett a háború gyors befejezésében, melyet követően akár a függetlenségről is tárgyalhatnak – már 1915 elejétől kezdve folytak tárgyalások a kérdésről. 7 Azonban alaposan megsínylették a megszállást: munkaszolgálattal tartoztak a német hadseregnek, élelmet és lovakat voltak kénytelenek biztosítani nekik. A paraszti gazdaságok csaknem fele (92.000 a 214.000-ből) tönkrement, 63.000 hektár erdő pusztult ki és 42.000 épület dőlt romba, a rekvirálások során pedig százezres nagyságrendben hajtották el a haszonállatokat.8A pusztításhoz természetesen az oroszok is hozzájárultak: a visszavonuló cári erők ugyanis a „felperzselt föld” taktikáját alkalmazták. A németek hosszú távú célja az Ober Ost birodalomhoz való csatolása volt. Ezt németbarát propagandával, illetve a litvánok lengyelellenességének felkeltésével próbálták előkészíteni.9 1917 második felére a német hadsereg Lettország nagy részét – Kurlandot, Semigalliát és Seloniát – is irányítása alatt tartotta, a fővárost, Rīgát szeptemberre sikerült bevenniük. A város ostroma volt az utolsó nagy német-orosz összecsapás a keleti fronton.10 Közel félmillió lett hagyta el hazáját és keresett menedéket Oroszország belső területein. II. Miklós cártól egy nemzeti hadosztály felállítását követelték, melynek az uralkodó eleget is tett, így jöhetett létre a Lett Lövészezred (latviešustrēlnieki) 1915 júliusában, Ashbourne, Alexandra: Lithuania - The Rebirth of a Nation 1991-1994. Lexington Books, Boston-Oxford, 1999, 5. o. 7 Parrott, Andrew LtCol.: The Baltic States from 1914 to 1923: The First World War and the Wars on Independence. In: Baltic Defense Review, Vol. 2, No. 8, 2002, 152. o. 8 Ashbourne: i.m. 6. o. 9 Eidintas-Bumblauskas-Kulakauskas-Tamošaitis: i.m. 147. o. 10 Parrott: i.m. 138. o. 6

180 mely később nagy szerepet játszott a függetlenségi harcokban. Kisebb egységekben működtek és erejüket az adta, hogy nagyon jól ismerték a Lettország nagy részét borító erdőket.11 Érdemes itt megjegyezni, hogy jobban értsük a sajátos hadviselést a Baltikumban, hogy a három mai állam területe összesen mintegy két Magyarországnyit tesz ki, meglehetősen ritkán lakott (ezen az óriási területen ma is csupán 6 millió ember él) és az 50-60%-át erdő és mocsár borítja.

Az első nagy fordulat: az orosz polgári forradalom

1917 márciusában következik be a döntő fordulat: kitör az orosz forradalom. Az ideiglenes orosz kormány pedig területi autonómiát ígér a balti államoknak.12 Az év folyamán felálltak az észt, lett és litván nemzeti tanácsok. A népeknek eszükbe sem jutott az elszakadás ekkor még Oroszországtól, hiszen védelmet nyújtott számukra a németektől és a lengyelektől. Lengyelország ugyanis 1916 óta független állam volt és vezetőik a Lengyel-litván állam viszszaállításának álmát dédelgették, Litvánia bekebelezésének árán akár. Március 28-án a petrográdi szovjet Lengyelország13 és Észtország14 mellett elismerte Litvánia függetlenségét is, de annak megvalósításáról a bolsevik hatalomátvétel előtt nem sikerült megállapodni. Az 1917. júliusi,

Plakans, Andrejs: Historical dictionary of Latvia. The Scarecrow Press Inc. Lanham-Toronto-Plymouth, 2008, 242. o. 12 Eidintas-Bumblauskas-Kulakauskas-Tamošaitis: i.m. 149. o. 13 Ashbourne: i.m. 7. o. 14 Parrott: i.m. 144. o. 11

181 párizsi nemzetiségi találkozóra az orosz kormány nem engedte el a litván küldöttséget, mondván: „a litván kérdés kizárólag orosz ügy”.15 Az oroszokban csalódott litvánok ekkor úgy döntöttek, hogy saját maguk veszik kézbe az ügyet és gerillamozgalmat indítottak az Ober Ost területén, melynek az lett az eredménye, hogy a németek egy bizalmi tanács felállítását javasolták olyan litván vezetők részvételével, akik hajlandók együttműködni a hadsereggel.16 A későbbi elnök, Antanas Smetona volt többek közt az, aki ellenezte ezt az ötletet és helyette népszavazást követelt. Természetesen az Ober Ost vezetése hallani sem akart erről, ám egy tanács felállítását engedélyezték. 1917 szeptemberében fel is állt a Taryba, (Nemzeti Tanács), elnöke Smetona lett. Szeptember 18-22. között a II. vilniusi konferencián kimondták, hogy Litvánia független állam kíván lenni, de orientációja „inkább nyugati [német], mint déli [lengyel], vagy keleti [orosz]”.17 Ez a német-orientáció később is meghatározta a fiatal állam külpolitikáját. Példának okáért, amikor 1919-ben a lett kormány segítséget kért a balti német erőkkel szemben, a litvánok nem küldtek csapatokat, mivel el akartak kerülni egy újabb konfliktust. Kimondták továbbá azt is, hogy az új állam határai az etnikai tényezőt vegyék figyelembe, valamint egy erős utalást tettek a németekkel való szoros gazdasági együttműködésre. 18

A szocialista forradalom után

Ashbourne: i.m. 8. o. Ashbourne: i.m. 10. o. 17 Ashbourne: i.m. 11. o. 18 Eidintas-Bumblauskas-Kulakauskas-Tamošaitis: i.m. 152. o. 15 16

182 1917. november 7-én azonban teljesen más irányt vettek az események. A bolsevikok vették át a hatalmat és a balti államok csak az elszakadás révén menekülhettek meg a kommunizmustól. 19Az új, kommunista vezetés ugyanis úgy gondolta, a cári Oroszországgal kötött megállapodások érvényüket vesztették és új, nyugati irányú offenzívába kezdtek az elszakadt területekért. Vilmos császár nem szerette volna azonban veszni hagyni Litvániát, ám a Reichstagban már megszaporodtak azok a hangok, melyek a térségből való kivonulást szorgalmazták 1917 végén.20A Litván Nemzeti Tanács december 11-én értesült arról, hogy a német kormány hajlandóságot mutat a független állam elismerésére. Ennek örömére ki is hirdették a függetlenséget, valamint azt, hogy az ország fővárosa Vilnius lesz. Azonban 1918. február 16-áig kellett várni a hivatalos ratifikációig. Lettországban eközben,1917. december 12-én a balti német nemesség a német birodalmi csapatok segítségét kérte a bolsevikok ellen. A szovjetek válasza a németajkú lakosság tömeges deportálása volt. 21 1918. február 24-én már Észtország is független – kihasználva a rövid időt, amit a Vörös Hadsereg visszavonulása nyújtott. A német erők csak 25-én érkeztek meg, így a független államot nem kényszeríthették katonai igazgatásuk alá.22 Az ideiglenes észt kormány élére Konstantin Päts kerül (aki szintén elnök lesz a két háború között). Március folyamán a német csapatok Észtország nagy részén is jelen voltak, megakadályozván a szovjet annexiót. 23 A korábbi orosz politikai ural-

Vakar: i.m. 47. o. Vakar: i.m. 47. o. 21 Parrott: i.m. 145. o. 22 Uo. 145. o. 23 Uo. 139. o. 19 20

183 mat felváltotta a német katonai igazgatás mindhárom országban, mely tovább élesztette a balti nemzeti öntudatot.

A breszt-litovszki béke következményei

Az 1918. március 3-án köttetett breszt-litovszki békében a központi hatalmak arra is kötelezték Szovjet-Oroszországot, hogy mondjon le a litván területekről. A Német Birodalom viszont csak március 23-án ismerte el a független Litvániát.24 Ez idő alatt – a még mindig nem független – Lettországban 1918. április 12-án a balti német Landesrat perszonáluniót akart a fiatal balti államokkal, a császárt megtéve nagyfejedelemmé, ezzel némiképp veszélyeztetve az eddig elért észt és litván eredményeket. 1918. április 23-án azonban a német vezetés kimondja: Litvánia független, de „mindenkori szövetségese” a birodalomnak.25 Nem egyeztek bele azonban annak köztársasági államformájába, így 1918. június 4-étől Wilhelm Karl von Urach herceg uralkodott II. Mindvog néven,26 míg novemberben a Taryba – felismerve a németek közelgő vereségét – le nem mondatta.27 Az Észtországban és Lettországban tartózkodó német csapatok pedig katonai igazgatást vezettek be. Észtországban eltávolították Päts elnököt és a két területből létrehozták a rövid életű Egyesült Balti Hercegséget. Az új

Ashbourne: i.m. 11. o. Uo. 11. o. 26 Eidintas-Bumblauskas-Kulakauskas-Tamošaitis: i.m. 153. o. 27 Ashbourne: i.m. 12. o. 24 25

184 államot november 5-én kiáltották ki Rīgában,28 azonban alig egy hetet élt meg.

A német összeomlás után

A 1918. november 11-ei német fegyverszünet után úrrá lett a káosz: észt, lett és litván szovjetek alakultak - orosz bolsevikok segítségével – ezzel kitört a polgárháború. A bolsevik álláspont szerint ugyanis a Német Birodalommal márciusban kötött béke érvényét vesztette, így a Vörös Hadsereget mozgósították azzal a nem titkolt céllal, hogy Pribaltikát újra Oroszországhoz csatolják. Lenin távlati célja az Orosz Birodalom területének visszaállítása volt. Így 13-án, felrúgva a breszt-litovszki békét, újabb támadást indítottak.29 1918 novemberének közepén tehát van egy független, de gyenge lábakon álló Észtország, a vesztes németek által megszállt Lettország és a német szövetséges, illetve szatellit-állam (Randstaaten)30 Litvánia – szemben SzovjetOroszországgal. A német erők megkezdték a visszavonulást az 1918 februárjáig megszerzett pozícióikból.31 Észtország ideiglenes kormánya 1918. november 16-án úgy határoz, önkéntes néphadsereget hoz létre, az ország védelmére. Körülbelül 25.000 fővel számolnak, 21-35 év közötti férfiakból, ám év végig csupán tizede gyűlik össze. 1918. november 18-án a Vörös Hadsereg utasítást kap Narva és Pihkva

Parrott: i.m. 145. o. Parrott: i.m. 146. o. 30 Gimžauskas: i.m. 394. o. 31 Parrott: i.m. 153. o. 28 29

185 (Pszkov) elfoglalására. A hadjárat következő lépése természetesen a főváros, Tallinn, Valga (a későbbi észt-lett határváros) és Rīga bevétele lett volna.32 1918. november 18-án a független lett állam is megszületik – ám az észtekhez hasonlóan nekik sincs megfelelő haderejük a bolsevikokkal szemben, így rászorulnak német segítségre. A Lett Nemzeti Tanács Kārlis Ulmanist választja meg miniszterelnöknek (aki hasonló karriert futott be a háború után, mint az észt Päts és a litván Smetona). November végétől Freikorps egységek alakulnak a bolsevik és lengyel fenyegetés ellen a Német Birodalom keleti részein: Litvániában, Lettországban, Danzig környékén és Felső-Sziléziában.33 A kaotikus helyzetben Lettországban és Észtországban a fehérek szerveztek csapatokat a bolsevikok ellenében, mellyel ezen államok függetlenségét segítették elő – annak ellenére, hogy nem voltak érdekeltek a függetlenségük fenntartásában de jure. Rövid távú céljaik közt szerepelt csupán, hogy a balti nemzetek kitartsanak a szovjetekkel szemben.34 Mindenki csak találgatni tudott ugyanis, meddig áll fent a bolsevik hatalom. December elején általános szovjet támadás indult Viru ellen, több másik észt város is a kezükre került, Tartuban pedig bolsevik felkelést szítottak.35 Dél-Észtországban, ha lehet, még rosszabb helyzet alakult ki: a német csapatok megállapodtak a Vörös Hadsereggel Võru és Valga átadásáról. Észtország fele szovjet kézen volt 1919 első hetére.36 Pajur-Tannberg-Vahtre-Ant-Laar-Jaanson-Nutt-Raag-Vahtre-Kasekamp: Eestiajalugu VI: Vabadussõjasttaasiseseisvumiseni. Ilmamaa, Tartu, 2005. (http://histrodamus.ee/) (2014. május 20.) 33 Schattkowsky, Ralph: Separatism in the Eastern provinces of the German Reich at the end of the First World War. In: Journal of Contemporary History. Vol. 29, No. 2, 1994, 310. o. 34 Parrott: i.m. 150-151. o. 35 Eestiajalugu VI. 36 Uo. 32

186 Nagy-Britannia is „észbe kapott” és elfogott orosz rombolókat bocsátott az észtek rendelkezésére, hogy felvegyék a harcot a bolsevik kézre került Balti Orosz Flottával. Finnország pedig 20 millió márka kölcsönt és több ezer (2-3000) önkéntessel segíti az észteket.37 1919. január elejére az észt hadsereg már aktív védekezést folytatott: a Vörös Hadseregtől zsákmányolt páncélvonatok segítségével sikeres akciókat hajtanak végre, Tartuban pedig leverik a bolsevik felkelőket. Január 17-ére pedig a szovjet offenzíva is megtört.38 Januárra a fiatal lett állam helyzete elég bizonytalanná vált, kevés katona állt a kormány rendelkezésére (a népesség csaknem fele elhagyta az országot a háború miatt). A német erők viszont továbbra is jelen voltak Kurlandban. Livóniában, az ország legkeletebbi tartományában bolsevikok hajtottak végre erőszakos hatalomátvételt és január 4-ére bevették Rīgát39 és szovjetbarát kormányt alakítottak. Az így létrejött, rövid életű Lett Szovjet Szocialista Köztársaság működését azonban folyamatosan zaklatták a nemzeti kormányhoz hű gerillák.40 A nemzeti kormány – élén Kārlis Ulmanisszal – Kurlandba, Liepāja (Libau) városába kényszerült áttenni székhelyét, ahol a német erők védelmét élvezhette.41 A lett önkéntes sereg – alkalmi szövetségben a német erőkkel – sikeresen vette fel a harcot a bolsevikokkal szemben. A németek azonban a katonai segítségért cserébe nagyobb beleszólást követeltek az államügyekbe. Ulmanis azonban nem működött együtt

Vakar: i.m. 48. o. Eestiajalugu VI. 39 Plakans: i.m. 118. o. 40 Uo. 195. o. 41 Uo. 119. o. 37 38

187 velük megfelelően, így áprilisban menekülnie kellett Liepājából is. A lett nemzeti kormányt áprilisban németbarát vezetés váltotta.42 A megtépázott országot így rövid ideig három kormány uralta (a bolsevikok Livóniában, a németbarát vezetők Kurlandban és a lett nemzeti kormány, hivatalos központ nélkül). 1919. május végére azonban sikeresen kiszorítják a bolsevik erőket az egész ország területéről és felszabadítják Rīgát. 43 Ez jelentette az első lett szocialista köztársaság végét. A korábban német védelmet élvező Litvániának egészen más jellegű nehézségei adódtak ugyanekkor. 1918. december végén kitört nagylengyelországi felkelés, mely során az egykori Poznańi Nagyhercegség (Posen) lengyel kézre került44 és félő volt, hogy a következő „áldozat” a fiatal litván állam lesz. Mondhatni kapóra jött a litván bolsevikok tevékenysége Vilniusban. A várost lengyel csapatok szabadították fel, míg a német és litván erőket az ország más részein kötötte le a kommunizmus elleni küzdelem.45 1919 januárjában vetődött fel a kelet-poroszországi Oberpräsident, August Winnig ötlete egy független, németekkel szövetséges állam létrehozásáról, mely a béketárgyalások alkalmával akár külön képviseltethetné magát (a békekötés után természetesen ez a terület is integrálódott volna Németországba).46 Az új állam Kelet- és Nyugat-Poroszországot, Kurlandot, Livóniát, valamint Litvániát foglalta volna magába. Májusban már az a hadse-

Parrott: i.m. 146. o. Uo. 151. o. 44 Schattkowsky: i.m. 308. o. 45 Parrott: i.m. 153. o. 46 Schattkowsky: i.m. 308. o. 42 43

188 reg vezetői által támogatott47 álláspont, hogy a keleti tartományban katonai diktatúra legyen, pajzsként védelmezve Németországot Lengyelországgal szemben48 (Litvániában mindig is erős szövetségest láttak a lengyelekkel és a bolsevikokkal szemben).49 Május 23-án azonban ezek a tervek köddé váltak, mikor a Külügyminiszterek Tanácsa Litvánia végleges elhagyására szólította fel Németországot.50 A balti állam így csaknem magára maradt.

A bermonti epizód és a versailles-i béke

A közös ellenség visszaszorítását követően remek alkalom nyílt végre a „leszámolásra” németek és lettek közt. Rüdiger von der Gotz, a Balti Erők (Baltische Landeswehr) parancsnoka a lett önkéntesek ellen fordult. Egyesítette erőit Pavel Bermont-Avalov Nyugat-oroszországi Önkénteseivel, a „bermontiakkal” és elkezdték északra szorítani a letteket. Az egykori kozák vezér, Bermont-Avalov egy sikeres kalandor parancsnok volt, aki egyesítette a német Freikorps erőket, kiegészítve balti német önkéntesekkel és orosz hadifoglyokkal, akik hajlandóak voltak harcolni a bolsevikok ellen. Önkéntes hadseregét a bermontiaknak kezdték nevezni és hamar a legtekintélyesebb fegyveres erővé vált a Baltikumban. Tevékenységét a nyugati szövetségesek is támogatták.51 Uo. 309. o. Uo. 310. o. 49 Čepenka, Aleksandras: The history of the formation of the 2nd West Volunteers Corps and its participation in the Bermontiadont he territory of Lithuania in 1919. In: Karoarchyvas XXV. Generolo Jono Žemaičio Lietuvos Karo Akademija, Vilnius, 2010, 395. o. 50 Ashbourne: i.m. 12. o. 51 Parrott: i.m. 151. o. 47 48

189 A kellemetlen helyzetben Ulmanis kormánya a szomszédokhoz, Észtországhoz és Litvániához fordult segítségért. 52 Az észtek északon csaptak össze von der Gotz-cal, június 23-án meg is verték Cēsis-nél.53 A litvánok tétlenek maradtak, mivel nem akartak konfliktust szövetségesükkel. 1919. június 28-án aláírták a versailles-i békét, melynek értelmében a német erőknek el kellett hagyniuk Lettországot is. Von der Gotz Balti Erői nyugati nyomásra meg is kezdték a kivonulást októberben, azonban a bermontiak maradtak. Július 8-án a kurlandi németbarát vezetés lemondott és visszatérhetett Ulmanis kormánya.54 Az észtek segítségükért cserébe északi területeket követeltek Lettországtól. Megállapodásuk ételmében így a határváros Valka (Valga) lett. Október folyamán a bermontiak vették be Rīgát, ám novemberben a már jobban felszerelt és kiképzett lett hadsereg – észt páncélvonatok segítségével – délre szorította őket,55 harmadszor is felszabadítva a fővárost. November 29-én az utolsó bermonti is elhagyta az állam területét. 56 Ezzel végre csaknem az egész mai Lettországa a nemzeti kormány fennhatósága alá került. A vérrel kivívott függetlenség a lett népesség közel egynegyedét követelte.57

Plakans: 119. o. Parrott: i.m. 150. o. 54 Plakans: i.m. 119. o. 55 Eestiajalugu VI. 56 Parrott: i.m. 151. o. 57 Plakans: i.m. 273. o. 52 53

190 1919. november 22-én a Nyugat-oroszországi Önkéntes Hadsereg maradéka a litvánoktól is vereséget szenvedett Radviliškis-nél.Ígydecember 15-ére az utolsó bermonti is elhagyta a legdélebbi balti államot. 58 Bermont-Avalov később a weimari Németországban telepedett le és aktív maradt az antikommunista politikában a két háború között. Hithű monarchiapártiként kiállt a nemzeti szocialisták ellen is. Katonái szintén Németországba és más nyugati államokba emigráltak. 59 Mindeközben a litvánoknak a lengyel fenyegetéssel szemben is helyt kellett állniuk: az ország második legjelentősebb városában, Kaunasban augusztus folyamán egy lengyelek által támogatott puccskísérletet akadályoztak meg, melynek célja a balti állam fölötti uralom megszerzése volt, hosszú távon pedig annak bekebelezése. Az év hátralevő részében és 1920 folyamán is folytatódtak határvillongások.60

A szovjet háború lezárása

1920-ra a polgárháborúban edződött Vörös Hadsereg nagy változáson ment keresztül: közel 5 millió fős létszámával a Föld legnagyobb fegyveres erejévé vált.61 A balti államok, élükön az észtekkel, akik a legtöbbet szenvedtek a szovjet agressziótól, január körül már erősen hajlottak a béketárgyalásokra.

Parrott: i.m. 153. o. Čepenka: i.m. 396. o. 60 Parrott: i.m. 153. o. 61 Figes, Orlando: The Red Army and the massive mobilization during the Russian Civil War 1918-1920. In: Past & Present. No. 129, 1990, 168. o. 58 59

191 1920 januárjában Piłsudski seregével kiegészülve a lettek megverik a bolsevik erőkmaradékait az ország keleti részén.62 1920. február 2-án köttetett az észt-szovjet béke, ezt követte július 12-én a litván-szovjet és utolsóként a lett-szovjet béke augusztus 11-én. Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország hamar elfogadta a független balti államokat és 1921 szeptemberében felvételt nyertek a Népszövetségbe. Véleményem szerint legalább még egy tanulmányt megérne a balti államok két háború közti történetének rövid, új kutatási eredményeket felmutató bemutatása, hiszen sok hasonlóságot mutat a német és szovjet nagyhatalom „határvidékén” elhelyezkedő országok, így hazánk sorsa az említett korszakban. A konfliktusok sorozata nem ért véget. A lengyel erők a litvánokkal való megállapodásuk ellenére megszerezték Vilniust, a központ a korábban nem túl jelentős Kaunasba költözött. Kis-Litvániát pedig, Klaipėda város térségét népszövetségi felügyelet alá helyezték, a litván erőknek francia katonáktól kellett visszafoglalniuk a területet később. Mindhárom balti államban hasonló politikai változások is mentek végbe a II. világháború előtt. Úgy gondolom, sok feltáratlan esemény ismertetésére lenne még igény ezen a területen. A balti államok és hazánk történetének összehasonlító elemzése azonban még várat magára - reményeim szerint nem sokáig - és írásommal kedvet teremtettem az említett nemzetek megismeréséhez, vagy akár további kutatáshoz.

62

Plakans: i.m. 152. o.

192 THE BIRTH OF MODERN BALTIC STATES: ESTONIAN, LATVIAN AND LITHUANIAN FIGHTS FOR FREEDOM IN 1918 by Bálint Bakó Abstract

The goal of the essay is to give insight for the domestic audience regarding the 20th century history of three Baltic states, Estonia, Latvia and Lithuania. Thus, the essay is strictly descriptive in nature, which were inspired by the authors research in Lithuania last year (2013). The peoples of the Baltics have lived under Russian rule since 1795. During 1915, these territories were the main battlegrounds between the Russian Empire and Germany. The 1917 Russian revolution was the first decisive „game changer”: the provisionary Russian government promised autonomy for Estonia and Lithuania. After the Bolshevik’s rise to power (November 7 th 1917), this approach dramatically changed: the soviets were against all agreements made by their predecessors. On the 16th of February, 1918, Lithuania, as an ally to Germany was the first to declare independence. Before the arrival of German troops, Estonia also declared independence, on the 24th of February. After the Treaty of Brest-Litovsk (March 3rd 1918) the Germans had the chance of developing closer ties between the Reich and the Baltic territories. In the months of collapse near November, 1918, the tides have turned yet again: disregarding the Brest-Litovsk treaty, Soviet Russia launched an attack westward to reclaim the Baltics. Latvia declared its independence on the 18th of November, and did not refuse German assistance, for which they later paid a high price.

193 During 1919, the West-Russian Volunteers lead by Bermont-Avalov took up arms against both the young Estonian, Latvian and Lithuanian states, and the Bolsheviks. By the end of the year they were pushed out from the whole Baltics. In 1920, all three nations could finally sign a peace with the Soviets.

194