.LÁNGH JÚLIA.
.Isten fadarabkái . Képek a munkáról néhány francia nyelv∫ nyugat-afrikai regényben
lemeivel. Természetes közvetít√ a látható és láthatatlan világ között; legtöbbször √ végzi a körülmetélést, és a beavatások során mindazt, amihez kést kell forgatni. Törött, kificamodott, kiugrott végtagok gyógyításával is √ foglalkozik. Nincsen falu kovács nélkül, szükség van termékeire: a szerszámokra és a fegyverekre. Sok népnél √ a falu szobrásza is. Mindenképpen központi figura, „a mágia és m∫vészet m∫szaki szakembere” (Senghor). A kovácsm∫helyben nem szabad veszekedni, verekedni, rosszul viselkedni. És tiszteletben kell tartani a mesterség szabályait, amint láthatjuk Camara Laye-nál is, akinek apja messzi földön híres kovács volt, anyja, a hagyománynak megfelel√en, kovács leánya.
◊SI MESTERSÉGEK
Ó
h, a kovácsok nemes mestersége! Fogjuk a vasat, meggyötörjük, szétromboljuk, újrateremtjük; a fújtató lebegteti a t∫z lángját, akár az élet lángját; azután ott a víz, tenyerünkkel kimerve ráfröccsentjük erre az él√ és lángoló lélekre, hogy megöljük, amikor akarjuk. A vas, a t∫z és a víz mestere! (…) Mi, kovácsok teremtettük a kést, a hím fegyvert, tisztát, mint egy kiáltás a világ teremtésének hajnalán, azután megteremtettük a kapát, a n√stény szerszámot, amely kinyitja a föld méhét, miként a férfi szerszám nyitja meg az anya méhét, hogy elhintse magvait. És mi öntöttük a harangokat, amelyeknek hangja királyokat kísér, a harcosok lándzsáját, a földm∫vel√k fejszéjét, a n√k könny∫ ékszereit…1
Apám fogta a csak aranyolvasztáshoz használt agyagedényt, és beleszórta az aranyport; azután befedte az aranyat porrá tört faszénnel, olyannal, amit különösen kemény fából állítottak el√; végül ráhelyezett az egészre egy nagy darab faszenet, ugyanabból a fafajtából. (…) Apám intésére a tanoncok mozgatni kezdték a kohó két oldalán, a földön álló, birkab√rb√l készült fújtatókat, amelyeket földvezeték kötött össze a kohóval. Ezek a tanoncok állandóan ott ültek törökülésben a fújtatók el√tt; legalábbis a kett√ közül a fiatalabbik, mert az id√sebbiknek néha megengedték, hogy a munkásokkal együtt dolgozzon, de a fiatalabbik – ebben az id√ben Sidafa volt az – csak fújtatott és figyelt, várva, hogy √t
– zengi a mesterség dicséretét Emmanuel Dongala Az eredet tüze cím∫, egy egész évszázad történetét felölel√ nagyregényében. Minden kézm∫ves munkája hasonló a Teremtéshez: formálja a nyers anyagot, és létrehoz bel√le valamit. A kovács kiemelkedik a kézm∫vesek közül, mert az alapelemekkel dolgozik: t∫zzel, vízzel, leveg√vel és földdel. A földb√l nyeri ki a vasat (a növényekhez is ért: felismeri, milyen növény alatt milyen fém rejt√zik a talajban), a leveg√t használja fújtatásra, a t∫znek nagymestere, tehát közvetlen kapcsolatban kell állnia a természet er√ivel, föld és ég szel-
117
Lángh Júlia
dó mestersége, hogy hízelegjen! De mégsem szabad h∫tlenül bánnia a hagyománnyal, mert mestersége az is, hogy érintetlenül √rizze a tradíciót! 3
is odaengedjék a kevésbé kezdetleges munkákhoz. Most mindketten ott ültek, er√sen nyomták a fújtatót, és a kohóban föllángolt a t∫z, él√ dologgá változott, eleven és könyörtelen szellemmé. Ekkor apám két hosszú nyel∫ csíptet√vel megfogta az agyagedényt és a lángok fölé tette. Hirtelen minden munka abbamaradt szinte az egész m∫helyben: ugyanis miközben az arany olvad, majd lassanként leh∫l, nem szabad a közelében sem rézzel, sem alumíniummal dolgozni, nehogy véletlenül az edénybe essen ezeknek a nem nemes anyagoknak egy kis szilánkja. (…) Apám ilyenkor nem szólt egy szót sem, senki nem szólt egy szót sem, nem volt szabad beszélni, még az énekmondó is elhallgatott; a csöndet csak a fújtatók lihegése és az arany könny∫ sistergése zavarta meg. Noha apám egy szót sem ejtett ki, tudtam, hogy magában beszél; láttam, ahogy ajkai mozognak, miközben az edény fölé hajolva egy fadarabbal kevergeti az aranyat és a szenet; a fadarab egyébként rögtön lángra kapott, és állandóan újabbra kellett cserélni. Milyen szavakat ejthetett ki magában apám? Nem tudom; nem tudhatom pontosan, nekem err√l senki nem beszélt. De mi mást mondhatott volna, mint b∫vös szavakat? Nem a t∫z és az arany szellemét, a t∫z és a szél, a fújtatócs√ben fúvó szél, a szélb√l született t∫z, a t∫zzel házasodó arany szellemét idézte meg akkor, nem az √ segítségüket és barátságukat, az √ eljegyzésüket kérte? 2
A
z énekmondó (griot; ha n√, ami rikább: griotte) költ√ volt és zenész, rangos családok mellett családi krónikás, a történelmi hagyományok √rz√je, ünnepi alkalmakra fölfogadott kikiáltó, dics√ít√ dalnok, tanácsadó, a szó mestere. Fáma Dumbuja gyermekkorában, amikor még Horodugu hercege volt, minden reggel hallhatta az énekmondókat:
…amikor hajnalban a lovász rabszolgák el√vezették a makrancos paripát a reggeli társas lovagláshoz, amikor a második imánál az énekmondók a Dumbuják örök hatalmát zengték, azután a marabuk idézték a Koránt, tanították a szúrákat, a könyörületességet és az alamizsnaosztást…4
F
áma a függetlenség után is megtartotta énekmondóját, és akkor is √t beszéltette, amikor egy bizottságban kellett volna felszólalnia, amit hercegi rangján alulinak tekintett.
Különben is ott volt Gyamuru, az énekmondója; egy énekmondónak ez a világa, otthon van a beszédben, mint egy Dumbuja a háborúban, mint hal a vízben, madár az égen. Gyamuru úgy tudta lélegzetvétel nélkül egymásra halmozni a mondatokat, hogy soha egyik a másikra nem hasonlított.5
A
z asszony, aki az aranyport hozta, hogy a kovács ékszert készítsen bel√le, a biztonság kedvéért magával vitt egy énekmondót is. Rendesen megfizette a szolgálatát, ami abban állt, hogy a hivatásos dicséretzeng√ segített rávenni a kovácsot: hagyja félbe pillanatnyi munkáját, és azonnal lásson neki az aranyékszer ötvözésének.
A
vadászok kasztjához is csak az a beavatott tartozhatott, aki megismerte a dolgok rejtett arcát. A vadász munkája révén került a vadak húsa a faluközösség lábasaiba, továbbá b√r, sz√rme, csont, szarv, karom, agyar és egyéb használható érték a házakba. Vadászat el√tt áldozni kellett vörös kakassal az √söknek, mert sok múlott az √ jóindulatukon.
Az énekmondó elhelyezkedett, felhangolta a corát, ami nálunk a hárfa, és elkezdte apám dicséretét zengeni. Számomra ezek mindig nagy pillanatok voltak. Hallottam, ahogy számba veszik apám √seinek jeles tetteit, id√rendben sorolva az √söket: ahogy a versszakok gördültek egymás után, nagy családfa bontakozott ki. (…) Honnan merítette az énekmondó a tudását? Nyilvánvalóan alaposan edzett, el√dei által b√ségesen táplált emlékez√tehetségéb√l, ami szóbeli hagyományunk alapja. Vajon hozzátett valamit? Lehetséges: az énekmon-
Egyik kunyhójának tetején állva Djigui apó hátrahajtott fejjel, megfeszült nyakkal, kidudorodó orcákkal fújt bele egy amulettekkel teleaggatott szarvba. A n√k a házukba húzódtak, a háziállatok, birkák és kecskék elmenekültek. Djigui apó három rövidet kürtölt, megállt, azután hosszan szólt, közben a fejét egyik válláról a másikra billentette. Néhány perccel kés√bb újabb kürtök hangja harsant, egyesek nagy er√vel, mások gyöngén, távo-
118
Isten fadarabkái
lian. Djigui apó lassan lejött a tet√r√l, megállt az udvar közepén. Nem mozdult, szemét lehunyta, ráncba húzta a homlokát. Hármat köhintett, azután apró léptekkel a kunyhójába ment, és visszajött egy szorosan megkötözött vörös kakassal. Odalépett hozzá két másik öreg, mindketten a vadászok vörös sipkáját viselték, kezükben pedig méltóságuk jelét, a kaurikagylókkal díszített bivalyfarkat. Djigui apó jobb lábával a földre szorította a kakas szárnyait, és el√húzta a kését. Egy perc csönd következett, a két másik öreg ünnepélyesen állt Djigui apó mellett, mély és elgondolkodó tekintettel meredve a kakasra. Néhány halk szót váltottak egymással, azután mindhárman leguggoltak; az öreg elvágta a kakas nyakát, és az állatot a lehet√ legmesszebbre hajította. A kakas verg√dött. Az öreg vadász piros kóladiót rágcsált, és ráköpte a vérnyomokra. Birama és Kany kunyhójuk küszöbér√l elképedve figyelték nagybátyjuk mozdulatait. Félelem szállta meg √ket, amihez valamilyen áhítatos érzés keveredett.6
valóságos egyensúlygyakorlattá vált a nyálkás talajon, amelyet lehullott levelek rothadó, vastag rétege fedett. A teherhordás is gyilkos volt, mint a többi munka: volt, akinek a nyaka kitört a k√vel megrakott kosarak súlya alatt, mások megcsúsztak a dombon a csilléjükkel együtt, és egy szakadék mélyén kötöttek ki, összetörve. Egyik nap mintegy húsz, végs√kig elcsigázott munkás a f√mérnök fenyegetései ellenére sem volt hajlandó fölvenni a munkát. A munkafelügyel√ találomra kiemelt öt embert, köztük volt Djermakoye, dinamitláncot kötözött a nyakuk köré és felrobbantotta √ket. A többiek azonnal fölvették a munkát. Az emberek ide-oda futottak, törték a követ, tolták a csillét, emelték a síneket… mindezt a fehér munkavezet√ figyelmes tekintete alatt. Mankunkut megigézte ez az ember, ezek az emberek: honnan vették a hatalmukat? Az √seikt√l? Itt van ez a férfi, egyedül, fegyvertelenül, h√ségt√l vörös arccal fehér véd√sisakja alatt. Elég lenne közülünk két ember, vagy akár egy, például én, hogy harcképtelenné tegye, hogy megölje, és mégsem meri senki, valami megállít bennünket. Itt áll köztünk egyedül, osztogatja a parancsokat, tíz, száz, ezer, több ezer emberre rákényszeríti az akaratát. Rám is, Mandala Mankunkura, akinek az √se hatalmasságok megbuktatója volt! Úgy látszik, semmi sem áll ellent az akaratának. Ha egy szikla zavarta, eltüntették, akkora zajjal, mint tízszer száz puska ropogása, ha egy hegy zavarta, kettévágták, alagutat vájtak benne, hogy átmenjenek alatta, ha egy folyó zavarta, vertek rá egy hidat és folytatták az útjukat. Hova mennek így, egy mindig távolodó látóhatár felé? 7
B
irama és Kany városi gyerekek, éppen a modernitás iránti túlzott vonzalmuk miatt küldte √ket apjuk a vidéki rokonokhoz, akiknek a körében még élnek a régi hagyományok. A vadászoknak ma is megvan a helyük a társadalomban, noha megváltozott munkakörben: több háborús helyszínen √k védték a civileket a milicisták ellen, Elefántcsontparton √k a magas rangú személyiségek test√rei, és akárcsak Burkina Faso és Mali falvaiban, fontos szerepük van a b∫nözés elleni küzdelemben.
H
ol van már a munka vallásos áhítata, a munka tárgyának feltétlen tisztelete, mint a hagyományos foglalkozások idején? Az afrikai ember életét mélyen felforgatta a fehérek érkezése, és nemcsak azért, mert kényszermunkára ítélték, hanem azért is, mert szembesítették azzal a hallatlan technikai fölénnyel, ami a fehérek – lélektelen, de eredményes – munkájából eredt. Miközben emberéleteknek fittyet hányva épültek az utak, vasutak, hidak, az Afrikát „civilizáló” francia gyarmati tisztvisel√k jól akartak élni, és ehhez minden módszer megengedhet√ volt. A roppant m∫szaki fölénnyel, továbbá ostorral és l√fegyverekkel, és – ami nem kevésbé fontos – megingathatatlan fölénytudattal rendelkez√ fehérekkel szemben a bozót népe hosszú ideig tökéletesen kiszolgáltatott volt.
A GYARMATI ID◊KBEN
E
mmanuel Dongala már idézett regényének f√h√se minden történelmi korszakot végigél. Zavartalan falusi életében kovács volt. Azután bejöttek a fehérek, az élet megváltozott, h√sünk elment a fehérek nagy vasúti építkezésére dolgozni.
…roskadoztak a túlságosan nehéz terhek alatt, különlegesen nehéz terepen cipelték a csillék fémvázát, síneket, cementes hordókat, szétszedhet√ házak elemeit: meredeken föl, lejt√n le, fák el√l kitérve, vízmosást megkerülve; ha esett az es√, ez
119
Lángh Júlia
egyre idegesebb lett, leguggolt, üres zsákját a faláda alsó nyílásához illesztette, ahonnan majd ki kell gurulniuk a megvizsgált szemeknek. Nem is állt már föl, várt, két kézzel tartva a zsákja szélét. Feje fölött száraz roppanások jelezték, hogy az ellen√r még nem fejezte be. Milyen sokáig húzza. Ez rossz jel, állapította meg magában Banda, nem bírta tovább, hirtelen fölállt. Tekintetük ismét keresztezte egymást. A tisztvisel√ nem fordította el a szemét, Banda sem, pedig most már rettenetesen félt. – Még öt ilyen zsákom van – mondta, hogy mondjon valamit. Azonnal megbánta. Megszólalt, anélkül, hogy kérdezték volna, mint hajdan az iskolában, amiért büntetés járt. Az állandó színlelés és félelem éveinek ez az emléke émelygést keltett benne. – Ugyanezzel a kakaóval? – Igen… – Pontosan ugyanezzel? – Hát persze! Tudatában volt, hogy milyen tisztelettel tartozik az Ellen√rzés tisztvisel√jének, az Ellen√r Úrnak. De akarattal válaszolt ingerülten, próbált büszkén feszíteni, hogy megbosszulja, amiért az el√bb hagyta, hogy látszódjon rajta a félelem. – Azért csak mutasd meg azt is. Biztos, hogy jó a kakaója. Különben miért mondta volna az ellen√r, hogy „azért csak mutasd meg azt is?” 9
Kukkantsunk be egy pillanatra a francia körzetparancsnok – a gyarmati adminisztráció helyi csúcsa, élet és halál ura – házába: milyen légkörben dolgozik a boy, a fehér gazdáját éjjel-nappal kiszolgáló mindenesfiú.
Az √rök táborában megszólalt a kürt: hat óra volt. Igen er√teljes kiáltás harsant: „Boy, a tust!”. Ahhoz képest, hogy fehér, a gazdám tényleg eléggé korán kel√. (…)…aztán megvet√en „szerencsétlen alaknak” nevezett. Nyögve kortyolta a kávéját, lehordta a szakácsot. A kávéban kevesebb cukor volt, mint máskor. Miután kiosztotta nekünk a mindennap szokásos „léh∫t√ banda!” kiáltást, kiment és becsapta maga mögött az ajtót.8
A
gyarmati tisztvisel√k hatalma igen széles kör∫ volt. A Kegyetlen város cím∫ regényben olvassuk, hogy azel√tt a kakaótermést a parasztoktól közvetlenül a görög keresked√k vették át. Ám a francia hatóságok erre is rátették a kezüket, min√ségi ellen√rzést tartanak. H√sünknek, Bandának jó termése volt, kétszáz kiló szép, száraz szem∫, vörösl√ kakaóbabot visz az átvev√helyre. Hosszú sorokban várakoznak a termel√k. Ha az ellen√r szerint a kakaóbab nem eléggé jó min√ség∫, azonnali megsemmisítésre ítéli: a babszemeket elégetik. A tér túloldalán s∫r∫, fehér füst száll föl egy halom közepéb√l, a leveg√ben kakaószag terjeng. Emberünk, akit eltölt a jól végzett munka öröme, végre sorra kerül.
H
iába az afrikai paraszt jól végzett munkája, a francia ellen√r is végzi a saját dolgát: rossznak nyilvánítva a kakaót, lefoglalja és elégetésre ítéli. Az olvasó jól sejti: a jó min√ség∫ kakaót nem égetik el, hanem az elijesztésül kinn hagyott füstölg√ halom mögött suttyomban elszállítják, és saját zsebre hasznosítják. A gyarmatokon végeztetett munka körülményei a második világháború után kicsit javultak; a józanon gondolkodók számára ekkor már világos volt, hogy a gyarmatoknak el√bb-utóbb meg kell adni a függetlenséget. Volt egy nevezetes, közel fél éven át tartó sztrájk 1947–48-ban, a Szenegált Malival összeköt√ Dakar–Niger vasútvonalon: az els√ tömeges munkabeszüntetés a gyarmati Afrikában, azzal az akkor meghökkent√en újnak számító követeléssel, hogy a vasút afrikai dolgozói ugyanolyan fizetést és jogokat kapjanak, mint a francia alkalmazottak. Nem sokat tudnánk err√l a sztrájkról, ha nem örökíti meg Sembène Ousmane (akinek ezenkívül is még nagyon sokat köszönhetünk) az Isten fadarabkáiban. A regény 1960-ban
Banda lassan borította be a zsákját az ellen√r nagy faládájába. Tekintetét nem tudta levenni a kakaóbabról: ahogy gurultak a szemek, olyan volt a hangjuk, mint amikor az avart zörgetjük a lépteinkkel. Mennyire szerette ezeket a babszemeket! Úgy érezte, mintha egyenesen az √ testéb√l jönnének el√, olyannyira átadta magát a megtermelésüknek, megteremtésüknek, hogy olyanok legyenek, amilyenek lettek: ilyen vörösek, ilyen szárazak. Jó volt a kakaója, tagadhatatlanul. Tekintete találkozott a tisztvisel√jével. A férfi könyékig mélyesztette karját a kakaóbabok közé. Hosszan kotorászott, kiemelt egy tele marokkal, többször megszorította a szemeket a kezében… Nem szólt semmit. Száraznak száraz, gondolta a fiatalember, és gyors, diadalmas pillantást vetett Sabinára. Az ellen√r elkezdte válogatni a szemeket, egyesével, megállás nélkül, nagy figyelemmel; kése aprókat villant. Szemét összehúzta, arca semmit sem árult el. Banda
120
Isten fadarabkái
tak, hanem azok, akik erkölcsileg és fizikailag elfogadják, hogy rabszolgák.11
jelent meg, abban az évben, amikor az afrikai francia gyarmatok többsége elnyerte a függetlenséget. Egy afrikai hagyomány szerint nem szabad megszámolni az él√ket. Az emberek nem is mondják meg gyerekeik pontos számát, így próbálván kijátszani a gonosz szellemeket, akik esetleg el akarnának ragadni közülük néhányat. Ezért hívják a gyerekeket az ártás elkerülésére „Isten fadarabkái”-nak. Ez a babona a vasutasok körében is él√, √k is így nevezik magukat és egymást. Most, életük els√ sztrájkja el√tt, Isten fadarabkái félnek.
E
z igencsak közel áll ahhoz, hogy demokrata az, aki nem fél. Ett√l vagy attól, mindegy, mit√l, de nem fél. Szabad ember. Önálló és független. Hogy a hirtelen, szinte ajándékba kapott szabadság és függetlenség mi mindent hoz ki az emberekb√l, arról nekünk is van némi tapasztalatunk e sorsverte hazában. Nézzük, milyenek az afrikai tapasztalatok, különösképpen a „munka frontján”.
Ezen a reggelen a munkások korán ébredtek. Az igazat megvallva, le sem hunyták a szemüket. El√z√ este döntést hoztak, azt ma végre kellett hajtaniuk; lelkük mélyén mindannyian zavart éreztek, gyomrukban ürességet. Akik els√nek hagyták el a házukat, átléptek a sövényen, megütögettek egy fa vagy cink ajtókeretet, álomtól nehéz hang válaszolt, és egy másik férfi is elhagyta otthonát. Az emberek, mint a vándorhangyák, elözönlötték az ösvényeket és utakat. Ha ismer√ssel találkoztak, kezet fogtak, váltottak néhány udvarias szót. A kerékpárcseng√k hangja, a motorkerékpárok berregése lassanként kiemelte √ket tompultságukból, de keveset beszéltek. Még a máskor könnyen fecseg√ fiatalok is hallgattak, nevetés, ha volt, az er√ltetett volt. Senki nem merte föltenni a kérdést, amit pedig nagyon szeretett volna: „Mit gondolsz a sztrájkról?”, mert senki nem mert volna válaszolni.10
A FÜGGETLENSÉG ÓTA
G
alaye egy fém nyílászárókat gyártó üzemben szakszervezeti vezet√. A tulaj nem szívesen hallgatja a munkások bérköveteléseit. Mindig a súlyos adókra hivatkozik, holott mindenki tudja a gyárban, milyen hatalmas kedvezményeket kapott mint külföldi befektet√. (Nem derül ki, honnan jött, fehér-e vagy fekete.) Galaye emlékezteti a tulajt, hogy létezik az országban egy munkatörvénykönyv. A tulaj ordít.
– Maga azért van itt, hogy dolgozzon, és nem azért, hogy fölfordulást keltsen! Ha nem akar tovább dolgozni, t∫njön innen! Több százan várnak a kapu el√tt! – Ha valakinek el kell t∫nnie innen, az éppenséggel maga! Mi itt itthon vagyunk, úgy látszik, elfelejtette! Tartsa tiszteletben a Munkatörvénykönyvet, fizesse ki a túlóradíjakat, mindent, amivel tartozik nekünk. Adjon szappant, hogy munka után tisztálkodni tudjunk, és, még egyszer mondom, helyezzen el legalább két t∫zoltókészüléket, mert az hihetetlen, hogy egy ilyen üzemben, mint ez itt, egyetlenegy se legyen! Miközben ezek a szavak a hegeszt√pisztolyok éles sivítása közepette teli torokból üvöltve elhangzottak, a dolgozók többsége mélyen a munkája fölé hajolt.12
D
e nemsokára a fekete munkásság öntudatra ébredésének leszünk tanúi, és ez így igaz, még ha a mai fülnek ironikusan hangzik is. Mivel a regény alapja, a híres vasutassztrájk a Dakar–Niger vonalon, valóságos esemény, hosszú ideig azt hittem, hogy a n√knek az a káprázatos tiltakozó gyaloglása is valós történelmi tény (nyolcvan kilométer Thiest√l Dakarig), amely a regényben a sztrájk gy√zelméhez vezetett. Sajnos nem az, de hírlik, hogy sok olvasó szintén annak hitte. Megjegyzem, ha az afrikai n√k mind olyanok lennének, amilyennek Sembène Ousmane novelláiban, regényeiben és filmjeiben ábrázolta √ket, akkor ez a földrész már rég meg lenne váltva. Ami pedig a munkásmozgalmat illeti, a sztrájk szellemi vezet√je megadja az eligazítást:
A
dolgozók többsége ezek szerint inkább fél, nem száll szembe a f√nökkel. De Aminata Sow Fall regényében ez csak egy apró epizód, azért idéztem, hogy képet kapjunk a munkakörülményekr√l a függetlenné vált afrikai köztársaságokban. A sztori szerint egy buzgó minisztériumi felel√s meg akarja tisztítani a
Nem azok a valódi rabszolgák, akiket er√szakkal elvittek, megláncoltak és rabszolgapiacon elad-
121
Lángh Júlia
Betakarítás, Láng Júlia fotója A gömböly∫ magtárak is banco-ból készültek, mint itt minden ház és minden falkerítés: agyag, föld, szalma, száraz trágyakeverék. Vörös szín∫, mint a föld, körös-körül; és itt messzire ellátni. Van néhány fa és száraz, sárga kórók. És a félsivatag méltósága, és káprázatos naplementék.
122
Isten fadarabkái
Felel√sök gy∫lése, Láng Júlia fotója Egy holland „kooperációs feljesztési terv” francia munkatársa magyarázza a haussza parasztoknak, hogy ha kölcsönt akarnak a kölestermesztés fejlesztésére, meg kell tanulniuk könyvelni. Senki nem tud írni-olvasni, harsányan nevetnek az európai jóakaró képírás-kísérletein. (Akinek az egyhavi fizetése nagyobb, mint az egész falu évi jövedelme.)
123
Lángh Júlia
mazott az a pasas, aki egész nap ott ül az irodájában. Néha kimegy a szobából, s√t, még sétál is egyet az utcán, aztán visszamegy, újra leül, várja a munkaid√ végét. Hát ez a közalkalmazotti állás. Nyugis. Az asszony otthon vár, dalolgat, nézi a tévét, beteszi a sört a frigóba, nevet, biztos benne, hogy a férje épen és egészségesen hazatér. A gyerekek otthon várnak, szépen tanulják a helyesírást, megírják a leckét, néha összeverekednek, de nem rosszaságból; biztosak benne, hogy a papa épen és egészségesen tér haza, és hogy jót fognak együtt vacsorázni, a papa, a mama, a gyerekek, az unokaöcs, aki ott van, mert gyakran látogatja √ket, a nagymama a faluból, mert följött kezelésre a kórházba, egyszóval mindenki. Ez a közalkalmazotti állás, papa. Nyugis, nyugis, nyugis. Nem olyan, mint nekünk. – Miért, nektek milyen? – kérdezte ártatlan képpel Eddie. – Ajaj, testvér, én például, amint látod, nem vagyok valami nagy diplomás. Tanfolyamokat végeztem, ennyi az egész, éppen csak hogy tanfolyamokat, hallod? A tanfolyamok nélkül én semmi sem vagyok. Érted? Egyáltalában semmi sem. A miniszter, ha akarja, holnap töröl az állományból. Csak egy tollvonás. Mi lesz akkor a családommal? Eljössz egyszer hozzám? Ötven f√, ötven táplálni való száj! Három feleség, huszonhét gyerek, fiúk és lányok. A fiúknak vastag diplomáik vannak, de nincs munkájuk. A lányoknak gyerekeik vannak, de nincs férjük. Ha a miniszter azt mondja, hogy Bundugu, számodra nincs több munka, akkor mit csinálok? 14
várost a koldusoktól. A megalázó zaklatásokat megelégelve a kéreget√k sztrájkba lépnek (innen is láthatjuk, hogy a koldulás is munka), és elt∫nnek egy városszéli búvóhelyen. Az utcák üresek, sehol senki, akinek alamizsnát lehetne adni. Márpedig marabuk és fetisiszták gyakorlatának – munkájának! – része, hogy a kliens vágyának teljesítéséhez többféle feltételt szabnak, ezek között mindig szerepel a jótékonykodás is. Konkrétan megmondják, például: adj három kóladiót egy fiatal, féllábú koldusnak, vagy egy tökvéka rizst egy vak öregasszonynak. De az efféle tanácsoktól függetlenül is mindenki tudja, hogy amíg adakozik – ami a jó muzulmánnak amúgy is vallási kötelessége –, addig ha f√nök, akkor f√nök marad, ha beteg, meggyógyul, ha elhagyták, visszatérnek hozzá. Elképzelhetjük, mennyire megbénította a város életét a koldusok hiánya. Egyszer∫en nem mentek tovább az ügyek. Az egyik szerepl√, aki még nem tudja, koldusok híján hová fog zuhanni magas pozíciójából, egyel√re el van telve szédületes karrierjével, és visszaemlékszik a nehéz, dolgos kezdetekre.
Óh, azok a munkás évek a Nyugat-afrikai Kereskedelmi Társaság alkalmazottjaként, amikor alig jött ki a fizetéséb√l! Orcái beesettek voltak, tekintete mindig nyugtalan. Egyetlen ingét éjjel mosta ki, a t∫zhely melegénél szárítgatta hideg id√ben. Semmi nem maradt a sovány kis írnoki fizetéséb√l, miután kielégítette szül√k, unokatestvérek, barátok, sógorok sürget√ igényeit, akik minden hónap végén megtöltötték a bérelt szobát, ahol feleségével és két gyerekével lakott. Milyen távoli emlék ez már! Most mindene megvan. Pompázatos ház, két kocsi sof√rrel, az állam által fizetett házi személyzet. Csak a pocakja zavarja néha, amikor hivatalos ünnepségeken óvatosan kell mozognia, nehogy lepattanjon a gomb a szmokingjáról.13
A
kkor bizony szegény Bundugu valószín∫leg még mélyebbre hatol a szürke és fekete gazdaságba, mint ahogy eddig tette. Ha ügyes, varázsszerekkel és megvesztegetéssel eljuthat az aktuális diktátorhoz közeli körökbe, és olyan munkakört választhat magának, amilyent csak akar. Például akár orvos is lehet.
E
z a fényes fölemelkedés persze nem becsülettel végzett munka árán sikerült, alkalmazotti státusban az nehéz is lett volna. Viszont a közalkalmazottnak, a rend√rt kivéve, kiváltságos a munkája. Életszagú beszélgetés a kameruni Mongo Beti Túl sok nap megöli a szerelmet cím∫ regényéb√l:
…a bantuk és a fél-bantuk elmentek volna a kórházba, ha lett volna ott gyógyszer, ha nem az a hír járta volna, hogy a Quinoform, amit ott mindenkinek adnak, gyengíti a férfiak nemi erejét és frigiddé, vagy egyszer∫en medd√vé teszi a n√ket, ha az a segédápoló, Sir Amanazavou unokatestvére, akit orvosi titulussal küldtek oda, a combnyakcsontot nem a nyaknál és a lapockát nem a hasban keresi, ha a kilencvenhárom ápolón√ nem egyszer∫en bútorként szolgálna a magas rangú személyiségek gyakori ott-tartózkodásához, és nem kinint adna
– Hé, testvér, fölfogtad, mit mondott tegnap este a rádió? Egyetlen hónap alatt tizenkét rend√rt öltek meg a banditák. Ez, ez neked közalkalmazotti állás? Papa, ismersz te közalkalmazottat, akit így ki lehet nyiffantani? Énszerintem a közalkal-
124
Isten fadarabkái
nyeket. Mindenki, aki a kútra jár, legyen rabszolga, szabad vagy nemes, itt megbánja, hogy él, gy∫löli az embereket, okád az életre, utálja a világot, és csöndben becsméreli rabszolga- vagy szegényember-sorsát. Dzsasszantában mindenkinek az a legh√bb vágyálma, hogy ne kelljen többé vizet hordania.17
nyílt sebek kezelésére – így a betegek inkább mentek a goromba modorú Wang doktorhoz, aki nagyon drágán árulta szolgáltatásait a rendel√ben.15 FALUSI ÉLET
A
E
rizs aratására a száraz évszakban kerül sor, a szép évszakban, ami Guineában, Camara Laye gyerekkorának helyszínén a december. A rizs érettsége, az ég jóakarata és a föld szellemei határozzák meg, mikor kezd√djék az aratás.
z a könyv 2007-ben jelent meg, és egy három évvel korábban történt, valóságos esetet dolgoz föl: egy nigeri faluban egy fiatal n√ a kútba vetette magát, nem bírván tovább elviselni rabszolgatartója megalázásait. Ugyanis néhány afrikai országban, így Nigerben is, egyes vidékeken fennmaradt az √si rabszolgatartás intézménye. A nigeri hatóságok váltig állították, hogy az országban sehol nincs rabszolgatartás, de azért egy nagy támogatottságú civil jogvéd√ szervezet nyomására 2003-ban végre mégis meghozták a rabszolgatartást tiltó törvényt. Amivel Aszmau életét már nem lehetett megmenteni. A fiatal n√nek, aki 2004-ben lett öngyilkos, nyilván sejtelme sem volt arról, hogy rabtartója, Umaru herceg, a törvény nevében elítélhet√ lenne. A vízhordás, amiben a lányoknak már kicsi koruktól részt kell venniük, mindig kemény munka. Emberemlékezet óta kizárólag n√i feladat, ezért férfiaknak lelki kínszenvedés, kész megaláztatás, ha vizet kell hordaniuk, amire csak rendkívüli körülmények között kerülhet sor (például börtönben). Nézzünk egy példát, milyen munkákat végez a falun él√ férfiember. Egy ruandai fiú meséli az apjáról:
Aznap, mihelyt hajnalodni kezdett, minden családapa elindult otthonról, hogy leszedje az els√ markot a földjén. Amint ez megvolt, a tamtam megadta a jelet, hogy kezd√dhet az aratás. Ez volt a szokás. Hogy miért csinálták így, miért csak akkor adták meg a kezd√jelet, amikor egy marok már le volt szedve minden telken, azt nem tudom. (…) Miután elhangzott a jel, az aratók útnak indultak, én is közéjük keveredtem, úgy lépkedtem, mint √k, a tamtam ritmusára. A fiatalok fölhajították sarlójukat a leveg√be, és röptében elkapták √ket, kurjongattak, az igazat megvallva pusztán a kurjongatás öröméért, és tánclépésekben követték a dobosokat. És noha jó gyerekként a nagyanyám utasításait kellett volna követnem, aki megtiltotta, hogy a zsongl√rök körül mászkáljak, de ezekben a zsongl√rködésekben, ezekben a leveg√ben forgó sarlókban, amelyeken a kel√ nap szikrákat vetett, olyan széles jókedv élt, a leveg√ben annyi könnyedség, a tamtamban annyi lendület, hogy ebb√l nem maradhattam ki.16
A falu igazságtalan volt Théoneste-tel. Részegeskedett, rendben – mint a legtöbb szomszéd, egyébként –, de becsületes ember volt, aki mindent meg tudott csinálni. Vessz√varsa kéne az angolnák befogására, vagy egy tet√t kellene megjavítani, egy telket kigyomlálni, egy kapát helyrepofozni? Egy kulacs banánsörrel ellátogattak Théoneste-hez, és biztosak lehettek benne, hogy meglesz a munka. Az √ földje volt a legszebben megm∫velt a faluban, és a disznai, istenemre mondom, olyan kövérek voltak, hogy vonszolták a hasukat a földön.18
N
agyon idillikus kép, de attól még lehet igaz; Camara Laye egész gyerekkorát ilyen szeretettel idézi föl, láttuk már a kovácsm∫hely leírásánál. Nézzük most, ellentétképpen, a legsötétebb tekintetet, amit csak vetni lehet a vízhordás nehéz robotjára.
Ezen a tájon a kút az a pont, ahová naponta összegy∫lnek a nyomorultak, azaz a rabszolgák, és azok, akiknek nincs rabszolgájuk, hogy az robotoljon helyettük a vizet cipelve. A kút az a hely, amelyet a n√k a legjobban gy∫lölnek, mert épp csak befejezték a robotot, másnap máris újrakezdik, mert a vízhordás tönkreteszi a kezet, összetöri a hátat, leapasztja a testet, kiszívja az ifjúságot és szertefoszlatja a remé-
A
gyerek, aki ezt meséli, tizenöt éves, tutszi anyját, hutu apját és tucatnyi testvérét bozótkéssel levágták a hutuk a népirtás idején. A fiú, emlékeit idézve az azel√ttr√l, szívesen gondol volt szomszédasszonyukra, egy kedves olasz asszonyra is, akit darabokra kaszaboltak a templom el√tt.
125
Lángh Júlia
Mindig rendelkezésre tudott állni. Írni-olvasni tanította azokat, akiknek nem volt olyan szerencséjük, hogy iskolába járhattak volna, varrás- és hímzés-leckéket adott, és beavatta a fiatal dologtalanokat a kertm∫velés és a baromfi- és disznótartás rejtelmeibe. De, ahogy apám mondta, „Nyamatában csak semmittev√k és hazugok vannak, vagy fordítva, hazugok és semmittev√k”. Három hét próbaid√ után legföljebb tízen maradtak az olasz n√vel. A többiek visszatértek a Testvériség nev∫ kocsmába, hogy unalmukat alkoholba és dámajátékba fojtsák. Az olasz n√ is szerette, mint apám, a f∫ illatát, az egyszer∫ életet és a jól végzett munkát. A nap bármely szakában beállított, hogy megkérdezze, mit√l n√ legjobban a bab, hogyan kell kiszedni a földb√l a jamgyökeret, vagy elkészíteni azt az ízletes, cirokmagos ételt, amit minálunk impegerinek hívnak.19
a szerszámot, és megbillentette a tökedényt. Munkájával elégedetten beszippantotta orcáit, és a tök másik oldalán tovább véste pontokkal kipöttyözött rombuszait.20
A
tökedényt, ha elrepedt – eléggé törékeny –, ugyancsak tüzesre hevített árral javítják meg: a repedés két oldalán s∫r∫n, szabályos távolságokban lyukakat égetnek, azokon már könny∫ szorosan átf∫zni egy er√s fonalat, úgy lehet megvarrni az edényt. Házimunka mindig akad b√ven. Most egy malinké házba látogatunk; a függetlenséget követ√ években vagyunk. Szálimáta már megjárta a reggeli piacot, hazaérve átöltözött a f√zéshez, kivitt az udvarra egy nagy fazekat, magokat tört a famozsárban, felügyelte a rizs puhulását a t∫zön, és el-elgondolkodott az életén.
I
Szálimáta gondolatait félbeszakította a kialvó parázs sistergése. A rizs habja túlcsordult és elfojtotta a lángokat. Az asszony otthagyta a mozsarat, a t∫zhely fölé hajolt: megf√tt a rizs. A mártás is forrt már, a megtört f∫szereket beleszórva sós és csíp√s lett. Szálimáta telerakott egy tányért rizzsel, megtöltött egy tálkát szósszal, és Fáma lábához térdelve letette elé. A férj ki lett szolgálva. – Köszönöm a f√ztödet, Allah hálálja meg neked! Szálimáta visszatért a konyhába, a szürke és fullasztó füst csípte szemét, orrát, torkát. Félrehúzta a félig égett fadarabokat, kicipelte az udvarra a fazekakat, leült, √ is megevett néhány marék rizst, harapott a húsdarabkákból. A hús rágós volt, de a mártás kit∫n√, a rizs kicsikét kemény. Összeszedte a holmijait, a nap már jócskán el√rehaladt az égen, nemsokára megszólal a déli munkaszünet harangja. Rövid mosdás után újra ruhát váltott, fölpakolta az edényeket, sámlival a kezében szólt: – Megyek a fehér negyedbe a térre, ahol a rizst lehet eladni. – Allah tegye kedvez√vé az üzletet és szerencséssé a lépteidet – válaszolta Fáma, miközben, a kiürült tálak mellett, a kezét öblögette.21
lyenek a munkás hétköznapok, ha nem jön közbe népirtás, puccs, lázadás, megtorlás, sáskajárás, szárazság, éhínség; és még az is el√fordul, hogy nem jön közbe, mert nem mindig csak a baj van. Nézzünk be egy családi udvarba, ahol egy bambara öregasszony üldögél. Tökedényt fog díszíteni. Miután a szabályosan gömbformára n√tt tököt kettévágták, kivájták, a bels√ részt az állatoknak adták, a rendkívül kemény héjat kiszárítják, és kívülr√l rajzokkal díszítik. A kisebb méret∫ek vízivásra szolgálnak, a nagyobbak magok, füvek, vagy bármi más tárolására. Pöl asszonyokat gyakran láttam, ahogy a tejet tökedényben viszik a fejükön.
– Tedd a t∫zre azt a szerszámot – mondta az öregasszony az unokájának. – Azonnal, m’ba. Az öreg Niakoro képtelen volt tétlenül tölteni a délutánt. Hol foltozott, hol rendbehozott valamit, hol a tökedényeket díszítette. – Soha nem fogom megérteni a rossz ízléseteket – mondogatta a többi n√nek. – Miért nem tör√dtök azzal, hogy csinosítsátok a konyhai eszközöket? Nem tudjátok-e tán, hogy azok a ti vasból való edényeitek gyengítik a férjek férfiasságát? Asszitan odavitte az öregasszonyhoz az izzóra tüzesített árt. Niakoro megragadott egy közepes méret∫ tökedényt, két combja közé szorította, és biztos kézzel vésni kezdte a mintákat. Halk sercegést lehetett hallani. Niakoro mereven nézte gyorsan mozgó kezét. Azután megállt, magasba emelte
F
áma továbbra is semmittevéssel tölti idejét, miközben Szálimáta f√tt rizst árusít az ebédszünetre a gyárból kiözönl√ munkásoknak.
126
Isten fadarabkái
Szálimáta keze, mint a takácsoké, oly ügyesen és gyorsan futott ide-oda, tányértól rizsesbödönig, onnan a vörösl√ mártásig, és sok pénzt begy∫jtött a szoknyája csücskébe. A nagy égi jótev√ kedvez√vé tette az üzletet. Köszönet érte, Allah! A kispiac eleven nyüzsgése, mindent betölt√ ricsaja visszhangzott a tet√ alatt, onnan eljutott a kiköt√ig, s√t, még a lagúna fölé is, ahol bárkák és hajók keresztezték egymást feleselve. A fojtogató nap még mindig mindent eluralt, égette a vállakat és végtagokat, mintha tüzes köveket helyezne rájuk. Szálimáta nehezen szívta be a száraz, súlyos és fanyar leveg√t. Milyen undorítóak voltak a maroknyi rizst zabáló, verejtékez√ munkások, a fölpuffadt, homoki bolháktól rothadó lábujjak, a rühes térdek, a zsírtól és portól megvastagodott nadrágok! 22
lyet egy izompacsirta √rzött egy fegyenc vicsorgásával.23
E
gy kameruni történetben a férj nem engedi feleségének, hogy sört áruljon, mert a Korán tiltja az alkoholt.
Anyám szokása szerint megtalálta a megoldást: kukoricafánkot sütött, azt árulta egy nagy lábasban cipelve házról házra.24
K
amerunban találja meg egy kongói férfi élete hivatását, azt a munkát, ami igazán nekivaló: egy leny∫göz√ példát látva ihletést kap a kocsmaalapításra. Úgy kezd√dött, hogy Makacs Csiga nev∫ h√sünk éppen a kameruni Douala egyik külvárosában járt,
…ahol meglátta a Katedrális nev∫ helyet, ezt a kameruni bárt, amelyet megnyitása óta soha nem zártak be, és Makacs Csiga sóbálvánnyá válva letelepedett, rendelt egy üveg Flag sört, egy úr bemutatkozott neki, mint a hely felel√se √sid√k óta, azt mondta, „Sztyeppék farkasának” hívják, és Makacs Csiga szerint a pasas olyan volt, mint egy kivesz√ben lév√ faj, egyiptomi múmia, csak a boltja számított neki, semmi más, még a csorba fogait megmosni vagy az álláról leborotválni a ritkás kaktuszt, az is id√veszteség volt neki, kóladiót rágott, penészes dohányt szívott, szinte repül√ sz√nyegen közlekedett, mint egyes mesékben, és akkor Makacs Csiga ezeregy kérdést tett föl neki, amelyekre a tulaj habozás nélkül válaszolt, és így értette meg Makacs Csiga, ahhoz, hogy évek óta be se zárja a kocsmát, h∫séges személyzetre kellett támaszkodnia, szigorú ügyvezetésre, és a saját alapos részvételére, minden reggel és minden este beállított a Katedrálisba, és az alkalmazottai, ahogy mindig ugyanígy látták felbukkanni, azt a következtetést vonták le, hogy a Katedrális egy valóságos vallási helyszín, egy ima reggel, egy ima este, és azután, sejthetjük, Sztyeppék farkasának a kuckója éppen a létesítménnyel szemben volt, olyannyira, hogy ha farkast kiáltottak, akkor biztosan tényleg látták is a farkát, √ csak félszemmel aludt, pontosan meg tudta mondani azoknak a vendégeknek a számát, akik ittak, és azokénak, akik nem, fel tudta sorolni azoknak a nevét, akik csak fölöslegesen fecsegtek, ahelyett hogy fogyasztottak volna, kitalálta az eladott borosüvegek számát csupán csak a kuckójában fülelve, és az éjszaka közepén fölébredt, át-
ÉS MA
N
apjainkban is ez a n√k egyik munkalehet√sége: ennivalót árulni az utcán. Leginkább fánkot szoktak. Gyakran eszegettem én is a n’djamenai utcákon, állaga, formája, színe olyan volt, amit a magyar házikonyha egérkének nevez, csak az íze kicsit más, mert búzaliszt helyett rizs-, manióka- vagy kukoricalisztb√l készült. Amit az alábbiakban egérkének fordítok, azt a regényben, feltehet√en togói szokás szerint – a szerz√, Kangni Alem togói – kutyapiszoknak nevezi az öregasszony. Imént az árusasszony szemével láttuk a vásárlókat. Most megfordítva: a vásárlók szemével látjuk az árust. Fiatalok csavarognak a városi éjszakában.
Egy eléggé rémiszt√ üres telken – talán parkoló volt, de az autók össze-vissza álltak – kiszálltunk, gyalog folytattuk az utat a félhomályban egy romos épületig; ha igazat mondott a koszlepte homlokzati felirat, hajdan szappangyár volt. A bejáratnál kötélen lógó piros körte vibrált, a lámpa alatt egy öregasszony faszénsüt√je mögött ülve reklámozta magát: Egérke! Egérke! Finom, ízletes egérke! A süt√ mellett egy alacsony asztalon kerek, narancsszín∫ fánkok, abban a feketés olajban sültek, ami ott rotyogott a t∫zön. Az unokatestvérem egy összegy∫rt papírpénzt csúsztatott az öregasszony kezébe, az kitépett egy lapot egy iskolai füzetb√l, beletekert néhány fánkot, és már oda is értünk a kovácsoltvas kapu elé, ame-
127
Lángh Júlia
ment a Kakák utcájának túloldalára, csak hogy egy rendbontót elzavarjon, megmondta neki, hogy az √ kocsmája nem egy zairei ring Mohammed Ali fanatikusainak, és emlékeztette a vendég alapvet√ jogaira és kötelességeire a Katedrálisban.25
…mentem a szalonba, hogy ellássam új feladatkörömet: mindenes cselédlány és recepciós. Az alkalomnak megfelel√ mosollyal nyitottam ajtót. Az amerikai tucatfilmek hölgyeinek mozdulatait utánozva, oldalra billen√ fejjel köszöntem az érkez√nek: „Uram…”, ezt követték nyomban a kecses kézmozdulatok: „Parancsoljon befáradni…”, és bevezettem az ügyfelet a szalonba. Rámutattam a fotelra: „Tessék kérem helyet foglalni.” Mentateát kínáltam, és amikor vége volt egy konzultációnak, magas, énekl√ hangon kiáltottam: „Ki a következ√? Fáradjon be, kérem. Asszonyom fogadja önt.” A nap legnagyobb részében a Négerhercegn√és-méltóság önéletrajzokat gépelt, tíz frankért darabját, a munkakeres√ levélért tizenötöt kért. A szerelmeslevelek drágábbak voltak. Közírónk azt mondta, már annak, aki érti, hogy „az érzelem veszélyes, és megérdemel egy minden kockázatot magába foglaló biztosítást”. Egy szerelmeslevél ötven frankjába került a szerelmesnek. Ngaremba kisasszonynak kéttucatnyi különféle prototípus állt a rendelkezésére, a kliens választhatott. Volt szerelmi vallomásos levél, tele t∫zzel és álmatlan éjszakákkal; volt az érzelmek mélységeivel zsúfolt: „Ne felejtsd el, szerelmem, hogy nem vagy egyedül a világon, bárhol légy i, mindig melletted leszek, a szép rózsaszín szíveden”; volt féltékenységgel teli, finoman fölcicomázva öngyilkossági zsarolásokkal, fazéknyi altatóval, azonnali ablakon kiugrással vagy önakasztással; a szakítólevelek rövidek voltak és józanok, és kérlelhetetlenül azzal végz√dtek: „Nem vagyunk egymáshoz valók. Ne légy szomorú. H∫séges barátod.” 26
A
kóladió komoly doppingszer, ha folyamatosan rágcsálja az ember, olyan szívdobogást kaphat, mintha tizenöt er√s duplát gurított volna le egymás után. De nyilván kell a gyorsító, ilyen megszállott munka mellett. Makacs Csiga, miután Sztyeppék farkasának példája megihlette, hazament és megcsinálta életm∫vét, az Útrakelt Hitel nev∫ kocsmát, amelynek bemutatására legnagyobb sajnálatunkra itt most nincs módunk. Makacs Csigáról csak annyit, hogy vannak boldog emberek, akiknek a kenyérkeres√ munkájuk egyúttal a legkedvesebb és legfontosabb tevékenység az életükben. Búcsúzóul egy párizsi helyszín: Belleville negyed, a nemrég múlt század utolsó évtizede. Ha nincs az embernek állása – és miért is lenne, hiszen a papírjai is rendezetlenek, a b√re is fekete, szakmája sincs és a tetejében még n√ is –, esetleg lehet próbálkozni saját gyártású karperecek vagy papucsok árusításával. Vagy bárminek az adásvételével, csempészett vagy hamisított tárgyakkal, szerencsehozó talizmánokkal, kártyajóslással. De ezekhez a munkákhoz sem könny∫ hozzáférni. Már nem fiatal h√sn√nk, aki afrikai falujából Párizsig hozta a tíz éves garanciával kiállított igazolást szüzességér√l, végre munkát talál, egyúttal szállást-ellátást is, méghozzá jó helyen: a Négerhercegn√-és-méltóság Ngaremba kisasszonynál, a hivatásos levélírónál.
Jegyzetek
13. I. m. 40–41. o. 14. Mongo Beti: Trop de soleil tue l’amour. Paris, 1999. 178–9. o. 15. Sony Labou Tansi: La vie et demie (1979). Paris, 1988. 113. o. 16. Camara Laye, i. m. 55–57. o. 17. Ali Zada: La Marche de l’esclave. Paris, 2007. 24–25. o. 18. Tierno Monénembo: L’aîné des orphelins. Paris, 2005. 119–120. o. 19. Monénembo, i. m. 121. o. 20. Ousmane, i. m. 17. o. 21. Kourouma, i. m. 55. o. 22. Kourouma, i. m. 57–58. o. 23. Kangni Alem: Cola cola jazz. Paris, 2002. 40. o. 24. Calixthe Beyala: Les honneurs perdus. Paris, 1996. 25. Alain Mabanckou: Verre cassé. Paris, 2006. 33–35. o. 26. Beyala, i. m. 217–218. o.
1. A regényrészleteket saját fordításomban közlöm. A m∫vek els√ megjelenésének dátumát zárójelben adom meg. Emmanuel Dongala: Le Feu des origines (1987). Paris, 2004. 31. o. 2. Camara Laye: L’enfant noir (1953). Paris, 1976. 27–29. o. 3. I. m. 25–26. o. 4. Ahmadou Kourouma: A függetlenség fényes napjai (1968). Budapest, Kávé Kiadó, 2001. 19. o. 5. I. m. 134. o. 6. Seydou Badian: Sous l’orage (1957). Paris, 1972. 121–122. o. 7. Dongala, i. m. 130–132. o. 8. Ferdinand Oyono: Une vie de boy (1956). Paris, 1970. 41. o. 9. Eza Boto (Mongo Beti): Ville cruelle (1945). Paris, 2007. 44–45. o. 10. Sembène Ousmane: Les Bouts de bois de Dieu (1960). Paris, 1971. 36–37.o. 11. I. m. 45. o. 12. Aminata Sow Fall: La Grève des bàttu ou Les Déchets humains (1979). Paris, 2007. 76. o.
128
