ISSN: ISBN: (puhatáblás), kiadói kód: MX-879 ISBN: (keménytáblás), kiadói kód: MX-880

A N N A

B A N K S

2

Írta: Anna Banks A mű eredeti címe: Of Poseidon Fordította: Komáromy Rudolf Szerkesztő: Nemcsók Adrienn, Vajna Gyöngyi Nyelvi korrektor Vass Alexandra Műszaki szerkesztő: Szuperák Attila ©Anna Banks 2012 © Komáromy Rudolf 2014 © Maxim Könyvkiadó Kft. 2014 A kiadvány a Feiwel & Friends engedélyével készült. Borítófotó: © Andrejs Zavadskis 2012 Borítóterv: Rich Deas ISSN: 2063-6989 ISBN: 978 963 261519 6 (puhatáblás), kiadói kód: MX-879 ISBN: 978 963 261520 2 (keménytáblás), kiadói kód: MX-880

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft. Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H TeL: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: [email protected] Felelős kiadó: Puskás Norbert 3

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

4

Anyunak, aki hitt abban, hogy bármit megtehetek, és apunak, aki szintén úgy gondolta, hogy bármit megtehetek - feltéve, hogy helyénvaló.

5

1 ÚGY CSAPÓDOM hozzá, mintha hátulról megtaszítottak volna. Tapodtat sem mozdul. Csak fogja a vállamat, és vár. Talán arra, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Vagy hogy összeszedjem a büszkeségemet. Remélem, egész nap ráér. Hallom a járkálást a parti deszkasétányon, és elképzelem, hogy az emberek meregetik a szemüket. A legjobb esetben azt hiszik, ismerem ezt a srácot, éppen ölelkezünk. A legrosszabb esetben látták, hogy nekitántorogtam ennek a vadidegennek, mint egy részeg rozmár, mert épp lefelé néztem, helyet kerestem a strandcuccunknak. Ő így is, úgy is tudja, mi történt. Ő tudja, miért nyomódik az arcom a csupasz mellkasához. És kimondottan égő arra várni, mikor jutok el odáig, hogy fölnézzek rá. Választási lehetőségek villannak föl az agyamban, mint egy füzet sarkára firkált „rajzfilm” lepergetett fázisképei. Első lehetőség: elspurizok, amilyen sebességgel az akciósan vett tangapapucsom engedi. Ez csak ott nem stimmel, hogy a jelenlegi kínos szitu részben a papucsban való elbotlásból 6

adódott. Illetve a pár egyik fele pillanatnyilag konkrétan hiányzik is, valószínűleg beleakadt a sétány valamelyik deszkahézagába. Fogadjunk, hogy Hamupipőke nem érezte ilyen hülyén magát, na de persze Hamupipi nem is bénázott úgy, mint egy részeg rozmár. Második lehetőség: úgy teszek, mintha elájultam volna. Lazán elengedem magam, meg minden. Még a nyálamat is csorgatom. Ez azonban sajnos nem fog bejönni, mert túlságosan pislogok ahhoz, hogy hihető legyen az elalélás, meg aztán eszméletlen állapotban senki sem szokott elpirulni. Harmadik lehetőség: imádkozom, hogy lecsapjon a villám. Az a végzetes fajta, amit előre érez az ember, mert rezeg a levegő, és bizsereg a bőrünk - legalábbis a fizikakönyv szerint. Mondjuk, ettől mindketten kinyiffanhatunk, de most komolyan, a srác igazán figyelhetett volna jobban, elvégre látta, hogy én egyáltalán nem figyelek. Egy incifinci másodpercig azt hiszem, imám meghallgatásra talált, mert kábé mindenem zsibong, tiszta libabőr vagyok, a pulzusom meg mintha fölvillanyozódott volna. Azután rájövök, hogy ez a vállamtól indul ki. A srác kezétől. Legeslegutolsó lehetőség: az isten szerelmére, vakarjam már le a képemet a srác melléről, és kérjek bocsánatot a rögtönzött letámadásért. Azután tovabiceghetek a fél pár tangapapucsban, mielőtt elájulok. Némi szerencsével a villám csak mozgásképtelenné tesz, és a srác egyébként is kötelességének érzi, hogy a karjában cipeljen el valahová. Na, szóval ne húzzuk az időt, kérem. Kicsit elhúzódom tőle, és fölkukucskálok. Ég az arcom, de ennek semmi köze sincs ahhoz, hogy a floridai nap ezer fokra fűtötte a 7

levegőt, annál több a köze ahhoz, hogy szó szerint belebotlottam a földgolyó legvonzóbb pasijába. Igazán remek. - Nem esett bajod? - kérdezi megrökönyödve. Szinte látni vélem az ábrázatom lenyomatát a mellén. - Nem - rázom a fejemet. - Már megszoktam. Bocsi! - rázom le magamról a kezét, miután önszántából nem veszi le. A bizsergés megmarad, mintha a srác rajtam hagyott volna valamicskét magából. - Jesszus, Emma, minden rendben? - szól a hátam mögül Chloe. Legjobb barátnőm szandáljának higgadt csattogása sejteni engedi, hogy annyira azért nem aggódik, mint a kérdése mutatja. Amilyen futóbajnok, már rég mellettem termett volna, ha azt hiszi, hogy megsérültem. Sóhajtva szembefordulok vele, és nem lep meg, hogy olyan széles a vigyora, akár az Egyenlítő. Felém kínálja a fél pár strandpapucsot, vigyáznom kell, hogy ne tépjem ki a kezéből. - Ja, köszi, minden rendben - felelem. Visszafordulok a sráchoz, aki mintha másodpercről másodpercre szívdöglesztőbbé változna. - Ugye nálad is? Az összes csontod ép, meg ilyesmi? Pislog, alig észrevehetően biccent. Chloe a sétány korlátjának támasztja a szörfdeszkáját, és a kezét nyújtja a fiúnak, aki anélkül viszonozza a gesztust, hogy közben levenné rólam a szemét. - Chloe vagyok, ő meg Emma - közli a barátnőm. - Magunkkal szoktuk hozni a bukósisakját, de kivételesen a szállodai szobában felejtettük. Hápogok. Egyúttal próbálok döntésre jutni, mégis milyen virágot vigyek a temetésére, miután majd kinyomom belőle az összes szuszt. Jersey-ben kellett volna maradnom, ahogy anyu mondta. 8

Nem kellett volna idejönnöm Chloéval meg az őseivel. Mit keresek én Floridában? Elvégre a jersey-i tengerparton lakom. Egyik strand olyan, mint a másik, nem? Hát nem. Neeeeeeeem. Muszáj volt eljönnöm, és az utolsó nyaramat Chloéval töltenem, mert nincs több közös vakációnk, mielőtt elhúzunk az egyetemre, blablabla. Most pedig így áll rajtam bosszút, mert tegnap este nem hagytam, hogy a személyimmel csináltasson tetkót magának. De hát mégis mit várt? Ő fekete, én meg fehér vagyok. Még csak nem is barnára sült fehér. Kanadaiturista-tejfehér. Ha az a srác annyira vaksi, hogy összetéveszt kettőnket, akkor leginkább senkire sem kéne tetkót varrnia, jól mondom? Egyszerűen meg akartam védeni Chloét. Csak hát ő ezt nem vágja. Látom a szeméből - ugyanígy villogott akkor is, amikor kicserélte a kézfertőtlenítőmet az intim síkosítómmal -, hogy mindjárt porrá fogja zúzni a maradék büszkeségemet is. - Bocs, nem hallottuk a nevedet. Te tudod a nevét, Emma? kérdezi mintegy végszóra. - Próbáltam megtudni, Chloe, de úgy láttam, nem hajlandó elárulni, ezért lefejeltem - felelem, és az égnek emelem a tekintetemet. A srác ajka fölfelé görbül. Ez a majdnem mosoly érzékelteti, mennyire lélegzetelállítóan hatna az igazi. A bizsergés újból föllángol, megdörzsölgetem a karomat. - Figyelj, Galén, nem akarod... Mindannyian a törékeny, fekete hajú lány felé fordulunk, aki megfogja a srác vállát. A lánynak elakad a szava, amikor meglát. Ha ezek ketten nem ugyanolyan rövidre nyírt sötét hajúak, ugyanolyan ibolyakék szeműek és ugyanolyan hibátlan kreol 9

bőrűek, akkor is tudnám, hogy rokonok, mert elárulja a leguralkodóbb vonásuk: folyton merőn néznek. - Chloe vagyok. Ő a barátnőm, Emma, aki a jelek szerint az imént blokkolta a fiúdat. Épp a sűrű bocsánatkérésnél tartunk. Két ujjam közé csippentem az orrnyergemet, és lassan tízig számolok magamban, de talán jobb lenne ötvenig. Akkor hosszasabban fantáziálhatnék arról, ahogy kitépem Chloe egyik vadiúj meghosszabbított tincsét. - Mi bajod, Emma? Csak nem vérzik az orrod? - fuvolázza, és remekül szórakozik. A bizsergés az államba összpontosul, ahogy Galén begörbített ujjával fölemeli. - Vérzik az orrod? Hadd nézzem! - dönti jobbra-balra a fejemet, és közelebb hajol, hogy jól szemügyre vegye. Na, most érem el a cikiküszöbömet. Megbotlani elég gáz. Valakibe belebotlani sokkal gázabb. De ha ennek a valakinek olyan a teste, hogy a márványszobrokat eszi a sárga irigység - és aggódom, nem tört-e be az orrom a mellizmán -, hát akkor a megbotlás utcahosszal második az emberséges eutanázia mögött. A srác láthatólag meglepődik, amikor lesöpröm a kezét, és ellépek tőle. A barátnője (vagy rokona) pedig hátrahőköl attól, ahogy a tartását majmolom: karba teszem a kezemet, és összevonom a szemöldökömet. Kétlem, hogy ő valaha is elérte már a cikiküszöbét. - Mondtam, hogy minden rendben. Nem hívunk rendőrt, nincs betétlapcsere. - Ő a nővérem, Raína - mondja a srác, mintha a társalgás természetes módon terelődött volna ebbe az irányba. A lány úgy mosolyog rám, mintha kést szegeznének neki, 10

kizárólag jólneveltségből fakadó mosoly ez, az a fajta, amit a nagyira villantunk, amikor átadja a saját kötésű libafos zöld pulóvert. Erre a pulcsira gondolok, ahogy viszonzom a mosolyát. - Itt nem elég jók a hullámok a szörfözéshez - akad meg Galén szeme a fakorlátnak támasztott szörfdeszkán. Nem erőssége a bájcsevegés. Akárcsak a nővérén, rajta is erőltetett udvariasságot érzek. A lánnyal ellentétben azonban nincs benne semmi rejtett ellenségesség, csak félszeg, mint aki kijött a gyakorlatból. Mivel úgy tűnik, hogy a maga részéről igazán igyekszik, együttműködöm. Látványosan fürkészem a Mexikói-öböl smaragdzöld habjait, a lustán a partot nyaldosó hullámokat. Egy férfi derékig vízben állva, kisbabát lovagoltat a csípőjén, és föl-fölugrik vele, amikor eléri őket egy hullám. Az otthonihoz képest az itteni hullámverés a vidámparki dedós játékokra emlékeztet. - Tudjuk, csak lubickoláshoz visszük be - feleli Chloe, nem zavartatja magát attól, hogy Galén hozzám beszélt. - Jersey-ből jöttünk, úgyhogy tudjuk, milyenek a rendes hullámok. - Ahogy közelebb lép, Raína hátrál. - Jé, de furi! Pont olyan színű a szemetek, mint Emmának - állapítja meg. - Másnál még sosem láttam ilyet. Mindig azt hittem, attól van, hogy olyan sápkóros. Juj, Emma! Ennek nyoma marad - dörzsölgeti megcsípett bicepszét. - Helyes, remélem is - vágom rá. Szívesen faggatnám őket a szemük színéről - ez az árnyalat egyébként Galén kreolos bőre mellett tetszetősebbnek tűnik -, de Chloénak sikerült elpuskáznia minden esélyemet arra, hogy kimásszak kínos helyzetemből. Be kell érnem annyival, hogy apu - és a Google - mindvégig tévedett: a szemszínem nem is olyan 11

nagyon ritka. Igaz, hogy orvos apukám két évvel ezelőtti halála napjáig praktizált. És az is tény, hogy a Google eddig még nem hagyott cserben. De ki vagyok én, hogy vitába szálljak az eleven, hús-vér bizonyítékkal, miszerint tényleg létezik ez a szemszín? Na, ki vagyok? Senki. Jobb is, mert úgysem akarok beszélni senkivel. Nem kívánok további kínos társalgást erőltetni Galénra. Nem kívánok további lehetőséget adni Chloénak, hogy még jobban leégessen. Csak szeretném végre túltenni magam ezen a helyzeten. Elnyomulok Chloe mellett, és fölkapom a szörfdeszkát. Becsületére legyen mondva, a korláthoz lapul, amint újra elmegyek mellette. Megállok Galén és a nővére előtt. - Örülök, hogy megismerkedtem veletek. Elnézést, hogy beléd rohantam! Gyerünk, Chloe! Galén mintha mondani akarna valamit, de elfordulok. Kellemes társaság a srác, de nem óhajtok a balesetmentes fürdőzésről eszmét cserélni - sem a további ellenséges rokonaival megismerkedni. Bármit mond, az úgysem változtathat a tényen, hogy a DNS-em a képemről a mellkasára kenődött. Próbálok nem menekülésszerűen távozni, csak simán elvonulni mellettük, majd le a lépcsőn az érintetlen fehér homokra. Hallom, hogy Chloe kuncogva fölzárkózik hozzám. És úgy döntök, hogy a napraforgó jó lesz a temetésére.

12

2 A TESTVÉRPÁR a korlátra könyökölve figyeli, ahogy az imént megismert lányok lehámozzák a bikinijükről a pólót, és a szörfdeszkát kettejük között úsztatva gázolnak be a vízbe. - Valószínűleg csak kontaktlencsét hord - véli Raína. - Tudod, gyártanak ilyen színűt. - Nem hord kontaktlencsét - rázza a fejét a fiú. - Ugyanolyan jól láttad őt, ahogy engem látsz. Közülünk való. - Megbuggyantál? Nem lehet a mi fajtánk. Nézd meg a haját! Még csak szőkének sem nevezném. Majdnem fehér. Galén a homlokát ráncolja. A hajszín őt is megtévesztette, amíg hozzá nem nyúlt a lányhoz. Amint megfogta a karját, az érintés egy pillanat alatt minden kételyt eloszlatott. A szirének mindig vonzódnak a magukfajtákhoz. Ez segíti, hogy az óceánban soksok kilométerről egymásra leljenek. Ez a vonzalom rendszerint a vízre korlátozódik, abban a közegben érzik meg a fajtájukhoz tartozók jelenlétét. Gálén eddig sosem hallotta, hogy szárazföldön is előfordul - és se szárazon, se vízen, se sehol nem érezte ilyen erősen -, de tudja, mit érzett. Emberre nem reagált 13

nem is reagálhatott - volna így. Főleg amennyire utálja őket. - Tudom, hogy szokatlan... - Szokatlan? Lehetetlen, Galén! A szőkeség, mint olyan, nem szerepel a génjeinkben. - Be lehet fejezni a drámázást. A lány közénk tartozik, pont, új bekezdés. Láthattad, milyen sután adja elő az emberkedést. Azt hittem, fölcsavarodik a korlátra. - Jó, mondjuk, bármilyen valószínűtlen is, hogy rájött, mivel szőkítheti ki a hajából évezredek örökségét. Akkor már csak azt légy szíves megmagyarázni, mi a búbánatnak lóg együtt... jaj, nem is, vakációzik... emberekkel. Az orrunk előtt szegte meg a törvényt, együtt pancsikolt a visszataszító emberi barátnőjével. Ugyan miért, Galén? - Talán nem tudja, kik vagyunk - von vállat a fiú. - Ezt meg hogy érted? Mindenki tudja, kik vagyunk! - Nyilvánvalóan nem. Ne felejtsd el, hogy most találkoztunk vele először. - Kiszáradtál? - horkan föl a nővére. - Látja rajtunk a jelet. Igazán nem rejtegetjük. - Talán tetoválásnak véli - kínál magyarázatot. - Micsodának? - Nézz körül, Raína. Látod a jeleket annak az emberlánynak a bokáján? Látod azt a férfit? - mutat valakire, aki épp feljön a lépcsőn. - Tele van jelzésekkel, amit az emberek tetoválásnak hívnak. A lány talán azt hitte... - Állj le! - tartja föl a kezét Raína. - A háromágú szigonyt fölismerné. Ha a mi fajtánkhoz tartozna. Galén bólint. Igaz. Egy szirén a hasukon kéklő pici szigonyból tudná, hogy királyi sarjak - és mivel emberstrandra öltöztek, 14

most mindkettőjükön jól látható. Szóval a lány szőke - fehér hajú, és nem ismerte föl a királyi vért. Ő azonban akkor is tudja, mit érzett. És hát a lány szeme mégiscsak... - Jaj, ne! - nyögi Raína. - Mi az? - Megint olyan képet vágsz. - Milyen képet? - Mint amikor azt hiszed, hogy igazad van. - Tényleg? A fiú Emmát figyeli, aki éppen meglovagolja a szörfdeszkát, és könyörtelenül fröcsköli barátnője arcába a sós vizet. Galén elvigyorodik. - Nem megyünk haza? - támaszkodik a korlátnak Raína. - Milligan doktor nem telefonál potyára. Ha szerinte valami érdekes, akkor valószínűleg az is. Mehetsz, ha akarsz, de én utánajárok. Dr. Milligan azon ritka emberek egyike, akikben Galén megbízik. Ha a doktor bárkinek is fecsegni akart volna a szirének létezéséről, már évekkel ezelőtt megtette volna, azon a napon, amikor Galén megmentette az életét. Dr. Milligan ehelyett azzal viszonozta a szívességet, hogy - bár könnyűbúvár társai föllármázták a sajtót - még azt is letagadta, hogy egyáltalán látta Galént. Azóta összebarátkoztak, kapcsolatukat szusizással, délutáni úszkálással, legfőképpen pedig információmegosztással mélyítették el. A jó összeköttetésekkel rendelkező, igen elismert oceanográfus Milligan az ezen a partszakaszon létesített Öbölakvárium igazgatójaként elsőrendű pozíciót töltött be ahhoz, hogy figyelemmel kísérhesse kollégái, pályatársai tevékenységét. Tegnap, amikor Galén megkapta Milligan doktor sürgős 15

hangpostaüzenetét a szőke szirénről, aki emberi alakban látogatott az Öböl-akváriumba, egy nap alatt átúszta az öblöt. Ha dr. Milligan nem tévedett Emma képességeit illetően, akkor nem csak holmi szabályszegő szirénre bukkant. A jó doktor talán a két királyság egyesítésének kulcsát találta meg. Minthogy azonban Rajnának nem erős oldala a diszkréció kisebb korában önmagára is árulkodott -, Galén tudja, hogy ezt a dolgot titokban kell tartania a nővére előtt. Egyébként meg még abban sem biztos, hogy saját maga elhiszi-e. És még ha tényleg elhinné, ha tényleg meg tudna győződni róla, vajon Emma megtenné-e azt, amit kell? És hol bujkált mostanáig? És miért? Emma körül minden csupa rejtély. A neve nem szirénre vall - se a haja, se a bőre. És ahogy az ajka vörösre vált, amikor elpirult, attól Galénnak kis híján elállt a lélegzete. - Mi? - kérdezi a nővére. - Semmi - szakítja el a tekintetét Emmától a fiú. Na tessék, most meg rajtakapott, hogy hangosan motyogok magamban. - Mondtam, hogy megbuggyantál. - Raína bugyborékoló halálhörgést hallat, és két kézzel szorongatja a saját torkát. - Apa ezt fogja művelni velem, ha megint nélküled térek haza. Mit mondjak, ha megkérdezi, hol hagytalak? Ha megkérdezi, miért izgatnak olyan megszállottan az emberek? „De apa, ez most egy szőke csinibaba jó összeköttetésekkel”...? - Majd még bánni fogja, hogy nem mutat érdeklődést irántuk. Grom legalább józanul gondolkodik ebben az ügyben. Csak idő kérdése, hogy fölfedezzenek bennünket, és... - Tudom, tudom - fanyalog Raína. - Tudom, mennyire utálod az embereket. Te jó ég, csak vicceltem. Ezért mászkálok utánad, nem? Hátha segítségre szorulsz. 16

Galén végigszánt a haján, és hátradől a korlát fölött. Az ikernővére tényleg úgy követi, akár egy gályatartóhal a cápát, de a segítőkészségnek nincs sok köze ehhez. - Aha, szóval nem azért, nehogy összeboronáljanak... - Ki ne mondd! - Miért, szerinted mire gondolok? Amióta Tóraf megkért apától... - Tóraf agyalágyult! Tóraf születésüktől fogva a legjobb barátjuk volt - mármint addig, amíg a közelmúltban ki nem nyilvánította Raína iránti szándékait. Legalább annyi esze volt, hogy azután elbújt, és várt, amíg a lány be nem szüntette az életveszélyes fenyegetéseket. Most azonban Raína még a fenyegetőzésnél is cudarabbul bánik vele: jeges közönnyel. Tóraf semmi könyörgéssel, édesgetéssel nem tudja meglágyítani. Amióta azonban Raína idén tavasszal betöltötte huszadik életévét - vagyis két esztendővel túlhaladta a rendes párosodási kort -, az apja nem lát komoly okot, hogy ne helyeselje a frigyet. Tóraf alkalmas jelölt, és a döntés már megszületett, akár tudomásul veszi Raína, akár nem. - Kezdek igazat adni neked. Ki más akarná egy vadóccal összekötni az életét? - kérdezi vigyorogva Galén. - Vadóc a nénikéd! Éppenséggel te szigeteled el magad mindenkitől, mert jobban tetszik az emberek társasága a sajátodnál. - Ez a feladatom. - Mert igényelted! Ez igaz. Galén az emberek egy régi mondásából indult ki, miszerint tartsd közel magadhoz a barátaidat, és még közelebb az ellenségeidet, ezért engedélyt kért a bátyjától, Gromtól, hogy úgyszólván az emberekhez küldött követként szolgálhasson. Az 17

utódlásban soron következő Grom egyetértett, hogy nem árt ügyelni a szárazföldiekre. Kizárólagos mentességet adott Galénnak az emberekkel való kapcsolattartást tiltó törvény alól, fölismerte, hogy magasabb szempontok érdekében szükséges némi érintkezés. - Mert senki más nem. Valakinek figyelnie kell rájuk. Tényleg újra le akarjuk futni ezt a kört? - bosszankodik Galén. - Te kezdted. - Nem érek rá erre. Mész vagy maradsz? Raína karba teszi a kezét, lebiggyeszti az alsó ajkát. - Mégis mi a terved? Szerintem tartóztassuk le. - Mi ez a többes szám? - Tudod, hogy értettem. A fiú vállat von. - Azt hiszem, követem egy darabig. Szemmel tartom. Raína felelni készül valamit, de meghökken. - Talán nem lesz rá szükség - suttogja tágra meredt szemmel. A testvére követi a tekintetét a vízre, egy sötét árnyékhoz, amely azon a részen köröz a mélyben, ahol a lányok a szörfdeszkán osztoznak. Galén káromkodik a bajsza alatt. Cápa.

18

3 EGY KISEBB lakóháztűz kioltásához elegendő vizet locsolok Chloe arcára. Nem vízbe fullasztani akarom, csak tengeri sós pakolással kezelni a szemgolyóját. Amikor azt hiszi, befejeztem, kinyitja a szemét és a száját. Öreg hiba. A következő hullám végigöblíti a torkában csüngő csapocskát, és lejut a tüdejébe, mielőtt nyelhetne. Köhög-krákog, és úgy dörgöli a szemét, mint akit jól átejtettek. - Köszi, Emma! Összevizezted az új hajamat! - prüszköli. - Most elégedett vagy? - Nem. - Mondtam már, hogy bocs - fújja az orrát a tenyerébe, azután a tengerbe rázza. - Mindjárt hányok. És a „bocs” kevés. - Rendben. Jóváteszem, Mi az óhajod? - Hadd nyomjam a fejedet a víz alá, amíg jobban nem érzem magam! - indítványozom. Karba teszem a kezemet, ami elég húzós, ha az ember olyan szörfdeszkán egyensúlyoz, ami a közelben elhaladó motorcsónak farvizén billeg. Chloe tudja, 19

hogy parázom ennyire távol a parttól, de a kapaszkodással gyöngeséget árulnék el. - Csak azért hagyom, mert szeretlek. De attól sem fogod jobban érezni magad. - Nem tudhatom biztosan, amíg nem próbálom ki - nézek farkasszemet vele, és kicsit egyenesebben ülök. - Jó. De amikor fölengedsz, még mindig albínó leszel - hintáztatja a deszkát, ezzel kapaszkodásra kényszerít. - Vedd le a taknyos kezedet a szörfdeszkáról! Különben sem vagyok albínó. Csak fehér. Szeretném újra összefonni a karomat, de ezúttal majdnem beborulunk. A büszkeségemet jóval könnyebb lenyelni, mint az egész Mexikói-öblöt. - Fehérebb a sokévi átlagnál - vigyorog. - Ha fölhúznád a fürdőruhámat, mindenki azt hinné, pucéran lát. Lepillantok a spagettipántos fehér bikinire, amely gyönyörűen érvényesül tejcsokoládé színű bőrén. Rajtakap, és nevet. - Hát, amíg itt vagyunk, talán lebarnulok - felelem pirulva. Érzem, hogy kezdek meglágyulni, és ez rohadtul bosszantó. Csak most az egyszer szeretnék durcás maradni, neheztelni Chloéra. - Úgy érted, talán leégsz. Jut eszembe, bekented magad naptejjel? A fejemet rázom. Ő nemkülönben, és az anyjáéval tökéletesen azonos, rosszallóan csettegő hangot hallat. - Sejtettem. Ha bekented volna, rögtön lecsúsztál volna annak a srácnak a melléről, de te odaragadtál. - Tudom - sóhajtom. - Életemben nem láttam ilyen dögös pasit - legyezgeti magát a 20

nagyobb nyomaték kedvéért. - Nekem mondod? Belecsapódtam, nem emlékszel? Méghozzá, khm, bukósisak nélkül. Nevet. - Szörnyen sajnállak, de közölnöm kell, hogy még mindig téged bámul. Sőt nemcsak ő, hanem az áspiskígyó tesója is. - Fogd be! Nyerít. - De most komolyan, szerinted melyikük nyerné a bámulóversenyt? Majdnem javasoltam a srácnak, hogy találkozzunk ma este Baytowne-ban, de lehet, hogy az a kullancs típus. Pedig kár. Baytowne-ban egymillió sötét kis zug van, ahol összebújhatnátok smacizni... - Istenem, Chloe, hagyd abba! - vihogok meg didergek egyidejűleg, és önkéntelenül elképzelem, amint végiglejtek Baytowne-on Galénnal. Baytowne igazi falu, álmos falucskába tömörülő szuvenírboltok a golfpálya tőszomszédságában. Legalábbis nappal. Este viszont... na, olyankor éled föl a diszkó, és kitárja kapuját a napon leégett sok bulizó előtt, akik daiquirit szürcsölgetve ténferegnek a macskaköves gyalogutakon. Galén istenien festene a hunyorgó fényben, még akkor is, ha nem veszi le a pólóját... - Aha - bazsalyog Chloe. - Már arra gondoltál, mi? - Nem! - De igen! Akkor miért pulykavörös a képed? - De nem! - nevetek, ő is nevet. - Szóval megkérjem, hogy találkozzon velünk? Bólintok. - Szerinted hány éves? 21

Vállat von. - Nem rémisztően sok. De ahhoz elég sok, hogy én még vadászati tilalom alá essek. Szerencséjére viszont te éppen betöltötted a tizennyolcat... Ez meg mi a... Te rúgtál meg? - A vízbe kukucskál, végigsimít a tenyerével a felszínen, mintha letisztogatna valamit, hogy jobban lásson. - Valami belém ütközött. Két kézzel beárnyékolja a szemét, és hunyorogva olyan közel hajol, hogy egy rendes hullám állon csapná. Olyan elmélyülten koncentrál, hogy majdnem meggyőz az arckifejezése. Majdnem. Csakhogy Chloe mellett nőttem fel - harmadikos korunk óta a szomszédban lakik. Éppúgy hozzáedződtem a tornácunkra telepített gumikígyókhoz, a cukortartóba csempészett sóhoz, mint a vécéülőkére feszített átlátszó fóliához - igaz, hogy az utóbbinak anyu esett áldozatul. A lényeg az, hogy Chloe majdnem annyira imádja az átveréseket, mint a futást. Márpedig ez most tutira átverés. - Persze, én rúgtalak meg - forgatom a szememet. Érezni nem éreztem, de tényleg láttam, hogy megvonaglott a lába. Kíváncsi vagyok, mióta tervezgeti ezt. Amióta ideérkeztünk? Amióta Jersey-ben repülőgépre szálltunk? Amióta betöltöttük a tizenkettőt? - Idehallgass, Chloe, korábban kelj föl, ha engem akarsz… Vérfagyasztó a sikolya. Valósággal kigúvad a szeme, és nem is ráncok, de mély barázdák keletkeznek a homlokán. A bal combjához kap, olyan vadul szorítja, hogy az egyik műkörme lepattan. - Hagyd abba, Chloe! Ez nem vicces. Az ajkamba harapok, próbálom megőrizni az egykedvűség látszatát. 22

Újabb műköröm pattan le. Chloe felém kap, de nem ér el. A lába előre-hátra rángatózik a vízben, és ismét sikít, csak ez most sokkal, sokkal ijesztőbb. Két kézzel a deszkába kapaszkodik, de annyira rázkódik a karja, hogy nem bírja megtartani magát. Hamisítatlan könnyek tengervízzel és izzadsággal keverednek az arcán. Görcsösen, akadozva zokog, mintha nem tudná eldönteni, hogy sírjon, vagy megint sikoltozzon inkább. Ez már meggyőző. Előrelendülök, megragadom az alkarját, odacsúszom hozzá a deszkán. Vér felhőzi körülöttünk a vizet. Amikor Chloe meglátja, sikoltozása tébolyulttá fokozódik, ez már nem is emberi hang. Összekulcsolom az ujjainkat, de erőtlenül viszonozza. - Kapaszkodj belém, Chloe! Húzd föl a lábad a deszkára! - Ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne! - zokogja, két lélegzetvétel között fuldokol. Egész teste rázkódik, a foga úgy vacog, mintha valamiképpen a Jeges-tengerre sodródott volna. És már nincs a szemem előtt más, csak az uszony. A kezünk elszakad egymástól. Sikoltok, ahogy a deszka megbillen, és Chloét lefordítják róla. Ahogy valami a felszín alá húzza, a víz elfojtja a kiáltását. Vérnyomot hagy maga után, árnyékká válik, egyre mélyebbre kerül, egyre messzebb a fénytől, az oxigéntől. Tőlem. - Cápa! Cápa! Segítség! Segítsen már valaki! Cápaaaaaa! Hadonászom és sikoltozom. Rúgkapálok a lábammal, és sikoltozom. Összevissza kapálózom a szörfdeszkán - és sikoltozom és sikoltozom és sikoltozom. Lecsúszom, a deszka a levegőbe mered, minden erőmmel meglengetem. A súlya a víz alá kényszerít. Rémület és víz vesz körül. Egy másodpercre visszavedlek négyévessé, a nagymamám háza mögötti 23

halastóban fulladozom. Pánik borít el, akár a fölkavart iszap. De az akkoriakkal ellentétben most nagyon is a valóságba fogódzom. Nem rugaszkodom el tőle, nem hagyom, hogy a képzeletem vegye át a parancsnokságot. Nem ábrándozom arról, hogy halak mentenek meg, hogy törpeharcsa és csíkos sügér lökdös a felszínre. Talán mert már megnőttem. Talán mert valaki más élete függ attól, hogy higgadt maradok-e. Bármi is az oka, eltökélten szorongatom a szörfdeszkát, fölhúzódzkodom rá, és miközben a felszínre bukkanok, benyelek valamennyit egy hullámból. A sós víz marja megerőltetett torkomat, bár nyomában beárad a friss levegő. Az emberek apró pettyek a parton, szaladgálnak, mint bolhák a kutyán. Senki sem lát engem. Se a napozók, se a sekély vízben úszkálok, se a kicsinyeikkel kagylóhéjakra vadászó anyukák. Nincsenek a közelben kishajók, vízi robogók, nincs más, csak a víz, az ég meg a leáldozó nap. Zokogásom tüdőszaggató csuklásba torkollik. Senki sem hallhat. Senki sem láthat. Senki sem siet Chloe megmentésére. Ellököm a szörfdeszkát a part felé. Ha a hullámok kisodorják, talán valaki észreveszi, hogy a deszka gazdája nem tért vissza vele. Talán az illetőnek akkor eszébe jut a két lány, aki bevitte a vízbe a deszkát. És akkor talán keresni kezdenek bennünket. A szívem mélyén érzem, hogy az életemet látom elúszni azon a csillogó deszkán. Ha pedig lenézek a vízbe, mintha Chloe életét figyelném, amint tovatűnik az a halványuló vérnyom, amely minden elhaladó hullámmal egyre gyöngébb, elmosódóbb. Egyértelmű a választás. Annyi levegőt szívok a tüdőmbe, hogy már-már szétpattan. 24

Azután alábukom.

25

4 KÉSŐ. Bármilyen gyors is Galén, most elkésett. Átszáguld az áramlaton, ahogy az öböl medre mind meredekebben lejt alatta. Valahányszor Emma kétségbeesett sikoltását hallja, még jobban megerőlteti magát, jobban, mint eddig bármikor is. De nem szeretné látni. Bármi történik most a lánnyal, ami ilyen sikoltozásra készteti, jobb szeretné nem látni. Máris tudja, hogy azok a sikolyok örökké kísérteni fogják. Nem akarja kínjait még a látvánnyal is tetézni. Chloe már elhallgatott. Galén gondolni sem bír arra, mit jelent ez. És nem hajlandó tudomásul venni, mennyi idő telt el azóta, hogy meghallotta Emmát. Összeszorítja a fogát, és gyorsabban hasítja a vizet, mint ahogy a szeme ki tudná venni, ami elébe tárul. Végre-valahára megtalálja őket. És elkésett. Felnyög, amikor meglátja Emmát. A lány Chloe ernyedt karját szorongatja, húzza-vonja, csavargatja, viaskodik, hogy kicsikarja a barátnőjét a bikacápa foga közül. Emma nem látja, hogy minden rántással, minden megnyert centiméterrel csak még több 26

hús marcangolódik le Chloe lábáról. És azt sem látja, hogy a barátnője már régen nem küzd tovább. Emma hadakozik a bestiával. Az rázkódik és vonaglik, tükrözi a lány erőfeszítéseit, mindkettőjüket a mélybe húzza, de Emma nem ereszti Chloét. Galén körbepillant, vigyáz, hogy nem vonz-e oda más ragadozókat is a vér. De a vörös köd lassanként eloszlik - Chloe már szinte teljesen kivérzett. Miért nem változott át Emma? Miért nem mentette meg a barátnőjét? A kételyhez gyötrő lelkifurdalás vegyül. Raínának volt igaza. Ez a lány nem közülük való. Ha az volna, megmentette volna a barátnőjét. Átváltozott volna, biztos távolba vitte volna - hiszen minden egészséges szirén gyorsabban úszik a cápáknál. Tévedtem, gondolja. Emma ember. Ami azt jelenti, hogy oxigén kell neki. Azonnal. Galén a lány felé indul, de megtorpan. A percek óta tomboló harcnak ki kellett volna merítenie Emma erejét, de ő csak egyre nagyobbakat ránt. Néhányszor még a sekélyebb víz felé is sikerül elmozdulnia. Teret tud nyerni egy bikacápával szemben. Galénnak eszébe jut, hogy Milligan doktor említette, az emberek valami adrenalin nevűt termelnek, ami erősebbé teszi őket, további energiát ad nekik, amikor a túléléshez szükségük van rá. Talán Emma teste másokénál több adrenalint állít elő... Mi értelme ezen gondolkodni? Adrenalin ide vagy oda, ez a lány akkor is ember. Segítségre szorul. És hová tűnt Raína? Már ide kellett volna érnie, azokkal a mihaszna emberekkel, akik vízimentőknek nevezik magukat. Szép kis vízimentők, egész nap a magas faalkotmányaikon gubbasztanak, éberen ügyelik a strandot, nehogy valami bikinis belefulladjon a fehér homokba. Galénnak nincs ideje holmi serdülőkorú mentőangyalokat várni. 27

Még ha Emma elegendő adrenalint termel, hogy lent maradjon, az már akkor is csoda, hogy a cápa még nem mondott le Chloéról, nem támadt Emmára inkább. Galén másodszor is megindul a lány felé. És másodszor is megáll. Ez a lány valahogy... nem úgy fest, mint akinek segítség kell. Sápadt arcát harag torzítja el. Nem félelem. Nem kétségbeesés. Egyszerűen dühös. Platinaszőke haja holdudvarként libeg körülötte, minden egyes erőteljes mozdulatát késleltetett rándulással követi. Bosszúsan morog és nyög. Galén elkerekedett szemmel figyeli, ahogy rúgásra emeli a lábát. Emberi végtagja nem elég erős, hogy kárt tehessen ellenfelében, a víz lelassítja a mozdulatot, tompítja az ütközést. De még így is szemen találja a cápát, és a lendület elegendő ahhoz, hogy a bestia elengedje martalékát. Nem távozik, csak széles kört ír le a lányok körül. Azután egyenesen rájuk ront. Galén nekiiramodik. A maga nemében ő a leggyorsabb. Képes a cápánál hamarabb odaérni a lányhoz, elragadni őt, és valószínűleg még vissza is tud változni emberi alakba, mire Emma meglátja. De minek vesződjön egyáltalán visszaváltozással? Pillanatnyilag beolvadó alakot öltött, bőre a környező vizet utánozza. Emma így nem láthat mást, csak valami vizes pacnit, ami partra szállítja. De még ha nem beolvadó formára vált át, akkor sem hisz a lánynak senki, amikor majd elmeséli. Azt fogják hajtogatni, hogy elveszítette az eszméletét, sok tengervizet nyelt, a megrázkódtatástól azt sem tudja, mit látott. De Galén azt akarja, hogy Emma tudja, azt akarja, hogy lássa őt. Valami megfoghatatlan okból azt kívánja, hogy a lány emlékezzen rá. Mert ez lesz az utolsó alkalom, amikor láthatja 28

Emmát. Semmi szükség rá, hogy kövesse. A mai nap után semmi érdeke sem fűződik hozzá, hogy figyelje. Ember nem egyesítheti az ő népét. Még akkor sem, ha lélegzetelállító. Lélegzetelállító? Jól mondta Raína, tényleg elment az eszem! Felnyög, és teljes sebességre kapcsol. Emma kiáltása azonban megdöbbenti. - Állj! - ordítja a lány. Galén megáll. Emma azonban nem hozzá szól. Hanem a cápához. És a cápa is megáll. Emma két kézzel átfogja Chloét, a mellkasához öleli, elfordítja barátnőjét a támadástól. - Nem kapod meg! Hagyd békén! Szállj le rólunk! A cápa megfordul, és úgy kotródik el, mintha duzzogna. Galén elámul. Addig figyeli a halat, amíg egy lendületes farokcsapással el nem tűnik a messzeségben. Próbálja fölfogni a dolgot. Mert egyvalamit teljes bizonyossággal tud a bikacápákról, mégpedig azt, hogy nem szoktak meghátrálni. A harcias és kegyetlen bikacápa szirének és emberek körében egyaránt a legfélelmetesebb lények közé tartozik - mindkét faj kicsinyeit a legnagyobb valószínűséggel támadja meg. Ez meg itt egyszerűen lemondott a zsákmányról, a már megszerzett prédájáról. A szirén figyelme egy csapásra ismét Emmára összpontosul, ahogy a lány fojtott kiáltást hallat. Még most is magához szorítja Chloét, és süllyedni kezdenek. Emma tapossa a vizet, és szabad kezével evez. Az arca most már nem dühöt, hanem elkeseredést tükröz. Félelmet. Kimerültséget. Emma igazi embernek látszik. Galén közeledő zajt hall, feléjük tartó motorcsónak halk 29

berregését. Raína. De vajon idejében érkezik? Minden múló másodperc gyöngíti Emma küzdőszellemét. Rúgó mozdulatai rendszertelenekké válnak, karcsapkodása minden nyilvánvaló célt nélkülöz. Tétovaság bénítja meg Galént. A lány nem ember - nem lehet az. Az adrenalin segíthet az embernek, hogy vissza tudja tartani a lélegzetét, de nem ilyen sokáig. Azonkívül az emberek nem beszélnek a víz alatt - főleg akkor nem, ha ezáltal a drága oxigént áldozzák föl. A bikacápák pedig nem hátrálnak meg emberektől főleg olyan csenevész példányoktól, mint ez. Viszont szirénektől sem. Hacsak nincs igaza Milligan doktornak. Hacsak Emma nem rendelkezik Poszeidón tehetségével. De ha szirén, akkor miért nem változott át? Hiszen megmenthette volna a barátnője életét. Miért nem változik át most? Bizonyára tudja, hogy a másik lány meghalt. Mire jó ez a komédiázás az emberi alakban vergődéssel? Vajon ő is úgy érzékel engem, ahogyan én őt? Galén a fejét rázza. Most nincs idő ilyesmin töprengeni, mert bármi is az oka, Emma kész megfulladni, hogy emberi alakban maradjon. Ezt pedig Galén nem fogja hagyni. A lány felé lendül. Már nincs messze a motorcsónak, látni, ahogy a felszínen szeli a hullámokat. Így vagy úgy, de megmentik Emmát. A motorcsónak a fejük fölött áll meg, Galén vár. Ha kell, el tudja érni a lányt. Fehér sugárkéve hatol a vízbe, Emmán és Chloén pihen meg; Galénnak csak most tűnik föl a természetes megvilágítás teljes hiánya. A nap már bizonyára teljesen lenyugodott. Két ember csobban be, és úszik egyenesen a lányokhoz. Galén tudja, hogy Raínának a fedélzeten kell lennie, ő irányítja a fényszórót, hiszen 30

csak a szirének látnak a víz mélyére, enélkül ezek a tehetetlen emberek még reflektorral sem találnák meg a lányokat. Emma átengedi Chloét a mentőknek, megértően biccent nekik, miközben kifejtik oltalmazó öleléséből. Azok ketten meglepve néznek egymásra, ahogy fölrúgják magukat a felszínre. A csónakba emelik Chloét, de Emma még megpillantja a barátnője lábát - a térdtől bokáig csupaszon fityegő csontot. Kétségbeesett sikolya kiszívja belőle a maradék oxigént, nincs több ereje küzdeni. Elernyed a teste, becsukódik a szeme. Galén átkarolja, mielőtt a lány egy centivel is lejjebb süllyedne. Nem törődik a csónak túloldalán szerencsétlenkedőkkel, a felszínre, nővére várakozó karjaiba tolja Emmát. Raína átemeli a lányt a jármű peremén. Amikor Galén visszamerül a vízbe, meglátja a két mentőt, és a szemét forgatja. Ezek föl sem fogták, hogy Emma már biztonságban, a csónakban fekszik. Egy helyben tapossák a vizet, karnyújtásnyinál messzebb nem is keresgélnek maguk előtt. Ezek a szánalmas lények reflektor nélkül az orrukig sem látnak. Ha nincs Galén, Emma meghalt volna. Dühösen torpedózik át közöttük. Lendülete megpördíti a mentősöket, mintha két kis örvényt kavarna. Ahogy elúszik, még hallja meghökkent kiáltásukat. Galén kiszabadítja fürdőnadrágját a szikla alól; a strandon nyüzsgő emberek miatt a vízben kellett levennie. Belebújik, és az iszapos mederben gyalog indul a part felé. Raína a homokban állig fölhúzott térddel ülve várja. Valami ruhadarabot csavargat a kezében, amíg kötélre nem emlékeztet; Galén fölismeri a pólót, amit Emma viselt, amikor meglátta a 31

parti sétányon. Még a holdfényben is látszik, hogy Raína sír. A fiú sóhajt, a nővére mellé ül. Raína ellenkezés nélkül hagyja, hogy átfogja a vállát, még a mellkasára is hajtja a fejét, amikor Galén közelebb vonja magához. - Chloe meghalt - fakad ki. Bármilyen indulatos, tiszteli az életet, még ha emberekről van is szó. - Tudom - bólint Galén. - Nem értem oda időben. - Ezért nem te vagy a felelős! - horkan föl Raína. - Azt mondtam, meghalt, nem azt, hogy megölted. Ha te nem értél oda, senki sem ért volna oda. A fiú két ujjal megdörzsölgeti az orrnyergét. - Sokáig vártam a beavatkozással. - Galén... - Hagyjuk. Mi van Emmával? Raína sóhajt. - Mire a partra értünk, föléledt. Chloéval együtt elviszik a fehér kocsiban. - De hogy van? - Nem tudom - von vállat. - Lélegzik. És sír. Galén bólint, kifújja a levegőt, eddig észre sem vette, hogy visszafojtotta. - Tehát jól van. A nővére elhúzódik, hátradől. Galén leengedi a kezét, de nem néz Raínára. - Azt hiszem, most haza kéne menned - mondja halkan. Raína föláll, és úgy magasodik fölé, hogy elfogja a holdfényt. Megveti a lábát a homokban, csípőre teszi a kezét, de Galén még így sem számít az ordításra, ami most következik. - Ez a lány nem közülünk való! Nevetséges ember, aki még a 32

saját barátnőjét sem tudta megmenteni. És tudod mit? Ha mégis közülünk való, arról tudni sem akarok! Mert akkor meg kellene ölnöm, amiért hagyta, hogy a barátnője meghaljon! Mielőtt befejezné az utolsó mondatot, Galén fölpattan. - Szóval, ha ember, akkor utálod, ha pedig szirén, akkor utálod. Jól értettem? Igyekszik elkerülni a sértődött hangot. A nővére valószínűleg más álláspontra helyezkedne, ha látta volna azt, amit ő. De nem látta. És mivel egyelőre semmit sem kíván elárulni neki - se a Milligan doktor által mondottakról, se a cápa viselkedéséről -, türelmesen kell fogadnia a nővére Emmát illető téves elképzeléseit. Az eddiginél türelmesebben. - Nem szirén! Ha az lenne, észleltük volna, Galén. Ez elhallgattatja a fiút. Föltételezte, hogy Raína éppúgy észleli Emmát, mint ő, elvégre az ikertestvére. De ki hallott olyat, hogy a szirének a szárazföldön észlelik egymást? Talán csak képzelődött? Lehet, hogy egy emberhez vonzódik? Nem. Pontosan tudja, mit érzett, amikor a lányhoz ért. Az talán semmit sem jelent? - Várj! Azt akarod mondani - böki meg mutatóujjával Galén csupasz mellkasát Raína -, hogy tényleg észlelted a lányt? Galén vállat von. - Te vízbe szálltál? - Nem - hajol felé a nővére. - Egész idő alatt a csónakban ültem. - Akkor honnan tudod, hogy észleled-e őt? - Ne kérdéssel válaszolj a kérdésemre! - teszi karba a kezét Raína. - Az csak gyerekkorunkban hatott. Galén feszeng. Semmiképpen nem tudná úgy megmagyarázni a nővérének, hogy ne hangozzon ostobaságnak. És a válaszai csak 33

újabb kérdésekhez vezetnének - olyan kérdésekhez, amelyekhez Raínának semmi köze. Legalábbis egyelőre. - Időnként még most is beválik - fonja össze ő is a karját. - Nem emlékszel, hogy néhány napja, amikor azzal a tűzhallal találkoztunk... - Hagyd abba! Triton szigonyára esküszöm, hogy ha nem válaszolsz... A talpuk alól hallatszó halk zene menti meg Galént. Mindketten ellépnek onnan, és a fülüket hegyezik. A fiú közben óvatosan rugdossa a homokot, keresi a mobiltelefont. Az utolsó csengésnél találja meg. Fölemeli, lesöprögeti. Ez a készülék más, mint amit Rachel, az önjelölt emberi asszisztense, vett neki. Rózsaszín, és körben kis strasszokkal rakták ki. Galén megnyom egy gombot, mire Emma és Chloe képe villan föl a kijelzőn. - Nahát! - ráncolja a homlokát Raína. - Ez most... ez most melyiküké? - Nem tudom. - Galén megnézi a nem fogadott hívást, de ott csak annyi áll: „Anyu". - Megrázza a fejét. - Fogalmam sincs, honnan lehet megállapítani, hogy kié. - Talán Rachel tudja? Vállat von. - Létezik olyasmi, amit Rachel nem tud? - Még Milligan doktor is elismeri, hogy Rachel valószínűleg a legleleményesebb ember a világon. Galén nem mesélt a doktornak a nő előéletéről, sem arról, hogyan akadt össze vele, de ha Milligan doktor imponálónak tartja a teljesítményét, akkor az is. - Hívjuk föl! - Erről a számról nem fogadja a hívást. - Nem, de a közvetítő számot hívom, és üzenetet hagyok. - Azt a 34

zöldszámot tárcsázza, amit Rachel mindenáron be akart szerezni. Egy nem létező vállalatnál csöng ki, Rachel „fedőszerv”-nek nevezi, amely színleg casco biztosítást árul. Rachelt vajmi ritkán hívják, de ha igen, akkor sem veszi föl a telefont. És egyedül Galént szokta visszahívni. - Rachel - szól bele, amikor meghallja az üzenethagyásra unszoló hangot -, hívj vissza ezen a számon, nincs nálam a telefonom. Tudni szeretném, kié ez a mobil, mind a két nevét, ha ki tudod deríteni. Á, igen, és még az is érdekelne, hogy hol van Jersey, és van-e annyi pénzem, hogy megvegyem. - Mind a két nevét? - mered rá Raína, miután leteszi. - Tudod - bólint Galén -, ahogy Milligan doktoré Jerry és Milligan. - Ja, tényleg, elfelejtettem. Rachel azt mondta, neki több neve van, mint az egész telefonkönyv. Ez mit jelent? - Azt jelenti, hogy olyan sok nevet használ, hogy senki nem tudja kinyomozni a kilétét. - Na persze, mintha ezt most érteném - morogja a homokot rugdosva Raína. - Köszi, jól elmagyaráztad. Cseng a telefon. A kijelzőn a zöldszám villog. - Szia, Rachel! - Szia, szépfiú! Reggelre meg tudom szerezni azt a nevet mondja a nő, majd ásít. - Fölébresztettelek? Bocsánat! - Á, tudod, hogy nem bánom, virágszálam. - Köszönöm! Jersey-vel mi a helyzet? - Bocs, aranyom - nevet Rachel -, de Jersey nem eladó. Máskülönben Sylvester bácsikám már megvette volna. - Hát akkor egy ház kéne ott nekem. És valószínűleg egy másik 35

autó is. Galén elfordul a nővérétől, aki olyan képet vág, mintha legszívesebben szétrágná Emma pólóját. A fiú nem is bánná amennyiben ez megakadályozza Raínát abban, hogy őt harapja meg. - Ház? Autó? - kérdezi hosszú hallgatás után Rachel. - Mi dolgod neked Jersey-ben? Ez nagyon komolynak hangzik. Minden rendben? A fiú megpróbál távolabb húzódni a nővérétől, mielőtt suttogva válaszol. - Lehet, hogy... lehet, hogy egy kis ideig iskolába fogok járni. Csönd. Ellenőrzi a kijelzőt, hogy jó-e a térerő. - Halló! - szól bele ismét suttogva. - Itt vagyok, picinyem. Csak hát meglepődtem egy csöppet. - A nő megköszörüli a torkát. - Szóval, hm... miféle iskola az? Középiskola? Egyetem? - Még nem tudom - rázza a fejét Galén. - Nem tudom, pontosan mennyi idős a lány... - Lány? Azért veszel házat meg autót, hogy bevágódj valami lánynál? Jaj, menten elájulok! - Ugyan, dehogy. Szó sincs róla. Abbahagynád a visítást? - Eszem ágában sincs abbahagyni. Veled megyek. Az ilyesmi a szakterületem. - Még csak az kéne - feleli Galén, és ujjaival végigszánt a haján. Raína megragadja a karját, ajkával némán formálja a szavakat: „Azonnal tedd le a telefont!” A fiú elhessenti, mire a nővére fölmordul. - Jaj, ne csináld már, Galén! - vált méztől csöpögő hangra Rachel. - Muszáj magaddal vinned. Az iskolai beiratkozáshoz egyébként 36

is anyára lesz szükséged. A ruhavásárlásról meg gőzöd sincs. Kellek neked, virágszálam. Galén a fogát csikorgatja, részben azért, mert Raína úgy csavargatja a karját, hogy mindjárt eltörik, részben pedig azért, mert Rachelnek igaza van - fogalma sincs róla, hogy mire vállalkozik. Lerázza magáról a nővérét, és a nagyobb nyomaték kedvéért homokot is rúg rá, majd odébb sétál a parton. - Rendben - egyezik bele. - Jöhetsz. Rachel visít örömében. - Honnan beszélsz? Érted megyek. Galén észreveszi, hogy a nőnek már nem is fáradt a hangja. - Milligan doktor azt mondta, ez itt Destin. - Jó. És hol van ez a Destin? - A doktor azt mondta, Destin, és még azt is mondta, hogy Florida. - Oké, értem. Lássuk csak... - Galén a háttérből kattintgatást hali. - Aha, úgy néz ki, repülnöm kell, de holnapra ott lehetek. Raína is jön? - Semmi szín alatt. A nővére kitépi a kezéből a telefont, eliszkol vele, és futtában harsogja: - Még szép, hogy megyek! És légy szíves, Rachel, hozzál abból a citromos kekszből, jó? Meg olyan csillogó hogyishívjákot, amit az ajkamra kenhetek, ha kiszárad... Galén az ujjhegyeivel masszírozza a halántékát, azon tanakodik, mitévő legyen. Fontolóra veszi, hogy inkább elrabolja Emmát.

37

5 PÁRÁS, BARÁTSÁGTALAN hajnal dereng a nappali ablakfülkéje előtt. Nyögve húzom a fejemre a takarót, de közben meglátom a sarokban elhelyezett állóóra számlapját. Azért választottam az alváshoz a nappalit, mert ez az egyetlen helyiség a lakásban, ahol nincs több óra, csak ez az egy. Egész éjjel az uszadék fából készült órát bámultam, és görcsösen igyekeztem, hogy ne nézzek a számlapjára. Legutóbb éjjel kettőkor tévedt rá mégis a tekintetem, most pedig már hatot mutat. Ami azt jelenti, hogy Chloe halála óta először sikerült egyhuzamban négy órát aludnom. Meg azt is jelenti, hogy utolsó középiskolai évem első tanítási napja két óra múlva kezdődik, pedig még nem készültem föl rá. Ledobom magamról a takarót, és felülök. Az ablakfülke azt mutatja, hogy odakint még nincs világos, de már sötét sincs, szürkeség uralkodik. Hidegnek tűnik az idő, de tudom, hogy ez csak a látszat. A szélben susogó homoknád úgy hajladozik, mint egy csomó összesereglett hawaii hula táncos. Vajon milyen képet nyújthat ezen a reggelen a tenger? Chloe halála óta először 38

döntök úgy, hogy megnézem. Ahogy félretolom az üvegajtót, langymeleg augusztusi szellő csap meg. Leszökkenek a hátsó tornác legalsó lépcsőfokáról, és meztelen talpam a hűvös homokba süpped. Átölelem magam, ahogy elindulok a házunk előtti privát partszakasz két óriási dűnéje közötti gyalogösvényen. A buckákon túl egy harmadik halom magasodik, épp csak akkora, hogy a nappali felől eltakarja a kilátásomat az óceánra. Ha az éjjel a saját szobámban aludtam volna, második emeleti erkélyemről már a napkeltében gyönyörködhetnék. A szobám azonban tele van mindenféle chloés holmival. A polcaimon, az íróasztalomon, a gardróbomban semmi sincs, aminek valami köze ne lenne hozzá. Díjak, képek, smink, ruhák, cipők, plüssállatok. Még a gyermekkori fotókból foltvarrással összeállított ágyterítőm is - iskolai házi feladatként közösen alkottuk. Ha mindent kipakolnék, ami Chloéhoz kötődik, jószerével kiürülne a szobám. Hasonlóképpen érzek magammal kapcsolatban is. A nedves fövenytől egy-két lépésnyire megállok, lehuppanok, fölhúzom a térdemet a mellemhez. A reggeli dagály nagyszerű társ annak, akinek nem hiányzik, hogy emberek vegyék körül. Megnyugtat, megvigasztal, és nem követel semmit. A nap azonban igen. Minél magasabbra hág, annál inkább emlékeztet arra, hogy semmi sem tartóztathatja föl az idő múlását. Nincs menekvés előle. Egyre csak pereg, akár uszadék fából fabrikált állóórát figyelünk, akár a napkorongot. Elérkezett az első tanítási napom Chloe nélkül. Kitörölgetem a szememből a könnyeket, és fölállok. A házhoz visszafelé menet minden lépésnél a homokba mélyesztem a 39

lábujjaimat. A hátsó tornác lépcsőjén anyu vár rám, egyik kezével lesimítja a köntösét, a másikban duplafalú kávésbögrét tart. A szürke zsindelyes nyaralóval a háta mögött úgy fest fehér köntösében, mint egy jelenés - kivéve, hogy a jelenéseknek nincs hosszú, ébenfekete hajuk, döbbenetesen kék szemük, és nem szoktak feketekávét inni. Úgy mosolyog, ahogy csak egy édesanya mosolyoghat gyásztól lesújtott lányára. Ettől persze még jobban potyognak a könnyeim. - Jó reggelt! - köszön rám, és megpaskolja maga mellett a deszkát. Leülök, hozzábújok, hagyom, hogy átöleljen. - Jó reggelt! - felelem rekedten. A kezembe nyomja a bögrét, kortyolok belőle. - Kérsz reggelit? - nyomkodja meg a vállamat. - Köszönöm, de nincs étvágyam. - Kell az energia az első tanítási naphoz. Süthetek gofrit. Bundás kenyeret. Összeüthetek egy jó kis szedett-vedett tojglit. Elmosolyodom. A szedett-vedett tojgli a kedvencem. Anya összekotor mindent, ami csak a kezébe akad, és beleteszi a rántottámba - vöröshagymát, kaliforniai paprikát, gombát, burgonyaszirmot, paradicsomot meg bármi egyebet, ami a tojáshoz illik vagy nem illik. - Az jó - felelem, és fölállok. A fürdőszobából is megszimatolom a kutyulékot, és ahogy kilépek a zuhany alól, próbálom kitalálni, mi került bele. Az illata meglehetősen chilis, ez valamicskét jobb kedvre derít. Az ágyra dobom a törölközőmet, és a gardróbban az egyik vállfáról lekapok egy pólót. Nem fűlött hozzá a fogam, hogy új iskolába 40

járós holmikat vásároljak, az osztálytársaim kénytelenek beérni a régi megszokott szerelésemmel - póló, farmer és strandpapucs. Két hét múlva úgyis mindenki ebben jár majd, addigra az újak elunják gondosan kitervelt öltözéküket. A tetem búbján laza kontyba csavarom a hajamat, és egy ceruzával megtűzöm. A sminktáskámért nyúlok, de megáll a kezem a levegőben. A szempillaspirál ma nem tűnik jó ötletnek. Talán egy kis alapozó nem ártana. Kezembe veszem a tégelyt - „porcelán” árnyalat. Undorodva lököm a fésülködőasztalomra. Ez olyan, mint üres papírlapra hibajavítót kenni - semmi értelme. Egyébként magamtól is teljesen porcelánfehér tudok lenni Mostanában gyakorlatilag átváltoztam porcelánná. Ahogy leballagok a lépcsőn, fűszeres aroma csiklandozza az orromat. A szedett-vedett tojgli csodálatos. Magasra púpozva, finomságokkal dugig rakva gőzölög. Kár érte, mert csak ide-oda tologatom a tányéromon. A pohár tej érintetlenül, fölöslegesen áll mellette. Az asztalfőre, apám régi tányéralátétjére pillantok. Két éve már, hogy apát elvitte a rák, de most is emlékszem arra, ahogy összehajtotta az újságját a tányérja mellett. Arra, ahogy Chloéval viaskodtak a sportrovatért. Ahogy a város egyetlen ravatalozója ugyanolyan szagot árasztott az egyikük búcsúztatásán, mint a másikukén. Eltűnődöm, vajon meddig nézhet az ember elárvult terítékeket, mielőtt kiborul. - Van kedved vezetni? - csúsztat slusszkulcsot az asztal túloldaláról a tányérom felé anyu, arckifejezését kávésbögre mögé rejti. Csodálom, hogy nem toldja meg sokatmondó kacsintással. 41

Esetleg jókora felirattal: IDEJE RÁSZOKNOD A HÉTKÖZNAPI TENNIVALÓKRA, PÉLDÁUL ÖNÁLLÓ AUTÓZÁSRA. Bólintok. Rágok. A slusszkulcsra meredek. Megint rágok. Megmarkolom a kulcsot, zsebre vágom. Bekapok még egy falatot. Égetnie kellene a számat, de semmit sem érzek. Az elvileg hideg tej olyannak érződik, mint a csapvíz. Egyedül a kulcs égeti a zsebemet, provokál, hogy hozzányúljak. A mosogatóba teszem a koszos edényt, fogom a hátizsákomat, és a garázshoz indulok. Egyedül. Amíg valaki meg nem ölel, kibírom valahogy. Ballagok a Middle Point-i középiskola folyosóján, biccentgetek a srácoknak, akiket még az általánosból ismerek. A legtöbbjüknek van annyi esze, hogy csak együtt érző pillantást vessen az irányomba. Néhányan mégis megszólítanak, de nem mondanak semmi kockázatosat, csak semleges dolgokat: „Jó reggelt!” és „Asszem, együtt lesz a harmadik óránk”. Még Mark Baker, a Middle Point-i suli irányítójátékosa (értsd: tojásfoci-főistene) is jóindulatúan mosolyog rám a suli színeire pingált képével. Más körülmények között rögtön SMS-eznék Chloénak, hogy tájékoztassam a tényről, miszerint Mark Baker észrevételezte a létezésemet. Csakhogy ugyanazért nem teszem, amiért eleve nem is énmiattam vett tudomást rólam: Chloe nincs többé. Az iskola elveszítette a futóbajnokát. Nincs kivel hencegni. Néhány hét, és már senkinek sem fog föltűnni a hiány. Továbblépnek. Elfelejtik Chloét. Megrázom a fejemet, pedig tudom, hogy igaz. Néhány évvel ezelőtt egy kilencedikes lány meghalt a bátyja motorjának hátsó ülésén, mert a srác áthajtott a piroson, és belecsapódott egy kocsiba. Virágot és emléklapokat ragasztottak a folyosói 42

szekrényére, a diáktestület gyertyás virrasztást rendezett a focistadionban, az osztálytitkár beszédet mondott a lány emlékére tartott búcsúünnepségen. Ma viszont, ha megölnek sem emlékszem, hogy hívták. Hasonló szórakozóhelyeket kedveltünk, néhány órára is együtt jártunk. Tisztán látom magam előtt az arcát, de a nevére nem emlékszem. Ellenőrzőm az új szekrényem számkombinációját. Harmadik próbálkozásra kinyílik. A belsejébe meredek, éppen olyan üresnek tűnik, amilyennek érzem magam. Némi időbe telik, hogy a folyosó kiürüljön, de kivárom. Miután elcsöndesedik, miután becsukódik a tantermek ajtaja, s a folyosó már nem áraszt kölni- és parfümillatot, teljes erőből becsapom a szekrényem ajtaját. Jóleső érzés. Mivel késve érkezem az órára, kénytelen-kelletlen előre ülök. A hátsó sor ideális bekómázásra és SMS-ezésre, de nekem nincs kinek SMS-eznem. Momentán hullámvasúton is képes lennék bekómázni, úgyhogy az első sor pont olyan jó, mint bármelyik. Körbepillantok a teremben, miközben Pinner tanár úr kiosztja a saját házirendjét. A mennyezetről zsineggel rögzített repülőgépmodellek függenek, a falakon időszalagok húzódnak, a közelben az egyik faliújságot egyiptomi piramisok fekete-fehér képei díszítik. Azelőtt a történelem volt a kedvenc tantárgyam, de. tekintettel arra, hogy összevesztem az idő múlásával, elment a gusztusom tőle. Pinner tanár úr a harmadik szabálypontnál tart, amikor az ajtó felé néz. - Miben segíthetek? Csak nem máris megszegjük az első szabályt? Emlékszik még valaki, mi volt az? - Időben érkezés - kottyantja be hátulról egy pedálgép. 43

- Ez a világtörténelem? - érdeklődik a vélt szabályszegő. A hangja azonban magabiztos, egyáltalán nem olyan, mint kéne, elvégre megszegte az első szabályt. Hallom, hogy egyesek fészkelődnek a helyükön, alighanem igyekeznek jobban szemügyre venni a jövevényt. - A páratlan és egyedüli - feleli Pinner tanár úr. - Kivéve persze, ha a másikat keresi - derül a saját szellemességén. - Ez a világtörténelem vagy nem? - kérdezi a diák ismét. Pusmogás hullámzik végig a termen, rámosolygok az időszalagra, amit éppen nézegetek. Pinner tanár úr megköszörüli a torkát, - Nem hallotta az előbb? Azt mondtam, ez az. - Az előbb is hallottam. Nem egyértelműen fejezte ki magát. Ezen még a pedálgép is nyerít. Pinner tanár úr a kezében maradt kiosztmányokon matat, és föltolja a szemüvegét az orrán. - Meghalok, milyen helyes! - súgja a mögöttem ülő lány a szomszédjának, és mivel ez Pinner tanár úrra nem vonatkozhat, ráharapok a csalira, megfordulok. Mindjárt el is akad a lélegzetem. Galén az. Az ajtónyílásban áll nem, kitölti az ajtónyílást -, a kezében egy szál dosszié, az arcán ingerült kifejezés. És máris engem bámul. - Jöjjön, fiatalember, foglaljon helyet az első sorban! - hívja be Pinner tanár úr. - Egész héten ott is marad. Nem tűröm a késést. Hogy hívják? - Galén Forza - válaszolja a srác anélkül, hogy levenné rólam a szemét, azután a mellettem lévő helyre megy, és leül. A normális férfitermethez méretezett szék eltörpül alatta, és miközben izegmozog, hogy kényelmesebb testtartást vegyen föl, a hátam mögött itt-ott lánysuttogás hallatszik. Szívesen közölném a hangok gazdáival, hogy félmeztelenül még jobban néz ki a srác, de el kell ismernem, hogy a feszülő póló és kopott farmer sem kimondottan előnytelen neki. Így is szédelgek a megjelenésétől. Az elmúlt hetekben Galén 44

kulcsszerepet játszott a rémálmomban, amely nem más, mint Chloe élete utolsó napjának tudat alatti ismételgetése. Mindegy, hogy negyven percre vagy két órára alszom el, mindig a sráchoz csapódom, hallom Chloe közeledését, újra ugyanolyan kínosan érzem magam. A barátnőm néha hívja, hogy jöjjön velünk Baytowne-ba, és fürdés helyett mindannyian együtt távozunk. Olykor egy másik lidérces emlék keveredik hozzá - az, amikor a nagyi háza mögötti halastóban fulladozom. Egybemosódnak az események, mint a vízfesték; Chloéval a vízbe esünk, törpeharcsaraj terem ott a semmiből, és a felszínre lök bennünket. Apu csónakja vár ránk, de édesvíz helyett sósat érzek. Inkább választanám azonban a valóságos befejezést - borzalmas újra meg újra látni, de nem tart nagyon sokáig, és amikor fölébredek, tudom, hogy Chloe meghalt. A másik változatnál úgy ébredek, hogy azt hiszem, él. És persze újra meg újra elveszítem. A bizsergés azonban nem jelentkezik álmomban. Sőt már el is feledkeztem róla. Így most, hogy bekövetkezik, elpirulok. A hajam tövéig. Galén kérdő pillantást vet rám, és amióta leült, csak most veszem észre a szemét. Kék. Nem ibolyakék, mint az enyém, pedig a tengerparton az volt. Vagy nem? Esküdni mertem volna, hogy Chloe megjegyzést tett a srác szemére, de talán a tudattalanom találta ki ezt, ugyanúgy, ahogy a történet alternatív végződését. Egy biztos: Galén megrögzött bámulását nem csak kitaláltam. Meg azt sem, ahogy elpirulok tőle. Előrenézek a helyemen, összekulcsolom a kezemet a padomon, és Pinner tanár úrra irányítom a tekintetemet. 45

- Tehát jegyezze meg, hol ül, Mr. Forza, mert a jövő hétig az a helye - nyom Galén kezébe egy szabálylapot. - Köszönöm, megjegyzem - mondja Galén. A hátunk mögött helyenként kuncogás támad. Hivatalosan megállapítható, hogy a srácnak rajongótábora támadt. Pinner tanár úr arról beszél... tulajdonképpen fogalmam sincs, miről beszél. Csak azt tudom, hogy a bizsergést valami más váltja föl: tűz. Mintha olvadt lávafolyam hömpölyögne a padom és Galén padja között. - Ms. McIntosh? - hallom Pinner tanár urat. És ha emlékezetem nem csal, engem hívnak Ms. McIntoshnak. - Elnézést, nem értettem - szólalok meg. - A Titanic, Ms. McIntosh - ismétli a tanár úr a dühbe gurulás határán. - Nincs valami elképzelése, mikor süllyedt el? Dehogy nincs. Miután tavaly tanultunk róla, jó hat hónapig mániákusan a Titanickal foglalkoztam. Tavaly, amikor még nem vesztem össze a történelemmel és az idő múlásával. - Ezerkilencszáztizenkettő április tizenötödikén. A tanár úr azonnal földerül. Keskeny ajka mosolyra nyílik, amitől fogatlannak látszik, annyira jól fejlett az ínye. - Á, van egy történelemrajongónk! Nagyon helyes, Ms. McIntosh. Kicsöngetnek. Kicsöngetnek? Már ötven percet töltöttünk ebben a tanteremben? - Ne feledjék, emberek, tanulmányozzák a szabálylapot! Este dugják a párnájuk alá, ebédeljenek vele, vigyék magukkal a moziba. Csakis így tudják majd teljesíteni a félévet a tárgyamból - harsogja túl Pinner tanár úr az ajtón kicsődülő diákok zsivaját. Lehetőséget adok Galénnak, hogy elsőként távozzon. Kinyitom a dossziémat, üres jegyzetlapokkal piszmogok, látványosan 46

igazgatom a hátizsákom hevederét. A srác nem mozdul. Hát jó. Fölállok, összekapkodom a holmimat, és ellibegek mellette. A láva a csuklómra zúdul, amikor Galén megragadja, mintha perzselne az érintése. - Várj, Emma! Emlékszik a nevemre. Vagyis arra is emlékszik, hogy kis híján kiütöttem magamat a csupasz mellkasával. Már bánom, hogy ma reggel nem vettem igénybe a porcelánfehér alapozót - talán valamennyire elfedte volna a pirulásomat. - Szia! - köszönök. - Azt hittem, nem emlékszel rám. - Tisztában vagyok vele, hogy néhányan az ajtóból bámulnak. Egy-két rajongója még itt maradt, és türelmesen vár a sorára. - Hát, üdv Middle Pointban! Gondolom, órára sietsz, úgyhogy majd még találkozunk. - Várj! - szorít meg még jobbam, amikor el akarok szakadni tőle. Lepillantok a kezére, erre elenged. - Mi az? - kérdezem. A padjára néz, kezével végigszánt fekete haján. Elsőre is megjegyeztem, hogy Galénnak nem erőssége a bájcsevegés. Végre fölemeli a tekintetét. Visszatért a magabiztossága. - Segítesz megkeresni, hol lesz a következő órám? - Persze, de elég egyszerű. Három folyosó van az épületben. A százas, a kétszázas és a háromszázas folyosó. Mutasd az órarendedet! - Előhalássza a zsebéből, és összegöngyölve nyomja a kezembe. Kisimítom. - A következő órádat a százhuszonhármas teremben tartják. Ez azt jelenti, hogy a százas folyosóra kell menned. - Megmutatnád, hol van? Ellenőrzöm a saját órarendemet, hogy lássam, én hová megyek 47

innen, de tudom, hogy ha az iskola ellenkező szögletébe, akkor is elviszem a srácot a százhuszonhármas teremhez. Szerencsémre az én következő órám is a százhuszonhármasban van - angol irodalom. - Jé, a következő óránk is közös - mondom mintegy mentegetőzve. Utánam jön a folyosóra, és igazodik a tempómhoz, bár elég lassacskán haladok, mert közben átfutom az órarendünket, hogy lássam, még hány alkalommal kell elviselnie suta társaságomat én pedig hány további órán számíthatok pirulásra. A válasz az, hogy az összesen. Felnyögök. Hangosan. - Mi az? - kérdezi. - Valami baj van? - Hát, csak annyi, hogy... úgy néz ki, pontosan ugyanaz az órabeosztásunk. Hét tárgyra járunk együtt. - És az gond? Igen. - Nem. Mármint nekem nem, de... Arra gondoltam, talán nem örülnél a jelenlétemnek mindazok után, amik, akkor a strandon történt. Megáll, és félrevon a diákforgalomból egy szekrénysorhoz. A bizalmas mozdulat fölkelti néhány arra járó figyelmét. Rajongóklubjának legkitartóbb tagjai még ott lézengenek, továbbra is várják, hogy lelépjek. - Talán elmehetnénk valami nyugodt helyre, hogy megbeszéljük ezt - mondja halkan, közelebb hajolva, és jelentőségteljesen pillant körbe. - Nyugodt helyre? - tör ki belőlem vinnyogó hangon a kérdés. - Örülök, hogy szóba hoztad - bólint. - Nem tudtam, hogyan kéne fölvetnem, de így mindkettőnknek könnyebb, nem? És ha 48

következetesen együttműködsz, biztosan el tudom érni, hogy elnéző bánásmódban részesülj. Nyelek egyet. - Elnéző bánásmódban? - Igen, Emma. Nyilván belátod, hogy azonnal letartóztathatnálak. Ez világos, nem? Úristen, ez azért jött el idáig, hogy testi sértés vádját akassza a nyakamba? Be fog perelni, bepereli a családomat? Most már tizennyolc vagyok. Törvényesen perbe foghatnak. Ég az arcom, részben halálos zavaromban, részben dühömben. Miért nincs ilyenkor a kezem ügyében egy kés? - De hát baleset volt! - sziszegem. - Baleset? Ugye most viccelsz? - dörzsölgeti meg az orrnyergét. - Nem, nem viccelek. Minek rohantam volna beléd szántszándékkal? Különben is honnan tudjam, hogy nem te rohantál belém? Képtelen ötlet, de komoly kétségnek nyit teret. Látom a srác arckifejezésén, hogy ezzel nem számolt. - Micsoda? Nemigen tudja követni a gondolatmenetemet, de mégis mit vártam? A mindössze három folyosóval rendelkező iskolában képtelen megtalálni a tantermét. Az, hogy a fél országon át simán rám talált, nagyobb csodának tűnik, mint a push-up melltartó. - Arra céloztam, hogy be kell bizonyítanod a szándékosságot. Azt, hogy bántódást akartam okozni neked. Egyébként akkor meg is kérdeztelek... - Emma. 49

- ...és azt állítottad, hogy nem esett bajod... - Emma! - …de persze az egyetlen tanúm már meghalt... - EM-MA! - Hallasz engem, Galén? - Megfordulok, és miközben megszólal a csengő, a folyosón maradt bámészkodóknak ordítok. - CHLOE MEGHALT! A sprintelés nálam eleve nem nyerő. A könnyektől ködös látással sprintelés pláne nem az. De könnyektől ködös látással és strandpapucsban sprintelés az már az emberi élet semmibe vétele, mindenekelőtt a saját életemé. Így aztán meg sem lepődöm, amikor a menza ajtaja a képembe nyílik. Azon egy kicsit meglepődöm, hogy minden elsötétül.

50

6 BEKANYARODIK a kocsibehajtóra. A ház nem a legszerényebb, hiába mondta Rachelnek, hogy ne vegye meg. Leállítja az autót az sem a legszerényebb -, és vállára kapja a könyvekkel teli hátizsákot. Rachelt a konyhában találja, ahol a nő éppen halfilét húz ki a sütőből. Pöttyös ruhája elé kötényt kötött, fekete fürtjeinek tömegét lófarokba fogta. Ahogy hátrafordul, épp bosszúsan fújtatva próbálja eltávolítani a homlokába hulló tincseket. - Szióka, szépfiú! - mosolyodik el. - Hogy telt az első nap az iskolában? - löki föl csípőjével a sütő ajtaját. A fiatalember a fejét rázza, és odahúz egy konyhaszéket Raína mellé, aki a pultnál ülve épp olyan vörösre festi a körmét, mint a csattogóhal. - Ez nem fog menni. Fogalmam sincs, mit művelek - jegyzi meg a fiú. - Mi történt, virágszálam? Annyira nem lehet borzasztó a helyzet. - De, lehet - bólogat. - Kiütöttem Emmát. Rachel visszaköpi a bort a poharába. 51

- Jaj, bogaram... az ilyesmit sehol sem nézik jó szemmel. - Helyes. Kölcsönkenyér visszajár! - hahotázik Raína. - A lány fellökte őt a tengerparton - magyarázza Rachelnek. - Komolyan? - csodálkozik a nő. - Így vonta magára a figyelmedet. - Nem lökött fel, csak nekem ütközött. És én sem szándékosan ütöttem ki. Elszaladt előlem, úgyhogy üldözőbe vettem, és... - Értem. Itt álljunk meg! - tartja föl a kezét Rachel. - Jönnek a zsaruk? Tudod, hogy attól ideges leszek. - Dehogy - forgatja a szemét Galén. Ha a zsaruk eddig nem találták meg Rachelt, már nem is fogják. Meg aztán ennyi idő elteltével valószínűleg nem is keresik. Mások pedig, akik szintén keresnék, halottnak hiszik. - Jó, rendben. Menjünk vissza egy kicsit, virágszálam. Miért szaladt el előled? - Egy félreértés miatt. - Tudom, virágszálam, tudom - kulcsolja össze a kezét Rachel. De ahhoz, hogy segíthessek, ismernem kell a részleteket. Mi, lányok, kacifántos népség vagyunk. - Nekem mondod? - szánt végig a haján Galén. - A lány először kedves és készséges, azután a képembe ordít. - Ordított veled? - hökken meg Raína. Lecsapja a pultra a körömlakkot, és Rachelre mutat. - Nekem is legyél az anyám. Be akarok iratkozni abba az iskolába. - Kizárt dolog. Ha kiteszed a lábad ebből a házból, magam tartóztatlak le - jelenti ki a fiú. - És eszedbe ne jusson azzal az emberi festékkel az ujjaidon vízbe szállni. - Ne aggódj! Egyáltalán nem szállok vízbe. Galén nyitja a száját, hogy ellentmondjon, közölje a nővérével, 52

hogy holnap menjen haza, és maradjon is otthon, de ekkor meglátja a lány kétségbeesett arckifejezését. - Szóval megtalált - vigyorodik el. Raína karba teszi a kezét, és bólint. - Miért nem tud már békén hagyni? És téged mi szórakoztat ezen annyira? A testvérem vagy, neked kellene megvédened! - Tóraftól? - nevet Galén. - Miért tenném? A lány a fejét csóválja. - Halat akartam fogni Rachelnek, és érzékeltem őt a vízben. Egészen közel. Kijöttem, amilyen gyorsan csak bírtam, de valószínűleg észrevett. Hogyhogy mindig megtalál? - Ajjaj! - szólal meg Rachel. Mindketten az asszony felé fordulnak, aki bocsánatkérően néz Raínára. - Nem tudtam, hogy haragban vagytok egymással. A fiatalember ma reggel megjelent a hátsó tornácomon, téged keresett, és... Meghívtam vacsorára. Sajnálom. - Mi lesz, ha valaki meglátja? - kérdezi tőle Galén. - Nem - mondja ezzel egyidejűleg Raína. - Nem, nem, nem, semmiképpen sem jöhet vacsorára. Rachel megköszörüli a torkát, és fejével a hátuk mögé int - Ez nagyon bántó, Raína. Mindazok után, amiken keresztülmentünk - jegyzi meg Tóraf. Raína dühösen kihúzza magát a konyhaszéken, fölmordul a férfi hangja hallatán. Jeges pillantást küld Rachel felé, aki úgy tesz, mintha észre sem venné, miközben citromot facsar a halfilére - Szevasz, ebihal! - bokszol jó nagyot üdvözlésül barátja karjába Galén. - Látom, megtaláltad az egyik fürdőnadrágomat. Örömmel látom, hogy a nyomkövető készséged a baleset óta is 53

zavartalanul működik. - Baleset, persze - mered Raínára Tóraf. - Legközelebb majd nyitva tartom a szememet, ha megcsókolom a nővéredet. Akkor nem fogom véletlenül újra sziklába verni az orromat. Én béna. Galén vigyorog. Tóraf a szirének történelmének egyik legjobb nyomkövetője. Kiválóan észleli a fajtájabelieket, és ami ennél is fontosabb, képes fölkutatni bármelyiküket. Nemcsak fölismeri egy másik szirén jelenlétét, de miután minimális időt tölt a társaságában, hihetetlen távolságból is egyedileg azonosítani tudja mindannyiukat. Akire pedig a legeslegérzékenyebb, az most éppen gyanúsan lesegeti a konyhapulton hagyott halfiléző kést - Raína, a párod egészen idáig elfáradt, hogy láthasson. Gorombán viselkedsz. Azonnal gyere el attól a pulttól! - szól a nővérére figyelmeztetően Galén. Most egyikükkel sincs kedve civakodni. Ha Raína valamilyen lépést tesz, ő kénytelen megfékezni. És ha eközben keményen bánik a lánnyal, Tóraf kivételesen vele fog keményen bánni. Egyébként is éhes, és a halfilé már majdnem ehető hőmérsékletűre hűlt. Raína hátratolja a székét, és hirtelen megfordul. - Nem a párom. Tóraf megköszörüli a torkát. Galén szeme elkerekedik, de Tóraf figyelmeztető pillantást vet rá, alig észrevehetően megrázza a fejét. - Reméltem, hogy mostanra megváltoznak az érzéseid, hercegnőm. Tudod, hogy nem találsz még egy olyat, aki úgy rajong érted, mint én. Még úszni sem bírtál rendesen, amikor a nyomodba szegődtem, és azóta követlek - szögezi le Tóraf. 54

Bármilyen könnyedén odavetettnek hangzanak a szavak, Galén tudja, hogy komolyan gondolja őket. - Ezért bíztam meg benned - feleli fogcsikorgatva Raína. - Még Galénnál is jobban ismertél, tudtad, hogy egyáltalán nem akarok párosodni. Abba a hitbe ringattál, hogy egyetértesz a döntésemmel. De közben egész idő alatt azt tervezted, hogy magad veszed el a szabadságomat. - Ejnye-bejnye, szégyellheted magad, Tóraf - szólal meg a mosogatónál Rachel. - Éhes valaki? - Mint a farkas - vágja rá kórusban Galén és Tóraf. Raína a szemét forgatja, és az asztalhoz trappol. Leheverednek a holdfényes tengerparton. Tóraf a fölösleges vizet a hajából Galénra rázza, aki azzal viszonozza kedvességét, hogy egy marék homokot szór a képébe. - Mikor akarod közölni vele? Tóraf elnyúlik a barátja mellett, feje alá teszi a kezét. - Mit? - Hogy már összepárosítottak benneteket. - Látom, nagyon is jól ismersz, fenség - villantja ki a fogsorát Tóraf. - Ne szólíts így! Apám mikor egyezett bele? - Semmikor. Grom hagyta jóvá. Galén az oldalára fordul, a könyökére támaszkodik. - Tudod, hogy Raína felülbírálhatja. Grom elvileg még nem király. - De, éppenséggel hivatalosan már az. És köztünk szólva, remélem, fantasztikus mentséget tudsz fölhozni, amiért távol maradtatok. Á, erről jut eszembe - hajol oda, és gondolkodás 55

nélkül állon vágja Galént. - Ezt azért kaptad, mert hagytad, hogy a nővéred veled együtt szárazföldön bujkáljon. Két héten át azt hittem, mindketten meghaltatok. Galén felül, bólint, az állát dörzsölgeti. Ez nem vitás. Raína megszegte a törvényt, amikor egy napnál tovább emberi alakban maradt. A lány nem élvez akkora mentességet, mint Galén, de még az ő mentessége sem terjed idáig, és ezt jól tudja. Ahogy Tóraf is tudja. - Szóval... azt mondod, szárazföldön nem észleled Raínát. - Tudod, hogy szárazföldön nem észleljük egymást, Galén. - Igen, tudni véltem. Várjunk csak, jól értettem az imént: már Grom a király? Mióta? - Először is nem tetszik ez a hang - ül föl Tóraf. - Azért keltem útra, hogy megkeresselek benneteket, és visszavigyelek a szertartásra, tehát ne tégy úgy, mintha egész idő alatt elérhetők lettetek volna. Két héten át - ismétli. - És hogy értetted azt, hogy tudni vélted? Itt ülök melletted, és nem észlelhetsz. - Nem - rázza a fejét Gálén. - Téged tényleg nem. - Világos. Tehát valaki mást igen. A szárazföldön. Hiszi a piszi. - Tudom - dörzsölgeti a szemét. - Magam sem akartam elhinni. Raínának még nem is szóltam róla. Azt mondta, ő nem észleli a lányt, és... - A lányt? Milyen lányt? - Emmának hívják. Milligan doktor találta - mesél el Galén a barátjának mindent: Milligan üzenetet hagyott a mobilján, erre ő Floridába ment, hogy maga nézzen utána a doktor állításának, majd pedig Emma elzavarta a cápát. Emma, akinek szokása belerohanni ebbe-abba. - Ebben nincs semmi logika - feleli hosszú hallgatás után Tóraf. 56

Hogy lehetne ez a lány közülünk való? Ha az, akkor ő tett volna kárt az ajtóban, nem pedig fordítva. A kemény fejével behorpasztotta volna. - Hát ez az - bólogat Galén. - Először azt hittem, csak tetteti magát. De amikor fölemeltem, nem pirult el. Egyértelműen elájult. - Még ha nem színlelt, akkor is, hogy lehet Poszeidón ivadéka, Galén? Antonisz király egyetlen örököse odaveszett a robbanásban. - Tényleg érthetetlen - csóválja a fejét Galén. Akárhányszor pergeti le gondolatban a tényeket, sehogy sem tudja összeegyeztetni őket Emmával. Réges-régen, még Galén és Raína születése előtt a bátyjuk, Grom eljegyezte Antonisz király lányát, Náliát. Galén úgy hallotta, nagyon szerették egymást, tökéletesnek ígérkezett a két dinasztia, a Triton- és Poszeidónház frigye. A törvény megköveteli, hogy minden harmadik nemzedékben a két ház elsőszülött örököse párba álljon. Ez a legtöbb esetben teljesítendő kötelezettség, végrehajtandó előírás. Vajmi ritkán fordul elő, hogy az elsőszülöttek tulajdonképpen maguk kívánnak párosodni. Groméknál azonban másként alakult. Mindenki váltig állítja, hogy azok ketten első látásra vonzódtak egymáshoz. Közvetlenül a párosítási szertartás előtt azonban összevesztek - hogy min, arra vagy senki sem emlékszik, vagy senki sem akarja elárulni, de többen is látták, amint Nália elmenekült Gromtól. Mi több, a fiú üldözte, egyenesen egy aknába. Az aknát az emberek rakták le, akik a jelek szerint akkoriban az egész világon háborúztak. Grom súlyos sérülést szenvedett. A két királyság legjobb nyomkeresői mindenfelé 57

kutattak. Napok múltán bejelentették, hogy Náliát bizonyára széttépte a robbanás. A már megözvegyült Poszeidón-házi uralkodó elkeseredésében azzal vádolta Gromot, hogy szándékosan ölte meg az ő egyetlen leányát. Antonisz ekkor megfogadta, hogy nem fogad maga mellé új párt, nem nemz több örököst - ezáltal kizárta a lehetőséget, hogy leszármazottaik örököljék a hajdani vezérek, Poszeidón és Triton képességeit. Miután Antonisz ellenségnek nyilvánította a Triton-házat, a két királyság örökre szakított egymással. Grom soha nem beszélt erről, egyáltalán nem mutatott érzelmeket ezzel kapcsolatban. Kivéve, hogy azóta sem keresett magának másik párt. Most azonban nem maradt választása. Ha Grom hivatalosan átvette az apjától az uralkodást, a törvény kötelezi, hogy párt jelöljön ki. Ha pedig Emma Poszeidón véréből való, akkor éppen alkalmas a törvény foganatosítására. - Valóban nem logikus - ismeri el újra Galén - de tudom, mit láttam. A lány beszél a halakhoz. Azok pedig hallgatnak rá. Egyértelműen Poszeidón vérvonala. Tóraf nagyot szusszan. - Akkor hol bujkált egészen mostanáig? Miért az emberek társaságát részesíti előnyben velünk szemben? - Éppen ezt próbálom kideríteni, te idióta. - Figyelj, guppikám, távol álljon tőlem, hogy kritizáljalak, de nem igazán tűnik úgy, mintha tudnád, mit csinálsz. Letartóztatással fenyegeted a lányt? Végigkergeted a folyosón? Nem gondolod, hogy ez kissé elüt az egyéniségedtől? - Felbőszültem. Van róla fogalmad, mennyire... mennyire... érzékiek a nőnemű emberek? Beléptem a kapun, és tíz perc múlva már csapatostul szegődtek a nyomomba. Mindenhol. Még 58

az irodában a felnőtt nők is párzási jeleket adtak! Rachel azt mondja, a hormonok teszik. Szerinte Emma is a hormonok miatt viselkedik ilyen furcsán, ezért szalad el tőlem. - De ha Emmára hormonok hatnak, az azt jelenti, hogy ember. - Figyelsz te rám? Nem lehet ember. A szeme a miénk. És kizárt, hogy ilyesformán észleljek egy embert. - Milyesformán? - vigyorog Tóraf. - Pontosan mit érzel? - Nem kell olyan sokat sejtetően somolyogni. Nem, nem azt. - Hát akkor meg mit? Nyomkereső vagyok, nem emlékszel? Ezen a téren talán segíthetek neked. Galén bólint. Ha valaki segíthet kiigazodnia ezen az észlelésen, akkor egy nyomkereső. - Olyan érzés, mintha... mintha... zsibbasztó rájával birkóznék. Amikor pedig egymáshoz érünk, az olyan, mintha tűzhányókürtő fölött úsznék át. Tetőtől talpig elönt a forróság. De ez még nem minden. Tudod, milyen érzés egy magunkfajta közelébe kerülni, igaz? Érzed a másik pulzusát, egyszerűen tudod, hogy ott van. - Tóraf bólint. - Hát Emmával nem egészen ilyen. Nem pusztán észlelem őt, hanem... hanem... - Vonzódsz hozzá? - Igen, pontosan - néz a barátjára Galén. - Honnan tudod? - Emlékszel a nyomkeresőre, akitől kiképzést kaptam? - Jadórra - bólint Gálén. - Miért? - Mert egyszer ő mondta nekem, hogy... tudod mit? Nem érdekes. Hülyeség. - Esküszöm, Tóraf, az összes fogadat egyenként verem, ki... - Azt mondta, ez azt jelenti, hogy az a lány a párod - böki ki Tóraf. - Méghozzá nem akármilyen párod, hanem a különleges párod. Érzed, hogy a varázsa mágnesként hat rád. 59

- Ilyet már mástól is hallottam - forgatja a szemét Galén. - Romal szerint ez dajkamese. Senkinek sincs különleges párja. És mint a legöregebb ma élő triton, Romal igazán tudhatja. Galén évekkel ezelőtt kezdett járni hozzá, amikor követté nevezték ki az emberekhez. Romal megtanította a szirének összes törvényére, fajtájuk történelmére, és emberekhez fűződő kapcsolataik történetére. A két nem viszonyát illetően is kiokosította - jóval azelőtt, hogy a szülei föl akarták volna világosítani ilyesmiről. Általában, ha egy szirén ifjú eléri a tizennyolc esztendős kort, egyszerre több nőnemű egyedhez is vonzódni kezd. Miután mindegyikkel eltölt némi időt, képes fölismerni, melyikük a legalkalmasabb élethosszig tartó társulásra és örökösök világra hozására. Delejes „varázs” esetén azonban csak egyetlenegyhez vonzódik - és az az egy minden szempontból tökéletesen illik hozzá. Feltételezhető, hogy ez a mágneses vonzás egyúttal a lehető legerősebb utódokat is eredményezi, hogy ez a jelenség a szirének lényéből ered, és fajtájuk fennmaradását biztosítja. Némelyik szirén mindmáig hisz ebben. Galén nem. - Egyesek azt hiszik, Grom delejes vonzódást érzett Náliához jegyzi meg halkan Tóraf. - Talán ez családi vonás. - Akkor egyesek tévednek, Tóraf. Nekem nem lenne szabad Emmához vonzódnom. Ő Gromot illeti. A bátyám harmadik generációs elsőszülött Triton-ivadék. A lány pedig nyilvánvalóan Poszeidón leszármazottja - szánt végig ujjaival a haján Galén. - Szerintem, ha Grom lenne a lány párja, akkor helyetted valahogy ő találta volna meg Emmát. - Csakhogy tévedsz, nem én találtam meg Emmát, hanem Milligan doktor. 60

- Rendben, akkor hadd kérdezzek valamit. Húszéves vagy - bök ujjával Galénra Tóraf. - Eddig miért nem rostáltál magadnak párt? Galén pislog. Ez tulajdonképpen még soha nem jutott eszébe. Még akkor sem, amikor Tóraf megkérte Raína kezét. Vajon annak nem a saját nőtlenségére kellett volna emlékeztetnie? Megrázza a fejét. Miért hagyja, hogy Tóraf fecsegése hasson rá? Vállat von. - Más foglalkoztat. Nem mintha nem kívánnám, ha erre célzol. - Kivel? - Mit kivel? - Nevezz meg valakit, Galén! Az első nőt, aki eszedbe jut. Próbálja kizárni a lány nevét, arcát, de nem elég fürge. Emma. Összerándul. Persze, mert egyfolytában róla beszélünk, természetes, hogy ő motoszkál az agyamban, győzködi magát. - Még senki sincs, de biztosra veszem, hogy lesz, ha több időt töltök otthon. - Hogyne. És vajon miért lófrálsz mindig máshol? Talán keresel valamit, és még csak nem is tudsz róla. - Azért járok el otthonról, mert figyelem az embereket, ez a feladatom, ha netán elfelejtetted. Arra is emlékezhetsz, hogy igazából őmiattuk szakadt el egymástól a két királyság. Ha nem helyezik el azt az aknát, minden másként alakult volna. És mindketten tudjuk, hogy újra előfordulhat hasonló. - Ugyan már, Galén. Ha nekem nem tudod elmondani, kinek tudod? - Fogalmam sincs, miről beszélsz. És szerintem neked sincs. - Megértem, ha nem kívánsz tárgyalni róla. Én sem akarok. Arról, hogy megtaláljam a különleges páromat, majd 61

kiszolgáltassam a tulajdon bátyámnak. Abban a tudatban, hogy a szigeteken párzik vele, magához öleli... Galén szabályos horogütést mér a barátja orrára. Tóraf meztelen mellkasára vér fröccsen. Hanyatt esik, befogja az orrlyukát, azután fölkacag. - Azt hiszem, tudom, ki tanította meg bunyózni Raínát. - Ne haragudj - masszírozza a halántékát Gálén. - Nem tudom, mi jött rám. Mondtam, hogy felbőszültem. - Te nem látsz a szemedtől, guppikám - nevet Tóraf. - Remélem, lehull róla a hályog, amíg nem késő. - Ne légy már ennyire korlátolt! - mérgelődik Galén. - Hányszor mondjam, hogy csak felbőszültem? Ennyi az egész. Tóraf oldalra billenti a fejét, még egy kis vért prüszköl ki. - Szóval az emberek a nyomodba szegődtek, és ez feszélyezett? - Ezt mondtam, nem? Elgondolkozva bólint. - Akkor képzeld el, hogyan érezheti magát most Emma. - Hogyhogy? - Gondold csak végig. Az emberek követtek téged egy épületben, és ettől feszengtél. Te követted Emmát a szárazföldön. Azután Rachel gondoskodott róla, hogy minden órára a lánnyal együtt járj. Majd amikor megpróbál elszakadni tőled, üldözőbe veszed. Nekem nagyon úgy tűnik, mintha elijesztetted volna. - Olyasformán, ahogyan te Raínát. - Hűha, erre nem is gondoltam. - Tökfej - mormolja Galén, pedig van igazság Tóraf észrevételében. Talán Emma szorongatva érzi magát. És nyilvánvalóan még gyászolja Chloét. Lehet, hogy Emmánál lassítani kell. Ha sikerül kiérdemelnie a lány bizalmát, talán majd 62

föltárja előtte a képességeit, a múltját. De kérdés, hogy mennyi idő kell ehhez. Bármennyire vonakodik Grom párosodni, kívánságait felülírhatja az a kötelezettség, hogy örököst produkáljon. Azt az örököst pedig Emmának kell világra hoznia. - Tudod, kinek a tanácsára van szükségem? - rezzenti föl gondolataiból bökdösésével Tóraf, aki a hátuk mögött magasodó, gigantikus villa felé biccent. - Rachelére. - Azt kétlem - áll föl Galén. A kezét nyújtja, hogy fölsegítse a barátját. - Miért? - Rachel szakértelme inkább kommunikációs kérdésekre terjed ki. Neked viszont fölösleges a kommunikáció miatt aggódnod, ha Raína rájön, hogy már összepárosítottak benneteket. - Mit csináltak velünk? Mindketten hátrafordulnak, Raína felé, aki megtorpant a homokban. Az arcán tükröződő érzelmek meglepődésből jól fejlett, tomboló dühbe mennek át. - Ezért még drágán megfizetsz, guppikám! - rikkantja Tóraf, majd a vízbe veti magát. Galén vigyorogva figyeli, hogy Raína vérszomjas vadászként szeli a habokat. Azután a ház felé indul, hogy beszéljen Rachellel.

63

7 KEZEMBE VESZEM a tégelyt, és az egész arcomat porcelánfehérre vakolom. Az ujjaim nyomásától fölszisszenek, fájdalom nyilall a szemüregembe. Legalább véraláfutás nem keletkezett. A lila foltok különösen jól érvényesülnek a fehér bőrön. Fölkenek egy kis színtelen szájfényt, és csücsörítek a tükör előtt. Azután letörlöm az összes kulimászt. Minek áltatnám magamat? Ez a ragacs egész nap az agyamra menne. A szempillaspirál gúnyosan vigyorog rám a fürdőszobai mosdóból, provokál, hogy használjam. Engedek a kihívásnak - ma nem fenyeget a sírva fakadás veszélye. Fölkapom a tubust, kettőt suhintok a pillámra. Érdekes, menynyire átváltoztatja az embert egy kis alvás, egy kevés smink és egy nagy adag elmélkedés önmagam erősebb verziója néz szembe velem a tükörből. Anyu azt szeretné, ha még egy napig itthon maradnék a suliból, de az ki van zárva. Tegnap végig az ágyat nyomtam, fölváltva sírtam és aludtam. Végül éjféltájban elzártam a könnycsapot, és dolgozni kezdett az agyam. Az alábbi döntésre jutottam: Chloe elment, többé nem jön vissza. És ahogy mostanáig 64

viselkedtem, az bántaná őt. Legalább egy órára gondolatban helyet cserélek vele - én haltam meg, és Chloe él. Ő hogyan kezelné ezt? Sírna. Szomorkodna. Hiányoznék neki. Hagyná, hogy az emberek vigasztalják. A saját szobájában aludna, és elalvás közben mosolyogva idézné föl az emlékeket. És valószínűleg bevágna egyet Galén Forzának. Ezzel el is jutottunk egy másik döntésemhez: Galén Forza genyó. A részletek homályosak, de eléggé biztosra veszem, hogy a dolog összefügg a hétfői balesetemmel. Azonkívül kissé fura szerzet. Jó, a bámulósdit hagyjuk, de mindenfelé folyton fölbukkan, és ezt minden alkalommal kábé olyan könnyed eleganciával viselem, mint egy gólyalábas orrszarvú. Tehát amint beteszem a lábam az iskolába, teljesen át fogom alakítani az órarendemet. Semmi komoly okom nincs rá, hogy napi hét tanórán át égessem magam. Tervemmel elégedetten mosolygok, ahogy széket húzok az asztalhoz. Anyu ma ismét szedett-vedett tojglit tálalt, és ezúttal meg is eszem. Még repetát is kérek. Egy pohár tejet készít az asztalra, hogy megosztozzunk rajta. Véletlenül benyakalom az egészet. Nem is pillantok apu tányéralátétjére. Sem Chloéjéra. - Látom, hogy valóban jobban vagy - mondja anyu. - Mégis örülnék, ha még egy napra itthon maradnál. Kettesben csajos napot rendezhetnénk. Csajos filmeket hoznánk a kölcsönzőből, csokit majszolnánk, diétás kólát innánk, szaftos pletykákat veséznénk ki. Na, mit szólsz? Nevetek, ettől viszont úgy lüktet a fejem, mintha ki akarna szakadni az agyam. Anyu megfogalmazásában csábítónak tűnik az itthon maradás, és nem csak a csokifalás miatt. Anyut figyelni, amint csajosan igyekszik előadni magát, az önmagában is 65

szórakoztató. Legutóbbi csajos napos próbálkozásunk pedikűrrel kezdődött és óriás terepjárós roncszúzó show megtekintésével végződött. Öt éve. Akkor pedikűröztetett utoljára. Én azonban már elhatároztam, hogy a mai napon veszi kezdetét normális életem hátralévő része. Pehelypaplant és két liter fagylaltot a kanapéhoz cipelni megfutamodásnak tűnne, újabb óriás terepjárós roncszúzó show megtekintését megkockáztatni pedig nagyjából annyira kiborító gondolat, mint harmadik orrlyukat növeszteni. Összeszedem magam után az, edényt, és a mosogatóhoz viszem. - Tényleg szeretnék már iskolába menni. Tudod, nem árt a levegőváltozás. Esetleg későbbre halaszthatnánk? - Persze - mosolyog, de látom, hogy ez csak álca, mert a szeménél nincsenek apró ráncok. - Majd máskor. Bólintok, és fölkapom a kocsikulcsot. Mielőtt fölkattintanám a garázsban a villanyt, anyu mögöttem terem, megrángatja a hátizsákomat. - Iskolába akarsz menni? Rendben. De nem vezetsz. Kérem a kulcsot! - Tényleg kutya bajom, anyu. Este találkozunk - nyomok egy gyors puszit az arcára, és ismét a garázsba nyíló ajtóhoz fordulok. - Nagyszerű. Akkor kérem! A markomba szorítom a kulcsot. - Hétfőn gyakorlatilag lenyomtad a torkomon a kocsit, most meg elveszed a kulcsot. Mit vétettem? - Hogy mit? Kezdjük azzal, hogy az arcodat használtad a menzaajtó lefékezésére. Toporgás kipipálva. Mérges szemöldökráncolás kipipálva. 66

Szobafogságot kilátásba helyező hanghordozás kipipálva, kipipálva, kipipálva. Az összes jelzés látható: szorulok, és fogalmam sincs, miért. - De hát mondtam, hogy jobban érzem magam. Morton doki szerint folytathatom a megszokott dolgaimat, ha jobban érzem magam. És mindjárt elkések az iskolából. Morton doktor semmi ilyesmit nem állított. Mivel azonban apu legjobb barátja volt, megvárta, hogy anyu elhagyja a helyiséget, azután közölte velem, hogy valószínűleg agyrázkódást szenvedtem. Tudja, milyen rögeszmés viselkedés telik ki tőlem. Anyu írásos nyilatkozatot hagyott az iskolatitkárságon, hogy vészhelyzet esetén ne hívják ki hozzám a mentőket, mivel dr. Morton rendelője a szemközti épületben található. - Persze, az iskolából. Biztos, hogy oda indulsz? Még mindig kinyújtva a keze, a slusszkulcsra vár, de nem kapja meg. Néhány meddő másodperc után összefonja a karját. - Miért, hová indulnék hátizsákkal és a tankönyveimmel? - Jaj, nem is tudom. Mondjuk, Galén Forzáék házához? Na jó, erre nem számítottam. Máskülönben ügyeltem volna arra, hogy ne vörösödjek fülig. - Nahát. Honnan tudsz Galénról? - Mrs. Strickland mesélt róla. Azt mondta, a folyosón vitatkoztál a fiúval, és zaklatottan futottál el előle. Miután nekimentél az ajtónak, a fiú maga cipelt téged az irodába. Úgy, de úgy tudtam, hogy a srácnak valami köze van a balesetemhez. És anyu az igazgatónővel diskurált az ügyről. Úgy kiszáradt az ajkam, hogy amikor megnyalom, azt hiszem, poros ízt fogok érezni. Már nemcsak fülig, hanem tetőtől talpig elvörösödöm. 67

- Cipelt? - Az igazgatónő azt mondta, Galén nem tágított mellőled, amíg Morton doktor oda nem ért. A doktor úr szerint a fiú csak azután ment vissza az órára, hogy ő megnyugtatta, hogy nem lesz semmi baj. - Anyu kicsit gyorsabban toporog, majd abbahagyja. Szóval? - Szóval micsoda? - pislogok rá. Jól hallottam, anyám fölmordult? Széttárja a kezét, a mosogatóhoz lép, hátratámaszkodik, és úgy szorongatja a pult szélét, hogy elfehérednek az ujjai. - Azt hittem, közel állunk egymáshoz, Emma. Mindig azt képzeltem, hogy a bizalmadba fogadsz, és nyíltan beszélsz velem az ilyesmiről, hogy ez nem esik nehezedre. A szememet forgatom. Olyan nyíltan, mint amikor majdnem vízbe fúltam, és utána a képembe nevettél, amikor elmeséltem, hogy a halak mentettek meg? Na, ne hülyítsük egymást! Mindketten tudjuk, hogy a szüleim részéről apu játszotta a lelki szemetesládám szerepét, az atyai kukáét, amelybe érzelmeimet zúdíthattam. Anyu talán azt hiszi, elég paplanba meg csokoládéba burkolt akármicsodát fölkínálnia, és máris átnyújtom neki belső naplóm kulcsát? Hát nem. - Tudom, hogy már betöltötted a tizennyolcat - dohog. Fölfogtam, világos? De még nem tudsz mindent. És eláruljak valamit? Nem csípem a titkolózást. Szédelgek. Normális életem hátralévő részének első napja nem úgy alakul, ahogy terveztem. Megrázom a fejemet. - Azt hiszem, még mindig nem értem, mit kérdezel tőlem. Dobbant a lábával. - Mióta jársz azzal a fiúval, Emma? Mióta vagytok együtt 68

Galénnal? Édes istenem! - Nem járok Galénnal - rebegem. - Hogy jut egyáltalán ilyesmi az eszedbe? - Hogy jut eszembe? Talán az igazgatónőtől kérdezd. Ő mesélte, milyen meghitten álldogáltatok a folyosón. És azt is mondta, hogy Galén magánkívül volt, amikor nem tértél eszméletre. Hogy egyfolytában a kezedet szorongatta. Meghitten? A hátizsák lecsúszik a vállamról a padlóra, én meg az asztalhoz tántorgok, és leülök. Mintha hatalmas körhintává változott volna a konyha. Én most... zavarba jöttem? Nem. Zavarba akkor jön az ember, ha ketchup ömlik az ölébe, és gyanús területen hagy vörös foltot. Kínosan érzem magam? Nem. Kínos érzésre az ad okot, ha barnító krémmel kísérletezünk, de a lábfejünket kifelejtjük, azután olyan látványt nyújtunk, mintha a strandruhához és gumipapucshoz zoknit vettünk volna föl. Totál kiakadtam? Ühüm. Ez az. Kiakadtam azon, hogy miután üvöltöztem vele - igen, pontosan emlékszem, hogyan üvöltöztem -, a karjába kapta alélt testemet, elcipelt egészen az irodáig, és ott maradt velem, amíg orvos nem jött. Ja, és szorongatta a kezemet, meg ott ült mellettem. A tenyerembe temetem az arcomat, elképzelem, milyen kevés választott el az iskolába indulástól, holott nem tudtam minderről. Milyen kevés választott el attól, hogy odalépjek Galénhoz, és megmondjam neki, hogy fogja a bizsergéseit, aztán dugja föl oda, ahol az összes lány gondolatai járnak, amióta megjelent itt. A kezembe nyöszörgök. - Nem bírok a szeme elé kerülni - mondom csak úgy a semmibe. 69

Sajnos anyu azt hiszi, hozzá beszélek. - Miért? Szakított veled? - Leül mellém, és lefejti a kezemet az arcomról. - Azért hagyott ott, mert nem feküdtél levele? - Anyu! - sikítom. - Nem! Elrántja a kezét. - Úgy érted, lefeküdtél vele? Remeg az ajka. Ez nem lehet igaz. - Anyu, mondtam már, hogy nem járunk! A kiabálás nem szerencsés ötlet. A szívverésem a halántékomon érzem. - Még csak nem is jársz vele, mégis lefeküdtetek? A kezét tördeli. Könnyek gyűlnek a szemébe. Számoljunk tízig... egy... kettő... Basszus, ez most komoly? Három... négy... Mert esküszöm, hogy mindjárt elköltözöm innen... Öt... hat... Ezzel az erővel akár le is fekhettem volna vele, ha mindenképpen rám sütik... Hét... nyolc... Jesszusatyaúristen, most tényleg ezt gondoltam? Kilenc... és tíz... Na, akkor most beszélek anyuval. - Anyukám, nem feküdtem le Galénnal - felelem udvariasan -, hacsak azt nem számítjuk lefekvésnek, amíg eszméletlenül hevertem mellette. És nem járunk. Soha nem is jártunk. Ennélfogva szakítania sem kellett velem. Nem hagytam ki semmit? - Akkor miről vitatkoztatok a folyosón? - Arra nem emlékszem. Csak annyira emlékszem, hogy földühített. Hidd el, ki fogom deríteni. Egyelőre azonban elkések az iskolából. Otthagyom a széket, és a földre esett hátizsákomért nyúlok. A lehajolás még a kiabálásnál is ostobább húzás. Bárcsak tovább süllyedne a fejem, és mindjárt le is gurulna! 70

- Szóval nem emlékszel, miről beszélgettetek? Akkor mindenképpen maradj itthon, és pihend ki magad. Emma? Emma! Ne merj faképnél hagyni, kisasszony! Nem jön utánam, ami azt jelenti, hogy ez a társalgás véget ért. Beállok a parkolóhelyemre, és a visszapillantóban ellenőrzöm a sminkemet. A porcelánfehér alapozó annyira rejti el a pirulásomat, mint egy nagyító. Ez óhatatlanul súlyosbodik majd, ha összefutok Galénnal. Mély lélegzetet veszek, és amint kinyílom a kaput, éppen becsöngetnek. Az iroda száradó festék, vadonatúj írópapír, valamint kávé illatát árasztja. Föliratkozom a késők listájára, és várom, hogy bebocsássanak. Mrs. Poindexter, egy kedves idős hölgy, aki kedves fiatal hölgy kora óta dolgozik az irodán, az egyik fiókból jegyzettömböt húz elő, és ráfirkant valamit. A régi tantestületi csoportképeken is jól fölismerhető, mert a mai napig ugyanolyan istentelen kazallá tupírozza ősz haját és annyi hajlakkal rögzíti, ami fölkelthetné a Környezetvédelmi Hivatal figyelmét. Ja, igen, a ruhakivágása pedig mélyebb, mint a legtöbb nagyestélyié. - Borzasztóan örülünk, hogy jobban érzi magát, Miss McIntosh. Bár úgy látom, a kobakján még maradt egy pukli - közli kislányos hangon. Mivel nincs pukli a kobakomon, ezt kissé zokon veszem, de úgy döntök, hogy ennyiben hagyom. - Köszönöm, Mrs. Poindexter. Nem olyan súlyos, amilyennek látszik. Csak egy kicsit érzékeny. - Hát igen, az ajtó húzta a rövidebbet - szólal meg a hátam mögött Galén. A nevem alatt ő is aláírja a listát. Amikor a karja az enyémhez súrlódik, úgy érzem, mintha a vérem zubogó forró 71

vízzé változna. Szembefordulok a sráccal. Az álmaim meg sem közelítették ezt a valóságot. Hosszú, fekete szempilla, hibátlan kreol bőr, bevágott áll, akár egy olasz fotómodellé, az ajka meg… az ég szerelmére, egy kis méltóságot! Én hülye. Hiszen épp kifigurázott. - Te csak tudod - felelem. Vigyorogva kikapja a kezemből a hátizsákot, és elvonul. Próbálom nem tudomásul venni az illatfelhőjét, ahogy becsukódik az ajtó, Mrs. Poindexterre nézek, aki vihogva vállat von, és úgy tesz, mintha valami iratokat rendezgetne. Félreérthetetlen a jelzése: Ez a srác a te problémád, de még mekkora! Mi az, Galén már a dolgozók fejét is elcsavarta? Ha a gyerekek ebédpénzét kezdené lopkodni, Mrs. Poindexter azon is vihogna? Összeszorított foggal morgok, és kitrappolok az irodából. Galén rögtön az ajtó előtt vár, majdnem beléütközöm. - Azt hiszem, ez kezd a szokásoddá válni - kapja el kuncogva a karomat. Miután visszanyerem az egyensúlyomat - vagyis miután Galén visszaadja az egyensúlyomat -, az ujjammal mellbe bököm, a falhoz taszítom, amitől csak még szélesebben vigyorog. - Az i-de-ge-im-re mész - tájékoztatom. - Észrevettem. Majd dolgozom rajta. - Kezdheted azzal, hogy visszaadod a hátizsákomat. - Azt nem. - Hogyhogy nem? - Úgyhogy nem. Majd én viszem helyetted. Ez igazán a legkevesebb, amit tehetek érted. - Ezt egy percig sem vitatom - nyúlok a zsákért, de a srác elfordul, megakadályozza, hogy elvegyem. - Galén, nem 72

szeretném, hogy te vidd! Most pedig kopj le! Elkésem az óráról. - Én is elkésem, nem emlékszel? Hú, tényleg. Hagytam, hogy elterelje a figyelmemet a tervemről. - Az az igazság, hogy vissza kell mennem az irodába. - Probléma egy szál se. Itt várlak, azután elkísérlek az órára. - Éppen ez az - dörzsölgetem az orrnyergemet. - Megváltoztatom az órarendemet. Nincs több közös óránk, úgyhogy tényleg ideje menned. Súlyosan megszeged az első szabályt. Karba teszi a kezét. - Miért változtatod meg az órarendedet? Miattam? - Nem. - Hazudós. - Jó, mondjuk, hogy igen. - Emma... - Nézd, ne vedd személyeskedésnek. Csak úgy tűnik... szóval valahányszor megjelensz, engem valami baleset ér. - Biztos, hogy miattam? - vonja föl fél szemöldökét. - Mert én határozottan úgy láttam, hogy a strandpapucs tehetett róla... - Egyáltalán min vitatkoztunk? Vitatkoztunk valamin, nem? - Hát... nem emlékszel? A fejemet rázom. - Morton doki azt mondta, talán valamiféle rövid távú emlékezetkiesésben szenvedek. De arra emlékszem, hogy bepöccentem rád. Úgy néz rám, mint egy gonosztevőre. - Azt állítod, hogy semmire sem emlékszel, amit mondtam. Semmire sem emlékszel, amit te magad mondtál. Ahogy karba teszem a kezemet, a mozdulat a saját anyámra emlékeztet. 73

- Igen, azt állítom. - Esküszöl? - Ha nem árulod el, min vitatkoztunk, akkor add vissza a hátizsákomat. Agyrázkódást kaptam, nem a karom tört el. Nem váltam magatehetetlenné. Mosolya az ország bármelyik képes magazinjának címoldalára kerülhetne. - Azon vitatkoztunk, hogy melyik strandra vigyelek Megbeszéltük, hogy tanítás után úszni megyünk. - Hazudsz. Mint a vízfolyás. Az úszás - azaz vízbe fulladás - tennivalóim listáján valahol a sündisznót szülés után következik. - Várj, igazad van. Arról vitatkoztunk, mikor süllyedt el valójában a Titanic. Már megállapodtunk, hogy hozzánk megyünk úszni. Valami rémlik, de nem az, hogy ebből egy szó is igaz. Egyáltalán nem emlékszem, hogy strandolásról beszéltünk volna, viszont tényleg emlékszem, hogy Pinner tanár úr óráján válaszoltam a titanicos kérdésre. Még az észbontó mosolyú Galén sem tudott volna rábeszélni, hogy vízbe ereszkedjek? - Nem hiszek neked - döntöm el, amint kimondom. - Dátumok nem szoktak ennyire fölzaklatni. Se történelmiek, se másmilyenek. Vállat von. - Én is meglepődtem. Fölszalad a szemöldököm ettől a kamuzástól. - Különben is minek vitatkoznál azon a dátumon? Rákereshetsz a neten, és mindenütt ugyanazt a választ kapod. - Igaz. Kikeresheti az ember a világhálón. Gondolkoztál már 74

azon, hogy tulajdonképpen kié is az a háló? - Micsoda? - Úgy értem, megfordult valaha a fejedben, hogy csak azokat az adatokat tudod, amiket meg akarnak jegyeztetni veled? - Nem - rázom meg a fejemet. - Nem dőlök be. El akarod terelni a figyelmemet. Igazából miről vitatkoztunk? - Mit gondolsz, miről? - Állítsd le magad! Folyton kérdéssel válaszolsz a kérdéseimre. Méghozzá baromi ügyesen. Elismeréssel adózom saját ügyességemnek, hogy rajtakaptam, főleg agyrázkódásos állapotban. Láthatólag neki is imponál a dolog. - És biztos, hogy nem emlékszel? Úgy tűnik, nagyon is vág az agyad. - Tudod mit? Hagyjuk. Tökmindegy, mi volt az, megbocsátok. Add ide a hátizsákomat, hogy visszamehessek az irodába. Különben is le fognak szúrni bennünket, ha itt ácsorgunk. - Ha tényleg megbocsátasz, akkor már nincs okod visszamenni az irodába - szorítja még jobban a hátizsákom. - Jézusom, Galén, minek szövegelünk itt? Még csak nem is ismersz. Mit törődsz vele, ha megváltoztatom az órarendemet? Tudom, hogy gorombán viselkedem. A srác fölajánlotta, hogy viszi a holmimat, és elkísér a tanteremhez. És attól függően, hogy a meséje melyik verzióját hiszem el, vagy már hétfőn randizni hívott, vagy közvetett formában néhány másodperccel ezelőtt. Egyiket sem értem. Miért pont engem? Minden erőfeszítés nélkül legalább tíz lányt tudok, aki külsőre és személyiségre nézve simán lehagy, és sötétebb az alapozója. És Galén bármelyiket leakaszthatná. - Na, mi az, erre a kérdésemre nincs kérdésed? 75

firtatom néhány másodperc múlva. - Egyszerűen butaságnak tűnik, hogy pusztán azért változtasd meg az órarendedet, mert nem értettünk egyet abban, hogy a Titanic mikor... - Nem érted, mennyire fura nekem ez az egész? - tárom szét a kezemet. - Próbálom megérteni, Emma, tényleg próbálom. De azt hiszem, zűrös két hetet hagytál magad mögött, és ez megviselt. Azt mondod, valahányszor megjelenek, téged valami baleset ér. De nem nagyon tudhatom, hogy ez tényleg igaz-e, amíg nem töltök veled kicsit több időt. Ezt legalább beláthatnád. Valami nem stimmel velem. A menzaajtó tényleg alaposan elintézhetett. Különben most nem utasítanám így el Galént. Miközben győzköd, hozzám hajol, és az illata... - Látod, személyeskedésnek vetted, pedig nincs benne semmi személyes - rebegem. - Nekem az, Emma. Igaz, hogy alig ismerlek, de néhány dolgot már tudok rólad, és szeretnék többet tudni. Egy nagy pohár jeges víz sem tudná lehűteni az arcomat. - Összesen annyit tudsz rólam, hogy strandpapucsban életveszélyes vagyok. Nyilvánvalóan zavarja, hogy nem nézek a szemébe, mert begörbített ujjával fölemeli az államat. - Ennél többet is tudok - mondja. - Tudom a legnagyobb titkodat. Ezúttal nem lököm el a kezét, ahogyan a strandon. A lábamat csiklandozó bizsergés elárulja, hogy egészen közel állunk egymáshoz, a cipőnk orra összeér. - Nincsenek titkaim - felelem megigézve. - Végre rájöttem - bólint. - Te voltaképpen nem tudsz a saját 76

titkodról. - Nem értem, miket beszélsz. Vagy csak nem tudok koncentrálni, mert véletlenül az ajkát figyeltem. Talán tényleg rábeszélt az úszásra... Kitárul az iroda ajtaja, Galén pedig karon ragad, és befordul velem a keresztfolyosóra, majd továbbvonszol a világtörténelem felé. - Ennyi? - kérdezem kifulladva. - Ezzel lezárjuk az ügyet? - Az tőled függ - áll meg velem a tanterem ajtaja előtt. - Tanítás után gyere le velem a tengerpartra, és elmondom neked. A kilincs felé nyúl, de elkapom a kezét. - Mit mondasz el? Én már megmondtam, hogy nincsenek titkaim. És nem szoktam úszni. - A tengerparton sok minden mást is lehet csinálni - nyitja ki vigyorogva az ajtót, azután a kezemnél fogva olyan közel húz magához, hogy azt hiszem, meg akar csókolni. Ehelyett a fülemhez hajol. - Elmondom, honnan ered a szemed színe súgja. Levegő után kapkodok, ő pedig finoman a derekamra teszi a tenyerét, és betol a tanterembe. Azután lelép.

77

8 KICSÖNGETNEK, és a vöröstéglás épület minden zugából diákok bújnak elő. Autóbusz légfékje sziszeg a távolban, és az alsóbb osztályosok a buszmegállóba sereglenek, fölszálláshoz készülődnek. A tizenegyedikesek és tizenkettedikesek a parkolóba tartanak, emberfolyamot képeznek, amely Galén és nem a legszerényebb kocsija mellett mintha tóvá szélesedne. A srác a csomagtartónak támaszkodik, biccent a járművet megcsodáló fiúknak, és kerüli a valami mást megcsodáló lányok tekintetét. A diákok áradata forgalmi dugóvá alakul át, majd az elmaradhatatlan dudálás megritkul, ahogy a serdülőkkel teli autók kiérnek a főútra. Galén hallja, hogy a háta mögött egy gördeszkás éppen érintkezésbe került az aszfalttal, amit fájdalmas nyögés kísér. A mellette parkoló kocsira pillant. Hol marad a lány? Amikor Emma megjelenik a kétszárnyú bejárati ajtónál, mintha szikrák pattognának kettejük között a levegőben. A tekintetük találkozik. A lány nem mosolyog, Galén csalódottan löki el 78

magát az autótól, és odaér hozzá, mielőtt Emma tíz lépést tehetne. - Hadd vigyem a hátizsákodat! Fáradtnak látszol. Rosszul érzed magad? A lány ezúttal nem hadakozik a hátizsák miatt. Egyszerűen átadja, azután féloldalra söpri platinaszőke haját. - Csak fáj a fejem. De nini! Rágtad a fülemet az órarendváltoztatás miatt, azután ellógtad az egész tanítási napot. - Én nem így fogtam föl - vigyorog Galén. - Tudtam, hogy ha maradok, nem bírsz a tanulásra koncentrálni. Egész nap a titkodról faggattál volna, és már így is eleget mulasztottál az iskolából. - Köszi, apu! - forgatja a szemét a lány. Amikor a kocsikhoz érnek, Galén a kabriója hátsó ülésére dobja a hátizsákot. - Mit csinálsz? - hökken meg Emma. - Azt hittem, strandolást tervezünk. - Te terveztél strandolást - teszi karba a kezét. - Azután elpályáztál. Galén utánozza a testtartást. - Hétfőn már beleegyeztél, mielőtt beverted a fejedet. - Persze, folyton ezt mondod. Gondolkodás nélkül kézen fogja a lányt. Emma szeme elkerekedik - éppolyan meglepett, mint a fiú. Mit művelek? - Rendben, tehát nem emlékszel rá, hogy megkértelek. De most megkérlek. Légy szíves, gyere le velem a tengerpartra! Emma kirántja a kezét, a mellettük elhaladó srácokra pillant, akik egy sárga dosszié takarásában pusmognak. - Mi köze a tengerpartnak a szememhez? És te miért viselsz 79

kontaktlencsét a tiéden? - Rach... khm, az anyukám azt mondta, így könnyebb elvegyülni. Szerinte az ibolyakékkel csak fölhívnám magamra a figyelmet. - Jaj, egyetértek anyukáddal - horkan föl Emma. - Sima kék szemmel sokkal inkább átlagos a külsőd. Szinte észre sem vettelek, ahogy ott álltál. - Megsérted az érzéseimet, Emma - vigyorog a srác. Emma kuncog. - Fontolóra venném, hogy megbocsássak... ha lejönnél velem a tengerpartra. - Nem mehetek veled, Galén - sóhajtja a lány. A fiú a hajába túr. - Őszintén szólva, nem tudom, mennyi visszautasítást bírok még elviselni - fakad ki. Tulajdonképpen nem emlékszik, hogy Emmát megelőzően valaha is visszautasították volna. Ez természetesen tulajdonítható annak a körülménynek, hogy királyi vérből való. Vagy talán annak, hogy általában, sem tölt sok időt fajtájabeliekkel, nemhogy nőneműekkel. Tulajdonképpen Rachelen kívül senkivel nem tölt sok időt. Rachel pedig a szívét is odaadná neki, ha azt kérné tőle. - Bocs, most nem te tehetsz róla. Illetve mégis. Az anyukám... szóval azt hiszi, együtt járunk - vörösödik el Emma arca. - Együtt járunk? Mi is az az együtt járás? Galén próbál visszaemlékezni, mit mondott Rachel... Azt mondta, könnyű megjegyezni, mert valamire rímel... jó, de mire? Azután eszébe jut. Rachel azt mondta, könnyű megjegyezni, mert az együtt hálásra rímel, és a kettő majdnem ugyanaz. - Anyukád azt hiszi, mi együtt há... khm, járunk? Emma bólint, és az ajkába harap. 80

Ez valami megmagyarázhatatlan okból tetszik Galénnak. A lány kocsija ajtajának támaszkodik. - Aha. Értem. Miért érdekes, hogy mit hisz? - Mert éppen ma reggel mondtam neki, hogy nem járunk együtt. Ha lemegyek veled a partra, hazugnak érzem magam. - Nem értem - vakargatja a tarkóját Galén. - Ha megmondtad neki, hogy nem járunk együtt, miből gondolja, hogy igen? - Hát ez tulajdonképpen mind a te hibád, nem az enyém - dől Emma a kabrió ajtajának. - Nyilvánvalóan nem jól fogalmazom meg a kérdéseimet... - Mások is látták, hogyan viselkedtél velem, miután bevertem a fejemet, Galén. És elmondták az anyukámnak. Azt hiszi, rejtegetlek előle, titokban tartalak. Mert azt hiszi, hogy te meg én... hogy mi... - Együtt járunk? - veti föl Galén. Nem érti, miért esik annyira nehezére Emmának, hogy az együtt járásról beszéljen, mármint ha ez azt jelenti, amit ő feltételez másoknál több idő eltöltését egyvalakivel, hogy eldöntsük, alkalmas-e párnak. A szirének ugyanezt teszik, csak ők rostálásnak hívják - a rostálás pedig közel sem olyan hosszadalmas, mint az együtt járás. Egy szirén napok alatt ki tudja rostálni magának a párját. Galén nevetve hallotta Racheltől, hogy az emberek néha évekig járnak együtt. Mennyire döntésképtelenek! Azután Tóraf szavai visszhangzanak a fülébe, aki képmutatónak nevezte őt. Húszéves vagy. Eddig miért nem rostáltál magadnak párt? Ettől azonban ő még nem döntésképtelen. Csak eddig nem jutott ideje a rostálásra, mert eleget kell tennie a kötelezettségének, az emberek megfigyelésének. Máskülönben már megállapodott volna. Hogy 81

képzeli Tóraf, hogy Emma miatt nem rostált még? Hiszen három héttel ezelőttig a lány létezéséről sem tudott. - Igen, hogy együtt járunk - bólint Emma, majd a fejét rázza -, illetve azt hiszi, hogy több is történt együtt járásnál - Aha - mondja töprengő arccal Galén, majd vigyorog. - Aha! Emma ajka tehát azért színeződik az ő kedvenc árnyalatára, mert a lány anyukája azt hiszi róluk, hogy együtt járnak és hálnak. A pirulás átterjed a lány nyakára, be a pólója alá. Neki most alighanem mondania kellene valamit, hogy Emma kevésbé feszengjen. Csakhogy a piszkálódás sokkal szórakoztatóbb. - Hát akkor igazán az lenne a részéről a legkevesebb, hogy ne háborgasson kettőnket... - Úristen! - rántja föl Emma a hátizsákját az ülésről, és átvonul a kocsija volánjához. Mielőtt azonban kinyithatná az ajtót, a fiú kikapja a kezéből a slusszkulcsot, és a farmerja zsebébe dugja. Emma máris visszaszerezné, de megtorpan, amikor ráeszmél, honnan kellene előhalásznia. Galén még sosem látta ennyire elvörösödni. - Higgadj le, Emma! - nevet. - Csak ugrattalak. Ne hagyj itt! - Ez egyáltalán nem vicces. Láttad volna anyámat ma reggel. Majdnem sírt. Pedig nem szokott sírni - teszi újra karba a kezét a lány, de a kocsija ajtajának támaszkodik. - Sírt? Ez nagyon is sértő. - Igen, rám nézve sértő - villantja ki picit a fogsorát Emma. - Azt hiszi rólam, hogy... azt hiszi, hogy... - Több mint együtt jársz velem? Bólint. A fiú felé lép, mellette a kocsira tenyerel, közel hajol, és érzi, hogy bizsergés fut föl a gerincén. Mit művelek? 82

- De hát tudhatná, hogy nem is gondolsz ilyesmire velem kapcsolatban. Eszedbe sem jut - motyogja. A lány elfordítja a fejét, ezzel válaszol a kimondatlan kérdésre: bizony, eszébe jutott már. Ugyanúgy, ahogy Galénnak. Vajon hányszor? A lány is érzi a kettejük közötti elektromos feszültséget? Micsoda baromság, hát nem mindegy? Ez a lány Gromot illeti. Vagy talán egy kis vibrálás visszatarthat a két királyság egyesítésétől? Galén elhúzódik, összeszorítja a fogát. Pillanatnyilag a zsebe az egyedüli veszélytelen hely a keze számára. - Mutass be neki! Nem gondolod, hogy akkor megnyugszik? - Hm - söpri a haját féloldalra Emma. Arckifejezése valahol a döbbent és a várakozásteljes között mozog. Jogosan vár valamire, hiszen Galén már több mint két hete játszik a gondolattal, hogy megcsókolja. Emma az ajtókilincset babrálja. De, az elképzelhető. Sehová sem enged el otthonról, veled meg végképp nem, amíg nem ismerkedtek meg. - Félnem kéne tőle? - Rendes körülmények között azt mondanám, hogy nem sóhajtja. - De a ma reggel után... Vállat von. - Mit szólsz ahhoz, ha követlek hazáig, hogy letehesd a kocsidat. Azután anyukád kikérdezhet. Ha meglátja, milyen elbűvölő vagyok, megengedi, hogy levigyelek a tengerpartra. Emma a szemét forgatja. - Csak nehogy túlságosan elbűvölő légy. Ha nagyon simulékonynak mutatkozol, nem fog hinni neked, úgyhogy ne játszd túl, rendben? - Ez kezd bonyolódni - véli Galén, és kinyitja a lány kocsiját. - Ne felejtsd el, hogy ez a te ötleted és a te hibád. Most még 83

visszakozhatsz. Galén kuncogva tartja az ajtót Emmának. - Nehogy útközben lerázz! Emma a pultra dobja a hátizsákját, és fölkukkant a lépcsőn. - Anyu! Le tudnál jönni egy percre? Hoztam valakit. - Persze, édesem, mindjárt megyek. De sietek, mert épp most hívtak be - hangzik föntről a válasz. Galén zsebre dugja a kezét. Most mit idegeskedem? Ez csak egy újabb ember, akit bolonddá kell tenni. Az ám, de minden attól függ, hogy ez az ember megkedveli-e, elfogadja-e őt. Emma édesanyjának megnyerése éppen olyan fontos, mint Emmáé. Galén tudja, hogy az anya megnehezítheti a feladatát, rosszallása esetén nagyobb időráfordítást fog követelni a dolog. Meginog az önbizalma. Ha a suli előtt nem gyakorolt volna két héten át Rachellel, meg sem próbálta volna. De Rachel alapos munkát végzett. Átnézett vele mindent, amire az iskolában számíthatott, megmagyarázta, hogyan kell viselkedni, mit jelentenek bizonyos kifejezések, mikor milyen ruhát vegyen föl. Fölfrissítették gépjárművezetői ismereteit. Az asszony még arra is gondolt, hogy a fiú majd találkozik Emma szüleivel - csak nem kivallatós körülmények között. Galén most már bánja, hogy idefelé jövet nem hívta föl Rachelt. Ahogy ismét a lány elrablását fontolgatja, körbepillant a helyiségben. Konyhai leshelyéről belátja az egész földszintet. A berendezés egyetlen következetes vonása az, hogy semmi nem passzol semmihez - más-más háztartási gépek, össze nem illő bútordarabok, tarkabarka színek, ezerféle minta. A helyiségek mind ajtó nélkül, mintegy hívogatóan nyílnak egymásba. A 84

nappali hatalmas kirakatablakán túl fűbóbitás homokdűnék figyelnek, mintha kémkednének. Mindez máris elég ahhoz, hogy megkívánja ezt a házat, amelyhez képest a Rachel által vásárolt villa ridegnek, távolságtartónak, személytelennek tűnik. Az összes falat elborító rengeteg fénykép pedig egyenesen irigységet ébreszt benne. Minden fotó Emmát ábrázolja, a lány egész élete tárul föl ezeken a falakon, és ha nem talál módot, hogy meggyőzze Emma anyját tisztességes szándékairól, akkor talán soha nem nyílik rá lehetősége, hogy megnézze a képeket. Szőnyeggel tompított léptek zaja hallatszik a lépcső felől. Emma édesanyja jelenik meg, valamit épp a blúzára csíptet. - Nahát - torpan meg, ahogy észreveszi Galént. A fiú tudja, hogy a nő jól látható döbbenete az ő arckifejezését tükrözi. Ez az asszony szirén? Minden vonásáról - sötét hajáról és bőréről, vékony, izmos testfelépítéséről - lerí, hogy az. A kék szemét kivéve. A kék szemét, amellyel olyan otthonosan fürkészi Galént, mintha pontosan tudná, kicsoda ez a fiú, és miért jött. A következő pillanatban az erényőri szempár háziasszonyi szempárrá változik. - Anyu, ő az, akit hoztam - cserél hangnemet nem kevésbé könnyedén Emma. - Kezicsókolom! Galén Forza - nyújtja a kezét mosolyogva Galén, ahogyan Racheltől tanulta. Az asszony viszonozza a gesztust. Magabiztos, de nem keménykedő a kézfogása, és a legcsekélyebb bizsergés sem jár vele. Nem mintha Galén elektromosságra számított volna, de hát ez mégiscsak Emma anyukája. Közvetlen közelről észrevehetőek a hajába vegyülő keskeny ősz tincsek. Az öregedés jelei: ez emberi 85

vonás. Az asszony hangja maga az udvariasság, de a szeme amennyire Galén meg tudja állapítani, kontaktlencse nélkül ilyen kék - tágra nyílt, a szája pedig sosem csukódik be teljesen. - Szóval Galén. - Emmához fordul. - Ez Galén? A fiú érzékeli, hogy Emma anyukája a kérdésen belül egy másik kérdést is föltett - annak a kérdésnek pedig semmi köze sincs szirénséghez. Zsebre dugja a kezét, nem néz az asszony szemébe, inkább a szőnyeg szálait tanulmányozza behatóan. Nem bírja fürkésző tekintetét, mert tudja, hogy e pillanatban éppen azt képzeli maga elé, amit a fiatalok kettesben művelnek. Ostoba! Nem amiatt aggódik, hogy Galén, a szirén fölkereste. Az nyugtalanítja, miért jött ide Galén, az ember. Emma megköszörüli a torkát. - Ja. Ez ő. - Értem. Egy pillanat türelmet kérek, Galén. Emma, légy szíves, gyere föl, négyszemközt szeretnék beszélni veled. Az asszony egyiküktől sem vár válaszra. Emma követi az emeletre, de előbb még a srácra vigyorog. Na, ugye megmondtam! Galén biccentéssel nyugtázza. Mivel nem érzi följogosítva magát, hogy mászkáljon a házban, és minden fényképet megtekintsen, az ablakhoz ballag, meredten nézi a homoknádat, de nem látja. Föntről nem hallatszik zaj - se ordibálás, se egyéb -, de nem tudja eldönteni, hogy ez jó, vagy rossz. Az emberek másképp oldják meg a problémákat, mint a szirének, sőt még egyénenként is eltérő módon. Tény, hogy az uralkodócsalád tagjai hajlamosak az indulatoskodásra. A legtöbb szirén azonban a méltányosság érdekében harmadik fél, semleges közvetítő segítségét szokta igénybe venni. Az emberek szinte soha. Ők üvöltözéshez, dulakodáshoz, olykor még 86

gyilkoláshoz is folyamodnak - elégséges bizonyíték erre az, ahogyan Galén rátalált Rachelre. Az öbölbe dobott betontömbhöz kötözve. Galén még csak tizenhárom éves volt akkor, de ma is emlékszik, milyen gyorsan merült el az asszony, kapálózott eleven horgászcsali gyanánt, és sikoltozott a szájára tapasztott szigetelőszalagon át. És emlékszik a csomókra. Véresre horzsolódtak az ujjai, alig maradt rajtuk bőr, mire sikerült kibogoznia a köteleket. Miután partra vitte a nőt, az könyörgött neki, hogy ne hagyja magára. Galén nem akart maradni, de látta, milyen vadul rázkódik Rachel, ezért úgy gondolta, talán egyébként is a végét járja. Grom éppen akkoriban tanította meg tüzet rakni - ezt a képességet a szirének zöme csak akkor sajátítja el, amikor itt az ideje, hogy párzani menjenek a szigetekre -, így hát fogott néhány halat, és megsütötte neki. Óvatos kíváncsisággal téblábolt körülötte, amíg Rachel evett. Bármely más felnőtt ember zavarba jött volna attól, hogy meglátja Galén halfarkát, de Rachel nem. Sőt, annyira figyelmen kívül hagyta, hogy Galén azt hitte, észre sem vette - amíg az asszony el nem mondta, hogy már harminc éve egyebet sem csinál, mint megőrzi mások titkait, hát most miért tett volna másként? Végül egész éjjel mellette maradt, miközben Rachel el-elbóbiskolt. Reggel aztán közölte az asszonnyal, hogy búcsúzniuk kell. Rachel nem nyugodott bele ebbe, azt mondta, szeretné meghálálni a segítséget. Galén vonakodva bár, de elfogadta az ajánlatot. Az élete megmentéséért cserébe azt kérte, meséljen neki az emberekről. Minden este a tengerparton találkoztak, az asszony Miaminak nevezte azt a helyet, és válaszolt minden kérdésre, ami Galénnak eszébe jutott, meg még olyanokra is, amiket a fiú 87

kigondolni sem tudott. Amikor úgy érezte, Rachel már lerótta a háláját, ismét erősködött, hogy vegyenek búcsút egymástól. Az asszony ekkor ajánlotta föl, hogy mindenben a segítségére lesz. Azt mondta, ha Galén igazán meg akarja ismerni az embereket, ha meg akarja védeni tőlük a fajtáját, akkor sajátos készségekre kell szert tennie. A fiú kérdésére, hogy miféle készségekre gondol, az asszony egyszerűen így felelt: - Én jóformán bármit el tudok érni, virágszálam. Ezért próbáltak végezni velem. Az embereknél előfordul olyan helyzet, hogy túl sokat tudnak. És azóta rengetegszer bizonyította, mi mindenre képes. Állandó tréfálkozás tárgya kettejük között, hogy Galén a földkerekség leggazdagabb nem embere. A lépcső recsegése zökkenti vissza a fiút a múltból a jelenbe. Ahogy hátrafordul, Emma anyja épp lelép az utolsó fokról az étkezőrészbe. A lány a sarkában. McIntosh mama odalibeg, és fél kézzel átkarolja Galént. A mosolya őszinte, Emma ajka azonban inkább egyenes vonalat formáz, és a lány megint elpirul. - Örülök, hogy megismerhetlek, Galén - tessékeli a konyhába a fiút az asszony. - Emma azt mondja, leviszed a tengerpartra a házatoknál. Úszni? - Igen. Az asszony hangulatváltozása óvatosságra készteti. - Hát - mosolyog Mclntosh mama -, sok szerencsét a lányom vízbe csalogatásához. Mivel egy kicsit időszűkében vagyok, nem tudlak elkísérni, úgyhogy csak ellenőrzőm a gépjárművezetői engedélyedet, amíg Emma kiszalad fölírni a rendszámodat. Emma a szemét forgatva csoszog egy fiókhoz, papírt és ceruzát 88

vesz elő. Amikor kilép, úgy csapja be maga mögött az ajtót, hogy a polcokon megcsörrennek az edények. Galén bólint, előveszi a tárcáját, és átnyújtja a hamis jogsit. McIntosh mama megvizsgálja, majd föltúrja a retiküljét, amíg tollat nem talál, és a tenyerére ír vele. - Csak följegyzem a jogosítványod számát, hátha valami probléma adódik. Persze nem adódik, ugye, Galén? Elvégre időben hazahozod a lányomat, az egyetlen lányomat, igaz? A fiú bólint, azután nyel egyet. Az asszony visszaadja a jogosítványát. Ahogy Galén elveszi, McIntosh mama megragadja a csuklóját, és közelebb vonja. A garázsajtóra pillant, majd ismét a fiúra. - Azonnal tudni akarom, hogy együtt jártok-e a lányommal! Remek. Az asszony még mindig nem hisz Emmának. Ha úgysem hisz nekik, minek erőlködni a meggyőzésével? Ha úgy gondolja, hogy együtt járnak, valószínűleg normálisnak fogja tartani az időt, amit Galén a lánnyal szándékozik tölteni. Ha viszont együtt töltik az időt, és azt állítja az anyukának, hogy nem randiznak, akkor csak gyanakodni fog. Talán még kémkedik is majd utánuk, ami enyhén szólva nem a legkedvezőbb. Tehát együtt kell járnia Emmával, ha biztosítani akarja, hogy a lány együtt háljon Grommal. Ez egyre szebb. - Igen - feleli Galén. - Persze, hogy együtt járunk. - Akkor ő miért mondja, hogy nem? - hunyorít az asszony. Gálén vállat von. - Talán szégyell engem. - Azt erősen kétlem, fiatalember - lepi meg kuncogással McIntosh mama, de vidámsága rövid életű. Megmarkolja a fiú pólóját. Lefeküdtél a lányommal? 89

Hogy lefeküdt-e...? Rachel nem azt mondta, hogy lefeküdni egymással ugyanaz, mint együtt hálni? Lefeküdni és együtt hálni teljesen ugyanaz, de együtt hálni és együtt járni csak majdnem. - Nem, kérem. Az asszony türelmetlenül vonja föl fél szemöldökét. - Miért nem? Mi baj van a lányommal? Ez váratlan. Galén gyanítja, hogy ez az asszony ugyanúgy észleli a hazugságot, ahogy Tóraf követni tudja Raína nyomát. Egyfolytában az őszinteséget kutatja, de a tiszta igazság most szorult helyzetbe juttatná Galént. Bolondulok a lányáért - csak épp a bátyámnak tartogatom. Így hát válaszát azzal az egyenességgel fűszerezi, amire Emma anyukája a jelek szerint áhítozik. - Semmi baj sincs a lányával. Azt mondtam, nem feküdtem le vele. Azt nem mondtam, hogy nem is szeretnék. Az asszony mély lélegzetet vesz, és elengedi a fiút. Megköszörüli a torkát, tenyerével kisimítja összegyűrődött blúzát. - Helyes válasz, Galén - paskolja meg a fiú mellkasát. - Helyes válasz. Emma kitárja a garázsba nyíló ajtót, és megtorpan. - Mit csináltok itt, anyu? McIntosh mama elhúzódik, a pulthoz ballag. - Csak csevegtünk Galénnal. Mi tartott ilyen sokáig? Galén gyanítja, hogy az asszony hazugságészlelő képessége összefügg füllentő tehetségével. Emma kérdő pillantást vet rá, de ő csak vállat vont. Az asszony kulcscsomót vesz le a hűtőszekrény melletti kampóról, és félrebökdösi a lányát az útjából, de előbb még kikapja a kezéből a papírt. - Ja igen, Galén! - fordul vissza a küszöbön. - Tessék? 90

- Szólj édesanyádnak, hogy hívjon föl, szeretném elmenteni a számát a telefonomban. - Igenis. - Jó mulatást, gyerekek! Későn jövök, Emma, de te kilencre itthon vagy, szívem. Ugye, Galén? - Igenis. A fiatalok egy szót sem szólnak, amíg meg nem hallják, hogy az asszony autója kihúz a kocsibehajtóról. De még azután is várnak egy-két másodpercet. Emma a hűtőszekrénynek támaszkodik. Galénnak meg mintha a zsebébe ragadt volna a keze. - Na, és miről csevegtetek? - kérdezi a lány, mint akit igazából nem is érdekel a dolog: - Előbb te. - Hogyne - rázza a fejét Emma. - Nincs kedvem beszélni róla. - Helyes - bólint a fiú. - Nekem sincs. Néhány pillanatig mindenhová nézegetnek a helyiségben, csak épp egymásra nem. - Nem akartál átöltözni? - kérdezi végül Galén. - Remek ötlet. Mindjárt jövök. Emma szinte menekül a lépcsőhöz.

91

9 GALÉNÉK MACSKAKÖVES kocsibehajtójára kanyarodunk, és hátra kell dőlnöm az ülésen, hogy át tudjam látni az egészet. Álmaim nyaralója. Háromemeletes vagy talán négy, attól függően, hogy az a kocka a tetején lakóhelyiség vagy nem. Tiszta fa, tengerzöldre festve, fehér zsalugáterekkel. A hatalmas elülső tornácon fehér hintaszékek meg piros árvácskával teleültetett, a hintaszékekhez illő növénytartók. Kovácsoltvas kapu nyílik a hátsó kertbe, amely minden bizonnyal a tengerpartra néz annyit kocsikáztunk a fák között, hogy azt hittem, vízbe csobbanunk, mielőtt megtalálnánk a házat. - Csinos vityilló - jegyzem meg. - Cserélhetünk. - Bármikor. - Tényleg? Neked tetszik? - vág őszintén meglepett képet. - Miért ne tetszene? Hátrébb lép, és mintha először venné szemügyre az épületet. - Hm - bólogat - Jó tudni. Három lépcsőfok vezet a tornácra, fölmegyünk rajta. 92

- Várj! - kapom el Galén karját, ahogy a bejárati ajtó kilincse felé nyúl. Az érintkezéstől hőhullám fut végig a testemen, mindenemet megperzseli. A srác félbehagyja a mozdulatot. - Mi az? - mered a kezemre. - Valami baj van? Csak nem gondoltad meg magad? - Nem. Csak... el kell mondanom valamit. - Mit? - Örömhírrel szolgálhatok - nevetek föl kényszeredetten. - Már nem kell attól tartanod, hogy visszautasítalak. - Ez tényleg örömhír, de úgy mondod, mintha nem az lenne csóválja a fejét. Mély lélegzetet veszek. Legszívesebben elsüllyednék. Mert hiába veszek száz mély lélegzetet, ez akkor is nagyon ciki:.. - Emma? - Azt mondtam anyukámnak, hogy együtt járunk - bököm ki. Tessék! Nem jobb érzés? Nem. Nem jobb. - Viccelsz? - kérdezi. A mosolya meglep, és annyira elvarázsol, hogy nem bírok értelmesen gondolkodni. A fejemet rázom. - Ez az egyetlen, amit anyám hajlandó elhinni. Úgyhogy most... most valahányszor anyukámmal találkozol, kénytelen vagy eljátszani, hogy együtt járunk. De ne parázz, nem is kell többet hozzánk jönnöd, mert néhány nap múlva úgy teszek, mintha szakítanánk. - Szó sincs róla! - nevet. - Én ugyanezt mondtam. - Na, ne szórakozz! - Miért? Mit mondtam volna? - Nem, úgy értem: tényleg ezt mondtad neki? De hát miért? 93

Vállat von. - Ugyanazért, amiért te. Nemleges választ nem fogadott volna el. A felismeréstől, hogy ketten ugyanazt a beszélgetést folytattuk le anyámmal, forogni kezd velem a luxusvilla tornáca. Azután fekete pöttyök lepik el ezt a luxustornácot. Chloéval kicsi korunkban szerettük apám rendelői forgószékében pörgetni egymást. Egyszer Chloe olyan gyorsan és sokáig pörgetett, hogy amikor fölálltam, az ellenkező irányban, indultam el, mint amerre akartam. Ezt akkoriban rettentő mulatságosnak találtuk, akárcsak a héliumbelélegzés utáni mókushangon sipítozást. Most valahogy kevésbé mulattat. Kivált, hogy Galén arca éppen eltűnt egy fekete pötty mögött. - Jaj, ne! - Mi a baj, Emma? A tornác többi részét fekete lyukként szippantja magába látászavarom. Az üdvözlőlábtörlő úgy hánykolódik alattam, mint lélekvesztő a hurrikánban. Az ajtó vagy a fal vagy Galén felé kapkodok, de valahogy mindegyiküket elvétem. Váratlanul kicsúszik alólam a lábam, és életem során immár másodszor kenődik a képem a srác mellkasára. Ezúttal nincs más választásom, mint belékapaszkodni. Hallom, hogy kinyílik és becsukódik az ajtó. Egyedüli bizonyosságom ez a perzselő érintés. Minden más - például lent, fönt, jobbra és balra - mintha összefolyna. - Lehet, hogy... mindjárt elájulok... Bocs! - Lefektetlek a kanapéra, jó? - szorít meg. Bólintok, hogy jó, de nem engedem el a nyakát. - Mondd, mire van szükséged! Megijesztesz. - Nem látok semmit - temetem a mellkasába az arcomat. - Nem 94

akarok lefeküdni, mert akkor... mert akkor nem fogom tudni, hol vagyok. Már nem forog velem a világ. Úgy döntök, hogy pillanatnyilag a karja a legegészségesebb tartózkodási hely. Amíg zuhanni nem kezdek. Fölsikoltok. - Ssss! Nincs semmi baj, Emma. Csak leültem. Az ölemben tartalak. - Megsimogatja a hajamat, és előre-hátra ringat. - A fejed fáj? Mondd, mit segítsek! - Valami nem stimmel a fejemmel - bólogatok a mellén, és a könnyeim az arcomról a ruhájába szívódnak. - Ilyen még sosem fordult elő velem. - Légy szíves, ne sírj! Megfeszül, amikor a pólójába kuncogok. Mintegy büntetésképpen lüktetni kezd a fejem. - Fogadok, megbánod még, hogy idehoztál - mormolom. Megenyhül. - Ezt nem mondanám - feleli, és gyógyírként hat a hangja. Erős karjai oltalmában tehetetlenül ellazul a testem. Úgy illan el belőlem a pánik, mint összetört vázából a víz. A szemem nem hajlandó kinyílni. - Valahogy elfáradtam. - Aludnál? A fejsérülésről mindenütt azt olvastam, hogy olyankor nem szabad aludni. Miközben ezt mondja, hagyja, hogy közelebb húzzam a lábamat, befészkeljem a vállamat a hónaljába, és jobban fölüljek az ölében. Szorosan átölelve támogat új tartásomban. Forróság sistereg közöttünk, bebugyolál, akár egy télikabát. Furcsa, hogy ennyire kényelmes, ha egy faragott gránittömbhöz simulok. - Azt hiszem, ez rendben van közvetlenül azután, hogy az ember 95

beüti a fejét. Szerintem most nyugodtan elaludhatok. Elvégre az elmúlt éjjel is aludtam, nem? Tulajdonképpen nem vagyok biztos benne, hogy most egyáltalán ébren tudok maradni. - De ugye... nem elájulsz, csak elalszol? Mert nem mindegy. Rám jön az ásítás. - Csak elalszom. Talán csak egy kis szundikálás hiányzik. A hajamon érzem, hogy bólogat. - Ma tanítás után csakugyan fáradtnak tűntél. - Most már letehetsz a kanapéra. Nem tesz sehová, tovább ringat. Az ébren maradás csúszós lejtővé változik. - Galén? - Tessék? - Most már letehetsz. - Egy kicsit később - ölel át még szorosabban. - Nem muszáj szorítanod... - Emma, hallasz engem? - Igen, persze. Egész jól hallok. Csak nem látok... - Ez megnyugtató. Egy pillanatig azt hittem ugyanis, hogy nem hallasz, amikor azt mondtam, egy kicsit később. - Dinka. - Feküdj le! - kuncog a hajamba. Többre nem emlékszem. Kár, hogy már nem ölel magához. Jó viszont, hogy újra látok. Körbepillantok a helyiségben, de egyelőre nem próbálok fölülni. Ha találgatnom kéne, arra tippelnék, hogy ez Galénék háza. A helyiségben mindenről ordít a fényűzés. Műtárgyak, amelyek biztosan sokba kerültek, mert nagyon rondák. Furcsa formájú 96

bútorok, amelyeket nem kényelmesnek, hanem mutatósnak szántak. A kandalló fölötti falon hatalmas, lapos képernyős tévé. Kasmírtakarót terítettek rám, olyan puha, hogy a legcsúnyábban leégett bőrt sem bántaná. És persze a tengerpartra látni. A ház egész hátsó fala egyetlen üvegablak. Nem akadályozzák dűnék a panorámát. Még fekve is figyelhetem a partra futó hullámokat és a távolban gomolygó viharfelhőt. A felülés két okból is súlyos hiba. Egyrészt lüktet tőle a fejem, és foltos a látásom. Másrészt visításra késztet valakit: - Ga-léééééén! Nyöszörögve tapasztom be a fülemet, és visszavonulok kasmírkuckómba. - Triton szigonyára, Raína, mindjárt fölébreszted! Raína? Remek. Galén undok nővére. A férfihang azonban nem Galéné. Talán bátyja is van? - Már fölébredt, nyálkahal. Különben miért hívnám a testvéremet? - Mindegy, ő most nincs itt, hercegnőm. Csoszogást hallok, és már-már annyira elfog a kíváncsiság, hogy kikukucskáljak a takaró alól. Ehelyett letépik az arcomról a kasmírt. Raína mered rám. - Látod? - mutat az arcomra. - Mondtam, hogy ébren van. A mellette álló fiú a fejét rázza. - Emma? - hajol felém. Megdöbbenek az újabb ibolyakék szempár látványától. És persze ez a srác is jóképű - nem annyira észvesztően, mint Galén, de hát vele ki versenyezhet? -, ugyanolyan dús, fekete hajú és kreol bőrű, mint Raína meg a testvére. Bólintással válaszolok a kérdésre. 97

- Emma, Tóraf vagyok. Azt hiszem, Raínával már találkoztál. Tóraf? A szülei komolyan ezt a nevet adták neki? De nem teszem szóvá, csak biccentek. - Idehallgass, nem kell fölkelned, sem semmi. Galén csak... hm... úszni ment. Egykettőre visszajön. Kettejük között a tengerre nézek. A fejemet rázom. - Mi az? Mi a baj, Emma? - kérdezi Tóraf. Csípem a srácot. Szemlátomást őszintén aggódik miattam, pedig még nem is ismer. - Vihar - nyögöm ki. A kurta szó pettyezi látóteremet. - A vihar előtt visszaér - mosolyodik el Tóraf. - Kérsz valamit? Hozzak enni- vagy innivalót? - Hívjunk taxit? - kottyantja közbe Raína. - Menj a konyhába, Raína! - szól rá a fiú. - Vagy inkább keresel más szigetet? Nem tudom, milyen messze van a konyha, de úgy tűnik, mintha a lány jó öt percen át trappolna odáig. A szigetkeresést nem igazán érzem a goromba viselkedés méltó büntetésének, de mivel agyrázkódást szenvedtem, nem tudom minden kétséget kizáróan megítélni a helyzetet. Egyébként is fennáll a lehetőség, hogy az egészet csak képzelem. - Leülhetek? - kérdezi Tóraf. Bólintok. A kanapé széléhez óvakodik, és visszahúzza rám a takarót. Remélem, hogy biccentésemet köszönetnek veszi. Leguggol hozzám. - Figyelj, Emma! - súgja. - Szeretnék kérdezni valamit, mielőtt Galén visszajön. Ne félj, nem kell beszélned, eldöntendő kérdés. Bízom benne, hogy újabb biccentésemet „Persze, semmi gond, kedves vagy” válaszként értelmezi. 98

Úgy pillant körbe, mintha kérdezés helyett inkább el akarna rabolni. - Galén közelében olyan... hm... bizsergősen érzed magad? Ezúttal abban reménykedem, hogy tágra nyílt szemű biccentésemnek „Úristen, ezt meg honnan tudod?” jelentést tulajdonít. - Tudtam! - suttogja. - Figyelj, nagyra értékelném, ha ezt nem említenéd Galénnak. Mindketten jobban jártok, ha magától találja ki. Megígéred? Remélhetőleg megérti, hogy biccentésem azt jelenti: „Életemben nem álmodtam még ekkora képtelenséget.” Minden elsötétül. Nem kell kinyitnom a szememet, anélkül is tudom, hogy kitört a vihar. Hullámokban csap le az eső az ablakra, és körös-körül folyamatosan dörög az ég. Vagy a gyomrom korog? Ahogy az eszmélet felé lebegek, villámlások fénye hatol át stroboszkópként a szemhéjamon. Kinyitom a szememet, és a kasmír parányi szálközein át leskelődöm. A nappaliban eloltották a villanyt, ettől úgy látom a vihart, mintha tűzijátékot néznék. Jobban díjaznám a látványt, ha az ínycsiklandó illat nem űzne tréfát üres hasamból. Miután felülök, a kasmír lecsúszik a padlóra. A kanapéba kapaszkodva, mozdulatlanul tartom magam, várom, hogy a helyiség piruettezni kezdjen körülöttem, vagy elillanjon a kép. Jobbra-balra, föl-alá, összevissza forgatom a fejemet. Semmi. Se forgás, se „áramszünet”, se lüktetés. Villámfény hasít a szobába, és amikor kialszik, tekintetemmel követem vissza, a tengerhez. Az ablaküvegben tükröződik a mögöttem álló alak. Nem kell hátrafordulnom, hogy lássam, kinek ilyen jókora a körvonala 99

illetve ki változtatja egész testemet libabőrtenyészetté. - Hogy érzed magad? - kérdezi. - Jobban - felelem a tükörképének. Átszökken a kanapé háttámlája fölött, megfogja az államat, és jobbra-balra, föl-alá, összevissza forgatja a fejemet, figyeli, hogyan reagálok. - Az előbb pont ezt próbáltam - mondom neki. - Semmi. Bólint, elenged. - Rach... ööö, az anyukám fölhívta az anyukádat, és elmesélte neki, mi történt. Azt hiszem, anyukád telefonált a háziorvosotoknak, aki azt mondta, semmi különös, de néhány napot pihenned kell. Anyukám ragaszkodott hozzá, hogy itt maradj éjszakára, mert ilyen időben senkinek sem hiányzik az autózás. - És anyám beleegyezett ebbe? Még a sötétben is félreérthetetlen a srác vigyora. - Anyukám nagyon meggyőzően tud érvelni - magyarázza. - A beszélgetés végén anyukád még azt is javasolta, hogy holnap mind a ketten maradjunk itthon az iskolából, és itt lazítsunk, hogy kikapcsolódhass, természetesen anyukám felügyelete mellett. Anyukád úgy vélte, ha én iskolába mennék, nem maradnál otthon. A vihar villámfénye leplezi le pirulásomat. - Mert mindketten azt mondtuk neki, hogy együtt járunk. Bólint. - Szerinte ma is otthon kellett volna maradnod, de hisztiztél, hogy mégis elmehess, őszintén szólva, nem fogtam föl, hogy ennyire be vagy zsongva... aú! Próbálom újra megcsípni, de elkapja a csuklómat, és az ölébe 100

húz, mintha el akarna fenekelni. - Azt akartam mondani, hogy „a történelemért” – nevet. - Egy frászt akartad. Engedj fölállni! - Majd mindjárt. Nem enged. - Galén, azonnal engedj fölállni... - Bocs, de még nem. - Jaj, ne! - kapkodok levegő után. - Megint forog velem a világ! dermedek mozdulatlanná. Azután tényleg forog velem a világ, mert a srác fölkap, és újra megfogja az államat. Aggódó arckifejezésétől némi lelkiismeretfurdalásom támad, de annyira azért nem, hogy ne nyissam ki a számat. - Ez mindig bejön - dobom be a legjobb „haha, ezt bevetted!” vigyoromat. Az ajtónyílásnál felharsanó vihogás szakítja félbe a szerintem kiadósnak ígérkező ledorongolást. Még sosem hallottam Galént káromkodni, de úgy meregeti a szemét, hogy az valami egészen cifra kifejezéssel ér föl. Mindketten megfordulunk, és látjuk, hogy Tóraf karba tett kézzel figyel minket. Az ő arcán is „haha, ezt bevetted!” vigyor ül. - Kész a vacsora, gyermekeim - közli. Ja, kimondottan csípem ezt a Tórafot. Galén a szemét forgatja, és elenged az öléből. Fölpattan, otthagy, és az ablakban tükröződik, ahogy elhaladtában Tóraf gyomrába öklöz. Tóraf nyög, de a vigyor nem törlődik le a képéről. A fejével int, hogy menjek velük. Ahogy áthaladunk a helyiségeken, próbálom megcsodálni a gazdag, választékos légkört, a márványpadlót, a bűnronda 101

festményeket, de a bendőm olyan zajt produkál, amely jobban illene egy ebtenyészethez etetési időben. - Szerintem a gyomrod nászhangokat hallat - súgja a fülembe Tóraf, miközben a konyhába lépünk. Egyúttal a pirulásom is bemutatkozik neki, és a srác hangosan fölkacag. Raína a pultnál törökülésben kuporog egy bárszéken, és az előtte sorakozó hat különféle színű körömlakkal igyekszik kidekorálni a lábkörmét. Ha nem színes csokidrazsénak próbálja álcázni, akkor még nagyon sokat kell fáradoznia. Hmm... csokidrazsé... - Hadd mutassam be édesanyámat - szólal meg Galén. Megfogja az édesanyja derekát, és elvonja az asszonyt a tűzhelytől, ahol eddig malomkerék nagyságú fazékban kavargatott valamit. Az anyuka edényfogó kesztyűs kezét nyújtja felém, és kuncog, amikor megszorítom. Gálén anyukája a legolaszosabb egyéniség, akivel valaha találkoztam: nagy, barna szem, göndör, fekete hajkorona a fején, és meghökkentően piros rúzs, ugyanolyan árnyalatú, mint a cipője, amelynek tízcentis tűsarka nélkül nem érné föl a fazék tetejét. - Alig vártam, hogy megismerhesselek, Emma - lelkendezik Most már tudom, miért áradozik rólad szünet nélkül Galén. Mosolya meghazudtolni látszik a szája szögletében a múló évtizedekről árulkodó ráncokat. Annyira őszinte és szívélyes, hogy szinte azt hiszem, tényleg alig várta, hogy megismerhessen. De hát nem ezt állítja minden anyuka, amikor bemutatják neki a fia barátnőjét? Hülyeség; nem is vagyok a fia barátnője. Vagy talán ő is azt hiszi, hogy együtt járunk? - Köszönöm! Biztos milliószor elmesélte már, mennyit bénáskodom - felelem tétován, mert hogyan másként fogadhatnám ezt a megjegyzést? 102

- Még annál is többször. Legközelebb valami mással is foglalkozhatnál a változatosság kedvéért - fintorog Raína föl sem nézve. Az idegeimre megy ez a lány. - Megtaníthatlak a vonalon belül pacsmagolni - lövök vissza, mire olyan képet vág, hogy a tej megsavanyodna tőle. - Szerintem remek munkát végzel, hercegnőm - fogja meg két kézzel a lány vállát Tóraf, és csókot nyom a feje búbjára. Raína kificánkolódik a markából, és visszanyomja a körömlakk ecsetjét az üvegbe. - Ha annyira értesz hozzá, te miért nem fested a lábkörmödet? Biztos folyton lesérül, mert mindennek nekirohansz. Eltaláltam? Hát aztán? Nem mindegy? Már épp föl akarom világosítani néhány dologról - például arról, hogy szoknyában és törökülésben egyébként sem valami jól érvényesül a kicsinosított lábkörme -, amikor Galén anyukája szelíden fogja a karomat, és megköszörüli a torkát. - Nagyon örülök, hogy jobban érzed magad, Emma - mondja. Fogadok, hogy már szinte csak a vacsora hiányzik a teljes felépülésedhez, te is így látod? Bólintok. - Akkor szerencséd van, kicsim, mert kész a vacsora. Galén, légy szíves, vedd ki a lábast a sütőből! Nahát, Raína, csak négy személyre terítettél! Tóraf, kapj elő még egy tányéralátétet, jó? Nem onnan, a másik szekrényből. Köszi! Miközben az asszony utasításokat osztogat, odalép hozzám az asztalnál, és kihúz egy széket. Úgy löki hátulról a lábamnak, hogy lehuppanok rá, azután visszatipeg magas sarkújában a tűzhelyhez. 103

Tóraf olyan hirtelen csapja le elém a tányért, hogy csörömpölve körbe-körbe billeg, mint egy megperdített egy- centes érme. - Hoppá, bocsi! - kér elnézést. Fölmosolygok rá. A tányérra tenyerel, hogy megállítsa, majd kést és villát dob a tetejére. Ahogy a poharat is lerakná, Galén megragadja a kezét, és kikapja belőle. - Ez üveg, te marha. Talán már hallottál róla - mérgelődik Galén. Olyan óvatosan teszi le, mint egy repedt tojást, és rám kacsint. Örülök, hogy kivette a kontaktlencséjét - az ő szeme a legszebb ibolyakék. - Ne haragudj, Emma! Nincs társasághoz szokva. - Tény, ami tény - ismeri el Tóraf, és leül Raína mellé. Miután mindenki letelepszik, Galén edényfogóval veszi le az asztal közepére helyezett hatalmas, pettyes zománcú sütőlábasról a fedőt. Én meg kis híján kidobom a taccsot. Hal. Rák. És... mi az ott, tintahalszőr? Mielőtt udvarias formába tudnám öltöztetni az igazságot - tudniillik hogy inkább eszem meg a saját kisujjamat, mint a tenger gyümölcseit -, Galén a tányéromra pottyantja a legnagyobb darab halat, majd rákhús és kagyló keverékét kanalazza rá. Ahogy az étel párája az orromba csap, az udvariasság megőrzése egyre esélytelenebbnek tűnik. Legfeljebb annyit tudok kiötölni, hogy az öklendezést csuklásnak álcázom. Mi árasztott korábban olyan ínycsiklandó illatot, hogy összefutott a számban a nyál? Ez biztosan nem. A halfilébe szúrom a villámat, megforgatom, de mintha a saját beleimet forgatnám. Összenyomkodom, fölaprítom, kevergetem. Bármivel próbálkozom, akármilyen látványt nyújt, nem bírom a szám közelébe vinni. Álom ide vagy oda, ígéret szép szó. Még ha nem igazi halak mentettek ki a nagyinál a tóból, a képzeletemben megjelentekből vigaszt merítettem, amíg segítség nem érkezett. 104

Most pedig meg kéne ennem a rokonságukat. Kizárt dolog. Leteszem a villát, iszom egy korty vizet. Érzem, hogy Galén figyel. A szemem sarkából látom, hogy a többiek vígan tömik a fejüket, ő azonban nem. Lehajtott fejjel, mozdulatlanul ül, várja, hogy bekapjam az első falatot. Pont most kell az úriembert játszania! Hová tűnt az a srác, aki alig néhány perce úgy rántott az ölébe, mint egy óvodást? Mindegy, a lényeg az, hogy nem bírok enni. És még kutyát sem tudok etetni az asztal alatt, ahogyan Chloe nagymamájánál oldottam meg hasonló problémáimat. Egy alkalommal Chloe még kajacsatát is indított, hogy kihúzzon a pácból. Körbepillantok az asztalnál, de Raína az egyetlen, akit célba vennék. Ráadásul azt kockáztatnám, hogy a tengeri eledelből végül rám is kerüljön, ami majdnem olyan borzasztó, mintha belém kerülne. - Nem vagy éhes? - bök oldalba a könyökével Galén. - Csak nem érzed magad megint rosszul? Ez ránk irányítja a többiek figyelmét. Abbamarad a lelkes lakmározás. Mindenki bámul. Raína ingerülten, amiért félbeszakították a habzsolását. Tóraf kaján vigyorral, mintha valami röhejesei művelnék. Galén anyukájának ugyanolyan aggódó a tekintete, mint az övé. Vajon hazudhatok? Szabad hazudnom? Hátha máskor is asztalhoz invitálnak, és hallal traktálnak, mert ezúttal nem mondtam igazat? Ha fejfájásra hivatkoznék Galénnak, az nem óvna meg a jövendő halvacsoráktól. Azt meg hiába is állítanám, hogy nem vagyok éhes, mert a gyomrom szünet nélkül korog, egy kiürülő lefolyó hörgésére emlékeztet. Nem, semmiképpen nem hazudhatok, ha valaha is vissza kívánok térni ide. És vissza kívánok térni. Sóhajtva teszem le a 105

villát. - Nem szeretem a halat - vallom be a srácnak. Tóraf hirtelen köhögése hökkent meg. Olyan görcsösen harákoló hangokat hallat, mint egy szőrgombóccal viaskodó macska. Galénra szegezem a tekintetemet, aki majdhogynem szoborrá merevedett. Jesszusom, az anyukája mást nem is tud főzni? Vagy sikerült lealáznom a Forza család versenygyőztes sügérreceptjét? - Úgy érted... úgy érted, ezt a fajta halat nem szereted, Emma? kérdezi diplomatikusan Galén. Rettentően jó lenne azt felelni, hogy igen, csak ezt a fajtát - ez azonban nem mentene meg attól, hogy bekebelezzem a tányéromon tornyosuló rákhús- és kagylóhegyet. - Nem - rázom a fejemet. - Nem csak ezt a fajtát. Mindet utálom. Ki nem állhatom a tenger gyümölcseit. Még a szagukat is alig bírom. Én hülye, ez vért kíván! Miért nem egyszerűen azt mondtam, hogy nem rajongok a halért? Muszáj volt azt mondanom, hogy utálom? Hogy még a szagát is alig bírom? És miért pirulok? Nem bűn irtózni a halevéstől. És az isten szerelmére, semmi olyat nem ennék meg, aminek látom a szemét. - Azt akarod mondani, hogy egyáltalán nem eszel halat? reccsen rám Raína. - Megmondtam, Galén! Hányszor mondtam neked? - Hallgass, Raína! - szól a testvérére oda sem nézve. - Csak az időnket fecséreljük! - csapja le a villáját a lány. - Mondtam, Raína, hogy... - Jaj, hallottam, mit mondtál. És lassan itt az ideje, hogy a változatosság kedvéért te is meghalld, amit mások mondanak. Na, most jól jönne egy kis elalélás. Vagy még jobb lett volna tíz 106

perce, mielőtt leleplezték a halas meglepetést. De még csak szédülés sem kerülget. A fáradtság legcsekélyebb jelét sem érzem. Sőt, Raína kifakadása mintha furcsa töltést gerjesztene a helyiségben, valamiféle rejtett energia szikrázna körös-körül. Így meg sem lepődöm, amikor Galén olyan hirtelen pattan föl, hogy hátradönti a székét. Én is fölállok. - Azonnal távozz, Raína! - utasítja a nővérét. Ahogy Raína föláll, Tóraf is követi a példáját. A srác arca szenvtelen marad. Az az érzésem, hogy hozzászokott az efféle indulatkitörésekhez. - Ez a lány csak elvonja a figyelmedet az igazi kötelezettségeidtől, Galén - fröcsögi Raína. - Most pedig mindannyiunkat veszélybe sodorsz egy ember miatt. - Tisztában voltál a veszélyekkel, mielőtt idejöttél Raína. Ha kiszolgáltatva érzed magad, menj el! - feleli higgadtan Galén. Kötelezettségeitől? Kiszolgáltatva? Várom, hogy valaki elárulja, a többiek valami ibolyakék szemű szekta tagjai, amelybe engem nem avattak be. - Ezt nem nagyon értem - hebegem. - Nahát, micsoda meglepetés! - epéskedik Raína. - Úgy tűnik fordul vissza a testvéréhez -, folyton el akarsz küldeni. - Úgy tűnik, sosem fogadsz szót - válaszolja Galén. - A nővéred vagyok. Melletted a helyem. De ez itt kicsoda nekünk? - kérdezi a lány, és a fejével felém int. Ellépek az asztaltól, hogy távolabb kerüljek Galén nővérétől. Az energia a helyiségben már nem szikra, inkább tomboló tűzvész. - Rosszul érzed magad? - kérdezi a srác. - Nyugodtan ülj le. Raína átmegy az asztal másik oldalára, és megmarkolja egy szék háttámláját. 107

- Mit keresel még itt, Galén? Nyilvánvaló, hogy ez csak egy szánalmas ember, aki a saját barátnőjét sem tudta megmenteni. Persze tudjuk, milyen vérszomjasak ezek, milyen csekély ok elegendő, hogy öldössék egymást. Talán szándékosan hagyta meghalni azt a másikat. - Mit mondtál? - lököm el magam a pulttól. - Raína! - bömböli Tóraf. - ELÉG! - Emma - húzza vissza magához a csuklómat Galén -, a nővérem nem tudja, mit beszél. - Dehogynem - szólal meg gonosz mosollyal a lány -, pontosan tudom, miről beszélek, Emma. Megölted Chloét. Meg-öl-ted. Még soha nem vettem részt verekedésben. Ez azonban elvileg nem számít verekedésnek - most ölni fogok. Életemben először céltudatosság váltja föl az ügyetlenkedést. Még mezítláb is elég gyorsan tudok nekifutni ahhoz, hogy kiüssem Raínából a szuszt, amikor fél vállal gyomorszájon vágom. Fölkapom a lábát, és a legközelebbi falhoz csapom. Izmosabb nálam, és körülbelül két másodperccel ezelőttig azt hitte, dühösebb is. Nem tudja azonban, mit jelent igazából minden határon túl bepöccenni - és most meg fogom tanítani rá. - Látod, Galén? - nyögi felháborodva az összeütközés után. Most kimutatta a foga fehérjét! Akkorát pancsolok be neki, hogy se az öklöm, se az ő arca nem vészelhetné át csonttörés nélkül. Mégis mindkettő működőképes marad, mert a lány simán a szemem közé fejel, én pedig a változatlanul ép kezemmel bokszolok a fülébe. Valahogy átküzdjük magunkat a nappaliba. Ködösen érzékelem, hogy Galén és Tóraf ölre mentek. Galén anyukája úgy visítozik, mint akinek a lábát amputálják. 108

Itt aztán annyi a becsületemnek. Soha többé nem fognak meghívni. Végleg elvágtam magam Galénnál, amikor rárontottam a nővérére, és behúztam a lánynak. Most pedig akkorát rúgok belé, hogy alig kap levegőt. Ezért semmi vesztenivalóm sem marad, amikor azt kérdezi: - Szóval ezt művelted Chloéval a víz alatt? Így hát a mellkasának feszítem a vállamat, fölemelem a padlóról, és vele együtt átzuhanok az üvegfalon a kint dúló viharba.

109

10 ÖT MÁSODPERC telik el, mire a két lány éledezni kezd az üvegcserép szőnyegen, Galén eközben próbálja visszanyerni a lélekjelenlétét. Amint Emma megmozdul - majd dühösen morog, miután Raína föltápászkodik -, a fiú is újra képes lélegezni. Raína védekezően kapja maga elé a kezét, ahogy Emma kirúgja alóla a lábát. És újrakezdik. Tóraf somfordál Galén mellé a nappaliban, és karba teszi a kezét. - Rachel elment - sóhajtja. - Azt mondta, örökre. - Mindig ezt szokta mondani - bólint Gálén. - De ma este alighanem jobb is, ha nincs itt. Mindketten fölszisszennek, ahogy Raína féltalppal Emma hátába tapos, amitől a másik lány elterül az üvegtengerben. - Ezt én tanítottam neki - büszkélkedik Tóraf. - Ügyes húzás. A küzdő felek láthatólag fittyet hánynak az esőre, a villámlásra és a háziasszony hollétére. A vihar behatol a házba, eláztatja a berendezést, a tévét, a falon díszelgő furcsa műalkotásokat. Nem csoda, ha Rachel, aki napokig tüsténkedett a sok holmival, nem 110

kívánta végignézni ezt. - Majdnem hanyatt estem, amikor a lány közölte, hogy nem szereti a halat - mondja Tóraf. - Észrevettem. Engem is meglepett, minden más azonban stimmel. - Az indulatoskodás. - A szemszín. - A fehér haja viszont döbbenetes, nem? - De. Nekem tetszik, úgyhogy fogd be! - sandít bosszúsan Galén a barátjára, akinek vigyorgásától ökölbe szorul a keze. - A jelek szerint kemények a csontjai és vastag a bőre. Vérnek nyoma sincs. És komoly ütéseket kapott Raínától - folytatja tárgyilagosan Tóraf. Galén bólint, kinyílik az ökle. - Azonkívül delejes erővel hat rád... - kap Tóraf akkora lökést, hogy fél lábon csúszik odébb a síkos márványpadlón. Nevetve lép vissza a barátja mellé. - Dinka - dörmögi Galén. - Hogyhogy dinka? Az meg mi? - Nem tudom pontosan. Emma hívott ma így, amikor mérges lett rám. - Szóval most már emberi beszólásokkal sértegetsz? Csalódtam benned, guppikám. Nem kéne lassan leállítanunk őket? - int fejével a lányok felé Tóraf. - Szerintem nem. Azt hiszem, jobb, ha egymás közt intézik el. - Mi a helyzet Emma agyrázkódásával? Galén vállat von. - Úgy tűnik, kiheverte. Máskülönben nem zúzta volna szilánkokra az ablakot a homlokával. 111

- Gondolod, hogy csak színlelte az egészet? - Nem - rázza a fejét. - Ha láttad volna a tornácon... Megijedt, halálra rémült. Még azt is hagyta, hogy a karomban hozzam be a házba. Mintha kicserélték volna. Tudod, az iskolában azt sem engedte, hogy a hátizsákját cipeljem. Ki akarta kapni a kezemből. Szóval történt valami. Csak nem tudom, mi. - Talán azóta helyrezökkent. Vagy Raína helyrezökkentette. - Lehetséges. Egy kis ideig figyelik a csihipuhit, majd Galén leveszi a pólóját. - Mit csinálsz? - kérdezi Tóraf. - Célozzuk meg a partot. Ha Raínának van esze, a vízhez csalogatja a lányt, ahol előnyt élvez. Már látják is, hogy Raína éppen ezt teszi. Elhaladt az úszómedence mellett, a karjával áthurkolja Emma nyakát, vonszolja a harapdáló, rúgkapáló lányt. - Ugyan mit ér a vízzel, ha Emma közülünk való, és ráadásul Poszeidón-sarj? - Raína tudja róla, hogy az, Emma nincs tisztában vele. De legfőbb ideje, hogy tudomást szerezzen róla. Villám sújt le a part közelében, meghökkenti a dulakodókat. Emma kap észbe hamarabb, és ököllel eltalálja Raína bal szemét, majd a hasába térdel. Amikor Raína előregörnyed. Emma egy felütést visz be az állára, hanyatt dönti a sárba. Raína hasra hemperedik, és a víz felé kúszik. - Mi lesz, ha Raína beviszi a vízbe, és elrugaszkodik vele? kérdezi Tóraf, miközben lehúzza a pólóját az esőben. Galén a szemét forgatja. - Majdnem olyan lassú, mint te. Utolérem. Lecaplatnak a lucskosra ázott fövenyen. Emma fölényben érzi 112

magát, a hajánál fogva vonszolja Raínát a vízhez. - Úgy látom, mintha Emma azzal a gondolattal játszana, hogy vízbe fojtja az én törékeny hercegnőmet - ráncolja a homlokát Tóraf. - Engem miért nem hívsz soha hercegednek? - tettet sértődöttséget Galén. - Pofa be, hercegem! Nesze neked, most jobb? Galén nevet, de Tóraf mindenáron védelmezni akarja a szerelmét. - Tudod, szerintem egyszerűen félreértik Raínát. Tény, hogy a szenvedélyessége láttán az ember időnként azt hinné róla, hogy... - Gonosz? - veti föl Galén. - Azt akartam mondani, hogy goromba. - Tehát amikor Emmát a legjobb barátnője meggyilkolásával vádolta, akkor gorombáskodott? - Egyebek között igen. - Te is tudod, hogy az aljasság volt. - Elismerem, hogy fogalmazhatott volna tapintatosabban. De csak ki akarta csikarni Emmából az igazságot... - akad el Tóraf szava, amikor csobbanást hallanak. A sötét fej bukkan föl előbb, azután a szőke. A lányok küszködve próbálnak talpra állni. Térdig vízben, derékig érő hullámok között vergődnek. Raína arca mindent elárul, amit a fiúk tudni akartak. - Na, tessék - csóválja a fejét Galén. - Te tényleg közülünk való vagy! - visítja Raína, és Emmára bök a mutatóujjával, de az nem veszi észre, noha majdnem kiszúrja a szemét. A vízbe mered, mintha kutatna valami után. Tóraf bemártja a nagylábujját, és bólint Galénnak. Észleli Emmát. Emma dermedten áll, ahogy egyik hullám a másik után csapódik 113

hozzá. A partra pillant, a fövenysávon túli házra, majd föl a viharra. Maga köré fonja a karját, tekintete Raínán állapodik meg, mintha most látná először. Mintha azt sem tudná, hol van most, és hogy került ide. Raína ajka megremeg. Ő is átöleli magát, akárcsak Emma. - De hát... de hát, ha magunkfajta vagy... az azt jelenti, hogy tényleg megmenthetted volna... - A fejét ingatja. - Még csak meg sem próbáltad! Hagytad meghalni! - Próbáltam! - zokogja Emma. - A cápa nem akarta elengedni. Csak játéknak tekintette az egészet! Még éhes sem volt! Galén meghökken. Igaz. A cápa pontosan úgy ficánkolt, úgy rángatta Chloe lábát, ahelyett, hogy még több húst igyekezett volna befalni. Játszani próbált Emmával. Chloe csupán eszközül szolgált erre a célra. Mint egy moszatnyaláb a kötélhúzáshoz. Vajon Emma ezt már akkor is átlátta? Értette a cápa szándékát, vagy csak később gondolkozott el rajta? Galén a fejét rázza. Ezeknek a kérdéseknek most várniuk kell - Emma úgy imbolyog, mint hínár a dagályban. A fiú begázol hozzá. - Semmi baj, Emma - karolja át. - Tartalak. - Mi ez az egész? Az agyrázkódásom miatt van? - Sss! - hajtja a mellkasára a lány fejét. - Semmi köze az agyrázkódásodhoz. A titkodról van szó. Amiről tudom, hogy te magad nem tudod - simogatja meg Emma csapzott haját, és a lány fejére támasztja az állát. Amikor meglátja, hogy Raínának tátva marad a szája, figyelmeztetően villantja rá a szemét. A nővére szeme elkerekedik. „Mi a csudát csinálsz?” formálja ajkával némán a szavakat. Galén a szemét forgatja. Bár tudnám! - Miféle titkomról? Nem értem. Egy kukkot sem értek - nyöszörgi 114

Emma a fiú biztonságot nyújtó ölelésében. Egész teste rázkódik a heves zokogástól. - Tényleg sok ez egyszerre, Emma - duruzsolja a hajába Galén -, de sajnos még a felét sem láttad. Szeretném megmutatni neked a maradékot. Megengeded? - cirógatja meg a keze fejével a lány arcát. Emma néhány mély lélegzetvétel után bólint, Galén hátrafordítja, átfogja a derekát, és elhúzódik vele Raínától. Napok óta töri a fejét ezen a mozzanaton, próbálja megjósolni, miként fogadja majd Emma, és ő hogyan kezelje a lány válaszát. Most nagyon is reálisnak tűnik az a lehetőség, hogy Emma megundorodik tőle, és ez a gondolat fájdalmasabb, mint valaha is képzelte volna. A lány azt mondta, többé nem fogja visszautasítani, akkor azonban még nem láthatta halfarokkal. Galén tudja, hogy talán utoljára ölelheti át, utoljára tapasztalja perzselő érintését. Szeretné kiélvezni a pillanatot, sokkal teljesebbé tenni, de Raína úgy néz rá, mintha második fejet növesztett volna. Galén sóhajtva magához szorítja Emmát. Most már késő meghátrálnia. - Fojtsd vissza a lélegzetedet! - suttogja a lány fülébe. - Fojtsam vissza a lélegzetemet? - hökken meg Emma, és lesandít a vízre. Galén bólint, álla a lány arcához súrlódik, érzi a villámok fényében szinte tündöklő bőrének bársonyát. - Egyelőre. Nem végleg. Visszafojtod? Emma biccent. A fiú hanyatt veti magát, és alábuknak.

115

11 EZ NEM LEHET IGAZ. A karja a derekamon, nem látom az arcát, miközben egyre mélyebbre húz. Annyira gyorsan szeljük a vizet, hogy képtelenség nyitva tartanom a szememet - és mégis nyitva tudom tartani. Olyan mélyre merültünk, hogy nem láthatom a felszínen dühöngő vihart, nem hallhatom az égzengést. Teljes joggal kikészülhetnék, de akárcsak korábban a kanapén, Galén izmos karja olyan, mint valami kötél vagy mentőöv, szorosan körém zárul. Minél jobban lesüllyedünk, annál sűrűbb a sötétség, de a szemem mintha alkalmazkodna hozzá. Sőt nemcsak alkalmazkodik, hanem még élesebb is idelent a látásom. Eleinte olyan, mintha eloltották volna a fényeket - minden csupa árnyék. Ám az árnyak alakot öltenek, halakká vagy sziklákká válnak, azután minden olyannak tűnik, mint nappal, mintha valaki újra fölkapcsolta volna a világítást. Pedig egyre mélyebbre kerülünk, nem pedig közelebb a felszínhez. Honnan jön ez a fény? És hová megyünk? Halrajok mellett haladunk el, amelyek félrecikáznak az utunkból. A nagyobbak úgy siklanak oldalra, 116

mintha sportkocsival száguldanánk az autópályán. Hogy csinálja ezt Galén? A karjával engem tart, nem tudja úszásra használni. De egyébként sem úszhatna ilyen sebességgel. Senki sem tud ilyen gyorsan úszni. Lekukkantok a lábunkra, csakhogy nincs ott a lábunk. Csupán az enyém. Meg egy halfarok. - Cápa! - sikoltom, közben vizet nyelek, reménykedem, hogy Galén ennek ellenére megért. Olyan hirtelen torpanunk meg, hogy a hajam elénk csapódik. - Micsoda? - szorít jobban magához, és megperdít bennünket. Nem látok cápát, Emma. Hol láttad? - Odalent... várj csak - nézek hátra, de eltűnt. Kilesek Galén mellett, hátha a cápa elénk úszott, ámbár fogadni mernék, hogy egy versenymotorcsónak sem tudna lehagyni bennünket. Kezdek kételkedni idelenti látásom élességében. Cápa sehol. - Azt hiszem, elriasztottuk... de mi a... Hogy csinálod ezt? És én hogy csinálom? Nem víz alatti a hangzás. Minden kimondott szavunk kristálytiszta, mintha Galén nappalijában, az ölében ülnék. Nem elfojtottak a hangok, mint amikor az ember a fürdőkádban áztatja magát, és nem hall mást, csak a saját szívverését. Nincs zúgás, nincs nyomás a fülemben. Csak csönd. - Mit hogy csinálok? - fordít szembe magával. - Hallak, ahogy te is engem. És látlak is, olyan jól, mint napközben, pedig már a parton sincs nappali világosság. Mi folyik itt, Galén? Sóhajt. Hogy tud sóhajtani a víz alatt? - Ez a titok, Emma - int fejével a lábunk felé. Követem a tekintetét. És megrökönyödöm. És vizet nyelek. És fuldoklom. A cápa visszatért, és elnyelte Galén teljes alsó 117

testfelét, egészen derékig! Csapkod a farkával, vergődik, hogy Galénhoz rögzülve maradjon. - Téged nem engedlek! - sikoltom, és mezítláb teljes erővel a cápába rúgok. Galén fintorogva elereszt. - Ne rugdoss, Emma! - ragadja meg a vállamat. - Nem téged rugdoslak. Azt rugdosom. Azt a... Édes istenem! Galén a cápa. A cápa Galén. Azaz cápa nincs is. Csak Galén. Most is itt a felsőteste, az izmos karja, a kockahasa, az elragadó arca. De... hol a lába? Nincs. Eltűnt. Nem harapták le, nem nyelték el. Nem hát, csak fölváltotta egy hosszú, ezüstös halfarok. Ilyen nincs. Megrázom a fejemet, kirántom magam a szorításából. - Ez nem létezik. Nem, ez nem létezik - lököm el magam tőle, de utánam jön. - Emma! - nyúl felém. - Higgadj le! Gyere ide! - Nem én. Te nem létezel. Csak álmodom. Azonnal föl akarok ébredni. - A vízfelszín felé nézek. - Azt mondtam, azonnal FÖL AKAROK ÉBREDNI! - sikoltom önmagamnak, aki bizonyára még mindig Galén kanapéján alszik. De önmagam nem ébred föl. Galén közelebb siklik, a karját nem is mozgatja hozzá. - Nem álmodsz, Emma. Ez a titkod. Ettől olyan színű a szemed. - Ne nyúlj hozzám! - mutatok rá figyelmeztetően. - Ha nem vetted volna észre, te változtál hallá, nem én. Nem gondolod, hogy akkor ez a te titkod? - Ugyanaz a titkunk - vigyorog. A fejemet rázom. Ez nem létezik. - Hát jó - bólint elgondolkodva -, akkor azt hiszem, ennyi. A part arra található - bök Galén a hátam mögötti mélységre. - Örülök, hogy megismerhettelek, Emma. 118

Tátott szájjal figyelem, ahogy elúszik. Amint eltűnnek a szemem elől a körvonalai, zihálni kezdek. Galén elmegy. Itthagy. Magamra hagy az óceán közepén. Azért hagy itt az óceánban, mert nem vagyok hal. De nem! Nem hagyhat itt csak így! Körbekörbe forgolódom. Hogy találjak ki a partra, ha se a felszínt, se a medret nem látom? Akadozva kezdek lélegezni... Na de... de hát... hogy zihálhatok a víz alatt? Amióta elszakadtunk a parttól, eszembe sem jutott az oxigén. Hogy már ki kellett volna fogynom belőle. De nem fogytam ki. Egy kicsit sem. Amikor összeomlottam, épp csak kifújtam az orromon a levegőt - méghozzá nem is sokat. Annyit, mint beszéd közben. Épp csak a hangadáshoz elegendőt. Apu mindig azt mondta, jó erős a tüdőm, de kétlem, hogy így értette. Most pedig közönséget vonzok. A legkevésbé sem ködös vagy álomszerű a kép, a halak koszorúja, amely körülvesz. Bármilyen tudathasadásosnak tűnik, tisztában vagyok vele, hogy ez valóság. Rengetegféle hal, a nevét egyiknek sem ismerem, a sokadalom szélén lődörgő, hatalmas kardhalat kivéve. A tankönyvi képek megtévesztőek, a kardhal a valóságban sokkal ijesztőbb. De több száz kis hal között egyetlen nagy még mindig elég nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy nem leszek fölfalva. Bizonyára rájöttek, hogy én a magam részéről soha, de soha nem enném meg egyiküket sem, mert úgy nyomulnak felém, mint a lesifotósok valami celebre. Némelyikük még hozzám súrlódni sem fél. Egy piros halacska átsiklik a hajamon. Világos, hogy a jelen körülmények között egyáltalán nem normális dolog nevetnem, de mit csináljak, ha egyszer csikiz. Széttárt ujjakkal előrenyújtom a kezemet. A halak egymás után ide-oda cikáznak az ujjaim között. Erről az jut eszembe, amikor 119

Chloéval a destini Öböl-akváriumba látogattunk. Chloe az ajándékboltban dolgozó helyes srác kedvéért otthagyott a halsimogatónál. Valahányszor a vízbe merítettem a kezemet, a tüskés ráják odalibbentek hozzám, az ujjaimat bökdösték, mintha kuncsorognának, hogy cirógassam őket. Annyira hozzám akartak férkőzni, hogy forgalmi dugót képeztek a tartályban. Egy rája most is átsuhan a halseregleten, és el az arcom előtt, mintha játszana. Megrázom a fejemet. Ez nevetséges. Ezek a lények nem játszani jöttek. Csak kíváncsiak. Miért is ne lennének azok? Semmivel sem inkább tartozom ide, mint Galén. Az ám, Galén. Csak most eszmélek rá, hogy továbbra is... igen, észlelem Galént. Nem libabőrösen, nem az ereimben hömpölygő lávafolyammal. Nem, ez most más. Tudatosodik bennem a jelenléte, mint amikor egy csöndes helyiségben bekapcsolják a televíziót - még ha elnémítják, akkor is sercegés érződik a levegőben. Csak ez az érzés most a vízben terjeng, és Galén esetében sokkal erősebb, akár egy lüktető fizikai érintkezés. Raína észrevehető volt, de Galén lehengerlő. Abban a pillanatban tudtam róla, ahogy a vízbe tette a lábát, mintha a kettőnk közötti térben vibrált volna valami. És nem ma tapasztaltam először. Ugyanez a bizsergés hatott rám, amikor a cápával viaskodtam, hogy kiszabadítsam Chloét. Galén talán akkor is ott volt? Talán most is itt van? Hirtelen hátrafordulok, meghökkentem a bámészkodókat. Néhányan szétrebbennek, majd visszatérnek. Mások végképp elmennek, nem hajlandók nyughatatlan viselkedésem miatt kockázatot vállalni. A kardhal meregeti rám a szemét, de tisztes távolságban lézeng. Minden irányban nézelődöm, icipici odébbfordulással meg-megállok, és a víz alatti láthatárt 120

kémlelem. Két teljes kört írok le, azután föladom. Ez a bizsergés talán nagy távolságból is működik, fogalmam sincs, Galén akár már New Yorknál járhat. De a biztonság kedvéért teszek még egy próbát. - Galén? - kiáltom. Ez további nézelődőket riaszt el. Egyre kevesebben térnek vissza. - Galén, hallasz? - Ja - feleli, és az orrom előtt ölt testet. - Jézusom! - hőkölök hátra, a pulzusom vágtába kezd. - Ezt meg hogy csináltad? - Beolvadásnak hívják. - Oldalra hajtja a fejét. - Akárhogy nézlek, úgy festesz, mint aki nem halt meg. Ez nem éppen emberre vall. Bólintok, megkönnyebbülés és düh kavarog a gyomromban. - Akkor bizonyára azt is észrevetted, hogy a hátsóm nem folytatódik bazi nagy halfarokban. - De a szemed ibolyakék, mint az enyém. - Aha. Szóval... Raína és Tóraf is? Bólint. - Hm. Na de az anyukád? Neki nem olyan a szeme. - Igazából nem az anyukám. A segítőm Rachel. Ember. - Na persze. A segítőd. Teljesen logikus. - Ahogy próbálom megérteni, miért kell asszisztens egy halembernek, elfelejtkezem a taposásról, és süllyedni kezdek. Galén szíveskedik a könyökömnél fogva megtartani. - De nem tudok elfolyósodni. Úgy értem, beolvadni. Galén a szemét forgatja. - Én sem folyósodom el, csak a bőröm változik meg, ezáltal álcázhatom magam. Végül majd te is képes leszel rá, mihelyt át tudsz váltani uszonyos alakra. - Ezt meg honnan veszed? Nem is úgy nézek ki, mint te. Mármint 121

a szememet leszámítva. - Még én sem jöttem rá a magyarázatra. - És talán már említettem, hogy nincs bazi nagy halfarkam... - Minden más viszont megvan - fonja össze a karját. - Például? - Indulatos a természeted. - Nem is igaz! - Chloénak volt indulatos a természete. Tizedikben rám ragadt a Cuki becenév, mert egyedül én tudtam ledumálni Chloét a verekedésről. - Sőt, nyolcadikban az iskolai évkönyvünkben megszavaztak a legvalószínűbb leendő Hallmark-alkalmazottnak - fűzöm hozzá. - Remélem, sejted, hogy egy szót sem értek abból, amit most mondtál. - A lényeg az, hogy mindenki aranyosnak tart. Köztudottan az is vagyok. - Emma, hurrikánálló üvegen dobtad át a nővéremet. - Ő kezdte! Hurrikánálló üveget mondtál? A srác bólint. - Ami azt is jelenti, hogy kemények a csontjaid és vastag a bőröd, mint nekünk. Különben meghaltál volna. Ezt nem is hagyhatom szó nélkül. Üvegfalon vetetted át magadat, és veled együtt a nővéremet is, holott mindkettőtöket embernek hitted. Mégis hogy képzelted ezt? Kerülöm a tekintetét. - Fütyülök a véleményedre. Valószínűleg nem venné ki túl jól magát, ha azt felelném, hogy meg akartam ölni a nővérét. A hallmarkos szavazás eredményét biztosan semlegesítené. - Ez elfogadhatatlan. Soha többé ne merészeld kockáztatni az 122

életedet, megértetted? - Figyelj - horkanok föl, apró légbuborékokat eregetek -, nem vagyok kíváncsi a dirigálásodra. Hülyén viselkedtem, de... - Ami azt illeti, időszerű, hogy megjegyezzem: a királyi családhoz tartozom - mutat egy villa alakú kis tetoválásra a hasán, épp a határ fölött, ahol átmegy halba. - És mivel nyilvánvalóan szirén vagy, engedelmeskedned kell nekem. - Mi vagyok? - próbálom kiokoskodni, ugyan miként igazolhatja a rangját egy evőeszköz. - Szirén. így hívnak bennünket. Veled együtt. - Szirénnek? Nem sellőnek? Esetleg hableánynak? Galén megköszörüli a torkát. - Khm, hableánynak? - Most meg tényleg ez a bajod? Jó, mondjunk hablegényt, csak én aligha lehetek legény. Ámbár mit értek én a halak neméhez? Kivéve, hogy Galén egyértelműen hímnemű, akármilyen fajhoz tartozik is. - A rend kedvéért megjegyzem, hogy utáljuk ezeket a megjelöléseket. Mindannyian utáljuk, és ez rád is vonatkozik. - Rendben - forgatom a szememet. - De akkor sem vagyok szirén. Említettem már, hogy nincs bazi nagy halfarkam... - Mert nem igyekszel... - Nem igyekszem? Mire? Halfarkat növeszteni? Bólint. - Még nem vált természetessé a számodra. Túl hosszú ideje élsz emberi alakban. De majd elkezd zavarni, hogy lábbal kapálózol a vízben. Elfog a késztetés, hogy... kinyújtózz. - Az fáj? - Dehogy - nevet föl. - Jó érzés, ugyanolyan jó, mint azután 123

nyújtózkodni, ha ücsörögsz egy darabig. A halfarok hatalmas, egybefüggő izomtömeg. Az emberi láb izomzata két félre különül, és így kevésbé erőteljes. Ha szirén alakra váltasz, az izmok megnyúlnak, újra összeforrnak. Pillanatnyilag érzel bármi effélét? Elkerekedett szemmel rázom a fejemet. - Csak idő kérdése - bólogat. - Majd kiokoskodjuk. - Nézd, Galén, én nem... - Emma, egy kilométerrel a víz felszíne alatt szólsz hozzám, ez önmagában bizonyíték a mibenlétedre. Erről jut eszembe: hogy érzed magad? - Ami azt illeti, valahogy könnyűnek tűnik a tüdőm. Ez mit jelent? Mielőtt újabb nyavalyás légbuborékok szöknének el, átfog a karjával, és fölfelé iramodunk. - Azt jelenti, hogy már kezdesz kifogyni a szuszból - súgja a fülembe. Nem a hidegtől borzongok. Várjunk csak! Nem kéne jéggé dermednem egy kilométer mélyen az Atlanti-óceánban? Mert ami a hideg időt illeti, elég bénán adom elő. Télen úgy beburkolózom, mint senki más. De akkor most hogyhogy nem vacogom szét a fogamat? Csak uszodahűvösséget érzek, nem olyan hideget, mintha jéggé fagyott volna a könnycsatornám. Ez vajon a vastag bőrnek köszönhető, amit Galén említett? Úgy működik, mint valami szigetelés? Vajon csak a vízben hat? A felszínre bukkanunk. Galén helyeslően bólint, ahogy kifújom az elhasznált levegőt, és újjal pótolom. Teleszívom a tüdőmet, és máris alámerülnék, de visszahúz. 124

- Ne erőltessük! - rázza a fejét. - Nem tudom biztosan, mennyi ideig tudod visszatartani a lélegzetedet. Majd figyelünk erre, legalábbis addig, amíg ki nem okoskodod az átváltozást. Előrefordít, és fél kézzel szépen átfog, amitől úgy érzem, magam, mint valami öleb. A hold fürkész bennünket, ahogy még egy kicsit szeljük a habokat. A távolban egy villám halvány derengése látszik, de szárazföld nem. Amikor már nem bírom tovább a kiskutyás pozitúrát, kificánkolok belőle. Galén elkap, mielőtt elsüllyednék, és úgy von magához, hogy az orrunk hegye épp egymáshoz ér. A felszín fölött olyan érzés ez, mintha kilowattok cserélnének gazdát. A víz tükre alatt nem érzek mást, csak Galén vibrálását, de inkább olyasformán, mintha mágneses erőtér létesült volna kettőnk között. Amikor a halfarka a lábamhoz súrlódik, nem halpikkelyes a tapintása, hanem bársonyos, akár a rája árintése. Hagyja, hogy izegjek-mozogjak, némi távolságot tartsak, de nem enged el. - Ha tényleg szirén vagyok, honnan származom? - kérdezem. Anyukámnak nem ilyen a szeme. - Tudom - bólint. - Megnéztem. - Azonkívül ő is utálja a vizet. Csak azért költöztünk a tengerpartra, mert apu imádta. Sőt, amióta apu nincs, anyu folyton arról beszél, hogy hurcolkodjunk beljebb a városba. Végül meggyőztem, hogy várjunk, amíg egyetemre nem megyek. - És édesapád? - Szőke volt. Kék szemű. Nem olyan tejfehér bőrű, mint én. - Hmm. Nem tűnik meglepettnek. Úgy hümmög, mintha megerősítettem 125

volna abban, amit egyébként is tudott. - Mi az? - Csak arra tudok gondolni, hogy nem ők az igazi szüleid. Nem lehetnek azok. - Úgy érted, adoptáltak? - hüledezem. - Mit is jelent az, hogy adoptáltak? - Hogy saját gyermekükként neveltek föl, de másik családba születtem. - Ez nyilvánvaló. Ellököm magam tőle. A hullámok jóval erősebbek, ha egyedül próbálom leküzdeni őket. - Te könnyen beszélsz! Úgy döntök, hogy a következő hullámot nem úszom át, inkább hagyom, hogy rám zúduljon. Megkönnyebbülök, amikor Galén karja ismét átfogja a derekamat. - Emma, én csak a választási lehetőségeket fontolgatom. El kell ismerned, hogy valaki nem mond igazat. És nem hiszem, hogy komolyan azt gondolhatnád, hogy én hazudok. - Nem, nem hazudsz - rázom a fejemet. - De ők a szüleim, Galén. Az apukám orrát örököltem, és az anyukám mosolyát. - Nézd, nem akarok vitatkozni veled, csak jobban át kell gondolnunk a dolgot. Bólintok. - Kell lennie valami más magyarázatnak. Kényszeredetten elmosolyodik, kétkedő arcot vág. Szótlanul sodortatjuk magunkat a hullámokkal a part felé. Egy idő múltán Galén fölhúzza a lábamat, és hagyja, hogy a mellkasára hajtsam a fejemet. Fölgyorsulunk, ahogy nyugodt farkcsapásokkal hajt előre bennünket a habokban. 126

- Galén! - Hmm? - Mi lesz, amikor partra érünk? - Valószínűleg alszol egyet. Mire fölemelem az államat, már engem néz. - Azt hiszed, ezek után le tudom hunyni a szememet? Egyébként sem erre gondoltam. - Tudom, hogy nem - bólint. Vállat vont, igazgat a karjában. - Azt reméltem, hagyod, hogy... segítsek. - Segíteni akarsz, hogy hallá változzak. - Valahogy úgy. - Miért? - Hogyhogy miért? Miért ne? - Légy szíves, ne kérdésekkel válaszolj a kérdéseimre! Elvigyorodik. - Bevált, nem? - Hagyd abba! - legyintem állon. - Rendben - nevet. - Szóval azt akarom mondani, hogy Chloe halála óta azért érdeklődsz irántam ennyire... azért költöztél ide, iratkoztál be az iskolámba, hívtál le a tengerpartra... mert ki akartad deríteni, közétek tartozom-e? Naná, idióta kérdés. Mikor méltatott egyáltalán figyelemre olyasvalaki, mint Galén? Volt valaha is olyan az életemben, mint ő? Mégis meglep, mennyire rosszulesik, amikor bólint. A kis házi feladatának tekint. Valahányszor azt hittem, kacérkodik velem, igazából csak ki akart csábítani ide, hogy ellenőrizze a teóriáját. Ha a hülyeség fájna, már üvöltöznék kínomban. De most legalább tudom, hányadán állunk - egyáltalán milyen érzéseket 127

táplál irántam. Ami viszont általában a velem kapcsolatos szándékait illeti, azokról fogalmam sincs. Mi lesz, ha tényleg hallá tudok változni? Vajon azt hiszi a srác, búcsút intek anyukámnak, az összes jó jegyemet - a remélhető egyetemi ösztöndíjakat - lehúzom a klotyón, hogy a delfinekkel lubickolhassak? Azt állította magáról, hogy a királyi családhoz tartozik. Természetesen nem tudom, hogy pontosan mit jelent ez, de nagyon is sejtem - újabb alattvalót lát bennem, valakit, akinek parancsolgathat. Elvégre szó szerint azt mondta, hogy engedelmeskednem kell neki. De ha királyi sarj, akkor miért ő maga jött, miért nem valami kevésbé fontos személyt küldött? Lefogadom, hogy az Egyesült Államok elnöke sem személyesen szokott külföldre utazni, hogy olyan eltűnt amerikaiakat keressen meg, akik talán még csak nem is amerikaiak. Na de bízhatok benne, hogy válaszol a kérdéseimre? Egyszer már becsapott, úgy tett, mintha érdekelném, de csak azért, hogy kicsaljon ide. A szemembe hazudott az anyjáról. Sőt még anyukámnak is hazudott. Mi mást képes még hazudni, hogy elérhesse, amit akar? Nem bízom, semmiképpen sem bízhatok benne. És mégis, tudni szeretném az igazságot, ha csak saját magam miatt is. Nem készülök áttelepedni valami óriáskagylóhéjba a jersey-i partok előtt, vagy ilyesmi, de nem tagadhatom a másságomat. Ugyan mi bajom eshet, ha kicsit több időt töltök Galénnal, hogy segítsen kifilóznom ezt a dolgot? Nem tökmindegy, ha valami jobbágyhalnak néz, akinek az a dolga, hogy neki engedelmeskedjen? Miért ne használhatnám ki őt úgy, ahogyan ő használt ki engem - és elérjem, amit én akarok? Csak hát én azt akarom, hogy a karjában tartson, és úgy tegyen, 128

mintha aggasztaná, hogy elnémultam.

129

12 GALÉN AZ ablakfülkéből figyeli, ahogy Emma a tévéfotelban ébredezik. A lány végigmotyogta az éjszakát, de Tóraf horkolásától egy szót sem lehetett érteni. Későig fenn maradtak, a két fiú fölváltva felelgetett Emma kérdéseire. Hogyan találtak rá, hol élnek, hányan vannak? Arckifejezése hol meglepődést, hol izgatott érdeklődést, hol megrökönyödést tükrözött. Meglepődést, amikor elmesélték neki, hogyan látta meg őt Milligan doktor az Öböl-akváriumban - bár az állatokkal kialakult kapcsolatának témáját Galén gondosan elkerülte. Izgatott érdeklődésre akkor váltott, amikor a fiú közölte, hogy a szirének zöme jól látható helyen, az óceán fenekén tanyázik mármint azon emberek számára jól láthatóan, akik elég mélyre tudnának merülni -, a királyi család tagjai viszont sziklabarlangok oltalmát élvezik. Elragadtatás akkor következett, amikor Galén fölvilágosította, hogy Poszeidón és Triton hús-vér szirének voltak, fajtájuk első vezérei, nem holmi istenek, akiknek az emberi hitregék festették le őket. Megrökönyödés pedig akkor került sorra, amikor Tóraf úgy becsülte, hogy a két királyság 130

összesített népessége meghaladja a húszezer főt. Galén kurtára fogta a választ, amikor a kérdések túlságosan közel merészkedtek az ő idejövetelének céljához - és ismét dicsérte magában józan ítélőképességét, hogy Raínának sem árulta el a valódi okot. Sem korábban, sem most nem szándékozott beszélni Emmának Gromról. Még Tóraf is elterelte a szót a sok kis kérdés közé temetett egyetlen nagyról, tudniillik a miértről. Emma megneszelhette a susmust, mert időnként különféle megfogalmazásban többször is föltette ugyanazt a kérdést. Egy idő után az arca leginkább belenyugvást mutatott, de a szeme továbbra is hitetlenkedve csillogott. Ugyan ki róhatta volna föl ezt neki? Egyik napról a másikra megváltozott az élete. És Galén csak önmagát bolondította volna, ha nem látja be, hogy az övé is. Ahogy nézte a lányt a halak gyűrűjében, megpecsételődött a saját sorsa. Teljesen kizárt, hogy Emma nem Poszeidón egyenes ági leszármazottja. Teljesen kizárt, hogy valaha is az övé lehessen. Legjobb, ha máris kezd hozzászokni a gondolathoz. Az eredetileg egyszemélyes ágyra pillant, amelyen most Raína alszik, nem sejtve, hogy a párja behajlított karján pihenteti a fejét, miközben a fiú úgy szuszog a fülébe, akár egy sebzett leopárdfóka. Galén a fejét csóválja. Ha a nővére fölébred, gondja lesz rá, hogy Tóraf soha többé ne tudja lélegzetvételre használni az orrát. - Szóval nem csak álmodtam a tegnap estét - hökkenti meg kijelentésével Emma. A lány bágyadtan elmosolyodik, egyébként nem mozdul. - Jó reggelt! - suttogta Gálén, és fejével Raína meg Tóraf felé int. Emma elkerekedett szemmel bólint. A padlóra csúsztatja 131

magáról a paplant. Galén este föltúrta Rachel fiókjait, és pizsamát keresett a lánynak, hogy abban alhasson, amíg a ruhája megszárad. Ahogy Emma most nyújtózkodik a pizsamában, Galén megállapítja, mennyivel magasabb Rachelnél - a vállpántos felső lent alig ér a nadrág derekáig -, és mennyivel formásabb. A lány domborulatain feszülő textil láttán a fiú eltűnődik, vajon meddig tud ma a teendőjére összpontosítani. Míg a nőnemű szirének erős, izmos alkatúak, Emmát itt-ott elpuhította az emberi alakban töltött idő - és Galén meglepve tapasztalja, hogy az mennyire tetszik neki. A lánynak korog a gyomra, elpirul. Galén már rájött, hogy mennyire tetszik neki Emmában ez is. Vigyorogva mutat a létrára, amely a lenti folyosóra vezet. Mivel az éjszakát a legfelső szinten töltötték, másként nem hagyhatják el a helyiséget, csak lemászva. Emma bólint, és leereszkedik a létrán. Galén ellenáll a kísértésnek, elfordítja a fejét a látványtól, ahogy a lány lelép a legalsó létrafokról. Fogcsikorgatva követi. A folyosón sokatmondóan mosolyognak egymásra - Tórafnak annyi. Galén a lépcsőn fölszállingózó reggeliillatból tudja, hogy Rachel már vissza is tért. Hallja a konyhából az asszony magas sarkú cipőjének kopogását, a sütőajtó nyitódását-csukódását, Rachel szitkozódását, amely arról árulkodik, hogy alighanem megégette magát egy tepsivel. A reggeli szellő átáramlik a nappali maradványán, amely most félig nyitott teraszra emlékeztet. Emma arca eltorzul, ahogy napvilágnál újra fölméri a kárt. - Borzasztóan sajnálom, Galén. Az egészet megtérítem. Szólj Rachelnek, hogy küldje el a számlát! - Mit gondolsz, több vagy kevesebb lesz, mint amennyibe az orvosi kezelésed került, miután kiütötted magad, mert el akartál 132

menekülni tőlem? - nevet a srác. - Hát - villantja ki a fogsorát Emma -, ha így nézzük… Amikor befordulnak a konyhába, Rachel épp asztalt terít. - Jó reggelt, tubicáim! Neked párolt halat és garnélát készítettem, virágszálam, Emmácskának pedig minden idők legtüneményesebb omlettjét. Dzsúszt, Emma? Narancsot vagy ananászt tudok adni. - Narancslét kérek - foglal helyet a lány. - És most már nem kell tubicáznod bennünket. Galén este beavatott a titokba, és tudod, hogy igazából nem járunk együtt. - Ami azt illeti, Emma, szerintem egy ideig még fenn kellene tartanunk a látszatot. Édesanyád kedvéért - ad poharat a kezébe Galén. - Nemigen fogja elhinni, hogy ennyi időt töltesz velem, és nem járunk együtt. Emma homlokráncolva figyeli Rachelt, aki jókora szedőlapátjával extra vastag omlettet fordít a tányérjára. A lány beledöf a tojáslepénybe, és ráolvadt sajttal bevont, gőzölgő húsdarabot húz ki belőle. - Erre nem is gondoltam - ismeri el, és bekap egy falatot. - Azt akartam mondani neki, hogy szakítottunk. - Igaza van a fiúnak - rikkantja a tűzhelytől Rachel. - Nem szakíthattok, ha folyton itt fogtok lógni. Anyukádnak azt kell hinnie, hogy még egy pár vagytok. Méghozzá meggyőzően kell előadnotok. Úton-útfélen csókolóznotok, meg minden, hátha édesanyád kémkedni próbál utánatok. Emma abbahagyja a rágást. Galén elejti a villáját. - Hú, nem hiszem, hogy ennyire erőltetnünk kéne - kezdi Emma. - Nem? Tizenéves lányok már nem szoktak csókolózni az udvarlójukkal? - teszi karba a kezét Rachel, topog a lábával, és 133

azzal egy ütemre lóbálja a lapátot. - Szoktak, de... - Semmi de. Ugyan már, édesem. Mit gondolsz, anyukád elhiszi, hogy távol tudod tartani a kezedet Galéntól? - Nem nagyon, de... - Mondtam már, hogy semmi de. Nézzenek oda! Még csak nem is egymás mellett ültök! Amondó vagyok, hogy gyakorolnotok kell. Galén, menj, ülj a lány mellé! Fogd meg a kezét! - Jaj, Rachel - csóválja a fejét a srác -, ez ráér... - Rendben - mondja fogcsikorgatva Emma. Mindketten felé fordulnak. Továbbra is homlokráncolva bólint. - Majd ügyelünk rá, hogy anyám közelében csókolózzunk, és fogjuk egymás kezét. Galén kis híján újra elejti a villáját. Szó sem lehet róla. Már csak az hiányzik, hogy csókolgassam Emmát! Főleg, amikor az ajka úgy elpirul. - Nem muszáj csókolóznunk, Emma. Már enélkül is tudja, hogy szeretnék lefeküdni veled. - Amint kimondja, összerezzen. Föl sem kell néznie, a tűzhely felől jövő sistergés elárulja, hogy Rachel meglepetésében a forró serpenyőbe köpte az ananászlevét. - Úgy értem, megmondtam neki, hogy szeretnék lefeküdni veled. Vagyis azért mondtam neki, hogy szeretnék lefeküdni veled, mert egyébként is azt hiszi, hogy ez a helyzet. Mármint az a helyzet, hogy szeretném... Ha a szirének vízbe tudnának fulladni, az járna ilyesféle érzéssel. - Kösz, elég, vágom - emeli föl a kezét Emma. - Én is ugyanezt mondtam neki. Rachel lehuppan a lány mellé, szalvétával törölgeti az arcáról a kifröccsent dzsúszt. - Szóval szerinted anyukád azt hiszi, szeretnétek lefeküdni 134

egymással, de nem hiszed, hogy azt várná, hogy csókolózzatok. Emma megcsóválja a fejét, egy falat omlettet villáz a szájába, azután leküldi egy kis gyümölcslével. - Igazad van, Rachel. Majd hagyjuk, hogy rajtakapjon amikor smárolunk, vagy ilyesmi. - Igen, az elég meggyőző - bólogat Rachel. - Az mit jelent? Mi az, hogy smárolunk? - Azt jelenti, Galén - teszi le a villáját Emma -, hogy rá kell venned magad, hogy megcsókolj. Mintha tényleg azt akarnád. Jó hosszan. Mit gondolsz, sikerülni fog? Szoktak a szirének csókolózni? A srác próbálja lenyelni a falatot, amit elfelejtett megrágni. Rá kell vennem magam? Szerencse, ha le tudom állítani magam. Eddig eszébe sem jutott, hogy bárkit is megcsókoljon - mielőtt megismerte Emmát. Mostanában másra sem tud gondolni, mint az ajkukra, ahogy összeforr. Arra a következtetésre jut, hogy mindkettejüknek jobb volt, amíg Emma folyton visszautasította őt. Most meg arra utasítja, hogy csókolózzon vele - jó hosszan. Na, ez remek. - Igen, szoktak. Akarom mondani, szoktunk. Vagyis rá tudom venni magam, ha muszáj. Kerüli Rachel tekintetét, miközben az asszony újabb adag halat pakol a tányérjára, de szinte érzi, hogy levigyorog rá. - Nem gond, csak meg kell terveznünk. Egy kis idő kell, hogy fölkészüljek - feleli Emma. - Fölkészülj? Mire? - hüledezik Rachel. - A csókolózás nem tervezni való. Az benne a móka. - Persze, de mi nem mókából akarjuk - mondja a lány. - Csak a látszat kedvéért. 135

- Szerinted Galént megcsókolni nem jó móka? Emma sóhajt, az arcára tapasztja a kezét. - Tudod, értékelem, hogy segíteni próbálsz, Rachel. De nem bírok tovább tárgyalni erről. Komolyan, mindjárt kiütést kapok tőle. Majd megoldjuk, ha eljön az ideje. Rachel nevet, és miután Emma elhárítja a fölkínált repetát, elveszi előle az üres tányért. - Ha te mondod. De akkor is az a véleményem, hogy gyakorolnotok kellene. Hol van Tóraf és Raína? - kérdezi a mosogató felé menet. - Jaj! - csap a homlokára. - Találtak maguknak szigetet? - Á, nem - rázza a fejét Galén, és vizet tölt magának az asztali kancsóból, örömmel fogadja a témaváltást. - A srác bebújt a nővérem ágyába. Még sosem láttam, hogy valaki így kockára tette volna az életét. Rachel cicegő hangot hallat, miközben leöblíti az edényeket. - Miért foglalkozik folyton mindenki a szigetkereséssel? - kérdezi Emma, és fölhajtja a maradék dzsúszát. - Miért, ki más foglalkozik vele? - ráncolja a homlokát Galén. - A nappaliban hallottam, hogy Tóraf választás elé állította a testvéredet: vagy menjen a konyhába, vagy keressen szigetet. - És Raína talán a sziget mellett döntött? - nevet Galén. Emma bólint. - Mi az? Mi olyan vicces? - Raínát és Tórafot összepárosították. Azt hiszem, az emberek ezt házasságnak hívják - magyarázza a fiú. - A szirének olyankor keresnek szigetet, ha készek a testi értelemben vett párzásra. Arra csak emberi alakban vagyunk képesek. - Ööö... a... értem - pirul el Emma ismét. - Ezt már kérdezni is 136

akartam. Mármint a testi vonatkozást. Szóval házasok? Ránézésre olyan, mintha a nővéred utálná Tórafot. Galén habozik. Emlékszik, mennyire kiborult Rachel jó néhány évvel ezelőtt, amikor először számolt be neki minderről. Emma előbb-utóbb úgyis kideríti. Ezzel az erővel most is megtudhatja. - Tóraf megkérte Raína kezét a bátyánktól, aki jóvá is hagyta, hogy párt alkossanak. Tudom, hogy az embereknél ennek kicsit más a módja, de... - Micsoda? - emelkedik föl a székéről Emma, és karba tett kézzel az asztal fölé hajol. Na, tessék. - Tóraf megkérte... - Azt akarod mondani, hogy a bátyád Tórafhoz kényszerítette a nővéredet? A lány szavainak érthetőségét jócskán csökkentette, hogy beszéd közben összeszorította a fogát. - Ezt nem úgy kell érteni, hogy Raína is ott volt... - Na, ne! Nem volt jelen a saját esküvőjén? - Csillapodj, Emma! A szirének nem esküvőnek hívják. Úgy hívják... - Nem érdekel, hogy hívják - kiabálja. - És teljesen mindegy, hogy a nővéred ember-e vagy sem. Nem lehet valakit házasságra kényszeríteni! - Egyetértek! - szól oda Raína a nappaliból. Tóraf követi a konyhába, vigyorog, bár fölrepedt az ajka. A lány Emma mellé áll, ugyanúgy összefonja a karját. - Látod? - int fejével Raína felé Emma. - Neki sem tetszik. Nem szabad férjhez adni, ha nem az a kívánsága. - A számból vetted ki a szót - helyesel Raína, és bajtársiasan 137

oldalba böki Emmát. Galén a fejét csóválja. Emma mintha nem emlékezne, hogy Raína tegnap este ezzel a könyökével próbálta kiverni a szemét. - Jó reggelt! - köszön kedvesen Tóraf, és helyet foglal Galén mellett. - Remélem, mindenki jól aludt. Rachel szó nélkül reggelit tálal neki, és vizet tölt a poharába. - Emma, légy szíves, ülj le! - sóhajtja Galén. - Ez nem valami új jogszabály, amiről a nővérem ne tudott volna. Eredetileg igenis volt választása. Ha hamarabb választott volna magának párt, nem kellett volna... - Nálatok határidőhöz kötik a párválasztást? Komolyan? Ez egyre jobb. Mondd csak, Galén, ha kiderül rólam, hogy közétek tartozom, akkor elvárjátok tőlem, hogy párosodjak? Már szánsz is nekem valakit, fenség? Megint kezdi. A lány egész este hol fenségnek, hol felséges úrnak szólította. És olyan arcot vág hozzá, amiből kiderül, hogy ezt sértésnek tekinti. Így aztán Galén legszívesebben közölné, hogy Emma is királyi vérből való, az önelégült vigyor eltüntetése azonban nem ér annyit, amekkora kalamajka kerekedne ebből. Ráadásul arra a gondolatra indítaná Emmát, hogy az uralkodócsaládok nőtagjainak zöméhez hasonlóan maga választhat párt. Csakhogy Emma nem akármilyen királyi hercegnő, hanem a poszeidóni vérvonal létezésének utolsó élő bizonysága, ez pedig szóba jöhető párjainak választékát egyetlenegy személyre szűkíti. - Tényleg, szánsz már neki valakit, Galén? - kérdezi Tóraf, és bekap egy garnélát. - Ismerem az illetőt? - Fogd be, Tóraf! - mordul rá Galén. Behunyja a szemét, megdörzsölgeti a halántékát. Ez az ügy sok szempontból jóval 138

kedvezőbben is alakulhatott volna. - Hűha - ingatja a fejét Tóraf. - Ezek szerint bizonyára ismerem. - Tóraf! Triton szigonyára esküszöm, hogy... - Ez az eddigi legfinomabb garnélád, Rachel - folytatja Tóraf. Alig várom, hogy a szigetünkön garnélát készítsek. Az ízesítésről én gondoskodom, Raína. - Nem megy veled semmiféle szigetre, Tóraf! - rivall rá Emma. - Jaj, dehogynem, Emma. Raína a párom akar lenni. Ugye, hercegnőm? - mosolyog a fiú. - Minden hiába, Emma - rázza a fejét Raína. - Tényleg nincs választásom. Lerogy az Emma melletti székre. - Nagyon is van választásod - néz le rá hitetlenkedve a másik lány. - Lakhatsz nálunk. Gondom lesz rá, hogy ne férkőzhessenek a közeledbe. Tóraf arckifejezése jelzi, hogy ezt a lehetőséget nem vette fontolóra, mielőtt provokálta Emmát. - Ugye így már nem annyira vicces a dolog, ebihal? - böki oldalba nevetve Galén. - Nem fog nálatok lakni, Emma - rázza a fejét Tóraf. - Az majd elválik, ebihal - vág vissza a lány. - Galén, csinálj valamit! - fakad ki Tóraf, de nem veszi le a szemét Emmáról. - Például? - vigyorog Galén. - Mit tudom én, tartóztasd le a lányt, vagy valami - teszi karba a kezét Tóraf. Emma Galén szemébe néz, a fiúnak elakad a lélegzete. - Ez az, Galén. Tessék, tartóztass le, ha úgy tartja kedved. De előre megmondom: abban a pillanatban, ahogy egy ujjal is 139

hozzám nyúlsz, összetöröm ezt a poharat a fejeden, és kidekorálom vele a szádat olyanra, mint Tórafé - emeli föl súlyos vizespoharát a lány, és a narancslé utolsó cseppjeit az asztalra loccsantja. Mindenki elhűl, csak Galén nem, aki úgy hahotázik, hogy kis híján fölborítja a székét. - Nem hiszed, hogy megteszem? - tágul ki Emma orrcimpája. Csak egyféleképpen derítheted ki, fenség. A ház tágas belső tere visszhangzik Galén öblös kacagásától. A fiú a könnyeit törölgetve böki oldalba Tórafot, aki úgy mered rá, mintha túl sok sós vizet nyelt volna. - Tudod, hogy ezek az ostoba emberek az iskolájában őt szavazták meg a legaranyosabbnak? Tóraf arckifejezése ellágyul, ahogy Emmára néz, és fölnevet. Galén hahotája ragályosnak bizonyul - Tóraf hamarosan az asztalt csapkodva próbál lélegzethez jutni. Még Rachel is kuncog a sütőkesztyűje mögött. Emma arckifejezéséből eltűnik a harag. Galén látja rajta, hogy az elmosolyodás veszélye fenyegeti. A lány úgy teszi le a poharat az asztalra, mintha még tele lenne, és nem akarná kilötyögtetni. - Na jó, azóta eltelt pár év. Galén széke ezúttal valóban hátradől, a srác elterül a padlón. Miután Raína vihogni kezd, Emma is megadja magát. - Azt hiszem... azt hiszem, egy kicsit tényleg indulatos a természetem - vallja be szégyenlős mosollyal. Megkerüli az asztalt, és Galén mellett megáll. Lesandít, a kezét nyújtja. - Mutasd a másik kezed! - vigyorog föl rá a fiú. - Nincs nálam fegyver - mutatja nevetve Emma, hogy üres a 140

keze. - Igazán leleményes vagy - viszonozza a kézfogást Galén. Tényleg igyekszik türtőztetni magát, de nem bír ellenállni a lehetőségnek, hogy megérintse. - Ezentúl más szemmel nézek a poharakra. - Talán túlélési ösztön - von vállat a lány. - Talán - bólint Galén. - Vagy azért próbálod fölhasítani az ajkamat, hogy ne kelljen megcsókolnod. Elégedetten tapasztalja, hogy Emma lesüti a szemét, és ismét elpirul. - Raína állandóan ezzel próbálkozik - kottyantja közbe Tóraf. Ha jól céloz, néha beválik, de legtöbbször csók a fájdalomdíjam. - Te meg akarod csókolni Emmát? - hitetlenkedik Raína. - De hát még nem is rostáltál, Galén. - Mit nem csinált? - lepődik meg Emma. - Menjünk úszni, hercegnőm - nevet Tóraf. - A vihar valószínűleg mindenfélét felszínre hozott a gyűjteményedhez. Galén hálásan biccent Torainak, aki áttessékeli a nővérét a nappaliba. Most az egyszer örül, hogy Raína mindenféle emberi emléktárgyat összeszed. A legutóbb majdnem a halfarkánál fogva kellett partra rángatnia, hogy a lány otthagyja a partközelben sorakozó sok régi hajóroncsot. - Váljunk szét, úgy nagyobb területet tudunk átnézni - javasolja Raína. Galén érzi, hogy Emma őt nézi, de nem vesz róla tudomást. Inkább a partot figyeli, ahogy Tóraf és Raína kéz a kézben eltűnnek a hullámokban. Megrázza a fejét. Nem kell sajnálni Tórafot. Pontosan tudja, mit csinál. Bárcsak ő is elmondhatná saját magáról ugyanezt. 141

Emma megfogja a karját - nem engedi, hogy figyelmen kívül hagyják. - Mi az a rostálás? - Olyan, mint az embereknél az együtt járás - fordul meg végre a fiú, viszonozza a lány tekintetét. - Csak sokkal gyorsabban zajlik. És konkrétabb a rendeltetése, mint olykor az embereknél, amikor randiznak. - Mi a rendeltetése? - A rostálással választunk magunknak élethossziglani párt. Amikor egy hím betölti a tizennyolcat, rendszerint hozzáfog a rostáláshoz, hogy társat keressen magának. Olyan nőt, akinek élvezi a társaságát, és aki megfelel utódok világra hozásához. - Értem - mondja elgondolkodva Emma. - És... te még nem rostáltál? Galén a fejét rázza, kínzóan tudatosodik benne, hogy a lány még most is a karját fogja. Ugyanekkor bizonyára Emma is ráeszmél erre, mert elkapja a kezét. - Miért nem? - kérdezi, és megköszörüli a torkát. - Nem vagy elég idős a rostáláshoz? - Elég idős vagyok - feleli halkan a fiú. - Pontosan hány éves vagy? - Húsz. Nem akart közelebb hajolni a lányhoz - vagy mégis? - Ez normális? Hogy még nem rostáltál. A fejét rázza. - A hímeknél eléggé általános, hogy tizenkilenc éves korukra párosodnak. Engem azonban a követi kötelezettségeim túlzottan elvonnának a páromtól. Ez nem lenne méltányos vele szemben. - Á, tényleg - vágja rá a lány. - Figyelned kell az embereket. 142

Igazad van, nem lenne méltányos. Galén újabb vitát szimatol. Úgy sejti, Emma mindjárt előszedi a tegnap esti érvelését, miszerint ha több követ dolgozna, Galénnak nem egyedül kellene vállalnia ezt a kötelezettséget, és persze jogosan tenne ilyen megjegyzést. De a lány nem vitatkozik. Sőt teljesen ejti a témát. Elhátrál Galéntól, mintha mindenáron növelni akarná a kettejük közötti teret, amit a fiú leszűkített. - Szóval hajlandó vagy segíteni, hogy hallá változzak?- kérdezi gondtalanra igazított arckifejezéssel, mintha egész idő alatt erről beszélgettek volna. - Ennyi? - pislog a srác. - Hogyhogy? - Nincs több kérdés a rostálásról, kiselőadás arról, hogy több követet kellene kinevezni? - Az nem az én dolgom - von vállat közönyösen Emma. - Semmi közöm hozzá, hogy párzol-e. Elvégre nem én rostálok, és nem is engem rostálnak. Amint megtanítasz halfarkat növeszteni, elválnak útjaink. Egyébként sem érdekelne téged, ha emberekkel randiznék. - Ezzel otthagyja a fiút, aki tátott szájjal bámul utána. Az ajtóból még hátraszól: - Negyed óra múlva találkozunk a parton. Csak föl kell hívnom anyukámat, hogy bejelentkezzek, és átöltözzek fürdőruhába. Féloldalra veti a haját, majd eltűnik a lépcsőn. A fiú Rachelhez fordul, aki épp agyontörölget egy lábast, és a szemöldöke a haja tövéig szaladt. Galén továbbra is tátott szájjal néz rá, vállat von. - Mire számítottál, virágszálam? - sóhajtja az asszony. - Valami másra. 143

- Akkor alaposan eltájoltad magad. Mi, emberlányok kicsit lobbanékonyabbak vagyunk, mint a ti szirénnőitek, persze Raína kivételével. - De Emma nem ember. Rachel úgy csóválja a fejét, mintha kisgyereknek magyarázna. - Egészen mostanáig akként élt. Nem ismer másfajta életet. A jó hír az, hogy jelenleg nem randizhat mással. Galén fülének úgy hangzik ez a kijelentés, mintha Emma esetleg azt hinné, hogy igen. - Miért nem? - Mert elvileg veled jár. És a helyedben azonnal megjelölném a vadászterületemet, amint visszamegyek az iskolába... ha érted, mire gondolok. A homlokát ráncolja. Eredetileg úgy tervezte, nem marad tovább az iskolában, miután Emma megtudja az igazságot - az egész diákosdi csakis azt a célt szolgálta, hogy végül levigye a lányt a tengerpartra. Azt nem látta előre, hogy meg kell tanítania, miként váljon szirénné. És tegnapig arra sem számított, hogy Emma ténylegesen embernek hiszi saját magát. Tulajdonképpen annyi mindenre nem számított, hogy a halfarka végéig érne a lista. Például arra sem számított, hogy a tankönyvek ennyire vastagok. Rachel az együtt töltött évek során megtanította írni-olvasni, de matematikára meg testnevelésre nincs szüksége. Az emberek földrajzának semmi hasznát sem látja. Mit érdekli őt, merre húzzák meg láthatatlan szárazföldi határvonalaikat? A természettudomány azonban még érdekesnek ígérkezik. És ha Emma kedveli a történelmet, abba sem árt belekukkantani. Galén nem szégyelli elismerni, hogy javára válhat, ha további 144

ismereteket szerez az emberekről, de nem úgy, ahogyan Emma reméli. Az például nevetséges elképzelés, hogy föltárja előttük a maga fajtáját, és a békés egymás mellett élés feltételeiről tárgyaljon. Az emberek még a saját fajtájukkal sem tudnak békében élni. És láthatta, miként bánnak a tenger felszíne alatt élő tömegekkel: egyetlen óvatlan balesettel egész életközösségeket pusztítanak el. Vagy pedig könyörtelenül addig vadásznak fajokra, amíg ki nem irtják őket. Triton és Poszeidón idején az emberek és a szirének még barátságban éltek, de némelyik ember akkor sem törődött azzal, hogy a környező óceánra volt utalva - a két vezér ezért fogadta el a tehetségek törvényét. Előrelátásuk az évszázadok folyamán felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult, miközben az emberek műszaki fejlődése lehetővé tette, hogy nagy hajóikkal átkeljenek az óceánokon, és halált hozó gépezeteikkel végül elözönöljék a mélységeket. Emma azonban éppolyan naiv, mint Rachel. Mindketten rendületlenül hiszik, hogy minél többet tud valaki az emberekről, annál inkább megkedveli őket. Az asszony legalábbis részben emiatt buzdítja arra, hogy térjen vissza az iskolába, még ha a másik jogos indokkal takargatja is ezt a megfontolást - megóvhat ugyanis egy fiatalembert attól, hogy kinyírassa magát. A puszta gondolattól, hogy Emma nélküle mászkál az iskola folyosóin, máris ökölbe szorul a keze. - Igazad van - szögezi le visszavonhatatlanul. - Az iskolában kell maradnom. - Lehúzza a pólóját, és egy szék hátára dobja. - Szólj Emmának, hogy várom.

145

13 AMINT LEÉR a lábam, Galén elenged. Fölágaskodva tipegek a part felé, ugrándozom a hullámokkal, mint egy óvodás. Miután kijutok a fövenysávra, épp csak annyival odébb heveredek le, hogy a dagály csiklandozhassa a talpamat. - Nem jössz ki? - kiáltom Galénnak. - Légy szíves, dobd ide a fürdőnadrágomat! - mutat a hátam mögé. - Hoppá, nincs rajtad semmiiii? - visítom a delfinfüttyhöz közelítő hangon. Természetesen magamtól is kitalálhattam volna, hogy a halfarkon nincs csomagtartó a strandfelszerelés szállítására, és a legtöbb szirénnek nincs szüksége arra, hogy olyasmit tároljon, mint a fürdőnadrág. Hal alakban nem nagyon számít, de ha Galént emberi alakban látnám ruhátlanul - sőt, akár csak úgy gondolnék rá -, az meghiúsítaná a tervemet, hogy kihasználjam őt. A vesztemet okozhatná. - Ha jól sejtem, ez azt jelenti, hogy még nem látsz a vízbe mondja. A fejemet rázom. - Reggel levettem, mielőtt ideértél. 146

Nem szeretném tönkretenni, ha nem muszáj. Megköszörülöm a torkomat, föltápászkodom, és a néhány lépésnyire pihenő ruhadarabhoz ballagok. Odadobom neki, majd újra helyet foglalok, nehogy váratlanul bepillantást nyerjek a sós mélységbe. Szerencsére Galén mindent a víztükör alatt tart, amíg a felszínen lebegő fürdőnadrághoz nem ér. Fölveszi, kigyalogol a partra, közben megköti a madzagot, és vizet rúg rám, mielőtt leül mellém. - Galén, miért nem tudok átváltozni? - húzom a térdemet a mellkasomhoz. Hátrakönyököl, a tengerre mered, mintha azt mérlegelné, mit válaszoljon. Az egész napot a vízben töltöttem vele, és még csak apró viszketést sem éreztem, nemhogy azt a nyújtózást, amit ígért. - Nem tudom - feleli. - Talán túl sokat gondolsz rá. Ha ellazulnál, egyszerűen bekövetkezne. - Nálatok így történik? Véletlenül? - Nem, ez sosem véletlenszerű. Úgy értettem, hogy ha nem lesnéd izgatottan, hanem csak megpróbálnád jól érezni magad, talán rájönnél, hogyan tudsz átváltozni. - Jól érzem magam - mondom anélkül, hogy Galénra néznék. - Én is. - Holnap legalább péntek. Miénk az egész hétvége a gyakorlásra. Azonkívül holnap tanítás után is gyakorolhatunk. Gondolom, neked már fölösleges iskolába járnod, hiszen elérted a célodat, amiért beiratkoztál, nem? - igyekszem figyelmen kívül hagyni azt az enyhén kellemetlen érzést, ami a hasamba nyilall. - Az az igazság, hogy úgy terveztem, még egy ideig járok. Anyukád nem nagyon örülne, ha valami iskolakerülővel 147

randiznál. - Nem, tényleg nem - nevetek. - De azt hiszem, tetszel neki. - Ezt honnan veszed? - kapja föl a fejét. - Amikor telefonáltam, üdvözletét küldte. Azután azt mondta rólad, hogy egy ilyen srácot „meg kell tartani”. Anyu azt is mondta Galénról, hogy jóvágású, de az már kiveri a cikiméter biztosítékát. - Mindjárt megváltozik a véleménye, ha az összes óráról lógok. - Talán megállapodhatnánk egy kis csereügyletben - vetem föl, és összerezzenek, mert ez elég sokféleképpen értelmezhető. - A nyálcserén kívül? - Pfuj! - háborodom föl, bár nem bírok nem tudomást venni az érzésről, ami a gyomromat csiklandozza. - Ezt Racheltől tanultad? - Napokig röhögtem rajta - bólint még mindig vigyorogva. - Na mindegy, te segítesz nekem átváltozni, én segítek neked a tanulásban. Szóval korrepetállak. A tantárgyaink mind ugyanazok, nekem pedig elszámolják társadalmi munkának, és jól jön az egyetemi jelentkezésnél. Lehervad az arcáról a mosoly, mintha pofon vágtam volna. - Mi a baj, Galén? Megenyhül. - Semmi. - Csak eszembe jutott. Nem muszáj korrepetálnom téged. Elvégre az egész napot így is együtt fogjuk tölteni a suliban, esténként pedig gyakorolunk. Valószínűleg halálra unod majd magad velem - dobok be egy halk kacagást, hogy csevegősre vegyem a figurát, de közben úgy érzem magam, mintha cigánykereket hánynék. 148

- Az nem valószínű. Egymás szemébe nézünk. Az arcát kémlelem, és ahogy a leáldozó nap fénye majdhogynem bíborvörös csillogást kölcsönöz a hajának, eláll a lélegzetem. Amikor pedig az utolsó alkonysugarak ezüstös szikrákat csiholnak a szeméből, végképp el kell kapnom a tekintetemet, ami véletlenül a szájára téved. Galén közelebb hajol. Fölemelem az államat, ismét találkozik a pillantásunk. A napnyugta alighanem lángvörösre színezi fölhevült arcomat, de a srác talán nem veszi észre, mert mintha nem tudná eldönteni, hogy a szememet vagy a számat kívánja lesni. Érzem bőrének sós kipárolgását, leheletének melegét. Annyira közel kerül hozzám, hogy a szél egyazon hajtinccsel birizgálja kettőnk arcát. Így aztán amikor elhúzódik, én érzem pofon ütve magam. - Sötétedik - emeli ki homokba fúrt kezét. - Ideje, hogy hazavigyelek. Holnap tanítás után újra megpróbálhatjuk. Mármint a gyakorlást. - Persze - vonom féloldalra a hajamat, a mozdulattal leplezem csalódottságomat. Ennyit arról, hogy én használom ki őt. - Az a helyzet, hogy holnap nem mehetsz iskolába, guppikám. Ahogy fölnézünk, Tóraf és Raína jönnek felénk a parti fövenyen. A lány keze tele emberi limlommal, nehézkesen cammog vele a homokban, de elégedett mosolya jelzi, hogy akár többet is szívesen cipelne. - Miért nem mehet? - kérdezem. - Mert be kell jelentkeznie a családjánál. Mindenki csodálkozik, hová tűntek a hercegi ikrek, mivel elmulasztották Grom királlyá avatási ceremóniáját. Nekem legalább volt annyi magamhoz való eszem, hogy zártkörű párosító szertartást rendeztem, tekintettel 149

Raína távollétére, meg minden. - Jól mondja Tóraf - ráncolja a homlokát Galén. - Néhány napra haza kell térnünk. Apánk nem aggodalmaskodik annyit, mint a te anyukád, de szereti, ha időnként lát bennünket. Különösen Raínát. El is kényeztette. - Igaz - bólogat a nővére. - Tényleg elkényeztetett. Egyébként pedig érvényteleníttetnem kell a párosítási kötésünket. - Nahát, hercegnőm, azt hittem, ma jól éreztük magunkat. Tudod, hogy ha rajtam múlik, továbbra is elkényeztetlek. Miért akarod fölbontani a kötésünket? - kérdezi Tóraf. A lány hagyja, hogy valamennyit átvegyen a terhéből, de fölhúzza az orrát, amikor megpróbálja arcon csókolni. Galén nem törődik házasságuk dugába dőlésével. - Ígérem, nem tart sokáig - néz rám. - Miután visszajövök, talán meglátogathatnánk Milligan doktort. Hátha ő tud segíteni nekünk. - Floridában? A napsütötte, fehér fövenypartok gondolatától a hányinger kerülget. Álmaimban mindig vörösre festi őket Chloe vére. - Elvégezhet néhány vizsgálatot - bólint Galén. - Tudod, hogy kiderítse, amit mi esetleg nem vettünk észre. Kudarcérzésem támad. - Szóval úgy gondolod, már át kellett volna változnom. Mit rontottam el? - Semmit sem rontottál el - nyugtatgat. - A víz előhívja természetes ösztönünket az átváltozásra. Inkább a változás elkerülése, semmint maga a változás igényel komoly erőfeszítést. Milligan doktor talán segít kiokoskodnunk, hogyan erősítsük meg az ösztönödet. 150

- Talán - bólintok. - De anyukám szinte biztosan nem járul hozzá, hogy hetedhét határon túlra kiránduljak a jóvágású fiúmmal. Pláne nem vissza Floridába. Olyan hirtelen szorítom össze a fogamat, hogy egyik- másiknak ki kéne csorbulnia. - Jóvágásúnak tartasz? - vigyorog. - Anyukám tart annak. Csak most nem anyukám pirul el. - Aha - mondja, de a tekintete elárulja, hogy lebuktam. Bármilyen jóvágású vagyok, ezúttal nem hiszem, hogy elegendő a személyes varázsom. Szakember segítségét kell igénybe vennünk. A halkirályfi most konkrétan rám kacsint. - Úgy érted, Rachelét - bökdösöm a lábujjammal a homokot. - Azt hiszem, egy próbát megér. De ne számíts sokra. Ahhoz már sokat lógtam a suliból. - A hét végén elrepülhetünk oda. Hétfőn tanításra visszaérünk. - Ebbe talán belemegy az anyukám - bólintok. - Ha Rachel ügyesen játssza ki a lapjait. - Na persze, belemegy. Pont annyira, mint abba, hogy stiftet rakasson a nyelvébe, jajvörösre festesse és tüsire zselézze a haját. Nem létezik. Vállat vonok. - Én majd folytatom a gyakorlást, amíg ti elmentek. Talán már nem is kell Floridába... - Nem! - hökkentenek meg kiáltásukkal a fiúk. - Miért nem? Nem fogok nagyon mélyre merülni... - Szó sem lehet róla - áll föl Gálén. - Amíg én távol vagyok, nem mehetsz vízbe. - Mondtam, hogy nem vagyok kíváncsi a dirigálásodra! dobbantok lyukat a homokba. - Most aztán mérget vehet rá 151

fenséged, hogy bemegyek a vízbe. Galén ujjaival végigszánt a haján, és szitokszavak füzérét hallatja, kétségkívül Racheltől tanulta őket. Néhány másodpercig föl-alá járkál a fövenyen, az orrnyergét dörzsölgeti. Egyszer csak megtorpan. Megnyugszik. Még el is mosolyodik. A barátjához lép, és hátba veregeti. - Szívességet kérek tőled, Tóraf.

152

14 GALÉN TUDJA, hol keresse a bátyját. A legkevésbé sem fűlik hozzá a foga, hogy az emberi aknarobbantások nyomai között Grom magányát bolygassa, de sürgeti az idő. Emmának nem erőssége az engedelmeskedés, Tórafnak meg a felügyelősködés, úgyhogy a hiszti első jelére engedni fog a lánynak. Már meg is jegyezte Galénnak, hogy Emma elvileg a jövendő királynéjuk, ezért szeretne jó viszonyt ápolni vele. Így végül hercegi parancs kellett ahhoz, hogy Jersey-ben tartsa Tórafot, aki így nem terjesztheti az álláspontját Grom elé, amikor Raína a frigyük felbontását követeli. Ahogy Galén a hajdani aknamező széléhez közeledik, elhatározza, hogy szót emel Tóraf érdekében. Raína dühbe gurul majd - és ami azt illeti, Emma is -, de tartozik ennyivel a barátjának. Az aknák idegesítik, mindig is idegesítették. A halak és a növények rég kivesztek a Triton-leszármazottak felségterületének erről a részéről. Annyira, hogy Galén tudomása szerint Grom a tájék egyedüli látogatója. A robbanások nyomán akkora gödrök éktelenkednek a tengerfenéken, hogy elnyelnének 153

egy halászbárkát. A kráterek környékén sötétebbre színeződött az iszap, mintha a robbanás hátrahagyta volna az árnyékát. A több száz robbanószerkezetből mindössze kettő maradt épségben, az itteni veszteség működésképtelen, tehetetlen, néma tanújaként. A szirének Nália halálával többet veszítettek leendő királynénál. Oda lett az egységük. A bizalmuk. Az örökségük. És talán fennmaradási képességük is. Galén megborzong, ahogy elhalad az egyik mélységi bomba mellett. A lánccal az aljzathoz horgonyzott fémgolyóbis háborítatlanul lebeg, csak a rozsda marja, az emberek hátrahagyták, miután befejezték a váratlan tevékenység miatti vizsgálódást. Mintha kevesellték volna az iszapban ejtett sebeket. Amint meglátja a bátyját, kiált neki, bár tudja, Grom már azelőtt észlelte a jelenlétét, hogy belépett az aknamezőre. Karba tett kézzel várja az aknákon túli hasadékvölgy peremén. - A jelek szerint elmulasztottam felséged királlyá avatási ceremóniáját - szólal meg Galén. Grom szája széle majdhogynem vigyorra görbül. - Kár, hogy apánk nem váltotta be az ígéretét, nem tépette ki a nyelvedet, öcsém. Pedig azt hittem, ezúttal meg is teszi. - Én is azt hittem - nevet Galén. - De Raína ragaszkodott hozzá, hogy még egy kis ideig megtarthassam a nyelvemet. - Jól teszed, ha a nővéred kedvében jársz. Ha ő nincs, már elveszítetted volna az életedet, az örökségedet vagy mindkettőt. Azt hiszem, trópusi kiruccanást érdemel a fáradozásáért. Galén kuncog. Raína legszívesebben a Mexikói-öböl kereskedelmi hajózási útvonalai mentén guberál emberi kacatok után. Váltig állítja, hogy a hajók utasai szántszándékká hajigálták a holmijukat a vízbe, hogy hátrahagyjanak magukból 154

valamicskét. Legalábbis ezt hallotta Racheltől. - Talán kedveskedni is fogok neki. Ha párban marad Tóraffal. - Elfogadta Tórafot? - kapja az öccse felé a fejét Grom. - Nem. Éppen erről beszélek. Tőled szeretne érvénytelenítést kérni. - Mit kellene érvénytelenítenem? - A kötésüket. - Raína és Tóraf össze vannak kötve? - csodálkozik Grom. Mióta? - Nagyon vicces. Grom vigyorog. Galén megpróbálja nyolcvanéves emberként elképzelni a bátyját. Deres hajjal, több barázdával az arcán, mint amennyi egy kagylóhéjon akad, és a csibészes vigyorát alighanem fogatlanul mutatná be. Nyolcvanéves szirénként azonban olyan fiatalosan fest, akár Galén. Tórafnak köszönhetően a foga is több. Mindennek ellenére mégis teljesen rossz pár Emmának. Túlságosan higgadt, túlságosan fegyelmezett, túlságosan megrögzött ahhoz, hogy olyan hurrikánnal tudjon bánni, amilyen Emma, a konok McIntosh lány. - Régóta vártam a napot, hogy Raína valaki más gondjává váljon - vallja be Grom. - Mégis rosszul érzem magam a dolog miatt. Mindig kedveltem Tórafot. - Szóval nem érvényteleníted? - Még akkor sem, ha Tóraf kéri. Csuda békés itt minden Raína nélkül. Apropó, mivel foglalkoztok mostanában? - A szokásossal - von vállat Galén. Úgy furdalja a lelkiismeret, mint sok kis fúrókagyló. A „szokásos” Milligan doktor meglátogatását jelenti a legfrissebb tengeri hírek megismerése 155

céljából. Vagy néhány napot Rachellel, amint ide-oda rakosgatja legújabb beszerzéseit Galén számos házának egyikében. Az már „nem szokásos”, ha egy szirén emberek módjára él, az iskoláikba jár, az autóikat vezeti, a ruháikat viseli. - Milligan doktor talált valami érdekeset? - Egyet-mást. De semmi aggódnivalót. - Helyes - bólint Grom. - Nem hiányzik, hogy még valami miatt aggódnunk kelljen. Galénnak végre feltűnik a bátyja feszült profilja. Összeszorított fogak, mereven karba tett kéz, bicepszét markoló ujjai elfehérednek a görcsös fogástól. - Mi az? - hökken meg Galén. - Mi a baj? Grom csak a fejét rázza, homlokráncolva magában tartja kínját. - Mondd el! - Lehet, hogy semmi jelentősége - feleli Grom. - Lehetne, de látom rajtad, hogy van. Sóhajt, komoran az öccse szemébe néz. - Jó, elmondom, de előbb ígérj meg néhány dolgot. - Mit? - Ígérd meg, hogy történjék bármi, biztonságba helyezed Raínát. Nem bánom, ha életfogytig az emberek között kell maradnotok, csak gondoskodj a húgom biztonságáról. Ígérd meg! - Grom... - Ígérd meg! - mennydörgi a férfi, és leereszti a kezet - Egyébként is tudod, hogy megteszem. Galént tulajdonképpen bántja, hogy a bátyja kételkedik ebben. - Tudom - bólint megnyugodva Grom -, de hallani akartam. Elfordítja a fejét. - Bizalmasan tárgyaltam Jágennel. - Mit csináltál? Elment az eszed? 156

Jágen, aki Antonisz király távoli rokona, a Poszeidon-dinasztia felségterületén fortyogó összeesküvés legfőbb gerjesztője. A vak is láthatja, hogy a trónra tör, de Antonisz hajlíthatatlansága évtizedek óta szaporítja Jágen híveinek számát. Ez elégséges ok, hogy Grom aggódjon a testvérei biztonságáért Ha Jágen valóban annyira nagyravágyó, hogy a saját királya ellen szervezkedik, akkor nem tudni, nem próbálja-e megdönteni a Triton-házat is. Azonkívül, ha valaki látta Gromot, amikor találkozott vele, az illető arra a feltételezésre juthat, hogy Jágen elnyerte az újdonsült Triton-házi király támogatását. Vagy ami még rosszabb, maga Antonisz király hiheti ezt. De vajon jogosan hiszi? - Tudom, mit csinálok, Galén - morogja Grom. - Nem úgy látszik. Apánk mit szólt? - Tudod, hogy nem mondtam el neki. Galén bólint. A bátyja bolond lett volna beszélni erről az apjukkal. Hérof király és Antonisz király sokáig éltek baráti viszonyban, mielőtt ellenségekké váltak. Most pedig Grom király kiszélesítené a két uralkodóház közötti szakadékot? - Mit akart Jágen? Grom sóhajt. - Engedélyt, hogy igénybe vehesse Tórafot. Szüksége van rá valakinek a felkutatásához, akit a többi nyomkereső nem talál. Ebben nincs semmi rendkívüli. Értékességük miatt a nyomkeresők az egyedüli szirének, akik a letartóztatás veszélye nélkül léphetik át a két királyság közötti határt. Természetes, ha Jágen a nyomkeresők történetének legjobbját, Tóráfot kívánja, aki azonban a Galén családja iránti tiszteletből soha nem lépi át a határt. És a Triton-házból kapott királyi jóváhagyás nélkül 157

semmiképpen sem engedne Jágen unszolásának. Még engedély birtokában sem feltétlenül állna kötélnek. - Ennyi az egész? Kit kell fölkutatni? - Bár ennyi lenne! Nem annyira az a fontos, kit keres Jágen, mint inkább az, hogy miért. - Triton szigonyára esküszöm, hogy ha nem kezdesz beszélni... - A lánya, Pakia tűnt el. Jágen úgy véli, Antonisz vitette el. - Minek vitette volna el a lányt Antonisz? - forgatja a szemét Galén. - Ha Antoniszt érdekelné Jágen felségárulása, már évekkel ezelőtt tett volna valamit az ügyben. Antoniszt azonban az utóbbi időben mintha semmi sem érdekelné. Miután Nália meghalt, a király bevette magát az uralkodói barlangokba. Tóraf poszeidóni nyomkeresőktől úgy hallotta, ki sem dugta az orrát azóta, hogy a Triton-házat ellenségnek nyilvánította. - Jágen szerint Pakia rendelkezik Poszeidón tehetségével. A szavak hallatán Galénnak eláll a lélegzete. - Az lehetetlen. - Nem valószínű - rázza meg lassan a fejét Grom - de lehetséges. Királyi vér csörgedezik a lány ereiben, bármennyire fölhígult is. És ha Poszeidón véréből való, nem hagyhatom figyelmen kívül képességének folyományait. - De ez nem így megy. A tehetség még soha nem bukkant föl másban, mint egyenes ági leszármazottakban. Miket beszélek? Nem ugyanerről akarom meggyőzni Gromot Emmával kapcsolatban, holott még ennél is kevesebb rá a bizonyíték? Pakia esetében legalább némi királyi vér kimutatható. Csakhogy Emma apja nem próbálja megkaparintani a trónt. Sőt, Galén véletlenül akadt rá Emmára. Mindezek fényében Pakia tehetsége legalábbis 158

gyanúsnak tetszik. - Beszéltem a múltőrzőkkel. Jágen vádjait természetesen nem említettem nekik. Ők csak az örökségünk feltárásán buzgólkodó ifjú királynak tartanak engem. A múltőrzők tíztagú testületé fajtájuk legöregebbjeiből házanként ötből-ötből - áll, akik a szirének történelmét hivatottak megjegyezni. Galén is egyetért azzal, hogy természetes, ha Grom kikéri a vének tanácsát. - És? - Kollektív emlékezetükből egyetlen példát sem tudtak fölidézni, hogy ilyesmi valaha is előfordult volna, de az egyik múltőrző, a te Romal barátod úgy véli, lehetséges. Emlékeztetett bennünket, hogy a tehetségek nem csupán a királyi leszármazásvonal, hanem egész fajtánk fennmaradását biztosítják. Azt mondta, nem lepné meg, ha Triton és Poszeidón előre gondoltak volna arra, hogy egy uralkodó esetleg visszaélhet a hatalmával. Szerinte valamiképp gondoskodhattak ennek a kivédéséről. - A mindenit! - teszi karba a kezét Galén. - Én is pont így reagáltam - vigyorog Grom. - De azt mondtad, nem szóltál nekik Jágenről. - Nem is. Újdonsült király vagyok, párom nincs, és örökül maradt a vértelen háború, amelyet fajtánk egyetlen másik királysága ellen folytatunk. Csak természetes, hogy körmönfontan megfogalmazott kérdéseket teszek föl. Galén bólint. - De ha a tehetségek másvalakire is áttevődhetnek, mi értelme egyáltalán erőltetni a királyi származásúak párosodását? A tehetségek törvényének a kezdetektől fogva szigorúan érvényt szereznek. Romal teóriájából következően a törvény értelmetlen, 159

a királyi leszármazottak párosodásának semmi célja. - Galén nem nagyon tudja megemészteni ezt. Főként, hogy Romal egyáltalán véleményt nyilvánított. A múltőrzők feladata a tények elmondása. Se több, se kevesebb. Romal maga hívta föl erre a figyelmét, amikor Galén egészen fiatalon először kereste föl. Romal azonban az ő számára nem egyszerűen múltőrző, hanem a mentora. Nem, még annál is több, a barátja. A barátok pedig megosztják egymással a véleményüket. A múltőrzőknek viszont nem tisztük, hogy királyok előtt találgatásokba bocsátkozzanak. - Mint mondtad, ez csupán teória. De nem olyan teória, ami fölött szemet hunyhatnék. Úgy döntöttem, megengedem, hogy Jágen alkalmazza Tórafot. Ha Pakia él, Tóraf meg fogja találni. Galén ismét bólint. És ha Pakia a poszeidóni tehetség letéteményese, akkor nincs szükség Emmára... legalábbis Gromnak nincs szüksége rá. A fiú szíve olyan érzelemtől nyargal, amelyet nem tud megnevezni. - Ha ez kitudódik... - Nem fog. - Grom... - De biztos, ami biztos, tartsd magad mellett Raínát, bármerre jártok is. Meg ne lássalak benneteket, amíg nem rendeződik el ez az ügy! - Benőtt már a fejünk lágya. Raínának párja is van. - Az igaz öcsém, de rajtatok kívül senki sem maradt a Tritonházból. A szavak ott lebegnek fölöttük, érzékeltetik velük a helyzet súlyosságát. Sok minden forog kockán, sok minden függ a körülményektől, sok a ha. Vajon Antonisz kezébe került Pakia? 160

És ha igen, vajon békésen elengedi a lányt? És ha nincs nála, akkor Grom nyomozása nem ingerli Antoniszt arra, hogy a vértelen háborút véressé változtassa? De megéri kockáztatni. Ha Pakia valóban a tehetség birtokosa, Grammal való egybekelése biztosítja a szirének fennmaradását. Galén pedig szabadon, akadálytalanul vehet üldözőbe egy bizonyos fehér hajú angyalhalat. Csakhogy tényleg ilyen egyszerű bármi is? Grom szenvtelen arccal, gondolataiba temetkezve mered a hasadékvölgyön túlra. Galén megköszörüli a torkát, de nem tudja fölrezzenteni a bátyját révületéből. Már azt fontolgatja, hogy teljesen ejti a témát. A legkevésbé sem kíván régi sebeket fölszakítani, de szeretne tisztán látni. Kedvező alkalom sohasem fog kínálkozni, hogy beszéljenek a dologról, de talán ez a mostani az egyetlen helyénvaló időpont. - Grom, kérdezni szeretnék tőled valamit. A király pillantása vonakodva szakad el a mélységtől, és az öccsén állapodik meg, de távolságtartó marad. - Hmm? - Hiszel a mágneses vonzódásban? Láthatólag meghökken, szemében az érzelemmentességet fájdalom váltja föl. - Ez meg miféle kérdés? Galén vállat von, szigonyként hasít belé a lelkifurdalás. - Azt beszélik, te érezted Nália iránt. Grom az ujjai hegyével megdörzsölgeti a szemét, de az öccse addigra észreveszi tekintetében az elmélyülő gyötrelmet. - Nem gondoltam volna, hogy pletykákra hallgatsz, öcsém. - Ha hallgatnék rájuk, nem vesződnék azzal, hogy téged 161

kérdezzelek. - Te hiszel a mágneses vonzódásban, Galén? - Nem tudom. Grom bólint. - Én sem tudom - sóhajtja. - De ha tényleg létezik ilyesmi, akkor biztosan állíthatom, hogy ezt éreztem Nália iránt. - Halfarkának egyetlen csapásával előreúszik, elfordul a testvérétől. - Olykor esküdni mernék, hogy most is ízlelem őt. Halványan, és csak rövid ideig. Egy-egy nap annyira valóságosnak tűnik a jelenléte, hogy attól félek, megbolondulok. - És milyen... milyen érzés? - kérdezi Galén bátortalanul. Korábban már elhatározta, hogy egyáltalán nem folytatja le ezt a beszélgetést Grommal, de megváltoztak a körülmények. Legnagyobb meglepetésére Grom elneveti magát. - Tudnom kéne valamiről, öcsikém? Végre horogra akadtál? Galénnak annyi ideje sincs, hogy becsukja a száját, mire a bátyja hátrafordul. Grom kacagása idegenül hat ezen a vigasztalan helyen. - Úgy tűnik, nemcsak horogra akadtál, már ki is fárasztott valaki. Ki az? - Nem tartozik rád. Legalábbis egyelőre. - Szóval ez kötött le annyira - vigyorog Grom. - Egy nőt hajkurásztál. - Mondhatni. Galén bátyja csakugyan azt mond, amit akar. Úgysem beszél neki Emmáról. Addig nem, amíg Pakia valahol arra vár, hogy a Triton-ház uralkodójával párosítsák. - Ha nem árulod el, majd megkérdezem Raínától. 162

- Ha Raína tudná, már mindenkinek kikürtölte volna. - Az igaz - ismeri el derűs arccal Grom. - Agyafúrtabb vagy, mint amilyennek látszol, ebihal. Olyan agyafúrt, hogy tudom, mondanom sem kell: tartsd távol innen, bárki is. Csak amíg elrendeződik a helyzet. - Emiatt nem kell aggódnod - bólint Galén.

163

15 AZ ÁFONYÁS muffin illata általában meg szokta édesíteni a hangulatomat, de az iménti langyos zuhany után esélye sincs, hogy cseppet is édesebbre varázsolja az ecetnél. Anyu épp kihúzza a sütőből a tepsit, amikor leérek a lépcsőn az emeletről. - Elromlott a bojler? - kérdezem, miközben müzlistálkát veszek ki a konyhaszekrényből. - Neked is jó reggelt! - válaszolja; és egy muffint villáz zsírpapírra, hogy hűljön. - Bocs. Jó reggelt! Elromlott a bojler? Egy adag zabkását merek ki a tűzhelyen álló fazékból, és a tálkámba csapom. Egy muffin penderül a lábamhoz - a leragadós tepsi miatt mindig van legalább egy veszteségünk. - Nem tudok róla, édesem. A ma reggeli zuhanyozáskor nem észleltem semmi szokatlant. - Úgy látszik, az én tiszteletemre mondta be az unalmast morgolódom, elmarok egy muffint, és az asztalhoz cammogok. A lábam úgy kikészült, hogy a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudnék elegánsan helyet foglalni, csak lerogyok a székre, és 164

zabpelyhet lapátolok a számba, hogy ne nyafogjak tovább. Anyu egész éjjel dolgozott, azután reggelit készített nekem. Nem ecetet érdemel. - Galén visz iskolába? - Nem, egyedül megyek. Az ecet még tovább savanyodik. Tényleg bosszantó a langymeleg zuhany, ha az ember tűzforrót szeretne magára zúdítani. De ma nem láthatom Galént, és ez kiábrándítóbb, mint ha egész télen nélkülöznöm kellene a meleg vizet. Utálatos szitu. A tegnapi nap végig azzal telt, hogy bármennyire igyekeztem távolságot tartani, a srác minden fáradozásomat meghiúsította. Még ha nem érdemelne saját alsónad-reklámos óriásplakátot, akkor is rengeteg rajta a kedvelnivaló. A majdnem-majdnem megcsókolós szokását kivéve. De irtó helyes, ahogy mániákusan dirigálni próbál nekem. Főleg, hogy tisztára lebiggyeszti az ajkát, amikor nem fogadok szót neki. - Máris összevesztetek? Anyám puhatolózik, de fogalmam sincs, mire kíváncsi. A vállvonogatás veszélytelen megoldásnak tűnik, amíg ki nem spekulálom, mit akar hallani. - Gyakran veszekedtek? Újra megvonom a váltamat, és annyi zabpelyhet kanalazok a számba, hogy legalább egy percig lehetetlenné válik a társalgás, ez pedig bőven elegendő idő, hogy anyu ejtse a témát. De most nem jön be a trükk. Az egyperces némaság befejeztével a pohár tejemért nyúlok. - Tudod, ha meg merészel ütni téged... A félig megdöntött pohárból gyorsan lenyelem a tejet, mielőtt az orromon át távozhatna. 165

- De anyu, soha nem ütne meg! - Egy szóval sem mondtam, hogy megütne. - Akkor jó, mert nem is ütne. Soha. Mi bajod? Muszáj minden alkalommal kivallatnod Galénról? Ezúttal anyám von vállat. - Szerintem az a helyes. Majd ha anya leszel, megérted. - Ne nézz hülyének! Ha Galén cirkuszol, akkor vagy kirúgom vagy kinyírom. Erre szavamat adom. - Azt hiszem, ennél többet nem kívánhatok - vajazza meg anya nevetve a muffinomat. - Hát nem - fogadom el a süteményt, és a fegyverszünetet. Bármi több már telhetetlenségről tanúskodna. - Ne feledd, hogy hiúzszemmel figyellek. Csak most nem, mert lefekszem. Mielőtt elmész, áztasd be a tálkádat a mosogatóban! Puszit nyom a fejem búbjára, és ásít, majd fölballag a lépcsőn. Kimerülten érek haza, pedig a tanítási nap Galén és Chloe nélkül hétórás ásítással ért fel. Anyu úgy cikázik ide-oda a házban, mint egy fölajzott darázs. - Szia, édesem, milyen volt a suli? Nem láttad a kulcsomat? - Sajnos nem. A tegnapi ruhád zsebében már nézted? - nyitom ki a hűtőszekrény ajtaját, hogy epret vegyek elő. - Jó ötlet! - A lépcső szőnyege tompítja trappolását. Mire néhány másodperc múlva visszatér, épp fölülök a pult szélére, és egy szem epret kapok be. - Tegnap nem is volt zsebem - rántja szorosabbra a lófarkát. - Vidd el a Hondát! Én majd tovább keresem a kulcsodat. Anyu bólint. - Neked sehová sem kell menned ma délután. Még mindig 166

haragszomrádoztok Galénnal? - Mára nincs más tervem, csak leckepótlás. Mármint azután, hogy hátul kisurranok, és megpróbálok hallá változni. Mivel anyu kétkedő szemöldökráncolása nem fajul újabb kihallgatássá, tudom, hogy a ma reggeli tűzszünetet igyekszik fenntartani. - Jó. A hűtőben találsz maradék ragut. Ha Julie ma este sem tolja be a képét, megint lehúzok egy dupla műszakot, úgyhogy holnap csak később jövök. Ne felejts el bezárni, mielőtt lefekszel! Amikor meghallom, hogy a behajtón csikorogva sebességbe teszi a Hondát, kezembe veszem a mobilomat. Galén azt mondta, Rachel soha nem fogadja a hívást, de ha üzenetet hagynak neki, visszacsörög. Miután egy női géphang a Transzatlanti Garanciaközpont nevében választást kínál, hogy vagy hagyjak üzenetet, vagy pedig nyitvatartási időben ismételjem meg a hívást, kivárom a sípszót. - Szia, Rachel, itt Emma. Szólj Tórafnak, hogy szabad az estéje. Ma nem jutok el oda, nem tudunk gyakorolni. Talán majd holnap találkozunk. Egy fenét. Nem kell bébicsősz. Galén kénytelen lesz fölfogni azzal a ritka csökönyös fejével, hogy nem tartozom az alattvalói közé. Tóraf egyébként is leküzdötte magát a szememben a szikkadt tehénlepény színvonalára, mert házasságra kényszerítette Raínát, meg minden. Néhány perc múltán Rachel beváltja Galén ígéretét. - Szia, nyuszifül! - köszön rám, amikor fölveszem a telefont. Csak nem érzed megint rosszul magad? - Á, nem, kutya bajom. Asszem, csak egy kis izomláz tegnapról. 167

De anyunak az én kocsimmal kellett munkába mennie, úgyhogy most nem tudok kimozdulni. Töprengő csend következik. Meglepődöm, mert Rachel nem ajánlja föl, hogy eljön értem. Talán nem is kedvel annyira, mint mutatja. - Holnap hívj föl, jó? Gálén a lelkemre kötötte, hogy nézzek rád. - A kis drága - fanyalgok. - Légy egy kicsit türelmes vele - kuncog. - Jót akar, csak még nem okoskodta ki, hogyan kell téged kezelni. - Engem nem kell kezelni. - Úgy látszik, azt hiszi, hogy igen. És amíg jobb belátásra nem tér, sajnos ki kell bírnod engem. - Te mindig hagyod, hogy ugráltasson? - próbálom nem túl epésre venni a figurát. - Nem mindig. - Ja, látom. - Figyelj, Emma, ha mindig azt tenném, amit mond, most bezárva kuksolnál valami hotelszobában, amíg én magánlökhajtásost rendelnék, hogy a Galén tetszése szerinti helyre röpítsen bennünket. Most pihenj egy kicsit! Holnap várom a hívásodat. A homokra dobom a törölközőmet, és nekifutásból a hullámokba vetem magam. Arra számítok, hogy az első ugrás felüdít, jól fog esni a lélegzetelállító hűvösség, az a fajta dermesztő hideg, amit a magára valamit is adó New Jersey-i ősz produkálni tud. De amikor a felszínre bukkanok, pocsékul érzem magam. Langymeleg a víz. Akár a zuhanyom. Akár a szerelmi életem. A habokba gázolok, majd a hullámverés befolyása alá kényszerítem magam. Lélegzetemet visszatartva sodródom, 168

megnyomom apu régi stopperórája indítógombját. És újabb okot találok, hogy utáljam az idő múlását: unalmas. Hogy ne a vánszorgó másodperceket bámuljam, az ábécét hadarom magamban. Azután a Titanic statisztikai adatait idézem föl, ahogy rendes megszállotthoz illik. Tarisznyarákok oldalaznak alattam, hallgatják, amint összevetem a mentőcsónakok számát az utasokéval. Tizenöt perc elteltével feszülni kezd a tüdőm. Tizenhét percnél olyannak érződik, mint a szakítószilárdsága határáig húzott gumiszalag. Húsz percnél teljes vészhelyzet áll elő. Felszínre emelkedem, és megnézem az órát. Húsz perc, tizennégy másodperc. Embertől nem rossz - a világcsúcs tizenhárom perc, harminckét másodperc. Halhoz képest azonban elég gáz. Nem mintha a halak visszatartanák a lélegzetüket, vagy ilyesmi, de én nem kifejezetten kopoltyúval nyomulok. Galén azt mondja, ő sem tartja vissza a lélegzetét. A szirének teleszívják a tüdejüket levegővel, és állítólag abból veszik föl a szükséges oxigént. Nem elég szilárd a hitem, hogy meg merjem kísérelni. Ami azt illeti, egyedül abból merítenék hitet, ha saját halfarkat tudnék növeszteni. Hiába döntöttem meg első próbafutamommal az emberi világrekordot, még ez sem elegendő, hogy rávegyen a tengervíz belélegzésére. Az ki van csukva. Visszaténfergek a nyakig érő vízbe, és lenullázom a stoppert. Akkora levegőt veszek, hogy majd szétpattan a tüdőm, és megnyomom az indítógombot. És akkor megérzem. Telítődik a víz a ritmustalan kalimpálással. Lüktet. Valaki jár a közelemben. Valaki, akit nem ismerek föl. Lassan hátrafelé osonok, vigyázok, hogy ne tapicskoljak, ne fröcsköljek. Néhány másodperc alatt 169

ráeszmélek, hogy az osonásnak nincs sok értelme. Ha én észlelem az illetőt, ő is észlel engem. A lüktetés erősödik. Egyenesen felém tart. Méghozzá gyorsan. Óvatosságot, illemet és apu stopperóráját hátrahagyva eszelősen evickélek a sekélyebb víz felé. Hirtelen nem is tűnik olyan értelmetlennek Galén parancsa, hogy maradjak a szárazföldön. Mégis mit képzeltem? Ami keveset a szirénekről tudok, azt a Galén házában töltött utolsó huszonnégy órában verték a fejembe. Az emberekéhez hasonló a társadalmi berendezkedésük. Kormányzat, jogszabályok, család, barátság. Vajon kitaszítottjaik is vannak? Ugyanúgy, ahogy az embereknél erőszaktevők és sorozatgyilkosok? Ha igen, akkor most épp azt játszom, mintha emberi közegben egyedül mászkálnék egy sötét autóparkolóban. Ekkora hülyét! Tátott számba zúdul egy hullám, és ráébreszt, hogy a tüdőm még nem készült föl a víz befogadására. A köhögés-köpködés valamelyest lelassít, de közel a part, és a nedves homoksávon túl már kinéztem magamnak egy husángot, ami vastagabb, mint a karom. Hogy bármely szirén fején úgy törik össze, mint egy gallyacska, az most mellékes. Csak térdig ér a víz, amikor a kéz megragadja a bokámat. Lenézek, de támadóm nyilvánvalóan beolvadó formára váltott, a körvonala is alig látszik a hullámokon át. A víz nem akadályozza a sikolyomat, de az emberi világtól mégis elzárja. A kéz nagy és erős, úgy ránt el a biztonságból, mint egy alattomos, felszín alatti visszaáramlás. Rúgkapálással és a beolvadt pacnira üvöltözéssel drága levegőt fecsérlek el, de egyszerűen nem adom meg magam harc nélkül. Az óceánfenék ezen a részen meredek hegyoldal. Csak néhány 170

napsugárujjacska hatol a mélységbe. Ahogy a szemem hozzászokik a fényviszonyokhoz, ezek az ujjacskák eltűnnek, délutánias derengés von be mindent. Minél inkább kapálózom, annál gyorsabban hasítjuk a vizet - és elrablóm annál erősebben szorongat. - Ez fáj! - jajdulok föl. Olyan hirtelen torpanunk meg, hogy kiélvezhetem az ostorcsapáshatást. - Hú, bocs - kér elnézést a pacni, és Tóraf bontakozik ki belőle. Elengedi a bokámat. - Te vagy az! - Naná, hogy én. Miért, kit vártál? Felszínre bukkanunk az esti égbolt alatt. Csillagok töltik be a látóteremet, de nem tudom, valóságosak-e, vagy csupán oxigénhiányom eredményei. Tóraf villog: a teste fölrugaszkodik a vízből, halfarka hegyén szeli a habokat, mint egy delfin a Seaworldben. - Hanyagold a bohóckodást! - szólok rá. - Most hogy teljesítettem? Mutasd az órát! - Huszonhét perc, tizenkilenc másodperc - mondja, kinyújtott tenyerén tartja a stoppert. - Hohó! - hökken meg. - Mi baja a kezednek? - Hogyhogy mi baja? - forgatom erre-arra a kezemet, meregetem a szemem, hogy lássak a holdfényben. Vér, vágás, horzsolás sehol. Megmozgatom az ujjaimat. - Nézd, semmi bajom. Tágra nyílt szeme újabb ellenőrzésre késztet. Még mindig nem látok semmit. - Tóraf, ha ez újabb vicc... - Nem viccelek, Emma. Nézd meg a kezedet! Csupa... csupa ránc! - Persze. Ez azért van, mert... 171

- Na nem. Ezért nem én fogok kapni. Nem én tehetek róla. - Tóraf... - Galén úgyis talál indokot, hogy engem hibáztasson. Mindig talál. „Nem fogtak volna ki, ha nem úszol olyan közel ahhoz a bárkához, ebihal.” Hát persze, az nem az emberek hibája, hogy egyáltalán halásznak... - Tóraf! - Vagy ez is milyen szép: „Ha nem próbálnál folyton csókolózni a nővéremmel, talán nem csapkodna köveket a fejedhez.” Mi köze a csókolózásnak ahhoz, hogy a lány kővel szétveri a fejemet? Ha érdekel a véleményem, az egésznek a rossz nevelés az oka... - Tóraf! - Jaj, és a kedvencem: „Ha tűzhallal játszol, ne csodálkozz, hogy megszúr.” Nem játszottam vele! Csak segítettem neki gyorsabban úszni, azért kellett megfognom... - TÓ-RAF! Abbahagyja a víz szélén föl-alá járkálást, sőt mintha még a létezésem is eszébe jutna. - Tessék? Mit mondtál, Emma? Akkora levegőt veszek, mintha fél órára készülnék alámerülni, majd lassan kifújom. - Erről senki sem tehet. A bőröm így összeráncosodik, ha túl sokáig maradok a vízben. Olyankor mindig ilyen. - Nem lehet túl sokáig a vízben maradni. Sziréneknél nincs olyan Különben is, ilyen ráncos bőrrel nem tudsz beolvadni Felém nyúl, megmutatja a tenyerét: sima, akár egy márványszobor. Azután vízbe meríti a kezét, és az eltűnik. Beolvad. Diadalmasan fonja össze a karját. Egyértelmű a vád. - Hát persze, Tóraf. Csak vastag bőrű, lila szemű és kemény 172

csontú ember vagyok. Ezek szerint hazamehetsz. Add át üdvözletemet Galénnak! Tóraf kétszer egymás után kinyitja és becsukja a száját. Mindkétszer úgy tűnik, mintha mondani kívánna valamit, de az arckifejezése elárulja, hogy az agya nem hajlandó együttműködni. Amikor ismét becsukódik a szája, vizet loccsantok az arcába. - Szólni akarsz, vagy csak a szél lengeti a szádat? Akkora vigyorra húzódik az ajka, mint a láthatár. - Ez tetszik neki. Amikor heveskedsz. Ja, tök tuti. Galén jellegzetesen A típusú személyiség, és az A típusúak utálják az okoskodást. Az anyukám is megmondhatja. - Ne vedd zokon, de ha mások érzelmeit kell megítélni, Nem kimondottan tűnsz szakértőnek. - Nem tudom, hogy érted ezt. - De, pontosan tudod. - Ha Raínáról beszélsz, nagyon tévedsz. Szerelmes belém, csak nem hajlandó elismerni. - Persze - forgatom a szememet. - Kéreti magát, igaz? Kővel beveri a fejedet, fölhasítja az ajkadat, folyton nyálkahalnak hív. - Mit jelent az, hogy kéreti magát? - Azt jelenti, megpróbálja elhitetni veled, hogy nem tetszel neki, de csak mert ezáltal még inkább megkedveled. Így végül még jobban igyekszel fölkelteni a figyelmét. - Pontosan - bólint. - Pontosan ezt csinálja. - Nem hiszem - dörzsölgetem az orrnyergemet. - Miközben erről beszélgetünk, épp érvénytelenítteti a párosítási kötéseteket. Szóval nem kéreti magát, hanem mereven elzárkózik. - Még ha érvénytelenítteti, annak sem az az oka, hogy nem 173

érdeklem őt. Egyszerűen szeret játszadozni. Tóraf fájdalmas hangja szíven üt. Lehet, hogy Raína játszadozik, de ennek a fiúnak valósak az érzései. Épp én ne érteném meg? - Csak egy módon deríthetjük ki - felelem halkan. - Micsodát? - Hogy tényleg csupán játszadozik-e. - És mi az a mód? - Mostantól te kéresd magad. Elvégre azt szokták mondani: „Akit szeretsz, engedd el, ha visszatér, az biztos jel.” - Ezt még sosem hallottam. - Persze. Nem is kellett hallanod - sóhajtom. - Alapjában véve azt próbálom megmagyarázni, hogy állítsd le magad, ne halmozd el Raínát figyelmed ezer jelével. Taszítsd el magadtól! Bánj ugyanúgy vele, ahogyan ő bánik veled. - Nem hiszem, hogy képes vagyok rá - rázza a fejét. - Pedig így kaphatsz választ a kérdésedre - vonok vállat. - De úgy tűnik, nem nagyon akarod tudni az igazságot. - Akarom én, de mi van, ha nem kedvező a válasz? - torzul el az arca, mintha citromízűnek érezné a szavakat. - Föl kell készülnöd, hogy mindenképpen meg tudj birkózni vele. Tóraf bólint, összeszorítja a fogát. Most aztán van mit fontolgatnia reggelig. Úgy döntök, hogy nem rabolom tovább az idejét. - Eléggé elfáradtam, úgyhogy hazamegyek. Reggel Galénnál találkozunk. Holnap talán elérem a harminc percet is, hm? bokszolok barátságosan a vállába, de csak bágyadt mosoly a válasz. Meglepődöm, amikor elkapja a kezemet, és vontatni kezd a vízben. Még mindig jobb, mint amikor a bokámnál fogva 174

vonszolt. Óhatatlanul eszembe jut, hogy Galén is eljárhatott volna ugyanígy. Miért karolt át helyette? Szombat estére már harmincöt percig bírok lenn maradni. Vasárnap délutánra negyvenhétig. Valóban gyakorlat teszi a mestert - de tulajdonképpen semmit sem gyakorolok. Csak a vízben tanyázom, visszatartom a lélegzetemet, nagymamásra ráncosítom a bőrömet. Lehúzom a békauszonyt, amit Tóraf hozott, és kidobom a partra. Hátat fordítok, amíg magára nem ügyeskedi a sortját. - Szabad már rád nézni? - szólalok meg néhány másodperc elteltével. Hiába hajtogatom neki, hogy még nem látok a vízbe, meggyőződése, hogy csak az „angolnáját” akarom meglesni. Hogy oda ne rohanjak. - Persze, hogy szabad. Sőt kötelező. Tulajdonképpen egész jó fogásnak számítok. Tökéletesen egyetértek. Tóraf jóképű, szórakoztató és figyelmes úgyhogy kissé furcsállom is Raína viselkedését. Kezdtem belátni, miért boronálta össze őket Grom. Ki illene ehhez a lányhoz jobban, mint Tóraf? De ha ezt szóba hoznám, akkor megszegném kimondatlan egyezségünket, miszerint se Raínáról, se Galénról nem beszélünk. Péntek este óta minden másról csevegünk. Gromról és Náliáról. A békemegállapodásról, amelyet Triton vezér és Poszeidón vezér a nagy háború után kötöttek. A hal ízéről - na jó, ezen inkább vitatkoztunk. Leginkább azonban csak gyakorolunk, én visszafojtom a lélegzetemet, Tóraf pedig méri az időmet. Ő sem tudja Galénnál jobban elmagyarázni, hogyan változzak át hallá. Szerinte is 175

szinte olyan érzés, mint valami csillapíthatatlan vágy a kinyújtózásra. Ahogy a víz szélén állok, Tóraf odagázol mellém. - El sem bírom hinni, hogy már alkonyodik - vallom be. - Én igen. Éhen halok. - Én is. Bizonyára a vízben fölfokozott kalóriaégetés az oka. Vállat von. - Csak azt tudom, hogy... - A víz felé kapja a fejét, majd ismét rám néz. Megragadja a vállamat, közelebb von. Azután megszegi néma egyezségünket. - Emlékszel, mit mondtál Raínáról? Arról, hogy kéreti magát. Pillantása a nyílt tengerre siklik, azután visszaszökken hozzám. Olyan komoly képet vág, hogy egybeolvad a szemöldöke. Bólintok, meghökkent a hirtelen változás. - Tudod, gondolkodtam rajta. Sokat gondolkodtam. És most megteszem. De... a segítségedre van szükségem. - Természetesen segítek. Amiben csak akarod - felelem, de furcsa érzésem támad, ahogy jobban magához szorít. - Helyes - mondja, és megint a naplementét fürkészi. - Galén és Raína közel járnak. Eltátom a számat. - Honnan tudod? Én nem érzem őket. A szívem árulóvá válik, olyan szaporán dobog, mintha most futottam volna tíz kilométert hegynek föl. Ennek semmi köze észleléshez, annál több Galén nevének említéséhez. - Nyomkereső vagyok, Emma. Jóformán a világ túlsó feléről is észlelni tudom őket. Különösen Raínát. És most úgy érzem, Galén eszeveszetten csapkod a helyes kis halfarkával, hogy 176

visszaérjen hozzád. Raína meg bizonyára a hátán lovagol. - Meg tudod állapítani, mit csinál a lány? - Nem, de azt tudom, milyen gyorsan képes mozogni. Senki sem úszik olyan sebességgel, mint Galén, még Raína sem. Bizonyára türelmetlenül várja a srác, hogy viszontláthasson téged. - Ja, Türelmetlenül várja, hogy átváltozzak, és újabb alattvalónak dirigálhasson. Tóraf nevetése meghökkent, nem a harsánysága miatt, hanem mert olyan benyomást kelt, mintha a kedélyállapota szeszélyesen ingadozna. - Ez a véleményed róla? - kérdezi. Galén lüktetése váratlanul úgy üti meg a lábamat, mintha ténylegesen nekimentem volna valaminek. Tóraf kiránt a vízből, és a ház felé ráncigál. - Rengeteg alkalma nyílt, hogy meggyőzzön az ellenkezőjéről felelem, miközben sietősen gyalogolunk a homokban. A hátunk mögött hallom, hogy Galén és Raína nevetgélnek valamin. A csobogásuk úgy hangzik, mintha egymást fröcskölnék. Tóraf egy kis léckerítésnél áll meg velem. A kerítés szánalmas határvonal Galén fövenypartja és az önkormányzati strand között. - Hát én majd megtanítom ezeket az elkényeztetett hercegi ikreket. Bízol bennem, Emma? Bólintok, de valami azt súgja, nem lett volna szabad. Ösztönös megérzésem beigazolódik, amikor Tóraf a mellkasához szorít, és a számhoz hajol. Próbálok elhúzódni, de a hajamba markol, így tart a helyemen. A hátunk mögött hirtelen támadt csönd hangosabb, mint a nevetés bármikor is volt. Nem nehéz megállapítani, hogy Tóraf jól csókol. Pontosan úgy 177

mozgatja az ajkát, ahogyan kell, egyszerre gyöngéd és erélyes. És bármennyi halat eszik, az ízén egyáltalán nem érződik. De ez a csók akkor is nagyon-nagyon helytelen. Ha lenne testvérem, vele csókolózva érezném így magam. Azután valami mást is érzek. Úgy bizsergek, mintha tetőtől talpig libabőrös lennék. Mintha villám készülne lesújtani rám. Azután Galén - vagy talán egy villám? - csapódik Tórafba, elszakítja egymástól az ajkunkat. Tóraf becsületére válik, hogy azonnal elereszt, nem ránt le magával. A homokra zuhannak, Galén ökölcsapásai gépfegyversorozathoz hasonlítanak. Én mozdulni sem bírok a megdöbbenéstől.

178

16 - BÍZTAM BENNED! - bömböli két ökölcsapás között dühösen Galén. - Azt mondtam, a szemedet tartsd rajta, ne a mocskos szádat! Tófaf nevetése még vadabb püfölésre ingerli. Közben hallja, hogy Emma - aki végre fölocsúdott a révületből, amelybe Tóraf csókolta - sikoltozva kéri, hagyja abba. Mintha megperzselődne a bicepsze, ahol Emma két kézzel megragadja, próbálja visszatartani őt a következő ütéstől. - Azonnal állj le, Galén! A fiú odakapja a fejét, Tóraf miatti idegességében szinte eszét veszti. - Miért? Miért álljak le? - Mert a barátod. És mert a nővéred párja - kiáltja a lány. - De éppen azért kéne kinyírnom, Emma. Összevissza beszélsz. - Raína, segíts! - veti magát Galénra a lány, vállal a fiú mellkasába vágódik. Emmával a karjában nehéz tovább csépelnie Tórafot. Emma bársonyos bőre és andalító illata akkor is elterelné Galén 179

figyelmét, ha a lány nem csimpaszkodna rá úgy, akár egy polip. Már nem tudni, melyik végtag kié, amikor lehemperednek Tórafról, és elterülnek mellette a fövenyen. Galén keveredik felülre, kezével kipárnázza Emma tarkóját, nehogy a lány megüsse magát egy darab uszadék fán. Aggódik, hogy már a múltkori agyrázkódás is megrövidíthette Emma várható élettartamát. - Triton szigonyára, Emma, nem vetheted csak úgy bele magad egy verekedés kellős közepébe. Megsebesülhetsz - zihálja kifulladva. - A verekedés kétoldalú, fenség - löki el magától ökölbe szorított kézzel a lány. - Nem vetted észre, hogy Tóraf nem ütött vissza? Az az igazság, hogy nem vette észre. És nem is érdekelte. Lecsusszan a lányról. Föl is segítené, de Emma elhárítja a felé nyújtott kezet. Galén vállat von, bosszantja ez az apró visszautasítás. - Az ő baja. Most menj be a házba, mi Tóraffal még nem végeztünk. Tóraf közben föláll, leveregeti a testéről a homokot. Eltelik néhány másodperc, mire Galén ráeszmél, hogy Raína nem segített elválasztani őt a párjától. Sőt egy szót sem szólt. A nővére még most is a parton áll, ahol hagyta, az arcát megdöbbenés, harag és fájdalom egyvelege torzítja el. A harag elpárolog, amikor Tóraf megigazítja a fürdőnadrágját, és egyenesen elvonul a lány mellett. Mi több, a megdöbbenés is elpárolog. Csak a fájdalom marad, komorrá változtatja a vonásait. A párja térdig vízben áll, amikor Raína végre utánaszól: - Tóraf! 180

Elcsuklik a hangja, ez készületlenül éri Galént. Tóraf nem figyel rá. Vagy pedig szándékosan nem törődik vele. - Hm? - reagál, mintha a lány nem érdemelne annyi fáradságot, hogy egy teljes szóra méltassa. - Te... megcsókoltad Emmát. - Na és? - pillant türelmetlenül a tengerre a srác. - De hát... de hát velem vagy összepárosítva. Vállat von. - Tényleg? Legutóbb épp Gromhoz siettél, hogy érvényteleníttesd a kötésünket. Úgy gondoltam, nem vesztegetem tovább az idődet. Sem az enyémet. És el kell ismerned, hogy Emma nem rossz fogás - fordul meg, és Emmára kacsint. Galén Tóraf felé lendül, de Emma a karjába kapaszkodik, erre a fiú a fogát csikorgatja. Raírta lassan, óvatosan lépked Tóraf felé, mintha lakmározó cápához közelítene. - De nem érvényteleníttettem. Most is össze vagyunk párosítva. - Komolyan? - teszi karba a kezét a fiú. - Szóval Grom nem bontotta föl a kötést? - Nem is kértem rá - áll meg Raína. Ernyedten lelógatja a karját. Galén nem látja az arcát, de hangjának remegése arról tanúskodik, hogy küszködik, nehogy elveszítse a fejét, és most az egyszer nem lobbanékonysága miatt. Mi ütött ezekbe? Tóraf a közönyöset adja. Raína elbizonytalanodva öleli át magát. Ami pedig Emmát illeti... Ő semmit sem változott. Gyönyörű és makacs, mint mindig. - Nem tudom, miért nem - lépked a mélyebb vízbe Tóraf. Mindketten tudjuk, hogy ez a dolog nem működik köztünk. - Mi nem működik? - gázol be Raína is. - Azt mondtad, szerelmes 181

vagy belém. - És fölhasítottad miatta a számat - nevet élesen a fiú. - Ezért még nem kéne haragot tartanod. Egyébként is váratlanul ért az a megjegyzésed. - Váratlanul? Dedós korunk óta koslatok utánad. Nem… - rázza a fejét. - Tényleg nem tartozunk össze. Kezdettől fogva neked volt igazad. Máris megyek, és magam kérem Grornot, hogy érvénytelenítse a kötésünket. Többet nem is szól, alábukik, csak halfarkának legvége kandikál ki a hullámok közül. - Ez komolyan beszél? - fordul Raína hitetlenkedve a testvéréhez. - Komolynak látszott - feleli nem kevésbé döbbenten Galén. - Tóraf, várj! - kiáltja Raína, majd a habokba veti magát a fiú után. Galén és Emma egymásra merednek, miközben végképp lenyugszik a nap. Galén nem nagyon érti az imént történteket még az sem teljesen világos, hogy sikerül-e újra becsuknia a száját. Hogy árulhatott így el a barátom? Tóraf maga a megtestesült hűség. Legalábbis Galén eddig annak hitte. Ha ebben tévedett, mi másban tévedhetett még? Talán félreértelmezte Tórafnak a nővére iránti rajongását? Az hogy lehet? Tóraf elzárkózott a rostálástól, mindvégig azt állította, hogy számára Raína az igazi. Amikor a lány először utasította el, Tóraf szó szerint belebetegedett. Nem, Tóraf soha nem bánna így Raínával. Raína pedig soha, de soha nem üldözné Tórafot. Aztán ott van Emma kérdése. Az elmúlt három napban nyilvánvalóan szövődött valami a lány és Tóraf között. Ez az én hibám. Meg kellett volna csókolnom. Azzal az emlékkel kellett volna 182

hátrahagynom, nem pedig veszekednem vele, hogy maradjon a parton. De mit oldott volna meg azzal? Változatlanul nagyon reális lehetőség, hogy a lány egy szép napon Grommal fog csókolózni. Nem kéne már hozzászoknia a gondolathoz, hogy Emmát más csókolja? De ez nem ugyanaz. Sosem terveztem, hogy látni fogom, amint a bátyámmal csókolózik. Sőt, egyáltalán nem tervezte, hogy látni fogja a lányt, miután kiszolgáltatja a bátyjának. Gromnak. Tóraf Gromot is elárulta. Elméletileg a leendő királynéját csókolta meg. Amikor Tóraf azt mondta, szeretne jóban lenni a lánnyal, Galén nem sejtette, hogy idáig fajul a dolog. Tóraf azonban nem számíthat arra, hogy Emmával párosodhat. A lány már - így vagy úgy - foglalt. Galén a szeme sarkából Emmára sandít. A lány karba tett kézzel áll, a szeme tágra nyílt, ajka és arca olyan vörös, mint a főtt rák. Galén megköszörüli a torkát. - Ez... ez mióta folyik? - kérdezi halkan. - Micsoda folyik mióta? - fordul felé a lány. - A csókolózásotok Tóraffal. - Ja, az? Kábé tíz perce. Ez jobb, mint amit Galén remélni mert. Szökőárként borítja el a megkönnyebbülés. Ha az egész távolléte alatt zajlott volna... arra most gondolni sem bír. Tóraf megszegte a sziréntörvényt, amikor megcsókolta Emmát. Aki nem a saját párjával csókolózik, büntetésül tíz holdon át senyvedhet a jégbarlangokban. Ezt az egyik legsúlyosabb vétségnek tekintik. Ha Tóraf egész hétvégén csókolgatja Emmát, minden egyes csók külön-külön törvénysértésnek számított volna. Igaz, hogy Tóraf azt hitte, Raína érvényteleníttette a kötésüket, tehát szabadon csókolgathat, akit akar. De miért éppen Emmát? A 183

lány annyiféle szempontból a lehető legrosszabb választás, hogy fölsorolni is sok. Mintha nem lenne enélkül is elég aggódnivalóm. Az országomat háború vagy kihalás fenyegeti, vagy mindkettő, és csak úgy oldhatom meg a problémát, ha lemondok az egyetlenről, amit valaha is kívántam. Erre Tóraf ilyen lépésre ragadtatja magát. Elárul engem és a nővéremet. Galén elképzelni sem tudja, hogyan súlyosbodhatna tovább a helyzet. Ezért váratlanul éri Emma kacagása. - Mi olyan mulatságos? - fordul a lány felé. Emma úgy hahotázik, hogy kénytelen őrá támaszkodni. Galén görcsösen ellenáll a kísértésnek, hogy átölelje a derekát. - Megcsókolt! - közli a lány a könnyeit törölgetve, és a vallomástól ismét elneveti magát. - És szerinted ez vicces? - Jaj, nem érted, Galén - mondja a lány, és elakad a lélegzete, csuklás kerülgeti. - Hát nem. - Pedig láthatnád. Sikerült! - Csak azt láttam, hogy Tóraf, a nővérem párja, a legjobb barátom megcsókolta a... a... - A midet? - Tanítványomat. Rémálom. - A tanítványodat. Hűha - csóválja meg a fejét Emma, majd csuklik. - Tudom, hogy haragszol rá azért, amit Raínával művelt, de csak féltékennyé akarta tenni. Galén próbálja befogadni a kijelentést, de az a felszínen marad, mint a horgászzsinór úszója. - Azt mondod, azért csókolt meg, hogy Raínát tegye féltékennyé? 184

A lány bólint, és megint kibuggyan belőle a nevetés. - És bejött! Láttad Raína arcát! - Szóval felültette Raínát? - A nővéremet, nem pedig engem? Galén a fejét csóválja. - Honnan szedte az ötletet? - Én javasoltam neki. Galén keze önkéntelenül ökölbe szorul. - Azt javasoltad neki, hogy csókoljon meg téged? - Nem! Végeredményben igen, de nem közvetlenül. - Emma... - Azt mondtam neki, hogy kéresse magát. Tudod, viselkedjen úgy, mintha nem érdekelné az egész. A csókolózást teljesen önállóan találta ki. Rettentő büszke vagyok rá! Lángésznek tartja Tórafot, amiért megcsókolta őt. Remek. - És... tetszett? - Most mondtam, hogy igen, Galén. - Nem az elgondolás. A csók. A lány arcáról azonnal lehervad a mosoly. - Ahhoz fenségednek semmi köze. Galén a hajába túr, nehogy elkapja a lányt, és jól megrázza. Azután megcsókolja. - Triton szigonyára, Emma! Tetszett vagy sem? A lány néhány lépést hátrál, és erélyesen csípőre teszi a kezét. - Emlékszel Pinner tanár úrra, Galén? Világtörténelem. - Hogy jön az ide? - Holnap hétfő. Amikor beülök Pinner tanár úr órájára, nem azt fogja kérdezni, hogy tetszett Tóraf csókja: Sőt, egyáltalán nem fogja érdekelni, mit csináltam egész hétvégén. Mert a tanítványa vagyok. Ahogy neked is, ha már elfelejtetted volna. A lány haja oldalra csapódik, ahogy sarkon fordul, és azzal a 185

mámorítóan ráérős tempójával elvonul. Fölkapja a törölközőjét, és belebújik a strandpapucsába, majd fölfelé indul a házhoz. - Emma, várj! - Meguntam a várakozást, Galén. Jó éjszakát! A tengerpart azelőtt megnyugtatta. Ahogy az aknamezők megnyugtatják Gromot. Most azonban a hold sápadt korongja Emma hajszínére emlékezteti Galént. A föveny arra, ahogy a lány szereti megvetni a lábát az óceán medrében. Még a homoknád is az ő csípőjének ringatózását idézi. Ma este kész gyötrelem ez a tengerpart. Ahogy az aknamezők gyötörhetik Gromot. És akárcsak Grom, most Galén sem bírja rávenni magát, hogy odébbálljon. Tóraf emelkedik ki a sekély vízből Galén egyik fürdőnadrágjában. Galén nem áll föl. Tóraf leül mellé. Épp csak kartávolságon túlra. - Aludnod kéne, guppikám. Holnap nincs tanítás? - De - bólint Galén rá sem nézve -, körülbelül három óra múlva. Hol a nővérem? - Berendezkedik a szigeten, amit ma éjjel találtunk. - Te alamuszi angolna. Szólhattál volna, hogy mire készülsz. - Na persze! - nevet Tóraf. - „Figyuzz, Galén, pár percre kölcsönveszem Emmát, hogy megcsókolhassam, rendicsek?” Ez valahogy nem sok sikerrel kecsegtetett. - Úgy gondolod, a meglepetésszerű letámadásod jobban sült el? - Kielégítő eredménnyel járt - von vállat Tóraf. - Meg is ölhettelek volna. - Ja. Meg. - Ezt ne csináld még egyszer! 186

- Nem szerepel a terveimben. Bár az nagyon aranyos volt tőled, ahogy megvédted a nővéred becsületét. Nagyon testvéries vigyorog gúnyosan Tóraf. - Fogd be! - Csak megjegyeztem. Galén végigszánt a haján. - Én csak Emmát láttam. Raínáról el is feledkeztem. - Tudom, idióta. Ezért hagytam, hogy ötvennyolcat bevágj. Én is úgy tennék, ha valaki megcsókolná Raínát. - Ötvenkilencet. - Ne ragadtasd el magad, guppikám. Apropó, Emma teljesen kiborult, vagy csak egy kicsit fölkapta a vizet? Egy ideig tartsam távol magam tőle? - Majd megszakadt a nevetéstől - legyint Galén. - Most én vagyok bajban. - El is ájulok. Mit követtél el? - A szokásosat. Elrejtette az érzéseit. Rosszkor jártatta a száját. Úgy viselkedett, mint egy területvédő bikacápa. - Ezt nem fogja lenyelni - rázza a fejét Tóraf. - Így is azt hiszi, csak azért akarod átváltoztatni, hogy újabb alattvalónak dirigálhass. - Ezt mondta? - ráncolja a homlokát Galén. - Nem tudom, melyik rosszabb: hagyni, hogy így gondolja, vagy fölvilágosítani, miért segédkezem az átváltozásában. - Az a véleményem, hogy semmit sem kell mondani neki, amíg nem képes ténylegesen átváltozni. Márpedig egyelőre nem képes. - Szerinted nem közülünk való? 187

- Ráncosodik a bőre - vonogatja a vállát Tóraf. - Ez elég durva. Talán valamiféle szuperember. Tudod, mint Batman. - Honnan ismered Batmant? - nevet Galén. - Láttam a nappalidban, abban a fekete kockában. Mindenfélét tud csinálni, amit a többi ember nem. Talán Emma is olyan, mint ő. - Batman nem valóságos személy. Csak egy ember színészkedik a többieknek, akik őt nézik. - Én valóságosnak láttam. - Jól értenek a színleléshez. Némelyikük egész életét azzal tölti, hogy valami nem valóságosat annak állítson be. - Az emberek hátborzongatóbbak, mint hittem. Mire jó, ha valaki másnak tetteti magát, mint ami? Galén bólogat. Talán arra, hogy megkaparintson egy országot? - Erről jut eszembe: Gromnak szüksége van rád. - Nem ér rá? - morog Tóraf. - Raína éppen a mi kis szigetünket csinosítgatja. - Kímélj meg a részletektől! - Igaz - vigyorodik el. - Bocs! De érted a lényeget, nem? Mármint ha Emma várna rád... - Emma nem várna rám. Nem hagytam volna ott. - Raína késztetett rá. Még soha nem ütöttél meg ennyire. Azt akarja, hogy szót értsünk egymással. Azonkívül el kell mondanom neked valamit, de eddig még nem jutottam oda. - Mi az? - Tegnap, amikor a házad előtti részen gyakoroltunk, észleltem valakit. Valakit, akit nem ismerek. Kiküldtem Emmát a vízből, amíg utánanéztem a dolognak. - És szót fogadott neked? 188

Tóraf bólint. - Úgy látszik, egyedül neked nem fogad szót. Mindenesetre követtem a lüktetést. - Ki volt az? - A lüktetés eltűnt, mielőtt odaértem. - Hová? - Emmáék házához, Galén. Friss lábnyomok vezettek a homokban a víztől a házig. Ezért tűnt el a lüktetés: az illető elhagyta a vizet. - Nyomkereső vagy. Mindkét ház összes szirénjének bemutattak. Hogy létezhet olyasvalaki, akinek a kilétét nem tudod megállapítani? - Nyilván nem mindenkinek mutattak be. Komolyan mondom, még soha nem éreztem azt a lüktetést. Emma sem ismerte föl. Nem mintha azt vártam volna, hogy igen. Galén megdörzsöli az orrnyergét. Emma azért nem azonosította a jelzést, mert sok éven át viszolygott a víztől. Ha élnének szirének a környéken, mostanáig nem észlelte volna őket. - Valaki bizonyára tudomást szerzett róla - csóválja a fejét. Azonnal oda kell mennem. Senki sincs vele, az anyukája éjszakás. - Egész testét átjárja a rettenet, és elszorítja a torkát. Tóraf, el kell menned Gromhoz. Még ma éjjel. Azonnal indulj! Meg kell találnod Pakiát, mielőtt ez az idegen Emma közelébe férkőzik. - Jágen lányát? Mi köze neki Emmához? - Jágen azt híreszteli, hogy Pakia rendelkezik Poszeidón tehetségével - áll föl Galén. - Ha ez igaz, gondoskodom róla, hogy Emma helyett ő legyen Grom párja. De erre nem kerülhet sor, ha az ismeretlen, bárki legyen is az, eljut Emmához, mielőtt 189

megtalálod Pakiát. - Galén... - Tudom, elég valószínűtlenül hangzik. De semmivel sem hihetetlenebb, mint az, hogy Emma rendelkezik a tehetséggel. És ez az egyetlen reményem. - Rendben - bólint Tóraf, ahogy megérti a helyzetet. - Esküszöm, ha életben van, megtalálom, Galén. - Ha valakinek sikerülhet, akkor neked. És amíg távol vagy, küldd ide Raínát!

190

17 A SZÍNJELESSÉG sajnos nem garantálja az illető tanuló józan eszét. Ez rám is érvényes. Mire kiokoskodom, hogy a fürdőszobában terjengő gőz azt jelenti, a zuhany mégis forró csak szirénbőröm miatt nem érzem -, anyu már szerelőt hív. Nincs más választásom, mint olyan mesét kitalálnom, amivel egy óvodást sem tudnék megetetni. Anyu valahogy beveszi - a szervizdíjjal együtt, amit a szerelők olyankor szoktak fölszámítani, ha valami kamaszlány pazarolja az idejüket és a benzinjüket. Mindez új teóriámhoz vezet - a fejem beverése előhívta sziréni ösztöneimet. Mintha életem minden változása ezzel függene össze. Azaz nem csak a fejem beverésével. Úgy látszik, hogy mindaz, ami Galén házában történt - a fekete pöttyök, a szédülés -, hozzájárult a végkimenetelhez. Az az éjszaka sok mindenből foglalja magában az elsőt és az utolsót. Először tartottam vissza tovább a lélegzetemet, mint egy úszóolimpikon. Utoljára vettem forró zuhanyt. Először láttam szurokfekete vízben. Utoljára bíztam Galénban. Először 191

észleltem egy másik szirént. Utoljára utáltam Raínát. Először és utoljára ugrottam fejest hurrikánálló üvegtáblába. A szóban forgó este összefüggéseinek listája hosszabb, mint a jersey-i tengerpart. Akárcsak az indokok listája, amiért nem nézek örömmel iskolai találkozásunk elébe. De nincs mit tenni. Ma reggel már háromszor SMS-ezett: Lvihetlek a suliba? és ReggLizL 1ütt vLM? és +kaptad az üziket? A hüvelykujjaim mindegyik kérdésre igent pötyögnének, de a méltóságom azt követeli, hogy egyáltalán ne válaszoljak. A tanítványának nevezett. Kettesben álltunk a tengerparton, és tudtomra adta, hogy úgy gondol rám, mint egy nebulóra. Hogy a kapcsolatunk plátói. Azt pedig mindenki tudja, mit jelent a plátói: elutasító. Hát lehet, hogy a tanítványának tekint, de most majd én tanítok neki egyet-mást. A mai első lecke az agyonhallgatás egyszeregye. Úgyhogy amikor meglátom a folyosón, udvariasan biccentek, és átnyomakodom mellette. A pillanatnyi érintkezés ébresztette bizsergés a továbbiakban szinte nem is enyhül, ami azt jelenti, hogy követ engem. El is jutok a szekrényemig, mire megfogja a karomat. - Emma! Úgy suttogja a nevemet, hogy egészen a kislábujjamig libabőrös leszek. De azért ura maradok a helyzetnek. Bólintok neki, beütöm a szekrényzáram számkombinációját, és a képébe nyitom az ajtót. Hátrahúzódik, máskülönben az orrára csapódna. Megkerül engem, tenyerével kitámasztja a szekrényajtót. - Ez nem valami kedves. A lehető leghatásosabban vonom föl fél szemöldökömet: Te 192

kezdted! - Gondolom, ez azt jelenti, hogy nem hiányoztam - sóhajtja. Rengeteg poént süthetnék el ebben a helyzetben. Például: „De legalább Tóraf szórakoztatott” vagy „Jé, elmentél?” vagy „Emiatt ne izgasd magad, a matektanárom sem hiányzott.” A cél azonban az, hogy semmit se mondjak, tehát elfordulok. Könyveket meg papírokat pakolok át a szekrényem és a hátizsákom között. Éppen ceruzát tűzök a kortyomba, amikor lehelete megcsiklandozza a fülcimpámat, ahogy fölkuncog: - Szóval nem romlott el a telefonod, csak nem válaszoltál az SMSeimre. Mivel a szemforgatás nem ad hangot, még az agyonhallgatás egyszeregyének keretei között maradok. Tehát ehhez folyamodom, miközben becsukom a szekrényemet. Elnyomulok mellette, de megragadja a karomat. Azon spekulálok, hogy ha a tyúkszemére taposok, az sem ad hangot... - A nagyanyám haldoklik - bukik ki belőle. Puff neki, erre nem számítottam. Ezek után hogy folytassam az agyonhallgatás egyszeregyét? Eddig sosem említette a nagymamáját, de hát én sem említettem az enyémet. - Jaj, nagyon sajnálom, Galén! - fogom meg a kezét és gyöngéden megszorítom. Nevet. Komplett dinka. - Merő véletlenségből egy destini társasházban lakik, és az az utolsó kívánsága, hogy megismerkedhessen veled. Rachel fölhívta anyukádat. Szombat délután repülünk, vasárnap este jövünk vissza. Már telefonáltam Milligan doktornak. - Betojok tőled.

193

Szállodai szobánk ablakából bámulom a Mexikói-öblöt. A mai vihar nyomán úgy fest a fehér fövenysáv, mint a cukrozott zabkása, az eső konokul szurkálja a homokot, az meg csomósan összeáll. Az ugyanezen vihartól eredő eszméletlen légörvény következtében Galén a gépen kidobta a taccsot. A csiricsáré kétszemélyes kanapéra pillantok, amelyen épp a légibetegséget alussza ki. Ütemes horkolásából ítélve nem is olyan kényelmetlen az a kis pamlag, amilyennek látszik. Vagy pedig a sugárban hányás annyi energiát emészt föl, hogy utána tökmindegy, hol rogyunk össze. Lenyugszik a nap, de még ráérünk, csak zárás után találkozunk az Öböl-akváriumnál dr. Milligannel. A doktor azért kívánja, hogy ilyen későn menjünk, mert így háborítatlanul végezheti el a vizsgálatokat. Az újabb öt óra. Hogy agyonüssem valamivel az időt, fürdőruhába öltözöm, és a strandra indulok, vigyázok, nehogy fölébresszem Galént. Ráfér a pihenés, nekem meg egyébként is kell egy kis nyugalom, hogy rendezzem a gondolataimat. Azonkívül az eső szétkergette a turisták maradékát, így nem akad majd tanúja, ha netán alkalmatlan pillanatban növesztek halfarkat. Leveszem a pólómat, és begázolok. Nem tudom, milyen közel járhatok ahhoz a helyhez, ahol Chloe meghalt. A környező szállodák nem ismerősek, de a szoba, amit Rachel foglalt nekünk, fényűzőbb, mint a megfizethető kategóriájú szállás, amelyről Chloe szülei gondoskodtak. Mindegy. Chloe nincs itt. És voltaképpen én sem vagyok itt. Legalábbis nem ugyanaz az Emma vagyok, akit ő hozott ide. Aki fehér árnyékként követte őt a suli folyosóin. Aki állandóan a sarkában járt, amíg ő méhecske módjára ide-oda röppent, sorra beporozta társasági köreit. Az a 194

súlytalan, felejthető fantom. Nem tudom, hogy Chloe lehengerlő egyénisége teret engedett volna-e egy fölminősített Emmának. Olyan Emmának, aki hazudik az anyjának, hogy repülőre pattanhasson egy idegen hablegénnyel. Olyan Emmának, aki már derékig érő vízben lépked, de szikrányi rémület sem rezdül az idegeiben. Olyan Emmának, aki hajlamosabb bunyóba bocsátkozni, mint leállítani egyet. Talán a „fölminősített” nem is megfelelő jelző új énemre. Talán közelebb járunk az igazsághoz a „rendhagyó” környékén. Esetleg a „halvérű” is szóba jöhet. A levegő már-már fojtogatóan párás. Bármelyik pillanatban eső vegyülhet a könnycseppekhez, ahogy legördülnek az arcomon. Ennyit a halvérűségről. Alámerülök. Az öböl egyáltalán nem olyan, amilyenre emlékszem. Természetesen azért más, mert legutóbb a só marta a szememet. Meg azért is, mert akkor a fullasztó floridai hőség után frissítően hűvösnek érződött a víz. Most a szállodai masszázskádhoz, az Atlanti-óceánhoz és a kettő közötti kisebb-nagyobb pocsolyákhoz hasonlóan langymeleg. Majdnem annyira bosszantó, mint Galén „húzd meg, ereszd meg” játéka. Őszintén szólva, nem is biztos, hogy ez játék. Közelebb hajol, eltávolodik. Megint közelebb hajol, újra eltávolodik. Olyan ez, mint a jó és a rossz harca. Csak nem tudom biztosan, hogy szerinte melyik az, aki megcsókol. Alighanem a rossz. Ez szánalmas. A következő huszonnégy órára felügyelet nélkül egy hotelszobában rekedtem, egy olyan sráccal, aki minden tőle telhetőt elkövet, nehogy megcsókoljon. Csúcs. 195

Úszásra fogom mogorva lényemet a lejtős tengerfenék fölött, sportot űzök abból, hogy hány tarisznyarákot tudok csipkedésre ingerelni. A legtöbbjük veszi a lapot, és nekidurálja magát. Ha valamelyik tényleg ráakaszkodik az ujjamra, nem tesz benne nagyobb kárt, mint egy ruhacsipesz. Stratégiám azonban csak addig működőképes, amíg Galén és telt ajka vissza nem lopakodik a gondolataimba. Olyan a srác, akár egy eleve is utált zeneszám vég nélküli táncoláshoz újrakevert változata, amit azóta nem bírok kiverni a fejemből, hogy legelőször hallottam. Mindegyre az zakatol az agyamban. Vajon Chloe mit tanácsolna most? Istenem, de borzasztóan hiányzik! Velem ellentétben kiválóan értett mindenhez a hímneműek terén. Tudta, ha megcsalták. Tudta, ha leszólták a haverjaik előtt, hogy nagyfiúnak látsszanak. Tudta, ha a telefonszámát akarták, pedig csak tollat kértek tőle. Csak egy pillantást vetett volna Galénra, és elmagyarázta volna, miért nem akar megcsókolni a srác, hogyan vegyem mégis rá, és hol tartsuk a lagzit. Úgy fölbosszantottam magam, hogy nincs kedvem tovább menni, inkább visszafordulok. A fémszag úgy csap meg, mint egy hullám. Szag? Lehetséges az itt egyáltalán? Azután már látom. Vérfelhő. Kavargó küzdelem. Egy halfarok. Kettő. Sikoltok. Meghallja. Meghallják. Abbahagyják a marcangolást, valami tetem darabjai hullanak alá körülöttük, akár a konfetti. Véres konfetti. Újra megfordulok, de már tudom, hogy végem. Öröm az ürömben, hogy két cápa gyorsabban öl meg, mint egy. Két állkapocs nagyobb eséllyel szakít el azonnal egy fontos ütőeret. Minden bizonnyal gyorsan lezajlik majd. Egyfelől szeretnék 196

megállni, hogy essünk túl rajta. Másfelől - és ez az erősebb késztetés - úszni, mint egy őrült. Harcolni, rúgni, a szemüket kivájni. Életük legkeservesebb zsákmányává válni. Remélem, torkukon akadnak a vastag sziréncsontjaim. Hallom suhanó közeledésüket, és megfeszülök. Az egyikük nekem ütközik, légbuborékokat csal ki a tüdőmből. Fölordítok, és görcsösen összepréselem a szemhéjamat. Senki sem szeretné végignézni a saját halálát. Egy állkapocs zárul a derekamra, erőteljes és szoros. Olyan sebesen lódul előre velünk, hogy a fejem hátracsapódik. Vége a dalnak. Várom a fogak behatolását. Hiába. Ez csak úszik tovább. Hallottam, hogy aligátorok művelnek ilyesmit, elragadják a prédájukat, és máshová hurcolják. Bespájzolják a husit későbbre. A sós víz valószínűleg kiválóan konzervál, frissen tartja a magamfajta hullát. Némi erőfeszítéssel kinyitom fél szememet. És meghökkenek. Nem állkapocs zárul a derekamra olyan erőteljesen és szorosan. Hanem két kar. Kar, amelynek minden kontúrját az emlékezetembe véstem. Galén az. És úgy forr a dühtől, hogy a víznek is zubognia kellene körülöttünk. Talán zubog is. Talán csak olyan gyorsan haladunk, hogy nem látom. Az arckifejezéséből ítélve azt fontolgatja, hogy maga öl meg. Lehet, hogy a cápákkal jobban jártam volna. Sokáig úszik. Nem hajlandó rám nézni, nem hajlandó szólni hozzám. Nekem meg van annyi eszem, hogy hallgassak. Egy idő múltán az utazás valamennyi fáradalma, a halál közelségének élménye és Galén biztonságérzetet nyújtó ölelése mind összeesküszik ellenem. Ha nem a víz alatt lennénk, ásítanék. Ehelyett behunyom a szememet... - Emma! Emma, hallasz? 197

A pofon fölriaszt. - He? Ez nem a legvonzóbb pillanatom. Megdörgölöm a szememet. A karjában ringat, amúgy királykisasszonyosan. A csillagok kiélesednek. Mikor bukkantunk a felszínre? A derült égen csillagok milliárdjai tündökölnek. A mesebeli halkirályfi a karjában tart. Alighanem életem legromantikusabb mozzanata. - Azt hittem, meghaltál - rontja el a morgásával Galén. - Kétszer is. - Bocs. - Összesen ennyi jut eszembe. Ja, nem, még valami. Kösz, hogy megmentettél! A fejét csóválja. Nyilván most ő beszél. - Arra ébredtem, hogy eltűntél - mondja, és rágóizmai megfeszülnek. - Azután nem vetted föl a mobilodat. Nyitom a számat, de elkerekedik a szeme. Még mindig nem rajtam a sor. - Megmondtam, hogy soha ne menj egyedül a vízbe... Itt a végszavam. - Nekem senki sem parancsolgat, felség. Hoppá! Ahogy a szemét meregeti rám, abból teljesen világos, hogy nem a legokosabban reagáltam. Néhány lélegzetet vesz. Majd még néhányat. Várom, mikor kezd idegesen zihálni. Nem kezd. Helyette megfogja az államat. Erősen. A számat lesi, ellágyul az arca. Elengedi az államat, és lesandít mellettünk a vízre. Azután alámerít bennünket. Még mindig úgy tart, mint a küszöbön átemelendő ifjú arát, de közben gyorsabban süllyedünk, akár egy szabadeséssel zuhanó lift. De a „tudok ám valamit, amit te nem” vigyor az, ami szinte 198

ficánkolásra késztet. Végre megállunk. Fejével a hátam mögé int, majd beolvadó alakra vált. Alapjáraton rettegek a hátrafordulástól. Jogosan. Galénhoz préselődöm, de nem engedi, hogy mögé bújjak. Ez egy bálna. Iszonyatos méretű. És mivel Galén beolvadt, a bálna egyedül engem láthat. - Mit művelsz, Galén? Vigyél el innen! - Te akartál úszni. Egyedül. Meggondoltad magad? - Mondtam, hogy bocs. - Azt is mondtad, hogy neked senki sem parancsolgat. - Csak ugrattalak. Jót nevettünk. Vigyorogva válik láthatóvá. - Nem fog bántani, Emma. - Közelebb jön, Galén. - Kíváncsi rád. - Úgy érted, kíváncsi, hogy milyen az ízem? És miért nem röpít el innen Galén? Már megtanultam a leckét! - Nem - nevet. - Bár az engem is baromira érdekel. - Ez nem vicces - kapom föl a fejemet. - Te legalább be tudsz olvadni. Légy szíves, vigyél el tőle! A fejét rázza. - Nem bánt minket. Ez egy buksi. Az emberek ámbráscetnek hívják. Leginkább lábasfejűekkel táplálkozik. Sosem hallottam, hogy magunkfajtát megtámadott volna. Becsszavamra csak vizsgálódni jött ide. - Fél kézzel megfordít a karjában. A gigászi hal annyira közel van, hogy látom a szemét, ami körülbelül akkora, mint az egész fejem. - Beszélj hozzá! - suttogja Galén. Megrökönyödöm. 199

- Elment az eszed? Hangom remegése testem remegéséhez illik. Galén nyakamat birizgáló orra megnyugtat - valamelyest. - Beszélj hozzá kedvesen, Emma. Mondd neki, hogy nem fogjuk bántani. Mi nem fogjuk bántani őt? - Mondd meg te! Te vagy a hal. - Emma, téged megért. Engem nem ért. - Menjünk innen, Galén! Kérlek szépen! Bármit megteszek, amit csak akarsz. Mostantól a lábamat sem dugom a vízbe az engedélyed nélkül. Soha többé. Ismét megfordít, és hüvelykujjával fölemeli az államat. - Idehallgass, Emma. Soha nem hagyom, hogy bármi bajod essen. Próbálom megmutatni, milyen különleges vagy. De le kéne higgadnod. Megfogja az arcom, nem engedi, hogy elforduljak. A szemembe néz, megsimogatja a hajamat. Ujjai az arcomat cirógatják. Homlokát az enyémhez nyomja. Egy kis idő múlva tényleg lehiggadok. - Abbahagytad a reszketést - mosolyodik el. Bólogatok. - Fölkészültél rá, hogy megfordulj? Önkéntelenül nyelek egyet. - Egészen közel van? Bólint. - Mindjárt a hátad mögött. Ha meg akarna enni, Emma, már bekapott volna. Csak azért félsz tőle, mert olyan hatalmas. Amint ezen túlteszed magad, olyan érzés lesz, mintha egy aranyhallal beszélgetnél. - Nincs lehetőségem az összehasonlításon 200

elmélkedni, mert olyan hirtelen perdít hátra, hogy engem éppúgy meghökkent, mint Góliátot. - Beszélj hozzá, Emma! - Mit mondjak egy bálnának, Galén? - dünnyögöm. - Mondd neki, hogy jöjjön közelebb. - Nincs az a pénz. - Jó, Mondd neki, hogy húzódjon hátrébb. - Helyes - bólintok. - Rendben. - Összekulcsolom a kezemet, hogy ne tördeljem sebesre. A rettegésen túl a helyzet őrült voltát is átérzem. - Khm, légy szíves, húzódj el egy kicsit! - ütök meg olyan udvarias hangot, mint egy kekszvásárlásra buzdító cserkészlány. A következő néhány másodpercben javul a közérzetem, mert Góliát nem mozdul. Ez bizonyítja, hogy Galén azt sem tudja, mit beszél. Bizonyítja, hogy ez a bálna nem ért engem, nem vagyok valami óceáni Hófehérke. Kivéve, hogy Góliát lassan mégis elfordul. - Ez csak véletlen - nézek ismét Galénra. - Igazad van, Emma - sóhajtja. - Valószínűleg rokonának nézett, vagy ilyesmi. Mondd neki, hogy csináljon valami mást. - Galén, nem lehetne, hogy most már... - Mondd meg neki! Góliát közben kissé távolabb helyezkedik el. Most csak akkorának néz ki, mint egyetlen iskolabusz, nem pedig három. A kis mozdulat, amellyel hatalmas farka ellegyezi őt tőlünk, könnyű szellőben lustán libegő zászlóra emlékeztet. - Várj! - szólok utána. - Gyere vissza! Nem muszáj elmenned. Amikor a bálna megáll, megfordul, és újra felénk úszik, úgy távozik belőlem a kétely, mint megrongált tűzcsapból a víz. Góliát annyira közel jön, hogy ha kinyitná a száját, beszívhatna 201

bennünket. Ronda. Óriási kobakjával olyan, mint egy bólogatós figura. És megfeledkezett a fogápolásról; a szája sarkából akkora tintahalláb lóg ki, mint a karom. Remélhetőleg már nem él. De nem félek többé. Igaza van Galénnak. Ha Góliát meg akarna enni bennünket, már megtette volna. Óriási szeme gyöngédnek tűnik, nem olyan vadállatian kifejezéstelen, amilyenre számítottam. Nem egy cápa üres, gépies tekintetét idézi. - Beszélj hozzá! - mormolja ismét Galén, és jobban szorítja a derekamat. Többet is teszek. Galén kienged a karjából, de a biztonság kedvéért megfogja az egyik csuklómat. Szabad kezemmel előrenyúlok, és megérintem Góliát orrát - vagy legalábbis az orra tájékát. - Féltem tőled, mert azt hittem, megeszel bennünket - mondom neki. - De ugye nem eszel meg? Bár nem számítok arra, hogy Góliát franciás akcentussal megszólal, vagy akármi, titkon mégis arra várok, hogy valamiképp ő is kommunikál velem. Persze ahogy némán elfordul az áramlattal, az decibelekkel ér föl. Nem feszülten mozdulatlan, mint egy lecsapni készülő kobra. Higgadt, békés, derűs és kíváncsi. - Figyelj, ha érted, amit mondok, légy szíves, ússz el abba az irányba - mutatok jobb kéz felé -, azután gyere vissza ide! Góliát pontosan ezt csinálja. Ilyen nincs. Új barátom követ bennünket a felszínre, miután a tüdőm szorítani kezd. Galén útközben különféle halakra mutat, hogy ellenőrizzük, mindannyian megértenek-e. Elhaladtunkban utasításokat osztogatok. - Ússz arra, ússz körbe-körbe! Ússz gyorsan, ússz lassan, ússz 202

egyenesen! Valamennyien engedelmeskednek. Mire föltankolok oxigénnel - ahogy Góliát is -, annyi hal seregük körénk, hogy színültig megtöltenének egy úszómedencét. Némelyik kiugrik a vízből. Némelyik a lábujjamon nyammog. Némelyik átúszik a lábam között vagy Galén és énköztem. Követnek bennünket, amíg a parthoz nem érünk. Olyan sok hal fickándozik a sekély vízben, hogy a felszín úgy fest, mintha eső verné. A fövenyre telepszünk, onnan nézzük a színjátékot. Miután azonban a sirályok is fölfigyelnek, a létfenntartás felülkerekedik a kíváncsiságon, és rajongóim klubja megfogyatkozik. - Szóval - fordulok Galén felé. - Szóval - feleli. - Azt mondtad, különleges vagyok. Mennyire? Lélegzetet vesz, és lassan kifújja. - Nagyon. - Mióta tudod, hogy halakkal suttogó vagyok? Nem veszi a humoromat, de legalább megérti, mit kérdezek. - Emlékszel arra, amikor említettem, hogy Milligan doktor látott téged az Öböl-akváriumban? Bólintok. - Azt mondtad, fölismerte a szemem színét, és úgy gondolta, hogy közétek való lehetek. - Ez nagyjából igaz is volt - vakargatja a nyakát Galén. Nem néz a szemembe. - A szemed színe sokat nyomott a latban. Annál is inkább, mert a szirének elvileg nem társulnak emberekkel. Elvigyorodik. - De a doktor attól jött igazán izgalomba, ahogy az akváriumbeli állatokkal érintkeztél. Azt mondta, kapcsolatot 203

létesítettél velük. Mindegyikkel. Csak hápogni tudok. Szóval nem csupán képzeltem. Nem véletlen szerencse volt. Pedig meggyőztem magam, hogy az állatokat arra szoktatják, hogy barátságosan viselkedjenek a látogatókkal. De hát nem vettem észre, hogy nem mindenkivel barátságosak? Nem vettem észre, hogy mintha kipécéztek volna, kizárólagos figyelmet tanúsítottak volna irántam? De, észrevettem. Csak nem akartam elismerni, hogy bármit is jelent. Miért ismertem volna el? Tényleg, mit jelent? És Galén eddig miért nem tette szóvá? - Erről hallgattál előttem. Miért? Tóraf tud róla? És Raína? És hogyhogy képes vagyok beszélni a halakkal, Galén? Főleg, hogy ti nem. És ha Milligan doktor az Öböl-akváriumban látta, hogy ezt csináltam, akkor már az agyrázkódásom előtt is képes voltam rá. Mit jelent ez? Mit jelent ez az egész? - Melyik kérdésedre válaszoljak először? - derül rajtam. - Miért hallgattad el előlem? - Mert hagyni akartam, hogy megszokd a tényt: nem ember vagy. Tudomásul kellett venned, és sok lett volna, ha mindent egyszerre kell megemésztened. Ezen rágódom egy kicsit. Érzékelek némi porhintést, de mit felelhetnék erre? Galénnak még akkor is igaza van, ha hazudik. - Azt hiszem, ez logikusan hangzik. Na, és mi a helyzet Tóraffal és Raínával? Tudnak a dologról? - Tóraf tudja. Raína nem. Erről jut eszembe, ha azt szeretnéd, hogy mindenki tudjon a magánügyeidről, csak Raínának kell szólnod. - Miért nem akarod, hogy meséljen rólam a többi szirénnek? - Mert amivel rendelkezel, az a vezérek tehetsége. Poszeidón 204

tehetsége. Elvileg tehát az ellenségemnek számítasz, világos? - Aha - bólintok értetlenül. - Nem. Elneveti magát. - Évezredekkel ezelőtt, amikor a vezérek békemegállapodást kötöttek, bizonyos tehetségek formájában gondoskodtak a szirénekről, hogy biztosítsák a fennmaradásukat. A két ház másmás tehetséget kapott. A tiéd azt mutatja, hogy Poszeidón házához tartozol. - Ezért küldesz ki a vízből, ha valaki mást észlelsz a közelben? Mert bajba kerülhetnél, amiért velem lógsz? Elgondolkozva bólogat. - Te is bajba kerülhetnél. Ne felejtsd el, hogy a házatok a Tritonfelségterület partján áll. Tehát ellenségek vagyunk. Galén harca nem jó és rossz, hanem a Triton-ház és a Poszeidón-ház között folyik. Engem tökéletesen hidegen hagy ez a harc, de nem tudok változtatni a kilétemen, ahogy ő sem tud a sajátján. Ha azért nem akar megcsókolni, mert a Poszeidón-házhoz tartozom. És én vajon tényleg kívánom őt? Naná, ezerrel. Mivel a Galén-csókolgatás gondolatával az elpirulás határára araszoltam, úgy döntök, semlegesebb kérdésekkel tartom féken arcom hevét. - De hogyan biztosítja a fennmaradásunkat az, ha a halakkal beszélek? Jól hallottam, többes szám első személyben fogalmaztam? - Hát... - köszörüli meg a torkát Galén - aki Poszeidón tehetségével rendelkezik, biztosíthatja, hogy mindig legyen mit ennünk. Visszanyelem az azonnal a torkomba toluló epét, és megrázom a 205

fejemet. - Úgy érted, azért beszélhetek a halakkal... hogy megöljük és megegyük őket... Galén bólint. - Talán soha nem is kell erre használnod a tehetségedet. Jelenleg bőségesen van ennivalónk, de azt hiszem, a vezérek előre látták, hogy az emberek átlépik a határaikat, és betolakodnak a vizekre. Úgy gondolom, hogy végül, talán már évtizedek múlva szükségünk lesz Poszeidón tehetségére, hogy elláthassuk magunkat táplálékkal. Remélem, nem látszik meg rajtam a hányinger, amit érzek. - A vezérek rosszabb jelöltet nem is szemelhettek volna ki erre a tehetségre! Hiába fogom a hasamat, tovább háborog a gyomrom. El sem tudom képzelni, hogy összehaverkodom Góliáttal, azután elvezetem a szirénekhez, hogy megegyék. De azt sem tudom elképzelni, hogy éhezni hagyjam Galént vagy Tórafot. Valószínűleg még Raínát sem hagynám. Ideje bevezetnem új barátaimat a pizzázás világába... - A vezérek már nem élnek, Emma. Nem ők szemeltek ki téged. Ez a tehetség vérvonalakon át hagyományozódik. Milligan doktor genetikai adottságnak nevezi. A genetikai adottság azt jelenti, hogy a szüleim valójában nem a szüleim. Tudom, hogy Galén mindvégig így gondolta, mégsem bírom elfogadni. Ugyanakkor teljesen kizárni sem bírom a lehetőséget. Különösen azután, hogy épp az imént vezényeltem le egy halszimfóniát. Egyáltalán hogy vessem föl a dolgot anyukámnak? „Tudod, Galén szerint tizennyolc éve folyamatosan hazudsz nekem.” Még ha nem mondom ki 206

kereken, akkor is ez sül ki belőle. Na és ha megkérdezi, honnan vettem ezt az ötletet? „Hát, nemrég fölfedeztem, hogy majdnem két órán át vissza tudom tartani a lélegzetemet, és dirigálni tudok a halaknak. Óhatatlanul föltűnt, hogy te nem vagy képes ilyesmire.” Na persze, majd ha fagy. Kell lennie valami más megoldásnak... - Figyelj! - hökkentem meg Galént, mert szinte kiabálok. - Nem ez Rachel specialitása? Mármint hogy kiderít ezt-azt. Kinyomozhatná, honnan származom. - Már megtette. - Ezt hogy érted? Utánanézett az előéletemnek, vagy valami? Ehhez mélyre kell ásni... - A születési anyakönyvi kivonatod szerint kórházban jöttél a világra. Mindkét szülőd aláírta, és a szülészorvos is. Az utóbbi történetesen egyetemi tanár, aki ma szülész szakorvosjelölteket oktat. Rachel egy újságban fényképet is talált, amelyen édesapád valami díjának elnyerését ünnepli láthatólag terhes édesanyáddal. A cikk dátumából logikusan feltételezhető, hogy édesanyád akkor a szíve alatt hordott téged. Tátva marad a szám, de nem jön ki rajta hang. Galén nem veszi észre. - Az iskolai nyilvántartások azt mutatják, hogy az iskolaelőkészítőtől mostanáig részt vettél a közoktatásban, és a címed mind ez idő alatt változatlan - folytatja. - Az orvosi kartonod szerint elsütheted magad embernek, bár bárányhimlőn nem estél át. Négyéves korodban eltörted a karodat, egyszer sem műtöttek, és minden védőoltást időben megkaptál... - Jesszusatyaúristen! - ordítom, és fölpattanok. Annyi homokot rúgok a srácra, amennyit csak bírok. - Ehhez Rachelnek semmi 207

köze! Ahogy neked sincs! Nem volt joga hozzá, hogy… - Most mondtad, hogy szeretnéd, ha mélyre ásna... - feleli, és ő is föláll. - Azt hittem, örülni fogsz, hogy már meg is tette. - Betolakodtatok a magánéletembe! Megsértettétek a személyiségi jogaimat! háborgok, belelépek a tangapapucsomba, és a szálloda felé trappolok. Fölforrósodik a csuklóm, ahogy Galén visszaránt. - Csillapodj le, Emma! Tudom kellett... - Az egy dolog, ha engedélyt adok, hogy betekints az adataimba bökök mutatóujjammal az arcába, kis híján a szeméhez érek. - De eléggé biztosra veszem, hogy a jóváhagyásom nélkül törvénytelen vájkálni bennük. Sőt, eléggé biztosra veszem, hogy mindaz törvénytelen, amit az a nő művel. Tudod te egyáltalán, mi az a maffia, Galén? Meglepetten vonja föl a szemöldökét. - Elmondta neked, hogy kicsoda? Mármint hogy kicsoda volt. Bólintok. - Mialatt te Gromnál jártál. Ha érdekel a véleményem, aki maffiózó volt, az is marad. Máskülönben honnan szedné a rengeteg pénzét? De gondolom, te fütyülsz rá, mivel házakat meg autókat meg hamis személyi igazolványokat vásárol neked. Elrántom a csuklómat, és visszafordulok a szállodánkhoz. Legalábbis remélem, hogy ez a szállodánk. - Emma - nevet Galén -, az nem Rachel pénze, hanem az enyém. - A tiéd? - fordulok hátra. - Egy halé? Állásod sincs. És nem hiszem, hogy a szirénvalután az elnökeink arcképe díszelegne. A többes szám első személy ezúttal azt jelenti, ember vagyok. Bárcsak el tudnám már dönteni! Karba teszi a kezét. 208

- Mással keresem a pénzt. Gyere el velem az Öböl-akváriumba, és elmesélem, mivel. A kísértés hentesbárdként hasít ketté. Egyik felemet hisztiroham, a másikat ájulás környékezi. Teljes joggal őrjönghetek, vagdalkozhatok vádakkal, nyírhatom kopaszra álmában Rachelt. De tényleg hiányzik, hogy netán kiderüljön: az asszony stukkert tart a párnája alatt? Szeretném elszalasztani a lehetőséget, hogy lábujjaimat a homokba fúrva hallgassam, amint Galén behízelgő hangján elmeséli, miként gazdagodott meg egy hal? Kösz, nem. Gondosan meglököm Galént a vállammal, miközben elcsörtetek mellette, remélhetőleg a helyes irányban. Miután utolér, vigyora a hisztirohamos felem maradékának semlegesítésével fenyeget, úgyhogy elfordulok, és a hullámokra szegezem a tekintetemet. - Eladok ezt-azt az embereknek - mondja. Rápillantok. Engem néz, várakozó arckifejezése pontosan visszatükrözi a saját lelkiállapotomat. Utálom ezt a kis játékunkat. Talán mert egyáltalán nem brillírozok benne. A srác nem árul el többet, amíg rá nem kérdezek. A kíváncsiság az egyik leggyógyíthatatlanabb hibám, és ezt Galén is tudja. Minthogy azonban lemondtam a kedvéért egy tökéletes hisztizésről, úgy érzem, tartozik nekem. Az mindegy, hogy ma megmentette az életemet. Elvégre annak már vagy két órája! Fölszegem az államat. - Rachel azt mondja, milliomos vagyok - tájékoztat, és sejtelmes félmosolya úgy birizgálja az idegeimet, mint egy fémszivacs. - De engem nem a pénz hajt. Hozzád hasonlóan gyöngém a történelem. Süket duma. És hogyhogy már ilyen jól ismer? Úgy látszik, nyitott könyv vagyok. Hiába minden, folyton ő nyer. 209

- Milyen ezt-azt? Milyen történelem? Már megint kezdi, úgy veti be a mosolyát, mint valami gondolatelhárítót. - Tengerbe veszett javakat kutatok föl, és embereknek adom el őket - közli, és a háta mögött összekulcsolja a kezét. - Ha túl nagy ahhoz, hogy magam kezeljem, például régi harci repülőgép vagy tengeralattjáró, akkor fizetség fejében emberi államoknak árulom el a lelőhelyet. A jogi ügyeket természetesen Rachel intézi. - Komolyan? - pislogok rá. Feszélyezetten vonja meg a vállát, mintha osztatlan figyelmem hirtelen idegessé tenné. - Akadnak privát vásárlóim is. Először nekik kínáljuk föl az árut, mert jellemzően többet fizetnek, mint az államok zöme. - Mi a helyzet a hajóroncsokkal, kalózok kincseivel? A lehetőségek végtelenek - vagy legalábbis csupán a Tritonterritórium szab nekik határt, az pedig a Mexikói-öböltől az Indiai-óceán kellős közepéig terjed. - Bőven van - bólint. - A legnagyobb egy aranyat szállító teljes spanyol hajóhad volt. Levegő után kapkodok. Galén egyik lábáról a másikra áll. Eszembe jut, hogy Rachelen kívül talán én vagyok az egyetlen személy, akinek elárulta. - Mennyi aranyat? Nem kérdezték tőled, hogyan találtad? Hol volt? Bugyognak a kérdéseim, mint a fölrázott kóla. Galén megdörzsöli az orrnyergét, majd fölnevet. - Rachel mindent elmentett a számítógépén, fényképekkel együtt. Otthon mindent átnézhetsz, amit csak akarsz. Tapsikolok, mint egy idomított fóka. Azzal sem törődöm, hogy 210

az „otthon” említésére megremeg a gyomrom. Mintha az otthon lehetne szárazföldön.

211

18 A BIZTONSÁGI ŐR engedi be őket az Öböl-akváriumba, és „Az eleven tenger” kiállításra kíséri kettejüket, hogy ott várakozzanak Milligan doktorra. Emma áhítattal lép a padlótól a mennyezetig érő tartályhoz, és megkopogtatja az üveget. Galén hátrahúzódik, a falnak támaszkodva nézi, ahogy a lány a figyelméért tülekedő halaknak gügyög. Egy tengeri teknőc lomhán ballag oda, hogy szemügyre vegye. A lány föl-alá járkál az üveg előtt, végighúzza a kezét a felszínén. A tartály egyetlen óriási, sokfajú halrajjá változik át. Tüskés ráják, tengeri teknősök, angolnák. Többféle vízi állat nyüzsög itt, mint amennyit Rachel szokott tenni a tenger gyümölcseivel készített meglepetésragujába. Még egy kis cápa is csatlakozik a parádéhoz. - Elképesztő ez a lány. - Igen, az - fordul Galén a mellette álló Milligan doktorhoz, aki úgy bámul, mintha Emma a levegőben lebegne. Dr. Milligan a fiúra néz, és az arca bölcs mosolyra derül. - Úgy látszik, nem csak a kis halakat bűvölte el. Sőt, az a 212

benyomásom, hogy bármelyiküknél jobban a hatása alá kerültél, fiam. Galén vállat von. Nincs rejtegetnivalója Milligan doktor előtt. Dr. Milligan füttyent egyet. - Raína mit szól hozzá? - Kedveli őt. - A jó doktor megemeli vékony, ősz szemöldökét. Galén sóhajt. - Eléggé kedveli. - Hát azt hiszem, ennél többet nem várhatunk. Igaz? Galén bólint. - Emma! Megjött Milligan doktor. A lány hátrafordul, és megdermed. - Maga! - szakad ki belőle. - Maga dr. Milligan? - Igen, kisasszony, én vagyok - hajt fejet az idősebb férfi. - Ezek szerint emlékszik. Emma bólint, és óvatosan indul feléjük, mint aki kelepcét sejt. - Ingyenes szezonbérletet próbált rám tukmálni. A keltetőtartálynál szólított meg. - Igen - feleli a doktor. - Természetes, hogy fölajánlottam a szezonbérletet. Másként hogyan tanulmányozhattam volna a különböző állatfajokkal folytatott lenyűgöző kölcsönhatását? - Akkoriban nem is sejtettem, hogy beszélni tudok a halakhoz fonja össze a karját a lány. - Maga miből jött rá? - Eleinte nem tudtam - húzódik közelebb Milligan, és gyöngéden megfogja a lány kezét -, de miután megláttam a szeme színét, biztosra vettem, hogy szirén. Eszembe jutott, hogy Galén mesélt nekem erről a tehetségről, de addig hittem is, meg nem is. Ez persze most butaságnak tűnik. Mármint hogy ha hiszek a hableányokban... khm, elnézést, Galén, a szirénekben, akkor miért ne hinnék efféle tehetségben? 213

- És most mit gondol, doktor úr? - kérdezi Galén kissé zavartan a közlés után, miszerint a barátja azt hitte, hazudik. Na és ez a hableányozás sem hiányzott. Milligan doktor halkan kuncogva dörzsölgeti meg Emma kezét. - Azt hiszem, szokás szerint rendreutasítottak. Van kedve egy privát akváriumbemutatóhoz? A lány izgatottan csillogó szemmel bólint. Követik dr. Milligant a folyosóra, majd a lépcsőhöz. A doktor elkíséri őket minden kiállítási részlegbe, ontja magából az összes faj statisztikai adatait és egyéb tudnivalóit. Mindegyik állat emlékszik Emmára. Az oroszlánfókák fölkapják a fejüket, és olyan lármát csapnak, amit csak Emma találhat elragadónak. A vidrák ugyanígy tesznek. Még az aligátorok is reagálnak utasításaira, kört alkotnak, és szinkronúszók módjára forognak. Milligan ezután a Dűnelagúna elnevezésű részlegbe vezeti Galént és Emmát. Elmagyarázza, hogy ez sérült madarak menedékhelye, amelyekről az Öböl-akvárium gondoskodik. Emma körbejár, beszélni duruzsol a szárnyasokhoz. Azok ügyet sem vetnek rá. Szemlátomást jobban érdekli őket dr. Milligan felbukkanása. Egy réce egyenesen elcsámpázik Emma mellett, és Milligan doktor lábánál kezd hápogni. - Érdekes - mondja a doktor. - Az nem valami érdekes, ha elutasítják az embert - nevet Emma. Dr. Milligan elmosolyodik, barna szemcsés eleséget markol ki a zsebéből, és a türelmetlenkedő réce elé szórja a padlóra. - Tudja már a hékás, milyen csemegét kap tőlem. Mondja, meglátogatjuk a pingvineket? - A pingvinek nem madarak? - lepődik meg a lány. - Úgy értem, tudom, hogy nem repülnek, meg minden, de akkor is madarak. 214

Nyilván nem reagálnak a tehetségemre. - Vízimadarak - hangsúlyozza a doktor. - És csak egyféleképpen deríthetjük ki a dolgot. A pingvinek imádják Emmát. Körbetotyogják, ki-be ugrálnak a medencéjükbe, hívogatják a lányt. - Úgy zajonganak, mint a szamarak! - nevet Emma. - Talán szamarakkal is szót tud érteni - mosolyog Milligan doktor. - Tudok - bólint a lány. - Galén időnként csökönyös szamár. - Ez fájt, Emma! - próbál sértődött képet vágni a fiú. Emma hetykén mosolyog rá. Dr. Milligan nevet, és visszakíséri őket az előtérbe. A válaszfalat tagoló négyzetes ablakokon át látszik, hogy három delfin halad mellettük, pontosan az ő tempójukban. Füttyögnek neki, alig várják, hogy megismerkedjenek vele. - Megyünk? - mutat Milligan doktor a DELFINBEMUTATÓ felirat melletti lépcsőre. A legfelső szint nyitott terasz. Galén már látta a műsort. A deszkából ácsolt lelátók nincsenek elég messze a medencétől, hogy az első sor ne kapjon némi vizet. Ez persze főleg a nyári melegben igencsak szokott tetszeni a legifjabb nézőknek. Galén örül, hogy zárás után jöttek. Emma a medence széléhez lép, és lekukkant. Ujjaival megbirizgálja a vizet. Három szürke fej bukkan föl, és lelkes rikoltozásba kezd. Emma kuncogva hajol előre, szájánál tölcsért formál a kezéből. Az állatok közelebb húzódnak, mintha titkot hallhatnának. A fejek eltűnnek. Amikor ismét megjelennek, mindegyikük valami játékszert tart a szájában. Elhozzák a kincseiket 215

Emmának. Egy hulahopp méretű fekete karikát és két labdát. A lány a labdákat Galénnak adja, majd elveszi a legkisebb delfintől a karikát. - Galén, dobd be középre a labdákat! Lássuk, milyen jól kosaraznak. Galén vidáman engedelmeskedik. Emma a medence széle fölé tartja a karikát. A delfinek izgatottan füttyögnek. - Csöndet kérek! - szól rájuk a lány, mire tüstént elnémulnak. Próbáljátok átdobni a labdát a karikán! Két fej eltűnik. A harmadik marad, és rikoltozik Emmának. A lány ismét lecsöndesül, közben az egyik labda kipattan a vízből, át az Emma kezében tartott karikán. Azután a másik is fölpattan, de ez mellémegy, Emma haját súrolja. - Na tessék, a végén monoklit kapok! - nevet a lány, és orrvakargatással jutalmazza az állatokat. - Te jössz - mondja a legkisebb delfinnek. Visszahozza a labdákat a lelátóról, és ismét bedobja a medence közepére. - Rajta! buzdítja a delfint, és közben ujját az ajka elé tartva inti csöndre. Az állat a helyén marad, a szája résnyire nyitva, mintha mosolyogna. - Úgy látszik, nem érti - fordul a lány dr. Milliganhez. - Nagyon is érti - horkan föl a doktor. - Csak figyelmetlen. Ez nem tetszik Emmának. - Gyerünk! - csapkodja meg a vizet. - Mi a baj? Nem mersz játszani? A delfin továbbra sem mozdul, úgy dobálja a fejét, mintha vitatkozna. Rikoltozása még Galén avatatlan fülében is ellenszegülésnek tetszik. Szegény pára nem fogja föl, milyen kevés választja el Emmát a toporzékolástól, Galén azonban a 216

lány merev, türelmetlen tartásából fölismeri. Ugyanígy viselkedett Tóraffal is, amikor közölte a sráccal, hogy Raína beköltözhet hozzá. És Rachellel is, amikor az a nászutaslakosztályt foglalta le kettejüknek. Galén éppen elhatározza, hogy közbeavatkozik, amikor Emma válla megereszkedik, láthatóan oldódik benne a feszültség. - Jaj... - mondja halkan a lány. Kibújtatja a lábát a strandpapucsból, és a betonmedence hűvös, kék szegélyére telepszik. - Emma! - figyelmezteti Galén, bár nem tudja, hogy pontosan mire. Összenéznek Milligan doktorral. - Semmi baj, Galén - feleli a lány anélkül, hogy hátranézne. Belelógatja a lábát a vízbe, lassú, megnyugtató ütemben lóbálja. A két nagyobb delfin azonnal odaúszik hozzá, bökdösi a lábfejét, hullámokat ver körülötte. A lány figyelmét azonban a legkisebb vonja magára tétlenségével a medence túloldalán. Tétován araszol közelebb. Amikor Emma felé nyújtja a kezét, a delfin alámerül, és a medence másik oldalára úszik. - Nem bízik bennünk - fordul vissza Galénhoz és Milligan doktorhoz Emma. - Mármint az emberekben. - Hmm - tűnődik el a doktor. - Miből gondolja ezt? - A viselkedéséből - billenti oldalra a fejét a lány. - Látja, hogy az orrát a víz alatt tartja? A másik kettő egészen kidugja a fejét, de ő nem, mintha arra készülne, hogy lespricceljen minket, vagy ilyesmi. És a szeme nem olyan vidám, mint a többieké. Nem pont érdektelen, inkább unott, semmibe révedő. - Vizet lapátol a delfin felé, néhány cseppet pöcköl az orrára. Az állat meg sem rezzen. - Pedig kifejezetten kíváncsi rám. Csak hát... igen, azt hiszem, szomorkodik. 217

- Tudja, azt hiszem, igaza van - ért egyet Milligan doktor, arckifejezése valahol a csodálat és a hitetlenkedés között határozható meg. - Maga talán nem emlékszik, de nyáron, amikor meglátogatott bennünket, ő még nem volt itt. Néhány hete Panamavárosnál vetődött partra. Ő az egyetlen, aki nem fogságban született. Mázlinak neveztük el. Az a gyanúm, hogy ő nem értene egyet a névválasztásunkkal. Emma bólint. - Nem érzi itt jól magát. Miért vetődött partra? Mázli mostanára visszamerészkedett Emma közelébe. A lány a kezét nyújtja felé, nem azért, hogy megsimogassa, csak hívogatja, hogy a delfin érjen hozzá elsőnek. Az állat néhány bizonytalankodó másodperc elteltével a lány tenyerébe dugja az orrát. - Nem tudjuk. Épen, egészségesen és viszonylag fiatalon került hozzánk. Nem tudni, hogyan szakadt el a csapatától. - Azt hiszem, embereknek is közük lehetett ahhoz, hogy partra került - mondja a lány. Galén meglepődik ádáz hangján. Hazajut valaha? - tűnődik Emma lesütött szemmel. Ahogy Mázli fejét cirógatja, Galént a saját édesanyjára emlékezteti, aki az ujjaival gereblyézte Raína haját, amikor el akarta altatni. Az az egyszerű érintés önmagában bölcsődallal ért föl. A jelek szerint Mázli is így vélekedik. - Nem szokás úgy intézni, kedvesem, de meglátom, mit tehetek ígéri Milligan doktor. - Az jó lenne - néz rá szomorkás mosollyal Emma. Galén félbehagyja a fejcsóválást. Ha dr. Milligan ugyanúgy kitüntetve érzi magát a lány mosolyától, mint Galén, akkor Mázli egykettőre hazakerül. 218

- Röstellem elrángatni innen, kedvesem - szólal meg újabb egykét perc múlva a doktor -, de talán átmehetnénk a vizsgálóba. - Ez aztán a vastag bőr - jelenti ki elismerően Milligan doktor, és a második tűt nézegeti, amely elgörbült, amikor megpróbálta a lány vénájába szúrni. - Azt hiszem, bevetem a nehéztüzérséget dobja a tűt a szemetesbe, és a rozsdamentes acélszekrény legfelső fiókjába túr. - Aha, ez már biztosan elég lesz. Emma szeme akkorára kerekedik, mint egy pénzsün. A combja a fémlemez asztallaphoz préselődik, amelyen ül. - Az nem tű, hanem szívószál! Gálén elfojtja magában az ösztönös késztetést, hogy megfogja a lány kezét. - Nálam is olyat szokott használni. Nem fáj, csak egy kicsit csíp. - Hagyod, hogy tőled is vért vegyen? - fordítja felé tágra nyílt ibolyakék szemét Emma. - Miért? - Amolyan viszonzásképpen - vonogatja a vállát a fiú. - Én vizsgálati anyagot adok neki, ő pedig tájékoztat, hogy min dolgoznak a kollégái. - Miféle kollégái? Galén fölül a lánnyal szemközti pultra. - Milligan doktor jól ismert tengerbiológus. Figyelemmel kíséri a híreket, amelyek a fajtánkat érinthetik. Tudod, új térképezési eljárásokat, kincsvadászokat és hasonlókat. - Hogy megóvjon benneteket? Vagy hogy biztosan ti érjetek előbb a kincshez? - Ezért is, azért is - vigyorog Galén. - Látta bárki más is... JUJ! - tevődik át hirtelen Emma figyelme Galénról a karjára, ahonnan Milligan doktor bocsánatkérő 219

mosollyal épp vért vesz. Emma visszafordul Galénhoz. - Kicsit csíp, hm? - A nemes cél érdekében, angyalhal. A nehezén már túl vagy. Ugye igényled a segítségét? Galén józan hangja nem ébreszt rokonszenvet. - Ne angyalhalazz, jó? Beleegyeztem a vizsgálatba, úgyhogy nem fogok megfutamodni! JUJ! - Bocsánat, csak még egy kémcső - rebegi Milligan doktor. Emma bólint. Miután dr. Milligan végez, vattagombócot nyújt a lánynak, hogy a tűszúrás helyére nyomja, amely máris varasodni kezd. - Galén vére is gyorsan alvad. Valószínűleg nem is kell rajta tartania. - A vérrel töltött fél tucat kémcsövet a rázógépbe helyezi, és felpöccinti a kapcsolót. - Nem bánja, ha megmérem a vérnyomását, Emma? - emel le egy fehér dobozkát az egyik polcról. A lány a fejét rázza, de megkérdezi: - Miért tart emberi vérnyomásmérőt egy állatorvosi rendelőben? - Mert a saját orvosom szólt, hogy tartsam szemmel a vérnyomásomat - derül a doktor. - Na jó - paskolja meg Emma térdét -, most legyen szíves, üljön másképp, mert ha keresztbe teszi a lábát, nem tudok helyes értéket leolvasni. - Emma szót fogad, majd a karját nyújtja. Milligan doktor a fejét rázza. - Nem, kedvesem, a legjobb értéket mindig a vádlinál kapom. Azt tapasztaltam, hogy amikor Galén emberi alakra változik, a halfarok főütőere kettéválik, egy-egy ága a két alsó végtagba kerül. Emma szeme ismét elkerekedik. - Azt mondtad, az átváltozás nem fáj, mint ahogy azt is mondtad, 220

hogy nem fog fájni, ha belém döfi azt a szívószálat - néz szúrós tekintettel Galénra. - Na persze, miért is fájna? - morgolódik. Amikor ütőerek válnak ketté. Galén már válaszra nyitja a száját, de Milligan doktor megszólal: - Nocsak. Ez különös. - Micsoda? - kérdezik kórusban. Emma az ajkába harap. Galén összefonja a karját a mellkasán. Egyikük fülének sem tetszik ez a „nocsak”. A vérnyomásmérő mandzsettája leereszt, és Milligan doktor föláll. - A szívritmusa nem olyan lassú, mint Galéné. És a vérnyomása sem olyan alacsony. Galén, légy szíves, pattanj föl az asztalra, hadd nézzem meg a tiédet is újra! A fiú könnyedén leszökken a pultról, majd föl az asztalra. Ahogy a doktor a kis mandzsettát nagyobbra cseréli, hogy az izmosabb lábikrához illeszkedjen, Emma közelebb hajol Galénhoz. - Ez mit jelent? - kérdezi suttogva. Galén fölvonja a vállát, próbál nem gyönyörködni a lány illatában. - Nem tudom. Talán semmit. Ahogy a mandzsetta összeszorul, Galén valami tompa nyomást érez a lábszárában. A mandzsetta sziszegve ellazul, és Milligan doktor ismét föláll. Az arckifejezése korántsem megnyugtató. - Mi az? - kérdezi Galén, már-már rárontana a doktorra, amiért az nem osztja meg vele, amit észrevett. - Valami baj van? Ahogy Emma fölszisszen, Galén elkapja a kezét, nem bír parancsolni magának. - Nem, nincs. Nem feltétlenül nevezném bajnak. Emma szívritmusa határozottan lassabb, mint bármely emberé. Csak 221

nem annyira lassú, mint a tiéd. - Dr. Milligan egy magas, sokfiókos szekrényhez lép. Jegyzettömböt vesz elő, és belelapoz. - Á! - mondja inkább magának, mint a vendégeinek. - Úgy tűnik, a legutóbbi mérés óta gyorsult a szívverésed, fiam. Vagy pedig nem bírom elolvasni a saját macskakaparásomat. - Továbblapoz. - Nem, tényleg nem tévedek. A pulzusod a legutóbbi tíz méréskor egyöntetűen lassabb volt. Érdekes. - Ez mit jelent? - kérdezi Galén, és összeszorítja a fogát. - Hát, tudod, általában azt mondhatjuk, hogy minden szív véges számú dobbanásra képes, míg egy napon meg nem szűnik dobogni. A lassúbb szívverésű állatok tovább élnek. Például a tengeri teknősök. Bár ugyanannyi dobbanást végez a szívük, mint bármely más szív, hosszabb idő alatt érik el azt a számot. Ezért aztán egy tengeri teknős jóval száz év fölötti kort is megérhet. Az emberi szív átlagosan két és fél milliárd dobbanást teljesít. Percenként hetvenkét dobbanással ez nyolcvanéves rendes emberi élettartamot eredményez. A rajtad és Raínán végzett vizsgálataim szerint az átlagos szirénszív percenként csak tizenkilencet dobban. Elméletileg tehát körülbelül háromszáz év alatt éritek el a két és fél milliárd szívdobbanást. Ám a mostani mérés azt mutatja, Galén, hogy jelenleg percenként huszonhármat ver a szíved. Valami fölgyorsította a szívedet, fiam. - A háromszáz év nagyjából igaz - bólint Gálén, nem vesz tudomást arról, hogy Milligan doktor jelentőségteljesen pillant Emmára. - Sőt a múltőrzők némelyike már háromszázhúsz év fölött jár. - Szóval én percenként mennyivel ketyegek? - kérdezi Emma. Galén most érti meg. Emma szíve gyorsabban dobog, mint az 222

enyém... Előbb fog meghalni, mint én. Mintha testének minden izma összefogna ellene, és görcsbe rándulna. Nem tudja megakadályozni. Leugrik az asztalról, és alig jut el a mosdóig, mielőtt robbanásszerű hányás tör rá. A lefolyó nem bírja el ezt a mennyiséget, hiába zubog teljes erővel a víz, hogy levigye. Természetesen az ebédről maradt azonosíthatatlan darabkák sem könnyítik meg a helyzetet. - Ne izgasd magad emiatt, Galén! - nyugtatgatja Milligan doktor, és papírtörölközőt nyom a kezébe. - Majd én később elintézem. Galén bólint, vizet enged a csapból a tenyerébe, és kiöblíti vele a száját. A papírtörölközővel megszárítja a kezét és az arcát, majd visszamegy az asztalhoz, de nekitámaszkodik ahelyett, hogy ismét fölülne rá. Hátha újra futnia kell. - Még mindig a repüléstől émelyegsz? - suttogja Emma. Újra bólint. - Mennyit akart mondani, doktor úr? Milligan sóhajt. - Percenként harminckettőt. - És években? - kérdezi Galén, a gyomra ismét megfeszül. - Hozzávetőlegesen százhetvenöt év. - Miért? - dörzsölgeti az orrnyergét Galén. - Az ő szíve miért ver gyorsabban, mint a többi sziréné? - Bárcsak tudnám, Galén! De mindketten tudjuk, hogy Emma egyéb tekintetben is eltér tőled. Például más a haja és a bőre. Talán ezek a különbségek is összefüggnek azzal, hogy képtelen szirén alakra átváltozni. - Gondolja, hogy ennek köze lehet a balesetéhez? - kérdezi Galén. - Az nem lehet - rázza a fejét Emma. - Miért ne lehetne, Emma? - fonja össze elgondolkodva a karját 223

Milligan doktor. - Galén azt mondta, jó erősen beverte a fejét. Szerintem legalábbis érdemes fontolóra venni a lehetőséget, hogy valami károsodást szenvedhetett. - Hát nem érti, doktor úr? Mielőtt beütöttem a fejemet, egyáltalán nem rendelkeztem a szirének képességeivel. Az az ütés változtatta meg teljesen a helyzetet. Azonkívül világéletemben tejfehér volt a bőröm. Ennek semmi köze az agyrázkódáshoz. - Ez igaz - mondja Galén. - De már a baleseted előtt is hosszú ideig vissza tudtad tartani a lélegzetedet. És a tehetséged is megvolt már. Talán a képességek mindig is jelen voltak, csak nem tudtál róluk, ezért próbára sem tehetted őket. Én hülye! Emma fájdalmas arca megerősíti, hogy baklövést követett el. - Arról a napról beszélsz, amikor Chloe meghalt - mondja halkan a lány. Galén lassan bólint. Hiába is próbálna hazudni. Noha nem említette Chloét, Emma már gondolt rá, visszapergette az időt addig a napig, kínozta magát a gondolattal, hogy mi lett volna, ha... Ha tudott volna róla, hogy szirénvér csörgedezik az ereiben, ha tudott volna Poszeidón tehetségéről. Akkor Chloe életben maradt volna. Mondania sem kell. Az arcára van írva. - Mindenki az adrenalinnak tulajdonította - emlékezik. Tudhattam volna. Milligan doktor megköszörüli a torkát. - Az alaposság kedvéért holnap, mielőtt elutaznak, szeretnék röntgenfelvételeket készíteni. Nincs kifogása ellene, Emma? A lány a fejét rázza, de Galén látja rajta, hogy ez csak reflex. A fiú taxit hív, hogy visszavitesse magukat a szállodába; nem teheti ki Emmát újabb gyaloglásnak a tengerparton, ahol a 224

legjobb barátnője a halálát lelte. Kivált, hogy nem biztos benne, mennyi ideig bír közös szobában maradni vele anélkül, hogy a karját - vagy az ajkát - használná föl a meg- vigasztalására. Hosszú lesz ez az éjszaka.

225

19 - NÉZD, GALÉN, a csontjaid itt megvastagodtak, ezáltal védik a belső szerveidet - kocogtatja meg Milligan doktor az átvilágító táblára tűzött röntgenfelvételt. - Ahol az emberek bordái találhatók, ott nálad csontlemezekből álló tok alakult ki, egészen olyan, mint egy kagylóhéj. Ez pedig Emma röntgenje - kattintja föl a fényt a másik kép mögött. - Látod, hogy ezek nála elsőre bordáknak mutatkoznak? Alig tűnik föl, de ha jobban szemügyre veszed, akkor egyértelmű, hogy csontlemezek vékony rétege védi a bordákat. Ez azonban közel sem olyan erős, mint a tiéd. Sőt, a csontok sűrűsége sehol sem ugyanakkora. - Ez mit jelent? - ráncolja a homlokát Galén. Örülök, hogy nem ő az egyetlen, aki nehezen tudja követni Milligan doktort. Az én gondolataim ide-oda cikáznak: egyrészt a huzat szinte szélrohamnak érződik ebben a túlméretezett kórházi betegköpenyben, másrészt Milligan doktor fölvetette, hogy valószínűleg százhetvenöt éves koromig fogok élni. Ez még az adott körülmények között is kezd kissé furává válni. Több száz kilométerre keveredtem otthonról, meglehetősen lenge 226

öltözékben tartózkodom egy helyiségben két olyan pasival, akit alig ismerek. Ha kiragadjuk az összefüggésekből, kétségbe kell vonnom a józan eszemet. A francba, még akkor is, ha nem ragadjuk ki. Milligan doktor vállat von. - Nem tudom biztosan. Azt hiszem, több különböző tényezőre vezethető vissza. Még nagyon sok mindent nem tudok a fajtátokról, Galén. Például a növekedési sémákat sem ismerem. Talán mivel Emma a szárazföldön élt, a csontjai nem teljesen fejlődtek ki. Ugyanez érvényes a bőrszínére. Talán a szirének szervezete reagál valamire a vízben, és ez váltja ki a pigmentációt. De ez merő spekuláció. Valójában fogalmam sincs. Galén rám néz, minden arcizomrezdülése aggodalomról tanúskodik. Tudom, hogy nyugtalanítja, ha hallgatok. Valószínűleg meglepődéssel tapasztalná, hogy rendszerint hallgatag vagyok, nem csak az ő társaságában. - Nincs kérdésed a doktor úrhoz, Emma? Az ajkamba harapok, és jobban összehúzom magamon a kórházi köpenyt. - Hogyhogy beszélni tudok a halakkal? Mi az, hogy megértik a nyelvet, amit beszélek? De nehogy azzal jöjjön nekem, hogy ez varázslat. Valójában nem ezt akarom kérdezni, mindazonáltal jó kérdés, a válaszadás közben pedig további időt nyerek, hogy összevakarjam magabiztosságomat, amely szerteszét szóródott, amint ebbe a köpenybe bújtam. Milligan doktor elmosolyodik, és leveszi a szemüvegét. - Nos, kedvesem - szólal meg, mialatt orvosi köpenyébe törölgeti -, Galénnak meggyőződése, hogy ez is genetikai adottság. Ha 227

valóban az, akkor aligha varázslat. És kétlem, hogy megértenék a sokrétűen összetett emberi nyelvet. Ha megértenék, akkor ugyebár minek bajlódna tovább bárki is csalival meg horoggal? A halász egyszerűen bedobna egy vödröt a vízbe, és szólna az aznapi fogásnak, hogy szíveskedjék beleúszni - kuncog. - Ha találgatásokba bocsátkoznék, azt mondanám, a beszédének a hangzása a magyarázat. Azt már tudjuk, hogy sok tengeri faj egyedei hang útján kommunikálnak egymással. A bálnák és delfinek például. Lehetséges, hogy a hangja mindannyiuk számára megfelelő rezgésszámú, vagy a hanghordozása különleges, amit észlelnek. Lehetséges, hogy amit kíván tőlük, nem azáltal közli, amit mond, hanem abban nyilvánul meg, ahogyan mondja. Sajnos, nincs felszerelésem a teóriám kipróbálására, sőt egyelőre annyi hozzáértésem sincs, hogy akár bolygassam ezt a kérdést. Bólintok, nem tudom, hogyan kellene reagálnom erre. Mindarra, ami eddig elhangzott. - Valami más is nyugtalanít, Emma? - lep meg újabb kérdésével Galén. Nem tudom, minek vacakolunk egyáltalán a röntgenezéssel, ha Galén a jelek szerint a vesémbe lát, semmi sem marad előtte rejtve. Mint tegnap este, a szállodaszobában. Amikor a zuhany alatti háromnegyed órás bőgőmaraton után felöltözködtem, a párnámon egy doboz csokoládéba mártott epret találtam, Galén pedig a rém csicsás kétszemélyes kanapén összegömbölyödve az igazak álmát aludta. Megköszörülöm a torkomat. - Nem tudom, hogy Galén említette-e a doktor úrnak, de édesapám orvos volt. Ő kezelte a náthámat, látta el a karcolásaimat, intézte a védőoltásaimat. Miután meghalt, a 228

barátja, dr. Morton vette át a helyét. Hogy kerülhette volna el a figyelmüket a csontrendszerem, a lassú érverésem? Gondolhatja, hogy észrevették volna ilyesmit, hiszen ezzel az erővel a jobb oldalon is doboghatna a szívem. Szóval azt akarom kérdezni, hogy biztosan nem tévedett-e a vizsgálatnál. Elvégre nem emberorvos, alapvetően az állatokhoz ért, nem igaz? Esetleg tévedhetett. Galén nem bír nyugton maradni, izeg-mozog a székén. Bár a csőbútor és a szintetikus kárpitozás nem éppen az otthonos kényelem záloga, az az érzésem, hogy nem annyira fizikai komforthiány, mint inkább az én kérdésem idegesíti. Milligan doktor odagurul az irodaszékkel a vizsgálóasztalhoz, amelyen ülök. Automatikusan előrehajolok hozzá, zizegve gyűrődik meg alattam a vékony papírlepedő, amely elválaszt a műanyaghuzattól. - Emma, kedvesem, természetes, ha így érez - paskolja meg a kezemet a doktor. - És igaza van, az édesapjával ellentétben valóban csak állatorvos vagyok. Ahhoz azonban nem kell emberorvos, hogy észrevegye a különbséget az én röntgenem, Galén röntgene és a magáé között. - A nyomaték kedvéért a fali átvilágító táblára pillant, amelyen egymás mellett sorakoznak a felvételeink. Azután ismét odakapja a fejét. - Jóságos ég! - pattan föl, hátraborítva a fémlábú forgószéket. Galénnal figyeljük, amint Milligan doktor a hajlékony műanyag lapokkal hadonászva, szélsebesen átrendezi a képeket: a sajátját, az enyémet, végül Galénét. - Tényleg lehetséges ez? - hümmögi, szemüvege fölött ránk sandít, a koncentrálástól úgy összeugrik a szemöldöke, mint egy csókolózó hernyópár. 229

Galén föláll, karba teszi a kezét, oldalra billenti a fejét az átvilágító tábla előtt. - Azt hiszem, elveszítettem a fonalat, doktor úr - szólal meg végül. - Mit vett észre? Milligan doktor rám néz, az izgatottságtól évekkel fiatalabbnak tűnik. Megrázom a fejemet, nem bírok intelligens találgatással előállni. A doktor nem habozik a válasszal: - Az első felvétel, az enyém emberi csontozat. Az utolsó, Galéné egy szirén csontozata. Ez pedig középen Emmáé. Nyilvánvaló. Napnál világosabb. Elsüllyedek a szégyentől. Egyértelmű, hogy nem ember. De nem is szirén. Ez nem valami kedvezően hangzik. Milligan doktor láthatólag úgy véli, máris érthetően elmagyarázta a dolgot, úgy néz kettőnkre, mintha éppen a tőle kapott ajándékot bontogatnánk, és alig várná, hogyan fogadjuk. - Tudja, doktor úr, hogy ilyen dolgokban meglehetősen tájékozatlan vagyok - menti meg a helyzetet Galén. - Az én kedvemért legyen szíves lebutított változatban is előadni! Nem szeretem, ha Galén lenyűgöz. Pont, amikor már kezdtem magamban beképzelt királyfinak elkönyvelni, egyszeriben az alázatosság szobraként jelenik meg, és tönkreteszi a gondosan kialakított képet. - Természetesen, fiam - derül rajta Milligan doktor. - Emma se nem ember, se nem szirén. Úgy tűnik, hogy mindkettő. Bár nem vagyok biztos benne, hogy ez egyáltalán lehetséges. A szirének DNS-e erősen eltér az emberi DNS-től. Galén hátralép, és ismét helyet foglal. Én is ugyanazt tenném, ha nem ülnék amúgy is. Homlokráncolva meredünk az átvilágító táblára. Ahogy meregetem a szememet, székfoglalót játszom a 230

röntgenképekkel, hirtelen meglátom. Az ember- és sziréncsontok összeolvadnak, végül egyetlen kép marad az egész táblán: az enyém. A kettő ötvözete. - Lehetséges - jelenti ki halkan Galén. Milligan doktor a falnak támaszkodik, kíváncsiság villanyozza föl. - Előfordult már ilyen - mondja, és összekulcsolja az ujjait, alighanem azért, hogy ne remegjenek. - Te is hallottál róla, nem igaz? Galén bólint. Felém fordul. - Ez szolgáltatta a nagy háború fő okát. Emiatt jött létre a mai két felségterületünk - mondja nekem. - Évezredekkel ezelőtt Poszeidón elhatározta, hogy az emberekkel együtt, a szárazföldön fog élni. Akkor még nem tiltotta törvény az érintkezést, csak többé-kevésbé ferde szemmel néztek rá. Az emberek isteneik egyikeként tisztelték Poszeidónt, állatokat áldoztak, nevetségesen hízelgő szobormásokat emeltek neki. Még várost is építettek a számára, illetve azoknak a sziréneknek, akik követték őt a szárazföldre. Tartésszosznak nevezték el. - Atlantisz... - rebegi Milligan doktor, és a szívéhez kap. - Egyes emberek kezdetben úgy hívták - bólogat Galén, majd ismét felém fordul. - Poszeidón szívesen élt az emberek között. Megengedte híveinek, hogy párosodjanak velük. Ő maga is embert választott párjául, bár Triton, a fivére ellenezte ezt. Triton úgy vélte, az emberek veszedelmesek, kártékonyak, velük párosodni természetellenes. Nemtetszése jeléül kettéosztotta a területeket, a tritoni terület azok otthonául szolgált, akik nem helyeselték az emberek közelségét, a poszeidóni pedig azokéul, akik ellenkező álláspontra helyezkedtek. Poszeidón nem törődött 231

a testvére véleményével, továbbra is úgy élt, ahogy kedve tartotta, és tehetségét Tartésszosz gyarapodó népességének élelmezésére hasznosította. Sajnos azonban az a társ, akit kinézett magának, már valaki más párja volt, egy emberkirályé. - Milyen emberkirályé? - kérdezi Milligan doktor, visszaállítja a helyére a fölborított forgószéket, és lesöprögeti, mintha az iménti ott ülés óta porcicák gyűltek volna össze rajta. Galén vállat von. - Nem tudom. - Ismét hozzám fordul, arcán fanyar mosoly. - És nem is érdekel. Mi, tritonok jobbára nem kedveljük az embereket. - Nem a legszerencsésebb hozzáállás egy követnél - jegyzem meg. - De ne aggódj, nem árulom el Milligan doktornak. Sem Rachelnek. Galén vigyorog. - Az emberkirály vagy a hadai felét odaküldte, hogy visszaszerezze a „tulajdonát” - folytatja. - Emberek rabszolgasorba taszításáról és természetellenes szaporodásáról szóló mesékkel más emberkirályságokat is maga mellé állított. Miután a seregek megérkeztek, mindenkit kardélre hánytak, akit csak megláttak, még Poszeidón saját, félig emberi gyermekeit is. Hogy a vérontásnak véget vessen, Poszeidón a fivéréhez fordult segítségért. Triton vállalta, hogy kisegíti az emberekkel szemben, de egy kikötéssel: Poszeidón hagyja el a városát, és tegyen ígéretet, hogy a továbbiakban szirénként él. Meg is egyeztek. Triton a tehetségével hatalmas hullámokat támasztott, amelyek romba döntötték a várost, elpusztították a félvéreket, szétszórták az emberhadakat, hogy hírmondó sem maradt belőlük. Az emberekkel párzást törvényen kívül helyezték, kimondták, hogy 232

az ilyen frigyből születettek utálatosak. Az utolsó szó előtt egy pillanatig habozik, alighanem azért, mert tudja, milyen sértő rám nézve, hiszen azt feltételezi, hogy valójában félvér vagyok. Én valahogy mégsem érzem bántónak. Úgy mesélte el a történetet, mintha kötelességszerűen fölolvasná a szövegét, nem pedig a saját szavaival mondaná el. Azt a benyomást kelti bennem, hogy nem hiszi el, vagy legalábbis egyes részeiben kételkedik. Meg aztán most úgy néz rám, hogy attól aligha erezhetem magam „utálatosnak”. - Azt hittem, a háború a királyságok között folyt - lepődöm meg. - Nem az emberek ellen. Galén a fejét rázza. - Soha nem háborúztunk egymás ellen. Fizikai értelemben semmiképpen sem. Szokatlan érzelem jelenik meg az arcán, majd rögtön el is tűnik, akár egy vakuvillanás. - Szóval ez Triton tehetsége? A tenger irányítása? - kérdezem. - Nem, vagy legalábbis nem pontosan - vakargatja meg a nyakát Galén. - Nem tudjuk, hogyan érte el. Egyesek szerint erővel. Megrepesztette a földet, és az keltette a hullámokat. Mások úgy vélik, a gyorsaságával. Nem tudjuk. Hosszú ideje egyetlen királyi személy sem örökölte Triton tehetségét. Olyan hosszú ideje, hogy a múltőrzők sem értenek egyet abban, mi is ez a tehetség. Néhány másodpercig némán ülünk, Galén történetének szelleme lebeg fölöttünk, az elhangzottak és a kimondatlanul maradtak súlya nehezedik ránk. Minél tovább töröm rajta a fejemet, annál inkább fölmérgesít. - Szóval én sehová sem tartozom? - rezzentem föl a többieket éber álmodozásukból. 233

- Hogyhogy? - csodálkozik Milligan doktor, tekintete még most is mintha a múltba révedne. - Lényegében mindannyian egyetértünk abban, hogy szörnyszülött vagyok, nem? - Dehogy vagy szörnyszülött - rázza a fejét Galén. - Se nem szirén, se nem ember. A szirének utálatosnak tartanak. Az emberek valószínűleg tudományos kísérleti alanyként kezelnek, amint rájönnek, mi a helyzet. És ezzel el is jutottunk a nyitva maradt nagy kérdéshez, doktor úr. Hogyhogy még senki sem jött rá? Milligan doktor sóhajt. Zsebkendőt húz elő, és letörölgeti szemüvege lencséjéről a nem létező homályt. Mozdulatai annyira megfontoltak, annyira módszeresek, hogy még én is látom: engem próbál nyugtatgatni. - Emma, kedvesem, maga nem olyan régen ismer engem, mint Galén. Mégis a barátomnak tekintem, és remélem, hogy ez kölcsönös. Na mármost, ha barátok vagyunk, akkor őszintén beszélhetek magával, igaz? Bólintok, úgy rágom az ajkamat, mintha nyalánksággal lenne töltve. - Helyes - bólint Milligan doktor kényszeredett mosollyal. Szóval úgy vélem, az édesapja kezdettől fogva tisztában volt a maga állapotával. Azonnal könnyek szöknek a szemembe, nem is értem, miért. Galén elfordítja a fejét. - Az nem lehet - rebegem. - Egyszerűen lehetetlen. Anyukám észrevette volna, ha apa rejteget valamit. Anyu egy kilométerről kiszimatolja a hazugságot. - Biztosra veszem, hogy ő is tudott a dologról - sóhajtja a doktor. 234

- Mint mondotta, maga egészségügyi rendellenesség - jelenti ki, bár közben ajkammal most is a „szörnyszülött” szót formálom felé. - Nekem nincs gyermekem, de ha volna, én sem kívánnám nagydobra verni, mi a helyzet. Az édesapja tudta, az egész világ tudósai agyonzaklatnák a családot, könyörögnének a lehetőségért, hogy elvégezzenek néhány vizsgálatot. Fenekestül felfordulna az élet. Mély lélegzetet veszek. - Azt hiszem, ez igaz. De ha nem ők a szüleim, akkor honnan származom? - Nem kérdezhetné meg az édesanyjától? - veti föl Milligan doktor. - Diliházba csukatna. Nem is. Előbb kinevetne, csak azután csukatna diliházba. Megkeserednek a szavak a számban, ahogy fölidéződik emlékeimben az a nap, amikor kis híján vízbe fulladtam. Amint anyu ölébe másztam, határtalan bizalommal, hogy igazam teljes tudatában meséljek neki a törpeharcsákról. Olyan vadul nevetett, hogy alig kapott levegőt. Akkor döbbentem rá először, hogy nem beszélhetek bizalmasan édesanyámmal önmagamról. Legalábbis nem mindent mondhatok el neki. A doktor bólint. - De hát nem kell említést tennie szirén mivoltáról. A dolognak ezt a részét talán nem is tudja az édesanyja. Talán csak annyit tud, hogy maga rendhagyó. - Asszem - felelem kétkedőn. Ha anyu annak idején tudott volna a mivoltomról, a tehetségemről, nem nevetett volna ki. Ott helyben mindent elmondott volna, hogy megvigasztaljon. Vagy talán nem? 235

Annyira föl vagyok dúlva, hogy gondolkodni sem bírok. Újra meg újra széthullik körülöttem a világ, majd újra összeállnak a mozaikdarabkák, és minden alkalommal a valóság másfajta képét tárják elém. Talán tényleg diliházban a helyem. Ruhámat a hónom alá gyűrve, lepattanok a vizsgálóasztalról, meztelen talpam a linóleumra csattan. - Hazamennék - mondom csak úgy magamnak. Haza? Majdnem torkomon akad a szó. Idegenül hangzik, mintha csak kitaláltam volna, nem is létezne ilyesmi. - Ugye elkészült a vizsgálattal, doktor úr? - Elkészültem, nem szurkapiszkálom tovább magát, kedvesem. Most egyáltalán nem kényszeredett a mosolya. - Őszintén örülök, hogy megismerhettem, kisasszony. De ezt már a folyosóról hallom.

236

20 GALÉN BECSUSSZAN a padjába, nem tetszik neki, ahogy az a keménykötésű szőke srác Emmával cseveg, karját bizalmasan a lány ülésének háttámláján nyugtatja. - Jó reggelt! - köszön Galén, lehajol, átöleli Emmát, épp csak föl nem húzza a székről. A nyomaték kedvéért egy pillanatra még az arcához is érinti az állát. - Szia... ugye, Marknak hívnak? igyekszik barátságos hangot megütni, ám közben jelentőségteljesen pillant a továbbra is Emma széktámláján támaszkodó, majdhogynem a lány testéhez érő férfikarra. Mark dicséretes - és saját testi épségének kedvező - módon visszahelyezi a tilosban parkoló végtagot a saját padjára, és hanyag mosollyal villantja Emmára hófehér fogsorát. - Te és Forza, hm? Ezt megbeszélted a rajongótáborával? A lány nevet, és gyöngéden lefejti magáról Galén karját. A fiú a szeme sarkából látja, hogy Emma arcán úgy teljed szét a pír, mint a kiöntött festék. Emma még nincs hozzászokva, hogy együtt járnak. Körülbelül tíz perccel ezelőttig Galén sem volt hozzászokva. Most azonban, hogy Mark úgy legelteti a szemét a 237

lányon, mint valami zamatos kagylón, egészen természetesnek tetszik Emma pasijának szerepét játszania. Becsöngetnek, így Emma megmenekül a válaszadás kötelezettségétől, Mark pedig egy ezerdolláros kórházi számlától. A lány hervasztó pillantást vet Galénra, amit a fiú elbűvölőnek szánt vigyorral hárít. Manőverének sikerességét látja Emma még inkább elvörösödő arcában, de azután meghökken, amikor észreveszi a lány szeme alatt a sötét karikákat. Emma egész éjjel nem aludt. Nem mintha Galén azt hitte volna róla, hogy fog. Tegnapelőtt este Destintől hazáig hallgatott a repülőn. Galén nem erőltette, hogy beszéljen vele a dologról, már csak azért sem, mert nem tudta, mit mondjon. Számtalanszor nekiveselkedett, hogy megnyugtassa, nem tartja utálatosnak, de nem érzi helyénvalónak, hogy ezt hangosan kijelentse. Úgy hatna, mintha tudatosan szembeszegülne a törvénnyel. De hát hogy tekinthetné utálatosnak azt a gusztusos ajkat és azt a tágra nyílt, ibolyakék szempárt? Nem, egyáltalán nem tekinti utálatosnak. Ennél is őrjítőbb, hogy a lány esetleges félvérsége reményt ébresztett benne, amelyre nincs joga: Grom félig emberrel semmiképpen sem párosodna... Legalábbis Galén nem hiszi, hogy igen. Emmára pillant, akinek bársonyos szemhéja meg sem rebben szendergésében. Amikor a fiú megköszörüli a torkát, fölrezzen. „Köszönöm!” - formálja ajkával némán a szót Galénnak, újra kezébe veszi a ceruzáját, és radírjával követi a sorokat a tankönyvben, amit olvas. Galén biccentéssel nyugtázza. Nem akarja így magára hagyni, ilyen szorongva, feszülten, ennyire idegenül a saját gyönyörű bőrében. 238

De föl kell keresnie Romalt, akitől majd többet is megtudhat a félemberekről, Triton ellenszenvének okáról. Soha nem hitte volna, hogy ilyesmit fog kérdezni; mindig is könnyen talált indokot az emberek gyűlölésére. Maroknyi barátja az emberek között azonban lehetetlenné teszi, hogy az egész fajt utálja. És egyszer talán majd szüksége lesz rá, hogy ebben a tekintetben maga mellé állítsa a törvényt. Kicsöngetnek, Galén fölriad merengéséből, Emma pedig újabb röpke bóbiskolásából. A fiú fölkapja Emma hátizsákját, tartja neki, amíg a lány beledobja a könyvét meg a füzetét. Mielőtt eltéphetne tőle, megragadja a kezét, összekulcsolja az ujjaikat, ahogy Rachel mutatta neki. Meglepetésére Emma odahajol hozzá, a bicepszére hajtja a fejét. Talán már jobban hozzászokott az együtt járáshoz, mint Galén gondolta. Emma ásít. - Passzoljuk a többi órát, szunyáljunk egyet nálad. Galén megszorítja a kezét. Kettesben tölteni a napot a házában... Ennél jobbat és rosszabbat elképzelni sem tud. - Anyukád kitekeri a nyakamat, téged meg szobafogságra ítél. - Szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel. - Látom. - Annyira pocsékul nézek ki? - Csak fáradtan. Megállnak a tanterem előtt, ahová a következő órájukra jöttek. A fiú kinyitja Emmának az ajtót. - Galén! — néz föl rá a lány. - Légy szíves! - Ma nem lóghatok a suliból - sóhajtja a srác. - Lehet, hogy holnap nem jövök. - Miért? - élénkül föl a kíváncsiságtól azonnal Emma. 239

Galén félrevonja a lányt az útból, ahogy néhány osztálytársuk beporoszkál a terembe. Megszólal az utolsó csengetés. - Ma este beszélek a múltőrzőkkel. Meglátom, mit tudok még kideríteni a félemberekről. Úgy gondoltam, akkor talán jobban megbékélsz a... - Vállat von, nem fejezi be a féligazságot. Egyébként péntekre vissza kell érnem. Rachel szerint péntek este randiznunk kell. Tudod, a látszat kedvéért. - Aha - feleli Emma, szempillája minden idők leghosszabb pislantására tapad össze. Újra ásít. - Moziba viszel, vagy ilyesmi? - Rachel mondott dolgokat. Úgy rémlik, a mozi is szerepelt köztük. Meg valami görkorcsolyázás és tekézés. Emma fáradtan nevet. - Ha azt hiszed, strandpapucsban életveszélyes vagyok, látnod kéne görkorival. - Akkor a mozinál maradunk. Nem óhajtok újabb agyrázkódást kockáztatni - kíséri az ajtóhoz Galén, és kinyitva tartja neki. Tyler, akinek tizenegyedikes létére akkora az ádámcsutkája, mint az orra, feltűnés nélkül odainti őket a hátsó sorba, ahol helyet tartott fenn kettejüknek. Galén egy húszdollárost csúsztat oda neki, miközben Tyler átrámolja a holmiját egy elülső padba. Mialatt Emma végigalussza a fizikaórát, Galén kötelességtudóan jegyzeteli helyette a termodinamikát. Külön papíron sorolja föl a kérdéseket, amelyeket Romalnak kíván föltenni. De hiába ellenőrzi újra és újra a listát egy kérdés sehogy sem jut eszébe. Idegesítően motoszkál az agya legsötétebb zugában, nem tudja megragadni. Emma sóhajt mellette álmában. Galén megmerevedik. Emma. Ki fog vigyázni rá, amíg távol vagyok? Tóraf még nem tért vissza Pakia kereséséből. Rachel a szárazföldön szemmel tarthatja a lányt, de 240

ha Emma vízbe száll, jóformán vége. Nem mintha egyhamar gyakorolni vágyna, hiszen kimerült. De ez a lány szinte dacból, konokságból és szívós ellenállásból tevődik össze, meg minden másból, amivel esetleg megnehezítheti Galén életét. Ha vízbe akar ugrani, be is ugrik. Így csak egy személy marad. Raína.

241

21 A TÉVÉCSATORNÁK tovább váltakoznak, pedig Raína már nem is nyomkodja a távirányító gombját. Lecsúszik a kanapéról a padlóra. - Négyszáz csatorna, és egyiket sem érdemes nézni. Hihetetlen morogja. Fölpillantok a tévéfotelból, és lapozok a könyvemben. - Segíthetnél gyakorolni. A többieknek nem szólnánk róla. Nincs is kedvem a gyakorláshoz. Csak az az érzésem, hogy elvből kellene a vízbe mennem, mivel Galén eltiltott tőle. És főleg azért, mert bébicsőszt hagyott a nyakamon. - Tóraf megtudná - sandít rám oldalra Raína. - Ne felejtsd el, hogy bárhonnan észlel engem. És beköp Galénnál. Rögtön sejtené, hogy valami nincs rendjén, ha a testvérem nélkül mennénk a vízbe. Vállat vonok. - Mióta félsz a felelősségre vonástól? - Nem félek, de Galén azt ígérte, ha a szárazföldön tartalak, megtanít autót vezetni. 242

Megütöttem a főnyereményt. - Ahhoz véletlenül én is értek. Megtaníthatlak. - Galén azt mondta, téged nem kérhetlek, mert akkor nem érvényes a megállapodásunk. - Nem kértél. Magamtól ajánlottam föl. Bólint, az ajkába harap. - Ez igaz. Tényleg te ajánlottad. Az üveglapú ronda dohányzóasztalra teszem a könyvet, és leguggolok a lány mellé. - Ha beengedsz a vízbe, megtanítalak vezetni, neked be sem kell jönnöd. Ahogy fölvonja a fél szemöldökét, Galénra emlékeztet. - Ha érdekel a véleményem, csak az idődet vesztegeted. Hiába próbálsz átváltozni. Félig ember vagy. Valószínűleg nincs is halfarkad. - Mit tudsz te a félvérekről? Vállat von. - Nem sokat. Annyit igen, hogy ha az vagy, semmi értelme az átváltozással kísérletezned. Senkinek sem fogsz kelleni. Legalábbis szirénnek nem. Úgy döntök, hogy nem sértődöm meg. Egyébként sem sokat adok Raína véleményére, őt meg aligha érdekli, megsértett-e vagy sem. Ami a szívén, az a száján, ez biztos. A sértődés mindannyiunk idejét vesztegetné. Egyébként is önmagáért beszél, hogy még mindig itt van. Ha ő utálatosnak tartana engem, nyilvánvalóan hallani sem akarna a társaságomról. - Lehetséges, hogy igazad van. De a helyemben téged nem izgatna, hogy megtudd, képes vagy-e átváltozni? Elgondolkozik, majd ismét vállat von. 243

- De, valószínűleg. - Akkor megállapodtunk? - kérdezem, és a kezemet nyújtom. Raína méregeti, azután összefonja a karját a mellén. A kanapéra ejtem a kezem, sután érzem magam, eszembe jut, hogy talán azt sem tudja, mit jelent a kézfogás. - Megtanítasz az autódat vezetni, ha beengedlek a vízbe? - Azt már nem. Megtanítalak Galén autóját vezetni, ha beengedsz a vízbe. Az én kocsimhoz egy ujjal sem nyúlhatsz, amíg nincs jogsid. Igazi jogosítványod, nem valami csillogó műanyag bigyó, amit Rachel a délutáni beszélgetőshow-k nézése közben gyártott. Galénnak nem kell biztosítás, elég vastag a bukszája, hogy új kocsit vegyen. Nekem viszont csak arra futja az összespórolt pénzemből, hogy fedezzem az önrészemet. - Vezethetem Galén kis piros kocsiját? - kerekedik el Raína szeme. - A kalibrót? Miért is ne? Bólintok. - Ja. A kabriót. Áll az alku? Fölkapja a kezemet a kanapéról, mindkettőnket talpra ránt. Azután kezet rázunk. - Áll az alku! Elhozom a kulcsot Racheltől. Middle Point legtávolabbi külterülete legeldugottabb zugának legeslegelhagyatottabb útszakaszán félreállok a burkolat nélküli padkára. A visszapillantóban nem látszik más, csak az általunk fölvert por, amely fantomként szétoszolva tűnik el az utat kétfelől szegélyező fák között. Előttünk postafurgon áll villogó irányjelzővel az egész környék egyetlen levélszekrénye mellett. Amikor végül elhalad mellettünk, a sofőr felénk billenti a sityakját, olyasformán sandít ránk, mintha úgy gondolná, 244

rosszban sántikálunk - afféle rosszban, amiért esetleg a zsarukat kéne hívnia. Mosolyogva intek neki, és azon tűnődöm, vajon annyira cinkesnek látszom-e, amilyennek érzem magam. Jobb lesz, ha a gépjárművezetői oktatás történetének legrövidebb leckéjét adom elő. Nem mintha Rainának át kellene mennie a New Jersey-i vizsgán. Ha tíz másodpercen át folyamatosan egyenesben tudja tartani a kocsit, részemről már teljesítettem a megállapodást. Leveszem a gyújtást, és Raínára nézek. - Szóval hogy álltok Tóraffal? Oldalra dönti a fejét. - Mi köze ennek az autóvezetéshez? Mármint azonkívül, hogy késlelteti? - Semmi - vonok vállat. - Csak kíváncsiskodtam. Lehajtja a napellenzőt, és félretolja a tükör takarólapját. Mutatóujjával megigazítja az elmázolódott szempillaspirált, amit Rachel rakott föl neki. - Nem mintha rád tartozna, de jól elvagyunk. Mindig is jól elvoltunk. - Ő nem egészen úgy viselkedett. Rám villan a tekintete. - Néha túlérzékeny. Ezt el is magyaráztam neki. Túlérzékeny? Ne már! Ennyivel nem úszod meg, kisanyám. - Jól csókol - jegyzem meg, és lélekben fölkészülök a viharra. Raína résnyire húzott szemmel fordul felém az ülésen. - Azt a csókot mindjárt el is felejtheted, Emma. Ő az enyém, és ha még egyszer hozzáérsz a gusztustalan félvér száddal... - Szóval ki a túlérzékeny? - kérdezem vigyorogva. Tényleg szerelmes a srácba. 245

- Cseréljünk helyet! - mordul rám, de annyira együtt örülök Tóraffal, hogy nem viszonzom az ellenségességet. Amint a lány a volánhoz ül, egy csapásra megváltozik a hangulata. Úgy rugózik föl-alá, mintha matracot vásárolna, annyit ugrál, hogy kilyukasztaná a fejével a vászontetőt, ha nem nyitottam volna le. Az indítókulcshoz nyúl. - Várj! - kapom el a kezét. - Előbb az övét! Már szinte közhelyes, hogy most a szemét forgatja, de őt ez nem zavarja. Miután végez a biztonsági öv becsatolásának látványos színpadi előadásával - többek között hosszasan rángatja a hevedert, hogy még véletlenül se oldódjon ki -, mogorva türelmetlenséggel fordul felém. Bólintok. Megtekeri a kulcsot, és felbőg a motor. Fagyos tekintete idegesít. Vagy a bűntudattól kavarog a gyomrom. Lehet, hogy Galén nincs odáig ezért az autóért, de akkor is szentségtörésnek tűnik Raína avatatlan kezére bízni egy BMW sorsát. Amikor olyan erővel ragadja meg a váltókart, hogy elfehérednek az ujjai, hálát adok, hogy a kocsi automata sebváltós. - A D az előremenet? - kérdezi. - Igen. A jobb pedállal haladunk. A bal pedállal megállunk. Ha előremenetre akarunk kapcsolni, a balra lépünk. - Tudom. Láttam, hogy csináljátok. A fékre tapos, azután előremenetbe ránt bennünket. De nem mozdulunk. - Rendben, most a jobb pedálra kell lépni, hogy gázt... A kerekek felpörögnek - és velük együtt mi is. Raína tágra nyílt szemmel és résnyire nyitott szájjal mered rám, ami nem szerencsés, mert a kezét a volánon tartja. Megfordul a fejemben, hogy sikoltozhat, de nem hallom a saját visításomtól. A most 246

fölvert por kavarog körülöttünk, elzárja a kilátást a fákra, az útra és egész eddigi életünkre. - Vedd le a lábad a jobb pedálról! - üvöltöm. Olyan hirtelen állunk meg, hogy összekoccan a fogam. - Meg akarsz ölni? - ordítja Raína, és az arcára tapasztja a kezét, mintha pofon ütöttem volna. Zavarodott, üveges a tekintete, sírással küszködik. - Szórakozol velem? Te vezetsz! - Azt mondtad, lépjek a fékre, hogy előremenetre kapcsoljak, azután lépjek a jobb pedálra, hogy... - De nem egyszerre! - Hát ezt előbb is mondhattad volna. Honnan tudhattam volna? - Baromira úgy viselkedtél, mint a dalai láma, amikor megpróbáltam elmagyarázni, hogyan válts - horkanok föl. - Azt mondtam, az egyik az előremenet, a másik a megállás. Nem lehet egyszerre megállni és menni! Döntsd el, melyiket akarod! Az arckifejezéséből ítélve vagy mindjárt behúz egyet, vagy mond valami nagyon cifrát. Kinyitja a száját, de az a nagyon cifra nem jön ki rajta; újra becsukja. Azután vihog. Elegem van. - Galén is mindig ezt mondja - közli kuncogva. - Hogy nem tudok dönteni. Azután olyan nevetés jön rá, hogy összevissza köpködi a volánt. Szünet nélkül nevet, végül már az a meggyőződésem, hogy valami ismeretlen erő csiklandozza öntudatlanra. Mi az? Amennyire meg tudom ítélni, a határozatlansága kis híján az életünkbe került. Meghalni nem a legjobb mulatság. - Látnod kellett volna, milyen képet vágtál - mondja levegő után kapkodva. - Tisztára így néztél ki - utánozza egy részeg bohóc ábrázatát. - Fogadok, hogy összepisilted magad. 247

Vadul hahotázik, úgy fogja az oldalát, mintha ki akarnának borulni a zsigerei. Érzem, hogy mosolyra görbül az ajkam, későn próbálom megakadályozni. - Jobban berezeltél, mint én. Lenyeltél vagy tíz legyet sikoltozás közben. Megint teleköpködi a volánt. Én meg a műszerfalat. Jó öt percbe telik, míg annyira kijózanodunk, hogy újabb leckéhez fogjunk. - Na jó, rendben - mondom kiszáradt torokkal és könnyes szemmel. - Koncentráljunk! Lassan lemegy a nap, és ez az erdő éjszaka valószínűleg eléggé hátborzongató. Raína megköszörüli a torkát, még heherészik egy kicsit. - Jó, koncentráljunk. Rendben. - Ha most leveszed a lábadat a fékről, magától elindul a kocsi. Így ni, látod? Három kilométer per órával cammogunk. - Ez unalmas - fújtat a frufrujába. - Gyorsabban akarok menni. - Ne olyan gyorsan! - akarok rászólni, de a gázra tipor, és szavaimat elragadja az ellenszél. Raína megrökönyödött hangot hallat, amit képmutatónak találok, elvégre én kuporgok tehetetlenül az anyósülésen, mégis ő visít, akár egy teáskanna, és ide-oda rángatja a kormánykereket, mintha az út nem lenne nyílegyenes. - Fék, fék, fék! - kiáltom, hátha az ismétlés valamiképp behatol agyának abba a parányi részébe, amelyik voltaképpen gondolkozik. Villámgyorsan követik egymást az események. Megállunk. Recsegés hallatszik. Az arcom a műszerfalnak csapódik. Ja, nem, a műszerfal légzsákká változik. Raína sikolyát elfojtja a légzsákja. 248

Kinyitom a szememet. Egy fa. Egy baromira nagy fa. A karosszéria nyöszörög, a motorháztető alatt valami sziszeg. Füst gomolyog a kocsi orrából, egyértelmű jelzéseként annak, hogy pácban vagyunk. A mellettem hallatszó sustorgás felé fordulok. Raína úgy birkózik a légzsákkal, mintha az az élete megmentése helyett rátámadt volna. - Ez micsoda? - siránkozik, ellöki az útjából, és kinyitja az ajtót. Számoljunk tízig... egy... kettő... - Most mit ülsz ott? Gyalog hosszú az út hazáig. Ugye nem sérültél meg? Mert én nem tudlak cipelni. Három... négy... - Mik azok a villogó kék fények?

249

22 A JERSEY-I PARTOKTÓL majdnem egyenes út vezet az Emlékek barlangjáig, ahol a múltőrzők tanyáznak. Galén órák alatt odaér. A feje fölött az északi jégpáncél első védvonalként szolgál a fürkész emberi tekintetek elől. Hosszú-hosszú évszázadokon át a megfagyott múlt kilométeres rétegei önmagukban is elégséges védelmet nyújtottak. Mára azonban az emberek kifundálták, hogyan bocsássanak le robotfényképezőgépeket. Sok ősrégi szirénereklyét, ami valaha szem előtt hevert a tenger fenekén, átszállítottak a barlang üregeibe. Nagy kár, mert a barlangba csak a királyi család tagjai és a múltőrzők léphetnek. Galén elhalad egy hely mellett, ahol hajdan roppant római oszlopok magasodtak az idelátogató szirének fölé, mintegy üdvözölték őket. Most csak elhagyatott, szürke óceánmeder, hidegségét nem csak a hőmérsékletnek köszönheti. A fiú a fejét csóválja. Az emberek tényleg mindent lerombolnak. Nem, győzködi magát. A legtöbb ember rombol le mindent. Nem mindegyik. 250

Eléri a barlang bejáratát. Két nyomkereső szirén kérdezősködés nélkül hagyja belépni. Kétségkívül már azelőtt észlelték, hogy akár Grönlandig jutott volna. A szűk bevezető járat széles folyosóra nyílik, amely úgy hat, mint egy vékony, éles fogakkal teli óriási állkapocs. A fentről meredező sziklák csaknem összeérnek az alulról a mennyezet felé nyúlókkal. Galén reméli, hogy ha emberek valaha is beférkőznek ide, eleségnek érzik majd magukat. Még ha bemerészkednek a szájon át a bendőbe, akkor sem könnyen találnak bármit, ami nem képezi évezredek óta e hely természetes részét. Az Emlékek barlangja több száz kilométerre terjed, járatok, alagutak és kamrák útvesztője. A folyosórengeteg némelyik eleme olyan szűk, hogy egy angolna sem csúszhatna át rajta. Mások seregnyi embert tudnának befogadni. Az ereklyéket, Galén fajtájának történelmi tanúit a legmélyebb részeken rejtették el, csak egészen szövevényes úton közelíthetők meg. Kiutat pedig még a legfejlettebb emberi technikával sem találhatna az, aki nem ismerős itt. A sziréneket azonban természetes eszköz segíti a tájékozódásban: az ösztönös észlelés. A múltőrzőknek már arra sincs szükségük a barlangban; mivel teljesítőképessége határáig edzették, tágították memóriájukat, anélkül is kitalálnak. Galén vigyorogva idézi föl, milyen ingerült képet vágott Emma, amikor megtudta, hogy Milligan doktor szerint a szirének fotografikus memóriával rendelkeznek. Majdnem hanyatt esett, miután Galén az első függvénytani dolgozatot jobb eredménnyel írta meg, mint ő. Ahogy befordul egy szűk kanyarban, Galén megérzi Romal lüktetését, és azt követi a kacskaringós járatok újabb 251

labirintusában. Romal a szertartási kamrában vár rá, azon a helyen, ahol a párosodási feljegyzéseket tartják. Galén még sosem találta itt Romalt. Eltűnődik, vajon nem Pakia leszármazásvonalával függ-e össze valamiképp a dolog. Talán azt próbálja bizonyítani, hogy a lány királyi vérből való? Romal hajbókol Galén előtt, mégis Galén érzi úgy, hogy hódolattal tartozik a másiknak. - Á, a kedvenc fejedelmi személyem - üdvözli Romai. - Hogy megy sorod, ifjú Galén? - Köszönöm, jól, Romal. - Mi hozott a lét e távoli szögletébe, hercegem? Vagy ami ennél is fontosabb: miben állhatok szolgálatodra? - Ismét az emberekről kérek felvilágosítást, Romal - válaszolja habozás nélkül Galén. Továbbra is aggasztja ugyan Romal részvétele a Pakia utáni kutatásban, amelyet Grom indított, de az emberek felőli érdeklődés Galén leggyakoribb kívánságai közé tartozik. Nem valószínű, hogy Romal bármi szokatlanra gyanakodjon, annál is kevésbé, mert Galén az emberekhez kinevezett követ. - Máris, hercegem - bólint mosolyogva Romal, hosszú fekete haját jócskán megritkította az idő. - Mit tehetek érted? - Tartésszosz romjait szeretném megtekintem. A félvérekről kérdeznék egyet-mást. - Ahogy óhajtod, ifjú herceg. Erre parancsolj! Galén követi mentorát a barlang mélyére. Áthaladnak a Tekercsek termén, amely pontatlan megjelölés az ott tároltakra. Az emberiség elsüllyedt civilizációinak törékeny papirusztekercsei rég szétmállottak, de az Északi-sarkvidék jéghideg vizei más tárgyi emlékeket - agyagtáblákat, edényeket, 252

ékszereket, olykor hieroglifákkal telerótt egész falakat - jól konzerváltak. A dermesztő hőmérséklet a Sírkamrát - a szirének halottainak óriási katakombáját - is épségben tartja. Galén személyesen még soha nem járt a síroknál, de az édesanyjuk halála utáni első években Raína látogatta annak nyughelyét. A Sírkamra biztosítja, hogy a szirének maradványai soha ne kerülhessenek emberek kezébe. Galén borzongva gondol a világméretű kutatásra, amely kétségkívül bekövetkezne, ha valahol egy szirén holttestét - vagy akár egyetlen csontját - vetné partra a tenger. Elérik az összes terem közül a legnagyobbat, a Civilizációk kamráját, amelyben városok romjait őrzik. Galén itt már sokszor megfordult, de még sosem nézett körül úgyszólván emberi szemmel. Vagyis inkább egy félvér szemével. Emma napokig, talán hónapokig bolyonghatna itt. És Galén szívesen hozná el ide pontosan ebből a célból. Romal továbbkíséri az óegyiptomi Alexandria nagy kiterjedésű romjai és Kleopátra lakosztályának műtárgyai mellett. Azután ősi thaiföldi templomok következnek, amelyeket fáradságos munkával távolítottak el víz alatti lelőhelyükről, és építettek újra föl itt, az Emlékek barlangjában. Amott egy gúla magasodik, évszázadokkal ezelőtt bontották le a Japánnak nevezett szigetország partjainál, és adták át itt a jól megérdemelt öröklétnek. Végezetül eljutnak Tartésszoszhoz, amely az összes itteni település talán legfontosabbika, mivel fajtájukhoz kötődik. Mind közül Tartésszosz városa maradt leginkább épségben. A körkörös elrendezésű, hatalmas céltáblát formázó metropolis utcái a központi létesítmények körül kanyarogtak. Romal és Galén átkelnek az első olyan újjáépített hídon, amely fölött, nem 253

pedig alatta folyik a víz. Szobrok sora mellett úsznak el, a kőalakok magát Poszeidónt ábrázolják - vagy legalábbis az emberek őróla alkotott képét. A szobrok még sérülten, töredezetten, a test és a szigony itt-ott hiányzó darabjai ellenére is káprázatosak. Az úthálózat helyreállításával megbízott szirének aprólékos gonddal raktak minden föllelt kőkockát tökéletes körökbe, egészen a középen álló palotáig. Bár Galén és Romal a vízben siklanak, a töredékes kocsiút nyomvonalán haladnak, épületek, díszkutak és közfürdők mellett. Galén könnyen elképzelheti az ókori lakosságot, amely benépesítette ezt a most vigasztalan, élettelen helyet, élelemre, ruházatra és szolgáltatásokra cserélte temérdek aranyát, ezüstjét és rezét. De mit lehet tudni azokról, akik úgy festenek, mint Emma? Galén erre a kérdésére is választ kap, amint az utolsó kanyarban befordulnak a palotához. Elakad a lélegzete, amikor egy olyan falhoz közelednek, amelyet már ezerszer látott, de sosem vette igazán szemügyre. Jól megtermett bikákat Poszeidónnak áldozó emberek képmásai. A legtöbbjük fekete hajú, kreol bőrű, ibolyakék szemű. Törzsüket szigorú egyenes vonalakkal ábrázolták, alighanem erős testfelépítésük hangsúlyozására. De a látkép sarkában más emberek is megjelennek. Olyanok, akikre eddig nem figyelt föl, mert körvonalaik majdhogynem beleolvadnak a falba. Fehér bőr. Fehér haj. Ibolyakék szempárok. Ugyanolyan a külsejük, mint Emmáé. A fiú megköszörüli a torkát. - Ezek az emberek itt - húzza végig ujját az egyiken, akinek gömbölyded idomai a lányra emlékeztetik. - Ők kicsodák? - Ezen a falon nincsenek emberek, hercegem. Ezek a képek 254

sziréntestvéreink emberi alakjukban. Ezek pedig - folytatja Romal megvető hangon - a félvérek. Méghozzá konkrétan ezek mind Poszeidón ivadékai. Galén feszülten hallgatja Romal lekicsinylő szavait. - Igen, azt hiszem, korábban is említetted őket. Valami utálatosságról beszéltél... Nem emlékszem pontosan. Gyűlölték őket? - Nem őket magukat - rázza a fejét Romal. - Nem, fiatal barátom. Mi több, Poszeidón nagyon is szerette félig ember leszármazottait. Ez is hozzájárult a problémához. Sok testvérünk áldozta föl magát emberi párjáért. - Föláldozták magukat? Ezt hogy érted? - Kollektív emlékezetünk szerint sok ősünk döntött úgy, hogy élete legnagyobb részét szárazföldön tölti - szólal meg mögöttük egy női hang. Galén és Romal hátrafordulnak, s meglátják Attát, a Poszeidón-ház egyik múltőrzőjét. - Üdvözöllek, Atta! - fogadja Romal nyájas mosollyal az asszonyt. Az Emlékek barlangjában nem érvényesül a házak közötti megosztottság. - Igen, fiatal barátom - fordul vissza Galén felé -, csatlakozom az előttem szólóhoz. - De hát mi a baj a szárazföldi élettel? Galén máris bánja, hogy nem másképp fogalmazta meg a kérdést, mert kicsit úgy hangzik, mintha megkérdőjelezné a törvényt. Mintha felségárulásra vetemedne. - A szervezetünk nem alkalmas a szárazföldi időtöltésre, hercegem - feleli Atta, és apró keze tiszteletteljes gesztussal suhan végig a falon. - A szárazföldi... nehézkesség... jobban megerőlteti, mint a vízi környezet. Emiatt gyorsabban öregszünk. - Nehézkesség? - mereng Galén az asszony szavainak értelmén. 255

A nehézségi erőről beszél? - fordul Romalhoz. Hát persze. Ettől fárad el ő is annyira a tanítási nap végére. A szárazföldi mozgás nagyobb erőkifejtést követel tőle, mint a vízben szinte súlytalanul úszás. Sokkal nagyobb erőkifejtést. Halfarkának egyetlen könnyed libbentése háromszor akkora távolságra juttatja el, mint ugyanaz az erőfeszítés emberi lábon. - Igen, a nehézségi erőről, Galén, nagyon helyes - bólint Romal. A szirénnépesség rohamosan fogyatkozni kezdett, miután sok testvérünk a szárazföldet választotta, ott élt emberi párjával, és ember módra halt meg. Triton tudta, hogy ha így megy tovább, végül eltűnik a fajtánk. Gyorsabban öregszünk. Galénnak eszébe jut, amit Milligan doktor a pulzusról mondott. Minél szaporább a szívverés, annál rövidebb az élet. A legutóbbi látogatáskor dr. Milligan azt mondta, Galén szívritmusa gyorsabb, mint amit mindössze hónapokkal korábban mért. Mert nagyon sok időt töltök a szárazföldön. Elszorul a torka. - Milyenek voltak ezek a félvérek? Atta és Romal egymásra néznek. - Sajnos nem értjük a kérdést, hercegem - mondja a férfi. - Arra gondolok, hogy képesek voltak-e szirén alakra átváltozni. Örökölte-e Poszeidón valamelyik félig emberi leszármazottja a tehetségét? Romal a homlokát ráncolja. Atta összekulcsolja maga előtt a kezét. - Emlékezetünk szerint nem, fenség - feleli az asszony. Általános vélemény, hogy a félvérek soha nem tudtak alakot változtatni. Úgy hisszük, egyikük sem örökölte Poszeidón 256

tehetségét. -Úgy hiszitek? Nem biztos? - firtatja egyre bosszúsabban Galén. - Hercegem, lehetséges, hogy örökölték a tehetségét - ismeri el Romal. - A vezérek törvénye, amely előírja a két ház párosodását, csak azután lépett életbe, hogy az emberek megostromolták Tartésszoszt. Nem tudjuk ellenőrizni, hogy Poszeidón valamelyik félig emberi utóda örökölte-e a tehetséget, mivel Triton toronymagas hullámai mindegyiküket elpusztították. Emma hosszú ideig vissza tudja tartani a lélegzetét, de nem vég nélkül. Attól függően, milyen sokáig támadta hullámaival Triton a partot, a félvérek akár egytől egyig odaveszhettek. De néhányan életben is maradhattak, nem? Galén a falon ábrázolt félvérre mered, arra, amelyik Emmára emlékezteti. Rosszullét környékezi arra a gondolatra, hogy a lány megfullad. Önmarcangolásba feledkezve olyan hosszasan bámulja a képet, hogy kísérői elunják magukat. - Segíthetünk még valamiben, fenség? - rezzen ti föl gyöngéden merengéséből Atta. - Még egy kérdésem van, Atta, ha nem bánja - bólint Galén. - Természetesen nem, fenség - feleli udvariasan az asszony. - A félvérek nagyon romlottak voltak? Szembefordultak velünk? Triton ezért pusztította el őket az emberekkel együtt? - Nem - feleli Atta. - Triton úgy gondolta, azért kell megsemmisíteni őket, amit képviselnek. Nem akarta, hogy Poszeidón az emberi párjára és félig emberi ivadékaira emlékezzen. Nem akarta, hogy fajtánkból bárki más kísértésbe essen, a szárazföldön éljen és haljon meg. Úgy hitte, fennmaradásunk feltétele, hogy a víz felszíne alatt, az emberektől távol tartózkodjunk. 257

- Óhajtasz tőlünk még valamit, fiatal barátom? - kérdezi néhány másodperc elteltével Romal. - Nem - rázza a fejét Galén. - Köszönöm, hogy időt szakítottatok rám! - Örömmel állunk fenséged szolgálatára - hajol meg Atta, és elhátrál. Hosszú haja fátyolként hullámzik utána. Galén is távozni készül, de mintha valami a szemébe ötlene a falon. Újra végigpásztázza, hogy megpillantsa azt a részletet. Egy-két méternyire meg is találja. Odaúszik egy hímnemű szirén képéhez, ujjával körberajzolja szemének vonalát. - Kék? - kérdezi Romalt. - Kék a szeme? - Nem, hercegem - rázza a fejét Romal. - A jelek szerint az emberek esetenként rossz minőségű festéket használtak testvéreink ábrázolására. Úgy látszik, a szín az évek során kifakult. - Persze. A lilát kékből keverték - biccent Galén előbb a kép, majd Romal felé. - Hát még egyszer köszönöm, Romal! A mielőbbi viszontlátásra! - Megtiszteltetés, hogy segíthettem, fiatal barátom - hajt fejet Romal. - Minden jót kívánok! Galén a két nyomkereső lüktetése nyomán talál ki a barlangból. A hazautat mintha hosszabb idő alatt tenné meg, mint az idefelé vezetőt. Gyanítja, hogy fizikai lelassulásáért is a lelkére nehezedő teher felelős. Igazat ad Milligan doktornak. Emma egyértelműen félvér. De akkor is rendelkezik Poszeidón tehetségével. A két ház minden harmadik nemzedékbeli párosodását előíró törvény bizonyára a látszat fenntartását szolgálja - nem csak királyi személyek örökölhetik a tehetséget. Galén gyanítja, hogy ez is Triton 258

emlékeztetője a sziréneknek: az emberek helyett csakis egymáshoz ragaszkodjanak. Királyi vér ide vagy oda, ennek alapján Pakia éppolyan alkalmas feleségjelölt, mint bárki más. Ha rendelkezik a tehetséggel, továbbadja majd utódainak. Ahogyan Emma is. Vajon lehetséges, hogy Poszeidón egyes félig emberi gyermekei átvészelték a katasztrófát, és szaporodtak? Elképzelhető, hogy Emma valamiképp az ő leszármazottuk? Azt mondja, az édesapja világos bőrű és hajú volt. Talán itt a hiányzó láncszem? És ha igen? Mi fontosabb Gromnak - a törvény érvényben tartása azáltal, hogy nem párosodik félvérrel, vagy pedig efféle pár választása a tehetségek továbbvitele érdekében? Galén nem tudja a választ. De ha Grom úgy dönt, nem szaporodik Emmával, az lehetővé teszi-e, hogy ő fogadja párjául a lányt? Mert ha Romal és Atta nem tévednek, Emma soha nem fog halfarkat növeszteni. Ez pedig azt jelenti, hogy ő kényszerül a szárazföldön élni vele. Megéri? Adjon éveket az életéből, hogy a lánnyal lehessen? Emma csípőjének domborulatára gondol, ajkának teltségére, a pirulására, amikor rajtakapja, hogy őt figyeli. És eszébe jut, mennyire háborgott a gyomra, amikor Milligan doktor jelezte, hogy Emma valószínűleg előbb fog meghalni, mint ő. Igen. Egészen biztosan megéri.

259

23 DOWNING KÖZRENDŐR a behajtónkra kanyarodik. Anyu kocsija mellé. Naná, hogy itthon van! Nem tudom, miért kergettem hiú ábrándokat, hogy nem találom itthon. Talán mert betöltöttem a tizennyolcat, ami azt jelenti, hogy nem vesződnek a szülőkkel, nem rángatják őket a baleset helyszínére. De ha a törvénynek nem esem áldozatul, a kisvárosi fullánkos nyelveknek akkor is. A villogó kék fényeknek, fojtott hangú gúnyolódásnak, rosszallóan csóvált fejeknek. Márpedig baromira áldozatnak érzem magam, mert anyu nemcsak itthon van, de ráadásul a bejárati tornácon álldogál. Karba tett kézzel vár. A rendőr kinyitja a csekély költségvetésű szolgálati autó hátsó ajtaját. Kiszállok a műanyag-, izzadság- és szégyenszagú járműből. A kezembe nyomja a hátizsákomat, amit Rachel volt szíves kihozni, amikor Raínát kitettük Galén házánál. Azonkívül volt szíves nem megfojtani, amiért egy zsaruval bukkantam föl a háznál. - Pihenje ki magát, kisasszony! Holnap valószínűleg mindene sajog majd - figyelmeztet Downing közrendőr. - Rendszerint 260

beletelik egy-két napba, mire a kárvallottak megérzik a baleset hatásait. - Köszönöm szépen, hogy hazafuvarozott, biztos úr! Nagyon kedves, hogy segített - hálálkodom félszegen. - Nagyon szívesen, Miss McIntosh. Kellemes estét! A férfi kimért tisztelgésfélével int anyukámnak, azután beszáll a csekély költségvetésűbe, és kitolat. Miközben a tornác felé vánszorogtam azzal a gondolattal játszom, hogy elszaladok az ellenkező irányba. Bár elvileg most nem kellene szorulnom. Nem az én kocsim ment tönkre. És nem engem írtak föl. Hanem Samantha Forzát. A nevezett személy jogosítványának fotója feltűnően hasonlít Raínára. Aki azt mondta Downing közrendőrnek, azért rántotta félre a kormányt, nehogy elgázoljon egy tevét, amit az intézkedő közeg jóindulatúan szarvasnak értelmezett, miután a lány ekképpen írta körül: „négylábú, szarvas, szőrös állat”. Mivel senki sem szervezett kutatást teve előkerítésére, vagy akár egyszarvúéra, úgy okoskodtam, hogy simán megússzuk az ügyet. Anyu arckifejezéséből ítélve azonban kilométerek választanak el az ügy simán megúszásától. - Szia! - köszönök, ahogy a lépcsőhöz érek. - Na, nézzük csak! - ragadja meg fél kézzel az arcomat, és ceruzalámpával a szemembe világít. - Ez komoly! - ütöm félre a lámpát. - Képes vagy a pupillámat lesegetni? Komolyan? - Al azt mondta, kábának látszottál - magyarázza, és visszatűzi a lámpát egészségügyi formaruhája nyakkivágásába. - Al? Ki az az Al? - A mentős, aki aláíratta veled a nyilatkozatot, amikor 261

elhárítottad az egészségügyi ellátást. Miután otthagyott benneteket, rádión beszólt a kórházba. - Értem. Akkor ez az Al, mondjuk, észrevehette volna, hogy éppen baleset ért, szóval, ha netán kissé ki vagyok bukva, abból még nem okvetlenül következik, hogy betéptem. Szóval nem kisvárosi fullánkos nyelvek, hanem kismegyei fullánkos nyelvek kezdtek ki. A jó öreg Al valószínűleg százával szállít pácienseket anyukámnak a két várossal odébb működő ambulanciára. - Miért nem hívtál föl? - morgolódik anyu. - Ki az a Samantha? Sóhajtva benyomulok mellette. Semmi sem indokolja, hogy a tornácon folytassuk le ezt a beszélgetést. Követ a házba. - Galén nővére. Azért nem hívtalak, mert nem volt térerő a mobilomon. Egy félreeső útszakaszon voltunk. - Hol volt Galén? Miért az ő autójával mentetek? - Otthon maradt. Csak kocsikáztunk egyet. Ő nem akart velünk jönni. Elvileg mindezek a kijelentések igazak, ezért hihetően hangzanak, amikor előadom őket. Anyu dúl-fúl, miközben rátolja a reteszt a bejárati ajtóra. - Valószínűleg azért, mert tudja, hogy a nővére ön- és közveszélyes a volán mögött. - Valószínűleg. A konyhába ballagok, és a pultra teszem a hátizsákomat. Miután kikapok a hűtőből egy palack vizet, az étkezőasztalhoz telepszem, hogy kifűzzem a teniszcipőmet. - Nem sérültél meg? - húz oda magának mellém egy széket. Altől hallottam, hogy beütötted a fejedet. Aggódtam. - Tényleg beütöttem, de a légzsákba, úgyhogy semmi bajom. 262

Még csak nem is szédülök. Anyu átvált gondoskodó hangról célirányosra. - Akkor talán elmondhatnád, mi történt valójában. Mert ezt a dűlőúton BMW-vel sétakocsikázós mesét nem veszem be. Még hogy szarvas! Bolondnak nézel? Utálom, amikor ezt játssza. Ezt az egész jó zsarus, rossz zsarus műsorát. Nem vágja, hogy ki kéne választania az egyik szerepet, nem nyomathatja mind a kettőt egyszerre. - Elmondom, ha te is elmondod - megyek át érett felnőttbe. Unom már a kettős mércéjét. Belefáradtam, hogy ő titkolózik, de nekem nem szabad. Meg egyébként is elfáradtam, és kész. Aludni akarok. Ahhoz pedig választ kell kapnom a kérdésemre. - Ezt hogy érted? Mit mondjak el? - Elmondom neked, mit csináltunk valójában az országúton. Miután elmondod, kik az igazi szüleim. Na tessék, belenyúltam. A hatalmas, nyüzsgő darázsfészekbe. Nevet, ahogy előre sejtettem. - Komolyan beszélsz? Bólintok. - Tudom, hogy örökbe fogadtatok. Érdekelne, hogyan, miért, mikor. Újra nevet, de hamisan cseng a hangja, mintha nem a természetes reakciója lenne. - Szóval innen fúj a szél? Azért lázadozol, mert azt hiszed, hogy örökbe fogadtunk? Honnan a csudából veszed ezt? Összekulcsolom a kezemet az asztalon. - Nézz rám! Mindketten tudjuk, hogy elütök tőletek. Nem hasonlítok se rád, se apura. - Ez nem igaz. Az én államat és számat örökölted. A McIntosh263

orrot pedig le sem tagadhatod. - Na és a bőröm? A hajam? - Mi van vele? - Hagyjuk - legyintek. Fölállok, hogy otthagyjam. Nem fog megeredni a nyelve, persze ezt is tudtam. - Nem csípem, ha kiröhögnek. Megyek zuhanyozni, aztán lefekszem. - Hogy érted azt, hogy kiröhögnek? - fogja meg a karomat. Miért röhögnélek ki? Azonkívül, hogy a mostani beszélgetés során már konkrétan kétszer röhögött rajtam? Kétkedőn vonom föl a szemöldökömet, de visszaülök. Mély lélegzetet veszek, majd kibukik belőlem: - Azért, mert minden alkalommal ezt csinálod, ha beszélgetni próbálok veled. Pislog. - Mióta próbálsz egyáltalán beszélgetni velem? Hoppá. Ebben van valami. Ha így nézzük, nem nagyon tűnik méltányosnak a felvetésem. Egyszer-kétszer kinyitom és becsukom a számat. Most mit mondjak, azt, hogy négyéves korom óta? Elvégre nem ő maga az oka, hogy nem beszélgetünk? - Amióta azok a halak megmentettek... - Az isten szerelmére! - tárja szét a kezét, hirtelen mozdulatával meghökkent. - Azt hittem, komolyan beszélgetni akarsz, Emma. Ezzel jössz? Négyéves voltál. Hogy emlékezhetsz rá egyáltalán? - Nem tudom, csak emlékszem. Emlékszem, hogy azok a halak mentettek meg. Emlékszem, hogy kinevettél, amikor próbáltam elmesélni neked. De apu nem nevetett ki. Ő hitt nekem. - Nézd - sóhajtja -, tudom, hogy hiányzik neked apu. De mi a fene köze van ennek ahhoz, hogy örökbe fogadtunk? Fölállok, kis híján hátradöntöm a széket. 264

- Nem érdekes, felejtsük el! Te vagy az igazi anyukám. Apu volt az igazi apukám. És Ra... Samantha félrerántotta a kormányt nehogy elgázoljon egy szarvast. Így ni! Az élet megy tovább. Én meg lefekszem. Felcsörtetek az emeletre, és elkezdem lehányni magamról a ruhát. Itt az újabb alkalom, amikor a forró fürdőből kedves Emmaként születnék újjá. De az egész rohadt hátralévő életben csupa langymelegségre vagyok kárhoztatva. A lelkem mélyén tudom, hogy bemajréztam. Tovább kellett volna győzködnöm, faggatnom őt. De valahogy helyette mintha én kerültem volna a vallatószékbe. Valahogy egyszeriben az én hibám, hogy nem őszinte, nyílt a kapcsolatunk. Dühösen félrehúzom a zuhanyfüggönyt, és belépek a gőzölgő víz alá. Olyan érzés, mintha köpetben fürdőznék. Sampont nyomok a tenyeremre, jól fölhabosítom. Megdermedek, amikor anyu hangját hallom a függöny túloldaláról. - Igazad van. Apád tényleg hitt neked - mondja szenvtelenül. De az az ember bármit elhitt, amit mondtál. Emma, akkor halálra rémültél, és érzelmileg teljesen fölkavart, ami történt veled. Persze, hogy valóságnak hitted. Biztosra veszem, hogy valóságként élted meg. Ne haragudj, hogy kinevettelek. Talán még sosem mondtam, de nagyon sajnálom. Nem akartalak megbántani. Reszket az ajkam. Nem bírok megszólalni. Egyszerű lenne azt felelni, hogy minden rendben. Elfogadni a bocsánatkérését. De olyan régóta őrizgetem magamban ezt a sérelmet, hogy nem bírom csak úgy ukmukfukk elengedni. Egyelőre nem bírom. Úgyhogy hallgatok, ő sem szól többet. Nem is hallom, amikor távozik. 265

Ahogy kilépek a zuhany alól, a mosdó szélén ott a születési anyakönyvi kivonatom, valamint néhány csecsemőkori fényképem, amit még sohasem láttam. Az egyik fotón apu pózol a fényképezőgép előtt, amint elvágja a köldökzsinóromat. Anyu az órákig tartó vajúdás nyomaival az arcán, mégis mosolyogva ringat egy sápadt, majdhogynem áttetsző bőrű és vértől csapzott, tejfölszőke hajú kisbabát. Engem. Elképzelhető, hogy mindezt megrendezték? A születési bizonyítványt hamisították? És ha igen, akkor miért? Ez teljesen érthetetlen. Jócskán összefügghet viszont azzal, hogy pokolian elfáradtam. Talán reggel majd friss szemmel tudok nézni ezekre a fényképekre. Talán még Rachelhez is elviszem a születési anyakönyvi kivonatot, hátha ő meg tudja állapítani, valódi-e. Tervemmel elégedetten csavarok turbán módra törülközőt a fejemre, azután egy másikat a testemre. Kinyitom a fürdőszoba ajtaját. És kis híján kiugrik a szívem a helyéből. Galén ül az ágyamon. Most már tényleg rá kéne szoknom, hogy zárva tartsam az erkélyajtómat. Egyszerre dühösnek és boldognak látszik. Csak huszonnégy órája váltunk el egymástól, de még kialvatlanul és morgósan is fölajz, hogy visszatért. - Azt hiszem, édesapád félvér volt - mondja. - És egyáltalán nem ígértem Raínának, hogy megtanítom autót vezetni - teszi hozzá homlokráncolva.

266

24 VÉGRE ITT a péntek este! Galén bekanyarodik Emmáék kocsibehajtójára, gondolatban fölidézi a tennivalók listáját, amit Rachel a ma esti randihoz adott neki. Szilárd elhatározása, hogy egész este leköti Emmát, mert a lányra még nála is inkább ráfér a kikapcsolódás. Emma az apjára vonatkozó kérdésekkel ostromolta. Ő mindenről beszámolt, amit a múltőrzőktől hallott, a lány pedig megmutatta a bébifotóit a születési anyakönyvi kivonatát - amelyről Rachel kijelentette, hogy vagy tényleg valódi, vagy a legjobb hamisítvány, amit valaha látott. Mindez csak megerősíti, amire Galén egyébként is jutott - azaz hogy Emma apja félvérektől származott. A szőke hajú és tejfehér bőrű férfi ráadásul kontaktlencsét hordott. Emma esküszik ugyan, hogy színezetlent, de Galén tudja, hogy az a lencse álca volt. Annak kellett lennie. Más egybeesések is mutatkoznak. A lány apja rajongott az óceánért. Imádta a tenger gyümölcseit. Hitt Emma elbeszélésének, miszerint a törpeharcsák mentették meg. Miért hitte volna el, ha nem tudja, micsoda a lánya? És orvosként 267

tudnia kellett az összes testi rendellenességről is. Mi más lehetett, mint félvér? Emma azonban szembehelyezkedik Galén egész érvelésével, arra hivatkozik, hogy ez valahogy „nem tűnik helyesnek.” Ha már ott tartunk, hogy mi tűnik helyesnek... Megáll új városi terepjárójával a kocsibehajtón, izgalmában összeszorul a gyomra. Ahogy kiszáll, észreveszi, mennyire jólesik lecsusszannia ahelyett, hogy kiemelkedne a kompakt kis halálcsapdából. Mármár örül, hogy Raína fölcsavarodott a kocsival egy fára kivéve, hogy a két lány megsérülhetett volna. Megcsóválja a fejét, nubuk túrabakancsában végigcsikorog a kavicsos behajtón, de még eközben is hallja a szívdobogását. Vajon gyorsabb a szokásosnál? Eddig sosem vette észre, úgyhogy nem tudja megállapítani. Téveszmés képzelődésként elhessenti a gondolatot, bekopog a házba, majd összekulcsolja maga előtt a kezét. Nem lenne szabad ezt csinálnom. Ez nem helyénvaló. A lány talán még mindig Gromot illeti. Miután azonban Emma ajtót nyit, újra úgy látszik, minden a legnagyobb rendben. A lány lila ruhája egészen feltűnően kiemeli szemének ibolyakékjét. - Bocs, anyu kiverte a balhét, amikor farmerban próbáltam elmenni itthonról - mentegetőzik a lány. - Kicsit régimódi a felfogása. „Az ember csípje ki magát a moziba.” Ezt ő mondja, akinek egyetlen elmenős ruhája sincs. - Szívességet tett nekem - feleli a srác, majd zsebre vágja a kezét. Vagy inkább jól betett nekem. Miután jegyet váltanak, Emma a büféhez vonszolja a fiút. - Nem baj? - kérdezi, és figyelemelterelő kört rajzol ujjával a srác 268

karjára, ezzel Galén minden porcikáját lángra lobbantja. A fiú kiolvassa a szeméből a huncutságot, de azt nem, hogy pontosan mire megy ki a játék. - Vegyél, amit csak akarsz – feleli. Emma félénk mosollyal hetvenöt dollár értékű cukorkát, kólát és pattogatott kukoricát kér. A pénztáros arckifejezéséből ítélve, ez komoly summa. Ha az akció célja Galén összes pénzének elköltése, akkor Emma csalódni fog. A fiú annyi készpénzt hozott magával, hogy hatszor ennyi egészségtelen vicik-vacakra is futná belőle. Segít fölcipelni a két nagy pohár szénsavas üdítőt, két vödör popcornt és négy csomag töltött keménycukorkát a félig teli nézőtér legfelső sorába. Emma kényelembe helyezi magát, azután föltépi az egyik csomagot, és a tenyerébe szórja a tartalmát. - Nézd, nyuszkó, a kedvenced, citromos! Nyuszkó? Ez meg mi a... Mielőtt Galén elfordulhatna, a lány három szemet erőszakol a szájába. Azonnali eltorzuló ábrázata gonosz vihogásra ingerli Emmát, aki szívószálat döf az egyik pohár fedelébe, és a kezébe nyomja. - Idd meg gyorsan! - suttogja. - Elveszi a cukor erős ízét. Na persze, tudhatta volna. Az üdítő annyira buborékos, hogy egyből végigperzseli az utat az orrába. A büszkesége tartja vissza a köhögéstől. Ja, meg a torkán akadt citromszörpös keménycukorka. Csak több nagy korttyal sikerül leküldenie. Néhány perc, a zsíros pattogatott kukorica megkóstolása és a maradék kóla leküzdése után végre kialszanak a fények, Galén egy kis nyugalomhoz jut. Amíg Emma a szerinte „gagyi előzetesek” megtekintésébe merül, Galén elnézést kér, és kivonul okádni a mosdóba. Ezt a menetet Emma nyeri. 269

Mire visszatér a helyére, Emma eltűnt, elemózsiatömegét hátrahagyta. Nem számít. A lány már háborút indított. Mivel Galén szeme csak vízben alkalmazkodik a sötéthez, a bizsergésre hagyatkozva kell megtalálnia őt. Emma néhány sorral lejjebb, a nézőtér túloldalán ül. A fiú leereszkedik a mellette lévő üres székre, és kérdő pillantást vet rá. A vetítővászon éppen kivilágosodik annyira, hogy láthassa, amint a lány a szemét forgatja. - Egy rakás kölyök ült előttünk - suttogja. - Be nem állt a szájuk. Galén sóhajt, fészkelődik a széken, sehogy sem találja a helyét hosszúnak ígérkezik ez az este. Nem kifejezetten lelkesíti a tudat, hogy két órán át alakoskodó embereket bámulhat. Látja azonban, hogy Emma egyre nyughatatlanabb. Ahogy ő is. Éppen elbóbiskol, amikor hangos csattanás hallatszik a vetítővászon felől. Emma úgy kapaszkodik belé, mintha sziklaszirt pereméről csüngene alá. A fiú bicepszébe temeti az arcát, és felnyög. - Vége van már? - kérdezi suttogva. - A filmnek? - Nem. Annak az izének, ami kiugrott a nőből. Elment már? Galén kuncog, lefejti a karjáról Emma kezét, és átöleli a lányt. - Nem. Okvetlenül maradj így, amíg nem szólok, hogy tiszta a levegő. Emma fölkapja a fejét, de a szeme majdhogynem nevet. - Kamurandi ide vagy oda, ezt lehet, hogy igénybe veszem. Utálom az ijesztgetős filmeket. - Miért nem mondtad? A suliban mindenki áradozott erről a filmről, valósággal csorgatták a nyálukat. A lány mellett ülő nő közelebb hajol. 270

- Sss! - suttogja fülsiketítő hangerővel. Emma befészkeli magát a srác könyökhajlatába, a mellkasához simítja az arcát, és a film további részében gyakran megismétli ezt. Galén magában elismeri, hogy az emberek nagyon valószerűvé tudnak változtatni mindent. Így sem érti azonban, miért fél Emma, ha egyszer tudja, hogy azok csak színészek a filmvásznon, akiket azért fizetnek, hogy sikoltozzanak, mintha nyúznák őket. De hogy jön ő ahhoz, hogy panaszkodjon? Meggyőző alakításuk marasztalja csaknem két teljes órán át a karjában Emmát. Miután véget ér az előadás, Galén a mozi kijáratához áll a kocsival, és kinyitja a lánynak az ajtót, ahogyan Rachel elmagyarázta neki. Emma elfogadja a fölkínált kezet, és a fiú besegíti. - Hogy nevezzük el az új játékunkat? - kérdezte hazafelé menet a fiú. - Milyen játékunkat? - Tudod: „Nesze, nyuszkó, egy kis citromos!” - Ja, azt - nevet a lány. - Hogy tetszene a... rókázócska? - Stílszerűnek tűnik. Remélem, tisztában vagy vele, hogy most te következel. Arra gondoltam, hogy megetetek veled egy eleven tarisznyarákot. Emma odahajol. A fiú majdnem leszalad az útról, amikor a lány ajka a fülcimpáját súrolja. - Honnan veszel eleven tarisznyarákot? Csak bedugom a fejemet a vízbe, és szólok a rákoknak, hogy széledjenek szét. Galén vigyorog. A lány egyre magabiztosabban használja a tehetségét. Tegnap delfineket küldött az üldözésére, tegnapelőtt pedig minden élőlényt kitessékelt a közvetlen környékről, 271

amikor egy halászbárka haladt el fölöttük. A behajtóra kanyarodnak, és Galén leállítja a motort. Úgy tetszik, az univerzum minden ereje a lány felé tolja. Vagy talán inkább az univerzum minden ereje a lány felé húzza. Mágnesként vonzza, ahogy Tóraf mondta. Akárhogy is, Galén belefáradt, hogy küzdjön a jelenség ellen. Ez már nem mehet így sokáig. Kinyitja a kocsiajtót, de a lány megállítja, a karjára teszi a kezét. - Nem szükséges a bejáratig kísérned - mondja. - Anyu nincs itthon, úgyhogy fölösleges komédiáznunk. Köszi a mozit. Holnap találkozunk. Ennyi. Emma kiszáll, a bejárati ajtóhoz lép, a kulcsával kinyitja. Néhány másodperc múlva kialszik a tornácvilágítás. Galén kitolat a behajtóról. Miközben kikanyarodik az utcára, kínzó ürességet érez, aminek semmi köze ahhoz, hogy veszített a rókázócskában. A szeme sarkából látja, hogy Emma a konyhapulton virító rózsaszín ajándéktasakra pillant. Tudja, milyen kegyetlenség a lány kíváncsiságával játszania, de nem bírta megállni. Emma még mindig a függvénytan házi feladat második példájánál tart. Közel egy órája tipródik a kettes példán. A lány mérges arcot vág. - Utálok szombaton leckét írni - csapja le a ceruzáját a pultra. - Te tehetsz róla. Fejezd be a lógást a suliból, akkor majd nem érzem kötelességemnek, hogy hasznosan töltsem az időt, amíg te bepótolod a mulasztást. - Galén kezéből is kitépi a ceruzát, és a konyha túloldalára hajítja, hajszál híján eltalálja a hűtő mellett Rachelt. Az asszony kérdő pillantást vet rájuk, de folytatja a takarítást. 272

- Lógathatjuk a lábukat is helyette, ha akarod - vigyorog Galén. Emma fölvonja a szemöldökét, Rachel felé fordul. Az asszony ártatlanul tárja szét a kezét. - Ne nézz így rám, nem tőlem tanulta. - Teljesen magamtól szedtem föl - szerzi vissza a ceruzáját a földről a srác. - Jellemző - biggyeszti le az ajkát Emma. - Ne légy uncsi, cuncimókus. - Na jó, a cuncimókusnál húzom meg a határt. És mélynövésűnek se szólíts! - Pont az jött volna - nevet Galén. - Sejtettem. Na és elmagyarázta neked valaki, hogy mit jelent a láblógatás? Vállat von. - Amennyire meg tudom állapítani, ugyanaz, mint a bekómázás, csak ébren. - Ez kábé stimmel. - Ja. Nem hangzik nagyon csábítóan. Az emberek mind lusták? - Vigyázz, mert kihúzod a gyufát, fenség! - szól rá a lány, de mosolyog. - Ha én fenség vagyok, akkor te cuncimókus, és kész. Emma fölmordul, de ez nem hangzik olyan harciasan, amilyennek szánja. Sőt inkább imádni való. - Jesszusom! Felségnek sem foglak szólítani. Te pedig soha többé ne merészelj cuncimókusnak hívni! A fiú fülig érő szájjal bólogat. - Most akkor én győztem egy vitában? - Ne légy már hülye - forgatja a szemét Emma. - Döntetlen. - Ha azt mondod, hogy én győztem, megengedem, hogy 273

kibontsd az ajándékodat - nevet Galén. A lány az ajándéktasakra sandít, és az ajkába harap - ez is imádni való. - Talán nem is érdekel az ajándék - néz vissza a srácra. - Jaj, de még mennyire, hogy érdekel - jelenti ki magabiztosan Galén. - De még mennyire, hogy nem - fonja össze a karját Emma. A fiú a hajába túr. Ha Emma még jobban megnehezíti a dolgát, kénytelen lesz elárulni neki, hová mennek. - Ez teljesen megváltoztatja a helyzetet - közli a lehető leggondtalanabb vállrándításával. - Csak úgy gondoltam, hogy mivel szereted a történelmet... Na mindegy, felejtsd el. Nem nyaggatlak vele tovább. Föláll, a tasakhoz lép, a pöttyös selyempapírt babrálja, amivel Rachel kitömte. - Még ha azt mondom, hogy győztél, akkor is hazugság - fortyan föl Emma. Galén nem kapja be a csalit. Ezúttal nem. - Jó. Akkor hazugság. Csak hallani akarom tőled. Ahogy a lány kimondja, arckifejezésében egyenlő arányban vegyül meglepetés és gyanakvás. És csuda édesen hangzik az ajkáról: - Te győztél. A fiú odamegy hozzá a tasakkal, közben úgy szédül, mintha ő kapna ajándékot. Bizonyos értelemben így is van. Amikor az Emlékek barlangjától visszafelé jövet elhaladt a roncs mellett, tudta, hogy el kell vinnie oda a lányt. - Tessék! Menj, öltözz át! A szemüveg és az uszony nem kell, de a ruhát vedd föl. Úgy van kialakítva, hogy megóvja a 274

szervezetedet a lehűléstől. Néhány órán át fagyponthoz közeli hőmérsékleten is életben tartja az embert, úgyhogy kényelmesen fogod érezni magad benne. - Búvárruha? - kukkant a tasakba a lány. - Minek ez nekem? Galén a szemét forgatja. - Öltözz át! Amikor Emma előkerül a fürdőszobából, a fiú kis híján leesik a székről. A búvárruha rásimul a lány testének domborulataira. Csak a homlokráncolása nem tetszik Galénnak. - Ebben a hacukában úgy nézek ki, mint egy fóka - mutat a kapucnira. - Tartsd csak a fejeden - vigyorog a srác. - Ha nem fázol, miután odaérünk, majd leveheted. Emma türelmetlenül biccent. - Ajánlom, hogy valami jó hely legyen. A felszínen maradnak, hogy kíméljék a lány tüdejét. Galén néha alábukik, hogy ellenőrizze, merre járnak. - Megérkeztünk - közli most vigyorogva. - Végre - mosolyodik el Emma. - Egy darabig azt hittem, Európáig meg sem állunk. - Mielőtt lemerülünk, mondd: minden rendben? Nem fázol? - Egyáltalán nem - rázza a fejét. - Ami azt illeti, kicsit még ki is melegedtem. Ez a cucc tényleg hatásos. - Helyes. Mély lélegzet, oké? Milligan doktor azt mondta, lassan vigyelek le, hogy a szervezeted elviselje a terhelést. Ha feszít a mellkasod, vagy bármi kellemetlenséget érzel, azonnal szólj. Mélyebbre megyünk, mint tíz Empire State Building. Emma elkerekedett szemmel bólint. Kipirult - vagy 275

izgatottságában, vagy a melegtől, amelyre az imént panaszkodott. A fiú mosolyogva fogja át a derekát. Ahogy süllyednek, a lány beszél a körülöttük cikázó kíváncsi halakhoz. De minél mélyebbre jutnak, annál kevesebb a hal, mígnem Galén már meglepődne, ha egy olyat is látna, amelyik nem világít, - Egyébként hogy ismerkedtél meg Milligan doktorral? érdeklődik mintegy mellékesen Emma. - Megmentettem az életét. Illetve megmentettük egymás életét. - Mondja a srác, aki utálja az embereket - simul Galén állához. - Nem utálom az embereket. Legalábbis már nem. - Szóval? - fészkelődik egy idő után a fiú karjában. - Szóval mi? - fordítja szembe magával Galén. - Nem meséled el, hogyan mentetted meg dr. Milligan életét? - Tényleg nem láttam még egy ilyen kíváncsi alakot, mint te. Kezdek félni. - Félhetsz is. A fiú kuncog, majd Emma konok homlokráncolása láttán fölsóhajt. - Tóraffal és Raínával valami korallzátonyoknál játszottunk a Hídföld partjai előtt... vagyis Mexikónál, ahogy ti hívjátok. Azt hiszem, nagyjából tízévesek lehettünk. Mindenesetre Milligan doktor a zátony túloldalán búvárkodott két barátjával. Gondosan távol maradtunk tőlük, de a doktor elkóborolt a társaságától. A mi oldalunkon találtam rá, a tengerfenéken feküdt, a lábát tapogatta: görcsöt kapott. Láttam, hogy mindjárt elájul. A felszínre húztam, és beemeltem őt a csónakjukba. A barátai észrevették bennünket, meglátták a halfarkamat, mert akkoriban még nem tudtam nagyon jól emberi alakra átváltozni. Sem 276

beolvadni. Megpróbáltak a csónakba húzni. Emma meghökken. - Emiatt ne legyenek rémálmaid! - nyugtatgatja kópés mosollyal Galén. - Hiszen ismered a befejezést. A jók meglógnak. Emma belécsíp. - Folytasd a mesélést! - Milligan doktor rákapcsolt, teljes sebességgel elrobogott a motorcsónakkal. A társai elveszítették az egyensúlyukat, és visszaejtettek engem. Vége. - Jaj, ne! Nincs vége. Hogy találtátok meg ismét egymást? Ugye ez még azelőtt történt, hogy megismerkedtél Rachellel? A fiú bólint. - Ezután egy évig nem láttam. Folyton visszatértem a zátonyhoz, mert gondoltam, hogy majd ő is. És egy nap tényleg megjelent. - Na és a barátai? Azok nem próbáltak újra megkeresni? - Még most is próbálnak - nevet Galén. - És már nem a barátai. - Nem félsz, hogy meséltek valakinek rólad? Vállat von. - Senki sem hisz nekik. Milligan doktor az egészet letagadta a hatóságoknak. Az ő szava áll szemben azokéval - Hmm - gondolkozik el a lány. Egy ideig hallgatnak. Galén már épp úgy érzi, hogy nem bírja tovább a csöndet, amikor Emma megszólal. - Most már egyáltalán nincs melegem. Nem, nem úgy - teszi hozzá gyorsan, mert a fiú fölkapja a fejét -, jól érzem magam. Menjünk tovább! Pillanatnyilag bármit hajlandó lenne mondani, hogy láthassa a beígért meglepetést. Galén pedig jóindulatúan hitelt adna neki, mert az az igazság, hogy izgatja a közelgő nagy pillanat. 277

Amikor egészen közel érnek, ismét szembefordítja magával. - Csukd be a szemed, azt szeretném, hogy igazi meglepetés legyen. - Azt hiszed, tudom, merre járunk? - nevet a lány. - Már azon sem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy ez az Északi-sark. Szárazföldön sincs irányérzékem, Galén, nemhogy vízben. - Mindegy, akkor is csukd be a szemed! Miután szót fogad, a fiú nekiiramodik, a tengerfenéken halad vele, amíg föl nem rémlik előttük, amit keresett. Hátrafordítja a lányt. - Nyisd ki a szemed, Emma! - suttogja. A lány meghökkenéséből pontosan érzékeli, amikor ez bekövetkezik. Tudta, hogy föl fogja ismerni. - A Titanic! - rebegi Emma. - Jesszusatyaúristen! Galén a hajótesthez úszik vele. A lány előrenyúl, végighúzza ujjait a filmekből híressé vált korláton. - Vigyázz, rozsdás! - figyelmezteti a fiú. - Milyen magányos. Akárcsak a képeken. Átsiklik a korlát fölött, és megtámasztja a lányt, hogy az a fedélzetre tehesse a lábát. A fölkavart iszap úgy lebeg körülöttük, mint valami jelenés. - Muris lenne, ha friss lábnyomokat hagynánk itt - nevet Emma. Fogadok, hogy mindenféle kísértethistóriával állnának elő. Hírlapi szenzáció kerekedne belőle. - Még inkább megnövelné az idelenti forgalmat. Így is kirándulásokat értékesítenek a Titanichoz a fizetőképes turistáknak. Emma kuncog. - Mi az? - kérdezi mosolyogva a fiú. 278

- Egy nagy befőttesüveget tartok a gardróbfülkém hátsó sarkában. Tavaly tanultunk erről az iskolában, akkor kezdtem beledobálni az összes aprómat, hogy egy ilyen útra gyűjtsek. Galén vidáman fölkapja a fedélzetről, hogy továbbinduljanak. - Most mire fogod költeni a pénzt? - Valószínűleg olyan csokoládéra, amilyet Rachel tart a házban. Remélem, már elég jött össze. Mindenhová elviszi a lányt, ahová csak kívánkozik. A bal oldali fedélzethez, a horgonyhoz, az óriási hajócsavarhoz. Benyomakodik vele a jármű testébe, megmutatja neki a tisztek szállását, a megrongálódott folyosókat, üveg nélkül maradt ablakkereteket. - Mélyebbre is bemehetünk, ha hozzászokik a szemed. Emma bólint. - Olyan, mintha derült, holdfényes éjszakán nézelődnék. Szinte mindent látok, ha igazán összpontosítok. - Helyes. - Egy padlónyíláshoz érnek a folyosón, és Galén lemutat a sötétségbe. - Amióta a hajó elsüllyedt, nem járt ember odalent. Készen állsz a kalandra? - Látja a tétovázást a lány szemében. - Mi az? - kérdezi. - Rosszul érzed magad? Fogytán a levegőd? Nagy a nyomás? Magához szorítja, hogy máris felszökkenjen, ha az utóbbi három kérdés bármelyikére igenlő a válasz. Emma azonban a fejét rázza, és az ajkát harapdálja. - Nem, nem erről van szó - csuklik el a hangja. - Triton szigonyára, Emma, mi az? Csak nem... csak nem sírsz? - Nem tehetek róla. Gondolj bele, ez több mint ezerötszáz ember acélkoporsója. Anyák fúltak itt vízbe a gyermekeikkel. Emberek, akik hajdan ezeken a folyosókon jártak, végül a fedélközben 279

rekedtek. Azokból az edényekből ettek, amiknek a cserepei szerteszét szóródtak. Valaki viselte azt a cipőt, amit magunk mögött hagytunk. A személyzet tagjai utoljára csókolták meg családtagjaikat azon a napon, amelyen ez a hajó kifutott a kikötőből. Amikor az iskolában tanultunk róla, sajnáltam ezt a rengeteg embert, de nem érződött annyira valóságosnak, mint most. Ez szívfacsaró. Keze fejével megsimogatja a lány arcát, elképzeli a könnyeket, amelyek ott csillognának, ha ez a beszélgetés nem négyezer méter mélyen a tengerben zajlana. - Ne haragudj! Nem lett volna szabad idehoznom téged. Emma elkapja a kezét, de nem tolja el magától. - Hülyéskedsz? Ennél szebb meglepetést ki sem találhattál volna. Komolyan mondom, semmi sem jut eszembe, ami ezt felülmúlhatná. - Szóval tovább akarsz menni? Vagy már eleget láttál? - Szívesen megyek tovább, csak úgy éreztem, szóvá kell tennem, ami hajdan itt történt. Hogy tiszteletteljes látogatóhoz méltóan, ne agyatlan turistaként viselkedjek. Galén bólint. - Még néhány percig nézelődünk odalent, azután föl kell, hogy vigyelek. Lassan emelkedünk a felszínre, hogy a tüdőd alkalmazkodhasson a környezetváltozáshoz. De megígérem, hogy visszahozlak, ha akarod. - Bocs, de azt hiszem, ez az új kedvenc szórakozóhelyem - nevet a lány. - Legközelebb akár uzsonnát is hozhatunk. Együtt úsznak még mélyebbre. A házból derengő meleg fény világítja meg a bejárati lépcsőt. 280

Galén leállítja a motort, viaskodik a késztetéssel, hogy kitolasson a behajtóról, és elmenjenek innen bárhová, csak az a lényeg, hogy együtt maradjanak. - Anyu itthon van - mondja halkan Emma. Galén elmosolyodik. A lány haja nedves, az imént nála zuhanyozott, váltóruhája - farmer és fröcskölt mintás póló pedig kissé gyűrött, mivel eddig Rachel gardróbjának aljában, egy sporttáskába gyömöszölve pihent. Ez a lezser külső éppolyan hívogatóan hat a fiúra, mint a lila ruha, amelyet emberi randijukon viselt. Galén épp közölni is kívánja ezt, amikor a lány kinyitja az ajtót. - Biztos hallotta, amikor jöttünk, úgyhogy jobb, ha megyek mondja Emma. A fiú nevet, próbálja legyűrni csalódottságát, miközben a bejárathoz kíséri. Emma vacakol a kulcsokkal, mintha próbálná kitalálni, melyik nyitja a zárat. Mivel a kulcscsomón összesen három kulcs található, és a másik kettő a kocsihoz foltozik, Galén örömét leli abban, hogy a lány húzza az időt. Láthatólag éppoly kevéssé akar véget vetni ennek a napnak, mint ő. Emma végül fölnéz, találkozik a tekintetük. - El sem tudom mondani, milyen jól éreztem ma magam. Becsszóra jobban, mint valaha. - Tudod, nekem mi tetszett a legjobban? - kérdezi Galén, és közelebb lép. - Na mi? - Az, hogy nem veszekedtünk. Egyszer sem. Utálok veszekedni veled. - Én is. Olyan, mintha az időt vesztegetnénk, amikor... Képtelenül közel hajol, fogva tartja a lány tekintetét. 281

- Amikor? - Amikor inkább egymás társaságát élvezhetnénk - suttogja Emma. - De te mostanában valószínűleg nem élvezed a társaságomat. Nem valami kedvesen bánok veled... A fiú a szájára tapad, elhallgattatja. Emma ajka még annál is puhább, mint amit elképzelt. És nem éri be ennyivel. A keze a lány állától nyirkos fürtjei felé siklik, magához húzza. Emma lábujjhegyre áll, hogy jobban elérje, és miután a fiú fölemeli, Emma átkulcsolja a nyakát. Éppúgy kívánja Galént, ahogy az őt, mélyebb csókra nyitja a száját, formás idomaival a fiú testéhez préselődik. És Galén megállapítja magában, hogy nincs is jobb dolog, mint Emma csókja. Ezen a lányon minden olyan, mintha neki teremtették volna. Ahogy a szája tökéletesen egy ritmusban mozog vele. Ahogy az ujjaival végigszánt az ő haján, amitől vérpezsdítő impulzus fut végig a gerincén. Ahogy hűvös ajka lángra gyújtja egész lényét. Úgy illik a karjába, mintha minden idoma kitöltené egy helyet Galén testén... Nem veszik észre, amikor kinyílik az ajtó, de az ajkuk hamarosan elválik egymástól, mert Emma anyukája megköszörüli a torkát. - Jaj, elnézést! - bukik ki belőle. - Motorzúgást hallottam... Hát akkor, hm, odabent leszek. Ezzel eltűnik, majdhogynem becsapja az ajtót. Galén levigyorog Emmára, akit még most is a karjában tart. Elégedettsége azonban szertefoszlik, amikor meglátja a fájdalmat a lány szemében. Emma kirántja magát az öleléséből, és hátralép. - Egész idő alatt paráztam, hogy te nem tudod majd előadni magad, erre majdnem én bénáztam el. 282

- Bénáztad el? - hökken meg Gálén, és riadtan látja, hogy a lány duzzadt ajka remeg. Mindjárt elsírja magát? - Valami rosszat tettem? - suttogja. A lány elhúzódik, ahogy felé nyúl. - Nem, mindent tökéletesen csináltál - feleli kényszeredett mosollyal. - Nem is hallottam, amikor anyu kijött. Most már szemernyi kétsége sincs, hogy együtt járunk, igaz? A felismerés úgy csap le Galénra, mint egy kóbor hullám. Emma azt hiszi, az anyja kedvéért csókoltam meg. - Emma... - Tudod, egy pillanatra még engem is majdnem meggyőztél, hogy mi ketten... Na jó, most már bemegyek, mielőtt újra leellenőriz bennünket... - Teljesen elment az eszed? - sziszegi egy hang a tornác melletti sövénytől. Galénnak oda sem kell fordulnia, tudja, hogy Raína az. A lány a lépcsőhöz vonul, de már Galénra mutogat. Jaj, ne! - Neked aztán van bőr a képeden! - böki meg a testvére mellkasát Raína. - Követed a fél világon át, úgy teszel, mintha a királyság érdekei lebegnének a szemed előtt. Te nyálkás angolna! Megcsókoltad. El sem akarom hinni, hogy megcsókoltad. - Tudtad, hogy meg fogja tenni, Raína - nevet idegesen Emma. Megmondtuk neked, nem emlékszel? - Álljon meg a menet! - ráncolja a homlokát elszörnyedve Raína. Úgy volt, hogy eljátssza, mintha megcsókolna téged. Ez a csók igazi volt. Nekem elhiheted, sokkal régebben ismerem a testvéremet, mint te. - Esetleg megbeszélhetnénk ezt a tengerparton? - kérdezi a bejárati ajtó felé pillantva Emma. 283

Raína bólint, de Galén a fejét rázza. - Nem, menj csak be, Emma! Mi Raínával majd megbeszéljük hazafelé a kocsiban. - Hogyne. Szó sem lehet róla, Galén. Szépen elmondod neki az igazat. Ha Raína tovább emeli a hangját, Emma anyukája előbb- utóbb meghallja. Galén karon ragadja a nővérét, és lehúzza a tornácról. Amikor a lány ellenkezik, a vállára dobja. - Emma! - kiáltja Raína, úgy rángatózik, mint egy horogra akadt hal. - Ezt hallanod kell! Mondd el neki, Galén! Mondd el, miért nem szabad egyáltalán megcsókolnod. Emma a tornác végére megy, és a korlátnak támaszkodik. - Már tudom, hogy a Poszeidón-házhoz tartozom, Raína. Nem mondom el, ha te sem - mosolyog Galénra. - Fejezd be a butáskodást, Emma! - kiáltja vissza Raína, ahogy befordulnak a ház sarkánál, és eltűnnek szem elől. - Neked Grommal kell párosodnod! Galénnak az a dolga, hogy elvigyen téged Gromhoz! Galén megtorpan. Késő, a nővére túl sokat mondott. Eddig a pontig lehetett volna megmenteni a beszélgetést. Lesújtóan néz Raínára, aki nem viszonozza a tekintetét, valahová a hátuk mögé mered. - Azt hitted, nem veszem észre? - kérdezi Raína anélkül, hogy fölnézne. Egy könnycsepp csillan meg a holdfényben, ahogy legördül az arcán. - Láttam, hogyan sereglenek köré a halak. Azt képzelted, olyan hülye vagyok, hogy nem jövök rá, miért kerestük meg a szárazföldön, majd pedig maradtunk vele akkor is, amikor kiderítetted, hogy félvér? Helytelen, amit tettél. A lány Gromé. A bátyánk dönti el, hogy párosodik-e vele. És ez 284

Emmával szemben sem tisztességes. Kedvel téged. Úgy, ahogy Gromot kellene kedvelnie. Valahogy keserédes ez a helyzet. A nővére most tette tönkre Galén életének legszebb estéjét, és talán az esélyt is, hogy elérhesse, amit akar. De azért művelte ezt, mert tiszteli a bátyjukat. És Emmát. Hát hogy haragudhatna rá? Galén meghallja, hogy kinyílik a bejárati ajtó. Raína megmerevedik. - Mi folyik itt? - kérdezi Emma édesanyja. - Á... ööö... semmi, anyu. Csak beszélgetünk - feleli Emma a ház sarkától. Galén eltűnődik, vajon mióta ácsorog ott a lány, mióta figyeli a hátát, hallgatja Raínát, aki mindenféle ocsmány dologgal vádolja. Csupa igazsággal. - Kiabálást hallottam - jelenti ki a lány anyja ellentmondást nem tűrően. - Bocsánat, most már nem fogok hangoskodni. - Emma megköszörüli a torkát. - Sétálunk egyet Galénnal a parton. - Ne menjetek messzire! - inti az anyukája. - És ne kelljen keresnem benneteket! - Anyu! - mordul Emma a becsukódó ajtóra. Raína láthatólag megkönnyebbül, amikor a helyére tolódó retesz zörgését hallja. Emma elnyomul kettejük mellett, és a ház mögötti homokbuckák felé indul. A testvérek egymásra néznek, majd követik. A víz szélén úgy süt le rájuk a hold, akár egy reflektor, mintha az univerzum valahonnan tudná, hogy a mai estének megvilágosodást kell hoznia. Emma elkínzott arccal fordul szembe velük. 285

- Ki vele! - néz Raínára. - Ennyi - feleli a másik lány. - Most mondtam el mindent, amit tudok - öleli át magát, mintha dideregne, - Miért kellene Grommal párosodnom? A Poszeidón-házból származom, az pedig Grom ellensége. Raína már nyitja a száját, de Gálén közbevág; - Várj! Majd én elmondom neki. - A nővére kétkedőn mered rá. A fiú sóhajt. - Maradhatsz, ha akarsz. Hátha kifelejtek valamit. A lány dacosan kidugja az állát, és biccent. Várja, hogy Galén belekezdjen. - Emlékszel arra, amikor elmeséltem, hogy Gromnak Náliával kellett volna párosodnia, de a lány meghalt? - fordul vissza a fiú Emmához, mire az bólint. - Az aknarobbanásban. - Úgy van. Azért kellett volna párosodniuk egymással, mert a két ház harmadik nemzedékbeli elsőszülöttei voltak. Ez a törvény a vezérek tehetségének stabilizálását szolgálja. Biztosítja, hogy a tehetségek... - Tudom, mit jelent a stabilizálás - mondja a lány. - Folytasd! Galén zsebre dugja a kezét, hogy ne mozduljon folyton Emma felé. - Mint említettem, Nália halála után Antonisz király nem volt hajlandó másik örököst nemzeni, ha pedig nincs örökös, akivel Grom párosodhat, a tehetségek eltűnhetnek. Legalábbis így szól a törvény. Amikor Milligan doktortól hallottam rólad, majd én is láttalak, tudtam, hogy biztosan Poszeidón egyenes ági leszármazottja vagy. Így hát... - Álljunk meg! - emeli föl a kezét Emma. - Ahogy korábban mondtad, ismerem a befejezést. - Meg sem próbálja letörölni az 286

arcán patakzó könnyeket. Éles hangon, keserűen fölnevet. Tudtam - suttogja. - A lelkem mélyén tudtam, hogy valami hátsó szándék mozgat téged. Hogy nem merő jóságból próbálsz segíteni nekem. Jesszus, tényleg bedőltem. Úgy bedőltem, hogy mindjárt beléd is estem. Na, mi ebből a tanulság? - Várj, Emma! - hajol felé a fiú, de Emma elhátrál. - Ne! Ne nyúlj hozzám! Egy ujjal se érj hozzám többé! - hátrál folyamatosan, mintha Galén legalábbis meg akarná támadni. A fiú gyomra görcsbe rándul. A testvérpár figyeli, ahogy Emma eltűnik a ház előtti homokdűnék között, kétszeresére nyújtott léptekkel halad, mint aki épp késésben van. - Megbántottad - mondja halkan Raína. - Te is hozzájárultál. - Nem tettem semmi rosszat. - Tudom - sóhajtja a fiú. - Kedvelem Emmát. - Én is. - Hazudsz, te szerelmes vagy belé. Az a csók igazi volt. - Igazi. - Tudtam. Most mihez kezdesz? - Fogalmam sincs - feleli Galén, és figyeli, ahogy Emma második emeleti szobájában kigyullad a villany. Megvakargatja a tarkóját. - Tulajdonképpen örülök, hogy kiderült. Nem szívesen takargattam. De ha eleve elmondom neki az igazságot, valószínűleg nem akart volna együttműködni. - Gondolod? - horkan föl Raína. A füle mögé kanyarít egy rövid tincset. - Egyébként sokkal jobban alakult a helyzet attól, hogy eltitkoltad. 287

- Amúgy mit keresel itt? A lány vállat von. - Talán emlékszel, hogy valamiféle titkos megbízással elküldted a páromat. Unatkoztam. - Örülök, hogy sikerült elszórakoztatnunk. - Figyelj, csak látni akartam Emmáék házát. Esetleg találkozni az anyukájával. Valami lányos programot csinálni. Nem azért jöttem, hogy romba döntsem az életedet - jelenti ki remegő hangon. - Nehogy megint sírva fakadj nekem - fogja át a vállát Galén. Gyere, haza viszlek - mondja halkan. Raína megtörölgeti az orrát, majd ő is elhátrál a fiútól, ahogyan az előbb Emma, csak ő a víz felé. - Ismerem az utat - feleli, sarkon fordul, és beveti magát. Még csak a második óra telt el, de az egész iskola tudja, hogy Emma szakított vele. Eddig nyolc telefonszámot gyűjtött be, kapott egy puszit az arcára, és valaki megcsipkedte a hátsóját. A szünetekben hiába akar beszélni Emmával, próbálkozását meghiúsítja a nőnemű tizenévesek áradata, akiknek láthatólag kizárólagos céljuk, hogy elválasztva tartsák a volt barátnőjétől. Mire becsöngetnek a harmadik órára, Emma már olyan helyet választott magának, ahol a többi diák elbarikádozza a fiútól. Egész idő alatt úgy figyel, mintha a tanár éppen arra adna útmutatást, miként vészeljen át a következő huszonnégy órában egy életveszélyes katasztrófát. Az óra közepe táján Galén SMS-t kap egy ismeretlen számról: Ha +Ngeded, oanokat teszek neked, h LfLejted a csajt. Amint kitörli, újabb bukkan föl egy másik számról: 288

Válaszolj, ha csevegni akarsz. Jobban bánnék vLed, mint E. Honnan szerezték meg a számomat? Visszadugja a telefont a zsebébe, és féltékenyen hajol a füzete fölé, mintha már csak az maradt volna meg neki mások betolakodásától érintetlenül. Azután észreveszi a ráfirkált idegen kézírást, egy lányét, valami Shenáét, aki szívvel keretezte be a nevét és a telefonszámát Nem hajítja a füzetet terem túlsó végébe, de ez nem kisebb erőfeszítést követel, mint az, hogy ne csókolja meg Emmát. Ebédnél Emma ismét eltorlaszolja magát: odakint ül le, olyan asztalhoz telepszik, ahol már nincs több szabad hely. A fiú a vele szemközti asztalt választja, de Emma mintha nem is látná, szórakozottan itatgatja föl a zsiradékot a tányérján lévő pizzáról, mígnem legalább tizenöt narancsszínű szalvéta sorakozik előtte. Nem vesz tudomást Galénról, aki merőn nézi, arra vár, hogy integethessen neki, amint Emma fölpillant. A fiú nem törődik a zsebében rezgő üzenetdömpinggel, kinyitja a doboz tonhalat, amit Rachel csomagolt neki. Bőszen beledöfi a villáját, egész halommal a szájába töm, úgy rágja, hogy nem is érzi az ízét. A vakító fogsorú Mark mond Emmának valamit, amit a lány viccesnek talál, mert szalvétával eltakarja a száját, és vihog. Galén majdnem odaugrik a padjáról, amikor Mark félresimít egy hajtincset a lány arcából. Most érti meg Galén, mire gondolt Rachel, amikor figyelmeztette, hogy azonnal jelölje meg a vadászterületét. Na de mit tegyen, ha a vadászterülete jelöletleníti magát? A szakításuk híre futótűzként terjed, és úgy tűnik, mintha Emma komolyan azon fáradozna, hogy gyorsítsa a terjedését. Galén hüvelyk- és mutatóujjával kettéroppantja műanyag villáját, miután Emma a szalvétájával gyöngéden megtörli Mark 289

száját. A szemét forgatja, amikor Mark „véletlenül” újabb pöttynyi gyümölcskocsonyát hagy a szája sarkában. Emma azt is letisztogatja, úgy mosolyog, mintha kisbabát gondozna. Csak súlyosbítja a helyzetet, hogy Galén asztala megtelik további rajongóival - fogdossák, vihognak, minden ok nélkül bazsalyognak rá, és elvonják a figyelmét a fantáziálásról, amelyben épp összetöri Mark formás állkapcsát. Persze azzal csak valódi okot adna Emmának, hogy gondot viseljen az idióta gyümölcskocsonya-kezelő technikájára. Amikor nem bírja tovább, Galén előrántja a telefont a zsebéből, tárcsáz, majd leteszi. Amint visszahívják, beleszól: - Szia, nyuszkó! A hölgyemények az asztalnál egymást csitítgatják, hogy jobban hallhassák. Néhányan odakapják a fejüket Emma felé, ellenőrzik, ő-e a beszélgetés másik résztvevője. Elégedetten nyugtázzák, hogy nem, és közelebb hajolnak. - Mi az, beszívtál? - horkan föl Rachel. - Alig várom, hogy este láthassalak. Azt a rózsaszín szoknyát vedd föl, amit úgy csípek. - Ha jól hallom, szép kis slamasztikába kerültél, ahogy mi, emberek szoktuk mondani - nevet az asszony. - Szegény kis szívdöglesztő virágszálam! Emma továbbra sem áll szóba veled, magadra hagyott a sok hormontúltengéses nőcivel? - Fél kilenckor? Az rettentő sokára lesz! Nem találkozhatnánk hamarabb? Az egyik nőnemű egyed most föláll, és áttelepíti a tálcáját meg a sértett önérzetét egy másik asztalhoz. Galén igyekszik nem túlzottan izgalomba jönni. - Előbb el akarsz jönni az iskolából, fiacskám? Rosszul érzed 290

magad? Galén egy pillantást vet Emmára, aki fölcsippent egy szelet szalámit a pizzájáról, és úgy nézegeti, mint egy darab delfinpiszkot. - Nem lóghatok megint a suliból, hogy találkozzunk, cuncimókus. De egyfolytában rád gondolok. Csakis rád. Még néhány hölgyemény föláll, és a tálcaleadóhoz ballag. A Galénnal átellenben ülő pomponlány a szemét forgatja, és sutyorogni kezd a mellette lévő duci barna hajúval - ugyanazzal a duci barnával, akit két órája egy szekrényhez nyekkentett, hogy a fiúhoz férjen. - Ah, csitulj, szívem! - affektál Rachel. - Na de fordítsuk komolyra a szót. Nem értem a célzást, fogalmam sincs, mit kérsz tőlem. - Pillanatnyilag semmit. De a lógást illetően még meggondolhatom magam. Tényleg hiányzol. Rachel megköszörüli a torkát. - Na jó, virágszálam. Csak szólj anyucidnak, és máris megy a pici fiacskájáért, rendben? Galén leteszi. Most meg mit nevet Emma már megint? Ez a Mark nem lehet ennyire szórakoztató. A mellette ülő lány fölvilágosítja: - Mark Bakert minden csaj imádja. De nem annyira, mint téged. Kivéve, gondolom, Emma. - Ha már szóba hozod, honnan tudják ezek a lányok a telefonszámomat? A lány kuncog. - A százas folyosói lányvécé falára van írva - dugja a mobiltelefonját Galén orra alá. A kijelzőn a fiú száma látható: 291

Emma kézírásával díszeleg az egyik fülkeajtón. Sebesen hasítja a hullámokat, fehér tajtéksávot hagy maga után a felszínen. Amikor bárkát vesz észre a láthatáron, alábukik, és olyan iramban nyomul előre, hogy ha netán van halászradarjuk, akkor sem vehetik észre. Ezen a héten másodszor úszik Európába és vissza. Mivel holnap péntek, valószínűleg még egyszer megteszi az utat. De bármilyen messze, bármilyen gyorsan úszik, nem enyhül benne a feszültség. És a dolog nem változtat a tényen, hogy Emma valaki mással randizik. Menet közben észlel sziréneket, de nem ismerősöket, és egyébként sincs kedve csevegni. Annyira nincs, hogy az egyedüllét pillanatnyilag fontosabb neki, mint a következő öt étkezés. Az iskola folyosóin közlekednie jelenleg olyan, mint dagálykor kaviccsal teli túrabakancsban gázolnia a vízben - az embernőstények elveszítették az eszüket. Hullámokban vették körül, kapkodtak utána, kiabáltak egymással, olyan nevekkel illették vetélytársaikat, amelyekről Rachel később elmagyarázta, hogy olyasvalakit jelentenek, aki több hímmel is párzik méghozzá sokszor. Csak olyankor mutattak egységet, ha Galén megkísérelt a férfimosdóba menekülni - vagy ha nagyjából Emma irányába próbált tartani. De nem csak az embereket unja - egyelőre bármely szirén pórul járna, ha társalgásra kényszerítené. Márpedig bármely mellette elhaladóban óhatatlanul fölébred a kíváncsiság, mit keres a királyi család tagja a barlangoktól ilyen messze. Ahogyan e pillanatban válaszolna az érdeklődőknek, azzal nem szerezne bátyjának olyan támogatást, amilyet újdonsült királyként igényel 292

- és talán arra késztetné az apját, hogy mégiscsak kitépesse a nyelvét. Nyelv nélkül viszont elég kényelmetlen lenne Emma talpát nyalnia, amikor hason csúszik a lány előtt. Fogcsikorgatva fokozza még inkább a tempót, gyorsabban szeli a vizet bármely emberkéz alkotta torpedónál. Csak azután lassít és emelkedik a felszínre, hogy eléri a csatornát, amelyet az emberek La Manche-nak neveznek. Ahogy a jól ismert földdarabhoz közeledik, új egyéni csúcsa még csak félmosolyt sem csal az arcára. New Jersey-től kevesebb mint öt óra alatt eljutott Jersey szigetéig. Az ötezer kilométeres távolság, amellyel ma este elválasztotta magát Emmától, semmi ahhoz az irtózatos szakadékhoz képest, ami akkor tátong kettejük között, ha matematikaórán egymás mellett ülnek. Emma képes levegőnek nézni őt, ez különleges tehetség - de nem olyan, amit Poszeidóntól örökölt. Rachel váltig állítja, hogy ez az adottság fajtól függetlenül kizárólagosan női vonás. A szakítás óta Emma mintha egyedüli nőként hasznosítaná ezt a bizonyos tulajdonságot. Még Raína is leckét vehetne tőle egy rajongó hím kínzásának művészetéből. Rajongó? Inkább fanatikus. Galén viszolyogva rázza meg a fejét. Miért nem tudtam egyszerűen rostálni, amikor nagykorú lettem? Miért nem tudtam párzásra alkalmas, szelíd vérmérsékletű nőstényt találni? Békés életet élni, utódokat nemzeni, megöregedni, és figyelni, amint idővel ivadékaim is szaporodnak? Kutat az elméjében olyasvalaki után, akit esetleg a múltban elszalasztott. Egy arc után, amelyen átsiklott, de most napról napra örömmel nézné. Egy jámbor nőstény után, aki megtiszteltetésnek venné, ha egy Triton-házbeli herceggel párosodhatna - nem holmi heveskedő szirén, aki minden adandó alkalommal gúnyt űz a rangjából. Böngész emlékeiben, kellemes 293

természetű szirént keres, aki törődne vele, aki minden kívánságát teljesítené, aki soha nem vitatkozna vele. Nem emberek nevelte vakarcs, aki toporzékol, ha nem teljesül az óhaja, aki csak akkor hallgat rá, ha az megfelel valami titkos céljának, vagy maréknyi csokis drazsét nyom le a herceg torkán, ha az egy pillanatra nem elég éber. Nem fehér hajú angyalhal, akinek a tekintetétől elolvad, akinek pirulása mellett fakónak tűnik a hajnal, akinek ajka úgy fölzaklatja, mint egy aknarobbanás. Sóhajtva látja be, hogy Emma arca száz meg száz méltóbb szirénét homályosítja el. Újabb tulajdonság, amit föl kell vennem a listára: olyasvalaki, aki nem bánja, ha nem különb mindenkinél. Összeszorítja a fogát, amint az ezüstös holdfényben megpillantja maga alatt az árnyékát. Mivel itt hajnali három körül jár, nyugodtan mászkálhat zavaró ruházat nélkül, de a köves parton pucéran ücsörögni nem valami vonzó. És mindegy, melyik jersey-i parton tartózkodik, nem bújhat el a hold elől, amely összeköti kettejüket - és emlékezteti Emma hajára. A sekély vízben lebegve, rosszallóan tekint föl, tudja, hogy az égitest valami mást is eszébe juttat, ami elől nem menekülhet: a lelkiismeretét. Bárcsak kibújhatna a felelősség alól, amellyel családjának és népének tartozik! Bárcsak megváltoztathatna önmagával kapcsolatban mindent, elszökhetne Emmával, hogy soha vissza se nézzen - mármint ha a lány valaha is újra szóba állna vele. Megunja az úszást, emberi alakra változik, és föláll a térdig érő vízben, a horizontra hunyorog, mintha megláthatná a lányt, ha elég sokáig néz. Vissza kéne mennie. Bár egy egész hete nem észlelte Emmáék háza előtt a leskelődőt, akkor is ideges, ha 294

őrizetlenül hagyja a lányt. Igaz, hogy az erkélye alatt lődörgés ugyanúgy idegesíti - Rachel telefonlehallgatási adatai szerint Mark ezen a héten háromszor hívta a lányt, és az egyszer sem említette Galént. Miközben megcsóválja a fejét, amiért úgy viselkedik, mint egy epekedő fókakölyök, végre ismerős szirént érzékel. Tórafot. Jó tíz percet vár, mire a barátja végre felszínre bukkan. - Szóval úgy döntöttél, guppikám, hogy két másodpercnél tovább nyugton maradsz - bokszol a vállába Tóraf. - Öt órája keresem a nyomodat, de túl gyorsan mozogtál. Mi ez a hely? - Anglia - vigyorog Galén. Ráfér némi kikapcsolódás, és a figyelemelterelés éppenséggel barátja számos képességének egyike. - Bárhol legyen is az - von vállat Tóraf. - Szóval mi szél hozott ezen a szép reggelen a Triton-territórium másik felére? - teszi karba a kezét Galén. - Hiányoztam? Tóraf a holdra pillant, és fölvonja a szemöldökét. - Én is épp ezt akartam kérdezni. Galén vállat von. - Jóval csöndesebb itt a sok förtelmes háttérzaj nélkül. - Nahát. Neked tényleg hiányoztam. Ez sokat jelent, guppikám. Te is hiányoztál nekem. Hol hagytad Emmát? - néz körül a parton Tóraf. - Nem tetszik neki Agglia? - Ang-lia. Otthon van, valószínűleg békésen alszik. Ugye nem észlelted? Egy fél másodpercre felszökik Galén pulzusa. A lány az utóbbi időben nélküle merül alá. Valahányszor Galén észlelhető közelségbe kerül, Emma kiúszik a partra. Ezt Galén nem is bánja. - Hoppá! Talán rajtam a sor, hogy szemmel tartsam Emmát. Azt 295

hittem, fölmentettél, mivel Pakia keresésére küldtél, meg minden. - Megtaláltad a lányt? Tóraf bólint. - És? Összefonja a karját, elvigyorodik. - Biztos, hogy tudni akarod? - Miután Galén keze ökölbe szorul, elneveti magát. - Jól van, jól van, guppikám. Látom, verekedős kedvedben vagy, én viszont inkább a nővéredre tartogatnám az erőmet. - Esküszöm, hogy... - Rendelkezik a tehetséggel, Galén. A herceg pulzusa nekiiramodás helyett akadozik. - Pakia rendelkezik Poszeidón tehetségével? Biztos vagy benne? - A saját szememmel láttam - bólint Tóraf. - Tud kommunikálni a halakkal. Szót fogadnak neki. Bemutatta nekem, Gromnak és a saját apjának. Egy delfinnel kunsztokat csináltatott a kedvünkért. - Milyen kunsztokat? - Szerintem bármit, amit csak akar - von vállat. - Az első néhány trükkel mindannyiunkat kielégített. Sőt elkápráztatott. Galén karba teszi a kezét. - Hol rejtőzködött egész idő alatt? - Tritoni területen, a hosszú föld partján. Azt mondta, azért bújt el a szárazföldön, nehogy Antonisz király nyomkeresőket küldhessen utána. Én is csak akkor találtam rá, amikor alámerült valami emberek elől, akik meglátták a fövenyen, ahol tanyázott. Úgy tűnt, örül nekem. A szirének hosszú földként ismerik. Az emberek Floridának hívják. Ott találtuk meg Emmát. Galén kezdi azt hinni, hogy 296

Florida valamiféle serkentő erővel bír Poszeidón tehetségére. - Grom mit szólt? - Azt mondja, reméli, nem mulasztod el a párosító szertartását. Zokon venné. - Párosodik Pakiával? Ez biztos? - Máskülönben nem követtelek volna a világ másik felére. Galén próbálja elfojtani a zsigeri izgalmat. - A lány nem királyi vérből való. - Emma talán igen? - Jogos. Ha Grom hajlandó párzani Pakiával, aki nem uralkodócsaládból származik, akkor Emmával is hajlandó lenne. Hülyeség, teljesen mindegy. Elvégre Pakiával áll párba. - Két hold múlva rendezik a szertartást. Grom egyelőre szeretné eltitkolni, amíg ki nem ötli, hogyan tálalja mindenki másnak. Nincs más ötlete, mint hogy közönség előtt bizonyíttassa be a lánnyal a tehetségét. Különben vér tapadna Grom kezéhez. - Ez jó gondolat. - Grom eleve veszélyes vizeken jár, ha Antonisz kívánsága ellenére a poszeidoniak közül választ párt. Mivel azonban ő maga harmadik generációs elsőszülött Triton-ivadék, a Pakiával történő párosodással lényegében elavulttá teszi a törvényt, hiszen a lány a törvény mércéje szerint közrendű. Ez pedig nem igazság, mivel az készteti erre a döntésre, hogy Antonisz király nem hajlandó újabb utódokat nemzeni. De vajon a királyságok is belátják-e ezt? Önfeláldozó erőfeszítésnek tekintik-e Grom részéről, hogy megőrizze a tehetségek áldásait? Vagy pedig mindkét királyság fölötti uralomra törő, hataloméhes lépésnek vélik - kivált, hogy Jágen hírhedten felségáruló kijelentéseket tett? 297

- Grom azt kívánja, hogy Raínával mindaddig maradjatok távol, amíg be nem jelenti a szertartást. Azt mondtam neki, hogy addig bőven akad elfoglaltságod. - Ezt hogy érted? - Annyi eszed sincs, mint egy korallzátonynak, guppikám? Most már megkaphatod Emmát. Minek vesztegeted itt az idődet Aggliában... Galén? Galén, várj!

298

25 NEM TUDOM, hogy minden szirén olyan szívós-e, mint az öszvér, vagy ez csak Galén különleges adottsága. Épp a házat zárom be, miközben Mark kinyitja nekem a kocsija ajtaját, és Galén még most is majd szétrobbantja a mobilomat. Becsusszanok a kisteherautó utasülésére, és próbálok meggyőzően nyugodt arcot ölteni, habár a gyomrom egyfolytában liftezik. Azt hittem, Galén már fölhagyott a próbálkozással, hogy beszéljen velem. Ugyan mi mondanivalója maradhatott? Úgy játszott velem, mint egy Xboxszal. Söprűvel és lapáttal sem lehetne összeszedegetni a szívemet, miután darabokra törte. Milyen hülye voltam. Na de ennek vége. Az iskolában nem könnyű távolságot tartani tőle, de eddig sikerült megoldanom. Ha pedig a házunknál észlelem őt a vízben, kimegyek a partra. Szerdán abba is hagyta a hívogatásomat. Ma még iskolába sem jött. Hát akkor most mit akar? Nem fogja föl, hogy szabadulni szeretnék tőle? És miért nincs rajtam is elutasító gomb, mint a telefonomon? 299

Ahogy most megnyomom, a srác hívásai eltűnnek a kijelzőről, és abbamarad a csengés. De az ujjhegyeim tovább bizseregnek, mintha ő küldte volna rám a bizsergést, hogy elkapjon vele. Bedobom a telefont a retikülömbe - a sztreccsfarmerom zsebeit bizonyára dísznek szánták, mert semmi sem fér beléjük -, és Markra mosolygok. Jaj, ez a Mark. A kék szemű, szőke hajú, irányítójátékos mintapéldány. Ki tudta, hogy évek óta belém van zúgva? Emma McIntosh nem tudott róla, az holtbiztos. Sem Chloe. Ami furcsa, mert Chloe minden effajta információt begyűjtött. Úgyhogy talán nem is igaz. Talán csak azért érdeklem Markot, mert Galént is érdekeltem - ki ne akarna azzal a lánnyal járni, akivel az iskola legdögösebb sráca randizott? De ez engem nem zavar. Mark végül is... hát jó, nem annyira überfantasztikus, amilyennek mindig is képzeltem. Azért persze jóképű, irányítójátékos, a tojásfocicsapat sztárja, és nem azon igyekszik, hogy összehozzon a bátyjával. Hát akkor miért nem izgulok? A kérdés bizonyára az arcomra van írva, mert Mark fölvonja a szemöldökét. Nem bírálóan, inkább várakozásteljesen. Mintha magyarázatot várna, és nyápic emberi tüdeje még addig sem bírná visszatartani a lélegzetét, amíg választ nem kap. Egyrészt semmi köze hozzá, másrészt nem tudok pontos magyarázatot adni - se álságosat, se másmilyet - Galénhoz fűződő kapcsolatom részleteire. Őszintén szólva, nem tudom, hogyan tovább. Átlyuggatta a büszkeségemet, akár az őzsörét. És talán már említettem, hogy darabokra törte a szívemet. Nem egyszerűen belezúgtam. Ez nem csak testi vonzalom, Galén nem olyasvalaki, aki elég, ha úgy tesz, mintha megcsókolna, és 300

már azt sem tudom, fiú vagyok-e, vagy lány. Nem csak tanítómester vagy királyi vérből való, beképzelt hal. Persze mindez együttvéve. De több ennél. Ő az, aki kell nekem. Talán örökre. De nem fenyeget az a veszély, hogy „olyan lánnyá” váljak. Olyanná, aki eldobja magától a továbbtanulást, hogy mindjárt érettségi után férjhez menjen valakihez. Olyanná, aki minden vágyát föláldozza, hogy a férfi álmait váltsa valóra, a férfit tegye boldoggá. Aki lesi a férje minden mosolyát, minden szavát, gyerekeket szül neki, megfőzi a vacsoráját, és éjjel hozzábújik. Nem, egyáltalán nem fenyeget a veszély, hogy ilyenné váljak. Galénnak ugyanis nem kellek. Ha az a csók valódi lett volna, talán sutba dobtam volna minden ösztöndíj-lehetőséget, és követtem volna őt a saját szigetünkre vagy a víz alatti királyságába. Talán még halat is készítettem volna neki vacsorára. Ő persze imádta volna, ha mindezt megteszem. A bátyjának. Úgyhogy jó, ha tevőlegesen igyekszem elősegíteni lelki sebeim gyógyulását egy randi megszervezésével, még ha ez a randi vigaszdíj is - ráadásul olyan kapcsolat után próbálok vigasztalódni, amelyik tulajdonképpen nem is létezett. Az én érzelmeim valóban léteztek, és végül is csak ez számít nem? A nagykönyvben nincs megírva, hogy az embernek csak tényleges kapcsolat törheti darabokra a szívét. Tény, hogy kezdem elmosni a józan ész és az őrület közötti határvonalat, de a lényeg az, hogy valóban létezik ilyen határ. És még nem léptem át teljesen ezt a határt az elmebetegség felé. A mellettem ülő Mark erre a bizonyíték. Továbblépek. Folytatódik az életem. Elvégzem az iskolát. Beiratkozom az 301

egyetemre. Hal helyett csirkét sütök. Másokkal randizom. És némi szerencsével a mostani randi végére valaki mással fogok csókolózni. Még ha ez nem is jelent semmit. - Minden rendben? - kérdezi Mark, ahogy fölkanyarodunk az autópályára. - Persze. Miért? Noha mindketten tudjuk, miért kérdezte. Mark nyilván eléggé úriember, hogy ne hangoztassa: olyan kozmikus csöndben érzi magát mellettem, mint egy űrhajós. - Csak mert nagyokat hallgatsz ma este - mondja. - Remélem, nem műveltem máris valamit, amivel elcseszem a dolgot. - Pont erre gondoltam - nevetek. - Mármint hogy nem szeretném elcseszni. Bölcs mosollyal bólint. - Mi az? - kérdezem. Vállat von. - De. Furcsán néztél rám - fonom össze a karomat a mellemen. - Á, dehogy. - Hazudósokkal nem randizom. Mostantól. - Hát jó - nevet ő is. - Ha mindenáron tudni akarod, nem hiszem, hogy bármit is tehetnél, amivel egyáltalán elcseszhetnéd ezt. Önkéntelenül elmosolyodom. - Nahát, ezt nem kellett volna elkiabálnod. Jóképű, okos, vicces srác. És most még aranyos is. Akkor meg én hülye, miért várom, hogy megcsörrenjen a telefonom? - Ne felejtsd el, hogy te kényszerítetted ki. De ne aggódj, nem vagyok babonás. - Én sem. 302

Az út Atlantic Cityig kocsival alig több egy óránál, és ezalatt azt játsszuk, hogy ki tud meg többet a másikról húsz kérdéssel. Ki is derítem, hogy Marknak három bátyja van, vagy fizikusnak, vagy a Disney World programszervezőjének készül - azt ígéri, választ a kettő közül, mire a sportösztöndíjával elvégzi az egyetemet -, élete legkínosabb pillanataként pedig azt tartja számon, amikor véletlenül rányitott a szüleire, akik éppen az intim együttlétet élvezték. Ez két hete történt. Az ő kérdései szinte szóról szóra ugyanazok, mint az enyémek. Kivéve azt, amelynél éppen beállunk a tengerparti sétány melletti parkolóba. - A tizenkilencedik kérdésem: Ki SMS-ezget neked egész este? Témánál vagyunk. Mivel Mark csak úgy ontja magából az önfeledt derűt, a gyomrom szépen lehiggadt, már jóformán meg sem rezzent, hiába csipogott a táskám. Most azonban újra görcsbe rándult, és minden eddiginél vadabb liftezéssel fenyeget. Olyan szépen alakul a mai este, kár lenne az igazsággal elrontani, de mivel még sok randi követheti, a hazugság is romba döntené. - Galén. - Rendben - szívja be hirtelen a levegőt Mark. - Akkor hanyagolom az eredeti huszadik kérdésemet, és újra cserélem: Vajon aggódnom kéne Galén miatt? - Milyen szempontból? - nevetek. - Nagyjából bármilyenből. Például mert jól megtermett fickó. Ért a bunyózáshoz? Tud lőni? És elárultad neki, hogy ma este randizunk? - Nem. Miért? - Mert az ablakod előtt áll. Tekintetem a másik oldalra villan, és Galénon pihen meg, aki a 303

kocsitól néhány centiméternyire, karba tett kézzel várakozik. Mark előzékenyen letekeri nekem az ablakot, én ugyanis a döbbenettől se mozdulni, se megszólalni, se levegőt venni nem bírok. - Emma, válthatnék veled négyszemközt pár szót? - kérdezi szúrós tekintettel Galén. - Szevasz, Galén! Mizu, öreg? - üdvözli szokott szívélyes hangneménél egy árnyalattal érdesebben Mark. - Szevasz! - biccent neki kimérten Galén. - Meglep, hogy itt látlak, öreg. Társasággal vagy? Marknak nagyon megy a mellébeszélés. - Ami azt illeti, igen. Emmával. - Komolyan? Hogyhogy? - Úgyhogy a barátnőm. Azt hittem, ezt már tisztáztuk, Mark. - Hát nem tudom, te hová való vagy - kuncog Mark -, de mifelénk az a szokás, hogy ha az egyik fél szakít, azzal vége. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam, úgyhogy átérzem a fájdalmadat, öreg. - Még nem - dünnyögi Galén. - Hogy? Mit mondtál? A hangjából ítélve, Mark tényleg nem hallotta. Ahogy elnézem Galén arcát, nem is igazán neki szánta. Én viszont hallottam. És tudom, mire gondolt. - Nem mondott semmit - felelem Marknak, végre sikerül mozgatnom a számat, nem pedig csak kitátanom. - De mondott, Emma - súgja Mark, és megpaskolja a combomat. Ne aggódj, elrendezem a dolgot. - A combomon hagyja a kezét, és átszól Galénnak: - Szóval mit mondtál? Vagy nem érdemes elismételni? 304

Úgy érzem magam, mintha forró láva öntene el. A rettegésen kívül. Amikor megfordulok, nem csodálkozom, hogy a kocsi ablakán át Galén orra majdnem az enyémhez ér. De nem néz rám. Mark mintha nem zavartatná magát szikrázó tekintetétől. - Azt mondtam, hogy még nem - válaszolja összeszorított foggal Galén. - Még semmi fájdalmat sem éreztél. Egyelőre. De ha nem veszed le a kezed a combjáról... Kinyitom a kisteherautó ajtaját. Galén hátralép, hogy ki engedjen. - Emma, ez hülyeség. Nem kell beszélned vele. Ha mindenáron bunyózni akar, nem ijedek meg a saját árnyékomtól - mondja Mark úgy, hogy Galén is hallja. Akármilyen tagbaszakadt tojásfocista, kétlem, hogy valaha is megütötték volna acélcsővel, márpedig Galén szirénökle pontosan úgy hatna az arcára. - Csak egy pillanat - mosolygok rá bocsánatkérően. - Mindjárt visszajövök, jó? - Tulajdonképpen több lesz az egy pillanatnál, Mark - csapja be Galén az ajtót, ahogy ellépek a kocsitól. - Emma velem jön. Mark kitárja a saját ajtaját, és a hátsó lökhárítónál szembefordul velünk. - Talán Emmától kérdezzük meg, kivel akar menni! Az övé a döntés, nem? Galén félreérthetetlenül néz rám: Intézd el, vagy én intézem. Illetve talán inkább: Örömmel elintézem. Akármelyik a kettő közül, nem szeretném, hogy Markot elintézzék. A két fiú közé állok, a levegő tesztoszteronszintje már-már fojtogató. Ha Galént választom, Mark valószínűleg akkor hív föl engem újra, mikor Galén egymaga befal egy egész túrótortát, 305

tehát soha. Ha Markot választom, épp akkora valószínűséggel nem fogja Galén az öklét használni, mint amekkora az, hogy Raína dicsérő megjegyzést tesz valakire. Majdnem annyira szeretném megmenteni ezt a randit Markkal, amennyire Mark arcát a biztos szétroncsolódástól. De az előbbi megmentése az utóbbihoz képest hosszú távon önzés lenne. - Ne haragudj, Mark! – sóhajtom. - Hoppá! - hökken meg, majd tarkóját vakargatva kuncog. - Talán babonásabbnak kéne lennem. Igaza van. Ezt elcsesztem. Inkább a randit, Mark önérzetét kellett volna megmentenem. És saját szirénöklömmel bevernem Galén hercegi orrát. - Galén, légy szíves, várj egy percet! - fordulok őhercegségéhez. Utána ráérsz egy órát beszélgetni velem, mivel egyenesen hazaviszel innen. Szó nélkül bólint, és elvonul. - Ne haragudj - mondom ismét Marknak, de nem nagyon nézek a szemébe. - Nem tudom, mit akar. Máskor nem szokott így viselkedni. Kivéve, amikor a tengerparton laposra verte Tórafot, miután az megcsókolt engem. De akkor is csak azért durvult, mert Tóraf megcsalta Raínát. Világos? - Megértem, hogy most igen - mosolyog Mark, de a szeme rideg marad. - Már tudom, hogy miattad érdemes. Csak sosem volt merszem randira hívni téged. Chloe életveszélyesen megfenyegetett. Ugye tudod, hogy az a csaj úgy tudott öklözni, mint egy férfi? Azt mondta, nem vagyok méltó hozzád. Azt hiszem, igaza volt. - Mi... micsoda? Chloe tudta, hogy tetszem neked? 306

- Ja. Neked nem mondta? Persze. Azt hitte, csak szórakozom. Bólintok, még mindig nem térek magamhoz, hogy a legjobb barátnőm a tudtomon kívül a testőrömként is szerepelt. - Tényleg azt hitte, hogy csak szórakozol, és csakugyan akkorát tudott bevágni, mint egy férfi. - Legalábbis Jax, a haverom ezt mondja. Jesszus - teszi hozzá kissé halkabban Mark -, Galén most úgy les rám, mint egy héja. Tudod, hogy olyan a szeme, mint egy sorozatgyilkosnak? Kuncogok. - Szerinted mit szólna, ha most búcsúzóul arcon csókolnálak? suttogja cinkos tekintettel. - Ne félj, majd megvédelek. Fogalma sincs, milyen komolyan gondolom. Ahogy közelebb hajol, lélekben fölkészülök, hogy a legkisebb elektromos szikrára fölemelt ököllel hátraforduljak. De a villámcsapás elmarad. Galén moderálja magát. Mark az alig-alig puszi után elhúzódik, fölsóhajt. - Hadd kérjek tőled egy szívességet - suttogja. - Mmm? - Őrizd meg a számomat, és ha a srác megint elcseszi, hívj föl! - Ezt megígérem - mosolygok. - Jól éreztem magam ma este. Most akkor randiztam is, és Mark képe is sértetlen maradt? Van még esélyem, hogy helyrehozzam a dolgaimat nála? - Aha - kuncog -, örülök, hogy együtt furikáztunk ide Middle Pointból. Legközelebb igazán kalandosra vesszük a figurát, és buszozunk. Hétfőn találkozunk a suliban, Emma. - Szia! Sarkon fordulok, ami a kavicsos parkolóban a magas sarkú cipőmben nem kis mutatvány. Farkasszemet nézek Galénnal, 307

egészen addig állom a tekintetét, amíg a kinyitva tartott kocsiajtóhoz nem érek. Úgy látom, nem zavartatja magát. Sőt, kifejezetten érzelemmentesnek tűnik. - Remélem, jó magyarázatot tudsz adni - huppanok le az ülésre. - Fogadhattad volna a hívásaimat. Vagy válaszolhattál volna az SMS-eimre - feleli feszült hangon. Mialatt kifarol a parkolóhelyről, előrántom a táskámból a mobilomat, és megnéztem az üzeneteket. - Úgy tűnik, senki sem halt meg, szóval mi a fenének kellett tönkretenned a randimat? - Első alkalommal fordul elő, hogy királyi személy jelenlétében csúnyán beszélek, és ez felszabadító érzés. - Vagy ez most emberrablás? Grom lapul a csomagtartóban, és nászútra viszel bennünket? Remeg az ajkam, már megint elárul. Én barom, őt kéne bántanom, nem magamat. - Emma! Bár elfordítom a fejemet, Galén hanghordozásából tudom, hogy szenvtelen arckifejezése megenyhült. - Hagyj békén! - Megfogja az államat, hogy szembenézzek vele. Elhessentem a kezét. - Autópályán nem megyünk hatvannal, Galén. Gyorsíts! Sóhajtva gázt ad. Mire kevésbé ciki sebességet érünk el, sértődöttségem haragba csap át, mert belém hasít a felismerés, hogy „olyan lánnyá” váltam. Na, nem azzá, aki a doktorátusát porontyokra meg három hálószobás, kétfürdős családi házra cseréli, hanem a másik fajtává. Azzá a lánnyá, aki a méltóságát és a boldogsága reményét dobja oda valami zsarnokoskodó pancserért, aki megveri, ha rá mer nézni az első hot dog árus srácra. 308

Nem mintha Galén verne, de az iménti kis műsor után mit fognak gondolni rólunk? Ma este úgy viselkedett, mint egy bolond, követett Atlantic Cityig, szétbombázta a telefonomat, és tettleges erőszakkal fenyegette meg a srácot, akivel randiztam. Olyan szemeket meresztett ránk, mint egy sorozatgyilkos, azért ez már tényleg durva! Lehet, hogy odalent, a locspocsban ez elfogadható, de szárazföldi viszonyok között távoltartási végzésért kiált. És most meg miért térünk le az autópályáról? - Hová viszel? Mondtam, hogy haza akarok menni. - Beszélni szeretnék veled - feleli halkan, és a kijárat után egy sötét mellékútra kanyarodik. - Hazaviszlek, amint úgy látom, hogy megértettél. - Nekem nincs kedvem beszélgetni. Erre már abból rájöhettél volna, hogy nem fogadtam a hívásaidat. Félreáll a hetedhét határon túli útpadkára. Leveszi a gyújtást, felém fordul, az ülésem háttámláján nyugtatja a kezét. Számoljunk tízig... egy… kettő... - Azért követtél, mint egy eszelős, hogy ezt közöld? Ezért tetted tönkre a randimat? Mark kedves srác. Szerinted nem érdemlek kedves srácot, Galén? - De, feltétlenül. Csakhogy éppenséggel én is kedves srác vagyok. Három... négy... - Nem Gromra gondoltál? Te pedig nem vagy kedves srác. Fizikai fájdalommal fenyegetted Markot. - Te meg átdobtad Raínát egy ablakon. Szerintem kvittek vagyunk. - Mikor lépünk már túl azon az ügyön? Egyébként is provokált! - Ahogy Mark engem. Fogdosta a combodat. És akkor arról még 309

nem is beszéltünk, hogy arcon csókolt. Ráadásul megengedted neki. Ne hidd, hogy nem hallottam! - Hát ez gyönyörű! - fortyanok föl, kiszállok a kocsiból, és becsapom az ajtót. - Most még féltékenykedsz a bátyád nevében ordítom. - Grom már mozdulni sem bír a mindenható Galén segítsége nélkül? A családfámat tarkító félig-meddig halak megóvnak attól, hogy a kövér könnycseppek elhomályosítsák a látásomat - így tökéletesen kirajzolódik előttem a folyamatos sárga vonal, amelynek mentén haladok. Amikor meghallom, hogy Galén a nyomomba szegődik, letépem a magas sarkúmat, és futásnak eredek. Ha két hónappal ezelőtt mezítláb ezt művelem, vérzett volna a talpam, és a jó ég tudja, mi minden fúródott volna belé. Új vastag bőröm jóvoltából azonban a mezítlábas futás olyan, mintha a Nike legújabb csukáját viselném. Galén viszont a jelek szerint repülőhal - keze a karomra kulcsolódik, lefékezi szánalmas menekülési kísérletemet. Hátraperdít, magához húz, hüvelykujjával fölemeli az államat. Miután elrántom magam, megszorít, kényszerít, hogy a szemébe nézzek. A régi Emmán tíz percen belül lila folt éktelenkedett volna. Az új csak bepöccen. - Eressz! - visítom, és megtaszítom a mellkasát. Valahogy ettől csak még közelebb kerülök hozzá. - Emma! - mordul rám, miközben dobogok a lábammal. - Te mit tettél volna? Na jó, ez váratlan. Abbahagyom a kapálózást. - Hogyhogy? - Mondd meg, mit tettél volna a helyemben. Mit tettél volna, ha a kezedben a választás, hogy biztosítsd az emberiség 310

fennmaradását, vagyis kisbabáktól nagymamákig mindenkiét és a teljes rokonságodét - mondja kifulladva. Rájövök, hogy még sosem láttam így. Levegő után kapkod. - Mondd meg, mennyire esne nehezedre sorsukra hagynod őket, ha ez azt jelenti, hogy megkaphatod az egyetlent, amit egész életedben valaha is kívántál? Mondd, melyiket választanád? - Ezt nem... nem ért... - Dehogynem, Emma - ráz meg könyörtelenül szorongatva. Pontosan tudod, miről beszélek. Felelj! Gondolj arra, amit a legjobban kívánsz! Arra az egyetlen dologra, ami nélkül talán élni sem tudnál. Hát ezen nincs mit gondolkodni. Galén az, nem vitás. - Megvan. - Most képzeld el, mit éreznél, ha fölszólítanának, hogy az emberi faj jövője érdekében add oda azt az egyvalamit, amit szeretsz. Olyan emberekért, akiket nem is ismersz. Olyanokért, akik még meg sem születtek. Megtennéd? Képes lennél megtenni? Még akkor is, ha szinte soha egyikük sem tudná meg, micsoda hatalmas áldozatot hoztál értük, és soha nem méltányolnák azt, amiről lemondtál? Finoman kirángatom magam a szorításából. Hagyja, hogy ellépjek tőle. Merő nézésétől végigfut rajtam a hideg. - Önzés lenne, ha nem tenném meg - felelem halkan. Tulajdonképpen nincs is más választásom. - Pontosan. Nekem sem volt választásom. - Azt akarod mondani... Mit akarsz mondani? Most vajon... létezik, hogy rólam beszél? Ujjaival végigszánt a haján. Még sosem láttam ennyire érzelmesnek. Mindig feltűnően összeszedett, magabiztos. 311

- Azt akarom mondani, hogy téged kívánlak, Emma. Hogy szerelmes vagyok beléd. - Előrelép, és az arcomhoz emeli a kezét, ujjai hegyével tűzvonalat perzsel le a számig. - Mit gondolsz, hogy érezném magam, ha Grommal látnálak? - suttogja. - Pont úgy, mintha kitépnék a szívemet, és átnyomnák Rachel húsdarálóján. Alighanem még annál is rosszabbul. Valószínűleg belehalnék. Emma, légy szíves, ne sírj! - Ne sírjak? - kapom föl a kezemet. - Komolyan beszélsz? Minek jöttél ide, Galén? Azt hitted, jobban érzem majd magam a tudattól, hogy szerelmes vagy ugyan belém, de akkor sem lehet a dologból semmi? Hogy a közjó érdekében akkor is Grom párjának kell lennem? Ne magyarázz nekem, hogy ne sírjak, Galén! E... egy... egyszerűen n... n... nem bírom... Megnyílnak a csatornák. Galén rám néz, a kezét az oldalához szorítja, tehetetlen, mint egy csapdába került rák. A zihálástól légszomjjal küzdők, és egykettőre csuklani is kezdek. Ez már sok a jóból. Annyira komor az arckifejezése, mintha fizikai fájdalomtól szenvedne. - Emma - rebegi. - Emma, ez azt jelenti, hogy te is ugyanúgy érzel? Fontos vagyok neked egyáltalán? Fölnevetek, de a csuklás miatt a szándékoltnál élesebb hangon. - Nem mindegy, hogyan érzek, Galén? Azt hiszem, már eléggé átrágtuk a miérteket. Fölösleges tovább agyalni a témán. - Nem mindegy, Emma - ragadja meg a kezemet, és ismét magához von. - Fontos vagyok neked? - Ha nem látod magadtól is, mennyire beléd bolondultam, Galén, akkor nem vagy valami jó követ az embe... A szája az enyémre tapad, félbeszakít. Ez a csók nem olyan 312

gyöngéd, mint az első. Egyáltalán nem andalító. Szilaj, követelő, fürkésző. És teljesen összezavar. Minden porcikám Galénhoz olvad, lángra gyúl lázas érintésétől. Önkéntelenül az ajkába sóhajtok. Ezt jeladásnak veszi, hogy fölkapjon a talajról, magához emeljen, ezáltal még jobban a számhoz férjen. Én pedig jeladásnak veszem a nyögését, hogy még hevesebben csókoljam. Megszólal a zsebében a mobilja, de nem törődik vele. Ahogy én nem törődöm az egész világmindenséggel. Még amikor reflektorfény közeledik, attól sem zavartatom magam, folytatom a csókolózást. Galén azonban nem hazudtolja meg hercegi mivoltát, ebben a helyzetben kissé kifinomultabban viselkedik nálam. Szelíden lefejti rólam az ajkát, és letesz a földre. Mosolya részegült és részegítő. - Még mindig maradt beszélnivalónk. - Nem baj - felelem, és a fejemet rázom. - Nem azért fáradtam el Atlantic Cityig, hogy megríkassalak neveti el magát. - Nem sírok - simulok ismét hozzá. Nem utasítja el az ajkamat, de nem is elégíti ki, csak egy nyamvadt kis puszit ad, majd hátralép. - Emma, azért jöttem, hogy megmondjam neked: nem kell párosodnod Grommal. - Eleve nem is akartam párosodni Grommal - vonom föl a szemöldökömet. - Úgy értem, Grom valaki mással párosodik, aki rendelkezik Poszeidón tehetségével. Ez pedig azt jelenti, hogy... - Nem kell párosodnom Grommal. - Éppen ezt mondtam. 313

- Mármint nem kell úgy éreznem magam, mintha az egész szirénfaj pusztulna ki amiatt, hogy nem akarok párosodni Grommal. - Pontosan - vigyorog. - De ez nem változtat az én... félvérségemen. Továbbra sem lehetsz az enyém, igaz? Elgondolkodva dörzsöli hüvelykujját a felső ajkamhoz. - Egyelőre törvény tiltja. De szerintem idővel valahogy változtathatunk rajta. És addig nem megyek sehová. A városi terepjáró felé indul velem, csak a cipőmnél áll meg, hogy fölvegye az út széléről. Besegít az Escalade utasülésére, és a kezembe nyomja a magas sarkúmat. - Köszönöm! - szólalok meg, amíg átmegy a kormányoldalra. - Kicsit késő elpirulni - jegyzi meg, ahogy becsatolja magát. - Azt hiszem, soha nem fogok leszokni a pirulásról. - Remélem is - csukja be az ajtaját. Két kezébe fogja az arcomat, és megint magához húz. Az ajka az enyémhez súrlódik, de én többet akarok. Sejti szándékomat, megfogja a kezemet és a biztonsági övét, amit próbálok kicsatolni. - Emma - duruzsolja az ajkamnak. - Rettentően hiányoztál, de nem lehet. Még nem. Én nem is arra gondoltam, csak jobb testhelyzetre törekedtem a csókolózáshoz. Ha ezt most közölném vele, csak mindkettőnket zavarba hoznám. De azt mondta, hogy még nem. Ez mit jelent? Azt, hogy addig akar várni, amíg el nem tudja töröltetni a rendelkezést? Vagy ad a dolognak egy kis időt, és ha nem jön össze, akkor megszegi velem a sziréntörvényt? Valamiért nem hiányzik annyira a válasz, hogy rákérdezzek. Képek villannak föl a fejemben az „olyan lányról”. Nem kívánom, hogy Galén megszegje a törvényeiket, hiszen nagyrészt 314

éppen ezért szeretem annyira. Mert hűséges, odaadó a fajtájához. Az embereknél szinte nem is létezik efféle ragaszkodás. De „olyan lánnyá” válni sem óhajtok. Szirénség ide vagy oda, egyetemre akarok menni. A tenger színe fölötti és alatti világot egyaránt meg akarom tapasztalni. De ha nem tévedek, egyelőre semmilyen döntést sem kell hozni. Elvégre az élethossziglani kihatású döntésekhez idő kell. Idő és megfontolás. És fizikai távolság az ő ajka meg az enyém között. - Értem - húzódom hátra. - Sajnálom. Megfog néhány hajtincset, és vigyorogva félresimítja az arcomból. - Hát még én. Segítségre szorulok, hogy levegyem rólad a kezemet. - Jó. Illetve nem jó — nevetek, bár bizsergés fut végig az ereimben. Ő is nevet, és a kormányhoz nyúl, hogy beindítsa az autót, majd félbehagyja a mozdulatot. - Szóval - engedi el a kulcsot. - A szakítás kérdése. - Hadd gondoljam át még jobban - felelem, és kis híján vihogok a megfogalmazásán. - Majd meglátom, mit tehetek, hogy segítsek elhatároznod magad. Még tizenöt percig parkolunk. De legalább már nincs érvényben a szakításunk. Megvetem a lábamat a homokban, és lenyújtom a kezemet Raínának, aki épp kényelembe helyezte magát egy törölközőn. - Gyere, menjünk be, és kapsz tőlem egy pedikűrt. Fölkukkant rám, ibolyakék szeme csillog a holdfényben. 315

- Nem jó ötlet - feleli, bár megfogja a kezem. - Azt mondták, mindjárt visszajönnek. - Raína, tudod, hogy szokták csinálni - sóhajtom. - Elspuriznak a házunkhoz, nem találnak senkit, azután egy órát úszkálnak a part mentén, hogy lássák, észlelik-e újra az illetőt. Mindketten tudjuk, hogy Galén este már nem enged engem a vízbe. Különben is mióta hagyod, hogy parancsolgassanak neked? - Jó - bólint -, de francia pedikűrt szeretnék, azzal a fehér csíkkal a szélén. Mosolyogva figyelem, ahogy elhalad mellettem a fövenyen, és a házhoz kocog. Nem Chloe, de nem is anya. Rendes lánytársaság. - Szióka, szépségem! - üdvözöl Rachel az eltolható üvegajtónál. Anyukád telefonált. Hazaért, és tudakolja, hogy te miért nem. Dacosan fölszegem a fejem, már sorolnék is különféle indokokat, azzal kezdve, hogy betöltöttem a tizennyolcat, és azzal végezve, hogy még ha nem lennék nagykorú, akkor sincs még annyi idő, ameddig a megbeszélés szerint maradhatok. Azután ráeszmélek, hogy anyu korán ment haza - ami azt jelenti, hogy nagyjából ugyanakkor érkezett meg, amikor Tóraf és Galén az ólálkodó szirént észlelték. Ez éppúgy tekinthető véletlen egybeesésnek, mint túlpörgetett anyai megérzésnek. Mostanáig egyiknek sem voltam híve - de ezen a héten már harmadszor fordul elő. Igyekszem nem kitépni Rachel kezéből a felém nyújtott mobiltelefonját, és megnyomom az érintőképernyőn az EMMA ANYUKÁJA ikont. - Halló? - szól bele feszült hangon anyu. - Szia, én vagyok. Hívtál? Nem könnyű lazának tűnni, ha az ember úgy érzi, mintha a szíve sztepptáncot járna. 316

- Igen, csak tudni szerettem volna, merre jársz. Nem vetted föl a mobilodat. Minden rendben? Sóhajt, de nem bírom megállapítani, hogy megkönnyebbülésében vagy szülői idegességében. - Minden szuper. Lemerült az aksim, de Galén vett nekem ide egy töltőt, úgyhogy most töltődik. - Milyen aranyos tőle! - örvendezik, pontosan tudva, hogy ő vetette a sráccal a töltőt. - Na jó, csak rád akartam csörögni. Fenn maradjak, amíg nem jössz? Nem díjazom, hogy napok óta a megbeszéltnél később vetődsz haza. Hajnali négyig vendégségben maradni lényegében koedukált ottalvós buli, azt pedig nem helyeslem, vagy talán elfelejtetted? A floridai kiruccanásodat Galén családjával rendkívüli esetnek tekintem. - Chloééknál mindig úgy aludtam, hogy JJ is ott volt. JJ a barátnőm nyolcéves öccse. Nem a legfrappánsabb visszavágás, de momentán nincs jobb. - Tudod, hogy értettem, Emma - reccsen rám anyu. - Nem kell mindjárt leharapni a fejemet. És hogyhogy már hazaértél? - Nem tudom. Azt hiszem, fáradt vagyok. Figyelj, észrevettem, hogy még nem hoztad haza a fürdőruhádat. Remélem, nem vagy még mindig a vízben. Hideg az idő az úszáshoz, Emma. Magam mosom a holmimat. Anyu kizárólag úgy veheti észre, hogy valami hiányzik, ha a fiókjaimban turkál. Vajon óvszert és egyéb terhelő bizonyítékokat is keres, amik után az anyukák kutatni szoktak? Talán éppen azért ment haza, hogy kutasson? A gondolat fölingerel. - Épp nekem mondod? - kérdezem, miközben emlékezetembe vésem, hogy vennem kell egy fürdőruhát szigorúan Galén 317

házánál való használatra. - Tudod, mennyire bírom a hideget nevetek olyan hangosan, hogy az már gyanús, de anyu mintha nem venné észre. Rachel azonban somolyog. - Nehogy azt mondd, hogy még nem jöttetek rá Galénnal, hogyan tartsátok melegen magatokat a vízben. - Anyu! - Csak ígérd meg, hogy nem mész vízbe - válik feszültté ismét anyu hangja. - Nem hiányzik, hogy lebetegedj. - Ígérem, vigyázok. - És ezúttal hajnal előtt tessék hazajönni. Ezek után ajánlom, hogy jelesnél rosszabbat ne merj összeszedni. Melegen ajánlom. Némán formálom ajkammal a szavakat, miközben kimondja őket; az ember azt hinné, ennyi év elteltével legalább a fogalmazáson változtat. Örökké így fenyeget jóformán mindenért. De most valahogy hatástalan. Nincs benne erő. Anyu kezd ellágyulni mostanában, és azt hiszem, ez összefügg azzal az estével, amikor megvádoltam, hogy örökbe fogadott. - Okés. Hajnal előtt. - Jó éjt, édesem. Szeretlek. - Én is téged, jóccakát! Leteszem a telefont, és visszaadom Rachelnek, akitől cserébe egy bögre forró csokit kapok, három gigászi pillecukorral a tetején. - Köszi! — mondom neki, és kicsoszogok mögötte a konyhába. Raína az asztalnál ül, annyi körömlakkot, csipeszt és reszelőt rakott ki maga elé a neszesszeréből, hogy saját körömápoló szalont nyithatna. - Tudom, hogy azt mondtam, francia pedikűrt szeretnék, de ez az árnyalat tényleg nagyon tetszik - emel föl egy sárgadinnye színű üveget. 318

- Ez rikítóan turistás a kreol bőrödhöz, gyöngyvirágom - csóválja a fejét Rachel. Raína felém rázogatja az üveget, reméli, hogy eltér a véleményem. Nemet intek. Ajakbiggyesztve csapja le az asztalra, azután ráborítja a neszesszer egész tartalmát. - Létezik egyáltalán olyan, amelyik jól nézne ki? - Tórafnak melyik a kedvenc színe? - foglalok helyet mellette. Vállat von. - Amelyikre én azt mondom neki. - Szóval nem tudod? - vonom föl fél szemöldököm. - Ugyan kit érdekel! - teszi karba a kezét. - Nem az ő körmét festjük ki. - Szerintem Emma azt akarja mondani, gyöngyvirágom, hogy talán azért kellene Tóraf kedvenc színére lakkoznod a körmödet, mert ezzel kimutatod, hogy őrá gondolsz - válogatja meg tapintatosan a szavait Rachel. - Emma sem Galén kedvenc színére lakkozza a körmét - szögezi le Raína. Megrökönyödöm, hogy Galénnak van kedvenc színe, én meg nem tudok róla. - Hát... neki nem is tetszik a körömlakkozás. Azaz még sosem említette, hogy igen. Amikor Raína arca tündöklő mosolyra derül, már tudom, hogy lebuktam. - Nem tudod, melyik a kedvenc színe! - bök rám diadalmasan. - De igen, tudom - felelem, és Rachelre nézek, de tőle hiába várok választ, csak a vállát vonogatja. Raína vigyora maga a „tudok valamit, amit te nem” megtestesülése. Első reakcióm az, hogy le akarom törölni a 319

képéről, de visszafogom magam, ahogy mindig, mert emlékszem Tóraf csókjára és Raína akkori fájdalmára. Néha meglátom ugyanazzal az arckifejezéssel, amivel a tengerparton nézett rám, és pocsékul érzem magam, pedig annak idején megérdemelte. Csak azért sem fogok megfutamodni, szemügyre veszem az elém táruló körömlakk-kavalkádot. Végighúzom ujjaimat az üvegeken, abban a reményben keresgetek a lakkok között, hogy szemembe ötlik majd a megfelelő. De ha megölnek sem jut eszembe olyan szín, amit gyakrabban viselne a többinél. Nincs kedvenc sportja, tehát a csapatszínekkel sem megyek semmire. Az autóit Rachel választotta, így az sem segít. Az ajkamba harapok, és az azúrkék mellett döntök. - Emma! Lesül a képemről a bőr - szólal meg a küszöbről Galén. Hogyhogy nem tudod, melyik a kedvenc színem? Meghökkenten ejtem vissza az asztalra az üveget. Mivel a srác ilyen hamar visszaért, azt kell hinnem, hogy nem találta meg, amit akart - vagy nem valami sokáig vadászott rá. Tóraf bukkan föl mellette, de Galén válla olyan széles, hogy nem férnek el mindketten az ajtóban. Megköszörülöm a torkomat. - Khm, csak azért vettem el azt az üveget, hogy hozzáférjek ahhoz, amit kerestem. Raína gyakorlatilag örömtáncot lejt a szemével. - Vagyis? - firtatja diadalittas, kaján vigyorral. Tóraf benyomul Galén mellett és lehuppan törékeny párjához. A lány csókra szomjasan simul hozzá. - Hiányoztál - suttogja. - Nem annyira, mint te nekem - feleli a fiú. Galénnal a szemünket forgatjuk, odalép mellém, és az asztalra telepszik, nedves fürdőnadrágja fenék formájú tócsát hagy a drága faanyagon. 320

- Rajta, folytasd, angyalhal! - biztat, és fejével a körömlakkkupacra int. Hát, ha most súgni próbál, azt elszúrta. Gondolom, a „rajta" zöldet jelenthet. A „folytasd” jelenthet... Mondjuk, fogalmam sincs, mit jelenthet. Az angyalhal pedig a császárhalak másik neve, azokból mindenféle színű létezik. Azt hiszem, mégsem rejtjelezett semmiféle üzenetet, sóhajtok, és eltolom magam az asztaltól, hogy fölálljak. - Nem tudom, eddig egyáltalán nem beszéltünk róla. - Hah! - csap diadalmasan a térdére Raína. Mielőtt elhaladhatnék Galén mellett, a srác elkapja a csuklómat, és magához húz, a lába közé fog. Száját az enyémre préseli, keze a derekamra mozdul, és a testéhez szorít. Mivel még most sincs rajta felső, én meg bikiniben vagyok, bőven érintkezik ruhátlan bőrfelület, ez pedig kicsit intimebb, mint amihez közönség előtt szokva vagyok. Ennek ellenére tűz fut végig rajtam, utat perzsel lényem legbenső, legmélyebb zugaiba. Minden erőmet össze kell szednem, nehogy Galén nyakába ugorjak. Gyöngéden a mellkasának támasztom a kezemet, hogy véget vessek a csóknak, bár soha nem hittem volna, hogy eszembe jut ilyesmi. Tekintetemmel igyekszem közölni vele, hogy ez nem illő viselkedés, majd hátralépek. Elég időt töltöttem már a társaságukban, hogy odanézés nélkül is tudjam, Raína szeme kocsányon lóg, Tóraf meg úgy vigyorog, mint egy diótörő báb. Némi szerencsével Rachel nem is látta a csókot. Lopva az asszonyra sandítok, és tátott szájú döbbenettel mered rám. Na jó, ez pont akkora gáz, mint gondoltam. Akár egy kisgyerek, becsukom a szememet, mintha akkor ők sem láthatnának. A csók tüze tetőtől talpig elpirulás formájában nyilvánul meg rajtam. 321

- Tessék! - nevet Galén, és végighúzza hüvelykujját a felső ajkamon. - Ez a kedvenc színem. Mindjárt megölöm. - Galén... légy szíves... gyere velem! - nyögöm ki. Átcsusszanok mellette, mezítláb végigcsattogok a konyhakövön, az előszoba szőnyegpadlóján, végül föl a lépcsőn. Libabőrösségem elárulja, hogy Galén követ, bár hallgat, mint a csuka. Amikor a legfelső szint létrájához érek, biccentek neki, hogy oda is jöjjön utánam, majd fölmászom. Föl-alá járkálok, amíg át nem jut a csapóajtón, és közben mintha egy örökkévalóság telne el. Becsukja az ajtót, be is reteszeli, de nem lép közelebb. Ahhoz képest, hogy halál fia, mégis jobb kedvűnek tűnik a kelleténél. Ujjammal rábökök, de nem tudom eldönteni, mivel vádoljam legelőször, úgyhogy leeresztem a kezemet. Hosszas hallgatás következik, végül ő töri meg a csöndet. - Higgadj le, Emma! - Ne dirigálj, fenség! - provokálom, hogy cuncimókusnak nevezzen. A várt bocsánatkérés helyett azt jelzi a pillantása, hogy máris újabb csókot fontolgat. A figyelmemet akarja elterelni vele. Elszakítom tekintetemet a szájától, határozott léptekkel az ablakfülkéhez vonulok, eltávolítom a benne fölhalmozott párnákat, kényelembe helyezem magam, az ablaknak támasztom a fejemet. Galén éppolyan jól tudja, mint én, hogy ha létezik meghitt közös helyünk, akkor ez az. A lehető legdurvább elutasítás, hogy most nélküle ülök itt. Látom a tükörképét, ahogy ujjaival végigszánt a haján, és karba teszi a kezét. Egy kis idő elteltével egyik lábáról a 322

másikra áll. Tudja, mit akarok. Tudja, mivel férkőzhet az ablakfülkébe, mivel érdemelheti ki, hogy visszafogadjam a kegyeimbe. Fogalmam sincs, hogy a királyi vér vagy a férfibüszkeség tartja vissza a bocsánatkéréstől, de hosszúra nyúló késlekedése csak még jobban felbőszít. Most már nem is elég, ha simán mentegeti magát. Most már csússzon hason. Elégedett vigyorral pillantok az ablaküveg tükrébe, ám már nincs ott, ahol az előbb. A keze a karomra zárul, fölránt magához. A szeme zaklatottan csillog. - Azt hiszed, bocsánatot fogok kérni, amiért megcsókoltalak? duruzsolja. - Ööö... Aha. Azt. - Nem szabad a szájára nézni! Valami értelmeset kell válaszolni. - Nincs rajtunk ruha. Remek. Igazából azt akartam mondani, hogy nem kéne a többiek előtt csókolgatnia, pláne nem félpucéran. - Mmm - feleli, és közelebb húz magához. A fülemhez súrlódik az ajka. - Ezt éppenséggel én is észrevettem. Ezért nem lett volna szabad utánad jönnöm ide. A mobiltelefonja rezeg az éjjeliszekrényen, majdnem szívbajt hoz rám. Galén vigyorogva magamra hagy, odalép, hogy fölvegye, én meg csak bámulom. - Milligan doktor az - mondja. - Halló? Tartsa, doktor úr, kihangosítom. Emma is itt van. - Megnyomja a gombot a kijelzőn. - Rendben, doktor úr, folytassa. - Csak azért hívlak, fiam, mert szólni akartam, hogy megkaptam a DNS-vizsgálat eredményét. Emma egyértelműen félig ember. - Nem mondja - kacsint rám Galén. Eltakarom a számat, hogy visszafojtsam a vihogást. Igazán 323

helytelen, hogy a pimaszság ragályos. - De, ez a helyzet. Így még az sem biztos, hogy egyáltalán képes halfarkat képezni. - Nagyjából ebből a feltételezésből indultunk ki, doktor úr. Azután a múltőrzők is megerősítették. Létezik egy tartésszoszi festmény szakasztott olyan emberekről, mint Emma. - Telefonálhattál volna - sóhajtja Milligan doktor. - Elnézést kérek, doktor úr. Nem értem rá. - Na és Emma kiderítette a származását? Galén a fejét rázza, bár Milligan doktor Floridában nem láthatja a gesztust. - Amennyire meg tudjuk állapítani, Emma édesapja félvér volt. A bőr- és hajszíne stimmelt, kontaktlencsét viselt, imádta a tenger gyümölcseit és az óceánt. Nyilvánvalóan tudott Emma testfelépítési jellegzetességeiről. Kifejti Milligan doktornak az elméletét, miszerint egyes félvérek túlélték Tartésszosz pusztulását. A doktor néhány másodpercig hallgat. - Egyéb? Galén kérdőn pillant rám. Vállat vonok. - Ezt hogy érti? - Úgy értem, fiam, hogy milyen egyéb bizonyítékra támaszkodhatunk. A férfi, akit az imént leírtál, bárki lehet, akár én is. Mielőtt megőszültem, szőke volt a hajam. Kontaktlencsét viselek. Véletlenül rajongok a tenger gyümölcseiért és a tengerpartért, ha a lakóhelyem ebből a szempontból jelent valamit. Én is tudok Emma testfelépítési jellegzetességeiről. Ezzel az erővel az én lányom is lehetne. Ezt akarod mondani? Mert ha összesen erre alapozunk, Florida északnyugati 324

csücskében bárki lehetne az apja. Ez nem valami természettudományos precizitás. Galén a homlokát ráncolja. - Ott vagy még, Galén? - kérdezi Milligan doktor. A srác mellett ülök az ágyon, nem tetszik, hogy a beszélgetés ilyen irányt vett. - Itt vagyok. - Helyes. Még valamit figyelembe kell venni. Ha Emma édesapja a félvérektől származott, mint mondod, akkor a lány már nem félvér lenne, igaz? Inkább negyedvér, vagy a jó ég tudja, milyen arányú keverék. Mégis mekkora a valószínűsége, hogy Emma édesapja ténylegesen félvér volt? Valami huncut szirén kellett volna hozzá, hogy félvért produkáljon. Ha pedig Emma csak a réges-régi félig emberektől származik, akkor legnagyobbrészt ember. A vizsgálati eredményeim azonban nem ezt mutatják, fiam. A lány pontosan feles. - Mit akar ezzel mondani, doktor úr? - kérdezi zavarodottan Galén. - Azt, Galén, hogy szerintem még nem találtad meg a választ. Szerintem tovább kellene keresgélned. Igazán kár, hogy nem hívtál föl. Segíthettem volna kikövetkeztetni a kérdés megoldását, ezzel időt takarítottál volna meg. De még valamit szeretnék megemlíteni, mielőtt letesszük a telefont. - Mi az? - kérdezi Galén szinte fejbe kólintva. - Nem azt mondtad egyszer, hogy a szirének kilencéves korukban érik el a teljes kifejlettséget? - De. Kilenc-tíz évesen. Egyesek még annál is hamarabb. - És ez az észlelési képességre is vonatkozik? - Igen. Meg a csontjaik is teljesen kifejlődnek addigra. Nem növekszenek tovább. 325

- Mivel azonban Emma félig ember, fiam, ő lassabb ütemben fejlődött. Azt mondanám, pontosan feleakkora ütemben. Ha nem tévedek, ez azt jelenti, hogy csak tizennyolc éves korában vált felnőtté. Leesik az állam. Sziréni képességeimnek semmi közük ahhoz, hogy bevertem a fejemet. Egyszerűen akkor fejeződött be az érési folyamatom. Éppen Chloe halála előtt. - Értem - feleli Galén, átkarol, és magához húz. - Köszönöm szépen, doktor úr. Sajnálom, hogy nem hívtam föl hamarabb. Nem is tudja, mennyire sajnálom. - Semmi baj, én csak segíteni szeretnék. De a doktor hangján hallatszik, hogy megsértődött. Mintha kihagyták volna valamiből. Lényegében ki is hagyták. De lefogadom a bikinialsómba, hogy ez többé nem fog előfordulni.

326

26 EMMA ARCÁT rózsásra festi a kelő nap, Galén vigyáz, nehogy fölébressze, miközben félresimítja homlokába hullott tincseit. A lány strandruhája ronggyá gyúródott, az Atlanti-óceán hegyvonulatra emlékeztető foltot hagyott rajta. Emmának sikerült elszakítania a felhajtásnál, amikor fél pár cipője után vadászott a holdfényben. Azután legyezőként terítette szét a fiúnak, hogy arra feküdjön, ne a puszta homokra. Galén egész éjjel ott is maradt. Ezért nem rostáltam egyáltalán. Senki más nem illett volna ilyen tökéletesen a karomba, mint ő. Lehajol, ajkát a lányéhoz súrolja. Emma sóhajt, mintha érezné. Reggelire éhes sirályok rikoltoznak a távolban. A korai dagály nyaldossa a partot. Homoknád susog a szélben, mintha valami titkot súgna, amit nem Gálén fülének szántak. És Emma alszik. Így hangzik a béke meghatározása. A meghatározást Tóraf csengőhangja szakítja félbe. Minek vett Rachel telefont Tórafnak? Ennyire utál engem? A háta mögött kotorászik a homokban, de a készülék éppen elhallgat, amikor rátenyerel. Vár öt másodpercet, és... Persze, a srác ismét hívja. 327

- Halló? - jelentkezik be suttogva. - Szia, Tóraf vagyok. - Na, ne mondd! - horkan föl Gálén. - Raína már indulna. Merre vagytok? Galén sóhajt. - A parton. Emma még alszik. Néhány perc múlva visszaballagunk. Emma kihívta maga ellen az anyukája haragját, mivel tegnap este megint nem ment haza, inkább vele maradt. Grom párosítási szertartását holnap rendezik, Galént és Raínát is meghívták. Így most Tóraf gondjaira kell bíznia a lányt, amíg vissza nem ér. - Bocsánat, fenség. Mint mondtam, Raína már indulna. Felétek tart, úgyhogy körülbelül két percetek maradt háborítatlanul. Megszakad a vonal. Galén lehajol, ajkával megcirógatja a lány imádni való nyakát. - Emma! - suttogja. A lány fölsóhajt. - Minden szavát hallottam - dünnyögi álmosan. - Szólhatnál Tórafnak, hogy nem muszáj üvöltöznie a telefonba. És ha nem hagyja abba, véletlenül összetöröm a mobilját. - Hamar beletanul - vigyorog Galén. - Nem teljesen idióta. Erre Emma kinyitja fél szemét. - Na jó - von vállat Galén -, talán háromnegyedig. De nem teljesen. - Biztos nem szeretnéd, hogy veled menjek? - kérdezi a lány, fölül és nyújtózkodik. - Tudod, hogy szeretném. De azt hiszem, ez a párosítási szertartás akkor is elég érdekes lesz, ha nem mutatom be a félvér barátnőmet. 328

Emma nevetve féloldalra húzza a haját, és a vállára teríti. - Most szakadunk el először egymástól. Mármint párként. Csak két hete járunk együtt igazán. Mihez fogok kezdeni nélküled? Galén magához vonja, a mellkasához dönti a lány hátát. - Merem remélni, hogy amikor visszajövök, ezúttal nem Tóraf látványa fogad, amint lesmárol téged. A hátuk mögötti kuncogás jelzi, hogy kétperces háborítatlanságuk letelt. - Ja, azt én is remélem. Különben valakinek annyi - jegyzi meg bűbájosan Raína. A testvére fölsegíti Emmát, leveregeti a strandruhára tapadt homokot, majd megfogja a lány két kezét. - Kérhetek valamit anélkül, hogy dühbe gurulnál miatta? - Hadd találjam ki! - ráncolja a homlokát Emma. - Nem akarod, hogy a vízbe menjek, amíg távol leszel. - De nem parancsolom, hogy maradj a parton. Csak nagyon szépen, tiszta szívemből kérlek, hogy ne menj a vízbe. Te döntesz, de én lennék a legboldogabb halember a szárazföldön, ha hallgatnál rám. Mostanában szinte naponta észlelik a leskelődőt. Ráadásul Milligan doktor romba döntötte Galén teóriáját, miszerint Emma apja volt félvér. Galén mindettől kimondhatatlanul ideges, hiszen továbbra sem világos, ki más tudhat még Emmáról. És hogy miért ólálkodik itt az illető. - Hallgatok rád - jutalmazza lélegzetelállító mosollyal Emma. Mert szépen kértél. Igaza volt Tórafnak. Csak kérnem kellett. A fiú megcsóválja a fejét. - Akkor ma éjjel alhatok. - Legalább egyikünk alszik. Ne maradj el sokáig! Különben 329

ebédnél Mark mellém ül. - Majd sietek - grimaszol Galén, és lehajol a lányhoz, hogy megcsókolja. A hátuk mögül hallja, hogy Raína a vízbe csobban. - Nélküled indul el - suttogja az ajkának Emma. - Órákkal ezelőtt elindulhatott volna, akkor is utolérném. Szia, angyalhal! Jó légy! - nyom cuppanós csókot a homlokára Galén, azután nekifutásból a vízbe veti magát. És máris hiányzik neki a lány. Galén pontosan ott találja Gromot, ahol a bátyjának nem kéne lennie - az aknamezőn. Még most, mindössze órákkal párosítási szertartása előtt is elveszített szerelme miatt bánkódik. De hogy jönne Galén ahhoz, hogy megítélje? A bátyja olyasvalakivel áll párba, akibe nem szerelmes - ennek köszönhetően lehet azzal, akibe ő viszont igen. Grom szomorkás mosollyal üdvözli. - Még nem vagyok kész erre, öcsém - vallja be. - Dehogynem - nevet Galén, és hátba veregeti a bátyját. Grom a fejét rázza. - Olyan érzés, mintha... mintha megcsalnám őt. Náliát. Galén megdermed. Ajjaj. Képtelennek érzi magát, hogy kihúzza a bátyját ebből a búskomorságból. - Biztosra veszem, hogy megértené - próbálkozik. Grom elgondolkodva fürkészi az arcát. - Szeretném ezt hinni. De te nem ismerted Náliát. Nincs még egy olyan harcias nőszemély. Folyton a hátam mögé lesegetek kuncog -, hátha meglátom őt, amint furkósbottal fejbe akar csapni, mert valaki mást választok páromul. Galén a homlokát ráncolja, nem tudja, mit mondjon. 330

- Persze csak tréfáltam - mosolyog Grom, majd vállat von. Legalábbis félig-meddig. Esküszöm, Galén, az utóbbi időben észlelem őt. Teljesen valóságosnak tűnik. Minden önfegyelmemet össze kell szednem, nehogy a lüktetés nyomába eredjek. Lehet, hogy meghibbantam? Galén kötelességtudóan a fejét rázza, de titokban úgy gondolja, hogy talán igen. - Biztosan csak a bűntudat bánt. Ööö... nem mintha bármi okod lenne bűntudatra. Természetes, hogy így érzed magad a párosítási szertartásod előtt. Idegeskedsz, meg minden. - A hajába túr. - Nem nagyon megy nekem az ilyesmi. - Milyesmi? A felnőttség? - vigyorog Grom. - Jaj, de vicces. - Esetleg többet kellene időznöd a szárazföldön, azután visszajössz, és megbeszéljük a dolgot. Tudod, a szárazon tartózkodás öregít. Talán nem is ártana neked. Galén fölhorkan. Nekem mondod? - Ezt már mástól is hallottam. Grom minden előzmény nélkül elkapja az öccsét, és satuba fogja a karjával. Galén utálja, amikor ezt műveli. - Hadd lássam azt a helyes kis képedet, guppikám. Aha, pont úgy van, ahogy gondoltam. A szemed kezd kikékülni. Mennyi időt töltöttél már a szárazföldön? Csak azt ne mondd, hogy fülig beleszerettél egy emberbe! Azután fölnevet, és ugyanolyan hamar elengedi, ahogy lefogta. - Hogy érted ezt? - mered rá Galén. - Csak ugrattalak, guppikám. Megszorongattalak. - Tudom, de... miért mondtad, hogy kikékül a szemem? Mi köze annak az emberekhez? 331

- Felejtsd el! - legyint Grom. - Azt hiszem, még nálam is feszültebb vagy. Mondtam, hogy csak bolondoztam. - Grom, ha ennek valami köze van az emberekhez, tudnom kéne róla. Követ vagyok. Akadályozol a munkám végzésében - jelenti ki Galén higgadtabb hangon, mint ahogy érzi magát. Eszébe jutott a tartésszoszi fal. Az ibolyakék helyett szimplán kék szemű szirének. - Triton szigonyára, Galén. Ennek semmi köze a követi feladataidhoz. Csak szóbeszéd. Tulajdonképpen meglep, hogy még nem hallottad. - Hát nem, még nem - teszi karba a kezét Galén. - Akkor igazad van - forgatja a szemét Grom -, tényleg nem nagyon megy neked az ilyesmi. A hiedelem szerint némelyik szirénnek, ha sok időt tölt a szárazföldön, kékre halványul a szeme. Ez csak mese, guppikám. Higgadj le! Neked nem kékül ki a szemed. Talán tényleg túl sokat időzöm a szárazföldön. Jobban ismerem az emberi történelmet, mint a szirénekét. - Ti meg mivel foglalkoztok? - szólal meg mögöttük egy női hang. Hátrafordulnak, és meglátják Pakiát. Galén összerezzen. Pakiának nem lenne szabad ide jönnie. Még ha néhány óra múlva Grom párja lesz, ez a hely akkor is szent. Látja, hogy a bátyja feszeng mellette. Azután érzi, hogy Raína lüktetése közeledik, és szorosan a nyomában Jágené. Valami nincs rendjén. - Üdvözöllek, Pakia! - köszön udvariasan Galén. - Épp hozzád készültünk, igaz, Grom? Pakia nem csúnya, de nem is szemrevaló. Az egyszerű jelző többé-kevésbé leírhatná, bár még csak nem is egyszerű. Van 332

valami a tekintetében, amitől kevésbé ártatlannak, kevésbé gyámoltalannak tűnik annál. Aki egyszerű, azt sajnálni lehet. Pakia azonban nem ébreszt Galénban sajnálatot. - Remélem, szólsz a húgodnak, hogy szálljon le rólam - dohog Pakia, ahogy Raína odaúszik. - Eléggé goromba. Galén egy pillantást vet Raínára, aki erre dacosan fölemeli a fejét. - Pakia meg a dagadék apja összevissza hazudoznak tájékoztatja a lány a testvéreit. - Vigyázz a szádra, Raína! - ripakodik rá Grom. A lány még jobban fölszegi a fejét. Témánál vagyunk. - Pakia csaló, Grom - állítja. - Nem párosodhatsz vele. Sajnálom, hogy tönkreteszem a ceremóniádat. Gyerünk, Galén! Pakia hüledezik, közben az apja úszik a társasághoz, és szinte dadog dühében. - Te kis... te kis nyiszlett! Hogy merészeled sértegetni a lányomat? Galén karon ragadja a nővérét. - Mit tettél? - sziszegi. A lány kirántja a karját, és fölényesen végigméri. - Ha Pakia rendelkezik Poszeidón tehetségével, akkor én Tritonéval. De meg ne kérdezd, mi az, mert fogalmam sincs. - Raína, elég! - kapja el a másik karját Grom. - Azonnal kérj bocsánatot! - Bocsánatot? Ugyan miért? Mert kimondtam az igazságot? Sajnálom, nincs kedvem hozzá - vonogatja a vállát Raína, de nem szabadítja ki magát Grom szorításából. - Hogy nevezheted csalónak? Hiszen most mutatta meg nektek a tehetségét! - hadonászik dühösen a vízben Jégen. - Galénnak nem mutatta meg - fortyan föl Raína. - Galén, láttad, 333

amikor szemléltette a tehetségét? Itt az alkalom, hogy bemutatót tartson neked. - Pakiához fordul. - Nem hallottad, mit mondtam, főméltóságú hazudozóművész kisasszony? Mutasd meg a testvéremnek a szánalmas tehetségedet! Pakia gyilkos tekintetet lövell rá, majd Gromhoz fordul. - Most már csinálj valamit a húgoddal! Hagyod, hogy a jelenlétedben inzultáljon engem? Ilyen bánásmódra számíthatok, ha párosodom veled? Raína fölnevet. - Tudod, mikor, te kis... - Raína! - szól rá Galén. - Elég! A lány a szemét forgatja, de elhallgat. Galén a másik lányhoz fordul, igyekszik bocsánatkérő hangot megütni: - Kérlek, nézd el a nővéremnek, hogy... - Megőrült? - fejezi be a mondatot fagyosan Pakia. Galén elmosolyodik. Olyasmi. - Természetesen örömmel látnám, ha szemléltetnéd Poszeidón tehetségét. Szíveskednél bemutatni nekem? Tóraftól már bámulatos dolgokat hallottam róla. Ez láthatólag kiengeszteli Pakiát és Jágent. Valamelyest. Grom is kevésbé erélyesen szorítja Raínát. Pakia mélyen meghajol a Galén iránti különös tisztelet jeléül. A fiúnak igencsak fegyelmeznie kell magát, hogy ne forgassa a szemét. - Természetesen, ifjú herceg! Erre parancsoljatok! Az aknamezőtől tekintélyes távolságra vezeti őket, ez meglepi Galént. Mindenfajta halakat hagynak maguk mögött, amelyek bármelyikével demonstrálhatta volna a tehetségét. Raína 334

arckifejezése minden egyes hátrahagyott hallal még magabiztosabbá válik, ha ez egyáltalán lehetséges. - Mi ütött beléd? - suttogja Galén úgy, hogy a többiek ne hallják. A lány furcsa módon kacsint, és ajkával hangtalanul formálja a szavakat: „Majd meglátod!” Olyan messzire úsznak, hogy elérik a sekély vízhez vezető sziklapadot. Ez az egész valahogy túlzott vesződségnek tűnik egy kis demonstrációhoz képest, de Galén belemegy a játékba, mert méltánytalanságnak érezné, hogy Gromnak a párosító szertartása napján kelljen bosszankodnia. - Talán itt már megállhatnánk a bemutatóhoz, Pakia. Hamarosan vissza kell érnünk, nyilván nem akarsz mindenkit megvárakoztatni a ceremóniával - mondja Galén. - Mindjárt ott vagyunk - szól hátra neki a lány. Gálén a nővérére néz, de az hallgat, és úgy mosolyog, mint aki tényleg megzakkant. Miután áthaladnak a sziklapad fölött, és a sekélyeshez érnek, Pakia végre-valahára megáll. - Csak egy pillanat - mondja. - Idehívom őket. Ezzel felsüvít a felszínre. - Kiket? - néz a lány apjára Galén. - A delfineket, ifjú herceg - mosolyog Jágen. Raína továbbra sem néz Galén szemébe, úgyhogy a fiú kénytelen - egyre türelmetlenebbül - várni, amíg Pakia vissza nem tér a delfinjeivel. Néhány perc múlva meg is jelenik a lány, három delfin kíséri. - Ha kívánom, kiszökkennek a vízből, körbe-körbe úsznak, vagy szembe egymással - magyarázza Galénnak. - Válassz! Micsoda? A fiú hitetlenkedve mered Raínára, aki tőle szokatlan, 335

harminckét fogas vigyorral reagál. - Grom szereti nézni, ahogy körbe-körbe úszkálnak, drágám jegyzi meg Jágen. - Az jó lesz! A mi ifjú hercegünk nyilván nem tudja, mit válasszon. - Körbe! - fordul delfinbarátaihoz Pakia, és kezével újra meg újra óriási kört rajzol. A delfinek engedelmeskednek. Galén megrökönyödik. Na ne! Kézjelek? A lány kézjeleket használ, akárcsak az Öböl-akvárium idomárai. Raína bizonyára fölismerte a turpisságot. Jágen a jelek szerint félreértelmezi, csodálatnak véli Galén megrökönyödését. - Ugye, milyen döbbenetes, hercegem? - kérdezi sokat sejtető mosollyal. - Nagyon - nyögi ki a fiú. Megköszörüli a torkát. - Pakia, mi a helyzet azokkal a lepényhalakkal a fenéken? Velük mit tudsz csinálni? - Azt hittem, a delfineket akarod látni - duzzog Pakia. - Velük ügyesen bántál. Ez remek. De szeretnék valami mókásat látni a lepényhalakkal. Őket is tudod körbe-körbe keringetni? - Hercegem, Poszeidón tehetsége nem így működik - vág közbe Jágen. - Bizonyos fajokra korlátozó... - Hazudsz! - hökkent meg rikoltásával mindenkit Raína. A delfinek riadtan szétrebbennek. - Raína! - szól rá Grom. - Na! - jajdul föl a lány. - Ez fáj. Galén sóhajt, elszorul a szíve. - Ereszd el, Grom! Igazat mond. Pakia nem rendelkezik Poszeidón tehetségével. Grom elengedi a húgát, és szúrós tekintettel néz az öccsére. 336

- Csak nem téged is bevont Raína a kisded játékába? - mordul rá, miközben a lány Galén háta mögött keres menedéket. - Ez felháborító! - bömböli Jágen. - Fékezd meg a testvéreidet, Grom, mielőtt magam teszem. Galén a szemét forgatja. Jágen már százötven éves is elmúlt. Ha vele akar birkózni, csak tessék, jöjjön közelebb. - Grom, Poszeidón tehetsége nem korlátozódik néhány halfajra. A tehetségnek az a rendeltetése, hogy mindannyiunkat tápláljon. Mi lesz az Emlékek barlangjával? Abban a mélységben nincsenek delfinek. Hogyan fogja Pakia szükség esetén etetni a múltőrzőket? Grom fagyos arccal fonja össze a karját. - Te inkább azzal foglalkozz, amihez a legjobban értesz, öcsém, az emberekkel. És vidd magaddal a nővéredet is. Rá sem bírok nézni. - Micsoda? - úszik közelebb a bátyjához Galén? - Azt mondod, menjek el? - Ma már mindketten éppen elég kellemetlenséget okoztatok. A szertartás után komoly beszédem lesz veletek. - De hát éppen ezt próbáljuk megértetni veled! - zúgolódik Raína. - Le kell fújni a párosító szertartást. - Raína! - inti le szelíden Galén. - Majd én elintézem. Légy szíves! - Nem, nem intézed el, Galén - rázza a fejét Grom. - Vérig sértetted a leendő királynémat, a te leendő királynédat a kicsinyes véleményeddel. - Véleményemmel? - csattan föl Galén. - Vigyázz, milyen hangot használsz, öcsém! Ne akard, hogy száműzzelek. Ez csupán vélemény, amíg nem tudod bizonyítani. Semmi sem utal arra, hogy Pakia nem rendelkezik Poszeidón 337

tehetségével. Hogy száműzzön? - A kezét használja! - kiáltja Galén. - Betanította azokat a delfineket, hogy kézjeleknek engedelmeskedjenek. Poszeidón igazi tehetségéhez csak beszéd szükséges. - Valóban? - vonja föl fél szemöldökét Grom. - Ezt bizonyítani is tudod? Galén szólásra nyitja a száját, majd ismét becsukja. Emma nélkül nem. - Hát... - Nem, nem tudja bizonyítani - bukik ki Raínából. Nem néz Galénra, pedig tudja, hogy a fiú nagy szemeket mereszt rá. Mit művel ez a lány? Raína odaúszik hozzá. - Nem fogja elhinni neked, amit Emmáról mesélsz, Galén - súgja neki. - El se mondd! Nem fogja leállítani a szertartást, hogy megvárja, amíg idehozod a lányt. Nézz csak rá. Már döntött teszi hozzá. - Tudom, hogy nincs rá bizonyítéka - morog Grom. - És ha lenne, hamarabb ide kellett volna hoznia, hogy mindenki figyelmébe ajánlja. Nem gondolod, hogy most már kicsit késő érdeklődést kelteni iránta? - Miért csinálod ezt? Miért nyakaskodsz ennyire? - kérdezi Galén. - Nália miatt? Ha új párt találsz, attól még nem kell elfelejtened őt. Remélem, nem is ez a célod. Most Raínán a sor, hogy elámuljon. Galén átlépte a határt, és cseppet sem bánja. Grom kifejezetten esztelenül viselkedik. Rá sem lehet ismerni. - Távozzatok! - parancsolja mereven és jéghidegen Grom. 338

Mindketten azonnal távozzatok innét! - Szóval ennyi? - kulcsolja össze a kezét a tarkóján Galén. - Elűzöl bennünket? Grom lassan bólint. - Gyerünk, Raína! - mondja Galén, de továbbra is a bátyjára néz. Menjünk haza. Mire partot érnek, Galén teljesen kimerül. Úgy sietett viszontlátni Emmát, hogy a nagyobb sebesség érdekében egész úton hazafelé a hátán cipelte Raínát. Megkeresi a fürdőnadrágját, amelyet egy kő alá rejtett, és fölhúzza. Raína néhány méterrel odébb megleli a bikinialsóját. A vízben Galén se Emmát, se Tórafot nem észlelte, úgyhogy most a ház felé indul, makacsul reménykedik, hogy Emma valamilyen oknál fogva ott várja. Nem várja. De Tóraf igen. És nincs jókedvében. - Hogy sikerült? - érdeklődik türelmetlenül Tóraf. - Muszáj beszélnem veled. - Hol van Emma? - torpan meg Gálén. - Nem esett baja? - Otthon, az anyukájával. Semmi baja. De adódott némi gubanc. - Ha nem vetted volna észre, nem fojtottam beléd a szót - mondja Galén, és annyira összeszorítja a fogát, mintha úgy maradt volna. - Nyugodtan folytasd! Tóraf a kezét tördeli. - Ne izgasd föl magad. - Késő. - Jó, akkor izgasd föl magad. De a te érdekedben tettem. - Triton szigonyára, Tóraf! - fakad ki Raína. - Mit műveltél? Hosszú nap áll mögöttünk! 339

Tóraf szuszogva kifújja a levegőt. - Megkértem Jadórt, hogy jöjjön ide segíteni. Elmagyaráztam, hogy vagy nem ismerem föl az ólálkodót, vagy az illető lüktetése keveredik valaki máséval. Többet nem árultam el neki. - Mit mondasz, mit csináltál? - szorul máris ökölbe Galén keze. Tóraf engesztelőleg tartja föl a tenyerét. - Jadór azonnal fölismerte a nőt. - Emmát? - hebegi Galén. Ez nem lehet igaz. - Nem. A leskelődőt. - Várjunk! - mondja Raína. - A nőt? Milyen nőt? - Galén - veszi vissza a szót Tóraf. - Nália az. Jadór egyenesen Triton emlékére esküszik, hogy ő az. Nem halt meg. Jadór már visszafelé igyekszik, hogy föltartóztassa a párosító ceremóniát. Nália. Egyszeriben összeáll a kép, mintha egy kirakós játék darabkái hirtelen a helyükre kerültek volna. Galén átviharzik a nappalin, ki a tengerpartra, Tóraf és Raína a sarkában loholnak. Emmáék háza megvilágítja az előtte magasodó homokdűnék tetejét. Ez rendszerint azt szokta jelenteni, hogy Emma és az édesanyja egyaránt otthon tartózkodnak, külön-külön helyiségben élik a maguk életét. Galén a hátsó tolóajtóhoz nyargal, és bedörömböl rajta. Most nincs idő udvariaskodni. Int Raínának és Tórafnak, hogy maradjanak távol. Látja, hogy Raína előbb rágná le a saját fülét, semmint engedelmeskedjen, de Tóraf féken tarja. Emma sugárzó arccal lép az ajtóhoz. - Hová oly sietve? - kérdezi, és tágra nyílt ibolyakék szeme izgatottan csillog. 340

- Biztos hiányoztam neki - kurjantja az anyukája a konyhából. Galénra kacsint, mit sem sejtve a világ küszöbön álló változásáról. - Ne már, anyu! - fintorog Emma, törülközőt nyom Galén kezébe, és becsukja az ajtót. - Köszi! - mondja a fiú. - Mármint a törülközőt. - Valami baj van? A lány arckifejezéséből ítélve Galén olyan nyugtalan képet vághat, ahogyan érzi magát. Keze fejével megsimogatja Emma arcát. - Szeretlek. Nem is tudod, mennyire. Történjék bármi. - Húha - fordul oda a lány, és megcsókolja a fiú tenyerét. Történjék bármi? Nem gondolod, hogy ez kicsit vészjóslóan hangzik? - suttogja. - De akármilyen vészjósló, én is szeretlek. Istenem, borzasztóan hiányoztál. Pedig csak huszonnégy óra telt el! A fiú lehajol, ajkával végigsimítja a lányét, kiélvezi puhaságát. Rendes körülmények között az asszony iránti tiszteletből nem csókolná meg az anyja előtt, de a mostani helyzetet rendkívülinek tekinti. Amíg csak él, emlékezni fog erre a pillanatra. A pillanatra, amely után minden megváltozott. Még egyszer utoljára megcsókolja a lányt, majd a konyha felé fordul. - Hadd segítsek, McIntosh mama. Az asszony elmosolyodik, a fejét rázza. - Á, nem szükséges, Galén. Már majdnem elkészültem. Egyébként is csuromvizes vagy. Galén ennek ellenére a mosogatóhoz lép. A töredékes részletek lépésről lépésre kiegészülnek, teljes képpé állnak össze. 341

Végig azzal vesztegette az idejét, hogy Emma apukájára gyanakodott. Hogy lehettem ilyen tökkelütött? Az asszony szirénes színei, amelyektől csak a kék szempár ütött el. Kontaktlencse nélkül kék szempár, amely a szárazföldön töltött hosszú évek során fakult kékké. Szóval nem csak mese. A tartésszoszi falfestmény igazat állított. És ugyanazok a szárazföldön töltött évek felelősek az asszony ősz hajszálaiért - a fölgyorsult öregedés jeleiért. Érthetővé vált McIntosh mama hátborzongató szokása, hogy rögtön telefonált, valahányszor az az ólálkodó fölbukkant. Valószínűleg mindannyiukat észlelte a vízben, és meg akart győződni róla, hogy Emmát nem fenyegeti-e veszély. Ha Milligan doktor nem tévedett, ha Emma csak a közelmúltban vált felnőtté, akkor azelőtt az asszony nem is észlelhette őt. Talán föl sem ismerte Emma tehetségét. Az ám, az észlelés. Grom esküszik, hogy újra észlelte őt. Valóban észlelhette ennyi idő elteltével ekkora távolságból? Talán a mesék mind igazak. Talán létezik az a bizonyos mágneses vonzás. De vonzás ide vagy oda, az asszony megsértette a törvényt - és összetörte Galén bátyjának szívét - azzal, hogy ilyen hosszú ideig a szárazföldön maradt. Nem is beszélve arról, hogy távozása után mély, egyre mélyülő szakadék támadt a két királyság között. Bármennyire szerelmes Galén most Emmába, nem hagyhatja figyelmen kívül a lány anyjának tetteit. És azt sem hagyhatja, hogy Grom nem megfelelő párt válasszon. McIntosh mama kérdő tekintettel mered rá, de nem szól semmit, amikor a fiú előrenyúl mellette, és a mosogatóvízbe meríti a kezét. És azonnal észleli. Az ólálkodót. Az asszony csodálkozástól tátva maradó szája, a fiú hasán díszlő szigonyra 342

sikló tekintete végképp megerősíti feltételezését. - Azt hiszem, elég sok tisztáznivalónk van, Nália.

343

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ha netán valakiben fölvetődne a kérdés, igen, a könyvírás legnehezebb része a köszönetnyilvánítás. Olyan sokan szolgáltattak valamiféle hozzávalót a recepthez, amelyből létrejött a Poszeidón, hogy biztosan ki fogok felejteni valakit, és ha ez bekövetkezik, könyörögve kérem szépen, hogy bocsásson meg nekem! Ennek előrebocsátásával arra jutottam, hogy az a tisztességes (kényszerneurotikus) megoldás, ha időrendben mondok köszönetét mindannyiuknak, úgy, ahogyan írói életemben megjelentek: Köszönet sógornőmnek, Amandának, aki gyújtóst adott a tűzhöz, amellyel ez az egész elkezdődött. Köszönet barátnőmnek, Elayne-nek, aki remek kísérleti nyúl, de sosem nyúl mellé. Köszönet barátnőmnek és vezérszurkolómnak, Cathy B.-nek, aki pontosan tudja, miért! Köszönet az ECW bírálókörnek, de egészen különösen Sherylnek és Vance-nek, akik gyöngéden ízekre szedték kéziratomat, és kényszerítettek, hogy a KELLŐ módon rakjam ismét össze. És ki hinné, hogy a Poszeidónnak Heather nénije is van? Márpedig van, és mint minden rendes nagynéni, szerette, gondozta, szükség esetén eldádázta. Köszönet, Heather néni! Köszönet nővéreimnek, Beatrice Thomasnak, Beatrice Garrettnek és Beatrice Lyonsnak, akik nem nevettek a képembe, amikor végre bevallottam, hogy könyvet írok, és akik gondosan vigyáztak a kislányomra, amíg messzi vizekre eveztem, miután megszállt az ihlet. És nagy-nagy külön köszönet Maiának, aki fülelt a felolvasásomra, nevetett a mulatságosnak szánt 344

részeknél, levegő után kapkodott a megdöbbentőnek szántaknál, és fintorgott, ha egy szereplő kitaccsolt. Őszintén szólva, megfogalmazni sem tudom, menynyire hálás vagyok hiperfantasztikus ügynökömnek, Lucy Carsonnak, akinek szerteágazó tehetsége éppúgy felöleli kéziratok rafinált értékesítését és őrült írók háztetők pereméről lecsalogatását, mint remeték társasági kedvencekké változtatását. Hatalmas köszönetem szerkesztőimnek, Jeannek és Liznek, akiknek tapasztaltsága és útmutatása a lehető legjobbá tette ezt a vállalkozást. Köszönet továbbá a másik Annának, aki senkinek sem szólt nyomdai előkészítési botrányomról. És köszönet Hollynak, aki a színfalak mögött oly sokat tett értem. Ha kihagytam valakit - és biztosan kihagytam -, ez nem az illetőt minősíti, hanem engem, konkrétabban azt a képességemet (avagy képtelenségemet), hogy észben tartsak ezt-azt, miután immár betöltöttem harmincadik életévemet.

Várjunk csak. Miről is beszéltünk?

345