ISILTÁRI (HOLDKIRÁLYNŐ) : EGY KIRÁLYLÁNY ÁLMA
Suhan a kard, majd lepihen. A Lovas büszkén ül nemes paripáján. Várja, hogy az Ellenfél végre közelebb kerüljön. Arcán végső elszántság. Keze a díszes kardon. Kard és ló, mindkettő hű társa a Lovas Uraknak. A szemek összeszűkülnek, az izmok erőt gyűjtve megfeszülnek, és minden készen áll a döntő pillanatra. Az Ellenfél farkasszemet néz vele, most minden azon múlik, ki bírja tovább. Végre megindul a szörnyű fej, de a Lovas sem rest. Edzett a penge, kemény a kar, ősi vágáscselt rejt a mozdulat: és íme suhan a kard, sötét vér fröccsen a nyomában, és lehullik a Szörny feje. Kimúlt Scatha az Ered Mithrin hatalmas sárkánya! Így elevenedett meg legalábbis előtte a történet, amit oly sokszor hallott kislánykorában, az atyák Arany Csarnokában, hosszú téli esték vidám lakomáin. Majd felcsendültek a hősi dalok az Énekmondók ajkán, felidézve a sárkányölő Fram után a rohírok hős királyának, Éorlnak az alakját:
„Hol a ló, a lovas? Hol a kürt, mely megharsant csatajelre? Hol a páncéling, a sisak, s a fényes haj, mely ölelte?...”
Hol a lovas,...hol a lovas? Sokszor zengett a fejében a régi dal, és persze mindig a maga lovasát képzelte bele. Nos, a Lovas most váratlanul belovagolt a Csarnokba, de ez már nem is a Csarnok volt; hanem a gyerekkor mesés zöld füvű mezeje, ahol bátyjával, Éomerrel lovagolni és vívni tanultak. Mindketten tanulták a harcot, az ősi mozdulatokat, mert nehéz idők jártak Lovasvégre, és hamarosan az egész akkori világra. Úgy volt illő, hogy a hősként elesett Éomund gyermekei, a fiú és a lány is, bátran léphessenek apjuk nyomdokába. A Lovas alakja egyszer csak kirajzolódott a homályból; ismerős szőke fürtjei és széles mosolya biztatták akkor is, mint azóta annyiszor. A nehéz időkben ez még megmaradt neki: a testvéri szeretet. Suhant a kard, majd lesújtott. Vágás balról, aztán jobb oldalról; egyszer, kétszer, háromszor. „Húzd hátrébb a lovat!”- harsant egy kemény férfihang. „Fordulj már meg!” Lány létére élvezte a kardforgatást. A rohírok asszonyai különben sem félnek sem kardoktól, sem lovaktól. Ez életük természetes része; és persze férjeiké, apáiké és
Isiltári (Holdkirálynő) : Egy királylány álma
1
fiaiké is mind. Az asszonynépnek legalább annyira kell érteni a lovagláshoz és víváshoz, hogy szükség esetén megvédje magát. Suhant a kard, a kovácsműhely előtti téren. A Mester megígérte, hogy ha már megtanulta az Éorl fiak híres vágásait, készít neki egy könnyű fogású, suhanó vágású, szépen díszített kardot. „Bár a kardnak nem a díszítése adja meg az értékét”figyelmeztette a szúrós szemű kovács. „A kard lelke a magvában van. Egy igazi nemes penge könnyű és hajlékony, mégis erős és éles. Nem hiába kap nevet, mint a lovak és a kedvesünk”- nevetett a Mester. „A kard hű társa egy rohírnak akár egy egész életen át. A penge magva eltérő anyagú vasrudakból van összeolvasztva. Az éle később kerül rá, megint másfajta acélból. Nem a díszei jelentik az igazi értékét, de persze fontos, hogy a csillogása és a markolatdíszei méltók legyenek a Lovas Úrhoz, akit szolgál.” Sosem értette, miért csak a férfiak viselnek ilyen híres és szép kardokat. A fegyvertárban is volt alkalma egyszer egy különleges régi pallost kézbe venni. Súlyos fegyver egy kislány kezének, de gyors, gyilkos szerszám egy harcedzett férfinak. Álmában kedvesen elmosolyodott, amint a fegyver érintésére emlékezett. A kard valós súlyánál nagyobb volt a lelki teher: hideg remegés járta át a testét. Elképzelte a szörnyű csatákat, a véres jeleneteket; a gyönyörű kardot, amint bemocskolódik és pusztít. Ahogy leröpül a szörny feje. „Gúthwine!” -kiáltotta valaki. És maga előtt látta a bátyját, amint boldogan magához ölel egy a Mestertől kapott új kardot. Akkor már tudta, hogy a sajátját Scatháról, a régi idők legendás sárkányáról fogja elnevezni. A kovács és segédei épp vízbe mártani készültek a felhevült pengemagot. Jól emlékezett a füstre és a furcsa sziszegő hangra, amivel ez a művelet járt. Sszz..sszz. Az ezüstszínű Teleholdat közben eltakarta egy könnyű kis tavaszi felhő Minas Tirith egén. Teljes sötétség telepedett az Ispotálybeli meghitt kis szobára. A sziszegés pedig nem akart alábbhagyni. Valahonnan a sarokból jött furcsán, alattomosan, mint egy zsákmányára leső kígyó. Egyre közelebb kúszott az ágyon fekvő nőalakhoz. Az ágy széléhez érve váratlanul kibontakozott a sötétségből egy férfialak, és undorító gúnyos hangon kántálni kezdett: „Nincs remény Úrnő. Tudod, hogy nincs remény többé. Mind meghaltok. Mind meghal, aki nem az Ő oldalán áll. Szép szemeid hiába vallatják a messzeséget. Hiába várod a Lovast! Sosem jön el érted! Nincs remény többé e világon neked!”
Isiltári (Holdkirálynő) : Egy királylány álma
2
Éowyn felijedt álmából, szemei kinyíltak; a rémálom véget ért, de zilálva kapkodott a levegő után. Fejében egyre zakatoltak a Kígyónyelvű utolsó szavai: „Nincs remény neked!” Szép szeme könnyel telt meg. Három napja távozott a Sötétség Középfölde egéről, és immár három napja szállt boldog ének a Városban. Tavaszi szél suhant a csatamezők fölött, maga a Tavasz virult az oly sokáig boldogtalan emberek lelkében. A Város új életre kelt, a háború nyomait takarította a nép. Az utóbbi idők minden borzalma olyan távolinak tűnt az új Tavasz fényében, mint a gyermekkor rossz emlékei. Egyedül csak az Ispotály maradt változatlan és csendes. Az Ispotály vezetőjének minden örömét megkeserítette az aggodalom egy betegéért. Lovasvég Úrnője továbbra is beteg volt. Nem a Test betegsége volt ez, mert azt már elűzte a Király gyógyító ereje; hanem a Léleké. A finom, törékeny, férfiszívnek oly nehezen kiismerhető női Léleké. Egy Királylány féltett titkai ólomsúllyal nehezedtek az Ispotály csendjére. A Telihold ezüsttányérja pompás fényt bocsátott a Városra. Éowyn fáradt volt. Elfordította fejét a Telihold ezüstarcától, és a külvilág boldog kisugárzásától. Régóta gyötörték rémálmok, de büszke lévén sosem panaszkodott. Ébrenlétben sosem emlékezett a Sötétség kígyólelkű hangjaira; csak annyi tudatosult benne, amit a világban járva is megtapasztalt: „Nincs remény többé!” Suhan a kard. Nem érez semmi fáradtságot a kar, a harcos minden érzéke és akarata a viadalra összpontosul. Szorosan igyekszik Théoden királyt követni, miközben kardját előre tartva készül lecsapni bármely ellenségre. Ám ekkor váratlan dolog történik! Sötétség ereszkedik le a hajnali égen, mint egy hatalmas felhő. Riadozik a ló, kapaszkodik a lovas, de végül a földre kerül. „Nincs remény többé!”sziszeg a fejében egy mocskolódó hang. Erre összeszedi magát. A gyűlölet ad erőt újra. A kép, ami előtte áll, maga a Borzalom. „Hát ilyen a Vég”- gondolja. Fejében az alattomos kántálást elnyomják a hősi diadal énekeinek emlékei; most már minden mindegy. Menni kell és védeni a királyt, ha nem az élőt, akkor a holtat. Az agy felfogja a látványt, de a szív nem. Ott, ahol a királyt lehetne sejteni, egy hatalmas szörny áll, hátán egy fekete köpenyes sötét lénnyel. „Nazgûl! Vége mindennek!” Ám a szárnyas szörny furcsa módon nem kelt benne akkora félelmet, hogy el-
Isiltári (Holdkirálynő) : Egy királylány álma
3
fusson. „Scatha!”- villan fel benne a gondolat. És a gyermekkori emlék a rohírok sárkányölő hőséről, Fram királyról, felkorbácsolja a női lelket. Szavak hullanak, értelmesen, keményen. Úgy, ahogy egy férfinak kellene mondania. Ahogy a hős Lovas tenné, vagy tette valamikor. Arcán végső elszántság, de erről mit sem tud. Keze a díszes kardon. Várja, hogy az Ellenfél közelebb jöjjön. Nem a Fekete Urat figyeli, hanem a szárnyas szörnyet, amely hirtelen felemelkedett, és most íme lecsapni igyekszik. A lábak halálra szántan állnak, a kar jól tanított mozdulattal lendül; és suhan a kard, mint már annyiszor. Sötét vér fröccsen a pengén, és a szörny feje a porba hullik. De hiába bukkan fel a kelő Nap aranyfénye biztatóan a tetem mögött. Tudják ők ketten a Fekete Úrral, hogy itt a Vég. Akkor váratlanul a felkelő Nap fényében felbukkan egy daliás lovas alakja. Karját a magasba emelve beront a mezőre, és újra felébred halottaiból a Remény. Éowyn hiába erőlködött, nem látta jól a Lovas arcát. A szívével tudta csak, mint már annyiszor álmában, hogy érte jött. Érte jött a messzeségből, idegen földről; hogy őt, Lovasvég Úrnőjét megmenekítse erről a hiteveszett földről. Annyira akarta, annyira hitt benne, hogy a Lovas Arathorn fia Aragorn, a Vándor harcos. De valahogy nem akartak az ismerős vonások kibontakozni a fényből. A Nap tündöklése teljesen elvakította. Sírni szeretett volna. Egy-két könnycsepp némán legördült a ruhájára. De a vér egyre csak lüktetett a fejében. Kicsinek érezte magát és szerencsétlennek. Minek is született erre a világra, ha még méltó párját sem képes megtalálni. Milyen szörnyű, hogy egy ilyen különös, nagyszerű urat szerethet. De csak tisztelettel és alázattal gondolhat Aragorn nevére. Hiszen őneki, a visszatért Királynak, olyan kis egyszerű lény ő, mint bárki más, mint mondjuk egy hobbit. Hol van hát méltó mása Neki? A Hold fénye ekkor lágyan megsimogatta a királylány aranyfürtjeit. Éowyn szeretett volna elfordulni a Nagy Fény elől, de nem lehetett. Hunyorgott álmában, és újra meg újra megpróbálta elképzelni a Lovast maga előtt. Porba sújtva feküdt. Karjai, lábai elnehezültek, mintha valami ősi, kivédhetetlen átok szállta volna meg. Képtelen volt megszólalni. Csak várt. Várta a Lovast, aki érte jött, hogy megmentse, hogy visszahozza neki a Reményt. A férfi erős karjaiba szeretett volna kapaszkodni, mint egy kislány, aki elesett a mezőn. De miért nem látom az arcát, miért?
Isiltári (Holdkirálynő) : Egy királylány álma
4
Hirtelen sötét lett. Mintha beszélt volna valaki a sötétben. Nem, most nem Gríma kántált gúnyoló, káromló szavakat. Ez más volt. Ez egy kellemesen zengő, kedves férfihang volt. Kellemes, hívogató, nyugtató. És egyre közeledett feléje. Érzelmes is a hangja, szeretettel teli. „Hogy nem vettem észre eddig? Hogy lehettem ilyen ostoba! Beszélnem kell vele holnap. Tán még nem késő, tán még van remény!” A sötétségből kibontakozó férfiarc nem Aragorn volt, hanem Faramir – Gondor ura. És Éowyn úrnő a Telihold éjjelén meggyógyult.
Isiltári (Holdkirálynő) : Egy királylány álma
5
