Prof. Dr. Nicolas Pethes Ruhr-Universität Bochum, Germanistisches Institut
Irodalom és tudomány között. Jog, orvostan, társadalom Between Literature and Science. Law, Medicine, and Society Zwischen Literatur und Wissenschaft. Recht, Medizin, Gesellschaft 2012. 10. 09 – 2012. 10. 11.
READER
Széria és Individuum. Esetgyőjtemények és regényelmélet / Serial Individuality. Case Collections and Theory of the Novel Adalbert Stifter: Die Mappe meines Urgroßvaters, elsı változat (1841), „Die Antiken” / „A régiségek” és „Der sanftmüthige Obrist” fejezetek
2012. 10. 10. (szerda), 12:00 magyar / angol ELTE BTK, Múzeum krt. 4/A, A/329 (Horváth János terem)
ADALBERT STIFTER DÉDAPÁM IRATTARTÓJA
Dulce est, inter majorum versari habitacula, et veterum dicta factaque recensere memoria. Egesippus. [Édes dolog az ısök lakhelyein forgolódni, és emlékezetünkbe idézni a régiek szavait és tetteit. Egesippius.]
I. Régiségek. Messze földön híres orvos volt és a szabad mővészetek doktora, egyébiránt csínytevı úr és becsületes férfi. Mindezzé a nagyon régi és nagyon híres prágai egyetem tette, ahonnan viszont, alighogy fejére került az új doktori kalap, rögvest nyílegyenesen elviharzott szülıvölgyének erdımagányába, ahol majd’ tíz mérföldes körzetben gyógyított. Utazásaira és hóbortjaira, ahogy arra is, hogy hihetetlenül tanult úr volt, manapság még elevenen emlékeznek a völgyben. Amikor végül vénséges vén és gazdag lett, ı is számos egykori pártfogoltjának útjára lépett, és nagyapámra hagyta tallérjait és emlékeit. A tallérokból már csak a hagyomány maradt meg – egy kétes hitelességő monda szerint a poroszok elleni háborúban tőntek el: az emlékektıl viszont csak úgy roskadozott apám háza. Gyerekkoromban például egy kísérteties, fekete mellény keringett odahaza, egy kettétört kalaptoll, két égszínkék kocsikerék, a kertben rémesen burjánzottak az angyalgyökerek, a tornác és a pajta pedig tele volt mindenféle limlommal; ahányszor csak a jogosan ott levı háztartási eszközök mellett forgalomba került valamilyen bolondos tárgy, melynek célját és hivatását senki sem tudta kiokoskodni, mindig ezt mondták: ez a doktortól való (egyszerően csak így hívták a családban). Említést érdemel még a fele életnagyságú, aranyozott Szent Margit, amelyet nagyra tartott, de akkor már, igencsak megkopva hatalmas talapzatán, nem úgy, mint egykor a házioltárában, hanem a magtár és a padlás közti sötét járatban állt, és mindig olyan fenyegetı fényt szórt, amikor mi, gyerekek bedugtuk oda a fejünket. Persze ott dagadoztak még az ısrégi szalmakötegek is, és tányérnyi fekete szemek meredtek a régi kerekagyakból az összevissza meredezı kocsirudak mellett, ami igencsak elhessegette a kutatási kedvet. Apám életében még megvolt szinte valamennyi szerszám; hiszen nagyon tisztelte a doktort, és mindig annak pergament kéziratos könyvében olvasott, amelyet erıs bırbe kötöttek. Akkoriban az egész fantasztikus holmi rendezetten és lakályosan állt ott, mint valami rendíthetetlen krónika; mi, gyerekek beleéltük magunkat, mint egy régi képeskönyvbe, melynek értelmezését a nagypapa ismerte és mesélte, ı, az apja, a csodálatos doktor örök és eleven biográfusa. A bırkötéső könyvnek égıvörös kezdıbetői voltak és réz csatjai – ami nagyon tetszett nekünk. Amikor apa meghalt, és a mostohaapával más világ köszöntött be, a doktor valamennyi holmija ósdi limlomként a barnára pácolt hátsó szobába került, ahol mély megvetés közepette állt, hogy a szívem is belesajdult – a bırkötéső könyvnek pedig teljesen nyoma veszett. Így teltek az évek – az apátságban tanultam – elmentem a bécsi egyetemre, ahol végre maradásomat találtam, majd pedig én is egy szép hitves fennhatósága alá kerültem, amely
okból voltaképp ez és a soron következı fogalmazványok születtek; mert amikor a drága anyácska otthon rázendített a panaszkodásra, hogy kora és betegsége miatt képtelen idejönni, hogy megfonja a menyasszonyi koronát és az ünnepségre készülıdjön, ám a kedves leányasszonyt mégis szívesen látná, mielıtt meghal: máris postakocsin ültünk, és elmentünk hozzá, hogy a nászutat pompás erdei völgyeinkben ünnepeljük. Így történt, és a kellemes érzések közepette eszembe jutottak a doktor megható gyermekdíszbe öltöztetett régi dolgai is, ezért végigkutattuk a hátsó szobát és a szekrényeket, az orvosságos polcokat, sıt még a magtár felé vezetı járatot is. Ez utóbbi egy esıs napon történt, s amikor Szt. Margitot ismét föl akartam állítani, kiderült, hogy a talapzat nem egy tömb, hanem egy leszögelt doboz. Azonnal fogóért és feszítıvasért mentem – a tetı fölpattant – – és láss csodát: irat irat hátán. Úgy megijedtem, mintha megtaláltam volna a doktor összes tallérját, és a magtár porában ülve, miközben fölöttem lágyan kopogott a zsindelytetın a szőnni nem akaró esı, vizsgálódni kezdtem: egy rakás obskúrus dolog – kék és szürke csomagolópapírok, számlák, egy legelıért folytatott, megsárgult per, megfakult szépíráskönyveim, receptek – s végül a doktor kézírásos könyve a következı jelzéssel: „Memorabilia és ritka casus M. Dr. Augustinus Fundatoris életébıl és praxisából, tom. II. Fascic. I.” Olvasni kezdtem, és sejtettem, hogy ebben a naplószerőségben ısöm drága életének kell nyugodnia, ahogy azt már korábban a régi mesélık mondáiból és töredékeibıl összeszedtem: a hiú kópé bolondsága, valamint tiszta erı és kiválóság. Elmélyedtem a tomusban amíg be nem besötétedett, majd behívtam a szolgát, hogy a dobozt a hálószobámba vitessem, s amikor megmozdítottuk, valami kiesett – legnagyobb örömömre, habár ujjnyi vastag por borította, a rég elsiratott bırkötéses, rézcsatos könyv volt az. Ez volt a momorabilium elsı tomusa sok fasciculummal. Szinte az egész éjjelt a papírok átvizsgálásával töltöttem, majd jelentıs részét egy mappába tettem, hogy magammal vigyem Bécsbe. Ott a hosszú téli estéken, mint egykor apám, a bırkötéses könyv elıtt ültem és tanulmányoztam, miközben hitvesem mellettem kötögetett; oly különös vörös címek: „a jámbor ezredes” – „két koldus története” – „egy kísértet naplója” – „az ırült grófnı” stb. … röviden: az az ötletem támadt, hogy egytıl egyig kinyomtattatom a bırkötéses könyv bizonyos darabjait, miután lefordítottam és korunk számára érthetıvé tettem ıket, miáltal persze elvesztették szinte valamennyi sajátosságokat. Így hát, nyájas Olvasó, haladj el Te is velem együtt barátsággal ısöm néhány darabja elıtt, hogy ez benned is, akárcsak bennem, egy mókás, mélabúsan erıteljes elıd benyomását keltse.
