Írnod kell kislányom, erre születtél!
„Írnod kell kislányom, erre születtél!” – visszhangzik fülemben Édesanyám hangja… Tudom Édes, írnom kellene, de bajban vagyok. Talán azt a témát kéne papírra vetnem, amit megbeszéltünk, de közben egészen más ami kikívánkozik belőlem. Csak egyet tudok, írnom kell. Akkor is tudnám, ha nem ezekkel a szavakkal engedsz utamra, de akkor talán nem élne bennem ennyire erősen a késztetés, hogy mindazt, amit Te meg én együtt éltünk meg az utolsó időkben, elmondjam most mindenkinek. Hatalmas kincsem van, amit szeretnék megosztani másokkal. Tudod, Hamvas Béla írja, felelős vagy mindenkiért akivel találkozol…, én úgy érzem, néha azért is akivel sosem találkoztam, de leginkább magamért vagyok felelős és az érzésért, ami egyre erősebben követeli magának a kibontakozást és arra hív, hogy elmeséljem a történetünket. Vajon érdekel-e majd valakit…? Vajon érdekel-e engem valójában, hogy érdekel-e valakit, vagy egyszerűen csak érzem, sőt, tudom, szót és figyelmet kell kérnem, mert szeretném elmondani: nekem lehetőségem volt megtapasztalni, hogy a halál lehet – az eltávozót utolsó percéig kísérő személy számára – nem feltétlenül félelmetes esemény, hanem csodálatos kiteljesedés-élmény, gyönyörűbb bárminél, amit eddig itt a földi életben átéltem. Elvezettél engem a túlvilágra való átlépésed pillanatáig és ezzel még ebben az életedben utoljára olyan tanítást adtál, ami a szeretet nyelvén szól. Azóta semmitől sem félek. Állítólag ahogyan az 5
Írnod kell kislányom, erre születtél!
élethez viszonyulunk, úgy viszonyulunk a halálhoz is, és fordítva. Bátorság volt végigmenni veled az utolsó pillanatig és bátorság volt merni elengedni a kezedet, majd itt maradni egyedül. És úgy érzem, ez a bátorság többé nem múlik el. Akkor, abban a pillanatban lettem elég bátor az élethez, amikor Te átléptél oda, ahova mindannyian átlépünk egyszer és engem ez a pillanat megszabadított az ezerarcú félelemtől. Kegyelmet kaptam, mert megtapasztalhattam, mekkora ajándék végigkísérni az útján azt az embert, akit a legjobban szeretek. Te már nem tudod elmondani, számodra mit nyújtott mindez, és mit jelentett, hogy veled voltam az utolsó pillanatban is, de valahogy tudom, sokat adhattam így neked. Tudod, sok mindent tettem az életben, ami ellenkezett az elképzeléseiddel és az a helyzet, hogy ezek a cselekedetek nem estek igazán jól, mert egy leánygyermek semmit sem tehet olyan teljességgel, mint azt, amin anyai áldás van. Nem tudom hol, de tudom, hogy VAGY! Kérem áldásodat a következő oldalak megírásához, ahhoz, hogy a szavak szintjén érthetően ki tudjam fejezni érzéseimet, el tudjam mondani tapasztalataimat és mindezt felajánlhassam, majd átadhassam mindazoknak, akiknek szükségük van rá. Ugyanehhez kérem az Ég áldását is, mert tudod, hárman kellünk, Te, én és a Jó Isten. Köszönöm nektek, hogy megtörtént velem az, amit most elmesélek!
6
Erő és alázat
Erő és alázat Ne menekülj, ha egyszer megajándékoz a sorsod azzal, hogy elkísérhetsz valakit ahhoz a pillanathoz, amikor az e világi életéből a másvilágra lép! Légy elég bátor és ne fordíts hátat ennek az ajándéknak csak azért, mert nem tudod, mi van a csomagban! Ne félj meglátni az átlépés pillanatában halottá vált testét annak akit szeretsz, hiszen éppen ebben a pillanatban lehetsz részese lelke szabaddá válásának, és annak a csodának, hogy veled osztja meg ezt a határtalan élményt! Nem tudhatod előre, mindez megadatik-e valaha számodra, de ha van elég bátorságod hozzá, és az égi meg a földi erők is engedik, megtörténhet. Amikor kísérőként megfogod a kezét annak az embernek, aki befordult élete utolsó egyirányú utcájába, azt a feliratot látod majd az utcatáblán: erő és alázat. Csak ezen az úton haladhattok, és csak a szeretet segíthet benneteket rajta. Az utca végén pedig mindkettőtök számára véget ér az addigi élet. Az élet megy tovább, szokták mondani egyesek, belesimulva a közhelyek kényelmébe. S ha megkérdeznéd – Tényleg? – talán elsírnák magukat ráébredve sekélyes önkifejezésükre. Amikor elveszítünk valakit, új élet kezdődik és újjá kell születnünk. Nélküle. Mikor ő átlép, te itt maradsz és erre a pillanatra nem lehet felkészülni, de ha kegyelmet kapsz, jelen lehetsz benne. Mielőtt belekezdenék az én áldott történetem elmesélésébe szeretném előrebocsátani , hogy nem lesznek benne az elengedés művé7
Erő és alázat
szetéről szóló bölcsességek, hasznos tippek a gyász feldolgozásához és nem szolgál receptekkel az elmúlás fájó pillanatainak átéléséhez sem. Csupán szeretném megfogni a kezedet, hátha szükséged van rá… Ha jólesik, gyere velem! Hogy miről mesélek majd? Arról, hogy van odaát, vannak csodálatos átlépések és csodálatos gyógyulások, vannak jelek, egyértelmű és kevésbé egyértelmű üzenetek, vannak földre szállt angyalok és vannak égbe szállt lelkek, hogy van a halálnak illata, és hogy soha nem vagy egyedül. Mesélek arról is, hogy lehet tévedni, de ha szeretetből cselekszel, nem tudsz elrontani semmit, hogy mindennek a kulcsa a bátorság, hogy az élet legnehezebb pillanatai a legcsodálatosabbak lehetnek és hogy a helyzetek túlélése helyett lehet – és érdemes is – megélni az eseményeket! Nos, hogy érzed? Indulhatunk?
8
Az egyiknek sikerül, a másiknak sikerül
Az egyiknek sikerül, a másiknak sikerül Igaza volt Dr. Csókay András idegsebésznek, amikor azt mondta egykori beszélgetésünk alkalmával: „Az Ég kegyelme, ha ápolhatod azt az embert akit szeretsz, amikor megbetegszik.” Vannak gondolatok az életben, amiket értünk, de képtelenek vagyunk átérezni, amíg a sors nem ad lehetőséget megélésükre. Akkor még nem tudtam, hogy számomra megadatik majd ez a kegyelem, amit azon az úton éltem át, amelyen elkísértem Édesanyámat e világból való átlépésének pillanatához. A gyász, a veszteség, a fájdalom lefelé ívelő félkörét teljes körré egészítette ki a felfelé ívelő szivárvány, amit ezen az úton rajzolt fölém az ég. A kegyelem állapotában valójában nem fontos, hogy merre mész. Az egyiknek sikerül meggyógyulni, a másiknak sikerül elmenni, és van, akinek sikerül elkísérni akit szeret… Ki dönti el, hogy kapunk-e kegyelmet vagy nem? Nem tudom, egyszer csak megtörténik. Reményik Sándor csodálatosan fogalmazza meg Kegyelem című versében, ahogyan mindez valósággá válik.
9
Az egyiknek sikerül, a másiknak sikerül
Kegyelem Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, eget ostromló akarattal – S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! S akkor – magától – megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat – hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull. Akkor – magától – szűnik a vihar, Akkor – magától – minden elcsitul, Akkor – magától – éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától – friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a Kegyelem.
10
Luther Kiadó, Kálvin Kiadó és Polis Könyvkiadó közös kiadás. Kolozsvár – Budapest 2008. I. köt. 349. p.
13.13
13.13 A haláltusa éjfél körül kezdődött. Édesanyám egészen másként kezdte el venni a levegőt, mint azelőtt. Tudtam, bármelyik percben bekövetkezhet az átlépés, de nem tudtam melyikben, és mennyi idő telhet el még addig. Talán napok? Fogalmam sem volt. Reggel Évike, a házinővérkénk még átszaladt a közeli rendelőből. Megállt Édesanyám ágya mellett, és segített a takarót eligazítani fáradt testén. Ekkor láttam meg az átlépés közelségének egyértelmű jeleit. Édesanyám érhálózatának pirosas színe átütött finom bőrén. Nemrég takargattam be, akkor még nem voltak rajta ilyen elváltozások. – Ez azt jelenti, hogy már csak órák, vagy csupán percek vannak hátra, ugye Évike? – kérdeztem. – Kezd leállni a keringés – hangzott a válasz. Szerettem volna kettesben maradni Édesanyámmal, kikísértem a nővérkét és siettem vissza a szobába. Lefeküdtem mellé az ágyba és megfogtam a kezét. A csend egyre hangosabban zakatolt és tudtam, ez a vonat nem siklik ki, szélsebesen száguld az állomás felé. Megszomjaztam az úton. Felültem, hogy kimenjek inni, de Édesanyám jelt adott, lélegzetvétele hirtelen megváltozott, lelassult, elcsendesedett, nyugodtabbá vált, jelezve ezzel azt: Ne menj, már nem sok van hátra! Visszaültem ágya szélére és újra megfogtam a kezét. Némán néztem. Mindig is szép arca most gyönyörűvé vált, kisimultak rajta az elmúlt hónapok gyötrő fájdalmainak ráncai. – Köszönöm, hogy veled lehetek – törtem meg a törékennyé vált csendet. Itt az idő, tudom, menned kell. Menj nyugodtan, ne 11
13.13
aggódj semmin, itt és velem minden rendben lesz! Nagyon szeretlek és boldog vagyok, hogy a gyermeked lehetek… Édes! Amikor átértél, ha van lehetőséged, kérlek, küldj egy olyan jelet, amit megértek! Utolsó lehelete szárnyain lelke elhagyta drága testét és ezzel a pillanattal engem az egységélménybe emelt. Egyszerre voltam én, Ő, az Isten, és a Minden. Katartikus teljességélmény, gyönyörű és emelkedett, egyáltalán nem félelmetes. Szabad. Egy pillanatra leszállt a Földre a túlvilág, hogy Édesanyám számára megnyissa kapuit, majd felemelhesse lelkét oda, ahonnan jött. Az órára pillantottam, 13.13. Átlépésének pillanata pontosan az az óra és perc volt, amelyikben jó néhány évvel ezelőtt megszülettem, és amely most ismét egy újjászületést hozott számomra. Megjött a jel! Kérésemre hogyan másképp tudathatta volna megérkeztét Édesanyám, akivel mindennapi kommunikációnk aktív részét jelentették a napok, hónapok, évek, órák, percek, pillanatok, az ezek alapján felállított horoszkópok, melyek értelmezésére és a csillagok rejtelmeire, az asztrológia tudományára sok évvel ezelőtt ő tanított meg. Ő, aki most megmutatta, hogy az átlépés csupán egy pillanat és máris jön a jel, ha kéred, ha veszed, ha érted, ha érzed. Beavatást kaptam, ami után soha többé nem lehetek az, aki addig voltam.
12
A halál rózsaillata
A halál rózsaillata Boldogság járta át teljes lényemet, hiszen tudtam, Édesanyám átért és bizonyosságot adott arról, amit eddig „csak” hittem: van valahol egy odaát, ahonnan most megkaptam életem legfontosabb jelét. Megpusziltam homlokát, utoljára belenéztem csodálatosan csillogó mélybarna szemeibe, és rácsókoltam szempilláit ezekre az örök fényű csillagokra. Megigazgattam alig őszülő sötét haját, mert a frizurájára mindig nagyon figyelt, majd felkötöttem állát, hogy elhagyott teste méltón nyugodhasson. Ültem még mellette…, nem tudom meddig, amíg úgy éreztem, hogy szeretnék a közelében maradni. Aztán mihelyt felálltam érzékeltem, hogy ezentúl bárhová megyek, már mindig velem lesz. Ilyen közel talán csak pocaklakóként tudtam magunkat egymáshoz. Kis idő elteltével semmihez sem hasonlítható illatot kezdtem érezni. Az ágya mellett erősebben, a szobából kijövet a másik helyiségben gyengébben. – Ott vagy még vele? – kérdezte egy jó barátom, Ervin, aki éppen akkor hívott telefonon. – Igen, miért kérdezed? – Hamarosan érezni fogsz egy olyan illatot, amit jól jegyezz meg, mert soha többé nem érzed majd! – hangzott a megdöbbentő felelet. – Hiszen már érzem. Mi ez az illat? – kérdeztem tőle, de nem tudta a választ. Úgy hiszem, ha akkor nem beszélünk, örökre azt gondoltam volna, hogy a semmihez sem fogható illat csupán módosult tudat13
A halál rózsaillata
állapotom szüleménye. Néhány hónappal később Prof. Dr. Papp Lajossal beszélgettem, akinek éppen akkoriban jelent meg Csodák és tragédiák életemben című könyve. Elmeséltem neki az én csodálatos történetemet, ahogyan Édesanyámat elkísértem az átlépés pillanatáig. – Ugye tudja, hogy ezt meg kell írnia? – mondta ki hangosan, amit már egy ideje tudtam. – Igen, tudom, így lesz. Beszéltem neki a furcsa illatról is, mire a legtermészetesebben azt mondta: A halál rózsaillata – így tartja számon az irodalom. Korábban soha nem hallottam erről, hát utánanéztem. Árpád-házi Erzsébet paradicsomi illata „Erzsébet halálakor mennyei illat tölti el a házat és a szent test olyanná vált, mint a balzsam. Ezt a mindent betöltő paradicsomi szagot a korai keresztények vértanú történetétől kezdve a X.-XII. századi legendákig – mindig akkor lehet érezni, mikor egy erényes és igaz ember földi élete végével rögtön az igazi életbe születik, boldogan. A halál ekkor csupán egy rövid átmenet, nincs köze az elmúláshoz.” (Részlet Oláh Zsanett – A rózsa keresztény kultúrtörténete című írásából)
Különös, hogy Édesanyám neve éppen Erzsébet… 14
