Februári napló 2007
Erre nem számítottam Kérdezem, telefonon kérdezem a Fıiskola tanulmányi osztályának munkatársától, a kedves, nagydarab fiútól, egykori tanítványomtól, Jánostól, mondaná már meg, kezdıdik a második félév, számíthatok-e rá, hogy az órarendemet akként állítják be, miként az elsı félévben? János némileg zavartan szól, hogy igen, azon a napon lesz, mint volt, csak az óráim mind délutánra kerülnek, s mondja, hogy miért, de hát errıl nem neki kellene tájékoztatást adni, hanem a vezetıknek, s csodálkozik is, hogy ezt még nem tették meg. Délután? – tőnıdtem -, végül is nekem mindegy, csak mikor kezdıdik az a délután, beleférnek-e az óráim? Legyintettem, majd megtudom, pár nap, itt a félévnyitó értekezlet, minden kiderül. Hát kiderült. A hallgatók túlterhelését megszüntetendı, elvették a két eddig kötelezınek mondott órámat, az alkalmazott pedagógiát. Maradtak a szabadon választhatók. Azokat terelték be a délutánba. Elvették, anélkül, hogy velem, az érintettel konzultáltak volna, vagy legalább, illendı módon, elıre közölték volna, ne haragudj keresztyén testvér – református egyetem - etcetera, etcetera, de muszáj volt, ezért és ezért, etcetera, etcetera. A döntést magát is elhibázottnak tartom, ezt meg is mondtam, de hát lelkük rajta, ám ahogy ezt tudomásomra hozták! Kész tények elé állítva. Olvashattam döntésüket az értekezleten, az órarend gyanútlan tanulmányozása közben. Ez az, ami rémisztı. Karácsony Sándorral, kedves jó professzorommal sem beszélték meg annak idején, hogy nyugdíjba küldik, eltávolítják, ne lássák tovább az egyetemi katedrán – bolondok lettek volna magukra vállalni a szembenézés lelkiismereti terhét - annak idején, 1950-ben a kommunista elvtársak, amiként velem sem a református kollégák, a két ifjabb vezetı, hogy kedves Tibor, ne haragudj, de feleslegesnek ítéltük a tárgyadat, az alkalmazott pedagógiát. Az eljárásmód, ami megrémisztett! Mivel a régi idık gyakorlatára emlékeztetett. A párt vezetıi éltek vele egykoron. Megtapasztaltam. De hogy egy református egyetem, egy keresztyén erkölcsiséget hirdetı egyetem elsı emberei, a huszonegyedik század elején, ennyire semmibe vegyék a református Karácsony Sándor keresztyén szemlélető pedagógiájának a leglényegét, a mellérendelést! Hogy így lehessen kollégával bánni! Nem akárkivel, alapító kollégával! Fiatal vezetıknek! Ex katedra módján. Ez rémisztı, ez, ami kétségbe ejt. Itt tartunk? 1
Erre nem számítottam. Egy rossz pöccintés Ülök a számítógép mellett, dolgozom, formázom a meghívót, szépre, hadd növeljem a kedvet a kuckósokban, erre a találkozóra mindenképpen el kell jönni, nem akárkik a vendégeink, Szigethy Gábor az irodalom- és színháztörténész, meg a felesége, Gábor Júlia, el is készülök a munkámmal, a feleségem is elégedett, lementem annak rendje és módja szerint, elhelyezem a dokumentumok között, aztán átkapcsolok a postámra, kijelölöm a címzetteket, illesztem mellé a meghívót, mint mellékletet, de biztonságból még megnézem, minden rendben van –e, hát, ver ki a veriték, zagyva betőhalmazt találok az én értelmes mondataim helyén, pánikba esem, csak nem kuszálódott össze a Visszanéztem folytatása is, az a húsz oldal, melyet a napokban emlékeztem ki magamból, de bizony, hogy ott is ott a baj, hívom a barátomat, Bajzik Gyurit, mint szoktam azonnal, mikor kitör rajtam az ijedelem, Gyuri rendes, mondja a tippeket, s én fülemen a telefonnal nyomkodom a gombokat, ám eredmény semmi. Abbahagyjuk a kísérletezést, s megállapodunk, majd holnap. Akkor talán menni fog. De azért még megkérdezem, mi történhetett? - Megpöccintettél egy billentyőt, amit nem kellett volna. S ettıl felborult a rendszer. Szóval egy rossz pöccintés. Ennyi. S már semmi nem megy úgy, mint korábban. Egy meggondolatlan szó, egy megvadult gesztus, egy alkalmatlan idıben elhangzott szónoklat, drog, csak úgy brahiból, s már minden kifordul a megszokott menetébıl. Ennyi. Tépelıdés után Egy féléves tépelıdés után mintha elkezdtem volna folytatni az életírásomat, a Visszanéztem címő könyv utáni évtizedrıl. Máig nem vagyok biztos, lesz-e kötet belıle, azért is fogalmazok óvatosan. Amit nehéz megírnom, az a forradalom leverését követı egy-két év, az 1957-58as, itt kellene tudnom tetten érni magamat, milyen ember is voltam, lettem, az árulással szerzett hatalom korai idıszakában, a büntetésem után, a Kádár féle restauráció kezdetén, áltattam-e magamat, s ha igen, mennyire, kellett-e kompromisszumokat kötnöm, adtam-e fel az elveimbıl, tépázódott-e a lelkiismeretem azon közben, hogy új élettérben mozogtam, melyben megadatott, hogy kutassam önmagam lehetıségeit és tehetségem határait, keressem az emberekhez szólás új pedagógiai és mővészeti formáit és módszereit. Ez a korszak jelöltetett ki számomra, ebben kellett alkotóvá válnom. 29 éves voltam. Szabó Lırincet olvastam, s nála ilyen sorokat.”Nem, ne halld meg a / dörgı rémet, sem az alamuszin / cincogó terrort: csak arra figyelj, / amit bent hallasz. Gyenge vagy? Csak az / erıd másféle! Megjön az idı, / hogy 2
szükség lesz rád. Akárhogy gyötör / a gyötrıdı kór, ırizd magadat / és tőrj és dolgozz!”. A hatalom kiszolgáltatottságában mit is tehettem, és milyen módon. Ezekrıl kell, kellene szólnom. Nehéz. Predestináció Kiss Árpád memoárját olvasom. A címe: Igazság költészet nélkül. Bevezetıt, tartalmas és eligazító bevezetıt fia, Kiss Endre irt elé. Ismertem Kiss Árpádot, pontosabban, találkoztam vele egyszer, a lakásán. A feleségem többször is. Kiss Árpádné ugyanis kollégája volt a Bogdánffy úti általános iskolában, sıt fınöknıje is – igazgatóhelyettes –, miután Debrecenbıl Pestre költöztünk. S azon kívül - közös debreceni emlékek okán – még baráti kapcsolatba is kerültek. Sıt munkakapcsolatba is. Egy programozó magyar nyelvtantanítás szisztémájának kidolgozásában vettek részt, melynek kézben tartója az Országos Pedagógiai Intézet volt, s indukátora maga Kiss Árpád. Így aztán többször megfordult náluk, a lakásukon, s beszélgetett nem egyszer a már életében híres nagy reformerrel, a Sorbonnét és Kistarcsát járt pedagógiai professzorral. (Mára pedagógiai díjat neveztek el róla.) S most visszatérek az elıbb említett könyvhöz, melyet Kiss Endre úgy aposztrofál, mint ami a goethe-rousseau-i gondolkodásmód és hagyomány jegyében íródott. Trencsényi Laci adta kezembe a kötetet, olvasásra, tudván, hogy magam is valami memoárfélét írok, neki is álltam rögtön, de mint a kamasz, akit a sztori érdekel, átugrottam azokat a részeket, amelyekben a szerzı Goethe módjára elmélkedik, s faltam a rousseau-i vallomás fejezeteket, már csak azért is, mivel kíváncsi voltam, ugyanazt a családi történetet, melyet feleségem elmondásából netán ismerek, hogy írja le Kiss Árpád. (A könyv a szerzı halála után jelent meg, naplójegyzetei egybe szerkesztésével.) Ám, ami miatt szólok Kiss Árpád memoárjáról a magam naplójában, egy rövid bekezdés. Gyerekeirıl ír, két fiáról, amikor azok tíz év körüliek. „Testvérré teszi ıket sok azonos mozdulatuk és egyezı kifejezésük. Minden egyébben más-más emberek. A nagyobbikat vékonnyá nyújtva lustává fárasztja, örökké éhessé és elégedetlenné teszi a folytonos növekedés. A félelem és a féltékenység csíráit aggasztóan kifejlesztették az elmúlt évek, az iskola és a kötelességek ellen a lázadás ágaskodik benne. Mongolosan ferde, sötét szemei tiszták, a kényszerő hazugság úgy íródik rá az arcára, hogy azonnal leolvasható. Határozott értelmi koraérettség az érzelmi élet visszamaradottságával egyesül. Igazán boldogan csak magányos játékba vagy könyvbe temetkezve láttam, mikor sikerült kimenekülnie a nyomasztó életbıl, mint nekem rab koromban az olvasás ritka óráiban. Milyen nehéz embernek lenni, milyen könnyőnek látszik sokszor a futás, milyen csábító a zuhanás az állat egyszerőbb létfokára, a megsemmisülésbe. Kisebbik fiam kevésbé problematikus gyerek. Egész alkata kerek, nyugodtabb és megnyugtatóbb Magabízóbban áll a lábán, zavartalanabbul 3
nevet, kifelé nézı egyénisége józanul mérlegel, értelmessége alaposabban támaszkodik az adatokra. Humora hajlik a vaskosságra. Szenvedett el méltánytalanságot, de nem sérült.” Félelmetes diagnoszta az apa. Aki a könyvet kiadta, s a bevezetıt írta, mindenki kitalálja, az egykori kisebbik fiú. S a nagyobbik? A nagyobbik nem bírja az életet, felnıttként öngyilkos lesz. Olvasó Gáspár génjei Virágos Gáspár dédunokánk, aki június 6-án tölti be a tizedik évét, ahogy régen mondottuk, harmadik elemista, nálunk betegeskedik. Láza már nincs, de a szülık úgy gondolják, iskolába még ne menjen. Vilka mama rendezkedik, elıszedegeti a gyerek kedvelt tárgyait, hadd töltse azokkal az idejét, s arra is felkészül, kitalálnak mindenféle fantáziajátékot, amiben – így volt ez régen is kedvét leli a gyermek. Megérkezik Gáspár, lehányja a gönceit, a táskájából elıszed egy vaskos könyvet, a Henry Potter harmadik kötetét, elfoglalja helyét a rekamié sarkában, könyökére dől, és olvasni kezd. Vilka mama szól hozzá, mit reggeliznél kisfiam, Gáspárka nem válaszol, olvas, idınként kacarászik, aztán csak úgy, szórakozottan, a tálcán lévı ennivalót, a sült krumplit, amit a dédmama mellé helyez – tudja, hogy ezt mindenek felett szereti – eszegeti, Vilka mama rám néz, bosszankodjon-e vagy sem, de mert látja, hogy elnézıen mosolygok, ı is ezt teszi, majd a konyhában, hogy a gyereket bent a szobában, az olvasásban ne zavarjuk, arról beszélgetünk, nahát, hogy azok a gének, mert lám, Lacikát, a fiunkat (Gáspár nagypapáját) sem lehetetett annak idején a könyvek mellıl kimozdítani, s Kósa Vilma emlékezik, ı meg a kertek aljába húzódott ilyenkor, hogy ne hallja az édesanyja parancsoló hangját, mit kellene éppen csinálnia, jómagam meg, látom, ahogy befészkelıdök a dívány sarkába, majd hasra fordulok, úgy olvasom Robinsont meg Gullivert, s alig ér a dobhártyámig édesanyám hangja, Tibike, hozzál vizet a kútról, Tibike, ne mondjam kétszer, gyere ebédelni… Mire Gáspár anyukája, Réka, az unokánk, megérkezik estére, hogy a gyereket hazavigye, dédunokánk akkorra már végzett a könyvvel, meg is jegyzem, hogy ez szinte lehetetlen, ezt a száznál is több oldalt –ennyin vágta át magát a gyerek – csak felületesen lehet elolvasni. Mire az édesanyja: én is gyorsolvasó voltam, meg vagyok is. Amitıl feldobódtam februárban Támadt egy jó gondolatom: minden este leírom, szavakban, tımondatokban, aznap mi történt velem. Nem másért, emlékeztessen a hónap végén, mi kerüljön a naplóba. Tapasztalom, idézném a tegnapi napot, alig jutnak eszembe a történések, bezzeg, ha kalandozok a távoli múltba, mintha karnyújtásnyira lennék az eseményektıl.
4
Hát ettıl az ötlettıl dobódtam fel. Meg attól, hogy a feljegyzéseket olvasva, írhatom az alábbiakat. Úgy tetszett énnékem, hogy a családunknak még fontosak vagyunk. Együtt ebédeltünk. Hívtak. És vınk vállalta, gondozza az én APEH ügyeimet. A mi gesztusaink is kedvesek; Zsófika szívesen ebédel nálunk, olyankor beszélgetünk. Ádám örül, lakhatnak a Kuckóban, miután megnısül júliusban. A dédunokák is örülnek, ha nálunk tanyáznak. Feldobódtam, hogy a nagykırösi tanítványaim kimutatják ragaszkodásukat, ambíciózusan dolgoznak fakultatív óráimon, s keményen a színpadi próbákon. Magam meg a régi szenvedéllyel próbálok. Feldobódtam, hogy többen, régi tóthárpádos tanítványok válaszoltak írásos kérdéseimre, segítve ezzel életrajzi könyvem folytatását, kérdéseimre, melyek diákkorukra, az 1957. év körüli idıkre vonatkoznak, hogy Balogh Csaba, Tóth Tibor, Vida Lajos majdhogynem esszét írt válaszul. Feldobódtam, de még mennyire, hogy látható érdeklıdéssel vettek részt pedagógusok a könyvbemutatón, melyet Juszcák Zsuzsa rendezett a Marczibányi téri mővelıdési házban; hogy méltató kritika jelent meg a Visszanéztemrıl a Magyar Nemzetben, Hanthy Kinga tollából, s a Debrecen címő lapban Lévay Botondtól; hogy többen is érdeklıdtek, hol lehet a könyvhöz jutni, s a debreceni alternatív könyvesbolt tulajdonosa le is vitt már egy szállítmányt, árusítás végett; hogy a lakásomon keresett meg egy régi tóthárpádos tanítvány, Szathmáry László antropológus, s egy még régebbi tanítónıképzıs tanítványnak, Gıdény Lillának a szimpatikus fia, hogy könyvet vásároljanak; hogy hosszasan elemezte azt nékem kollégám Szabó János, és gratulált hozzá dr Hegedős Lóránt püspök és Antall István irodalomkritikus. Feldobódtam, mivel a régi barátsággal tudtam beszélgetni Bucz Hunorral, s gratulálni neki ıszintén, rendezéséhez, Bornemisza Elektrájához, mivel legyızve sértıdésemet, dicsérni tudtam Kaposi Lászlót, a Drámapedagógiai Magazin szerkesztéséért. S feldobódtam, amiért Koroknay Sanyi lépett, mikor kiderült, át kell térnem a szélessávú internetezésre, és vásárolt, szerelt, tanított, s meg is hatott, amikor tárta kezeit, hogyhogy fizettség! és feldobódtam, hogy létezik olyan barátság, mint a Bajzik Gyurié, aki ebben a hónapban is, rögvest segített, midın áttértem az invitelrıl a t-onlinere, s feldobódtam, hogy létezik olyan unokaöcs, mint Szanitter Árpi, aki csak úgy, beáll kocsijával a ház elé, s már pakolhatunk is, és irány Tiszakürt, visz gálánsan, és rakodik, s hogy mondom, álljon már meg egy benzinkút elıtt, hadd tankoljunk, ugyan, mondja ı, nem kell, bírja még szuflával ı is, meg a kocsi is, az Opel. És feldobódtam, mivel hosszú-hosszú hónapok után láthattam Attila öcsémet és a feleségét, és megtapasztalhattam, hogy a kezdeti elfogódottság után teljes harmóniában tudunk együtt lenni, miként hajdanán.
5
Ez itt az önkritika helye Nem lettem jobb, elnézıbb, türelmesebb, tehát maradtam, mi voltam, sérülékeny, sértıdıs, hirtelen haragú, kiabálós, káromkodós, olyan, aki nem viseli el a másik agresszióját, aki lázad, ha diktatúrát sejt, robban, ha azt hallja, ez az igazság, akit irritál a másik magabiztossága, megjátszott fölénye. A hatalom dölyfétıl úgy érzem, szétrobban az agyam. Sztigethy Gábor és Gábor Júlia a Kuckóban Szigethy Gábor és felesége, Gábor Júlia volt vendégünk a Kuckóban. Szép harmóniában ültek egymás mellett, Gábor a neves irodalomtörténész, a lendületes beszédő szónok, s hitvese, a halk szavú, melegen fogalmazó asszony, egy korszak meghatározó színész házaspárjának, Gábor Miklósnak és Ruttkay Évának a leánya, ültek egymás mellett, s Gábor ajkán csüngött a kuckó népe, mivel érdekeseket mondott érdekesen, nagy szuggesztivitással, s a kis asszony, amikor már úgy érezte, neki is meg kellene szólalnia, kinyújtotta karját a férje felé, s könnyedén, ahogy egy lepke szállhat az emberre, érintette meg annak kézfejét, s láss csodát, a férfi elmosolyodott, s egy kedves gesztus kíséretében átcsúsztatta a szót az asszony elé, hogy ı vigye tovább. Szakmáról beszélgettünk, ám csakhamar kiderült, világnézettel átitatódottan. Nem tudom, mért gondoltam én azt – negyven évvel ezelıtt találkoztunk utoljára -, hogy Szigethy Gábor liberális gondolkodású, híján nemzeti kötıdéseknek, mért gondoltam, amikor régebbi irodalmi, színháztörténeti könyvei, tanulmányai, melyeket módomban volt olvasni, ilyesmit nem jeleztek. Szigethy Gábor édesapja, aki 1945 környékén kommunista, ám akit 1948-ban le akarnak tartóztatni, a börtön elıl a halálba menekül. Öngyilkos lesz. És itt a magyarázat, mért olyan a fiú, amilyen. Aztán elolvastam 1956 árnyéka címő könyvét. Szellemiségében, fogalmazásában olyan, mint Gábor élıben. Vibráló este volt. Féltizenegyig beszélgettünk. Az értelmiség árulásáról Egyre többet hallani, olvasni errıl. A kimővelt emberfık sokasága, akikre bizatik minden jól mőködı társadalomban az ország irányítása, különbözı területeken és posztokon, nálunk mintha nem tenné a dolgát. Errıl ír Kiss Árpád is a már említett könyvében, a fordulat éve körüli idıkrıl szólván, amikor szemére veti a polgári értelmiségnek, hogy régi meggyızıdésüket rejtve, de az újat, a marxistát nem vallva, de szólva, állnak be húzni az új rend szekerét. Errıl szól Hegedős Lóránt, hogy a papi értelmiség mint mond le küldetésérıl, a nemzet érdekeinek védelmérıl, az egyház megújításának fáradtságos munkájáról, mégpedig a megélhetés végett. Általában akkor használtatik ez az alárendelt összetétel, ha arról esik szó, hogy az értelmiség feladja küldetését, miszerint kötelessége népben, nemzetben gondolkodva az ország jövıjéért cselekedni, s feladja elveit, mégpedig
6
júdáspénzért, finomabban szólva, euróért, dollárért, svájci frankért, ha egyéni boldogulása azt kívánja. A folyamat nem állt meg, az értelmiség árulása átok rajtunk, magyarokon, itthon és Erdélyben és a többi utódállamban, mondják, írják mostanában. Magam sem látom másként. Felbomlott a hagyományos értékrend, devalválódott a keresztény erkölcsiség, a nyugatról áramló szellemiség épp úgy bomlaszt, mint egykor a keletrıl jövı. Minták nincsenek? Hovatovább értelmiség sincs? Akkor viszont árulás sincs? S minden megy a maga útján? Nosza, vigadjunk?
7
