irgalmas szamaritánusok milyen csúnya véget értek, és rövid úton hátralépsz. De elég közel vagy ahhoz, hogy halld, amit mond nekem

Prológus azért osontál ki, hogy telefonálj valakinek, v I amikor először megláttál minket, vagy ha ilyen hajlamod volt, elszívtál egy jóféle cigarettát, mie- li'iii: visszaindultál a bár melegébe. Akárhogy is, felkeltettük i ligyelmedet; ott álltunk az épületek között, az út túloldalán, nem messze attól a helytől, ahol te álltái. Ne érts félre, nem azt akarom mondani ezzel, hogy különö'.(•ii szép lennék vagy hogy ő jóképű lenne. Ugyanúgy nézünk k i, mint bármelyik pár, aki szórakozni megy; nem öltözünk Irliűnően, nem is vagyunk különösebben hangosak, nem lein ménk ennél átlagosabbak. De valami intenzív kapcsolat kc/d feszülni közöttünk, mert hirtelen megállsz, kénytelen vagy visszanézni annak ellenére, hogy rohadt hideg van, és in.ír vissza akartál menni a barátaidhoz. Felső karomat markolja, láthatóan és olyan erősen, hogy .ibból a távolságból is arra gondolsz, vajon meglátszik-e majd ,i nyoma. A falhoz szorított, másik keze a hajamban túr, szabályosan lefog, így amikor másfelé próbálok nézni - talán segít•.é^ct kérve —, nem tudok. Nem különösen nagydarab pasi, nem széles vállú vagy 7 ilyesmi, valószínűleg meghatározhatatlannak írnád le, ha egyáltalán meg kéne határozd, milyen. De van benne valami; van bennünk valami, amitől egy pillanatig elgondolkodsz, vajon minden rendben van-e. Képtelen vagyok levenni a tekintetemet róla, és csodalatom nyilvánvaló mélysége azt jelenti, hogy egy pillanatig te sem tudsz szabadulni a látványtól; erősen nézed őt, próbálód látni, amit én látok. Aztán még erősebben megmarkolja a hajamat, es közelebb húz magához, olyan éles mozdulattal, amitől ösztönösen egy kicsit közelebb lépsz, hogy beavatkozz, aztan eszedbe jutnak azok a cikkek az újságokban, hogy az

irgalmas szamaritánusok milyen csúnya véget értek, és rövid úton hátralépsz. De elég közel vagy ahhoz, hogy halld, amit mond nekem. Nem a teljes mondatokit, annyira azért nem vagy közel, de eleget ahhoz, hogy felfogd, mi történik köztünk. Mert ezek indulatteli szavak. Romlott, erkölcstelen szavak. Csúnya szavak, amelyeket hallva az jut eszedbe, hogy ha a helyzet romlik, mégis bármelyik pillanatban szükséges lehet a beavatkozás. Szajha. Kurva. Arcomat nezed, ami oly közel van az övéhez, és észreveszed a szememben csillogó dühöt. Nem látod, hogy szólnék, mert nem szolok. Ajkamba harapok, mintha küszködnék a válaszadás ingerével, legyőzöm, néma maradok. Ő még erősebben markolja a hajamat, és felszisszenek, de ott állok, nem éppen passzívan — látod rajtam az erőfeszítést, amivel tartom magam, hogy el ne mozduljak, szinte tapintható az igyekezetem —, önuralommal viselem a verbális támadást. Aztán szünet. Ő válaszra vár. Te közelebb lépsz. Ha valaki megkérdezte volna, miért, azt mondod, azért, hogy meggyőződj róla, minden rendben van-e, de szíved mélyén jól tudod, hogy a puszta kíváncsiság hajtott, semmi más. Van valami

állati őserő a kettőnk közötti dinamikában, ami még közelebb vonz téged, akkor is, ha szinte visszataszítónak találod . Szinte. Tudni akarod, hogyan fogok reagálni, mi fog történni ezután. Van benne valami sötét, mégis kényszerítő, ellenállhatatlan vonzerő, ami abban nyilvánul meg, hogy míg általában elborzadnál, most kíváncsi vagy. Nézed, hogy nyelek. Nyelvemmel megnedvesítem alsó ajkamat, mielőtt beszélni próbálnék. Elkezdek egy mondatot, aztán nem fejezem be, hirtelen elhallgatok, szememet lesütöm, hogy megtörjem átható nézését; úgy súgom válaszomat. Te nem hallasz engem. De hallod, amit ő mond. - Hangosabban! Elvörösödök. Könnyek csillannak a szememben, de nem i adhatod, hogy fájdalom vagy düh miatt. Hangom tisztább, sőt hangos az éjszakában. Hangszínem dacos, bár arcom és nyakam elpirult, egészen a kulcscsontomig vöröslik a bőröm, jól látszik nyitott blézeremben. Testem elárulja feszengésemet, szégyenemet, képtelen vagyok elrejteni. - Szajha vagyok, uram. Egész este nedves voltam, mert az |.u t a fejemben, hogy ön meg fog baszni engem, és nagyon li.ilás lennék, uram, ha most hazamehetnénk, és azt tehetnénk. Kérem. I )acom megtörik az utolsó szónál, ami könyörgésként hat. () lazán végighúzza az ujját a blúzom dekoltázsán — mély, Inilványan sejteti a melleim közötti hasítékot, mégsem tűnik Imi vásnak -, én megborzongok. O beszélni kezd, és hangjá- n ik lónusa kioltja ingeredet, hogy te is beleborzongj. ■ Ez szinte könyörgésnek hat. Könyörögsz, kurva? I .ítod, hogy bólintani akarok, de ő rövid úton megakaiílyozza mozdulatomat, a hajamba markol. Bólintás helyett ■yoi.saii nyelek, egy pillanatra behunyom a szememet, aztán \ il i ■■ /.(»lók. 9 — Igen... — ennyi a válasz. Elhallgatok. A hallgatás egyre hosszabbodó csenddé változik. Lélegzetem halk sóhajként hat. És

befejezem a mondatot: - Igen, uram. Ujja még két mellem kózt időzik, amikor megszólal. — Úgy látszik, elég sok mindenre képes lennél most, hogy elélvezz. Igaz? Bármit megtennél? Csendben maradok, Arcom aggódó, ami meglep téged, mert hangom nyilvánvalóan elkeseredett tónusára gondolsz. Az jár az eszedben, mit jelenthetett a „bármi” korábban, és mit fog jelenteni most. — Letérdelsz és szopod a farkamat? Itt, most rögtön? Hosszú pillanatokig egyikünk sem beszél. Kiveszi a kezét a hajamból, egy kicsit visszalép. Vár. A távolban autóajtó csapódik. Összerezzenek. Megmoccanok, idegesen nézek végig az utcán. Meglátlak. Tekintetünk egy pillanatra találkozik, az én pupillám kitágul a döbbeiettől és a szégyentől, aztán hirtelen ránézek ismét. O mosolyog. Teljesen mozdulatlan. Mély torokhang tör fd belőlem, félig nyöszörgés, félig könyörgés, és nagyot nyelek tétován körbeintek. — Most? Nem lenne jcbb, ha... Ujja még mozgó aj kanra nyomódik. Mosolyog, szinte elnézően. De hangja határozott. Sőt, parancsoló. — Most. A lehető legrövidebb ideig tartó pillantást vetek rád. Te nem tudod, de én fejben :gy gyerekes játék nagyon felnőtt változatát játszom. Ha nem nézek egyenesen rád, akkor nem vagy tanúja megaláztatásomnak, nem látod, mert én nem látlak. Idegesen intek, nagyjiból feléd mutatva. — De még elég korán van, uram, és emberek járkálnak... — Most! Nagyon figyelsz, az arcomon viaskodó érzelmeket nézed. Zavar. Kétségbeesés. Dih. Beletörődés. Többször mozdítom .1 számat, hogy szóljak, azt akarom mondani, hogy gondolja meg magát, de csendben maradok. O végig ott áll mozdulatlanul. Áthatóan néz. Olyan áthatóan, mint te.

10

Végül fülig vörösödve behajlítom a térdemet, leereszkedem előtte a nedves macskakőre. Fejem lehajtva. Hajam az arcomba hull, látni nehéz, de az utcai lámpa fényében te mintha könnyeket látnál az arcomon csorogni. Néhány pillanatig csak térdelek ott mozdulatlanul. Aztán l.ítod, hogy mély, önnyugtató lélegzetet veszek. Megfeszítem .1 vállamat, felnézek, és felé nyúlok. De amint remegő kezem .1 nadrágszíjához ér, megállítja mozdulatomat, lágyan megpas- kolja a fejemet, ahogy egy hűséges állatot szokás. - Jó kislány. Tudom, milyen nehéz volt. Most kelj fel, menjiink haza és fejezzük be ott. Egy kicsit hideg van ma éjjel .1 kinti játszadozáshoz. Gondoskodón nyúl értem, talpra segít. Egymásba karolva sétálunk el előtted. Mosolyog. Bólint. Már majdnem visszaliólintasz neki, mielőtt észbe kapsz, hogy mi a fenét csinálsz. Buzgón a földet nézem, fejem lehajtva. Látod, hogy remegek. De azt nem látod, hogy mennyire l< I izgatott ez az élmény. Milyen kemény lett a mellbimbóm ,i melltartó rejtekében. Hogy remegésemet legalább annyira az okozta, hogy minden, amit előtted játszottunk, megemelte .1/ adrenalinszintemet, amennyire a hideg és a megaláztatás. Mennyire elememben éreztem magamat. Mennyire teljessé les/, ez engem úgy, hogy nem is tudom teljesen megmagya- i.í/.ni. Mennyire gyűlölöm és mégis szeretem. Vágyom rá. Só- v.írgok érte. Te ebből semmit sem látsz. Csak egy piszkos térdű, bizonyukul léptekkel járó, reszkető nőt látsz. Ez az én történetem.

11

Első fejezet egelőször is azt akarom mondani, hogy nem va- / gyök perverz. Szóval csak annyira, mint bárki más. eljönnél a lakásomra, jobban megdöbbennél i mosogatóban sorakozó edények láttán, mint a kéjbarlango- 111« ni; leginkább azért, mert a városban olyan drága az élet, liu(',y szerencsésnek mondhatom magamat, amiért sikerült n i m i i lakást találnom, amelyikben van nappali, és megenged- lnn-m magamnak, hogy egyedül béreljem. Maradjunk csak dlinyiban, hogy egy sötét lyuk nem igazán jött volna képbe. S/óval, ha már azoknál a kellemetlen sztereotípiáknál tar- "ml nem vagyok lábtörlő, de ostoba sem. Nem vágyom arra, l l i i ^ m i lés-főzéssel töltsem a napjaimat, míg valaki vadászik ( u|idget nekem, én meg őrzöm a ház tüzét, ami nagyon liii'H" ii is van így, mert bár rendes vasárnapi sültet tudok -mi ni imúgy elég rossz szakács vagyok. Nem is nézek ki úgy, ■Ilii Maggie Gyllenhaal A titkárnő című filmben. Sajnos.Csak ittUl Vitn s/,ó, hogy történetesen, időnként, amikor a szükség pfl •>, < van valaki, akivel játszhatok, szolgát játszom. Alá- M>l> Imi. Nem mintha ezt látnád rajtam, ha találkozunk. Ez i«' un lyi'.éjjemnek csak egy kis része, egyik az engem alkotó rengeteg karakterelem 7 közül, amelyek bennem élnek. Mint például az, hogy szeretem az epret vagy az, hogy kényszeresen és makacsul folytatom a vitatkozást akkor is, ha pontosan tudom, hogy nincs igazam, és jellemzően a tévéműsorok 99 százalékát halomra gúnyolom, a maradék egy százalékra viszont olyan szinten rá tudok kattanni, hogy azt már én is ijesztőnek találom. Újságíró vagyok egy regionális lapnál. Imádom a munkámat, és nem mintha ezt említeni kéne - az, hogy az ember történetesen szubmisszív beállítottságú, egyáltalán nem befolyásolja a

munkáját. Az enyémet sem. Mert ha így lenne, rám csak a teakészítésről szóló cikkeket bíznák meg képgalériákhoz írhatnék kísérőszöveget, és elemi iskolai tankönywásárokra küldenének csak tudósítani, ami tényleg rosszabb lenne, mint a halál. A hírszobák elég konfliktusos helyek. Ez egy könyörtelenül önző világ, és aki ebben benne van, annak teljesítményben a legjobbat kell nyújtania. Én igyekszem ezt tenni. Feministának tartom magamat. Az biztos, hogy független vagyok. Tehetséges. Van önfegyelmem. Egyesek ezt összeegyeztethetetlennek tartják a szexuális szerepválasztásommal, azzal, hogy mitől indulok be. Ez egy ideig engem is zavart. Ami azt illeti, néha még most is zavar, de arra a következtetésre jutottam, hogy vannak sokkal fontosabb aggódnivalók is. Felnőtt, általában egészséges gondolkodású, ép lelkületű nő vagyok. Ha szabad elhatározásomból úgy döntök, hogy átadom a testem feletti irányítást valakinek, akiben megbízom, hogy eljuttasson minket valahová, amit mindketten izgalmasnak és élvezetesnek találunk, az, úgy gondolom, elvitathatatlan jogom, amíg ezt nem olyan helyen teszem, ahol ezzel kisgyerekeket ijesztek meg vagy állatokat zavarok. Bár eltartott egy ideig, amire eljutottam ebbe az állapotba. Ha az ilyen megnyilatkozásokat nem devalválta volna a valóságshow-k világa, ha miattuk az ilyesmi nem lenne émelyítő és felháborító, odáig mennék, hogy kimondom, elég hosszú utat jártam be, amíg idáig eljutottam; erről szól ez a könyv. Ez nem valami kiáltvány vagy „útmutató az önalávető szexhez”, bár úgy gondolom, ha te nem idegenkedsz az ilyesmitől és szeretnéd kipróbálni, meríthetsz belőle néhány ötletet. Ez a könyv egyszerűen arról szól, mi történt velem, hogyan fedeztem fel és tártam fel önmagamnak ezt az oldalát, milyen tapasztalataim és milyen gondolataim keletkeztek. Kérdezz meg más szubmisszív nőket vagy férfiakat a gondolataikról és arról, hogy számukra mit jelent alávetettnek lenni, és teljesen más könyvet kapsz; 14

valószínűleg olyant, amiben lényegesen kevesebb a gúny és az önirónia. Most visszatekintve egyértelmű, hogy szubmisszív hajlamaim már korán jelentkeztek, bár akkor még nem neveztem őket így. Csak azt tudtam, hogy bizonyos dolgoktól megborzongtam és bizonyos dolgok iránt sóvárogtam, bár nem tud- imi volna rátapintani, hogy miért. C ¡yerekként persze ezt nem ismertem fel; többnyire a mal'..im dolgával foglalkoztam, és az volt a dolgom, hogy felnőjek I kellemes vidéki, de London közelében lévő, középosztálybeli "tiIlonunkban. Távol álljon tőlem, hogy mítoszokat akarjak ■ i tel oszlatni itt, de nincs a múltamban mélyen gyökerező n iIIma, semmilyen kínzó hiányt nem szenvedtem személyi- M ^formáló éveim alatt, ami súlyosbította volna jelenlegi pre- lt n in iámat, amit egyesek erkölcstelennek tartanak. Nem volt jtmlilémás apám, nem volt szorongás az otthoni életemben, ■> ti gyerekkorom - nekem szerencse, de könyvírás szem- IHHii|.iból nem éppen szerencsés módon boldog, szeretet- iil|i \ és egyszerű volt. Nagyon szerencsés voltam és vagyok

15

a családommal; eléggé különbözünk, de szeretjük egymást, és összeköt minket jóban-rosszban az is, hogy szeretjük az abszurdot, és őszintén úgy érzem, hogy áldott vagyok, amiért ők vannak nekem. Szép házban nőttem fel anyámmal, apámmal, húgommal. Anyám könyvelő volt, mielőtt én megszülettem, később annak szentelte az életét, hogy felneveljen engem és a húgomat; ő az otthon lelke. Sok időt töltött velünk, ő alakított minket, segített házi feladatot írni, futkározott velünk a kertben. Nem szeretett a partvonalon állni; ha görkorcsolyáztunk, ő is velünk görkorizott. Másik szenvedélye a barkácsolás volt, örökösen bütykölt, átalakított valamit a házban; mintha folyton felújította volna a híres Forth Bridge vasúti hidat, de Laura Ashley tapétával. Apámnak saját cége van, nála keményebben dolgozó embert még nem láttam; igazi családapa, aki gondoskodott rólunk, aki mindent megadott nekünk, teljesítette kívánságunkat, ha új biciklire vagy egyéb ketyerékre vágytunk (még jó, hogy anya ott volt velünk és gondoskodott arról, hogy az ilyen holmit csak módjával használjuk, ha már nagyon kibírhatat- lanok voltunk). Utazhattunk, és nagyon jó életünk volt otthon. Apánk vidám és okos, van érzéke a merész dolgokhoz; azt hiszem, ezt a tulajdonságát örököltem, ahogy a független szellemiségét és azt is, ahogy „ilyen vagyok” mentalitással vállalja önmagát. Erre bátorított bennünket is, mert időnként összeütközésbe került saját szüleivel, akiknek megvolt a maguk elképzelésük arról, hogy mit kéne neki tennie az életben, és ez nem egyezett azzal, amit ő akart. A húgom sok értelemben teljesen az én ellentétem. Míg én általában csendes természet vagyok, és elég jól érzem magamat néhány közeli barátom társaságában, ő minden társaság lelke és közepe, ő az, akinek az energiája felvillanyozza a jelenlévőket, aki megteszi, amit meg kell tenni. Különbözőségünk ellenére « az első, akihez folyamodnék, ha valami gondom van, nem

utolsósorban azért, mert ő gyakorlatilag éjszakai életet él. Rendkívül szerencsésnek érzem magamat, hogy az a nő, aki valószínűleg tovább lesz mellettem az életben, mint bárki más, ilyen csodálatos ember; bár e dicshimnusz ellenére, ha három napig együtt vagyunk a családi fészekben, például a karácsonyi ünnepeken, rögtön előbújik kamasz énünk, és civakodni kezdünk, hogy ki tölt túl sok időt a fürdőszobában, ilyesmi (általában ő). Kényelmes ikerházunkat valóságos állatsereglettel osztot- ink meg. A ház faunája: Goldie, az aranyhal - ne ítélj meg, I iá roméves koromban adtam neki ezt a nevet —, Cheesy, az .n anyhörcsög és Barry, a kutya, akit még a „miért ne kaphatnának a kutyák emberi nevet” korszakomban neveztünk el, meglehetősen kutyafuttában, amikor szegény apám a Barry nevet kiál|ozva rohant a parkban, mely név kétségtelenül megbot- unkozást kelthetett más kutyasétáltatókban. Mindig is szeret- lein az állatokat, és egyik legerősebb gyerekkori élményem az, hogy eltemettem egy halott madarat, amit a kertben találtam; téliem ezt anyám kifejezett kívánsága ellenére, aki érthető módún a lehetséges fertőzések miatt aggódott. Amikor felfedezte, hogy nem csak nem fogadtam szót, vagyis a madarat felvet- leni és végső nyughelyére szállítottam, hanem - aki á-t mond, mondjon b-t is alapon - temetési szertartást rendeztünk neki i húgommal és a szomszédok gyerekeivel, büntetésből szoba- logságra ítélt. Az ilyen büntetés számomra egyáltalán nem volt hlmlejtés, annak ellenére, hogy - mivel a testi fenyítés nálunk Umeretlen - ez volt szüleim legfőbb fenyítési taktikája. A szo- I ■ mi volt a legkedvesebb helyem, mert tele volt könyvekkel; az < Wv.es zsebpénzemet könyvekre költöttem, és sok boldog órát l óh öl lem a széles ablakpárkányon olvasással, bámészkodással. Ez esetben azonban a büntetést kibírhatatlanul igazságtalannak éreztem. Dühös levelet írtam Dávid Bcllamynek; beszámoltam 17

neki, milyen elnyomó, természetvédelem-ellenes rendszerben kell élnem, ahol a gondatlan felnőttek egyszerűen kidobják a halott madarakat. Nem válaszolt. Talán így a legjobb, mert attól tartok, azt írta volna, hogy fogadjak szót az anyukámnak, ami engem csak még jobban feldühített volna. Tény, hogy ez a legkomolyabb incidens, amire anyám és köztem emlékszem gyerekkoromból, és ez is azt bizonyítja, hogy nem vagyok született lázadó. Csendben tettem a dolgomat, de nem igazán feszegettem a határokat, többnyire azért nem, mert szinte mindent megengedtek nekem. Elég sok mindent akartam csinálni, de különben elvben nem jelentett gondot a vitatkozás. Ez kétségkívül változott az évek során. Az írás iránti érdeklődésem korán megmutatkozott; emlékszem, történeteket írtam és illusztráltam iskolai füzetekbe, és gumiszalagokkal kötöttem össze őket. Történeteim a tévében látott kedvelt gyerekműsorokon, könyveken, filmeken alapultak. írásaim színvonala azonban általában lényegesen jobb volt, mint rajzkészségem, bár akkor ezt még nemigen lehetett megmondani. Nagyon korán kezdtem művészkedni, miután láttam valamit a hírekben egy koraérett gyerekről, akinek a műalkotásait ezrekért adták el. Amikor összeütöttem néhány színes ceruza- és filctollrajzot, anya örömmel elfogadta az első képet, amit neki ajándékoztam, a másodikért pedig 60 pennyt adott. De amint később egy tízesre emeltem az árat - a körülményeket figyelembe véve ezt tartottam méltányosnak -, kedves, de határozott nem volt a válasz, ami meghiúsította minden további tervemet arra vonatkozóan, hogy a képzőművészet területén találjak megélhetést. így kénytelen voltam visszatérni a mini könyvek és képregények előállításához. * Dávid James Bellamy (szül. 1933) brit botanikus, környezetvédő

Mivel így csak fél esélyt kaptam, bevetettem magamat, majd a barátaimat és családomat is Narnia és Középfölde világába, illetve az otthonihoz egy kicsit közelebbi miliőbe, amit furcsamód

18

kábeltévén ismertem meg, ahogy a Newcastle focicsapat életét lefestették az egy iskolai focicsapat történeteiről szóló, Jossy’s Giants című gyereksorozatban. A Jossy’s Giants és általában a futball iránti rajongásom lánytól fura fiús szeszély volt, de igen erős. Nagyon messze voltam ahogy most is nagyon messze vagyok — a lányos sztereotípiáktól. Patologikusán viszolygok a rózsaszíntől, és sosem t udtam megszeretni a sminket, a drága ruhákat és a divatos cipőket. Még ma is az a helyzet velem, hogy ha magas sarkút kell felvennem, úgy járkálok, mint Bambi a jégen; bár a cipőkön megspórolt pénzt körömlakkra és táskákra költőm. Kislányként, kamaszként nemigen érdekeltek a fiúk, vagyis nem foglalkoztam velük, ami ironikus módon azt jelentette, hogy sok lm barátom volt az iskolában, főként annak köszönhetően, liogy készséggel fociztam velük ebédszünetben és nem szök- i .un velük semmitmondó beszélgetésekbe bonyolódni. Ha {(/.éves koromban megkérdeztél, mit szeretek a legjobban csi- n.ilni, azt mondtam, hogy olvasni, görkorcsolyázni, biciklizni i •. fiira mászni a kertünk végében, ahonnan láthattam a közeli I > i leket. Ez végtelenül megigézett, olyan okokból, amik akkor nunyon fontosnak tűntek. Ez volt az én saját helyem. A húgom in in i.irtott velem, mert a mászástól karcolások keletkeztek i Iniién, és bepiszkolta magát az első ugrással. Én erre nagyon Uniós kötélcsigás szerkezetet eszkábáltam ugrókötelekből, az- fuilli I letett feljutni az első mászható ágra. Sok értelemben is h!i i'j'.r magányos gyerek voltam, jól elvoltam magamban, ol- » m mi, álmodoztam, ami talán egy kissé meglepő lehet ahhoz >t l
leánygimnázium - vegyes baráti körhöz tartoztam; sokakkal a mai napig szoros kapcsolatot ápolok. Bár nem számítottam a legnépszerűbbek közé — inkább a zene, a színjátszás és a technika vonzott többnyire mindenkivel jól kijöttem, elhumorizáltam az előforduló problémákat. Az általános iskolában még a legokosabbak közé tartoztam, de a középiskolában beletelt egy kis időbe, amire megvetettem a lábamat, és a legtöbb tárgyból csak a középmezőnybe küzdöttem fel magam, ami hirtelen azt jelentette, hogy a dolgok nem mennek olyan könnyen. Rájöttem, ha eredményt akarok elérni, az erőfeszítést igényel. Kultúrsokk volt ez több szempontból is, de valószínűleg nem rossz dolog, mert letört minden koraérettséget, amit az otthoni támogató légkör táplált bennem. Otthon ugyanis engem mindenki valamiféle zseninek tekintett csak azért, mert szerettem olvasni. Nem én voltam a legszebb és a legokosabb az osztályban, bár hamar rájöttem, hogy ez nem baj, mert úgy találtam, hogy a legszebbek és a legokosabbak a legrosszkedvűbbek és legrosszindulatúbbak is egyben. Én lelkiismeretes voltam és keményen dolgoztam, ez az állandó megfelelés vágyának a mellékterméke. Annak ellenére, hogy időnként aggódtam, nehogy csalódást okozzak tanáraimnak vagy szüleimnek, többnyire élveztem az iskolát. Tudom, ez undorító. Furcsa, de szerelmi fronton kissé későn értem. Tizenkét vagy tizenhárom éves koromban csókolóztam először. A fiút egy barátnőmön keresztül ismertem meg, és az igazat szólva nem voltam lenyűgözve a csóktól. Nem kísérte mennydörgés, se romantikus zene, és utána csalódottságot éreztem. Ha jól

20

emlékszem, valamelyikünk ki is mondta: „Hát, ennyi.” 1 "-, az hozzá, hogy egyikünk sem lobbant lángra, nem változott meg a világ. Ha már itt tartunk, a Just Seventeen és Minx tinimagazinokat olvastam akkoriban, szóval tisztában voltam azzal, hogyan működik a szex, bár ekkor nem volt szándékomban kipróbálni. Azt azonban megtanultam, hogy ha nem tudok aludni, dörzsöljem a kezemmel a lábam közét, és ez olyan kellemes érzést vált ki, amitől elszundítok, és amikor a gondolataim e kellemes érzés csiholása közben elkalandoztak, csak a szerelemről fantáziálgattam. Mindig szerettem a mítoszokat és a legendákat. Gyerekkoromban a Robin Hood volt a kedvencem, megnéztem a filmeket, a tévésorozatot — a legutóbbi feldolgozást ne emlegessük, mert mindjárt csikorgatni kezdem a fogaimat és elolvastam minden könyvet, amihez csak hozzájutottam, legyen az történelmi ismeretterjesztő vagy szépirodalmi. De minden feldolgozásban nehézségeim voltak a szűz Marionnal. Utáltam, liogy folyamatosan veszélybe kerül mindenféle ostoba okból, és meg kell menteni. Utáltam azért is, mert ő nem harcolt, annyi viszonylagos méltóságot sem kapott, hogy tisztességes harcostársa lehessen a többieknek, és ideje nagy részét azzal iöltötte, hogy a vidám fickók sebeit bekötözte és tűnődve nézett utánuk a távolba, ahogy kalandra indultak. Ennek ellenére e történetekből éppen azok voltak a kedvenc részeim, amikor olyan veszélybe került, amiért megvetettem. Amikor elfogták - mintegy elkerülhetetlen csapdát állítva Robin Hood elfogására, ami úgy tűnt, Marion létének fő értelme volt -, dacosan szembeszállt Guy of Gisbournnal és a nottin- l'.liami sheriffel, és ez nagyon megragadta a képzeletemet. Sö- i ét, várbörtönszerű helyen tartották, a képeken gyakran megkötözve vagy láncra verve ábrázolták. Tehetetlennek. De nem alázkodott meg, a megalázottságban is fenntartotta méltóságát, és ez

valahogy megérintett engem, megdobogtatta a szívem. Biztosan ismered azt az érzést, amikor gyerekként olvasol vagy látsz valamit, és az olyan mélyen megragadja a képzeletedet, hogy beleéled magadat, te vagy abban a pillanatban, mintha veled történne. (Azt mondom, hogy „gyerekként”, de remélem, nem alakul ki rossz véleményed rólam, ha elmondom, hogy én még mindig így vagyok ezzel, szóval ha valami nagyon megkapó dolgot látok vagy olvasok, egészen bele tudom élni magamat, bár az ilyesmi ma már ritkábban történik meg velem.) Lényeg az, hogy a jelenetek, amiket gondolatban lejátszottam úgy, hogy én voltam a főszereplő, kivétel nélkül Lady Marion jelenetei voltak. Akkor is, ha egy kicsit ócska volt, és átsiklottam az unalmasabb részek felett, amikor Robin megmentette és visszament vele a táborba őrizni a ház tüzét. Ezekre a történetekre gondoltam éjszakánként az ágyban fekve. Legalábbis addig, míg fel nem fedeztem a pornográfiát. Úgy tizennégy éves lehettem, amikor nagy hűhót csaptak egy havi magazin körül, amelyik egyszer nőknek szóló erotikus könyvet adott ki. Az én szobámban nem volt internet, és bár igazából tudtam, hogy ha erotikus ihletre van szükségem, a neten megtalálnám, nem érdekeltek a cickók, mert nekem is volt, és nem találtam olyan nagy számnak. Ez a könyv azonban teljesen más volt. Az erkölcsi romlásról és hasonló témákról szóló sok korábbi intelem oda vezetett, hogy a hónap nagy részét azzal töltöttem, hogy mindenáron szerezni akartam egy példányt ebből a könyvből, mert kezdtem gyanítani, hogy az én fantáziám mocskosabb, mint az iskolai barátnőimé, illetve legalábbis mocskosabb, mint amit ők hangosan hajlandók voltak elismerni magukról. Azon kívül, hogy tudni akartam, pontosan mennyire botrányos az írás, úgy indokoltam magamnak, hogy afféle trágárságbarométer lehet. Persze volt egy kis gond. A közvetlen szomszédunk annál az egyetlen újságosnál dol22

gozott, amelyik elég nagy volt ahhoz, hogy kisvárosunkban ezt a magazint árulhassa, és nemcsak hogy nem adott volna nekem, mivel pontosan tudta, hogy még nem vagyok 18 éves, lianem biztosan elmondta volna anyámnak is. Akkor aztán olyan borzalmas szidásban lett volna részem, amilyent hallva az ember legszívesebben a saját fülét tépné le, csak ne kelljen hallania. így hát egyik délután az iskolából hazafelé másik buszra szálltam, elmentem a legközelebbi nagyvárosba, ott vettem meg a magazint. Remegett a kezem, még iskolai egyenruhában voltam, és féltem, hogy a pult mögött ülő nő bármelyik pillanatban rájöhet, hogy nem vagyok még nagykorú, és szégyentelenül azt a magazint vásárolom, amit a Daily Mail végtelenül mocskosnak nevezett, és rám ripakodik, hogy .aljam vissza, mielőtt gondatlanságból örökre megromlok. De ■\i csak nézett közönyösen, és nem szólt egy szót se. Gyor- '..111 a hátizsákomba rejtettem a könyvet, a szívem még mindig erősen kalapált. Aztán két mérföldet gyalogoltam hazáig, így .1 nyának azzal magyarázhattam a késést, hogy hokiedzésen vol- i .un. Azt a könyvet szó szerint ronggyá olvastam. Olyan sokat forgattam a lapjait, hogy egész oldalak kezdtek kiesni belőle. Visszatekintve az akkori botrány és felháborodás nevetségesnek tűnik. De akkor olvasva óriási felfedezés volt számomra. A kedvenc fejezeteimnél még mindig megvannak a szamár- I illek, hogy könnyebben megtalálhassam a legjobb szövegré- licket. Az egyik fejezetben egy nagyon határozott, mégis sebezhető nő veszekedett egy férfival, aki nyilvánvalóan tetszett neki, de a beszélgetéseik rendre veszekedésbe torkolltak. A vé- l'én ;i férfi fához kötözte ezt a nőt vadborostyánnal (tudom, liogy ez egy kicsit béna, de ezen ne akadjunk ki, különleges görög vadrepkény volt, aminek kitűnő tulajdonságai lehetnek a kötözéshez), és a férfi azt tett vele, amit csak akart: végigsimogatta a nő testét, ádázul csókolta, kínozta. A nő csak állt ott, iszonyúan felizgult, a férfi pedig elélveztette, holott a nő csak annyit tudott mozogni, 23

hogy fejét a fának vesse és hörögjön a gyönyörtől. Ez most már elég giccsesnek tűnik, olyan romantikus lányregényszerűnek, de akkor megpendített bennem valami húrt. Attól kezdve ezt játszottam újra gondolatban, ahogy éjjel az ágyban feküdtem és kezemet lábam közé szorítva édes álmot csiholtam magamnak. Természetesen minden lány életében eljön az idő, amikor a hús-vér fiúk veszik át a könyvek és Guy of Gisbourne helyét a képzeletben (nekem Robin sosem jött be igazán). Az első komoly barátom idősebb volt nálam, de bölcsebb nem. Úgy látszott, valahogy veszi a jeleket, pedig én nem is tudtam, hogy jelet adtam volna neki. Csókolóztam már másokkal is előtte, de ők nem fogták meg a fejemet, nem tartották mozdulatlanul úgy, hogy a hajamat a csuklójuk köré tekerték, miközben jóéjszakátcsókot adtak, és ezt nagyon élveztem. Szerettem a hatalmában lenni, mozgásra képtelenül, ahogy nyelvünk párbajt vívott. A csókok lehetőségeiről ábrándoztam; arról, hogy mihez lehet előjáték a csók, arról, hogy rávilágított a férfi rejtett oldalára, amit a világ nem ismert, de én már igen, és mintha éz az oldala valahogy kiegészített volna engem. Aztán egyik éjjel beleharapott az alsó ajkamba, olyan erősen, hogy a szájában nyöszörögtem meglepett gyönyörrel. O azonnal elhúzódott, sietségében majdnem kitépett egy maroknyit a hajamból, és bocsánatot kért, amiért fájdalmat okozott. Furcsa lett volna elmondani neki, hogy tulajdonképpen élveztem, ezért elfogadtam a bocsánatkérését, azt mondtam, nem számít, aztán csalódottan mentem be, mellbimbóim ágaskodtak, bugyim nedves lett.

24

Ekkor még nem igazán ismiertem fel a jelentőségét, hogy ez felizgat engem, csak azt tudltam, hogy a jó kislányok nem indulnak be ilyesmire, vagy ha. mégis, egészen biztosan nem beszélnek róla. Ezért nem említettem. Folytattam az életemet, végigjártam az összes állomást.. Végül az első szerelmemmel kihasználtuk a véletlenül kínálkozó alkalmat, hogy az anyjának orvosi recepciósként helyettesítenie kellett szerencsétlen kollégáját. így együtt vesztettük el a szüzességünket; de az, hogy egyikünk sem csinálta még előtte, egy kissé félszeggé tett mindkettőnket, ráadásul fülelnünk kellett, hátha az anyja váratlanul hazajön. Túl akartunk llenni rajta, és bár nagyon kellemes volt, nem éreztem földindulást. Utána megállapítottam, hogy nem is volt olyan jó, mint az ágyban fekve magamhoz nyúlni, bár akkoriban ezt nem kapcsoltam össze azzal a ténynyel, hogy nem jutottam orgazmushoz. Naiv kamasz énemre visszatekintve csodának tűnik, Ihogy akkor először egyáltalán eljutottunk valamiféle szexig. Mindazonáltal úgy találtuk, hogy gyakorlással, ha nem is tökéletes az élmény, de nyilván olyasmit tudunk adni egymásnak, ami „elég jó ahhoz, hogy utána mindketten sokáig szédülten vigyorogjunk egymásra”, h ír az, hogy nem lehettünk zavartalanul együtt, némi nehézséget okozott, mert folyamatosan féltünk a rajtakapástól, ezért iilyan gyors öltözési képességre tettünk szert, amire Clark Kent Is büszke lenne.

Második fejezet /^\v z első ifjúkori szerelem elhamvadt, amikor mindket- JLA ten elköltöztünk otthonról, és az ország két végében C-x Vlevő egyetemekre kerültünk. Az elején még hiányoztunk egymásnak, de ahogy az elsőévesek mindenütt, hamarosan beilleszkedtünk az egyetemi életbe, és élveztük a tanórákon kívüli lehetőségeket. Ha már itt tartunk, a tanórán kívüli lehetőségek élvezete számomra sokáig többnyire abban merült ki, hogy a közös konyhában kenyeret sütöttem — anyám nem vette jó néven, ha a konyháját bitorolják —, és részt vettem az órák utáni ivászatokon. Ezeken olyan beszélgetéseket folytattunk, amik visszatekintve elég nagyképű száj járatásnak tekinthetők, de amikor az ember 18 éves, nagyon fontosnak hiszi magát, és meg akarja mutatni, hogy mennyire felnőtt. Egy ilyen részegségig fajuló dumapartin ismertem meg Nicket. Ha nem is ő vitt a bűn útjára (ekkorra már elég biztos voltam abban, hogy egyedül is elég ravasz-merész gondolattal tudok előállni gyarapodó könyvgyűjteményemtől függetlenül, meg attól, hogy lett internet a szobámban, ami az egyetemistáiét alapkelléke), szóval nem Nick „rontott meg”, de nyilvánvalóan ő nyitotta meg az ajtót egy olyan világra, aminek kiterjedését nem ismertem, bár létéről voltak halvány fogalmaim, és amit meg akartam ismerni. Volt néhány óra, amikor Foucault7 ról, a feminizmusról és Chomskyról beszélgettünk (mondtam, hogy nagyképű társalgások voltak). Nicket először a könyvtárban láttam meg harmadéves koromban; a kedvenc sarka, ahol üldögélni és dolgozni szokott, az enyémmel szemben volt, ebből úgy tűnhet, hogy normáli- sabbak és szorgalmasabbak voltunk, mint valójában. Udvarias bólintóköszönő viszonyban voltunk, sőt, eljutottunk a „figyelnél a holmimra, míg felkeresem a mosdót” szintre, bár a retikülömet még magammal szoktam vinni, ha kimentem. Én nem dőlök be olyan könnyen egy szép arcnak. O igen.

Barátnőm, Catherine hozta le Nicket a kocsmába egyik éjjel, és Nick becsatlakozott a részeg hadoválásba, bár észrevettem, hogy inkább figyelte a társaságot, ő maga kevésbé vett részt a beszélgetésben. Ha mégis beavatkozott és mondott valamit, azt lassan és megfontoltan tette; tagoltan beszélt, és nem vágtak a szavába. Nekem eléggé tetszett, éles kontraszt volt a kerek asztal körül tolongó más srácokhoz képest. Egy kicsit idősebb volt nálam, mesterképzős, politikatudományt tanult, egy szemeszterre jött cserediákként az egyetemünkre, és bár kedves volt és vicces, kellemes társaság, a tanulmányait nagyon komolyan vette. Mint mindent. De ez tetszett nekem. Az egyetemi élet érdekes és élvezetes volt, de már nem a gólyahetet töltöttük, hogy hányós hülyére igyuk magunkat. Mindig is tudatában voltam, hogy pénzembe kerülnek a tanulmányok, és keményen kell dolgoznom. Tetszett Nick munkamorálja, és hogy neki is ez a véleménye. Ráadásul önkéntelenül észrevettem, hogy milyen szexi a maga borongós' és kissé unalmas módján, és olyan akcentusa volt, amitől repkedő pillangók bizsergették a gyomromat, feltéve persze, ha rászánta magát a megszólalásra. Eltartott egy ideig. Dúlt a vita arról, hogy az egyik női sportcsapat naptárt akar kiadni, hogy így szerezzen pénzt a működésére, és ezen a naptáron meztelenül pózolnak, csak néhány véletlenszerűen kiválasztott tárgy takarja el, amit az illendőség eltakarni rendel. Egy srác, aki velem egy emeleten lakott, felhorkant, hogy ez milyen megalázó, ugyanis a barátnője szerepel valamelyik képen. Én azzal érveltem, hogy ez egyáltalán nem megalázó, és nem igazán van köze hozzá, hogy a barátnője mit tesz szabad akaratából. Rendkívül hevessé fajult a vita; ez persze várható volt, mert az a fiú amiatt aggódott, hogy mások legeltetik a szemüket a barátnője meztelen bájain, és öt sör után az artikulált beszéd képességének hiányát hangerővel, erős gesztikulációval és túlzó kijelentésekkel pótolta. Képtelen voltam türtőztetni magamat. Ami azt illeti, nemigen érdekelt a téma, de 28

vitatkozni élvezetes volt, ő pedig különösen könnyű prédának számított. Hamarosan nyilvánvaló lett, hogy nem csak én tekintettem .1 vitát afféle sportnak. Nick is beszállt az én részeg kollégiumi lakótársam oldalán. Antifeministának nevezett engem, .1 szándék természetéről és a képek hatásáról beszélt; innen elkanyarodott a régi pikáns képeslapokra, és egyenesen eljutott .1 pornográfia mellett és ellen szóló érvekhez. Egy idő után megfogyatkozott a beszélgetők köre, mások i pulthoz mentek újabb sörért, megint mások a társaságba vegyültek vagy simán elrejtőztek. De mi tovább érveltünk, vitatkoztunk; ő mindenféle pornográfia ellen volt, én mellette, azzal a kitétellel, hogy csak addig támogatom, amíg az érintettek szabad akaratukból választják ezt, és tisztességesen megfizetik uket. Catherine feje úgy járt közöttünk, mintha különösen hosszú és ádáz teniszmeccset nézne. Már a felénél kezdtem magamban mosolyogni. Az én elméletem a pornográfiáról (amennyiben törvényes) az, hogy magánügy, mindenki azt csinál, amit akar, és mint ilyen, nem igazán tulajdonítottam jelentőséget neki, de nem hagyhattam, hogy övé legyen az utolsó szó, és tudni akartam, mennyi idő kell ahhoz, hogy kimerüljön. Ezenkívül ha egy kicsit őszinte és kicsit nőiesen ingatag lettem volna, elismerem, meglehetősen tetszett, hogy a nagyon jóképű amerikai teljes figyelmével felém fordult annak ellenére, hogy időnként a kezére hajtotta a fejét, az én hajthatatlan vitakészségemre válaszul. Eltartott egy ideig, míg megláttam tekintetében azt a pillanatot, amikor rájött, hogy sportból vitatkozom. Ekkor is a kezével támasztotta a fejét, de megfeszült a válla, hosszan rám nézett. Mosolyom hamiskásan rebbent, képtelen voltam uralkodni arcizmaimon, aztán hozzám hajolt és kezet rázott velem. - Jól játszott, miss. Jól játszott. Szélesen rávigyorogtam, és meghívtam egy sörre. Ezt diktálta az illem. 29

Amikor a bár bezárt, és a vendégeket igyekeztek kifelé terelni, tántorogva indultunk hazafelé. Catherine is, én is egy kicsit bizonytalan lábakon álltunk és kissé szédültünk. Nick felajánlotta, hogy hazakísér engem. Éppen a sálamat tekertem a nyakamba, amikor Catherine odahajolt hozzá és megfogta a karját. - Mindkettőnket hazakísérhetsz. Egy helyen lakunk. Lehet, hogy Catherine részéről ez amolyan vágyálom volt, de Nick mintha nem lett volna elragadtatva az ötlettől. Ami azt illeti, én sem. A pasiról, akit hetekig nézegettem a könyvtárban, kiderült, hogy okos és szellemes, és reméltem, hogy valami hasonlót érez ő is irántam. Bár figyelembe véve, hogy milyen leimért és visszafogott, amikor nem vesz magához bőségesen szómegeresztő folyékony kenőanyagot, nehezen tudtam elképzelni, hogyan lenne lehetőségem ezt kideríteni. Mindent annak köszönhetek, hogy volt a szobámban internethozzáférés. Másnap erős fejfájásra ébredtem és arra, hogy nagyon kívánom a szalonnás szendvicset. Megnéztem az emailjeimet. Az volt a kérdés, hogy akarok-e találkozni vele, hogy megnézzünk egy filmet a moziban. Annyira megörültem neki, hogy rögtön válaszoltam, még mielőtt felálltam volna, hogy a gyomromra gyógyteát keressek. * ** Moziba mentünk. Gyanútlanul hagyta, hogy én válasszam meg a filmet, amiből az lett, hogy berángattam egy férfit - aki ki nem állhatta a horrort és a sci-fit - egy olyan opusra, .miiben mindkettő megvolt. A moziterem sötétjében is láttam .m án az utálkozást - legalábbis akkor, amikor a keze nem volt .1 szeme előtt. A film után vacsorázni mentünk. Sokat fecsegtünk, én gúnyolódtam rajta, amiért nálam is balfékebb, ő pedig a filmet meg a forgatókönyvet becsmérelte olyan szőrszálhasogató mollon, hogy hangosan nevettem. Nagyon jól éreztük magunkat, i's .miikor azt mondta, hogy ezt meg kéne ismételnünk, azon 30

k.iptam magamat, hogy tétovázás nélkül igent mondok. így megismételtük. Voltunk együtt stand-up kabaréban, i Jiákszövetség zenekarának elődadásán, aztán meghívott maIV'hoz DVD-ket nézni, ami az én viszonylag ártatlan életmódomban is azt jelentette, hogy a flörtölős résznek vége. Na ivon csokis brownie-t sütöttem, és bár nem tudhattam, hogy i hazaival összehasonlítva hogyan sikerült, mind felfalta, mi- kíV/ben egyik hatalmas adag kávét a másik után ittuk és vál- I itattuk a csatornákat. És végül, amikor már nagyjából felöli.un a reményt, hogy nőként érdeklem-e, hozzám hajolt és 111* I'.ulla a választ. Azzal az ürüggyel tette ezt, hogy morzsákat *>"|»<>i le ajkamról, de ujja érintését hamarosan követte a szája. N l iinban mosolyogtam, jólesett, és nem éreztem késztetést arra, hogy kibúvót keressek. Ekkor már az járt a fejemben, hogy jó lenne, ha ez a pillanat hetekig tartana. Tétován kezdte, finoman, apró csókokkal halmozott el, aztán felbátorodott, nyelvét a számba dugta és rendesen csókolt. Nem csalódtam. Csókjának csokoládé- és kávéíze volt. Ahogy tapogatózott bennem, mohón kinyitottam a számat, még mélyebbre invitáltam. Keze a testemre csusszant, hátamat simította, közelebb húzott magához. Ahogy ujjai hegyét megéreztem a gerincemen, megborzongtam a vágytól; minden idegvégződésem belebizsergett az érintésébe, jóleső borzongás cikázott végig a testemen, ahogy hozzám ért: keze, ajka, ágyéka is erősen hozzám tapadt. Sokáig csak csókolóztunk, ittuk egymást. Nagyon jól csinálta, ráérősen, szenvedélyesen, és míg kezünk ruhán át siklott a másik idomain, ő örömmel folytatta a csókot, nyelvével izgatott. Egy elszabadult gondolatszilánk derengett fel valahonnan a tudatom mélyéből: Ha csak csókolózással ilyen érzést képes kelteni bennem, milyen lehet szeretkezni vele? Ahogy lehajolt és gombolni kezdte a farmernadrágomat, arra gondoltam, hogy menten megtudom. Kezem a nadrágszíjára mozdult, de megállította ujjaimat, lefejtette az övről, szájához 31

emelte a kezemet és lágyan csókolgatta, aztán elengedte és visszatért nadrágom cipzárjához. Combomig tolta le a farmeromat, feltárult kék pöttyös bugyim, és én belepirultam. O szélesen mosolygott. - Szép. Hebegtem valamit, mentegetőztem a kissé furcsa fehérnemű miatt, de tekintetével belém fojtotta a szót. - Csak ülj fel nekem egy kicsit! Megmozdultam, mire lehúzta rólam a bugyit és a nadrágot is, így alsótestem teljesen meztelen volt előtte. Egy hosszú percig csak nézett. Igyekeztem nem feszengeni, mocorogni, de mindig furcsa, ha az embert valaki először látja így, különösen, ha a másikon még ruha van. Néztem, ahogy mosolyog, aztán lopva a slicce tájékára pillantottam, és megkönnyebbülten láttam a hatást, miszerint meglehetősen tetszik neki a látvány. Megint előrenyúltam, hogy megérintsem, de ő ezúttal sem engedte. - Nyugalom. Csak várj. - Nem vagyok türelmes típus - nyögtem. - Akkor vedd úgy, hogy ez személyiségfejlesztő gyakorlat mondta, azzal letérdelt elém. Meztelen lábammal finoman megrúgtam a térdét és felnyögtem a gyönyörűségtől, ahogy ujját végighúzta meztelen combom belső felén, nagyon közel ahhoz, ahol akartam, de nem elég közel. Ám ezt a játékot ket- lon játsszák. Vártam. Combom alig remegett, ahogy nagyajkaim körül simogatott, lassan, mindkét oldalon, előre, hátra, és nagyon, nagyon kívántam, hogy hatoljon néhány centivel beljebb, érintsen meg ott, ahol már úgy kívántam, hogy szinte l.íjt. Behunytam a szememet, küzdöttem, hogy uralkodni tudlak magamon. Azt hiszem, sikerült volna, legalábbis addig, amíg meg nem éreztem az ajkát a puncimon; finoman nyalta a dombot, aztán óvatosan becsusszant, megízlelt. Felnyögtem, de ő is, és borzongató gyönyörrel töltött el az öröm dorom- I ioló elégedettsége, ahogy először érezte ízemet. Aztán csókolni 32

kezdte, ugyanolyan finom, fondorlatos módon, ahogy korábban a számmal tette. Én mocorogtam a kanapén, még köze- Irbb akartam férkőzni hozzá, ahogy megvonaglottam a nyelve alatt, ahogy nyalt, hol finoman, évődve, hol határozottabban, nővel. Orgazmusom tetőzött, alábbhagyott, megint tetőzni t és végül, amikor a csiklómat a foga közé vette és erősen bt szopta, én hangosan, hosszan és olyan erővel élveztem el, hogy a csillagokat láttam. Reveláció volt, és hatására hangosan felnevettem a puszta örömtől; zihálva kapkodtam a levegőt, és arra vágytam, hogy újra csináljuk. Lepillantottam rá. Még mindig komolyan nézett rám, arcát a tenyerembe simítottam, simogattam. Mosolygott, elfordította a fejemet, a tenyerembe csókolt, és én lehajoltam, hogy megcsókoljam, aztán lecsúsztam mellé a padlóra és hozzásimultam olyan szorosan, hogy hallhatta még mindig nagyon erős szívdobogásom. Ahogy légzésem helyreállt, és én lassan lecsillapodtam, éreztem, hogy erekciója keményen hozzám nyomul, és amikor lefelé csúsztattam a kezemet, ezúttal nem állított meg. Kigomboltam a sliccét, kiszabadítottam a farkát, és lehajoltam, hogy a számba vegyem, de ő ellenállt. - Kérlek, hadd legyek csak benned! Gyorsan bólintottam és hanyatt feküdtem, ahogy gumit húzott. Durva udvariadanságnak tűnt megtagadni tőle, miközben az én orgazmusom lüktetése még épp hogy alábbhagyott. Belém nyomakodott, és a kapcsolat első pillanatában hüvelyem teljes hosszában összerándult. Felnyögött, arcát a vállam ívébe temette. Csípőmet mozdítottam, hogy beljebb tessékeljem magamba, de mielőtt mozogni kezdett volna bennem, lehúzta rólam a felsőmet, mély sóhajjal kiemelte mellemet a melltartóból. Mohó szemmel bámulta ágaskodó mellbimbómat, de nem tudta megállni megjegyzés nélkül: - Nem ugyanolyan kék pöttyös melltartó? Csalódott vagyok. Nyelvet öltöttem rá, és még erősebben kezdtem mozogni alatta; ezzel önkéntelenül jobban rezgett a mellem. Lehajolt, ke33

zét a két halomra simította, cirógatta és csókolta, egyenként vette a bimbókat a szájába, és végre, végre mozogni kezdett bennem. Kapkodva vettük a levegőt, ahogy basztunk, és minden más jelentéktelennek tűnt, csak a mozgás volt a fontos, ahogy egymáson súrlódtunk, és a gyönyör. Néztem, ahogy Nick arcáról kisimul a komolyság, láttam, ahogy leomlik védekezése,

34

és ez hihetetlenül élvezetes volt; láttam az arcán azt is, ahogy clélvezett, és közénk csúsztattam az ujjamat, és csak egy pillanatra értem a csiklómhoz, megint elsodort az orgazmus erősen sodró hullámzása. Másnap reggel egyetlen üröm volt az örömben: a tudat, hogy kapcsolatunknak ebben a korai szakaszában is vannak időbeli korlátai. Csalódott voltam, sőt szomorú, de miután egy egész estét töltöttem meztelenül fekve a szobájában, tévét néztünk és ittunk, és e tevékenységet időnként csókolózással, Minogatással és keféléssel töltöttük, nagyon eltökéltem magamat, hogy kihasználom együttlétünk minden pillanatát. Addig üsd a vasat, amíg meleg! Kezdtünk randizgatni, bár a tény, hogy vissza kell térnie az Államokba, mindig a fejünk felett lebegett, ezért nem tervezgetliink komoly kapcsolatot. De ő volt a legfigyelmesebb szerető, .ikiben valaha részem volt; végtelenül türelmes a gyönyör adagolásában és fogadásában is. Türelmesen engedte, hogy felfedezzem a testét, egyre magabiztosabban nyaltam és szoptam a farkát, addig simogattam, amíg akartam; megtanultam kielégíteni, .unit nagyon élveztem. Ám soha, egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy lenne valami perverziója, amit ki is akarna élvezni. I’cdig pontosan ez történt, és ezzel megkaptam az első leckét, hogy ne legyenek szilárd feltételezéseim másokat illetően. A perverzióból, amint szerintem sokan mások is, én is egy jó fenekeléssel kaptam ízelítőt. Nem akarok nagyképű lenni, de elég jó a képzelőerőm. Sőt, és ezt nem büszkeségből, inkább tényként közlöm, naivon piszkos a fantáziám, ami azt jelenti, hogy ártatlan kinézetű tárgyakat örömmel használok nem rendeltetésszerűen. I’.bből és anyagi lehetőségeimből fakadóan számos kedvenc s/.exjátékomhoz a legkülönfélébb eszközöket választottam, vagyis azt, ami kéznél volt. Nem hittem volna, hogy a saját 35 dolgaim között, a szobámban létezik olyan tárgy, amit ártó szándékkal lehetne felhasználni el-

lenem, ezért is volt olyan nagy meglepetés számomra a hajkefe. Kezdjük azzal, hogy rengeteg hajam van. A szőrzetem is dús, de a napi tisztálkodási szertartás részeként a legfontosabb részeket leborotválom, és így kordában tartható. Viszont a hajam az első, amivel reggelente foglalkoznom kell, amikor még melegem van, az álomtól kipirult vagyok, és a loboncom sokszor a borneói vadasszonyok hajzatára emlékeztet. Főképp egy jóízű kefélés után. Akkor azonban még nem jutottunk olyan messzire. Órákig csókolóztunk, mint akik még egy kicsit tovább akarják élvezni a feszültséget; minden csók, az ajkak minden mozdulata előjáték és ígéret volt valami máshoz, még többhöz. Végül azzal a kimondatlan ígérettel bukkantunk a felszínre a csókok tengeréből, hogy ez csak a kezdet, hogy jön még valami. Arcom vörös volt a borostáitól, mellbimbóim a top anyagán át is láthatóan meredeztek, az ő nadrágja félreérthetetlenül duzzadt. Ahogy kibontakoztunk az ölelésből, némi nehézség árán tudta csak kihúzni kezét a hajamból. Igyekeztem valamennyire rendezni rakoncátlan hajzatomat, de ő megfogta a kezemet, és egyenként megcsókolta minden ujjamat. Arcán gödröcske keletkezett, ahogy mosolygott, mégis volt valami kajánság, sőt valami mohóság abban a mosolyban. — Felejtsd el. Úgyis mindjárt összekócoljuk megint. És amúgy is teljesen rendben van így. Szeretem, amikor zilált vagy. Nyelvet öltöttem rá, és gombolni kezdtem a blúzomat. - Nem tehetek róla, hogy ilyen a hajam. És ami azt illeti, a tied is elég kócos. Van ott egy hajkefe — mutattam a hátam mögé -, használhatod, ha akarod. Nick sötét sörénye legalább annyira szanaszét állt, mint az enyém; már akkor ilyen volt, amikor csók közben beletúrtam. Elöl mindig a szemébe hullt, így folyton ki kellett simítania a homlokából, ha valami fontosat készült mondani. Ezt a mozdulatát és őt magát is imádnivalónak 36 tartottam. Elfordultam, kiléptem a nadrágomból, aztán lehajoltam, hogy

felvegyem a padlóról. Ekkor ütött meg. Azt hiszem, a hang miatt volt. A hang miatt meg azért, mert egyáltalán nem számítottam rá. Ha az ember seggére csapnak úgy, hogy még a szoba is visszhangzik a csattanástól, az bizony láj. Hiába gondolja azt a lelke mélyén: „De hiszen csak egy kurva nagy seggre csapás volt”, akkor se tudja megállni, hogy ne dörzsölgesse a helyét. Legalábbis én nem tudtam megállni. Megfordultam, ujjaim még sajgó fenekemen, és azt láttam, hogy Nick szeme tágra nyílt, tekintete ártatlan, mosolya széles, ahogy a gumipárnás drót hajkefét lóbálja előttem. - Azt mondtad, használhatom ezt, ha akarom. Ó! Régi szabály, hogy óvatosan fogalmazz, vigyázz, mit mondasz, ilyesmi. Úgy éreztem, hogy valami csodálatos dolog halárán állok, amire évek óta várok. Visszamosolyogtam rá, valahogy bátorságot merítettem és megadtam neki az engedélyt, amire utalt. Valóban ezt mondtam, fény és való, a komoly szőrzetnek komoly kefélés kell. Ahogy lehúzta a bugyimat, az ölébe vont és csattanó ütéseket mért rám vele, a hang visszhangzott a szobában, és aggódtam, hogy mit I',ondói a lakótársam a szomszéd szobában, legalábbis néhány másodpercig aggódtam, aztán már egyáltalán nem érdekelt. (¡yakran fantáziáltam arról, milyen lenne egy jó kemény fe- m kelés. De soha, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen érzés. I ’ersze fájt. Sokkal jobban, mint gondoltam - nyilván, hívni az én generációm már nem kapott testi fenyítést az iskolában. Az első néhány ütésnél felszisszentem, és csak arra Hullám gondolni, hogy mennyire fáj, és hogy nem egészen így képzeltem el egy szexi fenékpaskolást. Riadtan latolgattam magamban, hogy megelőzzem-e a további fájdalmat vagy próbáljam tűrni, míg ki nem derül, mi a folytatás, amikor az érzés hirtelen megváltozott, szinte kivirágzott. Még mindig fájt, de alfelem sajgása kellemes fájdalomba olvadt a csapás utáni 37 pillanatokban, és ahogy az adrenalin szétáradt bennem, hirtelen az első ütések fájdalma is a

kéj melegségével bizsergett. A bal farpofámon kezdte, szabályos ritmusban ütött, míg a szívem át nem vette ezt a tempót; testem reagált az ütések határozott ritmusára. Aztán változtatni kezdte az ütés helyét, amíg az egész farom át nem melegedett. Mocorogtam az ölében, idegvégződéseim összegabalyodtak. Abban a pillanatban nem volt más a világon, csak ő meg én, seggem bizsergő melege, a lábam közötti nedvesség és az érzés, ahogy dörzsölőzködés közben kemény farka a combomhoz nyomódott. Ha megkérdezte volna, mit akarok, mit tegyen velem, ha egyáltalán képes lettem volna válaszolni, könyörögtem volna, hogy hagyja abba, mert a fájdalom kezdett túl sok lenni. Ugyanakkor a lábaim közti melegség azt jelentette, hogy biztosan tudtam, ha néhány másodpercen belül abbahagyná, hiányérzetem lenne és könyörögnék neki, hogy folytassa. Ami azt illeti, nem volt választási lehetőségem, mert akkorra már képtelen lettem volna akár egyetlen szót is kinyögni. Aztán a másik farpofámat vette kezelésbe, és a folyamat újra kezdődött. De ahogy reakciómat a fájdalomhoz igyekeztem igazítani, éreztem, hogy egy ujj csúszik végig kisajkaim között és könnyen - oly könnyedén, hogy örültem, amiért nem láthatta, amint elpirulok — belém nyomult. Ekkorra már szó szerint vonaglottam az ölében; légzésem elnehezült, csukott szemem mögött könnyek gyűltek. Nem fogta vissza magát, ütötte a fenekemet a kefével, és ahogy' megfordultam, hogy ránézzek, láttam az arcán, mindent belead. Izgatott arckifejezése láttán felnyögtem, olyan szexi volt! A tekintete, ahogy a fejét tartotta, más volt, mint azé a Nické, akit korábban ismertem. Képtelen voltam levenni róla a szememet. Maga volt az erő. A dominancia. Meleget és hideget éreztem egyszerre, tele voltam kíváncsisággal, és mintha az egész világ kifordult volna, csak annyit tehettem, hogy kivárom az alapos, kemény dugást és megbízom benne, 38 hogy vezet. Ahogy tekintetünk találkozott, olyan volt, mintha egy átok

(őrt volna meg. Mindketten nagyon akartuk már a lényeget, de mivel ő nem akart félmunkát végezni, a legutolsó három kefecsapás gyors volt, viszont olyan erős, hogy felszisszentem .1 fájdalomtól. Agyam úgy járt, hogy alig jutottam levegőhöz az ütések között, és felkészülni sem tudtam rájuk. Legjobb tehetségem szerint meglovagoltam a fájdalom hullámait, és még mindig kapkodva lélegeztem, amikor négykézlábra állított, baszásra - kérlek, kérlek, kérlek - készen. Puncim megtelt, és felnyögtem a megkönnyebbüléstől, aztán a zavartól, amikor rájöttem, hogy nem a farka tölt ki. I látrafordulva láttam, hogy megint mosolyog rám és fordítva lógja a kefét, aztán megmutatja csillogó nedveimet a nyélen. I lajtincset simított a füle mögé, arcán megint megjelent az .1 helyes gödröcske, és a régi, játékos Nick nézett rám. - Bocsáss meg, nem tudtam ellenállni. Csak hebegtem, kinyitottam a számat, hogy valamit válaszoljak, de rögtön felhagytam vele, amikor mélyen belém nyomult. Keményen dugtunk, és én legalább olyan lázasan őröl- irm, ahogy ő furakodott bennem, miközben minden lökésnél .1 fenekemen formálódó hurkák szúró, égő fájdalma emlékeztetett a büntetésre. Előrehajolt, a csiklómat dörzsölgette, ahogy mozdulataink i jiyre vadabbak és kétségbeesettebbek lettek; mindketten közel |.irtunk a csúcshoz. Már-már azt hittem, nem bírom tovább, elfogadok bármilyen ingert, amikor Nick végighúzta a kefe fémhegyeit lüktető seggemen. Mintha tűket döftek volna a húsomba. Képtelen voltam türtőztetni magam, felsikoltottam. Ha meg tudtam volna tenni, könyörögtem volna, hogy hagyja abba, mert az érzés puszta ereje olyan sok volt nekem, hogy azt hittem, menten szétesem. De amint az agyam rászánta magát, hogy kimondjam, utolért az orgazmus. Olyan forró áradattal sodort magával, hogy utána vagy tíz percig csak összegömbölyödve feküdtem, aztán elölről kezdtük az egészet, mert olyan 39 csodálatos érzés volt. Ott pihegtünk lepedőkbe gabalyodva, áthevülten az erőfe-

szítéstől, és csak lassan száradt rajtunk a verejték, normalizálódott a légzésünk. Néztem Nicket. Szeme csukva volt, hosszú szempillája olyan angyali külsőt kölcsönzött neki, hogy szinte képtelen voltam azonosítani őt azzal a férfival, aki miatt napokig eszembe jutott ez az este, valahányszor leültem. Egészen addig eszembe nem jutott volna, hogy mire is lehet még használni egy hajkefét. Elég azt mondanom, hogy többé nem hagytam figyelmen kívül ezt a lehetőséget. Ahogy Nickre sem tudtam többé ugyanazzal a szemmel nézni. Ahogy mindketten leszálltunk az adrenalin magaslataiból, egy pillanatig zavart éreztünk. Ő gyengéden végigsimított a fenekemen, felmérte a károkat, és udvariasan megkérdezte, hogy nagyon fáj-e. Amúgy jellegzetesen brit módra azt feleltem, hogy köszönöm, jól vagyok. Aztán elhallgatott. Azt hiszem, maga is meghökkent, mennyire élvezte, hogy büntet engem, és visszatekintve arra gondolok, hogy talán ő is akkor fedezte fel ezt az oldalát, amikor a hajkefét megjáratta rajtam. Ö egészen biztosan hozzájárult ahhoz, hogy a kirakós darabjai összeálljanak nálam. Mire készülődni kezdett, hogy néhány hét múlva visszamenjen az Államokba, az alfelem intim ismeretségbe került azzal a hajkefével — és Nick kezével —, még sokszor igénybe vettük. Volt egy emlékezetes alkalom, amikor annyira felizgult a fenekem büntetésétől, hogy a két félteke között élvezett el, aztán égő bőrömhöz dörzsölődve belém törölközött. Eljártuk a dominancia és az alávetettség táncának nyitányát, de egyikünk sem volt biztos abban, hogy mi következik ezután. Bár az utolsó együtt töltött éjszakánkon, mielőtt hazautazott, bepillantást kaphattam abba, hogy mi lehetett volna, és még most is - évek múltán, az azóta tapasztaltakkal együtt - úgy gondolom, megvolt benne a lehetőség, hogy csodálatos legyen. Ez is olyan dolognak bizonyult, ami előbb véget ért, mint visszatekintve szerettem volna. Ám mielőtt tényleg vége lett volna, 40 Nick tényleg felol- ilolt bennem minden gátlást, pedig eleinte kellemetlennek i.irtottam

sok mindent, idegenkedtem az egésztől, de aztán A7 . egyik legemlékezetesebb dolog lett abból, amit együtt ■'.íuáltunk. Nem rajongtam a formaruhákért. A gólyahét egyik diszkóestjére előkotortam régi szürke tornaalsómat és in iballszoknyámat, és nem lógtam ki a sorból jelmezbálokon. I >e összességében még mindig elég öntudatos voltam ahhoz, hogy kiöltözzek. Nevetségesnek éreztem magamat, és nem kell iiom tudósnak lenni ahhoz, hogy tudjuk, ha az ember nevetsé(•fsiick érzi magát, nehéz szexinek lennie. I >e a fűző egészen más volt. Lerúgtam a cipőmet, és a hálószobámba indultam, hogy elkészüljek Nick búcsúvacsorájára. Az ágyamra tettem a doImi/i. Olyan finomkodó és diszkrét doboz volt, hogy a címke i III ilére valósággal lerítt róla: nevetségesen drága butikos cucc. Ahogy a dobozt kettészelő krémszínű szalagon végighúztam i' ujjamat, Catherine, aki a recepcióról felhozta, letelepedett i oliözőasztalom előtti zsámolyra; gőzölgő teával a kezében Vína, hogy megláthassa a csomag titkát. Nick említette, hogy hm 11.1 jándékot szeretne adni nekem, de nem akarja, hogy az 111» u niből cipelje haza, ám fogalmam sem volt, hogy mi az. Türelmetlen vagyok, és szívem mélyén nagyra nőtt gyerek, ha ajándékról van szó, így semmi esélye nem volt, hogy csak a randi után nyissam ki. És, mint Catherine-nek érveltem, Nick nyilvánvalóan nem bánná, különben nem küldette volna át. Amikor kinyitottam a dobozt, csak selyempapírt láttam. Aztán ahogy kisimítottam a ráncait, és előhúztam a gyönyörű fűzőt, a lélegzetem is elállt a csodálkozástól. Mély élénkzöld volt, ami buja vidékekre, fülledt nyarakra és szabadtéri nagy kefélésekre meg a frissen nyírt fűre és a napfényre emlékeztetett. - Kate, ez gyönyörű! Ezt veszed fel ma este? Meglepő és gyönyörű ajándék volt. Lélekben fiús lány lévén ilyen holmit általában nem választottam volna, de arra gondoltam, szokatlanul gyengéd ajándék 41 ez tőle. És igazán magától értetődő. Végigsimítottam a finom holmit, és Catherine-re

néztem. - Szerinted? Mivel már csak negyven percem maradt a találkozásig, nem jutott sok idő szöszmötölésre. Gyorsan kiválasztottam egy egyenes szabású nadrágot, amiről tudtam, hogy laposabbnak láttatja a fenekemet, beálltam a zuhany alá és húsz perc múlva már befűzhető voltam. A fűző kemény volt, merevített; végig a hátán fűzőlyukakba fűzött fekete szalagok. Mivel egyedül nem boldogultam volna, Catherine segédkezett a befűzésben. Jó sokáig tartott, de megérte: mintha rám öntötték volna. Megváltozott a testem, de még a hozzáállásom is. Más lett a tartásom, a megfelelő idomaim kellően kidomborodtak, és olyan karcsú homokóraalakom lett, amilyet sosem tartottam lehetségesnek. Aprókat lélegeztem, mozdulataim finomabbak lettek, és a zűrös nap, a hazaút minden nehézsége, sőt az előttem álló éjszaka keserédessége is elhomályosult. Csak azt érzékeltem, hogy idegvégződéseim bizseregnek, és fejemben harsányan megszólal egy hang. A csonttal merevített fűzőfe- Itilethez szorosan tapadó mellbimbóim megfeszültek és szinte lnlesajdultak, ahogy valami idegpályán hirtelen közvetlenül összekapcsolódtak a puncimmal. Azonnal nedves lettem. Pusztán attól, hogy ez a díszcsomagolás rám került. Egy pillanat alatt megbántam, hogy nadrágot vettem fel, mert a lábam közét vágó varrástól csak még jobban felizgultam. Ha akartam volna sem lett volna már átöltözésre idő. Még jó, hogy korábban magamra kentem némi sminket és megféülködtem, mert Catherine olyan szorosan kötötte meg a fűző szalagját, hogy a mozgásom korlátozottá vált. Osszeszorította a derekamat és a gyomromat, és úgy felpolcolta a mellem, hogy i /, dúsan kidomborodott a zöld szegély felett. Hirtelen olyan dekoltázsom lett, ami még engem is zavarba ejtett, nemhogy másokat, akik látják. Eszembe jutott, 42 hogy kabátot veszek fel, miit nyakig begombolok a metrón.

Ahogy Catherine megfogta a derekamat és megfordított, liugy jól lásson, önkéntelenül végighúzta a kezét a fűző felső szegélyén, a mellbimbóim fölött, és csak akkor vette észre ma- |’,át, amikor enyhén megborzongtam a hirtelen támadt érzéstől. Ő elpirult, aztán nevettünk. Jaj, ne haragudj, csak a bársony miatt van. Valósággal si11 logattatja magát. Az est végére nem csak a bársony volt így ezzel. Az étteremig érdekes utam volt. Nickkel az Oxford Circus metróállomáson találkoztunk. Elismerően nézett rám, amikor meglátott, és ez a pillantás önmagában is olyan kéjsóvár
árfekvésű kínálatával. Fokozódó izgalomban töltöttem az estét, és nagyon vártam, hogy hazaérjünk, bőröm kipirult, szemem csillogott a gyertyafényben. Végül hozzám mentünk. Nick letépte rólam a nadrágot és a bugyit, kezemet hátrakötötte a fűző dobozának szalagjával, amit korábban sietősen a földre dobtam, aztán dugtunk. A zsámolyra ült, én meglovagoltam, hozzádörzsölődtem, míg mindketten lihegtünk. Kiemelte mellemet a fűző fogságából, de rövid ideig tartott a megkönnyebbülés, mert rögtön fogával, ujjaival érintette fájó bimbóimat. Erősen ziháltam, aprókat lélegeztem szűk helyzetemben, és miközben az erős farkalás kegyetlen szépségét élveztem, ő a csiklómat ujjazta, mellbimbómat szopta, aztán én borzongva, remegve, nyöszörögve elélveztem a fájdalom és a gyönyör hibrid érzésétől. Combjaimban még apró remegések vibráltak, amikor letérdeltem elé a padlóra és befejeztem a számmal; összekócolódott hajamon át a szemébe néztem, néztem, ahogy mohón nézi azt a feloldhatatlan ellentmondást, amit elefántcsont-tisztaságom és feslett bujaságom mutat a lábai közt. Ahogy a hajamba fúrta a kezét és számba élvezett, én mélyen megszoptam, mohón mám őt magamba. Másnap aztán elbúcsúztunk egymástól. Kimerültek vol- iimk, kielégültek, és testem tele sebekkel, de nemcsak a csípőm, hanem a mellem környéke és a törzsem is attól, hogy (latherine olyan lelkesen megszorította a fűzőt, és persze lejjebb az alapos farkalástól. A hajkefe, ami az egészet elindította (amivel eddigi legkeményebb büntetésemet kaptam annak az éjszakának a végén), a búcsúajándék részeként Nick poggyászában az Egyesült Államokba került. Soha többé nem találkoztam vele, bár gyakran gondolok rá, meg arra, hogy megkeresem valamelyik közösségi oldalon, de eszembe jut, hogy mivel ő nem keres 44 engem, legjobb, ha minden marad a régiben. Tudom, ez amolyan hippis hülyeségnek

ii ín hét, de hiszem, hogy oka van annak, ha találkozunk vala- k ível. Most visszatekintve, amit Nick és én tettünk, viszonylag .inatlan és szelíd dolog volt. De ez volt az első ízelítő, hogy )iilszottam valakivel, aki dominánsként passzolt az én engedelmességemhez, aki nem ítélt el azért, hogy mire gerjedek be, és leljes mélységében látni engedte, hogy őt mi indítja be. Ezért mindig hálás leszek, és mosolyt csal arcomra az öröm, amit együtt átéltünk. I is otthagyta nekem a fűzőt. Ez a bizonyíték, hogy bizonyos ru- I i n la rabok viselése fokozza az élvezetet. Még mindig megvan. Sőt, néha felveszem, bár annyi emlék kötődik hozzá, olyan intenzíven emlékeztet arra az éjszakára, még most, évek múltán is, hogy ha magamra veszem és kezdem befűzni magamat, rögtön nedves leszek, mellbimbóim megmerevednek, és lélegzetem is elakad.

A diplomaszerzésig gyorsan eltelt az idő. Amint Nick elment, rájöttem, hogy mélyebb érzéseket tápláltam iránta, mint hittem volna. Elhagyatottnak, magányosnak éreztem magamat, ráadásul nehéz záróvizsgákat kellett letennem és a disszertációm megírásával kellett törődnöm, így nem maradt más, csak a munka és semmi játék. Még ha találkoztam is olyanokkal, akik képesek voltak kicsalogatni önkéntes száműzetésemből, ezek a közjátékok igazán unalmasra, szokványosra sikeredtek, és minden egyéb próbálkozás katasztrófába torkollt. Egyszer kefélés közben megkértem az egyik partneremet (a földrajz szakos Grahamet), hogy fenekeljen el, mire ő előbb rémülten nézett rám, aztán csapnivalóan lagymatag ütéseket mért a fenekemre, majd folytatta, amit megkezdett, de többé nem jelentkezett. Közben reménykedve, hála az égnek ivászat közben, flörtösen-tréfásan megkörnyékeztem 45 egy másik ígéretes randipartneremet (a matematika szakos lant) a kérdéssel, hogy

nem fantáziált-e arról, hogy valami különösen perverz dolgoz művel, mire ő elpirult és bevallotta, hogy nagyon szeretne úgy szexelni velem, hogy az én ruhám van rajta. Azt hiszem, sikerült uralkodni magamon, az arcomon nem látszott megütközés — ami azt illeti, nekem is megvannak a magam hajlamai, szóval nem lenne fair elítélni mások perverzióját -, de furcsamód őt sem. láttam többé. Bizton állíthatom, hogy nagyon hiányzott Nick. Bár az is tény, hogy miután hazautazott, könnyebben tudtam ülni az előadótermek kemény faszékein.

Harmadik fejezet

e

gyetemi életem vége határidők betartásának szorításában telt: szemináriumi dolgozatok, cikkek az egyetemi lapnak, aztán hamarosan, nagyon is elkerülhetetlenül i /.íróvizsgák tömkelege. Kétségbeesetten tömtem tudással a fe- ji-inet, mindig csak a következő vizsgára koncentráltam; tényekei és adatokat magoltam, szövegeket olvastam és olvastam újra, vég nélkül jegyzeteltem. Reméltem, hogy nem hagy el a józan i'v/rm, amikor a következő tárgyba kezdek, ki tud ürülni az agyam, és ugyanúgy tudok tanulni. Három héttel a záróvizsgák ni.m azonban már szinte teljesen elfelejtettem, amit valaha is tanultam, és bár ez a szüléimét borzadállyal töltötte volna el, engem nemigen izgatott. Azt hiszem, a legfontosabb dolog, miire az egyetemen szert tettem: a magabiztosság. Nem feltétlenül olyan értelemben, hogy mindenkinél nagyobbra tartsam magamat. Ki akarna két lábon járó ego lenni? Inkább azt a fajta magabiztosságot sajátítottam el, ami azt plántálta belém, hogy higgadt fejjel és kellő humorérzékkel bármit meg tudok oldani >1/ (fletben, bármivel megbirkózom. A következő feladatom az " 1 1, 1 íogy megtaláljam 46 mit akarok: azt, hogy a helyemet a világban. Tudtam, hogy leendő életemben szerepe legyen az írásnak is, de két lábbal

jártam a földön, nem rugaszkodtam el a valóságtól. Az ember évekig dolgozik azon, hogy író lehessen, és mivel én annyi ideig tudtam koncentrálni, mint egy plankton, és a leghosszabb szöveg, amit képes voltam összehozni, az a disszertációm volt, úgy döntöttem, hogy előbb munkába állnék. Nem sokkal a diplomaosztó után visszaköltöztem a szüléimhez, és szétküldtem az önéletrajzomat, hátha felkeltem az ügynökségek érdeklődését. Adminisztrációs és beírási munkát kerestem; arra gondoltam, legalább így hasznosíthatnám azt a rengeteg jegyzetelést, amivel az egyetem alatt meg voltam áldva, ugyanis tényleg ördögien kezeltem a klaviatúrát. Egy toborzási munkatárs megmutatta, hogyan kell használnom a lábbal működtethető diktafont, és tesztelte, milyen gyorsan tudom beírni a diktált szöveget. Az eredmény percenként 75 szó volt úgy is, hogy nem tíz ujjal, szabályosan végeztem a beírást. Pártfogóm teljesen le volt nyűgözve, és pár hónap alatt több helyre is kiközvetített. így aztán gépeltem, iktattam, kartotékoltam, és általában profi irodai mindenes voltam. Spóroltam, míg kitalálom, merre tovább. Jó érzés volt visszatérni gyerekkori otthonomba - amivel együtt járt a sok rendes pecsenyés vacsora, egyéb kényeztető apróságok -, de tudtam, hogy karácsonyra ki kell találnom valamit, ha megint el akarok költözni otthonról. Megszoktam a függetlenséget, és az újra élvezett kényelmes élet ellenére hiányzott az önállóság, a szabadság, az, hogy saját lakásom legyen, gabonapelyhet egyek vacsorára este tízkor, ha úgy tartja kedvem, vagy hajnali háromkor zuhanyozzak, ha akkor ébredek fel és nem tudok visszaaludni. Akkoriban kezdtem érezni, hogy ideiglenes munkám egyre nyomasztóbbá válik. Nem a munkát találtam büdösnek, de volt egy pont, amikor úgy éreztem, hogy csak idő kérdése, és az agyam ellustul. Feladataim egysíkúak voltak, legtöbbször unalmasak is, és amikor az egyik irodában, ahol az volt a dolgom, hogy írjak le egy levelet, 47 amit nagy jóindulattal is csak üres hablatyolásnak lehetett nevezni, a kétségbeesés határán

találtam magamat. Nyilván van ennél feljebb is. Ki kell találnom, hogy mit kezdjek magammal, mit akarok csinálni az életben, és minél előbb neki kell fognom; mivel pedig a fogadalmamat, hogy regényt fogok írni, meghiúsította a bejárás, az internetes játékok és a mozi- zás, valami olyasmire volt szükségem, ami közelebb visz terveim megvalósításához. Elmentem a helyi újsághoz. Hosszú és igazán hasznos beszélgetést folytattam a hírszerkesztő nővel arról, hogy az élet elég nagy szívás, és - visszatekintve, az ifjúság tágra nyílt szemű optimizmusán túl - már tudom, hogy mondanivalójának lényege az volt, hogy figyelmeztessen a szörnyű gyenge fizetésre, a hosszú munkaidőre és a véget nem érő szerkesztőségi értekezletekre. De amikor lehetőséget adott, hogy menjek eseményre a fotóssal, aztán vissza a szerkesztőségbe, majd írjam meg a lapnak, csak annyit késlekedtem, hogy kölcsönvegyek egy noteszt, és már indultam is a fotós kocsija felé. Újságíró még nem vett olyan komolyan általános iskolai a iái óünnepséget, mint aznap én abban a képes tudósításban. I eírtam minden gyerek nevét és életkorát; ez elég egyszerűnek tűnik, de nagyjából olyan, mintha az ember macskafal- k.ii terelgetne és mindegyiket szemmel kéne tartania. A kissé frusztrált igazgatónőnek egy halom kérdést tettem fel, amelyek közül néhány egyenesen összezavarta. Minden érdekelt. A kocsihoz menet Jim, a fotós rám vigyorgott. Tényleg élvezted, ugye? Bólintottam. Kissé félénk voltam és undokul álszent. - Jól csináltad. Szép munka volt. A fellegekben jártam az örömtől, amikor visszaértem a szerkesztőségbe, és összehoztam a sajtótörténelem talán legtúlírtabb aratóünnepi cikkét. A hírszerkesztő bólintott, amikor átadtam neki. - Jó. Ez kell ide. 48 Később megtudtam, hogy a hírszerkesztőségben nem dicsérnek agyon, sőt minden reakció tompított. Jó? Csak jó? És mi

van azzal a résszel, amikor azt kérdeztem az igazgatónőtől, mi volt a legszokatlanabb tárgy, amit a gyerekek az aratólá- dikóba tettek? Ez sem tudta azonban csökkenteni lelkesedésemet. írtam iskolai és egyetemi magazinokba, lapokba, de az nem ugyanaz. Ez az igazi újságírás. Ezt a lapot a szüleim küszöbére is kézbesítik. Teljesen elvarázsolt a tudat. Újságíró leszek. Amint sikerül kitalálnom, hogyan lehet az ember újságíró. * ** Hét hónap múlva újra elköltöztem otthonról, ezúttal véglegesen. Körbekutattam neves újságíró-mesterképzések után az országban. Elborzasztott a tandíjak mértéke a környéken, és arra a következtetésre jutottam, hogy egy, a szüleim házától négyórányi autóútra levő egyetem a legelőnyösebb választás számomra. Közel ötödé volt az ottani tandíj, mint a környékbeli intézményekben, és gondoltam, a megtakarításaimból meg némi hétvégi munkával majd könnyen finanszírozhatom tanulmányaimat. A szüleim konvojban vittek új lakásomba; legnagyobb becsben tartott cuccaim szó szerint kitöltötték a kocsik minden zugát. Amint kipakoltunk, elvittek a szupermarketbe, és annyi élelmet vásároltak nekem, hogy kitartson legalább az első szemeszter közepéig, és anyám ragaszkodott ahhoz, hogy ebédeljünk meg egy kávéházban - aggódott, hogy nem fogok rendesen enni. Aztán apám ellenőrizte minden ajtó és ablak biztonságát, végül

49

körbejárta a környéket, mert meg akart győződni arról, hogy a szomszédaim rendes emberek. Végre magamra hagytak, hogy kicsomagolhassak. Újra egyedül laktam, és nagyon élveztem. Az első év csak úgy elrepült. Minden héttel erősödött bennem a meggyőződés, hogy jó irányt választottam. Imádtam a kihívást, hogy emberekkel készíthetek interjút, imádtam az írásban rejlő kreativitást, sőt a kurzus szárazabb, technikai részeit is — a jogi vonatkozásokat és az államigazgatási meg etikai bizottsági dolgokat -, mert ezek hirtelen érdekesnek tűntek; megértettem, hogy ez a kulcs álmaim foglalkozásához, ha sikerül diplomát szereznem. Az évfolyamban az egész országból voltak hallgatók; egyesek rádiósok, tévések akartak lenni, és volt egy srác, akinek az volt a terve, hogy futball tudósító lesz a Tranmere Roversnél. Az volt bennünk a közös, hogy mind újságírók akartunk lenni, és meglehetősen összetartó csopor- lot alkottunk, bár ezt az összetartást baráti versengés színezte, ami időnként az egyes feladatok teljesítéséről szóló, részeg beszélgetésekbe torkollt. Ahogy egyik tanárunk javasolta, az év lolyamán annyi gyakornoki tapasztalatot szereztünk, ameny- nyit csak tudtunk, persze abban a reményben, hogy diploma mán mindez jól fizetett munkát eredményezhet. Megütöttem a főnyereményt. Ami azt illeti, a gyengén fizelelt, nem éppen fényes főnyereményt ütöttem meg, de akkor Is lő nyeremény volt. Az újság, ahol a legtöbbet gyakornokostul tam, munkát ajánlott nekem. Apám elborzadt, amikor közöltem vele, hogy mennyi a kezdő fizetés - kifejezetten nem diplomás, egyáltalán nem mesterfokú diplomás bér -, ilr az, hogy Londontól olyan messze éltem, egyben azt jelen- trllc, ebből a fizetésből mégis meg tudok élni valahogy, ha IH m ragaszkodom különösebb luxushoz. Mint például a fűtés. Vagy a gyakori szórakozás. De ez egyáltalán nem aggasztott. 1 1*, i/i, főfoglalkozású újságíró lehettem, lehozták a nevemet az

51

1

újságban. Egyszer hazafelé menet láttam valakit, aki éppen azt az újságoldalt olvasta, amelyiknek az alján ott díszelgett a nevem. Annyira megszédültem a látványtól, hogy majdnem elfelejtettem leszállni a lakásomhoz legközelebb eső megállóban. Akkor sem lehettem volna büszkébb, ha országos napilapban jelenik meg cikkem. Az étteremkritikák és a filmkritikák azt jelentették, hogy időnként mégis lehetett részem egy kis luxusban akkor is, ha mint legújabb kollégára mindig rám hagyták a piszkos munkát. A fiatal riporterek élete azonban elég mozgalmas. Távol voltam az otthontól, és kevés lehetőségem akadt a társasági életre, leszámítva a lapzárta utáni alkalmakat, amikor beültünk inni, és megbeszéltük, kinek a cikkét hogyan húzták meg. A legjobb egyetemi barátnőm, Ella egy húsz mérföldre levő szerkesztőségben talált munkát, így amilyen gyakran csak tudtunk, találkoztunk, de mivel voltak hétvégi meg esti munkáim és minden más, sok időt töltöttem egyedül. A kis hordozható radiátoromat nem feltétlenül kellett használnom, de az internetkapcsolatra nagyon is szükségem volt, hiszen csak így e-mailezhettem, és a közösségi oldalakon is így tarthattam a kapcsolatot egyetemi és újságíró-iskolái barátaimmal meg a családommal. Persze játszottam is, és ha magányosnak éreztem magamat, flörtölni vágytam egy kicsit, nem csak chatelhettem hasonlóan unatkozó, beszélgetni vágyó emberekkel, hanem olyan dolgokat is megbeszélhettem velük, amikkel szemtől szemben sosem mertem volna előhozakodni. Szerintem az Internet minden szempontból megváltoztatta a szexualitást. Akármilyen perverzióra van rákattanva az ember, mindig talál olyanokat a neten, akik ugyanarra gerjednek. Kár, hogy mindig akad másik három, aki úgy gondolja, hogy a te perverziód nem elég perverz, és ha nem vigyázol, ki is fejtik neked, hogy ahogyan ők csinálják, az sokkal szexibb. Elég bosszantó, hogy ha az ember beteszi a lábát az online BDSiVT szubkultúrába, legalább annyian 51 kritizálják az „életstíluson” belülről, mint kívülről. Megígérem, ez volt az utolsó alkalom,

liogy az „életstílus” kifejezést használom, mert nagyon nagyképűnek hangzik. Erről jut eszembe, vannak nagyon kedves emberek is a világban, ha egyszer a kissé furábbakon túl keresgélünk. Fantaszlikus, szexi és intelligens beszélgetéseim voltak emberekkel, .ikiket különböző helyeken ismertem meg, akik felkeltették az érdeklődésemet, ihletet és önbizalmat adtak, sőt némelyekkel igazi barátok lettünk. Csak át kell gázolni a szemétanyagon. Az ilyen mocskos oldalra abban az évben regisztráltam, amikor munkába álltam. A Nickkel való közjátékon kívül — .miiről aztán évekig fantáziáltam önkielégítés közben, mert nem találkoztam senkivel, aki szexuálisan érdekelt volna — még kevésbé mutatkoztak egyértelmű jelek arra, hogy bárki Is megfelelő lenne az én bimbózó szubmisszív hajlamaimnak. Annyira lekötött a munkám és a napról napra való élet, hogy ml nagy megerőltetésnek éreztem a partnerkeresést. Ez és i liicrotica.com pornóirodalom-oldal iránti vonzódásom, ami 1/ én nagyon gyakorlatias szememnek izgalmas olvasmány volt mégis nagyon irreálisnak tartottam -, azt sejtette, hogy i fantáziáim csak fantáziák maradnak. Idővel eszembe jutott, hogy talán megszépítőn kiszíneztem a Nickkel szerzett élmé- n V I met. Vajon a fájdalom tényleg olyan gyönyört szerzett-e, Vagy csak életem egy szexis szakaszára tekintek vissza rózsaszín ■ miivegen át? Aztán egyszer egy ital mellett egy barátnőm beszélt egy i|tcs oldalról, amire véletlenül bukkant rá, gyakorlatilag I ImUiÍIÍ8 viselkedésformák gyűjtőnevének rövidítése (angol), jelentése: kötözés-fegyelmeik! ilomlnancia-alávetettség és szadizmus-mazochizmus.

chatszoba és találkozóhely parafiliás, vagyis perverz hajlamú embereknek. Nem sok részletet közölt - és nyilván megbotránkozott volna, ha érdeklődésemet elárulva egyenesen rákérdezek -, de ahhoz elég információt 52 kaptam, hogy amikor hazamentem, viszonylag könnyen megtaláltam a Google-ban,

amit kerestem. Vannak, akik szerint manapság az ilyen oldalak tele vannak csalókkal meg olyanokkal, akik azt akarják, hogy fizess nekik. De friss diplomásként, kezdő riporteri fizetéssel nem én voltam az az ember, akitől pénzt remélhetett volna bárki is. Viszont nagyon új világnak tűnt ez az oldal; tele volt olyan emberekkel, akik ismerték egymást és olyan nyelvet beszéltek, amit én nem igazán értettem. Bonyolult szavakat használtak (a domináns félre vonatkozóan mindig nagybetűvel, a sub viszont kisbetűvel, mondat elején is), amit én nevetségesnek találtam. Hamar arra a következtetésre jutottam, hogy a nyelvtan elleni merénylet erős korlát. Az üzenőfalakon eseményekről beszélgettek, amiken együtt voltak, arról, hogy mit vettek, mit csináltak; volt, amitől teljesen benedvesedtem, más dolgoktól felállt a szőr a hátamon. Olvastam, ahogy egyesek a japán megkötözés, a shibari élvezetéről beszélgettek, mások a Szent András-keresztre esküdtek, akadtak, akik a tűszúrásos módszerről vagy a hámos pónilányokról értekeztek, és ezer olyan dologról, amiről soha nem hallottam. Egy ideig elrejtőztem a virtuális sarokban, csendben, bizonytalanul, mint egy félénk vidéki lány, aki hétvégére egy városlakó barátnál húzza meg magát és azt látja, hogy latexszerelést húz fel, korbácsot vesz a kezébe és játékpartit rendez. Szürreális és egyben mámorító volt abban a virtuális térben lenni. Valóban léteznek ilyen emberek, hogy ezt csinálják, miközben munkájuk van, rendesen, határidőre befizetik a helyi adót és megbirkóznak az élet többi apró bonyodalmával? Mindez mintha millió mérföldre lett volna az én egzisztenciámtól. Nagyon kíváncsi lettem. Regisztráltam, és megadtam néhány adatot arról, hogy ki vagyok és miért jöttem az oldalra (homályosan úgy indokoltam, hogy „bele szeretnék kóstolni”, mondván, hogy barátokat keresek és talán online kapcsolatot, bár53nem tervezem, liogy a való életben bárkivel találkozzak a közeljövőben, és olyan képet

töltöttem fel, amin nem vagyok azonosítható). Kezdtem üzeneteket találni a postafiókomban valahányszor I icjelentkeztem. Ha látták, hogy online vagyok, rögtön rám 11/elitek; gyakran úgy, hogy el sem olvasták az adatlapomat és nem törődtek olyan apróságokkal, mint a helyesírás. Be vágy gerlyedve, mocsokos kurva. Akarsz térdelni mestered előtt? Nem, mert a stílus az ember, én meg helyesírás-mániás v.igyok, és nem hiszem, hogy jól kijönnénk egymással. - Asszem, tudnák használni egy ilyen pinát, mint te. Gyere ■ I i bournemouth-i házamban, hogy lássam, megfelelsz-e kövei élményeimnek. lílőször is nem szeretem Bournemouth-t. Másodszor ped11•, tényleg azt akarod, hogy egy nő, akiről semmit nem tudsz, ■ Imenjen hozzád? Tényleg? Mert ha igen, akkor egy kicsit hü- I >' v.igy, és azt hiszem, legjobb, ha nem is folytatjuk tovább ezt i beszélgetést. Mindenesetre köszönöm. ()nline vagy? Akarsz mocskosbeszélni? ()öö, igen. De nem igazán. Kösz. I Vrsze akadtak intelligens, okos, érdekes emberek is, de kiábi indító módon a döntő többség egy kicsit idióta volt, vagy tán ' I ■ ' 11 az. Mégis nagyon vonzott a gondolat, hogy valaki elfene- IH I engem, sőt arról fantáziáltam, hogy továbblépek, és hagyom, Ini|'\ iugyobb fájdalmat okozzanak. De ami azt illeti, nem ésszeii" I' n dolog, ha előbb rájön az ember, hogy nem idióta.

54

Néha kaptam olyan e-mailt, amit nem töröltem ki azonnal, hanem megválaszoltam; de összességében az egész egy kicsit csalódást okozott. Aztán elkezdtem chatelni Markkal. Először elolvastam a profilját, érdekesnek találtam, de késő volt, nem tudtam eldönteni, hogy mailezzek-e neki, ezért a kedvencek közé tettem, hogy majd később írok, de nem tulajdonítottam ennek különösebb fontosságot. Egészen addig, amíg ő nem írt nekem: - Örülök, hogy a kedvencek közé vettél. De mi értelme, hogy rám köszönj, ha túl félénk vagy? Ledöbbentem. Eszembe sem jutott, hogy a felhasználók értesítést kapnak, ha valaki érdeklődést mutat irántuk. Első leveleinkben én szabadkoztam, hogy a technikához analfabéta vagyok, ő pedig nyugtatott, hogy nincs ezzel semmi gond. És nevettünk, hogy mennyire megrémített a dolog. Aztán kezdtünk általánosságokról beszélgetni. Érdekes volt. Értelmes. Lassan chatelgettünk, kezdetben szóba sem jött a perverzió, de a dolgok fejlődtek. Elég lassan haladtunk. Ami azt illeti, nagyon lassan. Kedveltem Markot, mégis ódzkodtam találkozni valakivel, akit csak a világhálóról ismerek, pontosabban nem ismerem elég jól ahhoz, hogy tudjam, biztonságban vagyok vele. Különösen ebben a kontextusban. Kétkedő alkat vagyok és többnyire óvatos a kapcsolataimban, ilyen voltam, még mielőtt felfedeztem volna az alárendeltség iránti hajlamomat. De ettől még rengeteget bolondoztunk online és telefonon. Nagyon piszkos fantáziája volt, és szexi hangja, csevegéseink gyakran fajultak telefonos szexszé, és mindketten kielégültünk, ahogy arról beszélgettünk, hogy ki mit csinálna a másikkal, ha egy szobában lennénk. De szándékosan tartózkodó voltam. Kissé kényelmetlenül éreztem magamat a gondolattól, hogy meztelen képeket küldjék neki magamról. Pedig meglett volna a technikája, hogyan készítsünk magunkról képet úgy, hogy ne nézzünk ki deformál tnak;

55

önkioldó nélküli kamerás telefonnal kartávol- s.ígból ez nem is olyan könnyű, mint az ember remélné, ha nem akarunk úgy festeni, mint a titkárnő, aki az ebédidőben uil sok gin-tonikot ivott és saját mellét fénymásolja. Szóval mi verbálisán randiztunk, kiaknáztuk mocskos fantáziánkat, t's szavakkal szőttünk erotikus jeleneteket egymás köré. Sosem találkoztunk. Viszonylag közel laktunk egymáshoz, de az időzítés valahogy sosem volt jó, és ahogy az gyakran megtnrténik, az online intenzív kapcsolatok hamar fellobbannak iS gyorsan elhalnak, de mielőtt vége lett volna, még küldött nekem egy pár gésagolyót, hogy dugjam fel magamnak a hosz- vii városi képviselő-testületi választási ülés előtt. Reggel hétkor indultam el, hogy találkozzak a polgármesterrel és végigkísérjem, ahogy leadja a szavazatát, ledolgozza a napot, aztán végigüli a számlálást, miután az urnákat lezárták. A puncim i g/:./, idő alatt lüktetett. Nevetségesen biztonságos képviselőii •uilet volt, semmi meglepetés, semmi vezetőváltás, de én az fgrs/ folyamat alatt izgalmi állapotban voltam, bár nem abból >1/ okból, aminek kollégáim ezt tulajdonították. A következő néhány hónapban többekkel csevegtem on- lllie, némelyikükkel szívesen találkoztam volna, másokat i "iiban nagy ívben kikerültem volna az utcán, ha összefutunk. Megosztottam velük néhány nagyon izgató erotikus 1 1m.í/.iámat, kialakult, hogy mit találok erotikusnak — és mit lirm -, de még mindig túl ideges voltam ahhoz, hogy bármit plv.illaljak személyesen is, hogy megtegyem az utolsó lépést. 1 1 is/.en vannak, akiknek nem tetszik, hogy az internet tele »un Untáziálókkal, akik számítógépeik képernyői mögé akarok iejtőzni és semmit nem próbálnak ki a való életben. Neki in viszont nagyszerű kiindulópont volt, esélyt adott, hogy

56

felfedezzem fantáziámat és átgondoljam érzéseimet egy teljesen biztonságos, nem ítélkező környezetben. De végső soron az, hogy arra gondoltam vagy arról beszéltem, milyen fájdalmat és megaláztatást átélni, háttérbe szorult, mert jött helyette valami kézzelfoghatóbb. És végül találkoztam egy háromdimenziós, igazi férfival, akivel elég biztonságban éreztem magamat, hogy testben is ilyen felfedezésekbe bocsátkozzak.

Negyedik fejezet

S

orban állás közben ismerkedtem meg Russell-lel. Tudom, hogy ez nevetségesnek hangzik, és olyan nagyon brit dolog, de nagyon hosszú volt a sor, és sokáig áll111 nk. Es ha várakozás közben az ember képes megragadni a lényeget, ami kevésbé valószínű, akkor visszatekintve itt éppen ív. történt. Ugyanis amikor először találkoztunk, seggfejnek könyveltem el, és ha lett volna hova menekülnöm, megte- v/em, aztán soha többé nem beszélek vele, ami - mindazok után, ami történt — igazán szégyen lett volna. Szóval Ella és én egy moziban találkoztunk, a Pénteki barittnő sajtóbemutatóján. Beszélgettünk, vártuk, hogy bejus- Mtnk a filmre, amikor Russell közbeszólt. Egyedül volt, láthatóan unatkozott, és emlékszem, arra gondoltam, hogy durva, arrogáns és nyilvánvalóan egy kicsit sokat gondol magáról, bár bosszúságom kissé ingatag alapokon állt, mert nagyon vonzónak találtam. A film előtti és utáni csevegés — és meglepően .ok nevetés - után kelletlenül, de be kellett ismernem maiamnak, hogy tetszik. így amikor azt javasolta, hogy üljünk be egy kávéra a mozi melletti, kissé puccos kávézóba, Ella és mi is elfogadtuk a meghívást. Örültünk, hogy nem a baltás

gyilkos, és egy ideig elfogadható társaságunk van. Utána pedig kit érdekel? Aztán végül kiderült, hogy éppenséggel engem érdekel. Ki hitte volna? Mielőtt elbúcsúzott tőlünk, elkérte az e-mail címünket, és ennek az lett a következménye, hogy e-mailezni kezdtünk egymással. Filmekről csevegtünk, eseményekről és általában az életről. Russeíl okos volt, intelligens. Éppen véget ért egy komoly kapcsolata, úgy, hogy az exe vitte a barátaik többségét, ő pedig meglehetősen magányos volt. Éjszakánként, amikor egyedül ültem a lakásban, elképzeltem, hogy ő is ugyanezt teszi. A különbség csak az volt, hogy ő nem élvezte annyira a saját társaságát, mint én az enyémet. Amikor este hazaérve becsuktam magam mögött az ajtót - és rögtön beakasztottam a láncot, ahogy apám a lelkemre kötötte -, úgy éreztem, visszatértem belső szentélyembe, ahol pizsamába bújhatok és egyszerűen élvezhetem a békét. Úgy tűnt, hogy ő nem így van ezzel. Párszor találkoztunk egy-egy italra, vacsoráztunk, moziba mentünk, de mivel a hétvégeken Ella és én is dolgoztunk, és Ella lényegesen távolabb lakott tőle, mint én, Russell meg én kezdtünk találkozgatni olcsó hét közbeni mozizásra. Megfontolt ember volt, sok, velem kapcsolatos kérdést tett fel, és emlékezett a válaszokra. Azon kaptam magamat, hogy megnyílók előtte, mesélek neki az életemről, ha valami mulatságos vagy érdekes történik velem a munka során, e-mailezek vagy SMS-ezek neki. Közös állapotunk, a magány miatt is barátok lehettünk volna, de minél jobban megismertük egymást, annál több hasonló vonást fedeztünk fel magunkban. Jó érzés volt, hogy olyan férfi barátom van, aki őszinte és becsületes. Ez néha csomagolatlan szókimondásban nyilvánult meg, néha félrenyeltem a teát, amikor azokról a nőkről beszélt, akik tét szettek neki, és hogyan taktikázott, küszködött, hogy randira 58 hívja őket, de csodáltam, milyen értelmesen tud beszélni, milyen jól kifejezi magát, és úgy

megnevettetett, ahogy addig i sak kevesen. Ugyanazokból a filmekből idéztünk, ugyanazokat a zenéket szerettük, és hamarosan elég sok időt töltöttem nála. Azt kérdezheted, hogy miért nála. Hát mert tél lett. Én < |ben csak annyit kerestem, hogy meg tudjak élni egyedül egy aprócska lakásban, de hamarosan problémát jelentett, liogy nálam nem volt központi fűtés. Egyik hétvégén, amikor SMS-t küldött nekem és megkérdezte, mit csinálok, azt mondtam neki, hogy a Starbucksban töltöm az időmet, ott melegszem, felajánlotta, menjek át hozzá és töltsem az éjszakát it vendégszobájában. Ezt tettem. A következő hétvégén dol- !',< >/tam, de az azt követő hétvégén ismét nála voltunk együtt. S/otnbat délután érkeztem, és másnap mentem haza, miután vasárnapi ebédet főztem neki. (Kösz, anya, az a sültkrumpli- lei ept csodákat tett!) Kényelmes volt, laza, érdekes, a társasága élvczotes. Sétáltattuk a kutyáját, átvittem hozzá a laptopomat, ■.itkikoztam awifijére, hogy együtt játszhassunk számítógépes (kit rkokat, és sok-sok DVD filmet néztünk, mind jó melegben. I így szerű örömök, de csodálatos volt; és ahogy elmúlt a kardi sony és kivirágzott a tavasz, azon kaptam magamat, hogy i gyte gyakrabban megyek át hozzá, bár az időjárás már nem Irlietctt indok. Ha ideje volt, Ella is lejött hozzánk, de Rus- 1(11 és én akkor is jól elvoltunk. Most talán naivitásnak tűnik, •k nem igazán gondoltam arra, hogy szexeljek vele. Jóképű |um volt, a haja sötétszőke, szemüveget viselt és olyan lezser •IIliiül volt, ami tetszett nekem; ám amint első meghívásakor Wltgsúlyozta, a látogatásaim plátóiak, ő a maga részéről nem n|.i cl, hogy szex legyen közöttünk. Én meglehetősen gya- Itnil.iiías voltam e téren, és egyszerűen arra gondoltam, hogy lli'in tetszem neki, és nem volt szándékomban tönkretenni | li.n.itságunkat azzal, hogy nyomulok bizonyos téren, nem utolsósorban azért, mert még 59 mindig sokat gondolt az exére. Élveztem barátságunkat, és nem

akartam ráhajtani. Ám egy éjjel a dolgok megváltoztak. Az egész nagyon ártatlanul kezdődött. Russell, Ella és én jegyeket rendeltünk és két szállodai szobát foglaltunk, mert el akartunk menni kedvenc zenekarunk koncertjére. De a koncert előtt egy héttel Ella módosítást javasolt. Egy másik barátja is szerzett jegyet, vagyis ha én Russell-lel egy szobában aludnék, Ella ezzel a negyedik emberrel lehetne egy szobában, így mindannyiunk szálloda- költsége csökkenne. Ez gyakorlatilag nyerő ötlet volt, és mivel már úgyis hónapok óta találkozgattunk, mit számított. Tényleg nem okozott gondot, és fantasztikus esténk volt együtt; jól szórakoztunk, mámorosak voltunk, lelkesek és egy kicsit berekedtünk, mire visszaértünk a hotelszobánkba; dolgozott bennünk az adrenalin és a zene. Becsuktuk magunk mögött az ajtót, felváltva használtuk a fürdőszobát, hálóruhát vettünk fel és ágyba bújtunk. Egy ideig ott feküdtünk a sötétben, még túl éberen ahhoz, hogy elaludjunk. Az estéről beszéltünk, a zenéről, az együtt töltött hetekről, az életről általában. Aztán halkan megszólalt a sötétben: - Kate, gondoltad volna valaha, hogy lefekszünk egymással? Nagyon megdöbbentem; a csend csak hosszabbodott, valami válaszon törtem a fejem. Úgy éreztem, az a legjobb, ha nem veszem komolyan; inkább, mint tapintatlanságból belelépjek a leikébe, olyasmit mondjak, amit sértőnek találhat, vagy átértékeli a barátságunk iránti motivációmat. Vajon azt akarta, hogy ilyesmit gondoljak? Vagy furcsán érezné magát, ha tudná, hogy én így érzek? — Ennek semmi jelentősége, hiszen én nem tetszem neked. Felnevetett. V.7X miből gondolod? I lozzávágtam a párnámat. 60 Sosem próbáltál lépni. Az egész csak plátói. Nem emlék-

l/cl?

()lyan sokáig elhúzódott a csend, hogy azt hittem, elaludt. \mikor végre megszólalt, alig hallgató suttogás volt a hangja. I ;,nnek nem muszáj így maradnia. ~Ő. Biztosíthatlak, hogy nem ez volt az utolsó reakcióm, de őszintén szólva nem tudtam, hogy a körülmények között mi in,isi mondhatnék. Keze hirtelen a vállamat simogatta a sötétlieii a takaró alatt; tétován, kicsit félénken. Hagytam, hogy ez • gy lsét pillanatig így maradjon, aztán végül megadtam magam, elkaptam a derekát és magamhoz húztam. Kezünk egymás testét pásztázta, előbb ruhán át - csúfolt i pizsamám miatt, mert ő olyan cool volt, hogy pólóban és liokszeralsóban aludt. Megjegyzését azzal honoráltam, hogy >i karjába bokszoltam, mire ő lassan kigombolta rajtam i i'izsamafelsőt, becsúsztatta a kezét, megérintette a mellemet, i i ámította a tenyerét és a mellbimbóimmal játszott. Halkan 11 yöszörögtem, élvezkedtem, hogy olyan hosszú idő után valaki megint megérint ott; élveztem azelőtt is, hogy kezét lejjebb ■ síisztatta volna, az alsó gumiszalagja alá nyúlva. Ahogy a lá- liam közé ért, felnyögtem a gyönyörűségtől és még szélesebbre nyitottam combjaimat, így biztatva, hogy ujjai folytassák játékos táncukat; megborzongtam az érzéstől. Közben én is az alsójában kutattam, kezembe vettem a farkát, az ő mozdulatán tükröztem, és hasonló kéjes nyöszörgést sikerült kiváltanom belőle. Hosszú ideig járt így a kezünk, előre-hátra, felle, Eveztük az érzést, amit egymásban ébresztettünk. Biztosabb leli a keze, határozottan nyomta, dörzsölte csiklómat, újra és Újra, amíg aztán nem tudtam tovább türtőztetni magamat. Az orgazmus hatására szó szerint 61 bekunkorodtak a lábujjaim. Légzésem visszatért a normális ritmusba, és amikor súgva kér-

tem, nem tudtam titkolni hangomban a vágyat. - Kérlek, húzz gumit. Hirtelen szünet állt be. -Mit? Hogy érted azt, hogy mit? Gumit. Kérlek. Az akarom, hogy megdugj. - Megdugni! - Igen, kefélni. - Nem, én nem arra gondoltam. - Tessék? Hangja olyan kétségbeesett volt, hogy más helyzetben felnevettem volna. Nincs nálam gumi. Nem számítottam rá, hogy ma éjjel ezt csináljuk. - Elhallgatott egy pillanatra. - Nem tudom, esetleg nálad... Felhorkantam. Több mint egy éve nem voltam senkivel, és ha valaki, én biztosan nem számíthattam arra, hogy ez történik köztünk ma éjjel. Ekkor már igazán kétségbeesett volt a hangja. -Ó! Már képtelen voltam nem éreztetni hangomban a kaján örömöt - vagy a rosszalkodás kisördögét. Ugyan, ne aggódj emiatt, kívánjunk egymásnak jó éjszakát... Farka megvonaglott a markomban, amikor ezt mondtam, ő maga elfojtott hangot adott ki, amit részben felháborodásnak, részben bosszúságnak éreztem. De elekor megszorítottam, majd lejjebb csusszantam és a számba vettem. Istennőnek éreztem magamat, amikor szám körülölelte, ő pedig felnyögött a gyönyörűségtől. 62 Lassan, kéjesen nyalogattam, kóstolgattam, ráérősen, élveztem a pillanatot, iliogy

ő a takarót markolta, ahogy teste ívbe feszült és elnyúj- ló/.ott, ahogy lüktető élvezettel kezdtem szopogatni. Sokáig i.irtott, mire esélyt kaptam erre, és bár nem terveztem, hogy ml visszafogott leszek az örömszerzés terén, azt sem akartam, hogy túl hamar véget érjen. Nem sajnáltam az időt, és végül, miikor hajamat simogatva, nevemet suttogva elélvezett, furcsa mód úgy éreztem, hogy sikerült elérnem valamit. Ne érts félre, i i nem írnám be a szakmai önéletrajzomba, vagy ilyesmi, de Jri érzés volt. Mosolyogva aludtam el. IVrsze az ilyen éjszakákkal az a gond, hogy fel kell kelni. Amikor az alvásból visszatért az öntudatom, egymással szem- I " fordulva feküdtünk, orrunk majdnem összeért, lábaink egymásba gabalyodtak. Kinyitottam a szememet; Russell szemét I M11m, engem nézett, ezért gyorsan behunytam újra, alvást >i/In lelve. - Kate? Ébren vagy? l sendben maradtam. A francba! Most mit csináljak? Kate! Hamar le kéne mennünk reggelizni. Jól vagy? Szó- I il| meg! ( 'sukva maradt a szemem. |ól vagyok. Remekül. - Túl ömlengő kifejezés? - Szóval |> *1 v.igyok. Akkor hajlandó vagy kinyitni a szemedet? A hangja nyilvánvalóan bosszúsba hajlott. Igen! Egy pillanat! | A/, én hangom viszont élénk volt, csilingelő, nagyjából uh m. mint az anyámé, amikor vidámságot színlel. Ami így Hlt/utekintve olyan mentális kép, ami nem segített a helyze- i' nini.

I Megfogta a kezemet. Tudod, minden rendben van. 63 Ez nem jelent semmit. Szemem erre hirtelen felpattant, és láttam, hogy tekintete

nyugodt, különösen kedves. Nem tudtam eldönteni, vajon megsértődjek-e, de a pillantásom elárulhatott, mert kezét megadón felemelte. - Bocsáss meg, nem így értettem. Csodálatos volt. Nagyon élveztem. Gyönyörű volt. - Helyes - mordultam fel, bár a szám sarkában mosoly bujkált. - Csak azt akartam mondani, hogy ha nem akarod, nem kell megismétlődnie, és semmit nem változtat a barátságunkon. Hosszú-hosszú ideig néztem rá. - Biztos? Bólintott. - Komolyan mondtam. Abban a pillanatban hangosan megkordult a gyomrom. Elpirultam. - Helyes. Akkor ideje reggelizni. Én megyek először a fürdőszobába. - Felugrottam, felkaptam a ruháimat az ágy mellől és elindultam a zuhanyzóba; igyekeztem teljesen normálisan, természetesen viselkedni. Russell csak feküdt az ágyban, nézte, ahogy mozgok, nem fordult el, és meg sem moccant. Már majdnem a szoba másik végébe értem, amikor nem bírtam tovább megállni megjegyzés nélkül: - Ne bámuld a seggemet! - Nem azt bámulom. A pizsamádat csodálom. Mire mindketten lezuhanyoztunk, felöltöztünk és elkészültünk, hogy Ellával és a barátnőjével találkozzunk, aki önkéntelenül elindította az eseményeknek ezen fordulatát, de idővel minden visszatért a régi kerékvágásba. Úgy évődtünk egymással, ahogy szoktunk; a reggeli olyan lett volna, amilyen lenni szokott, ha előző éjjel nem kerültem volna szorosabb ismeretségbe Russell farkával. Nem említettük többet, legalábbis aznap estig, amikor SMS-t kaptam tőle. „Örülök, hogy rendben hazaértél. 64 Most már én is. U.i. Bár- i s.ik lett volna nálam gumi!”

A szemét!

Visszatekintve némiképp elkerülhetetlen, hogy nem sokkal később rendesen lefeküdtünk egymással — naná, hogy ekkor mindkettőnknél volt gumi. Látogatásaim nagyjából ugyanúgy /.1 jlottak; annyi eltérés volt, hogy már az ágyában aludtam, ..... a vendégszobában. Előbb a barátságunk folytatódott; mindenről őszintén beszéltünk, ez az őszinteség terjedt ki szexuális kapcsolatunkra. Kedveltük egymást - nagyon de m m én voltam a neki megfelelő nő. Csodálatos volt, okos, vidám, és én nagyon vonzónak találtam, de nem verdestek pillangók a gyomromban, amikor belépett a szobába. Ezt így nem mondtam meg neki - nem utolsósorban azért, mert Miiiv bolondságnak hangzana de hosszú beszélgetések MII.ín, kutyasétáltatás közben megállapodásra jutottunk, hogy li myadán állunk egymással. Kölcsönös örömszerzés céljából, 11 v.i r.ísok és felelősség nélkül vagyunk együtt. Ha bármelyikünk i mdizni kezd valaki mással, akkor abbahagyjuk. Különben imíg mindketten élvezzük, és egyikünknek sincsenek mélyebb i'i/esei, mint a másiknak, minden megy tovább. És egy idő , ahogy jobban megismertük egymást, a dolog működött. (Xs/.intén mondhatom, hogy hasonlóságainkat is figyeli mhc véve sosem gondoltam volna, hogy a kezem egyszer Uusscll ágyának fejtámlájához lesz kötözve, és ő olyan kaján li Imosollyal néz rám, amitől egy pillanatra az jut eszembe, Imgy mibe keveredtem. Az egész a sorban állásra vezethető s K-./.i meg arra, hogy - amint anyám mondta - ne ítéljük i I "iiyvet a borítója alapján, bár biztosan nem ilyesmit értett >1 ma. 65

Ekkor már egy ideje „dugóbarátok” voltunk, így elkerülhetetlen volt, hogy szóba kerüljön, kit milyen régi kielégítetlen fantázia izgat. Elkortyolgattam egy pohár vörösbort, röviden vázoltam neki, mi történt köztem és Nick között, és beszámoltam az interneten való kalandozásomról is, aztán félénken elismertem, hogy szeretném igazán szabadjára engedni - vagy inkább lekötözni - engedelmes oldalamat és kipróbálni a domináns-alávetett szexet. Igazán nem gondoltam, hogy ő olyan. Nem is számítottam arra, hogy olyan lesz, amíg csak úgy állt a dolog, hogy szexi beszélgetést folytatunk előjátékként a tökéletes hétvégi egészségügyi, kondifenntartó keféléshez. Becsültem intelligenciáját és élvezetesen mocskos fantáziáját, de aligha sejthettem, hogy olyan férfira akadtam, akiről kiderül, hogy ő a domináns jing az én szubmisszív jangomhoz, szóval hogy kiegészítjük egymást. Könnyen megnyíltam előtte, kapcsolatunk természete miatt nem féltem elmondani neki, mitől gerjedek be nagyon. A barátom volt, megismertem, tudtam, hogy tisztel, beszélhetünk mélyen személyes és felzaklató dolgokról is, de mivel a szó klasszikus értelmében nem jártunk, végképp nem találtam furcsának, hogy a legmélyebb titkaimat is megosszam vele. így mondtam el neki, mire gerjedek, mit szeretnék kipróbálni; mivel nem volt a barátom, nem aggódtam, hogy perverznek tart vagy nem tudja összeegyeztetni a teljesen szokványos énemet személyiségem kissé durva, más aspektusaival, mert ha egy kicsit negatív véleménye alakult volna ki rólam, az sem befolyásolta volna baráti viszonyunkat. Persze idővel rájöttem, hogy egyáltalán nem ítél meg, nem utolsósorban azért nem, mert ő is legalább annyi mocskos gondolatot dédelgetett, mint én, és az ő hajlamai nagyon jól kiegészítették az enyéimet. Teljesen fel volt öltözve, ami még védtelenebbé tett engem, ahogy meztelen testem fölé térdelt és mellbimbóm felé nyúlt.

Az elején még csak játszott vele; ujjával dörzsölte körbe-körbe, nézte, ahogy megduzzad, kihegyesedik. Kezdtem ellazulni, v/.emem le-lecsukódott, élveztem az érzést, amikor megcsípte ,i bimbómat. Keményen. Felszisszentem a fájdalom hirtelen nyilallására; felnéztem, és azt láttam, hogy áthatón nézi arcomat. Egy pillanatra elengedett, de a megkönnyebbülés rövid volt, mert csak azért tartott szünetet, hogy jobb fogása legyen, aztán még erősebben fogta, és fölfele húzta a mellbimbóm. A fájdalom növekedett, lélegzetem elakadt, remegtem. Ajkamba haraptam, testem ívbe feszült, feszülten feldomborí- (DI ram a mellkasomat, hogy csökkenjen a fájdalom, de mivel fölöttem térdelt, és a csuklóm meg volt kötve, nem volt nagy mozgásterem. Láttam, hogy élvezi a vonaglásomat, kezét enyhén megmozdította, amire egy másodperccel később a fájdalom keserédes gyönyöre újra szétáradt bennem. Nyögésem visszhangzott a szobában, és csak arra tudtam gondolni, hogy „ez igazán olyan izgató volt, mint amilyenre emlékeztem”. Legalábbis addig, amíg csak a mellbimbómban érzett fájdalom hevességére tudtam gondolni, semmi másra. Elekor a másik mellbimbóm felé fordította figyelmét. Finoman nyaldosta, aztán keményen szopta és foga között őrölte .1 bőrt. A fájdalomtól megvonaglottam alatta. Ha a kezem szakid lett volna, a hajába túrok, de csak annyit tehettem, hogy H)lg <"> a gyengédség és kegyetlenség között váltogatott, ökölbe ■./ontottam a kezemet és kiengedtem ujjaimat; nem is tudtam, melyikre vágyom az adott pillanatban. Illetve hazudok. A fájdalom a vártnál jobban begerjesztett, lobban, mint azt a Nick-féle fenekelés prognosztizálhatta. És Mi issei I végigjáratta rajtam a kezét, és én szégyentelenül még lobban széttettem lábamat, hogy a csillogó bizonyítékot lássa. I'ölnevetett, és finoman végighúzta 67 ujját a nedvesséIV n a csiklóm felé. A mellbimbómmal való bánásmóddal

ellentétben ezek az érintései gyengédek voltak, bosszantóan finomak, ezért fölemeltem csípőmet, hogy biztassam, nyomja belém mélyebben az ujját. De amennyit közeledtem felé, ő annyit távolodott tőlem. Zavartan néztem rá, ő összevonta a szemöldökét. Tudtam, mit akar, hiszen előtte jó húsz percet locsogtam arról, hogy milyen fantáziáim vannak, mit tartanék nagyon szexinek. De a könyörgés a fantázia szintjén valahogy sokkal könnyebbnek tűnt, mint a való életben. Mit mondhatnék, azt hiszem, éppen ellenkező a helyzet, de miután évekig ábrándoztam arról, milyen lenne teljesen feladni a kontrollt, amikor eljött a pillanat és együtt vagyok egy szexi férfival, akinek gondolkodása, személyisége számomra rejtély, úgy éreztem, hogy mégsem vagyok kész teljesen feladni még. Ahogy hosszabbodott a csend, az egész az akaratok csatája lett, ami ostobaságnak tűnt, hiszen tudtam, hogy ha megérint, az mindkettőnknek győzelem lesz. Keze a vénuszdombomon nyugodott lazán, egyik ujjával finoman a csiklómra koppintott egyszer, kétszer, háromszor -, mintha asztalon dobolna az ujjaival, míg én eldöntőm, mi legyen. Nyugalma még jobban feldühített. Ezért csendben maradtam. Lényegesen maka- csabb voltam, mint gondoltam, ami visszatérő téma nálam, és ez már azóta is vagy egy tucatszor bajba sodort. Csend. Russ elvette a kezét, felém fordult, rám nézett, egy ujjával megérintett, nedvemtől csillogó ujját végighúzta a számon. Mélyen beszoptam, magamat éreztem, tisztára nyaltam, és próbáltam valahogy visszaszerezni az önuralomra emlékeztető valamit. És igen, tudom, hogy mivel olyan sok időt töltöttem azzal, hogy valakinek átadjam a kontrollt, ez igazán ellentmondásosnak tűnhet, jegyezzük fel ezt68mint újabb visszatérő témát. Ahogy mélyebben magamba szívtam az ujját, mosolygott ki nem

mondott - és beismerten teljesen kézenfekvő - ajánlatomon, lehúzta a nadrágját, elővette a farkát. Előrehajoltam, mohón, és ő belém tolta magát, mintha etetne. Szoptam, mo- solyogtam körülötte és hallottam, hogy a gyönyörtől felkiált. Mindig szerettem szopni, de soha annyira, mint Russellt. A leghétköznapibb dugások során is annyira ura volt magának, és annyira imádtam ezt egy kicsit megingatni, látni a reakcióját, hallani, ahogy egyre gyorsabban lélegzik, érezni, ahogy i luzzad a számban, érezni élvezetének ízét. Lehet, hogy feladum a magam feletti kontrollt, alávetettem magam erejének, a hatalmába adtam magamat, de így, hogy a szám a farka körül volt, nekem másfajta hatalmam volt fölötte, és örült a lelkem, cs a pinám nedvesedett. így, lekötözve, hogy a farka az ajkam között nyomakodott, ahogy hanyatt feküdtem az ágyon, ez nagyon megnyugtató érzés volt. Kgyre keményebben kezdtem szopni, mire megragadta i hajamat. Farkával a számban felnyögtem, felnéztem az ar- i.ira, és mélyebben szívtam magamba; mohón, gyorsan, szűrni nélkül mozogtam, míg spermája le nem csúszott a torkomon. Leült, hogy pihenjen, várta, hogy légzése rendeződjön, 11 .ni simogatta a combomat. Akkorra már valósággal tátogimi érte. De tudtam, hogy a mozgás nem szolgál a javamra, .1 minit nem érek el vele, ezért passzívan feküdtem, ahogy |p| le mozgatta az ujját, egyre közelebb ment ahhoz a helyin /, ahol sóvárogtam rá, ahol akartam. Ha nem lettem volna !i kötözve, eszméletlenre ujjaztam volna magamat, csak hogy in* |',könnyebbüljek végre, de kénytelen voltam mozdulatlanul feküdni, engedelmeskedni, alávetni magamat, ahogy ujja i i siklómra csusszant, nagyon, nagyon rövid ideig tartó gyomon szerezve, aztán elcsusszant onnan, combomat simogatta. I hitelen nem számított a könyörögni vagy nem kőnyomom kérdés. Annyira vágytam a kielégülésre, hogy szinte bármit 69 kimondtam volna, ha ez azt jelenti, hogy hozzásegít. Kezem

ökölbe szorult, felső ajkamba haraptam, és végül kiszáradt torkommal végre képes voltam kimondani: - Kérlek! Ujja visszasiklott lukam fölé. Határozottan kajánnak tűnt a mosolya. - Pontosan mit is kérsz? Hangja kifejezetten mélyebb volt, és ez bizsergető izgalommal töltött el, mégis bizonytalanságot okozott. Ez már nem a laza, lezser Russell volt. Kiderült, hogy az én baszóhaverom a meglepetések embere. De nem a türelemé. Megint megcsippentette mellbimbómat, erősen megcsavarta. Könnyek szöktek a szemembe, fájdalommal felkiáltottam. Az ő hangja acélos volt, ellentmondást nem tűrő, amitől még jobban eleredt a nedvem, és a gyomromban mintha pillangók csapkodtak volna. - Mire kérsz? Agyam felmondta a szolgálatot. Én, aki sosem fogytam ki a szavakból, most egyáltalán nem tudtam, mit mondjak, és megrémültem, hogy ha rosszat mondok, még hosszabb ideig hagy szenvedni. Vagy ami még rosszabb, abbahagyja, amit csinál. A végén szinte akaratlanul, rám nem jellemző módon könyörögtem, úgy, hogy minden benne legyen, amire vágytam. - Kérlek, lökd belém az ujjaidat. Kérlek, érints meg! Elveztess el, hadd élvezzek el. Kérlek! Ahogy a könyörgés utolsó szavát kimondtam, dörzsölni kezdett; erős, hosszú simításokkal, amikre úgy tűnt, már órák óta várok. Két ujját csúsztatta belém, dörzsölt, egyre keményebben, gyorsabban, míg képtelen voltam visszatartani a kiáltásomat. Megborzongtam, felnyögtem, és lüktetve élveztem el az ujjai körül; kezem az ágy támlájának csapódott az orgazmus erejétől. Mosolyogva oldozta el csuklómon a csomót. A nyomokat 70 dörzsőlgettem, és visszamosolyogtam rá; tudtam, hogy a le- I n i ő

legfurcsább helyen találtam rokon lélekre, és hogy ezt nem utoljára csináltuk. Hogy érdemes volt könyörögni érte. A /1 nem tudtam, akkor legalábbis nem, hogy ez egyáltalán nem volt könyörgés, legalábbis nem az elején.

I\ lég mindig nem terveztük, hogy együtt járunk, de ez bizonyos vonatkozásban megkönnyítette, hogy arról beszéljünk, mi indít I >c minket. Az elég furcsa lehet, ha az ember lánya a pasijának mondja el, hogy arról fantáziái, hogy addig vesszőzi, amíg nem zokog a fájdalomtól, aztán keményen megbassza a keletkezett II n rkáknak nyomulva, miközben ő igyekszik eltolni magától. De Russell mindent figyelmesen meghallgatott, és bár akkoriban nem tűnt fel nekem, mindent megjegyzett, hogy egy közelebbről nicg nem határozott jövőbeli időpontban megtegye, amitől ii pinám tocsogóra nedvesedik, és forog velem a világ. Egy szombat éjjel kezdődött, hogy megbüntetett rengeteg mondvacsinált ok miatt, amiket, ha vitatkozós kedvemben lettem volna, kétségbe vontam volna. Ettől az tartott vissza, hogy hangja és modora lazából ellentmondást nem tűrővé vál- i ózott, és nyilvánvalóvá vált, hogy abban a helyzetben, ahova i.inunk, nem fogok köntörfalazni, különösen mivel ez a helyzet az volt, hogy meztelenül hajoltam a kanapé karfájára, seggem a levegőben. Viszonylag lagymatag vesszőzéssel kezdte, amitől fenekem 11 i/sergett és felmelegedett. Hamar rájöttem, hogy Russell imádja a vesszőzést, mert előszeretettel hasaltatott a térdére, liogy fáradhatatlanul büntessen, miközben erekciója egyre daruit vonagló testem alatt; bugyim félig le volt húzva a lábamon, iii ni jobban zavart, mint ha teljesen lehúzta volna, és annál fogva kötött gúzsba, ha nem tudtam 71 parancsolni magamnak és mocorogtam. Korábban, amikor a seggem sajgott és felforrósodott,

rögtön lenyomott a padlóra és megbaszott; csípője a padlóra horgonyzott, ahogy belém nyomakodott; nem adott semmilyen menekülési lehetőséget a seggemet nyomó érdes szőnyegről. Ezúttal azonban más volt. Feltett egy kérdést, amire megítélése szerint nem válaszoltam a megfelelő tisztelettel, és hallottam, ahogy nadrágszíja kicsúszik a nadrág övtartójából. Ha az ember nagyon sok ideig gondol valamire, fantáziái róla, rémületesnek tűnhet a megvalósulás, hogy végre része lehet benne. Nemcsak azért, mert fájni fog, hanem mert a máskor kedves Russell most önmaga alternatív univerzumába csúszott át. És nem csak azért, mert kétségbeesetten igyekszem uralni idegeimet, mert nem akarok kiszállni, kibírom, akármit ró rám, a kedvére teszek; ó, igen, Lady Marion büszke lenne. Nem is csak azért, mert majdnem fél évtizedig gyakran fantáziáltam ágyban fekve arról, hogy milyen lenne, ha valaki amolyan régimódi elfenekelésben részesítene egy nadrágszíjjal, de most tényleg nagyon aggódom, hogy a gyakorlatban ez nem annyira izgató, mint inkább fájdalmas. Annyira, hogy kénytelen lennék megkérni, hagyja abba, és ez nem csak kiábrándító véget vetne egy régen dédelgetett fantáziának, hanem a kudarc, a vereség egy formája is. Elfordítottam lelógó fejemet; a testhelyzettől a vér a fejembe szállt, ami tovább növelte a várakozás szédületét. Magam előtt láttam Russellt; teljesen fel volt öltözve, kezében a bőrszíj, kihúzta, meghurkolta, ütésre emelte, hogy lecsapjon rám, és tekintetétől a gyomrom összerándult; félelem és izgalom hullámvasútjára kerültem. Aztán mögém került, és csak annyit tehettem, hogy várok és igyekszem nem remegni. Nem kellett sokat várnom. Az első ütés nem fájt annyira; a hangja inkább okozott döbbenetet, mint maga az ütés. Pillanatnyi megkönnyebbülést 72 éreztem, hogy a fájdalom mégis kibírható, aztán még kétszer

megütött gyorsan, egymás után. Hangosan felkiáltottam. Ügy nint, az első ütésnél nem volt szándéka vagy ereje a lendítésnek, de a következő ütések már átkozottul fájtak. Azt mondta, minél többet kiabálok, annál nagyobbat fog nini rám, ezért ajkamba haraptam, hogy elhallgattassam maga- ni.it; olyan erősen haraptam, hogy megéreztem a vért a szám- l’.m. Seggemen minden ütés úgy hangzott, mint a puskalövés, nyomában a fájdalom, a kín hulláma. Ha nem lett volna a kanapé karfája a hasam alatt, ha nem tartott volna szilárdan, térdein összecsuklik, leesem a padlóra. Mégis így történt, amikor .1/ öv csatja olyan helyre csattant a faromon, amit előtte már sokszor ért ütés, az izzó fehér fájdalom miatt meginogtam, fé- lig a padlóra csúsztam, és összecsuklottam volna, ha Russell - i llentmondást nem tűrő, fájdalmas módon - a hajamba nem markol, és vissza nem rángat a kijelölt pozitúrába. Apró szisszenéseim szinte zokogásba csaptak át, mire utasíimi, hogy számoljam az ütéseket. Olyan nagy fájdalmat érez- n m, amilyet soha nem képzeltem volna, de meg sem fordult i lejemben, hogy megkérjem, hagyja abba. Inkább arra kon- i (filtráltam, hogy kibírjam az ütéseket, elfojtottam a nyöszörl'.eM, a torkomban bugyborékoló, minden csapással kitörni A.író sírást, bár az erőfeszítés, hogy levegőt kapjak, megmu- tiitllatta, milyen fájdalmat okoz, ha nem vette volna észre a seggemen dagadó vörös hurkákból, az arcomon végigcsorgó könnyekből, combjaim remegéséből. Tíz ütés után megfogta a csiklómat, keményen rányomott, i/i,in belém tolta az ujjait; halkan felnevetett, hogy milyen nyilvánvalóan, milyen hallhatóan felizgultam. - Ó, igen. Kis fájdalomkurva vagy, arra nedvesedik a pinád, ugye, Kate? behunytam a szememet, bár 73 a lábam között mozgó ujjai ■Uonyították a tényt.

Ahogy dörzsölt, és én kezdtem nyöszörögni a gyönyörtől, elmagyarázta nekem a répa és a bot elvét, és hogy otrombaságom miatt még nem érdemiem meg az orgazmus répáját. Kezét nem vette ki a pinámból, úgy lökött vissza büntetőpózba, és egy pillanatig erős düh fogott el, hogy úgy bánik velem, mint egy nyavalyás kesztyűbábbal. Szinte láttam, hogy vigyorog, és lábujjhegyen ágaskodtam a kanapé karfája mellett; ujjai kegyetlenül nyomakodtak belém. Újabb tíz ütést számoltam; hang alig jött ki a számon, úgy kiszáradt a torkom. Aztán kaptam még egyet „ráadásnak, hogy el ne vigye az álmomat”. Biztos vagyok benne, hogy ezt az utolsó ütést csak azért mérte rám, hogy élvezze látható megkönnyebbülésemet a büntetés végén, ahogy vártam az utolsó és legerősebb csapást. Még észbe sem kaphattam, ujjai ismét a csiklómon voltak. Nagyon erősen dörzsölt, olyan keményen, hogy még erős nedvesedéssel is keserédes gyönyör volt. Hatalmas orgazmusom volt; lábam összerogyott, átbuktam a kanapé karfáján. Amikor kissé magamhoz tértem, letérdeltem a lábához, addig szoptam, míg a számba nem élvezett, aztán elaludtam; édes álmom volt, oldalt fekve, mert a seggem olyan verést kapott, hogy a takaró finom, susogó érintésére is felébredtem a fájdalomtól. Napokba telt, míg lelohadtak a hurkák, és reggelente zuhanyzás után a nagy állótükörben megnéztem, hogyan változik a zúzódások színe, megtapogattam, mennyire fáj, és magamban mosolyogtam. Igen, végre kezdtem igazán megérteni mazohista hajlamaimat. És Russell személyében olyan partnerre találtam, aki nem csak felismerte ezt bennem, de élvezte, hogy alaposan megdől gőz, bár hamarosan rájöttem, hogy igazából nem feltétlenül a fájdalom a legnagyobb kihívást jelentő elem abban, hogy ellentétemmel, Urammal játszom.

Ötödik fejezet / "V Russell nadrágszíjával való intim megismerkedés Ll másnapján elindultam a városba ebédelni és moziba. C—' VÉlveztem a hétköznapok örömeit, amikor mindenki i i .i|)«sómalomban kepeszt, én meg ráérek szórakozni. IVogramfüzetet vettünk magunkhoz, és elindultunk egy étte- i' mbc. Amint seggem a kemény fapadra ért, belém nyilallt a fáj- il.iliiin. Miért ilyen népszerűek ezek a borzalmas ülőalkalmatos- nl(',uk? Szörnyűek. A Wagamama étterem belsőépítésze a hibás. Mi i'.rándult a szám széle. Russell észrevette, elmosolyodott, de M' in tett megjegyzést, míg a pincérnő fel nem vette a rendelést. Fáj a feneked? Büszkeség? Makacsság? Vagy mert le akartam törölni azt • I ■ i '.rgtelenül szexi, de akkor is átkozottul önelégült nézést ■ ii. .¡ról. Lehet. Alig. Valóban? Eléggé összerezzentél, amikor leültél. < >lyan pillantást váltottunk, amivel azt mondta, hogy • 11.1| i. mire gondolok, én pedig tudom, hogy tudja, de akkor U inuulen igyekezetemmel azon vagyok, hogy ne vegyem fi- |m ■ I< mbc. Nemigen lehetett nyugalmam. Arról beszélgettünk, hogy milyen filmet nézzünk meg aznap délután, aztán egy nőről, akit a szerkesztőségben kedveltem, két közös barátunk közötti szerelem-gyűlölet viszonyról, és megvacsoráztunk. Amint befejeztük, italába kortyolt, és hosszú percekig szó nélkül nézett. - Mi az? - kérdeztem. Letette az italt. - Semmi, csak valahányszor 75 megmozdulsz azon a pádon, megrándul az arcod és látom, hogy fáj.

Mosolygott. A kurafi! Igyekeztem úgy viselkedni, mintha teljesen helyénvaló lenne, hogy a klubszendvicsek maradéka fölött a verésről beszélünk, amiben részeltetett. - Ami azt illeti, arra gondoltam, hogy a nádpálca fájdalmasabb lenne. De tegnap éjjel... - Óvatlanul megmozdultam, hogy kényelmesebben üljek, és csak akkor vettem észre magamat, amikor mosolygott. - ... Szóval a szíj sokkal fajdal masabb. Nem is tudom, hogy miért. - Dacosan felszegtem az államat. - De nem fáj annyira. Összevonta a szemöldökét, és ekkor jöttem rá, hogy botoi módon újabb ötletet adtam neki. -Igazából erősen ütöttelek, mert tudtam, hogy kibírod, sőt szereted. De csak 75 százalékot adtam abból, amire képes vagyok - mert annyira közel voltunk a falhoz, és nem tudtam lendületet venni. Fenekem megfeszült a gondolatra, hogy a szíjjal még erősebbe 11 üssön; ez a szíj most megint ártatlan divatcikként feszüli a derekán, és én képtelen voltam levenni róla a szememet. - Persze nem tudom, hogy kibírtál volna-e többet. Min végeztem, a feneked elég elgyötörtnek tűnt. És annyira re megett a lábad, hogy alig tudtál a kanapé karfájára hajolni Aggódtam volna, ha nem látom, hogy a leveid a combodon csorognak lefelé, szóval pontosan láttam, mennyire élvezed. Rossz kislány. Alig jutottam szóhoz. Azt hiszem, sikerült kimondanom valami hebegésfélét, de ennyi. Körülnéztem az étteremben — a/, egyik szomszéd asztalnál hölgyek vacsoráztak kisgyerekekkel, a másiknál kamasz pár nézte epekedve egymást, közben S nem sokkal korábban vásárolt holmit 76 nézték a papírtasakok- l>an. Igyekeztem teljesen normálisan viselkedni, mint aki ura

magának, és nem vettem tudomást a lábam között forrósodó I»í/.sergésről. Sikerült is, nagyjából, amíg... A szíjban azt szeretem, ahogy minden ütésnél a segged liléiére csapódik. Tudom, hogy fájdalmas az ütés is, de a szélén I"'.apódó utóütés különösen élesnek tűnik. Bár elég jó nyomói hagy. Imádom, ahogy megborzongsz, amikor a körmei- nu't végighúzom a hurkákon. Arra is ki tudnám verni a farkain.H, ha csak a büntetett seggedet nézem. Bár attól elég nagy hiányérzeted lenne. I így mosolygott, hogy látszott rajta, tényleg nincs tekinWtlrl senkire, és én megint azt akartam, hogy legalább ösz11 liiggően tudjak beszélni, ahogy néhány perce beszélgettünk • l> vmással. |ó lett volna úgy is. Biztos vagyok benne, hogy szükség PUrlt il ki tudnám elégíteni magamat úgy is. - Újabb kaján V t | ' , v m . - Ó, és így legalább van indokom, hogy lekötözzelek, ■siti mintha indokra lenne szükségem hozzá. I (’gzésem kezdett szakadozottá válni, és határozottan beIftlvcscdtem. Kezemet keresztbe tettem az asztalon, hogy ■111 i iic lássa ágaskodó mellbimbóimat. | I lalkan felnevettem, kissé rémülten. Elárult a hangom. Nem kéne erről most így beszélnünk. Mosolygott.

77

- Miért? Felizgultál? Mintha nem tudta volna. Persze tudta, és azért kérdezte, mert élvezte, hogy elpirulok, amikor válaszolok neki. Nagyon halk volt az „igen”-em. - Vedd el a kezed a melled elől. A nevét suttogtam, a szó könyörgés és kétségbeesett felkiáltás volt egyben; karom még határozottan takarta izgalmam egyértelmű jelét. Ekkor megfordult az áramlat, és kibújt belőle a domináns. - Ez nem kérés volt, Kate. Lassan elmozdítottam a karomat. - Csusszanj hátra egy kicsit, hogy rendesen lássalak. Vöröslő arccal csusszantam hátra. Lágyan felnevetett. - Ez tényleg kicsi volt. De így is jó, eleget látok. Szándékosan a mellemet bámulta, akkor sem kapta el a tekintetét, amikor a pincérnő arról érdeklődött, hogy kérünk-e desszertet. Russell mindkettőnknek rendelt, és amikor a nő elment, és felróttam neki, hogy látta ezt, azt felelte: - Nem a melledet bámultam; azon gondolkodtam, hogy nézhet ki meztelenül. Kiürítettem a poharamat. Ó, akkor minden rendben. Miközben a desszertre vártunk, a beszélgetés ismét arról a lányról folyt, aki a szerkesztőségben talán kedvel engem, mármint „úgy” érdeklődik irántam vagy nem, de tulajdon képpen mindegy volt, hogy miről beszélgetünk, az esélyem, hogy összeszedjem magamat és ne hebegő, tehetetlen alakként üljek előtte, hamar szertefoszlott. Russell, aki egyszer találkozott vele, kijelentette, hogy az a lány szerepváltó, aki lehel domináns és szubmisszív is, attól függően, hogy kivel játszik, és azt kezdte magyarázni, hogyan mutatná meg neki, miként „hozhatná ki belőlem a legtöbbet”.

És azt ecsetelte, hogy engem lekötözne, arra utasítana, hogy nyaljam, megmutatná neki, hogyan használja hatékonyan a nádpálcát a seggemen és mellemen, aztán a szemem láttára alaposan meghágná, és így tovább. Más okból mocorogni kezdtem a pádon. Remegő kézzel próbáltam enni a desszertet. Természetesen észrevette. Mire befejeztük és megkaptuk a számlát, már nem érdekelt, mi megy a moziban. Azt akartam, hogy menjünk vissza hozzá egy heves délutáni baszásra. Amikor ezt megmondtam neki inkább könyörögtem, mert ekkorra már nagyon begerjedtem , mosolygott. - OK. Visszamehetünk hozzám. De később. Előbb be kell v/,ereznem néhány dolgot. Láthatta a csalódottságot a szememben, de nem akartam nyíltan reklamálni, mert tudtam, hogy akkor még tovább 11 ne várnom. Fizettünk, elindultunk. Russell kérésére farmernadrágvolt rajtam, de bugyi nem, és szinte belebolondultam, iliogy a varrás a nyílásomba tapadt. Voltunk DVD-boltban, két könyvesboltban, egy szupermarketben, és már legszívesebben sikítottam volna a csalódoitságtól. És nem is vett semmit. Én már nem színleltem, hogy bármit is vennék, és arra koncentráltam, hogy ne kerüllek kényelmetlen helyzetbe nyilvánosan azzal, hogy könyörült neki, vigyen haza és basszon meg, vagy a farmernadrág Vallásától élvezek el. Aztán amikor üres tekintettel bámultam i I i ukott újságokat, mögém lépett és keményen fenéken csa- I '"i i, felkiáltottam, ez kizökkentett révületemből. OK. Végeztem. Ideje hazamenni. Igazán kösz. pi'p.ie visszaértünk a házhoz, és 79 amint átléptük a küszöböt, li 11|mlottam, hogy leszopom. Nagyon kívántam, de egyben

szerettem volna némi kontroilt szerezni. Russell olyan jól tudott olvasni a gondolataimban, hogy mindig egy lépés hátrányban voltam, és úgy számítottam, ha a számba vehetem, azzal visszaállna az egyensúly; ha szopom, akkor nem annyira uralkodni akar felettem, hanem időnként halkan, mélyről felnyög, vagy kezét ökölbe szorítja, aztán ellazítja, és ilyenkor tudom, hogy ő küzd az önuralomért, és az egész miattam van, ami nagyon kielégítő gondolat. Majdnem olyan kielégítő, mint érezni, ahogy a nyelvem mozdulatára, ajkam gyűrűző mozgására reagál, és ahogy nyelem, szorgalmasan tisztára nyalogatom utána, és aztán általában garantált az én orgazmusom is. O, igen. így a lépcsőn felfelé menet megkérdeztem, akarja-e, hogy leszopjam. Vigyorgott. - Azt hiszem, akkor én lennék kiszolgáltatott helyzetben. Valami mást tartogatok neked. Annyi időm sem volt, hogy megpróbáljam kitalálni, mire is gondol, amikor elkapta a csuklómat és lerántott az ágyra. Küszködtem, hogy ki egyenesedjek, vagy legalábbis kissé kényelmesebb pozícióba csusszanjak, egyik kezével a hátam mögé rántotta a karomat, a másikkal a nadrágomat rántotta le. Mire abbahagytam a kapálózást és belenyugodtam, hogy nem tudok elmozdulni abból a pozícióból, amiben látni akar, már felkapta a hajkefét az éjjeliszekrényről, és olyant csapott vele a fenekemre, hogy visszhangzott a szoba. Könyörtelen volt a ritmus. Előfordult, hogy a büntetés könnyű és játékos volt, de ez egyáltalán nem nevezhető annak. Csak néhány órával korábban használta rajtam a nadrágszíjat. Nem tudom, mennyi ideig folyt ez így, csak arra koncentráltam, hogy a fájdalom hullámainak a tetején maradjak. Mire abbahagyta a műveletet, 80 amikor már nem kaparta körömmel és a hajkefe tüskéivel égő hurkáimat, csak annyit tudtam,

I logy az arcom és a pinám is csurom nedves. Felrántott, végighúzta kezét a nyílásomon, és ott álltam előtte remegő lábbal. Kuncogva nyomta ujját a számba, hogy nyaljam tisztára; rámutatott, hogy könnyeim és nyöszörgésem ellenére itt a bizonyíték, hogy élveztem ezt a bánásmódot, a büntetést. Pirulva nyaltam le saját nedvemet, és gyűlöltem az önelégültségét meg azt, hogy igaza van. Amint tiszta volt az ujja, utasított, hogy vetkőzzek le, aztán meztelenen térdre kényszerített. Kézbe vette mellbimbóimat, szorította, morzsolta ujjai között; annyira fájt, hogy ajkamba haraptam, nehogy felkiáltsak. Végül beleunt a játékba, és levetette a nadrágját. Ügy estem neki, mint az éhező. De mindent ő akart az ellenőrzése alatt tartani. Hajamba melyesztette az ujjait, saját ritmusára kezdett lökni a számba; nem érdekelte, hogy fáj a fejbőröm, és levegőért kapkodok, ahogy oda-vissza rángat a farkán. Aztán keze hirtelen megszo- i illt a hajamban, és eltolt az ágyékától. - Nem élvezek a szádba. - Zavartan néztem fel. - A mellei! re akarok. Most elélvezek, aztán hanyatt fekszel az ágyon, és megteszem, amiért egész nap könyörögtél. Elélveztetlek. De vannak szabályok. Ha egyetlen csepp sperma is az ágyra kerül, rögtön abbahagyom. Akkor fel kell öltöznöd és hazamehetsz nedvesen, nyöszörögve, kielégítetlenül. Megértetted? Bólintottam, erősen figyeltem, ahogy kezét fel-le mozgatta a l.iszán. Aztán elélvezett; hosszú, tejes spricc érte a mellemet, i/i.ín a hasamat. Egy lépést hátrált, aztán rám mosolygott. Na, mire vársz? Óvatosan az ágyra dőltem, felszisszentem a még lüktető H lyemet érő fájdalomtól. - Fáj? Bólintottam. Lehetetlen volt tagadni. 81 Megint mosolygott, megragadta karomat, csuklómat, és

megparancsolta, hogy markoljam meg az ágy fejtámláját. - Szégyellt! magad. És ne feledd, mi történik, ha egy csepp is lefolyik. - Combom belsején simított végig, megremegtem. - Olyan érzésem van, hogy nem szeretnél kielégítetlenül hazamenni. Aztán ujjazni kezdett, és teljesen belesüppedtem az élménybe. Végighúzta kezét a résemen, aztán ujjait mélyen belém nyomta. Kegyetlenül ujjazott, hüvelykjével a csiklómat dörzsölte. Nyögtem, nyöszörögtem a gyönyörtől, de minden mozdulat égető fájdalmat okozott a lepedőn lapuló, sebzett fenekemnek. Az érzések összeolvadtak bennem; a fájdalom, a kéj, a megaláztatás és az egész puszta szexissége egyszerre lüktetett bennem, hangos nyögéseim megtörték a csendet. Russell egy pillanatra megállt, egy lépést hátrált, rám nézett áthatón. Elpirultam; arra gondoltam, milyen képet nyújthatok úgy kiterülve, szétvetett lábbal, ahogy elélvezésért könyörgök. Aztán rájöttem, azt ellenőrzi, hogy lecsorgott-e rólam valami, miközben vonaglottam alatta. Kétségbe voltam esve. Kezemet mozdítottam, de rosszallóan intett, félbemaradt a mozdulat. A másodperc tört részéig egymást néztük, szemem biztosan összeszűkült, ahogy rájöttem, pontosan mit is jelent ez, mit kell tennem, ha orgazmushoz akarok jutni. Kit akarok megtéveszteni? Itt nincs semmi ha, semmi feltétel. Bár agyam felfogta, mit vár el tőlem Russell, és azon gondolkodtam, vajon képes vagyok-e rá, már mozdult a testem. Furcsán vonaglottam az ágyon, az ágynemű minden érintésére megsajdultak a sebeim, felszisszentem a fájdalom tói. Egy különösen erőteljes mozdulat hatására egy csepp sperma feltartóztathatatlanul csordulni kezdett csípőm íve felé, és ez mély rémülettel töltött el. Kénytelen voltam olyan erősen az ágyhoz csapni a seggemet, hogy 82 kínomban felsikoltottam. De csak mozogtam tovább, ő pedig látt;i

egyértelműen hiábavaló próbálkozásomat, hogy vesztésre állok a gravitációval szemben. Végül megszánt engem. - Ha nehézségeid vannak, megengedem, hogy használd .1 kezedet. Micsoda szerencse! Mohón végighúztam a kezemet a mellkasomon és a mellem oldalán, hogy elkapjam a lecsorgó ondót, .i/tán lenyaltam ujjaimat, és újabb adagot mertem magamba csillogó és már kipirult mellemről. Láthatóan élvezte a látványt, és szerencsére folytatta. Ujjaival döngetett keményen. Olyan volt, mintha egymással szembemenő áramlatok közt sodródtam volna. A könyörtelen, pinámban erős dugattyúként nyomuló ujjak, seggem nyers vörös fájdalma az ágyon, Ahogy vonaglok, az érzelmek kavalkádja volt. A sok különböző érzés, és az, hogy sokáig keményen küzdöttem, hogy ne cso- i«>j;jon le rólam az ondó, együttesen azt eredményezte, hogy kétségbeesett kéj vágyam ellenére elég sokáig tartott, amire el- ' 11 az orgazmus. Elég az hozzá, hogy az egész alfelem sajgott, mire az orgazmusvágy felülkerekedett minden félelmen, hogy kijövök a kijelölt szerepből. Hatalmasat élveztem; nyögésem és sikolyaim hangosan i sengtek a fülemben. Utána sokáig remegtem attól, hogy mi- Ivi'n intenzív volt az élmény. A pulzáló rángatózás elmúltával Kussell a vállamat simogatta, és amikor hiánytalan öltözetbe l'iijtatott testére néztem, az jutott eszembe, hogy néha még mindig képes vagyok alulbecsülni. Ez volt az első igazi tapasztalatom a szado-mazo vonaliul, ami nemcsak a fájdalomról szólt, hanem a méltóság és i' íréi nyitás elvesztése is benne volt. Meglepetésemre kezdtem li (’jobban azokat a pillanatokat élvezni, amelyektől a legjob- hin elpirultam; ezeket találtam a legérdekesebbnek. 83Fájda- li un küszöböm esélyt adott, hogy kibírjam a brutális erőt, de a megaláztatás lélektani

része velem maradt jóval az után is, hogy a sebek elmúltak, az emlék a tudatomba villant, és ezek a pillanatok hőhullámokat hoztak rám, és zavart voltam tőlük, de egyben izgalommal töltöttek el. Időnként nehéz volt megérteni, mi indít be. Elfogadni még nehezebb, amikor a jelenet intenzitása és az adrenalinszint alábbhagyott, és eszembe jutott, milyen messzire mentem, mennyire belementem a játékba. Nagyon izgalmas volt, de egyben aggasztó is. Honnan tudhatnám, mi a helyes egyensúly? Honnan tudhatnám, hogy ne menjek túl messzire?

Hatodik fejezet

a

mazochizmussal az a probléma, hogy ha már belekezdett az ember és a domináns partnere nem igazi szadista, a büntetéseknek a szó igazi értelmében nincs igazán elrettentő erejük. Tudom, hogy ez furcsa, nem utolsósorban azért, mert nézzünk szembe a ténnyel - amúgy sem a szó szokásos értelmében való „büntetésről” beszélünk. Nem vagyok engedetlen iwrek vagy idomítandó kutya, és nagyon kényelmetlenül i n /.ném magamat olyan emberrel, aki szerint az ilyesmi logikus... hogy csak a maguk gyönyörét nézik, és amíg mindkét Irlnek örömet szerez, az teljesen oké meg ilyesmi. Ez nálam nem működik. Ráadásul hanyag vagyok, feledékeny és nagyon, nagyon szarkasztikus - ha valaki ezt ki akarná nevelni Itrlőlem, akkor nagyon nagy kínban lennék, és mire befejeznék, halálra unnám magamat. I Ifi már itt tartunk, hamar rájöttem, hogy megfelelő hanl'iil.uban nagyon szeretem a fájdalmat. A csípő érzés, a kihívás, i m.igas adrenalinszint, az azt követő katarzis. És ha Russell Itli.il.il valami önkényes okot a játékra, hogy megbüntessen, én I bekevésbé sem tiltakozom.

Hiszen a fájdalom árapályától, a hullámzástól, ahogy a nádpálca a popóm domborulatára csap, ahogy a combom tövét éri, teljesen benedvesedek. Drogoktól nem tudok beindulni, de az az eufórikus érzés, amiben részem van, ha az adrenalin lüktet a testemben, teljesen legális (és ingyen van); szóval az nagyjából olyan, mintha szeren lennék. Az legalább annyi ideig tart, mint a sebek; időnként tudatom előterébe türemkedik, egy-egy ilyen aktus után még napokig, váratlanul ér, miközben unalmas szerkesztőségi feladataimat látom el. És egy-egy emlékbevillanástól megmerednek mellbimbóim, testem feszül, szemem úgy csillog, hogy kollégáim nem tudják, mire gondolok abban a pillanatban, amikor mintha valahol máshol lennék. Mindent egybevetve, ez aligha volt igazi büntetés meg ilyesmi, kiderült, hogy Russell perspektívájából nem igazán kihívás. Miért kéne szenvedést okoznia nekem, amikor mást is csináltathat velem, olyasmit, amiről nem is álmodhattam, ami eléggé megdöbbentett, amikor először említette... Ha olyan bosszantóan éles elméjű dominánssal játszunk, mint Russell, ő gondosan olyan dolgokat választ, amiket nem tartunk szexinek. Amit fogcsikorgatva teszünk meg a parancsára, az a tiszta önalávetés. Csak hajiunk meg előtte, hogy örömet szerezzünk, és általában úgy, mintha nem zavarna minket, mert tudjuk, hogy ha ő tudná, mennyire utáljuk megtenni, még többet csináltatná velünk. Mert megengedheti magának. És éppen arra kényszerít, amit nem akarunk megtenni. Nem vagyunk biztosak abban, hogy képesek leszünk-e rá. A tekintetünk zaklatott, düh és megalázottság villan benne; legszívesebben azt mondanánk neki, hogy menjen a francba, de tudjuk, hogy nem tehetjük, mert magunk sem értjük, miért, de vágyunk rá, és nem tudjuk megmagyarázni az okát. 85

Számomra ilyen volt ez a lábdolog. Rengeteg nagyszerű adottság van Russban, jellem és külső megjelenés vonatkozásában is. Intelligens, szórakoztató, a leg- I ilcjezőbb kék szeme és kaján mosolya van; úgy kényszerít védekező pozícióba, ahogy senki. Személyisége olyan szexuális I ihívások elé állít, hogy attól az élet egy kicsit élénkebbnek, a színek fényesebbnek tűnnek. Sok fantasztikus, izgató, nagy- vem dolgot tudnék mesélni Russellről. De azt nem mondhatnám, hogy a lába ezek közé a dolgok közé sorolható. Egyszer barátokkal voltunk, bolondoztunk, játékosan verekedést színleltünk. A külvilág számára a mi szado-mazo kapi solatunk rejtve maradt, ha úgy tetszik, amolyan kölcsönös előnyökön alapuló domináns-alávetett viszonyunk volt, ami- rfll közös barátaink semmit nem tudtak, bár előttük is sok- K/.or játszottunk ilyesmit, ártatlan társasági formában. Amikor azonban egy összetekert magazinnal a fejére csaptam és a legújabb szám kiváló cikkeit ecseteltem a moziban és olyan el ősén megfogtam az orrát, hogy a szeme könnybe lábadt, a dolgok megváltoztak. Gyorsan kibányásztam egy zsebkendőt a táskámból, és bocsánatot kértem a keresetlen mozdulatért. A Ivetté tőlem, mosolyogva törölte meg a szemét. - Semmi baj - mondta hangosan, hogy a többiek is meghallják. Aztán halkabban hozzátette: - Később rendesen megbüntetlek ezért. Ezt már csak én hallhattam. Elég az hozzá, hogy a film nagy részét azzal töltöttem, hogy l'ondolkoztam, vajon mit ért ezen. Hangja nem indokolatlanul volt bosszús, szóval a fenyegetés valami teljesen rendkívülit i|',c 11, nyilván nem a kezével akarja csinálni. Nádpálcával? Koriak csal? A nadrágszíjával? Vonalzóval? Vajon azt akarja, hogy iddig 86 kefél engem, amíg el nem élvez, engem meg ott hagy killégítetlenül? Ezt már megtette egy emlékezetes és borzasztóan

kínos, álmatlan éjszakán, néhány hónappal korábban, amikor ott maradtam hátrakötött kézzel, miközben ő az igazak álmát aludta. Nagyon reméltem, hogy nem így lesz. Határozottan valami kielégítőbb szórakozásra vágytam. A végén olyasmit választott, amihez képest egy éjszakányi zavar és kényelmetlenség semmiségnek tűnt. Ami azt illeti, inkább egy egész hónapnyi zavarban és kényelmetlenségben volt részem. És nem mondhatni, hogy szűzies típus lennék. Térden álltam, meztelenül az ágyán, amikor elmagyarázta, hogy mi fog történni. A derekamat simogatta, lazán futtatta ujjait fel-le a gerincemen, úgy, hogy - a szoba hidege és az izgatott várakozás miatt -- eléggé elkalandozott a figyelmem, és egy reményteli percig azt hittem, rosszul hallok. Vágyálom. - Megértetted? - kérdezte. Hallgattam, remélve, hogy végül azt mondja, meggondolta magát, és inkább addig ver, míg nem üvöltök sírva, aztán pedig sebzett és lüktető seggemet megtorlásként síkosító nélkül dugja meg. Az pokolian fájna, és határozottan büntetésnek számítana. De tényleg számítana? Felvethetném neki? Vagy felborítanám vele a köztünk levő függelmi rendet? Keze megállt, már nem simogatott, hanem a mellbimbómba csípett. Keményen. - Azt kérdeztem, megértetted?! Nagyot nyeltem, és mivel hang nem jött ki a torkomon, bólintottam. Mit is szoktak ilyenkor mondani? Értem, de fel nem foghatom? így voltam ezzel. Nem akartam megtenni. A gondolattól is rosszul voltam. Megalázónak tartottam. Düh í tett. Ez egyáltalán nem tetszett nekem. A szokásos szubmisszív kielégülés, amit abból nyerek, hogy önmagam megalázásával kielégítek valakit, nem tűnt87elég vonzónak ehhez. Egyáltalán nem tartottam szexinek ezt a játékot. Megmozdult, kezdte lehúzni a nadrágját.

- Akkor mozdulj! Csókolhatod, ahogy lefelé haladsz. Szokj hozzá. Hangjában olyan kaján élvezet hallatszott, hogy feldühített. 1'uata, hogy olyasmit kért tőlem, amire minden idegszálam ugy reagált, hogy nem teszem meg, nem tudom megtenni. De ő csak leült, hátát a párnához támasztotta, kezét összefonta .1 feje mögött, és engem figyelt, míg megpróbáltam feldolgozni, amit hallottam. - Miért nem kezded azzal, hogy a nyelvedet megjáratod .1 farkamon? OK. Azt meg tudom tenni. Azt szeretem. Remek. Ügy mozi lultam az ágyon, hogy jó pozícióba kerüljek. Már felállt a farka, de ahogy finoman elkezdtem felfelé, a makk irányába szopni, még keményebb lett; dákója az arcomba nyomult, majdnem olyan követelőzőn, mint a gazdája. Mellette térdeltem, szorgalmasan, v/olgálatkészen, figyelmesen; belefeledkeztem valamibe, amit élveztem. De hirtelen visszarántott a valóság. Szó szerint. Hajamba markolva felhúzott, olyan hirtelen, hogy számból egy csepp nyál nyúlt le és lecseppent a farka vágatába, mielőtt visszaszívhattam volna. A látvány bujaságától és a megalázottságtól elpirultam. Nagyon jó, de ebből elég - mondta, és úgy paskolta meg ii lejemet, ahogy állatét szokás. — Most miért nem mész lej- I' hh, a tökömre egy kicsit? Engedelmesen ágyékába fúrtam az arcomat. Hirtelen Klembe jutott az első alkalom, amikor erre utasított; hogy milyen rákvörös lettem a szégyentől és haboztam megtenni vakunk, amit olyan nyilvánvalóan azért kért, hogy megalázzon. Ahogy finoman szoptam, arra gondoltam, mi történt velem. I logyan jutottam a tétova zavartságtól a boldog, sőt mohó en88 ■dclmességig? Néhány hónap alatt ennyivel messzebb tolódlak volna ki a határaim? Hogyan képes ilyen könnyen mindig üdébb

tolni a határt? Ez azonban nem az önelemzés ideje volt, mert arra utasított, hogy csókoljam egyre lejjebb, a belső combját, a térdét, és azon túl is, a sípcsontját, lábfejét. Megtettem. Csókjaim egyre gyorsabbak és felületesebbek lettek, annak ellenére, hogy a fenyítéstől féltem. Nagyon hamar szembekerültem a nagylábujjával; a szoba teljesen néma, egy hang sem hallatszott. És Russell várt. Nyugodt volt, közönyös, lerítt róla a magabiztosság, tudta, hogy megteszem, amire utasított. Éreztem, hogy mögém mozdul, hogy jobban lássa, milyen háború dúl az arcomon. Semmi nem kerüli el a figyelmét. Felkelhettem és távozhattam volna. Mondhattam volna neki azt, hogy menjen a büdös francba. Ha elég nagy cirkuszt csapok, nem kényszerített volna, hogy megtegyem. Talán. De valami makacs büszkeség, és elmém egy kis szegletében egy belső hang azt súgta, hogy meg tudom csinálni. Meg kell tennem. Sőt, hogy szexi dolog megtenni, hiszen az engedelmesség nem igazi engedelmesség, ha csak olyasmit teszünk meg, amii szeretünk. De csak agyamnak egy nagyon kis része mondta ezt, csökkenő meggyőződéssel. Nem voltam képes megérteni, miért zaklat fel ez annyira. Tudtam, hogy a lába tiszta, és hát csak egy láb. Senki nem látja, csak ketten vagyunk. OK, tágabb értelemben a láb egy kicsit tabu, lealacsonyító. De ezen túllépni nem olyan nagy dolog, ugye? Mennyivel rosszabb, mint a kezét csókolni, gon doltam, ahogy próbáltam magamat a témára édesgetni, a tudatalattimat rábeszélni. Vagy túl optimista voltam a feladai nagyságát illetően. Lehajtottam a fejemet a lábára. Meg tudom tenni. Örömet

szerzek neki, ha megteszem. Ha gyorsan túljutok rajta, valami mást csinálhatunk, ami pokolian szexi lesz. Behunytam a sze89 memet. Még közelebb húzódtam hozzá, de képtelen voltam megtenni az utolsó lépést. Mély levegőt vettem néhányszor, i '■

megint megpróbáltam. Nem jártam sikerrel. Ajkam száraz vuli, gondolataim kavarogtak. Meg tudom, tenni, gondoltam. Ili gyorsan megteszem, nem jön rá, mennyire felzaklat. Azt mondtam, hogy a lábujjamra lihegj? I )e tudja, mennyire felzaklat a feladat. Szembeötlő. HanIMIm elcsuklott. Nem. Akkor mire vársz? Folytasd! Tétován odébb moccantam az ágyon és lehajoltam, hogy megcsókoljam a kis lábujját. Tollpihe-könnyűségű csók volt. Megnyaltam hirtelen kicserepesedett számat, és minden, si- I ollózva tiltakozó ösztönöm ellenére lejjebb nyomtam az ar- i ómat. Halkan felnyögött a gyönyörtől, ahogy újra a lábujjaihoz értem, és tudtam, hogy a gyönyört inkább az okozza, hogy alávetettem magamat az akaratának, és nem a csók. Szinte I. inam, hogy mosolyog mögöttem, és nagyon dühös voltam iá ezért. Minden lábujját megcsókoltam finoman, tisztelettel 4* lassan — nem akartam, hogy még egyszer erre kényszerít- ■' ii , majd hosszú csókkal fejeztem be a nagylábujján. Aztán megfordultam, ránéztem zihálva; arcom és nyakam vörös volt á szégyentől. Próbáltam nem mutatni hosszússágomat, de vi- l
- így jó? Vigyorgott rám. • Még nem egészen. A másik lábon is végig kell menned. II. 1 jólj fölém és90 szopd a lábujjamat! (¡yorsan hátrafordultam, inkább a lába legyen előttem, mint hogy a szemébe kelljen néznem, amely mintha túl sokat látott

volna. Russell tapasztaltabb volt szado-mazo viszonyokban, mint én, és folyamatos csodálkozás, bosszúság forrást volt, hogy mintha sokkal jobban ismerte volna ezt a természetemet, mint én, így félelem és düh vett rajtam erőt akko: is, amikor a helyzettől nedvesedni kezdtem. Két érzés közötr vergődtem; egyrészt olyan izgalmi állapotba kerültem, hogy madarat lehetett volna fogatni velem, másrészt legszívesebben felpofoztam volna, amiért ilyen arrogáns, bár egy kis belső hang azt súgta, hogy nem fair őt arrogánsnak nevezni, amikor végül is többnyire igaza volt. Helyezkedtem egy kicsit, szétterpesztettem kinyújtott lábát, hogy a másik lábfejét is elérjem; arra gondoltam, hogy kibírom a megalázkodás ezen utolsó fázisát is. Csak csináld, ne gondolkozz. Lábfeje csókolgatásával kezdtem, aztán összeszed tem bátorságom maradékát, és több lábujját a számba vettem. Ami azt illeti, nem volt rossz íze, így végighaladtam a vonalon, és nagylábujját kezdtem szopogatni. Nyaltam. Bálványoztam. Agyam mentális mantrát ismételgetett: nemsokára vége les/.. Nem. Sokára. Vége. Lesz. Aztán váratlanul a lábam közé nyúlt, és lábujjára tapadt számból a gyönyör hangja bugyborékolt fel. Nagyon jellemei rá, hogy rögtön mélyebbre nyomta a lábát a számba. - Nagyon nedves vagy. Megduzzadtak a kisajkaid. Teljesen nyilvánvaló, hogy élvezel valamit, amit éppen most csináltu k Behunytam a szememet és folytattam a szopást; testem re agáit, ahogy még mélyebbre dugta ujjait - micsoda szégyen - locskos redőim között. A szobában nem hallatszott más, csak az, ahogy a lábujjaii szoptam és cuppogás a bennem lazán járó ujjai nyomán. (>n magam ellenére begerjedtem, 91 és nagyon el akartam élvezni, mohón nekifeszültem hát döfködő ujjainak. Fölnevetett.

- A morcoskodás után kiderült, hogy nagyon is élvezed, ha .1 lábujjaimat szopatom veled. Hiába tagadod, kéjsóvár kurva v.tgy. Ugye, szajha? Nem is vettem figyelembe, hogy többször is lekurvázott, mert tudtam, hogy csak a reakcióimra kíváncsi. Még jobban elvörösödtem, de mivel háttal voltam neki, és a hajam az arMtmba hullt, tudtam, hogy nem látja. Folytattam a nyalást, ii|',y véltem, valószínűleg jó ötlet, hogy gyakorlatilag ki volt IK(kelve a szám, mert különben mondtam volna valamit, miivel még nagyobb bajba kevertem volna magamat. Inkább n.i|’,yon erősen arra próbáltam koncentrálni, hogy olyan jól ki- i légítsem, hogy kedve legyen továbblépni. Ami nagyon nehéz, Rn az ember olyan erősen el akar menni, hogy bármit meglenne az orgazmusért. Ahogy hüvelykujjával a csiklómat dörzsölte, nyöszörögtem i izgalomtól; a körülmények ellenére igen közel jártam a kii’liy,üléshez. Azt hiszem, akkor jutott eszébe az ötlet. - Ügy látszik, már nagyon élvezed a lábam imádatát. Bosszúsan szusszantam, nyelvemet közben szinte ádáz el^ /1111 sággal dugtam az ujjai közé. - Azt hiszem, addig kéne l»n|utnom így téged, amíg a kezemtől el nem élvezel. Az jó ...... ugye? A „jó” nem megfelelő szó erre. Behunytam a szememet, k 11 ''égbeesetten próbáltam visszapislogni a düh és megalázón.Is könnyeit. Bármennyire utáltam ezt tenni, Russell képes Ifi l volna úgy manipulálni a testemet, hogy a lehető legtöbb Bfftnyört nyerje. Fokozta a ritmust, ujjait egyre keményebben, IkVie mélyebben nyomta belém, minden nyomással a csikló- in H fi dörzsölve, míg az arcom teljesen a lábára tapadt, és nyöBttui|',iem a nagylábujja körül. 92 Holnap biztosan sajogni fogok, | n konok, nagyon határozott behatolás megtette a magáét, mi', e inusom lüktetett, kirobbanni készült, de lecsillapodott,

ahogy kínzóm lassította a dolgokat és élvezte, hogy milyen nagy hatalma van felettem, hogy olyan könnyen uralkodik rajtam. Aztán újra orgazmus közeli állapotba juttatott. És újra. Nem tudom, mennyi ideig nyalhattam, csak azt tudom, hogy amikor végre az orgazmus hullámain lovagoltam, az állkapcsom fájt, és a kiáltásaim rekedtesek voltak, annyira kiszáradt a szám. A végén úgy leszűkült, nem éreztem mást, csak a kezét és a lábát. Idegvégződések puszta gomolyaga voltam, kétségbeesetten vágytam az orgazmust, hajlandó lettem volna megtenni bármit, amit csak akar, ha ez arra vezet, hogy megkapom, amire vágyok. Könyörögnöm kellett volna neki érte, de én inkább a számba vettem a nagylábujjait, amilyen mélyen csak tudtam, talpát nyaltam és szó nélkül megmutattam, hogy bármit megtennék érte, olyasmit is, amiről egy órával korábban magabiztosan állítottam, hogy túl van azon a határon, ameddig hajlandó vagyok elmenni. Egyszer olvastam valahol, hogy a szexuális megalázás kulcsa nem az, hogy ráveszünk valakit olyasmire, amit az nem akar megtenni, hanem az, hogy rávezessük arra, amit titokban már régóta meg akart tenni. Őszintén mondhatom, én sosem álmodtam arról, hogy ilyen módon alázom meg magamat, és még mindig elpirulok, ha csak rágondolok is. Ugyanakkor amikor az ujjai körül elélveztem, az életem legintenzívebb élményei közé tartozik. És még ha kényszerített is, hogy utána nyaljam le ujjairól a ragadós nedvet, ami bizonyította, menynyire élveztem a szokásos büntetést, aztán hajamnál fogva lerántott, hogy szopjam a farkát, én önkéntelenül arra gondoltam, milyen lehet, ha újra kell ezt csinálnom. Ahogy az Russell és köztem gyakran előfordult, sikerüli olyasmire rávennie, ami mélyen érintett engem, amire utáni sokáig visszagondoltam még - miért olyan nagy ügy a láb és ilyenkor mindig elpirultam; testem úgy reagált, mintha új raélném a pillanatot.

Hetedik fejezet szavak furcsa dolgok. Ha alávetett szerepben va- y~'l\ gyök, akkor könyörgök, esdeklek, azt mondom, C-X Vamit domináns uram kér tőlem. Tény, hogy bizonyos szavak könnyen kicsúsznak a számon, mások pedig .1 torkomra tapadnak. Korábban nehezen mondtam ki, hogy Hszál, büntess, használj, de most - hála Russell vesszőpa- i ipájának, hogy bizonyos mondatokat mondat velem, amik- níl én zavarban vagyok, és ő ezt élvezi - hangom a lealacso- uyodás ellenére magabiztos; büszke vagyok és nedvesedek i i adattól, hogy örömet szerzek neki a megaláztatásommal. I i .unnak nevezni (Igen, uram) már nehezebb; ha ezt a szót mondom ki, hangom halkabb, és ha meg tudom úszni, a ha- |.un függönye mögé rejtem arcomat, hogy ne lássa, mennyire megaláz. Nehéz ugyan, de ezt is meg tudom tenni. És megír./,em. És alávetettségem végső soron nagy örömöt szerez, és mindkettőnknek kielégülést hoz. Van azonban egy szó, ami kapar, bármilyen gyakran mondjiik is körülöttem: kurva. Tudom. Kicsi a világ. És szado-mazo viszonylatban ez még i mik nem is számít megalázónak. Jól elvagyok személyiségem kettős természetével, azzal, hogy független vagyok, tehetséges és a nap nagy részében én irányítom a dolgaimat, mégis vágyom arra, hogy lemondjak a testem feletti uralomról azokon az észvesztőén izgalmas éjszakákon. És délutánokon. Ami azt illeti, reggeleken is. De van valami a „kurva” szóban, ami a legizgalmasabb aktusok közben is kiragad a pillanatból, és olyan kellemetlen érzésem támad, mintha tű karcolna bakelitlemezt. A szexet kedvelő férfiakat csődörnek nevezik. A szexet kedvelő nőket kurvának. Tudom, hogy ez teljesen közönséges jelentés, nincs benne semmi különös. Tudom, hogy amikor ott térdelek 94

Russell előtt és mohón szopom a dákóját, és ő kurvának nevez az adott kontextusban, az a jelentés annyira különböző az értékítélettől, mint nappal az éjszakától. De ettől én még igen komoran nézek rá akkor is, ha még mélyebbre tolom a számban. Nevet, ha látja, mennyire dühös vagyok érte. Nemigen lehetne engem prűdnek nevezni, és nagyon sok más szó van, amit a társadalom sokkal durvábbnak ítél; ezek egyáltalán nem zavarnak engem, de azt, hogy kurva, nagyon utálom. És ezt ő is tudja; előszeretettel kényszerít arra, hogy részletesen kifejtsem neki, pontosan milyen mohó, hálás, kéjvágyó kurva vagyok; sokszor csak ez után enged elélvezni. És míg tudatom egy része ellenszegül ennek a terminológiának, és azt kívánom, bárcsak elküldhetném a picsába, képletesen természetesen, és konkrétan is, csak másképp, mégis engedelmeskedek neki. Teszem ezt annak ellenére, hogy lényem minden idegszála azt mondja, hogy ne fogadjak szót, és mindig az a kis hang győz, amely azt súgja, tegyem meg. Nem ez a legmegalázóbb dolog, aminek végrehajtására kényszerít, de ez bánt a legjobban. A tiszta alávetettség aktusa. Magától értetődik, hogy amikor megláttam azt a paskolót, meg kellett vennem.

95

Russell születésnapja közeledett, és bár beszereztem néhány i élj esen szokványos ajándékot, valami extrát kerestem. Valami './iinbolikusat. Különlegeset. Szexit. Korbácsokat nézegettem, amikor megláttam; azon tűnőd- tem, vajon illik-e olyan ajándékot adni, ami nekem legalább ninyi örömet szerez, mint neki. A polc szélén volt, szép dobozban, és a másodperc tört részébe telt, míg rájöttem, hogy pontosan mi ez, és akkor a gyomromban mintha pillangók rebbentek volna. KURVA. Illetve fordítva. AVRUK. Masszív nyélhez rögzített, elég félelmetesnek tűnő eszköz, fekete bőrbe metszett betűk. Képtelen voltam egyenesen ránézni. A körülötte lévő d/exjátékokat nézegettem, lopva pillantottam rájuk. Tudtam, hogy tetszene neki. Imádna megjelölni vele. De a gondolat, hogy hurkákkal a seggemen járjak, mintha meg lennék billo- l'n/va, undorral töltött el. Tökéletes volt. De egyenesen gyűlöltem. És tudtam, hogy épp ezért még jobban imádná. |ó tíz percig álltam a polc előtt, míg egy eladónő oda nem lmagolnom. Tudtam, hogy imádni fogja. És kibírom. Igaz? Volt időm megfontolni. Tényleg. Jó lesz. Talán. Felcsillant a szeme, amikor a kezébe adtam. Ujjait végighúzta 96

a varráson, meghajlította, a levegőbe suhintott előttem úgy, hogy megborzongtam. Erősen figyelte, hogyan reagálok, és minden igyekezetemmel azon voltam, ne látsszon rajtam, mennyire aggaszt. Persze pontosan tudta. Annyira felspannoltam magamat azzal, hogy gyakran gondoltam arra, milyen lehet a kapó végén lenni, hogy amikor mosolyogva megköszönte és a kandallópárkányra tette, csalódottságot éreztem. Aztán a mellemet kezdte simogatni, lejjebb hajolt hozzám, és más dolgok vonták el a figyelmemet. A paskoló több mint két hetet maradt ott, ahova tette. Nem mintha számoltam volna a napokat. Valahányszor beléptem a szobába és megláttam, a gyomrom összerándult. Rettegtem a gondolattól, hogy ezzel büntessen, de egyben azon csodálkoztam, hogyan viselném. Mennyi ideig maradnak meg a nyomai? Szombat éjjel volt, amikor választ kaptam a kérdésemre. Korábban nagyon jót keféltünk, és utána rögtön elaludtunk. Furcsa álomból ébredtem, aztán több mint egy órán át néztem a vörös fényű óra számjegyeinek változását, hála az olyan álmatlanságnak, ami olyan érzést kelt az emberben, hogy meg van győződve arról, ő az egyetlen ember a világon, aki ébren van és képtelen kikapcsolni az ébrenléti állapotból. Végül úgy találtam, az orgazmus az egyetlen módja, hogy visszaaludjak, így hát elhúzódtam Russelltől, lábam közé nyúltam és dörzsölni kezdtem magamat. Praktikus okokból elkövetett magamhoz nyúlás volt, csak a kielégülésről, a megkönnyebbülésről szólt, és reméltem, hogy utána hamar jön az álom. Biztos kézzel munkálkodtam a gyönyörteli dörzsölésen, ami meghozza az oly vágyott orgazmust. Csendes voltam, már majdnem elélveztem, és teljesen arra 97 figyeltem, ezért majdnem felugrottam, amikor meghallottam a hangját a sötétben.

- Mit csinálsz? Kezem hirtelen megállt a lábam között. Hoppá! Későn jutott eszembe, hogy ezt ő valószínűleg rossz néven veszi. - Nem tudtam aludni — feleltem rekedtes hangon. - Azt tapasztalom. - Hangja játékos volt, de megreccsent benne valami, amit én tréfásan a domináns hangjának nevezek. Nem válaszoltál a kérdésre. Mit csinálsz? Hirtelen nagyon hálás voltam, hogy sötét van. Könnyebb közömbösséget színlelni, ha az embert úgy kapják önkielégítésen, hogy nem kell senkinek a szemébe nézni. - Magamhoz nyúltam. Nem tudtam aludni, és úgy gondoltam, a gyors orgazmus segít... Elhallgattam, mert megmozdult az ágyon, mögém simult, megragadta a még mindig a lábam között tartott - bár már nem mozgó - csuklómat. A rosszallással kiáramló meleg le- helete a fülemet csiklandozta, ahogy elhúzta a kezemet, és én megborzongtam mellette. - Tehát ha jól értelmezem, alig két órával az után, hogy - ha nyögdécseléseidnek hinni lehet - nagyon intenzív, nagyon kellemes orgazmusban részesítettelek, máris mohón vágysz rá? Fejemet ingattam. - Nem arról van szó, csak... Kezemet a számhoz emelte, saját ragacsos ujjaimmal némított el. - Azt hiszem, jobb, ha most egy pillanatig csendben maradsz. Megértetted? Russell hangjaveszélyesnek tűnt, még nedvesebb lettem tőle, de egy kicsit féltem is. Csendben maradtam és nem mozdultam, egyetlen bólintást sem kockáztattam, mert semmi olyant nem akartam tenni, amivel még jobban felbosszantanám. 98 Mellbimbóim merevek voltak, testem igyekezett feldolgozni a tényt, hogy olyan közel voltam az orgazmushoz, és úgy tűnik,

most mégis nélkülöznöm kell. - Mohó kurva vagy - mondta, és én tudtam, hova vezet ez, és szívem egyre hevesebben kezdett kalapálni. - Felébresztettél, valósággal ugráltál az ágyon, mert olyan kéjsóvár a lukad, hogy nem bírsz ki néhány órát, hogy újra elélvezhess. - Vitatkozni akartam, de tudtam, hogy ha ezt teszem, azzal csak rontok a helyzetemen. - Büntetést érdemelsz, igaz? Még mindig nem mozdultam, közvetlen kérdésre sem válaszoltam. Tudtam már, mi fog történni, és arra gondoltam, hogy fáradt vagyok, nem készültem fel az elkerülhetetlenül erős verésre, hogy nem akarok mást, csak aludni. De nem mertem ezt kimondani, így csendben maradtam. Mire a mellbimbómba csípett. Keményen. Felkiáltottam a váratlan fájdalomtól. - Valóban? Utálom, amikor ezt csinálja. Az alávetettség egy dolog, de ha be kell ismernem, hogy szükségem van rá, hogy vágyom rá, mindig elpirulok. És ezt persze ő is tudja. Próbáltam úgy felelni, hogy ne hallatsszon neheztelés a hangomban. - Igen. A mellemre csapott. - Ha egy kis tiszteletet mutatsz most, azzal később megkímélheted magadat némi fájdalomtól. Igyekeztem uralkodni a hangomon. - Bocsáss meg. Igen. Igazad van. Büntetést érdemiek. Reméltem, hogy bűnbánó hangom a javamra szolgál, bár nem tápláltam nagy reményt. Meztelen mellemet simogatta, ujjait nagyon gyötrelmesen izgató körökben mozgatta. A testemen végigvillanó feszültség ellenére kezdtem belesimulni a mozgásba, élveztem az érzést, ami még erősebb kontrasztban volt azzal, amit ez után mondott. 99 - Menj le, hozd fel a paskolót! Most azonnal! Felkeltem, elindultam, és már félúton voltam a lépcsőn

lefelé, amikor agyam kezdte igazán felfogni, mit is jelent ez. Vajon kibírom? Hirtelen nem voltam biztos benne. Felkészültebbnek kéne lennem, nem az álomtól, a kialvatlanságtól lompának, szexuálisan zaklatóttnak, úgy, hogy gondolataim teljesen máshol járnak. Remegő kézzel vettem el a kandallópárkányról, és elindultam vele Russell felé; az járt a fejemben, hogy ha megvárakoztatom, azzal csak rontok a helyzeten. A hálószoba ajtaja előtt mély levegőt vettem, összeszedtem megtépázott bátorságomat. 1 )e mielőtt a kilincset megfoghattam volna, Russell berántotta az ajtót és éles fény áradt a szemembe; elvakított, teljesen ösz- szezavarodtam. Mire a szemem megszokta a világosságot, Russell kikapta a kezemből a paskolót és a szobán át az ágyhoz taszigált engem. Négykézláb álltam, idegesen vártam, hogy mi fog történni ezután. Hirtelen azt kívántam, bárcsak ne egy szál bugyiban bújtam volna ágyba. Csak a lepedőt bámultam, igyekeztem felkészülni arra, ami következik. Bugyimon keresztül simogatta a seggemet, az érzéstől megremegtem. Nevetett, ahogy némiképp próbáltam visszanyerni önuralmamat. Keze lejjebb csúszott. - Olyan nedves a bugyid, hogy látom, milyen nagy lotyó vagy. Behunytam a szememet. A bugyi anyagán át simogatott, elfojtottam a gyönyör nyögését, de testem valósággal üvöltött az orgazmusért, amihez néhány perccel korábban olyan közel volt. Ahogy ujját fel-le mozgatta nyílásomon, ahogy az átázott anyagot nedvességembe nyomta, légzésem szaggatottá lett. Annyira közel voltam az orgazmushoz, hogy lábam remegni kezdett. Hirtelen remény támadt bennem... Lehet, hogy mégis enged elélvezni? Természetesen nem engedett. Csak vágyálom volt. Abba100 hagyta, és erőt kellett vennem magamon, hogy a csalódottságtól fel ne kiáltsak. Feljebb csúszott az ágyon, ujját a számba nyomta.

Elpirultam, de mély levegőt vettem és lenyaltam róla nedvemet. Nevette mohóságomat. - Kurva vagy. Te is tudod, és most meg foglak jelölni úgy, hogy mindenki tudja, aki meglát. Hirtelen elrántotta az ujját, mögém került, lehúzta a bugyimat. Olyan sokáig féltem, milyen lesz, hogy már remegtem; kétségbeesetten igyekeztem nem mozdulni, nem elárulni, mennyire félek. Gondolatban átkoztam magamat, hogy megvettem neki azt a paskolót; jó ötletnek tűnt, de undorral töltött el a tudat, hogy a KURVA feliratot hordozzam a seggemen. Hogyan is juthatott ilyesmi az eszembe? Mi van akkor, ha tényleg nem tudom megtenni, ha nem bírom ki és most először ki kell mondanom a biztonsági szót? Egyre növekvő rettegéssel hallottam meg az első ütés neszét, mielőtt megéreztem volna, hogy mögém mozdul. Olyan volt, mint egy puskalövés, és összerezzentem tőle. A másodperc tört részéig semmit nem éreztem. Sőt, azt hittem, nem találta el a seggemet. Aztán a fájdalomtól, szent ég, elakadt a lélegzetem. Felszisszentem, Talán fel is kiáltottam. Könnyek szöktek a szemembe. Megkérdezhette, hogy jól vagyok-e. Susogó hangok töltötték ki a fejemet, semmire nem tudtam figyelni, nem láttam, nem éreztem semmit, csak azt a zajt, és a fájdalmat, ahol a paskoló a bőrömhöz ért. Sokkal jobban fájt, mint amire számítottam. Jobban, mint a nadrágszíj vagy a nádpálca. Ekkor tudtam meg valójában, mit adtam a kezébe. A következő ütés úgy ért, hogy még az első csapás után szemembe tolult könnyeket sem volt időm kipislogni. Igyekeztem kordában tartani légzésemet, nem sírni. Ki akartam bírni. Azt akartam, hogy képes legyek kibírni. Dacos és büszke voltam ahhoz, hogy kimondjam, nem 101 bírom, hagyja abba. Zihálva szedtem a levegőt, és úgy éreztem, hogy zárt szemhéjam alól könnyek csorognak le a torkomon, ahogy ütésről ütésre

birkóztam a fájdalommal. Körülbelül egy tucat ütés után abbahagyta. Próbáltam öszszeszedni magamat, visszavergődtem a jelenbe, tudtam, hogy mozog mögöttem. Kissé lekushadtam, további büntetést vártam, de kezét a seggemre tette, a megbüntetett farpofát simogatta; a viszonylag gyenge érintéstől is megremegtem. Ereztem, hogy közelebb mozdul, látni akarja, milyen eredménye volt tevékenységének, ahogy egy festőművész szemléli a keze alatt levő vásznat. - Hmmm. Azt hiszem, keményebben kell hogy üsselek. Pontosan kell a csapást a felületre vinni, különben nem lesz meg a kellő hatás. Ügy gondolom, az egyik farpofádon kell gyakorolnom, hogy biztosan jól csináljam, aztán amikor úgy találom, hogy kész vagyok bevinni az utolsó nagy ütést, akkor a másikra nyomom, hogy biztosan jól rajtad legyen a jel. Mit gondolsz? Igyekeztem nem megborzongni, aztán behunytam a szememet, hogy ne lássa, hogy megint könnyes. - Azt hiszem, ez teljes mértékben tőled függ. Hallottam a nevetést a hangjában, ahogy megpaskolta a fejemet. - Jó válasz, kurva. Megint felkapta a paskolót, és megacéloztam magamat a további fájdalomra, de nem ütött, hanem végighúzta a lábam között. Nem nyögtem fel, magamba fojtottam a hangot; a paskoló nagyon könnyen végigcsúszott a hasítékomon, pontosan elárulta, mennyire fel voltam izgulva. Szinte láttam a mosolyát, ahogy elém tolta a paskolót. - Csókold meg és adj hálát, hogy olyan büntetésben részesítelek, amit a jelek szerint nagyon is élvezel. Ajkamat a bőrhöz érintettem, 102 amin már nedvem csillogott. Alig tudtam megszólalni, és csak a legminimálisabbat tudtam kimondani, amit parancsa engedett.

- Köszönöm, hogy büntetsz. Sajnálom, hogy felébresztettelek. Újra kezdte. Bárcsak azt mondhatnám, hogy amikor újra kezdődött, jobban álltam a büntetést. De a könnyek ugyanúgy csorogtak szememből, bár akaratomtól függetlenül hüvelyem nedvessége is szinte kicseppent. Végül, amikor már kínban égtem, abbahagyta a verést. Szinte szédültem a megkönnyebbüléstől, amíg rá nem jöttem, hogy mit jelent ez. Hagyta, hogy a feszültség nőjön, mielőtt rámérte a végső csapást addig érintetlen farpofámra. Remegtem a várakozástól, és amikor végül a bőrömre csapott, és a hang visszaverődött a falakról, felkiáltottam; lábam, karom meghajlott alattam. Minden erejét beleadta, erősen csapott és nagyon érzékeny részen talált el, combom és fenekem átmenetén. Zokogtam a fájdalomtól és egyben a megkönnyebbüléstől. Hátamat simogatta, csitított, azt mondta, nagyon a kedvére tettem és bátor vagyok és milyen gyönyörű a vörös, forró seggem. Aztán hanyatt fektetett és gyors, kemény, ádáz baszásban részesített, amire mindig is vágyom. Kivéve persze, hogy a körülmények miatt ez is kínos gyönyör volt. Minden mozdulat, amivel seggem bőre a lepedőhöz ért, valóságos kínszenvedés volt, ahogy a fenekemet szorító keze is fájt nekem, miközben egyre mélyebben nyomakodott belém; minden lökés gyönyörébe fájdalom vegyült. Végül elélveztem; lüktettem a farka körül, gyönyörkiáltásaim mellett semminek tűnt a fájdalom korábbi, panaszos hangja. Bennem élvezett el, aztán kihúzta magát belőlem, és

103

együtt aludtunk el. Végre álom jött a szememre, amit annyira vártam. Jobb farpofám utána egy hétig csupa izzó seb volt. Azzal összehasonítva a bal farpofa érintetlen, kivéve, hogy a KURVA szó virított rajta vörösen, mintha billog lenne, ami azt jelentette, hogy különösen vigyáznom kellett az edzőteremben átöltözéskor. Még mindig utálom a KURVA szót, de sajnos Russell egyenesen imádja, és nagyon tetszik neki az a paskoló. Utána nagyon sokáig gondoskodott róla, hogy valahányszor játszunk, mindig meg legyek jelölve valahol, vagy a fenekemen, vagy a belső combomon, ami sokkal könnyebben kisebesedik, és ami, mivel széttett lábbal kell büntetnie, kínos részletességgel mutatta meg, mennyire benedvesedtem a büntetéseitől. És egy nevezetes alkalommal a mellemet jelölte meg így. Amikor meglátom a paskolót, a szívem gyorsabban kezd verni. Testem úgy reagál, hogy az bizonyítja, valóban kéjsóvár szajha vagyok, a büntetés - és a gyönyör -, amit okozni képes, magáért beszél, bár ezt hangosan kimondani számomra szinte kibírhatatlan. Azt mondják, hogy egy kép többet mond ezer szónál, és ha látnák a testemet közvetlenül az után, hogy Russell játszott velem, nem kéne semmit mondanom.'

Nyolcadik fejezet Russell és én hónapokig játszottuk ezt a játékot. Ő folyton a határaimat feszegette, egyre újabb dolgokba vezetett be. De aztán ahogy az év vége egyre közelebb jött, a dolgok egy kicsit lelassultak. Újságnál dolgozni azt jelenti, hogy a karácsony és újév környéke mozgalmas, rémes idő. Míg a cikkekkel teleírható felület csökken, vagyis kevesebb hírt kell írni, senki nem akar a szükségesnél tovább dolgozni; ilyenkor az iskolák bezárnak, a körzet parlamenti képviselője általában nem elérhető, a vállalatok és vállalkozások is szabadságot adnak ki, újévig bezárnak, így sokkal nehezebb új sztorikat felhajtani. Ez, valamint a korai lapzárták és az ünnepek együttesen azt jelenti, hogy az újságíró ilyenkor tulajdonképpen két lapot ír egyszerre, és igyekszik azokat a lehető legkevésbé béna történetekkel megtölteni; ilyenkor kerül elő a nagyon utált „az év akármicsodája” jelenség, amikor semmi másra nem vágyunk, mint korán végezni és a kocsmába menni, szóval, ami azt illeti, elég stresszes és idegesítő időszak. Mire végeztem a munkával és hazaindultam családi karácsonyozásra, olyan fáradt voltam, hogy csak pihenni akartam.

A családi karácsonyozás azonban nálunk evés-ivást és nagy felfordulást jelent, és ami azt illeti, a szeretteim körében való időzést sok mindennek lehet nevezni, de pihentetőnek nem. Rengeteg étel, sok szép ajándék és a család különböző tagjainak körbelátogatása után már nagyon vágytam arra, hogy egy kis szabadságot kapjak a szabadságomból. Ekkor hívott meg Russell, hogy a karácsony és újév közötti napokat töltsem nála, vele nyugalomban. Ami azt illeti, a gondolat, hogy öt napot tölthetek a házában, hogy a kutyájával játszhatok, olvasok, nagyképernyős tévéjén nézek ezt-azt, míg ő dolgozik (ő nálam is kevésbé volt ünnepi hangulatban), utolérhetem magamat olvasásban és Quality Street bonbonokat eszem - plusz magától értetődően némi stresszoldó szexben lehet részem —, remek ötletnek tűnt, és amint ki tudtam ötölni, milyen sürgős munka kifogást hebegjek szeretteimnek, máris becsomagoltam a holmimat, és körbecsókolásos búcsút véve a családtól, autóba ültem. Tudom, hogy szüleimnek rossz lánya vagyok. Russell és én öleléssel szoktuk üdvözölni egymást. Nem csókolózunk; valahogy nem találtuk helyénvalónak, túl együttjárós dolognak tartottuk, amitől mindketten egy kicsit aggódunk, hogy a prostituáltak is így vannak ezzel. Ezúttal azonban amint hozzábújtam, amint éreztem ismerős illatát, elhúzódott tőlem. Szó nélkül berúgta mögöttem az ajtót, közben kigombolta a sliccét. Hajamba markolt, letérdeltetett. Kinyitottam a számat, és hirtelen a kisded születésével kapcsolatos írások, a karácsonyi parti szervezése és minden más kisiklott tudatomból, csak az ízére tudtam gondolni. Mozdult, hogy a padlóra feküdjünk 107 és én kelletlenül mozdultam vele (pedig kénytelen voltam, mert a hajamat markolta közben), és képtelen voltam elengedni a számból. Ahogy teljes

hosszában mozgattam le-fel az ajkamat, élveztem reakcióit, hirtelen nagy erővel elélvezett; torkomat olyan vastagon bélelte ki, hogy arra gondoltam, ő is az ünnep során felgyülemlett gőzt akarja kiereszteni. Szapora légzése hamarosan lassult, és kihúzta magát a számból. — Ez kurva jó volt. Mosolyogtam rá, miközben a cipzárját húzta fel és segített felállni'; izgalommal töltött el, hogy - minden jel szerint — nem vesztegettük az időt, rögtön nekifogtunk vakációnk élvezetes részének. Aztán a fenekemre csapott. - Gyere, menjünk ebédelni. Csurom nedves voltam, mellbimbóim kimeredtek a topból, de nem láttam humort a szemében, és nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy lássa, mennyire el akarok élvezni. Tudok várni. Elég türelmes vagyok. Persze tudom, ezzel nem verek át senkit. De barátoknál mit számít néhány óra? A nap hátralévő része kellemesen telt. Bementünk a városba, a kirakatokat nézegettük, könyveket vettem és egy retikült, ami annyira tetszett, hogy alig tudtam visszafogni jókedvemet. Ebédeltünk, moziba mentünk, megsétáltattuk a kutyát, talpunk alatt ropogott a fagy, és összességében az egész csodálatos volt, békés, és teljesen olyan, amilyennek a karácsony és újév közötti időszaknak lennie kell, de megvolt benne az erotikus feszültség is, mert tudtam, milyen lehetőségek várnak, mi fog történni, ha visszamegyünk a házába. És visszaértünk a házába. Teáztunk. Tévéztünk. Vacsorát főztünk. Mire elindultunk az ágyba, türelmességem eléggé megingott. Amikor ágyba bújtunk, homlokon csókolt. Aztán megfordult, hogy aludjon. 108 Remek. A néhány héttel korábbi „magamhoz nyúlással felébreszteni”

vita után ezt nem kockáztathattam, így nyugodtan feküdtem az ágyban; néztem, ahogy az utcai fények suhannak a falon, hallgattam lágy, nyugodt lélegzését, és ellenálltam a kísértésnek, hogy párnával megfojtsam. Végül én is elaludtam. Utolsó gondolatom az volt, hogy „holnap reggel”.

Arra ébredtem, hogy Russell erekciója nyomja a könyökömet. Hoppá! Mivel egyáltalán nem vagyok pacsirta típus, szóval utálok korán kelni, nagyon kevés dolog van, ami olyan korai órán mosolyra tudna fakasztani, de ez határozottan a kevés dolog közé tartozott, ami reggel is mosolyt csalt az arcomra. Tétován simogattam, próbáltam meggyőződni arról, mennyire van ébren. - Jó reggelt! Segíthetek valamiben? Hangja fanyar volt, rekedtes, ami annak a jele, hogy nagyon is ébren volt, ami mindent összevetve jó. — Jó reggelt! Van valami, amit szívesen vennék. Nevetés vibrált mellkasában, arcom alatt. - Azt érzem. Olyan érzésem van, hogy nem kicsit vagy kéjsóvár ma reggel. Nemigen volt lehetőségem tagadni, hát nem tagadtam. — Akkor miért nem veszel a szádba? Nem kellett kétszer kérnie, megfordultam, hogy ráhajoljak. Előbb a végét szopogattam csak, hogy még jobban begerjeszszem, aztán teljesen betoltam a számba. Elnyúlt a lepedőn, alig mozdult, csak halkan nyöszörgött, amikor a nyelvem egy olyan részhez ért, ami különösen jólesett neki. Élveztem, hogy én diktálgatom az iramot, és kihasználtam a lehetőséget, hogy ingereljem egy kicsit. Ahogy nyomulni, vergődni kezdett a számban, visszahúzódtam, kis ideig a heréit 109 nyaltam, szoptam, amit szeret, de nem volt elég ahhoz, hogy elélvezzen. Arra számítottam, hogy ezt nehezményezni

fogja, de - ez egyszer - mintha örült volna; hagyott játszani, bár előbb elkezdte a fenekem ívét simogatni, aztán bugyim gumija alá nyúlt. Egyre nedvesebb voltam, nagyon akartam, hogy a kezét akár csak kicsit is megmozdítsa, hogy becsusz- szanjon az anyag alá és megujjazzon rendesen. Úgy tűnik, ő is mestere volt az izgalom fokozásának. Nem is tudtam pontosan, mennyire. Bugyin keresztül simogatott; nyöszörögtem a farka körül, szótlanul könyörögtem neki, hogy ne játsszon így velem. Tudomást sem vett esdeklésemről, bugyim külsején járatta tétován ujjait a hasítékomon fel-le, amíg nem bírtam tovább és finom úri lányhoz méltatlanul meglehetősen erőszakosan a kezéhez nyomultam, hátha így rá tudom venni, hogy megadja nekem a várva várt kielégülést. A végén elszakadtam tőle egy pillanatra. - Megtennéd, hogy rendesen csinálod? Kérlek! Felnevetett, és folytatta a kínzó majdnem simogatást. - Nagyon kívánós vagy ma reggel, igaz, szegény kis kurva?! Sikerült türtőztetnem magamat, nem reagáltam a „k” szóra, annyira kétségbeesetten el akartam élvezni, bár a csalódottságot képtelen voltam kiszűrni hangomból. - Ne feledd, hogy tegnap te elélveztél, de én nem. Megint felnevetett, olyan éllel, hogy gyomrom összerándult. - Igazad van. És el is fogsz élvezni, amikor kész leszek elélveztetni téged. Addig javaslom, csináld azt, amit eddig csináltál. Morogtam magamban, de engedelmeskedtem. Ha szopatni akar, szopom, a legjobb szopást kapja tőlem, amiben valaha része volt, és aztán elélveztet engem. Legjobb képességem szerint járattam 110 a számat a farkán. Bevetettem minden trükköt, amit a testéről tudtam, megtettem mindent, amit nagyon szeret, finoman cirógattam a heréit,

csókoltam, végignyaltam a tövétől a hegyéig, a nedves foltra leheltem, hogy beleremegjen. Imádtam. Az ő dákója volt világom tengelye. Elhatároztam, hogy elélveztetem, nagyon jó orgazmusa lesz, és aztán én is megkapom a magamét. - Szóval igazad van, ennek nem csak rólam kell szólnia, a nőknek is megvannak a maguk igényei. Hirtelen a csípőmbe markolt és elélvezett. Egy pillanatig hagytam a számban pihenni, aztán finoman lenyalogattam. Aztán megmozdult. Felkelt. Képtelen voltam szavakat találni, mondhatni, se köpni, se nyelni nem tudtam erre, de morgolódó hangot adtam ki; képtelen voltam magamban tartani a neheztelést. - Mi a gond? Megyek, kávét főzök magunknak. - De azt mondtad, hogy... - Igen, azt mondtam, hogy aztán te is elélvezhetsz. És el is fogsz élvezni. De nem ma reggel. Ne dühödj fel, Kate. Ha hűhót csapsz, csak késlelteted. Aztán eszembe jutott valami. - És én... - Nem. Nem teheted. Majd szólok, amikor megteheted. Most várakozz. — Aztán a mellbimbómba csípett. — Most kelj fel. Gyerünk! Ha szerencséd van, csinálok reggelit. Felkeltem. Mérgesen.

Legelőször is tudni kell, hogy igen, magamhoz nyúlhattam volna. Na de annak mi értelme? Russell nyilvánvalóan tervezett valamit, és ha csak annak veti magát alá az ember, amit úgyis megtenne, annak semmi értelme nincs. Be akartam bizonyítani, hogy tudok várni, kíváncsi voltam, hogy mit tervez 111 későbbre, amikor hagyja, hogy elélvezzek végre. És makacs is vagyok. Tudom, jól titkolom. így egy olyan reggeli után, ami után általában semmi kí-

vánnivalóm nem lett volna, elindult a nap. Szöszmötöltünk. Én írtam egy kicsit, online pókert játszottam, megsétáltattuk a kutyát, jó szelet húsokat sütöttem, megnéztünk pár DVD-t, a hírekről vitáztunk. És végig eszembe sem jutott, hogy orgazmust akarok. OK, ezzel talán füllentek kicsit. Leginkább arra gondoltam, hogy ne mutassam ki, mennyire akarom az orgazmust, és azt hiszem, ez többnyire sikerült is, kivéve talán abban a néhány pillanatban, amikor Russell mintegy véletlenül a seggemhez vagy a mellemhez dörzsölőzött. Nem akartam felhívni rá a figyelmét, nem akartam kimutatni, hogy nagyon érzékeny vagyok rá. A mellbimbóim szinte egész nap fájtak. De ennek semmi jelét nem akartam adni. Semmiképpen. Még mit nem! Nem kötöm az orrára.

Hamar rájöttem, hogy nem vagyok az a kifejezetten lemondó típus. Ez a felismerés azonban nem jött könnyen. Ha az első éjszaka nehéz volt, és a reggel történtek miatt egész nap szórakozott voltam, akkor azon az éjszakán — hosszú szopás, a lábánál térdelve a padlón, miközben ő a híradót nézte és a hajammal játszott, mintha valami állata lennék, és utána a meztelen mellemre élvezett, nekem pedig megint kielégítetlenül kellett aludnom -, már biztos lehettem benne. Ne értsd félre, határozottan nem vagyok semmi jónak elrontója, benne vagyok ilyen várakozós játékokban is. De két nap önmegtartóztatás - amit súlyosbított az, hogy Russellnek válogatott élvezetekben volt része — határozottan rosszkedvűvé tett. Ágyban feküdtem, vártam, hogy álom jöjjön a szememre, ami — ha tapasztalatból nem tudnád, biztosíthatlak - meglehetősen 112 nehéz, ha nem egyedül van az ember a szobában, mert jellemzően orgazmus után tudtam elaludni, mely orgazmust felnőttéletem

minden addigi éjszakáján vagy saját kezűleg idéztem elő, vagy valaki más nyújtott segítő kezet. Kissé ragadós voltam már és annyira bosszús, hogy remegtem, és azon tűnődtem, alkalmazzake testi erőszakot Russellen, aki boldogan befészkelte magát az ágyba és az oldalán fekve szélesen mosolygott rám. - Jól vagy? — kérdezte, pedig pontosan tudta, hogy nem. - Jól vagyok - feleltem. Ha azt mondom, hogy jól vagyok, az általában azt jelenti, hogy a lehető legrosszabbul vagyok, és vagy menten sírva fakadok, vagy fegyvernek látszó krikettütőt keresek. - Szóval ez az egész orgazmusmegvonási dolog a legkevésbé sem zavar téged? Pontosan tudja, hogy zavar. De azt is tudja, hogy előbb harapnám el a nyelvemet, mintsem beismerném. - Nem. Atkozott, megrögzött hazudozó vagyok. Úgy gondolom, hogy ha a lehető legkurtább válaszokat adom, legalább nem annyira nyilvánvaló, hogy hazudok. - O, akkor jó. Mert arra gondoltam, jó lenne ezt egy kicsit kipróbálni, míg itt vagy. Úgy döntöttem, idén már nem élvezhetsz el. Majd az új évben. Azzal megfordult, én pedig éreztem, hogy leesik az állam, mint valami rajzfilmfiguráé. Kiszámoltam, hogy hány nap van még újévig - négy nap kínszenvedés és viszonzatlan játék, feltéve, ha újév napján enged elélvezni és erőt vett rajtam a kétségbeesés. - Ha nem zavar téged, akkor biztosan jól érzed majd magadat addig is. Háttal fordult felém, de el tudtam képzelni, hogy vigyorog, és legszívesebben lerúgtam volna a padlóra. De nem tettem. Nem szóltam semmit. Nem bíztam magamban. És mielőtt végre elaludtam, azt gondoltam: „Biztosan 113 viccel. Egészen biztosan csak viccel.”

Nem viccelt. A második nap végére, vagyis két nap ne-gondoljaz-orgazmusra próbálkozás után már majdnem a plafonon voltam dühömben. Egészen addig sosem fogtam fel, milyen alapvetően fontos, hogy el tudjak élvezni, amikor csak akarok, és sajnos igaznak bizonyult a mondás, miszerint az ember csak akkor tudja meg, mije van, ha abban a valamiben egyszer hiányt szenved. Minden véletlen érintés valóságos kínszenvedés volt. Ha Russell a karjával a könyökömhöz ért, ahogy egymás mellett sétáltunk, attól is benedvesedtem. A zuhanyzás is kész tortúra volt, ahogy a vízcseppek a bőrömhöz nyomódtak, és kellemes volt, de egyben kínos is, és a végén csak növelte hiányérzetemet. A következő néhány napban Russell további egzotikus elélvezési ötletekkel állt elő. Úgy tűnt, miután vagy fél tucatszor elégítettem ki a feszültségtől remegve, kissé alábbhagyott a helyzet iránti izgalma, így aztán más, gonoszabb terveket eszelt ki. Hanyatt feküdtem az ágyon, szám nedves bugyival betömve, mert egész nap nedves volt rajtam a bugyi, és felnéztem a szexi, mégis dühítő látványra, ahogy az arcomra élvezett, és rájöttem: alaptermészetem, hogy nem vagyok mértéldetes, önmegtartóztató lány. Bár nem nevezném különösen nehéz próbatételnek különösen, mert nem szeretnék ezzel Russell- nek elégedettségre okot adni az orgazmusmegvonást nem terveztem szexuális eszköztáramba felvenni. És az arcomra és a hajamba élvezett, arcomat simogatta olyan gesztussal, hogy az gyengédnek lett volna nevezhető más alkalommal, de ezúttal arra késztetett, hogy összeszorítsam a fogamat a számba nyomott nedves anyagon és próbáljam visszanyelni belső dühömet. Úgy döntöttem, hogy így vagy úgy, nem várok, mindenképpen mielőbb orgazmushoz akarok jutni. 114 Rájöttem, hogy Russell-lel azért volt élvezetes és egyben irritáló

játszani, mert olyan jól ismert engem; néha még önmagámnál is jobban. Tudta, meddig mehet el — általában nem sokkal tovább, mint ameddig önszántamból én mentem volna el -, és átható tekintettel figyelte, ahogy teljesítem minden szexi, megalázó kérését, és ahogy érzések játszanak az arcomon, amikor azt próbálom eldönteni, alávessem-e magamat az akaratának vagy ne; biztos volt benne, hogy végül úgyis megteszek neki mindent. Jobban belém látott, mint bárki, akit ismerek. Részben az is közrejátszhatott, hogy meglehetősen őszinte vagyok, bár ami azt illeti, szörnyen rosszul tudok hazudni és nehezen rejtem el érzéseimet. Szóval tudhattam volna, hogy nagyon rámenősen emeli a tétet. Ha logikusan belegondolok, teljesen érthető, amit csinált. De mivel már négy napja voltam orgazmus nélkül, annyira képtelen voltam figyelni, hogy csupa ideg lettem; egyik pillanatban legszívesebben sírva fakadtam volna, a másikban dühöngtem. Alig tudtam értelmes mondatot kinyögni, ami elég kínos annak, akinek éppen az lenne a munkája, hogy értelmes mondatokat alkosson. Annyira ingerlékeny voltam, hogy szinte durván, mogorván reagáltam mindenre, és igen rosszkedvűen mászkáltam, de Russell csak mosolygott, és láthatóan felettébb élvezte, milyen hatalma van felettem, mennyire szét tudja zúzni lelki egyensúlyomat, amitől még bosszúsabb lettem. Ami sok, az sok. Mire egy újabb teljesen illedelmes este után (kellemesen vacsoráztunk, aztán leültem olvasni, mellém telepedett a kutya, Russ pedig az interneten keresgélt és chatelt) ágyba bújtunk, közel voltam ahhoz, hogy spontán élvezzek el. Egymás mellett feküdtünk az ágyban, hanyatt. Russell átfogta a vállamat, ujját végighúzta nyakam ívén. Bármennyire is igyekeztem ellenállni, ez a legártatlanabb érintés is azt eredményezte, hogy ziháltam, és ez a115 tény - természetesen - nem kerülte el a figyelmét. - Úgy látom, egy kicsit vacogsz ott - mondta, amikor egy

konkrét mozdulat közel volt ahhoz a ponthoz, hogy (ha tovább húzta volna az ujját) úgy doromboltam volna, mint az elégedett macska. - Jól vagy? Nem vagyok hülye. Tudtam, pontosan azt akarja hallani, hogy milyen hatással van tám; tudtam, hogy a tegyünk-úgy- minthaminden-rendben-lenne dolog nem nyerő, és hogy ha még újév előtt szeretnék elélvezni, pontosan el kell mondanom, milyen zaklatottá tett a hiányérzet és milyen nagyon szeretnék elélvezni végre, és ha ezt nem teszem, erre nincs semmi reményem. Tudtam. De akkor is nagyon nehezemre esett. Tudtam, hogy én adtam neki ezt a hatalmat magam fölött. Igen, tudom, hogy tudta, mit fogok mondani. De akkor is. Nagyot nyeltem. - Jól vagyok. Csak egy kicsit érzékeny. Foga megvillant a szoba sötétjében. - Valóban? Hogyhogy? Hm. Sokkal könnyebb lett volna elmondani neki mindent, ha nem lett volna olyan irritáló a kaján, győztes vigyora. És igen, nagyon is tudom, hogy ezt a győzelmet én adtam meg neki, de tényleg, szinte táncolt az örömtől. Fogam csikordult. - Tudod, miért. A fenébe! Még könyörögni fogok neki, tisztelettel és kétségbeesetten kérem. Hogyan lehetséges, hogy két mondat hirtelen ilyen makrancos, makacs nővé tett engem? — Tedd meg nekem ezt a szívességet. Ezért esem vissza mindig ebbe a formámba. Behunytam a szememet, tudtam, hogy meg kell tennem. Ez a legkevesebb, amit meg kell tennem. Ki kell nyögnöm. Legyünk túl rajta. Felsóhajtottam. — OK. Te nyertél. Tudod, hogy116 napok óta nagyon el akarok élvezni. Csak arra tudok gondolni, hogy megbaszol, hogy a fogad a csiklómat szorítja, ujjaid a fenekemet pásztázzák... -

Elhallgattam, mert elvesztettem a fonalat, és a torkom hirtelen kiszáradt a gondolatra, hogy ez után mi mindent művelhetünk egymással; testem a feszültségtől való megkönnyebbülés vágyától fájt. Hirtelen tudatosult bennem ez, abbahagytam, krákogtam, újra próbálkoztam. Igyekeztem eltitkolni, de mindketten tudtuk, hogy nagyon kétségbeesetten vágyok az orgazmusra, már napok óta csak arra gondolok, annyira, hogy a testem valósággal könyörög érte. Végighúzta ujját a kulcscsontomon, és mély, önkéntelen borzongás futott át rajtam, a vágy remegése, amitől arcom valósággal égett. Hangom remegett, ahogy folytattam. Tehát igen. Tudom, hogy még napok vannak a határidőig, de arra gondoltam, biztosan tudod, hogy könyörgök neked. Biztos vagyok benne, hogy pontosan tudod, szinte bármit megtennék, ha engednél elélvezni végre. Nevetgélt. — A bármiben sok minden benne van, Kate. És bár ettől erős késztetést érzek, hogy játsszak veled ma éjjel, és feltárjuk, mit jelent ez pontosan - erre saját belső monológom halleluját kezdett zengeni -, remélem, egyetértesz, hogy ezzel beleegyezel, hogy teljesen kizökkentselek a komfortzónádból. Menynyire elszántan akarsz elélvezni? Tényleg bármit megtennél? Valahol tudatom legmélyén egy halk hang azt tanácsolta, hogy legyek óvatos, de testem többi része annyira kiéhezett az élvezetre, hogy megtegyek bármit, szó szerint bármit, de így is össze kellett szednem a bátorságomat, hogy meg tudjak szólalni. Lenyúltam, végighúztam a kezemet félkemény farkán, simogatni kezdtem. — Azokon a dolgokon belül, amiket eddig csináltunk, igen, bármit. Ha életem hangsáv lenne, itt igen117erős drámai hang csendült volna, de nem az volt, hanem a Blur nevű bandától a Song 2 hallatszott, ami kissé kiábrándító volt, mert a kéjtől elzsongított

tudatom ekkor fogta fel, hogy ez Russell mobiltelefonjának csengőhangja. És mintha sietséget éreztem volna rajta, hogy felvegye.

Persze én is azok közé a bosszantó emberek közé tartozom, akik gyakorlatilag összenőttek a telefonjukkal. Szeretem azt a látszatot kelteni, mintha azért tartanám mindig kéznél, mert bármikor hívhatnak munkaügyben, de ez nem így van. Szeretek kapcsolatban lenni emberekkel, szeretem kontrollálni őket, ha úgy jobban tetszik. A telefonomat abban a szobában töltöm, ahol alszom, velem van, amikor felébredek, velem jön vakációra, és ilyesmi. De szeretem azt hinni, hogy ha én férfi lennék, és éppen egy félmeztelen, a vágytól remegő nőt ölelnék, aki a farkamat markolja, és az imént kijelentette, hogy bármit megtesz, ha orgazmushoz juttatom, és ekkor csörögne a telefonom, én hagynám, hogy hangpostára menjen a hívás. Russell azonban nem ezt tette. Felvette és beszélgetni kezdett valakivel - amolyan Charlie Brown-stílusú mormogás volt a vonal túlsó végén, női hangnak tűnt, de nem tudtam mást megállapítani róla -, mire dühös lettem és zaklatott. Könnyek szöktek a szemembe, annyira rosszulesett, hogy nem is figyel rám, ahogy ott fekszem mellette. Szabad kezével vállamat simította, miközben csevegett. Nemcsak hogy könyörögtem neki, ami - szögezzük le - egyáltalán nem volt könnyű nekem, annak ellenére, hogy ő annyira élvezte, hogy folyton erre kényszerített; azt is mondtam neki, hogy megtennék bármit, amit kér, bármilyen dolgot, és amikor bejött ez a hívás, mégis felvette. Tudatom mélyéről azt mondta egy hang, hogy rázzam le magamról a kezét, keljek118 fel, öltözzek és menjek el, hogy ez nem játék, ez tiszta és egyértelmű tiszteletlenség, és túl messzire ment, de képtelen voltam rávenni magamat, hogy

megmozduljak, amitől még gyengébb lettem és még szánalmasabb és még közelebb kerültem a könnyekhez. Aztán azt mondta: - Igen, éppen itt van, mellettem fekszik, annyira el akar élvezni, hogy remeg. Amikor hívtál, éppen azt mondta, hogy bármit megtenne, ha ma este hagynám elélvezni. Igen, mindent. Tudom. Szerencsére van néhány ötletem, hogy mit jelent a bármi és a minden, ha érdekel. Megfordultam, próbáltam ránézni a sötétben. Ahogy gondoltam, nem hozzám beszélt. Amikor rájöttem, hogy mi fog történni ezután, a gyomrom összeszorult. Korábban abban állapodtunk meg, hogy ha másokkal is játszani akarunk, azt előbb alaposan átbeszéljük, de ez, ez még a határokon belül volt. Éppen csak. Majdnem. Szent ég, a gondolat, hogy valaki más is hallja, ennyire kétségbeesetten vágyom az elélvezésre, rémülettel és szégyennel töltött el. A fenébe, lebuktam.

Sarah és Russell régóta barátok voltak. Sarah érdekes, szarkasztikus humorú lány, pontosan olyan ember, akiről az ember el tudja képzelni, hogy a való életben néha megiszik vele egy-egy italt. Bár még nem játszottak egymással, tudtam, hogy Russell sokat cseveg vele az interneten és telefonon is, és sosem volt kizárva, hogy egyszer találkoznak és játszanak egymással, sőt talán több is lesz köztük. Furcsa, hogy ez nem zavart engem. Régóta elhatároztuk, hogy nem járunk egymással, és hogy együttlétünk véget ér, ha bármelyikünk találkozik valakivel, akit különlegesnek tart. Az igazat megvallva láttam Russellt randizni igazán színvonal alatti emberekkel, 119 szóval egyáltalán nem volt ellenemre a gondolat, hogy találkozik valakivel, aki hozzá illik és szintén szubmisszív. Ráadásul én is elég sokat chateltem Sarah-

val, és nagyon bájosnak tűnt; úgy találtam, Russell megérdemli őt, ami sokat nyomott a latban, hogy így álltam hozzá. De egyáltalán nem tett jót a lelki egyensúlyomnak az, hogy Russell részletesen leírta neki, pontosan mit is történt kettőnk között az elmúlt néhány napban. Ahogy hallgattam, egyre dühösebb és zavartabb lettem, aztán - ami a legrosszabb, mégis elkerülhetetlenül bekövetkezett - felizgultam. - ... O, igen, annyira nedves volt, hogy cuppogott. Nem, nem értem hozzá, csak levetettem vele a bugyiját, hogy betömhessem vele a száját. Felkelhettem és távozhattam volna. - ... Annyira aranyos volt; sorban álltunk a pénztárnál, és végighúztam az ujjamat a mellén. Igen, véledenül akarattal. Fogamat csikorgattam; akkor is tudtam már, hogy nem volt véletlen. - Látnod kellett volna, hogy a mellbimbója egy pillanat alatt megkeményedett, kidudorodott a felsőjén, és nagyon sóvárgó tekintettel nézett rám. Igen, fantasztikusan néz ki; ó, éppen vasvillaszemekkel bámul, mintha meg akarna gyilkolni, de van benne valami kéjvágy, amitől nem tud szabadulni, ami azt illeti, hogy kibírja, ami ezután jön, mert reméli, hogy hagyom elélvezni... Ami azt illeti, akár egy cipővel is meg tudtam volna ölni. Ebben is igaza volt. - ... Igen, az ajkába harap. Mintha igyekezne visszatartani magát, hogy beszéljen vagy nyöszörögjön, vagy másképpen elárulja magát. Nem is veszi észre, hogy apró sóhajokban veszi a levegőt, ezeket kénytelen elfojtani ugyanis, ahogy a teste remegéseit sem tudja uralni. Ez egészen fantasztikus. Most teljesen az uralmam alatt van. Még a... Dühöngtem. De nem mozdultam. 120Mert bár zavart voltam, féltem és nem tudtam, mi fog történni ezután, elmém az ellen a gondolat ellen is lázadt, hogy ilyen nagy hatalmat adtam neki

magam fölött, nemhogy ezzel másoknak dicsekedjen, mégis úgy éreztem, igaza lehet; tudtam, hogy ez élvezetes lehet, új kihívás, valami nagyon izgalmas. Russell nagyon figyelmesen hallgatta. Aztán felnevetett, és én megint a beszélgetésre figyeltem. - Tudod, hogy ez nagyon gonosz ötlet. Gyomrom összerándult, közelebb húzódtam hozzá, próbáltam hallani, hogy mit mondott, de a mozdulat közben rájöttem, hogy egyben erősen hozzá dörzsölődök. Kezem még a farkán volt, bár már kissé remegett. Russell tudta, hogy mit csinálok, a hajamba markolt, odébb tolt, nyilvánvalóvá tette, hogy ezt a trükköt nem veszi be. Aztán keze ökölbe szorult, és úgy mozogtam, ahogy ő irányított, hogy ne fájjon annyira a fejbőröm. Úgy irányította a fejemet, hogy az ágyékával egy vonalban legyen, aztán lenyomta, és elengedte a hajamat, felszabadult kezével befogta a telefon mikrofonját. - Gyerünk! Szopjál! Sarah-val beszélgetek arról, hogy ha engedlek elélvezni, hogyan legyen. Ha jól csinálod, az előnyödre szolgál. Engedelmeskedtem, fel-le csusszant a szám, élveztem bőrét a nyelvemen. Mély torokhangon felnyögött. Ekkor Sarah mondott valamit, mire ő válaszolt: - igen, most a szájában van a farkam. Csodálatos érzés. Nagyon jól, lelkesen szop. A sötétben elpirultam, de bosszúságomra önkéntelenül büszkeséggel is eltöltött a dicséret. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni ezt, az aktuális feladatra figyeltem, csak fél füllel követtem a társalgást, míg meg nem hallottam: - Szóval most, ahogy beszélgetünk, magadhoz nyúltál? Ez nagyon durva. Nem tudom, hogy jó ötlet-e, hogy ma éjjel te is elélvezz. 121 Mintha fájdalmas nyöszörgést hallottam volna a vonal túlsó végéről, aztán - esküszöm - kattanást, ahogy Russell agya

beindult. - Ami azt illeti, talán egy kicsit nehezíthetnénk a dolgot, hogy érdekesebb legyen. Lehet, hogy valamelyikőtöknek megengedem, hogy elélvezzen. De csak egyik élvezhet el. Vagy te, vagy ő. Igyekezhettek meggyőzni, ahogy jónak tartjátok, és a nyertes elélvezhet. Hangos tiltakozást hallottam a vonal túlsó végéről, és én is igazságtalanságot és félelmet éreztem. Tudtam, hogy ha választhat kettőnk között, nagyobb a valószínűsége annak, hogy Sarah-nak lesz orgazmusa, nem nekem, és olyan hosszú, többnapos várakoztatás és a telefonbeszélgetés megaláztatása után úgy éreztem, nem bírom ki, ha ez az éjszaka is kielégítetlenség- ben telik. Mélyen magamba szoptam. Felnevetett. - Ó, Kate mindent belead. A tökömig beszopott. — Gyönyörrel mormogott, hajamat simogatta. - O, az nagyon, nagyon jó. Erre nem sokan képesek. Szavaira szívem hevesebben kezdett verni, és éreztem, hogy seggem ívén tartott keze egyre közelebb csusszan oda, ahol nagyon érezni akartam. Aztán még jobban megkeményedett a számban. - Ó, Sarah, imádom, ha könyörögsz. A francba! Könyörgés? Akkor számomra nincs remény. Az, hogy élvezi, ahogy könyörgök, azt jelenti, hogy még több időt kell azzal töltenem, mint amire számítottam, és nem változott a tény, hogy nem vagyok könyörgő típus. Ami azt illeti, kelletlen voltam és meglehetősen mogorva. A francba! Finoman simogatni kezdtem Russell golyóit, és farkát még mélyebbre vettem a számba. Mindig is szerettem szopni, de ez még nekem is példa nélküli volt. Olyan 122 mélyen a torkomba ért, hogy alig kaptam levegőt. Keze finoman mozgott a seggemen, simogatott; ennek nyugtató és figyelemelvonó hatása volt.

Éreztem, hogy nedvem lecsorog a combomon, és rettegtem, hogyan nézhetek ki hátulról. Közvetítette Sarah-nak, pontosan mit is csinálok vele. Egyszer megszakította a beszélgetést és a fenekemre csapott, úgy próbált még mélyebb szopásra bírni. Kizárólag arra tudtam figyelni, hogy a lehető legjobbat nyújtsam, és csak ekkor hallottam meg, amit mondott: -Jut eszembe, ma éjjel különösen engedelmes. Általában arra számítok, hogy nem ért egyet az ilyesmivel vagy legalábbis furcsán bámul rám, miközben engedelmeskedik, de annyira elszántan el akar élvezni, hogy úgy tűnik, tényleg megtesz bármit, amire kérem. Csak ekkor figyeltem újra a beszélgetésre. Megint azt mondta, hogy Sarah gonosz. Hamarosan rájöttem, miért. És igaza volt. Sarah valóban az.

Félórája beszélt telefonon, állkapcsom már sajgott a sok szopástól. Hallottam, hogy évődik Sarah-val, gúnyolódik vele, kényszeríti, hogy könyörögjön, de ez önkéntelenül még jobban begerjesztett, azt kívántam, bárcsak hallanám engedelmessége bizonyítékát, ahogy ő hallja az enyémet. És bizony, ő hallotta az enyémet. Russell közölte, mennyire engedelmes vagyok, aztán kinyújtotta a telefont és kényszerített, hogy ezt én is erősítsem meg. El kellett mondanom, mitől vagyok olyan nedves és milyen kurva vagyok, hogy élvezem, ha így bánnak velem. És mindent megtettem, bár torkom elszorult a megaláztatás könnyeitől, nem akartam szófogadatlan lenni. Kimondatta velem, hogy mindent megtennék azért, hogy még az éjjel elélvezhessek, aztán amint kimondtam, visszavette a telefont és elemezte a mondatot. 123 -Azt mondta, bármit. Bármit. És azt hiszem, most már elég sok mindenbe beleegyezne. Komolyan. Ezt hallgasd!

Megparancsolta, hogy csússzak le az ágyon és kényeztessem a lábujjait. Ezt a lábujjazós dolgot - az égiek bocsássanak meg nekem - még mindig utáltam, de annyira kétségbeesetten vágytam az elélvezésre, hogy tétovázás nélkül mozdultam teljesíteni a kérést. Ám a hajamnál fogva visszarántott. - Kate, mielőtt megteszed, könyörögj nekem, hogy engedjem szopni a lábujjaimat. - Mi van? — csattantam fel. Képtelen voltam türtőztetni magamat. - Könyörögj nekem. Könyörögni fogsz nekem, hogy nyalhasd, szophasd, imádhasd a lábamat, és ha könyörögsz érte, meg fogom engedni neked. És ha a szádba veszed a nagylábujjamat és jó kislány vagy, beléd tolom az egyik ujjamat. Kíváncsi vagyok, milyen nedvesnek találom a lyukadat. Felnyögtem. Tudtam, mennyire megalázó a helyzet, és vágytam és egyben rettegtem a pillanatot, amikor ezt saját kezűleg megtapasztalja. Hála a sötétségnek, vagyis hogy nem kellett a szemébe néznem, megkértem, hadd imádjam a lábát. Ekkor megrántotta a hajamat és követelte, hogy mondjam hangosan, hogy Sarah is tisztán hallja. Utálattal és könnyel teli hangon éppen csak sikerült másodszor is Idmondanom. - Kérlek, könyörgöm, hadd szopjam a lábujjaidat! - Csak szopni? Csak a lábujjaimat? Szent Isten, mennyire gyűlöltem! Úristen, mennyire benedvesedtem tőle! -Nem csak. Hadd csókoljam, nyaljam. Imádni akarom a lábujjaidat. És a lábadat. - Reméltem, hogy ezzel lefedtem minden eshetőséget, de minden szóban agresszió 124 és csalódottság feszült, így jobbnak láttam, ha hozzáteszem: - Kérlek! Megpaskolta az arcomat; a gyengédség gesztusa volt ez, amitől

mindent kicsit könnyebb volt kibírni, egy pillanatig legalábbis, amikor újra megszólalt: - Megengedem. Micsoda szerencse! Lejjebb másztam, arcomat a lábujjaihoz nyomtam, megacéloztam magamat az első ízre, és hallottam, hogy folyamatosan tudósítja Sarah-t. Ahogy nagylábujját a számba vettem és a nyelvemet fel-le csúsztattam rajta, Russell azt mondta, nagyon mohón szoptam be és még beljebb nyomakodott. Azt mondta, letisztogattatja velem a lábát rendesen és az arcomba törli, és azt követelte, hogy nyaljam a talpát. Hallottam, hogy Sarah a vonal túlsó végén undorral felsikolt, aztán kínos helyzetemen nevet. Nem értettem, mit mond, de hangjának vidám tónusa visszhangzott a szobában. Szememből könny csörgött, de szó nélkül teljesítettem, amire kért; nem akartam kimutatni, milyen messzire kénysze- rített, de kétségbeesetten meg akartam felelni neki. Ahogy egy ujját bedugta bugyim alá, a lélegzetem is elállt, és kihasználtam az alkalmat, hogy még jobban bevegyem a lábát. Arra figyeltem, hogy ujjaival hasítékomban matat, amikor hallottam, hogy azt mondja: - Annyira nedves, hogy valósággal tocsog. Nem tart sokáig, hogy átujjazzam az élvezet határán. - Aztán a vonal túlsó végén Sarah súgott neki valamit, és Russell rögtön kihúzta belőlem a kezét. Lába a számban, nyöszörögtem, talpára szusszantam a csalódottságtól, nedves kezét a seggembe törölte. - Ez nagyon jó ötlet - mondta, és megfagyott bennem a vér. - Kate, most abbahagyhatod. Ezek a szavak rendes körülmények között örömmel töltöttek volna el. De ekkor rémület tört rám. Vajon elélvezhetek? Vajon meg tudom állni sírás nélkül, ha ezúttal 125 is csalódnom kell? Mi az, amit jó ötletnek tart? Ha engedik, hogy elélvezzek, mit terveznek velem, ami még a lábszopásnál is rosszabb? Vakon akarom, hogy

bármit tegyenek velem? Meg tudom állni, hogy ne akarjam? Szinte hisztérikus gondolatok jutottak eszembe, hogy mit tehetnének velem, mire kény- szeríthetnének. Tudtam, hogy ha valami tényleg borzalmas dolgot kérnének, akkor visszautasíthatom, megtagadhatom a teljesítést, véget vethetek a játéknak, csakhogy az adott pillanatban nem volt ilyen szándékom; saját kétségbeesett vágyaim túsza voltam, ami azt jelentette, hogy a lehetőségek megrémítettek. A végén olyasmivel álltak elő egymás között, ami meg sem fordult az én - valljuk be eléggé perverz gondolataim közt. Sarah ötlete volt; ezt egyszer személyesen, rendesen meg akarom neki hálálni, valószínűleg úgy, hogy végignézem, ahogy ugyanezt végigcsinálja. Amikor Russell elmondta, mit kell tennem, behunytam a szememet, összeszorítottam az ajkamat, néma lázadással ráztam a fejemet, nem akartam és nem tudtam arra gondolni, hogy megtegyem. Ahogy a csend egyre hosszabbodott, rájöttem, hogy ennyi; ha nem teszem meg, nem élvezhetek el. Hosszú másodpercekig próbáltam másra gondolni. Bármi másra, amire csak tudtam. De lassan, húzódozva beletörődtem sorsomba. Aztán megmozdultam, felvettem a kért pozíciót.

Lovagló ülésben a jobb térdére ültem, a sötétbe bámultam, ahogy ott feküdt elterülve, lazán az ágyban, egyik fülénél a telefon, és arra gondoltam, hogy ha én is alig látom, akkor ő is alig lát engem. Szeretném azt mondani, hogy ez a tudat segített, de valójában egyáltalán nem. Hosszú másodpercekig térdeltem ott, képtelen voltam folytatni, bár gondolatban már megadtam magamat a tudatnak, hogy megteszem. 126 Nevezetesen azt, hogy mint egy állat, hágjam meg a lábát, hogy orgazmushoz juthassak végre.

A szado-mazo viszonyban azt találom különösen érdekesnek, hogy olyasmire készteti az embert, amit különben nem tenne meg. Nem azért, mert nem akarja megtenni - nagyon gyakran van, hogy igenis meg akarja tenni, hanem azért, mert olyasmiről van szó, amit intellektuális szinten izgalmasnak tart, ám tudata egy másik része éppen ezért ágál ellene. Az ok lehet az, hogy „mocskosnak” vagy túl felzaklatónak tartja, vagy aggódik, hogy az alfele pecsenyére klopfolódik. Szeretem, ha sikerül annyira túllökni engem a határon, hogy tudatomnak ez a kis hangja, amelyik azt mondja, hogy ilyesmit felfedezni, megtapasztalni nem szabad, már nem hallható. És nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy olyasmire kényszerítene, amit nem akarok megtenni: a testem elárulja, hogy olyasvalamiről van szó, amiben benne vagyok akkor is, ha a szemem vagy szavaim ezt egy ideig nem teszik egyértelművé, akkor is, ha nem tudom pontosan megmagyarázni, miért és hogyan nedvesedek be az ilyesmitől. Inkább arról van szó, hogy valaki pontosan tudja, milyen messze vagyok hajlandó elmenni, és segít nekem, bátorságot ad, hogy meg merjem tenni. Russell pontosan ezt teszi, mégpedig gyakran látszólag (és dühítően) könnyen. Többnyire úgy éri ezt el, hogy makacs oldalam bizonyos húrját pengeti, ahol a válaszom az: „Akkor is meg fogom tenni, nem tudsz kitalálni olyasmit, amit nem teszek meg!” Bár borzasztóan kínosnak érzem a dolgot, általában élvezem ezt az ellentmondást, élvezem, hogy kizökkent a komfortzónámból, hogy olyan dolgokat teszek meg, amiktől a gyomromban remeg az ideg, elpirulok a dühtől és zavarban vagyok, de nedvesedek. Na de a lábon lovagolást? Hirtelen elfogult gondolataim támadtak a nyavalyás lába iránt. Gyűlöltem. A gondolatát is gyűlöltem. A megaláztatást, a kínosságát, a szöget, 127 amiben testemnek fetrengnie kéne, és magát az aktust, a tényt, hogy arról fantáziáltam, hogyan élveztet el öt nap után, de ez

nem következett be, hanem nekem kell kiszolgálnom magamat. Ráadásul nem is valami élvezetes módon, nem összegömbölyödve, kezemet a lábam közé véve, nem a kedvenc, a fiókból elővett játékommal, hanem úgy kell csinálnom, mintha egy tüzelő szuka üzekedne vele. Úgy éreztem, hogy az ágyhoz gyökerezett a testem. Erre nem vagyok képes! — Zavarban vagy? Mintha vonakodnál megtenni — szólt dallamos, gúnyos hangon, amivel nyilvánvalóan a telefonos közönségnek játszott. Gyilkos düh támadt bennem. OK, annál is gyilkosabb. Köhécseltem, válaszolni akartam; éreztem, hogy remeg a hangom, bizonytalan lesz, de Russell nem hagyott szóhoz jutni. - Nem érdekel. Azt parancsoltam, hogy lovagold meg a lábamat. Te is tudod, én is tudom, hogy végül úgyis megteszed így vagy úgy, mert ha nem teszed meg, semmi esélyed sem lesz újév előtt elélvezni, szóval én a te helyedben megkönnyíteném a dolgomat és elkezdeném. így történt, hogy meglovagoltam a lábát.

Na jó, ennél azért több történt. Sokkal több. És velem nem lehet így kibaszni. De még most is, amikor e sorokat írom, felspannol a bosszúság, a zavar, és mintha rosszul lennék a megaláztatástól. És nézzünk szembe a ténnyel: az ilyesmiben nemigen vagyok szégyenlős. Utáltam. Nem olyan „színleltem, hogy utálom, valójában azonban nagyon is élveztem” módon, hanem „tényleg utáltam, annyira irritált és engem is meglepett, hogy képes vagyok ezt megtenni”, és végig tudatában voltam, mennyire zavar, menynyire kizökkent a pillanatból, mennyire szívesen mondanám 128 Russellnek, hogy húzzon el a sunyiba, keféljen egyedül. Mint mondtam, ha csak olyan utasításnak engedelmeskedünk, amit

magunk is szeretnénk megtenni, az egyáltalán nem engedelmesség, ezt elismerem, ezért nem löktem el Russellt, ezért nem küldtem a francba, ezért nem álltam fel és nem mentem haza, kényelmes ágyamba, játékokkal teli fiókomhoz. De a térdén lovagolni, hogy a megfelelő szögben dörzsölőzzek hozzá, hogy a csiklóm a bőréhez érjen és a végén elélvezve vessek véget a megaláztatásnak úgy, hogy ő közben szándékosan kissé elmozdítja a térdét, hogy tovább tartson kínszenvedésem, és (persze) végig közvetítette Sarah-nak, hogy mennyire benedvesítem a lábát, hogyan sikoltozok, és a légzésem kezd szakadozottá válni, ahogy egyre közelebb jutok az orgazmushoz... Iszonyú dühös voltam. Olyan dühös, hogy utána napokig, amikor bevillant emlékezetembe ez az emlék, képtelen voltam gondolkodni. így leírva nem tűnik fájdalmasnak, még megalázónak sem. Inkább jelentéktelennek. Pedig megalázó volt, és még mindig nem értem, miért; még kevésbé tudnám megmagyarázni. Részben azért kezdtem a szado-mazo világról írni, mert élvezem az intellektuális kihívást, hogy megmagyarázzam, mit érzek, és ami felizgat, miért izgat fel, és ez egy olyan megmagyarázhatatlan dolog a számomra, hogy akár kínaiul is próbálhatnám magyarázni. Szóval lovagoltam a lábán, mint valami állat, és Sarah folyamatos kommentárokat kapott arról, hogy a térdéhez dörzsölődök, és így próbálom csiklómat az orgazmushoz szükséges ingerhez juttatni. Ahogy hozzá dörzsöltem magam, arra gondoltam, milyen alantas, milyen lealacsonyító, milyen megalázó helyzeteket vállalok a gyönyörért. Könnyek csorogtak arcomon, az államról a mellemre; arcom vöröslött, ahogy kívülről láttam magamat rajta, még jó, hogy sötét volt. Elég kitekeredett 129 testhelyzetben voltam, amiből nehéz bármilyen stimulációhoz jutni. Russell elterült az ágyon, és csak úgy kerülhettem elég közel a térdéhez, ha

lehajoltam, és olyan nyomással nehezedtem rá, ami az elélvezéshez kellett. Próbálkoztam, ó, mennyire próbálkoztam; kétségbeesetten igyekeztem orgazmushoz jutni és véget vetni az egésznek. Azt hihetnéd, hogy öt nap orgazmushiány után végig csak a szexre gondoltam, és annyira kívántam, annyira égtem érte, hogy nagyon gyorsan el tudtam menni. Persze az emberi agy furcsa, érthetetlen, időnként szörnyű eszköz. Mivel tudtam, hogy Sarah hallgatja, ahogy ezt a megalázó gyakorlatot végzem, hallja a gyönyör közeli állapotban torkomból feltörő nyöszörgést, apró sikolyokat, a lihegést. A megaláztatás és az undor ellenére nagyon nedves és izgatott voltam, és vadul, szégyenletesen csiholtam örömöt magamnak Russell térdén, minden testrésze közül éppen a térdén, és ettől elbizonytalanodtam. Hallottam, ahogy Russ azt mondja neki, hallja, ahogy a pinám cuppog, siklik a térdén és nagyon nedves lett tőlem. Próbáltam ezeket mind figyelmen kívül hagyni, igyekeztem még keményebben dörzsölőzni hozzá, de nem tudtam olyan nyomást elérni, hogy végre elélvezhessek. - Nem tudok... - szólaltam meg, könnyeimet visszatartva; köhécseltem egy kicsit, és újra próbálkoztam. - Ez a szög nem jó. így nem tudok elélvezni. Na és? Mit akarsz, mit tegyek? — szólalt meg gúnyosan. - Tudod, hogyan kell csinálni, és őszintén szólva kezdem elveszteni a türelmemet, hogy így dörzsölöd magad hozzám. Én a helyedben sietnék. A gondolattól, hogy mindezen keresztülmentem, és még mindig nem sikerült elélveznem, összerándult a gyomrom. - Ha egy kicsit feljebb emelnéd a térdedet, sokkal könynyebbé tenné. Kérlek! Mintha láttam volna megvillanni a130 fogát a sötétben. -Tehát könyörögsz, hogy mozdítsam meg a térdemet, hogy könnyebben meghághasd?

Csend. Meg kellett nedvesítenem az ajkamat, mielőtt meg tudtam szólalni, de a hangom akkor is sírósan remegett. Más körülmények között mellébeszéltem volna, kitérő választ adtam volna, de akkor, ott teljesen megtörtem, kétségbeesett voltam, zaklatott. Lényem minden idegszálával kétségbeesetten el akartam élvezni. - Igen. Igen, könyörgök. -Jó. Akkor könyörögj rendesen, hangosabban, hogy Sarah is hallja, milyen elkeseredett vagy, milyen elszántan dörzsölődzöl hozzám, mint egy tüzelő állat. Kezem szorosan ökölbe rándult, tíz körmöm a tenyerembe vájt, hangom betöltötte a szobát. - Könyörgök neked. Kérlek, emeld fel egy kicsit a térdedet, hogy hozzádörzsölhessem a ... Szavamba vágott: - Nem. Azt mondd: hogy meghághassam. Felsóhajtottam, de szünet nélkül folytattam. - Hogy meghághassam, amíg el nem élvezek rajta. Kérlek. Olyan erővel tolta fel a lábát, hogy szeméremcsontomba ütközött, és a rúgással felérő mozdulat ereje jóleső delejes hullámként terjedt végig hasítékomon. Önelégülten szólalt meg: - Tessék. Nem volt olyan nehéz, ugye? Most élvezz el nekem. A szög megváltozása nagyon sokat számított. Csípőm mozgása hirtelen térdporcához őrölte csiklómat; tökéletes volt a hatás. Próbáltam nem figyelni, miközben azt mondta a telefonba, hogy most elkezdtem ugrálni, hánykolódni, mint valami őrült, és minden addiginál jobban el akarok élvezni; próbáltam nem hallani, hogy izgatottságom cuppog a térdén, próbáltam semmi másra nem figyelni, csak a gyönyörre, ami kezdett szétáradni a testemben, próbáltam elhárítani131minden akadályt, ami testem és a közel egy hete kívánt megkönnyebbülés közé állhat. Sírtam a megalázottságtól, mire orgazmusom közeledett, bár

ez elkerülhetetlenül semmiben sem lassított. Ahogy elértek a remegés édes hullámai, a zokogás hangosabb lett. Úgy pulzáltam Russell lábán, mint valami állat, hangos, éles kiáltásaimat Sarah messziről is hallotta. Miután napokig tartott feszültségben a vágyott kielégülés, a megkönnyebbüléstől rángatózott a testem. Erős, intenzív élmény volt. Soha életemben nem éltem át ilyen orgazmust, és utána egy-két másodpercig elsötétült előttem a világ; csak feküdtem, remegő végtagokkal. Amint magamhoz tértem, láttam, hogy Russell veri a farkát fölöttem. Fel akartam ülni, hogy segítsek neki, de rosszallóan nézett rám, megállította a mozdulatot. - Nem, nem. Előbb fel kell takarítanod, amit csináltál. Tudtam, mire gondol, és dühösnek kellett volna lennem, de annyira mámoros voltam, hogy odahajoltam hozzá és tisztára nyaltam a térdét, a lába szárát, ahol otthagytam ragacsos nyomomat; sípcsontja közepétől combközépig kellett nyalnom, legnagyobb szégyenemre. Eközben ő mindenről beszámolt Sarahnak. Akkor is nyaltam, amikor magához nyúlt, farkát verte a legutóbbi kényszerítése felett érzett örömében. Akkor is nyaltam, amikor a hajamba élvezett, az arcomra is cseppent belőle. Ekkor közelebb hajolt és a fülemhez tartotta a telefont, és hallottam, ahogy Sarah elélvez. Igen. Sarah hangját először elélvezés közben hallottam. Még én is elismerem, hogy időnként furcsa a világom. Mindazonáltal emlékezetes karácsonyi vakáció volt.

Kilencedik fejezet

/ , /*\ersze ha olyan ember orgazmusát hallgatjuk telefo11 Inon, akivel még sosem beszéltünk, az elég furcsa él- / ménynek számít, de ez szinte semmi ahhoz képest, halaéhány héttel később összefutunk vele egy sörre.

Russell rendszeresen csevegett az online közösségekkel, és amikor összejövetelt rendeztek, szívesen elment, hogy személyesen is üdvözöljön mindenkit. Amint rájöttem, hogy az öszszejövetel tulajdonképpen azt jelenti, hogy egy csapat ember elmegy inni, esetleg vacsorázni, és nem kötöznek ki meztelenül András-keresztre, hogy a büféasztal felé menet bárki rám paskoljon, örömmel csatlakoztam hozzá. Különösen az után, hogy megtudtam, találkozhatok Sarah-val, és szemtől szembe megköszönhetem neki azt a térdlovaglós elélvezést. így egy vasárnap délután egy kertvárosi vendéglőbe mentünk; söröztünk és remek sülteket ettünk vacsorára - nincs jobb, mint a ropogósra sült bőrű malac és házi Yorkshire- puding - érdekes, izgalmas emberek társaságában. Legelőször az tűnt fel, hogy... szóval a többség egyáltalán nem volt feltűnő. Ezt egyáltalán nem lekicsinylőén vagy rosszallóan mondom, inkább úgy értem, hogy ha szembejönnek velem az utcán, egyáltalán nem gondoltam volna róluk, hogy ilyen perverzióik vannak. Teljesen szokványosán voltak felöltözve (semmi extrém szexruha, semmi latex, ilyesmi); okosak, értelmesek, kedvesek, beszélgettek, hogy jobban megismerjék egymást. Mivel szeretem nézni az embereket, élveztem találgatni, hogy hova fajulhatnak a dolgok. Carol és Neil — északi pár, akik akkor költöztek délre, amikor Neil igazgatóhelyettesként kapott állást nem messze egy iskolában - élénken és meglehetősen gyakori, kaján, kéjes nevetéssel beszélgetett Bennel és Iannel, akik saját cégükkel környezetbarát bútorokat importáltak Kínából. Közben Ciara, aki egy ideje egyedül volt és hónapokig boldogan chatelt az oldalon, azt mondta, addig csinálta ezt, míg talált magának valakit, aki ugyanolyan beállítottságú, és vele játszhat. Szóval 133 Ciara a poharán járatta az ujját és szélesen mosolyogva beszélgetett Jóval, és reméltem, hogy tényleg megtalálta, akit keresett. Russell közben csoportról csoportra járt, könnyeden

beszélgetett sok különböző emberrel; olyan könnyeden, hogy ezt mindig is élvezettel hallgattam és irigyeltem. Bár munka közbeni helyzetekben én is nagyon ügyesen tudok udvarias beszélgetéseket folytatni, nem vagyok született társalkodó természet, és ha választhatok, inkább olyanokkal ülök a sarokban, akiket ismerek, mint hogy körbejárva ismeretlenekkel elegyedjek beszédbe. Nem mintha esélyem lett volna a választásra, így aztán maradtam a bálban petrezselymet áruló lány szerepénél. Szóval kimaradtam a társasági csevegésből. Amint belépett a sörözőbe, Sarah egyenesen elindult felénk, és amikor odaért hozzánk, megfogta a kezemet, az ujjaim belebizseregtek. Érintése hűvös és határozott meg erős volt. Amikor a szemembe nézett, még mindig a kezemet fogta. Hirtelen mindenem bizseregni kezdett és nem attól a pohár jóféle shiraz bortól, amit a délután nagy részében szopogattam. Ez a delejes érintés meglepett engem. Az egyetemen volt egy rövid biszexuális korszakom, és néhányszor azóta is lefeküdtem lányokkal, de ritkán éreztem ilyen intenzív vonzalmat olyan ember iránt, akivel először találkozom. Rögtön megértettem, miért vonzódik hozzá Russell. Káprázatos volt. Huncut arc, zöld szem, rövidre vágott haj, nyakszirtje kilátszott. A nyakszirt a gyengém. Vannak más testrészek, amiknek izgatásától gyorsabban, felületesebben szedem a levegőt, de meggyőződésem, hogy a nyak egy méltatlanul mellőzött ero- gén zóna. Ott akartam megsimítani, hogy lássam, belebor- zong-e. Végig akartam csókolni, le egészen a válláig, kibontani a blúzát és lejjebb menni, egészen odáig, hogy megtudjam, természetes-e a hajszíne. 134 Ahogy ott ültünk és csevegtünk, megtudtam róla ezt-azt, és még jobban megkedveltem. Intelligens, okos, vág az esze, és hasonló az ízlésünk mindenben, a sajtos pattogatott kukoricától

egészen odáig, hogy mindketten utáljuk Dán Brownt. Kéjes, pajzán nevetése volt, és ahogy az ajkát megnyalta, valahányszor ivott egy kortyot a vodka-kólájából, nagyon durva dolgokat idézett gondolataimba, és alig tudtam visszafogni magamat, hogy a környezetről elfeledkezve én nyaljam le a száját. Mire az ebéd végére értünk, barátok lettünk, bár legnagyobb mulatságára még nem bocsátottam meg neki a térden lovagoltatást. Russell végzett a társaság végiglátogatásával, odajött hozzánk, éppen idejében a desszertre meg egy kis sikamlós tréfálkozásra és csúfolódásra. A hangulat jó volt, kellemes és kivéve a cikizést, mivel a délután egy részében engem Térdenülőnek neveztek, amiért csak pironkodtam - meglehetősen szexi. Sarah laza volt, természetesen vonzó, olyan gondtalan, semmi-sem-fontos attitűddel viselkedett, ami egyrészt üdítő volt, másrészt szépségét még vonzóbbá tette. Akár egy rakoncátlan hajszálat csavart az ujjára beszéd közben, akár szélesen gesztikulálva adta elő, milyen a főnöke, minden, amit csinált, őszintének és érzelemtelinek tűnt; és pokolian szexinek. És ahogy egyre szabadabban folyt a bor, elmondta, pontosan mit érzett a telefonvonal másik végén, amikor minket hallgatott; alsó ajkát kissé lebiggyesztette, miközben azt ecsetelte, milyen felizgultnak hallatszottam, amikor könyörögtem Russellnek először azért, hogy hadd csókolgassam a lábát, aztán pedig hogy engedjen elélvezni végre. Elpirultam az előhívott emléktől, attól, hogy pontosan felidézte, mit mondtam és hogy milyen kétségbeesetten kívántam a kielégülést. Minden átvillant gondolataimban, és az asztal körül alig észrevehetően megváltozott135 a hangulat. Éreztem, hogy mellbimbóim megmerevednek, de láttam, hogy Sarah világos blúza ugyanígy dudorodik, ezért kevésbé éreztem feszélyezve magamat. Egymásra néztünk, felismertük, hogy mindketten

ugyanabban a kínos helyzetben vagyunk, karba fontuk a kezünket mellünk előtt és szégyenkező összeesküvőkként nevettünk. Kissé mocorogtam székemben, a mozdulattól hajam a szemembe hullt, így elrejtette pirulásomat, de Sarah rögtön mozdult, a fülem mögé simított egy tincset. Aztán a hajamat simogatta, mire én még jobban pirultam; ellenálltam a hirtelen késztetésnek, hogy megforduljak és megcsókoljam az ujjait. Russell átható tekintettel nézett minket, de egy szót sem szólt. Persze ha Russell nem nyilvánít véleményt valamiről, az a közelgő apokalipszis jele. Miután kitettük Sarah-t a pályaudvaron és kocsival Russ háza felé tartottunk, olyan könyörtelen lett, mint egy rámenős BBC-riporter. - Úgy láttam, elég jól kijöttök egymással. Kedveled? - Vonzónak tartod?

136

- Amikor megérintette az arcodat és úgy simogatta a hajadat, benedvesedtél? - Meg akartad csókolni? Mire a ház előtt leállította a kocsit, szinte felrobbantam a bosszúságtól. - Igen! Kedvelem. Szexi volt és kedves és érdekes. Most boldog vagy? Most befognád végre a szádat? Tudom. Ez különösen mogorva válasz volt tőlem. Az a helyzet, hogy fogadnék, azt hiszed, hogy féltékeny voltam Russellre, amiért valaki más is felkeltette az érdeklődését. Bizonyos vonatkozásban ennek valóban lenne értelme. De nem voltam féltékeny amiatt, hogy Sarah esetleg az én szubmisszív hajlamaimat használná ki; ami azt illeti, arra a gondolatra támadt rossz kedvem, hogy Russell játszik vele. Mert kedveltem Sarah-t.

A következő hetekben Russell továbbra is csevegett Sarah- val, és néhányszor találkoztak is. Ezen azért volt egy kis időm elgondolkodni. Kapcsolatuk még nem alakult monogám együttjárássá - ennek első árulkodó jele az volt, hogy Russell örömmel kötözött le engem análdugóval a popómban, aztán megvesszőzött és rendesen megkettyintett néhány nappal az után, hogy elmondta, lefeküdtek egymással -, de a lendület valahogy kezdett megváltozni közöttünk, és egyre gyakrabban jutott eszembe, hogy eljöhet az idő, amikor már nem játszhatunk együtt. Bár sok embert ismerek, akik nagyon jól elvannak alkalmi kapcsolatokkal, többekkel járnak egyszerre, de nem tudtam elképzelni, hogy ez nekem vagy Russellnek megfelelne. Közben találtam egy álláshirdetést, ami az otthonomhoz közelebbi munkát ajánlott; megpályáztam, és felvettek. Örültem neki, és a családom is boldog volt. Hirtelen állt elő az a helyzet, hogy hamarosan már nem lakom olyan közel Russhoz, hogy

hétvégente nála legyek. Küszöbön álló változások előtt álltunk. A bejelentés és a nagy lépés megtétele közötti időben valahányszor alávetettem magamat neki, intenzívebb volt az élmény; egy kis belső hang azt súgta, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy megcsípi a mellbimbómat, utoljára járatja meg rajtam a szíjat, utoljára dug seggbe. Közben gyakran került szóba Sarah a hálószobában, ahol mocskos szavakat súgott a fülembe, amiktől benedvesedtem, mert felvetette, milyen lenne, ha Sarah is ott lenne velünk, és persze a hálószobán kívül is emlegettük. Én is elég sokat beszélgettem vele, de azon a flörtölős estén kívül, amikor inni voltunk, az egész meglehetősen ártatlannak tűnt. Egészen az ünnepig, az utolsó hétvégéig, mielőtt visszaköltöztem a városba. Azt terveztük, hogy Russell házában grillpartit rendezünk. Gyönyörű idő volt, Sarah és én is vittünk magunkkal személyes holmikat, hogy ott éjszakázhassunk, ha inni akarunk, és ne kelljen aggódni, hogyan jutunk haza. Lazán, kényelemben telt a délután, Sarah és én elfeküdtünk a kertben, élveztük bőrünkön a nap melegét, próbáltunk napozni egy kicsit. Russell frizbit dobált a kutyának, begyújtotta a grillt és tett-vett, úgy tűnt, képtelen egy helyben maradni. Ráérősen ettünk, sokáig maradtunk az asztalnál, és beszélgettünk errőlarról, jól éreztük magunkat a szép időben. Ahogy megváltoztak a fényviszonyok és megnyúltak az árnyékok, a beszélgetés flörtölősebbre fordult. Sarah azt mondta, tetszik neki a mellem a pántos topban. Azért vettem fel ilyent, hogy egy kicsit bámuljon a vállam. Odahajoltam hozzá, hogy egy kis félrement krumplisalátafoltot letöröljek a szájáról. Russell közben csak ült, állhatatosan, rezzenéstelen tekintettel nézett minket, olyan fürkészőn, ami csak egyetlen dolgot jelenthetett. 138 Ö kezdeményezett, bár elgondolkodtam, vajon ez részben azért van-e, mert Sarah-val is hasonló beszélgetéseket folytatott, mint velem. Mindenesetre szókimondóan fogalmazott.

- Felmegyünk dugni? Sarah és én egymásra néztünk, aztán kitört belőlünk a nevetés. Megfogta a kezemet, mosolygott és azt mondta: - Azt hiszem, nekem nagyon jólesne. Furcsán nézhettem, mégis azt mondtam: - Ki tudna nemet mondani egy ilyen ajánlatra? De megszédültem a gondolattól.

Russell a született konspirátor energiájával lendült akcióba. Nyilván már sokat gondolt erre. Éppen a tányérokat rakta össze, hogy bevigye, amikor odaszólt nekem, hogy menjek fel, vetkőzzek le és négykézláb várjam őket az ágyon, az ajtónak háttal. Bár a gondolat, hogy én vetkőzzek le először, meglehetősen felzaklatott, tudtam, hogy ha ekkor nem engedelmeskedem, akkor megszakad minden, még mielőtt elkezdődött volna, és valószínűleg megnehezítem a saját helyzetemet. Bólintottam, felmentem a hálószobájába. Nem vagyok türelmes. Attól, hogy engedelmesen kellett térdelnem ott, várni, hogy kinyíljon a hálószoba ajtaja, gyomromban mintha pillangók verdestek volna, mellbimbóim már megmerevedtek a várakozástól, és alig tudtam türtőztetni magamat. Nem volt a szobában óra, nem tudtam, mennyi az idő, szóval egy örökkévalóságnak tűnt a várakozás. Mennyi ideig tart megpakolni egy mosogatógépet? Mire meghallottam a mozgást, már majdnem azt hittem, hogy nélkülem indultak lefelé, és azon tűnődtem, vajon csendben, lábujjhegyen lelopakodhatnék-e úgy, hogy ne zavarjam, de 139 lássam őket. Hála az égnek, nem tettem, mert az ajtó végül kinyílt. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne nézzek hátra, de tudtam, hogy ha hátranézek, azt saját kockázatomra

teszem. Inkább az ágytakaró mintáját bámultam a két kezem között, és hallgattam a hangokat, amikből következtetni próbáltam, hogy mi fog történni. Nem hallottam más hangot, csak... halk reccsenést. Ahogy Sarah odalépett hozzám, rájöttem, miért. Gyönyörű bőrfűzőbe öltözött át; nem volt rajta más, csak a fűző, bugyi és harisnya. Torkom kiszáradt. Káprázatos volt ebben a szerelésben, és bennem még inkább tudatosult, hogy meztelen vagyok. Russell az ágy túlsó oldalán állt vele szemben; én voltam középen, és eleinte nem is tudtam, merre nézzek, vagy hogy néznem kell-e valamerre. Végül, amikor már úgy tűnt, hogy sosem törik meg a csend, Russell szólalt meg: - Készen állsz? Számat mozdítottam, szólni akartam, de mielőtt megtehettem volna, Sarah válaszolt: - Igen. - Jó kislány. Ne feledd, mit beszéltünk meg. Mielőtt elgondolkodhattam volna azon, mit is jelent ez, Russell az ágy lábához lépett. Közvetlenül előttem állt, kezét az állam alá nyomta, felemelte az arcomat, hogy nézzek a szemébe. - A kedvemre akarsz tenni, ugye? Engedelmeskedni akarsz nekem? Megvolt még az a szokásos vágyam, hogy meg akarjak felelni neki, és vágytam a kihívásokra is, de ezeket az érzéseimet elhomályosította a gyomrom mélyén remegő félelem, hogy olyasmire kérnek, valami intenzívebb áldozatot követelnek tőlem, amit nem tudok elképzelni. Zaklatottságomat elfedően halk volt a hangom: - Igen. 140 Megsimogatta a hajamat, és ez a gyengéd mozdulat egy pillanatra megnyugtatott. - Jó. Mert én most leülök, és Sarah értő kezében hagylak.

Mindig is szerette volna kipróbálni, milyen dominának lenni, de nem bízott magában. Azt mondtam neki, hogy játszhat veled. Próbáljatok ki ezt-azt. Engedelmeskedj neki úgy, ahogy nekem engedelmeskednél. Figyellek. Azzal leült a sarokban álló fotelbe, ami többnyire a ruháival volt tele, de észrevettem, hogy erre az alkalomra elrakodott róla. Ahogy Sarah elindult felém, düh és értetlenség fogott el. Mi a fenét játszik Russell velem? Sarah tényleg azt hiszi, hogy alávetem magamat neki? És mióta akar ő dominálni bárki felett? Úgy tűnt, nem ismerem Sarah-t olyan jól, ahogy gondoltam. Kissé leguggolt, hogy a szemembe nézzen. - Ma az én lábamat fogod meghágni, Kate. Magamban háborogtam. Úgy látszik, Sarah sem ismer engem olyan jól, mint gondolja. Gúnyos volt a hangom. - Ügy gondolod? Ez kedves. Téves, de nagyon kedves. A szubmisszív nők egy csoportja egész szubkultúrát alakított ki magának: arra koncentrálnak, hogy ellenkezzenek. Olyan nők, akik szeretnek ellenszegülni, hogy aztán visszarántsák őket a szerepbe és engedelmességre kényszerítsék őket. Ne érts félre, én is szeretem, mint minden más nő, ha valaki, aki nálam erősebb, rám erőlteti az akaratát, és ha engedelmeskedni tudok, én engedelmeskedek. Vannak dolgok, amik ellen erős kifogásaim vannak, amit csak morogva, fogcsikorgatva, szégyenkezve, zavartan teszek meg, de az engedelmességem többnyire arról szól, hogy kedvére tegyek annak, akivel játszom. Általában nem vagyok ellenszegülő. De ahogy felnéztem Sarah-ra, aki ott állt előttem abban a csodálatos fűzőben, ami fantasztikus formát adott testének, valami bekattant a fejemben. Többnyire nagyon makacs tudok 141 lenni, de ez más volt. Hajthatatlan lettem. Nem fogok engedelmeskedni neki csak azért, mert Russell azt parancsolta. Ettől most rossz szubmisszív vagyok? Engedetlen? Valószí-

nűleg igen. De nézzünk szembe a ténnyel: az én felfogásom szerint az engedelmesség, ha alávetem magamat valakinek, ajándék, amit ki kell érdemelni. És bár Russellt fenntartások nélkül megajándékoztam vele, felháborított a gondolat, hogy akár az ő kérésére, Sarah is azt kapja, amit Russell. Rezzenéstelen tekintettel néztem; nem bámultam, de egyáltalán nem látszhattam engedelmesnek. Olyan nézés volt ez, hogy tudtam, nem üszhatom meg Russell jelenlétében büntetés nélkül, de a legkevésbé sem érdekelt. Egyikünk sem szólalt meg. Szemem sarkából láttam, hogy Russell halványan mosolyog. Féltem, hogy beavatkozik, nem igazán voltam biztos abban, hogyan reagálnék, ha erőltetné ezt az „engedelmeskedj neki, ahogy nekem engedelmeskednél” dolgot. De ő láthatóan nagyon élvezte, és kíváncsi volt, hogyan alakulnak a dolgok. Sarah lassan, de határozottan közelebb lépett. És pofon vágott. Keményen. Fájt. Éreztem, hogy elvörösödök; nemcsak ott, ahol megütött, hanem teljes arcomon és nyakamon, elöntött a düh és a szégyen. A pillanat tört része alatt megfordult a fejemben, hogy visszaütök, de mielőtt a gondolat magja kicsírázhatott volna, a hajamba markolt és magához rántott, hogy megcsókoljon. Régóta gondolkoztam azon, milyen lenne Sarah-t csókolni, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen. Mentaíze volt és virágillata, de bár az ajka olyan lágy volt, amilyennek képzeltem, a hajamba markoló kezétől és a csókjától megborzongtam és nyöszörögtem, ahogy átvette a csók irányítását és a hatalmába kerített. Nyelve a számba nyomult, ajkamat harapdálta, kezével a hajamat húzta, úgy hajlított, ahogy akart, engedelmes voltam alatta. Aztán elhúzódott, és megtört 142 a varázslat. Tudtam, hogy szájtátva nézem, ajkam feldagadt a csókjaitól és a harapásaitól. Ahogy a kezét visszahúzta az arcomra, minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne rezzenjek meg, hogy uralkodni tudjak

idegeimen. De nem kellett semmitől félnem, nem vágott pofon újra, hanem gyengéden megsimította arcomat. - Majd meglátjuk. Majd meglátjuk. Abban a pillanatban fogalmam sem volt, miről beszél. Csak erre a fantasztikus nőre tudtam gondolni, akiről azt gondoltam, hogy mindeddig nagyon alábecsültem.

Miközben a hajamat simogatta, hangjába másfajta szín vegyült. A domináns partner parancsoló hangja volt ez, amilyen Russellé. Sarah magabiztos volt, nem remegett meg. Nem voltak kétségei afelől, hogy amit csinál, azzal engedelmességre kényszerít engem, és ettől nagyon ideges lettem. Mi a frászról beszélhettek ők ketten azokban a hetekben, amikor Russell azt kérdezhette tőlem, hogy ha Sarah mellére gondolok, nedvesedek-e? - Kitárgyaltunk téged, Kate. Megbeszéltük, milyen makacs tudsz lenni. Milyen engedetlen. Tudtam, hogy ilyen vagy. Az a helyzet, Kate, hogy nem akarom, hogy engedetlen legyél velem. Úgy érzem, mélyen legbelül engedelmeskedni akarsz nekem. És gondoskodom róla, hogy ez így is legyen. Pár pillanatra behunytam a szememet, hogy ne áruljam el magam dühös tekintetemmel. - Megbeszéltük, mi a teendő, ha nem engedelmeskedsz. Kinyitottam a szememet, előrebámultam, próbáltam felmérni a helyzetet. Nem számítottam arra, hogy ilyen könnyen képes az érzelmeimre hatni, és nem volt szándékom bevenni a csalit. - Mondd csak, mit tesz veled Russell, ha olyasmit csinálsz, amit nem szabad? Ereztem, hogy elpirulok. Önkéntelenül elöntött a szégyen. 143 Tudtam, hogy mit kell mondanom, és egy kicsit aggódtam a gondolattól, hogy ellentmondjak neki. De semmiképpen nem akartam hangosan beismerni. Csak úgy mondjam el neki, hogy mi

szokott történni? Kétszeresen is alázzam meg magamat? Egyrészt előtte, de magam előtt is azzal, hogy beismerem, hogy akarom ezt, szükségem van erre, hogy a megalázottságtól beindulok. A torkomra forrt a szó. Ahogy próbáltam összeszedni gondolataimat, Sarah megint pofon vágott. Látóterem peremén láttam, Russell előrehajol, hogy jobban lássa reakciómat. - Válaszolj! Mi történik olyankor? Köhécseltem; eltűnődtem, miért érzem ezt olyan megalázónak, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy hangom lágyabb legyen, és ne árulja el, mennyire megaláz. - Megbüntet engem. Sarah csavart egyet a hajamon, mintegy figyelmeztetésül. - Nem hallottam, mit mondtál. A francba! Russell elárult neki minden trükköt. Ez a nő veszélyes. Kettős érzés viaskodott bennem: utáltam és percről percre jobban izgatott. - Megbüntet engem. - így már jobb. Hogyan büntet meg téged? Nagyon dühös voltam. Pontosan tudja, hogyan büntet Russell, mert elmondta neki ezt is; kétségtelenül dicsekedett azzal, hogy miket képes megtenni velem. Tudta, Russell is tudta, és én is tudtam, és mégis arra kényszerített, hogy hangosan kimondjam, mert azt is tudta, hogy ez nagyon

144

feszélyez engem. Dühös voltam és nedves, és még dühösebb lettem attól, hogy éreztem, egyre nedvesebb leszek, ahogy ott térdelek az ágyon. Igyekeztem titkolni bosszúságomat, de hallottam hangja élességét. -Attól függ. Korbáccsal. Nadrágszíjjal. Pálcával. Ostornyéllel. Kézzel. Amivel akar. Ahogy távolodott tőlem, és a kettőnk közötti kapcsolat ideiglenesen megszakadt, kifújtam a levegőt. Nem is vettem észre, hogy addig visszatartottam a lélegzetemet. Egy pillanatra érezhető volt a megkönnyebbülés; egészen addig, míg vissza nem ért hozzám valamivel, amitől a gyomrom összerándult. Gyengéden megérintette a vállamat a pálcával, és akkor csillapíthatatlanul remegni kezdtem. Russell ezt nyilván nem fogja hagyni... - Mindig is foglalkoztatott a gondolat, milyen lehet megvesszőzni valakit. A francba! * * *

Az első hat ütés után Russell megszánt és közelebb jött, hogy megmutassa neki, hogyan kell. Hálás voltam, de már sírtam, nyöszörögtem, és igazán nem hittem, hogy ez sokat segíthet a helyzetemen. Szinte eszemet vesztettem a fájdalomtól, amit rám rótt, és próbáltam kitalálni, hogy őt sosem pálcázták-e meg, vagy már igen, és annyira gyűlölte az érzést, hogy mindenképpen vissza akarta adni valakinek. Továbbra is vert, de már úgy, ahogy Russ mutatta neki: előbb csuklóból, aztán az egész kar erejéből. Megtanulta, milyen szögben fogja a pálcát. Hogyan váltogassa a már megütött és a friss helyekre mért ütéseket, és hogyan figyelje a különböző 145

fájdalomtípusokra adott reakciómat. Mikor fogja vissza magát. Mikor üssön keményebben. A szünetek azt jelentették, hogy nehéz volt feldolgozni a fájdalmat, mert nem volt a verésben ritmus, így nem tudtam meglovagolni a fájdalom csúcsait és hullámvölgyeit. Inkább bezárkóztam, csak félig követtem beszélgetésüket a tomporomon keletkező hurkákról és arról, hogy mennyi ideig tart, míg teljesen elmúlnak. A pálca suhogására figyeltem, és arra, hogy a levegőbeli hang után mennyi idő telik el, míg a bőrömre csattan, így próbáltam felkészíteni magamat a kín következő hullámára. Nem tudom, mennyi ideig tartott ez, de végül abbamaradt, kezemen, lábamon ott virítottak a vörös hurkák. Sarah végighúzta a körmét a sebhelyeken, Russell pedig brutálisan megszorítottá azt a helyet, amelyik a legtöbb ütést kapta. Nyüszítettem a fájdalomtól. Aztán egy röpke pillanatra, olyan rövid időre és oly gyengéden, hogy azt hittem, csak képzelem, egy ujj végigcsusszant a lábam között, a hasítékom mentén. Felnyögtem a csalódottságtól, ahogy bőrömtől elemelkedett. Sarah hangjában diszkrét csodálkozás volt. - De hiszen ettől teljesen nedves lett! Gyönyörrel sóhajtott mögöttem, Russell pedig kajánul nevetett. — Ettől te is benedvesedsz! — mondta elégedetten. Sarah felnevetett, én pedig meglepő módon féltékenységet éreztem. Russell hozzám lépett, ujját rövid időre a felső ajkam és orrom közötti részhez érintette, aztán elfordult. Az érintés rövidsége miatt érzett csalódottságom izgatott haraggá fokozódott, amikor pár pillanattal később megcsapta orromat Sarah illata. Igazi erotikus kínzás volt hallani, 146 ahogy csókolóznak, tapogatják egymást, sőt alig néhány tenyérnyire tőlem kefélnek, és tudni, hogy az arcomra száradó nedvesség Sarah testéből származik. De nem mertem odanézni. Engedelmesen vártam,

hogy ismét felém fordítsák figyelmüket. Nem tudnám megmondani, pontosan mikor változott meg a helyzethez való viszonyom. Egyszer csak átkattant. Egyik pillanatban dühös voltam és zaklatott, és kissé aggódtam, hogy engedelmeskedjek Sarah-nak, a másik pillanatban pedig már teljesen benne voltam és egyáltalán nem ellenkeztem. Miután megtette a nádpálcával, amit akart, és Russell is megtette vele, amit ő akart - egyelőre legalábbis -, Sarah újra a látóterembe lépett és kézbe vette azt az átkozott paskolót. Belső monológomban vagy ezredszerre tettem fel magamnak a kérdést, hogy a francba gondolhattam jó ötletnek, amikor megvettem ezt a kínzóeszközt. Sarah a feliratot nézte és mosolygott. - Szóval ez a híres kurvapaskoló. Felnéztem, hogy válaszoljak. A csendben maradás nem az én természetes állapotom, de Russell felelt helyettem: - Ez az. Utálja. Mindig azon aggódik, hogy megjelölöm vele, és az edzőteremben meglátják Sarah mosolygott, és ettől a mosolytól nekem összerándult a gyomrom. Hogyhogy eddig nem vettem észre ajkának kissé szadista görbülését? Vagy én ihlettem erre? Ettől egyszerre nedvesedtem be és féltem, ahogy ott térdeltem, hátsó felemmel a levegőben, és vártam, mi fog történni. - Ezek szerint működik. Hatékonyan lehet ráverni azt, hogy kurva? Russell fölnevetett. - Fiát, igen. Illetve majdnem. Nem kis munka, és nagyon nagyokat kell lendíteni. Csak úgy megy. Sok szempontból még a nádpálcánál is pontosabb. Csak akkor hatásos, ha a megfelelő helyen találod el igazán nagyon keményen. 147 Sarah ekkor mögém lépett, és egy pillanatig rettenetesen gyűlöltem. Aztán minden más gondolat elhalványodott a tudatomban; csak arra gondoltam, hogy ki kell bírnom.

Meg kell hagyni, rendesen próbálkozott. Sokszor igen keményen megütött. Nem tudnám megmondani, hányszor, mert csak azt akartam, hogy kibírjam, hogy a lehető legkevesebbet sírjak és lehetőleg ne remegjek rettenetesen, ahogy a hangos csapások záporoztak már égő seggemre. Mozdulatainak nem volt ritmusa, mert amikor úgy gondolta, sikerült olyan ütést bevinnie, amelyik azt a bizonyos szót egyik félgömbömre nyomja, abbahagyta az üdegelést és megnézte keze munkájának eredményét. Ott térdeltem, remélve, hogy tényleg sikerült megjelölnie, mert akkor legalább abbahagyná. De aztán újra kézbe vette a paskolót, és a kín- szenvedés folytatódott. Hosszú, nagyon hosszú idő után mintha belefáradt volna a próbálkozásba. Az ágyra dobta a paskolót, és a fejem fölött odaszólt Russellnek, hogy nemsokára visszajön. Amikor Sarah kiment a szobából, Russell közelebb jött és leguggolt, hogy arcunk egy vonalban legyen. Hüvelykujjával könynyeket törölt le az arcomról, vigasztaló hangon szólt hozzám. — Hogy vagy? Jól érzed magad? Élvezed? Bólintottam, összeszorítottam ajkamat, hogy ne remegjen; képtelen voltam belekezdeni is, hogy elmondjam, hogyan érzem magamat. Tudtam, hogy utána majd úgyis képes leszek rá, de addig egyszerűen nem találok szavakat. Rám mosolygott. - Jó. Mert kurvára szexinek találom, hogy mennyire szépen engedelmeskedsz neki. Imádom, hogy bármit megteszel neki csak azért, mert én kértelek rá. Megvolt még bennem az engedelmesség szokásos narrátorának hangja; ami azt illeti, tiltakozott, hogy nem teszek meg „bármit”, de ez a hang háttérbe szorult, 148 elnyomták az érzések, a fájdalom hullámai, a lábam között lüktető gyönyör melege. Aztán ismét nyílt az ajtó és Russell előrehajolt, rövid, nagyon erős csókot adott, aztán ellépett tőlem.

Ezt meglepőnek tartottam, ahogy ajka lágyságát is. De abban a pillanatban az a csók emlékeztető volt arra, hogy ő a domináns fölöttem, és ez melegséggel töltött el. Megnyugtatott. Ez pedig különösen hasznos volt, mert ő és Sarah hirtelen mögém álltak, és Sarah azt mondta: - Nem hittem, hogy ez valaha megtörténhet, de ráuntam a verésre. Ami azt illeti, nem untam rá, csak elfáradt a kezem. Russell fölnevetett. Értettem a humort, de el sem mosolyodtam, mert tudhattam, mi fog történni. - Mást találtam ki. A fenébe. Ez fog következni. Valami csiklandósat éreztem a fenekemen. A sok büntetés után, amiben aznap éjjel részem volt, kellemes, szívesen fogadott változásként kellett volna megélnem ezt, de ami azt illeti, csak másfajta fájdalom volt, amitől megremegett a lábam, ahogy az a valami végighúzódott a pálca okozta hurkákon, a paskoló égő vörös nyomain. Nem volt nehéz, de koncentrált valami lehetett, mintha az ujját húzná végig bőrömön. Hamarosan rájöttem azonban, hogy nem az ujja volt. Russell elismerő mormogása volt az első árulkodó jel. - Ez tetszik. Hadd próbáljam ki! Nagyobb nyomást éreztem, ezúttal a másik farpofámon. Sarah kuncogott. Próbáltam kissé elfordítani a fejemet, hogy legalább megpillantsam, mit csinálnak, de a mozdulat felkeltette Russell figyelmét, és mellbimbóm erős megszorításával jelezte, hogy nem enged ilyesmit. Rosszallón csettintett nyelvével, aztán megszólalt: - Úgy tűnik, Kate látni akarja, mit csinálunk. Megmutassuk neki? 149 Sarah megint gyöngyözőn nevetett. - Azt hiszem, hanyatt kéne fordítanunk, hogy lássa. Megfogtak, hanyatt fordítottak az ágyon; Sarah együttérzésből

felszisszent, amikor a seggem az ágyhoz ért. Előrehajolt, kisimított pár hajtincset a szememből, és egy pillanatra megint az a mosolygós lány volt előttem, akivel együtt boroztunk és pirulva ültünk abban a kerthelyiségben. - Úgy döntöttem, hogy nem fárasztom tovább a karomat, inkább rád írom. A hatás ugyanaz, de sokkal egyszerűbb, nem gondolod? Ezzel a lány a sörkertből el is tűnt.

Mire befejezték, a testem tele volt sértő szavakkal, mind mélyvörös rúzzsal rám írva. A seggemen nyilvánvalóan a „kurva” szó állt, de máshol „szajha, rabszolga, ringyó” voltam. És amikor befejezték a rajtam való írást, a testemet markolászták, azt élvezték, hogy próbálták szétkenni a rúzst - „minden igazi kurvának elkenődött a rúzsa” -, érintésük vonagló kéjérzést keltett bennem. Kis idő után azonban Sarah beleunt ebbe a játékba is, sürgetett, hogy hajoljak előre, hogy a számat is bekenhesse a ragacsos, vérvörös rúzzsal. Russell ott állt mellette, és belém nyilallt a gondolat, hogy milyen elképesztően szép pár; még teljesen fel vannak öltözve, tiszták, üdék, szexi mind a kettő. Velük ellentétben én zilált és rendetlen voltam: meztelen, testemen rúzzsal írt szitokszavak és vöröslő ütésnyomok. A számon virító vastag rúzsfolt csak betetőzte ezt a hatást. Ahogy előttem csókolóztak, Sarah intett, hogy húzódjak közelebb, és intett Russellnek. -Térdre. Azt akarom, hogy mutasd meg, mennyit tudsz magadba venni belőle. A faszán fogom ellenőrizni, azzal, hogy 150 meddig rúzsozod be azzal a kurvás vörössel, amit a szádra kentem, és biztosíthatlak, hogy ha nem tolod magadba elég mélyen, erőt tudok venni magamon, hogy még egy kicsit bün-

tesselek. Egy közönséges napon a belső monológom felvisított volna erre, de ezúttal rá se rántottam. Buzgón lemásztam az ágyról, sietségemben ügyet sem vetettem arra, hogy mennyire sajog a seggem. Letérdeltem előttük. Kigomboltam Russell sliccét, elővettem a dákót, a számba szoptam, élveztem az ízét, éreztem, ahogy duzzad, és fejemet a megfelelő szögbe mozdítottam, hogy mélyebben be tudjam venni. Éreztem, hogy Sarah mögém kerül, és hallottam, hogy csókolóznak fölöttem, miközben én szoptam. Aztán Sarah keze a fejemre csusszant, a hajamat simogatta. A legfurcsább izgató érzés volt, amit valaha átéltem. Illetve egészen addig az volt, míg baszni nem kezdtek, míg én közéjük másztam és Sarah csiklójára tapasztottam a számat.

Mire Russell egyszer, Sarah pedig kétszer elélvezett, én is vonaglottam, annyira kívántam már az orgazmust. Mind a hárman az ágyon feküdtünk, Sarah gyengéden simogatta a karomat, én csókot nyomtam a hasára. - Szeretnél elélvezni, Kate? Gyanakvón nyitottam fel a szememet. Tudtam, mire megy ki a játék, és az volt az egészben a szörnyű, hogy ekkorra már nem volt semmi bűntudatom, tudtam, hogy meghágom a lábát, ha muszáj. - Igen. Kérlek! Szép mosolya volt, ajka két széle felfelé ívelt, amikor lehajolt és lágyan megcsókolt. - Ugyan, Kate, tudom, hogy ezt jobban is tudod csinálni. Biztosan emlékszel, hogy hallottam, ahogy könyörögtél. Tudom, 151 milyen jól csinálod. Elpirultam, ahogy Russell is, Sarah is felém fordult, és néztek. Kissé mögéjük fókuszáltam a tekintetemet, és hebegve, remegve,

de sikerült kimondanom, mintha mindkettőjüknek könyörögnék - a folyamatnak ebben az előrehaladott szakaszában nem kockáztathattam, hogy illemsértést kövessek el -, kértem, hogy engedjenek elélvezni. Sarah rosszallón csettintett nyelvével. - Könyörögsz, Kate? Felsóhajtottam. - Igen, Sarah, könyörgök neked. Kérlek, engedj elélveznem. Sarah a szemembe nevetett. - Megengedem, ha megcsókolod a seggemet. Biztos vagyok benne, hogy a szemem tágra nyílt, mintha valami komikus filmben lennénk. - Tessék? - Csókold meg a seggemet. És aztán, azt hiszem, jólesne, ahogy a nyelved fel-le csusszan a farpofáim közt. Ha ezt érzem, megengedem, hogy elélvezz. Megdermedtem, mozdulni sem tudtam. Russell-lel ilyent sosem csináltunk, ő sosem kért volna ilyesmire. Testem fájt, olyan nagyon vágytam az orgazmusra. Hirtelen Russell hangját hallottam a fülemben. - Mondtam, hogy nem fogja megtenni. Inkább hágasd meg vele a lábadat. Elfutott a méreg, úgy éreztem magamat, mint egy darab hús, amiről egymás között beszélnek. Aztán Sarah közelebb lépett, lágyan szájon csókolt, nagy figyelemmel a szemembe nézett. - Kate, megparancsolhatnám, hogy hágd meg a lábamat. Tudod, hogy ha vernélek, vagy megint kézbe venném a pálcát, nagyon hamar sírnál és könyörögnél, hogy bármit megteszel, amit csak kérek. Köztünk legyen szólva, 152 én és Russell le tudnánk fogni téged, ráseggelhetnék a képedre, és kény- szeríthetnélek. De nem akarlak kényszeríteni. Azt akarom, hogy engedelmeskedj nekem, hogy önszántadból tedd. Azt akarom, hogy mássz ide és

imádd a seggemet, olyat tegyél, amit még soha, és amit még én sem kértem soha senkitől. És miközben a seggemet nyalod, Russ elélveztet téged. Nem megbüntetni akarlak, hanem azt, hogy engedelmeskedj, igen, azért engedelmeskedtél nekem, mert Russell nekem adott téged. Nem tudom, hogy Sarah igazat mondott-e, de nem akartam félbeszakítani szóáradatát. - Ezt azonban én akarom. Tedd meg nekem. Csak nekem. Az én kedvemért. Most azonnal! A szobában csend volt, senki sem mozdult, és ez eltartott néhány pillanatig. Pontosan tudtam, mit fogok tenni, hogy engedelmeskedni fogok neki. Óvatosan felkúsztam a teste mellett, csókot nyomtam szép, sima seggére. Aztán ahogy Russell mélyen belém nyomta az ujjait, elkezdtem nyalni és csókolni Sarah alfelét, talán a lehető legintimebb módon. Olyan megaláztatás volt ez, amire sosem gondoltam, de ott, abban a pillanatban Sarah meggyőzött. Alávetettem magamat neki, nem Russellnek, hanem neki, és a kedvére akartam tenni, mégpedig lelkesen. Sarah felnyögött a gyönyörtől; hátranyúlt, a hajamat simogatta, aztán elélveztem; levegő után kapkodtam és a seggébe lihegtem, ahogy az orgazmus hullámai átjárták testemet.

153

Amikor az észbontó orgazmus hatása kissé csillapodott, a mosolygó Sarah elmondta, milyen fogadást kötöttek, Russell és ő. Russ kitartott amellett, hogy Sarah nem tud engem rávenni erre, és azt mondta, hogyha ez mégis sikerül neki, meghághat engem az újonnan vett, felcsatolható műfarkával. Ha nem sikerül, akkor szigorú büntetést kap, és vége a dominaszerepnek. Sokáig ébren maradtunk ezen az éjszakán, végtagjaink egymásba gabalyodtak, úgy feküdtünk; életem legszexibb élményében volt részem, és nagyon hálás vagyok, hogy hajlottam az engedelmességre. Még mindig tartoztam némi bosszúval Sarah-nak azért a lábhágós incidensért, másrészt azonban a következő hétvégén ő és Russell segített a költözésben - szóval ezért piros pontot érdemel.

Tizedik fejezet

Most már viccesnek találom, de amikor először találkoztunk, Josh egyáltalán nem tetszett. Bár az igazat megvallva, abban a stádiumban senki nem tetszett igazán. Annak ellenére, hogy látszólag „hazaköltöztem”, eléggé zavart voltam és zaklatott, mert nagyon hiányzott Russell, és ezt az állapotot elég furcsának találtam. Ugyanúgy és ugyanannyit chateltünk, mint addig, és ugyanolyan segítő barát volt, mint addig. Nyíltan beszélt az életéről, megosztott velem mindent magáról; nyilvánvalóan boldog volt Sarah mellett, aki úgy töltötte vele a hétvégéket, ahogy korábban én. Ez persze fájt nekem. Haragudtam rá, felzaklatott, hogy egyáltalán szabad-e haragudnom rá, vagy magamra kéne neheztelnem, amiért nem tudtam, hogy jogosan haragszom-e rá, és folyamatosan, önkéntelenül felidéződtek bennem az együtt művelt dolgok emlékképei, és ettől egyszerre felizgultam meg dühöngtem. Az agyam folyton működött, próbáltam feldolgozni, megérteni. Kimerültem. Szinte remeteéletet éltem; nem jártam társaságba, nem érdekelt, hogy másokkal legyek, szórakozni menjek, üres beszélgetéseket folytassak,

amiből úgyis csak az derült volna ki, hogy nem érdekelt semmi, csak a saját nyomorúságom. Sajnos az újságírószakmának megvan az a hátránya, hogy időnként el kell hagyni a szerkesztőséget, riportra kell menni, akár akarja az ember, akár nem, és nekem elhiheted, abban az időszakomban egyáltalán nem akartam menni; az életemben először érzett közöny kihatott a munkámra is, amitől persze még rosz- szabbul éreztem magamat, hiába volt új munkám, nagyobb hatásköröm, nagyobb felelősségem. Am rossz hangulatom ide vagy oda, az erőszakos hírszerkesztő nem hagyott sokáig saját szomorúságom levében pácolódni. Többször emlékeztetett a feladatra, a munkaköri leírásomra, aztán a végén kezembe nyomta a kabátomat, a táskámat, az esernyőmet és az ajtóhoz terelt. Túlságosan erőt vett rajtam az apátia ahhoz, hogy ellenkezzek vele, amiért azt hiszem, csakis magamat hibáztathatom.

Megvárakoztatott. Több mint fél órát ültem bosszúsan elegáns irodájának recepcióján. Körülnéztem. Csupa krómozott felület és üveg, minimalista virágkompozíciók, gyakorlatilag ágkötegek, úgy néztek ki, mintha az út széléről tépték volna az egyes ágakat, de kétségtelenül többe kerültek, mint amennyit egy hét alatt keresek. Mire végre kegyeskedett megjelenni, eléggé átható pillantásokat tudtam csak vetni rá. Illetve nem ő jött le, nem őt bámultam. Leküldött valakit értem, hogy kísérjen fel az irodájába. Persze ez egyáltalán nem szokatlan, de ekkorra már úgy éreztem, ez is hozzáadódik az okok listájához, amiért úgy érzem, könnyen és lazán semmibe vesz. Az sem volt szokatlan, hogy a fess, elegáns, beképzelt asszisztens bocsánatkérő, egyben lesajnáló pillantásokat vetett felém a liftben, felfelé. Josh tőzsdei bróker volt és még mindig az; úgy alakult, hogy bár semmi kedvem nem volt dolgozni, engem küldtek ki, hogy interjút készítsek vele a felelőtlen pénzügyi tanácsadókról szóló cikkhez, mert a jelenség, úgy tűnik, nagyon elharapózott a hitelválság utáni gazdasági környezetben. Amolyan lucernacsíraevő, szandálos hippi brókerre számítottam, legfeljebb vászonöltönyösre. De nem ilyen 155volt, hanem olyan férfi, akit kissé vágyakozva néznék egy bárban, és akiről lerí, hogy túlságosan elfoglalt, csinos seggű, csintalan, Pippa nevű nőkkel találkozgat, így másodszor rám sem pillant, ahogy ott kucorgók egy pohár vörösborral és némi chipsszel a

kezemben. Egyáltalán nem olyan férfinak tűnt, aki sajt- és hagymaporral szennyezné be a kezét. Ami azt illeti, lopva a mellére pillantottam, és sok pénzben fogadtam volna, hogy jól kidolgozott izmai vannak az öltöny alatt, ami arról árulkodik, hogy a legkevésbé sem rajong a gyorsételekért. Kézfogása határozott volt, és bár szabadkozott, hogy megvárakoztatott, a hangjában nem volt semmi megbánás. Az igazat megvallva az interjú végére azt kívántam, bárcsak lent hagyott volna a recepción. Ha a cikket kis színesnek szánták, ellentmondásoktól mentes tájékoztató anyagnak, feltehetően senki nem küldött neki erről feljegyzést. Nehéz volt bármivel kapcsolatban egyenes választ kihúzni belőle; újra és újra pontosította, amit mondott, egészen addig, míg minden ellentmondást, sőt minden érdekes elemet kiirtott nyilatkozatából, és minél jobban igyekeztem úgy alakítani a kérdéseket, hogy megnyíljon, annál jobban bezárkózott. Pokolian zavaró volt ez így. Több mint egy óra elteltével feladtam. Elég információt szedtem össze ahhoz, hogy megírjam a cikkemet, de igazi hatásos mondatot nem sikerült kiszednem belőle, olyant, ami feldobná a cikket, sőt talán a felvezetőbe is bekerülhetne. Ettől még morcosabb lettem, az interjú végén összecsaptam jegyzetfüzetemet, retikülöm mélyére süllyesztettem kissé nagyobb hévvel, mint azt a helyzet indokolta volna. Ekkor hívott meg vacsorázni. Képtelen voltam türtőztetni magamat, önkéntelenül felnevettem. - Tessék? Aztán megint felnevettem, mert olyan zavart képet vágott, el sem tudta hinni, hogy nem fogadtam el gondolkodás nélkül, tán kissé aléltan a megtiszteltetéstől. -Azt kérdeztem, lenne-e kedve velem vacsorázni. Vagy meghívnám egy italra valahol. Ha jól tudom, az újságírók szívesen isznak egy-két pohárral. Ettől még dühösebb lettem rá, de nagy szemekkel bámultam. Miért akarna meghívni engem egy italra? És miért akarnék önnel meginni egy italt? Egyetlen kérdésemre sem adott egyenes választ. Hogyan tudna csevegni egy randevún? Rosszallón csettintett. 156 - Ki mondta, hogy randevú lenne? Rákvörös pír öntött el, és kínzó dühöt éreztem, iszonyú dühös voltam rá és magamra is, hogy elragadott a hév, és azt hittem, randizni hív.

Randiügyekben tényleg nagyon idétlen tudok lenni. Sarkon fordultam, elindultam az ajtó felé, de ekkor megfogta a karomat, gyengéden, de határozottan megállított, megakadályozta, hogy végrehajtsam a nagy kivonulási jelenetet. Lágyabb hangon szólt: -Jól éreznénk magunkat. Ugyan már, nagyon élveztem magával vitatkozni. Próbáltunk túljárni egymás eszén. Olyan volt, mintha játszottunk volna. Tágra nyílt szemmel bámultam rá. Azt hiszem, félreérti a játék lényegét. És azt is hiszem, hogy unalmas lenne önnel egy vacsorát végigülni. Köszönöm az interjút, de... Már a kilincset fogtam, amikor a szavamba vágott:

157

- Mitől félsz, Katié? Nem tudtam uralkodni magamon. - Kate. És nem félek. Összevonta szemöldökét, hátralépett, kezét keresztbe fonta maga előtt. Ö nyilván elbűvölőnek találta ezt, de én legszívesebben behúztam volna neki egyet, amiért olyan öntelt macsóként viselkedett. - Valóban? így történt, hogy a végén elmentünk inni. Visszatekintve, a jelek elég korán megmutatkoztak. * * *

Elég az hozzá, szinte azonnal megbántam, hogy elfogadtam Josh meghívását. De a tétova embernél csak egyvalami hangzik rosszabbul: az olyan majrés tétova ember, akinek nincs vér a pucájában. így megadtam neki a számomat. Ahogy beírta Blackberryjébe, félig megerősítésként, félig fenyegetésként, de azt mondta, hogy ha ezen a számon nem ér el, akkor a szerkesztőségben fog felhívni. Mindketten tudtuk, hogy inkább felveszem a mobilomat, mintsem esetleg szerkesztőségi pletykalavinát indítsak el a magánéletemmel kapcsolatban. Mindketten tudtuk, hogy fogcsikorgatva bár, de találkozni fogok vele. És amikor visszaértem az irodába és magnóról visszajátszottam az interjú szövegét, még jobban csikorgattam a fogamat. Okos volt, és ezt pontosan tudta. Ettől az arroganciától annyira herótom volt, hogy legszívesebben belerúgtam volna valamibe. De nem csak a veleszületett önelégültség miatt ódzkodtam vele tölteni néhány órát úgy, hogy drága italok és harapnivaló fölött bámuljuk egymást. Még csak azért sem, mert még a sebeimet nyalogattam azok után, amiket Russell-lel átéltem, próbáltam megérteni, hogy szexuális késztetésem hogyan képes 158

eluralkodni józan gondolkodásomon. Alapvetően az volt a probléma, hogy kiégtem. Bár a Rus- sell mellett töltött idő alatt rájöttem, bármennyire is csodálatos a szex, kell lennie valami érzelmi kötődésnek is, egy kicsit aggódtam, hogy romantikus ideálomat megtalálni annyi esélyem van, mint tűre lelni a szénakazalban. Tudtam, hogy nyűgös vagyok és akadékoskodó, de tényleg nem terveztem, hogy megállapodjak valaki mellett, aki nem felel meg legalább néhány elvárásomnak, amik között első helyeken szerepelt a kedves, megfontolt, okos, szórakoztató, szereti a munkáját — csak így biztosíthatom, hogy elviselje, amikor én a saját munkámat végzem, amit szeretek, de szörnyű az időbeosztásom —, szereti a gyerekeket meg az állatokat. Ó, és előszeretettel bánt, irányít, aláz meg engem olyan sokféle, az elképzelhető legváltozatosabb és leglealacsonyítóbb módokon, amit csak ki tud találni, de nem lehet pszichopata. E kívánságlistához hozzáadhattam volna a „toronyóra láncostul” tételt is, hogy teljes legyen a sor. Arra a következtetésre jutottam, hogy leendő kapcsolatomban - ha lesz egyáltalán - kell lennie szado-mazo elemnek, de fogalmam sem volt, mit tegyek, hogy megtaláljam a megfelelő személyt, és magamban aggódtam, hogy ilyen személyt talán soha nem találok. Vagyis hogy amit keresek, az így egyszerűen nem létezik. Aztán elmentem randizni azzal a brókerrel. * * *

Egy kedd este találkoztunk. Az én javaslatom volt a kedd, részben mert sajnáltam volna az értékes, ritka teljes hétvégét szánni rá, és részben, mert előre elhatároztam, hogy jó kifogás lehet a távozásra a másnapi korai munkakezdés. Az irodájához közeli pubban találkoztunk, bár kedvesen és meglepő módon azt javasolta, hogy találkozhatunk a szerkesztőséghez közelebb, de én igyekeztem a találkozót a városnak arra a végére tolni, ahol kisebb a valószínűsége, hogy ismerősbe botlunk. Miért adnék okot bosszantó személyes kérdésekre, ha az egész csak egyetlen alkalom lesz? A helyzet azonban máshogy alakult; ahogy iszogattunk a bárban, és ő 159 érdeklődéssel kérdezgetett a munkámról, hogy hogyan lettem újságíró és miért élvezem annyira, kezdtem kissé sajnálni, hogy csak egyszer találkozunk. Meglepően jó társaságnak bizonyult. Szórakoztató volt. Okos.

Naprakészen ismerte a híreket, ami azt bizonyította, hogy nem tartozik azok közé az idegesítő emberek közé, akik szerint az aktuális események túl nyomasztóak. Vitatkoztunk egy kicsit a politikáról, és amikor azzal vádoltam, hogy olyan szélsőjobbos egészségügyi reformtervet vázolt fel, amihez képest Attila hun vezér pelyhes állú liberálisnak tűnik, harsányan felnevetett. Néztem, hogy kacag, és a gyomrom kéjesen összerándult, amit rögtön igyekeztem elnyomni tárgyilagossággal. Ez akkor sem jöhet össze, ha még egyszer randira hív. Láthatóan nem az a domináns-engedelmes típus. Túlságosan is előzékeny, jó modorú, nagyon illedelmes és udvarias, felállt, amikor beléptem a helyiségbe, lesegítette a kabátomat, alám tolta a széket. Fogadnék, hogy a kellemes mosolya (nem mintha ez számított volna nekem, csak észrevettem) legörbülne a meglepetéstől, ha megkérdezném, mi a véleménye a pofozásról. Ittam egy kortyot, vigyorogtam a dolog nevetségességén, és visszatereltem a beszélgetést azokra a gyerekműsorokra, amiket kicsi korunkban láttunk. Ügy döntöttem, nem kell az egészet agyongondolkodnom, csak igyekszem élvezni az estét és nem keresem a bajt. Néhány ital után kölcsönös, ki nem mondott egyetértés alakult ki közöttünk, hogy minden rendben lesz, és ideje vacsorázni. Átsétáltunk a városon, réseket kerestünk a sűrű forgalomban, hogy átkeljünk az úton. Amikor rés nyílt az autók között, belépett, megfogta a kezemet és maga után húzott, úgy siettünk át. Keze melegétől egy pillanatra megborzongtam; hirtelen úgy éreztem magamat, mint egy kamaszlány az első szerelemben. Amikor elértük a túloldali járdát, el akartam húzni a kezemet, de ujjait az ujjaim közé fonta. Próbáltam elcsitítani a motoszkáló belső hangot, ami azt mondta, hogy „fogja a kezemet”, és beleszédültem a gondolatba, de igyekeztem megmagyarázni magamnak, hogy ez az égvilágon semmit nem jelent, és valószínűleg így fogná egy idős rokona kezét is, akit átkísér az úton. De attól még szélesen mosolyogtam. Erősen igyekeznem kellett, hogy lépést tartsak vele, ahogy az étterem felé igyekeztünk. Sokkal hosszabb lába volt, mint nekem, léptei hatékonyabbak. Muszáj volt felvenni a tempót, ha nem akartam a szükségesnél tovább a hidegben maradni. Kénytelen-kelletlen meggyorsítottam lépteimet, 160 igyekeztem nem remegni. Hirtelen megállt, és én nekiütköztem. Zavartan néztem körül. - Minden rendben? Mi történt? - kérdeztem, ahogy a kabátját kezdte

kigombolni. - Minden rendben, Kate, de te reszketsz. - Mert a hidegben állunk. A hideg ilyen vacogást szokott előidézni mondtam, és tényleg nagyon igyekeztem, hogy ne legyen gúnyos a hangom. A vállamra terítette a kabátját. Azt hiszem, megérezte, hogy vállam megmerevedik, ösztönöm mozdította, hogy lerázzam magamról, de erősen megmarkolta rajtam a szövetet, részben jelzésként, részben figyelmeztetésként. -Tartsd magadon és gyere! Minél tovább állsz itt, annál tovább hagysz engem a hidegben.

Lehajtottam a fejemet, el akartam titkolni mosolyomat, aztán megfogtam a kezét és futásnak eredtünk. Beszívtam a kabát gallérjáról kölnivizének kellemes, friss citromillatát. Önkéntelenül szélesebbre húzódott a mosolyom. A vacsora jó volt. Egy alulbecsült, de nyilvánvalóan nagyon jó étterembe vitt; szeparált asztalok, figyelmes, de szinte láthatatlan kiszolgálás. A beszélgetés kellemesen alakult, sokat nevettünk. És persze sokat évődtünk, csipkelődtünk, mert nekem a szavak sokat számítanak. Szeretem a határozott, okos, gondolkodó férfiakat. Ö megfelelt mindezeknek a kitételeknek, és volt benne vitakészség, ami folyamatosan fenntartotta a figyelmemet. Régóta nem találtam beszélgetést ilyen érdekesnek, és hirtelen eszembe jutott, milyen jó dolog ismerni valakit. Persze mondott szörnyűséges vicceket is, az ilyeneken felhördültem és tréfásan szidtam, hogy milyen béna tréfákat tud elsütni, de magamban vigyorogtam. Sose becsüld le egy vicc erejét, akármilyen borzalmas is, a vicc különösen hat az újságírókra. Ő is élvezte a köztünk kialakult kellemes feszültséget, működött a kémia, arca élénk volt, gesztusai szélesek, miközben 161 változó komolysággal különböző témákról beszéltünk. Bár elhangzott néhány tréfás megjegyzés arról, hogy milyen erős karakter vagyok, és azt is mondta, hogy „szent szomorúság,

nőember, valakinek ráncba kell szednie téged”, amikor olyasmit mondtam, ami különösen bosszantotta, és láthatóan nem akadt ki szellemességemen, sem vitakészségemen. Ez tetszett. Kedveltem. Néztem, ahogy iszik, és azon kaptam magamat, hogy ikszedszerre figyelem a száját. Rájöttem arra is, hogy hamisítatlan kéjes gondolataim támadtak vele kapcsolatban. Fél tizenkettőkor már sajnáltam, hogy a hét közepére kértem a találkozót. Úgy tűnt, csak akkor kelhetek fel reggel hatkor, ha jó adag kávét öntök magamba minimum egy csokis croissant-ra, és őszinte sajnálattal javasoltam, hogy kérjük a számlát. Ő fizetett. Nyújtottam a kártyámat, de ő úgy hessentette el, mint egy legyet, és ezért hálás is voltam neki, mert véletlenül megláttam a végösszeget. Aztán a taxiállomáshoz mentünk, vártuk, hogy jöjjön egy kocsi. Várakozás közben toporogtam, hogy ne fázzak. Az este egyenesen hidegre fordult, én dideregtem, bár újra rám adta a kabátját. Előttem állt, hirtelen kevésbé tűnt magabiztosnak, mint az este elején. Talán azért, mert a nyakkendője meglazult, zakója gyűrött lett, de hirtelen valahogy emberibbnek, megközelíthetőbbnek tűnt. Köhécselt. - Igazán nagyon kellemes estém volt. Felnevettem. - Igazán? Mintha meglepettséget hallanék. Szólni akart, tisztázni, megmagyarázni valamit, de nem feledve, hogy milyen vonakodva fogadtam el a meghívását, úgy éreztem, nem lenne fair, ha fokoznám a feszélyezettségét. - Nincs azzal semmi gond - vigyorogtam. - Engem is meglepett, hogy milyen kellemes volt. Sokkal jobb társaság vagy, mint azt első találkozásunkkor feltételeztem. Igen furcsán nézett, arcán tétova zavartság vibrált, ahogy próbálta eldönteni, hogy szavaimból a dicsérő vagy inzultáló résznek van-e nagyobb súlya. Szólni akart, de nem engedtem szóhoz jutni, hozzáhajoltam, megcsókoltam. Egy pillanatig csak partizáncsók volt, de aztán hirtelen elszállt a kezdeményezésem feletti meglepetése, és összefonódott a nyelvünk. Ajkának vörösborés vöröshús-íze volt, és ettől 162 elmosolyodtam, aztán kitartó nyelve visszahúzott a csókba. Magabiztos volt, erőteljes, ajka határozottan az ajkamra tapadt, nyelve a számba hatolt. Csuklómnál fogva közelebb húzott magához, úgy, hogy kezemet a hátam

mögé hajlította, és én hozzásimultam. Éreztem, hogy taxi áll meg mellettünk az üres droszton, és elhúzódtam kissé, de keze szorosan tartott, ajka még az ajkamon. Felnyögtem, a hang hulláma a szájába hatolt, az izgatottság és egy kis bánat hangja. Amikor végre engedett elhúzódni, egy pillanatig döbbenten, zihálva néztünk egymásra, aztán mielőtt esélye lett volna megszólalni, beugrottam a taxiba, kurta „köszönöm, jó éjszakát”-ot vetettem hátra neki, és becsaptam az ajtót. Bemondtam a sofőrnek a címet, és ahogy elindult, integettem és rámosolyogtam Josh-ra, aki csak ott állt száját tátva; valószínűleg azért, mert a randijai általában nem úgy szoktak végződni, hogy a nő ilyen látványosan megszökik tőle. Nevettem és ráöltöttem a nyelvemet, néztem, ahogy ajka széles mosolyra húzódik, aztán eltűnt a szemem elől. Ahogy visszafordultam az ülésben, megláttam a taxisofőr tekintetét a visszapillantó tükörben. - Kellemes este volt, igaz? Csóktól duzzadt ajkam önkéntelenül mosolyra húzódott. - Valóban az volt. *

**

Még haza sem értem, már SMS-t küldött nekem. „Szerencséd, hogy csak pár percet kellett várnom egy másik taxira, különben legközelebb a térdemen fenekelnének el.” A „legközelebb” szó olvastán élénk izgalom fogott el. Talán nem csak én vágytam arra, hogy a csóknak legyen folytatása. „Az ígéret szép szó: H a . . — írtam; ujjaim tétován mozogtak a telefon gombjai felett; gondolkoztam, vajon reagáljak-e közvetlenül a fenekeléses célzásra, aztán hozzátettem: „Mindenesetre nem hiszem, hogy elég srősen paskolnál, hogy fáj•

ÍJ

jón. Mire kiszálltam a taxiból és elindultam a lakásom felé, válaszolt: „Miért? Sok paskolásban volt részed?” Úgy döntöttem, jobb a békesség 163 meg a biztonság, tehát nem válaszoltam. Josh kedves férfi volt, de nyilvánvaló, hogy ha egy kissé lehangolt nő, aki ráveti magát egy csókért, ilyen hatást vált ki belőle, akkor meglehet, hogy nemi életem szeszélyei valósággal traumatizálnák.

Az egy dolog, hogy tudom, elég szimpla és fantáziátlan pasi ahhoz, hogy ilyesmi valóban megtörténjen, ám más szándékosan elejét venni a dolognak, mielőtt bármi elkezdődne. Már ágyban voltam, amikor újabb üzenetet jelzett a telefonom: „Ráadásul elloptad a kabátomat.” A francba. Most már azt hiszem, tényleg muszáj találkoznom vele. * * *

Nem ismertem még olyan férfit, alá ennyire szeretett volna SMS-ben flörtölni. Persze nyilvánvalóan nagyon elfoglalt volt. Bár nagyon kevés fogalmam volt arról, mit csinál egy tőzsdei bróker, sejtettem, hogy nagy rajta a nyomás, és hosszú órákat dolgozik az anyagi nyereségért. Ezt abból is tudhattam, hogy amikor a kabátját felakasztottam a szerkesztőségben, hogy az esti találkozó előtt ne kelljen hazamennem érte, Justin, az üzleti rovat szerkesztője megjegyezte, hogy egy Savile Row-i tervező műhelyéből került ki, és annyi az ára, hogy ha elvesztem, el kell adnom a kocsimat, hogy ki tudjam fizetni. De minden munka, a pénzkereset, a céges szórakozások, az esetenkénti genfi üzleti utak és persze a biciklizés mellett (szóval ezért néz ki olyan jól) rengeteg ideje maradt nekem SMS-eket és emaileket küldözgetni mindenféléről. Ha olvasott valamit, ami szerinte nekem érdekes lehet, linket küldött hozzá. Egyszer telefonnal lefotózott és továbbított egy hibát egy bizonyos étterem étlapján, mert tudta, olyan vaskalapos nyelvőr vagyok, hogy ilyen durva szabálysértés feldühít. Kommentárt küldött nekem a róla írt cikkemmel kapcsolatban is, amitől elpirultam, mert még az első vacsoránk előtt átpasszoltam neki a szöveget, és bár teljesen udvarias és tárgyilagos volt a cikk, én mégis úgy éreztem, rejtett utalásokban jeleznem kell, hogy a riportalany egy fasz. Hála az égnek, nem vette észre. Vagy ha észrevette, túlságosan elbűvöltem, hogy szóvá tegye. Ki tudja, lehet, hogy az „igen” nők világában engem üdítő színfoltnak látott. Figyelme fényében fürödtem, végig igen határozottan igyekeztem észben tartani, hogy ez nem jelent semmit, és hogy a hozzá hasonlók 164 általában nem kötnek ki a hozzám hasonlók mellett, akkor sem, ha akarnék randizni vele. Én pedig nem voltam biztos abban, hogy akarok randizni vele. Biztosan van valami rossz oldala, és rájönnék, ha elég időt

töltenénk együtt. Az egészben az volt az aggasztó, hogy minden egyes üzenettel jobban kedveltem. Voltak fázisaim, amikor igyekeztem ellenállni a késztetésnek, hogy azonnal válaszoljak neki, késleltetni próbáltam a reagálást, de ezt az önkorlátozást nagyon megerőltetőnek találtam. Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy újra és újra elolvasom az üzeneteit, képtelen vagyok türtőztetni magamat, legalább egy rövid választ írok szinte kényszeresen. Josh választékosán, humorral írt, és gyakran idézett Az elnök emberei sorozatból, ami szerintem jól mutatja a karakterét. Lassanként egyre többet megtudtunk egymásról, mindennapi életünkről és arról, hogy mi a közös bennünk. Volt flört is köztünk, és tett néhány olyan megjegyzést, amitől bizsergett a bőröm; illetve bizsergett volna, ha a csók, amit a taxiállomáson adtam neki, nem lepte volna meg annyira, aminek hatására úgy döntöttem, tényleg nem tudná felvállalni azt a szexet, ami pedig korábbi elhatározásom alapján nálam abszolút kritérium volt. De még ennek tudatában is, sőt mindannak tudatában, ami azt jelezte, hogy nem vagyunk egymáshoz illők - bankszámlánk, társadalmi helyzetünk, politikai nézeteink a spektrum ellentétes végein voltak -, azon kaptam magamat, hogy vágyakozva gondolok rá. Kedveltem, de igyekeztem meggyőzni magamat, hogy egyáltalán nem lenne csodálatos vele. Önvédelem? Lehet. De egyben realista gondolkodás is. Nem akartam magamnak összetört szívet. Ahogy teltek a napok, előfordult, hogy időnként spontán eszembe jutott, hogyan csillog a szeme, mielőtt valami tréfásat mond, ahogy az ajka mosolyra ível, és arra gondoltam, milyen lenne lefeküdni vele. Veszély! Veszély! Újra találkozni vele eszméletlen élmény lehet. Őrület. Legjobb esetben talán véget vetünk a feszélyezettségnek, legrosszabb esetben fájni fog. A kabátját az irodájába kellett volna vinnem inkább, csomagban, hogy senki ne lássa, mit viszek neki, és senkinek eszébe ne jusson, miért van nálam. Akkor nem találkoztam volna vele újra. Akkor nem írtam volna neki további maileket. Akkor nem fogadtam volna el a meghívását egy remek közép-londoni étterembe. És bizonyára nem mentem volna haza az említett étteremből bugyi nélkül, nem vetettem volna le és 165 nem adtam volna oda neki idétlen hencegésből nem sokkal a desszert előtt. Ennyit az elhatározásokról. Tudom, hogy ez a bugyidolog észbontó; ha úgy könnyebb felfogni,

elmondom, hogy az én agyamat is megterhelte. És tényleg nem számítottam rá. Ami azt illeti, szándékosan kényelmes darabot választottam, nem randibugyit, annyira eltökéltem, hogy semmi, az égvilágon semmi nem fog történni. Annak ellenére, hogy időnként arról ábrándoztam, hogy modern, Ikea-katalógusból berendezett szobákban járkálunk, bokáig újságokban. Ez az egész abszolút nem vezet semmire. Visszaadom neki a kabátját, egy kellemes estét töltünk együtt az étteremben, vacsorázunk, aztán hazamegyek, és - mivel már nincs nálam a kabátja, ami gyakorlatilag a váltságdíj szerepét tölti be — soha többé nem találkozunk. És az este nagy részében valóban úgy tűnt, hogy így is történik. Késtem - gond volt a szerkesztőségben, egy vasúti szerencsétlenségről szóló cikket csak késve tudtam leadni. O a bárpultnál ült. Rögtön udvariasan felállt, hogy üdvözöljön, és amikor megláttam, a szívem hevesebben kezdett verni. Szemében jókedv csillogott, és bár féltem, hogy furcsán veszi ki magát az a részeg csók meg a hamupipőkés szökésem, rögtön újra kellemesen éreztem magamat a társaságában. Ami valószínűleg jól is van így, annak tudatában, hogy mi történt ezután. Megértő volt, elhessegette a késés okáról hebegett szabad- kozásomat, miközben az asztalhoz kísértek minket. A következő néhány órában ráérősen vacsoráztunk; úgy húztuk-ha- lasztottuk az időt, hogy ha nem komor januári hétfő este lett volna, a pincérek biztosan finom célzásokat tettek volna rá, hogy kérjük a számlát vagy menjünk ki inkább a bárba. Filmekről beszélgettünk, a médiáról, arról vitatkoztunk, hogy a belügyminisztert érintő becsmérlő kifejezések az utóbbi napok újságfőcímeiben szükségtelenek-e (ezt ő mondta) vagy hírértékűek (nem meglepő, ezt én mondtam). Érdekes volt, szellemi kaland, és sokat nevettünk. Külső szemlélő igazi randevúnak találhatta együttlétünket. Az asztalunk mellett elhaladó észrevehette, hogy időnként elpirulok, mintha a kelleténél kissé több bort ittam volna. De nem tudhatták, hogy csak ásványvizet ittam és feszengtem, mert Josh a cikkem hangvétele miatt évődött velem - olyan szirupos, hogy megcsömörlik tőle az ember -, és mert elloptam a kabátját. 166 A vacsora egész ideje alatt aggályosán gondoskodott rólam; ugyanaz a Josh, akit szöveges üzenetváltásunk során jobban megismertem, tagadhatatlanul határozott erőt képviselt a helyiségben, férfiak és nők is

felfigyeltek rá. Meg tudtam érteni; a fenébe, hiszen csak attól, hogy ott ült előttem, néha alig voltam képes összerakni egy épkézláb mondatot, ugyanakkor feszélyezett a dolog, mert még jobban hangsúlyozta, hogy nem illünk egymáshoz. Mire kihozták a kávét, a „nem illünk egymáshoz” mantra járt a fejemben, mintha zsinóron rángatnák, ami azt jelenti, hogy talán nem voltam kellőképpen éber, amikor Josh hátradőlt, megtörölgette a száját, aztán a szalvétát szépen az asztalra téve azt mondta, hogy ajándékot kell adnom neki, mielőtt elválunk, mivel olyan sokáig magamnál tartottam a kabátját. A légkör érezhetően megváltozott közöttünk; mosolya ugyanolyan elbűvölő volt és kedves, csak most valami más is bujkált a felszín alatt. Egymáshoz préseltem a tenyeremet, hogy ne látsszon az enyhe remegés, és nyugodt közönyt színlelve megkérdeztem, hogy pontosan mire gondol. Magamban imádkoztam a hitelkeret-túllépés isteneihez, hogy bármi legyen is az, ne kelljen túlóráznom miatta, hogy ki tudjam fizetni a lakbért. Ekkor közölte: - A bugyidat. Hála az égnek, az nem kerül semmi... Egy pillanat. Tessék? Minden erőmet össze kellett szednem, hogy egy kicsit se remegjek. Büszkeség? Lehet. Makacs bizonyítási kényszer, hogy nem hoz zavarba, bármilyen kihívást állít elém? Határozottan. Csendben várta a válaszomat. Mocorogtam a széken. A körülményekhez képest rendkívül nyugodtnak gondolt hangon és rezzenéstelen arccal megkérdeztem, megfordult-e már a fejében, hogy elmenjen egy szaküzletbe és női fehérneműt vegyen magának. Hangosan felnevetett, foga fehéren ragyogott a gyertyafényben, és a fejét ingatta. - Tudod, hogy nem azért akarom. Nekem a tied kell. Most azonnal. Értetlenül, zavartan ültem. Ez Josh, aki zavarba jött egy csóktól, az elegáns, finom modorú Josh. Mit mond? Várt, láthatóan élvezte az értetlenséget az arcomon, ahogy feldolgozom az információt és feszengek, de nem tett semmit, hogy enyhítsen a helyzeten. Hirtelen beugrott. Aha. Miután megcsókoltam és beugrottam a taxiba, 167 azért volt olyan bosszús, mert túljártam az eszén. Nem arra számított. Most tehát megtréfál, azt akarja, hogy ezúttal én húzzam a rövidebbet. Sosem fogja megtudni, milyen közel járt ahhoz, hogy megkapja, amit akart. De a

játékot ketten játsszák. Lassan ittam egy korty vizet, aztán előrehajoltam és udvariasan, kedvesen megkérdeztem, hogyan kéne lebonyolítani a tranzakciót. Mivel munkából mentem az étterembe, és a szoknyát többnyire nem találom praktikus munkahelyi viseletnek, nadrág volt rajtam. Szabad kimennem a mosdóba, hogy levegyem a bugyimat és később odaadnom neki? Döbbenten nézett, persze hogy szabad, csak így szabad, nem akarja, hogy közbotrányt okozzak. Áthatón figyelt, ahogy ezt mondta, mosolya egyre szélesebb lett, gyakorlatilag egyenesen kinevetett. Meguntam a játékot, képtelen voltam türtőztetni magamat, egyenesen rákérdeztem, hogy mit tart olyan nagyon mulatságosnak. Rám mutatott. - Elbűvölő vagy. Fölszeged az álladat, a hangod laza. De a tested elárul. Éreztem, hogy az állam még feljebb mozdul, miközben válaszolok; igyekeztem nyugodtan megszólalni, és éppen csak sikerült, bár reméltem, nem ismer elég jól ahhoz, hogy ezt is észrevegye. - Nem tudom, mire gondolsz. Megérintett, bőre a bőrömhöz ért, és olyan érzés volt, mintha áramütés hasított volna át a testemen. Ujja a kezem fejét simította, ahogy beszélt, úgy simított, hogy az érintésnek furcsán hipnotikus hatása volt rám; pulzusom hevesen vert, légzésem felszínesebb lett, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy arra figyeljek, amit mond. Tudatom egy szegletében nem arra gondoltam, milyen szürreális dolog megtárgyalni, hogyan adjam át a bugyimat egy férfinak, akivel csak kétszer találkoztam és még mindig nem vagyok biztos abban, hogy kedvelem, de közben az jutott eszembe, milyen gyönyört csiholhatna a testemből, ha egyetlen ujjának érintésére ennyire elkalandoznak a gondolataim. - Nagyon igyekszel uralni a hangodat, a szavaidat. De az arcod kipirult, és nézz a kezedre - mondta, és gyengéden dobolt rajta -, hirtelen az asztal szélébe kapaszkodtál, hogy ne lássam a remegést. Csak pislogtam, aztán lenéztem, és láttam, hogy ujjaim a sötét fára nyomódnak. Olyan érzésem volt, mintha 168 a kezem nem is az én testemhez tartozna; láttam magamat, ahogy néz engem, tudtam, hogy igaza van, és még jobban elvörösödtem. Ennyit az önuralomról. Rácsesztem. Ellazítottam ujjaimat, kezem lazán pihent az asztalon, olyan nyugalmat,

lazaságot akartam mutatni, amiről mindketten tudtuk, hogy nem valós. Feszengtem, igyekeztem megőrizni higgadtságomat. - Igazán nem tudom, hogy miről beszélsz. Megint mosolygott, szinte engedékenyen, ahogy egy szórakoztató, de naiv kisgyerekre mosolyog az ember. - Szerintem tudod. Lehet, hogy nem. De igazad van, a végén úgyis megtudod. Azzal még egyszer, utoljára megpaskolta a kezemet. - Kérjük a számlát? - kérdeztem, azzal lehajoltam a retikü- lömért. Ő hosszan nézett rám. Hangja halk volt, határozott és lényem olyan részéhez beszélt, amelynek létezéséről alig volt tudomásom. - Menj a mosdóba! A lábam mintha valaki más lába lett volna. Már a terem közepén voltam, amikor megértettem, hogy pontosan mit is csinálok. Egészen biztosan megbolondultam. „Basszus!”, gondoltam, ahogy a bugyimat a retikülömbe tettem, ha ilyent akar játszani velem, nagyobb döbbenetet tudok okozni neki, mint amilyent ő nekem. Bár ahogy kiléptem a mosdóból, már nem voltam benne egészen biztos, hogy igazam van. Már kifizette a számlát, kivette a kabátomat, az ajtó mellett állt, kifelé nézett az éjszakába. Végig kellett mennem az egész termen; a nadrágom varrása minden lépésnél a lábam közé nyomódott, a kellemes dörzsölés tovább fokozta a kis szürreális közjáték hatására egyre növekvő gerjedelmemet. Ahogy rám segítette a kabátot, a kabát széle alatt látszólag gondoskodón a derekam köré fonta a kezét, és kikísért az étteremből. Csak én tudtam, hogy egyik ujját becsúsztatta a nadrág övpántján és azt ellenőrizte, hogy engedelmeskedtem-e neki. Elégedett hümmögését hallva elpirultam. A fenébe! A taxidroszthoz kísért, ahol elválnak útjaink. A sor elején voltunk. Nem sokkal az előtt, hogy jött a taxi, elkapta a csuklómat, magához rántott. Testével a falnak nyomott, egyik kezét a hajamba horgonyozta és mélyen, erősen megcsókolt, prédának tekintette a számat. Másik kezével még a csuklómat fogta, lehúzta a kezemet, 169 hogy kabátja alatt érezzem az erekcióját. Szégyellős voltam, zaklatott; régen kinőttem abból a korból, hogy így nyilvánosan csókolózzak egy férfival és tapogassam, de nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy végigcsúsztassam a kezemet a

nadrágja elején és érezzem, ahogy egyre jobban ágaskodik a szerszáma. Aztán véget vetett a csóknak és elhúzódott, mindketten erősen lihegtünk. Teljesen a hatása alá kerültem, a hűvös nyugalom színlelése távoli emléknek tűnt. Várakozón nézett rám, de fogalmam sem volt, mit akar mondani. Nem igazán hittem, hogy meg tudok szólalni. Végül kinyújtotta a kezét. — Úgy tudom, van nálad valami, amit kértem. Egy pillanatra behunytam a szememet, és újra igyekeztem leplezni zavaromat, amiért annyira megzavarta a gondolkodásomat a csók, hogy el is feledkeztem erről az ostoba tréfáról. — A bugyimat? Tényleg azt akarod? Tényleg? Mosolyától furcsán bizsergett a gyomrom. - Igen. Tényleg. Úgy hiszem, tartozol nekem. Kissé elfordultam, testemmel takartam a retikülömet, amikor előhúztam belőle a gondosan összehajtogatott bugyit. Persze hogy összehajtogattam, az összegyúrás valahogy bunkóságnak tűnt volna. Átadtam neki, csak arra figyeltem, hogy ne remegjen a kezem és rettegtem, hogy kibontja, megszagolja, aztán a jó ég tudja, mit csinál vele. Mosolyogva megköszönte és zsebre tette. Végre kifújtam a levegőt, nem is tűnt fel, hogy visszafojtom a lélegzetemet. O közben még egy utolsó csókot simított duzzadt ajkamra, és lehajolva a fülembe súgta: - Hamarosan találkozunk. Eljössz hozzám ezért, és folytatjuk ezt a csókot - mondta ajkamat nézve -, sőt továbbmegyünk. Vitatkozhattam volna, legalább valami gúnyos megjegyzést tehettem volna az egojára, de ahogy beültem a taxiba, tudva, hogy mennyire felizgatott, tudva, hogy ha kérte volna, rögtön vele mentem volna, egyszerűen képtelen voltam hazudni. Zavart voltam, izgatott, szívem és eszem döntése között tétováztam, és igazából volt még egy tényező: amire a puncim buzdított. Aztán megcsörrent a telefonom. Ráérsz holnap este? Nem értem rá. Könyvbemutatóra kellett volna mennem. Tudtam azonban, hogy most visszakérhetek néhány korábbi szívességet - és kétségtelenül hetekre feliratkozhatok a hétvégi ügyeletre hogy 170 rendelkezésére tudjak állni, bármit is forgat a fejében. A kéjvágy győz.

Jellemző rám, hogy túlgondolkodom a dolgokat. Ez még gyerekkoromban alakult ki; koraérett gyerek voltam, akinek ha mondtak valamit, az bekerült gondolkodása körforgásába és teljesen másként került elő. Anyám gyakran emlegeti azt a történetet, miszerint úgy tízéves korom körül az iskolában a globális felmelegedésről tanultunk, és miután egész délután ezen törtem a fejemet, arra a következtetésre jutottam, hogy sürgősen hajót kell építenünk, hogy a család, a kutyánk, a szomszédaink és Mrs. Johnson, a tanító néni biztonságban legyen, amikor jön a dagály. Terveket is készítettem és odaadtam anyának, hogy vigye el a barkácsáruházba, és kezdjük el az építést, de az én csodálatos anyukám - aki hozzászokott ezekhez a szürreális beszélgetésekhez — megmutatta nekem a csatornán menetrendszerűen közlekedő komp képét, és azt mondta, hogy apa már megépítette és minden eshetőségre számítva a kikötőben vár. Sajnálatos módon nem nőttem ki ezekből a fantá- ziálgatásokból. Sőt, egyre súlyosbodtak, illetve jobb, ha a minden szögből való megközelítés eszközeit látom bennük. Ám hajnali háromkor nehéz tárgyilagosnak lenni, amikor közel s távol mindenki alszik, és a ház minden zaja, reccsenése robajnak hangzik, és az egyszerű dolgok hirtelen bonyolultnak tűnnek. Mindent végiggondoltam újra és újra, mintha erotikus élményt választanék saját erotikus kalandkatalógusomból, és mindegyik eshetőség végén a kielégülés különböző fokozatai voltak. A kedvencem az volt, hogy Josh titokban domináns hajlamú, de feszélyezte, hogy ezzel nyíltan előhozakodjon, és ezért rejtett utalásokat tett arra, hogy ugyanolyan, mint én vagyok. Ilyen célzás volt, hogy megragadta a kezemet és a bugyimat követelte. Ha valami, akkor ez biztosan jel. Ezzel azt akarta tudomásomra hozni, hogy domináns-engedelmes szerepeket vettünk fel. Hacsak nem értelmezem félre a jeleket, és nem otthon ücsörög most és azon tűnődik, mit kezdjen egy M&S márkájú francia bugyival és mit kezdjen a nyilvánvalóan dilis nővel, aki a kezébe nyomta. Szent ég, mit kezdhet a bugyival? Visszaadja nekem? Előbb kimossa? Vagy van valaki, aki mos rá? O, szent Isten, melyik lehetőség a rosszabb? Mire eszembe jutott egy olyan eshetőség, hogy postán küldi vissza nekem a bugyit a szerkesztőségbe, és a szerkesztőségi asszisztens bontja fel 171 a borítékot, mivel nem írta rá, hogy „Magánlevél” vagy „Bizalmas”, és én szinte őrjöngtem, előre pirultam a lehetséges szörnyűségtől.

Nem tehetek mást, el kell mennem hozzá, a lakásába, és majd meglátom, mi történik; de közben próbáltam logikusan gondolkodni, reménykedni, és nem csinálni semmi hülyeséget, amit később hónapokig kéne takargatnom, hogy túljussak rajta. Ilyen egyszerű. Persze, semmi sem ilyen egyszerű. Lázasan kerestem valakit, aki helyettesít. A bűnügyi tudósítónkat pazar ebédre hívtam meg, és teletömtem a fejét mindenféle mesével (oké, optimista hazugsággal), hogy csillogó celebek lesznek és ajándékcsomagok és — persze — ingyen büfé, csak hogy elmenjen helyettem arra a könyvbemutatóra. Ebédidőben rendbe szedtem a szemöldökömet, vettem néhány új bugyit (rájöttem, hogy valami elegánsabbat kell előhúznom annál, amit Josh-nak adtam), ha az események úgy alakulnának, ahogy reméltem. Kissé öntelt lettem, mégis lányos zavarban voltam, de önkéntelenül nagyon beleéltem magamat. Hosszú idő után először éreztem úgy, hogy randizok; nem egy hasonló érdeklődésű baráttal lógok meg ilyesmi, hanem igazi randim lesz, sőt ez talán egy igazi kapcsolat kezdete. Furcsa érzés volt, kusza és zavaros, de jó. A fenébe is, azt fontolgattam, hogy veszek magamnak egy új ruhát, hiszen a gardróbomban minden nem nadrágos darabot esküvőn vagy keresztelőn viseltem az elmúlt néhány évben, és a kerti partira való készletben nincs felhozatal. Bár a végén lebeszéltem magamat a ruhavásárlásról. így is eléggé kívül éreztem magamat a komfortzónámon ahhoz, hogy amiatt is aggódnom kelljen, hogy ha a széken keresztbe teszem a lábamat, azzal véletlenül nem mutatok-e a szándékoltnál többet. De kész voltam. Minden rendben: Gyomromban pillangószárnyak verdestek, ami azt jelentette, hogy a délután részben izgatott várakozással fog telni, részben pedig tortúra lesz. A várakozás mondhatni élvezetes volt. Ruganyos léptekkel tértem vissza az ebédszünetről, azt kívántam, bárcsak mielőbb eltelne a délután. Persze amíg távol voltam, a szerkesztőségben elszabadult a pokol. Viszonylag új emberként még nem kaptam sok vezető sztorit. Megértettem, miért, egyrészt még meg kell találnom a helyemet a munkában és ki kell várnom, hogy a hírszerkesztők eléggé megbízzanak bennem és olyan feladatot adjanak, 172 amit képes vagyok elvégezni, és nem nekik kell helyettem dolgozniuk, nem kell átírniuk a szöveget utánam; ráadásul az összes többi riporter buzgón védte kapcsolatait és folyamatban lévő sztorijait. Tudtam, hogy bizonyítanom kell, míg megismernek, így szó

nélkül elvállaltam mindent; adatokat kutattam, legjobb tehetségem szerint megírtam belőlük a sztorit, újból kezdtem felépíteni saját kapcsolati hálómat, hogy saját sztorikkal állhassak elő. Nem ismertem fel, hogy annak a kevés munkának, amire esélyt kaptam, kellemetlen mellékhatásai vannak. Éppen az asztalomhoz csoszogtam, amikor lan, a hírszerkesztő meglátott és magához intett. Odamentem hozzá, és csak azért pillantottam az órára, hogy meggyőződjek róla, nem lecseszni akar, mert késve értem vissza. Nem. Az idő teljesen rendben volt. Megvártam, míg befejezi a telefonálást. Letette a kagylót. - Jó, hogy visszajöttél. Riportra kell menned. Micsoda? A francba! Bár ami azt illeti, ez nem volt rossz dolog. Ha sikerül korán felvennem az anyagot, még haza is ugorhatok. O, én örök optimista! - A St. Luké dolgozói lázadoznak. Zavartan pislogtam. - Tessék? - A St. Luké általános iskola. Valami gyerek kizárásáról van szó. A helyi önkormányzat is benne van, szóval óvatosnak kell lennünk. Valaki betelefonált és azt mondta, hogy valami levél jár körbe, amit a szülők írtak, és azzal vádolnak több tanárt is, hogy osztályaikban túlbuzgón és vaskalaposan fegyelmeznek. Rasszizmusvádak hangzottak el. Úgy tűnik, a tanári kar dühöng és több tanár is jogi lépéseket fontolgat. Kimehetnél megnézni. Miközben ezt mondta, az én agyamban már lehetőségek tömkelege kavargott. -Tudjuk, ki telefonált? - Nem. Névtelenek akarnak maradni, nem szeretnék, ha a nevük megjelenne. - OK. Akkor a telefonáló lehet szülő vagy tanár, aki az önkormányzatot akarja cselekvésre bírni. lan mosolygott. - Rád bízom, hogy ezt kibogozd, 173azért fizetünk benneteket, kezdő kollégákat. Csak hogy tudd: a tanácsnok, akivel a múlt héten készítettél interjút a könyvtári költségvetés csökkentéséről, felügyelőbizottsági tag ebben az iskolában. Arra gondoltam, hogy esetleg szóra bírhatnád, talán

cikken kívül. Bólintottam. - Felhívom, mielőtt elindulok. De ha most elmegyek, személyesen találkozhatok az igazgatónővel is és ott tudok lenni, amikor kiengedik a gyerekeket az iskolából, így a szülői felháborodást is felmérhetem. lan is bólintott. - Most csak járd körül egy kicsit a témát, hogy tudjuk, mi történik. Vázold fel, aztán el tudjuk dönteni, mekkora az ügy. Hívj fel, ha már nagyjából tudod, mi lehet belőle. Elindultam kifele; egy pillanatra megálltam az asztalomnál, hogy magamhoz vegyem kapcsolatom telefonszámát. A laza, nyugalmas délutánnak annyi, bár jó adag adrenalin keringett bennem a gondolatra, hogy enyém a feladat kideríteni, mi történik, különösen, hogy kevés rá az idő. Visszatekintve már tudom, küldhettem volna SMS-t Josh-nak, hogy esetleg késem. De amíg nem tudtam pontosan, mennyi munka van előttem, úgy éreztem, nem érdemes felhajtást csinálni. Mire befejeztem az igazgatónővel való beszélgetést - nem volt segítőkész, sőt érthetően mogorva -, és sikerült az iskola kapuja előtt várakozó anyákat is szóra bírnom, nyilvánvaló volt, hogy érdemes a sajtóban foglalkozni a témával és vissza kell mennem a szerkesztőségbe, hogy megírjam. A tanácsnok háza előtt ültem a kocsimban fél hatkor, amikor SMS-t küldtem neki. Lényeg, hogy nem fogok odaérni hozzá este hétre. „Nagyon sajnálom, őrült sok a munka. Találkozhatnánk később?” Egy óra múlva kaptam meg a válaszát, amikor végre kijöttem a tanácsnoktól; jegyzetfüzetem teleírva háttér-információkkal, amelyek alapján rendszereztem az iskola kapujánál írt jegyzeteimet. Elkomorultam, amikor elolvastam Josh üzenetét. „Jó. Ha akarsz találkozni, mondd meg, melyik éjjel érsz rá.” A fenébe! Újraolvastam az üzenetet, amit küldtem neki, és hirtelen rájöttem: én úgy értettem, hogy esetleg egy órával (vagy reálisabb, ha kettővel) eltoljuk a találkozó időpontját, ő pedig úgy, hogy teljesen lemondom. Elkezdtem beírni a választ, de rájöttem, hogy erőltetett lenne. Visszadobtam a telefont a táskámba; legjobb, ha később intézem el, miután 174 végeztem. Persze fél hétkor már egyszerűen nem lehet rendesen közlekedni a városban. Csalódott voltam, hogy nem sikerült találkoznunk, ezt csak

súlyosbította a tény, hogy őt ez mintha nem nagyon aggasztotta volna, üzenetének hangneme fagyos volt a korábbi laza, barátságos levélváltásokhoz képest. Nem akarok olyan lány lenni, aki csókok alapján dekonsrtuál szövegeket, de nem lehetett nem észrevenni, hogy ridegebb lett. Amikor hazaértem, próbáltam felhívni, de a hangposta kapcsolt be. Gyors üzenetet hagytam, és beültem a kádba, aztán kimerültén ágyba bújtam, de nem úgy, ahogy reggel reméltem. *

**

Másnap küldtem neki egy e-mailt, érdeklődtem, hogy a hét folyamán ráére. Diplomatikus választ adott, és arra gondoltam, vajon akart-e egyáltalán rendesen randizni velem. Elraktároztam a tapasztalatok közé, továbbléptem, a melltartót és a hozzá való bugyit a fehérneműs fiókomba tettem, remélve, hogy lesz alkalmam felvenni. Úgy tűnik, nem neki. Csalódott voltam, de úgy éreztem, azért mégsem érdekel annyira a szexi mosoly, a gyors észjárás, a jó humor és a nagykabátmegosztó lovagiasság. Az utóbbi minden érdek és szándék szerint túlértékelt. Nincs is olyan nagy jelentősége. Ezt mantráztam a következő héten, de persze áltattam magamat. A következő hétfőn megtörtem, és elküldtem neki egy politikai blog linkjét, amiről tudtam, hogy rettentően feldühíti. Perceken belül válaszolt. Szinte magam előtt láttam, ahogy Blackberryjén gépeli be hosszú, dühös kirohanását, és ettől a gondolattól elmosolyodtam. Nyugodtan, racionálisan válaszoltam, és egyáltalán nem értettem egyet azzal, amit mondott; tételesen fejtettem ki egyet nem értésemet, ahogy az elkerülhetetlen volt, valahányszor a politikáról beszélgettünk. Hirtelen megint oda-vissza mentek az üzenetek, újra beszéltünk egymással. Valahányszor megcsörrent a telefonom, összerándult a gyomrom, reméltem, hogy ő az, és sokszor ő volt. Végül az egyik e-mail végén a beszélgetés odáig fajult, hogy despota hajlamokkal vádoltam, ő pedig az én 175zavaros szövegeimet egy „hibbant hippi” ömlengéseinek tulajdonította, és ettől hevesebben vert a szívem. „Figyelj, tudom, hogy ez talán rossz ötlet, de lenne kedved átjönni vacsorára?”

Igaza volt. Nagyon rossz ötlet, bár én nem voltam biztos abban, hogy ő is annak tartja. Ám minden figyelmeztető gondolatot elnyomva azonnal elfogadtam a meghívást. Lehet, hogy idióták vagyunk együtt, de legalább megtudom, tényleg így van-e.

'tájékozódási képességem szörnyű. Egyenesen borzasztó. Ha meg kéne nevezni egyetlen tulajdonságomat, amit mindennél jobban utálok, akkor az lenne, hogy képtelen vagyok egyenesen eljutni oda, ahova akarok. Ettől nagyon gyámoltalannak érzem magamat, mintha önállótlan lennék, és ez egyáltalán nem jó. Még házakban, beltérben is képes vagyok eltévedni. Josh a város másik végén lakott, olyan fájdalmasan elegáns környéken, ahol én csak átautóztam néhanapján, a munkám során. Úgy határoztam, hogy jó ötlet kocsival menni, mert így olyan korán vagy későn távozom tőle, ahogy csak tetszik, és nem kell a tömegközlekedésre hagyatkoznom. Rossz navigációs képességem miatt persze nagyon stresszes utam volt már az előtt, hogy megláttam volna, hogy a ház, amelyikben a lakása van, olyan elegáns, hogy láthatóan az épület nevét sem írták ki. Ráadásul csak arra tudtam gondolni, hogy pontosan mi is fog történni, ha odaérek. Bíztam benne olyan értelemben, hogy eléggé ismertem ahhoz, hogy a diliradarom nem jelzett, de nem gondoltam volna, hogy az a Josh, aki összezavarodott egy spicces lánytól, aki rávetette magát, azonos azzal a Josh- sal, aki a bugyimat követelte. Vagy azzal, aki úgy gondolta, talán rossz ötlet áthívni engem vacsorára. Melyik az igazi Josh? Mibe keveredtem? És miért érdekel egyáltalán, amikor olyan eltérő világban élünk? A pillangóverdeséssel kapcsolatos komoly problémám csak súlyosbodott, amikor néhány órával a találkozó előtt üzenetet kaptam tőle: „Ma gondjaim vannak a figyelem-összpontosítással. Folyton arra gondolok, mit csináljak veled. X” Mit jelent ez? Azokra a durva dolgokra céloz, amikre az iskolai tudósítás miatt elmaradt találkozónk előtt célzott, vagy arra, vacsora után játsszunk-e betűkirakóst? Fogalmam sem volt; társas képességeim teljesen csődöt mondtak. Néhány csókkal és176 e-maillel elvette az eszemet. Semmi remény. Aznap délután munkafronton nekem sem volt mire büszkének lennem, mert a világ legnagyobb akaratával sem képes az ember

önkormányzati tervpályázatokról írni és a munkára figyelni, ha folyton mocskos gondolatai támadnak. Azon vettem észre magamat, hogy arra gondolok, mire gondolhat ő. Az én fejemben nyilvánvalóan dominánsengedelmes jellegű dolgok jártak, de vajon mi járhat az övében? Vagy a Russell utáni befolyásoltságban csak én látok durvaságot ott, ahol egyáltalán nincs? Vajon teljesen hülyét csinálok magamból nála? Tény, hogy felkészültem arra, hogy szinte elkerülhetetlenül ez a helyzet, de képtelen voltam lemondani a találkozót, és ez rettentően nyomasztott. Ezek szerint tényleg mazochista vagyok. Volt egy kísérletem, hogy helyreállítsam egy kicsit a kontrollt vagy mit, de ez sem végződött különösebben jól. Szóval küldtem neki egy SMSt, hogy vigyek-e valamit. Egy palack borra vagy desszertre gondoltam. Válasza azonban olyan határozott és egyértelmű volt, hogy elpirultam az asztalomnál. „Óvszert. Sok-sok óvszert. X” Ó, jaj! Ezek szerint szexre gondol. Ez ígéretes jel. Elég az hozzá, hogy semmilyen tudatos tervezéssel nem sikerült olyan szakmai figyelmet fenntartanom aznap délután, amilyen elvárható tőlem. Viszont kétségtelenül a legvidámabbnak tűntem közben. Végre eljutottam az ő utcájába, leparkoltam a kocsit abban a mélygarázsban, amiről reméltem, hogy az övé, és megálltam az ajtó előtt, amiről reméltem, hogy az ő lakásához vezet. Becsengettem, és ahogy mezítláb, vigyorogva lejött üdvözölni, azon vettem észre magamat, hogy önkéntelenül mosolygok. Elindultunk felfelé a lépcsőn a lakásához. Beléptünk a lakásba, Josh a nappali felé mutatott. Körülnéztem, kihasználtam a lehetőséget, hogy végigpásztázzak a polcokon és újabb információkat szerezzek arról, hogy milyen ember. Tudom, hogy ez úgy hangzik, mintha kukkoló lennék vagy ilyesmi, de ezt én az újságírói vénámnak tulajdonítom, bár egyesek azt mondják, a kettő ugyanaz. Josh köhé- cselt. — Kate, kérlek, csukd be az ajtót. Már a szoba felénél voltam, hogy teljesítsem a kérését, amikor rájöttem, hogy ösztönös volt a mozdulat. 177 Halkan becsuktam az ajtót, aztán megfordultam, és ő ott állt közvetlenül mögöttem, személyes teremben. Kezét emelte, a hajamba túrt, fejét lehajtotta, hogy megcsókoljon. Behunytam a szememet, élveztem a pillanatot, hogy fölém magasodik, és

nyelve a számba hatol, keze a testemet érinti, a fenekemre simul, úgy húz magához közelebb. O volt a legmagasabb férfi, akivel csó- kolóztam, és pedig én sem vagyok alacsony - újdonság volt, hogy kicsinek érzem magam mellette. Úgy éreztem, könnyen meg tud védeni vagy le tud igázni, attól függően, hogy mi a szándéka. Félbeszakította a csókot, csupasz karomat simogatta, ami tagadhatatlanul libabőrös lett. Megfogta a kezemet, kivezetett a helyiségből. Ezek szerint nem leigázásról van szó. Csalódottságot éreztem, legalábbis addig, amíg meg nem csapta orromat a konyhából áradó fokhagyma- és rozmaringillat. OK, ezt kibírom. Imádom az otthoni főzést. Egy finom házi vacsora többet jelent nekem, mint a legelegánsabb étterem. Mivel egyedül élek, nemigen vacakolok főzéssel, wokos készételeken, levesen, gabonapelyheken élek. Időnként szakítok spártai konyhavitelemmel, és főzök valami bonyolultabb, munkaigényesebb ételt, de többnyire az történik, hogy a folyamatnak csak a feléig jutok, beleunok a szeletelésbe, töltésbe, zsírral locsolgatásba, és újabb három hónapra visszatérek a le- vesezéshez. Vagyis ha olyan ember társaságában lehetek, aki tud főzni, az kellemes változatosság. A konyhában egy pohár borral a kezemben letelepedtem az egyik konyhaszékre, Josh közben sürgölődött, zöldséget aprított a steakhez, amit már korábban befűszerezett. A munkáról és a tévéről beszélgettünk, elmondta, hogy hosszú hétvégét tervez a húgával, hogy megünnepeljék a szüleik aranylakodalmát. Nagyon kellemes, nyugodt légkör alakult ki közöttünk; mintha millió mérföldre lett volna az alig néhány pillanattal korábbi csókoktól. Ez a váltás teljesen meglepett. És rám jellemző módon mindent megtettem, hogy azt mutassam, engem ez a kontraszt egyáltalán nem zavar, bár minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne érintsem ujjamat ajkamhoz, hogy érezzem, mennyire megduzzadt. A vacsora finom volt, a társaság és a társalgás jó. De közben tudatos gondolataim legalább háromnegyede a szexről szólt, és sosem találtam még steaket evő férfit ilyen izgatónak. Attól is kiszáradt a torkom, ahogy néztem, amint rágja és lenyeli a húst. Nyilvánvalóan megzavarodtam, és saját biztonságom érdekében haza kéne mennem. Egy adott pillanatban kifejezetten uralkodnom kellett magamon, hogy a kezem ne remegjen a 178 poháron, annyira kizökkentem az egyensúlyomból. Mire a tányérokat a mosogatóba tettük és úgy tűnt, reményeim valóra válhatnak, folytathatjuk a csókot, már szinte tűkön ültem, mondhatni lestem, mint macska a

kolbászt. Az analógia teljesen találó volt. Josh két nagyon aranyos sziámi macskát tartott; úgy lopakodtak a lakásban, mintha macskanindzsák lettek volna. Meglepődtem, amikor megláttam őket. - Hogyan van időd gondozni őket? - kiáltottam fel, amikor lehajoltam, hogy jobban megnézzem őket. Kissé szégyenlősen válaszolt, amitől elmosolyodtam. - Van egy bejárónőm, ő csinál mindent körülöttük. Felnevettem. - Hát persze! Erre nem is gondoltam. A cicák eleinte tartottak tőlem, de miután egy ideig moz- duladanul ültem, a bátrabbik odajött hozzám és az ölembe telepedett. Amióta elköltöztem a szüleimtől, nem volt saját kisállatom. Hiányzott ez az egyszerű öröm, és önkéntelenül cirógattam, gügyögtem hozzá, miközben smirglis nyelvével az ujjaimat nyalogatta. Talán kissé udvariatlanság, de nem is figyeltem Josh-ra, nem tudtam, hol van, amíg hirtelen azt vettem észre, hogy mögöttem áll, a nyakamat simogatja és ugyanúgy játszik velem, ahogy én a macskájával. Lágyan megborzongtam az érintés alatt, élveztem, testem végre reagált rá. Megdermedtem, nem tudtam, milyen választ adjak, nem akartam elijeszteni, nem akartam, hogy abbahagyja. Tudatában voltam, hogy akár unalmas, szokványos, nagyon le akarok feküdni ezzel a férfival, fel akarom fedezni, ki akarom próbálni, ki akarom elégíteni a vágyat, a feszültséget, ami találkozásunk első pillanatától gyülemlett közöttünk. Ott ültem, a macskát simogattam, hallgattam, ahogy dorombol, és Josh közben ott állt mögöttem, engem cirógatott. Csak nőtt a csend, és végül odaállt elém, kivette a cicát az ölemből, gyengéden simogatta, arcát a pofájához dörzsölte, aztán letette a földre és megfogta a kezemet. - Azt hiszem, ideje itt hagynunk őket éjszakára. Hirtelen kiszáradt a torkom, a néhány hete a gyomromban repkedő pillangók most egyszerre hevesen kezdtek verdesni a szárnyaikkal. Hogyan lehetséges ilyen megkönnyebbülést és ilyen feszült izgalmat átélni? Végül meg fog történni,179aminek meg kell történnie. A hálószobájába vezetett, határozott mozdulattal becsukta mögöttünk az ajtót, hogy kívül rekessze a macskaféle befurakodókat. Az ágyra vetettük magunkat, elterpeszkedtünk rajta, aztán birkóztunk,

forogtunk, viaskodtunk, hogy ki legyen felül. Kigomboltam az ingét, izmos mellét simogattam, élveztem, hogy végre én diktálhatom az iramot. Aztán lenyúltam, kicsatoltam a nadrágszíját és a sliccét kezdtem gombolni, de egy pillanatra sem vontam el ajkáról az ajkamat. Vannak érzéki, erotikus csábítások, de ez szinte vadállati volt; egyikünk sem tudott

180

tovább várni. Ekkor elszakadttőlem egy pillanatra, felemelte a csípőjét, hogy lehúzza a nadrgját és óvszert vegyen fel, aztán felnyársaltam magamat rá. Albán az első pillanatban csend volt, semmi mozgás, csak a szene nyílt tágra, döbbenten - az érzéstől, a hirtelenségtől, attól hogy olyan türelmetlen ném- ber vagyok, ki tudja? -, én pecg alkalmazkodtam hozzá, mocorogtam, hogy jobban belémpasszoljon, élveztem az érzést, amire oly régóta gondoltam. Eosszú pillanatokig maradtunk így, csak lélegzetünk keltett rrozgást közöttünk, de Josh hirtelen türelmetlen lett; kétoldat megragadta a csípőmet, felle mozgatott, szavak nélkül kivetelte, hogy lovagoljak rajta. Hogyan szállhatna egy lány itába ilyen kéréssel? Csípőm sem maradt tétlen, közben lelajoltam, hogy megcsókoljam. Nem tudom, mennyi ideig iiDZOgtunk előre-hátra, egymást tapogatva, ujjainkkal felfedezve a másik testét; ajkaink párbajoztak, csípőnk őrölt, de egyszír csak elengedett. Beletelt egy pillanatba, míg agyam felfogta, ni hiányzik a testemről, de ekkor már a fenekem húsos dombrulatára csapott. Felnyögtem, aztán elpirultam, és arra gondiltam, vajon érzi-e, hogy ettől mennyire beindultam. És újra megtette. Könnyed, j;tékos csapás volt, de vérem hevesebben kezdett zsibongani azereimben. Keze továbbsiklott, a mellemet simogatta, kiemelte elsőmből, a melltartóm fölötti finom, érzékeny bőrön húzta vgig az ujjait, aztán benyúlt és a melltartóból is kifordította őke. Mellbimbóimmal játszott, lágyan megcsippentette, enyhén negcsavarta, nem annyira, hogy fájjon, de attól még a gyönyör hilláma rengett át rajtam. Lemosolyogtam rá, élveztema pillanatot, azt, hogy szándékosan rá tudtam nézni, beittam i tekintetét. Csípőm egy pillanatra megállt, mert annyira elveztem ennek a titokzatos férfinak a tekintetében, hogy szó szeint elfelejtettem, mit csinálok. De ekkor megláttam a szeméber a türelmetlenség villanását, és hirtelen újra megmozdultam, átgördültem az ágyon, hanyatt feküdtem, csípője vitte a lendületet. Két csuklómat egy kézzel fogta össze, saját ritmusában kezdett mozogni. Kirántottam kezemet a szorításából, végighúztam ujjaimat a hátán, élveztem az enyhe borzongást, ahogy a körmeim finoman haladtak a gerince mentén. Aztán közénk csúsztatta a kezét, megtalálta a csiklómat, egyre erősebben döfködött, míg végül képtelen voltam küzdeni az elkerülhetetlen ellen. Elélveztem, és utánam ő is; a feszültség után összegabalyodva 19:

elernyedtünk. A nyakamat szimatolta, csókot nyomott a kulcscsontom szélére. Megborzongtam, még érzékeny voltam az orgazmus erejétől. Szélesen mosolygott, aztán a csók helyét harapdálta, én pedig ujjammal mellbe böktem. - Aúú! Nevetése a bőrömön vibrált. - Bocsáss meg. Jó leszek. Én is nevettem. - Azt kétlem. - Igaz. Nem leszek jó. Egy ideig egymáshoz simulva feküdtünk, egyre hosszabbodtak az árnyékok a szobában, ahogy beállt az éjszaka. Nem tűnt furcsának a csend, nem éreztem égető szükségét, hogy megszólaljak, de kavarogtak a gondolataim, próbáltam felfogni, mi történt, szélesebb kontextusban megérteni Josh kedvességét, a motivációit, a kapcsolat lehetőségét (ez akkor most kapcsolat?), azt, hogy itt kötöttem ki a szado-mazo szerelem iránti vágyammal. Egyre nagyobb lett a zavar bennem; ez így is van rendjén, ha olyan emberrel vagyunk, akivel kapcsolatban nem tudjuk biztosan, hogy alapvetően összeillünk-e, megfelel-e annak, amit fontosnak tartunk. És különösen őrültség ilyen döntések meghozatalával próbálkozni, amikor azt sem tudjuk, mit is akar a másik fél valójában. Na és normális arra gondolni, hogy megfelelő

parti-e valaki, aki éppen tövig hatolt az emberbe? Ekkor láttam, hogy Josh elszundított mellettem. Elmosolyodtam, szívem egy kicsit összeszorult, olyan fiatalnak és gondtalannak látszott álmában, de egyben segített, hogy megrázzam magamat. Lehet, hogy ez a dolog számít, de egyelőre még nem. Lassan a testtel. Próbáltam kikapcsolni lármás agyamat és élvezni az orgazmus utáni édes lebegést. Talán én is elaludtam egy kicsit. Amikor felébredtem, a szobára teljes sötétség borult. Josh mellettem volt, (le egy apró fény arra utalt, hogy éppen a Blackberryjét nézi. - Hahó! Felnézett rám. - Hahó! Jól aludtál? Bólintottam, nyújtózkodtam. - Mmmmmmmm, igen, köszönöm. És te? Üdítő volt, hogy feszélyezve érezte magát a kérdéstől. Szóval én aludtam el előbb? Micsoda sztereotípia. A férfi kidől. Felnevettem. Semmi gond. - Hozzáhajoltam, megcsókoltam. - Olybá Veszem, hogy kimerítettelek. Ártatlan csókot nyomott ajkamra és felmordult. - Boszorka! Azzal az éjjeliszekrénynél kezdett matatni, hogy biztonságban letegye Blackberryjét, aztán újra a karjába vett, a hátamat simogatta. Csókja egyre mélyült, aztán újra kezdtük. Ezt kifele zetten meg tudnám szokni. *

**

végén nem töltöttem nála az éjszakát. Felajánlotta, és nagy I (sértést éreztem, hogy elfogadjam a meghívást, de nem hoztam magammal semmit, A

mert nem akartam elbizakodottnak tűnni. -Az, hogy azt mondtam, hozzál óvszert, nyilván utalás volt, hogy ez a feltételezés nem megalapozadan, ugye? - kérdezte morcosán, amikor készülődni kezdtem. Nem volt kedvem 193 megélni azt a szégyent, hogy a tegnapi ruháimban jelenjek meg a szerkesztőségben. Hajnali kettőkor lekísért a kocsimhoz, mélyre ható jóéjszakátcsókot adott, és a lelkemre kötötte, hogy küldjék neki egy SMS-t, ha hazaértem. Tétováztam,

rámutattam, hogy talán jobb lenne, ha aludna, mert reggel nyolckor kezd (hoppá!), de ő egyenesen követelte, hogy írjak. Felsóhajtottam. - Hát jó. De ha aztán kidőlsz az álmosságtól, ne engem hibáztass! Miközben bekötöttem a biztonsági övemet, ő behajolt a nyitott ablakon. - Teljes mértékben téged és a csábító viselkedésedet fogom hibáztatni mondta, és még egy utolsó csókot adott. Intettem, hogy lépjen hátra, mert egészen biztos voltam benne, hogy nem lenne kellemes befejezése az estének, ha a lábára tolatnék. - Te kezdted. A visszapillantó tükörből láttam, hogy mosolyog, de elgon- dolkodónak tűnt, kevésbé volt olyan gondtalan, mint amikor mellettem aludt. *

**

Legközelebb együtt ebédeltünk. Azon a héten délutános voltam, így teljesen értelmetlen volt bármilyen programot is tervezni, mert mire kijutottam a szerkesztőségből, a normális életet élő emberek - különösen a kora reggel kezdők, mint Josh - már lefekvéshez készülődtek. Arra is gondoltam, hogy csak ágyba bújni is jó lenne, de igazából, bár nyilvánvalóan

194

r mindketten élveztük, ami a nála rendezett, sokáig várt vacsora után történt, még nem vetette fel, hogy ismételjük meg az ágyba búj ást, és nem akartam annyira kiadni magamat. Bár az is igaz, hogy ha hívott volna, egy pillanat alatt nála termettem volna hálóholmistul, mindenestül. Az ebéd azonban nagyon jól sikerült. Remek kis kocsmát választott a folyó mellett, és - kihasználva az évszakhoz képest nagyon jó időt - ki mertünk ülni a teraszra, míg a turisták nagy része hétköznap délután bent maradt a kandalló körül. A munkáról beszélgettünk. Beszámoltam nek arról, hogy egy sértődött olvasó telefonon veszekedett Iannel; olyan heves vita alakult ki közöttük, hogy pár percre mindenk abbahagyta a munkát, szégyentelenül füleltünk, mit mond lan, és feltételeztük, hogy az olvasó egyre képtelenebb vádakkal illeti. Aztán, miután két percig többször ismételgette, hogy „asszonyom, ha továbbra is ilyen káromkodva, ilyen stílusban beszél velem, kénytelen leszek letenni a telefont és véget vetni ennek a beszélgetésnek”, meg is tette: lecsapta a kagylót, mi pedig megtapsoltuk. Aztán megfordult és zavartan közölte, hogy telefonos ellenfele az idős Mrs. Vickers volt, presbiter, aki azt kfogásolta, hogy nem éppen dicsérő kritikát írtunk A felügyelit látogatása című amatőr előadásról, amit a gyülekezet rendezeti. Josh további részleteket mondott arról, hogy megünnep- lik a szüleik házassági évfordulóját, amit egy genfi üzleti út köré tervezett. A húgával kibérelnek egy házat Cornwallban egy hosszú hétvégére, odamehet mindenki gratulálni a boldog párnak, aztán nagy vacsorát rendeznek egy halétteremben. Sokkal élénkebben beszélt a családjáról, mint a munkájáról, és jó volt együtt örülni egy férfival, akit felvidít, hogy az unokaöccse beszélni tanul. — A húgom kitűnő anya, és josepl elbűvölő gyerek, de abban a fázisban van, amikor csak gügyögni tud, én szorgalmasan

195

bólogatok, mire Sophie komoly arccal közli, hogy csak a jog- hurtos kanalát kérte. Próbálok komoly maradni, de az értelmetlen gyerekmondókák miatt ez nem mindig sikerül. Nevettem. - Fogadni mernék, hogy a kertben viszont rendesen rohangál. Josh az italába kortyolt és bólintott. - így van. Feltétlenül viszek labdát, hogy focizhassunk, míg ott vagyunk. Amúgy is, kinek van szüksége szavakra? A szavak túl vannak értékelve. Tudom, hogy szörnyű vagyok, de eléggé elpirultam; hirtelen eszembe jutott egy másik alkalom, amikor a szavak teljességgel feleslegesnek bizonyultak. Kis ideig a tányéromat bámultam, azt kívántam, bárcsak múlna el a pirulás, mire Josh hirtelen megfogta a kezemet, és amikor felnéztem, rám mosolygott. Nem egészen voltam biztos abban, hogy megnyugtató vagy idegesítő, hogy ilyen jól tud olvasni a gondolataimban. Befejeztük az ebédet, és végre sikerült elkapnom egy pincért és kifizetni a számlát, mielőtt ő ki tudta volna fizetni, amitől diadalmas érzés vett rajtam erőt, és egyben mulattatott, hogy ő ezt olyan szokatlan dolognak találta. Sikertelenül próbálta visszahívni a pincért - akinek nyilván nem volt ideje ilyen ostobaságra -, aztán tétlen kezével a hajába túrt. - Köszönöm az ebédet; kedves gesztus volt, de ebédrandin általában én fizetem a számlát. Kiöltöttem rá a nyelvemet. - Ki mondta, hogy ez randi volt? A másodperc tört része alatt villant át az emlék az arcán; először bosszús lett, aztán zavart, majd elmosolyodott a felismeréstől, hiszen ezt mondta nekem, amikor először találkoztunk. Aú! Ez talált, Miss Marley. — Aztán önelégülten nevetett. — Visszagondolva azt hiszem, az első benyomásod az lehetett, hogy afféle seggfej vagyok. Bólintottam. - Egy kicsit. De azóta korrigáltál. 196 És még tovább javíthatsz a helyzeten, ha hagyod, hogy én fizessem az ebédet. Bosszúsan ingatta a fejét. - A nőknek általában nincs gondjuk azzal, hogy én fizetek.

Tudomást sem vettem a célzásról, hogy rengeteg nő van az ebédre meghívandók listáján, és inkább a nyakamba tekertem a sálamat. - Lehet, hogy nem megfelelő nőkkel jársz. Kimérten nézett rám, aztán elvigyorodott. - Lehet. * * *

Mire a szerkesztőségbe értem, elhatároztam, éppen ideje kissé határozottabbnak lennem. A hosszú csók, mielőtt elváltunk, arra engedett következtetni, hogy Josh még mindig valami olyat akar, ami túlmegy a barátság keretein. Mindazonáltal mintha egy kis lépésnyit hátrált volna azóta, hogy lefeküdtünk egymással. Egészen biztos voltam benne, hogy nem csak játszik velem - csomagolatlanul szólva: már bejuthatott a bugyimba, és mégis kapcsolatot keresett velem ezért nem aggódtam. De hogy ezt szemtől szembe szóba hozzam, meglehetősen durva dolognak tűnt. Ügy gondoltam, a szexről virtuálisan beszélni kevésbé kínos — akkor legalább nem kell a szemébe néznem. Beléptem a Messengerbe. Kate: Csak meg akartam köszönni a kellemes ebédet. Jó volt Lltni téged. Meg kéne

ismételnünk, ha visszajössz Genfböl. Hagyjál már, nem fogok ajtóstól rontani a házba. Csak lassan, fokozatosan. Nem kezdhetem a szexszel. Még elriasztanám. Egy perccel később jött a válasz. Josh: Tényleg kellemes volt, mert te fizettél, szóval nekem kéne megköszönnöm. Nekem is jó volt találkozni veled. Igen. Hamarosan újra sort kerítünk rá. Josh: Ui.: Köszönöm. Josh: U.ui: Gyönyörű voltál abban a felsőben. Vigyorogtam. OK, az ilyen fiörtölős évődéssel tudnék mit kezdeni. Kellemes volt, szórakoztató. Kate: Tedd magad túl ezen a fizetés dolgon. Nem kell rögtön elővenni. Gyors, rövid választ adott, és úgy vigyorogtam tőle, mint egy eszelős. Josh: De mi van akkor, ha elő AKAROM venni? 197 Kate: Tudod, a legkönnyebb megoldás az lenne, hogy tedd meg. Ragadd

meg a pillanatot. Josh: Úgy tudtam, a rendes pasik nem csinálnak ilyent...

Elfintorodtam, és hirtelen eszembe jutott, hogy bár sok mindenben illünk egymáshoz, és igazán kedveltem, egy bizonyos vonatkozásban Josh és én ¡alapvetően mások vagyunk. Az az igazság, sem időm, sem kedvem nincs durva pasikkal járni, de ha nem jött rá, mire gerjedek, akkor tényleg nem az én esetem. A francba! Válaszoltam, de a. csiklandós jó érzés egy része odalett. Kate: Azt hiszem, úgy is lehet rendes pasinak lenni, hogy az ember

közben nem unalmas. Azt hiszem, teljesen OK, ha biztos vagy benne, hogy a lépés kedvező fogadtatásra talál. Kate: U.i.: A félreértések eloszlatása érdekében: igen. Josh: Ó, de még nem is láttad a legjobb lépéseimet. Illetve húzásaimat. Azt hiszem, el riadnál... Ez ígéretesnek hangzott, bár arcom grimaszba rándult a gondolatra, hogy valami riasztó dolgot csinálna velem.

198

Kate: Biztos vagyok benne, hogy el tudnám viselni, bármit akarnál csinálni velem. Josh: Ó, tényleg? Az a bugyidolog eléggé kiakasztott. Emlékszel? Egyáltalán nem akadtam ki, te arcátlan lüké. Nem igazán tudom, hogy mennyi jött át haragomból a válaszban. Kate: Nem hiszem, hogy kiakadtam volna! Kate: És tartozol nekem egy bugyival. Beletelt néhány percbe, míg átjött a válasz, bár amikor megjött, a rövid mondat sokkal kevésbé tűnt játékosnak, mint bármi, amit addig küldött. Josh: Benne voltál, rendesen beleadtad magadat a pillanatba, de amikor lemondtad a vacsorát, komolyan aggódtam, liogy túl messzire mentem. Elgondolkodtam és kissé bosszús voltam, hogy nem bízott az őszinteségemben, nem hitte el, hogy tényleg a munka miatt nem érek oda. A fenébe is, hiszen az őszinteségem - időnként nyers szókimondásom volt az, ami miatt leggyakrabban bajba kerültem az életben. Kate: Nem, tényleg dolgoznom kellett. Nem kifogás volt, hanem munka.

Riportra küldtek. Ha úgy döntöttem volna, hogy nem akarok találkozni veled, egyszerűen megmondtam volna. Jó néhány percig nem válaszolt; olyan sokáig, hogy volt időm befejezni a cikket, amit éppen írtam, elhozni a nyom- utóból és egy csésze teával visszaülni az asztalomhoz. Úgy éreztem, mondanom kell még valamit, de tényleg fogalmam sem volt, hogyan lehetne javítani a beszélgetésen, ha egyálta- l.in lehet. Kate: Az a bugyidolog jó volt. Sőt, nagyon szexi. De nem olyasmi, ami

nálam ne fért volna bele. Aztán eszembe jutott valami: Kate: Akárhogy is, ha zavarban lettem volna, furcsának találtalak volna,

aggódtam volna vagy ilyesmi, miért fogadtam volna el később a vacsorameghívást? Telefonom vibrál az asztal szélén. Josh: A jó steak és a macskákkal játszadozás nem elég jó ok? Vigyorgok. Mielőtt válaszolhatnék, folytatja: Josh: A bugyidolog „szexi” volt? Szexi, mint izgató? Vagy szexi abban az értelemben, hogy „fülig pirultál”? A gondolatra is elpirultam. Kate: Lehet mindkettő?

Josh: Azt hiszem, igen, de ezzel nagyon sokan nem értenének egyet. Kate: Azt hiszem, ebben a te táborodban vagyok. Josh: Érdekes módon úgy gondolom, sok mindenben az én táboromban vagy. Most bemegyek egy megbeszélésre. Később beszélünk. X.

Még hogy nem szabad elvarrni a szálakat a következő epizód előtt, hadd maradjon fenn az érdeklődés! Tudtam, mit jelent, amit reméltem, és mondhatni dagadt a mellem, hogy a jelek, amiket tudat alatt érzékeltem, valóban azt jelentik, aminek értelmeztem őket, és Josh valóban domináns típus a szexben. De túlságosan cinikus voltam ahhoz, hogy mást tegyek azonkívül, hogy gondolatban összeállítottam egy listát, hogy milyen dolgokra gondolhatott, amik nem rengették meg a világomat, sőt amiket reméltem tőle. Tervezd a legrosszabbat, reméld a legjobbat meg ilyesmi. Az biztos, hogy megvárakoztatott. Végül úgy este 9 körül éppen a holmimat pakoltam össze, már haza készültem, amikor meghallottam az ismerős vibrálást a telefonomon. josh: .. .Szóval a bugyidolgon kívül volt valami, amit annál az éttermi vacsoránál szexinek találtál? Vigyorogtam kissé, reménykedtem, hogy mire akar kilukadni, de még mindig elég fegyelmezett voltam ahhoz, hogy segítsek neki, egészen addig, míg többet fel nem fed magából. Tudom, ez úgy hangzik, mintha valami játékot játszanék vele, és bizton állíthatom, hogy ez nem így van; de egészen addig, míg nem tudtam pontosan, mit érez ezen a vonalon, nem akartam kockáztatni, hogy elriasszam. Kate: Ez úgy hangzik, mintha dicséretre ácsingóznál... Esetleg valami

konkrét dolog érdekel? Josh: Milyen érzés volt, amikor a fenekedre csaptam? Ekkor már rendesen vigyorogtam. OK, azt hiszem, biztos lehetek benne, hogy mire gerjed. Bár képtelen voltam ellenállni, hogy ne fricskázzam. Kate: Élveztem. Bár igazán nem is fájt. Előre megfontolt szándékkal provokálom? Hát egy kicsit. De jólesett. 200 Josh: Ki mondta, hogy azt akartam, hogy fájjon? 0, ettől kiszáradt a torkom. Bár igazán nem is tudtam, hogy mit válaszoljak erre. Ám mielőtt összeszedhettem volna .1 gondolataimat,

mielőtt kitalálhattam volna valamit, a telefonom ismét vibrált a kezemben. Josh: Szeretnéd, ha nagyobb fájdalmat okoznék neked? Tudtam a választ. És elég biztos voltam benne, hogy ő is i udja. De úgy éreztem, ha azt a négy kis betűt leírom, hatalmas lépést teszek az ismeretlenbe. Nem voltam biztos benne, hogy meg merem tenni, inkább kitérő választ adtam. Kate: Hajói emlékszem, azt mondtad, hogy a rendes férfiak nem

csinálnak ilyent. Josh: Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy az unalmas pasik nem csinálnak ilyesmit, de a kedves pasik esetleg igen. Hmmm. Saját csapdámba estem. Kate: Igen. Josh: Mi igen? A kedves pasik csinálhatják, vagy azt akarod, hogy fájdalmat okozzak neked? A gyomrom úgy összerándult, mint soha még. Ez az egész vagy fantasztikus élmény lesz, vagy szörnyű félreértés, olyan, hogy teljesen hülyét csinálok magamból. Összeszedtem a bátorságomat. Kate: Is-is. Csak bámultam a telefonomat; nem tudtam, milyen választ várok, egyszerre voltam vidám és rémült a gondolatra, hogy hova vezethet ez, ha úgy állnak a dolgok, ahogy reméltem. Hagyhattam volna, hogy elmúljon a pillanat, hátha csak évődés az egész, de képtelen voltam annyiban hagyni. Aki kíváncsi, annak tudnia kell. Kate: Azt AKAROD, hogy sírjak, kiáltozzak? Csak akkor vettem észre, hogy lélegzet-visszafojtva várom a választ, amikor megcsörrent a telefonom. Josh: Ha azt kérdezed, hogy szadista vagyok-e, nem, nem hiszem, nem igazán. Általában nem. Nem indulok be attól, hogy fájdalmat okozok, illetve nem attól indulok be, hanem attól, ha olyan engedelmes nőt állíthatok kihívások elé, aki a fájdalomra gerjed, ha ennek van értelme egyáltalán. Szeretem áttörni a határokat, eljuttatni oda, ahol már zokog. Kate: Értem. Azt hiszem, értem. Bár fogalmam 201 sincs, mi mást mondhatnék. Josh: Azt hiszem, ez a legkevésbé terjengős üzenet, amit valaha küldtél nekem... Elkomorultam. Tudtam, hogy igaza van, de erről beszélni vele furcsa

érzés volt; Russell meg én sosem beszéltünk így erről, és míg tudtam, ennek az oka az, hogy nem tartottam annyira attól, hogy Russell elítél, mert nem akartam járni vele. Kate: Rám nem jellemző módon szótlan vagyok, mintha be lenne kötve

a szám. Josh: Gondolom, nem vet rám jó fényt, ha beismerem, jólesik, hogy zavarba hozhattalak. Vigyorogtam, egyre jobban elememben voltam. Kate: Igen. Csúnya dolog De piros pontot kapsz azért, hogy a „zavarba

hoz” kifejezést használtad. Az egész estét azzal töltöttük, hogy üzeneteket irkáltunk egymásnak. Tudom, ez hülyeségnek tűnhet. Elmehettem volna hozzá egyenesen a munkából, hogy szemtől szembe folytassuk a beszélgetést, de azt hiszem, mind a ketten úgy éreztük, hogy túl furcsa lenne ilyen beszélgetést direktben folytatni. Nehezebb lenne beismerni ezeket az elsuttogott vágyakat, amiket mások olyan könnyen elítélhetnek. Végül rájöttem, hogy meglehetősen nehéz megmagyarázni egy lehetséges partnernek, hogy szeretném, ha szexuálisan dominálna, ha sok mocskos és kölcsönösen élvezetes dolgot csinálnánk együtt, ugyanez fordítva még nehezebb lehetett — az, hogy Josh elmondja, menynyire fél, hogy nőgyűlölőnek, bántalmazónak vagy annál is rosszabbnak tekintik. Csodálatos volt erről beszélgetni vele. Beszéltem Russell- lel arról, mi a motivációja abban, hogy domináljon valaki lelett, de Josh-nak ezt a teljesen más oldalát megismerni, összeegyeztetni a szorgalmas, keményen dolgozó, okos, csa- l.idcentrikus emberrel, akit megismertem, igazán érdekes volt. Nagyon sok kérdésem volt, és mindegyikre válaszolt. Például, hogy mióta tudta, hogy ilyen dolgok érdeklik. Fur- i samód kiskora óta lenyűgözték egy rajzfilmfigura, Penelope l'iistop kalandjai; élvezte, ahogy elfogták és megkötözték. Mmondtam neki, hogy én Lady Marion szorult helyzetein l'.ondolkodtam. Elmondta, hogyan támadnak ötletei, mit tényen az engedelmeskedőkkel: Josh: Nyilvánvaló, hogy a domináns-engedelmes szex sokszor teljesen spontán. Van úgy, hogy a szex elég szokványosnak indul, de aztán hirtelen 202 egy paskolás vagy egy bizonyos tekintet megváltoztatja a dinamikát, akkor is, ha nem sok más van azon túl. De számomra a szado-mazo szexben sok a tervezettség. Néha fantáziálok, néha csak kísérletezek, de általában van

célom, amit el akarok érni. Ha egy szubmisszív különösen engedetlen és mindent megtesz, hogy begerjesszen, hogy figyeljek rá és „megbüntessem”, akkor gondoskodok róla, hogy ne tudja érvényesíteni az akaratát. Jó eséllyel megkötözöm és beállítom a sarokba, tudomást sem veszek róla, amíg rá nem jön, hogy engem nem manipulálhat, hogy megkapja, amit akar. Josh: Van úgy, hogy egy domináns-engedelmes aktusban a szubmisszív nehezen beszél, mert feszélyezett, vagy az adott térben nehéz kommunikálni. Ilyen esetben olyan helyzetet teremtek, hogy büntetem, ha nem szólal meg, amikor azt akarom, hogy beszéljen, és jutalmazom, ha gyorsan reagál. Josh: Szeretem, ha van tervem, és ha tudok, mindenképpen ragaszkodók a tervhez, de rugalmasnak is kell lennem néha, a helyzettől függően. Ha látom, hogy valami tényleg nagy kihívásnak mutatkozik egy önalávető számára, amiről később kiderül, hogy még nem kész rá, akkor nem erőltetem, de visz- szatekintve néha eszembe jut, hogy talán túl hamar feladtam. Azt hiszem, érzem, mikor kíván egy szubmisszív kihívásokat. Tapasztaltabb volt, mint én; volt néhány hosszabb, de unalmas kapcsolata és néhány domináns-engedetlen jellegű próbálkozása. Ő is igyekezett megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy játsszon és járjon valakivel. Ésszerűen és érthetően válaszolt minden kérdésemre, és olyan válaszokat adott, amiket olvasva elakadt a lélegzetem. Josh: Eléggé rákaptam, amint rendszeres nemi életet kezdtem élni. Egy nap egy olyan lánnyal voltam ágyban, aki a fenekelést említette. Gondoltam már rá, de nem ugrottam a lehetőségre, mint gondolhatnád. Én voltam a Mr. Józan Ész, és elbeszélgettem vele arról, hogy ettől és hasonló dolgoktól is nagyon beindulok, és csak akkor csinálom, ha biztos benne, hogy akarja. Azt mondta, biztosan akarja, így amikor szexeltünk, és ő volt felül, lazán a fenekére csaptam. Azt mondta, jó érzés volt, de csinálhatnám keményebben is, így hát keményebben ütöttem. Mire mind a ketten elélveztünk, csupa vörös volt a segge, nekem meg fájt a kezem. Az elején furcsának találtam, mert a szüleim 203 tényleg úgy neveltek, hogy soha ne emeljek kezet senkire, de nagyon pozitív volt a reakciója, és hamarosan rájöttem, hogy e között és a bántalmazás bármely formája között a beleegyezés a különbség. Megengedte, hogy paskoljam, hogy valami

megkötözzem, satöbbi. Tőle függött, hogy mennyire bánthatom, és miket csinálhatok vele, nem tőlem. Ha valaha azt mondta volna, hogy hagyjam abba (vagy kimondta volna a biztonsági szót, mert velem mindig van biztonsági szó), akkor minden rögtön abbamaradt volna. Szeretem a hatalmat, az irányítást és az ezzel való játékot. Fantasztikusnak találom a pszichológiáját. Hogy mi a legjobb módja annak, hogy rávegyelek, tegyél meg valamit, amit akarok. Kitaláltathatnám veled, összezavarhatnálak, titkolhatnám előtted, hogy mit tervezek, és te csak a következőre reagálhatnál. Vagy egy héttel korábban elmondhatom neked, hogy pontosan mit akarok csinálni veled, és hagyom, hogy átgondold, izgasd, kínozd magad, próbáld ki, mielőtt nekem kell. Mindkét módszer működik különböző kontextusokban, mindkettővel rá tudlak venni, hogy megtedd, amit akarok. Ez a meglátása önkéntelenül kihozta belőlem a fölényeskedést. Kate: Ki mondta, hogy meg akarom tenni, amit meg akarsz letetni

velem? Válaszától elállt a lélegzetem. Josh: Úgy hittem, elég jól tudom olvasni az apró jeleket, de azután, hogy lemondtad a találkozót, aztán a reakciódból, amikor dugás közben lefogtam mindkét csuklódat, nem voltam biztos benne, ezért nem akartam erőltetni. De most már elég biztos vagyok benne. Teljesen nyilvánvaló, hogy meg akarod tenni, amit akarok, hogy megtegyél. Mert az örömet szerez nekem, és mert te örömet akarsz szerezni nekem. Tudtam, hogy vitatkozni akar, de nem érdekelt. Kate: Valóban? Josh: Ugyan már! De igen, valóban. Nem szeretek senkit beskatulyázni, nem utolsósorban azért, mert a címkézés nem mindig hasznos. De eléggé tapasztalt vagyok ezen a téren; találkoztam olyan szubmisszívokkal, akik, mivel jobb szót nem találok rá, gyerekesen viselkednek, szóval azért rosszalkodnak, hogy az ember odafigyeljen rájuk, akik élvezik, ha leigázzák és irányítják őket, ha leverik bennük a lázadót. Bár neked jó a beszélőkéd, és néha szarkasztikus a humorod, nem hiszem, hogy veled ez lenne a helyzet. Gondolj az étteremre. 204 Nem kényszerítettelek, hogy add oda a bugyidat. Kihívás elé állítottalak, aminek megfelelhettél vagy visszautasíthattad. Te meg akartál felelni a kihívásnak, bizonyítani akartad, hogy meg tudod tenni, nyerni akartál, ironikus módon azért, mert az, hogy

átadtad nekem a bugyidat, másképpen teljes mértékben az én győzelmem volt. Szereted, ha olyan dolgok teljesítésére kényszerítenek, amiket elsőre nehéznek, teljesíthetetlennek találsz, mert élvezed, ha le tudod győzni az akadályt. A kihívás a lényeg, neked abban van a játék. Nehéz volt a telefon a kezemben. Igaza volt, bár én ezt nem tudtam volna így megfogalmazni. De a tény, hogy ő ezt tudja, hogy megértette a gondolkodásomat, egyszerre izgatott és rémülettel töltött el. Erotikus volt, megbabonázó és olyan lehetőségeket ígért, amikre alig mertem gondolni, de olyan érzésem volt, hogy Josh a legnagyobb kihívások elé állít; ilyen férfit még nem ismertem. Javára kell írni, hogy legkomolyabb aggályaim vonatkozásában megnyugtatott. Bár „büntetésnek” nevezte, nem valamiféle rossz viselkedésért akar büntetni engem, hanem azért, mert élvezi az erejét, és tudta, hogy élvezem a fájdalmat; hülyeségnek tűnhet, de ettől megnyugodtam. Nem utolsósorban azért, mert nem szerettem volna olyan kapcsolatba belemenni, amelyikben fájdalmas következményekkel jár, ha tíz percet késem. Ilyent nem akartam játszani. Azt is megígérte, hogy óvatosan fog bánni velem. Bár azt hiszem, nagyon eltérő elképzeléseink voltak a kesztyűs kézzel való bánásmódról. Mindazonáltal nagyon érdekelt, és örömmel adtam lehetőséget, hogy kipróbáljuk. * * *

Négy napot töltött Genfben. A végén nagyon bebolondítottuk egymást kérdésekkel, mocskos gondolatokkal, késő esti e-mailekkel. Úgy határoztunk, hogy ez egy játék, és legalább megpróbáljuk, ezért nagy vonalakban felvázoltuk a játékszabályokat. Josh egy késő esti SMS-ében azt írta: „Nem arról van szó, hogy valami eszement szerződést kell összehoznunk.” De megbeszéltük a biztonsági szavakat, a fix és rugalmas határokat, és úgy döntöttünk, hogy átmegyek hozzá az első este, miután hazajön. 205 Beszélgetéseink hangvétele számomra megnyugtató módon nem változott sokat. Hétköznapi beszélgetéseinkben nem volt felsőbbségérzés, semmi fölényeskedés; továbbra is érdekelte a véleményem, és az, hogy mi

történt velem. Ez teljesen értelmezhetetlennek tűnhet, és visszatekintve határozottan az is volt, de akkor örültem, hogy barátságunk a dominancia és engedelmesség táncán kívül valahogy szélesebb dinamikát kapott, és viszonyunk, bármi is az, nem változott. Az egyetlen változást egy (átvitt értelemben) szőrszálhasogató játék jelentette, amit akkor kezdtünk játszani, amikor egy e-mail- jében ejtett hiba miatt felhívtam (tudom, de bocsáss meg, kiszólt belőlem a nyelvőr). O azzal válaszolt, hogy rámutatott egy hibára, amit én követtem el, aztán elkezdődött egy jó szándékú civódás, amiből kialakult valami. Valahányszor hibáztam, vagy felhívtam a figyelmét egy hibára, ami később tévesnek bizonyult, öt pontot írt egy virtuális rováspálcára, amit majd konkrétan is felhasznál, ha azonos országban leszünk. Valahányszor én mutattam rá egy hibájára, levont öt pontot a listáról. E-mailjeink és SMSeink hirtelen szó szerinti szóháborúvá alakultak; mindketten igyekeztünk kiirtani a hibákat szövegeinkből, mielőtt a másik megtalálná. Ostoba, idétlen, mulatságos játék volt, olyan együgyű versengés, ami megerősített engem abbéli elgondolásomban, hogy Josh és én mégis összeillünk. Aztán amikor végre eljutottam hozzá, hogy elkezdjük, amit elkezdtünk éppen, nem vonszolt valami elszigetelt alagsori helyre engem, hogy bántson. Általában kedves, elbűvölő, kellemes ember volt, aki legalább annyira utálta a szenvedő szerkezet alkalmazását, mint én.

Tényleg nem vonszolt le valami alagsori helyre, amikor hazatérte után találkoztunk. Ami azt illeti, alig engedett be az ajtón. Nagyon ideges voltam. És annyira izgatott, hogy hova fejlődhet ez és milyen lesz, de egy kissé felzaklatott a dolog. Gyakorlatilag arról volt szó, hogy meglátogatom a barátomat (pasimat? tette fel nekem az a belső hang), mert majdnem egy hete nem találkoztunk, ugyanakkor azért is mentem át hozzá, hogy valószínűleg intenzív szexben legyen részem egy új domináns férfival. Izgatott voltam, de egy kicsit szorongtam is. Nem tőle féltem, hanem attól, hogy nem fogom kibírni, amit tartogat nekem, és attól a magabiztosságtól, ami még nagyobb aggodalommal töltött 206 el, mert ő előbb felfedezte ezt az oldalamat, mint hogy én felismertem volna mélységét magamban. Jól nézett ki, amikor ajtót nyitott. Puha fehér ing volt rajta, sportos nadrág; megint mezítláb volt. Mosolygott, belém karolt, úgy vezetett be;

halk kattanással csukta be mögöttem az ajtót. Előtte mentem fel a lépcsőn, de mielőtt beléphettem volna a lakás ajtaján, megragadta a csuklómat és visszahúzott magához; fél karral átölelt, és ajkát az ajkamra tapasztotta. Csó- kolóztunk. Felsóhajtottam, de egy pillanatra sem vontam el a számat tőle, élveztem az ízét, nyelvünk játékát, azt, hogy oly hosszúnak tűnő idő, annyi várakozás után végre közel vagyunk egymáshoz. Ott álltam és csak néztem, próbáltam eldönteni, hogy változott-e valami most, hogy tudom, az ő beállítottsága és az enyém összepasszol. Azt állapítottam meg magamban, hogy minden a legnagyobb rendben van, nincs semmi furcsa. Ő ekkor már előrehajolt, ajkát közelítette felém. Nyújtózkodtam, újabb csókot reméltem, de keze a vállamon volt, nem engedett mozdulni, visszatartott egy kicsit, hogy a fülemhez hajolhasson közelebb. Hangja olyan artikulált volt, mint mindig, ugyanúgy gyorsult a pulzusom, de attól, amit a fülembe súgott, teljesen más okból kezdett kalapálni a szívem, bár ez is a kéjvágynak volt betudható. Hangja a fülemet csiklandozta. — Te is tudod, én is tudom, hogy egész héten nagyon durva gondolataid voltak. És szívesen feltárok közülük néhányat. De mielőtt ezt tennénk, azt akarom, hogy tegyél meg nekem valamit. Megengedem, hogy még vacsora előtt megízlelj. Térdelj le! Most! Kissé hátrébb húzódott, hogy lássa a reakciómat. Minden csendes volt. Hosszú másodpercekig csak néztük egymást.

207

Összevonta a szemöldökét, úgy, hogy azt gúnynak és kihívásnak is lehetett értelmezni, és ettől lényem vitatkozó, ellenkező része elenyészett, ami nem volt nehéz, mert a helyzetet és őt is nagyon szexinek találtam. Mivel chatelésünk obszcénná lett, ez teljességgel elkerülhetetlen volt. Alá akartam vetni neki magamat, erről álmodtam, azon tűnődtem, hogy milyen érzés lenne az engedelmesség, ha jobban kötődünk egymáshoz érzelmileg. Szívem mélyén pontosan tudtam, hogy mit érzek, hogy mit fogok tenni, akkor is* ha az eszem azt mondja, hogy ez őrültség, kockázatos, bolondság. De ahogy lenézett rám, olyan magabiztosan, hogy le fogok térdelni elé, elfogott a düh. Hiszen még a kabátomat sem vehettem le! Azt akartam mondani neki, hogy menjen a bánatba, és biztosra vettem, hogy villanó tekintetem pontosan ezt az üzenetet kommunikálja feléje. De ahogy a szemébe néztem, tudtam, hogy csak egy módon tudhatom meg, valóban az-e, akinek reméltem: ha most engedelmeskedek neki. Azonnal. Ez volt az engedj vagy fogd be a szád pillanata. Engedtem. Halkan felsóhajtottam és letérdeltem elé; izgatott, mégis dühített az önelégült vigyora, ahogy figyelte, amint elhelyezkedem a lábánál. A hajamat simogatta. - Jó kislány! Mindennél jobban dühít, ha kislánynak neveznek; ennél már csak az tud jobban felhúzni, ha a „tüzes” vagy „makacs” jelzőt is hozzáteszik. De miközben lényem egy része lázadt a becézés ilyen leereszkedő módja ellen, másik része sütkérezett a dicséretben, és nagyon meg akartam mutatni neki, milyen jó is tudok lenni. Előrehajoltam, kigomboltam a sliccét, finoman kihúztam a farkát. Nem siettem, végignyaltam, aztán teljesen a számba vettem. Egyszer csak megragadta a tarkómon a hajat, és egyre beljebb nyomakodott, hogy alig kaptam levegőt. Küzdöttünk, hogy ki irányítja a ritmust. Erőlködtem, hogy magamba vegyem, ő pedig a saját ritmusában lelte örömét. Erősen ziháltam farka körül, egyszer csak kihúzta. Pillanatnyi megkönnyebbülés. Légzésem üteme lassult, közben 208 ő a farkát dörzsölte, arcomra kente elkeveredett nedveinket. Ez így leírva nem tűnik jelentős dolognak, de első ösztönöm puszta düh volt. Éreztem, hogy a ragacsosságot az arcomra dörzsöli, a harag pírja lobbant bőrömön. Oldalam mellett ökölbe szorult a

kezem, küzdöttem, hogy kordában tartsam belső hangomat, ami azt üvöltötte, hogy lázadjak, húzódjak el. Soha senki nem bánt még így velem, és olyan megalázónak tűnt, hogy minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne reagáljak, hanem hagyjam, hadd folytassa. Annak ellenére, hogy nagyobbrészt dühös voltam, részben élveztem is. De nem akartam, hogy a nagyobb rész győzzön; ugyanolyan mérges voltam magamra, amiért ilyen heves érzelemmel reagáltam legelső megmozdulására. Reakcióm ereje egy pillanatra visszavetett. Vissza akartam nyerni az önuralmamat, behunytam a szemem, hogy ne lássam, elfedjem saját reakciómat. Mély levegőt vettem, hogy ösztönös vonakodásom ellenére továbbra is engedelmes maradhassak. Behunyt szemmel meglepő volt a pofon. Nem mondhatnám, hogy fájt, de annyira megdöbbentem, hogy kinyitottam a szememet; látni akartam, mit csinált; a farkával vert. Felnyögtem a megaláztatástól, ahogy folytatta a verést. A hajamba markolt, egy helyben tartott, miközben hol paskolta, hol dörzsölte farkával az arcomat. Undor töltött el, közönségesnek éreztem a helyzetet, és mégis — legnagyobb csodálkozásomra — nagyon ned- vesedtem. Megmoccantam, változtattam a térdelési pozitúrán. Megint megütött, aztán megragadta a hajamat és visszadugta magát a számba. A lehető legszélesebbre nyitottam, hogy belém férjen, nyelvemet mozdítottam mellette, miközben ő gyorsan döfködött. Aztán a számba élvezett, olyan hirtelen, hogy majdnem megfulladtam, amikor az első spricc a torkom hátsó falára lövellt. Nyelten és nyaltam, tisztogatni kezdtem, de ő elhúzódott tőlem, visizatette a farkát bokszeralsójába és begombolta a sliccét. Ott térdeltem a lábánál nem igazán tudtam, mi fog történni; mellbimbóim keméryen feszítették a melltartómat, torkomon éreztem spermája iét. Megsimította a hajamat, aztán karon fogott és féltőn, óvaiosan fölsegített. - Hadd vegyem le rólai a kabátot! Most pedig menjünk, főzzünk valami vacsorát éspihenjünk egy kicsit. Nagyjából úgy éreztem magamat, mint Alice, aki a nyúl- üregen zuhant le egy másk világba, csakhogy az én világom szexi volt. Levetettem a kamtomat, és követtem Josh-t a konyhába. Körülbelül tíz perc< voltam a lakásában. Nem lehetett nem észrevennem, milyen nagy különbség volt az előző látogatásom hangulatához képes. Ettünk. Beszélgettünk. Megittunk

egy-egy pohár bort, nem öbbet, mert mindketten tudtuk, mi következik később, és tudtuk, hogy ahhoz tiszta fej kell. A hangulatváltást kissé észbontónak találtam, de igyekeztem figyelni a beszélgetésre, élénken részt venni benne, bár magamban számoltam a perceket, vártán, mikor vezet a hálószobába, hogy játsszunk egymással. Áztál végre eljött a pillanat. Úgy tűnik, a macskái is játszani akartak. Utánunk jöttek, egyenként felemelte őket, gyengéden simogatta bundájukat, majd óvatosan, de határozottan i hálószoba ajtajához vezette őket; a fülük mögött cirógatta fejüfet, és kitette őket a hallba. Olyan jó volt ezt nézni, de így még nagyobb volt a kontraszt azután, hogy becsukta az ajtót, felém forcult és megparancsolta, hogy vetkőzzek le. Leült és nézte, ahogy negszabadulok a ruháimtól. Bármilyen tökéletes ejy nő alakja, mindig talál magán olyan részeket, amikkel nem elégedett, nekem pedig - elhiheted - számos tökéletlenség van a testemen. Általában igyekszem nem aggodalmaskodni. Egészségesen eszem, legalább hetente háromszor járok edzőterembe, és elég optimista vagyok, hogy higgyem, a szenvedély hevében a pasik többsége sok-sok dologra gondol, de nem arra, hogy a nő hasa nem löttyedt-e egy kicsit. Ha már itt tartunk, ha azt mondják, hogy vetkőzzünk le valaki előtt, akit kedvelünk és (a) szándékosan felöltözve marad és (b) nem csinál mást, csak áthatóan néz, ahogy egyenként levesszük ruháinkat, az nagyon zavaró tud lenni. Lassan, a mozdulatokkal csínján bánva, nem éppen kecsesen vettem le a felsőmet, húztam le a nadrágomat, vele együtt a harisnyámat, mert a harisnyanadrág tényleg nem szexi, és egy pillanatra mozdulatlanul álltam, hogy összeszedjem a bátorságot a következő lépésre. Néztem, ahogy engem néz, halvány mosolyt láttam a szája szegletében, és úgy döntöttem, itt az ideje, hogy saját játékát játsszam vele. Meg tudom tenni. Képes vagyok nem létező magabiztosságot színlelni. A fenébe is, hiszen néha a munkában is ezt kell tennem, persze nem meztelenkedés okán, és ahhoz sem mindig van kedvem. Ezért én is mosolyogtam, és reméltem, hogy nem pirulok annyira,210 mint ahogy arcom hevéből érzem. A hátam mögé nyúltam, kikapcsoltam melltartómat és levetettem. Nem álltam meg itt, rögtön a bugyimat kezdtem lehúzni. Minden ruhadarabot az ágyára hajtogattam, a fehérnemű került a tetejére. Aztán

visszafordultam felé; lényem minden rezdülésével ellenálltam a késztetésnek, hogy eltakarjam a mellemet. Néhány percig így álltunk. Meztelen testemen a nyitott ablakon beáradó szellő játszott, Josh ott ült, és engem figyelt. Alkonyi fény világította be a helyiséget, az autóajtók csapódása és a kint játszó gyerekek zsivaja szürreálissá tette a helyzetet. I )e én akkor is rezzenéstelenül álltam. Végre megmozdult.

Ahogy átjött a szobán és átölelt, hogy tenyerét a fenekemre simítsa, hozzábújtam. Szükségem volt erre. O lehajolt, hogy megcsókoljon, és minden más elolvadt, csak az érzés maradt, hogy keze a testemen van, és ajka az ajkamon. Aztán elhúzódott, kisimított egy tincset a homlokomból és rám mosolygott. - Mmmmm. Mielőtt bármit csinálnánk, meg kell kapnod a büntetésedet. Düh és lázadás érzése tört rám. Az ég szerelmére, milyen kényszer ez nála, hogy mindig engem hibáztasson? Ez mindig így lesz? Egy frászt! Ideges voltam, legalább egy éjszakai alvást reméltem előbb. - Muszáj ezt most csinálnunk? - kérdeztem reménykedve. -Nem. Ha várni akarsz, akkorra időzítem, amikor úgy döntesz, hogy elfenekelhetlek. Néztem, csak néztem rá, ő pedig a fejét ingatta, közben az arcomat simogatta. - Csak a saját dolgodat nehezíted. Akarod megtudni, milyen lesz, vagy nem akarod, Kate? Ragadd meg az alkalmat, ezt mondtad. Nem emlékszel? Mosolygott, egy kicsit talán tréfából mondta, hajói láttam, de én megsértődtem. És tudtam, hogy fontos, mit határozok. Már megint meg fogom tenni, amit akar, mégis bosszantott. Miért dühít ennyire, hogy behódoljak valakinek, akit tulajdonképpen szeretek, akit vonzónak találok, akivel szeretnék randizni? Áthatón nézett. Felsóhajtottam. - Hát jó. Mit kell tennem? Mosolyától a gyomrom összerándult. Nagyon boldognak tűnt, és ettől én is boldog lettem. Legalábbis addig, amíg újra meg nem szólalt. A szoba másik végébe kísért, a kandalló előtti szőnyeghez. - Azt akarom, hogy hajolj le, fogd meg a bokádat vagy a térdedet, amelyiket kényelmesebbnek találod. De ha elhelyezkedsz, úgy kell maradnod. Százig számolsz nekem, és megköszönsz minden ütést. Rendben? Hangom fojtottan tört elő, mert hosszú hajam az arcomba hullt, ahogy tenyérrel a térdemre támaszkodtam. Gondolataim vadul forogtak, hogy vajon mit fog használni, ha száz ütést 212 akar mérni rám. Először éreztem igazi nagy félelmet. Hogyan tudnék ennyit kiállni? Figyelmeztetőn csapott seggemre, kizökkentett növekvő félelmemből. - Bocsáss meg. Igen, én... Igen, értem.

Megfeszítettem izmaimat, felkészültem az első ütésre, de ő megkerült engem, lehajolt, tekintetemet kereste hajam függönye mögött. Hosszú másodpercekig bámultunk egymásra. Amikor megszólalt, hangja furcsán nyugtató volt. -Az ostornyelet fogom használni rajtad, Kate. Ki fogod bírni, megígérem, de ha bármilyen okból abba akarod hagyni, csak mondd ki a biztonsági szót. Emlékszel rá, ugye? Bólintottam, mert úgy éreztem, nem ez a megfelelő alkalom, hogy rámutassak, a tudatalattim már sikoltozik. Rám mosolygott, és abban a pillanatban Josh volt, én meg Kate, és minden rendben volt. Aztán elkezdte. Az első tíz egyáltalán nem fájt. Számoltam, minden ütést külön megköszöntem; többnyire nem foglalkoztam a fenekemet ért ütéssel, inkább várakozással gondoltam arra, mi fog történni, amikor túljutunk ezen a hülye büntetésen, és megkönnyebbülést éreztem, hogy nem annyira rémes, mint amennyire tartottam tőle. Aztán hirtelen valami bekattant; az ütés szöge észrevehetetlenül finoman megváltozott, vagy megtalálta a ritmust, vagy nem tudom, és hirtelen annyira fájt, hogy a lélegzetem is elállt. Folytattam a számolást, sikerült állva maradnom, bár egyszer olyan erővel talált el a fenekem és a combom metszéspontjánál, hogy kissé meginogtam, és meg kellett támaszkodnom, hogy el ne essek. Minden ütést megköszöntem neki, bár mire ötvenig értünk, fogcsikorgatva szólaltam meg, és hangom egyáltalán nem volt hálatelt. Most már sokkal jobban fájt, és csak az átkozott makacsságom tartott lábon, csak azért voltam képes számolni. Könyörtelen volt a ritmusa, csak a bal farpofámra koncentrált, és mivel mindig ugyanarra a helyre ütött, ahogy a fájdalom kezdett növekedni, egyre nehezebbnek találtam bármiféle hálát kipréselni magamból. Hatvannál egy pillanatra megállt. Megmarkolta a hajamat, felrántotta a fejemet, hogy a szemébe nézhessek. - Sírsz? Úgy hallom, mintha sírnál. Makacs, büszke énem válaszolt, 213 mielőtt lényem többi része gondolkodni lett volna képes. - Nem sírok. Alaposan végignézett, a jeleket kutatta rajtam, milyen közel van ahhoz,

hogy megtörjön. Ettől valahogy nagyobb biztonságban éreztem magamat és megnyugodtam, bár egyre nőtt a fájdalom. Kurtán bólintott attól, amit az arcomban látott. - Abbahagyjam? Államat felszegve válaszoltam; mintha valahonnan messziről jött volna a hangom, magabiztosabban, mint ahogy éreztem magamat. - Nem. Jól vagyok. És micsoda idióta! Ahogy elengedte a hajamat, és mögém állt, csak arra tudtam gondolni, hogy anyám folyton figyelmeztetett, egyszer a makacsság lesz a vesztem, bár nem hiszem, hogy konkrétan ilyesmire gondolt. Josh folytatta a verést, és hála az égnek, eltűnt gondolataimból anyám figyelmeztetése, ahogy kétségbeesetten igyekeztem feldolgozni a fájdalmat. Mire elértük a nyolcvanat, minden erőmmel azon voltam, hogy állva tudjak maradni. Sikerült. A kőfej űség diadala. De belső hangom minden ütéssel sikított. „Még húsz. Még tizenkilenc. Még tizennyolc.” Lábam remegett, nagyon szenvedtem. Amikor a századik ütés is elcsattant, a megkönnyebbülés hulláma áradt szét testemben. Josh megengedte, hogy felegyenesedjek, és odaállt elém. Gyengéden megcsókolta a homlokomat. Remegtem előtte. A fájdalom és az adrenalin dolgozott bennem. - Jó kislány. Szép volt. Nagyon bátor vagy. A gyűlölt becézés hallatán arcom majdnem grimaszba rán- illllt, de csak majdnem, mert sikerült uralkodnom magamon, ő pedig egy ujját végighúzta a lábam között. Gyönyörrel sóhajtottam fel, hozzásimultam, élveztem, hogy felfedez az uj- j.iival. Kajánul nevetett azon, hogy mennyire benedvesedtem, mennyire remeg a lábam, ahogy — elég nevetséges — az orgazmus határára sikerült juttatnia. Aztán elhúzódott. Éppen csak nem nyögtem fel a hiányérzettől. Nem volt szándékom semmi nlyat tenni, ami arra késztethette volna, hogy újra kézbe vegye M. ostornyelet, de biztos vagyok benne, hogy a tekintetem elárulta zavaromat. Leült az ágyra, kigombolta a sliccét és intett nekem, hogy lépjek oda és térdeljek le eléje. 214 Reményteljesen néztem rá, szinte révülten vártam, hogy jó- v.íhagyólag bólint, aztán kinyitottam a számat és beletettem. Mohón szoptam, nagyon jólesett, ahogy a hajamba markolt, .ihogy éreztem ujjait megfeszülni és

elernyedni tincseim között, miközben a számmal imádtam. Teljesen belefeledkeztem a felálltba, szopás közben bal fenekem fájdalma is alábbhagyott. De ekkor a hajamnál fogva elrántott, megfogta a kezemet, Irlrántott térdeplésemből és visszahúzott a szőnyegre. Agyam, r^y pillanatra mintha rövidzárlatot kapott volna. Láttam, milyen irányba próbál manőverezni, és csak a verésre, a fájdalomra tudtam gondolni. Képtelen voltam szavakat formázni, mondatokat még kevésbé, és hallottam, ahogy kétségbeesett nyüszítés tör elő torkomból, ami egyszerre volt könyörgés és tagadás. Miközben hozzám beszélt, néhány másodpercig nem értettem, mit mond, annyira megrémüitem, hogy megint büntetni akar, de aztán újra homlokon csókolt és simogatott - ugyanolyan gyengéden, ahogy korábban a cicákat -, valahogy tudtam, hogy a belső hangom súgta riadó ellenében félelmemet igyekszik csillapítani. Végre értettem, mit mond. -Nem foglak újra büntetni. Azt akarom, hogy ott állj, hogy megbaszhassalak.

Ó! Hagytam, hogy talpra segítsen, és felvettem azt a pozíciót, amiben néhány perccel korábban voltam. Gumit húzott, és dugni kezdett; megragadta a csípőmet, hogy a lehető legkeményebben döngethessen; minden lökéssel sajgó seggemhez csapódott. Csodálatos volt. Még bennem volt a büntetéskor felszabadult rengeteg adrenalin, és semmi másra nem gondoltam, csak arra, ahogy ő ural engem. Aztán előrenyúlt, a csikló- mat kezdte dörzsölni, és elélveztem a farkára nyársalva. Mire visszaértem a földre, az ágyhoz vitt, ott feküdtünk egymás mellett (én az oldalamon, mert fájt az egész alfelem, legalább egy hétig). Felnéztem, hirtelen kissé zavart voltam, hogy mennyire kiesett néhány perc a tudatomból, és egyszer csak ő mosolyog rám. A hajamat simogatta, újabb csókot nyomott homlokomra. - Csodálatos vagy ma este. Jó kislány. Mosolyogtam, egy pillanatra behunytam a szememet, élveztem ajka gyengédségét. Őszintén mondom, már egyáltalán nem zavart leereszkedő stílusa, csak azt éreztem, hogy sikerült, 215 büszke voltam magamra, hogy kielégítettem, úgy éreztem, jó munkát végeztem. Tudatom nem látta át, hogy ez csak a kezdet.

Tizenegyedik fejezet Dicsérem magamat azért, hogy nem ragadtam bele a randizás szokványos forgatókönyvébe. A barátaim többnyire hasonlóak. Itt nincs semmi olyasmi, hogy „ez a szabály, mikor kereshetsz és mikor nem”; az ilyesmi baromság, mi egyenes, értelmes, érzékeny emberek vagyunk. Ha az ember szeret valakit, mi értelme van a keménykedésnek? Szóval nem csinálok problémát belőle, ha megint elkezdek randizni. Ha találkozgatni akarok valakivel, akkor megkérdezem tőle. Ha ő is járni akar velem, áz remek. Ha nem, az szar ügy, és kap egy maflást az önbizalmam, de túlteszem magamat rajta. De Josh-sal ez sem így volt. Én igazán nem vagyok rákattanva a nemi sztereotípiákra, és igyekszem elkerülni, hogy ebbe az értelmetlen klisébe belekeveredjek. Küldjék neki

SMS-t, vagy az nagyon ciki? Ha küldök neki, hány csókot tegyek a végére? Egy pillanat, ö nem tett csókot a végére, de korábban igen. Vajon mit jelenthet ez? hm ha a randizás etikettjét hülyeségnek tartottam, az semmi ahhoz képest, ha domináns-engedelmes hatalmi elemet viszünk bele. Ha azt kérem, hogy találkozzunk újra, az tolakodás? Ellentmond az engedelmességnek? Várjam meg, hogy ő javasoljon valamit? Ha nem hív, akkor csak várjak? Mi az a pont, ahol fel kell adnom és jó okkal feltételezem, hogy nem érdeklem? Talán az okoz nekem egy csomó dilemmát, hogy magamnál türelmetlenebb embert még nem ismertem? A Josh-sal való megismerkedésem ideje egybeesett egy olyan időszakkal a karrieremben, amikor Kate csak dolgozott és dolgozott, de nem játszhatott. Sokan voltak szabadságon, egy új sajtótermékünk nagy bemutatója állt küszöbön, ami azt jelentette, hogy sokszor erős kísértést éreztem, hogy ösz- szekucorodva elaludjak az íróasztalom alatt, mert az azt jelentette volna, hogy egy éjszaka végre hat óránál többet alhatok. Mindennek az lett a következménye, hogy egy kicsit... nos, egy kicsit megbízhatatlanná váltam. Mindennap e-maileztünk Josh-sal, és ugyanolyan érdekesnek találtam, mint 216 addig, de egy-két hét alatt kissé lelohadt a dolgok szexuális túlfűtöttsége. Azt sem tudtam, hol áll a fejem, beszámoltam neki, milyen az élet a szerkesztőségben, gondoltam rá és továbbítottam neki, ha valami érdekes hírt kaptunk, na de hova lettek a

pikáns szövegek! Valahogy eltűntek, kikoptak beszélgetéseinkből, és arra gondoltam, a fenébe, nyilvánvaló, hogy nem tetszem neki annyira, mint amennyire ö nekem. Ezért rám nagyon jellemző módon úgy találtam, az a legjobb, ha nem foglalkozom ezzel, úgy teszek, mintha minden a lehető legnagyobb rendben volna, és hagyom a dolgot. Egészen addig így gondoltam ezt, amíg nem bírtam tovább, és úgy nyomultam előre, mint valami ijesztő, feltartóztathatatlan áramlat. Remek. Csütörtök délután volt. A Nagy Projekt (NP) bemutatója előtti csütörtök délután, amikor minden leküzdhetetlennek tűnik, noha nyilvánvaló, bogy meg kell lennie, mert muszáj, és addig dolgozol, míg kiesik a szemed, felforr az agyad, és nem tudsz kitalálni egy blikkfangos főcímet. Részben azért a Messengeren tartottuk a kapcsolatot, mert éppen a magazin különböző rovatainak fejlécszíneit beszéltük meg a vezető tervezővel. Aztán egy másik ablakban chatelni kezdtem Josh-sal, miközben ő valami száraz pénzügyi feladattal birkózott. A beszélgetés teljesen ártatlanul indult, amikor küldött egy futó megjegyzést, ami máskor nem jutott volna át az ingerküszöbömön, de ebben a helyzetben nagyon megmozgatta fantáziámat:

Josh: Majd meglátjuk, mi lesz, ha legközelebb találkozunk. Kate: Valóban. De az mikor lesz? Mert még nem beszéltünk meg semmit... O, igen, a kissé pimasz nyelvezet elrejti, hogy a mondat minden szótagjából ordít az ínség. O, jaj! Ezen javítani kell.

Kate: Nem mintha reklamálnék. Kate: Csak megegyeztem. Kate: És ha nem akarsz többet találkozni velem — mert már jó ideje nem találkoztunk — akkor sincs semmi gond. Tényleg. A francba, ez tényleg úgy hangzik, mintha nem érdekelne?

Kate: Úgy értem, én abszolút ^szeretnék* találkozni veled. De ha te nem akarsz találkozni, az is rendben van. Csak szeretném tudni. Nahát! Az ember azt hihetné, hogy nehéz egyszerre kimértnek és vágyakozónak tűnni, de úgy látszik, nekem sikerült. Remek. 217 Éppen azon gondolkodtam, hogy kilépek és technikai nehézségekre (és talán részleges lobotómiára) hivatkozom, mert az a legjobb módja, hogy megszakítsam a beszélgetést anélkül, hogy tovább rontanék a helyzeten,

meghallottam a válasz kattanását. Egészen meg voltam győződve arról, hogy nem valami jelentéktelen apróságról fog szólni, de alig tudtam ránézni a kijelzőre.

Josh: Persze, hogy akarok találkozni veled. Miből gondoltad, hogy nem akarnék? Josh: Csak mostanában annyira stresszesnek értem a hangodat, valahányszor beszélünk, hogy arra gondoltam, talán nem volt jó ötlet, hogy olyan überdomként viselkedtem veled, és esetleg ezt nehezményezed. Josh: Ezt akkor most halvány célzásnak veszem, hogy hamarosan ráérsz és játszhatunk? Ó. Hirtelen úgy éreztem, még a legátkozottabb strapás munkanap sem zavar, és önkéntelenül úgy vigyorogtam a képernyőre, hogy a munkatársaim megijedhettek, mert jó két hete ez volt az első alkalom, hogy munkaidőben elmosolyodtam.

így történt, hogy teljes 24 órát töltöttem Josh uralma alatt. Az ő kérésére kivettem egy nap szabadságot, miután a nagy projekt a nyomdába ment (végre, és a többségnek sikerült megőriznie elméje épségét). Nagyszerű ötlet volt, mert ilyen munkák után másnap reggel az ember csak ül az íróasztalánál, kávét szürcsölget és imádkozik, hogy ne csörögjön a telefon, és ha mégis csörög, ne valami olyan hibára mutasson rá a hívó, amit már úgysem tudunk kijavítani. Szóval egy napot eltölteni vele úgy, hogy nem tudom, mi történik pontosan, és elégethetek egy kis fölös energiát, pihentető és nagyszerű ötletnek tűnt. Legalábbis addig, amíg rá nem jöttem, pontosan mibe keveredtem, és hogy a „pihentető” szó távolról sem alkalmas jelző a valóság leírására. Este fél nyolckor értem oda hozzá; végigültem a dugókat a csúcsforgalomban, és amint beléptem az ajtón, hamar véget írt a kíváncsiság idilli időszaka. Megtudtam, mi fog történni. Beléptem vele a lakásba, lehajoltam a macskákat üdvözölni. Ahogy felálltam, a másik kezembe vettem a holmimat, amit az éjszakázáshoz magammal vittem. 218 Meglátta, felém mozdult, kikapta a kezemből. - Erre nem lesz szükséged - közölte, és a nappaliba vezetett. A táskát a padlóra dobta. Lehuppant a kanapéra, és én ott álltam előtte lérdőn, nem igazán tudtam, mit csináljak. Ügy terült el a kanapén, hogy nekem már

nem maradt mellette hely. Aztán egy idő múltán egyértelművé tette, mihez kezdjek. - Vetkőzz le azonnal! Ránéztem. Pihent volt és nyugodt, úgy mosolygott, mintha kanapét reklámozna, és biztos volt abban, hogy megteszem, amire kért. Mint mindig, ezúttal is a mondat eleje volt a legnehezebb rész számomra. Olyan arrogánsán feküdt ott és várt, hogy fogcsikorgatva kiléptem cipőmből és lassan gombolgat- tam a blúzomat. - Egy pillanat! Állj! Parancsára kezem megállt a harmadik gombnál. Ránéztem, azt kívántam, bárcsak elhatározná magát. Most akkor vetkőzzek, vagy ne vetkőzzek? - Igen? Még én is kissé felindultnak hallottam a saját hangomat. I údtam, hogy az izgatottságtól van, de aggódtam, hogy ellenkezésnek veszi, ezért halkabban megismételtem. - Igen? Szeme csillogott, ahogy hozzám beszélt; hirtelen gyengédség öntött el iránta, bár a gyomrom mélyén pillangók verdestek szárnyaikkal. És ezek a pillangók valósággal felbolydultak attól, amit ezután mondott. - A következő huszonnégy órára az enyém vagy. Csak az enyém. Mindent, amit teszel, értem teszed. Nem lesz saját kívánságod, igényed, méltóságod sem; ilyesmire ne számíts. A legjobb képességed szerint mindent megteszel, amit kérek tőled, úgy, ahogy megítélésed szerint a legnagyobb gyönyört szerzed nekem. Világos? Nyeldekelnem kellett, hogy oldódjon gyomromban a csomó, mielőtt válaszolni tudtam volna neki. Ennek közvetlen következményei jutottak eszembe, gondolataim vadul zakatoltak, arcomat mély pír öntötte el. - Igen. - Nos, akkor nem gondolod, hogy lassabban kéne vetkőznöd, úgy, hogy minél nagyobb örömet szerezz nekem? Tudod, hogyan szeretem. Nem bíztam a hangomban, inkább bólintottam. - Jó kislány. Akkor vetkőzz le nekem. 219 Nem puszta vetkő- zést, hanem érzéki vetkőzést akarok látni. Mutasd meg a testedet, mutasd meg rendesen. Bár eszemmel tudtam, azért kényszerít, hogy valami reakciót lásson

rajtam, nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne szegüljek ellene. Különösen a „tulajdonom vagy” dolog nem tetszett, bár tudtam, hogy ez gyakorlatilag egyezség közöttünk, és hogy ami azt illeti, lényem egy része ugyanúgy lelkesen alávetette magát neki egy időre, mert tudni akartam, meddig jutunk el. Fogamat összeszorítva, ügyetlen ujjakkal kezdtem játszani részben már kigombolt blúzommal, megvillantottam melltartóm egy részét, végigsimítottam testemen, csípőmön, szoknyámon, mielőtt lassan folytattam a vetkőzést. Az öt perc, ami ez után következett, örökkévalóságnak tűnt. Ha az idő nagy részében nem lettem volna túl nagy zavarban ahhoz, hogy Josh-ra nézzek és nem bámultam volna a válla fölött a háta mögé, a fali órára, megesküdtem volna, hogy legalább egy óra telt el. Jól érzem magamat a saját bőrömben, de nagyon jól tudom, hogy a testem messze van a tökéletestől, és nem vagyok olyan ember, aki sokáig szeret a figyelem középpontjában lenni. Attól, hogy így vetkőztetett, nevetségesnek éreztem magamat, zavarba jöttem, mintha tárgyként kezelt volna. Minden ösztönöm azt súgta, legyek túl rajta minél hamarabb, bár pontosan tudtam, hogy lassan kell vetkőznöm, csábítón, a lehető legerotikusabban. Mire csak bugyi volt rajtam, egész arcom, mellkasom kipirult, igyekeztem minél jobban eltakarni magamat hajammal. Nem hiszem, hogy valaha olyan sebezhető lettem volna, olyan kellemetlenül és ingerültnek éreztem volna magam, mint akkor. Mintha gombóc lett volna a torkomban, közel voltam ahhoz, hogy sírva fakadjak. Végül lehúztam a bugyimat is, és ott álltam előtte testileg, lelkileg meztelenül. Hosszú másodpercek teltek el, mire megmozdult felém. - Ez a pozitúra, ahogy most állsz, egyszerűen pocsék. Ugye, ludod? Kifürkészhetetlen volt az arckifejezése, ahogy odahajolt hozzám, a hátam mögé nyúlt, megnyomta a lapockáimat, hogy mellem előreálljon, mellbimbóim pulóveréhez nyomód- tak. - Tudom, ez azért van, mert nem vagy elégedett a melled méretével azzal ujját végighúzta mellem vonalán220 -, de erre igazából nincs bocsánat, és ha összehúzod a válladat, attól nem látszik kisebbnek. Nem kéne elrejtened. Szégyelltem magamat, ami az adott helyzetben nevetségesnek

tűnhetett. Hangomat még én is furcsának találtam. - Sajnálom. Rosszallón csettintett nyelvével, feddőn megcsavarta egyik mellbimbómat. - Látom, azon is dolgoznunk kell, hogy a megfelelő megszólítással illess. - Tessék? -A következő huszonnégy órában a megszólításom úr. Uram. Igen, uram, nem, uram. És nem Josh, hanem Uram. Gyakorold. - Ferde szemmel nézhettem rá. Nem okozott nehézséget ez a megszólítás, mert korábban beszéltünk róla, és azt mondtam, nevetségesnek találom. Mosolya, szeme villanása arra engedett következtetni, hogy ő is emlékszik erre a beszélgetésre. - Csak a következő 24 órára. Ránéztem és képtelen voltam bármit megtagadni tőle. - Rendben. Megcsavarta a mellbimbómat. Ezúttal keményebben. - Bocsásson meg. Igen, uram. Mosolygott, és gyomromból eltűnt a kellemetlen érzés, büszkeség töltött el helyette, ami legalább olyan döbbenetes volt, amilyen szívderítő. A tudat, hogy örömet szereztem neki, érdemessé tette, hogy le tudtam gyűrni a feszélyezettséget. Bár jobban örültem volna, ha ő is mihamarabb meztelenre vetkőzik. Kisimította hajamat az arcomból, én meg mozdulatlanul álltam, vártam, hogy mi fog történni ezután. Erre ő megcsókolta a vállamat és mögém lépett. Hangokat hallottam, neszeket, mintha szekrényajtó nyílt volna, aztán csilingelt valami, és legszívesebben hátrafordultam volna, bár tudtam, hogy az nagyon nem lenne tanácsos. Egyenes háttal álltam, izgatottan, idegesen. Aztán megint előttem termett, nem volt nála semmi, amitől kiszaladtam volna a világból. - Bízol bennem? - Igen, uram. 221 Válaszom gyors volt, határozott, magabiztos. Őszintén így gondoltam. Az utolsó dolog, amit láttam, egy fekete kendő volt, amivel bekötötte a szememet.

- Akkor jó. Még soha nem volt bekötve a szemem szex közben, sőt ha belegondolok, csak gyerekkoromban, játék közben, születésnapokon, és meglepőnek találtam, mennyire sebezhetőnek éreztem magamat. Néhány perccel korábban, a vetkőzés során szándékosan kerültem a tekintetét, úgy éreztem, amit nem látok, attól nem vagyok zavarban, attól nem leszek szégyellős, de ez így még kiszolgáltatottabbá tett. És persze azt jelentette, hogy még kevesebb fogalmam lehetett arról, hogy mi fog történni. Vártam. Megint azt a csengő hangot hallottam, és Josh, aki mögém került, megragadta mindkét csuklómat, majd összebilincselte. Aztán összekötötte a bokámat valami szorosabb anyaggal, ami csak minimális mozgást engedett, legfeljebb csoszogni tudtam. Éreztem, hogy kiegyenesedik mögöttem, a fülembe súgott, bár volt valami a hangjában, amitől összerezzentem. - Azt hiszem, most a pozitúrádon fogunk dolgozni, édesem. I iidom, feszélyez, hogy megmutasd magadat nekem, de most csak azt akarom tőled. Hozok egy pohár bort, leülök, és csak csodállak egy kicsit, míg eldöntőm, mit csinálok veled azután. Fogai közé csippentette a fülemet, én beleborzongtam. - Olyan sok lehetőség van. Rengeteg ötlet. Nem is tudom, hol kezdjük. Térdelj le! Eléggé könnyen elvesztheti az egyensúlyát az ember, ha úgy ■ ikar letérdelni, hogy a bokája és a keze össze van kötve, és beletelt egy kis időbe, míg óvatosan, de meglehetősen esetlenül I »acllót értem. Nem tudtam követni, hol lehet a szobában, abban sem lehettem biztos, hogy nem ment ki a konyhába a borért, mégis úgy éreztem, hogy rajtam tartja a tekintetét. Végül letérdelten^ kihúztam magamat, hogy a mellem kidomborodjon, az- i .ín tovább vártam. És vártam. A legkisebb neszre, a levegő minden fuvallatára megriadtam. Ez ő volt? Vagy valamelyik macska? És ha a macskák, akkor hogy a fenébe ijesztem 222 őket el? Hirtelen a hajamba markolt, a fülembe súgott. Összerezzentem. - Tedd szét a lábadat. Látni akarlak.

Mocorogtam a szőnyegen, kissé szétnyitottam a térdemet. Rosszalló csettintése - most előttem volt - megriasztott, éreztem, hogy egy láb nyomja a térdemet, nagyobb terpeszbe kényszerít, szemérmetlen pózba. - Ez jobb. Látni akarom, mennyire felizgat téged, ha így bánok veled, bármennyire nem is akarod, ráadásul úgy izgulsz fel, hogy én hozzád sem érek. Pirulsz, de nem igazán tudom, hogy ez még a feszélyezettség pírja-e, bár az is lehetne. Inkább úgy látom, hogy felizgultál, kicsim. A mellbimbód úgy néz ki, mintha vágynál az érintésemre. Máshol pedig nedvesen csillogsz. Hirtelen nagyon örültem, hogy be van kötve a szemem, mert tudtam, hogy a kényelmetlen testhelyzet ellenére - vagy éppen azért - nedvesedek az izgalomtól. Igaza van. Éreztem a ragacsos nedvet a lábam között. A lábával még szélesebb terpeszbe nyomta a combjaimat, és röpke gondolatként felötlött bennem, vajon miért nem érzek olyan dühöt, amit ilyen helyzetben érezni szoktam. A le- kötözöttség, a szem bekötése és még valami megváltoztatta a helyzetet, és úgy tűnt, ez nem is a valóság. Ez a hiperrealitás birodalma. - Összenyákoztad a cipőmet. Mocskos kislány. Le kéne nyalatnom veled. Ha valamit összepiszkolsz, le kell tisztítanod. így korrekt, ugye? OK, újra jelentkezett a düh. Nem vitatkoztam, de hangomban nagyobb lázadás volt, mint szerettem volna. - Ahogy óhajtja, uram. Fölnevetett. - Jó válasz. Tetszik az ötlet, hogy a nyelved a cipőmet simítsa, hogy lenyald izgalmad bizonyítékát. De most mindenekelőtt szeretnék a lábad közé nézni. A szemkendő mögött is lehunytam a szememet. Hallottam, hogy iszik, úgy sejtettem, bor van a pohárban. Azt mondta, régóta gondolkodott arról, milyen lehet velem ilyent játszani, kényszeríteni, kitolni a határaimat. Az a sok oda-vissza üzenet, a viszonylag nyugodt vacsora, a játékos randi ide vezetett. Fogalmam sem volt, hogy meg akar-e ütni, fogalmam sem volt, mit vállaltam azzal, hogy 223 most az övé vagyok. És bár tudtam, hogy megbízhatok benne, kicsit féltem, gyomrom összeszorult az aggodalomtól, hogy nem mozoghatok, nem látok. Hirtelen azt kívántam, bárcsak levenné a szememről a kendőt,

hogy egy pillanatra a szemébe nézhessek, láthassam megnyugtató tekintetét. Ettől még jobban pánikba estem, és tehetetlenségemet érezve még jobban felizgultam. Szótlanul térdeltem, ajkamat összeszorítva, hogy ne remegjen. Magamon éreztem a tekintetét, és a szobában észlelt neszekre összerezzentem, vártam valami érintést. Hallottam, hogy újabb pohárral tölt magának, és a torkom hirtelen kiszáradt. Nagyot nyeltem. - Szomjas vagy? - kérdezte a kanapé irányából. - Innál valamit? Bólintottam, aztán eszembe jutott, hogy ez nem jó válasz. Megszólaltam. - Igen, kérek. - Nem válaszolt, beletelt pár pillanatba, mire rájöttem, miért. A fenébe. — Uram. Éreztem, hogy felém hajol. -Jó kislány. Erős késztetést érzek, hogy megtöltsek egy tálat vízzel és eléd tegyem. Vajon rá tudlak venni, hogy úgy igyál, mint egy állat? Egyszerre az jutott eszembe, hogy egyelőre megvagyok ital nélkül, és lehetett valami a reakciómban, ami elárulhatta, mennyire nem tetszik ez a javaslat, mert kinevetett. - De ezúttal kedves leszek. Poharat tartott a számhoz. Tétován illesztettem a pohár szélére ajkamat, gyanakvón, óvatosan szagoltam, mi lehet az, aztán megdöntötte a poharat, és nyelnem kellett vagy rám ömlik. Ásványvíz volt jéggel és egy kevés citrommal, csodálatos íze volt, bár Josh egyre jobban megdöntötte a poharat, és még gyorsabban kellett nyelnem. Dühös lettem, hogy a legegyszerűbb dologgal is a hatalmát fitogtatja. Visszalépett a kanapéhoz. Hallottam, hogy valami roppan: evett. Testhelyzetem, a tény, hogy minden jel szerint valami vak kiállítási tárgy voltam, miközben ő valamit ropogtat, tomboló haraggal töltött el. Hála az égnek, hogy szemem be volt kötve, így nem láthatta rajtam. —Jól vagy ott, kicsikém? Akarsz nekem mondani valamit? Ezek szerint nem sikerült olyan jól titkolnom. Tudtam, hogy azt akarja, áruljam el magamat, és azt hihetnéd, hogy ez a tudat segített, hogy 224 nyugalom töltsön el. Hát nem segített. - Köszönöm nem. Jól vagyok. Megsimogatta a hajamat.

- Ha biztos vagy benne... Nem szeretném, ha úgy éreznéd, nem beszélhetsz szabadon. Tudtam, hogy ha szabadon beszélek, azzal nagyon sok gondot okozok magamnak, ezért csak a fejemet ingattam és összeszorítottam az ajkaimat, hogy ellent tudjak állni a késztetésnek. - Éhes vagy? Az a baj? Szeretnéd, ha etetnélek? Figyelembe véve a fenyegetést, hogy tálból akart itatni, nem volt szándékom hasonló módon enni, az túl nagy megaláztatás lett volna. Szólni akartam, nemet mondani, de ujja már az ajkamnál volt, a számba nyomott valamit. Egy kockányi sajtot. I ,assan rágtam, élveztem az ízét. Amint lenyeltem, ujja megint az ajkamhoz ért, ezúttal olívabogyót tett bele. Olajos, édes bogyót. Amint lenyeltem, megint az ajkamon éreztem az ujjait, ezúttal azonban nem volt köztük semmi. Gondolkodás nélkül beszoptam, tisztára nyaltam. Ennyit a nem megalázásról és nem állatként való kezeléstől. Hirtelen olyan érzésem volt, mintha az egyik cicája lennék. Elhúzta az ujjait, aztán megint a számhoz nyomult, ezúttal a farkát tolta ajkaim közé. Kinyitottam a számat, hogy minél mélyebben befogadjam. Mohón szoptam, nagy élvezettel, aztán megragadott a hajamnál fogva, és elkezdte baszni a számat. Egy pillanatig kapálózni akartam, pánik tört rám, hogy megfulladok, aztán rájöttem, hogy hátra van kötve a kezem, moccanni sem tudok. Krákogtam a farka körül, kétségbeesetten igyekeztem levegőhöz jutni, fejemet forgattam, próbáltam hátrahúzódni, csak egy kicsit. Éreztem, hogy próbálkozásaimtól dákója még vastagabbra duzzad a számban, amitől sokkal rosszabb lett a helyzet, és jelezni akartam valahogy, hogy ez már túl sok, hogy egy kicsit pihennem kell. Csakhogy sehogyan sem tudtam jelezni, nem tudtam beszélni, és hiába ázott át szememen a kötés, nem hittem, hogy ezt ő látja. Vagy egyáltalán érdekli. Amikor a számba élvezett, nyeltem, ahogy tudtam, bár amikor kihúzta a farkát, levegőért kapkodtam, és éreztem, hogy a spermája vagy az én nyálam csöpög le az államon. Tipikus. Hajamba markolt, és én félig másztam, félig csoszogtam a padlón, ahogy összekötözve mozogni tudtam,225 hogy simogathassa a hajamat, ahogy leült. Megnyugodtam egy kicsit, szívverésem lassult, bár még mindig úgy éreztem, hogy méltatlanul bánik velem. Nem tudom, mennyi ideig ültünk ott úgy, de elég hosz- szan ahhoz,

hogy légzésünk normálisra lassuljon. Keze érintése a hajamon szinte hipnotikus hatású volt, elhódított. Amíg meg nem szólalt újra. Még mindig dolgoznunk kell a testtartásodon. És a modorodon. Ugye? Faszfej. Ez most hogyan jött elő? Hányszor nem adtam meg neki a tiszteletet az elmúlt órában? És mennyire rossz a testtartásom? Kihúztam magamat. Eső után köpönyeg. Megcsavarta a mellbimbómat, kizökkentett rémületemből. -Ugye? - Igen. - Igen? A francba! - Igen, uram. Talpra rántott, eloldozta a kezemet. Kicsit nyújtózkodtam, boldogabb voltam, és kissé visszanyertem a testem feletti kontrollt. Egy fél pillanatra, amíg újra össze nem közözte a csuklómat, ezúttal a testem előtt. - Hajolj le! Szívem megint hevesen kezdett verni, mert ez a testtartás volt Josh kedvenc büntetőpóza. A büdös francba! Hangja a fülembe hasított. Éles volt, ami valószínűleg kevésbé lett volna félelmetes, ha láttam volna, de annyira megijedtem, hogy összerezzentem. - Nem mondom még egyszer! Hajolj előre! Remegve mozdultam, hogy felvegyem a kért testhelyzetet, meg sem fordult a fejemben, hogy engedetlen legyek. Ez vajon haladás vagy hülyeség? Nem voltam egészen biztos benne. Ütni kezdett, nem ostornyéllel, hanem valami mással. Valami hosszabb tárggyal, aminek nagyobb volt a lendülete és annyira fájt, hogy a levegő minden ütéssel kipréselődött a tüdőmből, ahogy az a valami suhogva szelte a levegőt. Hol egyik, hol a mási félgömbömre 226 csapott. Nem volt az ütésekben ritmus, nem lehetett számolni, és semmi nem utalt arra, hogy meddig fog tartani. Fogalmam sincs, hányszor ütött meg, csak azt tudom, hogy fájt, mégpedig nagyon. Sosem éreztem ilyen fájdalmat. Minden ütés sajgott, és

a fájdalom minden ütéssel egyre több rétegben vastagodott rajtam. Ehhez képest a Sarah-tól kapott büntetés semmiség volt. Szinte kibír- hatatlannak tűnt attól, hogy nem tudtam, meddig fog tartani. Végül abbahagyta. Megmarkolta a seggemet, és annyira fájt, hogy önkéntelenül felszisszentem. - Szerinted most már nem fogod elfelejteni? Gyors, elhebegett, készséges választ adtam. - Igen. Igen. Határozottan nem. Gyors és ostoba válasz. Akkor jöttem rá, hogy hibáztam, amikor elmozdult mellőlem. - Bocsásson meg, kérem. Uram. Igen, uram. Újrakezdte. Az ütések olyan gyorsan értek, hogy nem bírtam ki. Minden ütés, ami végighúzódott a seggemen, kíntól égő csík lett. Biztos voltam benne, hogy vérzik a farom, el nem tudtam képzelni, hogy létezik ekkora fájdalom vérzés nélkül. Abba kellene hagyni', de nem akartam csalódást okozni neki. Nem akartam kimondani a biztonsági szót. Még bírom. Nem csak makacsságból, átkozott büszkeségből, hanem azért, mert ilyen nagy próbatétel előtt még nem álltam, és nem akartam kudarcot vallani. De rettenetesen fájt, és fogalmam sem volt, mennyi ideig tart még... Az utóbbi hetek stresszel teli, feszült szerkesztőségi munkái után, a kikény- szerített sztriptíz korábbi megaláztatása és feszélyezettsége, az érzékszervi érzékeléstől való megfosztottság, vagyis hogy a szemébe sem nézhetek megnyugtatásért... ez így együtt mát túl sok volt. Sírva fakadtam. Mély, torokhangú zokogás tört fel belőlem, és képtelen voltam türtőztetni magamat. A hang idegennek tűnt, magam is döbbenetesnek találtam. Megtört, kétségbeesett, sebzett ember hangja volt. Még néhányszor megütött, aztán hallottam, hogy az a valami, amivel ütött, a padlóra csattan. A verés abbamaradt. De én képtelen voltam abbahagyni a zokogást. Sírtam akkor is, amikor eloldozta a csuklómat, bokámat, levette a kötést a szememről, valahonnan, nem láttam honnan, de takarót húzott elő. Sírtam, ahogy a kanapéhoz vezetett. Leült, ölébe simított, biztatott, hogy gömbölyödjek 227össze mellette, hajtsam a combjára a fejemet. Felkiáltottam, amikor gyengéden elfedte meztelenségemet a takaróval, vigyázva, nehogy a fenekemhez érjen. Addig sírtam, míg ki nem száradt a torkom, míg zokogásom szipogássá nem csitult, aztán már csak

szaggatott, csuklásszerű hang tört fel belőlem. Addig sírtam, míg úgy nem éreztem, sírni sem tudok tovább. A katarzis könnyei voltak ezek, olyan feszültség oldódott fel így, amiről magam sem tudtam, hogy bennem van. Úgy éreztem, mintha lebomlottam és újjászülettem volna. Nem a zaklatottság könnyei voltak, mégsem tudtam abbahagyni a sírást. így aztán sírtam, és ő közben végig simogatta a hajamat és várt. Aztán elaludtam.

Saját nyálam tócsájában ébredtem. A combján. A francba! Biztosan azt gondolja rólam, hogy komplett idióta vagyok. Egy szempillantás alatt átvillant az agyamon minden, ami addig történt, és teljesen elborzadtam. Nem is emlékeztem, mikor voltam legutóbb ilyen hülye picsa. Iszonyúnak éreztem magamat, zavart voltam, sírhatnékom volt, és émelyegtem. Legszívesebben magamra kaptam volna a ruháimat, elfutottam volna úgy, hogy vissza sem nézek, de ahhoz meg kellett volna mozdulnom, beszélnem kellett volna hozzá, és ő elkerülhetetlenül rám nézett volna. így hát mozdulatlanul feküdtem a tévé villogó fényében. Nem voltam ébren, amikor felkapcsolta. Próbáltam kideríteni, hogy mennyi az idő, és mi a fenét csináljak. - Ébren vagy? Hangjában féltő gondosság hallatszott, nem nevetett, de láthatóan az a tény sem nagyon érdekelte, hogy egy eszement nőt hívott meg magához, aki idétlenül rázza a seggét és hímtaggal a szájában majdnem megfullad, aztán pánikrohama lesz, kinyúlik az ölében és nyállal árasztja el. Szívesen színleltem volna alvást, de rájöttem, gyanított valamit, mert ébredésem után vagy tíz másodperccel már faggatott. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy mindennek a tetejébe még horkoltam is. Szent ég, lehet, hogy soha többé nem találkozom ezzel a férfival! Halkan feleltem. - Nem. Felnevetett; a hang vibrálásától testem kissé elmozdult a térdén. Hajamat simogatta, melengető, jóleső 228 érzés volt. - Nem, uram. Tényleg nem. A francba! Fel akartam ülni, rendbe hozni a dolgokat, mielőtt megint rákezdi, akármit is akar. Sietségemben a seggem hozzáért valamihez, és

annyira fájt, hogy felnyüszítettem. Sűrűn kértem bocsánatot, minden második szó után uramnak szólítottam. Szédültem, fogalmam sem volt, hogy mi van; eszemet vette a rémület, ránéztem, könyörgő tekintettel kértem megerősítést, biztatást.

229

Mutatóujját ajkához emelve csendre intett. Mosolygott, kedvesen. — Cssssss. Ninca semmi baj. Nincs semmi baj. Egyelőre befejeztük. Nagyon jó voltál. Tényleg jó. Megcsókolt, megigazította rajtunk a takarót. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor kezdtem beleszeretni.

e

Tizenkettedik fejezet

kkorra Josh és én egy majdnem kapcsolat tipikus első nekibuzdulásait éltük. De ki nem mondott egyetértésben nem határoztuk meg ezt konkrétan, talán azért, mert tudat alatt éreztük, hogy ha ezt tesszük, a varázslat megszűnik, mint a hajnali köd, de nagyon jól éreztük magunkat együtt. Mindennap beszéltünk telefonon vagy e-maileztünk egymással, SMS-eztünk, amikor ez sem volt elég. Sok filmet láttunk, sétáltunk a folyóparton, órákon át beszélgettünk bor és sajt mellett egy pincebárban, mindez megfelelne a bimbózó kapcsolatok definíciójának. Kivéve, hogy az ilyen találkozók végén mindig vagy nála, vagy nálam kötöttünk ki és nagyokat keféltünk, szoptunk, harapdáltunk, játszottunk, míg teljesen ki nem fáradtunk, én pedig szó szerint elgyötörve, nyöszörögve feküdtem. Ne érts félre, nem voltunk összenőve. Időnként meglátogattam Ellát és Russellt, hazaugrottam azon a hétvégén, amikor apa születésnapja volt, és sok hétvégét az íróasztalom mellett kellett töltenem. De míg egyfolytában azt mondogattam a tudatalattimnak, hogy ez még nem számít új kapcsolatnak, egész nap josh-ra gondoltam, mint egy szerelmes kamasz. Egészen odáig fajultam, hogy ha történt valami érdekes napközben, zsigerből felhívtam Josh-t vagy írtam neki. Hat hétig szinte folyamatosan kapcsolatban voltunk, mindig elérhető közelségben. Aztán a munkám miatt el kellett utaznom. Közvetlenül a nagy-projekt-után-ami-valami-véletlen- folytánnem-lett-totális-katasztrófa azt a feladatot kaptam, hogy töltsék egy hetet az ország másik végén, a cég egy másik szerkesztőségénél, ahol hasonló akcióra készültek. Az újságírószakma már csak olyan, hogy ez hosszú napokat és az éjszakába

nyúló munkát jelentett, és közel sem tudtam annyit kommunikálni Josh-sal, mint korábban. Hiányzott - nem csak a malackodás, hanem tényleg -, bár annyira zsúfoltak voltak a napjaim, hogy nagyon vágytam már egy olyan éjszakára, amikor csak fekszem az ágyban, és van időm egy kicsit ábrándozni. De az élet annyira sűrű volt, hogy nem tudtam vele fecsegni, és nem volt lehetőségem leírni sem, amit elképzeltem, hogy mit csináljunk az első éjszakán, amikor ismét együtt lehetünk, pedig megígértem neki. Az, hogy napi tíz órát görnyedtem a laptopom felett az íróasztal mellett, és rengeteg dolgom volt, azt jelentette, hogy mire visszaértem a szállodai szobámba - mindig néhány pohár vörösbor, háborús történetek és a közös ismerősökről meg a sajtószakma berkeiről való pletykálkodás után -, nem volt olyan hangulatom, hogy a szexről írjak. És kiküldetésem utolsó éjszakáján pedig már azért nem küldtem el neki, mert arra gondoltam, hogy úgyis hamarosan látjuk egymást. Nem sokkal korábban értem vissza a pubból, amikor felhívott. Lezuhanyoztam és ágyba bújtam a Newsnight egy példányával, amikor neve megvillant a telefonomon. Mosolyogva vettem fel, ám mosolyom kissé lehervadt, amikor meghallottam a hangját. Válaszolt a kérdéseimre, hogy milyen napja volt, elmondta, milyen kalandjaik voltak a macskáinak, udvariasan megkérdezte, milyen volt a lapindító, de szokatlanul nyers volt a hangja, ami nyugtalanított. Hamarosan megtudtam az okát is. Általában könnyed szokott lenni köztünk a csend, de ahogy a vonal statikus elektromosságának sercegése visszhangzott a fülemben, és vártam, hogy mondjon valamit, nem tudtam semmit kitalálni, hogy kitöltsem az akusztikus szakadékot. Nyilván valami lényeges, különleges dolgot231készült mondani, de rendkívül gyötrelmes volt kivárni, mire rászánta magát. A várakozás hosszú másodperceiben furcsa érzésem támadt, a gyomrom összeszorult. Rövid idő alatt jelentős szerepet kapott az életemben, és bevillant,

vajon hogyan tudnám elviselni, ha szakítani akarna velem, és elveszíteném ezt a közelebbről meg nem határozott kapcsolatomat. De hogyan akarhatna véget vetni a kapcsolatunknak? Hiszen még nem is határoztuk meg rendesen, hogy milyen viszonyban vagyunk. Végül megszólalt. — Van valami, amit el akarsz mondani nekem? Agyam egy pillanatra leblokkolt, és hirtelen bűntudat fogott el. Tudom, hogy ez nevetséges, nem tettem semmi rosszat, legalábbis nem jutott eszembe semmi, de így is aggódtam. Mire gondolt, mit kéne elmondanom neki? Mit tettem? Magamnál unalmasabb embert aligha ismertem, nem voltak titkaim, életemnek a titokra legjobban hasonlító eleme a szubmisszív hajlamom lehetett csupán, de ezt ő is tudta. Szívem hevesen vert, de fogalmam sem volt, mit kéne mondanom, és tudatlanságom csak még tehetetlenebbé tett. — Nos? — Nem hittem, hogy ennél bosszúsabbnak hallhatnám a hangját, de úgy tűnik, tévedtem. Mély levegőt vettem és mondani akartam valamit, de igazán nem jutott semmi az eszembe. Kifújtam a visszatartott levegőt és próbáltam legalább megnyugtatni. - Mit kéne mondanom? Minden rendben. Ketyegtek a másodpercek. - Gondolod, hogy minden rendben, Kate? A francba. Mit ért az alatt, hogy minden? A világon minden? Minden a mi nem kapcsolat jellegű kapcsolatunkban? Minden, amiről ma beszéltünk? Valami nyomra volt szükségem, vezérfonalra, hogy ne legyek olyan átkozottul bizonytalan. - Igen, azt hiszem. Miért? Miért ne lenne rendben? Történt 232 valami? Gyorsan válaszolt. - Nem, Kate. Nem történt valami. Éppen ez a gond. Szeretném azt hinni, hogy egy átlagos napon, ha nem kóvályog

a fejem néhány pohár bortól, és nem aggódom egyre jobban attól, hogy gyors egymásutánban kétszer is a nevemen szólított - azt már érzékeltem, hogy Josh-nál ez a közelgő vész jele -, akkor rájöttem volna. Persze akkor, ott, nem jöttem rá és így estem csapdába. - Mire gondolsz? - Szerinted mire gondolok, Kate? Harmadszor is Kate. Ez nem jó. És még mindig nem volt halvány fogalmam se. Próbáltam uralkodni a hangomon, hogy ne hallatsszon benne a csalódottság, de csak rövid ideig sikerült. Csak hebegtem, az ilyen tehetetlenségtől dühömben rúgni, csapkodni tudnék. - Nem tudom, azért kérdezem. Felsóhajtott, és nekem rossz érzésem lett, hogy feldühítettem. Bárcsak ne vettem volna fel a telefont! Később azt mondtam volna, hogy már aludtam. - Mi volt az egyetlen dolog, amit kettőnket illetően meg kellett volna tenned, Kate? Ó, a francba! Nem felejtette el. Persze, hogy nem. - Az e-mail, természetesen az e-mail. Sajnálom, még nem jutottam hozzá, hogy megírjam. Nagyon sok volt a munka, a netkapcsolat itt a szállodában pocsék, nem volt sok kedvem szexre gondolni, és hát esténként olyan fáradt vagyok... Elhallgattam, még én is nyöszörgőnek éreztem a hangomat. Annyira halkan szólalt meg, hogy a másik fülemet be kellett fognom, hogy a többi zajt kiiktatva csak őt halljam. - Megkértelek, hogy tegyél meg valamit, Kate. Megtetted? Hirtelen elszorult a torkom, szívem furcsán megfájdult, és lényem minden idegszálával azt kívántam, hogy bárcsak más válaszom lenne rá. És ez nem játék, nem mulatság. Fizikailag 233hogy csalódást okoztam neki és rosszul éreztem magamat azért, talán - figyelmetlenségből megsértettem azzal, hogy nem tettem meg valamit, amivel bizonyíthatnám, hogy gondoltam rá a távolban is. Nem engedelmeskedtem neki úgy, ahogy kellett volna.

Furcsa érzés volt. Kissé irracionális érzésnek tűnt, de nem jelentéktelennek. Halkan válaszoltam. - Nem tettem meg. Sajnálom. Nem volt semmi hang a vonalban, csak a statikus elektromosság sercegése, és ahogy azt hallgattam, egyre jobban erőt vett rajtam a bűntudat, hogy csalódást okoztam neki. - Betettem valamit a táskád oldalzsebébe. Menj és vedd elő.

Nem tudom, mit vártam, amikor kinyitottam a barna papírtáskát, de reszketésem alábbhagyott, amikor négy pár evőpálcikát húztam ki belőle, amilyent az ember a sarki kínainál kap. - Mit találtál? Hangszínem elárult, nem tudtam titkolni, mennyire csodálkozom.

234

- Evőpálcikákat. Ami azt illeti, egy egész partira elég. Nevetett és egy pillanatra megint az én Josh-om volt, és bár elég dühösnek tűnt, nem aggódtam már annyira. Aztán visszatért a tárgyra. - Három párra lesz szükséged és a gumiszalagokra. Gumiszalagok? Kikotortam a táska zsebéből. Hmmm. - Tekerj gumiszalagot a három pár pálcika mindkét végére. Szorosan. - Belekezdtem. Nem igazán tudtam, mi lesz a vége, de igyekeztem kiengesztelni, hátha jóvátehetem a hibámat. — Amikor végeztél, vetkőzz meztelenre.

Ó! Teljesen normálisnak tűnt a hangja. Nem volt benne düh, a korábbi bosszúság is elszivárgóit belőle. Eltökéltnek, de nyugodtnak tűnt. Ami történni fog, elkerülhetetlen. Akár örömet szerez neki, akár nem, teljesítendő feladat volt. Tudtam, mielőtt kimondta, mert hallottam, hogyan kell azonnal megbüntetnem magamat. Az igazat megvallva nem voltam egészen biztos abban, hogyan fog sikerülni, hiszen tudtam, milyen balfék vagyok, ha magamnak kell fájdalmat okozni. A szemöldökömet sem merem saját kezűleg szedni, mert nagyon fáj. De megvolt az az előnye, hogy amit magammal csinálok, lényegesen kevésbé fájhat, mintha Josh is ott lenne. Igaz? Persze, hogy alábecsültem. Ahogy elmagyarázta, hogyan szorítsam a mellbimbóimat egy-egy evőpálcikából rögtönzött csapdába, rájöttem, hogy az nem is olyan egyszerű, mint gondoltam. Aztán utasított, hogy tegyem magamra az elsőt. Egy pillanatig, mielőtt az evőpálcikákat összetartó gumiszalagok visszaugrottak a helyükre, azt hittem, minden rendben lesz. Ez is azt bizonyítja - ha kell még bizonyíték -, hogy idióta vagyok. Az orromon fújtam ki a levegőt, úgy próbáltam kibírni a fájdalmat, hogy mélyeket lélegeztem, bent tartottam, vártam, hogy tompuljon a fájdalom, mellbimbómról elmúljék a kínzó lángolás, beköszöntsön a zsibbadás. Mire ez bekövetkezett, zi-

háltam és türtőztettem magamat, hogy sírva ne fakadjak. Aztán végre elég magabiztosnak éreztem magamat, hogy megszólaljak. - Fent van. Valóban? Ez érdekes. Nem is tudtam, hogy telepátiás érzéked van. Olvasol a gondolataimban, Kate? - Tessék? Ami azt illeti, nem is tudtam arra figyelni, mit mondott, annyira fájt a mellbimbóm. Megkérdezted, milyen pozícióban akarom felrakatni veled azt a csipeszt? A fenébe! - Nem. Nem kérdeztem meg, uram. - Buta kislány! Na, hogyan raktad fel? Tudtam, mire megy ki a játék, zaklatottság és düh vett erőt rajtam. Lázadó hangon válaszoltam; tudtam, akármit mondok, nem fogja jónak tartani. - Vízszintesen áll a mellemen. Hangosan méltatlankodott, olyan vészjóslón, hogy örültem, hogy nem vagyunk egy szobában. Tudtam, ha egy térben lennénk, önkéntelenül is olyan villámló tekintettel néznék rá, amivel még nagyobb kínokba keverném magamat. 0, jaj! Bárcsak megkérdeztél volna. Azt akarom, hogy átlósan álljon a vállad felé. Csavard el! Most! A kis belső hang, amely folyamatosan szól hozzám, amikor így vagyok engedelmes, azt kérdezte, miért vállalok ilyen kínt a távolban, amikor Josh nem is lát engem. De ennél a hangnál erősebb volt a késztetés, hogy a kedvére tegyek, megbékítsem, bátor legyek, és ő büszke lehessen rám. És megtettem pontosan 236 azt, amire kért, amint a kezem remegése alábbhagyott. Egy pillanatra szét kellett húznom az evőpálcikákat, hogy el tudjam fordítani a sajátos csipeszt. A mellbimbóm elengedése nagyon erős fájdalomérzetet keltett bennem. Képtelen voltam

magamba fojtani a nyöszörgést, ahogy a csipesz visszaugrott a helyére. Elismerően mormogott. - Jó kislány. Most tedd fel a másodikat. - Merre álljon? - kérdeztem, mert valahogy muszáj volt. Hála az égnek, nevetett. Nem észlelte hangom élét, vagy nem vett tudomást róla. - Jó kérdés. Az elsővel szimmetrikusan. Ha jól csinálod, nem kell elmozdítanod. Kézbe vettem a második evőpálcikapárt, széthúztam őket, felkészültem a fájdalomra. Az ágyon feküdtem meztelenül, mozdulatlanul, körülbelül tíz percig, mire újra megszólalt. Miután feltettem a második csipeszt, aztán a harmadikat, csak annyit tudtam tenni, hogy csendben feküdtem, a fülemhez tartottam a telefont és hallgattam, ahogy tőlem több száz méterre finoman lélegzik. Az én légzésem ehhez képest akadozott. Nem kiáltottam már, nem nyöszörögtem, csak arra koncentráltam, hogy kibírjam a fájdalmat. Mintha eltávolodtam volna magamtól, úgy figyeltem, ahogy az evőpálcikacsipeszek minden lélegzetvétellel megemelkednek és lesüllyednek. A másodikat feltenni sokkal nagyobb kín volt, mint az elsőt, mert már tudtam, mennyire fáj. A mellbimbóim feszesek voltak, vörösek, sajogtak a feszítő hullámokban rám törő, pul- záló fájdalomtól. A harmadik, utolsó pálcika-csipeszt a csik- lómra kellett tennem; szegény teljesen megduzzadt, kiszáradt, fájt, szorosan egy helyben feszült széttárt lábaim között. Ott feküdtem és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne mozogjak, ne tegyek semmit, ami súlyosbítaná a testemben nyilalló fájdalmat. Furccsamód tudtam, hogy Josh ezt nagyra 237 értékeli, és tartozom nekki annyival, hogy megpróbálom kibírni. Elhatároztam, hogyy nem okozok neki újabb csalódást. Aztán majdnem kiesett a a telefon a kezemből, amikor azt mondta: - Jó. Akkor ideje elkezdenünk aa büntetésedet. Nem gondolod,

Kate? Elkezdeni? Ó, a pokolba! * * *

Hangja kedves volt. Nem hanggzott dühösnek, teljesen tárgyilagosan kezelte a tényt, hogy nnem írtam meg neki a házi feladatomat, pedig én, aki szakmájántiál fogva olyan nagyon függ a határidők betartásától, nem enge;edhetem meg magamnak, hogy a feladatokat az utolsó pillanatrra hagyjam, vagy egyáltalán ne teljesítsem. Elmondta, hogyan ccsúsztatta az evőpálcikákat a táskámba az utolsó napon, amilikor találkoztunk, mielőtt elutaztam, remélve, hogy azokat nerm kell alkalmaznia rajtam. És amikor a hét folyamán azt kérddezte tőlem, hogy megy az írás, remélte, hogy a feladatombóM is teljesítettem valamit, és egyre csalódóttabb lett, amikor r nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak a feladattal nem törődtermn, hanem kitértem az arra vonatkozó kérdések elől, hogy milikor akarom elvégezni. Ez a tisztelet hiányát mutatja. Ott feküdtem, testem sajgott, figyeltem rá és csalódás töltött el, hogy csalódást okoztam nekki; vártam az esélyt, hogy bocsánatot kérhessek tőle. Csakhoogy hirtelen azt kérdezte, mennyire vagyok nedves. Nem is ttudtam, mit mondjak. Bár csiklóm környéke nagyon fájt - hália az égnek a mellbimbóim fájdalma az idő múlásával sajgássá tompult -, tudtam, hogy nedves vagyok. De ez akkor is bünttetés. Bevalljam neki? Vagy azzal csak rontanék a helyzetemen? A fájdalomtól összezavart agyam küszködött a nehéz, fogós kérdéssel. Hazudni rosszabb, vagy beismerni az igazat? Josh felnevetett. - Ne aggódj, édes, tudom, 238hogy nedves vagy. Nem akarsz nedvesedni, de nem tudod megakadályozni, ugye? Torkom mélyéről tiltakozó morgás akart feltörni, aztán valahogy sikerült magamban tartani.

- Csúsztasd az egyik ujjadat a lábad közé. Kend be a csik- lódat a nedveddel. Meg tudod tenni? Tétován mozdultam; féltem, hogy leverem a mellbimbómra csíptetett pálcikát. Nyálkásságomba mártottam az ujjamat, és a csiklómat kezdtem dörzsölni vele; könnyed mozdulatokkal simítottam végig az evőpálcikák börtönébe szorított érzékeny szerven, úgy, hogy fájt, de önkéntelenül élvezni kezdtem a fájdalommal elegyedő csodálatos élményt. Légzésem megváltozott ritmusa elárult, és Josh határozottan utasított, hogy hagyjam abba. A csalódottság nyöszörgése kívánkozott ki belőlem, de sikerült elfojtanom. Úgy gondoltam, hogy az adott körülmények között az biztonságosabb, és kiderült, hogy ebben egyáltalán nem tévedtem. - Miért büntetlek? - Azért, mert nem küldtem el neked az e-mailt, amit ígértem. Sajnálom. - Garantálhatom, hogy sajnálni is fogod. De ez nem minden. Miért büntetlek még? A francba! Miért is? Mi rosszat tettem még? Igazán semmi más nem jutott az eszembe, de ha ezt kimondanám és tévedek. .. Kétségbeesetten próbáltam kitalálni, mire célozhatott ezzel, ő pedig rosszallón a fülembe súgta. - Nem is emlékszel rá, ugye? — Szívem egyre hevesebben kalapált. - Nem csak hogy nem tetted meg, amire kértelek, ami igazán jelentéktelen dolog lett volna azok között, amiket ezen a héten elvégeztél; három különböző alkalommal kérdeztem rá, hogy csinálod-e, és mindháromszor azt felelted nekem, hogy igen. Egy nevezetes válaszodban egyenesen lebasztál engem - mondta hitetlenkedve a gondolattól, hogy ilyesmire vetemedtem -, azt mondtad, ne feltételezzem rólad, hogy nem teszed meg, amire 239 megkértelek. O, jaj! Megint szabadkozni akartam és bocsánatot kérni, de a szavamba vágott. - Hallgass, amíg nem mondom, hogy beszélhetsz! Tudod, nem

hiszem egy szavadat sem, ami elhagyja a szádat. Ezzel eljutottam oda, hogy miképpen büntesselek. Eljutott oda? Ha lett volna merszem, talán megkérdeztem volna tőle, akkor ez eddig mi a franc volt. Visszatekintve jobban tettem, hogy hallgattam. - Vedd le a csipeszt a csiklódról. Most. Parancsától megkönnyebbültem. Hálás voltam, hogy bármi is az, amit ki kell bírnom, legalább a csiklóm lüktető kínja nem lesz a büntetésnemek között. Kezem fürgén mozdult és bár hangosan felszisszentem, amint lekerült a csiklómról a kapocs, egy hangot sem adtam ki, ami kor a vér visszatért szegény, elgyötört pöckömbe; az erősödő fájdalomtól vonaglottam az ágyon. Légzésem ritmusának megváltozása nem maradt észrevétlen. -Jó kislány. — Melegség töltött el dicséretére a büntetés közben, és ez azt jelentette, hogy hamis biztonságérzetben ringattam magamat. - Most ezt a csipeszt tedd a nyelvedre. A biztonságérzet eloszlott, mint a köd. Képtelen voltam hallgatni. - Tessék? - Hallottad. A nyelved, a gúnyos megjegyzéseid juttattak ebbe a slamasztikába, tehát a nyelvednek is meg kell kapnia a büntetését. Nyújtsd ki szépen a nyelvedet és csippentsd rá az evőpálcikákat. Amilyen hátra csak tudod. Most! Csíptesd rá nekem! Kezem remegett. Dühöngtem. Feszélyezett voltam. Bűntudatot éreztem. Szégyelltem magamat. Arra gondoltam, mi a bánatnak hagyom, hogy ezt tegye velem, de tudtam, hagyni is fogom, hogy ez lesz az én bűnbánatom. Nem tudtam, menynyire fog fájni, valósággal émelyegtem a félelemtől, de tudtam, hogy tartozom neki ennyivel; reméltem, hogy meg tudom tenni. Igen, elég hülyén 240 És Josh nem fog hallani engem. fogok kinézni, de senki nem látja. Jó lesz. Meg tudnám tenni. Meg tudom tenni. Megtettem. Az első, amit éreztem, amikor a rögtönzött csipesz a nyelvemre

csattant, a nedvem íze volt. A másodperc tört része telt csak el, amíg megéreztem az éles fájdalmat. Nyöszörögtem, és igazán nem tudnám megmondani, melyik érzés volt feízakla- tóbb. Illetve semmit nem tudtam volna mondani. Próbáltam egy kicsit odébb tolni az evőpálcikákat a nyelvemen, hogy kényelmesen elférjenek a fogam között, mint valami zabla. - Fent van? Ostoba módon előbb bólintottam, csak aztán mordultam igent. - Fogadnék, hogy vacakul érzed magadat. Igaz? Tudom, hogy választ várt, de a második mormogás már csendesebb volt és - ha tényleg hangozhat így egy mormogás -, szégyenérzet volt benne. Felnevetett. - Ugyan, Kate! Ismered a szabályokat. Válaszolj nekem rendesen! Dühöngtem. Ajkamat az evőpálcikára szorítottam, amenynyire csak tudtam, a nyelvem kilógott a sötétbe. - Ilyen csipesszel tudsz beszélni Kate és beszélni fogsz. Én egész éjszaka ráérek, de te csak pnblémákat csinálsz magadnak. Csendben maradtam. - Helyes. Paskolj a lábad köze Háromszor. Elég erősen, hogy én is halljam. Ha nem halion, addig csináltatom veled, míg meg nem hallom. Nem akartam ellentmondani nki, de éreztem, hogy pánik vesz rajtam erőt; attól rettegtem, íogy minden perccel rosz- szabb lesz a helyzet. Ujjaim ökölbe szorultak és kiodódtak a fejem alatt, mire elég bátorságot gyűjtöttem ahho; hogy bevigyem magamnak az első ütést. Megütöttem maamat; keményebben, mint akartam. A 241 a nyelvemre haraptam, ahogy a csiklómat találtam el. Véletlenül nyöszörgést akartan elfojtani. A második ütés rendben volt - ha a kemény önkítzást lehet jónak nevezni -, a harmadik azonban valóságos kínzenvedés volt, mert a mozdulattal véletlenül

megmozdítottan a bal mellbimbómba vágó csipeszt. Képtelen voltam türtőzteni magamat, felkiáltottam., és fájdalmamnak az volt a követkeménye, hogy Josh a vonal túlsó végén rosszallóan csettintett. nyelvével. Igyekeztem engedelmeskedni neki, de ez a rosszalás nagyon rosszulesett. - Nagyon modortalan vagy m; este, Kate, és engedetlen. Tudod, hogy meg kéne köszönnöcnekem minden ütést, amit rád mérek. Képtelen voltam szólni. Nem acartam szólni. Aztán mondott valamit, ami olyan rémületül töltött el, amit képtelen voltam hang nélkül hagyni. - Csinálhatjuk ezt egész éjszaki Most hatszor fogod megütni magadat. És ha nem számobd az ütéseket és nem köszönsz meg minden egyes ütést, aior mindig megduplázom a büntetésadagot, méghozzá addg, amíg meg nem kapom tőled, amit akarok. Szóval teljes mértékben tőled függ. Én egész jól elvagyok itt; felehetek egész éjjel és hallgatom, ahogy kétségbeesetten szuszogsz, ami azt illeti, meglehetősen szórakoztató. De így vagy úgy, elnyered büntetésedet. És közben beszélni fogsz hozzám. Ebben a pillanatban gyűlöltem őt. Ez nem arról szólt, hogy alávetem magamat neki, mert kihívásnak érzem és felizgulok vagy őt akarom felizgatni. Nem arról szólt, hogy a komfortzónám határain túlra juttat vagy kölcsönös örömszerzés céljából aláz meg. Úgy alázott meg, ahogy soha még. Valósággal gyűlöltem, de a gyűlöletbe bizsergető feszélyezettség és őszinte bűntudat vegyült. Ajkam mozdult, szólni akartam, mozdulatlan nyelvemmel akartam szavakat formálni, próbáltam visz- szaszívni a szájam sarkán kicsorduló nyál egy részét. Olyan volt, mintha szakadék szélén állnék. Tudtam, mit akar. Azt is tudtam, hogy nem akarom megtenni, minden ösztönöm azt üvöltötte, hogy ne tegyem, hogy 242 békülni vele. Örömet akartam abba kéne hagynom. De ki akartam szerezni neki. Venni akartam az akadályt, amit nekem állított, nem akartam csalódást okozni se neki, se magamnak. Az én választásom volt. Gyűlöltem, hogy ez az én döntésem, mert ez még sürgetőbbé,

még lesújtóbbá tette a megalázást. Az enyém volt a választás, és azt választottam, hogy vállalom ezt a büntetést, bármennyire gyűlölöm is minden másodpercét. Megütöttem magamat. Elég erősen ahhoz, hogy levegő után kapkodtam az ütéstől. Aztán könnyektől tompa hangon sikerült kimondanom: - Egy. Köszönöm. Ami azt illeti, nem köszöntem. Olyasmit mondtam, ami nevetségesnek hangzott. Selypítettem, alig artikuláltam; csak onnan lehetett következtetni arra, hogy mit mondtam, hogy a szótagok száma stimmelt. Szégyent és megalázottságot éreztem, és úgy igyekeztem megfeledkezni róla, hogy megint megütöttem magamat. Az, ahogy másodszor megszólaltam, rosszabb érzés volt, mint az első. Még mindig úgy hangzott, mint valami idióta hangja. Sírás fojtogatott, amitől még kevésbé volt érthető, amit mondtam. Folytattam. Üt, megköszön, üt, megköszön, és a hatodiknál már zokogtam; reméltem, hogy ez a bizarr büntetés hamarosan véget ér. Furcsa dolog a büntetés. A szado-mazo reláció nagy része a fájdalomról szól: adok-kapok. Ha szórakozásból paskolnak vagy fenekeinek, az jó, az izgalmas, attól nedves leszek. Ez más. Bántam, hogy csalódást okoztam neki, szomorú voltam, hogy annyira elkerülhetetlennek találta ezt, hogy előre becsomagolta a büntetés eszközeit, és hirtelen, ahogy ott feküdtem egy szállodai szobában, távol az otthonomtól, és fájt a mellbimbóm, és kiszáradt a nyelvem és megalázó, szörnyű dolgokra kényszerített, borzasztóan egyedül éreztem magamat. És igen, tudom, éppen ilyen hatása van a büntetésnek. Csak nem gondoltam, hogy hat evőpálcika és egy tucat gumigyűrű ilyen hatékony. 243 tétován próbáltam megtörölni Egy idő után apadtak könnyeim, a szememet. Már csak időnként szipogtam, aztán Josh végre megszólalt. - Megérted, hogy miért büntettelek így?

Az evőpálcikát számban szorítva nagyot nyeltem, már amennyire a körülményekhez képest lehetett, és azt súgtam: „Igen”. És behunytam a szememet, olyan nevetségesen jött ki a számból a hang. — Azért büntettelek így, mert buta kislány voltál, és így büntetik a buta kislányokat. Ha a szokásos, okos önmagam lettem volna, mondtam volna valamit erre, vagy legalábbis elfintorodtam volna a „kislány” szó hallatán. De ott feküdtem szégyenteljes csendben, próbáltam úgy helyezkedni, mozdulni, hogy ne csorogjon a nyálam; feldagadt nyelvem átkozottul fájt. - Buta kislány vagy, ugye? Ó, ne, gondoltam, kérlek, ne csináld ezt velem! Ha jó kislánynak nevez szex közben, attól az öröm aggasztó hulláma önt el, de ez... Éreztem, hogy szám megfeszül az evőpálcika körül, kilógó nyelvem némán lázad. - Üsd meg magadat még egyszer! Hiába fogott el düh, hiába tomboltak a gondolataim, kezem engedelmeskedett neki. Megköszöntem. - Mondd még egyszer! Felsóhajtottam. Kinyitottam a számat. Becsuktam. Üjra próbáltam. Hirtelen úgy éreztem, hogy az evőpálcikák a fogaim útjában állnak, amikor megpróbáltam szólni, pedig néhány másodperccel korábban még máshogy volt kellemetlen a helyzet. Bár a szavakat mozgásképtelen nyelvem miatt nemigen lehetett hallani, a szégyen hallható volt. - Buta kislány vagyok. - A buta kislányok prüszkölnek, ugye? Nyöszörögve bólogattam mindenre, amit mondott, kétség244 beesetten beleegyeztem mindenbe, ami véget vethetett szorult helyzetemnek, mert annyira fájt és annyira megalázó volt. - És most tudsz prüszkölni? Hadartam, hebegtem, szavaim érthetetlenek voltak, csak a

kétségbeesés hangsúlyait lehetett érteni belőlük. - Nem, nem tudok. - Próbáld meg — mordult rám.

Gyerünk, Kate, nemsokára vége. Ennél rosszabb már biztosan nem lehet. Könnyek csorogtak az arcomon. Próbálkoztam. Kétségbeesetten, többször is. Levegőt fújtam ki a számon; szánalmas kísérlet volt, mert ajkam nem csücsörödött, hiába igyekeztem ajkaimat közelíteni, fájó állkapcsomat összezárni. Aztán persze még rosszabb lett. - Tedd a kezedet a lábad közé. Mit érzel? Elpirultam. Tudtam, mit fogok érezni; a történtek ellenére fájdalmasan nedves voltam. Egyre tocsogósabb volt a hang, ahogy a tenyerem csattant; nagyon árulkodó volt még úgy is, hogy nem láttam ujjamon a csillogást. - Túl szégyellős vagy, hogy kimondd? Most nyomd az ujjadat a kinyújtott nyelvedhez. ízleld meg magadat. Mondd, milyen érzés? Kezemet sajgó számhoz vittem, testem árulásának ízét átadtam lüktető nyelvemnek. Fogcsikorgatva mondtam ki, amit már tudott. - Nedves vagyok. - Tessék? Ebben a pillanatban gyűlöltem Josh-t, bár engedelmeskedni akartam neki; engedelmességemmel akartam legyőzni. Olyan versenynek éreztem, amit csak akkor nyerhetek meg, ha most nem szállók ki. Önáltatás? Lehet. Annak tudom be, hogy a nyelvemben alig volt vér. Erőt vettem magamon, megismételtem. - Nedves vagyok. - Jó kislány. A becéző szóra a gyűlölet elillant, és kirobbanó büszkeséget éreztem, aztán megrezzentem a rémülettől, mennyire képes engem 245 kondicionálni. - Most élveztesd el magadat. Fia meghallom, hogy elélvezel, megengedem, hogy levedd az összes csíptetőt. Igazán nem tudom, hogy jobb vagy rosszabb lett volna, ha

akkor, ettől a bánásmódtól könnyen elélveztem volna. Mert nyelvem fájdalma, és az, hogy olyan nehezen tudtam lenyelni a nyálamat, valamint a mély megalázottság és a bűntudat együttesen azt eredményezte, hogy nehezen élveztem el. Hangom megbicsaklott, könyörgő lett, magas és érthetetlen, sajgott minden porcikám. Ügy éreztem, mintha mindentől megfosztott volna. Teljesen az övé voltam, jóban-rosszban, és soha többé nem fogok véteni. Ahogy visszatértem a földre, tétován eltávolítottam a rögtönzött csipeszeket a mellemről és a nyelvemről, és éreztem az útját újra megtaláló vér kínját. Végtelenül kimerültem, és furcsamód nagy nyugalom szállt meg. Beszélni akartam vele, de nem tudtam, mit mondjak neki. Annyira szégyelltem magamat! Azért is, hogy csalódást okoztam neki, és azért is, hogy olyan sok megalázó dolgot tettem az utasítására saját kezűleg, hogy ezeket képtelen voltam csak úgy lerázni magamról és normálisan beszélgetni. Még kevésbé tudtam beszélni, mint amikor a nyelvemen volt az átkozott csipesz. Josh furcsán, mégis megnyugtatóan aggódott értem, azt kérdezte, hogy jól vagyok-e, nem kéne-e jegelni a nyelvemet. Nevetséges, hogy ettől a kedvességtől újra könnyek szöktek a szemembe. Hangom rekedtesnek tűnt, ahogy szólni próbáltam, mivel a szám olyan sokáig volt kényszerűen nyitva, hogy a torkom teljesen kiszáradt. - Köszönöm. Nem lesz semmi baj. Jól vagyok. Tudtam, hogy jól leszek, de azt is tudtam, hogy ezt a leckét sokáig nem felejtem el, és hogy soha többé nem fogok tudni ugyanúgy nézni az evőpálcikára, ahogy eddig. 246 - Jó kislány. Csendben nyeltem egyet és kínnal, panaszosan azt mondtam: - Tudod, tényleg sajnálom. Hangja kedves volt, vigasztaló.

-Tudom. És ha akarod, adok még egy feladatot, hogy jóvátehesd a hibádat. Még be sem fejezte a mondatot, már egyetértettem vele, buzgón érdeklődtem a kibékülés esélyei iránt. Azt mondta, menjek az utazótáskámhoz, ezúttal az első külső zsebet nézzem meg. Hamar rájöttem, hogy nagyobb figyelmet kellett volna fordítanom arra, pontosan mi is van a poggyászomban. Kis húzózsinóros csomag volt benne. Azt mondta, nyissam ki. Egy kis vibrátor bújt meg benne, egy análdugó és egy flakon síkosító. Ahogy az ágyra kirakott gyűjteményt néztem, szívem újra erősen kezdett kalapálni; azok után, ami korábban történt, nem voltam biztos benne, hogy egyetlen éjszaka alatt többet kibírnék. Azt mondta, azt akarja, hogy dugjam fel magamnak az análdugót és írjak új házi feladatot, de ne azt mondjam el neki, hogy amit a találkozásunkra fantáziáltam, hanem asti hogy pontosan hogyan éreztem magamat az imént kiállt büntetés minden megalázó pillanatában és akkor, amikor nagyon vágytam már az elélvezésre. Nem elégíthetem ki magamat újra, amíg el nem küldöm neki emailben a szöveget, aminek legalább kétezer szavasnak kell lennie. Kivéve, ha legyűr az orgazmus, mielőtt befejezem a fogalmazást, mely esetben újabb plusz ezer szó a büntetés minden egyes érdemtelen orgazmusért. Ha pedig nem kapja meg a szöveget néhány órán belül, mielőtt haza kell indulnom és találkozunk, újra meg fog büntetni, személyesen, talán a nyelvcsipesszel, mert tudja, menynyire utálom, és ami azt illeti, nagyon foglalkoztatja a gondolat, hogy lássa, miként küszködök, próbálok beszélni, miközben ő vesszőz engem. Szám kiszáradt, felindultan néztem az análdugóra, ami lényegesen vastagabb volt, mint bármi, ami addig abban a lyukamban járt. Hangom remegett. — Hiszen majdnem egy 247 óra van. Szinte láttam magam előtt, ahogy mosolyog.

-Tudom. Le kell fekirfidnöm. Holnap korán kelek. Melc gén ajánlom, hogy fogj haozzá. Lendületet vettem, mninden porcikám fájt; leültem a névtelen hotel szűk szobájáéban az asztal mellé és órákig írtam; kétségbeesetten igyekezteem elmondani, mit éreztem, szabad kozni, a kedvére tenni. Nehéz felelősség volt rajtam, aztán mire sikerült olyasmit írirnom, amivel én is elégedett voltam, még néhány órát alhattaam is a fiókszerkesztőségben töltendő utolsó munkanapom előótt. Hazafelé nagyon zaklaatott voltam. Az elejétől fogva hajthatatlan voltam, hogy nem i megyek bele olyan kapcsolatba, ahol a napi barátnő/barát viszconyba szado-mazo elemek vegyülnek, ahol ha olyasmit teszek, aami felbosszantja a pasit, fájdalommal és megalázással állhat boosszút. Nem gondoltam konkrétan, hogy az előző éjszaka errőől szólt, de nem voltam benne egészen biztos, és határozottan 1 közelebb állt ehhez a kategóriához, mint reméltem. Nem válaszolt az e-mailemre, nem is jelezte, hogy megkapta. Önkénntelenül aggodalom ébredt bennem, hogy talán átléptem egyy határt. Vagy ő lépte át. Egyszerűen nem tudtam elképzelni,, hogyan kerülhetnek vissza a dolgok a normális kerékvágásba, i. Aztán leszálltam a vonaatról, a tömegben magam után húztam utazótáskámat és próbáltaam megtartani a válla mról folyton lecsúszó kézitáskát. Megmutattctam a jegyet a peron végén álló őrnek, és azon gondolkodtam, hogyyan fogok hazajutni, felhívjam-e Josht, ha hazaérek. Aztán hirtelelen ott állt előttem mosolyogva. Megölelt, csókolgatott, mindkketten úgy éreztük, sürgősen szükségünk van egy eldugottabb zugnra, ahol kettesben lehetünk. Egyik kezével a kezemet ragadta meeg, a másikkal a kerekes táskám fogantyúját, és elindultunk kifeelé a pályaudvarról. Eszembe sem jutott hazamenni, csak örömet ( éreztem, hogy ott van mellettem, hogy vele lehetek. És persze máást is éreztem... a szokásos kéjvágyat.

248

Tizenharmadik fejezet A kéjvágy határozottan tartósnak bizonyult. Tapasztaltam már kapcsolatok mézesheteit, és Russell meg köztem is volt egy olyan kapcsolat, hogy élveztük kipipálni a lista különböző élményeit, de Josh-sal a szexuális feszültség valami más volt. Mindig is fennállt bizonyos mértékig. Kétségem sem lért hozzá, hogy ennek a vonzalomnak részben az az oka, hogy kimondhatatlanul vonzónak találom, de valahogy mindent áthatott a szado-mazo elem, vagyis mindenben sok lehetőség rejlett. Érdekes volt, szórakoztató és — a szokásos Y/.expartncrségen túlmutatóan - mindketten úgy éreztük, különleges pillanatokat tudunk átélni együtt, amiről senki más nem tudhat, és senkinek semmi köze hozzá, hogy mit csinálunk. Bármelyik pillanatban megváltozhatott köztünk a légkör és a kontextusok hirtelen elcsúsztak. Például: a kanapén feküdtünk összebújva, tévét néztünk, aztán Josh fölém hajolt és csiklandozott. Megböktem a bordái között, hogy hagyja abba, mire ő megmarkolta a csuklómat. Nem keltünk fel, tovább néztük a filmet, de határozottan fogta a csuklómat és alig észrevehetően szorosabbra zárultak ujjai a bőrömön, amikor

249

megmozdultam; szó nélkül, játékosan próbálgattam, hogy elenged-e. Aztán hirtelen felkelt, kiment a szobából, és amikor visszajött, kötél volt nála. Határozottan, de nem kényelmetlen pozícióban megkötözött, hogy maradjak úgy, amíg a kanapén vagyunk. Furcsa játék volt ez kettőnk között; elmosódtak a határok a szexualitás és a kapcsolat csendes pillanatai között, amikor csak egymás társaságát élveztük, amikor csak úgy együtt voltunk és mindenfélét csináltunk, és én ezt má- morítónak találtam. Feküdtünk csendben, békésen, vagy olvastunk, vagy barmbultunk valamit, és kapcsolatunk kevésbé szokványos eleme ott bizsergett közöttünk. Ezektől a kis pillanatoktól a levegő megtelt várakozással, hogy mikor vesznek a dolgok más irányt, mikor csusszan a keze a felsőmbe, simogatja a vállamat, vagy mikor hajolok kissé furcsán előre, hogy kézbe vegyem a teámat. Josh szerette nézni, ahogy megküzdök a nehézségekkel, amiket elém állított, bár egyre kifinomultabb, ravaszabb és ördögibb dolgokat talált ki, hogy további kihívások elé állítson. A két kontextus — a szex és a normális élet - közötti határ elmosódása azonban érdekes elegyet alkotott. A dolgok bármelyik pillanatban megváltozhattak, és még a legegyszerűbb dolgokat is hirtelen kettős jelentés terhelte, például az, hogy a tévé előtt, a padlón feküdtem, míg ő a kanapén ült. Soha ilyen izgalomban nem néztünk még politikai vitaműsort. Ahogy teltek a hetek, egyre jobban belerázódtunk az együttélés ritmusába. Nem voltunk mindig együtt - nagyon elfoglaltak voltunk, rengeteget kellett túlóráznunk, hosszú értekezleteket kellett végigülnünk, és akadtak kötelező társasági programjaink is , de hetente legalább egy estét együtt töltöttünk, és a hétvégeket is, amikor nem kellett dolgoznom. Könnyed volt az élet, élvezetes és a domináns-engedelmes elem hol erősebb volt, hol gyengébb, de jó 250 volt, megnyugtató. Voltak éjszakák, amikor egymás mellé simulva feküdtünk és beszélgettünk, Josh a hátamat masszírozta, ha túl sokat ültem a kocsiban, és megmacskásodtak az izmaim. A dolog kettőssége

nagyon jólesett. Ez persze azt jelenti, hogy amikor az ember lába alatt a talaj hirtelen elmozdul, az egész még intenzívebb élmény...

Elmondhatom, hogy a nyelvcsíptetős fiaskó enyhítő körülményeinek kivételével elég jól tudom tartani a határidőket. Újságíróként ez szinte bele van kódolva az emberbe. A leadási határidőt egyszerűen nem szabad lekésni. Ennyi. Mindegy, milyen nyomás alatt vagy, hogyan tudsz anyagot gyűjteni, az adrenalin úgy hajszol, hogy egészen biztosan készen leszel határidőre. Mert itt nincs átütemezés. Vagy sikerül teljesíteni, vagy nem. És ha nem sikerül, akkor a játéknak vége. Mindegy, hogy egy milliméterrel vagy egy mérfölddel késed le a hajót.

Sírtam. Patakokban ömlött a szememből a könny, meztelen mellemre hullott, az apró cseppek nem hűtötték le bőröm vöröslő pirulását, ami egyszerre jelzett izgalmat és zavart. Elmém egy kis sarkában aggódtam, hogy a könnyek közé egy-egy csepp takony is keveredik, de ha így volt is, mivel a kezem a hátam mögött össze volt bilincselve, nem törölhettem meg titokban. Josh keményen a hajamba markolt, hátrahúzta a fejemet, hogy a szemébe nézzek, lássam, hogy az ő dominanciája tükröződik vissza engedelmességemben. Lélegzetelállító volt, rémületes és egyáltalán nem segített, hogy visszanyerjem felborított lelki egyensúlyomat. Ziháltam, halk, felszínes zokogással vettem a levegőt, amit igyekeztem a lehető legjobban titkolni, bár ez nem nagyon sikerült. Ajkamba haraptam, elnéztem a füle mellett, próbáltam összeszedni magamat, feldolgozni egymásnak ellentmondó 251 érzéseimet. Fájdalom. Félelem. Izgalom. Josh hangja csattant fel olyan közelről, hogy lehelete az arcomat csókolta. Összerezzentem.

- Megértetted? Bólintani akartam, rájöttem, olyan szorosan markolja a hajamat, hogy mozdulni sem tudok, így remegő ajkaimon kipréseltem a választ: - Igen, uram. Az úr megszólítás ekkorra már sokkal könnyebben ment, olyannyira, hogy néha azon kaptam magamat, hogy így utalok rá. Néhányszor kényszerített, hogy Parancsolómnak nevezzem, bár ezt az utóbbi időben nem kérte. Azon az éjszakán szólíthattam volna a Zarg bolygóról származó Smorgasbord nagy- vezírnek is, de az sem segített volna. Ez a dominancia teljesen új szintje volt, az engedelmesség új szintjét követelte meg, és bár az alattam tócsába gyűlő nedvem bizonyította, hogy élveztem ezt az újdonságot, erősebb kényszer alatt voltam, mint valaha; rosszabb volt a nyelvcsíptetésnél is, és azoknál az egyre intenzívebb éjszakáknál, amelyeket arról az utazásról való visz- szatértem után együtt töltöttünk az élvezetes dolgok, mozizás, kocsmázás, főzés közben. Felszabadító, borzalmas és nagy kihívást jelentő dolog volt. Kedves hangon szólt hozzám. - Jó. Nos, mivel eddig nem számoltuk, úgy becsülöm, hogy eddig 20 ütést kaptál. Ezt reálisnak találod? Gyorsan és buzgón egyetértettem, mert fogalmam sem volt, hányszor ütött meg, de belegondolva, elég magas számnak tűnt. Biztosan nem sokkal többet kell már kibírnom. Nem emlékeztem rá, hogy valaha ilyen keményen büntetett volna... - Ha százig fogunk számolni. Azt hiszem, ez így teljesen fair. Amikor ezt meghallottam, újra remegés fogott el. Mi a büdös franc ez? Miért van úgy oda a százas számért? Az egész viszonylag játékos fenekeléssel kezdődött. Megparancsolta, hogy vetkőzzek le252 és üljek széttett lábbal egy magas támlájú, hideg felületű székre. A bokáimat a szék két lábához bilincselte, szélesre tárult ölem a szeme és keze előtt. Határozottan kaján pillantást vetett rám, amikor elővette a bilincset,

hátracsavarta a kezemet és beállított a kívánt pozitúrába. De csak akkor szólalt meg bennem a vészcsengő, amikor a konyhából egy fakanállal és két ruhacsipesszel tért vissza. De akkor már nem sokat tehettem azonkívül, hogy teljesen hiába vergődtem a széken. De ez majd csak később következik be. Azzal indított, hogy a mellemmel játszott. Végigsimította a halmokat, nyugtatón cirógatott, a biztonság hamis érzetében ringatott. Könnyedén mellbimbóimba csípett, nézte, ahogy megkeményednek, figyelte minden porcikámat. Aztán a szájába vette egyik mellbimbómat, nyalogatta, mélyen beszopta, és én a gyönyörűségtől behunytam a szememet. Tudhattam volna. Szinte abban a pillanatban, ahogy szolgálatát élvezni kezdtem, megváltozott, ráharapott a mellbimbómra, foga egyre mélyebbre vájt, annyira, hogy felkiáltottam. Fájdalmas kiáltozásom azonban nem állította le, mindkét mellem a nyálától csillogott, vörös harapásfoltokkal tarkítva, majd rákerült a csipesz is. Fájt. Erős rugójú fa ruhacsipesz volt, nagyon fájt, amikor a rugó berántotta a csipeszek pofáit, a kín új hulláma borított el. Kezem a bilincsben ökölbe szorult. Próbáltam hozzászokni a kínhoz, pirultam, amiért annyira célzatosan nézi a melleimet, mély lélegzésemmel egy ritmusra bólogat. Orromon át vettem a levegőt, így próbáltam kibírni az erős fájdalmat.

253

Annyira elszántan igyekeztem megbirkózni a mellbimbóimat érő kínnal, hogy az hamarosan világom központja lett, és el is feledkeztem a fakanálról, míg az egyik mellemet meg nem ütötte vele. Máskor is ütötte már meg a mellemet, de kézzel, ami különösen a harapás és szopás után nagyon érzékeny lett. A fájdalom rétegei egymásra halmozódtak, egyik jött a másik után, mint az ellenáramlatok, fájdalomhullámok csapkodtak a fejemben. Abban a pillanatban egész világom csak arra a zajra koncentrált, és a mellbimbóimban érzett fájdalomra. Egészen addig, míg a fakanállal keményen a lábam közé nem csapott. Felsikoltottam. Képtelen voltam türtőztetni magamat. Hangom a levegőbe hasított, az utána beálló csend olyan éles volt, mint maga a zaj. Semmi sem mozdult, szemem könnybe lábadt, és egy pillanatig nem volt más hang, csak ziháló, rekedtes légzésem. Nem kérdezte, hogy jól vagyok-e. Csak nagyon áthatón nézett rám, a szemembe bámult, és én kétségtelenül visszabámultam rá, de álltam a tekintetét és nem rá voltam dühös, hogy ilyen kínt okozott nekem, hanem magamra, amiért mindezek ellenére mégis vágytam rá. Néhány másodperc után megláthatta, amit látnia kellett, a légkör valahogy megváltozott. Ahogy Josh közelebb lépett, behunytam a szememet, képtelen voltam nézni, amint másodszor is megüt. Ez persze azt jelentette, hogy ostoba voltam, mert nem készültem fel az ütésre. A csapás ereje mintha visszhangzott volna a szobában, és nyomában olyan fájdalmat éreztem, amilyent még soha. Tudatom mélyén riadt hang súgta nyöszörögve: „Ezt nem bírom ki”, de mielőtt bármit tehettem volna ellene (vagy Josh ellen, hogy hagyja abba), már jött is a harmadik ütés, és én ziháltam. Megint fájdalom, még mindig könnyek. Lényem minden idegszála arra az emberre összpontosult, aki előttem állt, és igyekeztem úszni a fájdalom árjával, amit ő zúdított rám. Nem tudom, hogy csak én vagyok-e ezzel így, de néhány ütés

vagy más fájdalom után, amit éppen kapok, testem alkalmazkodni kezd a kínhoz, elfogadja. Attól még fáj, persze, hogy fáj, de a fejemben valami megváltozik, és a fájdalommal kellemes örömérzet is megjelenik. De ahogy könyörtelenül, ritmusra vert a fakanállal, az csak fájt és egyre jobban fájt. Mocorogni próbáltam, megbilincselt bokámat mozdítani, lábamat kétségbeesetten összezárni az ütések elől, de nem tudtam. Csak azt tehettem, hogy kibírom; a reménybe kapaszkodtam, hogy elviselhetőbb lesz, hogy nem olyasmi ez, amit ne bírnék ki, hogy talán nem kell bemondanom a biztonsági szót, amivel csalódást okoznék neki és magamnak is. Igazán nem lehettem biztos abban, hogy kibírom. Hogy egyáltalán kibírom. Nemhogy élvezzem. De neki más véleménye volt. Ekkor szabott nekem határidőt. Hátrasimított egy tincset a fülem mögé, és elmagyarázta, hogy mi fog történni. És a világ mintha megrendült volna egy pillanatra, ahogy próbáltam megérteni, mit mond. Hogy mit vár tőlem. -Az a helyzet, hogy bár sírsz és nyöszörögsz és remegsz, teljesen benedvesedsz. Szólni akartam, ellentmondani, de mielőtt megszólalhattam volna, a kanál íves felét a számhoz nyomta. Magamat ízleltem rajta; elpirultam, behunytam a szememet, el akartam rejteni a pillantásomban látható igazat és testem árulását. Ahogy elvette a számtól a kanalat, összeszorítottam remegő ajkaimat, lenyeltem az ellenkezést, úgy döntöttem, hogy a józan ész többet ér, és valószínűleg jobban járok, ha befogom a számat. - Úgy érzem, ha elég sokáig verlek így, el tudsz élvezni. Szemem hirtelen kinyílt. Néztem, ahogy mosolyogva néz le rám: a megtestesült önelégültség. Minél többet játszottunk együtt, annál jobban megismerhette255 a korlátaimat. Ez néha egészen csodálatos volt, mert amikor az ismeretlen felé terelt, kényszerített, úgy éreztem, mintha repülnék. Máskor azonban —például ilyenkor, amikor arrogánsán és kéjes örömmel lök az

ismeretlen mélységbe - legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy bassza meg magát. Csakhogy mint mindig, a kis hang, ami azt súgta, jó lesz, és vágyjak arra, hogy újra megtörténjen velem, ami történt, most is elhallgattatott. Egy időre. - Szóval határidőt adok neked. Egy bizonyos számú ütés alatt el kell élvezned. Ha nem sikerül, akkor olyant teszek veled, amihez képest ez valóságos felüdülésnek tűnhet. És ha akkor nem élvezel el, nekem nem számít, mert én el fogok élvezni; vagy úgy, hogy leszopsz, vagy úgy, hogy átkozottul keményen megbaszlak mondta, azzal végighúzta a kezét a lábam között, amitől megvonaglottam és elhúzódtam, ameny- nyire kötelékeim engedték aztán úgy megbüntetlek, amilyen büntetést elképzelni sem tudsz. Könyörögni fogsz nekem és magad sem tudod, hogy azért könyörögsz, hogy folytassam, vagy hogy hagyjam abba. De én úgy használlak, ahogy csak akarlak, amennyi ideig akarlak, amíg nem lesz más vágyad, mint hogy elmássz egy nyugodt zugba és kipihend magadat. És mivel a hétvégén egyikünknek sem kell dolgoznia, minderre elég hosszú időm van. Megértetted? Gyomrom mélyén félelem görcsölt és izgalom és — nevetséges módon - olyan heves adrenalinlöketet kaptam, mint mindig, amikor feladatot osztanak ki rám. Igen, tudom, újságírótempó. Nagyon vágytam már rá, hogy elélvezzek és eléggé élveztem a kihívásokat ahhoz, hogy megpróbáljak mindenképpen megfelelni neki. Meg tudom tenni, a fájdalom nem fog sokáig tartani. Halkan válaszoltam, de reméltem, hogy hangom elég magabiztos: — Igen, uram.

256

— Jó. Nos mivel eddig nem számoltuk, úgy becsülöm, hogy eddig húsz ütést kaptál. Reálisnak találod, ha százig fogunk számolni? Azt hiszem, ez így teljesen fair. A ritmus fogott meg. A fájdalom ellenére - és hidd el, olyan kín volt, amilyent még soha nem éreztem — az ütések könyörtelen ritmusa kezdte melegséggel elárasztani a testemet. Megparancsolta, hogy számoljam az ütéseket, és mindegyik után mondjak köszönetét neki. Olyan gyors ritmust diktált, hogy a lehető leggyorsabban igyekeztem elhadarni a köszönetét, olyan gyors egymásutánban, ahogy a fájdalmat tudtam feldolgozni. A hatvanharmadik csapásnál az érzés megváltozott. Megütött, olyan erősen, ahogyan addig, de a bőrömet érő fa hangja nedvesen tompa volt. Izgatottságom hangja teljesen nyilvánvaló. És minden ütéssel nyilvánvalóbb lett, ezért zavaromban lehunytam a szememet. A fájdalom könnye még csörgött csukott szemhéjam alól, mégis egyre nagyobb nedves foltban feszengtem; nedvem csörgött combom belső felén, a seggem partján, és azt bizonyította, hogy bár agyam mást sugall, a sejtek szintjén ez nagyon is bejön nekem. A hatvankilencedik ütésnél kinyitottam a szememet és azt láttam, hogy hátrahúzza a kezét az ütésből, aminek fájdalmától még tátogtam. Nyálkahúr húzódott a lábam közül a kanálig, ahogy hátrébb húzta a kezét: szemmel látható bizonyíték, hogy a fájdalom mennyire beindít, és ez egy pillanatra ledöbbentett, agyam lefagyott. Amikor újra megütött, már nem jutott eszembe, hányadiknál tartunk. Talán a hetvenediknél? Vagy még csak a hatvankilencediknél? A francba. Tippeltem. - Hatvankilenc. Elégedetlenül ingatta fejét és azt mondta, hogy hatvanról kezdjük újra, hogy kijavíthassam a hibámat. Ajkamba kellett harapnom, hogy fel ne zokogjak a plusz kilenc ütés miatt. Mire a nyolcvanötödikhez értünk, változtatott az ütések szögén, hogy minden csapás egyenesen a csiklómat kapta telibe. Ez volt a legintenzívebb verés, amit a testem valaha kapott, és olyan

orgazmus kezdett koncentrálódni bennem, amelynek féltem erejétől. Ahogy elkerülhetetlenül egyre közelebb kerültünk a százhoz, légzésem szaggatott lett, csiptetős mellbimbóim ugráltak, ahogy pihegtem, combjaim remegtek, és felkészültem a kielégülés hullámaira. A századik ütésnél elélveztem. Legszívesebben grimaszt vágtam volna, annyira feszélyezett, hogy nevetséges klisévé alakultam át, megfeleltem a perverz pina sztereotípiának, mert erre utasított, erre kondicionált engem Josh, de miután kibírtam mindent, miután minden érzés kiüresedett a testemből, ez egyáltalán nem érdekelt. Annyira vágytam az élvezetre, hogy ez a kívánalom teljesen felemésztett. Csak azt az ízt, csak azt a szagot éreztem, és jobban kellett az orgazmus, mint a levegő. Hatalmas és fájdalmas orgazmus hömpölygött át rajtam, és annyira vonaglottam kötelékeimben, hogy a bilincs vörös nyomot hagyott csuklómon, bokámon, a horzsolásokat néhány napig nadrággal és hosszú ujjú blúzzal kellett rejtegetnem. Torkom mélyéről olyan furcsa hangok törtek elő, amilyenek még soha, és ahogy lüktetve elélveztem a fakanál körül, Josh-nak meg kellett fognia a szék támláját, különben heves mozdulataimtól székestől felborultam volna. Ahogy visszaértem a földre, mintha az orgazmus valami transzállapot lett volna, még mindig remegtem az átélt élmény intenzitásától. Josh közben kigombolta a nadrágját és odalépett hozzám. Vadul belém nyomult, teljes súlyával a még mindig pulzáló, feldagadt, vöröslő, fájó ágyékomra nehezedett. Képtelen voltam visszafojtani a sikolyt. Baszni kezdett, lökései kegyetlenül emlékeztettek a kanál ritmusára, az érzés olyan fájdalmas és intenzív volt, hogy vonaglottam alatta, minden

2 66

igyekezetemmel el akartam tolni magamtól, ami azonban a bilincsek miatt nagyon csekély, az adott helyzetben elégtelen erőkifejtésnek bizonyult. Még mélyebben belém nyomult, aztán egy pillanatra megállt bennem. Ujjait a hajamba mélyesztette, mélyen, szenvedélyesen megcsókolt, aztán erősen az alsó ajkamba harapott, annyira, hogy megéreztem a vér ízét. Keze a mellemen, megcsavarta a csip tetőket, addig igazgatta és szorított rajtuk, míg egész testem lángba borult a fájdalomtól. Zokogtam, köny- nyek csorogtak az arcomon, és ahogy folytatta a döfködést, azt súgta: - A százkilencedik ütérnél élveztél el, mert rosszul számoltál és kilenccel többet kaptál. Nem tartottad be a határidőt. A fájdalom és az intenzív gyönyör homályán át rájöttem, hogy mit is jelent ez. És megremegtem. Mert tudtam, hogy a következő percekben, órákban, napokban, ameddig csak akarja, minden addiginál tovább hajt. Semmi de, semmi ha, semmi talán. A határidőt mindig, minden körülmények között be kell tartani.

Az ez után következő napok életem legnagyobb erőpróbáját hozták. Használt engem. Kihasznált engem. Rosszul bánt velem. Megalázott. Megríkatott. Fájdalmat okozott. Próbára tett. Kényszerített. Sosem tört meg igazán, de időnként úgy éreztem, azt próbálgatja. Akkor dugott, kefélt, baszott meg, amikor csak akart, ahogy akarta, és ha kimerültem és a fekvésen kívül másra teljesen képtelen voltam, és csak baszólyuk lehettem az ő élvezetére, akkor pofon vágott és a hajamnál fogva felrántott, hogy mozdítsam meg fáradt testemet. Mire befejezte, mindenütt 267 olyan voltam, mint valami ütésnyomok sötétlettek rajtam; absztrakt festmény, együtt töltött időnk dokumentuma. A harapásnyomok a mellemen, elgyötört mellbimbóim mélyvöröse.

A vállam körüli sebek, a seggemen végighúzódó vörös hurkák, amiktől vonaglottam, és hetekkel később is benedvesedtem, ha arra gondoltam, hogyan keletkeztek. Spermája megszáradt a hajamon és a mellemen. A végére könnyeim teljesen leáztatták arcomról a gondosan felvitt sminket, hajam kócos csomókban állt. Lerombolta a védelmemet. Falszabadító, katartikus élmény volt, mégis némiképp riasztó. Tűréshatárom legszéléig vitt el. Ahogy teltek az órák és a napok, csak rá tudtam gondolni; arra, hogy kielégítsem, a kedvére tegyek, jó legyek, ne adjak semmi okot, hogy büntessen. O volt az én világom, és életemben először igazán megértettem, milyen az engedelmesség, amely elemészti az embert, mert életemben először történt meg, hogy tudatom mélyén néma maradt a hang, ami szégyenemre szokott figyelmeztetni és azt kérdezte, miért csinálom ezt. Olyan kapcsolatot tápláltam Josh-sal, olyan szorosan kötődtem hozzá, ahogy még senki máshoz; ő teljesen megértett engem, akkor is, amikor én nem értettem magamat. Ahogy zokogtam, könyörögtem neki, hogy hagyja abba a vesszőzést, könyörögtem, hogy nem bírom tovább, ő csak folytatta, és én gyűlöltem ezért. De arcához húzta arcomat, kezével keményen tartotta államat, és miközben gyűlölettel néztem rá, azt kérdezte, emlékszem-e a biztonsági szóra. Fogcsikorgatva mondtam ki, hogy igen, és bár küzdött bennem a makacs büszkeség és a versenyszellem, az utóbbi győzött, és nem szóltam egy szót sem, mire ő kény- szerített, hogy könyörögjek a folytatásért. Addig vesszőzött, míg olyan nagyon fájt, hogy nem kaptam levegőt, biztos vol tam benne, hogy vérzek, aztán amikor érezte, hogy nem bírom tovább, lazán végighúzta a kezét a résemen. Leggyengédebb érintésétől elélveztem, aztán amikor visszatértem a földre, 268

kielégülten, mégis zavartan, hogy miként lehetett a vesszőzéstől ilyen fergeteges orgazmusom, láttam, hogy mosolyog rám, hozzám hajol, finoman megcsókol, mivel meg kell büntetnie, mert engedély nélkül élveztem el. Amikor végre befejezte, az ágy lábához rögzített, mint valami állatot, a csuklómat hátrakötötte és hagyta, hogy kimerültén elaludjak végre, kicsavart testhelyzetben, ahogy önkéntelenül helyezkedtem, hogy ne fájjanak annyira a sérüléseim. Furcsának tűnhet, hogy ilyen kegyetlenség és megalázás inspirálta a gondolatot, de mire véget ért ez a hétvége, tudtam, hogy szeretem ezt a perverz, okos, gyengéd férfit, aki felháborodott azon, hogy egyesek képesek állatokkal kegyetlen- kedni, de örömét leli abban, hogy szörnyűségeket tegyen velem. Testem, lelkem olyan részeit ismerte, amikről alig tudtam beszélni, és csodálatos, katartikus dolgok elérésére, kibírására édesgetett. Az élmény intenzitásától a lélegzetem is elállt; nála jobban senki nem értette természetemet, személyiségemet.

Tizennegyedik fejezet /“\ * » i történik az ember valaha volt legintenzívebb l 1/ \/I szexuális élménye után, amitől mindene sajog, és ^ T T Vnapokig a hatása alatt van lelkileg-testileg? A válasz: semmi. Búcsúzáskor csendes volt, de csak annyira, amennyire ilyenkor szokott, amikor arra gondolt, hogy hazamegyek vagy hazamegy, a hétvégének vége, megint kezdődik a hét. Legalábbis ezt gondoltam akkor, amikor lábujjhegyre álltam, hogy megcsókoljam és élveztem ölelése melegét, aztán elváltunk. Amikor hazaértem, SMS-t küldtem neki, ahogy mindig. Nem válaszolt, de arra gondoltam, hogy késő van, lefekszik, mert másnap korán kell kelnie. De másnap reggel sem hallottam felőle, sőt, egész nap nem jelentkezett. Ez furcsa volt; Josh és én hónapokig mindennap többször kommunikáltunk egymással; a hallgatást rossz jelnek vettem, aggódtam, hogy valami nincs rendben. Küldtem neki egy másik üzenetet, megkérdeztem, minden rendben van-e. Semmi. Aztán azzal próbálkoztam, hogy írtam neki egy e-mailt - megadtam egy hír linkjét, amiről úgy gondoltam, érdekelheti -, nem akartam tolakodó lenni, de a privát és a munkahelyi címére is átküldtem, mert mindenképpen választ akartam, talán valami olyasmit, hogy elvesztette a telefonját. Semmi. Három napig egészen magamon kívül voltam. Nem válaszolt az SMS-eimre, a könnyednek szánt, de egyáltalán nem annak hangzó hangüzeneteimre. Tettem a dolgomat, elláttam a munkámat, dolgozni jártam, születésnapi ivászatra mentem egy barátnőmmel, de gondolataimban271 mindig ott motoszkált, hogy mi lehet Josh-sal. Jól van? Miért nem jelentkezett? A negyedik

nap reggelén már nem bírtam tovább. Felhívtam az irodáját. Nem mondtam meg a nevemet, amitől talán olybá tűnhettem, hogy őrült prédavadász nő vagyok. A recepciós nagyon segítőkész volt, elmondta, hogy igen, bent van, látta reggel bemenni az irodájába, már az íróasztalánál ül, de egy másik vonalon beszél. Azt kérdezte, akarok-e üzenetet hagyni vagy megvan az e-mail címe, és inkább írok. Azt mondtam, hogy megvan az e-mail címe, és inkább írok, aztán udvariasan letettem a telefont. Nagyon dühös voltam. Csalódott. Zavart. Ez annyira nem vallott rá, de fogalmam sem volt, hogyan lehetne az adott helyzetet a legjobban kezelni. Pontosan tudtam, hogy munkaidőben semmi esélyem telefonon beszélni vele, az egész csak időpocsékolás. Ezért a nap nagy részét azzal töltöttem, hogy kitaláljam, hogyan hozhatnám fel aggodalmaimat anélkül, hogy feldühödött boszorkánynak tűnjek. Volt ebben az egészben valami szado-mazo tényező. Az együtt töltött idő intenzitása után nem akartam tiszteletlennek tűnni, bár ami azt illeti, azt sem akartam, hogy az egész úgy múljon el, mint valami hervadó virág. De mit csináljak? Véget ért a munkanap, és még mindig nem tudtam semmit róla. Elhatároztam, hogy laza, nem háborgó üzenetet küldök neki.

Szia, nem hallottam rólad a hétvége óta. Remélem, minden rendben van. Este próbállak hívni. Nem kaptam választ. Szívem mélyén nem is vártam, bár még mindig kurvára nem tudtam, miért.

A szakítás kliséje az, hogy amint szíved szerelme elhagyott, a sötét verem mélyére kerülsz némi minőségi fagylalttal, az 1970-es 272 és a korai 80-as évek valami könnyes-nyálas pop rock zenéjével.

Ha ez neked használ, örülj neki. De nekem az jön be, hogy Billy Óceánt parafrazáljam, hogy ha a helyzet keménnyé válik, keményíts be te is. Aznap éjjel kétszer hívtam Josh-t, mindkétszer a hangposta jelentkezett. Aztán bekapcsoltam a számítógépemet, és a közösségi hálózatoknak hála, megtudtam, hogy aznap este több helyen is csatlakozott az internetre és boldogan csevegett másokkal. Mire levadásztam egy posztot, amit egy eldugott zenei honlapra írt, hogy segítséget kérjen, mert baj van a hangszóróival - itt fekszem fájó szívvel és erősen dobog a szívem az izgatottságtól, neked meg az jár az eszedben, hogy átkábelezd a szobádat -, már tudtam, hogy tovább kell lépnem és valami mást kell csinálnom. Nem vagyok valami jó szakács. Ha az ember egyedül él, a készételeken kívül minden más túl nagy hűhónak és időpocsékolásnak tűnik, úgyhogy már főzés közben ráunok és elmegy a kedvem az evéstől. De a sütést... azt imádom. Részben azért, mert a száraz sütik és torták, és minden ilyesmi jó vigaszétel, de azért is, mert imádom a tárgyilagosságukat. Ha megfelelően mérjük ki a hozzávalókat, ha a vajat a cukorral megfelelő állagúra keverjük ki, ha addig sütjük, ameddig kell, abból valami nagyon jó sül ki, és munkánk gyümölcsével megkínálhatjuk a környezetünkben levőket, mintegy néma bocsánatkérésként, hogy folyton úgy mászkálunk körülöttük, mintha citromba haraptunk volna és mosott szarhoz hasonlóan nézünk ki. Hajnali egy órakor határoztam el, hogy gyömbéres sütit készítek. Nem tudom, hogyan jutott eszembe éppen a gyömbér, de ezt vettem a fejembe. Ekkor már a felbontott palack bor nagy részét megittam, vagyis kocsiba már nem ülhettem. Magamra kaptam a kabátomat és a közeli 273éjjel-nappali benzinkúthoz indultam, hogy annak boltjában megvegyem, ami kell.

Soha nem szoktam éjszaka vásárolni benzinkútnál. Kiderült, hogy rácsos üvegablakon át szolgálnak ki, ami olyan, mintha a börtönben látogatnék meg valakit; mindent a plexiüveg lap alatti - nagyon kicsi — résen adogatnak ki. így a szokásosnál is bonyolultabbá tette a magyarázatot, miért érzem égető szükségét a késő éjjeli sütésnek. A nehézségek a pult mögötti pasival kezdődtek, aki hajthatatlannak tűnt, hogy csak üzemanyagot, cigarettát és óvszert adhat el nekem. Hallgatta, ahogy vagy öt percig győzködöm, aztán a végén morogva közölte, hogy talán tud nekem egy kis lisztet szerezni. Amint sikerült megtörni, már nem volt különösen nehéz cukrot is hozatni vele, bár amikor arra kértem, hogy mutasson nekem különböző vajakat, hogy olyant válaszszak, ami nem sózott, dühösen méregetett. Rövid úton nemet vakkantott, amikor azt kérdeztem, nem tartanak-e véletlenül gyömbért. Elismerem, hogy ez eleve valószínűtlen volt, de a szívfájdalom és a részegség nem kezdte ki az optimizmusomat. Csokoládéforgács helyett adott egy tábla gyümölcsös- mogyorós csokit, hogy azt törjem bele a tésztába. Mire átdugtam neki a pénzt a résen (meglehetősen drága bevásárlás volt), és ő átdugta a reklámszatyrot, majd egyenként minden egyes tételt, hogy rakodjak bele, annyira eltöltött a hála, hogy kedvességétől könnyek szöktek a szemembe. Lehetett már hajnali két óra is, amikor botorkálva elindultam hazafelé, és azt hiszem, az eladó szeme is könnyes lett, bár az övé a megköny- nyebbüléstől, hogy a sütőcuccokat vásárló őrült nő végre elhúz a francba, és végre rendes emberek jönnek, akik benzint, cigit vagy óvszert akarnak. Másnap reggel a nappalim padlóján ébredtem, kifeküdtem DVD-nézés közben, miközben azt vártam, hogy a második adag süteménytészta kihűljön a hűtőben, és sütni lehessen. Ha kényelmetlennek tűnik másnaposán ébredni, miután az 274 emberrel szakítottak (nehezemre esik azt mondani, hogy sza-

kított velem az illető, akivel jártam, illetve majdnem jártam, mert olyan érzelmi balfasz, hogy nem lehetek biztos benne), akkor egy kemencében ébredni még rosszabb. Nyilvánvaló, hogy a sütő éjjel be volt kapcsolva, és nyitva maradt az ajtaja. A padlón liszt, a konyhaszekrény csupa vaj a lelkes készülődéstől, és láthatóan minden tálam, minden fakanalam be lett vonva a forgalomba. A ház úgy nézett ki, mintha őrült cukrászok randalíroztak volna benne. Pocsékul voltam a felfordulás, a vörösbor okozta macskajaj, az alvásmegvonás és a liszt miatt (éreztem, hogy csupa liszt a hajam, amikor szánalmas énemet végre sikerült bevonszolnom a zuhany alá). Elmentem dolgozni, de még mindig nem igazán voltam magamnál, viszont a szétosztogatott süti sokat segített abban, hogy minimalizálja a morgást, amiért nem húzom teljes erőbedobással az igát. És próbáltam nem gondolni Josh-ra. Talán sikerült.

A következő hetekben kollégáim, barátaim és családom kivették a részüket abból, hogy csillapítsák szívfájdalmamat. Az aranyló teasüti végtelen sok változatát készítettem, aztán amikor a segédszerkesztőnk panaszkodott, hogy aggódik a koleszterinszintje miatt, áttértem a piskótafélékre. Sütöttem répatortát, borzaskát, különféle pitéket, és ahogy a tojást vertem fel, a tésztát kevertem és vártam, hogy minden megsüljön, kielemeztem a Josh-sal való kapcsolatom minden mozzanatát, a szexes és a szextelen részt is. Ettől sírhatnékom lett, és nedvesedtem, de legfőképpen dühöngtem. Nem tudtam napirendre térni afölött, hogy minden, ami történt, nem azon a hazugságon alapult-e, hogy ő ugyanannyira érdeklődött irántam, mint én iránta, hogy rám unt-e 275 vagy valamivel feldühítettem, vagy mi a fene történt, de bármennyire is mérlegeltem, arra

jutottam, hogy kidobott valami értékeset, ami az elejétől nagyon különlegesnek tűnt. Kihajított engem. És ez szánalmasnak tűnt, és szánalmasan éreztem magamat tőle, de úgy éreztem, megfosztott valamitől, és sírni akartam. Josh még mindig nem jelentkezett, bár a konok büszkeség és a zavar arra késztetett, hogy ne lépjek vele kapcsolatba többé. Nem kerestem. Tudtam, hogy él és jól van, és mindenekelőtt azt is tudtam, hogy nem akar beszélni velem. És ez azt jelenti, hogy én se vele. Nem hagyom, hogy rájöjjön, mennyire le vagyok lombozódva. Éppen sajtot reszeltem a háromsajtos pogácsába, amikor Russell felhívott. Azt kérdezte, hogy vagyok. Azt mondtam, jól vagyok, mert már nagyon untam, hogy másnak próbáljam megmagyarázni, milyen nevetséges mély verembe estem. Aztán mondott valamit, amitől úgy megdöbbentem, hogy megállt a Wensleydale sajt a kezemben a reszelőn. - Lófaszt vagy jól. Nem vagy jól. Egy pillanatig nem is tudtam, mit szóljak ehhez, annyira dühített a hangja. Zavarba hozott. Megismételtem, hogy jól vagyok - ekkorra már tényleg ez volt az előregyártott válaszom -, de túlságosan hadartam, és ebből mindketten tudtuk, hogy nem vagyok jól. - Elég a búslakodásból, Kate. Több mint elég. Sajnálom, hogy fájdalmat okozott neked az az idióta, de hagyd abba a sírást és hagyd abba a hülye sütögetést. Sarah és én átmegyünk a hétvégén. Viszünk DVD-ket és bort, elmegyünk vacsorázni valami olyan helyre, ahol nincs cukrászdái hangulat. Vita nincs. Ami azt illeti, magammal viszem a paskolót, és ha nem vidulsz fel, használni fogjuk. Hetek óta először sikerült nem erőltetett mosollyal mosolyognom. Mindketten tudtuk, hogy nem áll szándékában ilyent tenni, hogy a mi szexkapcsolatunk 276 véget ért, de attól még mosolyra fakasztott, magabiztosságot öntött belém, megerősített,

hogy van még olyan baráti köröm, amelyre számíthatok akkor is, ha - Russell és Sarah kivételével - senki sem tudta igazán, mit siratok. - A büdös francba! Akkor tényleg össze kell szednem magamat. * * *

Nem lehetett lemondani őket. Süket fülekre talált az a próbálkozásom is, amikor felhívtam Russt és azt mondtam, hogy tényleg jól vagyok, nem kell miattam aggódni. Az utazásukkal kapcsolatban az került a legkonkrétabban szóba, hogy milyen DVD-ket hozzanak; kizártuk azokat a filmeket, amikben robbanás vagy politikai intrika van, és azokat is, amiktől úgy sírva fakadnék, mint valami dilis Bridget Jones. A végén nagyszerűre sikerült. Hamar rájöttem, hogy a bánattól nagyon eluntam magamat. A rossz hangulat kimeríti az embert, nagyon fárasztó, nyomasztó, és egy idő után tényleg kurvára unalmas. És amikor Russell és Sarah benyomult a lakásomba és italos palackokat, DVD-ket meg drága csokoládét lengettek, hirtelen kész voltam lerázni magamról ezt a nyamvadt állapotot. A bor és a Pringles csoki segített - ahogy a legkomikusabb akciókrimi is, amit valaha láttam. Egy kis bor még vidámabbá tette az egészet. Péntek éjjel érkeztek. Korán nekiálltunk tévét nézni - Russell továbbra is a legjobb barátom volt, de velejéig pasi, és amint Josh neve kiszaladt a számon, és a szám ettől remegni kezdett, nagy elánnal vetette bele magát a tévéműsorokról való társalgásba, hogy elkerülje a könnyek áradatát. Több filmet megnéztünk (és számos palack bort megittunk). Russell és Sarah az ágyamban alhatott, én pedig a nappali kanapéján nyúltam el, hogy másnap reggel ott 277 folytathassuk a filmnézést, ahol abbahagytuk, bár megígértem

nekik, hogy előbb összeütünk valami reggelit. Amikor másnap, szombaton reggel fél kilenckor valaki csengetett, majdnem felmordultam. Küldeményt vártam az Amazontól, tudtam, hogy rohannom kéne ajtót nyitni, de korán volt még, és úgy néztem ki, mint akit hasmánt áthúztak a sövényen, és tudtam, hogy a csengetés valószínűleg megzavarta Sarah és Russell édes kettesét. Amikor azonban ajtót nyitottam, nem a postás állt ott. Aki ott állt a küszöbön, azt a legkevésbé vártam. Tudom, hogy meglepettnek kellett volna tűnnöm, de a düh volt a legfőbb érzelem, ami akkor erőt vett rajtam. Volt benne annyi jó érzés, hogy zavartnak látsszon, bár egy lépést hátrált, mintha félne is egy kicsit. Josh mindig is okos volt. - Szia. Bocsáss meg, hogy ilyen korán jövök. Legszívesebben a képébe csaptam volna, bár a végén összefontam a karomat a mellemen, és inkább csak merőn, ellenségesen bámultam. Újságíróként pontosan tudom, milyen hatalma van a hallgatásnak. Egy szót sem szóltam, lazán, ráérősen bámultam. Fáradtnak tűnt, de még mindig bosszantóan szexi volt. Belesajdult a szívem, de nem annyira, hogy lábszárcsonton rúgjam. Nem tudtam eldönteni, hogy ez jó-e vagy nem. Néhány másodperc múlva megtört. - Fogadok, hogy nem számítottál rám. Remek. Heteket vártam... mire is? Legszívesebben megütöttem volna. Nem szexis, játékos módon, hanem konkrétan, hogy fájjon. Minden erőmre szükségem volt, hogy unottnak hangozzon a hangom. Hanyag vállvonással indítottam. - Könyveket rendeltem a húgom születésnapjára. Azt hittem, a futár jött. - A húgod születésnapja van? 278 - Nem. Még nem.

- 0!... - Hosszú csend. — Én nem vagyok könyvfutár. Állkapcsom olyan erősen összeszorult, hogy az már fájt. - Sejtettem. Hallgatásba burkolózott. Zavarodottan, akadozva beszéltünk, de hirtelen rájöttem, hogy nincs szándékomban megkönnyíteni a beszélgetést, kisimítani a társalgás fonalát. Végre hajlandó szóba állni velem? Akkor a francba, beszéljen! De nem beszélt. Áthatón nézett, választ keresett, de ez a tekintet nagyon arra emlékeztetett, amikor azt nézte, vajon így, hogy fáj a szívem, kibírok-e további büntetést. A pillanat buborékja kipukkadt, amint Russell hirtelen kinyitotta hálószobám ajtaját, kibotorkált a hallba, pólót húzott a boxeralsója fölé. - Kate, minden rendben? A világ egy másodpercre megszűnt forogni. Aztán megszólalt Josh. Hangja éles volt, ellenszenves. Még sosem hallottam ilyennek. - Ó, bocsánat. Nem tudtam, hogy társaságod van. Düh robbant belém, pokoli dühös voltam az igazságtalanság miatt; először azért, mert rögtön a legrosszabbra gondolt, aztán pedig azért, mert azt képzeli, hogy bármilyen joga van megsértődni. Kedves volt, perverz, szexi és gonosz, és amint beleszerettem, rögtön szó nélkül eltaszított magától, és megtört cukrászt csinált belőlem, aztán még van képe a sértődöttet játszani. Amikor ő, aki úgy tett, mintha nem venné észre, mennyire szeretem, azt hiszi, hogy máris továbbléptem? Képtelen voltam türtőztetni magamat. - Mit számít az neked? - Megrezzent a hangomban remegő dühtől. - Komolyan. Mit számít az neked, Josh? Ha van valami, amit az elmúlt egy hónap fájdalmasan egyértelművé tett, akkor az mindenképpen az, hogy téged nem 279érdekel, hogy feltárjuk, mi történt kettőnk között. Hát jó. Kapcsolatot nem lehet színlelni,

bár ami azt illeti, azt hittem, érzelmileg elég érett vagy ahhoz, hogy ha úgy döntesz, nem akarsz többet találkozni velem, azt legalább közöld velem. Arca elvörösödött. Szája megmozdult, és egy pillanatra azt hittem, beszélni fog, hogy végre kapok valami magyarázatot. De szeme mögém, az ajtónyílásra rebbent; Russell mintha közelebb jött volna, jelenléte furcsamód megerősítően hatott rám akkor is, ha nem tudhattam, hogy segítőleg lép fel, vagy egyszerűen csak azért hajol közelebb, hogy jobban hallja a veszekedést. Josh becsukta a száját és nyelt egyet, fejét alig észrevehetően ingatta, amiből arra következtettem, hogy már semmit nem akar mondani nekem. Ellenállhatatlan düh tört rám. -Tudod, mit? Nem érdekel. Tényleg nem. Nem az vagy, akinek gondoltalak. Reméltem, hogy te vagy az igazi, aki kiegészít engem... — éreztem, hogy Russell egy lépést hátrál, mintha menedéket keresett volna az érzelmi csatározás elől -, ha ez nem hangzik hihetetlenül bénának a perverz és szokványos értelemben. Azt hittem, te vagy ez az ember, de rájöttem, hogy nem. És most már nem is érdekel. Olyan emberbe szerettem bele, akiről kiderült, hogy nem is létezik. Ez az én hibám, mert olyan naiv voltam, hogy névértéken vettem mindent, amit mondtál. Ebből tanulni fogok. Ne merészelj azzal próbálkozni, hogy bűntudatot keltesz bennem. Ne merészelj! Egy másodpercig minden csendes volt. Sosem vesztem el ennyire az önuralmamat. Nem emlékszem, mikor dühödtem fel így legutóbb. Látóterem perifériáján láttam, hogy Russell tátott szájjal néz, Josh szeme tágra nyílik. Egy lépést tett előre, könyörgőn nyújtotta ki a kezét, meg akarta érinteni a karomat. — Kate, én... Úgy kaptam el a kezemet, mintha 280 megégettem volna, olyan erővel löktem el magamtól, hogy azon magam is megdöbbentem,

és majdnem ledöntöttem a lábáról. — Ne érj hozzám! Köztünk nincs már semmi. És akkor becsaptam az orra előtt az ajtót. Megfordultam, Russellre néztem. Micsoda képet vágott! Sosem látott engem ilyen érzelmi állapotban, és igazán nem tudta, mit tegyen. Éreztem, hogy ajkam reszketni kezd, és egy pillanatra rémület jelent meg az arcán, aztán megacélozta magát a rohamra, odalépett hozzám és a karjába zárt, hagyta, hogy sírjak egy kicsit, aztán összeszedtem magamat, a sírás csillapodott, és zavartan törölgettem összekönnyezett pólóját. Aztán főztem egy kanna teát hármunknak — szegény Sarah felébredt a zajra, hogy úgy üvöltöttem, mintha főszereplő lennék valami szappanoperában, és becsaptam az ajtót. Elmeséltem Sarah-nak a teljes történetet, hogy milyen fantasztikus voltam, és Josh csak hülyén állt ott. Nem voltam biztos abban, hogy minden vádpontban igazam volt, de ezzel eltelt valahogy az idő, és lelohadt a szemem dagadtsága is. Miután biztosak lehetünk abban, hogy Josh feladta és elment, így kimerészkedhetünk reggelizni. Nem mintha egy pillanatra is komolyan gondoltam volna, hogy még ott ólálkodik, csak halvány remény támadt bennem, hátha mégis. Palacsintát ettem, ahhoz volt kedvem.

281

Tizenötödik fejezet Tényleg nagyon ritkán jövök ki a sodromból. Ugyanolyan hajlamos vagyok a hisztizésre és dühöngésre, mint bárki más, de az életben általában nagyon laza vagyok, könnyen kijövök szinte mindenkivel. A Josh-sal való veszekedésem egyáltalán nem vallott rám, annyira, hogy Russell és Sarah is csodálkozott kissé, feltehetően azon, hogy milyen dilis lettem néhány hét alatt, amióta elköltöztem az ő környékükről.

Nálam maradtak a hétvégére, ahogy terveztük, de Josh a dolgok közepébe trafált. Az, hogy olyan hosszú idő után találkoztam vele, meglehetősen felzaklatott. Dühös voltam, nagyon dühös arra, hogyan reagált, amikor meglátta Russellt kijönni a hálószobámból. Ne érts félre, tudom, hogy a körülmények szerencsétlen összejátszása volt, de ha létezik erkölcsi magaslat, akkor azon nem Mr. Nagyon Komoly Lord Ordas Hajlamú állt, nem utolsósorban azért, mert hetekig nem lépett kapcsolatba velem. Ezen méltán kiakadhattam. Az jutott eszembe, mit számít neki, hogy mit csinálok és kivel. Vajon arra gondolt, hogy otthon ülök és sírdogálok? Tudom, hogy sokáig otthon ültem és sírdogáltam, de egyáltalán nem ez a lényeg, és nem volt szándékomban azt sokáig folytatni.

Visszatekintve elismerem azt is, hogy megbántam, hogy becsaptam előtte az ajtót. Nagyon jólesett, amikor megtettem, és határozottan ezt érdemelte. De amikor a csend egyre hosszabb lett, rájöttem, hogy nem kopog be283 újra, és nem fogom megtudni, miért jött át hozzám. És semmi mást sem tudok meg. A drámai

gesztusok elméletben teljesen jók, de a kíváncsiság legalább annyira gyötört, mint a méltatlan bánásmód. Még mindig tudni akartam, miért tűnt el olyan hirtelen, de ezenfelül az is érdekelt, hogy miért gondolta meg magát hirtelen és miért jelent meg nálam. Persze az én kissé túlbuzgó fantáziám vadul dolgozott, ahogy a hallgatásai alatt is, de - a fenébe az újra jelentkező cinizmusommal - egyszerűen nem voltam biztos abban, hogy azért jött-e el hozzám, mert hiányzóm neki, és hirtelen rájött, hogy nem tud nélkülem élni. Ami azt illeti, amikor kinyitottam az ajtót és megláttam az arcát, arról ítélve azt gondolhattam volna, hogy azért jött, mert nálam hagyta a második kedvenc farmerét vagy valami ilyesmi. Határozottan nem volt sürgős szükség az arcán, csak kissé fájdalmas kifejezés. Legalábbis addig, míg meg nem jelent Russell.

Annyira össze voltam zavarodva. Semmi jó nem szokott kisülni abból, ha egy férfit elfog a féltékenység, ugye? Nem vagyok egoista, de tényleg úgy nézett ki, hogy féltékeny. Mi mással kaptam hasonlóan erős ráutaló jelet arról, hogy törődik velem, hogy érdeklem? Milyen idióta baromság ez? Az ilyen nagy drámák és érzelmi nyavalyák a legkevésbé sem hiányoztak nekem egy kapcsolatban - szóval miért törődök vele egyáltalán, különösen azután, hogy már elment?

Agyam folyton ezen dolgozott, akkor is, amikor egyik DVD-t a másik után néztük, gyengébbnél gyengébb történetű, de robbanásokban bővelkedő filmeket. Bár én nemigen szólaltam meg. A hétvége hátralévő része Russell-lel és Sarah-val ártatlanul telt, hogy már közel normális volt.284 Reggeli után visszamentünk a lakásba, újabb DVD-ket néztünk, sok teát ittunk, aztán

elindultunk a háztömb sarkán levő remek curry étterembe. Szeretném úgy tudni, hogy lazán és könnyeden viselkedtem, bár többször is láttam, hogy Sarah és Russ aggódó pillantásokat vált egymással, szóval lehet, hogy ez mégsem sikerült teljesen. De nagyvonalakban teljesen rendben voltam. Furcsamód katartikusan hatott rám, hogy végre mindent kibeszélhettem magamból, és ennek hála mindenben megtaláltam az ésszerű határt. És nem volt mát kedvem újabb adag süteményt sütni, ami nyilvánvalóan haladás. A jó barátok persze a felszín alá látnak. Ahogy a második éjszaka kihúztam a takarómat a kanapé ágyneműtartójából, Sarah megérintette a vállamat. - Kate, nem kell a kanapén aludnod, ha nem akarsz. Zavartan néztem fel rá. Amit együtt csináltunk, mintha egy másik életben csináltuk volna, egy olyan életben, amit nem bántam meg, de határozottan nem akartam visszatérni belé. Mit is mondott? Köhécseltem, próbáltam diplomatikusan megfogalmazni, hogyan mondjak nemet, és ő hirtelen mintha megértette volna félreértésem okát, és fejét ingatta. - Nem, nem úgy értettem. Csak arra gondoltam, hogy te is elférsz az ágyban. Ne aludj ma éjjel itt egyedül. Hepehupás kanapémat elnézve nem csodálkoztam rajta, hogy nem tudtam kialudni magamat az éjjel, addig sem aludtam jól, mielőtt felébresztett a kora reggeli látogató. Elmosolyodtam. - Rendben. Russell köhécselt mögöttem. - Ez mind szép, jó és kedves, de ez nem a világ legnagyobb ágya, és fogadok, hogy miattam nem tudtok kényelmesen aludni. Sarah a karjára csapott. - Fogd be a szádat és legyél kedves. Ez az ő ágya. Ha nem akarsz velünk aludni, aludj a kanapén! 285 Russell hamar válaszolt.

- Nem, drágám, teljesen igazad van. Ettől nevethetnékem támadt és reggel óta először nem éreztem magamat feszélyezettnek.

Másnap reggel meglepően kipihenten ébredtem. Sarah mellettem összegömbölyödve aludt, mindkettőnkön pizsama. Kinyitottam a szememet és megláttam Russellt; a falhoz lapult, a takaró egy postabélyeg nagyságú csücskét markolta. Ettől elmosolyodtam és nagy szeretetet éreztem az én fesztelenül természetes, nem éppen szokványos barátaim iránt. Délután hazamentek, és én valahogy elsírtam magamat, amikor már nem voltak velem; ha az ember néhány évente egyszer jön ki a sodrából, utána szinte biztos az érzelmi másnaposság, és amint egyedül maradtam a lakásban, úgy éreztem, ezt tényleg nem tudom lerázni magamról. A tévé előtt feküdtem, remélve, hogy az idétlen filmek ismétlése és a tea segít kiűzni a melankóliát. Reméltem, hogy ez működik - többheti idegesség és kín után talán fog hatni, ha kiunatkozom magamat. Legalábbis ezt gondoltam másnap reggelig. Akkor megnéztem a telefonomat.

Szia, tudom, hogy tegnap vendéged volt, de találkozhatnánk? Csak beszélgetni? — Csók, csók, J Elolvastam és újraolvastam az üzenetet. Két csók? Ez jelent valamit, ugye? De mit? És vajon akarom tudni? Vajon érdemes kockáztatni? Mi akadályozza meg, hogy ugyanazt a játékot játssza velem hetekig? És mi a fenét ért a „vendég” alatt. Vajon tudja, hogy Russell meg én együtt voltunk? És miért nem tűnik úgy, hogy ez bosszantja? Azt hiszi, most már szabad vagyok? Megkönnyebbült? Elkötelezettség fóbiája van? Megmondaná, ha az lenne? Egyáltalán szeret? Rendkívül bosszantó módon az 286 határozottan tudtam a utolsó volt az egyetlen kérdés, amire választ, és ironikus, hogy legszívesebben éppen erre a kérdésre

nem tudtam volna. Két külön gondolkodásmód van, két irányzat, amelyeket nagyon jól összefoglalt és képviselt Russell és Sarah. Russ szerint a legjobb, amit tehetek, hogy nem vagyok hajlandó találkozni vele, és az ő kedves szavaival azt mondom neki, hogy „hordd el a farkadat, dögölj meg!”, zárjam le a múltat és lépjek tovább. Sarah azonban azon a véleményen volt, hogy találkozzam vele, legyek barátságos, de ne flörtöljek, legyen rajtam valami dögös, hogy sajnálja, amiért lemondott rólam. Néhány napnyi tétovázás után - már nem válaszoltam fél órán belül az üzeneteire - úgy döntöttem, hogy az utóbbi stratégiát választom. Ami talán mazochisztikus karakteremre utal. így történt, hogy egyszer csak elindultam a belvárosba, hogy megigyunk együtt egy italt vagy ilyesmi. Olyan ruha volt rajtam, ami csak egy kicsit volt dekoltáltabb, mint a szokásos cuccaim. És miért? Még most sem vagyok egészen biztos benne. Csak úgy éreztem, hogy meg kell tudnom, mi történt, és meg kell próbálnom megérteni. Tudom, hogy a kifejezést a giccses amerikai talk show-kban használják, de valamiféle végszó kellett, rendes lezárásra. Találkoztunk. Udvarias volt, figyelmes. Kávét rendeltünk, udvariasan beszélgettünk, előbb arról, hogy milyen a legjobb kávé, aztán a húgom születésnapjáról, a szülei házassági évfordulójáról. Csak arról nem vettünk tudomást, hogy elefánt van a szobában. Ahogy teltek a percek, úgy éreztem, hogy legszívesebben felnevetnék; itt ülünk, mintha semmi furcsa nem történt volna. Az egész olyan szürreális. Kimerültséget éreztem és magamat még kevésbé értettem, mint őt. Mi a fenét keresek én még itt? De úgy tűnt, nem én vagyok az egyetlen, aki nem tudja megmagyarázni, mi játszódik le a287 fejében. Aztán Josh mondott valamit, aminek nem volt köze a rokonokhoz, és a kávés-

kanalával játszott, amikor ezt mondta, olyan hangon, mintha az időjárásról beszélne: - Nem tudom, észrevetted-e, hogy meglehetősen hirtelen lehűlt a kapcsolatunk. A szám is tátva maradt ettől az eufemizmustól, aztán önkéntelenül felnevettem. Talán keserűen. Ő megrezzent, de folytatta. Bátorság vagy őrület? Ekkor nem tudtam eldönteni. -Tudom, hogy rosszul viselkedtem. És képtelen lettem volna megmagyarázni neked, magam sem tudtam, hogy mi történik, és tudom, ez nagyon hülyén hangzik. De valami bekattant nálam. És a hétvégéig nem is jöttem rá, hogy mi. Aztán belekezdett. Azt mondta, hogy elképesztően csodálatos voltam, és intellektuálisan tudta, hogy én vagyok a legintelligensebb, legérdekesebb ember, olyan, akivel nagyon régóta nem találkozott, hogy megnevettetem, és nagyon szeretett velem lenni, szóval olyan kedves dolgokat mondott, amiket elraktároztam a tudatomban azokra a szörnyű napokra, amikor utálom magamat. De aztán miközben belső monológom felkészült a „de” után következő szövegre, amiben elmagyarázza, hogy mindezen jó dolgok után miért menekült el tőlem úgy, mintha a pokol kutyái lennének a nyomában, olyasmit mondott, amire önkéntelenül felnéztem, mert azt hittem, rosszul hallottam. - Minél jobban kedvellek, minél több időt töltünk együtt, annál nehezebb dominálnom feletted, Kate. Annál nehezebb bántanom téged. Amikor először játszottunk egymással, és láttam az izgatott nyugtalanságot a szemedben, hallottam a nyöszörgésedet, attól nagyon erős merevedésem lett. De most már nyugtalanít. Sajnálom. Sajnálja? Teljesen kiakadtam. Nem úgy hangzott a hangja, mint aki tényleg sajnálja, de tényleg sajnálni fogja. 288 -Tudod, hogy mekkora idióta vagy? - kérdeztem. Meglepetten

nézett fel. Hányán nevezhették idiótának? Futólag eszembe jutott, vajon ez nem része-e ennek az elcseszett problémának. — Egy olyan érzékeny és tisztán látó ember, aki úgy kitalálja a gondolataimat, mint senki más, aki azzal büszkélkedik, hogy pontosan tudja, mire gerjedek, hogyan képes ilyen reménytelenül hülye lenni? Hogyan lehetséges, hogy éppen azt nem tudod, mivel okoztál a legnagyobb fájdalmat? Azzal, hogy tapintatlan voltál és gyáva, szóra sem méltattál. Ez sokkal jobban fáj, mint bármilyen testi fájdalom. Fejét ingatta. — Tudom. Tényleg tudom. Én csak... — elhallgatott. Mit mond az ember ilyen helyzetben? Hát, a kezdeti kirobbanás után nagyon keveset, részben azért, mert ha leültem volna és összeírom, milyen lehetséges okai vannak mindannak, ami köztünk történt, ez nem lett volna benne az első százban. Úgy éreztem, megtébolyodtam. Később kelletlenül, de tiszteletet éreztem iránta azért, mert sikerült olyasmivel előállnia, amire még az én túl élénk fantáziámmal sem gondoltam volna, de abban a pillanatban nem szóltam. Döbbenten ültem. És ahogy beszélt, csak beszélt tovább és többször bocsánatot kért, olyan zavartan, mintha bevallotta volna, hogy korai magömlésben szenved, elillant kezdeti dühöm és keserűségem, megbántam, hogy idiótának neveztem. Sajnáltam. Igazán úgy nézett ki, mint akinek ölelésre van szüksége és arra, hogy azt hallja, minden rendben lesz. Egy ideig hallgattunk, aztán végre helyrekattant az agyam annyira, hogy meg tudtam érteni, miért nem volt ez probléma korábban. Hajába túrt és azt mondta, még senki felett nem dominált olyan vadul, mint felettem. Hogy jobban tisztel engem, mint bárkit, akivel korábban játszott, olyan 289 értelemben, hogy nagyon jól csinálom, egyenlő vagyok vele, és noha a szó szoros

értelmében beindult attól, hogy dominálhat felettem. Ezért élvezte, hogy e-mailben jókat játszunk, de szemtől szemben nehezen élte meg, amikor méltatlankodva és könnyes szemmel néztem rá. Aztán tovább szabadkozott. Sűrűn kért bocsánatot. Egészen addig, hogy tényleg megöleltem, és megittuk a kávénkat. Még mindig dühös voltam, nem utolsósorban azért, mert mintha képtelen lett volna megérteni, hogy az utóbbi hetekben tanúsított viselkedése mindennél jobban fájt. Nagyobb fájdalmat okozott, mint amit korbáccsal, fakanállal vagy bármi mással okozhatott volna, ami a keze ügyébe került, és hogy a viselkedése miatt a dolgok úgy változtak, hogy nem tudom, helyrehozhatóke valaha. De most már legalább tudtam, miért tűnt el az életemből olyan hirtelen. Kezdtem megérteni. Egy ideig a kávéscsészéjébe bámult, aztán nekem végre sikerült annyira összeszednem a gondolataimat, hogy meg tudjak szólalni, bár nem lehettem benne biztos, hogy ez számít valamit, de jobbm éreztem, mint valaha, hogy a kirakós utolsó eleme végre a helyére került, és talán - ami azt illeti, nyilván - ezt Joshnak is hallania kell, bár nehezemre esett kimondani. Hirtelen én lettem az, aki ideges, akinek erőt kellett vennie magán, hogy megszólaljon, aki tétova volt. Furcsamód őrültnek éreztem magamat, hogy ezeket az alapvető dolgokat nem mondtam ki már korábban. Ami azt illeti, sosem éreztem magamra ennyire sebezhetőnek, akkor sem, amikor sírtam, tehetetlen voltam, amikor a korlátaimat feszegettük. Végül megszólaltam. Hangom lágy volt. Nevetségesen félénk. - Amikor bántasz, azt szeretem. Sőt, vágyom is rá. Nem tudom, érzed-e ezt, amikor szemrehányóan vagy könnyes szemmel nézek rád, amikor pirulok, sőt nem tudom titkolni a félelmet tekintetemben a gondolatra, hogy milyen pokoli, milyen kegyetlen dolgot fogsz művelni velem. 290 Ez attól van, hogy teljesen kiszolgáltatottnak, kihasználtnak, megalázottnak érzem

magamat. Ahogy a kezedet érzem a csuklómon, a torkomon, a hajamban, ahogy érzem, hogy leigázol, az uralmad alatt tartasz, gyorsabban ver a szívem, gyorsabban veszem a levegőt. Benedvesedek. Néha éjszakánként csak fekszem az ágyban és erre gondolok. Belekortyoltam a kávémba. Ez valahogy sokkal nehezebb volt, mint orgazmusért könyörögni. Olyan érzésem volt, hogy akármi történik is, ez életem legfontosabb beszélgetése. Folytattam. Csészém pereme fölött figyeltem, hogyan reagál. — Igen, bántottál. De az én engedélyemmel tetted. Én könyörögtem neked, hogy tedd meg, mert néha szó szerint könyörögnöm kellett. Ebben a kontextusban a bántalmazás nem rossz dolog. Az a tény, hogy te vagy te, és te a kedves, okos, udvarias, szeretnivaló Josh vagy, magabiztossá tett ebben a játékban, és biztonságban éreztem magamat veled. Semmilyen idősebb férfinak nem adtam volna olyan hatalmat magam felett, amilyet neked. Ami azt illeti, sosem adtam át magamat másnak annyira, amennyire neked, még Russellnek sem. És éppen azért adtam át magamat neked ennyire, mert alapvetően normális ember vagy. Ha mindig olyan kegyetlen és nyers lettél volna, mint amilyen akkor vagy, amikor fojtogatsz, nem játszottam volna veled. Ne érts félre, amikor azt csinálod, amikor hatalmi játszmákat játszol velem, amikor olyasmit csinálsz, amitől nyöszörgők, az olyan izgalmas, hogy ha rágondolok, eláll a lélegzetem. De én szeretem ezt a paradoxont. Mindkét oldaladat szeretem. Szeretem, hogy megbízhatok benned annyira, hogy hagyjam bántani magamat, hogy élvezhetem, hogy hatalmad van felettem, meg tudsz ríkatni, és mégis olyan figyelmes és kedves vagy, hogy utána megölelsz, és biztosan tudni akarod, hogy testileg-lelkileg is jól vagyok, és a kezembe adsz egy pohár bort vagy gyümölcslét. Ez jó dolog. Ez 291 a két oldalad nincs egymással ellentétben. Tökéletesen összeillenek, és mindkettőben

megfontoltság és tudatosság van, tudod, hogy mire van szükségem. Ha olyan embert bántasz, aki azt akarja, hogy bántsd, az nem csak hogy nem rossz, hanem gyakorlatilag katartikus kedvesség. Josh teljesen mozdulatlanul ült, miközben beszéltem. Megérintettem a karját, próbáltam megértetni vele, amit mondani akartam; attól féltem, hogy szavaim nem lesznek elegendőek, ami mindent összevetve, eléggé ironikus elgondolás. - Mint mondtam, remélem, hogy ezt már tudod. És ne aggódj, nem azért mondom ezt neked, mert vissza akarom magamat könyörögni hozzád, hogy újrakezdjük a kapcsolatunk. - Hirtelen rájöttem, hogy önkéntelenül közönyös, visszahúzódó hangot ütöttem meg, és ezt nem akartam. Próbáltam pontosítani. - Ne érts félre, nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem is akarnék erre törekedni. Nem mindennap lehet olyan emberrel találkozni, mint amilyen te vagy. Nagyon jó volt, nagyon élveztem veled lenni ágyban és ágyon kívül is.

292

De nem tudom, hogy jót tenne-e neked egy kapcsolat, még ha akarnál is kapcsolatban élni valakivel, nevezetesen velem. De ha semmi más nem történik közöttünk, csak e-mailben nyöszörgünk egymásnak és időnként összefutunk egy sörre, azt hiszem, ezt mindenképpen tudnod kell. Letettem a csészémet. — Igen, szadista vagy. És lehet, hogy ezen el kell gondolkodnod, át kell gondolnod, hogy személyesen ez hogyan érint téged, hogy boldog vagy-e így. De ami azt illeti, én szívesen vagyok veled, olyan ember vagy, akit hazavinnék anyámhoz, akitől ő totálisan eltanácsolna, ha tudná az igazat. Nekem nincs semmi bajom magammal, tudom, hogy szükségem van a fájdalomra, vágyom rá, szeretem, ha kipróbálhatom magamat, ha egy kicsit kényszerítenek, és néha ellenállhatok. Egy ideig szótlanul ültünk. Amikor nyilvánvaló lett, hogy nem igazán tud megszólalni, úgy döntöttem, hogy ideje hazamenni. Felvettem a táskámat a padlóról, a kabátomat a szék támlájáról. - Ha eldöntötted, hogy neked is jó így, akkor hívj. És otthagytam. Mert hirtelen minden értelmet nyert, még a zilált érzelmek kontextusában is, ami Josh és köztem volt. Ha ő az én lelki társam, aki mellett kikötök végre, a domináns felem, a partnerem, akkor ebből fog kiindulni a történet. És ha nem, akkor legalább őszinte voltam és tudtam, mit akarok. És tudtam, hogy érdemes várni rá.

Epilógus /^V zokban a hetekben történt. JL\ Azokban a hetekben, amikor képtelen voltam / Vkikapcsolni, amikor a mindennapi élet megpróbáltatásai annyira átcsaptak a fejem fölött, hogy a szex volt a legutolsó dolog, ami megfordult a fejemben, és az is eredménynek számított, ha túléltem egy-egy napot, és nem robbant szét az agyam. Hosszú, mozgalmas, stresszes munkanapokon küzdöttem át magamat, az estéket azzal töltöttem, hogy határidőre befejezzem ezt a könyvet. Egyre többet gondolkodtam énemen mazochista énemen és egyénként is -, és szavakba próbáltam önteni, egyszerre szexi és igaz szavakba, akkor is, ha néha az éntudatosság nem a legkedvezőbb színben tüntet fel. Ironikus módon mindez azt hozta, hogy orgazmus helyett az alvást választottam. Ahogy a nagy könyvben meg van írva: „csak munka, semmi szex”. így amikor beléptem a szobába és megláttam, hogy a számítógépem mellett ül és azt a fejezetet olvassa, amit néhány napja félretettem, nem gondoltam, hogy ez egy dugással töltött délután nyitánya lesz. De mint minden szubmisszív jól tudja, az ilyesmi gyakran nem rajtunk múlik. Alávetett pozícióba helyezkedni néha könnyebb, néha nehezebb. És most éppen, amikor a fejem tele van a kismillió- nyi hülyeséggel, ami az elmúlt hetekben történt, fényévekre vagyok legjobb engedelmes énemtől - és nézzünk szembe a ténnyel: többnyire gondjaim vannak az engedelmességgel. Bárcsak ne lenne olyan átkozottul szexi! Ez határozottan elég elhamarkodott következtetéssé nyilvánít mindent,295 ami ezután történni fog. - Szóval már majdnem befejezted a könyvet.

Bólintok. - Csak néhány simítást kell még tenni rajta itt-ott. Éppen neki akartam fogni. Mosolyog. - Érdekes olvasmány. Elpirulok. - Köszönöm. Biztosan kicsit bizarr ezt így olvasnod. Vigyorog, homlokát ráncolja, összevonja, fel-le mozgatja a szemöldökét, aztán kissé aggodalmas arcom láttán megszán. Hozzám lép, lehajol, lágyan homlokon csókol, aztán keményen szájon. Belesimulok a csókba. - Szívesen. Mondhatnám, hogy kutatómunkát végeztem, de őszintén szólva nekem nem kell használati utasítás hozzád. Nagyképűségétől fölnevetek. Megnevettet. Olyan boldog vagyok, mint még soha. De aztán ahogy ott állok és nézem, valami megváltozik a tekintetében. Kéjvágy villan benne és egy kis veszély. Hangja úgy rezdül, hogy belebizsereg a gyomrom. - Térdre! Nem mozdulok azonnal. Hosszú hetem volt, és bár ez az egész nagyon mulatságos meg minden, nemigen van kedvem hozzá. Tudom, hogy ez az irónia csúcsa, de tényleg nincs kedvem. Persze ha eléje térdelek úgy, hogy ő a széken ül, nagyon jó látvány tárul a szemem elé. A fenébe, mondom magamnak és letérdelek. Az a helyzet, hogy még mindig nem tudok színlelni. És ha csak ímmel-ámmal megyek bele a dologba, azzal csak bajt hozok magamra. - Szóval grimaszt vágtál. - Nem. - A francba! Mi a fenének vitatkozom? Az is hiba volt. Pofa be. - De igen. És most ráadásul mintha 296 feleseltél volna. Esküszöm, éppen a nyelvemre harapok, nehogy kicsússzon

a számom valami feleselésféle. Éppen csak sikerül magamban tartanom, de késő. Szinte biztos vagyok benne, hogy érezte, de úgy látom, inkább szórakoztatja, mint bosszantja a dolog. Aztán ismét a tárgyra tér. - Vetkőzz le! Csak a bugyi maradjon rajtad, aztán térdelj vissza! Takarékosan bánok a mozdulatokkal. Ez nem sztriptíz. Tudatos vagyok, vigyázok, már így is elég bajt csináltam, ezért gyorsan engedelmeskedek. Lesütött szemmel térdelek le, hogy sem valós, sem képzelt szemrebbenés ne keverjen nagyobb bajba. Ágyéka alig egytenyérnyire van az arcomtól. Kezem a combom mellett, igyekszem nem mordítani, nem próbálom megérinteni. - Csípd meg a mellbimbódat. Hadd lássam! Keményen. Mutasd a melledet! Gyerünk! Húzni, csavarni kezdem mellbimbóimat, felemelem velük a melleimet. Meztelennek lenni, teljesen megmutatkozni előtte, miközben ő tetőtől talpig lel van öltözve, és úgy néz ki, mintha vacsorázni indulna, olyan megaláztatás, amit ő nagyon élvez, de nekem még most is nehéz eltűrni. Olyan zavarban vagyok, hogy lehunyom a szememet; érzem, hogy egy kicsit elpirulok, de azt is, hogy lábam között nedvesedni kezd a bu- gyim. Kezemre csap, ő ragadja meg, csavarja mellbimbóimat. Döbbenten nyitom fel a szememet, önkéntelenül felkiáltok a fájdalomtól, ahogy magasra rántja mellemet, felemelkedek a földről, igyekszem csillapítani a kínt. — Szánalmasan csinálod. így kell. - Azzal keményen megcsavarja, hogy illusztrálja, mit akart, és én mély levegőt veszek, hogy kibírjam a fájdalom hullámát. - Most csináld rendesen. És lefelé nézz! Nem tudom, hogy vannak ezzel 297más engedelmes hajlamúak, de én elég jól tudom viselni a fájdalmat, amit más okoz; ki merem

jelenteni, hogy ha benne vagyok a játékban, elég jól tolerálom a szenvedést. De azt kérni, hogy magamnak okozzak fájdalmat? Ezt valahogy nehezebb kibírni. A saját lábamat sem tudom legyantázni, mert ha a fájdalomra gondolok, képtelen vagyok letépni a gyantacsíkot. De Josh most nagyon dühös, ezért szemlesütve erősebben csavarom meg már vörös és fájó mellbimbóimat. Igazán nem tudom, mennyi ideig maradunk így. A szobában nem mozdul semmi, csak ő moccan ki a látóteremből. Nagyon akarom látni őt, de a lába közötti résben a fapadló egy csomóját nézem elszántan. — Nagyszerű látvány. De nem tudom, hova élvezzek. Gyalázat lenne a hajadba spriccelni, mert most mostad meg. Talán a melledre kéne. Mit szólsz? Lopva felpillantok, vajon választ vár-e. Engem néz, és tekintetem gyorsan visszarebben a földre, mielőtt még befejezné a parancsot, hogy lefelé nézzek. Hangom tétova, próbálom kitalálni, hogyan mondjam, hogy azt akarom, a számba élvezzen. Szeretem a számba venni. De így, hogy kizökkentem az egyensúlyomból, talán a bizonytalan a legjobb kifejezés az állapotomra, és inkább kérdésként hangzik a válaszom, ami nagyon mulattatja. Ott térdelek előtte, a lábát bámulom, és hirtelen megváltozik a hangulatom. A hosszú munkahét súlya enyhül, és csak arra tudok gondolni, mennyire zavarba hoz ez a gyönyörű férfi, és mennyire igyekszem kielégíteni, hogy (tudom, hogy nem ez a lényeg, de bocsásd meg, hogy kicsit önző vagyok) ő is kielégítsen engem. A gondolat, hogy megérint, hogy megengedi, hogy megérintsem, annyira vonz, annyira akarom, hogy ebben a pillanatban minden más elhalványul. -Állj fel! 298 Elég hosszú ideig térdeltem előtte, így beletelik néhány

pillanatba, míg visszanyerem egyensúlyomat. Vállamnál fogva fordít arra, amerre akar, aztán ujjai a lábam között siklanak el, a nedves anyagot besimítják nagyajkaim közé, és nevet, hogy mennyire nedves vagyok. Küzdők, hogy egyenesen tudjak állni, egyenesen előrenézek, ahogy incselkedő ujjait futtatja rajtam. Köröket rajzol a gerincemre, amitől egész testemben megborzongok, aztán lehúzza rólam a bugyit. Kösz. Kilépek belőle, lábam köze tocsog, közben ő a tarkómnál elkapja lófarokba kötött hajamat, és keményen beleránt, durván a földre teper. Térdre tápászkodok, mire a csípőjéhez szorít, erősen egy helyben tartja fejemet. - Még mindig olyasmiket csinálsz, amire nem kértelek. Nem akarom, hogy kezdeményezz. Azt akarom, hogy csak azt csináld, amit mondok neked, és akkor, amikor mondom, se előbb, se később. Ha kérdezek valamit, válaszolj azonnal és udvariasan. Okos kislány vagy. — Erre a leereszkedő hangnemre csak nézek, tágra nyílt szemmel, döbbenten. - Egyszerű dolgokat kérek. Megértetted? Torkom száraz. - Igen. Bocsánat. Egyre hosszabb a csend, a hajamnál fogva tart, nem mozdulhatok; nekidőlök, miközben ő úgy áll felettem, mint egy győzedelmes hős. - Helyes. Mit gondolsz, mi fog történni most? Tudom. Istenemre, tudom. De nem akarok túl konkrétan válaszolni, nehogy ötleteket adjak neki. Vajon van rajta nadrágszíj? Vajon emlékszik, hol tartom a játékaimat? Megrántja a hajamat. - Nos? - Meg fogsz büntetni. - Valóban. 299 Megint mozdulok, pozitúrába állít, a kanapé karfájára kell

hajolnom. Terpeszbe rúgja a lábamat, hogy a lábam közé lásson, aztán a seggemre fordítja figyelmét; végighúzza ujját az érzékeny íven, borzongva várom az első ütést. Volt már, hogy a pálcától és a nadrágszíjától is sírva fakadtam. De ha ki akar tenni magáért, a puszta tenyeres ütések is fájdalmasak tudnak lenni. És ahogy az első ütés csattanása visszhangzik a szobában, felszisszenek, bent tartom a levegőt, a fájdalom hullámát igyekszem levezetni, és tudom, hogy ez nem amolyan játékos paskolás lesz, hanem igazán fájni fog. Az a helyzet, hogy amíg záporoznak az ütések, amíg ebben a pozitúrában maradok, és a fájdalmat igyekszem kibírni, minden más gondolat eltűnik a fejemből. Nem gondolok a fárasztó munkahétre, a szavak számára, az új bekezdésekre, nem aggódom, hogy milyen lehetek meztelenül, felfelé fordított seggel, és arra sem, hogy mennyire felizgultam (csak a pontosság kedvéért: nagyon). Csak a fájdalom hullámain sodródom és állom a rám mért csapásokat, mert már tudom, hogy csak ennyit kell tennem, hogy a kedvére tegyek. És nem akarok mást, mint a kedvére tenni. Fejem tiszta, könnyű lett, és csak azt érzékeltem, hogy seggem egyik fele alapos verésben részesül. Egy pillanatra megáll, azt kérdezi, hányszor csapott a seggemre. Csak találgatni tudok, próbálok nem remegni, ahogy végighúzza ujját felforrósodott alfelemen. A másik farpofa verésénél már számoltatja az ütéseket, és minden egyes csapást meg kell köszönnöm. Elmondhatom, hogy ekkor már nem fintorgok, nem forgatom a szememet, annyira lefoglal az igyekezet, hogy remegő lábamon megállják. Amint befejezte, hátralép, és minden teketória nélkül hátulról belém dugja az ujját. A barbár támadástól nyöszörgők és hánykolódok, mint egy állat, ahogy ujjait mozgatja, miközben a hüvelykujjával minden lökésnél 300 hozzáér szétbüntetett seggem pereméhez. Nagyon erős az élmény. Könnyeden csusszan ki-be a

keze, egyre közelebb dörzsöl az orgazmushoz, egyre keményebben, és olyan vadul csiszolja csildómat, hogy az intenzív gyönyör szinte fáj. A büntetés alatt megálltam a helyemet, de a gyönyör túl sok, ezt már nem bírom, és keményen elélvezek az ujjai körül. A lábam kicsúszik alólam, a padlóra omlok, ott kuporgok egy pillanatig, próbálok rendesen levegőt venni. Olyan, hogy rossz orgazmus, nincs, de ez egyszerűen tökéletes kioldódás a hét végén. Mintha testem szétesett volna elemeire, hogy újraépüljön. Ahogy egyre inkább felfogom, hol vagyok, felemelkedek összekuporodott testhelyzetemből, és azt látom, hogy ő áll fölöttem. Ahogy felém mozdul végre, odahajolok hozzá és a számba veszem. De éles fájdalmat érzek fejbőrömön, a hajamnál fogva visszaránt. - Csak azután, hogy engedélyt adtam rá. Újra szóra nyitom a számat, ezúttal azért, hogy bocsánatot kérjek, de közben a tarkómra szorítja kezét és ajkaim között belém nyomul; egy pillanatig küszködnöm kell, hogy

301

fuldoklás nélkül be tudjam fogadni. Ajkammal dolgozni kezdek rajta, buzgón nyalom és szopom, élvezem érezni, ahogy egyre vastagabb a számban, hallani, ahogy lélegzése megváltozik. És abban a pillanatban világom tengelye az ő farka, nem számít más, csak az, hogy elélvezzen a számban. Semmi más nem számít, és ez az egyszerűség gyönyörű, felszabadító érzés. Mosolygok, amikor belém élvez; a merengő békesség gyönyörű, szürreális pillanata ez. Szexuálisan engedelmesnek lenni személyiségemnek csak egy darabja. De nagyon lényeges elem ahhoz, hogy az vagyok, aki: legalább olyan fontosságot tulajdonítok neki, mint a barátaimnak és a családomnak, annak, hogy szeretem a munkámat, a kreativitásnak és a változatosságnak, amit ebből kapok, önálló, makacs lényemnek, annak, hogy a Marmite élesztőkrémet is szeretem. Hirtelen a piszok rossz hetem, minden, ami húsz perccel ezelőtt olyan sürgősnek és fontosnak tűnt, egy világnyi távolságra kerül. Most, ebben a pillanatban, ahogy a seggem fáj, és az ő ízét érzem torkomban, ő az én világom legközepe. És kegyetlenül élvezem.