1
INTRODUCTION In the 20th century, nationalism has been called both as a modern disease and a religion for modern society. Mixing the darker characteristics of these metaphors, one could call it also as a blind pandemic which has a particular connection with modernization. How does it spread and what role does the faith play in it? How do the masses catch that infection and what are the dogmas of this belief? The main focus of the Between Ideology and Identity. Budapest Version exhibition is to briefly sketch out some features of that very politically and culturally complex tension between the nationalist ideology and national identity. The study currently accessible in Labor exhibition space is far from being complete – selected works are just a few fragments from that vast and extremely multi-faceted phenomenon. In the context of Between Ideology and Identity. Budapest Version exhibition, national identity is not something born into, inherited or created on its own. National identity can only be constructed as a product of nationalist ideology. Each nation-state is the victory of a specific form of nationalism in a specific territory, and it is vitally important for a nation-state to reproduce the nationalist ideology and identity. One should not limit the definition of nationalism as a historical phenomenon that dates back to the time before World War II or as something peripheral and extreme that is a byword for violent, radical and separatist movements that drift into terrorism. Rather, the exhibition views nationalism as a widespread mentality and ideological machinery that organizes our everyday life, surrounds us all and has thus become one of the relatively dominant background elements of contemporary social reality. Identity – whether collective or individual – is always relational, playful and performative: it is expressed, reproduced or affirmed to oneself, to the other members of the community and to outsiders through certain rituals. In the Between Ideology and Identity. Budapest Version, artists examine the national rituals and ideological habits well as analyze the mechanism of their functioning. The specific attention is turned to the socio-political situation in former Eastern Europe, where the nationalism might be characterized with keywords like post-Socialist era, ethnocentrism, and short traditions of democracy as well as modern nation state. Between Ideology and Identity. Budapest Version is a modified and re-curated version of the exhibition of international contemporary art, that initially took place in Kumu Art Museum, Tallinn, Estonia in February 2010. Rael Artel
RAEL ARTEL (b 1980) is an independent curator based in the forests of Estonia. She graduated from the Institute of Art History at the Estonian Academy of Arts in 2003, and participated in the Curatorial Training Programme in De Appel, Amsterdam (2004–2005). Since 2000, she has contributed to a number of magazines in Estonia and elsewhere, and curated shows in Estonia, as well as in Lisbon, New York, Amsterdam and Warsaw. In 2004–2008 she ran and moderated her experimental project space Rael Artel Gallery: Non-Profit Project Space, and in 2007 she initiated Public Preparation, a platform for knowledgeproduction and network-based communication, which since the beginning of 2008 has focused on issues of nationalism and contemporary art in Europe in the format of international meetings.
2
3
BEVEZETÉS
Shadows in Wonderland
A huszadik században modern betegségnek és a modern társadalom vallásának is nevezték már a nacionalizmust. E metaforák legsötétebb tónusait vegyítve akár világméretű, járványszerű vakságnak is nevezhetnénk, amelynek igy vagy úgy, de köze van a modernizációhoz. De hogyan terjed, és milyen szerepet játszik ebben a hit? Hogyan válik tömegessé a fertőzés, és mik ennek a hitvilágnak a dogmái? Az Identitás és ideológia között. Budapesti kiadás című kiállítás fő törekvése arra irányul, hogy felvillantson néhány gondolatot a nacionalista ideológia és a nemzeti identitás politikailag és kulturálisan rendkívül összetett, feszültségterhes viszonyáról. A Labor kiállítóterében megtekinthető munkák korántsem a teljesség igényével kerültek bemutatásra – a kiválogatott művek csupán töredékeiben szemléltetik ezt a mindenütt jelenlévő és igen sokoldalú kapcsolatot. Az Ideológia és identitás között. Budapesti kiadás értelmezésében a nemzeti identitást nem a születéskor kapjuk készen és nem is örököljük. A nemzeti identitást a nacionalista ideológia termékeként csakis megalkotni lehet. Minden egyes nemzetállam a nacionalizmus adott területhez kapcsolódó győzelmével jön létre. A nemzetállamok mindig a nacionalizmus adott területhez kapcsolódó győzelmével jöttek létre; számukra életbevágóan fontos volt a nacionalista ideológia és identitás újratermelése. Nem érdemes pusztán a második világháború előtti történelmi jelenségként gondolni a nacionalizmusra, sem leszűkíteni a fogalom jelentését a marginális és szélsőséges megnyilvánulásokra, hogy a terrorizmusnak megágyazó erőszakos, radikális és szeparatista mozgalmak szinonimájává váljék. A kiállítás a nacionalizmust éppen ezért olyan széles körben elterjedt mentalitásnak, illetve ideológiagépezetnek tekinti, mely beleszól a mindennapi élet megszervezésébe, körülvesz bennünket, és ezáltal társadalmi valóságunk egyik háttértényezőjévé válik. Az identitás – kollektív és egyéni értelemben véve egyaránt – mindig viszonylagos, játékos és performatív jellegű: bizonyos rítusok keretében jut kifejezésre, termelődik újra, vagy nyilvánítják ki az emberek saját maguk, a közösség más tagjai, vagy a kívülállók előtt. Az Identitás és ideológia között. Budapesti kiadás keretében a művészek mélyrehatóan vizsgálják a nemzeti rítusokat és az ideológiák szokványos megnyilvánulásait, valamint elemzik az ilyenfajta cselekvések működési módját. Elsősorban az egykori Kelet-Európa társadalmi-politikai helyzetét veszik szemügyre, ahol a nacionalizmust a poszt-szocializmus, az etnocentrizmus kulcsszavai, és a demokrácia, valamint a modern nemzetállam csekély hagyományai jellemzik. Az Identitás és ideológia között. Budapesti kiadás az eredetileg 2010 februárjában, az észtországi Kumu Művészeti Múzeumban, Tallinban bemutatott nemzetközi kortárs művészeti kiállítás módosított és újrarendezett verziója. Rael Artel
WOJCIECH DOROSZUK
Wojciech Doroszuk’s El Dorado RAEL ARTEL (szül. 1980) az észt erdőkben élő független kurátor. 2003-ban végzett az Észt Művészeti Akadémia Művészettörténeti Intézetének hallgatójaként, majd az amsterdami De Appel kurátorképző programján vett részt (2004–2005). 2000 óta számos észtországi és külföldi magazinnak dolgozott, és hazájában, valamint Lisszabonban, New Yorkban, Amsterdamban és Varsóban is rendezett kiállítást. 2004 és 2008 között és vezette kísérletező műhelyét, a Rael Artel Galériát, egy nonprofit kiállítóteret, 2007-ben pedig elindította a Public Preparation tudástermelő és hálózati kommunikációs platformot, amely 2008 elejétől nemzetközi találkozókat szervez a kortárs európai művészet és a nacionalizmus viszonyáról.
The main topic of Wojciech Doroszuk’s ironic video El Dorado is post-Communist migration from the former Eastern Europe to the former West. The work has been filmed in the dream world of any former Eastern European, in Switzerland, the Zurich canton, to be precise. It starts and ends with very cute, stunning, cliché scenes of El Dorado, the society that makes everyone happy. It is paradise on earth, with its astoundingly beautiful nature, pleasant atmosphere, and a lot of free time for the enjoyment of both. The artist chats with Poles who have immigrated to Switzerland and have lived there for a longer period, collecting their opinions and impressions of the “actual” nature of El Dorado. The lively “combined interview,” composed of several interviews, provides telling insight into the attitudes and values of not just the Swiss people (which is not based on ethnicity, but rather on “the nation of the will”), but primarily the attitudes and values of the Polish expatriate community. The fragments of the discussions complement each other and form a fluently mixed sequence, concluding as the opinions accumulate and the attitudes become a recognizable, coherent diagnosis. The glittering and visually perfect mask falls to reveal the “real” face of the state. In front of a compatriot’s camera, the people portrayed allow themselves to be blunt and talk guilelessly of everything that offends them in Swiss society. They rail against the Swiss, their habits, and their distant air. They consider the Swiss to be narrowminded, mentally unstable, lazy, stupid, and greedy for money. They consider the local population to have a low spiritual and mental level (they believe this is a result of the Protestant faith) and think that the locals do not act according to their gender roles, preferring money and material values instead of intellectual development. Actually the artist portrays the Poles living outside Poland, as well as their prejudices and complexes concerning their community with diverse ethnic heritages, religious beliefs, and sexual orientations. At the end of the video, the viewer learns that many interviewees do not really interact with the locals, making their tales even more ridiculous. Rael Artel
Wojciech Doroszuk El Dorado / Eldorádó
Wojciech Doroszuk El Dorado / Eldorádó
Csodaország árnyai Wojciech Doroszuk: Eldorádó Wojciech Doroszuk ironikus Eldorádó című videója a régi Kelet-Európából az akkori Nyugatra tartó poszt-kommunista kivándorlással foglalkozik. A filmet a kelet-európaiak egykori álomvilágában, Svájcban, egész pontosan a zürichi kantonban forgatták. A film elején és a végén roppant kedves és megejtő, jellegzetes jelenetek láthatók Eldorádó, a boldogság netovábbjának társadalmáról. Valóságos földi paradicsom ez az ország, döbbenetesen szép tájakkal és kellemes környezettel, ahol ráadásul rengeteg szabadidő áll rendelkezésre, hogy mindezt élvezni lehessen. A művész beszélgetésbe elegyedik egykor Svájcba kivándorolt, és már régóta ott élő lengyelekkel, hogy az ő véleményükön és benyomásaikon keresztül mutassa be “tényleges” mivoltában Eldorádó. A több személlyel felvett beszélgetésekből szerkesztett interjúk révén nem is annyira a (amúgy etnikailag beazonosíthatatlan, inkább “az akaratos népként” megjelenő) svájciakról, hanem főként a lengyel kivándorlók közösségének viselkedéséről és értékeiről kapunk érzékletes képet. A beszélgetések egymást kiegészítő részletei sokszínű beszédfolyammá állnak össze, amely a vélemények és magatartásminták tömkelegét bemutatva általános látleletet ad a helyzetről. Ahogy lehullik a csillogó és vizuálisan tökéletes maszk, felsejlik az állam “igazi” arca. A honfitárs kamerája előtt a bemutatott személyek hajlamosak elengedni magukat, és kertelés nélkül beszámolnak mindenről, ami sérti őket a svájci társadalomban. Kirohanásokat intéznek a svájciak ellen, bosszankodnak a szokásaikon, nehezményezik, milyen távolságtartóak. A svájci népet korlátoltnak, zavaros gondolkodásúnak, lustának, butának és kapzsinak tartják. Úgy gondolják, a helyi lakosság alacsony szintű lelki és szellemi életet él (ami szerintük a protestáns hitből fakad), és, hogy nem a saját nemi szerepüknek megfelelően viselkednek, valamint jobb szeretik a pénzt és jobban törődnek az anyagi javak megszerzésével. A művész tehát valójában a Lengyelországon kívül élő lengyeleket, a sokféle etnikai örökséggel rendelkező közösségüket illető előítéleteiket és komplexusaikat, vallási meggyőződéseiket és szexuális érdeklődésüket ábrázolja. A videó végére a néző számára kiderül, hogy az interjúalanyok közül sokan alig érintkeznek a helyiekkel, amitől még nevetségesebbek az általuk elmondott történetek. Rael Artel
4
WOJCIECH DOROSZUK
FLO KASEARU & TANEL RANNALA
5
FLO KASEARU & TANEL RANNALA
A Summer Night Re-enacting a Revolution by Flo Kasearu & Tanel Rannala
Wojciech Doroszuk El Dorado / Eldorádó
WOJCIECH DOROSZUK (b 1980) is a video artist and photographer based in Krakow and Rouen. He graduated from the Academy of Fine Arts in Krakow in 2006. His solo shows include these at the BWA Awangarda, Wroclaw (2009) and Centre for Contemporary Art Zamek Ujazdowski, Warsaw (2007). His works have been shown, among others, at the Museum of Modern Art, Warsaw; Nassauischer Kunstverein, Wiesbaden; vertexList, New York; Belfast Exposed, Belfast; The Stenersen Museum, Oslo; and Sala Verónicas, Centro Párraga, Murcia. A major underlying theme in Doroszuk’s work is the fear of the Other, which embraces the broad issue of identity – from national to sexual – and a tendency to define one’s identity in terms of the differences in others, so that the problem arises not only between cultures but within them, and within small groups. WOJCIECH DOROSZUK (szül. 1980) Krakkóban és Rouenben élő videóművész és fotós. A krakkói Képzőművészeti Akadémián végzett 2006-ban. Egyéni kiállításai a wroclawi BWA Awangardában (2009) és a varsói Zamek Ujazdowski Kortárs Művészeti Központban (2007) voltak, de műveit látni lehetett többek között a varsói Modern Művészeti Múzeumban, a wiesbadeni Nassauischer Kunstvereinben, a New York-i verexList-ben, a belfasti Belfast Exposedban, az oslói Stenersen Múzeumban, és a murciai Centro Párraga Sala Verónicas kiállítótermében is. Doroszuk munkásságának alaptémája a Másiktól való félelem és ezáltal az identitás tágabb kérdésköre – a nemzetitől a szexuális identitásig – valamint az az általános jelenség, ahogyan a másmilyenektől való különbözőség alapján határozzuk meg önmagunkat, miáltal nem csak a kultúrák között, hanem a kultúrákon illetve a kisebb csoportokon belül is megjelenik az identitás problémája.
In the photography series Re-enacting a Revolution, Estonian artists Flo Kasearu and Tanel Rannala documented one of the most monumental as well as questionable mass events commissioned and realized to commemorate the 20th of anniversary of the legendary Night Song Festival, also known as a part of Singing Revolution events, which happened spontaneously in one warm summer night in 1988. Twenty years later, the reenactment of that historical event was staged and a crowd of 70,000 people gathered together to sing patriotic and national songs. The artists have depicted the atmosphere of the Tallinn Song Festival Grounds that night, which in same cases have taken the form of mass hysteria. Needless to say, the popular singing party was part of the official Estonian Republic 90 jubilee programme. Rael Artel
Egy nyáréjszaka Flo Kasearu & Tanel Rannala: Egy forradalom újraélése Az Egy forradalom újraélése című fotósorozatukban Flo Kasearu és Tanel Rannala észt művészek az egyik legnagyobb szabású és egyszersmind kétes hírű tömeges eseményt dokumentálták. Ez a legendás Éjszakai Dalfesztivál volt, ami 1988 egyik forró nyári éjszakáján spontán szerveződött Éneklő Forradalom eseményeként is ismert. Húsz évvel később újra eljátszották a történelmi eseményt, amire mintegy hetvenezres tömeg gyűlt össze, hogy együtt énekeljenek hazafias és nacionalista dalokat. A művészek megörökítették, hogy milyen volt aznap éjjel a hangulat a Tallini dalfesztivál helyszínén, ahol más, hasonló eseményeken tömeghisztéria szokott kialakulni. Mondanunk sem kell, a népszerű közös dalolás az Észt Köztársaság kilencvenéves születésnapjára rendezett ünnepléssorozat hivatalos programjának része volt. Rael Artel
Flo Kasearu & Tanel Rannala Re-enacting a Revolution / Egy forradalom újraélése
FLO KASEARU (b 1985) is an artist based in Tallinn. She received her BA in painting and continueing her studies in MA program at Estonian Academy of Arts. In 2006–2007 she was an exchange student at Universität der Künste Berlin in Rebecca Horn’s studio where she started working within the field of video art and performance. The topics that she is interested in, range from exploring the public space, analyzing national values or crowd behavior, playing with freedom and economic crisis, to dealing with art education and critics of art critic and others. Her works have been exhibited widely inside and outside of Estonia. FLO KASEARU (szül. 1985) tallini művész. Jelenleg az Észt Művészeti Akadémia MA programjának hallgatója, itt szerezte meg a BA diplomáját is festészet szakon. 2006-tól 2007-ig Rebecca Horn tanítványaként a berlini Universität der Künste vendéghallgatója volt, itt kezdett el videó-, és performansz-művészettel foglalkozni. Érdeklődése számos témára kiterjed, a nyilvánosság vizsgálatától és a nemzeti értékek vagy a tömeg viselkedésének tanulmányozásától kezdve, a szabadsággal vagy a gazdasági válsággal kapcsolatos témákon keresztül a művészetoktatásig és a művészetkritika bírálatáig. Munkái Észtországban és azon kívül is számos kiállításon kerültek bemutatásra.
TANEL RANNALA (b 1983) is an artist who lives and works in Tallinn. He graduated from Estonian Academy of Arts, from Fine Arts department. Since 2006 he has participated in numerous exhibitions mainly in Estonia. He works as an art teacher in Sally Studio and has initiated an alternative platform Joonmeedia for self-education and self-publishing practices. TANEL RANNALA (szül. 1983) Tallinban élő és dolgozó művész. Az Észt Művészeti Akadémia képzőművészeti tagozatán végzett. 2006 óta számtalan, főleg észtországi kiállításon vett részt. Jelenleg a Sally Studióban oktat művészetet, azon kívül megalapította a Joonmeedia önképzéssel és saját kiadványkészítéssel foglalkozó alternatív műhelyt.
6
7
EVA LABOTKIN
Reproducing the Nation
munka különféle gondolatokat ébreszt, én mindegyiket elfogadom. Én egy szülő nőt láttam magam előtt. Egy kötelességtudóan, a saját érzései ellenében teljesítő nőt. Egy olyan nőt, aki a saját testével váltja valóra a nemzeti ideált. A földet teremtő és azért önmagát feláldozó nőt. Ugyanakkor a föld kihányása a testből az említett ideálok elutasítását is jelentheti. Számomra a föld egyszerre jelképezi az embert és annak ellenkezőjét. Talán ugyanannak az anyagnak a különféle formáiról van szó: embertől a földig és vissza, a földtől az emberig, a köztes állapotokat is beleértve. Ez egy normális és természetes, szükségszerű és egyben gyönyörű folyamat. Az ember viszonya a földhöz – talajhoz, környezethez, területhez – vitathatatlan és kikerülhetetlen. Akkor van gond, ha ez a kapcsolat, vagy annak egy része mitizálódik, politikai célok igájába vonják, amikor az élet körforgásából kimerítő hajsza lesz, az egyének pedig statisztikai adatokká válnak.
Eva Labotkin’s Woman in the Field Rael Artel: Please tell us a little bit about the background to the performance that forms the basis for your video Woman in the Field. How was it born and why? Eva Labotkin: For some time now, I have thought about my personal relationship with the history and culture and Estonia, about my own identity as an Estonian, an Estonian woman. They say that Estonians are an agrarian people who consider their relationship with the natural environment and traditions to be important. They also say that Estonians are quiet and reserved, yet strong, hard-working and willing to suffer a great deal for their goals – kind of like draft horses. They value difficult labour and identify themselves with their work. I have tried to ponder and understand these values, to find the characteristics to go with this stereotype and to play them out during performances, to search for this link with the soil and traditional values, even if I don’t really acknowledge them in myself … RA: Labour and land – such an Estonian association ... EL: I wanted to do a piece on land and soil, to literally work with them to get over my sense of alienation and to find out what the land means to me. During this specific performance, I tried to discover myself as a mother contributing to the fertile soil. I felt partly like a masochist, but also like a martyr, strong and firm in her beliefs. I gave it the title Woman in the Field because it brought to mind the image of some kind of painting in the vein of Socialist Realism. I imagined a tractor driver or grain harvester singing happily and working to feed the great motherland. RA: Giving birth to black soil is a very strong image. How do you yourself interpret this? EL: Giving birth to, or aborting, soil is indeed a strong image that allows for very different interpretations. It’s obviously a symbol that is somehow important to all of us. All the people to whom I’ve shown the video have understood it differently. They have approached the work through political, Christian or psychological viewpoints. I think it’s good if a piece allows for different thoughts and I support them all. I myself saw the action primarily as an image of a woman’s labour. A woman dutifully producing and despite her own emotions. A woman performing the national ideals through her own body. A woman contributing to/sacrificing for the land. Then again I feel that pouring soil out of yourself might also be considered a rejection of the aforementioned ideals. For me, soil is both the symbol and opposite of a human being. Maybe they are the different forms of the same matter: from human to soil and from soil to human, also permitting the intermediate options. This is a natural and normal process, necessary and beautiful. The human’s relationship with the land – the soil, the environment, the territory – is indisputable and unavoidable. Problems arise only when this relationship, or a part of it, becomes a myth and is harnessed in the service of political ambitions, when the circle of life becomes a race and individuals become statistical units.
EVA LABOTKIN
Eva Labotkin Woman on the Field / Nő a terepen
A nemzet újrateremtése Eva Labotkin: Nő a terepen Rael Artel: Mesélj valamit arról, hogy mi minden áll a Nő a terepen című videómunka alapjául szolgáló performasz hátterében? Eva Labotkin: Régóta foglalkoztat az Észtország történelméhez és kultúrájához fűződő személyes viszonyom, hogy milyennek látom magamat, mint észtet, mint egy észt nőt. Az észteket földművelő népként ismerik, akik számára fontos a természetes környezethez és a hagyományokhoz való viszony. Az észteket hallgatag és visszafogott, mégis erős és dolgos népnek tartják, akik hajlandóak szenvedni céljaik megvalósításáért; afféle igavonó barmoknak látják őket. Olyanoknak, akik szemében értéke van a nehéz munkának, és képesek azonosulni azzal, amit csinálnak. Sokat töprengtem ezeken az értékeken, megpróbáltam megérteni őket, rátalálni a sztereotípiáknak megfelelő jellegzetességekre, és ezeket performanszok formájában megjeleníteni, hogy kapcsolatot teremtsek az anyafölddel és a hagyományos értékekkel, még ha nem is vallom őket a magaménak… RA: Teremtő munka és föld – micsoda egy észt képzettársítás… EL: Egy föld- és talajközeli munkát akartam készíteni annak reményében, hogy azáltal, hogy ténylegesen az anyaggal dolgozom, esetleg túljutok az elidegenedettségemen és rájövök, hogy mit jelent számomra a föld. A performansz során megpróbáltam megtalálni magamban az anyát, aki termékennyé teszi a földet. Mazochistának, egyszersmind mártírnak is éreztem magam, akinek erős és rendíthetetlen meggyőződései vannak. Azért adtam a munkának a Nő a terepen címet, mert erről egy szocreál stílusú festmény jut az ember eszébe. Egy traktorvezetőt vagy kalászszedőt láttam magam előtt, aki önfeledten énekel, miközben a hatalmas anyaföld táplálásáról gondoskodik. RA: Fekete földet szülni – ez egy elég erős kép. Mit jelent ez a számodra? EL: A föld megszületése, illetve a föld, mint abortum – ezek tényleg erős képek, amelyek nagyon különböző dolgokat jelenthetnek. Nyilvánvalóan olyan szimbólumról van szó, amely mindannyiunk számára fontos. Azok, akiknek megmutattam a videót, mindannyian másképp értelmezték. Egyesek politikai, mások keresztény vagy pszichológiai nézőpontból szemlélték. Szerintem nagyszerű, ha egy
Eva Labotkin Belt/Öv
EVA LABOTKIN (b 1982) lives and works in Tallinn and Tartu, and her art addresses the relations between gender and national identity. In 2008 Labotkin won the Eduard Wiiralt Scholarship, which allowed her to pursue advanced studies in East London University. Since 2006 she has participated in many group exhibitions in Estonia, Germany, the US and the UK with her paintings, photos, videos and performances. In 2009 she held the personal exhibition Falling Asleep in the Tartu Art House. Currently, she is working on her Master’s degree in Interdisciplinary Art at the Estonian Academy of Arts. EVA LABOTKIN (szül. 1982) Tallinban és Tartuban élő művész, aki a társadalmi nem és a nemzeti identitás viszonyát vizsgálja a műveiben. 2008-ban Labotkin elnyerte az Eduard Wiiralt ösztöndíjat, aminek köszönhetően az East London Egyetemen végezhetett felsőfokú tanulmányokat. Festményeivel, fotóival, videóival és performanszaival 2006 óta rengeteg csoportos kiállításon vett részt Észtországban, Németországban, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban. 2009-ben Falling Asleep (Elalvás) címmel egyéni kiállítást rendezett a Tartui Művészházban. Jelenleg interdiszciplináris művészetből MA diplomáján dolgozik az Észt Művészeti Akadémián.
8
9
JOHANNES PAUL RAETHER
Fanmeile Artist’s Statement The Fanmeile photo series was shot at the Berlin FIFA Fan Fest, a “Public Viewing Area,” during the Soccer world championship in 2006. “Public Viewing Areas” in Germany are fenced off areas where people gather in front of huge video-screens to watch soccer together. Inside the area, a set of strict rules apply. No weapons, glass bottles or any alcohol bought outside the area are allowed inside. Yet, entirely run as a private business, guarded by private security and effectively over-ruling the usual rights of the public sphere (no political symbols, no banners and no political publications are allowed), they are perceived as “public” and “made for all people”. These semi-public spaces have become hugely popular in Germany since the summer of 2006 and have been named “Fanmeile” – literally translated as Fan-Street, after the Berlin example, ever since. Fanmeilen have not only become an updated version of public gatherings, a crossbreed of a soccer stadium and a music festival, they have also changed the perception the German public had of itself regarding its own relation to nationalism. Whereas before the summer 2006 a somewhat awkward relationship to nationalism was bemoaned by the general public, the images shot in the fenced-off area of the Fanmeile were used to promote the peaceful, colourful, enjoyable and tolerant image of the German people, celebrating their heroes, singing, dancing and being silly with black, red and yellow accessories. Images of children, women, migrants and tolerant families in joy, sorrow and excitement were produced inside the fences and broadcast to the whole world from the nearby press centre. The Fanmeile became the model and reference point for how the German people celebrate, how they act and, as
a result, how they “are”. The excitement of the German people about themselves, being so peaceful and beautiful in the perfect sunlight, a perfectly picturesque German forest in the middle of their new capital, watching a perfect new young soccer team, was so perfect that the summer was soon called “fairy-tale summer” and the Fanmeile was perceived as its castle. Of course, the images of the heavy security on the gates, the riot police hidden in the woods of the Tiergarten, the small buttons with swastikas on the baseball caps of neo-Nazis moving freely between the excited soccer fans, chanting occasionally the first verse of the national-anthem Deutschland, Deutschland über alles were not televised. Fanmeile became a large scale social experiment, where everyone within the boundaries of the fence performed a new national identity that had already changed in the years before the event. Within the Fanmeile, these changes in the constitution of the national identity were formed into a mass-communicated image or, rather, many small changes had found their first original expression and symbol. The German national identity was no longer attached to images of its aggressive, chauvinistic and racist past, or to the images and stories of its own awkwardness in the context of Europe; it had won a set of new images and stories that proved and, at the same time, communicated the image that Germans already secretly had of themselves. In this situation of collective self-assertion, my work concentrated on constructing a counter-narrative with pictures that would show the rifts and uncertainties between the mediated image and the material situation within the mass of the bodies. Within the model area of national euphoria, which was not only constructed in and for itself through fences, video-cameras and body-checks, but also “post-produced” through highly selective image politics by the media, I aimed to render the reality of a new nationalism in Germany visible through the individual, the body, the face, gender and its accessories. Johannes Paul Raether
Fanmeile A művész nyilatkozata
Johannes Paul Raether Fanmeile
A Fanmeile fotósorozat a 2006-os labdarugó világbajnokság idején a berlini FIFA Fan Fest-en, a “szurkolói zónában” készült. Németországban “szurkolói zónának” nevezik azokat az elkerített területeket, ahol a szurkolók hatalmas kivetítővásznak előtt gyűlnek össze, hogy együtt nézzék a meccset. A zónán belül szigorú szabályoknak kell megfelelni. Nem szabad fegyvert, üveget vagy a zónán kívül vásárolt alkoholt bevinni. És miközben ezeken a magánkézben lévő, saját biztonsági őrökkel felügyelt területeken lényegesen korlátozzák a nyilvánosság általános jogait (tilos a politikai szimbólumok alkalmazása, nem lehet senkinél zászló, sem politikai kiadványok), mégis úgy tekintenek rájuk, mint “nyilvános” terekre, amelyek “mindenki számára” nyitva állnak. Németországban 2006 nyara óta nagy népszerűségre tettek szert az ilyen félnyilvános területek, amelyeket – a berlini példa után és azóta is “Fanmeile”-nek, szó szerinti fordításban szurkolói utcának – neveznek. A Fanmeile a közösségi összejövetel korszerű formája, a futballstadion és a zenefesztivál közötti átmenet, amely egyben a német nyilvános szféra önképét, a nacionalizmushoz fűződő viszonyát is megváltoztatta.
JOHANNES PAUL RAETHER
Johannes Paul Raether Fanmeile
Amíg 2006 nyaráig az általános közvélekedés elutasító volt a nacionalizmushoz való kétes kötődéssel szemben, addig a Fanmeilében készült felvételekkel azt reklámozták, milyen békések, sokszínűek, szórakoztatóak és toleránsak a hőseiket ünnepelő, énekelő és táncoló, fekete- pirossárga holmikban ugrabugráló németek. Az újságírók vidám, vagy éppen búslakodó, izgatott gyermekek, nők, bevándorlók és kedves családok sokaságát örökítették meg a kerítésen belül, majd a közeli sajtóközpontból mindenhová elküldték a képeket. A Fanmeile modellértékűvé vált, hivatkozási alap lett arra nézve, hogyan ünnepelnek, hogyan viselkednek a németek, vagyis milyen németnek “lenni”. A németeket olyannyira elkápráztatta önmaguk látványa, – a békés és fennkölt sokaság képe a tökéletes napsütésben, egy festőien tökéletes német erdővel az új főváros közepén-, ahogy a nép a fiatalságukban tökéletes sportolók új csapatát nézi, hogy erre a nyárra “a mesebeli nyárként” emlékeznek vissza, ahol a Fanmeile egy palota volt. A kapukat felügyelő biztonságiak hada, a Tiergarten fái között megbújó rohamrendőrök, az izgatott szurkolók között szabadon mászkáló, és időnként a Deutschland, Deutschland über alles kezdetű nemzeti himnuszra rázendítő neonácik baseball sapkájának apró, horogkeresztes gombjai természetesen nem kerültek a tévéképernyőre. A Fanmeiléből nagyszabású társadalmi kísérlet lett, a kerítéseken belül ki-ki megmutathatta, milyen az az új nemzeti identitás, amely már évekkel az esemény előtt alakult olyanná, amilyenné. A Fanmeileben a nemzeti identitást alakító változások egyetlen, a
tömegkommunikáció által közvetített képpé álltak össze, illetve a számos apró változás ekkor mutatkozhatott meg először, ekkor válhatott szimbólummá. A német nemzeti identitás ettől fogva már nem az agresszív, soviniszta és rasszista múlthoz kötődött, sem az olyan képzetekhez és történetekhez, amelyek a németek kétes európai helyzetére utalnak; egy sor új képpel és történettel gazdagodott, amelyek a németek, egyébként titkon már régóta meglévő önképének létét igazolták, illetve kommunikálták. A kollektív önmegjelenítés itt leírt esete kapcsán egy olyan ellen-narratívát próbáltam meg létrehozni, amely képeivel a média által közvetített kép és a testek tömkelegének anyagi valósága közötti réseket és bizonytalanságokat szemlélteti. A nemzeti eufória eme modellszerű terepén, amelyet nem csupán önmagában és önmagáért valóan alakítottak ki kerítések felhúzásával, videókamerák felszerelésével és motozások beiktatásával, hanem “utómunkában”, a média kifinomult látványpolitikája révén is sokat tettek hozzá, a németországi újnacionalizmus jelenségét kívántam láthatóvá tenni az egyénen, a testen, az arcon, a nemi hovatartozáson és a nemzeti jelképeken keresztül. Johannes Paul Raether
10
JOHANNES PAUL RAETHER
JOHANNES PAUL RAETHER (b 1977) is an artist and activist who lives and works in Berlin. The focus of his artistic practice is Germany and the creation of its collective identity. Raether has studied art in the Berlin University of the Arts and Hunter College in New York. Since 2004 he has participated in several exhibitions in Istanbul, Buenos Aires, Berlin and Vienna. Raether works for the experimental journals Basso and Metronome, arranges performances and actions and gives lectures and workshops in various art institutions in Germany, Switzerland, the Netherlands, Denmark, and Austria. JOHANNES PAUL RAETHER (szül. 1977) berlini művész és aktivista. Művészetének központjában Németország és a német kollektív identitás létrejötte áll. Raether a Berlini Művészeti Egyetemen és a New York-I Hunter College-ben végzett művészeti tanulmányokat. 2004 óta Isztambulban, Buenos Airesben, Berlinben és Bécsben számos kiállításon szerepeltek a művei. Jelenleg a Basso és a Metronome experimentális folyóiratok munkatársa, performanszokat és akciókat szervez, előadásokat tart és műhelyeket vezet különböző német, svájci, holland, dán és osztrák intézményeknél.
R.E.P.
Towards a New Internationalism Patriotism. Internal Unity Requires an Outside Enemy by R.E.P. Patriotism. Internal Unity Requires an Outside Enemy is another part of the ongoing Patriotism series, which has been included a number of times in the framework of many contemporary art exhibitions around Europe. This time, on the occasion of Between Ideology and Identity, the project appears in the form of four posters. The project visualizes forms of confrontation based on nationality which are familiar in every former Eastern Bloc society, including in Ukraine, Hungary, and Estonia. Apart from the fact that works in the Patriotism series are composed of pictograms of rather primitive artificial visual language that viewers can “read” with the help of a simple dictionary that fits on one A4 sheet of paper, Patriotism is a monumental communication project that perfectly fits in public space. The need to invent an artificial language and to use it in the form of installations departs from the desperate need to communicate information for the masses in public space – to articulate the principles of art and life, to translate, to make oneself understandable, to open up discussions and, maybe through these polylogues, to find the truth if there is one out there. Developing an independent sign system requires sober skills of logical thinking. However, it is a very playful process (this is probably what everybody has tried to do in childhood). The language, which consists of simple and very logical pictograms – for example, a roll of toilet paper stands for purity and a book for knowledge – is a universal and very democratic language which enables any one who is willing to pay attention to access the message. Patriotism is a step towards a new internationalism. Rael Artel
Újfajta nemzetköziség felé R.E.P.: Patriotizmus. A belső egységhez külső ellenségre van szükség A Patriotizmus. A belső egységhez külső ellenségre van szükség az Európa-szerte számos kortárs képzőművészeti kiállításon szereplő Patriotizmus sorozat újabb darabja. Ezúttal, az Ideológia és identitás között rendezvény alkalmával, a projekt négy plakát formáját ölti, és az egykori keleti blokk lakói – az ukránoktól kezdve a magyarokon át az észtekig – számára oly ismerős, nemzetiségi alapon történő konfrontációkat jelenít meg. A Patriotizmus sorozat darabjai igen egyszerű vizuális nyelven íródott piktogramokból állnak, amelyeket a közönség, akár egy A4-es lapon is elférő szótár segítségével “olvashat”. Ettől eltekintve azonban a Patriotizmus egy monumentális kommunikációs projekt, amely tökéletesen beillik a nyilvános térbe. Egy művi nyelv megalkotása és installációként történő alkalmazása iránti igény túlmegy azon a türelmetlen késztetésen, hogy az ember információkat közöljön a tömegekkel a nyilvános térben: arra irányul, hogy formába öntsük a művészetről és az életről alkotott elveinket, lefordítsuk őket, érthetővé tegyük magunkat, beszélgetéseket kezdeményezzünk és esetleg az ilyen összetett beszédfolyamon keresztül ráleljünk az igazságra, ha egyáltalán létezik ilyen. Egy önálló jelrendszer kialakítása komoly logikai gondolkodást igényel. Ugyanakkor nagyon is játékos folyamatról van szó
11
R.E.P.
12
R.E.P.
(hiszen gyermekkorunkban feltehetően mindannyian ezzel kísérleteztünk). Az egyszerű és végtelenül logikus piktogramokból álló jelrendszer – például a vécépapírtekercs a tisztaságot, a könyv a tudást jelenti – egy egyetemes és rendkívül demokratikus nyelvvé áll össze, amely minden érdeklődő számára lehetővé teszi az üzenet befogadását. A Patriotizmus az újfajta nemzetköziség felé vezető út egyik állomása. Rael Artel
13 R.E.P. (from the Ukrainian abbreviation for Революцiйний Експериментальний Простiр) was founded at the end of 2004 in Kiev. At first the group consisted of 20 artists. Since the beginning of 2006, there have been six artists: Lada Nakonechna, Lesia Khomenko, Nikita Kadan, Zhanna, Kadyrova, Ksenia Gnylytska and Volodymyr Kuznetsov. The group deals with the problems of patriotism, labour (force) and art institutions in Eastern Europe and the world. In 2007, the R.E.P. group represented Ukraine in the 2007 Venice Biennale. The group has participated in many exhibitions, including the 2007 Biennial of Young Artists, entitled Consequences and Proposals, in Tallinn, the Zaçheta National Gallery in Warsaw and the De Appel Centre of Contemporary Art in Amsterdam in 2008, and in the 2nd Katowice Biennial in 2009. A R.E.P. (mely az ukrán Революцiйний Експериментальний Простiр rövidítése) 2004 végén alakult Kijevben. Az eleinte húsz főből álló csoportnak 2006 eleje óta már csak hat tagja van: Lada Nakonechna, Lesia Khomenko, Nikita Kadan, Zhanna, Kadyrova, Ksenia Gnylytska és Volodymyr Kuznetsov. A csoport a patriotizmus, a munka(erő), és a művészeti intézmények problémáival foglalkozik kelet-európai és világviszonylatban. A 2007-es Velencei Biennálén a R.E.P. csoport képviselte Ukrajnát. Több kiállításon vettek részt együtt, a 2007-es a tallini Consequences and Proposals (Következmények és Javaslatok) című Fiatal Művészek Biennáléjától kezdve, a varsói Zaçheta Nemzeti Galéria és az amsterdami De Appel Kortárs Művészeti Központ 2008-as kiállításain át, a 2009-es 2. Katowicei Biennáléig.
SHLOMI YAFFE
“Identity is not something that you possess, but something that you wear.”
“Az identitást nem birtokolja, hanem viseli az ember.”
– Kutluğ Ataman*
– Kutlug Ataman*
Shlomi Yaffe’s How I Changed My Ideology in the Prague Market
Shlomi Yaffe: Hogyan váltottam ideológiát a prágai piacon
The story of the video that documents the performance by Shlomi Yaffe, an Israeli-born artist who works and lives in the Czech Republic, is simple: the artist is walking in one of the outdoor markets of Prague and buys himself combat trousers, a bomber jacket, a military green T-shirt, brass knuckles and an electric shaver – in other words, everything necessary for the compulsory outfit of a neoNazi. One doesn’t need to hold a flag or sing the anthem in order to inform others of one’s ideological principles. The focus of Yaffe’s work is the everyday manifestation of one’s political convictions in the public space through one’s appearance, through the use of certain types of clothing and products. This is a fairly standard practice for subcultures when they wish to announce their group membership and views through clothing, haircuts and jewellery.** In the video clip, the person arriving at the market is an artist in ripped casual jeans, but the person leaving is an authentic skinhead in full combat gear. Actually Yaffe’s work mixes not one, but two aspects that are problematic in their controversial quality: firstly, the person masquerading as a neo-Nazi is a Jew and, secondly, the “ideological gear” is sold to him by Asian immigrants. The Asian minority might be invisible in the city centres and common tourist trajectories, but the number of Asian immigrants has grown very rapidly in Central Europe in recent decades. Unfortunately, so have the violent acts committed against them by neo-Nazis for racist and xenophobic reasons. In order to secure their income, the Asian immigrants own traditional eating facilities and sell consumer goods and other knickknacks in markets, including extreme right-wing gear. By selling the latter, they turn into potential targets for their own customers – the artist is referring to the paradoxical situation where the immigrants are arming their enemies, where poorly paid and semi-illegal work has often been left to foreign workers with no social or political rights.
Az izraeli születésű, de a Cseh Köztársaságban élő és dolgozó művész, Shlomi Yaffe által előadott performanszot dokumentáló videó cselekménye igen egyszerű: az egyik prágai szabadtéri piacon lófráló művész vásárol magának egy kommandós nadrágot, egy bomber dzsekit, egy katonazöld trikót, bokszert és egy villanyborotvát – egyszóval egy neo-náci kelléktárának minden darabját. Nem kell ahhoz zászlót lobogtatni vagy elénekelni a himnuszt, hogy tájékoztassuk a környezetünket ideológiai hitvallásunkról. Yaffe műve a politikai meggyőződés mindennapi megnyilvánulásairól szól, arról, ahogy a külsőnkkel, bizonyos fajta öltözettel és árucikkekkel megjelenítjük azt a nyilvánosság előtt. A csoporttagság és a nézetek ruhadarabokkal, frizurával, ékszerekkel történő kinyilvánítása iránti vágy elég általános a szubkultúrák körében.** A videófilmen egy hétköznapi, kopott farmert viselő művész érkezik a piacra, és egy teljes harci felszerelést viselő autentikus szkinhed távozik onnan. Yaffe művében nem csak egy, hanem kétféle, ellentmondásosságában problematikus szempont keveredik: először is a magát neo-náci maszkírozó személy zsidó származású, másrészt az “ideologikus szerkót” eladó árusok ázsiai bevándorlók. Bár a városközpontokban és a turistaútvonalakon még alig észrevehető az ázsiai kisebbség jelenléte, az utóbbi évtizedekben igen gyorsan megnőtt az ázsiai bevándorlók száma KözépEurópában. Sajnálatos módon ugyanilyen ütemben növekszik az ellenük elkövetett erőszak, a neo-nácik idegengyűlöletből fakadó támadásainak száma. Az ázsiai bevándorlók hagyományos étkezdék üzemeltetésével és árucikkek értékesítésével teremtik elő a megélhetéshez valót, mindenféle holmikat, ezen belül szélsőjobboldali kellékeket is árulnak a piacokon. Ez utóbbi folytán a saját vevőik céltáblájává válnak – a művész tehát arra az ellentmondásos helyzetre utal, ahogyan a bevándorlók felfegyverezik az ellenségeiket, amikor az alulfizetett és féllegális munkák a szociális és politikai jogokat nem élvező külföldi munkásokra maradnak.
Rael Artel
Rael Artel
R.E.P. Patriotism. Internal Unity Requires an Outside Enemy / Patriotizmus. A belső egységhez külső ellenségre van szükség
* Kutluğ Ataman is a Turkish filmmaker and contemporary artist who mainly addresses the problems of identity and self-expression.
* Kutlug Ataman török filmrendező és kortárs művész, elsősorban az identitás és az önkifejezés problémájával foglalkozik.
** There is another side to the manifestation of ideas through one’s outfit: the uninformed and association-free usage of specific and extreme political symbols, such as the teenage custom of wearing Palestinian scarves without any political intentions.
** A gondolatok öltözettel való kifejezése más tőről is fakadhat: amikor tudatlanul és mindenfajta képzettársítást mellőzve viselnek bizonyos szélsőséges politikai szimbólumokat, például amikor kamaszok politikai szándékok nélkül hordanak palesztin kendőt.
14
SHLOMI YAFFE
SHLOMI YAFFE (b 1973) is an artist from Tel Aviv who lives and works in Prague. Yaffe acquired his art education in art academies in Bratislava, Brno, Jerusalem and Tel Aviv. He has participated in many group exhibitions in Israel, Slovakia, the Czech Republic and Hungary. Yaffe’s last personal exhibition, Welcome to Prague, took place in 2008 in the Output Gallery in Prague.
15
KASPARS GOBA
PARALLEL PROGRAM / KAPCSOLÓDÓ PROGRAM
Forgotten Land
SHLOMI YAFFE (szül. 1973) Tel Aviv-i születésű, jelenleg Prágában élő és dolgozó művész. Művészeti iskoláit Pozsonyban, Brnóban, Jeruzsálemben és Tel Aviv-ben végezte. Számos csoportos kiállításon mutatta be munkáit Izraelben, Szlovákiában, a Cseh Köztársaságban és Magyarországon. Yaffe legutóbbi egyéni kiállításának, a Welcome to Prague (Isten hozta Prágában) a prágai Output Galéria adott otthont 2008-ban.
Shlomi Yaffe How I Changed My Ideology in Prague Market / Hogyan váltottam ideológiát a prágai piacon
Kaspars Goba Seda
Kaspars Goba’s documentary Seda Migration in the Soviet Union was usually violently forced upon the population by the state apparatus. During the Stalin era this occurred in the form of deportations. In the later period until the collapse of the Soviet Union it was accomplished through assignment to the military or employment positions in the state’s other regions. The latter phenomenon and its consequences are politically and socially problematic in all Baltic States, and therefore it has caught the attention of quite a few Baltic contemporary artists. Several address as their subject matter enclave-like urban as well as rural settlements that were created during the Soviet Union days as monoindustrial habitats in previously unpopulated locations that still experience severe social and political problems after the dissolution of the USSR and the total transformation of the economic structure. Seda by the Latvian Kaspars Goba is a documentary film of a mono-industrial community somewhere in Northern Latvia. The location of the film is also the birthplace of the artist. The town of Seda, specializing solely in the production of peat, was founded in 1952 and was populated with workers from many Soviet regions and very diverse ethnic backgrounds. The main street is lined with Stalinist residences and birch trees and the town itself is surrounded on all sides by peat bog – it is in mental and physical isolation from the rest of Latvia (and Europe). Most inhabitants of Seda are former immigrants, today’s pensioners, and outcasts who must adapt to the newlyarranged society with their old knowledge, means, and values. The video time-frame also covers the referendum on joining the European Union. Only a small portion of Seda people had the right to vote, and most were against joining the union. The signs of Soviet mentality and way of life survive in Seda, and the European Union does not reach it in any way. This film is a vivid example of the poorly designed, short-sighted, and therefore failed migration policy of the restored national states that generates and fosters the segregation, alienation, and marginalization of a demographic. Having the “wrong” ethnic heritage inside the “right” national community will cause such problems as unemployment, poverty, and exclusion from education and culture. The object that Kaspars Goba portrays in Seda is the type of rural commune that had priority development in the Soviet Union, but today has a hopelessly technicallyoutdated and ideologically-depreciated industrial and economic structure. In the context of the Soviet Union, priority development meant the mass rerouting of builders, laborers, and certain industry specialists from the other Soviet regions to the region with a specific industry. Thus Seda has significant experience in multiculturalism, as is remarked in the film. When the Soviet Union dissolved, the workers who had moved previously inside one country found themselves living on the territory of a foreign national state against their will, and in many cases they lost their citizenship rights, almost becoming people with no right to relocate. The communities that had been founded around an industrial enterprise, often in some peripheral location, transformed into almost closed, alien objects in the areas of the national states that aspired to join or did join the European Union. The state authority and its executive structures do not reach these areas to a significant extent; the majority of the population has left for the cities in
16
17
KASPARS GOBA
EDUARD FREUDMANN & IVANA MARJANOVIĆ
search of better lives and work, and the Russian-speaking population of the town has no political rights and is completely outside the public discourse. They simply try to survive in the new conditions.
News from Belgrade
Belgrádi hírek
Uglyville by Eduard Freudmann & Ivana Marjanović
Eduard Freudmann & Ivana Marjanović: Uglyville (Ocsmányfalva)
Rael Artel
The film Uglyville – A Contention of Anti-Romaism in Europe is a critical analysis of the interrelation of racism (i.e. anti-Romaism) and capitalism in so called New Europe (Europe after 1989) but also an analysis of strategies of resistance to its necropolitical governance.
The starting point for the film was the brutal demolition and fencing of a Roma slum next to “Belville”, a residential area erected to accommodate guests of the international sports event “Universiade Belgrade 2009”. In the same time Serbia was holding the annually rotating presidency of the “Roma Decade”, an international initiative that tends to represent an “unprecedented political commitment by European governments to improve the socio-economic status and social inclusion of Roma”. For that year, one would expect Serbia to make serious efforts towards improving the discriminated position of Roma and decreasing the effects of a policy of anti-Romaism that has lasted for centuries in the region. The opposite was the case: What we witnessed was the total disregard of the Decade’s objectives and even an intensification of discrimination by Belgrade authorities, citizens and media. Seen from the perspective of post-coloniality and the history of racism, this event appears to be a paradigmatic case of anti-Romaism in contemporary Europe.
Az Uglyville – Európai romaellenességi verseny a rasszizmus (vagyis a romaellenesség) és a kapitalizmus viszonyának kritikai elemzése az úgynevezett Új Európában (azaz az 1989 utáni Európában), és egyszersmind ennek az Új Európának az ásatag kormányzataival való szembenállás stratégiáinak vizsgálata. A film egy roma telep durva lerombolásával és elkerítésével kezdődik, amely “Belville”, az “Universiade Belgrade 2009” elnevezésű nemzetközi sporteseményre érkező vendégek elszállásolására épített lakónegyed mellett található. Ugyanebben az időben éppen Szerbia töltötte be a “Roma évtized” évenként más országot illető elnökségét. E nemzetközi kezdeményezés “az európai kormányzatok a romák társadalmi-gazdasági helyzetének javítását és társadalmi befogadását célzó, mindezidáig precedens nélküli politikai elkötelezettségét” hivatott igazolni. Az ember azt gondolná, hogy legalább ez idő alatt Szerbia javítani igyekezett a diszkriminált romák helyzetén és megpróbálta a régió sokszázados romaellenes politikájának hatásait csökkenteni. Ennek azonban a szöges ellentéte történt: nemhogy teljességgel semmibe vették az Évtized célkitűzéseit, hanem még fokozódott is a belgrádi hatóságok, a lakosság és a média által gyakorolt diszkrimináció. Poszt-koloniális nézőpontból, illetve a rasszizmus előzményei felől tekintve a történetet a mai Európa romaellenességének paradigmatikus esetével van dolgunk.
Elfelejtett föld Kaspars Goba Seda című dokumentumfilmje A Szovjetunióban a belső népvándorlást az államapparátus kényszerítette ki erőszakos eszközökkel. A sztálini időszakban az ilyen népmozgás deportálás útján valósult meg. Később, egészen a Szovjetunió összeomlásáig sorozás útján vagy munkahely kijelölésével küldték távoli területekre az embereket. Ez utóbbi módszer és annak következményei komoly politikai és társadalmi problémákhoz vezettek a balti államokban, amiért is számos ott élő kortárs művész foglalkozik a témával. Többjük műveiben is megjelennek azok a szigetszerű városi, vagy vidéki települések, egyetlen iparág köré szerveződött lakóközösségek, amelyek a Szovjetunió idején jöttek létre korábban lakatlan területeken, és most, a szovjet állam bukása és a gazdaság teljes átalakulása után még mindig komoly társadalmi és politikai problémákkal küszködnek. A lett születésű Kaspars Goba Seda című filmje egy észak-lettországi monoindusztriális közösségről készült dokumentum. A film színhelye a művész szülővárosa. A kizárólag tőzegfeldolgozásra szakosodott Sedát 1952ben alapították, és szerte az országból a legkülönfélébb etnikai háttérrel rendelkező dolgozókat költöztettek ide. A körös-körül tőzegláp övezte városka főutcáját sztálinista épületek és nyírfák szegélyezik, a település szellemi és fizikai értelemben egyaránt tökéletesen el van szigetelve Lettországtól (és Európától). Seda lakosságának nagy része korábbi betelepülőkből áll, akik mára már nyugdíjasok és úgyszólván társadalmon kívüliek, és meg kell tanulniuk, hogyan állítsák a régen szerzett tudásukat, eszközeiket és értékeiket az újonnan szervezett társadalom szolgálatába. A videó az Európai Unióhoz való csatlakozásról szóló népszavazást is bemutatja. A sedaiaknak csak egészen kis hányada volt jogosult a szavazásra, legtöbbjük ellenezte a csatlakozást. Sedában nyomaiban máig felfedezhető a szovjet mentalitás és életmód, e hatásnak a közelébe sem ér az Európai Unió befolyása. A film az újraalkotott nemzetállamok rosszul megtervezett, rövidlátó és ezért bukásra ítélt migrációs politikájának ékes példáját mutatja be, amiből nem fakad más, csak szegregáció, elidegenedés és marginalizáció. Amikor a “jó” nemzetiségi közösség “rossz” etnikai hagyományokkal rendelkezik, mindjárt ott a munkanélküliség, a szegénység, az oktatásból és a kultúrából való kirekesztettség problémája. A Sedában Kaspars Goba egy olyan falusi közösséget ábrázol, amelyik a Szovjetunió idején még fejlettnek számított, mára azonban egy technológiailag reménytelenül elavult és ideológiailag megvetett ipari és gazdasági struktúrát mondhat magáénak. A városka igen sokat tud a multikulturalizmusról, amint az a filmből is kiderül. A Szovjetunió szétesésekor az ideköltözött dolgozók egyszer csak egy másik országban, egy idegen nemzetállamban találták magukat, ahova akaratukon kívül kerültek, számos esetben állampolgári jogaikat elveszítve, majdhogynem megfosztva attól, hogy másutt letelepedhessenek. A valamely ipari tevékenység körül, többnyire az isten háta mögött létrehozott közösségek szinte magukba zárt, idegen
Kaspars Goba Seda
elemekké váltak az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó illetve csatlakozó nemzetállamok területén. Ezekre a zárt településekre alig ér el az állam és annak végrehajtó intézményrendszere; a lakosság többsége a boldogulás és a jobb munka reményében valamelyik nagyváros felé vette az irányt, az oroszul beszélő helybelieknek nincsenek politikai jogaik, és egyáltalán nem is foglalkozik velük a közbeszéd. Ők egyszerűen csak valahogy át akarják vészelni az új körülmények közepette az életet.
Ivana Marjanović Rael Artel
Ivana Marjanović KASPARS GOBA (b 1975) is a documentary film director and photographer, who lives and works in Riga. His career in film making started in 1996 and he has worked as a director, scriptwripter and cinematographer on more than 15 documentaries focusing on social and environmental issues. In 2005 he established his own production company ELM Media with the aim of drawing society’s attention to social and environmental issues through filmed documentaries and colour and black-and-white photographic projects. The company’s core team, assisted by authors from various other companies, creates nature films whose main emphasis is on ecological issues, and social documentaries reflecting different processes in Latvian society. KASPARS GOBA (szül. 1975) Rigában élő és dolgozó dokumentumfilm rendező és fotográfus. 1996-ban indult filmes karrierje során rendezőként, forgatókönyvíróként és operatőrként is tevékenykedett, több mint tizenöt, társadalmi és környezetvédelmi témájú filmben működött közre. 2005-ben megalapította saját produkciós stúdióját, az ELM Mediát, azzal a céllal, hogy dokumentumfilmeken, valamint színes és fekete-fehér fotómunkákon keresztül felhívja a figyelmet különféle társadalmi és környezetvédelmi kérdésekre. A stúdió csapata vendégművészekkel társulva ökológiai ügyekkel foglalkozó természetfilmeket, valamint a lett társadalom különféle folyamatairól szóló dokumentumfilmeket készít.
Eduard Freudmann & Ivana Marjanović Uglyville – A Contention of Anti-Romaism in Europe / Ocsmányfalva – Európai romaellenességi verseny
18
EDUARD FREUDMANN & IVANA MARJANOVIĆ
EDUARD FREUDMANN (b 1979) lives and works in Vienna and Belgrade. Freudmann has studied in the Weimar Bauhaus University and the Vienna Academy of Arts and works as a lecturer in the latter. Since 2004 he has cooperated with the artist Can Gülcü, with whom he founded the association Kralja, which deals with art, culture and communication. He has participated in several exhibitions, including the 3rd Bucharest Biennial in 2008. Freudmann’s works deal intensively with the shared space between politics and art, power relations, the public sphere and media mechanisms. EDUARD FREUDMANN (szül. 1979) Bécsben és Belgrádban él és dolgozik. Freudmann a weimari Bauhaus Egyetem és a Bécsi Művészeti Akadémia hallgatója volt, jelenleg ez utóbbi intézményben tanít. 2004 óta egy másik művésszel, Can Gülcüvel együtt dolgozik, akivel megalapította a Kralja elnevezésű, művészeti, kulturális és kommunikációs szövetséget. Freudmann számos kiállításon, így a 2008-as 3. Bukaresti Biennálén is részt vett. Munkáiban behatóan foglalkozik a politika és a művészet közös terepével, a hatalmi viszonyokkal, a nyilvánossággal és a média működésmódjaival. IVANA MARJANOVIĆ (b 1979) is a freelance cultural worker based in Belgrade and Vienna. She is a PhD candidate at Academy of Fine Arts, Vienna. In 2005 she co-founded Kontekst Gallery and until 2009 she was the gallery’s program co-editor and co-curator. Previous co-curated projects include 49th October Salon Artist–Citizen: Contextual Art Practices, Belgrade, the censored exhibition Exception: Contemporary Art Scene from Prishtina, Novi Sad and Belgrade and Sex, Work, and Society, Ljubljana and Belgrade. Her interests include the intersection of art and politics, critical theory, activism, alternative histories, pluriversality, feminism and queer theory, self-organization, self-education, research of non-hierarchical ways of working and acting, radical critique of fascism, capitalism, racism, patriotism, nationalism, homophobia and sexism. IVANA MARJANOVIĆ (szül. 1979) belgrádi és bécsi illetőségű szabadúszó kulturális munkás, jelenleg a bécsi Képzőművészeti Akadémia Ph.D hallgatója. 2005-ben többedmagával megalapította a Kontekst Galériát, és egészen 2009-ig a galéria egyik programszervezőjeként és társkurátoraként dolgozott. Korábbi társkurátori munkái közé tartozik a 49. October Salon Artist-Citizen: Contextual Art Practices, Belgrade, (Művész-Állampolgár: Kontextuális művészeti tevékenységek, Belgrád), Exception: Contemporary Art Scene from Prishtina (Kivétel: prishtinai kortárs művészeti szcéna) című cenzúrázott újvidéki és belgrádi kiállítás és a Sex, Work and Society (Szex, munka és társadalom) című ljubjanai és belgrádi kiállítás. Érdeklődési körébe a művészet és politika átfedései, a kritikai elméletek, aktivizmus, alternatív történetírás, sokoldalúság, a feminizmus és a nemek közötti határt lebontó queer elméletek, az önszerveződés, önképzés, a munka és a színészet nem hierarchikus módjainak tanulmányozása, valamint a fasizmus, kapitalizmus, rasszizmus, patriotizmus, nacionalizmus, homofóbia és szexizmus radikális bírálatai tartoznak.
KATARINA ZDJELAR
19
KATARINA ZDJELAR
Routine and Ritual
Éppen az iskoláról és a hadseregről mondható el, hogy olyan elnyomó állami intézményrendszerek, amelyek kialakítják az állampolgárok ideológiai beállítottságát, megalkotják a kollektív identitásukat, és létrehozzák az összetartozás érzését. Az állampolgárrá válás vallási jelleget ölt ebben az esetben: szolgálhatod, de el is árulhatod az államot, amiként egyes hívők térítenek, mások elhagyják a hitüket. A gyerekek egyszerre harsogják Mustafa Kemal Atatürk, a török állam alapítójának és a demokrácia letéteményesének nevét, aki többek között leválasztotta az iszlám jogrendet az államtól, levetette a nőkkel a fátylat és iskolába küldte őket. Az egyik hatalmat felváltotta a másik, korántsem kevésbé elnyomó hatalom; az egyik ideológiát kiszorította a másik, amely éppoly militáns, mint amilyen az elődje volt. Tegyük hozzá, hogy néhány éve a török büntető törvénykönyv kiegészült egy 301-es bekezdéssel, amelynek értelmében Törökország, a török nemzet vagy kormányintézmények megsértése bűn. Ez a vitatott törvénymódosítás megteremtette a szólásszabadság korlátozásának és a másként gondolkodókkal való leszámolásnak a jogi alapjait…
Don’t Do It Wrong! by Katarina Zdjelar Katarina Zdjelar’s video Don’t Do It Wrong! is an image of school life – of a normal morning in a normal Turkish primary school. Similar mornings are simultaneously taking place in tens of thousands of schools all over Turkey. Every child’s day starts with the Independence March, Turkey’s national anthem, which is followed by the collective pledge to their country, nation and themselves. “I devote my existence to being a gift to the Turkish existence! Blessed are the ones who say: “I am Turkish!”” yell the children together. This ceremonial mass chanting is partially reminiscent of a religious ritual, where the whole congregation is united by some basic prayer. However, the daily pledging procedure also partially resembles a military exercise, where every individual is forced to give a promise that cannot be reneged on easily. The video Don’t Do It Wrong! is a vivid demonstration of how national identity and collective national consciousness is not something genetic. It is the result of years of ideological work, realised through the education system, and bent to national truths. If these children were to repeat every morning through the school year that they were Chinese or French, would it change their self-image? School and military are precisely the repressive structures of the state apparatus in which the ideological habits of the citizens are formed, the collective identity built and the feeling of togetherness created. Becoming a citizen of the state reaches a religious level here: you can serve, but also betray the state, just as you can proselytize for your faith and be apostate from it. The children all hail Mustafa Kemal Atatürk, the founder of the Turkish state, the great democracy bringer and modernizer who, among other things, separated Islamic law from the state, took veils off women and sent them to school. One authority was replaced by another, but was no less repressive; one ideology was outgrown by another, but was as war-like as its predecessor. By the way, only a few years ago the Turkish penal code was amended by adding Article no. 301, which makes it a crime to insult Turkey, the nation or government institutions. This controversial amendment has created a legal opportunity to restrict freedom of speech and to dispose of dissidents ... Rael Artel
Rael Artel
Katarina Zdjelar Don’t Do It Wrong! / Nehogy elrontsd!
Rutin és rítus Katarina Zdjelar: Nehogy elrontsd! Katarina Zdjelar Nehogy elrontsd! című videója az iskolai életet mutatja be, egy hétköznapi reggelt, egy hétköznapi török általános iskolában. Törökország-szerte sokezernyi iskolában ugyanezekben az órákban ugyanezeket a dolgokat csinálják végig a gyerekek. A nap mindannyiuk számára a Függetlenség Indulójával, avagy a török nemzeti himnusszal kezdődik, ezt követi a közös eskütétel, amikor felesküsznek az országra, a nemzetre és saját magukra. “Egész lényemmel Törökországot szolgálom! Áldottak legyenek, akik így kiáltanak: török vagyok!” – harsogják kórusban a gyerekek. Ez a tömeges együtt énekelés valamilyen vallási rítusra emlékeztet, amikor az egész hitközség összekovácsolódik, hogy együtt mondják el a fő imádságaikat. A napi eskütétel ugyanakkor egy katonai gyakorlatra is hasonlít, ahol a jelenlevők kénytelenek olyasmit ígérni, amit aligha tagadhatnának meg. A Nehogy elrontsd! című videófilm ékes bizonyítéka annak, hogy a nemzeti identitás, a közös nemzeti tudat nem velünk született sajátosság, hanem többéves ideológiai indoktrináció eredménye, amely a nemzeti igazságtartalmak közvetítésével az oktatási rendszeren keresztül valósul meg. Hogyha a tanév minden napjának reggelén ezeknek a gyerekeknek azt kellene skandálniuk, hogy ők kínaiak vagy franciák, vajon ez megváltoztatná az önképüket?
KATARINA ZDJELAR (b 1979) is a Belgrade-born artist who lives and works in Rotterdam. The focal subject of Zdjelar’s audiovisual works is often the specific nature of language, translation, vocalization, talking and understanding. Zdjelar’s larger personal exhibitions include those held in the Museum of Contemporary Art in Belgrade in 2005, in the Platform Garanti Center of Contemporary Art in Istanbul in 2007 and at the Serbian pavilion But if you take my voice, what will be left to me? at the Venice Biennale in 2009. In addition, Zdjelar has participated in many group exhibitions around the world, edited books and launched reading groups. She currently participates in the Amsterdam Rijksakademie residence program. KATARINA ZDJELAR (szül. 1979) belgrádi születésű, Rotterdamban élő és dolgozó művész. Audiovizuális művei többnyire a nyelv, a fordítás, a vokalizáció, a beszéd és a megértés sajátosságaira irányulnak. Zdjelar nagyobb egyéni kiállításaira 2005ben a belgrádi Kortárs Művészeti Múzeumban, 2007-ben az isztambuli Platform Garanti Kortárs Művészeti Központban és a 2009-es Velencei Biennálé szerb pavilonjában, a But if you take my voice, what will be left to me? (De ha elveszed a hangomat, mi másom marad?) címmel került sor. Több csoportos kiállításon is szerepelt, azon kívül könyveket szerkesztett és olvasói csoportokat alapított. Jelenleg az amsterdami Rijksakademie rezidens programján vesz részt.
20
LIST OF EXHIBITED WORKS
A KIÁLLÍTOTT MŰVEK JEGYZÉKE
Wojciech Doroszuk (b 1980) El Dorado 2006. Video, 14 min 34 sec
Wojciech Doroszuk (szül. 1980) Eldorádó 2006. Videó, 14 perc 34 mp
Flo Kasearu (b 1985) & Tanel Rannala (b 1983) Re-enacting a Revolution 2008. Series of photographs, à 40 × 60 cm
Flo Kasearu (szül. 1985) & Tanel Rannala (szül. 1983) Egy forradalom újraélése 2008. Fotósorozat, 40 × 60 cm
Eva Labotkin (b 1982) Woman on the Field 2007. Video, 3 min 6 sec
Eva Labotkin (szül. 1982) Nő a terepen 2007. Videó, 3 perc 6 mp
Eva Labotkin (b 1982) Belt 2010. Video, 6 min 20 sec
Eva Labotkin (szül. 1982) Öv 2010.Videó, 6 perc 20 mp
Johannes Paul Raether (b 1977) Fanmeile 2007. Slide projection
Johannes Paul Raether (szül. 1977) Fanmeile 2007. Diavetítés
R.E.P. Patriotism. Internal Unity Requires an Outside Enemy 2010. Poster series, à 118 × 174 cm
R.E.P. Patriotizmus. A belső egységhez külső ellenségre van szükség 2010. Plakátsorozat, 118 × 174 cm
Shlomi Yaffe (b 1973) How I Changed My Ideology in Prague Market 2006. Video, 6 min 2 sec
Shlomi Yaffe (szül. 1973) Hogyan váltottam ideológiát a prágai piacon 2006. Videó, 6 perc 2 mp
