(Íme, hát megleltem hazámat )

IRODALOM

JÓZSEF ATTILA

(Íme, hát megleltem hazámat…) Íme, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul írják fölében, ha eltemet, ki eltemet…

Egyedül voltam én sokáig. Majd eljöttek hozzám sokan. Magad vagy, mondták; bár velük voltam volna én boldogan.

E föld befogad, mint a persely. Mert nem kell (mily sajnálatos!) a háborúból visszamaradt húszfilléres, a vashatos.

Így éltem s voltam én hiába, megállapíthatom magam. Bolondot játszottak velem s már halálom is hasztalan.

Sem a vasgyûrû, melybe vésve a szép szó áll, hogy új világ, jog, föld. – Törvényünk háborús még s szebbek az arany karikák.

Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen. Nagy nevetség, hogy nem vétettem többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az õsz s legszebb a tél, annak, ki tûzhelyet, családot, már végképp másoknak remél. 1937. november

Száz évvel ezelõtt, l905. április 11-én született, s 1937. december 3-án halt meg József Attila, a huszadik század egyik legnagyobb magyar költõje.

Kincses Kalendárium

187

a 2005-ös esztendõre

IRODALOM

SÁNTA FERENC

Kicsik és nagyok Ketten játszottak az udvarban, egészen hátul, a kert elsõ fái között. Egy kislány és egy kisfiú, egyik sem volt több nyolcesztendõsnél. A fiú egy fadarabbal négyszöget rajzolt az agyontaposott földre, három, négy méter lehetett minden oldala. A kislány figyelmesen nézte a fadarab útját. A karjában kis játékbaba lapult. – Azt szeretném, ha elõször az ágyat rajzolnád meg, rettenetesen álmos a kicsi, alig tudja nyitva tartani a szemét. A fiú felegyenesedett, összehúzott szemekkel vizsgálta a vonalakat, aztán belépett a négyszög közepébe. – Csak beszélsz össze-vissza…! Az egyik vonal mellé három vonallal berajzolta az ágyat. – Most az asztalt… – mondta a kislány. – Azért is a kályhát rajzolom be elõször, s legközelebb a bútorokat, és csak azután a falakat… Tovább lépett, és egymás után rajzolta a köröket, kockákat – szekrényt, kályhát és a többi bútorokat. Aztán eldobta a fadarabot. – Menj, és kösd meg a kutyát! A kis kuvasz körülöttük lebzselt. Amikor a kislány közelebb lépett hozzá, félrefordított fejjel tekintett fel. – Gyere, Bodri… most mást játszunk, addig te szép nyugodtan itt maradsz. – Az egyik fához vezette, és gyors ujjakkal hozzákötötte. – Jaj, istenem, milyen késõ este van már, és az én emberem még mindig nincs idehaza, a kicsit sem fektettem még le, istenem, de szerencsétlen vagyok!... – Kész? – kérdezte a fiú. – Megyek már, megyek… A babáját ringatva a melléhez szorította, és belépett a szobába. Egy pillanatra megállt, és visszanézett a másik gyerekre. Az zsebredugott kezekkel nézte. – Gyerünk, gyerünk, gyerünk… Az ágyhoz lépett és óvatosan lefektette a babát. Melléje térdelt, falevelekkel betakargatta, aztán nagyot sóhajtva melléje dõlt. – Jaj, a derekam, sosem lesz vége ennek. Aludj, csillagom, én is alszom azonnal, apuka is hazajön mindjárt, és hoz valamit az õ csillagának… Cirógatta a gyermek arcát, aztán a haját. A baba szemei kékek voltak, bután bámultak az égre. A szájáról lekopott a festék, csak itt-ott ült egy piros foltocska. A fiú megfordult, és úgy, ahogy volt, zsebre dugott kezekkel, a kerítéshez ment. Hátát nekivetette a deszkának. A kutya magasra vetette a farkát, fejét egészen oldalt fordította, és a fiút nézte.


188


IRODALOM – Öreg Bodri – szólt rá a gyerek. – Mindjárt elengedünk, de te elcsavarogsz, ha nem veled játszunk… Rántsd meg a kötelet! A kutya felcsaholt, és jobbra-balra ugrálva rángatni kezdte a kötelet. – Én édes istenem! Istenem, mikor szabadítasz már meg… – hallatszott a kislány motyogása a játékszobából. A fiú odatekintett. Kezét kivette a zsebébõl és kiegyenesedett. Kigombolta végig az ingét, két tenyerével beletúrt a hajába, fejét hátravetette, és szemét az égnek emelve fölkiáltott. – Huuu… keserves Isten… – és tántorgó lábakkal, erre-arra dülöngélve megindult a szoba felé. Belekezdett valami énekbe, aztán abbahagyta, felordított: – A keserves világ… fúj, betyár Krisztus!... – Édes istenem, Szûz Máriám… – mondogatta a kislány, és összetette a tenyerét, mintha imádkozna. Aztán fölemelkedett és a baba fölé hajolt. – Aludj, egyetlenem… nincs semmi baj! – Hejj… – Kint a fiú kiköpött a földre. Bizonytalan, részeg mozdulattal beletörölt az arcába, mintha szét akarná morzsolni az orrát. – Nyisd ki! … – kiáltott a szoba felé. A kislány felemelkedett, arcát a kezébe temette, vállai rázkódtak, úgy tett, mintha sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. Közben szétnyitott ujjai közül figyelte a fiút. – Nyisd ki!... Bezárta, a jó istenit… Nyisd ki az ajtót, te!... A lányka a négyszög oldalához szaladt, és a lábával eltörölte egy darabon a felrajzolt vonalat. – Jaj, dehogy zártam… Dehogy zártam… – Ott dögölj meg, ahol vagy… – tántorogva közeledett a nyíláshoz, de mielõtt belépett volna, megingott, és ott haladt keresztül, ahová a szekrényt rajzolta. A kislány elvette a kezét az arcáról, és kacagni kezdett. – Megint a szekrényen jössz be… A másik visszatámolyogva, újra nekiindult az ajtónak. – Bestia, minek zárod be, mondtam, hogy nyitva álljon. Hányszor mondtam már… – Jaj, teremtõm – mondta a kislány, és maga elé tartott kezekkel hátrált az ágyhoz. – Feküdj le, ne kiabálj, mindenki felébred… – Majd lefektetlek én, lefektetlek én, megállj… – Ne kiabálj, az isten szerelméért… Gyere, levetkõztetlek… – Mars!... – Segítek, csak ne kiabálj… felébred a kicsi… gyere szépen… Egészen a fiú mellé lépett… Egymásra néztek. A lánynak barna szeme volt, a fiúé kék, mint az ég, vagy akár a játékbabáé az ágyon. Egymást nézték pár pillanatig, aztán a fiú gyorsan megszólalt, halkan, hogy alig lehetett hallani. – Most akard levenni a kabátomat… Kabát nem volt rajta, az ingéért nyúlt a kislány. – Gyere, feküdj le… – Feküdjek le, mi?...


189


IRODALOM

– Jaj, istenem, miért teszel tönkre – aztán vékony gyermekhangon sírásba görbült. – Keserves, nyomorult élet! Megfordult és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a kajába temette és zokogott. Ha valaki messzirõl hallja, azt hitte volna, felnõttnek a sírását hallja. – Bõg! Aztán holnap végigjajgatod az utcát, hogy megvertelek… A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abbahagyni: – Hagyj engem, hagyj engem… – Fogd be a szád… – Hagyj engem, hagyj engem…


190


IRODALOM A fiú odatámolygott hozzá. – Elhallgatsz végre…? Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágyról. A kislány felkapta a fejét. – A hajamat kell fogni – suttogta. – Amióta levágták, nincs mit fogni rajta – suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát, és igyekezett belemarkolni a másik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert már nyár volt. – Bánt az urad, mi? Részeg az urad? Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és összeszorított öklökkel védekezett. – Eressz! – kiáltotta. A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt. A bõre finom volt és érintetlen, de a szemei kegyetlenül összehúzódtak, és idegenül ültek a homloka alatt, mintha odalopták volna. – Fáj! – kiáltozott a kislány, megfeszítette a testét, és kiszakította magát a szorításból. A fiú mozdulatlanul nézte, karjait lelógatta az oldala mellett, és szemei egészen megszûkültek. Aztán elindult a lány után. – Bestia… A kislány kinyújtott karokkal védekezett. Lábuk alatt felgyûrõdött a föld, széttúrták a megrajzolt vonalakat. – A gyermek! A kislány megtántorodott. Egyensúlyukat vesztve végigvágódtak a földön. A fiú mély, hosszú lélegzetet vett, aztán körültekintve, halkan rászólt a lányra. – Én most alszom, és te akarj levetkõztetni… A hasára fordult. Karját a feje alá tette, és dörmögve, érthetetlenül motyogva lehunyta a szemét. A kislány megigazgatta a haját, ujjaival elrendezgette az összeborzolódott kis tincseket, aztán négykézlábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta az ingét, nadrágját, kifordította a zsebeit, kõdarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg hullottak a földre. – Nincs semmi – mondta halkan –, nincs neki pénze – és kezébe temette az arcát.


191


IRODALOM

ADY ENDRE

Krisztus-kereszt az erdõn Havas Krisztus-kereszt az erdõn Holdas, nagy, téli éjszakában: Régi emlék. Csörgõs szánkóval Valamikor én arra jártam Holdas, nagy, téli éjszakában Az apám még vidám legény volt, Dalolt, hogyha keresztre nézett, Én meg az apám fia voltam, Ki unta a faragott képet S dalolt, hogyha keresztre nézett. Két nyakas, magyar kálvinista, Miként az Idõ, úgy röpültünk, Apa, fiú: egy Igen s egy Nem, Egymás mellett dalolva ültünk S miként az Idõ, úgy röpültünk. Húsz éve elmúlt s gondolatban Ott röpül a szánom az éjben S amit akkor elmulasztottam, Megemelem kalapom mélyen. Ott röpül a szánom az éjben.


192


IRODALOM

FEKETE ISTVÁN

Szimat gyászol

A

mikor a vadászt eltemetik, minden jóravaló kutya kötelességének tartja kifeküdni a sírra, és utánapusztulni gazdájának. Legalábbis így kellene lenni, ha igaz volna mindazon történet, melyet erdészek és vadászok bánatos özvegyei mesélnek az unokáknak, ha azok a családi albumban lapozgatva megkérdik, ki az a szakállas bácsi a puskával. – Dédapád, fiacskám. Ritka szép ember volt a maga korában. És micsoda vadász!... A vadászatról aztán a kutyára terelõdik a szó, fõleg arra az egyre, az utolsóra. – Nem evett, nem ivott. Kiment a temetõbe, és ott pusztult el a sír mellett. Megszakadt a szíve. Nagyanyám e tekintetben nagyon dicsérendõ kivétel volt. Amikor dédapám felõl érdeklõdtem, aki ezerráncú csizmában és lengyel nadrágban hányt fittyet a múlandóságnak, azt mondta: – Nagy korhely volt az öregúr, nyugodjék békességben. – De jó vadász volt? – Hát, fiam, én nem vadásztam vele, de hogy kisebb malmot elhajtott volna, amit megivott, azt tudom, mert én hordtam fel a pincébõl a kadarkát nyáron és a hárslevelût télen. – Szép ember volt? – Szálas, magas, erõs ember. Nagyon jószívû, és nagyon könnyelmû. – Nagymama nem szerette? – Istenem, dehogynem. Csak az igazságot mondom. – Szép kutyái voltak? – Én már bizony nem emlékszem, fiam. Csak az utolsóra. Szimat volt a neve, és hûségesen kikísérte dédapádat a temetõbe is. „Na, végre – gondoltam –, hát nekünk is volt olyan kutyánk!” És láttam a kutyát, amint a családtagok után, de az ismerõsök elõtt követi a koporsót, lehorgasztott fejjel és mérhetetlen bánattal kutyaszívében. És nem tágít a sírtól. Fújhat a szél, eshet a hó. Nem eszik, nem iszik, és nem megy többé haza. – Szegény Szimat! – Vele volt dédapáddal azon az utolsó éjszakán is. A jóisten tudja, mi történt akkor… – Karácsony és szilveszter közt volt az idõ – mesélte nagyanyám. – Fekete karácsonyunk volt akkor, és csak másnapján esett kevés hó. De az idõ gyenge maradt. Délután már nagy volt a köd, és hiába kérleltük dédapádat, hogy ne menjen sehova. Hiszen nem látja a ló fejét se. – Azért van a ló, hogy lásson – mondta, és nyergeltetett. – Éjfélre itthon vagyok. Gyere, Szimat!


193


IRODALOM

De nem jött éjfélre. Még hajnalra se. Rettegve vártuk a reggelt, mert az utakon rossz hidak voltak akkor még, és a sötét éjszakában mérhetetlen köd. Reggel volt már, amikor eldobogott a ló a ház elõtt, és a kocsis nyikorogva nyitotta ki a kaput. Gondolhatod, milyen örömmel mentünk ajtót nyitni. De amikor szegény dédapádat megláttuk, majdnem elsírtuk magunkat. Fáradt öregember lett azon az éjszakán. Nem szólt semmit, csak végignézett rajtunk, és bement a szobájába. – Gyere be, Mariska. Csak te egyedül. Dédanyád bement, és egész délelõtt együtt voltak. Csak késõbb tudtuk meg, hogy azon az éjszakán éjféltõl reggelig bolyongott dédapád. És éjféltõl reggelig nem talált haza. Elõször káromkodott és megverte a lovat. Aztán szidta Szimatot, de a ló csak remegett, s a kutya nyüszített a ló elõtt a sötétségben. Akkor megsimogatta a lovat, és biztatta Szimatot, hogy szedjék össze magukat. Elindult a ló, lassan, botorkálva, s amikor megállt: a kovácsi temetõ kapuja elõtt voltak. – Hova hoztál, te bolond?! – rántotta meg a kantárszárat, de ekkor már nem káromkodott. Csendesen elfordultak a temetõkaputól, és mentek tovább az úttalan ködben. A ló néha megállt, mintha tájékozódna, és ilyenkor odahúzódott Szimat is, mintha kérdezni akarna valamit. – Rám hiába nézel, Szimat – mondta csendesen –, ha ti nem tudjátok az utat… – És mentek tovább szótlanul. A ló tapogatva rakta lábait, mintha vízben járna, s amikor megállt, a ködbõl kibontakozott a kürtösi temetõ nagy, fehér keresztje. Innét már szótlanul fordultak el, és ekkor fagyos, mély csend lett egyszerre. Nem


194


IRODALOM hallatszott a ló dobbanása se, csak késõbb álltak meg hallgatózva, mert a dermesztõ némaságban elõttük valahol egy tyúk hívogatta kotyogva csibéit. Dédapád ekkor megroskadt a lovon, és megöregedett, mert jól emlékezett, hogy az õ apját is a kotlós hívogatta kísérteties kotyogással. Meg is halt egy héten belül. A kantárszárat a ló nyakába dobta, végiggondolta eddigi életét, elrendezte magában, amit el kell rendezni, és reggel lett, mire hazataláltak. A házban ettõl kezdve síró, beteg csend lett. Anyánk úgy kísérte apánkat, mint az árnyék, és vidám dolgokat mesélt, de hangja reszketett, és szeme reggelenként vörös volt a sírástól. Szilveszter délutánján dédapád mintha levetette volna szomorú tûnõdését. – Megnézem a favágókat – mondta. A favágók nem voltak messze, és az ablakból látszott, hogy pipázgatva nézi a fák döntését. Közben bealkonyodott, és késõbb, mintha a pitvarban sok láb dobogott volna. És valami várakozó suttogás… Anyánk fehér lett, mint a gyolcs. Az ajtó megnyílt, és behozták apánkat. Akkor már megvolt halva. A kiásott fa feléje dõlt, és amikor el akart lépni, megcsúszott, térdre esett, úgy maradt, mint aki tudja, hogy ez elõl nincs kitérés… – És Szimat? – kérdeztem. – Szimat is jött vele, és kísérte az embereket, mint a zsandár. – Aztán? – Aztán a temetés után ott maradt a temetõben, hiába hívtuk – Szegény Szimat! – Várj csak, még nincs vége. Másnap reggel ki más ül a pitvaron, mint Szimat. Persze rá se néztünk. Tányérját elvettük. Egész nap szomorúan lézengett a ház körül, és este eltûnt. Így ment egypár napig. Reggel jött, este elment. Hova megy ez a kutya? „A temetõbe – mondta a kocsis. – Panaszkodik is Peták Jancsi bácsi, a sírásó, hogy nem mer este végigmenni az úton, mert Szimat ott fekszik az erdész úr sírjánál, és úgy acsarkodik, mint egy tigris.” Szimat ezek után visszakapta tányérját, és nagy becsülete lett a házban. De éjszakára sose maradt otthon, akár esett, akár fújt. Egyszer kimentünk a temetõbe, és meglestük. Alig alkonyodott, jött a Szimat rohanva az úton. Körüljárta a sírt, és miután rendben talált mindent, lefeküdt. Ha kocsi ment az úton, felállt és morgott. – És ott pusztult el a sír mellett? Nagyanyám azonban nem tágított az igazságtól. – Megmondanám, ha úgy lenne. De nem volt úgy. Torkán akadt egy nagy csont, és megfulladt. Szó, ami szó – legyintett nagyanyám –, nem volt igazi hûséges kutya. De azért Szimatot én nem hagyom. Õ legalább éjjel kijárt, mert úgy tanulta, hogy az emberekre, akár élõk, akár holtak, csak éjjel kell vigyázni. Mikor utoljára dédapám sírjánál voltam, már nagyanyám sem élt régen. A sírokon vastagon nõtt az õszi avar, és csak négy suttogó, óriás fenyõ õrizte az öregek álmát. És ekkor bocsánatot kértem Szimat emlékétõl, mert õ legalább éjjel vigyázott holt urára, de az utódok közül – bizony – se éjjel, se nappal, se panaszkodni, se imádkozni nem ment ki már senki.


195


IRODALOM

VARGA S. JÓZSEF

Ablak

A

z az ablak hosszú idõn át elkerülte figyelmemet – egy volt csupán a sok közül. Érthetõ. Nem azért tettem napi sétáimat a város széli, falusias utcában, hogy az ablakokkal törõdjek. Különben is: a séta önzõ cselekedet. Általa leginkább önmagába néz az ember, s önnön gondolataival bíbelõdik. Mi dolga az ablakokkal? Ámde nemrég, õszutói, komor idõben történt valami. Valami, ami megváltoztatta viszonyomat ahhoz az ablakhoz, s kiváltképpen ahhoz, aki az üveg oltalmában állt. Magamba mélyedten, töprengõn róttam utamat, midõn – akárha parancsot kaptam volna rá – meg kellett állnom. Éreztem: valaki néz, valaki figyel, s olyannyira rám összpontosítva, hogy megakasztott lépteimben. S okot kutató tekintetem akkor fedezte fel az öregembert. Ismerõs arc, közelebbrõl parasztarc; gyanakvó szem, mélyen lelógó bajusz, s hiába, hogy szobában áll, elnyûtt kalap ül a fején. Egyszerre melegség tört rám; tanyásparaszt eleim ilyenek voltak, ilyenek lehettek, s ha életükben nem is láttam õket, utólag éppen eleget nézegettem megbarnult fényképeiket. Bólintottam az öreg felé, s üdvözlésképpen a kezemet emeltem. Semmi válasz. Moccanatlan testtel, rezdületlen arccal állt, s konokul nézett. S ekkor másféle érzés tört rám. Hirtelen bûnösnek éreztem magam, de lehettem volna vádlott is, akire az öreg, mint szigorú ügyész, ráolvassa bûneit. Igen, hogy milyen alapon veszem magamnak a bátorságot, és teszek könnyû sétát, midõn õ látnivalóan a Kaszással készül találkozni. Zavartan továbbléptem. Ám másnap már úgy tértem a falusias utcába, mint akinek egyetlen dolga van: feltekinteni azt az ablakot. Az öregember akkor is ott állt, s mozdulatlanságát, merevségét látva okkal hihettem: nem is ember, csupán embert formázó viaszbábu. Arcának színe mellesleg éppen olyan volt. S mintha összébb ment volna, kisebbé vált volna maga is. Vagy az ablakot nagyobbították meg az éjszaka? Aligha. Ráérõsen megálltam, biccentettem felé, s hogy komorságát oldjam, arcomat a kibukkanó napra szegeztem, mint aki sütkérezik. No hiszen! Õ is a fejét emelte menten, s arcán valami átsuhant. Megértettem belõle: õ is lelkes híve volt hajdan az efféle, aranyos õszi idõnek. S már lódult is képzeletem: õt láttam, sokkal fiatalabban, domb oldalára kapaszkodó kertje mélyén, amint szorgalmas hajladozással kosárba gyûjtötte a lehullott almát, szilvát, körtét, hogy majdan zamatos pálinkát fõzessen belõlük. Nem túlzás állítani: ismeretségbe kerültem az öregemberrel. Azzal együtt, de inkább annak ellenére, hogy sohasem váltottunk szót. Legutóbb nyirkos, ködös, télelõi idõben volt találkozásunk. Az ablak felé közelítve, távolról megpillantottam a diót, amint ott hever a járda közepén. Felvettem, megtisztítottam maradék burkától, azután átcsörtettem az úton, s az ablakon át az öregember felé emeltem a diót. Elhárító mozdulatot tett, s hogy magyarázatát adja cselekedetének, pergamenbõrû ujját lefelé csúsztatta, értésemre adva, hogy ott, a pizsamakabát alatt hosszú, mûtéti heg húzódik. Megértettem, s


196


IRODALOM


197


IRODALOM merthogy közel álltam hozzá, csupán a dupla üveg vont kettõnk közé határt, alaposan feltekintettem magamnak. Igen, korábbi feltételezésem, hogy tudniillik az öreg a Kaszással készül találkozni, helytállónak bizonyult. Könnyen rájöhettem, hisz épp elég embertársamat láttam testközelbõl, midõn a végsõ útra készülõdött. Az öregember hajszálai, akárha haragudnának egymásra, jócskán eltávolodtak, orra élesen kiütött arcának hátterébõl, s a szeme, a szeme, akár a megtestesült keserûség, úgy meredt rám. S én nem azért néztem a halállal vívókat, mert örömömet leltem benne. Csupán azért, hogy tisztábban lássam: mi vár, mi várhat rám, mivé leszek, s mivé leszünk – mindahányan. Az öregember, akárha gondolataimba látott volna, megadón bólintott, majd szíve felé bökött, azután ökölbe zárt kezét emelte, elõbb lassan, majd mind gyorsabban nyitogatta, azután szünetet tartott, s lassúdan egyenesítette ujjait. Vagy úgy. A szíve rosszalkodik, hol gyorsabban, hol lassabban ver, s gyenge, akár a harmat. Fájdalom, az volt az utolsó találkozásunk. Többé nem láttam azt az öregembert. Ámde láttam mást. Behúzott sötétítõfüggöny vont szemem elé határt, s ha esti órán arra sétáltam, abban az ablakban nem világított villanyfény. Világossá és egyértelmûvé lett számomra: bevégeztetett, az öregember ideje kitelt, s immár ha néz is, legfönnebb fentrõl, ég magasából teszi. És hogy jól okoskodtam, tanú volt rá az a megtört arcú, gyászruhás asszony, aki kilépett a ház kapuján, s lépteit szaporázta a kihalt utcán. Hittem, azzal az ablakkal semmi dolgom többé. A sors azonban másként akarta. Tegnap délután, merthogy szokásom szerint odakaptam tekintetemet, megpillantottam a kisfiút. Pufók, testes legényke, kutakodó tekintettel nézegetett kifelé. Megnéztem magamnak, s igen, határozott hasonlatosságot véltem felfedezni közte és az immár végérvényesen eltávozott öregember között. Nyilván az unokája, de inkább a dédunokája lehet. Intettem a kisfiúnak, mire õ lelkesen visszaintegetett. ovábblépve már-már hallani véltem, miként zakatol az agyam. Mirõl van, mirõl volt itt szó? Semmi kétség, Shakespeare-nek igaza volt: „Színház az egész vi lág…”, ám én változtatok a sorrenden. A világ egy színház. Amit én úgy értek, hogy valahányan, akiknek élnünk adatik, betoppantunk létünk színpadára, eljátsszuk hol hosszabb, hol rövidebb ideig tartó szerepünket, azután megadón lelépünk a mindent jelentõ deszkákról, hogy átadjuk helyünket az utánunk jövõknek. Ezek szerint – okoskodtam – közelebb múlt hetekben akár nézõnek érezhettem magam, aki szemtanúja lehetett az öregember végjátékának? Igen, lehet benne valami, de – fájdalom– immár semmi jelentõsége. Ugyanis a kisfiú képében új szereplõ toppant a színpadra, s most az õ szereplésére szegezhetem a szememet. Igen ám, vágott belém a gondolat, csakhogy most már más, úgymond, a felállás. A szereplõ immár én vagyok, s ez a kisfiú, ha a sors úgy akarja, nézõje lehet színpadon töltött utolsó pillanataimnak, s majdan azt is láthatja, miként gördül le fellépésem után az idõ és az elmúlás mindent elfedõ függönye… Nem tudom magyarázatát adni, de immár más utcában teszem napi sétáimat. Mert kerülöm azt a falusias utcát, s pláne azt az ablakot.

T

Kétezernégy július 5-én, 54 éves korában elhunyt Varga S. József író-újságíró, a Szabad Föld fõmunkatársa. Olyan ember távozott közülünk, akit igazságérzetéért, õszinteségéért, írásainak gyönyörû szép magyar nyelvéért nagyon szerettek az olvasók. Fenti novellája halála után került elõ fiókjából. Kincses Kalendárium

198


IRODALOM

NAGY LÁSZLÓ

Adjon az Isten Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ õ küldjön, hogy hitem széjjel ne dûljön, adjon az Isten fényeket, temetõk helyett életet – nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.


199


(Íme, hát megleltem hazámat )

Recommend Documents