ROHAM #07
10
11
ovember végén visszaminôsültem általános helyettesítônek. Magamnak köszönhettem; bevállaltam kétezer szórólap szétterítését, de a telket fûtöttem velük. Mindig így csinálom, abban a biztos tudatban, hogy leellenôrizni úgyis lehetetlen. Hiszen nálunk is folyton tele a postaláda, és ha becsöngetne valaki a kérdéssel, hogy az akármilyen-tökömtudja bevásárlóközpont reklámanyagát kézbesítették-e, csak a vállamat vonogatnám. Most mégis megbuktam, és ordas nagy balhé kerekedett belôle. Biztos valami fejes vállalkozásának a szórólapja volt.
illusztráció: Mezei Ildi
Nem próbáltam tagadni, ugyan minek? November eleje és március vége között úgysem rúgnak ki senkit, ilyentájt inkább marasztalják a dolgozókat. Álmatlan éjszakáim sem voltak. Az emberek gyûlölik, ha teleszemetelik a postaládájukat, hát megkíméltem ôket egy adagtól. A magam módján csak jobbá tettem a világot egy kicsivel, ezért jutalom járna, nem büntetés. A fônök azonban másként gondolta. Retorzióként elvette a járatomat, a tizenötöst, én pedig kezdhettem mindent elölrôl, hitvány tartalékként, mint amikor elszegôdtem újságkihordónak. – Ne csináld már, három éve nyomom, és ez volt az elsô eset… – kérleltem. – Ebbôl legalább tanulni fog mindenki – felelte, majd hogy teljes legyen a megaláztatás, még hozzáfûzte: – És betanítod az utódodat.
A hajnali gyülekezônél egyetlen új arcot látok, csak is ô lehet az utódom. A járatbitorló. Nô, a harmincon még innen, ez utóbbi tipp, mert vastag kabátja elrejti az alakját, a kapucni alól pedig csak pufók, hidegtôl vörösre csípett arca látszik ki, meg néhány homlokba hulló, barna tincs. Zavartan álldogál az újsághalmokkal sürgölôdô emberek között, jobb kezét a kormányon tartva. A kerékpárjában a 402esre ismerek, még ez is, arról volt szó, ha a 402-es visszajön a mûhelybôl, én kapom meg. Dühömben bemegyek mellette a kiosztóba, anélkül hogy odaköszönnék, keressen meg ô, hogyha akar. Aláírok, ahol kell, aztán magamhoz húzom az újsághalmomat. Szerencsére csak napilapok vannak, így nem lesz hosszú ez a megalázó nap. A kabátomat a földre lököm, hogy ne melegedjen rám, majd nekilátok kézbesítési sorrendbe rakni az újságokat. Emlékezetbôl csinálom, egyszer sem kell a füzetbe néznem, ez a leírhatatlan elônye, ha valakinek saját területe van. Nem létezik olyan hosszú, tekervényes járat, amit ne lehetne pár hét alatt fejbôl megta-
nulni, és onnantól a munka lazává válik. A helyettes ellenben papírból dolgozik, és mire megjegyezné a sorrendet, máris új terepen küszködhet a sötéttel, az esôtôl szétvert, olvashatatlan járatfüzettel, a láthatatlan házszámokkal. Két órával tovább tart a munkaideje, nagyobb járat esetén még többel is. Ha ugyan kimehet a terepre! A helyettessel az is megeshet, hogy mindenki rendelkezésre áll, és neki tétlenül kell ülnie a kiosztóban, amíg el nem tûnik az utolsó csomag is. Ilyenkor aztán ugrik a darabszámra kapott pénz, csak az alamizsna jellegû alapbér marad. Novemberben persze ez a veszély nem fenyeget; a betegségek és a kilépések miatt mindig jut teendô a helyettesnek. Ám az anyagi veszteség így is jelentôs. Ha nincs saját járat, díjbeszedés sincs, sem az ezzel járó borravaló, amitôl én éppen a karácsonyi nagy kaszálás elôtt fogok elesni. A helyettes nem kasszíroz; a helyettes csak szív. Mellettem Anna szorgoskodik; a szomszéd járatot viszi, a kilencest. Kilenc, szerencsés szám, középcsatár, és Anna tényleg a jó dolgok közé tartozik ezen a helyen. Az utolsó munkatárs, aki még szóba áll velem, bár jó ideje nem gyakoroltuk beszélô viszonyunkat, ahogy más jellegû viszonyunk is mintha karbantartásra szorulna. Ez persze csak most tudatosul bennem. – Hallom, mit talált ki az a szemét – súgja oda. – Bekaphatja – felelem óvatosan. Gyanakszom, hogy csak nyavalygótársat keres, akivel kicserélheti a saját panaszait. Arra nincs szükségem. A következô szavai szerencsére már részvétrôl tanúskodnak: – Hátha az elsô nap után elmegy a csaj kedve. – Az jó lenne – felelem, de még kevesebb meggyôzôdéssel, mint az imént. Én is emlékszem esetekre, amikor frissen szerzett munkaerôk azonnal felszívódtak, de az új nô nem olyannak tûnik. A kiosztó vastag üvegablakán keresztül megint megnézem magamnak. Tenyeres-talpas parasztlány; fizikailag biztosan bírni fogja, és nagyon kellhet neki a pénz, ha tél elején elvállalta ezt a melót. Észreveszi, hogy figyelem, és bátortalanul int. Automatikusan visszaintenék, de nem érek a végére a mozdulatnak. Mivel Anna közben felém fordul, emelkedô kézfejem véletlenül végigcsúszik a mellén. – Lehet, hogy valami majd elriasztja… – biztat tovább Anna, miután visszaér az utolsó csomagjával. Nem fejezi be a mondatot, de tudom, mire gondol. Vagy inkább kire? Melyik a jó kifejezés Bélára? De Béla egyelôre érdektelen. Annára sandítok, a szeme alatt pír, de a hidegtôl is lehet, vagy a csomagok emelgetésétôl… Vajon baráti beszélgetésrôl, ôszinte együttérzésrôl van szó, vagy közeledési kísérletrôl? Ideje megtudni. Az újságokat számolom, és le sem veszem a tekintetem az elôttem lévô halomról, miközben halkan megkérdezem:
12
– Utána egy kávé? – Nem jó, bocs. Ô se néz rám; nem kell a többieknek is tudni róla. – Holnap? – Ne kezdjük elölrôl, légyszi. Fordul az utolsó csomaggal, már csak a kabátjáért fog visszajönni, ennyi idôm maradt kiokoskodni valamit, ami újfent vonzóvá tenne a szemében. De egészen más jár az eszemben. Gyakran vagyok helyettes Anna ágyában, ez klassz. Hirtelen helyettes lettem a munkahelyemen, ez viszont szar. Helyettesítés mindkettô, mégis, micsoda különbség! – Hogy mondtad, valami majd jól elriasztja? – Errôl végképp nem szeretnék beszélni. Még halkabb a hangja, mint az imént. Már hallottam olyan suttogást, hogy mi ketten bolondok vagyunk, no meg a másik kettô is, aki még látta rajtunk kívül.
Egy idô után már nem halaszthatom tovább a kapcsolatfelvételt, bemutatkozunk egymásnak, de azonnal elfelejtem a nevét. Nincs is szükség névre, a hajnali utcákon csak ketten leszünk, ha valamelyikünknek közlendôje akadna, nyilvánvalóan a másikhoz szól. Unottan válaszolgatok az ilyenkor szokásos, elôre borítékolható kérdésekre. Mennyit lehet keresni? Mennyi idô alatt lehet végezni? Hozzá lehet szokni a korán keléshez? Hozzá lehet szokni a hideghez? Mi van, ha elkések? Milyen ismerôs, ezeket nyilván a jelentkezése alkalmával is megkérdezte, a fônök pedig természetszerûleg a tévéreklámokhoz hasonlatos, rózsaszín képet festett le neki. Újcsaj most borzasztóan szeretne hinni a csodálatos munkakörülményekben, de erôs benne a kétkedés is. Tôlem próbál hát bizonyosságot szerezni, az azonos kasztba tartozótól. Ám a legfurcsább az egészben, hogy senki sem válaszolja ilyenkor: keveset keresel majd és szívni fogsz. Hiszen ezzel a saját balfékségét ismerné be az ember, így ehelyett mindenki cinkosságot vállal a fônökséggel, és hagyja még élni pár hétig az új munkatárs illúzióit. Én is pontosan ezt teszem, amíg rá nem ébredek, hogy így magam alatt vágom a fát. Újcsaj az én helyemre érkezett, az elriasztása elemi érdekem, hiába súgják a régi beidegzôdések, hogy tisztes keresetrôl és csekély fáradságról hantázzak. Inkább az ellenkezôjét teszem, és el is kedvetlenítem, de nem eléggé. Amit elérek, hogy az untató kérdezôsködést még fárasztóbb társalgási próbálkozások váltják fel. Jól tippeltem, hogy harminc körüli, mert pikk-pakk elôcibálja a hasonló korú nôk kedvenc témáját. Szívesen mondanám, hogy a kutya sem kíváncsi rá, a nála is érdektelenebb porontya mit
rajzolt az óvodában, vagy hogy milyen emberfeletti lelkierôvel viselte a bárányhimlôt. De nem a dzsungelben élünk, így inkább elismerôen bólogatok, miközben a sorrendbe rakott újságokat szétosztom a kosarakban.
Végre nekivághatunk, utolsóként elhagyva a kiosztót. Egész kellemes nap; a hideg az elviselhetôség határán még innen, a terepviszonyok kedvezôek, se sár, se jég. Egy-két méterrel mindig lehagyom, hogy ne kelljen beszélgetni, de arra azért ügyelek, hogy ne rázzam le. Idônként hátralesek a vállam fölött, és látom, hogy a töküres úton sem bír egyenesen haladni, egy alkalommal a lábát kell kitennie, hogy ne forduljon az árokba. Azt mondta, jól tud biciklizni, de nyilván több réteg meleg ruhában még nem próbálta, és az is zavarhatja, hogy a kosártól nem látja az elsô kereket. Nem számít, pár nap alatt belerázódik, aztán zavartalanul suhan majd a hajnali utcákon. Az én utcáimon, az én járatomban… …ami éppen itt kezdôdik. Határ út – bal kezemnél öreg parasztházak és frissen épült családi házak váltják egymást, jobbra erdô. A csendet dühödt kutyaugatás szaggatja fel, vaskos test csapódik egy drótkerítésnek. Német juhász – legyintek magamban. Az elsô napomon még megkergetett egy vizsla, de ma már csak egyetlen fajtától félek, a kuvasztól. A járdán tekerek tovább, hogy elérjem a postaládákat, bár a Határ út egész hosszában csak egy napilapot kell kézbesítenem. Ahogy haladok elôre, egyre több hang csatlakozik az elsô ugatóhoz, kisvártatva már egész acsarkodó kórus kísér. – Elég ijesztô – jegyzi meg Újcsaj, miután utolér ennél az egyetlen címnél. Elôször azt hiszem, a kutyákra gondol – én már hozzászoktam, cseppet sem zavar –, de látom, hogy a másik irányba figyel. Az erdôre pillantok, még sohasem tûnt ijesztônek, de elsô ránézésre tényleg nem lehet túl bizalomgerjesztô. A széle már kívül esik az utcai lámpák aranyfényénél, a sötétben a fák összeolvadnak, mintha a mesék fenyegetô rengetege lenne, pedig napközben ugyanerre az egész csak ritkás, pusztulófélben lévô susnyás, ahová nagydolgozni járok, ha nem bírom ki hazáig. A mesék rengetegével ellentétben veszedelmes erdôlakók sincsenek, csak pár sátorozó hajléktalan. Elég ártalmatlanok, néha cigarettát kunyerálnak. Persze nem az számít, hogy ténylegesen mi él az erdôben, hanem hogy mit képzelünk oda… Döntésre kell jutnom, vagy belekezdek az elriasztásjátékba, ami a kiosztó óta a fejemben motoszkál, vagy hagyom az egészet a pokolba. Vesztenivalóm nincs, ha Újcsaj nem lesz fogékony a rémtörténeteimre, leg-
13
feljebb bohócnak néz a hátralévô idôben, amíg még munkatársaknak mondhatjuk magunkat. Ez pedig legfeljebb pár napot jelent, mert én helyettesnek nem maradok. De nem ám, esküdözöm, bár ez az elhatározás csak imént született. Innentôl viszont tiszta a helyzet; vagy én, vagy ô. Megölni és elásni természetesen nem fogom, így egyetlen lehetôségem maradt: elriasztani. Elég ijesztô – mondta. Magas labda. Elengedem a félbe hajtott újságot, megvárom, lecsúszik-e a láda mélyére, majd miután elégedetten nyugtázom a tompa koppanást, fordítok a kormányon, és tekerni kezdek, ahogy csak bírok. Most nem nézek hátra, hajtom a rakás ócskavasat, mint az állat. Csak a kihalt gyártelep sarkánál várom be, ahol balra fogunk fordulni. – Nem tudok még ilyen gyorsan menni – szabadkozik. Elhessegetem magamtól a gondolatot, hogy ez a nô alapvetôen jóindulatú, még ô kér elnézést, hogy lemaradt, ahelyett hogy hôbörögne, amiért lehagytam. A fonák helyzetért sem tehetô felelôssé, hogy éppen a saját terepemre tanítom be… Vagy ô, vagy én. – Bocsi, de megszoktam, hogy ezen az utcán végigrohanok. Ha tehetném, ezt az egy újságot is lemondatnám, és akkor egyáltalán nem kellene erre jönni. Csali kivetve… – Miért? – Hát… Jobb, ha megtudod. Ez az erdô régen el volt kerítve. Az öreg újságkihordó, aki húsz évig itt dolgozott, gyakran látott a kerítés mögött tányérsapkás oroszokat, Geiger–Müller-számlálóval. – Mivel? – Azzal az izével, ami a radioaktivitást méri. Ebben én sem vagyok biztos, csak a szavakat ismerem a sci-fi olvasmányaimból, de a tartalmuk eléggé homályos. Mindig is tehetetlenül álltam a reáltantárgyak elôtt, amikor éppen el nem hasaltam rajtuk. Szeretem erre fogni, hogy újságkihordó vagyok, ahelyett hogy családom értelmiségi hagyományait folytatnám valami normális állásban. Illetve most már csak újságkihordó-helyettes. Újságkihordó-helyettes, basszus… Érzem, ahogy gyûlöletem és frusztrációm keserû árjában felolvadnak megmaradt gátlásaim. Ügyesebben kell ijesztgetnem, kevésbé regényes dolgokkal, olyasmivel, amitôl mindenki fél. Közelebb hajolok hozzá, és lehalkítom a hangom: – Észrevetted, hogy ezen a hosszú szakaszon csak egy újságot kellett kézbesíteni? Ez azért van, mert innen már mindenki elköltözött, akinek volt egy cseppnyi esze. A ruszkik valami szennyezôanyagot ástak el az erdôben, ezért ebben az utcában nagyon sokan meghaltak rákban. Itt még pisálni sem állok meg…
Bocsánat… Szóval neked sem ajánlom, hogy sokat idôzz erre. – Értem – feleli, egy árnyalattal sápadtabban talán, de ebben nem vagyok biztos, még mindig nagyon sötét van. – Nekem ezt senki sem mondta. – Gondolod, hogy kiplakátolják az egész városban? – legyintek egy nagyot, a jól tájékozottak fensôbbségével. – Vagy hogy beszámol róla a híradó? Leesnének a telekárak, így inkább mindenki hallgat, mint a sír. Megpróbálom eljátszani, hogy megbántam a szószátyárságomat: – De te se tôlem hallottad, igaz?
Fél öt, a kertváros még alszik, alig látni világos ablakot. A betanítás meglehetôsen értelmetlen dolog. Én tekerek elöl, emlékezetbôl elhelyezve az újságokat a megfelelô ládákba, ô pár méterrel lemaradva, a járatfüzetben próbálja nyomon követni, hol járunk éppen. Jó betanítóhoz méltó módon hangosan mondok minden címet és újságot, valóságos közvetítés, bár teljesen fölösleges. Semmi esélye, hogy százvalahány napilapot és címet megjegyezzen, még az összes kanyart sem fogja tudni az eszébe vésni. Az egész arra jó csupán, hogy felhívjam a figyelmét olyan helyekre, ahol könnyû rossz ládába dobni az újságot, ahol nem látszik a házszám, ahol lehetséges eltévedni. Ahol az árnyékok elrejtik a járda alattomos felgyûrôdését. Ez utóbbiról elfelejtek említést tenni, és elégedetten nyugtázom a durva zökkenést, majd a felszakadó nyögést. Vagy ahol súlyos veszedelmek lesnek a kézbesítôre… Most már egyetlen alkalmat sem hagynék ki, hogy ráijesszek. A harmadik utcában – ezek már barátságos kis utcák, sok fával és családi házakkal – akad egy valóban kritikus pont. Ikerház, két egymáson lévô postaládával, az egyikbe az ellenzék, a másikba a kormány propagandalapja jár. Nem célszerû összecserélni, erre figyelmeztetem Újcsajt is. – Nemhogy kicserélnék egymással, inkább különkülön betelefonálnak, és leüvöltik a fônök fejét. Aztán a fônök a tiédet. – Sokszor van ilyen? – Veszekedô elôfizetôk? Mindennapos. Úgy tudnak anyázni… – Hát én majd jól visszaszólok… – Az nem ajánlatos. Mindig az ügyfélnek van igaza. Csak te húzhatod a rövidebbet. Ez csakugyan elég idegesítô, bár hozzá kell tennem, az én praxisomban lényegesen több szokott lenni a valós, mint a vélt sérelem… Ez persze csak emlékezetesebbé teszi az eseteket, mikor az elôfi-
14
zetô képzelôdik, és nekem van igazam. Továbbtekerünk, de gyorsan le is fékezek; eszembe jut valami. – Látod azt a romos házat? – Igen. – Az öreg, aki lakja, egyszer lapáttal támadt rám, mert nem kapta meg az Autóséletet. És tudod, mi a vicc? Hogy nem is járt neki… Most tényleg elsápad. – És ilyenkor mit lehet csinálni? – Gyorsan elbiciklizel.
A következô félórában nem történik semmi. Rutinból dobálom az újságokat, már nem közvetítek, mint az elején, és ô sem lapozgatja a füzetet. Kényelmetlen kalandokon, pletykákon, urbánus legendákon töröm a fejem, amelyek elég hihetôek. A hátsó kosár kiürül, már az elsô is csak félig van, a bringa kellemesen könnyû, mármint önmagához képest. Eljutunk az utolsó pár háztömbhöz, ez már Béla terepe, ekkor egy borzasztóan erôs motor hangját hallom a hátunk mögül. Ezeket az utcákat még nem csatornázták, méretes szomorúfûz borul a járdára. Gyorsan a fedezékébe húzódom, és intek Újcsajnak is, hogy álljon meg. A kocsi eldübörög mellettünk, ügyet sem vetve az aszfaltozatlan út hepehupáira, jól sejtettem a
illusztráció: Mezei Ildi
A nyolcadik utcában egy öreg családi ház fél éve lakatlan, most mégis megállok elôtte, leugrom a bringáról, és a hátsó kosárból kiveszem a pumpát. Öreg fémpumpa, itt-ott már rozsda marja, mint ôseinknek véres kardját, de amikor kihúzom, hirtelen fegyverré változik. Úgy is tartom, mintha ütni készülnék vele. Újcsaj utolér, zavartan hallgat. Intek, hogy szálljon le ô is. – Errefelé nem árt az óvatosság. Látod azt a házat? Amire ki van írva, hogy eladó? – Igen. – Legalább egy éve hirdetik, és a tulajdonosok nem sokat törôdtek vele, úgyhogy beköltözött egy csapat hajléktalan. Volt egy kiskutyájuk, egy kuvaszkölyök, amit, mondanom sem kell, egyáltalán nem neveltek. A lényeg, hogy amikor a hajléktalanokat kidobták, a kutyájukat nem vitték magukkal… – Szegény… – Ja igen, azt nem mondtam, hogy a kölyökbôl idôközben hatalmas dög lett… A lényeg, hogy a kuvasz azóta is visszajár, fôleg éjszakánként, és rátámad bárkire. Állítólag… Ide megkockáztatnék egy rettenetes csonkolást, de végül visszaszívom. – Állítólag már elvitte a sintér, de sose lehet tudni. Azért szoktam itt leszállni, mert talpról jobban tudok védekezni. Ezt a pumpát már ismeri az a hülye kutya, fél is tôle… Persze az is lehet, hogy nem látjuk soha többé. – Ezt se mondta senki – csóválja a fejét. – Naná, hogy nem. Kértél már kutyariasztót? – Eszembe sem jutott… – Ne is kérj, nem ér semmit, csak még jobban felhergeli ôket. Láttam már csontig beharapott kezet… A fémpumpa a legbiztosabb. – De hát… Nem fejezi be a mondatot, és újba sem kezd; szótlanságba süllyed. Észreveszem, hogy ugyanott van nyitva a járatfüzet, mint húsz perce. Kiveszem a kezébôl, és megfelelô helyre lapozok, de amikor visszaadom neki, bele se néz. Azt hiszem, ez jó jel, de nem merek elôre inni a medve bôrére. A felénél járunk, még jöhet egy kis ijesztgetés, aztán a hab a tortán, Béla.
1515
#07 #07 ROHAM ROHAM
16
hangjából, hogy óriás-terepjáró, éppen megfelel a Tudom, kiket ért a „bent” alatt. Értem a nyelvét. céljaimnak. Gondolkodnom sem kell a válaszokon, csak elismét– Mehetünk tovább. lem, amit ezerszer hallottam az itt töltött évek alatt. – Mi volt ez már megint? – Mit tudnak azok a fûtött irodájukban róla, hogy – Semmi, csak a maffia. Nem gond, nem vettek mit szívunk mi idekint… észre. Most éppen cigarettát, én komótosan, az orro– Maffia? mon keresztül engedem ki a füstöt, és érzem, ahogy – Lakásmaffia. Hajnalban erre szoktak portyázni, kellemesen szédülni kezdek. Újcsaj – hívhatom még hogy feltûnés nélkül elkapják a hírlapkézbesítôket így, lesz második munkanapja is? – viszont gyorsan meg a postásokat. és mohón füstöl. – Kirabolnak? – Te hogy bírod? – kérdezi két ideges slukk között. Jól hallottam az ijedtséget a hangján? Gyanúsan – Már megszoktam… Végül is közel van, sok a szaelvékonyodott. badidô… Kihúzom valahogy, amíg találok valami – Nem, dehogy. Csak beszélgetni akarnak. Pénzt jobbat. ajánlanak érte, hogy eláruld nekik, hol laknak egyeMicsoda szánalmas önámítás – ébredek rá. Amíg dülálló öregemberek. De ha nem mondasz semmit, találok jobbat – ezt úgy mondtam, mintha keresnék egy idô után békén hagynak. Szóval nem bántanak, jobbat, pedig folyton csak kifogásokat keresek. Csak de azért jobb elkerülni ôket. addig folytatom, amíg befejezem a sulit. Éppen taHosszú hallgatás, aztán gyufa sercen, láng lob- vasszal abbahagyni, amikor végre jön a jó idô? Éppen ban, és felparázslik egy cigaretta vége. Rágyújtok én nyáron abbahagyni, amikor mindenki a tengersok is, most már nem rohanunk, kényelmesen végzünk szabadidôt irigyli tôlem? Éppen az ünnepek elôtt abmég napkelte elôtt. Ha össze akarom hozni a randit bahagyni, amikor a borravalókból dôlne a lé? Éppen Bélával, jobb is, ha állunk. Ha folyamatosan mozgás- akkor eltûnni innen, amikor Anna végre ráállt, hogy ban maradunk, könnyedén elkerülhetnénk, de így, a szájába vegye? Mindig találok valami okot rá, hogy álló helyzetben csak várni kell, hogy ránk találjon. itt tékozoljam az életemet, immár három éve. Sôt, Hallottam már olyat is, hogy az égô cigarettavég a most már minden eszközt bevetve óvom a saját tesközelbe csalja, majd meglátjuk. pedésem… Ezt inkább tovább sem gondolom. – Ezeket nekem senki nem mondta, bazmeg! – – Aha – morogja. A kapucniját hátralökte, amifakad ki Újcsaj. kor rágyújtott, és éppen egy lámpa fénykörében állt Jól hallottam az idegesen kicsúszó, „b” betûs kötô- meg. Nem túlzottan szép nô, az ingerültség sem teszót? Mindjárt megtörik, pedig az adu ász, Béla még szi rokonszenvesebbé. Most úgy olvasok benne, akár a kabátujjban. Jobban meggondolva, Bélára talán egy nyitott könyvben. Átlátok rajta, talán azért, mert nem is lesz szükség. Olyan hihetetlen, olyan abszurd, most vagyok a legélesebb. Az elsô két óra, ébrenlét ha szóba hoznám, csak kikezdené, amit eddig nagy és álom határán szinte valószerûtlennek tûnik; higondossággal sikerült elhintenem. Vagy talán észre hetetlen az egész, elôször a lefokozás, aztán Anna, sem veszi. Bélát csak a hajnali emberek látják, ô a mi végül az elriasztás. Ha önmagam vagyok, ha tiszta titkunk. Az újságkihordóé, az éjjeliôré, az éjszakai já- fejjel gondolkozom, talán bele se kezdek. De most rat sofôrjéé. A korán munkába indulók, vagy a késôn már végigcsinálom, akkor is, ha találkoznom kell hazatántorgók nem látják. Aki hívatlan idegenként hozzá Bélával. beszivárog a világunkba, mint Újcsaj, méltatlan rá, Abban a pillanatban meghalljuk a nyikorgást. hogy láthassa. A kutyák annál inkább észreveszik, távo-labb, két sarokkal odébb felharsan a gyûlölôacsarkodó falkavokál. Lehetne Anna is, a régi síneken túl már az ô járata, de ilyenkor már túl van ezen – Mi volt ez? – kérdi rémülten. Van ebben a hanga részen, és akkor a kutyaugatás távolodna… ban valami fenyegetô, valami túlvilági; persze miért – Figyelj, bocs, de jobb, ha tôlem tudod meg eze- ne lenne? Egyáltalán nem gépi hang, inkább olyan, ket. mintha valami elmebeteg garázdálkodna egy felhanPróbálom tesztelni, vajon kételkedik-e szavaimban, golatlan csellóval. de nagyon úgy fest, hogy nem. – Nem tudom. Semmi. Menjünk tovább! – Azért jobb lett volna, ha bent is mesélnek ezekGyûlölöm ezt a hangot, én sem akarom hallani, rôl a dolgokról! Úgy lett volna korrekt, vagy nem? fôleg nem úgy, hogy az ügy nélküle is megoldódni Akkor háromszor is meggondolom, hogy elválla- látszik. Talán nem is valódi hang, talán csak a cigalom-e… Ennyiért… rettától felpörgött vérnyomás miatt zúg a fülem.
17
De Újcsaj is hallja, úgy látszik, mégiscsak beválna hajnali embernek: – Mi adja ki ezt a szar hangot? – követelôzik. Valahogy rám kényszeríti az akaratát. Végül elárulom neki: – A Béla. – Ô kicsoda? – Újságkihordó, mint mi. Tavaly elcsapta egy autó, és segítségnyújtás nélkül elhúzott. Nem hallotta, nem látta senki, nem ébredt fel senki a csattanásra. Hajnal volt. Így aztán késôn ért ki a mentô. A nyikorgás egyre közeledik, már várom, hogy a húsz méterre lévô lámpa fénykörében felbukkanjon egy sötét árnyék. Én is borzongok, naná, ezt nem könnyû tudomásul venni. Elôször el sem hiszed, aztán hallgatsz róla, mert félsz, hogy hülyének néznek, végül megszokod. Úgy-ahogy… – De ezek szerint felépült… – Nem. – Akkor hogy lehet itt? – Ez csak a szelleme. Erre szokott biciklizni, elkéri az újságokat a régi kollégáktól, hogy megtudja, elkapták-e már a sofôrt, aki cserbenhagyta. Addig sajnos nem talál nyugalomra. Hideg borzongás fut végig rajtam, ahogy az alak felbukkan a fényben. Talán hallotta a saját történetét, nem tudom. Már nem is figyelek Újcsajra, lenyûgöz a látvány, sokadszorra is. Lenyûgöz és elborzaszt. A hang, amit a hátam mögül hallok, akár egy tenyérbe fojtott sikoly is lehet, aztán éktelen zörgés; nincs elég hely megfordulni, ezért Újcsaj inkább felemeli a biciklijét, és a levegôben fordítja meg; a zörgés a kerítésrácson végighúzott kerék hangja. Visszafordulok, és látom, hogy végül csak belerázódott a bringázásba. Úgy húz a városba vezetô, forgalmas fôút felé, mint a nyíl, talán az ismerôs zajoktól és a reklámok neonfényétôl remél biztonságot.
Mindkét kerékben durva nyolcas, a kosarak behorpadva, a vásznukon sötétbarna foltok. A nyikorgást a lánc adja, a pedálok forognak, bár nem tudom, minek, mert a bringa nem érintkezik a földdel; fölötte lebeg félarasznyival. Furcsa, hogy a kerékpárnak is van szelleme; két szememmel láttam, amikor a roncsot feldobták egy teherautóra. Igaz, a Bélát is láttam mûanyaggal letakarva, most pedig itt van elôttem. A gerince girbegurba, mint a biciklié, a fejét természetellenes szögben tartja, a szemhéja félig leeresztve. Nem látszik a lehelete, miközben beszél. – Anna… azt mondta… leváltottak... Gyanakodtam rá, hogy Anna is beszél vele néha, bár
kettônk között Béla sohasem volt téma. Eltölt némi büszkeség; mégis van valami Annában, amitôl érdekesebb a többieknél. A vonzalmam tehát indokolható, nem csak arról van szó, hogy szemfülesen észrevettem: kapható erre-arra, amivel aztán nem haboztam visszaélni. – Tessék – felé nyújtom az utolsó megmaradt bulvárlapomat, valahogy elveszi, és gondosan tanulmányozni kezdi. – Állítólag… még keresik… az ürgét… a gyilkosomat… – Hát persze, Bélám, ez teljesen nyilvánvaló… írnak rólad? Az érdeklôdésem csak udvariasságból fakad. Soha nem írnak róla, az idôk végezetéig itt fog kísérteni. Habozik; Béla nem kapkod, neki mindenre van ideje. Valamit mintha akarna tôlem; váratlanul félni kezdek. Eddig ártalmatlannak tûnt, de sose lehet tudni. Elég sok horrorfilmet láttam, és még több horrornovellát olvastam. Végül kinyögi: tényleg nyögi. – Elvihetem én? Tudom, hova jár… a huszonhatba… a nyomdásznak… – Ha van kedved, csak vidd – felelem megkönnyebbülten, örülök, hogy megszabadulok tôle. Megtette a kötelességét, most már mehet. Így legalább elôbb végzek öt perccel, a gyomrom már korog, és egy forró tea is belém férne; Béla közelében borzasztóan hideg tud lenni… Eltûnik az újsággal, én a másik irányba a maradékkal. Közben mérlegelek. A járat az enyém marad. Újcsajt nem látom többé, ezt szinte biztosra vehetem, bár csak a halál biztos, vagy még az sem. Én maradok a tizenötös ura, de mi lenne, ha bevonnék egy segéderôt? Béla megcsinálhatná helyettem az utolsó pár tömböt. Komoly idônyereség lenne, és aligha kér érte ellenszolgáltatást. Sôt… Talán rá lehetne bízni ezentúl a szórólapokat, és akkor nincs több bukta, sem büntetés.
