III. évfolyam, 1. szám, május

III. évfolyam, 1. szám, 2010. május

A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Szociális Munka és Szociálpolitika Tanszékének folyóirata

Szerkesztőbizottság: Prof. Albert-Lőrincz Enikő, Ph. D. (Babes-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár) Prof. habil. Baráth Árpád B. Erdős Márta, Ph. D. Borda Viktória Boros Julianna Brettner Zsuzsanna Csürke József, Ph. D. Flóra Gábor, Ph. D. (Partiumi Keresztény Egyetem, Nagyvárad) Juhász Gábor, Ph. D. Dr. habil Kelemen Gábor, Ph. D. Madácsy József Mándi Nikoletta Prof. Michael Seltzer, Ph. D. (University of Oslo, Norvégia) Molnár Dániel Dr. Molnár Margit, CSc Mucsi Georgina Szilágyi Györgyi, Ph. D. (Partiumi Keresztény Egyetem, Nagyvárad), Dr. Szöllősi Gábor, Ph. D. Prof. Tomi Gomory, Ph. D. (Florida State University, Amerikai Egyesült Államok)

Főszerkesztő: Prof. habil. Baráth Árpád, Ph. D. Olvasószerkesztők: B. Erdős Márta, Ph. D., Mándi Nikoletta Felelős kiadó: Dr. habil. Kelemen Gábor, Ph. D. Borító: Máthé Attila DTP: Molnár Dániel Nyomda: Bornus Nyomdaipari Szolgáltató Kft. Ügyvezető: Tamon Attila ISSN 1789-6983 A kiadvány az Élettér Alapítvány és a Szociális Innovációs-, Értékelő- és Kutatóközpont (SZINEK) támogatásával valósult meg. ©PTE BTK Szociális Munka és Szociálpolitika Tanszék 2010.

TARTALOM

BEKÖSZÖNTŐ..............................................................................................................................2 EDITORIAL ELMÉLETI, KRITIKAI ÉS TÖRTÉNETI TANULMÁNYOK..........................................5 THEORETICAL, CRITICAL AND HISTORICAL STUDIES Baráth Árpád: Tudomány és szociális munka (Science and Social Work).......................................5 Mándi Nikoletta: Az életvilág értelmezési lehetőségei az addiktológiai rehabilitáció gyakorlatában (Interpreting life-world in the context of a rehabilitation centre for substance abusers)..17 KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT..................................................................30 EMPIRIC RESEARCH AND PROFESSIONAL PRACTICE B. Erdős Márta: Értékelő kutatások a szociális szférában: a Trident-módszer (Evaluation in the social sector: the Trident)......................................................................................................................30 Molnár Dániel: A pellérdi szőlőhegyen élő lakosság életkörülményeinek empirikus vizsgálata. Kutatási jelentés (An empiric study on the life of the “inhabitants” of the Pellérd Vineyard. Research report).................................................................................................................................................41 Baráth Árpád: Tizenévesek lelki traumái békeidőben és háborús helyzetekben: összehasonlító tanulmány� (�� Psychosocial vulnerability and potential posttraumatic symptoms formation in adolescents in peacetime and during warfare)..............................................................................................................55 Singer Zsuzsanna: A „málenkij robot” a magyarországi német kisebbség történetében és történelmi emlékezetében (Malenki robot /forced labour/ in the history and historical memory of the Hungarian German national minority)................................................................................................85 RECENZIÓK..............................................................................................................................103 REVIEWS Mucsi Georgina: Dr. Gergelyné Dr. Tóth Éva: „Szasz – Ewing - Kór A Young Korban”. („Szasz – Ewing’s Sarcoma With Young Persons”)...........................................................................103 BESZÁMOLÓK..........................................................................................................................105 REPORTS Knyihár Éva: Európa Kulturális Fővárosának szociális projektjei: közösségfejlesztő kezdeményezések 2010-ben (Community projects of Pecs, European Capital of Culture in 2010)...............................................................................................................................................105

BEKÖSZÖNTŐ EDITORIAL Tisztelettel köszöntjük az Olvasót lapunk ismételt megjelenése alkalmából. Folyóiratunk harmadik évfolyamának tavaszi számával jelentkezünk, s örömmel jelenthetjük, hogy már őszi kiadványunk néhány írása is előkészületben van. Jelenlegi számunk két fő témakör köré szerveződött. Az első a bizonyítékokon alapuló segítés kérdésköre, ami megköveteli gyakorló szakemberek, oktatók és kutatók kooperációját. Tudjuk, hogy a súlyosbodó társadalmi problémákra nem adható hatékony válasz a gyakorlati és az akadémiai területek megfelelő együttműködése híján. Hazánkban is egyre inkább problémát jelent ezeknek a területeknek a szétválása, spontán szétfejlődése, az a jelenség, hogy a gyakorlatban tevékenykedő kollégák ritkán kapcsolódnak be egyetemi kutatásokba, keveset publikálnak, ugyanakkor az egyetemi oktatók, kutatók sem keresik elég intenzíven az egyenrangú kapcsolódási, együttműködési lehetőségeket, amelynek keretei között a gyakorlatban dolgozó szakember nem pusztán segíti a kutatómunkát, hanem annak teljes jogú résztvevője. A probléma nem magyar sajátosság: a tudásmenedzsment „lyukasfánk” (doughnut) modellje (Wenger, 2004) is ezt a kérdést tárgyalja. A modell szerint elsősorban az adott szakterület gyakorló szakemberei annak a tudásnak a birtokosai, amely a szakterület tényleges tevékenységeit irányítja, a kompetenciákat kijelöli. A problémát az jelenti, hogy a fánk közepe üres marad, mert csak elvi szinten adott a lehetőség a tapasztalatok visszacsatolására, azaz a szakterületet szervező központi alapelvek és a meghozott szakmapolitikai döntések nem mindig támaszkodnak kellő mértékben a gyakorlati tapasztalatokra. Ennek a vákuumnak a megszüntetése a kliensek, a gyakorlatban dolgozó szociális szakemberek, a szakpolitika formálói, az akadémiai területeken dolgozó oktatók és kutatók, tágabban értelmezve pedig a teljes társadalom érdeke. A kérdéssel összefüggésben Baráth Árpád a szociális terület tudományfilozófiai megalapozottságát tekinti át, kijelölve a szakterület fejlődésének és fejlesztésének lehetséges útvonalait, valamint a szociális professziók helyét a társtudományok körében. A szociális munka „tudománytalansága” mellett egy korábbi, pozitivista tudományfilozófiai pozícióból szokás érvelni. Ebben a világképben a megismerő szubjektum és a megismerés tárgya egymástól elkülöníthető, s a szubjektum képes a vizsgálat tárgyának torzításmentes reprezentációjára. A tudományos igazság egyféle, míg a tévedés sokféle lehet, az igaz és a hamis tudás pedig megfelelő, adekvát és kitüntetett módszerekkel azonosítható. A szociális konstrukcionista kritikákra érdemi választ nem adó pozitivista irány mindmáig erősen befolyásolja az akadémiai gondolkodásmódot, holott az unikális igazságba vetett hit a társadalmi kérdések vizsgálata során olyan torzításokat eredményezhet, amelyek a méltányosság elveivel összeegyeztethetetlenek; hiszen a nem deklarált, „objektívnek” gondolt kutatói nézőpont általában a hatalmi helyzetben lévő csoportok perspektívájával azonos, míg a többit kirekeszti. Számunka a David Bloor (1996) által kidolgozott erős program négy alapelve adhatja meg azokat a sarokpontokat, amelyek mentén a társadalomtudományi vizsgálatok tudományossága megítélhető. Így a kauzalitás, a pártatlanság és a szimmetria mellett a legkeményebb, ugyanakkor a legkevésbé szem előtt tartott kívánalom, a reflexivitás,

amelynek értelmében a tudományterületnek saját magára is alkalmazni kell tudnia téziseit Tanulmányában ezzel összefüggésben Baráth Árpád rámutat a kritikai-reflektív gondolkodás képességének formálhatóságára, szükségességére. B. Erdős Márta írása a független értékelő kutatások egy angliai módszerét ajánlja az érdeklődő szakemberek figyelmébe. Az értékelő kutatások iránti igény a gazdaságitársadalmi válság hatására minden bizonnyal erősödik, hiszen kulcskérdéssé vált, hogy a szociális ellátásokra jutó egyre szűkülő keretből a minél hatékonyabb és emberségesebb formákat támogassuk. Molnár Dániel Wenger fenti modelljének üzenetét szem előtt tartva, egy olyan kutatást mutat be, amely az akadémiai környezetben végzett kutató- és oktatómunkát a terepen megfogalmazódó igényeknek megfelelően, a szociális szakemberek által jelzett gyakorlati problémák vizsgálatában hasznosítja. A TÁMASZ Alapítvány és az Esztergár Lajos Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálat jelzése szerint a pszichiátriai vagy szenvedélybeteg hozzátartozókkal élő családok „kitelepítik” beteg családtagjaikat az olcsón megvásárolható kistelkekre, ahol azután ellátatlanul élik mindennapjaikat, és erősen leromlott mentális és fizikai állapotban jelennek meg a pécsi hajléktalan-ellátórendszer valamely szegmensében. A Molnár Dániel vezetésével, szociális munkás és szociálpolitikus hallgatók részvételével lezajlott kutatás világosabb képet rajzol a felvetett probléma természetéről. A jelen szám többi tanulmánya, közvetlenül vagy közvetettebb módon, a társadalmi és személyes traumák hatásainak elemzésével, a megküzdés közösségi lehetőségeivel foglalkozik. Baráth Árpád összehasonlító vizsgálata horvát (1995) és magyar (2008) serdülők lelki egészségre vonatkozó mutatóit hasonlítja össze. A vizsgálatból kiderül, hogy bár a horvát serdülők súlyos háborús traumákat éltek át, a magyar tizenévesek értekei több vonatkozásban igen hasonlóak. Nemrégiben Fekete Sándor és munkatársai is hasonlóan kedvezőtlen következtetésekre jutottak a magyar serdülők lelki egészsége mutatóinak pécsi vizsgálata során. Baráth Árpád kutatása nem csupán válaszokat ad, de fel is vet további kérdéseket: Mi lehet a magyarázat erre az eredményre? Fel nem dolgozott történelmi traumáink sokasága? A két nemzeti közösség eltérő megküzdési stratégiái? A 2008-as válság, amely igen gyorsan tevődött át életünk minden szférájára? A hazai társadalom régebbi keletű, hosszan tartó anómiás állapota, az az értékzavar, amely megnehezíti a generációk egymáshoz kapcsolódását, a fiatalokról való megfelelő gondoskodást? A középkorosztály nyomasztó, az előző évtizedekhez mérten rendkívül súlyos napi terhei, szorongásai, amelyeknek cipelése közben legfontosabb feladatairól, a jövő nemzedék neveléséről, a velük való törődésről feledkezik meg? A tanulmány egyértelmű üzenete, hogy mielőbb további kutatások lefolytatására és sürgős cselekvésre van szükség ezen a területen. Singer Zsuzsanna, budapesti szociális munkás olyan kutatási témát választott, amely hivatásunk egyik új területét jelöli ki. Írása a Magyarországon élő német nemzeti közösség történelmi traumatizációjával foglalkozik. A szerző egyike az elsőknek, aki vállalkozik a korábban hallgatásra ítélt, kiközösített és meghurcolt társadalmi csoportok megszólaltatására. Munkájában a részvét, a segítő elkötelezettsége a kutató igényességével párosul. A tanulmány arra hívja fel a figyelmet, hogy a szociális munka eszközeivel, holisztikus látásmódjával a történelmi traumák lassan gyógyuló sebeit is kezelni lehet. Mucsi Georgina egy gyermekét rákban elveszítő orvos szülő megrendítő történetének, az abból születő könyvnek az ismertetésére vállalkozott. Ahogyan a recenzióból

3

kiderül, a könyv a halálról szól, de még többet mond a szeretetről. S a szeretet mindenfajta együttérzés és segítés egyetlen igaz, biztos alapja. Mándi Nikoletta egy terápiás közösségben végzett résztvevő megfigyeléseinek tanulságait osztja meg az olvasókkal. A szerző olyan elméleti keret kimunkálásán fáradozik, amelynek segítségével lehetővé válik a felépülőben lévő szenvedélybetegek életvilágának sűrű leírása. Pécs, 2010: városunk Európa Kulturális Fővárosa. Knyihár Éva pécsi szociális munkás összeállításából kiderül, hogyan válik résztvevő a közönségből, miképpen mutatkozik meg a kulturálisban a szociális, és milyen lendületet adhat a közösségfejlesztő törekvéseknek, a helyi civil szervezetek munkájának egy ilyen volumenű, a teljes városra kiterjedő, heterogén csoportokat, közösségeket összefogó projekt. A szerkesztők

4

tudomány és SZOCIÁLIS MUNKA SCIENCE AND SOCIAL WORK BARÁTH ÁRPÁD Összefoglalás Célunk áttekinteni néhány olyan kérdést, melyeknek mentén sokan még mindig megkérdőjelezik a szociális munka helyét és szerepét az alkalmazott tudományok soraiban. Felemlítünk és megvitatunk néhány olyan tudományelméleti kritériumot, amelyek alkalmazásával kritikusan és tárgyilagosabban meg lehet ítélni, hogy e szakma elméleti, kutatás-módszertani és gyakorlati tudástőkéje manapság mennyiben felel meg azoknak az elvárásoknak és alapvető követelményeknek, amelyek a modern tudományok világában általános érvényűek. A szerző hangsúlyozza, hogy a szociális munkások azzal érvelhetnek szakképesítésük és tevékenységük tudományos jellege mellett, ha azt egy egységes, átlátható, és a diszciplínára jellemző tudományelméleti alapzatra építik. Kulcsszavak: tudományelmélet, szociális munka, kutatás, tudományos írás Abstract The aim of the paper is to highlight a number of questions, along which many critics question the status and role of social work in the realms of social sciences in Hungary. The article draws the readers’ attention to the scientific theoretical criteria which make critical evaluation possible. To what extent the knowledge base, research methods and the practice of this profession qualify for the standards of scientific method that are universal and represent basic requirements both in natural and human sciences? The author stresses the fact that social workers can prove the accountability of their academic training and professional practice only by a joint effort in making their specific disciplinary knowledge base transparent and building it upon a scientific method. Key words: scientific theory, social work, research, scientific writing Bevezetés A szociális munka szakmává válásának közel száz éves történetében a leggyakrabban elhangzott kritika mindig is az volt, hogy e szakmának nincsenek „tudományos” alapjai. A szakmává válás első kritikusa Abraham Flexner (1866-1959), a modern orvosképzés atyja volt, aki Amerikában, egy 1915-ben megtartott Országos Népjóléti Konferencián mondott beszédében kijelenti: „A szociális munka még nem méltó a hivatás címére egyrészt azért, mert e tevékenységet végzőket nem terheli személyes felelősség, másrészt azért, mert e tevékenységnek nincs írásban rögzített ismeretanyaga és nincsenek oktatható módszerei.” (Barker, Almásy 1996: 17). ELMÉLETI, KRITIKAI ÉS TÖRTÉNETI TANULMÁNYOK

5

SZOCIÁLIS SZEMLE - 2010. III. ÉVFOLYAM 1. SZÁM

Közel száz évre a híres Flexner-féle kritikát követően, a közelmúltban hasonló sérelem érte a hazai szociális munkásokat és oktatókat. A Magyar Tudományos Akadémia mindenkori elnöke, Pálinkás József egy interjúban úgy vélekedett, hogy a feleslegesen túlképzett diplomások között az országban ott vannak a szociális munkások is, mert „ki fogja vinni az ételhordót, ha minden szociális munkás mesterképzést kap?” (Bodnár 2009). Az alkalmi vélelemnyilvánítás anekdotának is beillene, ha nem a szociális munkáról alkotott hazai közvélekedést tükrözné. A jelen írás feladata azonban korántsem az ilyen és hasonló vélemények véleményezése, hanem azon tényezőknek az azonosítása, amelyek e szakma alacsony szintű társadalmi megítélésének hátterében húzódnak meg. A hazai és a hasonló „új demokráciákban” a szociális munka szakmává válásának újraindított, mindössze húszéves története túlságosan rövid ahhoz, hogy minden téren felvehessük a versenyt a nyugati országokban töretlenül fejlődő, megfelelően finanszírozott diszciplináris kutatásokkal, valamint a saját oktatói gárda és tudástőke kiépítésében. A szakterület aktív kutatóinak, oktatóinak egy része alapképzettségét tekintve nem szociális munkás, hiszen ez a képzés csak a rendszerváltozást követően indulhatott el Magyarországon. A szociális foglalkozásokat választó hallgatók egy része – tekintettel a szakma alacsony presztízsére – szerény ambíciókkal, tisztázatlan hivatástudattal és elvárásokkal lép be a felsőoktatásba (szakiskola-szintű beállítódások). Ráadásul, a problémát súlyosbítja a szociális és más segítő foglalkozások közötti kompetencia-határok homályossága, bizonytalansága, ami egyrészt a szociális tevékenységek és feladatok komplexitásából fakad, másrészt a kompetencia alapú (moduláris) és interprofesszionális oktatásfejlesztés hiánya tehető érte felelőssé. A hazai szociális szakképesítések teljes hálózatában évek óta váratnak magukra a hasonló fejlesztések (Budai 2006/2007, Dominelly 1997, Nagy 2005, Somorjai 2001). E tanulmány nem oldja meg azt a kérdést, hogy miképpen lehetne a szociális munka oktatását, kutatási rendszerét és gyakorlatát felzárkóztatni a tőlünk fejlettebb országok szociális ellátórendszerének szintjére, hiszen ez szociálpolitikai és oktatáspolitikai kérdés. A szerző célja röviden körüljárni azt a kérdést, hogy miben is keresendő a szociális munka tudományossága, amely mindig is kedvelt céltáblája volt a szakmán kívülálló kritikusoknak és tájékozatlan laikusoknak. A tanulmány tehát kritikai gondolkodásra, a szociális munka tudományos alapjainak átgondolására invitál. A tudományos módszerről A tudományos módszer (tudományos metódus) születését sokan a 17. és 18. század környékére teszik, amikor a tudományos gondolkodás (empirizmus) radikálisan elkülönül a középkori vallástól és a spekulatív filozófiától. A tudományos módszer eszmetörténeti gyökerei azonban sokkal korábbra nyúlnak vissza. Többen Ibn al-Haytham (Alhazen, 965-1039) arab tudóst tartják a módszer első megfogalmazójának, aki a fényről szóló könyvében hangsúlyozta a tapasztalatra épülő „igazság” keresését. A XX-ik században érlelődik a tudományos módszer hipotetikus-deduktív modellje, amely leegyszerűsítve egy négy-lépcsős kutatási folyamatot térképez fel:

6

ELMÉLETI, KRITIKAI ÉS TÖRTÉNETI TANULMÁNYOK

BARÁTH Á.: TUDOMÁNY ÉS SZOCIÁLIS MUNKA (5-16.)

(1) Támaszkodj a saját tapasztalataidra – fedd fel a problémákat, próbáld őket értelmezni, és ha azok számodra újak, menj tovább a 2. lépésre; (2) Fogalmazz meg egy feltevést – amennyiben a problémáról semmi előzetes ismerettel nem rendelkezel – és próbálj arra magyarázatot adni. Mondd el másoknak, vagy jegyezd fel azt magadnak; (3) A magyarázatból vezess le egy predikciót – ha a 2. lépésben megfogalmazott feltevés igaz, milyen következtetéseket von maga után? (deduktív következtetések) (4) Bizonyítás (ellenőrzés, tesztelés) A 2. lépésben megfogalmazott előfeltevés ellenkezőjének kritikai, pártatlan vizsgálata segít eldönteni, hogy a kutató helyes következetésekre jutott-e? Logikai tévedés volna azt hinni, hogy a harmadik lépésben alkotott hipotézis önmagában bármit bizonyít. Ezt a hibát nevezzük a következtetés hamis bizonyítékának. A tudományos módszerben megfogalmazott kutatási folyamat azonban korántsem lineáris, hanem leggyakrabban cirkuláris alkotói folyamat. A fázisok egymás utáni, egymásra épülő felépítése (1, 2, 3, 4) és a folyamat lezárása csak egyike a lehetséges kimeneteknek. Jóllehet a 4. lépésben tett bizonyítás sikerrel járt, de a 3. lépésben tett predikciók mégsem teljesültek. Ekkor vissza kell térni a kezdő lépésre (3-4-1) úgy, hogy az elsődlegesen észlelt probléma újabb lehetséges (alternatív) értelmezési keretbe kerüljön (újraértelmezés). A tudományos módszer fogalmát sokan összekeverik az egyes tudományokban alkalmazott bizonyítási eljárásokkal (pl. kísérleti módszerek, statisztikai-matematikai eljárások), bizonyos adatgyűjtési technikákkal (pl. kérdőíves módszer, dokumentumelemzés). Mások még manapság is úgy gondolják, hogy a „tudomány” valamiféle „örök igazságok” mércéje és tárháza. E népszerű hiedelmeket és legújabb kori mítoszokat a média, a reklámipar is előszeretettel ápolja és gyarapítja (ld. „gyógyszer-mítoszok”). A tudományelméletben közismert, hogy a tudományos módszer nem képes rá, és nem is arra szolgál, hogy bármiféle „abszolút igazságot” bizonygasson. A fentebb leírt tudományos kutatási folyamat 2. lépésében megfogalmazott feltevések (hipotézisek) ellenőrzése többek között arra szolgál, hogy a téves feltételezéseket és kvázi-magyarázatokat (hiedelmeket) megkérdőjelezze és megdöntse. Karl Popper (1974) vezette be a tudományelméletbe a deduktív korroboráció fogalmát (a latin corroborare = megerősíteni szóból) abból kiindulva, hogy „a hipotézisek puszta megfigyelési adatok alapján nem konfirmálhatók, azaz sem igazságuk, sem hamisságuk nem igazolható induktív úton, hanem csakis korroborálhatók. Ez úgy történik, hogy belőlük olyan empirikusan ellenőrizhető következtetéseket vezetünk le, amelyek a szigorú felülvizsgálat próbáját kiállják” (Hársing 2004). Popper tehát a tudományos módszer lényegét nem a hipotézisek (előfeltevések, sejtések) igazolásában, hanem ellenkezőleg, azoknak cáfolásában látta. A tudományos kijelentéseknek cáfolhatóknak kell lenniük (a falszifikácó elve), vagyis olyanoknak, melyeknek valóságértéke tapasztalati alapon megkérdőjelezhető és megdönthető. Egyes tudományos elméleteket vagy már megcáfoltak, vagy még ellenállnak a cáfolásnak, de elvileg cáfolhatóak (kritikai realizmus). Ez az a demarkációs vonal, amely a tudományok és az áltudományok között húzódik. Egy helyen a következőket írja: „…a józan észhez illő azt tartani, hogy a józan ész [köznapi gondolkodás] gyakran téved, talán gyakrabban, mint ahányszor igaza van; mindazonáltal a filozófiában nyilvánvalóan ELMÉLETI, KRITIKAI ÉS TÖRTÉNETI TANULMÁNYOK

7


a köznapi gondolkodásból kell kiindulni, már csak kriticizmusból is, hogy kitaláljuk, hol hibázik.” (Popper 1974) [kiemelés tőlem, BÁ] Elméletek, paradigmák, kutatási programok A tudományos elméletek elfogadásának nincs szigorú algoritmusa. Az elméletek mindössze magyarázó keretek, útmutatók és „szűrők” bizonyos jelenségek módszeres vizsgálatára, amelyeket egy-egy tudományág képviselői (kutatói referencia csoportok, tudományos közösségek) fontosnak és érdemesnek tartanak behatóbb megismerésre egy adott történelmi korszakban és társadalmi kontextusban. Az elméletek változó társadalmi konstrukciók, sőt, egy-egy diszciplínán belül is versengenek egymással. Több próbálkozás is volt arra, hogy a tudományos elméleteket bizonyos rendezési elvek szerint nagyobb egységekbe csoportosítsák. Az egyik ilyen rendezési elv Thomas S. Kuhn nevéhez fűződik, aki nevezetes könyvében, A tudományos forradalmak szerkezete (Kuhn 1962), a ’60-as években bevezeti a paradigma fogalmát (a görög paradeiknunai – összehasonlítani szóból származtatva). E fogalommal Kuhn arra igyekezett felhívni a figyelmet, hogy „a valóságos tudományos gyakorlat egyes elfogadott mintái – ezek a minták magukba foglalják a megfelelő törvényt, elméletet, az alkalmazást és a kutatási eszközöket együtt – olyan modellek, amelyekből a tudományos kutatás összefüggő hagyományai fakadnak. Ezek azok a hagyományok, amelyeket a történész ilyen címszavak alatt emleget: «ptolemaioszi csillagászat», [vagy «kopernikuszi»], «arisztotelészi dinamika» [vagy «newtoni», «korpuszkuláris optika» vagy «hullámoptika»] stb.” (Kuhn 2000: 24). Egy paradigma azonban csak addig tudja szerepét eredményesen betölteni, míg nem merülnek fel viszonylag nagy számban olyan esetek, amelyek az adott paradigma („normál tudomány”) keretei között nem magyarázhatók. A „rendhagyó” kutatási eredmények halmozódásának következtében a hagyományos paradigma az adott területen válságba jut, kitör egy „tudományos forradalom”, amelynek során új, egymással versengő paradigmák jönnek létre. A tudományok fejlődése Kuhn szerint tehát nem más, mint újabb és újabb paradigmák létrejötte, amelyekkel együtt a világszemléletek is változnak. Összegezve: A paradigmák olyan filozófiai és elméleti keretek, amelyek a következő négy kérdésre való megfelelést követelik meg egy kutatói közösségtől: • • • •

Mit kell megfigyelni és alaposan megvizsgálni? Melyek azok a kutatási kérdések, amelyeket érdemes feltenni és próbára tenni? Hogyan, miként kell e kérdéseket úgy megfogalmazni, hogy azokra meg is lehessen felelni az adott tudományág rendelkezésére álló eszközökkel? Miként értelmezni egy elvégzett kutatás eredményeit?

Lakatos Imre (1922-1974), magyar származású matematika- és tudományfilozófus nem a paradigmákat, hanem e helyett a kutatási programok jelentőségét hangsúlyozta az elméletek csoportosításában. Lakatos szerint, a kutatási program különböző elméletek időbeli variánsainak ötvöződése, vagy úgy is mondhatjuk, hogy különböző elméleti megközelítések találkozása egy adott jelenség tanulmányozásában (Lakatos 1998). Szerinte a kutatási

8



programok „a tudományos elméleteknek egy olyan sorozata, amelyeknek van közös kemény magvuk, és ezt a segédhipotézisek bizonyos együttese védi a cáfolástól (negatív heurisztika). A kemény mag biztosítja az elméletek egymásutánjában a folytonosságot, a tudományos haladást pedig az egymást felülmúló elméletek, illetve a kutatási programok sorozata jelenti. Lakatos a kutatási programtól megköveteli, hogy mind elméletileg, mind empirikusan következetesen progresszív legyen. Egy kutatási program riválisát csak akkor múlja felül, ha heurisztikus [magyarázó] ereje jelentősen nagyobb, mint az utóbbié.” (Hársing 2004: 127) Összefoglalva, sem a tudományos módszer általános elvei, sem a paradigmák vagy kutatási programok sem „receptek” arra, hogyan és mit kell, vagy lehetséges kutatni. A tudományos módszer nem más, mint egy szigorúan ellenőrzött szabályrendszer, amelynek alkalmazása problémaérzékenységet, intelligenciát, fantáziát, kreativitást, és elkötelezettséget igényel a tudományos megismerés iránt, amiként a művészeti alkotótevékenység is a játékosságból, kíváncsiságból és személyes elkötelezettségből fakad és célja a világ rejtélyeinek feltárása (Baráth 1983, Koestler 1964). Az alábbi ábrával szemléltetjük a tudományos módszer szabályrendszerét. Az ábrán a fent idézett négy-lépcsős kutatási folyamat sémájának egy részletesebb változatát látjuk, számos részelemmel kibővítve:

2. ábra: A tudományos módszer szabályrendszere ELMÉLETI, KRITIKAI ÉS TÖRTÉNETI TANULMÁNYOK

9


Az ábrán két módszertani paradigma látható. Az egyik a hipotetikus-deduktív kutatások klasszikus modellje, melynek jellegzetessége egyrészt a lépcsőzetesség (1-től 8-ig), valamint a visszatérő cirkularitás két esete: a belső hipotézis-ellenőrzés cirkularitása (3-tól 6-ig, és onnan vissza a 3. szakaszra). A másik iteráció a tudományos publikációk külső ellenőrzésének, érvényesítésének cirkularitása egy adott tudományterületen melynek kimenete vagy a publikáció egészének elutasítása, vagy a nyitás és kihívás további kutatásokra (7-8-1). Az ábrán a nem hipotetikus-deduktív kutatások modellje is jól látható (értelmező kutatások), amelyeknek megkülönböztető jellegzetessége az, hogy nem deduktív hipotézisekből indulnak ki, hanem megfigyelésekből (induktív kutatások), és céljuk a vizsgált jelenségek egyediségének, és egyben „tipikusságának” megértése egy szélesebb társadalmi, kulturális, nyelvi és történelmi kontextusban (hermeneutikai kutatások). E paradigma jellegzetesen dominál a társadalmi és humán tudományok széles skáláján, a történelem- és irodalomtudományoktól a narratív pszichológiáig (László 2005, Maxwell 1996).

Tudomány és szociális munka A fentiekben igyekeztünk egyértelművé tenni azt a tényt, hogy a tudományos megismerésnek manapság két útja van: Az egyik a valóság pozitivista hagyományokból kiinduló megközelítése, amely a természettudományok és a hozzájuk igazodó társadalomtudományok módszertani gerincét képviseli, a másik pedig a társadalmi valóság értelmezési (hermeneutikai) megközelítésének útja. A lényeges különbség a kettő között abban van, hogy míg a természettudományos (pozitivista) megközelítésben a kutató (szubjektum) élesen elhatárolódik kutatásának tárgyától (az objektumtól), az értelmező tudományokban, amilyen például a kulturális antropológia, az értelmező szociológia vagy a szociális munka, a megértés és értelmezés előfeltétele a beleélés, amely egységbe kapcsolja az objektumot és a szubjektumot. Más szóval, míg a pozitivista tudományok előfeltevése, hogy létezik egy objektív, az emberi megismeréstől (kutatótól) független valóság, az értelmező tudományok abból indulnak ki, hogy amit az emberek „valóságnak” neveznek, tapasztalnak és megjelenítenek, az számukra önmagában máris a valóság (világtapasztalat). E tapasztalati valóság és annak létrejötte, megismerése, megértése és tudományos vizsgálata pedig elsősorban az emberi kommunikáció kontextusában jöhet létre (Patton 1990). A következő ábra azt szemlélteti, hogy e két paradigma közötti melyek a főbb eltérések, ugyanakkor melyek azok a közös alapelvek, amelyek több szakterületre, így a szociális munkára is érvényesek.

10



3. ábra: Tudományos paradigmák és szociális munka A szociális munka tehát az interpretatív (értelmező) tudományok között nőtte ki magát tudománnyá. Ugyanakkor, sok más interpretatív diszciplínától eltérően alkalmazott tudomány is, amelynek érintkezési pontjait elméleti síkon a társadalom- és humán tudományokkal találjuk (pszichológia, szociológia, antropológia). Gyakorlati síkon pedig az alkalmazott pszichológiával és egészségtudományokkal érintkezik (közösségpszichológia, mentálhigiéné, közegészségtan, epidemiológia, szociálpszichiátriai, ápoláslélektan stb.). Tévedés lenne azt állítani, hogy a szociális munka „határesete” vagy „szatellitje” más tudományterületnek, s nem más, mint „barkácsolás” más diszciplínák peremterületein. Ott, ahol a szociális munka szakmává válása az elmúlt közel száz éve alatt töretlen maradt (Müller 1992), autonómiáját tekintve sem elméletben, sem pedig a gyakorlati alkalmazás (praxis) tekintetében nem maradt el más, vele rokon és kb. azonos idősávban született diszciplínákhoz képest. A szociális munka is létrehozta saját tudástőkéjét, megteremtette saját módszertanát, létrehozta saját humán erőforrásait, megteremtette saját oktatási rendszerét és képesítési hierarchiáját (a szociális asszisztenstől a tudományos fokozatokig), és nem utolsósorban, megteremtette saját értékrendszerét, etikai kódexét. Ugyanakkor, a szociális munka professzionalizálódásának megkülönböztető jellegzetessége, hogy nem mono-, hanem multidiszciplináris elméleti, módszertani és alkalmazott (gyakorlati) tudástőkével rendelkezik, és innen ered a szakma holisztikus emberképe, társadalomszemlélete, cél- és feladatrendszere is. Az alábbi ábrával szemléltetjük a szociális munka multi-diszciplináris eredetét és meghatározó jellegzetességét a modern társadalom és humán tudományok köztes térségében.


11


4. ábra Szociális munka a humán tudományok kontextusában Nyugodtan elmondható, hogy a szociális munka szakmává válásának során eleget tett mindazon kritériumoknak, amelyek mentén más tudományterületek is önállósultak. A fontosabb kritériumok a következőek: (1) Empirizmus: A szociális munka egyike azon ritka tudományterületeknek, amelynek előfutárai és eszmei megalapítói a XIX. és a XX. században a személyesen magtapasztalt társadalmi valóságból indultak ki, abból merítették tudásukat, értékrendjüket és bölcsességüket (Jane Adams, Mary Richmond és kortársaik). A szociális munka tudománya tehát nem absztrakt filozófia axiómákból, hipotetikus-deduktív rendszerekből indult ki, hanem a társadalmi cselekvés, szolidaritás és a másokon való közvetlen gondoskodás gyökereiből fakadt. Ezzel a sajátossággal a szociális munka az empirikus (induktív) tudományterületek sorába zárkózott fel, melyeknek sajátossága – a nem-empirikus (deduktív) diszciplínákkal ellentétben, hogy a tapasztalatilag igazolt ismérveket formális elméletek helyett náluk általánosabb elvek segítségével igyekeznek egységes gondolatrendszerbe rendezni és értelmezni (fenomenológiai megközelítés). (2) Elméleti keretek, elméleti alapok. A hazai szakirodalom összesen nyolc paradigmát és paradigmaváltást tart számon a szociális munka szakosodásának történetében: (1) dinamikus lélektani megközelítés, (2) a szociális esetmunka „funkcionális” iskolája, (3) pszichoszociális megközelítés, (4) problémamegoldó modellek, (5) viselkedéstani irányzatok, (6) közösségi mentálhigiéné, (7) családterápiák, (8) rendszerelméleti megközelítések (Szabó 1993). A külföldi szakirodalom több, általában 25 fő elméleti keretet idéz, amelyek mindegyike a szociális munka lehetséges forrása ahhoz, hogy tudástőkét, módszereket és gyakorlati eljárásokat kovácsoljon magának speciális létproblémák okainak feltárására és enyhítésére különböző célcsoportokban, természetes környezetekben (Mayadas et al, 1997).

12



(3) Jelenlét a tudományos közéletben, felsőoktatásban és a szociális/ mentálhigiénés szakellátásokban: Ha a Google világháló böngészőjébe mindössze azt a címszót ütjük be, hogy „social work”, válaszként 260 millió referenciát kapunk. Ha ezt a kereső címszót módosítjuk azzal, hogy „social work research”, ennél némileg kevesebb, de akkor is igen magas számú web-linket kapunk (az alapsokaság 95%-a). Ha a böngésző „magyar lapok” c. keresési ablakába azt írjuk be, hogy „szociális munka”, akkor kb. két és félmillió találatunk lesz, és ha a keresést leszűkítjük a „kutatás” címszóval, a találatok száma jóval kevesebb lesz (részarány 20%). Ezek korántsem minősítő adatok. Mindössze arra hívják fel a figyelmet, hogy a szociális munka kutatások jelenléte a világhálón számottevő, ehhez képest a hazai helyzetkép igen szerény. Az amerikai South Carolina State University archívuma összesen 547 egyetemi/főiskolai szociális munka képzőhelyet tart nyilván, zömmel angol nyelvterületeken, így a lista korántsem teljes (SWAN 2010). Ettől eltekintve, a SWAN honlapján regisztrált képzőhelyek többsége (58%) kizárólag alapozó (BA szintű) képzést kínál. A listán szereplők közel egy negyede (23%) folytat mesterképző (MSW) programokat, és 68 képzőhelyen működnek szociális munka PhD képzések is, melyeknek részesedése a listán 12% (SWAN 2010a). (A SWAN-lista korántsem teljes, hiszen hiányoznak róla mindazon európai egyetemi/főiskolai képzőhelyek, amelyeken nincsenek angol nyelvű képzési programok.) Ugyanezen forrás 179 angol nyelvű tudományos folyóiratot tart számon, amelyekben szociális munka vonatkozású cikkek jelennek meg (SWAN 2010b). Egy másik adatforrás arról tanúskodik, hogy a világ 417 egyetemén léteznek mesterképző (MSW) és doktori (PhD) programok szociális munkások számára, ebből 106 képzőhely Európában működik (GradSchools.com 2010). E forrás szerint az Egyesült Államokban összesen 90 doktori (PhD) szociális képzési program érhető el, ebből 33 on-line formában, távoktatással. Ami pedig a szociális munka jelenlétét illeti a közszolgáltatásokban, a következő adatok igazolják a képzések szükségszerűségét: Az amerikai munkaügyi iroda 2010/11 jelentése szerint az ország szociális és egészségügyi ellátórendszerében 2008-ban a szociális munkások 652 ezer munkahelyet töltenek be, ezeknek többsége (kb. 54%) gyermekjóléti, családvédelmi és iskolai szolgálatokban dolgozik, 21% orvosi és közegészségügyi ellátásban. Azonos arányban (21%) dolgoznak mentális és addiktológiai intézményekben, a maradék 12% pedig egyéb helyeken (U.S. Bureau of Labor Statistics 2010). A jelentés érdekessége, hogy statisztikai becslések szerint az amerikai szociális munkaerőpiacon 2018-ig összesen 16%-kal több képzett szociális munkásra lesz szükség, mint ahányan dolgoztak 2008-ban, ebből 12%-os bővítés látható előre a gyermekjóléti, családvédelmi és iskolai ellátásban, 22%-os bővítés az egészségügyi ellátásban, 20%-os bővítés a mentális és addiktológiai ellátásban, és 13%-os bővítés egyéb munkakörökben. (4) A szakmai kompetencia-határok kérdése: A hazai szociális ellátórendszer évtizedes kulcskérdése, hogy a „szociális munka” kompetencia-határai meddig terjednek az ellátórendszerben. A kérdés vonatkozásában hiányoznak a hazai és nemzetközi empirikus kutatások. Ez a hiányosság jórészt annak tudható be, hogy a szociális munka oktatása és gyakorlata számos országban még mindig erősen kötődik egy hagyományos biomedikális egészség-modellhez (lineáris ok-okozati/mechanisztikus gondolkodás), amelynek csak az árnyékában, és itt is elvétve találkozunk a bio-pszicho-szociális modell (rendszerelméleti megközelítés) érvényesítésével, ez esetben is legfeljebb elméleti oktatásban, nem pedig a ELMÉLETI, KRITIKAI ÉS TÖRTÉNETI TANULMÁNYOK

13


hétköznapi gyakorlatban (Engell 1977, Lüssi 1997, Schwarz 1983). Következésképpen a szociális munka oktatása és követelményrendszere fragmentált (tantárgyközpontú); egyegy képesítési fokozat, illetve szociális ágazat kimeneti kompetencia-határai homályosak (ld. BA vs. MA képzések); a hétköznapi gyakorlatot pedig Európa-szerte egyre inkább egy hibrid „intézményi-menedzseri” szemlélet uralja, háttérbe szorítva a szakellátások és humán erőforrások szakmai minőségre való építkezését és fejlesztését (Lorenz 2003). A szociális munka jelenléte a nemzetközi tudományos közéletben, publikációkban Mintegy fél évszázad múlt el azóta, hogy a tudományos közéletben és kommunikációkban egyre szigorúbbá vált a tudományos cikkek és közlemények írásának és publikálásának szabályrendszere. A természettudományok terén jóval előbb, már a húszas években szigorították a folyóirataikban megjelenő publikációk követelményrendszerét (Trelease 1969). A szociális szakmákban a tudományos cikkek és egyéb közlemények minőségellenőrzése jóval később, a 80-as és 90-es években rendeződik nemzetközi szabványokba, de manapság éppolyan szigorral ellenőrzik azokat is (Beebe 1993, Mendelsohn 1992). A hazai publikációk minőségellenőrzése sem marad el a nemzetközi sztenderdek mögött (Gaál 2007, Gyurgyák 1996, Fehér 2009, Majoros 2004). A Google böngésző magyar katalógusában a „tudományos cikkek, szakdolgozatok szerkesztése” kulcsszavakra a keresése több mint 10.000 hivatkozást eredményez, és ha e keresést behatároljuk „szociális munka” kulcsszóval, 2.750 referencia között válogathatunk (27%-os telítés). A listán zömmel szakdolgozatok készítésére vonatkozó tanszéki útmutatókat, követelményrendszereket olvashatunk, ám a szociális munka jelenléte a hazai tudományos közéletben ennél jóval szerteágazóbb.

Zárszó helyett A köztudatban a szociális munka értelmezésének kettős, megosztott fogalmi kerete van jelen. Az egyik egy végletesen naiv (laikus) értelmezési keret, amelyből hiányoznak azok az értékelési szempontok, amelyek mentén e szakma tudástőkéjét és módszereit megítélhetjük, más tudományterületekkel összevethetjük. A másik értelmezési keret egy eszme-történeti megközelítés, amely a szociális munkát a humán tudományos gondolkodás epicentrumába helyezi. A jelen tanulmány a szociális munkát a modern humán tudományok egyikeként értékeli, és meghatározza azokat a tudományelméleti alapismereteket, amelyekre a professzió kutatási, oktatási és szakmai gyakorlata épít. A tudományos kommunikáció általános érvényű alapelveinek érvényre juttatása szükséges a szociális munka tudástőkéjének és humán erőforrásainak fejlesztésében mind hazai, mind nemzetközi szinten.

14



Irodalom Baráth Á. (1983). Uvod u psihologiju stvaralaštva. Novi Sad: Univerzitet u Novom Sadu Akademija umetnosti. Barker, R.L., Almássy J. 1966). Mérföldkövek a szociális munkában. A szociális gondoskodás és a szociális szemlélet változása Hammurabitól napjainkig. Budapest: Budapesti Szociális Forrásközpont. Bodnár E. (2009). Pálinkás József: Tömeggyártássá fajult a diplomaszerzés. Helyi Téma Online, 2009. szeptember 09. http://www.helyitema.hu/ Budai I. (2006). Megközelítések a szociális munkás-képzés fejlesztéséhez I. Esély, 2006/6: 62-88. Budai I. (2007). Megközelítések a szociális munkás-képzés fejlesztéséhez I. Esély, 2007/1: 84-88. Fook, J. (2004). What professionals needs from research. Beyond evidence based practice. In: D. Smith (ed.). Social Work and Evidence-Based Practice. London – Philadelphia: Jessica Kingsley Publishers. Research Highlight in Social Work No. 45. pp. 29-46. Gaál Cs. (2007). Szakírás. Budapest: Medicina Könyvkiadó. Gray, J.A.,M. (1997). Evidence-based healthcare: How to make health policy and management decisions. New York: Churchill Livingston. Gray, M., Plath, D., Webb, S.A. (2009). Evidence-based social work: A critical stance. London: Routledge. Gyurgyák J. (1996). Szerkesztők és szerzők kézikönyve. Budapest: Osiris Kiadó. Engel, G.L. (1977). The need for a new medical model: A challenge for biomedicine. Science. 196: 129-136. Hársing L. (2004). Tudományelméleti kisenciklopédia. Miskolc: Bíbor Kiadó. Koestler, A. (1964). The act of creation. A study of the conscious and uncounscious processes in humor, scientific discovery and art. New York: The MacMillan Company. Kuhn, T.S. (1962). The structure of scientific revolutions. Chicago: University of Chicago Press. [Magyarul: A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Osiris Kiadó, 2000) Lakatos I. (1998) Bizonyítások és cáfolatok. Budapest: Typotex. László J. (2005). A történetek tudománya. Bevezetés a narratív pszichológiába. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó. Lorenz, W. (2003). Szociális munka Európában – áttekintés és jövőbeni fejlődési irányok. Esély 2003/3: 3-18. Lüssi, P. (1997). A rendszerelméletű szociális munka gyakorlati kézikönyve. Budapest: Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány. Majoros P. (2004). A kutatásmódszertan alapjai. Budapest: Perfekt Kiadó. Marlow, C. (2001). Research methods for generalist social work. Wadsworth: Thompson Learning Academic Resource Center. ELMÉLETI, KRITIKAI ÉS TÖRTÉNETI TANULMÁNYOK

15


Maxwell, J.M. (1996). Qualitative research designs. An interactive approach. Thousand Oaks: Sage. Mayadas, N.S., Watts, T.D., Elliott, D. (eds.) (1997). International handbook of social work theory and practice. Westport: Greenwood Press. McNeece, A., Thyer, B. (2004). Evidence-based practice and social work. Journal of EvidenceBased Social Work. 1(1): 7-25. Müller, W. (1992). Hogyan vált a segítségnyújtás hivatássá? Budapest: T-Twins Kiadó. Nagy L. (2005). A kompetencia alapú, moduláris szakképzési szerkezet. A Humánerőforrásfejlesztés Program 3.2.1. intézkedések eddigi eredményei. Szakképesítési Szemle, 21(4) 337-344. Patton, M.Q. (1990). Qualitative evaluation and research methods. Thousand Oaks: Sage Publications. Pataki É. (2009). Levél Dr. Pálinkás József a Magyar Tudományos Akadémia elnökéhez. Budapest, 2009. szeptember 30. Budapest: Szociális Szakmai Szövetség. www.3sz.hu Popper, K. R. (1974). Some philosophical comments on Tarski’s Theory of Truth. In: Ruzsa I. (szerk.), Alfred Tarski: Bizonyítás és igazság. Válogatott Tanulmányok, Budapest: Gondolat,. Somorjai I. (2001) (szerk.). Amivel még nem számoltunk... Interprofesszionális együttműködés és szociális munka. Budapest – Győr: Széchenyi István Főiskola – Kávé Kiadó. Schwartz, G.E. (1983). Psychobiology of health: A new synthesis. In: B.L. Hammonds, J. Scheirer (eds), Psychology and health. Master Lectures Series Volume 3. Washington, D.C. : Americal Psychological Association. pp 145-193. Trelease, S.F. (1969). How to write scientific and technical papers. Cambridge: The M.I.T. Press.

16


AZ ÉLETVILÁG ÉRTELMEZÉSI LEHETŐSÉGEI AZ ADDIKTOLÓGIAI REHABILITÁCIÓ GYAKORLATÁBAN INTERPRETING LIFE-WORLD IN THE CONTEXT OF A REHABILITATION CENTRE FOR SUBSTANCE ABUSERS A tanulmány a K 68619 sz. OTKA kutatás támogatásával készült. MÁNDI NIKOLETTA Összefoglalás A tanulmány a Mérföldkő Egyesület Kovácsszénáján található addiktológiai rehabilitációs otthonában több hónapja zajló résztvevő megfigyelés tapasztalatait osztja meg az olvasóval. A folyamat még koránt sem ért véget, így a szerző nem eredmények, mint inkább felmerülő gondolatok megosztására törekszik. A kutatás célja a szenvedélybetegek rehabilitációs otthonára jellemző életvilág vizsgálata, a téma elméleti hátterének körülhatárolása, s egy olyan vonatkoztatási keret megtalálása, amely alkalmassá válik ebben a kontextusban az életvilág, mint mindennapi létmód azonosítására. Kulcsszavak: rehabilitáció – életvilág – szociális konstruktivizmus – narratíva – résztvevő megfigyelés. Abstract The aim of the current paper is to outline a conceptual framework as a theoretical tool to explore the lifeworld of drug-dependent persons in recovery. The author, as a participant observer, has been studying the life and work of a Hungarian rehabilitation centre (Mérföldkő, Kovácsszénája) for several months, and shares her initial experiences and conceptualizations with the readers. Keywords: rehabilitation – life-world – social constructivism – narrative – participant observation.

Rehabilitáció és életvilág Losonczi Ágnes (1977) az életmód kategóriájának egyszerű megfogalmazását nyújtja. Arról a módról beszél, ahogyan az emberek szervezik, tervezik, gondolják és élik az életüket. A dolgozatban az előbbi megfogalmazás kiegészítésére teszünk kísérletet. A kiegészítés szükségességét több tényező is indokolja: a vizsgált közösség jellegzetességei, a közösségnek otthont nyújtó átmeneti tér specifikumai, a szervezés és tervezés időbeni korlátozottságának ténye, az ideiglenesség attribútumának jelenléte és a verbalitás központi szerepe. A fenti definíció tehát a következőképpen módosul: „…ahogyan az emberek beszélik és írják életüket.” A következőkben e tényezők körüljárására törekszünk, egyfajta magyarázatot szolgáltatva a két új terminus, a „beszéd” és az „írás” bevezetésének indoklásaként. Az életmód szemantikailag túlterhelt, egyszersmind homályossá vált fogalmának használata helyett az „életvilág” terminus alkalmazása megfelelőbb e közösségek életének ELMÉLETI, KRITIKAI ÉS TÖRTÉNETI TANULMÁNYOK

17


vizsgálatához, ezért a dolgozat folyamán e kifejezés használatának jogosultságát is igyekszünk igazolni. Az életvilág Husserl (1998) általi megfogalmazásának lényege a mindig jelenvalóság. Schütz (1984) ezen túl a kétségbevonhatatlanságát és magától értetődő valóságosságát hangsúlyozza. Habermas (1987) az életvilágra egy nagy rendszer (a társadalom) alrendszereként tekint, mely alrendszer az általánossal szemben az egyedit jeleníti meg. Geertz (1994) szerint három perspektívából érzékelhető a világ, a mindennapiból, az esztétikaiból és a tudományosból. A világ kezelésének, ezáltal értelmezésének legalapvetőbb technikája a mindennapi világszemlélet. Talán az állandóság az, amelyen minden megközelítés alapszik. Habermasnál (1987) azonban szerepet kap a „tanulási folyamatok eszközével átadott életvilág transzformációjának” fogalma. Ez a kifejezés arra utal, hogy bár a világ nem változik, de a világról alkotott interpretációink, ezáltal a világról alkotott képünk igen. Így megvan a lehetőség arra, hogy az egyébként állandó, statikus életvilág mozgó, dinamikus, változásra képes életvilággá alakuljon számunkra, a lehetőségek világává. A hozzá való viszonyulásunk alapvetően kétféleképpen lehetséges: vagy elfogadjuk, vagy fellázadunk ellene. A habermasi megközelítés éppen ezért jelenthet kiindulópontot a rehabilitációs otthonok életvilágának vizsgálatában. Olyan emberek ideiglenes életvilágát kísérhetjük nyomon, akik a társadalom (mint rendszer) által felkínált életvilág (mint a rendszerszerűséghez mégiscsak alkalmazkodóbb életvilág) lehetőségeit elutasították, majd az ideiglenes életvilágban - a rehabilitáció átmeneti terében - tanulási, mimetikus folyamatokon keresztül jutnak el az elutasított életvilág transzformációjáig, hogy aztán újra elfoglalják benne helyüket, azzal az eséllyel, lehetőséggel, hogy a világ (társadalom) általuk újrakonstruált képét képesek legyenek elfogadni. Pethő (1986) a társadalmi létezés értelmének elvesztésében látja a pszichiátriai megbetegedések egyik okát. Az adaptációs zavarként értelmezett megbetegedésre a mindennapok kivételességeként tekint: a mindennapi életben keletkezik, az onnan való kényszerű kikerülésben folytatódik, a gyógyulás pedig újra a mindennapiság dimenziójának elfogadását feltételezi. A rehabilitáción zajló terápia - mint a gyógyulás tanulási folyamata - arra fókuszál, hogy a szenvedélybetegek újra megtalálják az értelem és az érzések horizontját, amelyek ugyan magától értetődőek a nyelvhasználatban, ám ők mindezt „elfelejtették”, amikor tüneteik kialakultak. Binswanger (1986:276) szerint a találkozás merészséget ad a létezésben Embertársunknak és esélyt arra, hogy „…felmutassuk neki, hol, mikor, hogyan ragadtatta el magát, vált zavarossá, csavarodottá, álmodozóvá, belelovalttá, kiszorítottá. Csak ezzel a találkozással vezethetjük le a beteget a hóbortosság, zavarodottság, elemelkedettség világából a közös Gond világába, vagy a föld alatti szakadékok sírvilágából a földre fel, ezáltal ragadhatjuk ki a rézsútos, haránt és fonák világból az egyenes világba”. Az idézett gondolat a fent és a lent dimenziói mentén történő mozgás metaforikus megfogalmazását nyújtja. Mindkét állapotban „levés” eltérít tehát a valóság reális észlelésétől. Mindezt Lukas (2009) is megfogalmazza, aki egzisztenciális szempontból szintén e két meghatározó motívumot azonosítja a függőség kérdése mentén. A nyomorúság és a szenvedés lenti helyzetében a fájdalom elnyomását, míg a bőség és unalom fenti állapotában az űr kitöltését szolgálja a bódulat. Ami mindkét szerző megközelítésében közös, az a valóság (a közös Gond, az Egyenes világ) előli menekülés azáltal, hogy a szenvedélybeteg nem magát a létet, hanem a

18


MÁNDI N.: AZ ÉLETVILÁG ÉRTELMEZÉSI LEHETŐSÉGEI AZ ADDIKTOLÓGIAI.. (17-29.)

lét emocionális tükröződését fogadja el impulzusként. Angelusz (1996) szerint az egyénnek a társadalmi életképesség eléréséhez a társadalom valóságához tartozó objektivációkon kell magát „átdolgoznia”. Ám az egyén - saját sorsa alakításának aktív résztvevőjeként - soha nem tökéletesen reprodukálja a fent említett objektivációkat, pusztán azok szubjektív variációját nyújtja. A szabályozás során a dinamikát tekintve két ellentétes irányú mozgás zajlik: a szociális objektivációk individuális szintre emelése és az individuális folyamatok szociális nívójára történő átfogalmazása. Az utóbbi során a kulturális szabályozás által hangsúlyozott, privilegizált konformitás az egyén részéről történő elutasítása esetén feszültség keletkezhet. Az iskolai ellenkultúráról és munkáskultúráról szóló könyvében Willis (2000) a betagozódás ellentéteként megnyilvánuló elkülönböződés sajátos folyamatát írja le. Míg a betagozódás az informális közegnek a formális paradigmába történő progresszív beépülésével jár, addig az elkülönböződés olyan kollektív tanulási folyamat, amelynek során az én megtanulja kritikus szemmel elhatárolni magát és a neki rendelt jövőt az eleve adott formális definícióktól. A társadalomszervezet félig-meddigi elutasításával létrejöhet egyfajta kulturális penetráció (mögé hatolás), ám a szerző arra a paradoxonra mutat rá, hogy a formalitás elutasításának motívuma egyszerre jelképezi a szabadságot, a választást és a transzcendenciát, ugyanakkor a rendszerbe való beilleszkedést. Mindez a szenvedélybetegség kapcsán újfent az előbbi összevetéseket erősíti meg. Az említett megközelítések ugyanazt a problematikát helyezik előtérbe. A mindennapiság - kivételeződés, a lent - fent, az objektivációk - szubjektív variációk és a betagozódás - elkülönböződés dichotómiája a gondolkodásunkat átható bináris logika szemléletét jeleníti meg. Az ellentétpárok határain megjelenő lázadást a formalitás próbálja visszaszorítani, többek között betegségnek, devianciának bélyegzéssel. Ebben az értelemben a rehabilitáción megvalósuló gyógyítás - mint a formalitás kiszolgálója - a „középpont felé igyekvés” törekvését hivatott elősegíteni. A segítők elsődleges feladata, hogy a társadalom rendszerén belül alrendszerekként felkínált „elfogadott életvilág - narratívák” előnyeinek hangsúlyozásával a terápián résztvevők számára megteremtsék annak lehetőségét, hogy képessé váljanak a rehabilitáció terébe „bevitt”, a társadalom részéről „elutasított életvilág - narratíváik” átírására. A szerző meglátása szerint mindez az imagináriusból a szimbolikusba való átlépés lehetőségének létrehozása és az értelem és érzelem nyelvhasználatban való megvalósulásának elősegítése által jön létre. Az imagináriusra általában jellemző statikus és bipoláris reláció, dualisztikus viszony felülírása történik a beszéd segítségével való gyógyítás speciális terében. A szimbolikusban a nyelv révén a diádikus kapcsolódási formát (szer és szerhasználó duális egységét) a triád váltja fel, az interperszonalitásra való fókuszálás az életvilág intertextuális jellegét erősíti. Konstrukció és rehabilitáció, avagy konstruktív terápia-e a rehabilitáció? A következőkben a szociális konstruktivizmus - ami vizsgálatunk egyik központi episztemológiai hátterét képezi - néhány, témánk szempontjából releváns megközelítését mutatjuk be. A konstruktivizmus és a szociális konstruktivizmus kapcsolódó, ám nem azonos jelentéssel bíró fogalmak. Jelen tanulmány a szociális konstruktivizmus fogalmi rendszerével dolgozik, amely egyetért az objektív valóság elvetésével, ám a konstruálódás, konstruálás folyamaELMÉLETI, KRITIKAI ÉS TÖRTÉNETI TANULMÁNYOK

19


tában a nyelvi rendszer, az interperszonális kapcsolatok és a kultúra szerepét emeli ki. Parton és O’Byrne (2006) a modernitás és a posztmodernitás lényegre törő összehasonlítását prezentálják tanulmányukban. Az összehasonlítás által levont következtetéseik egyetlen mondatba sűríthetők: A posztmodernitást a modernitás széttöredezéseként jellemzik, amelyet a jelen változásai hívnak életre. E változásokat a szerzőpáros egyrészt ontológiainak (kik vagyunk), másrészt episztemológiainak (hogyan tudjuk, amit tudunk) tartja. A változás kulcsfontosságú elemeiként a következőket azonosítják: a változás gyorsulása, a különbözőségek, a pluralitás, a relativitás, a választás, a szabadság és a valóság társadalmilag konstruált természete. Ez utóbbi konstruktív megközelítést és hozzá kapcsolódóan a nyelv és a beszéd központi szerepét tarthatjuk a leghangsúlyosabb területnek a rehabilitáción résztvevők életvilágának vizsgálata kapcsán. Ez a megközelítés „feltárja a paradoxont, a mítoszt és a történetet…, kérdésekkel, sejtésekkel, metaforákkal és a lehetőségekre való rámutatással győz meg.” (Parton-O’Byrne, 2006:61) A posztmodern tudományban „a konstruktum kerül a figyelem középpontjába: az alakítás, olvasás, írás és a jelentés azonos pozíciót foglal el, mint maga a tárgy.” (Haraway, 1993:367) A konstruktivizmus ismeretelméletének témánk szempontjából két alapvető állításával kell foglalkoznunk. Az első, hogy a világról alkotott képünk konstrukció eredménye. Ez a felfogás a szubjektum teremtő erejét tételezi fel az objektum létrehozásában. Az ember tehát gondolatai, majd kimondott, megfogalmazott „beszédei” által teremti meg a számára létező világot. Brody (1986) - Whorf hipotézisét továbbfejlesztve - a megértést attól teszi függővé, hogy az egyén milyen módon használja fogalmi készletét, hogyan származtatja tapasztalatait, illetve fordítja vissza fogalmi nyelvre, hogy milyen kategóriákban gondolkodik és hogy a kategóriáit formáló értékek milyen jelentéssel ruházzák fel tapasztalásait. A második állítás szerint a tanulás folyamatában a társas közeg, az interperszonális kapcsolatok jelentik a meghatározó tényezőt. Ugyanezt a tételt támasztja alá Bruner (1974) is, aki a fejlődéshez szükséges belső lökés alaptételeként jelöli meg az ún. külső vonzást. A konstruktivizmus pszichológiában való megjelenését taglaló Bodor (2002:67), tanulmányában egyszerűen így fogalmaz: „…mindaz, amit hagyományosan lelkinek, pszichológiainak, mentálisnak szokás tekinteni, a társas szférán belül működik, vagyis a szociális konstruál.” A pszichológiai konstruktivizmus több értelemben is használatos fogalom. Az első felfogás a környezeti tényezők fontosságát hangsúlyozza a mentális élet szerveződésében. A második változat a saját tevékenységet helyezi előtérbe az Én kreálása során. A harmadik alternatíva szerint az Én mindig a másikból vezethető le, abból a folyamatból, ami a társas interakciók során történik meg bennünk, azaz a szociális és társas kategóriák a döntők az értelmezésben. Ez utóbbi szociális konstruktivizmus egyik fajtája, az ún. elbeszélési konstrukcionizmus az interakció helyett az elbeszélésre teszi a hangsúlyt. Az elmélet szerint énünk megkonstruálása az interakciók, a társadalmi prezentációk és az elmesélt történeteink révén zajlik. (Pléh, 1997) Chang (1998) szerint a szociális konstruktivizmus több szinten értelmezhető. Első szintként a nyugati kultúrára jellemző nagy eszméket, diskurzusokat azonosítja, pl.: a gyermekkor természete, a kapitalizmus, a nők és férfiak egymáshoz való viszonya. A második szinten az olyasféle „nem- olyan- nagy eszméket” tárgyalja, amelyek a nagy eszméken

20



nyugszanak, pl.: a gyereknek a lehető legtöbbet kell kihoznia magából. A harmadik szint a mikroszint, a család, az egyén és az őket körülvevő környezet szintje, és azok a kölcsönhatási minták, és az a nyelv, amely a valóságot jelenti számukra. Itt kell emlékeztetni arra, hogy Chang (1998) a szociális konstruktivista terápia öt fő feladatának a következőket tartja: A kapcsolat kialakítása és fenntartása, a terápián résztvevők világnézetének (azaz narratíváinak) és képességeinek megértése, a probléma megoldást segítő módon való megfogalmazása, a változás értelmes élményeinek meglelése/ megalkotása, és ezeknek az élményeknek a megerősítése. Ezek a lépések egyértelműen beazonosíthatóak a rehabilitációs otthonokban folyó munka tekintetében. A közösségbe való felvétel feltételei elsősorban az önkéntesség, motiváció a munkára és hajlandóság a szerhasználat abbahagyására. A felvételi egy bizottság előtt zajlik, ahol a segítőkön kívül 2-3 „idősebb” otthon - lakó is részt vesz. A felvételi elbeszélgetésen való bentlakói részvétel presztízst jelent. Az új ember első napjai, hetei a beilleszkedést hivatottak elősegíteni. Mind a segítők, mind a terápiások elsődleges feladata ennek segítése. Ezt az időszakot sokszor nehezíti az elvonási tünetek jelentkezése, amely mind fizikailag, mind mentálisan igénybe veszi az egész közösség türelmét. A személyiség kibontásának elsődleges terepe a csoportokon való részvétel által biztosított lehetőség arra, hogy az új ember beszéljen magáról, törekvéseiről. A tematikusan szervezett csoportokon általában nem csak a téma adott, hanem a „főszereplő” személye is. ( Pl.: drogkarrier csoport esetén az 1-2 hete bentlakó „kicsi” az, aki a körrel megosztja életének olyan eseményeit, melyek szerinte a függővé váláshoz vezettek). A probléma megfogalmazása nem könnyű feladat. Tapasztalataink alapján a családterápiás iskolák által is használt „reframing” (átkeretezés, újradefiniálás) módszerét alkalmazzák, ami egy olyan megbeszélés jellegű folyamat, melynek során már létező, felszínközeli, de még elnyomott észlelések előhívása a cél. Mindez pozitív és negatív konnotációként is megjelenik, hiszen a függők életük eseményeinek magyarázatai és interpretációi kapcsán az elhárító mechanizmusok jelenléte döntő fontossággal bír. A változás meghatározása nehéz feladat. Watzlawick (1974) megfogalmazása alapján megkülönböztethetünk első - és másodrendű változást. Elsőrendű változásnak nevezi azt, amely nem érinti a rendszer működését irányító alapvető szabályokat. Mindaddig, amíg egy adott tüneti viselkedés, vagy annak ellentéte között kísérelünk meg választani, nem leszünk képesek megoldást találni, mivel ugyanazt a problémamegoldó stratégiát alkalmazzuk, a megoldási kísérleteket ugyanaz a logika irányítja, amely magáért a tünet kialakulásáért felel. Ezzel szemben a másodrendű változás a teljes rendszert érinti, annak legfontosabb normáit és szabályait változtatja meg az előbbinél átfogóbb, mondhatnánk magasabb meta logikai szinten. Ez alapján a függőkkel való munka folyamatában igazi eredmények csupán másodrendű változás elérésével generálhatóak. A Lotman (2002) által megalkotott fogalom, a szemioszféra megvalósulásával találkozhatunk tehát a rehabilitáció terében. A nyelv folytonos használata által olyan állandóan működő feszültségmező jön létre, amelyben a nyelvi nyomok és nyelvhasználati metódusok között permanens szemiotikai aktivitás zajlik. Ez a nyelvi aktivitás biztosítja tehát az új konstruktumokként aktivizálódó, a fejlődés és változás lehetőségét magában hordozó új szövegkorpuszok létrejöttét.


21


A rehabilitációs narratíva A probléma keletkezésének és kezelésének helye A pszichoterápia hagyományos kultúrája a személyiség deficitjeivel dolgozik, úgy, hogy a fennálló problémát a személy testén belülre helyezi.(Madigan-Goldner, 1998) Ezáltal az alany és problémái elkülönülnek összefüggéseitől. A pszichoterápiás irodalomban az 1980as évek elejétől tűnt föl a narratíva fogalma, aminek használatát azután számos iskola a magáévá tette. (Omer, 1998) A konstruktív terápiák az ún. diszkurzív megközelítést helyezik előtérbe, amelyen keresztül az egyén szövegként tekinthet saját életére. A probléma helyének megváltoztatása a konstruktív iskola szerzői szerint olyan paradigmaváltást jelent, amely a segítő és segített kettősét a pszichológia tudományán túlra helyezi. Azonban meg kell említenünk, hogy a probléma helyének eltolódásáról szóló gondolatok nem csak az „intrapszichés” és „interperszonális” közötti különbségtételt, vagy a szövegszerűséget érinthetik. Wulf (2007) szerint a szem olyan érzékszerv, amely a testen belülre hozza a testen kívüli tárgyakat és embereket, kiválasztva azokat a vizuális környezetből. A látás az elfordulás és elhatárolódás mellett egyidejűleg odafordulást és fókuszálást is jelent. A hallás érzékelése - az egy helyre összpontosító látással ellentétben - inkább diffúz. A hallás visszaható érzék, ami azt jelenti, hogy az ember önmagát, mint beszélőt követi, tehát utána gondolhat az elmondottaknak. A hallás azon sajátossága, hogy a beszélő és hallgató számára a másik felé intézett szó új szavak kiindulópontja lehet, lehetővé teszi önmagunk érzékelését, bizonyosságát és elfogadását. Tehát nem csak a probléma megjelenési helyének áthelyezéséről van szó, hanem a probléma kezelésének helye is változik. Freud volt az első, aki a titok feltárásának látáshoz kapcsolódó, képalkotó paradigmáját áthelyezte a hallás területére. (Csabai - Erős, 2000). Binswanger (1986:276) szerint a létezésanalitikus pszichoterapeuta szintén rá van utalva a beteg élettörténetére, mert „a létezés lényegét illetően történeti.” A pszichoterapeuta elsődleges feladatának tartja, hogy kliense „nyelvi és szimbolikus világában” visszavezesse őt a természetes tapasztalat világába és nyelvébe. A modern terápiás vita másik központi problematikája a kezelés irányultságára fókuszál. Egyes iskolák a negatívumokra, a problémákra és a fájdalomra teszik a hangsúlyt, míg mások a pozitívumokra, a megoldásokra és a jutalomra. A terápiás narratívák e két szélső pólusát, a sötét és a világos sarkot Schafer (1976) a tragikus és a komikus jelzőkkel illette. Ebből az értelmezésből kiindulva a rehabilitációs munka a fenti két hozzáállás egyfajta szintézisét nyújtja. A „menjek, vagy maradjak?”, „végigcsináljam-e a hosszú, megpróbáltatást jelentő terápiát?” kérdései állandó kísérői a terápiás létnek. A görög szkepticizmus egyik elve, az ekvipollencia mindkét oldal erejének érvényesülését jelenti. Ennek az elvnek egyfajta módosított változata a rehabilitáció gyakorlatában is tetten érhető, amennyiben a pszichoaktív szer okozta pozitív élmények elismerését értjük alatta. Ám míg Pürrhón és tanítványai szerint a dolgokról tett kijelentések és azok negációi egyenlő értékkel bírnak, és végső céljuk az epokhé (az ítélet visszafogása, az attól való tartózkodás), addig a segítő dolga, hogy az értelemkeresésre fókuszálva, a teljesen drogmentes (józan, világos) élet mellett érveljenek, elutasítva a szerhasználó (függő, sötét) oldalt. Kissé patetikusan

22



fogalmazhatunk úgy is, hogy Schafer alapján az addiktológiai rehabilitációban a narratívák mindkét oldalával dolgoznak, a múlt sötét oldalát próbálják kivilágosítani a jelenben úgy, hogy tudatosuljon, a jövő soha nem lehet hófehér. („X. Y. vagyok. Függő. 143 napja tiszta.”) Dekonstrukció a rehabilitációs térben A kezelés lényeges elemeként (fogalmazhatunk úgy is, hogy valódi ható tényezőként) azonosítható az addiktológiai rehabilitáció folyamatában az ún. dekonstrukció jelentőségének felismerése. A dekonstrukció fogalma (Culler, 1997) Derrida filozófiájából került át a pszichoterápia irodalmába. Derrida hangsúlyozza, hogy a dekonstruálás nem a meglévő fogalmak, az elbeszélt történetek elvetését jelenti, hanem azok megkérdőjelezését, lecsupaszítását, szétboncolását. A szenvedélybetegekkel folytatott pszichoterápia a dekonstrukció (valaminek az elhagyása) mellé a rekonstrukció (valaminek a felépítése) fogalmát párosítja. (Kelemen, 2001) A két, egy időben zajló folyamat (a szöveg megfosztása a regresszív elemektől, ugyanakkor progresszív elemek beépítése a szövegkorpuszba) teremti meg végül az új én - narratívát, ezáltal tehát egy új én - identitást. Az alapvető hiedelmek tartóssága megnehezíti a változást, így a függéssel kapcsolatos uralkodó narratívák szétboncolása az, ami fellazíthatja e szövegek gyógyulástól visszatartó erejét. Wittgensteint magyarázva Heaton (2002) a tisztánlátás legfőbb kritériumának a szerkezet transzparenssé válását tekinti. Ez jelentheti akár a narratíva non - konstruktivitását is. Tehát a konstrukció - dekonstrukció folyamatában néha az egész építmény „megsemmisítésére” is szükség lehet (azaz a non-konstruktív jelleg megvalósulására) ahhoz, hogy a rekonstrukció elkezdődhessen. Érdekes példa erre az a rítus, amelynek során a rehabilitáción résztvevők az általuk papírra felírt múltbéli, eltemetendő események listáját temetik el a közösen kiásott, szimbolikus sírba. Életvilág - nyelv - narratíva - csoportterápia A következőkben a terepmunka során tapasztaltak alapján kísérletet teszünk az eddig elmondottak igazolására, alapul véve Giddens (1990) gondolatát, mely szerint az életstílus az egyén által megválasztott gyakorlatok eltérő módon integrált készlete. Ezt a készletet az identitás - narratívumaink formába öntése érdekében választjuk. A rehabilitáción résztvevő függők életmódjának, életvilágának vizsgálata - mivel mindennapjaikat a beszéd - olvasás írás hármasa hatja át - elsősorban narratívákon keresztül lehetséges. A rehabilitáció folyamata Giddens alapján a következő stációkat foglalja magában: új gyakorlatok felfedezése, ezek integrálása, az új készlet létrejötte, új identitás - narratívum megszületése és végül egy új életstílus kialakulása. Az alábbiakban a terápiások életét meghatározó legfontosabb írásos szövegeket tekintjük át, érintőlegesen. Az otthon lakói által készített Alkotmány, a falon kifüggesztett „12 lépés”, a „békesség - ima”, a reggeli találkozó csoport imája, vagy a szintén a csoportszoba falán található „elhárító mechanizmusok” (Freud, 1994) listája olyan szövegkorpuszok, amelyek a terápiában résztvevők mindennapjait meghatározó, jelentéssel bíró narratívák. Wittgenstein ELMÉLETI, KRITIKAI ÉS TÖRTÉNETI TANULMÁNYOK

23


(1998:26) szerint „egy nyelvet elképzelni annyit tesz, mint egy életformát elképzelni”. E gondolatok erőteljesen érvényre jutnak ebben a speciális térben, ahol a lakók elsődleges feladata egy új nyelv megtanulása. A csoportokon már a 2-3 hetes terápiások beszédmódjában is beazonosíthatóan működik az általuk újonnan tanult fogalmak használata. Narratíváikat átszövik a pszichoterápiában használatos terminusok, laikus betegségmagyarázatok mosódnak össze szakkifejezésekkel tarkított diagnózisokkal. Az általunk - a teljesség igénye nélkül - felsorolt írott szövegkorpuszok mellett a terápiás dialógusok és elbeszélt történetek töltenek be a beszéd által központi szerepet a terápiások életében. Az elbeszélések létrejöttének sajátos tere a csoport. Az otthonban 32 féle csoport működik. Az elnevezések a következők: bemutatkozó, betegségtudat, család, drogkarrier, elmenős, esti értékelő, félelem, filmes, fiú-lány, forró szék, heti célértékelői, hozzátartozói, írásos, írásos-olvasás, kapcsolatok, konfliktus, közösségépítő, közösségi, lépés, merre tovább?, miért jöttél vissza?, neheztelés, önálló, önszeretet, pszichodráma, reggeli találkozó, spirituális-lelki értékek, szégyenbűntudat, üzenettovábbítás, változás, visszaesés megelőző, zeneterápia és az évente két alkalommal, két héten át tartó intenzív színházterápia. A felsorolásból kitűnik, hogy a rehabilitáció folyamatában nem kizárólag a verbalitáson alapuló pszichoterápiás technikák alkalmazására kerül sor. A nonverbális módszerek alkalmazása szintén nagy jelentőségű a terápiások életében, ám ezek kiemelt szerepét jelen tanulmány keretein belül nem taglaljuk. A továbbiakban a csoportterápia néhány központi fogalmának felvázolásával párhuzamosan a rehabilitációs csoportmunka jellegzetességeiről ejtünk szót. A pszichoanalízisen nyugvó csoportos terápiákon belül három jellegzetes terápiás felfogás különíthető el: terápia a csoportban, a csoport terápiája és a terápia a csoport által. (Behr - Hearst, é. n.) A vizsgált közösségben a rehabilitációs csoportmunka az utóbbival azonosítható. Ebben az esetben az egyén kezelése a csoport folyamatain keresztül valósul meg. A csoportnak, mint rendszernek és a csoport tagjainak, mint alrendszernek egymásra ható dinamikája egyaránt hangsúlyos, sőt az egyén léte a közösség függvényeként alakul. Foulkes (2000) gondolatainak fokozott érvényesülésével találkozhatunk ebben a térben, mely szerint a csoport tagjai kollektíven testesítik meg azt az abszolút normát, amitől egyénenként eltérnek. Mindenféle terápia egyik központi kérdése a változás. A függők esetében ez még hangsúlyosabban jelenik meg, hiszen esetükben a változás élet - halál kérdése is lehet. ( A felvételi beszélgetés alatt a leendő terápiásnak három dolgot kell kimondania: „Változtatni szeretnék. Segítséget szeretnék. Bármit megteszek a gyógyulásomért”.) A változás bekövetkezéséhez elsődlegesen a terápiás élményből fakadó tapasztalatok, az ún. „terápiás tényezők” szükségesek. Yalom (2001) 11 ilyen tényezőt sorol fel. A továbbiakban néhány - a rehabilitáció szempontjából általam fontosnak ítélt - faktort tekintünk át. A reménykeltés döntő fontosságú tényező a rehabilitáció folyamán. Már a kezelési módszerbe vetett hit önmagában is terápiás hatású lehet, ami kiemelten nagy jelentőségű ebben a kontextusban. A jelentkezők általában több módszeren vannak túl (pl: ambuláns kezelés, kórházi gyógykezelés, pszichiátria, egyéni terápiák, methadon fenntartó kezelés). A megküzdés - összeomlás kontinuum utóbbi pontjához közelebb álló emberekről van szó, akik számára egy bentlakásos, hosszabb távú rehabilitációs folyamat talán az utolsó esélyt nyújtja.

24



Az egyetemesség, különösen a terápia korai szakaszára jellemzően szintén a javulás egyik forrása lehet. („Itt mindenki átélt hasonló dolgokat, mint én, egy norminak hiába magyarázom, milyen barnázni, ő nem függő, soha nem értheti meg, miről beszélek”.) Az információ átadása az egészséggel, betegséggel, függőséggel, pszichodinamikával kapcsolatos információkat jelenti. A terápiások ismerik a tünetek jelentését, a csoportdinamikát. Érdekes módon, ez a fajta tanulási folyamat - a többi csoportterápiás módszerrel ellentétben - explicit módon történik. A BT (betegségtudat csoport) célja, hogy a terápiások tisztában legyenek pl. az idegrendszer működésével, betegségük tüneteivel, annak különféle vonatkozásaival. A terápiások többsége nagyon kedveli ezt a csoportot, elmondásuk szerint ez az egyik olyan foglalkozás, amely erős motivációs hatást gyakorol rájuk. A szenvedélybetegségeket értelmező modellek (etikai,- szociológiai,- betegség modell) közül az utóbbi az, amire a rehabilitációs otthonokban alkalmazott terápia elsődlegesen épül. Az önsegítő csoportok prototípusa, az AA „radikális biológiai betegségelméletet fogad el ideológiának, de ezt csak az absztinencia biztosítására használja, egyébként minden szabálya és gyakorlata a társas hálózat által megerősített személyes autonómia erősítését célozza.” ( Buda, 1992:84) Az AA betegségmodellje mellett a Minnesota modell adaptációja szerint is a betegségtudat előhívása és annak fenntartása a sikeres terápia egyik kulcsa. A modell az alkoholizmusra, mint multifaktoriális betegségre tekint, fiziológiai, pszichológiai, szociális és spirituális összetevőkkel. Másik lényeges eleme a betegségből való felépülés lehetőségének elfogadása, ugyanakkor a teljes gyógyulás megvalósulásának kizárása. (Szentesi - Hegyi - Tihanyi, 2004) Sharma (1986) - aki a pszichiátria és pszichológia kapcsán a nozológia kialakulásának történelmi hátterét tekinti át tanulmányában - szerint a lelki bajok és érzelmi zavarok lényegében nyitott rendszernek tekinthetők, azaz a betegség lefolyása előre meghatározhatatlan. Ha viszont betegségentitásként kezeljük őket, szükségszerűvé válik egy diagnózisrendszer kialakítása és a nozológia szükséges eszközként való elfogadása. Az általam vizsgált addiktológiai rehabilitációs otthon gyakorlatában érdekes kivételként jelenik meg a betegségtudat mozzanata. Miközben ismeretelméleti háttérként konceptualizálódik, a rendszert és a kezelési módot meghatározó identikus elemként rajzolódik ki, mégis, a „betegségtudat” csoporton kívül az összes többi csoportforma a lelki tényezők prioritását, az azokkal való foglalkozás elsődlegességét akceptálja. Az altruizmus megnyilvánulása leginkább a mentorálás rendszerében fedezhető fel. Az „újak” számára az első két hét időtartamára kijelölnek egy „öreg” terápiás mentort, aki fokozott figyelemmel fordul új társa felé, segít neki eligazodni az átmeneti térben. Az első 60 napban az újonc mellett áll egy segítő is, akinek kiemelt figyelme egészen az izoláció feloldásáig megilleti őt. A primér családi csoport korrektív felidézése több szinten is azonosítható tényező. Közvetlen megnyilvánulása az ún. család csoport, melynek célja az eredeti családhoz való viszonyulás megváltoztatása, elsősorban az anyával és az apával kapcsolatos érzések rendezésén keresztül. Közvetetten maga a csoport is leképezi az eredeti családot. A tekintélyfigurák, az egyenrangú testvérek és a releváns személyek képei mind megjelenítődnek a körön belül. A személyes feltárulkozás, az erős érzelmek, az intimitás, a rivalizálás szintén a család atmoszféráját idézi meg, ami érzés szintjén leképeződik a csoportban. Nem egyszer elhangzott a körben: „Most ti vagytok az én családom.” ELMÉLETI, KRITIKAI ÉS TÖRTÉNETI TANULMÁNYOK

25


Az utánzó viselkedés szintén több dimenzió mentén vizsgálható. Egyrészt bizonyított, hogy bizonyos viselkedések megformálásával a segítők befolyásolják a tagok viselkedési mintáit. A volt terápiásokból jelenleg segítőkké váltak szerepe kiemelten fontos ebben a térben, hiszen személyes tapasztalataik, változásuk konkrét, követendő példaként jelenik meg. („Nagyon becsülöm K-t, hiszen neki is van gyereke, megjárta a poklot és mégis kijött belőle.”) A tapasztaltabb társakkal és a segítővel való azonosulás a gyógyulásban is szerepet játszik. Annak ellenére, hogy az utánzó viselkedés nem mindig hosszan taró magatartásforma, a kísérletezés, más bőrébe bújás segíthet egy adaptív spirál beindításában. Yalom szerint „megtudni, hogy mi nem vagy, egy lépés afelé, hogy megtudd, mi vagy”. (Yalom 2001:27) Az interperszonális tanulás és az interperszonális kapcsolatok elmélete egyértelműen kapcsolódik a csoportos munkához. A rehabilitációs otthonban folyó terápiás munka dinamikájának azonban van egy másik érdekes jellegzetessége, mégpedig a cél eltolódása. A függőség értelmezése a csoportok tematikája alapján az interperszonalitás szempontjából történik. Ez azt jelenti, hogy a függőség problémája interperszonális problémává alakul át. Tehát a függőség helyett pl. az elszigetelődés, túlérzékenység, önszeretet, neheztelés fogalmaival dolgoznak, természetesen úgy, hogy az erős betegségtudat kialakítása és annak megtartása folyamatosan prioritást élvez. A múlt hatása, az interperszonális kapcsolódások, a maladaptív személyközi beállítódások és az intrapszichés tényezők egyaránt feldolgozásra kerülnek. A Franz Alexander által bevezetett fogalom, a korrektív emocionális élmény központi fogalom a csoportterápiában. A kifejezés arra utal, hogy a terápia egyszerre érzelmi és korrektív tapasztalat. Az erős érzelem, a katarzis előhívása önmagában nem elégséges. Ha mindezt nem foglalja keretbe egy kognitív komponens, az előhívott és átélt élmény értelmezhetetlen marad a terápiás számára. (Yalom, 2001) A csoport ennek az értelmezésnek a lehetséges terét nyújtja, ami a gyakorlatban az azonnali pozitív és negatív visszajelzések, reflexiók által valósul meg. A csoportkohézió összetett és nehezen értelmezhető változó, mert egymással összefonódó dimenziók mentén vizsgálható. Egyfelől csoportjelenség, másfelől az egyén képessége. Egyszerűen megfogalmazva olyan erők összessége, melyek hatására a tagok a csoportban maradnak. Terepmunkám első két hetében az otthon létszáma 10 - 14 fő között mozgott. Az állandó fluktuáció és mozgás (a régi tagok távozása és új tagok beengedése a rendszerbe) azt feltételezi, hogy megfelelően rugalmasnak kell lennie a rendszerhatároknak. Mindez folyamatos krízist indukál a körön belül, ugyanakkor erősíti a benn maradottak egységét. A terápia átlagos hossza személytől függően 6 - 9 hónap. A terápiások napra pontosan számon tartják „letöltött” idejüket. Amennyiben valakiben megszületik a döntés az idő előtti távozásról, összehívják az ún. „elmenős” csoportot. E csoport célja, hogy a távozni készülőt maradásra bírják. Résztvevő megfigyelésem harmadik napján szembesültem először ezzel a jelenséggel. A távozások hátterében rendkívül bonyolult folyamatok állnak. Ezek közül egyet említenék. Az ún. folyamatfókuszálás jelensége alatt az „itt-és- most” viselkedés permanens elemzését értjük. Miles (1970) szerint a folyamat kommentálása világunkban nemkívánatos

26



viselkedés. A másik magatartása elemzésének tabuja hétköznapjainkban több okra vezethető vissza, így: a szociális szorongásra, amely a gyermekkori szülői kritika emlékét idézi fel, a szociális normákra, mivel a folyamatos megfigyelés és elemzés az interperszonális kapcsolatok konfliktuózus jellegét erősítené, a félelemre a megtorlástól és a hatalom megtartására, ami az életünkben uralkodó hierarchia - piramis megszüntetését jelentené. Ez a tabu a terápia speciális terében feloldódik, annak áthágása egyfajta előírásszerű normává válik. A folyamatmagyarázat mindenki feladata a körben, arra nem csak a segítő jogosult. Magában foglalja az egyszerű viselkedés - és magatartásmód megcímkézését, különféle cselekvések párhuzamba állítását, magatartásmintázatok feltérképezését, a következmények kiemelését, a jelentések és motivációk értelmezését. Mindez persze rendkívül megterhelő. (Egy távozó terápiás többek között ennek hosszú távú elviselhetetlenségét hangsúlyozta. „Már nem bírom tovább, hogy állandóan magamról beszéljek.”) Itt említendő még Foucault „mássá lenni” elve. Ha az egyén ezt követi, identitása egyfolytában elszenvedi a „felülvizsgálat aktusát”, amely az identitáshoz az ideiglenesség attribútumát párosítja. A folyamatos önreflexió, önmagunk felülírása egyben a már meglévő minduntalan megkérdőjelezése. Foucault a változásban való léthez még hozzárendeli azt a lehetőséget is, hogy ez a lét szintén megjegesedhet, azaz ugyanúgy a változás tagadásához vezethet, mint a stagnálás állapotában lévő személyiség. (Marcelli, 2006)

Zárszó Terepmunkám során résztvevő megfigyelőként veszek részt egy rehabilitációs otthon lakóinak életében. A segítők törekvése olvasatunkban elsősorban arra irányul, hogy a priméren pragmatikus nézőpont helyett, amely során az együtt-cselekvés, mint praxis mindössze együttműködést hoz létre, a priméren szemantikus nézőpont elveit érvényesítve dolgozzanak együtt a rehabilitációban résztvevőkkel. E viszonyulásban a nyelv hozza létre a gondolatot, ami egymással beszélést, tehát közös munkát eredményez. (Trabant, 2003) A beszéd-munka így válik poieszisz-szé.

Irodalom: Behr, H., Hearst, L. (é.n.). Csoportanalízis: A csoport - pszichoterápia modellje Foulkes szerint. In: Csoport - pszichoterápia. Budapest: CSAKIT Kiadvány Binswanger, L. (1986). Az ember helye a pszichiátriában. In: Pethő B., szerk.: Pszichiátria és emberkép. Budapest: Gondolat. Bodor, P. (2002). Konstruktivizmus a pszichológiában. In: BUKSZ 2002. 67. Brody, E. B. (1986). Kulturális, szimbolikus és értékelemek a deviáns magatartás társadalmi etiológiájában. In: Pethő B. (szerk.) Pszichiátria és emberkép. Budapest: Gondolat. Bruner, J. (1974). Új utak az oktatás elméletéhez. Budapest: Gondolat Kiadó 13-40. ELMÉLETI, KRITIKAI ÉS TÖRTÉNETI TANULMÁNYOK

27


Bruner, J. (2005). Valóságos elmék, lehetséges világok. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó Buda, B. (1992). Az alkohológia új távlatai. In: Utak az alkoholproblémák megértéséhez megelőzéséhez és korai kezelésbevételéhez. Válogatott tanulmányok. Budapest: Alkoholizmus Elleni Bizottság Chang, J. (1998). Gyermekek történetei, gyermekek megoldásai. Szociális konstrukcionista terápia gyermekek és családjaik számára. In: Hoyt, M. F. (szerk.): Konstruktív terápiák kézikönyve. Budapest: Animula Culler, J. (1997). Dekonstrukció. Budapest: Osiris Csabai, M., Erős, F. (2000). Testhatárok és énhatárok. Az identitás változó keretei. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó Foucault, M. (2000). A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája. Foulkes, S. H. (2000). A csoportanalitikus pszichoterápia módszere és elvei. Budapest: Animula Freud, A. (1994). Az én és az elhárító mechanizmusok. Budapest: Animula Geertz, C. (1994). A vallás, mint kulturális rendszer. In: Az értelmezés hatalma. Budapest: Századvég Giddens, A. (1990). The Consequences of Modernity. Polity Press, Cambridge Habermas, J. (1987). Philosophisch- politische Profile. Frankfurt: Springer Haraway, D. (1993). The Biopolitics of Postmodern Bodies: Determinations of the Self in Immune System Discourse. In: S. Lindenbaum and M. Lock (eds) Knowledge, Power and Practice. The Anthropology of Medicine and Everyday Life. Berkeley: University of California Press. 367. o. Heaton, J. M. (2002). Wittgenstein és a pszichoanalízis. Budapest: Alexandra Kiadó Husserl, E. (1998). Az európai tudományok válsága. I. kötet. Budapest: Atlantisz Kelemen, G. (2001). Az addiktológiai konzultáció néhány antropológiai kérdése. In: Szenvedélybetegség, család, pszichoterápia. Addiktológiai és pszichoterápiás tanulmányok Budapest: Pro Pannonia Kiadói Alapítvány Leach, E. (1996). Szociálantropológia. Budapest: Osiris Kiadó Lotman, J. (2002). Kultúra és intellektus. Válogatott tanulmányok a szöveg, a kultúra és a történelem szemiotikája köréből. Budapest: Argumentum - ELTE Diszkurzívák. Lukas, E. (2009). Szabadság és identitás. A függőség problémája logoterápiai megközelítésben. Budapest: Jel Könyvkiadó Marcelli, M. (2006). Michel Foucault, avagy mássá lenni. Pozsony: Kalligram Miles, M. (1970). On Naming the Here-and-Now. Unpublished essay. Columbia Univ. Omer, H. (1998). A terápiás hasítások alkalmazása empátiás narratívák alkotásában. In: Michael F. Hoyt (szerk.) Konstruktív terápiák kézikönyve. Budapest: Animula Parton, N., O’Byrne, P. (2006). Mi a konstruktív szociális munka? In: Esély 2006/1. Pethő, B. (1986). Pszichiátria és társadalmi ügy. Budapest: Magvető kiadó Pléh, Cs. (1997). Előadás a Nahalka István szervezte óbudai pedagógiai elméleti klubban, 1997. október „A konstrukcionizmus és a pszichológia” címmel

28



Schafer (1976). A new language for psychoanalysis. New Haven, CT: Yale University Press. Schütz, A., Luckmann, T.(1984). Az életvilág struktúrái. In: A fenomenológia a társadalomtudományokban. Budapest: Gondolat Sharma, S. L. (1986). A nozológia kialakulásának történelmi háttere a pszichiátriában és a pszichológiában. In: Pethő, B. (szerk.) Pszichiátria és emberkép. Budapest: Gondolat, 382-394. Madigan, S., Goldner, E. (1998). Az anorexia narratív megközelítése. Megbeszélés, reflexivitás és kérdések. In Hoyt, M., F.: Konstruktív terápiák kézikönyve. Budapest: Animula Szentesi, P, Hegyi, N, Tihanyi, R. (2004). A Minnesota - modell a Félút Centrumban. In: Addiktológia, 2004/1-2. 146-159. Trabant, J. (2003). Mithridates im Paradies. Kleine Geschichte des Sprachdenkens. Verlag C. H: Beck. München, 313. Yalom, I. D. (2001). A csoportpszichoterápia elmélete és gyakorlata. Budapest: Animula Watzlawick, P.- Weakland, J. (1974). Change. N.Y. London: Norton Willis, P. (2000). A skacok. Iskolai ellenkultúra, munkáskultúra. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó Wittgenstein, L. (1998). Filozófiai vizsgálódások. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó Wulf, Ch. (2007). Az antropológia rövid összefoglalása. Budapest: Enciklopédia Kiadó


29

ÉRTÉKELŐ KUTATÁSOK A SZOCIÁLIS SZFÉRÁBAN: A TRIDENTMÓDSZER EVALUATION IN THE SOCIAL SECTOR: THE TRIDENT B. ERDŐS MÁRTA Összefoglalás A szociális programokat értékelő kutatások kísérik, amelyek segítik a tervezést, a programok finomhangolását, a folyamatok lényegi összetevőinek azonosítása révén a sikeres, hatékony modellek replikálását. Közvetve az értékelő kutatások biztosíthatják a szociális projektek kedvező társadalmi fogadtatását, a társadalmi konszenzus kialakítását. A szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy a szociális szférában lefolytatott értékelő kutatások sajátos felkészültséget igényelnek. A közösségi részvételre alapuló, egyes projekteknél kitűnően alkalmazható akciókutatás mellett a szociális tervezés során független értékelő kutatási modellek alkalmazása szükséges. A szerző részletesen ismerteti a Roger Ellis és Elaine Hogard által nemrégiben kifejlesztett Trident-módszert, mint a szociális értékelő kutatások egy lehetséges eszközét. Kulcsszavak: értékelő kutatás – Trident – bizonyítékokra alapuló szociális munka - dialogikus viszony – kritikai gondolkodás Abstract Evaluation is inevitable in implementing social projects. It is a fundamental process in project planning and program adaptation. By identifying core components of the project, evaluation helps in replicating successful and effective models. Therefore, evaluation can promote society-level consensus over social issues. Evaluation in the social field demands special research skills. Action research based on community participation is an important method in evaluating community development programs but independent studies are needed where the emphasis is more on social planning. The author gives a detailed review on the Trident model developed by Roger Ellis and Elaine Hogard. Keywords: Evaluation – Trident – evidence-based social work – dialogic approach – critical thinking

Az értékelő kutatások szerepe, főbb modelljei és módszerei a szociális szférában A szociális munkás szakmai tevékenységét, a szociális intézmények fejlesztési stratégiáit multidiszciplináris kutatások alapozzák meg. (Pik, 1998) A bizonyítékokra alapuló szociális munka kritériumainak megfogalmazásával, a kritikai-reflektív gondolkodás középpontba kerülésével az alkalmazott kutatások jelentősége megnőtt mind a gyakorlat, mind a szociális képzések területén. (Watkins, 2007; Meija, Molina, 2007). Ahogyan a Council on Social Work Education fogalmaz: „A kvalitatív és kvantitatív kutatási tartalmak megjelenítése segít megérteni, mit jelent a tudományos, elemző és etikus megközelítés érvényre juttatása

30

KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

B. ERDŐS M.: ÉRTÉKELŐ KUTATÁSOK A SZOCIÁLIS SZFÉRÁBAN... (30-40.)

a gyakorlati munkában (...). A kutatásra vonatkozó ismeretek birtokában a hallgatók magas szintű szolgáltatásokat nyújthatnak, változásokat kezdeményezhetnek, fejlesztik a gyakorlati munkát, formálják a szakpolitikát, és értékelni tudják saját tevékenységüket” (CSWE, 2001, p.10). A folyamatosan és gyorsan változó külső feltételrendszer kihívásaira rugalmas válaszokat kimunkálni igyekvő döntéshozók innovatív lépéseinek, új projektjeinek létjogosultságát értékelő kutatások támasztják alá, és ezek a kutatások segítik a szociális programok „finomhangolását” vagy adekvát reformját. Különösen nagy tétje lehet az értékelő kutatásoknak egy olyan válságos időszakban, amikor a rendelkezésre álló, egyre szűkülő erőforrások optimális elosztása, ezzel párhuzamosan megfelelő fejlesztési stratégiák kidolgozása egyes társadalmi csoportok számára a túlélést teszi lehetővé – vagy éppen lehetetlenné. További, a szociális projektek értékelésében mérvadó szempont, hogy akkor számíthatunk az egyes társadalmi csoportok egymás iránti szolidaritására, ha a tervezett fejlesztések során szem előtt tartjuk a méltányosság, a társadalmi igazságosság legfontosabb alapelveit: az érintettek bevonását, az információk megosztását, a döntéshozói torzítások kiszűrését, valamint az esetlegesen rossznak bizonyuló döntéseket korrigáló mechanizmusok beépítését (Mikula, 1999). Az értékelő kutatás során szisztematikusan, mások számára is követhető, átlátható módon alkalmazott tudományos módszerek segítségével felmérjük az adott program tervezésének, megvalósulásának minőségét, a fejlesztés hatásait. (Rossi, Lipsey, & Freeman, 2004). Az értékelő kutatások egyik célja tehát az elszámoltathatóság biztosítása, annak a kérdésnek a korrekt megválaszolása, hogy a fejlesztésre szánt összegeket valóban a lehető legjobban költötték-e el, a döntések eredményeképp valóban javult-e a kiinduló helyzet? Másfelől minden értékelő kutatástól elvárható, hogy részletes információkat adjon a megbízónak és más érintetteknek, hogyan fejleszthetik tovább saját projektjüket. Végül, az eredmények közzététele segíti a hatékony innovációs lépések kiterjesztését, megismétlését. Ezekkel a célokkal összhangban az értékelő kutatás a következő kérdésekre összpontosít: - -

Hogyan működött az adott fejlesztés, milyen haszonnal járt, összességében miféle hatásokat eredményezett? Mennyiben felelnek meg az eredmények a szándékolt hatásoknak?

A színvonalas és szakmailag megalapozott értékelő kutatás elvégzésének egyik gyakori akadálya, hogy nem könnyű a szükséges forrásokat előteremteni, hiszen a jól képzett kutatószemélyzet alkalmazása meglehetősen költséges. Komoly problémát jelenthet továbbá a folyamat felett gyakorolt politikai kontroll – egy ilyen beavatkozás az értékelő munkát puszta látszat-tevékenységgé silányíthatja. Ettől a szélsőséges veszélytől eltekintve sem hasznosulnak azonban maradéktalanul az értékelő kutatások eredményei, aminek okát több szerző abban látja, hogy az értékelők nem fordítanak kellő figyelmet a megbízó(k), kliensek és a kutatók közötti alapvető érdekközösség hangsúlyozására, a kutatási folyamat és az eredményeik kommunikációs vetületeire. Így azután nem sikerül a megbízót az eredmények érvényességéről és gyakorlati hasznosíthatóságáról meggyőzni. Megeshet, hogy nem tudják jól kezelni a felek közötti esetleges kulturális különbségeket, vagy nem figyelnek eléggé arra, hogy a kapcsolattartásnak, visszacsatolásnak a kutatási projekt során folyamatosnak kell KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

31


lennie (Fournier and Smith, 1993; Morris, Fitz-Gibbon, Freeman, 1988) Az értékelő kutatások széles módszertani palettája felvonultatja a társadalomtudományi kutatások elterjedt és bevett eszközeit, tág teret engedve a kutató kreativitásának. A műfajból következően többnyire sikeresen oldható fel a kvalitatív-kvantitatív kutatások közötti látszólagos ellentét: az érvényesség és megbízhatóság, valamint a költség-hatékonyság együttes kívánalmait szem előtt tartva ötvözhetőek a két megközelítés kínálta módszerek, technikák. (A teljesség igénye nélkül: akciókutatás, adatbányászat, benchmarking, esettanulmány, diskurzus-analízis, Delfi-csoport, fókuszcsoport, kritikus incidens elemzése, az etnográfiai megfigyelés módszerei, különféle interjútechnikák, kérdőívek, skálázó értékelések, megvalósíthatósági vizsgálat stb.) Hazánkban a közösségfejlesztő tevékenység társadalmi reformfolyamatokban játszott fontos szerepe, a terület iránt érdeklődő szakemberek és szervezetek tevékenysége, érdeklődése, valamint a költséghatékonyság szempontjanak hangsúlyozása révén a szociális projektek egy részében főként az akciókutatás került előtérbe. Az akciókutatás kulcsfogalma a participáció, legfontosabb folyamata a kommunikatív cselekvés. A kutatás a fejlesztési folyamattól elválaszthatatlan, és a kliensek tevékeny részvételére, együttműködésére, közös tudásaira alapoz. A közös cselekvésben gyökerezik, formálódik az adatvezérelt kutatási folyamat, ami – az állandó visszacsatolások beépítésével – a további közösségi cselekvés tervezését segíti elő.

Az akciókutatás alapelemei és folyamata. Baráth (2006) Vannak azonban olyan helyzetek, amikor az értékelés függetlenségét érdemes biztosítani, így például minden olyan szociális projekt esetében, ahol a tervezés mozzanatai előtérbe kerülnek a közösségfejlesztéshez képest. Az innováció megálmodóinak természetes elfogultsága torzíthatja az eredményeket, és ilyenkor a teljes fejlesztő folyamat hibás feltevések alapján folytatódik, vagyis olyan modell replikálására törekszenek, amely a valóságban nem, vagy nem teljesen vált be. A független értékelő kutatásokat végző szakemberek az egyes projektek értékelésére hazánkban jelenleg főként a hagyományos kérdőíves eljárásokat alkalmazzák, néha mögöttes szervező modell explicit tételezése nélkül. Különösen igaz ez a szociális projektekre, ahol az elterjedt vállalati minőségbiztosítási modellek átvétele, alkalmazhatósága

32



kérdéses, hiszen a két területen teljesen eltérő, gyakran egymásnak ellentmondó értékek kerülnek előtérbe. A Trident struktúrája és főbb módszerei A továbbiakban egy, a szociális és egészségügyi projektek értékelésére kidolgozott független értékelő modell, a Trident részletes ismertetésére kerül sor. Összhangban az értékelő kutatások általános meghatározásával, a modell megalkotói arra figyelmeztetnek, hogy az eredmény, a projekt kimenetele kulcskérdés, azonban nem ez az egyetlen döntő faktor, amelynek mentén a teljes projektet értékelhetjük. A Trident-módszer megalkotói, Roger Ellis és Elaine Hogard (2006) az innováció beválásának megítélése során további lényeges, ám jóval ritkábban feltett kérdésekre is fókuszálnak: Hogyan zajlott a fejlesztési folyamat? Melyek voltak a fontosabb történések, mérföldkövek, különleges események? Így a folyamat tanulságait más kontextusban is érvényesíteni tudjuk azáltal, hogy összefüggésbe hozzuk az innováció folyamatát annak eredményeivel. A szerzők további kérdése, hogy miképpen vélekedtek erről a folyamatban érintettek, a kockázatviselők? Ez biztosítja az értékelő kutatás kiegyensúlyozottságát, méltányosságát. Az eredmények nem egyetlen perspektívából, hanem dialogikus keretben, a lehetséges releváns nézőpontok sokaságának számbavételével jelenítődnek meg. Hogard és Ellis az értékelő kutatásokhoz a következő struktúrát javasolják: KIMENET (output): az eredmények, tágabb értelemben az innováció kimeneti oldalának vizsgálata, beleértve a nem-szándékolt hatások felmérését. FOLYAMATOK (processes): a fejlesztési folyamatok „sűrű” leírása, elemzése. KOCKÁZATVISELŐ FELEK NÉZŐPONTJA (multiple stakeholder perspectives): minden kockázatviselő fél szempontjainak megjelenítése. Az első pillér: a kimenet Az adatok körének meghatározását, valamint a választott módszereket minden kutatás esetében a kutatói kérdések határozzák meg. Olyan adatokat vonnak be a vizsgálatba, amelyek értelmezhetőek a megbízó, az értékelő vagy a résztvevők számára. További szempontként jelenik meg – a kutatásra fordítható erőforrások függvényében – az adatok hozzáférhetősége, feldolgozásának módja. A Trident-módszer alkalmazása mindenképpen többféle adat és többféle kutatási módszer rendezett kombinációját jelenti, ahol a kvalitatív és kvantitatív eljárások komplementer módon kapcsolódnak össze, optimalizálva a kutatás folyamatát és eredményeit. A kimeneti oldal, az eredmények számbavétele humán fejlesztések esetében igen gyakran tartalmazza valamiféle viselkedéses komponens mérését. Az értékelők feladata, hogy – egyeztetve a megbízóval és a folyamat részeseivel – meghatározzák azokat az indikátorokat, amelyek mentén az eredmények értékelése megtörténhet. Gyakori, hogy nem áll rendelkezésre megbízható és érvényes mérőeszköz, hanem a kutatóknak kell ezeket az adott projektre specifikusan kifejleszteni. Ellis és Hogard ezt a módszertani kihívást a következő példán keresztül szemlélteti: Egy egészségügyi-oktatási fejlesztési projektben megfogalmazott cél „a hallgatók kompetenciájának és bizalmának növelése” – ám maga a projekt a tetszetős retorikán túl semmit nem mond ezek méréséről. Az értékelőknek KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

33


a kompetencia mérése céljából a hallgatók teljesítményét kellett felmérnie. A „bizalom” konceptualizálása és operacionalizálása még keményebb diónak bizonyult. Ideális esetben természetesen már a projekt indulásakor tisztázni lehet az értékelő kutatás szempontjait, és a szükséges mértékben konkretizálni az indikátorokat. A Trident keretei között általában nem javasolják azt az egyébként bevett eljárást, hogy a résztvevők elégedettségét tegyék mérés tárgyává az eredmények azonosításakor. Folytatva az előző példát, a hallgatók saját megítélését önnön kompetenciájuk fejlődéséről számos olyan érdekeltség befolyásolhatja, amely ellentmond a módszertanilag hiteles, pontos értékelő kutatás elvárásainak. A résztvevők szempontjainak megjelenítésére tág teret biztosít majd a módszer harmadik pillére, a kockázatviselő felek szempontjainak leírása és elemzése. A második pillér: az innováció folyamata A folyamatok adekvát leírása egészen más típusú nehézségeket vet fel. Az értékelő kutatás egyik fő problémáját ebben az esetben az jelenti, hogy itt elsősorban kvalitatív módszereket lehet és kell bevezetni, amelyeknek teljes körű alkalmazása az adott idő- és pénzügyi kereten belül nem, vagy nehezen kivitelezhető. Érdemes tehát alaposan megfontolni, milyen természetű adatokra támaszkodhatunk annak érdekében, hogy a fejlesztési folyamatot optimálisan modellálni tudjuk. A résztvevő megfigyelés számos előnyt tartogat, ám munkaigényes, és képzett szakemberek bevonását igényli. Feltételezhetjük azt is, hogy a jó gyakorlatot a szervezet kodifikálta, és így rendelkezésünkre áll egy olyan mérce, amelyhez viszonyíthatjuk a valóságban lezajló eseményeket, cselekvéseket. (Ilyen mércéül szolgálhat például a szervezetei és működési szabályzat, a kollektív szerződés, a szakterület etikai kódja stb.) Gyakran dönt a kutató az interjúzás mellett, arra kérve a válaszadót, hogy a kritikus esetekre összpontosítson. Ebben az esetben érdemes többször találkozni a meginterjúvolt személyekkel, és a kutatási eredmények alapján összeálló kezdeti értelmezéseket velük is megosztani, hogy azt szükség esetén kiegészíthessék, pontosíthassák. Ha teljes képet alkotunk a projekt folyamatairól, akkor megfelelően össze tudjuk kapcsolni az eredményeket az őket előidéző körülményekkel, és a folyamat konstruktív lépéseit egy másik, hasonló projektben meg tudjuk ismételni. Bár a második pillér kérdésköre a jó gyakorlat („best practice”) elterjesztése érdekében kulcsfontosságú, a módszertani nehézségek miatt kevés kutató foglalkozik ezekkel részletesen. Hogard (2007) a költség-hatékonyság szempontjait is bevonva elemzi azokat a módszereket, amelyek erre a célra rendelkezésre állnak. Konzultatív megközelítésmódjába három lehetséges módszert von be, és ezek ötvözeteképpen alkotja meg a rekonstitutív etnográfia módszerét: - - -

Kritikus eset elemzése Delfi-technika Konstitutív etnográfia

A kritikus incidens elemzése olyan helyzetek azonosítását igényli a résztvevőktől, ahol különösen hatékonynak, vagy éppen ellenkezőleg, nagyon sikertelennek ítélték meg saját részvételüket egy problémamegoldó folyamatban: így tehát a figyelem a problémamegoldás

34



szempontjából döntő fontosságúnak gondolt cselekvésekre irányul. A szakembernek azonosítania kell, hogyan jött létre az adott helyzet, pontosan mit tett a megoldás érdekében, és miért ítéli különösen sikeresnek/sikertelennek az esetet. Több eset együttes elemzése elvezeti a kutatót egy modell megalkotásához, amelyben leírható a követett gyakorlat és a megmutatkozó/ hiányzó kompetenciák. A modellt azután a résztvevőkkel folytatott további megbeszélések alkalmával pontosítják. A módszer alkalmazása a következő kutatói lépéseket igényli: - a célpopuláció meghatározása (szakemberek, ügyfelek, más érintettek) - az esetleírások beszerzése (hány eset, kiktől, ki gyűjti össze, hogyan?) Egy lehetséges vezérelv – amennyiben a kutatás költségterve megengedi – a Glaser és Strauss (1967) által javasolt teoretikus mintavétel. A kutató addig emeli be az adatok újabb körét a vizsgálatba, amíg az ismétlődő mintázatokban már nem bukkan új elemre – ekkor a minta megfelelően telítődött, és módot ad „elméletünk” megfogalmazására. - a kompetenciák meghatározása, pontosítása a kutatásban résztvevő adatközlők visszajelzései alapján. A Delfi-technika a delphoi jósda „szakembereinek” ténykedését idézi, akik adott problémával kapcsolatosan sikeres, működő predikciókat tettek. A kutatás során az együttműködő szakembereket (szakértőket) a fejlesztéssel kapcsolatos releváns információk egyedi értékelésére kérik. A kutató begyűjti és rendszerezi a szakemberek véleményét, majd az anonimitást biztosítva visszaküldi a kapott értékeléseket. Ebben a fázisban minden szakértő összesítve látja az egyezéseket és az ellentmondásokat. Most arra kérik, reflektáljon a kapott eredményekre. A folyamatot addig ismétlik, amíg elfogadható konszenzust sikerül kialakítani az adott kérdésben. A Delfi-technikát az értékelő kutatás több fázisában alkalmazhatjuk: segítségével meghatározható az a sztenderd, amellyel összevetjük a projekt tényleges eredményeit, megismerhetjük a kockázatviselő felek egyes csoportjainak álláspontját, és kialakítható a konszenzus arra nézve, milyen meghatározó folyamatok alakították a projektet. A Delfi-módszer előnye, hogy megjeleníti az egyedi nézőpontokat, ugyanakkor a létrejött konszenzus az álláspontok összességét tükrözi. Az anonimitás pedig biztosítja a vélemény-nyilvánítás szabadságát, a csoportpolarizációs hatások kivédését. Fontos, hogy a Delfi-módszert ne alkalmazzuk olyan területeken, ahol egyes személyeket kell megítélni, különösen, ha a csoport tagjai ismerik egymást: hasznosabb, célravezetőbb, ha a csoporttagok általánosabb állításokat, vagy funkciókat, szerepeket mérlegelnek. A módszer segítségével könnyen validálhatjuk az egyéni interjúk és a kritikus incidens-elemzés eredményei alapján felépített közbenső modellt. A konstitutív etnográfia célja, hogy a klasszikus etnográfiai megközelítés mélységeit a rendkívül munka- és ennek folytán költségigényes résztvevő megfigyelés alkalmazása nélkül érhessük el. Ez a fajta etnográfia visszaemlékezéseken alapszik, interjúkra, kérdőívekre, videókra, naplókra, feljegyzésekre épít, és gazdag leírásokat eredményezhet. Az eljárás célja nemritkán valamilyen rejtett tudás felszínre hozása, explicitté tétele. A technika alkalmazása azon a feltételezésen alapul, hogy a rögzített adat utólagos elemzése a célokhoz képest elég híven tükrözi azt a valóságot, amelyet a közvetlen megfigyelés révén tapasztalnánk. A rekonstitutív etnográfia a kritikus incidens technika, a konstitutív etnográfia, és a Delfi-módszer ötvözete (Ellis & Hogard, 2006). Egy konkrét kutatás keretei között a szerzők a munkahelyi gyakorlatra vonatkozó implicit feltevéseket, a lefektetett szabályok lehetséges értelmezéseit vizsgálták. Fontos, hogy maga az értékelő kutató nem volt az adott KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

35


terület szakembere, szakértője: ebben az esetben a vizsgált személyek esetleg a „kritikus” vagy az „ellenség” szerepet ruházták volna a kutatóra. A kutató saját céljaként az innovatív gyakorlat lehető legpontosabb és legrészletesebb leképezését jelölte meg. Ide tartozott például egy tipikus és egy nagyon szokatlan munkanap bemutatása, leírása. A kutató feladata ilyenkor az, hogy minden általánosabb megfogalmazásra rákérdezzen. Pl.: „megmutattam a gyakornoknak a legfontosabb fogásokat” „És melyek a legfontosabb fogások?” A másik fontos szempont a sikeres és a rosszul működő szakmai gyakorlat elkülönítése. Az így kialakuló főbb kategóriákat, összefüggéseket aztán egy újabb körben, további interjúk segítségével tesztelik és finomítják a kutatók. A rekonstitutív etnográfia fázisai tehát a következők: - a gyakorlat leképezése a kritikus-incidens technika segítségével - részletes „etnográfia” megalkotása beszámolók, interjúk, naplók stb. alapján - a gyakorlat modellálása, a legfontosabb komponensek kiválasztása - validálás a Delfi-technika segítségével A rekonstitutív etnográfia alkalmas arra, hogy segítségével új, korábban nem vizsgált területeket térképezzünk fel. Lehetővé teszi az összehasonlítást előre meghatározott sztenderdekkel, segítségével megerősíthetjük vagy elvethetjük azt a hipotézisünket, hogy a szociális szakemberek által követett gyakorlat valóban megfelel a projekttel kapcsolatos elvárásainknak. A kutatás során a megkérdezett szakemberek reflektálnak saját szakmai gyakorlatukra, ami óhatatlanul fejlesztő hatásokat indukál. A rekonstitutív entnográfia alkalmazása a kérdőíves módszerrel összehasonlítva több erőforrást igényel, ugyanakkor kedvezőbb a mérleg, ha a résztvevő megfigyeléssel vetjük össze. Innovatív megközelítések, új gyakorlatok bevezetése mindenképpen megköveteli az elmozdulást a kvalitatív, feltérképező-felfedező technikák irányába: ezekben az esetekben a rekonstitutív etnográfia a legkézenfekvőbb módszertani választás lehet. (Hogard, 2007) Kockázatviselő felek szempontjai Először azonosítanunk kell a legfontosabb kockázatviselő feleket: mindazokat a szervezeteket, személyeket, csoportokat, akik a projektben részt vesznek, vagy a projekt valamiképpen hatást gyakorol rájuk. A „kockázatviselő” kifejezés találóbb, mint a „célcsoport”, mert előbbi hangsúlyozza azt a felelősséget, ami minden innovatív lépés velejárója. A változás mindig kockázattal jár, s a célok teljesülésén túl nem várt hatások is érhetik a résztvevőket vagy az érintetteket. A Trident megalkotói több széles körben ismert és alkalmazott módszer – interjú, fókuszcsoport, nyitott kérdőívek – kombinációját ajánlják, s az összehasonlíthatóság érdekében azonos kérdéseket tesznek fel a résztvevők eltérő csoportjainak, ahol ez lehetséges. A felek perspektíváinak megjelenítése nem csupán kutatási eszközként jelentős, hanem segíti a felek dialógusba lépését egymás szempontjainak megismerése, megjelenítése által. Emellett egyfajta kapcsolati etikát is érvényre juttat: a projekt résztvevői úgy érzik, hogy igazságos, méltányos értékelés történik, amelybe minden érintettet bevonnak. (Mikula 1999) Így az értékelő kutatási folyamat harmadik pillére a projekt szempontjából igen kedvező további fejlődési folyamatokat, elköteleződést generálhat.

36



Értékelő kutatás és kommunikáció A továbbiakban az értékelő kutatások két lényeges kommunikációs aspektusával foglalkozunk. Az első ezek közül magához a kutatási folyamathoz, a második pedig a kutatott fejlesztés folyamataihoz kapcsolódik. A hiteles értékelés a megbízó és a kutató legfontosabb közös érdeke. Mivel minden projektnek vannak gyenge pontjai, esetenként akár komoly hiányosságai, visszásságai, az értékelő kutatások során a megbízónak és az értékelőnek egyaránt el kell tudni szakadni egy fontos, a hétköznapi interakciókat vezérlő hallgatólagos előírástól: ez a másik fél arculatának támogatása, az az elvárás, hogy a kommunikáció során erősítsük meg a másik fél önmagáról felénk közvetített pozitív képét, ne kérdőjelezzük meg ennek érvényességét. Hazánkban az államszocializmus éveiben gyakorolt „építő kritika” hagyományos arculat-támogató, sőt ráncfelvarró gyakorlata nem szolgált hosszú távú valós érdekeket: érdemes figyelnünk arra, hogy e téren kevés konstruktív hagyományra támaszkodhatunk. A kutatás fontos feladata tehát, hogy kiemelje az adott projekt erősségeit, ugyanakkor elengedhetetlenül szükséges rávilágítani a gyenge pontokra, a torzult folyamatokra, az esetleges „mellékhatásokra”, a rosszul vagy egyáltalán nem kezelt kockázati tényezőkre. Ennek biztosítására különösen folyamatban lévő projektek esetén célszerű az értékelő kutatás egyes állomásainál minden érintett képviseletét biztosító csoportos visszajelzést (steering) adni a megbízó számára, hogy megtehesse a szükséges korrekciós lépeseket. Tekintettel arra, hogy a fejlesztő folyamatnak általában több, esetenként eltérő érdekeltségű érintettje lehet, a visszajelzést érdemes lehet a magyar származású terapeuta, BöszörményNagy Iván (2001) által megfogalmazott alapelv szerint megtenni. A többirányú érdekképviselet (multi-directional partiality) fogalma nem semlegességet jelent, hanem az eltérő nézőpontok érvényességének elismerését, a megértő, dialogikus elvek szerint építkező kommunikációt. Mivel semmiféle látszat-eredményre nem lehet hosszú távon alapozni, a fejlesztésben résztvevő és/vagy érintett felek felszíni, ellentmondásos érdekeltsége mögött jó eséllyel találhatjuk meg a minden érintettet bevonó dialógus lehetséges alapjait. A kutatás másik fontos kommunikációs vetülete maga a szervezeti kommunikáció. Hogard (2007) rámutat, hogy minden társas folyamatra vonatkozó értékelő folyamat egyik központi eleme a szervezeti kommunikációra irányuló vizsgálódás, mivel maga az innováció a kommunikáció révén megy végbe. Ugyanakkor, meglepő módon, az értékelő kutatások és a kommunikáció kapcsolatát megjelenítő tanulmányok száma rendkívül alacsony, a kommunikációs audit pedig említésre sem kerül a nemzetközi szakirodalomban. A szerző olyan neves adatbázisok átvizsgálását követően jutott erre a következtetésre, mint az Applied Social Scinces Indexes and Abstracts, a Bath Information and Data Services for the Social, Sciences, az Ingenta Database és a Blackwell Publishing’s Synergy Database. A kapcsolat leginkább azon a szinten jelenítődik meg, hogy a „jó kommunikáció” milyen hatással lehet a menedzsmentre és a szervezeti struktúrára, ám a kommunikáció tanulmányozását nem teszik az értékelés központi elemévé. Hogard szerint ennek egyik lehetséges oka a pozitivista kutatási hagyományokban rejlik, ahol magukra az eredményekre jobban összpontosítanak, mint az eredményekhez vezető folyamatok adekvát leírására. Ellis és Hogard a kommunikációs aktusok elemzését tekintik a legfontosabb komponensnek, azonban saját megközelítésükben egy korábbi elméletből, a kommunikáció tranzaktív KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

37


modelljéből indulnak ki. Eszerint a kommunikáció nem más, mint az információ továbbítása adott ponttól egy másikig – legyen szó humán ágensekről vagy másokról. A folyamat során az üzenetet valamiféle kódba csomagoljuk (ebben a modellben ilyen pl. az emberi nyelv is), majd adott csatornán, pl. a verbális csatornán át, megküzdve a különféle zajok eltérítő hatásával, eljuttatjuk a befogadóhoz. A „vezeték-metaforára” (Reddy, 1993) épülő modell keretei között számos jelenség jól leírható, azonban a társadalmi kommunikáció világában több fogyatékossága is megmutatkozik. Létezik-e számunkra az üzenet (a gondolat) annak csomagoló-anyaga (a nyelv vagy más szimbolikus rendszer) nélkül? Mindig tudjuk előre, pontosan hogyan zajlik le az interakció, vagy van szabad tere a spontaenitásnak, a jelentésváltozásnak, tanulásnak? Horányi (1999) szerint a kommunikáció lényege nem a puszta információ, hanem a tudás. A kommunikáció funkciója a problémamegoldáshoz szükséges tudások elérhetőségének biztosítása. Participációs, a tudásokban való részesedést, a kultúraalkotást hangsúlyozó modellje hasznosabb megközelítést kínálhat számunkra az értékelés során, mert a tudást összekapcsolja azokkal a folyamatokkal, amelyek a tudás eléréséhez vagy közös konstruálásához vezetnek – úgy, ahogyan a korrekt értékelő kutatás is számot vet mind az eredményekkel, mind pedig a folyamatokkal. A korábbi tranzaktív modell néhány hasznos szempontja egy tágabb, a humán kommunikáció valós természetének jobban megfeleltethető keretbe ágyazottan juthat érvényre. „A kommunikációs audit a kommunikáció filozófiájának, fogalmainak, struktúrájának, áramlásának és gyakorlatának átfogó, alapos tanulmányozása adott szervezeten belül” (Emmanuel, 1985, 50, id. Hogard, 2007, 178) Az audit révén az irányító pontosan tudja, mi történik a szervezeten belül a kommunikáció szintjén, ahelyett, hogy korábbi előfeltevéseire vagy gyakran torz visszajelzésekre támaszkodna. A kommunikációs audit legfontosabb kérdései a fentiekből kiindulva a következőképen hangzanak: eljut-e a szervezeten belül a problémamegoldáshoz releváns, folyamatos fejlődést támogató tudás minden érintetthez? Milyen kommunikációs hálózatot alakítanak ki a résztvevők, és milyen akadályokkal, gátakkal szembesülnek a hálózaton belül? Problémát jelent-e adott hálózaton belül az információ kisajátítása vagy egyirányúsítása, nehézséget okoz-e kiszűrni a releváns információkat az adatok áradatából? Felkészült-e minden érintett a részvételre, azaz az információ értelmezésére, beépítésére, megosztására? A kommunikációs audit elvégzése során gyakran az ICA (International Communication Association) munkájára támaszkodnak. Ez a 134 itemből álló kérdőív a hetvenes években készült (a tranzaktív modell ajánlásait követve) és 9 területet vizsgál a szervezeten belül: 1. Mennyi az az információ, amit meg kell kapnunk adott témával kapcsolatban, és ténylegesen mennyi érkezik be ebből? 2. Mennyi az az információ, amit tovább kell küldenünk másoknak adott témával kapcsolatban, és mennyit küldünk el valójában? 3. Mennyi utánkövetés történik és mennyire van szükség a másoknak küldött információkkal kapcsolatban? 4. Mennyi az az információ, amelyet meghatározott forrásokból kapunk, és mennyi az, amennyire ezekből a forrásokból szükségünk van? 5. Mennyire érkeznek időben a kulcsfontosságú forrásokból kapott információk? 6. Mennyi az az információ, amelyet meghatározott csatornákon keresztül kapunk és

38



mennyi az, amelyre ezeken a csatornákon keresztül szükségünk van? 7. Hogyan jellemezhetőek a kommunikátorok közötti emberi kapcsolatok? 8. Mennyire elégedettek az érintettek a legfontosabb szervezetei eredményekkel? 9. Demográfiai mutatók. A kérdőívben a hagyományos, kvantitatív kutatói világképnek, kommunikációs aspektusból pedig a „vezeték-metaforának” megfeleltethető kérdések mellett megjelenik a kvalitatív kutatások néhány szempontja is: a „mennyi” mellett a „hogyan”-típusú kérdések. A kérdőív a válaszadó által ideálisnak, vagy legalábbis szükségesnek tartott állapotot hasonlítja össze a realitással. Az eredeti vizsgálat során a válaszadó döntéseit egy 5-fokú Likert-skála segítségével fogalmazza meg. Hargie és Tourish munkáját követően a kérdőív újabb adaptációját (Hogard Barker Communication Audit for Placements) Hogard és munkatársai végezték el 2005-ben (Hogard, 2007), megtartva az eredeti kérdőív fontosabb szempontjait. A Trident-módszer hazai alkalmazási lehetőségei Hogard és Ellis módszere szociális és egészségügyi, valamint az ehhez kapcsolódó képzési kontextusban került alkalmazásra, így pl. olyan közismert prevenciós projektek lokális bevezetését követően, mint a Biztos Kezdet (Sure Start). A módszer legfontosabb lehetséges alkalmazási területei hazánkban is hasonlóak: a szociális professziók vonatkozásában jól értékelhetőek a módszerrel a prevenciós, a gondozási-rehabilitációs, a képzési és továbbképzési programok. Relatíve új szakterületeken, mint amilyen pl. az egészségügyi és klinikai szociális munka, a Trident logikája, különösen második és harmadik pillére új, a szociális munka értékeinek jól megfeleltethető szempontokat jeleníthet meg a hagyományos medikális modellen belül. A modell alkalmazása feltétlenül megkívánja a gyakorló szakemberek és a tudományos intézmények szoros, valós, egyenrangú, és kölcsönös tiszteleten alapuló partneri együttműködését. Kutatás és praxis jelenleginél erősebb összefonódása hosszú távon olyan fejlesztéseket indukálhat a szociális szférában, amelyek célzottabb, hatékonyabb segítő intervenciók kimunkálásához vezetnek. Emellett, amikor a gyakorló szakember bekapcsolódik a kutatás folyamatába, szakmai személyisége érik, változik, felkészültebbé válik a kritikai-reflektív gondolkodásra. További fontos szempont, hogy a kockázatviselő felek nézőpontjának megjelenítésével a fenti modell szerint végzett kutatómunka jól szolgálja a szociális professziók alapvető célkitűzését: az egymás és önmagunk iránt felelős, közös, társadalmi fejlődést eredményező tudás kimunkálását és az ennek megfelelő cselekvést Irodalom: Baráth Á. (2006): Résztvevő közösségfejlesztés. In: Baráth Á., Hollings, J., Jones, Macáková, S., Szilárd I. (szerk.). Egészséges roma közösségek építése. Oktatási kézikönyv [Building Healthy Roma communities. Training Manual. Chapter V. Participant Community Development)]. Brussels: IOM – International Organization for Migration. pp. 83110 (Hungariain Translation by Dániel Molnár, 2007) KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

39


Böszörményi-Nagy I., & Krasner, B. (2001). A kapcsolatok kiegyensúlyozásának dialógusa. Budapest: Coincidencia Kft. Corbin, J, Strauss, A. (2008). Basics of Qualitative Research. 3rd edition. London: Sage Council on Social Work Education (2001) Educational policy and accreditation standards. Alexandria, VA. Ellis, R., Hogard, E. (2006) The Trident: A Three–Pronged Method for Evaluating Clinical, Social and Educational Innovations, Evaluation, 12 372-383. Fournier, D.M. and N.L. Smith (1993). Clarifying the Merits of Argument in Evaluation Practice. Evaluation and Program Planning, 16 (4) 315-323. Glaser, B., Strauss, A. (1967). The Discovery of Grounded Theory. Chicago, Aldin. Hogard, E. (2007). Using Consultative Methods to Investigate Professional Client Interaction as an Aspect of Process Evaluation. American Journal of Evaluation, 28 304-317 Hogard, E., Ellis, R.(2006). Evaluation and Communination. Using a Communication Audit to Evaluate Organizational Communication. Evaluation Review 30 171-187. Horányi, Ö. (1999): A kommunikációról. In: Béres, I., Horányi, Ö. (szerk.): Társadalmi kommunikáció. Budapest: Osiris. 22-34. Meija, A, Molina, A. (2007): Are we promoting critical autonomous thinking? A discussion on conversational genres and whether they can help us answer this question. Cambridge Journal of Education, 37 (3) 409-426. Mikula, G. (1999) Social psychology of social justice. A review. Keynote address. 5th. Alps-Adria Psychology Conference. Pecs, Hungary. Morris, L. L., Fitz-Gibbon, C. T., Freeman, M. E. (1988) How to Communicate Evaluation Findings. Thousand Oaks, CA: Sage. Pik, K (1998): A szociális munka gyakorlatának értékelése (evaluáció) In: Kozma, J (szerk.) Kézikönyv szociális munkásoknak. Budapest: Szociális Szakmai Szövetség. 289-308. Reddy, Michael J. (1993) The conduit metaphor: A case of frame conflict in our language about language. In Ortony, A., ed.: Metaphor and Thought Cambridge: Cambridge University Press. 164-201. Rossi, P. H., Lipsey, M. W., & Freeman, H. E. (2004) Evaluation: A systematic approach (7th ed.). Thousand Oaks, CA: Sage. Watkins, J. M. (2007): Undergraduate Research: From Educational Policy to Critical Thinking. Journal of Evidence-Based Social Work 4 (1/2) 121-128.

40


A PELLÉRDI SZŐLŐHEGYEN ÉLŐ LAKOSSÁG ÉLETKÖRÜLMÉNYEINEK EMPIRIKUS VIZSGÁLATA. KUTATÁSI JELENTÉS AN EMPIRIC STUDY ON THE LIFE OF THE “INHABITANTS” OF THE PELLÉRD VINEYARD. RESEARCH REPORT MOLNÁR DÁNIEL Összefoglalás A TÁMASZ Alapítvány és az Esztergár Lajos Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálat egy új jelenséget azonosított Pécsett és a várost övező települések szőlőhegyein az elmúlt években. A pszichiátriai és/vagy szenvedélybeteg hozzátartozókkal élő családok „kitelepítik” beteg családtagjaikat olcsón megvásárolható kistelkekre. A kiköltöztetett személyek aztán ezeken a kisméretű telkeken élnek tartósan, ahol jellemzően komfort-fokozat nélküli, lakás céljára nem alkalmas épületekben, ellátatlanul-gondozatlanul élik mindennapjaikat. Ezeken a településrészeken a szociális ellátórendszer nehezen hozzáférhető és a szolgáltatások nehezen tudják elérni potenciális klienseiket. Az ellátatlan személyek néhány év után jellemzően igen leromlott mentális és fizikai állapotban jelennek meg a pécsi hajléktalan-ellátórendszer valamely szegmensében. A jelen kutatás eredményei alapján szükséges egy szociális munkás heti rendszerességű jelenléte a területen. A probléma hatékony megoldása a közösségi munka eszközeivel lehetséges. Kulcsszavak: nem lakás céljára szolgáló ingatlan, psziciátriai betegség, szenvedélybetegség, hajléktalanellátás, empirikus vizsgálat Abstract An emerging new problem has been identified by the agencies and organizations providing care for homeless individuals and families in Pécs, Hungary, and its environment. Under the pre 1989 former state socialist regime most of the population lived in large blocks of flats but were also allowed to purchase small parcels (usually 500-1,000 m2 in size). Such parcels are still available for relatively low purchase prices in less prestigious areas. Some families, in order to cope with family members who are experiencing mental health or chemical dependency issues purchase such parcels that often contain very primitive shelters (i.e. huts) clearly not intended as permanent housing and move the troubled family member there. These out of the way parcels do not have access to regular city services and needed social services cannot easily reach potential clients in trouble. Due to the difficulty of rapidly responding to the needs of this segment of our population many show up after some years in far worse physical and emotional conditions seeking help from our local Pecs homeless system of care. Based on the analysis we recommend that in order to reduce the burden of treating very seriously neglected persons through our already burdened homeless system of care a social worker be assigned to provide regular (weekly) outreach and preventive care for the persons in such circumstances. We also suggest that targeted community development efforts may help ameliorate the problem. Keywords: locations not meant for permanent housing, chemical addiction, mental health, social policy, homeless services, empirical research KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

41


A kutatás célja A TÁMASZ Alapítvány és az Esztergár Lajos Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálat egy új jelenséget azonosított Pécsett és a várost övező települések szőlőhegyein az elmúlt években. A pszichiátriai és/vagy szenvedélybeteg hozzátartozókkal élő családok gyakran „kitelepítik” beteg családtagjaikat olcsón megvásárolható kistelkekre. A kiköltöztetett személyek azután ezeken a telkeken élnek tartósan, ahol jellemzően komfort-fokozat nélküli, lakás céljára nem alkalmas épületekben, ellátatlanul-gondozatlanul élik mindennapjaikat. Ezeken a településrészeken a szociális ellátórendszer nehezen hozzáférhető, és a szolgáltatások is nehezen tudják elérni potenciális klienseiket. Az ellátatlan személyek néhány év után jellemzően igen leromlott mentális és fizikai állapotban jelennek meg a pécsi hajléktalanellátórendszer valamely szegmensében. A kutatási folyamat kezdetén az alábbi célkitűzést fogalmaztuk meg: A pellérdi Szőlőhegyen élő lakosság feltérképezésével lehetőség nyílik a településrészen élő személyek szociális szolgáltatásokra vonatkozó szükségletének felmérésére. Becsülhetővé válik azon személyek száma, akik a későbbiekben megjelennek a pécsi hajléktalan-ellátás rendszerében, ezáltal tervezhetővé válik a részükre nyújtandó szolgáltatások szervezése. További hangsúlyos eredménye lehet a vizsgálatnak, hogy az arra épülő hatékony prevenciós-intervenciós program segítségével megelőzhetővé válik az ellátatlan személyek teljes leépülése és marginalizációja. Annak érdekében, hogy a kutatás célkitűzéseit megvalósíthassuk, az alábbi kutatói kérdéseket fogalmaztuk meg: - Hányan élnek állandó jelleggel a pellérdi Szőlőhegyen? - Milyen szocio-demográfiai ismérvekkel jellemezhetőek az érintett terület állandó lakosai? - Milyen arányban vannak jelen ezen a településrészen a hajléktalanságot vagy egyéb szociális krízishelyzetet megelőző pszichoszociális státuszban lévő személyek? A kérdésekre többféle módszer kombinálásával kerestük a választ, ezeket a következő részben tekintjük át. A kutatás módszerei, az adatgyűjtés lebonyolítása A releváns információk összegyűjtését két fázisban valósítottuk meg: először félig strukturált szakértői interjúkat készítettünk a területet jól ismerő szakemberekkel, majd a lakosság körében végeztünk kérdőíves adatfelvételt. A Szőlőhegy jelentős kiterjedésű területet foglal magába, a lakosság megoszlásáról, fellelhetőségéről pedig csak megközelítő adatokkal rendelkeznek a hivatalos szervek. Az adatfelvétel tehát jelentős humánerőforrásszükséglet bevonását valószínűsítette, hivatásos kérdezőbiztosok alkalmazásától viszont a korlátozott anyagi lehetőségek hiányában el kellett tekintenünk. Emiatt döntöttünk úgy, hogy a kutatásba bevontjuk a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának szociális munka szakos hallgatóit. Az érintett diákok elsősorban a másodéves hallgatók közül kerültek ki: a szak tanterve lehetőséget biztosított arra, hogy egy szakszociológiai kurzus (A társadalmi problémák szociológiája) tematikáját a kutatás szükségleteinek megfelelően építsük fel. Az 2008/2009-es tanév során a következő témakörök kerültek tárgyalásra:

42


MOLNÁR D.: A PELLÉRDI SZŐLŐHEGYEN ÉLŐ LAKOSSÁG... (41-54.)

- a szegénység szociológiai aspektusai; - kutatásmódszertani alapismeretek; - a kérdezőbiztosi munka sajátosságai; - hajléktalanság Pécsett és környékén; - kapcsolatfelvétel pszichiátriai betegségekben szenvedőkkel. A két utolsó témakör megfelelő szakmaisággal történő bemutatásához meghívott előadókat kértünk fel: a hajléktalanságról a Támasz Alapítvány munkatársai (Kiss János és Szűcs Attila András), a pszichiátriai betegségekről pedig a pécsi Krízisambulancia (Baranya Megyei Kórház Mentálhigiénés Intézet) vezetője, dr. Árkovits Amaryl tartott előadást. A hallgatók aktívan részt vettek a kutatás tervezési munkálataiban, valamint sor került a kérdezési szituáció előzetes gyakorlására. A szakértői interjúk lebonyolítására 2009. márciusában került sor a Pellérdi Polgármesteri Hivatal épületében. Interjúalanyaink között a terület illetékes körjegyzője, a pellérdi polgármester, a Szőlőhegyen szolgálatot teljesítő mezőőr és védőnő, továbbá egy, a Szőlőhegyet jól ismerő önkormányzati munkatárs szerepeltek. A kérdőíves adatfelvételben 2009. májusában első alkalommal 16, másodszor 41 szociális munka szakos hallgató vett részt. Mindkét adatfelvételi napon jelen voltak a pellérdi polgárőrök, akik segítették beazonosítani az állandóan lakott ingatlanokat, továbbá jelenlétükkel hozzájárultak a kutatás „hivatalos” jellegének megerősítéséhez, ezzel nagymértékben növelve a válaszadási hajlandóságot. A hallgatók helyszínre szállításában a Támasz Alapítvány volt segítségünkre. Az adatfelvétel időszakában folyamatos oktatói jelenlétet biztosítottunk a területen, valamint pszichiáter végzettségű óraadó munkatársunk is a Szőlőhegyen tartózkodott. Az adatfelvételi stáb ilyesfajta összetételével azt próbáltuk elérni, hogy a folyamat során felmerülő nehézségek bármilyen típusára azonnal és helyben tudjunk megoldást biztosítani. Eredmények A szakértői interjúk legfontosabb megállapításai Az interjúk egyik legfontosabb megállapítása alátámasztotta a kutatás kiinduló problémafelvetését: a Szőlőhegyen élők körében magasabb a hátrányos helyzetűek aránya, mint Pellérd belterületén. A jelenség oka a sajátos népességmozgással magyarázható, a külterületi besorolás és a hiányos infrastruktúra miatt alacsonyabb telekárakkal jellemezhető területre jelentős számban költöztek kedvezőtlen anyagi körülmények között élő családok, többek között az Ormánságból. Tény az is, hogy a Szőlőhegyen az előzőtől eltérő jellegű népességcsoportok is élnek, sokan a városinál egészségesebb környezet, illetve a kedvezőbb rezsiköltségek miatt költöztek ide Pécsről. A területen élő népesség jelentős szociális feszültséget okoz Pellérden. Ennek oka az lehet, hogy a nyolcvanas évekig a Szőlőhegyen kizárólag hobbikertek voltak, tehát az állandó lakosok jelenléte maximum néhány évtizedes múltra tekint vissza. A kiköltözők gyakran figyelmen kívül hagyják a külterületi besorolást: mivel folytatólagosan, életvitelszerűen laknak a Szőlőhegyen, üzemszerű települési szolgáltatásokat várnak el. Az önkormányzat az infrastrukturális szolgáltatások bevezetésével kapcsolatban jelentős nehézségekkel néz szembe. A külterületek fejlesztéséhez kevés lehívható vagy KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

43


pályázható forrás áll rendelkezésre, a belterületbe vonás viszont megoldhatatlan feladatokat róna a településre. További problemát jelent a szőlőhegyi lakosság heterogén viszonyulása az infrastrukturális fejlesztésekhez: a csatornázási munkálatok önkormányzati előkészítése megtörtént, viszont a hozzávetőlegesen 250 háztartás között csak 100-110 olyan volt, amelynek lakói vállalták volna a fejlesztéshez kapcsolódó anyagi hozzájárulás kifizetését. Sikerként könyvelhető el a kommunális szolgáltatások bevezetése. Ezt annak ellenére sikerült megvalósítani, hogy a szolgáltató cég (Dél-Dunántúli Kommunális Szolgáltató Kft.) számára a terület ellátása nem rentábilis. A jövőbeni fejlesztési tervek között szerepel a közvilágítás kiépítése, amelynek költsége 10 millió Ft körül van, a fenntartás éves szinten további 4-5 millió Ft-os kiadást jelentene. A bejelentett lakosok száma kb. 250 fő. A települési elöljárók szerint a ténylegesen életvitelszerűen itt élő személyek száma ennek a duplája, nagyjából 500 fő. A Szőlőhegyen több mint 1000 helyrajzi szám található, ezeknek a felén található valamilyen épület. A kérdőíves vizsgálat mintája, szocio-demográfiai jellegzetességek A kérdőíves vizsgálat során összesen 124 háztartásból sikerült értékelhető adatokat felvennünk. Ezekhez a háztartásokhoz összesen 258 személy kapcsolódik, közülük 151 fő tekinthető állandó lakosnak (1. sz. ábra). Az adatok feldolgozása során elsősorban az általuk megfogalmazott gondolatokat vettük figyelembe a szociális ellátórendszer lehetséges fejlesztésének vonatkozásában, viszont egyes kérdések esetében (pl. az infrastrukturális szükségleteknél) az ideiglenes, legtöbbször hétvégi telekkel rendelkező lakosok véleményeit is megjelenítjük a beszámolóban.

1. sz. ábra �� Az adatfelvételhez kapcsolódó beszélgetésekből kiderült, hogy az állandó lakosok egy része már a kiköltözés előtt is rendelkezett szőlőhegyi ingatlannal – amely akkor még hétvégi házként funkcionált. A hétvégi telkeken tevékenykedő válaszadók szerepeltetését az is indokolja, hogy több esetben egyértelműen a Szőlőhegyen életvitelszerűen lakó emberek nevezték másodlagos lakhelynek a területet.

44



A két nem közel azonos arányban van jelen a vizsgált váztartásokban, a férfiak aránya 50,78%, a nőké 49,22% (2. sz. ábra).

2. sz. ábra A mintában szereplő lakosok legfiatalabbika egy néhány hónapos csecsemő, a legidősebb személy pedig 80 éves volt. Az átlagos életkor 43,31 év (22,12 évnyi szórás mellett). A teljes minta legnagyobb csoportját a nyugdíjasok teszik ki, arányuk megközelíti az ötven százalékot (3. sz. ábra). A magas arány annak tudható be, hogy a hétvégi telkek tulajdonosai (művelői) elsősorban ebből a körből kerülnek ki.

3. sz. ábra Reálisabb képet kapunk a Szőlőhegyi populációról, ha csak azoknak a megoszlását vizsgáljuk, akik állandó jelleggel itt élnek. Ebből a diagramból már világosan kiderül, hogy a regionális átlagnál kedvezőtlenebb munkaerő-piaci számarányok jellemzik a lakosság összetételét. Az állandó lakosok mintájában 12,21%-os a munkanélküliek aránya, ez az érték a Dél-dunántúli


45


régióban 11,0% volt 2009 első negyedévében. Még kedvezőtlenebb�� a helyzetkép, ha az aktivitási arányt vizsgáljuk meg: a Szőlőhegyen ez mindössze 35,88%, szemben az 50,5%-os regionális értékkel.

4. sz. ábra Kedvezőtlen képet mutat a munkaképes korú lakosság legmagasabb iskolai végzettségének megoszlása is. A 2008. évi magyarországi átlaghoz képest: - alulreprezentáltak a diplomával rendelkezők (8,7% a 19%-kal szemben); - alulreprezentáltak az érettségizettek (20,29% a 30%-kal szemben); - felülreprezentáltak a szakmunkás végzettségűek (52,17% a 30%-kal szemben); - nagyjából azonos arányban vannak jelen a maximum általános iskolai végzettséggel rendelkezők (18,84% a Szőlőhegyen, 20% országosan). A végzettségek megoszlását az 5. számú ábra mutatja be.

5. sz. ábra �� Munkaerő-piaci jellemzők 2009. I. negyedévében. Statisztikai tükör, Budapest: KSH. 2009. 06. 09. �� Magyarország, 2008. Budapest, KSH, 2009.

46



Lényeges kérdés, hogy a minta miként viszonyul az alapsokasághoz. Mivel az adatgyűjtés során igyekeztünk valószínűségi mintavételt megvalósítani, meghatározhatjuk az egyes gyakorisági megoszlásokhoz tartozó konfidencia-intervallumot. Ennek értéke kérdésenként (a válaszok megoszlásának és a válaszok számának függvényében) változik, általánosságban azonban elmondható, hogy a ±5,5-10 százalékos tartományban mozog. Ez azt jelenti, hogy a kutatási jelentésben szereplő százalékértékek nagy valószínűséggel maximum 10 százalékponttal térnek el attól az eredménytől, amit a Szőlőhegy összes lakosának megkérdezése során kapnánk. A kérdőíves vizsgálat eredményei A vizsgálat válaszadóinak többsége a rendszerváltozás után költözött a Szőlőhegyre. Ez a tény összhangban van azzal a szakértői interjúk során elhangzott megállapítással, miszerint a terület benépesülése a nyolcvanas években kezdődött el. A kiköltözések számának növekedésében minden bizonnyal szerepet játszottak olyan makrotársadalmi tényezők is, mint például az alternatív életformák elfogadottabbá válása. Az adatgyűjtés során több olyan válaszadóval találkoztunk, akik egyfajta szabad, természetközeli életmód elérhetőségének reményében választották a szőlőhegyi lakhatást. A kiköltözés időpontját bemutató hisztogram (6. sz. ábra) értelmezésekor azt is figyelembe kell vennünk, hogy a mintában szereplő gyermekek (az állandó lakosok esetében a 18 év alattiak aránya 24,8%-ot jelent) szükségszerűen az „újabb” lakosok�� számát növelik.

6. sz. ábra A költözés időpontját variancia-analízis segítségével vetettük össze néhány egyéb tényező (pl. anyagi helyzet megítélése, veszélyeztetettség stb.) hatásával. Szignifikáns kapcsolatot egyik változópár esetén sem találtunk, viszont az átlagok összevetése során felfedeztünk �� A számítás 95%-os megbízhatósági szintet feltételez, tehát 20 megismételt vizsgálatból csak egy esetében kapnánk eltérő eredményeket. KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

47


egy lényeges összefüggést: a 2001-ben vagy később a Szőlőhegyre költöző lakosok egyfelől fiatalabbak, másfelől a vizsgált szempontok alapján magukat veszélyeztetettebbnek érzik, mint a régebbi lakosok. A Szőlőhegyen élő személyek körében jelentkező betegségek tipizálásánál a BNO-10 kódrendszer tipológiáját vettük alapul. Az eredmények igazodnak a hazai (és európai��) trendekhez, a huzamosabb ideig fennálló betegségek közül a keringési betegségek (a magas vérnyomás, a szív- és érrendszeri problémák) szerepelnek az első helyen. A kimagasló elemszámot tovább növeli a második helyen szereplő betegségcsoport (vér és vérképző rendszerhez kapcsolódó problémák), amelynek jelentős gyakoriságát részben egy adatfelvételi hiba eredményezte: a kérdezőbiztosok több esetben ide sorolták a magas vérnyomást. Érdemes még kiemelni az idegrendszer betegségeit, illetve a mentális és viselkedészavarok körét. A �� gyakoriság arra utal, hogy bár a pszichiátria tárgykörébe tartozó problémák jelen vannak a területen, a jelenségre irányuló célzott közösségi intervenciót nem szükséges megvalósítani.

7. sz. ábra A szociális szolgáltatásokkal kapcsolatban elsősorban a kiinduló problémára kell visszautalnunk: a Szőlőhegyen élő lakosság csak néhány szolgáltatáshoz jut hozzá helyben. Valószínűleg ennek tudható be, hogy a kliensek száma minden területen rendkívül alacsony, és ezzel párhuzamosan az egyes szolgáltatásokra igényt tartó személyek száma sem jelentős (8. sz. ábra). A vizsgálat során az is kiderült, hogy a válaszadó háztartások közül mindössze kettő áll rendszeres kapcsolatban szociális munkással. �� Ennél a vizsgálatnál természetesen csak a felnőtt lakosokra vonatkozóan kerestük az összefüggéseket. �� BNO-10: A betegségek és az egészséggel kapcsolatos problémák nemzetközi statisztikai osztályozása (10. revízió), Budapest: Népjóléti Minisztérium, 1995

48



8. sz. ábra A háztartás gazdasági helyzetének megítélésekor a válaszadók legnagyobb hányada (39,34%) az átlagos kategóriát jelölte meg, nagyjából ugyanannyian voltak, akik valamennyivel kedvezőbbnek (31,15%), ill. kedvezőtlenebbnek (29,51%) ítélték helyzetüket.

9. sz. ábra A Szőlőhegy gazdasági helyzetének megítélése elsősorban a saját háztartás helyzetével korrelál. (A két változó Cramer-féle asszociációs együtthatójának értéke 0,423, ez közepesen erős kapcsolatra utal.) A saját helyzetűket rossznak értékelő válaszadók többsége a Szőlőhegy egészét is kedvezőtlen helyzetűnek ítéli, és hasonló módon, a jobb helyzetűek szerint a területen a magyarországi átlagnál kedvezőbb helyzetben lévő személyek élnek (10. sz. ábra). Ez a jelenség arra utal, hogy a különböző helyzetű társadalmi csoportok közötti kapcsolatok szerény intenzitásúak, ilyesformán nehezen valószínűsíthető a közös „szőlőhegyi identitás” fennállása. KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

49


10. sz. ábra A gazdasági helyzet aránylag kedvező megítélésével párhuzamosan, a veszélyeztetettséget elsősorban az anyagi javak megszerzésének és fenntartásának terén érzékelik a szőlőhegyiek. A kérdéskört egy ötfokozatú skálán vizsgáltuk, ahol az „1” az egyáltalán nem veszélyeztetettet, az „5” pedig a teljes mértékben veszélyeztetettet jelentette. A szubjektív veszélyeztetettség-érzet meghatározásából (11. sz. ábra) az derül ki, hogy legjelentősebb problémaforrásként a pénzhiányt jelölik meg a válaszadók, majd az egészségi állapot és a lakhatás következik. Az utóbbi kategória alacsony értéke kedvező előjel a pécsi hajléktalan-ellátás szempontjából: valószínűsíthető, hogy a közeljövőben nem kell számítani nagyobb létszámú új kliensre a jelenleg a Szőlőhegyen élő populációból. A legkisebb mértékű veszélyeztetettség-érzet a mentális állapothoz kapcsolódik, bár az is tény, hogy ezt a problémát lehet a legnehezebben elmondani egy válaszadási szituációban.

11. sz. ábra

50



Mivel a szociális problémák, különösen a hajléktalanság kiindulópontja valamilyen kapcsolati probléma, megpróbáltuk meghatározni a háztartások kapcsolati tőkéjének mértékét. A kérdés minőségi aspektusait a kérdőíves módszer korlátai miatt nem tudtuk kellő alapossággal vizsgálni, azonban a számszerűsíthető eredmények is sokatmondóak: a háztartások tagjai háztartásonként átlagosan 10 barátról, 11 aktív rokoni kapcsolatról és 6 közvetlen munkatársról számoltak be. Az ilyen kapcsolatok hiánya a veszélyeztetettség releváns indikátorát jelenti: a 124 háztartás közül 21-hez nem kapcsolódik egyetlen barát sem, 17 esetben nincs egyetlen aktív rokoni kapcsolat sem, a közvetlen munkatársi kapcsolatok pedig 109 esetben hiányoznak. Ennek függvényében érdekes kérdés, hogy a háztartások tagjai kikkel vannak kapcsolatban, adott esetben kikhez fordulhatnak segítségért. Orvossal 82, önkormányzati ügyintézővel 31, pedagógussal 30, pappal vagy lelkésszel 17, védőnővel 16, szociális munkással pedig mindössze 2 háztartás áll kapcsolatban. A háztartások többsége rendelkezik legalább egy rádió- és televíziókészülékkel, hűtőszekrénnyel, valamint személygépkocsival is (12. sz. ábra). A különálló fagyasztószekrények alacsony száma arra utal, hogy az eredendően mezőgazdasági funkciójú területen csak a lakók kisebb hányada folytat jelentősebb (háztáji) gazdálkodási tevékenységet. A számítógép(ek) birtoklásához kapcsolódó kereszttáblás vizsgálatok azt mutatják, hogy ezeknél a készülékeknél nem az anyagi helyzet vagy a végzettség szintje, hanem az életkor a meghatározó: minél fiatalabbak a háztartás lakói, annál valószínűbb a számítógép jelenléte.

12. sz. ábra Az infrastrukturális feltételek a kiindulópontként szolgáló elképzelésünknél kedvezőbb képet mutatnak: bár a közüzemi szolgáltatások, illetve a települési infrastruktúra részleges hiánya a válaszadók többségének problémát jelent, bizonyos komfortérzet-javító lehetőségekkel jelentős arányban élnek a lakosok. (13. sz. ábra) Kutatási eredményeinkkel összevethető országos adat a kommunális ellátás és a műholdas televízió-szolgáltatás vonatkozásában áll rendelkezésre: 2007-ben a magyarországi KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

51


háztartások 92%-a volt bevonva a szervezett szemétszállításba, a Szőlőhegyen ez az arány nagyjából 20 százalékponttal kisebb. A műholdas televízió-szolgáltatás esetében éppen ellenkező a helyzet: az országos aránynak (16,6%) két és félszerese az ilyen típusú szolgáltatást igénybe vevő lakosok aránya. Természetesen ez a magas érték a kábeltelevíziós szolgáltatás hiányával magyarázható.

13. sz. ábra A komfortfokozat esetében a környező településekhez (ill. Pellérd belterületéhez) képest kedvezőtlen a helyzet.�� Az összkomfortos ingatlanok mindössze az ingatlanállomány ötödét teszik ki, de a problémát elsősorban a komfort nélküli ingatlanok magas aránya jelenti (43,75%).

14. sz. ábra �� A települések infrastrukturális ellátottsága, 2007. Statisztikai tükör. II/145. 2008. �� Hírközlési és médiafogyasztási szokások, lakossági attitűdök. NHH-Ariosz, 2008.

52



Meglepő eredményt kaptunk az állandóan lakott ingatlanok komfortfokozatának vizsgálatakor. Amint az a 14. számú ábrából kiderül, ebben a körben még az átlagos szőlőhegyi ingatlanoknál is rosszabb a helyzet: alacsonyabb az összkomfortos (18,03%) és magasabb a komfort nélküli (45,9%) ingatlanok aránya.

15. sz. ábra Az igényelt infrastrukturális fejlesztések sorában a víz- és csatornahálózat kiépítése áll az első helyen. Többen említették az út- és közvilágítás-fejlesztés szükségességét is (16. sz. ábra).

16. sz. ábra Az infrastrukturális fejlesztésekhez képest viszonylag csekély számban jelentek meg másfajta fejlesztési igények: a szociális területről a jelzőrendszeres házi segítségnyújtás, az egészségügyi fejlesztések köréből az orvosi rendelés, a kereskedelmi szolgáltatások közül pedig a vegyesbolt hiányát említették többen. KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

53


Összegzés, javaslatok A kutatás során összegyűjtött adatok alapján a következő megállapításokat fogalmazhatjuk meg: 1. A pellérdi Szőlőhegyen körülbelül ötszáz személy él életvitelszerűen. 2. A Szőlőhegyen élő személyek szocio-demográfiai összetétele kedvezőtlen képet mutat: jelentős arányban vannak jelen a gazdaságilag hátrányos helyzetű, inaktív társadalmi csoportok, továbbá a területen élők az átlagosnál alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkeznek. 3. A vizsgálat eredményeképpen 12 veszélyeztetett háztartást azonosítottunk. A veszélyeztetett háztartásokban 26 személy él. Ez a csoport a mintában szereplő 151 lakos 17,2%-át teszi ki. Kutatásunk eredményei alapján, a valószínűsíthető teljes populáció nagyságát figyelembe véve, a Szőlőhegyen kb. 86 személy él veszélyeztetett helyzetben. A kutatás eredményei és tapasztalatai alapján a következő javaslatokat tartjuk megalapozottnak: 1. A pécsi hajléktalan-ellátásból a pellérdi Szőlőhegyre történő erőforrás-kiszervezést nem tartjuk szükségesnek. Költséghatékonyabb megoldást jelentene egy széleskörű tájékozottsággal és kompetenciával rendelkező szociális munkás, mint esetmenedzser heti rendszerességű jelenléte, aki teljes körűvé tenné a terület többszörösen hátrányos helyzetű lakosainak feltérképezését, egyúttal ellátná a szükséges tanácsadói, esetközvetítői feladatokat. 2. A csatornázási munkálatokhoz kapcsolódó tervezési szakaszt érdemes lenne folytatni. A projekt eredményes lebonyolításához alulról építkező tervezési szakasz beiktatását javasoljuk: bár a koordináció szükségszerűen az Önkormányzat hatáskörébe tartozik, a kezdeményezéshez és a lakosság aktivizálásához kapcsolódó feladatokat érdemes lenne a Szőlőhegyen élő személyek részére delegálni. 3. Véleményünk szerint a terület fejlesztéséhez elsősorban a helyi közösség fejlesztésére lenne szükség. A több válaszadó által hiányolt út- ill. irányjelzők telepítése például kiváló apropója lehetne a helyi lakosok részvételével megvalósuló rendezvénynek.

54


Tizenévesek lelki traumái békeidőben helyzetekben: Összehasonlító tanulmány

és

háborús

PSYCHOSOCIAL VULNERABILITY AND POTENTIAL POSTTRAUMATIC SYMPTOMS FORMATION IN ADOLESCENTS IN PEACETIME AND DURING WARFARE BARÁTH ÁRPÁD Összefoglalás A tanulmány a serdülőkorú (11-17 éves) gyermekek két mintáján végzett traumapszichológiai vizsgálatok főbb eredményeit ismerteti. Az egyik (korábbi) vizsgálati minta olyan serdülőkorúakból tevődött össze (N=172), akik a délszláv háború idején Horvátországban éltek (1995 tavaszán készült felmérések). A másik vizsgálati csoportot magyarországi tizenévesek alkották (N=282), akik a vizsgálatok idején Pécsett és a környező városokban/településeken általános iskolás tanulók voltak (2008 tavaszán készült felmérések). Mindkét mintában egyazon (önkitöltős) kérdőíves módszert alkalmaztunk, amelyben a gyerekek számukra jelentős életeseményeket soroltak fel, és pszichés állapotukat tünetskálákon mérték fel a vizsgálatot megelőző két hét emlékezeti idősávjában (PTSD-12 Kérdőív, Baráth 1996). Az eredmények arra utalnak, hogy mindkét mintában a gyermekek jelentős hányada viszonylag súlyosnak minősíthető lelki sérülésekről számolt be (a magyar mintában 20%, vs. a horvát mintában 37%), annak ellenére, hogy a magyarországi tizenévesek csoportjában az általában tragikusnak minősített veszteségek említési gyakorisága alacsony volt. Kulcsszavak: serdülők, lelki traumák, szociális munka Abstract The article presents the main results of a trauma survey conducted with two comparable samples of adolescents (age range 11-17 years): One of the samples (N=172) were children surveyed in Croatia during warfare (’95 survey), and the other was consisted of children (N=282) attending elementary schools at Pécs and surrounding cities. Both groups were investigated by the same self-administered questionnaire for reporting traumatic life in own life, and for self-assessment of mental well-being in the past two weeks in a series of symptoms scales (PTSD-12 Questionnaire, Baráth 1996). The results unequivocally revealed the fact that in both samples one can find a fair number of children with high-scoring vulnerability (prevalence rates 20% in Hungarian, and 37% in Croatian sample), in spite of the fact that Hungarian adolescents reported far less traumatic events in their lives than the children during the war in Croatia. Key words: adolescents, psychological trauma, social work


55


Bevezetés A lelki trauma fogalmának és eredetének sokkal szélesebb és rugalmasabb értelmezési keretei léteznek manapság, mint korábban valaha, a pszichoanalitikus traumaelméletek „hőskorában” (Herman 2003). Szemléletváltásról van szó, melynek gyökerei számos új ismérvre vezethetők vissza. Az utóbbi évtizedek egyik legmeghatározóbb felismerése az volt, hogy a lelki traumák nemcsak valamely természeti katasztrófa vagy emberi gonosztett túlélőit érintik, hanem áttételesen azok utódait is. A figyelem fókuszába egy új fogalom került, amely a szakirodalomban transzgenerációs trauma-átvitel néven válik közismertté. Ezzel egyben a traumakutatások és a terápiás megközelítések is új irányba terelődtek (Albeck 1993, Volkan 1997). A fenti szemléletváltás egy másik kiváltó tényezője volt, hogy az újabb, zömmel a 90-es évek során elvégzett kutatások felfedték, hogy a lelki traumák eredete és azok szövődményei a mai társadalmakban sokkal összetettebbek, mint eddig sokan gondolták. A korábbi kutatások és terápiás programok csaknem kizárólag egyetlen egy klinikai entitásra összpontosítottak, a poszttraumás stressz-szindróma (PTSD) néven közismertté vált szorongásos tünetegyüttesre. E klinikai entitás elsődleges megfogalmazói a hetvenes években hazatérő vietnámi veteránok mentális sérüléseit vették alapul a szindróma leírásához és a diagnosztikai kritériumok felállításához (ld. DSM-IV, 2001). Időközben azonban kiderült, hogy a PTSD nem egy egységes entitás, hanem több komponensre bontható, és azok nem általánosíthatók sem a háborús, sem egyéb eredetű lelki traumákkal érintettek összes csoportjára (McFarlane 1988, Shelby et al. 2007). Ami az iskoláskorú gyermekeket illeti, többen hangsúlyozzák, hogy esetükben a rendkívüli események olyan lelki sérüléseket is okozhatnak, amelyek egyébként nem tartoznak a PTSD hagyományos klinikai (diagnosztikai) kritériumai közé. Példaként említhetjük, hogy amennyiben a gyermek családon vagy közösségen belüli erőszak tanúja – a PTSD szindróma esetleges képződése mellett vagy attól függetlenül – számos más olyan mentális sérülést is keletkezhet, amelynek eredetét korábban nem hozták szoros összefüggésbe a traumával. Tipikus példa erre a gyász, az általános szomorúság, félelem az események megismétlődésétől, az aggódás másokért, a „túlélő bűntudata” stb. (Oravecz 1998; Chiland, Young 1994; Pynoos, Nader 1987). Érdemes megemlíteni azt is, hogy a lelki traumák és azok szövődményei a mai társadalmakban nem kapcsolódnak szükségszerűen a médiákban olyannyira látványosan megjelenített tragikus eseményekhez (pl. az iskolai ámokfutó tömegmészárlások). Traumatikusnak számíthatnak olyan események is, főként a gyermekek, serdülőkorúak és idősek esetében, amelyek a kívülállók számára semlegesnek, jelentéktelennek tűnnek, de az érintett személy számára megrázóak. Például szubjektíve traumatikusnak minősülhet egy házi kedvenc kimúlása, a költözés, a migráció, vagy akár a kiábrándulás egy korábban igazságosnak vélt világból (DePrince, Freyd 2002). Buda Bélát idézve: „(…) az ’igazi’ trauma az identitásszerveződés károsítása. Ennek vannak huzamos kihatásai, nemcsak tüneteket, hanem a tüneti diszpozíciókat, tünetképző elhárító mechanizmusokat, illetve ezek konstellációját generálja. A hatás többfázisú, a trauma élményének feldolgozásága később, egy másik identitásszervezési állomáson válik nyilvánvalóvá. Az identitásfejlődés

56


BARÁTH Á.: TIZENÉVESEK LELKI TRAUMÁI BÉKEIDŐBEN ÉS HÁBORÚS... (55-84.)

sajátossága ugyanis, hogy nem csupán keresztmetszeti hatások jelentkeznek benne (...), hanem a traumatikus események később nehezen vagy alig bedolgozhatók az énképbe, önértékelésbe, a saját testtel kialakított narcisztikus kapcsolatba, az autonómia, a koherencia élmény a belső ’locus of control’, illetve a jövőre vetített célképek rendszerébe, mindabba, amit az identitás fogalmával kifejezni próbálunk.” (Buda 2003a: 319) Végül említésre méltó az a tény is, hogy a kilencvenes években több bölcsészettudományi területen felbukkan a kulturális trauma, mint magyarázó fogalom. Számos szépirodalmi szöveg új értelmezési kontextusba kerül (pl. Móricz Zsigmond Szegény emberek /1916/, Cseres Tibor Hideg napok /1964/ c. művei). Röviden, a „traumák” hagyományos értelmezése az utóbbi években számottevően bővült. Új fogalmi konstrukciók jöttek és jönnek létre, mint például kollektív trauma, történelmi trauma, traumatizált társadalmak, egyéni vs. kollektív identitásszerveződések válsághelyzetekben stb. (Baráth 2009; Erős 2007; Takács 2009; Volkan 2000). Ez utóbbi értelmezési keret kontextusából nőtte ki magát a jelen tanulmány is. A vizsgálat célja Az alábbiakban egy tényfeltáró kutatás főbb eredményeit összegezzük, amelynek kettős célja volt: Egyrészt felderíteni, hogy a mai magyar társadalomban élő tizenévesek hétköznapi élményvilágában ők mit jelenítenek és neveznek meg, mint megrázó eseményeket? Másodlagos célunk betekintést nyújtani abba a komplex kérdésbe, hogy a mai magyar társadalomba született és abban felnövekvő tizenévesek lelki sérülései mennyiben hasonlítanak, illetve térnek el olyan kortársak lelki sérüléseitől, akik a közelmúltban Horvátországban egy többéves háborúnak voltak személyes érintettjei, szemlélői? Módszerek Vizsgálati minták Magyarországi minta (2008, N=282) Hazai, 2008 tavaszán lefolytatott felméréseinkben iskoláskorú, 11-17 életév közötti serdülők vettek részt, mindannyian a Dél-dunántúli régióban működő általános iskolák tanulói voltak (124 fiú és 138 leány tanuló; átlag életkor M=14,4 SD=0,90). Az alkalmi (convenience) mintavételi eljárást követve, a PTE BTK Szociális Munka és Szociálpolitikai Tanszék ötödéves, Traumapszichológia c. kurzus hallgatói (18 fő) azt a terepgyakorlati feladatot kapták, hogy lehetőségeik szerint látogassanak el egy-egy olyan általános iskolába Pécsett, illetve a lakóhelyükhöz legközelebbi városokban/településeken, ahol az iskolai igazgatóság engedélyével felmérést végezhetnek felsőbb tagozatokon egy rövid, legfeljebb egy osztályfőnöki órát igénybevevő kérdőív segítségével (ld. Kérdőív). A feldolgozásra alkalmas kérdőívek megoszlása településenként a következő volt: (a) pécsi iskolák: 192 kérdőív; (b) szekszárdi iskolák: 15 kérdőív; (c) siklósi iskolák: 17 kérdőív; (d) mohácsi iskolák: 41 kérdőív; KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

57


(e) egyéb térségi iskolák: 19 kérdőív. Ezt a vizsgálati célcsoportot a továbbiakban „hazai”, vagy „magyar minta” címszavakkal fogjuk azonosítani. Horvátországi minta (1995, N=172) Korábbi horvátországi vizsgálataink célcsoportjait 7-17 életév közötti iskoláskorú gyermekek képezték (összesen 823 tanuló), akik résztvevői voltak az akkor zajló háború éveiben bevezetett, az UNICEF által támogatott pszichoszociális iskolai programoknak az ország különböző szinten érintett térségeiben (ld. Barath et al. 1993). Jelen tanulmányunk adatbázisába azokat a gyermekeket választottuk be, akiknek életkora az eredeti felmérések idején egyazon sávba esett, mint a hazai mintában szereplő gyermekek életkora, tehát 11-17 év közötti általános iskolai tanulókról van szó (89 fiú, 83 leány tanuló; átlag életkor M=12,7 SD=1,6). A minta országosnak tekitnhető, a felmérések az ország összesen nyolc megyéjében történtek. Háborús érintettség tekintetében a mintában szereplő tizenévesek megoszlása a következő volt: (a) magasan veszélyeztetett háborús zónákban tartózkodó gyermekek csoportjai (intenzív katonai műveletek/ totális rombolások térségei) – 25% gyakoriság; (b) középszinten érintett lakossági zónákban tartózkodók (időleges katonai operációk) – 58%; (c) alacsony szinten érintett (háttéri) lakossági zónákban tartózkodók – 17%. Állampolgári státusz tekintetében a következő megoszlások jellemezték a mintát: (1) állandó lakos serdülők – 71%; (2) belső menedékesek (IDP) az ország más térségeiből – 15%; (3) menekültek a volt Jugoszlávia más utódállamaiból a Horvát Köztársaságába – 15%. Ezt a vizsgálati mintát a továbbiakban „horvát”, vagy „horvátországi minta” néven fogjuk azonosítani. Kérdőív Felméréseink alap-eszköze egy önkitöltős, eredetileg horvát nyelvű kérdőív volt (PTSD 12 Kérdőív, Baráth 1995). Tartalmilag a kérdőív az adatgyűjtés több módozatát ötvözte. Az első feladatkörben (1. rész) kvalitatív adatok módszeres begyűjtése volt a cél a traumatikusként, megrázóként személyesen átélt eseményekről. Az események emlékezeti válogatása és felsorolása a kérdezettekre volt bízva, azok rövid megnevezését egy üres szövegdobozba kellett beírniuk. Ez az eljárás a szakirodalomban „szabad listázás” (free listing) néven ismeretes, és egyebek között a kulturális antropológiai kutatásokban igen hasznos problémafeltáró módszer (Bolton, Tang 2004). A kérdőív következő feladatköre (2. rész) önértékelési attitűdskálákból tevődött össze. A kérdezettek egy 24 tételből álló attitűdskálán minősítették belső élményeiket, hangulataikat, gyakrabban visszatérő gondolataikat stb., a felmérést megelőző két hétre vonatkoztatva. A skála tételei egyes szám első személyben tett állítások olyan lelki élményekről, amelyek általában poszttraumás zavarokra utalnak (tudatba törő emlékek, riasztási reakciók, dührohamok, félelmek stb.). Az önértékelési feladatban a kérdezettnek meg kellett becsülnie a tételben leírt szubjektív élmények előfordulási gyakoriságát egy egységes 5-fokozatú Likert-féle skálán (a válaszkategóriák a következők voltak: 0 = soha [nem fordult elő], 1 = ritkán, 2 = néha, 3 = gyakorta, 4 = mindig). A skálát eredeti formájában felnőtteknek, amerikai háborús (vietnami) veteránok önsegítő/terápiás csoportjai számára szerkesztették (Brende 1991). Adaptációjára gyermekek és tizenévesek számára, valamint alkalmazására és az érvényesség ellenőrzésére (validity controll) a délszláv háború idején került sor (ld. Baráth et al. 1996).

58



kérdőív záró feladatköre (3. rész) egy szabadon választott kreatív feladat volt. Arra A bátorítottuk a kérdezetteket, hogy egy üres keretbe rajzoljanak be valamit, ami „éppen eszükbe jut”, a rajzokat lássák el címekkel, feliratokkal, és további rövid írásos üzeneteket is mellékelhetnek a rajzok mellé. Adatgyűjtés Korábbi vizsgálatainkban a PTSD-12 Kérdőív általában csoportos alkalmazásra került (az iskolákban osztályonként, a menekült-táborok kreatív műhelyeiben stb.), előzetesen felkészített pedagógusok vagy más helyi segítői szakemberek irányításával (iskolai pszichológusok, szociális munkások, helyi könyvtárosok). A magyarországi csoportokkal végzett felmérésekben szociális munka szakos végzős egyetmei hallgatók segédkeztek Adatelemzések A kérdőív nyitott feladataiból származó kvalitatív adatokat elsődlegesen tartalomelemeztük (ld. 1 sz. Melléklet), majd az innen származó számszerűsített adatokat a továbbiakban Excel és SPSS statisztikai programokkal elemeztük (Sajtos, Ariel 2007). A 12 tünetskála 12 párosított (2 x 12) attitűd tételből tevődött össze, amelyeken a bejelölt válaszok pontértékeit összevontuk az alábbi táblázatban szereplő kulcs szerint: PTSD-12 tünetskálák

Tünetskálák

Párosított kérdőív tételek (címszavak)

S1 „Erőtlenség”

#1 „Emlékképek”

(+) #13 „Tehetetlenség”

S2. „Értelmetlenség”

#2 „Döbbenet”

S3. „Bizalmatlanság”

#3 „Negatív énkép”

S4. „Konfúzió”

#4 „Emlékezetzavar”

S5. „Düh”

#5 „Dührohamok”

S6. „Szorongás”

#6 „Stressz reakciók”

S7. „Bűntudat”

#7 „Lelkiismeret”

(+) #14 „Figyelemzavar” (+) #15 „Bizalomvesztés” (+) #16 „Identitászavar” (+) #17 „Civakodások” (+) #18 „Riasztási reakciók” (+) #19 „Túlélő bűntudata”

S8. „Gyász”

#8 „Apátia”

(+) #20 „Sírás”

#9 „Önsebzésre késztetés” #10 „Agresszióra késztetés”

(+) #21 „Menekvésre késztetés” (+) #22 „Retorzióra késztetés”

S9. „Halálfélelem” S10. „Bosszúvágy”

S11. „Reménytelenség” #11 „Jövőkép vesztése” S12. „Gyűlölet”

#12 „Ellenségkeresés”

Korrelációk (rho) 0,304** 0,252** 0,325** 0,239** 0,412** 0,216** 0,245** 0,431** 0,370** 0,487**

(+) #23 „Hitvesztés”

0,229**

(+) #24 „Emberkerülés”

0,249**

Korrelációs együtthatók (Spearman rho) szignifikancia szintjei: ** p< 0,01 KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

59


A táblázatban láthatók a párosított változók között számított korrelációk is (Spearman rho koefficiensek), az összesített adatbázisból számítva (N=428). E korrelációk minden esetben szignifikánsnak bizonyultak, ami a rajtuk elért egyedi eredmények összegezésének módszertani kritériuma. A tünetskálák megbízhatóságát elfogadhatónak találtuk minden korábbi felmérésünk során, így a jelen esetben is (Cronbach alpha = 0,889). A 12 tünetskála elméleti érvényességét most is faktoranalízissel ellenőriztük, a két országból származó minták összevont adatbázisában. Az alábbi táblázatban a skálák látens faktorszerkezete olvasható (rotált faktorsúly mátrix), ahol az egyes fakorok fő komponenseit beárnyékolt cellákkal emeltük ki (faktorsúlyok csökkenő sorrendben), a mellette lévő táblázatban pedig a faktorok közötti korrelációkat tüntettük fel. Tünetskálák faktorszerkezete (Structure Martix) és faktor korrelációk (Correlation Martix)

Faktorok I. Félelem 0,76 0,76 0,76 0,73 0,72 0,70 0,66 0,55 0,21 0,58 0,32 0,53

Skálák S9. Halálfélelem S7. Bűntudat S8. Gyász S11. Reménytelenség S1. Erőtlenség S3. Bizalmatlanság S2. Értelmetlenség S6. Szorongás S10. Bosszúvágy S12. Gyűlölet S5. Düh S4. Konfúzió

I. Félelem II. Bosszú III. Düh

Faktorok I. Félelem 1,00 0,32 0,44

II. Bosszú 0,32 1,00 0,24

II. Bosszú 0,17 0,14 0,42 0,38 0,44 0,06 0,29 0,43 0,86 0,78 0,25 0,22

III. Düh 0,30 0,46 0,37 0,25 0,38 0,36 0,61 0,48 0,30 0,26 0,86 0,69

III. Düh 0,44 0,24 1,00

Extraction Method: Principal Component Analysis Rotation method: Oblimin with Kaiser Normalization Variance Explained 60,6%

Regressziós eljárással egyedi faktor értékeket számítottunk, és ezeket elmentettük későbbi elemzések céljából. A későbbiekben a változókat PTSD-12 faktor skálák néven fogjuk említeni. E rövid módszertani tájékoztatóból is kiderül, hogy a kérdőívben szereplő skálák három olyan tünetegyüttest mérnek, amelyekre számos utalást találunk a nemzetközi szakirodalomban is.

60



Eredmények Traumatikus események és érintettség Elsőként tekintsük át röviden a kérdőív első részéből származó adatokat (eseménylisták). A hazai mintában összesen 242 tizenéves tett említést számukra megrázó életeseményekről (40 kérdezett a feladatlapot üresen hagyta). Az említéseket összesen nyolc, egymástól jól elhatárolható tartalmi kategóriába találtuk besorolhatónak: (1) közeli családtag halála, (2) családi stresszorok, (3) rokonok/közeli ismerősök halála, (4) házi kedvencek kimúlása/ elvesztése, (5) személyes betegségek/balesetek, (6) betegségek/balesetek a családban, (7) iskolai stresszorok, (8) egyéb jelentős események. A kérdőívekben azonosított események teljes listáját az 1. számú Mellékletben csatoltuk. Az alábbi két táblázatban az egyes kategóriákba sorolt események említési gyakorisága látható, nemek és korcsoportok szerint (1-2. táblázat). 1. táblázat Traumatikus események említési gyakorisága a hazai mintában (’08) nemek szerint Arányok (%)

Események Közeli családtag halála Családi stresszorok Rokonok/ közeli ismerősök halála Házi kedvenc kimúlása/ elvesztése Személyes betegségek/ balesetek Betegségek/ balesetek a családban Iskolai stresszorok Egyéb stresszorok

Fiúk (n=124) 1,6 11,3 29,8 10,5 10,5 4,8 14,5 7,3

Lányok (n=140) 5,7 10,0 28,6 17,1 7,1 8,6 23,6 4,3

Összesen (N=264) 3,8 10,6 29,2 14,0 8,7 6,8 19,3 5,7

χ2 n.s. n.s. n.s. n.s. n.s. n.s. 3,459* n.s.

Csoportok közötti eltérések szignifikancia szintje (χ2): * p< 0,05


61


2. táblázat Traumatikus események említési gyakorisága a hazai mintában (’08) korcsoportok szerint Arányok (%)

11-12 évesek (n=17)

Események

13-14 évesek (n=108)

15-17 évesek (n=155)

Összesen χ2 (N=280)

Közeli családtag halála

5,9

1,9

4,5

3,6

n.s.

Családi stresszorok

29,4

8,3

9,0

10,0

7,612*

Rokonok/ közeli ismerősök halála Házi kedvenc kimúlása/ elvesztése Személyes betegségek/ balesetek Betegségek/ balesetek a családban

41,2

25,9

32,3

30,4

n.s.

29,4

11,1

12,9

13,2

n.s.

5,9

9,3

9,0

8,9

n.s.

5,9

6,5

6,5

6,4

n.s.

Iskolai stresszorok

29,4

20,4

16,8

18,9

n.s.

Egyéb stresszorok

5,9

7,4

5,2

6,1

n.s.

Csoportok közötti eltérések szignifikancia szintje (χ2) : * p< 0,05

Figyelemreméltó adat, hogy a leány tanulók jelentősen több, közel kétszer annyi említést tettek az iskolában történő eseményekről, mint a fiúk. Korcsoportok közötti jelentős eltéréseket a családi stresszorok említési gyakoriságában találtuk, ahol a legfiatalabb korcsoport (11-12 évesek) közel háromszor annyi bántalmazó családi történést említettek, mint amennyit az idősebb csoportok kérdőíveiben találtunk (29% vs. 8-9%). Ebből azonban még korántsem lehet arra következtetni, hogy a felemlített történések ténylegesen megkülönböztető gyakorisággal fordulnának elő egyes csoportok életében. Ehelyett inkább az feltételezhető, hogy a fiúk és lányok, illetve a különböző korosztályok differenciált (szelektív) észleléséről/ érzékenységéről van szó a köröttük zajló eseményekkel kapcsolatban. Ez a tényező szubjektív súlyozás néven ismeretes a szakirodalomban. Röviden, eredményeink azt sugallják, hogy a lányok érzékenyebbek az őket érintő iskolai történésekre, a fiatalabb tizenévesek pedig kifejezetten érzékenyek családjaikon belül történő eseményekre. Különösen tanulságos eredményeket kaptunk a szabadon választott rajzok és rajzfeliratok tartalomelemzésével. Az alkotásokat két kritérium szerint csoportosítottuk és elemeztük. Az első csoportosítás annak alapján történt, hogy a rajzok szerzői milyen számukra megrázó történéseket nevezetek meg a kérdőív nyitó szakaszában. E csoportosítási kritérium szerint a rajzokhoz mellékelt verbális üzeneteket a 2. számú Mellékletben közöljük, az eredeti megfogalmazásban (szöveges másolatok). Megfigyelhető,

62



hogy a szüleiket/testvéreiket vesztett gyermekek rajzaiban kettő kivételével nem gyászra, szomorúságra, mélabúra utaló üzenetek jelentek meg, hanem a szeretet, a szeretet utáni vágy és gondoskodás szimbolikája dominál („apukámat és barátaimat szeretem”, „nyúl a fűben”, „repülő szív” stb.). Ennél sokkal összetettebb a második csoportba sorolt rajzok szimbolikája. A rendezetlen családi állapotok között élő gyermekek egy része egyértelműen gyászt, bánatot és szorongatottságot jelenített meg, mások viszont igen vegyes érzelmeket, vagy éppen semleges üzeneteket vetíttek ki alkotásaikkal. Az egyéb eseménykategóriákba sorolt rajzok/rajzfeliratok részletesebb elemzését az olvasóra bízzuk. A rajzokat egy másik tartalomelemzési kritérium mentén is csoportosítottuk, aszerint, hogy szerzőik milyen hangulati állapotokat jelenítettek meg a rajzaikban/rajzfelirataikban. A következő öt, egymástól viszonylag jól elkülöníthető tartalmi kategóriákra bukkantunk: (1) bánat, gyász, fájdalom; (2) félelem, szorongás; (3) megbékélés, nyugalom; (4) szeretet, öröm játék; (5) absztrakt, értelmezhetetlen rajzok/üzenetek. Az egyes kategóriákba sorolt rajzok/ szöveges üzenetek tételes felsorolása a 3. sz. Mellékletben olvasható. Az alábbi ábrán a fiúk és lányok rajzaiban megjelenített domináns érzelmek gyakorisága látható (1. sz. ábra).

Csoportok közötti különbség: χ² = 14,3 df = 4, p< 0,01

Az ábrán jól észlelhető, hogy a lányok alkotásaiban számottevően nagyobb gyakorisággal fejeződtek ki pozitív érzelmi állapotok, mint a fiúk rajzaiban. A kapott eredmények másik érdekessége, hogy míg a fiúk az események tételes felsorolása szerint kevesebbet említettek, mint a lányok (ANOVA F = 6,44 p < 0,01), itt azt látjuk, hogy rajzaikban a negatív érzelmek számottevően gyakrabban fejeződnek ki, mint a lányok rajzaiban. Ebből gyanítható, hogy a fiúk nehezebben fejezik ki negatív érzelmeiket szóban, mint rögtönzött képi kompozíciókban. KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

63


Hasonlóan a közismert Holmes-féle életesemények súlyozásához (Holmes, Rahe 1967), a fenti táblázatokban felsorolt eseménykategóriák súlyozásával egy skálát készítettünk, amelyet a továbbiakban „Háttéri distressz” (HD) skála néven fogunk azonosítani. A súlyozási eljárás a következő kulcs szerint történt: (a) közeli családtag halála => 8 pont; (b) családi stresszorok => 7 pont; (c) rokon/ismerős halála => 6 pont; (d) házi kedvenc kimúlása/ vesztése => 5 pont; (e) személyes betegségek/balesetek => 4 pont; (f) betegségek/balesetek a családban = > 3 pont; (g) iskolai stresszorok => 2 pont; (h) egyéb stresszorok => 1 pont; (i) nem volt említés = > 0 pont. Az alábbi ábrán a fiúk és lányok átlagainak megoszlását látjuk a HD mutatóban, korcsoportok szerinti bontásban (2. ábra).

HD Skála paraméterek: M = 4,51 SD = 3,27 N=262

Varianciaelemzéssel ellenőriztük a nemek és korcsoportok átlagai közötti eltérések jelentőségét. Az eltérések külön-külön is szignifikánsnak bizonyultak, a közöttük számított interakció szintén: (a) nemek közötti különbségek F(1) = 9,88 p < 0,01; (b) korcsoportok közötti különbségek F(2) = 8,37 p < 0,001; (c) nem* korcsoportok közötti interakció F(2) = 3,47 p< 0,05. Folytatásként összegezzük a horvátországi felmérések néhány fontosabb eredményét. Az alábbi táblázatban összegeztük azon háborús eseményeket, amelyekről a horvátországi háború tizenéves túlélői annak idején említést tettek, mint személyes tapasztalatokról (3. táblázat).

64



3. táblázat Háborús tapasztalatok említési gyakorisága a horvátországi (’95) mintában nemek szerint Arányok (%)

Fiúk (n=65)

Események Hadműveletek közvetlen közelben

Lányok (n=75)

Összesen (N=140)

χ2

2,8

1,3

2,0

n.s.

Közvetlen halálveszély (gondolta, 5,6 hogy meg fog halni.)

5,1

5,3

n.s.

Közeli családtag halála/eltűnése a 41,7 háborúban

35,9

38,7

n.s.

Családi ház romokban

16,7

19,2

18,0

n.s.

Légi riadók, vészhelyzetek

12,5

19,2

16,0

n.s.

Menekülés otthonról

2,8

3,8

3,3

n.s.

Egyéb traumatikus események

4,2

3,8

4,0

n.s.

Nincs traumatikus említés

4,2

7,7

6,0

n.s.

Összesen

100,0

100,0

100,0

Kimagasló arányban találtunk olyan tizenéveseket, akiket valamelyik közeli családtag halála/eltűnése érintett (39%). A táblázatból az is egyértelműen kiolvasható, hogy a fiúk és lenyok közel egyazon arányban érintettek a háborús történésekben. Korcsoportok szerinti bontásban sem találtunk lényeges eltéréseket a fiatalabbak és idősebbek között (χ2 = 4,19 df=7 n.s.). A háború folyamán mintegy 30 ezer gyermekrajz elemzését végeztünk el, köszönhetően a felmérésekbe bevont pedagógusok, iskolapszichológusok, és helyi könyvtárosok országos hálózatának (Baráth 1994). A 4. sz. Mellékletben néhány jellegzetes gyermekrajz látható a háborús állapotok kezdeti szakaszaiból. A gyermekrajzokban többnyire a félelmek megjelenítését találtuk, a következő, viszonylag jól körülhatárolható tartalmi kategóriájába sorolva: (1) háború, (2) halálfélelmek, (3) betegségek, (4) családi stresszorok, (5) iskolai stresszorok, (6) félelemgerjesztő állatok, (7) természeti jelenségek, (8) egyéb eredetű félelmek. Számos rajzban és rajzfeliratban több érzelmi „csomópontot” is találtunk, és ezeket külön-külön kódoltuk. A jelen tanulmányunk adatbázisába beválogatott tizenévesek eredeti rajzfeliratai olvashatók az 5. sz. Mellékletben (magyar fordításban).


65


Az alábbi két ábrán láthatók a tizenévesek rajzokban megjelenített lelki állapota a felmérések idején (’95 május), nemek és korcsoportok szerint (3-4. ábra).

Csoportok közötti eltérések (χ2 ): :* p< 0,05; ** p< 0,01; *** p< 0,001

66



Gyakoriság tekintetében első helyen látjuk a halálfélelem megjelenítését, főként az idősebb gyerekek (15-17 évesek) rajzaiban. Második helyre kerültek a különböző állatoktól való félelmek, amelyek jelentősebb gyakorisággal fordultak elő a lányoknál és a fiatalabb korcsoportoknál. A háború képi megjelenítései megosztott gyakorisággal következnek, majd a különböző betegségektől, különböző természeti jelenségektől való félelmek következnek. Tanulságos megfigyelni, hogy míg a hazai mintában a házi kedvencekhez (állatokhoz) való kötődések jelentős szerepet játszanak a tizenévesek lelki életében, háborús helyzetekben ezek az állatszimbólumok teljesen más jelentések hordozói lehetnek! Tünetprofilok a PTSD-12 skálákon Az alábbi ábrán (5. ábra) a két vizsgálati minta tünetprofiljai láthatók a kérdőívben szereplő skálákon. Egy-egy skálát megkülönböztető számú csillaggal (*) jelöltük meg attól függően, hogy a bennük számított csoportátlagok és szórások között mely szinten találtunk statisztikailag jelentős eltéréseket (ANOVA F-tesztek szignifikancia szintjei: * p< 0,05; ** p < 0,01; *** p < 0,001). Azon skálákat viszont, amelyeken jelentős eltéréseket nem találtunk a két vizsgálati minta között (p > 0,05, n.s.), jelölések nélkül hagytuk. 5. ábra Vizsgálati minták tünetprofiljai a PTSD-12 skálákon

Magyar minta '08 (n=282) Horvát minta '95 (n=146)

1.

" 2. Erő "É tle n r 3. telm ség "B et "** iz len * al s 4. mat ég"* "K lan on sá fú g" zi 6. ó 5 "S . " "** zo D ro üh n " 7. gás * "B "* 8 űn ** 9. . "G tud a 10 "Ha yás t" . " lá z" * 11 Bos lféle ** . " s z le Re úv m m ág "* 12 ény y"* . " tel ** G en yű sé lö g" le t"* **

Skála értékek (M)

4 3,5 3 2,5 2 1,5 1 0,5 0

PTSD-12 skálák

ANOVA F-teszt szignifikancia szintek: * p< 0,05; ** p< 0,01; *** p< 0,001

Kilenc tünetskálán találtunk statisztikailag szignifikáns eltéréseket a két vizsgálati minta között, amelyek közül a következőket érdemes itt kiemelni (eltérések p< 0,001): „Erőtlenség”, „Szorongás”, „Gyász”, „Bosszúvágy”, és „Gyűlölet”. Két skálán láthatóak eltérések, ahol nem a horvátországi, hanem a magyarországi tizenévesek átlagait találtuk magasabbnak: ezek a „Düh” és „Halálfélelem” skálák. Szembetűnő a két tünetprofil közötti párhuzamosság. Mindkét mintában szembetűnően magas átlagértékek láthatók az „Értelmetlenség”, a „Düh” és „Bosszúvágy”’ skálákon, alacsony átlagok pedig a „Halálfélelem” és a „Reményt elenség”skálákon.


67


A következő két ábrán a fiúk és lányok tünetprofiljait látjuk külön-külön (6-7. sz. ábrák). 6. ábra Fiúcsoportok tünetprofiljai a PTSD-12 tünetskálákon


1. "E 2. rőtl "É en 3. rtel ség" "B me ** iz tle * a 4. lma nsé "K tla g" on ns fú ág zi " ó" 6. "S 5. *** zo "D ro ü 7. ngá h" "B s" ű * 8. ntu ** " 9 G dat 10 . "H yás "* . " al z" * 11 Bos álfé ** . " sz lel Re úv em m ág " 12 ény y"* . " tel ** G en yű sé lö g" le t"* **


4 3,5 3 2,5 2 1,5 1 0,5 0

PTSD-12 skálák

7. ábra Lánycsoportok tünetprofiljai a PTSD-12 tünetskálákon


2.

1.

"É "Erő rt t 3. elm lens é "B et iza len g" lm ség " a 4. tlan * "K sá on g" fú 6. z "S 5. ió" zo "D ro ü 7. ngá h" "B s" űn *** tu 9. d "H 8. "G at"* 10 alá y ." lfé ász 11 Bos lele "* . " szú m Re v "* m ágy * 12 ény "** . " tel * Gy en űl ség öl et" " ** *


4 3,5 3 2,5 2 1,5 1 0,5 0

PTSD-12 skálák

Nemek szerinti bontásban a tünetprofilok mintázatai igen különbözők. A fiúk tünetprofiljai közötti eltérések jobban kirajzolódnak, főképpen a következő skálákon (p< 0,001): „Érőtlenség” „Konfúzió”, „Szorongás”, „Gyász”, „Bosszúvágy”, és „Gyűlölet”. A

68



lánycsoportok tünetprofiljai több skálán keresztezik egymást, és kevesebb is az átlagértékek között számított különbség. A hazai mintában szereplő lányok a következő skálákon értek el magasabb átlagokat: „Düh”, „Bűntudat” és „Halálfélelem”. A következő két ábrán a fiatalabb és idősebb korcsoportok tünetprofiljai láthatók (8-9. ábrák): 8. ábra Fiatalabb korosztályok (11-12 évesek) tünetprofiljai a PTSD-12 skálákon


2.

1.

"E "É rőt rte len 3. lm sé "B etl g" iza en * lm ség " a 4. tlan * "K sá on g" fú zi 6. "S 5. " ó" zo Dü ro h 7. ngá " s "B " űn ** tu d 9. "H 8. "G at" alá y ás 1 l 11 0. " féle z" B le ." Re oss m" m zúv * én á 12 yte gy" . " len Gy sé űl g" öl et" **


4,5 4 3,5 3 2,5 2 1,5 1 0,5 0

PTSD-12 skálák

4 3,5 3 2,5 2 1,5 1 0,5 0


1 2. . "E "É rőt 3. rtel lens "B me ég iz tle " al m nsé g a 4. tlan " "K sá on g" f 6. 5. úzi "S "D ó" zo üh ro n "* 7. gás * "B "* űn ** tu da 8 9. "H . "G t" 10 al yá á s 11 . "B lfél z" . " os ele Re s z m m úvá " é 12 ny gy" . " tel * G en yű sé lö g" le t"* **


9. ábra Idősebb korosztályok (13-17 évesek) tünetprofiljai a PTSD-12 skálákon

PTSD-12 skálák


69


A fiatalabb korosztályok (11-12 évesek) mindkét mintában viszonylag magas átlagértékekkel szerepeltek a következő skálákon: „Értelmetlenség” és „Konfúzió”. Az idősebbek átlagai pedig a „Düh” és „Bosszúvágy” skálákon mutattak magasabb értékekeket. Hasonlóságok és eltérések a PTSD-12 faktorskálákon Az alábbi ábrákon a két vizsgálati minta tünetprofiljai láthatók azon a három faktorskálán, amelyeket módszertani bevezetőnkben leírtunk (10-12. ábra). 10. ábra Vizsgálati minták tünetprofiljai a PTSD-12 faktorskálákon 0,6 0,5 0,4 z - értékek (M)

0,3 0,2 Magyar minta '08 (n=282) Horvát minta (n=146)

0,1 0 -0,1

I. Félelem*

II. Bosszú***

III. Düh

-0,2 -0,3 -0,4

11. ábra Fiúcsoportok tünetprofiljai a PTSD-12 faktorskálákon 0,6

z - értékek (M)

0,4 0,2 0 I. Félelem***

II. Bosszú***

III. Düh

-0,2 -0,4 -0,6

70


Magyar minta '08 (n=124) Horvát minta (n=69)


12. ábra Leánycsoportok tünetprofiljai a PTSD-12 faktorskálákon 0,7 0,6 0,5 z - értékek (M)

0,4 0,3 Magyar minta '08 (n=140) Horvát minta (n=77)

0,2 0,1 0 -0,1

I. Félelem

II. Bosszú***

III. Düh

-0,2 -0,3

13. ábra Fiatalabb korosztályok (11-12 évesek) tünetprofiljai a PTSD-12 faktorskálákon 0,9 0,8 0,7 z - éerékek (M)

0,6 0,5 0,4


0,3 0,2 0,1 0 -0,1

I. Félelem

II. Bosszú**

III. Düh

-0,2


71

14. ábra Idősebb korosztályok (13-17 évesek) tünetprofiljai a PTSD-12 faktorskálákon 0,3 0,2

z - értékek (M)

0,1 0 I. Félelem

II. Bosszú***

III. Düh

-0,1


-0,2 -0,3 -0,4

Általánosítható adat, hogy a háborút túlélő horvátországi tizenévesek lelki sérülései zömmel a bosszú (bosszúvágy) tünetképződésben mutatkoznka meg, jelentősen meghaladva a hazai mintában vizsgált tizenévesek átlagértékeit egyazon faktorskálán. Továbbá, figyelemreméltóak a nemek szerinti eltérések. Míg a fiúk csoportjaiban a hazai tizenévesek a félelem faktorskálán jelentősen alacsonyabb átlagot mutattak a háborút átélt fiúkhoz viszonyítva, e tekintetben a lányok csoportjai között nem találtunk jelentősebb eltéréseket. A düh faktorskálán pedig a két országból származó vizsgálati csoportok átlagai igen közel vannak egymáshoz, azaz jelentősebb eltéréseket nem mutathatunk ki. Diagnosztikai osztályozások Korábbi vizsgálataink záró statisztikai kimutatásaihoz hasonlóan, itt is egy diagnosztikai táblázatot készítettünk a PTSD-12 skálákon elért összesített pontértékek alapján, a két minta összesített átlagához viszonyítva. A skálán való szórást negyedekre bontottuk a következő ponthatárokkal: (a) minimális érintettség 0-13 pont, (b) enyhe érintettség 14-21 pont, (c) közepes érintettség 22-33 pont, (d) súlyos érintettség 34-96 pont. Az osztályozási eljárás eredményeit az alábbi táblázatban összegeztük (4. táblázat).

72



4. táblázat Diagnosztai megoszlások mintákon belül Arányok (%)

Magyar minta ’08 (n=282)

PTSD-12 érintettség* Fiúk

Minimálisan érintett (0-13 pont) Enyhén érintett (1421 pont) Közepesen érintett (22-33) Súlyosan érintett (3496 pont)

Összesen Lányok


Összesen Összesen

Összesen


Horvát minta’95 (n=150)

36,3

20,3

31,5

14,5

23,4

33,3

8,9

31,9

100,0

100,0

20,7

14,3

28,6

16,9

22,1

26,0

28,6

42,9

100,0

100,0

27,0

17,1

29,8

15,8

23,4

29,5

19,9

37,7

100,0

100,0

χ² = 24,09 df = 3 p< 0,001

χ² = 7,22 df = 3 n.s.

χ² = 24,7 df = 3 p< 0,001

* Skála paraméterek: N = 428; M = 25,09 SD = 14,82; Médián = 22,00; Módusz; Terjedelem: 0-96 pont

Mint látjuk, a horvátországi tizenévesek között közel kétszer annyi gyermeket találtunk a háború idején a PTSD-12 skála értékek legfelsőbb negyedében, mint a magyarországi tizenévesek vizsgálati mintájában (38% vs. 20%). A fiúk mintái közötti eltérés ennél nagyobb (39% vs. 9%), a leány tanulók mintáiban kisebb (43% vs. 29%). Az alábbi táblázatunkkal azt mutatjuk ki (5. táblázat), hogy milyen diagnosztikai megoszlást kapnánk, ha vizsgálati csoportjaink eredményeit bevetítjük egy olyan klinikai diagnosztikai megoszlásba, amelyet Joel Brende, a PTSD-12 skálák eredeti szerzője mintegy két évtizeddel ezelőtt az egykori vietnámi háborús veteránok önsegítő csoportjaival végzett felmérések alapján állított fel (Brende 1991). KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

73


5. táblázat Diagnosztikai megoszlások kategóriák háborús veteránok PTSD skáláin Arányok (%) Klinikai diagnosztikai kategóriák* Fiúk

Minimálisan érintett (0-19 pont) Enyhén érintett (20-39 pont) Közepesen érintett (4069) Súlyosan érintett (70-96 pont)

Összesen Lányok


Összesen Összesen


Összesen

Magyar minta ’08 (n=282) 60,5

Horvát minta’95 (n=146) 30,4

33,1

52,2

6,5

17,0

0,0

0,0

100,0

100,0

46,3

28,6

34,3

44,2

21,4

24,7

0,7

2,6

100,0

100,0

50,4

29,5

34,4

47,9

14,9

21,2

0,4

1,4

100,0

100,0

χ² = 17,22 df = 2 p< 0,001

χ² = 5,71 df = 3 n.s.

χ² = 17,93 df = 3 p< 0,001

Forrás: Brende (1991: 7) Az adatok kizárólag tájékoztató jellegűek, de két dologra hívják fel a figyelmet. Az egyik, hogy mindkét mintában, főként a lányok csoportjaiban viszonylag magas arányban találtunk olyan tizenéveseket, akik potenciális tünetveszélyeztetettsége közepes vagy súlyos még a háborús veteránok diagnosztikai kategóriái szerint is. A másik figyelemreméltó adat, hogy összességében a hazai mintában vizsgált tizenévesek felét találtuk potenciális tünetképződéssel érintve, s ez az arány jelentősen meghaladta előzetes várakozásainkat.

74



Háttéri distressz és tünetérintettség összefüggése a magyar mintában Az alábbi, és egyben utolsó statisztikai kimutatásunk az a kereszttáblázat, ahol a hazai mintában szereplő tizenéveseket kettős diagnosztikai csoportosítással osztottuk szét egyrészt a háttéri distressz tekintetében (HD eseményskála), másrészt a PTSD-12 tünetskálákon talált diagnosztikai megoszlások szerint (ld. 6. táblázat) 6. táblázat Háttéri distressz vs. tünetérintettség diagnosztikai kereszttáblázata a hazai mintákban

Háttéri distressz érintettség (HD skála) A. Minimális B. Enyhe C. Közepes D. Súlyos Összesen

PTSD-12 tünetérintettség (mintákon belüli osztályozás)

Korrelációk

A.

B.

C.

D.

Minimális

Enyhe

Közepes

Súlyos

30 39,5% 10 13,2% 30 39,5% 6 7,9%

24 28,6% 15 17,9% 30 35,7% 15 17,9%

22 33,3% 6 9,1% 24 36,4% 14 21,2%

21 37,5% 7 12,5% 11 19,6% 17 30,4%

97 34,4% 38 13,5% 95 33,7% 52 18,4%

76

84

66

56

282

100,0%

100,0%

100,0%

100,0%

100,0%

Összesen χ² = 17,22 df = 9 p< 0,05 Cramer V = 0,143 p< 0,05 Phi = 0,247 p< 0,05 Kontingencia = 0,240 p < 0,05 Gamma = 0,108 n.s.

A megoszlások a két változónál pozitív összefüggést mutatnak, a korreláció azonban korántsem olyan erős, ahogyan vártuk. A kérdezettek mindössze egyharmada (30%) helyezkedik el azonos diagnosztikai szinteken mindkét változó esetében (ld. diagonális cellák), kétharmaduk pedig igen jelentős szórással más-más szinteken fordul elő a két diagnosztikai változóban. Ez annyit jelent, hogy azoknak, akik eseménylistájukon súlyosan megrázó történéseket említettek (52 fő) egynegyede (26%) minimális vagy enyhe érintettségi szinten van a PTSD-12 tünetskálák szerint. Fordítva is igaz: Azok között, akik eseménylistájukon minimális pontértékű történéseket említettek (97 fő), a tünetskálákon meglepő magas arányban (44%) közepes vagy súlyosnak minősíthető trauma érintettségről számoltak be.


75


Megbeszélés, következtetések A jelen kutatás is megerősítette, hogy a lelki traumák csak részben, vagy a traumáknak csak egy része vezethető vissza hirtelen előállt, rendkívüli eseményekre. Potenciálisan traumatogén lehet bármely olyan esemény vagy tartós állapot, amely közvetve vagy közvetlenül egy személy (személyiség), család, csoport, vagy egész közösségek identitását és integritását sebzi (DePrince, Freyd 2002; Herman 2003; Scaer 2005). Félő, hogy egyre inkább beigazolódnak korunk társadalomkritikusainak és kutatóinak meglátásai, miszerint a posztmodern társadalmakban a gyermekek és fiatalok közel olyan mértékben és számban szenvednek, mint kortársaik egyes háborúkkal és tömegzavargásokkal sújtott népességekben, csak más-más történésekből és lelki állapotokból kifolyólag (Mook 2007, Postman 1982). Ez a meglátás nyilván érvényes a mai magyar társadalomra is (Kerezsi 1995, Solt 2007), főképp azon gyermekek és fiatalok esetében, akik halmozottan hátrányos helyzetű és veszélyeztetett családokban, vagy kisebbségi csoportokban élnek (Szalai, Neményi 2005). Vizsgálatainkból arra is fény derült, hogy a tizenévesek potenciális tünetképződései lényegében három affektív dimenzió mentén alakulhatnak: (a) félelem és szorongatottság, (b) bosszúvágy és (c) düh. Mindhárom tünetképződési tengely jól ismert a szakirodalomban, főként háborúval vagy egyéb katasztrófákkal érintett csoportok vizsgálataiból (Krippner, McIntyre 2004). Kevésbé ismert, hogy e tünetképzések pontosan milyen etiológiai tényezőkre vezethetők vissza egy háborúmentes, feltételesen „békésnek” nevezhető társadalomban. Még kevesebbek tudunk arról, hogy e potenciális tünetképződések a tizenéveseknél és fiataloknál miként hagyományozódtak át korábban nemzedékről nemzedékre, milyen történelmi tényezők alakították ezeket a mai magyar társadalomban. Feltételezhetjük, hogy tartósan traumatizált emlékezetekről, választott traumákról és a kollektív identitásszerveződések mély sérüléseiről van szó, amelyekről számos kutatás és tanulmány készült az utóbbi években (Buda 2003b; Csepeli 2003; Gyurgyák 2007). További kihívás a kutatók számára, hogy miként lehetne a traumatizált társadalmakban e fájó történelmi emlékeket kezelni úgy, hogy azokból ne újabb és újabb traumák szülessenek, hanem a megbékélés a múlttal; és ennek révén egy reményteljesebb kép bontakozhasson ki a jövő nemzedékek javára (Baráth 2009; Bernard 2004). Vizsgálataink egyes eredményei különösen tanulságosak lehetnek a szociális munka hallgatói, oktatói és kutatói számára. Elméleti szinten érdemes kiemelni, hogy a „trauma” fogalma és annak értelmezése a tizenévesek belső lelki világában metaforikus. A „trauma” kifejezés kétségtelenül egy társadalmi, kultúrtörténeti konstrukció, a mai felnőtt társadalmak szókincsében szinte divatszó (Kansteiner 2005), hasonlóan a „családi erőszak” fogalmához vagy más terminusokhoz. Egy házi kedvenc elvesztése egy urbánus környezetben született tizenéves számára éppen olyan lelki megrázkódtatást jelenthet, mint háborús környezetben élő kortársának édesapja halála, eltűnése a személyes élettérből (Lebenswelt). A szociális munka gyakorlatában és a kutatásokban a tizenévesek lelki traumáit tehát ne a verbális kommunikációk (én-narratívák) szintjén keressük, hanem rajzi és egyéb metaforikus megjelenítésekben (Klingman et al. 1987; László 2005; Platthy 2003; Shering, Vass, 2005). Hazai felméréseinkben is jelentős gyakorisággal találtunk olyan tizenéveseket, akik bizonyos számukra jelentős veszteségeket gyászolnak. A kérdezettek közel egyharmada

76



valamely közeli rokon, többnyire a nagyszülők haláláról tett említést. Ha ehhez hozzáadjuk azokat, akik valamelyik szülő elvesztését élték meg, valamint azokat, akik házi kedvencük kimúlását/elvesztését említették, akkor azt találjuk, hogy a gyerekek közel fele (47%) gyászol, és ez közel annyi, amennyi horvátországi tizenévest érintett közeli családtagja halála vagy eltűnése a háborúban. Ezek új, több szempontból is elgondolkodtató eredmények. Elsősorban azért, mert kérdés, ki ismeri fel a felnőttek közül a tizenévesek gyászfolyamatait családjaikban vagy az iskolában. Ezek a folyamatok ugyanis többnyire burkoltan jelentkeznek, megtévesztően magatartászavarok, dühkitörések, tanulási hátrányok, pszichoszomatikus zavarok stb. képében mutatkoznak (Dyregrov 2008; Newman 2002; Polcz 2007; Ward 2002). Ha azt is számításba vesszük, hogy nemcsak a halál tényével szembesülő gyermekek gyászolnak, hanem azok is, akik zaklatott családi körülmények között növekednek (Herczog 2001), akkor joggal feltételezhetjük, hogy a gyászoló gyermekek és serdülők részaránya a mai magyar társadalomban megdöbbentően magas lehet. Végezetül, e tanulmányban is előtérbe került az iskolai stressz meglepően magas gyakorisága. E stresszorok halmozott jelenlétét a mai magyar oktatásban számos más szerző is jelezte (Bokor 1999; Ligeti 2003; Figula 2004; Révész 2000). Egy korábbi összehasonlító tanulmányunkban is jeleztük, hogy a hazai tanulóknál az iskolával kapcsolatos distresszek aránya többszörösen meghaladja a különböző háborúkat megélt kortársak iskolai stresszveszélyeztetettségét. Boszniai (szarajevói) és koszovói (prishtinai) mintával összehasonlítva, míg a magyarországi vizsgálati csoportok mintegy 40%-át találtuk halmozottan terhelve az iskolai distresszekkel, ezek aránya a szarajevói mintában 11%, a koszovói albán mintában pedig legfeljebb 21% volt. (Baráth 2001). Tanulmányunkkal pillanatfelvételt készítettünk a mai magyar társadalomban élő tizenévesek lelki állapotáról, összehasonlítva olyan kortársaik lelki állapotával, akik a közelmúltban (Horvátországban) egy többéves háború borzalmait élték túl. Két potenciális tünetképződési gócpontot találtunk a hazai tizenévesek vizsgálati mintáiban: az egyik a félelem (létbizonytalanság), a másik pedig a düh (elkeseredettség) figyelemreméltóan magas szintjei. Ezeket egyrészt a normál fejlődéslélektani tényezők, a serdülőkori krízisek magyarázhatják, de számos más tényező is közrejátszhat. Jelen vizsgálataink a traumakutatások két lehetséges további irányát jelölik ki. Az első kérdés, hogy honnan erednek a mai tizenévesek félelmei, s milyen történelmi áttételeződéssel kerülnek felszínre a korábbi nemzedék élettörténeteiből a családon belül, az iskolában, a médián keresztül és egyáltalán a közéletben? A másik, talán ennél is fontosabb kutatási irány, hogy a mai tizenévesek hogyan és milyen szinten kezelik különböző veszteségek során kibontakozó gyászreakcióikat? Kire számíthatnak a mindennapi életben, hogy ezeket a folyamatokat felismerhessék önmagukban, kortársaikban? Van-e arra mód, hogy a veszteségekről biztonságos környezetben beszélhessenek, s traumatizáló történeteiket megbékélve és megnyugodva zárhassák le? Kutatásunk eredményei nyomán joggal állíthatjuk, hogy a mai magyar társadalomban élő serdülőknek, fiataloknak országos, szakmailag minősített lelki egészségfejlesztő programokra van szükségük. Az ilyen megközelítések az utóbbi évtizedekben szép számban jelentek meg a szakirodalomban, hangsúlyozva a művészetterápiás megközelítések szerepét háborús és egyéb eredetű traumák kezelésében (Baráth 1991; Gerő 2003; James 1989, Krippner, McIntyre 2004). KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

77


Köszönetnyilvánítás Ezúton szeretnék köszönetet mondani minden korábbi hallgatómnak, akik odaadóan segédkeztek e tanulmányban szereplő hazai felmérés megvalósításában (2007/08 tanév V. éves szociális munka szakos hallgatók): Árvay Boglárka, Balatoni Judit, Balog Klára, Bogdán Katalin, Boldog Renáta, Csikós Gergely, Dervár Hajnalka, Elter Veronika, Fuller Éva, Gaudi Andrea, Kardos Diána, Kövesi Péter, Mucsi Georgina, Németh Bernadett, Péchy Zsófia Virág, Ráboczki Renáta, Sárkány Álmos, Szenes Judit, Takács Eszter. Turi Andrea.

Irodalom

Albeck, H.J. (1993). Intergenerational consequences of trauma: Reframing traps in treatment theory: A second generation perspective. In: M.O. William & J.F. Sommer (Eds.), Handbook of Post-Traumatic Therapy. Wesport, CT: Greenwood Press, 106-125. Baráth Á. (1991). Kako pomoći djeci u ratu (i poslije) kroz likovnu kulturu: Kratki priručnik za odgajatelje i nastavnike. Zagreb: Medicinski fakultet u Zagrebu – Katedra za zdravstvenu psihologiju – UNICEF Ured za Hrvatsku, Zagreb. Baráth Á. (1994). Step by step to recovery: Creative approaches in helping children and youth with traumatic experience from war in Croatia (1991-1993). In: J. Bédard (ed.). Proceedings: 1994 International Creativity and Innovation Networking Conference. Proceedinge. Buffalo: Trans-Sphere. Baráth Á. (1995). Wartime stressors affection family functioning ’92: Croatian experience, Croatian Medical Journal, 36(3): 181-185. Baráth Á. (2001). Iskoláskorú gyermekek pszichoszociális helyzete Magyarországon, Boszniában és Koszovóban: Egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat főbb eredményei és tanulságai. Szenvedélybetegségek, 9(3): 204-205. Baráth Á. (2009). Traumatizált emlékezetek, erőszak, gyászfolyamatok és a megbékélés távlatai a mai társadalmakban: Kritikai áttekintés. Addiktológia, 8(3 sz.) (megjelenés alatt). Barath, A., Matulić, V., Miharija, Ž., Leko, A. (1993). Projekt: Psihološko-pedagoška pomoć učenicima stradalim u ratu. Zagreb: Ministarstvo kulture i prosvjete – Katedra za zdravsztvenu psihologiju Medicinskog fakulteta u Zagrebu – UNICEF Ured u Zagrebu. Barath, A., Matul, D., Sabljak, Lj. (1996). Korak po korak do oporavka: Priručnik za kreativne susrete s djecom u ratnim i poslijeratnim vremenima. Zagreb: TIPEX d.o.o. Bernard, B. (2004). Resiliency: What we have learned. San Francisco: WestEd. Bolton, P., Tang, A.M. (2004) Using ethnographic methods in the selection of post-disaster,

78



mental health interventions. Prehospital and Disaster Medicine, 19(1): 97-101. http:// pdm.medicine.wisc.edu Bokor I. (1999). Atrocitások az iskolában. In: Gocsál Á. (szerk.). Társadalom, kultúra és gyerekek. Pécs: JPTE Tanárképző Intézet. 89-108 old. Brende, J.O. (1991). A workbook for survivors of war: A twelve step recovery program workbook. Supplement for groups leaders and participants. Columbus, Georgia: Trauma Recovery Publications. Buda B. (2003a). A trauma szociális természete. In: Buda B. (szerk.) A lélek egészsége. A mentálhigiéné alapkérdései. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. 315-323 old. Buda B. (2003b). Identitásproblémák a Kárpát-medencében. A magyar lelki bajok történetipolitológiai háttértényezői. In: Buda B. (szerk.). A lélek egészsége. A mentálhigiéné alapkérdései. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. 160-168 old. Csepeli Gy. (2003). Emberek vetése. A XXI. század szociálpszichológiai kihívásai. Budapest: Jószöveg Hiánypótló. Chiland, C., Young, G. (eds.) (1994). Children and violence. Northvale – London: Jason Aronson Inc. DePrince, A.P., Freyd, J.J. (2002). The harm of trauma: Pathological fear, shattered assumptions, or betrayal? In: J. Kauffman (Ed.), Loss of the assumptive world: a theory of traumatic loss. New York: Brunner-Routledge. pp. 71-82. DSV-IV Text Revision. A módosított DSM.IV. (2001). Budapest: Animula. Dyregrov, A. (2008). Grief in children: A handbook for adults. 2nd ed. London: Jessica Kingsley Publishers. Erős F. (2007). Trauma és történelem: szociálpszichológiai és pszichoanalitikus tanulmányok. Budapest: Jószöveg Műhely. Figula E. (2004). Iskolai zaklatás – iskolai erőszak pszichológusszemmel. Nyíregyháza: Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tudományos Közalapítvány Kuratóriuma. Gerő Zs. (2003). A gyermekrajzok esztétikuma. Budapest: Flaccus Kiadó. Gyurgyák J. (2007). Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme s nacionalizmus története. Budapest: Osiris Kiadó. Herczog M. (2001). Veszteség, gyász és örökbefogadás. Család, Gyermek, Ifjúság, 10(2): 8-10. Herman, J. L. (2003). Trauma és gyógyulás. Az erőszak hatása a családon belüli erőszaktól a politikai terrorig. Budapest: Háttér Kiadó – Kávé Kiadó – NANE Egyesület. Holmes, T.H., Rahe, R.H. (1967). The social readjustment rating scale. Journal os Psychosomatic Research, 11(2): 213-218. James, B. (1989). Treating traumatized children. New insights and creative interventions. Lexington – Toronto: Lexington Books Kansteiner, W. (2005) Egy fogalmi tévedés származástörtének. A kulturális trauma metaforájának kritikai eszmetörténete. 2000 Irodalmi és Társadalmi Havilap. Online http:www.ketezer.hu/menu4/2005_01/kansteiner.htm Kerezsi K. (1995). Erőszak és elhanyagolás a családban. Budapest: Közgazdasági és Jogi KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

79


Könyvkiadó. Klingman, A., Koeningsfeld, E., Markman, D. (1987). Art activity with children following disaster: A prevention-oriented crisis intervention modality. The Arts in Psychotherapy, 14: 153-166. Krippner, S., McIntyre, T.M. (eds.) (2003). The psychological impact of war trauma on civilians. An international perspective. Wesport, CT – London: Praeger László J. (2005). A történetek tudomány. Bevezetés a narratív pszichológiába. Budapest: Új Mandátum Kiadó. Ligeti Gy. (2003). Gyújtós – Iskola, demokrácia, civilizáció.Budapest: Új Mandátum Kiadó. Mook B. (2007). The changing nature of childhood: A metabletic study. Collection du Crip, 1: 137-159. Newman, F. (2002). Gyermekek krízishelyzetekben. Budapest: Pont Kiadó. Oravecz R. (1998). A menekültidentiás dinamikája. Szenvedélybetegségek, 6(4): 272-275. Platthy I. (2003-2004). A belső látást előhívó rajzpedagógiai és művészetterápiás módszer alkalmazása a Csontváry Képzőművészeti Stúdióban. Pécs: Pécsi Gyermekotthon és Gyermekek Átmeneti Otthona. http://www.csontvarystudio.hu/web/tan/ tanulmanyok.html Polcz A. (2007). Meghalok én is? A halál és a gyermek. Budapest: Jelenkor Kiadó. Postman, N. (1982). The disappearance of childhood. New York: Delacorte Press Pynoos, R.S., Nader, K. (1987). Psychological first aid and treatment approach to children exposed to community violence: Research implications. Journal of Traumatic Stress, 1(4): 445-473. Révész Gy. (2000). Iskolai bántalmazás. In: Kézdi B. (szerk.). Iskolai mentálhigiéné. Tanulmányok. Pécs: Pannónia Könyvek. 47-73 old. Sajtos L., Ariel, M. (2007). SPSS Kutatási és adatelemzési kézikönyv. Budapest: Alinea Kiadó. Scaer, R. (2005). The trauma spectrum: Hidden wounds and human resilience. New York: Norton. Shelby, R.A., Golden- Kreutz, D.M., Andersen, B.L. (2005). Mismatch of posttraumatic stress disorder (PTSD) symptoms and DSM-IV symptom cluster in a cancer sample: Exploratory factor analysis of PTSD Checklist-Civilian Version. Journal of Trauma Stress, 18(4): 347-357. Shering, W., Vass Z. (2005). Lelki folyamatok dinamikája – a képi világ diagnosztikában és terápiában. Budapest: Flaccus Kiadó. Solt Á. (2007). Peremen billegő fiatalok. Veszélyeztető és kriminalizáló tényezők gyermekés ifjúkorban. Kutatási jelentés. Budapest: Rendészeti és Bűnmegelőzési Intézet (Kézirat). Szalai J., Neményi M. (szerk.) (2005). Kisebbségek kisebbsége. A magyarországi cigányok emberi és politikai jogai. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó. Takács M. (2009). A trauma „vándorló” fogalmáról. Debreceni Disputa, 7(5): 4-9.

80



Virág Gy. (szerk.) (2005). Családi iszonyok. A családi erőszak kriminológiai vizsgálata. Budapest: KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó. Volkan, V.D. (1997). Bloodlines: From ethnic pride to ethnic terrorism. New York: Ferrar, Straus & Giroux. Volkan, V.D. (2000). Traumatized societies and psychological care: Expanding the concept of preventive medicine. Mind and Human Interactions, 11: 177-194. Ward, B. (2002). Good Grief 2. Exploring feeling, loss and death with under elevens and adults: A holistic approach. London: Jessica Kingsley Publications.

Melléklet 1. Traumatikus események említési gyakorisága a magyarországi mintában (’08) Gyakoriság (f) Említett Események Közeli családtag halála Családi stresszorok Rokonok/ ismerősök halála Házi kedvenc kimúlása/ elvesztése Személyes betegségek/ balesetek Betegségek/ balesetek a családban Iskolai stresszorok

Egyéb stresszorok

Anya halála Apa halála Testvér halála Σ Szülők válása Családi viszályok Személyes bántalmazás Testvér költözése Σ Dédszülők halála Nagyszülők halála Egyéb rokonok halála Közeli ismerősök halála Σ Kutya Macska Egyéb házi kedvenc Σ Műtét Közúti baleset Egyéb balesetek Σ Anya betegsége Apa betegsége Testvér betegsége Dédi/nagyszülők betegsége Egyéb személyek betegsége Σ Barátok közötti viszályok Bántalmazás/kiközösítés Tanulmányi kudarcok Szerelmi bánatok Tanárok, egyéb stresszorok Σ Sport vereségek Költözés Lelki fájdalom (bánat) Rendőrségi ügy Egyéb események Σ

1. említés 1 6 3 10 8 3 3 0 17 16 42 15 15 80 23 2 6 31 2 6 15 23 4 2 3 4 3 16 11 11 8 4 10 44 5 2 5 2 3 17

2. említés 0 0 0 0 4 1 0 2 10 2 2 0 0 5 2 2 1 5 1 0 1 2 0 1 0 1 0 2 1 5 1 2 1 10 0 0 0 0 0 0


3. említés 0 0 0 0 0 1 0 0 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1 1 0 2 4 0 0 0 0 0 0

Σ 1 6 0 10 12 5 3 2 28 18 44 15 15 85 25 4 7 36 3 6 16 25 4 3 3 5 3 18 12 17 10 6 13 58 5 2 5 2 3 17

Arány (%) 0,35 2,11 1,06 3,52 4,23 1,76 1,06 0,70 9,86 6,34 15,49 5,28 5,28 29,93 8,80 1,41 2,46 12,68 1,06 2,11 5,63 8,80 1,41 1,06 1,06 1,76 1,06 6,34 4,23 5,99 3,52 2,11 4,58 20,42 1,76 0,70 1,76 0,70 1,06 5,99

81


Melléklet 2. Szöveges üzenetek/rajzcímek eseménykategóriák szerint a magyarországi mintában (’08) Események* Közeli családtag halála (f=10)

Szöveges üzenetek/rajzcímek „Apukámat és barátaimat szeretem”; „nincs kedvem rajzolni”; „nyúl a fűben”; „rap szöveg”; „repülő szív”; „szív szemekkel”; „szív nyuszi” „én és a szüleim”; „1956-os tábla”; „bagoly”; „bánat és öröm”; „együttes Családi nevek”; „kockás fülű nyúl”; „mosoly, bánat, nap. hold”; „mosolygó arcok”; stresszorok (k=28) „nincs”; „Rubik kocka”; „semmi”; „sír”; „színes virágok a bal sarokban”; „szív, ház”; „virág, csiga” „apa és én”; „arcok, fagyi, kockák”; „autó”; „balatonparton a családom”; „biciklista”; „dollár jegyek”; „ember, virág, szívek”; „ferencvárosi foci”; „figura”; „focilabda”; „focizó emberek”; „hal és pankráció”; „kereszt és szaggatott vonal”; „kockás fülű nyúl”; „kutya eszik”; „maci, autó, kocka, óra”; „fa, tánc, szív”; „megviselt arc”; „mókus az almafánál”; „mosoly”; Rokonok/ „mosolygó arc”; „mosolygó arcok”; „mosolygó fej”; „nap, fa”; „nap, szív”; ismerősök halála „nap, szív, virág”; „naplemente a tengeren egy csónakból”; „napocska”; (f=85) „nincs”; „nonfiguratív”; „nyuszi”; „óra, pillangó, virág”; „ordító arc”; ördög”; „playboy nyúl”; „rap szöveg”; „rock zenészek, arcok”; „semmi”; „sír”; „sok szív”; „szerelem”; „szerelmes pár egy szigeten”; „színes virágok a bal sarokban”; „szív”; „szív és mosoly”; „szív nyíllal”; „szív virágokból”; „szív, nap virág”; „szív, nyíl, öröm”; „szomorú arc”; „természeti rajz”; „torony”; „virág, csiga” „arcok, szívek, keresztek”; „arctalan rapper”; „emberi fej”; „eső és kereszt”; Házi kedvenc „fa és a nap”; „focizó emberek”; „háború”; „ház, folyó, híd, helyek”; „helló”; kimúlása/ „hold, kereszt, nyelv”; „kettétört szív”; „kutya”; „macska”; „Magyarország, elvesztése (f=37) szív, csillag”; „ nap”, „négyzetek”; „otthon”; papagáj”; „semmi”; „szem”; „szív”; „szív és mosoly”; „szívek”; „szívemberke”; tájkép”; „tulipán „autó”; „én inkább nem”; „gnóm, punk, állatfej”; „kicsengettek az iskolából”; „mosoly és bánat”; „mosolygó arc”; „mosolygó kislányarc”; Személyes betegségek/ „nap”; „napsütés, gyerekek”; „nincs”; „nyíl, fej, emberke”; „nyíllal átlőtt balesetek (f=25) szív”; „semmi”; „széttört szív”; „szív, csillag”; „szomorú szák”; „virág”; „”xd” „2 pár”; Balatonparton a családom”; „elefánt, szívecskék”; „kicsengettek az Betegségek/ iskolából”; „kocka”; „nap”; „nap és eső”; „nincs”; „ördög, szív”; „pillangó balesetek a és mosoly”; „színes virág körzővel”; „szív, virág”; „virágok, kosárlabda”; családban (f=18) „vízben a kacsák” „&”; „2 nevető ember”; „arc”; „egy vigyorgó ember és egy fej”; „egy fej”; „emberi fej”; „eső és kereszt”; „fenyőfa”; „ferencvárosi foci”; „figura”; „halottas autó”; „Hawaii”; „hipp hopp 4 ever”; „horgászbot”; „kockás fülű nyuszi”; „lakatlan szigeten két ember”; „Magyarország, szív, csillag”; Iskolai stresszorok „mosoly”; „mosoly, szív, tehénfej”; „nagy lábú ember”; „nap, szív, virág”; (f=55) „naplemente a tengeren egy csónakból”; „nincs”; „oroszlán. nyúl”; „összetört szív”; „pizza szerelem”; „semmi”; „sírfelirat2; „sírfeliratot”; „szerelem”; „szerelmes pár”; „szeretem az életet”; „szia”, „szív”, „szívek”, „szomorú arc”; „szomorú száj”; „tengeri pihenés”; „természeti rajz”; virág „; „virágok, szív” „Cartman”; „dohányzó ember”; „emberek párban”; „focizó emberek”; Egyéb stresszorok „lovag levágott fej előtt”; „mosolygó arcok”; „nap, nyuszi”; „nincs”; „nyúl”; (f=17) „pepsi cola”; „semmi”; „Skinhead embléma”; „South Park”; „tojás”; „versenyautó füstölgő kerekei” *ahol: „f=” említési gyakoriság

82



Melléklet 3. Szöveges üzenetek/rajzcímek a rajzokban kifejezett érzelmi tartalmak szerint a magyarországi mintában (’08) Tartalmi kategóriák* Bánat, gyász, fájdalom (k=28)

Félelem, szorongás (k=22)

Megbékélés, hűség (k=26)

Szeretet, öröm, játék (k=99)

Absztrakt (titkos) üzenetek (k=24)

Szimbólumok, üzenetek „&”; „1956-os tábla”; „arcok, szívek keresztek”; „bánat és öröm”; „eső és kereszt”; „fenyőfa”; „halottas autó”; „hold, kereszt, nyelv”; „kereszt és szaggatott vonal”; „kereszt, Ámen”; „két fa és egy út”; „kettétört szív”; „lovag levágott fej előtt”; „megviselt arc”; „mosoly és bánat”; „mosoly, bánat, nap, hold”; „nyíl, fej, emberke”; „nyilak”; „nyíllal átlőtt szív”; „összetört szív”; „sír”; „sírfelirat”; „sírfeliratok”; „széttört szív”; „szív nyíllal”; „szomorú arc”; „szomorú száj” „arctalan rapper”; „autó”; „bagoly”; „cápatámadás”; „egy vigyorgó ember és egy fej”; „gnóm, punk, állatfej”; „grimaszoló arcok”; „háború”; „kisatírozott fej”; „lakatlan szigeten két ember”; „lányfej nagy nyelvvel”; „nagy lábú ember”; „nyúl”; „ordító arc”; „oroszlán, nyúl”; „ördög”; „ördög, szív”; „Skinhead embléma”; „szakállas fej”; „versenyautó füstölgő kerékkel” „«mali» a tengerimalac”; „cica, fej”; „hal”; „hal és pankráció”; „kacsák”;”kockás fülű” nyúl”; „kutya”; „kutya eszik”; „maci, autó, kocka, óra, fa, tánc, szív”; „macska”; „macska, fa, ember”; „Magyarország, szív, csillag”; „mókus az almafánál”; „nap, nyuszi”; „naplemente a tengeren egy csónakból”„nyúl”; „nyúl a fűben”; „nyuszi”; „papagáj”; „tájkép”; „természeti rajz”; „torony”; „vízben a kacsa” „én és szüleim”; „2 nevető ember”; „2 pár”; „almafa potyogó almákkal”; „Apa és én”; „apukáját és barátját szereti”; „arcok,m fagyi, kockák”; Balatonparton a családom”; „biciklista”; „biciklista”; „egy pár a hintán”; „együttes nevek”; „elefánt, szívecskék”; „ember, virág, szívek”; „fa és nap”; „ferencvárosi foci”; „focilabda”; „focizó ember”; „focizó emberek”; „focizó gyerekek”; „hangjegy, szív, virág”; „Hawaii”; „ház, folyó, hidak, helyek”; „hipp hopp 4 ever”; „horgászbot”; „kicsengettek az iskolából”; „kosárlabda játék”; „mezőn vidám gyerekek és szívek”; „mosoly”; „mosoly, szí, tehén fej”; „mosolygó arc”; „mosolygó arcok”; „mosolygó fej”; „mosolygó kislányarc”; „nap”; „nap és eső”; „nap, fa”; „nap, szív”; „nap, szív, virág”; „napocska”, „napsütés, gyerekek”; „óra, pillangó, virág”; „otthon”; „pillangó és mosoly”; „repülő szív”; „rock zenészek, arcok”; „Rubik kocka”; „sok szív”; „szerelem”; „szerelmes szív”; „szerelmes pár”; „szerelmes pár egy szigeten”; „szeretem az életet”; „színes virág körzővel”; „színes virágok a bal sarokban”; „szív”; „szív és mosoly”; „szív szemekkel”; „szív virágokból”; „szív, csillag”; „szív, ház”; „szív, nap, virág”; „szív, nyíl, öröm”; „szív, nyuszi”; ”szív, virág”; „”szívek”; „szívemberke”; „tengerparti pihenés”; tojás”; „tulipán”; „virág”; „virág, csiga”; „virágok, kosárlabda”; „virágok, szív” „arc”; „Cartman”; „dohányzó ember”; „dollár jelek”; „emberi fej”; „én inkább nem”; „figura”; „helló”; „HNO3”; „kocka”; „négyzetek”; „nonfiguratív”; „pepsi cola”; „pizza szerelem”; „playboy nyúl”; „rap szöveg”; „South Park”; „szem”; „szia”; „vonalak”; „xd”

*ahol: „k=” rajzok/rajzcímek száma


83


Melléklet 4. Gyermekrajzok a délszláv háborúból (1991-1996)

Miro (13), Mosztár ’94

Bojana (12), Szarajevó ’93

Ivana (14), Zágráb ’92 Ivan (15), Vukovár ’92 Forrás: Baráth – Matul- Sabljak (1996) magángyűjtemény

Melléklet 5. Gyermekrajzokban/rajzcímekben megjelenített félelmek a horvátországi mintában (’95) Tartalmi kategóriák* Háború (k=100)

Halálfélelmek (k=171) Betegségek (k=85) Családi stresszorok (k=13) Iskolai stresszorok (k=67)

Rajzok/rajzcímek listája „agresszió”; bombázás”; „ellenség”; „fegyver”; „gyilkosok”; „gránátok”; „gyűlölet”; „háború”; „lövöldözés”; „kés”; „puska”; „rabló”; „rendőrség”; „repülők, bombázók”; „riadó”; „tank”; „támadás”; „tolvaj”; „vér” „álarcok, gázmaszkok”; „autó”; „démonok”; „Drakula”; „drogok”; „egyedüllét”; „én (Self)”; „feketék”; „felvonó”; „fulladás”; „fűrész”; „gyász”; „halál”; „halott ember”; „horror”; „kínzás”; „közlekedés”; „óriások”; „ördög”; „őrült”; „rossz álmok”; „rossz gondolatok”; sárkányok”; „szellemek”; „szerencsétlenség”; „sírok”; „szörnyek”; „UFOk”; „vámpírok”; „zuhanás” „AIDS”; „baleset”; „betegség”; „fájdalom”; „fogorvos”; „hányás”; „injekció”; kórház”; „műtét”; „orvos”; „orvosság” „szülő”; „testvér”; „verés”

„iskola”; „jegyek/ osztályzatok”; „osztálytársak/ kortársak”; „tanítók/ tanárok”; „tanulmányi kudarcok”; „vizsga” „állatok (általában)”; „cápa”; „csiga”; „denevér”; „dinoszaurusz”; Félelmetes állatok „disznó”; „egér”; „farkas”; „féreg”; „kígyó”; „krokodilus”; „kutya”; „ló”; (k=155) „medve”; „oroszlán”; „pocok”; „pók”; „rák”; „róka” „árnyék”; „égzengés”; „erdő”; „eső”; „fagy”; „magasság”; „mélység”; Természeti „sötétség”; „szél”; „tűz”; „vihar”; „villámlás”; „víz” jelenségek (k=107) „haj”; „hazugság”; „ismeretlen”; „szegénység”; „szomszédok”; Egyéb félelmek „villanyáram” (k=8) *ahol: „k” = rajzok/rajzcímek száma

84


A „MÁLENKIJ ROBOT” A MAGYARORSZÁGI NÉMET KISEBBSÉG TÖRTÉNETÉBEN ÉS TÖRTÉNELMI EMLÉKEZETÉBEN MALENKI ROBOT (FORCED LABOUR) IN THE HISTORY AND HISTORICAL MEMORY OF THE HUNGARIAN GERMAN NATIONAL MINORITY SINGER ZSUZSA Összefoglalás A tanulmány a szerző egyetemi szakdolgozatának összegzése. A dolgozat a szakirodalomban egy korábban meglehetősen elhanyagolt témát tárgyal: a magyarországi német nemzetiségi közösségek meghurcolását, munkatáborokba toloncolását a második világháború utáni években (málenkij robot). A szerző az orosz munkatáborok 13 túlélőjével végzett kvalitatív (narratív) interjúk tanulságait összegzi, akik zömmel Békés megyében, Gyula városában és környékén éltek, onnan hurcolták el őket, és szabadulásuk után oda is tértek vissza. A tanulmány egyértelműen rávilágít arra a tényre, hogy a német nemzetiség történelmi traumái, ellentétben a holocaust túlélőinek kollektív emlékezetével, évtizedeken keresztül „borítékolva” maradtak, néma történetként hatottak anélkül, hogy az érintettek bármiféle szakmai vagy egyéb lelki támogatásban részesültek volna. Így a „málenkij robot” okozta traumák transzgenerációs átvitelének problémája mindeddig feltáratlan kérdés. Joggal feltételezhető, hogy ez a trauma éppúgy jelen van és kimutatható, mint a politikai erőszak és genocídium túlélőinek más csoportjainál, és azok leszármazottainál. A szerző kiemeli a narratív interjúk gyógyító hatását. Emellett arra hívja fel a figyelmet, hogy a szociális munka társadalmi és kulturális kérdésekre való érzékenysége révén olyan erőforrások teremtésében, felszabadításában, mozgósításában segíthet, amelyek birtokában a politikai terror túlélői, leszármazottai támogatást és erőt nyerhetnek a múlttal való megbékéléshez. Kulcsszavak: „málenkij robot” – történelmi emlékezet – német kisebbség – szociális munka Abstract The current paper is a summary of the author’s thesis work on the Hungarian German malenki robot survivors’ traumatic experiences. Hungarian German national communities were dragged off to the Soviet Union to live and work in the Stalinian labor camps after World War II, practically as slaves. Captivity was based on the assumption of collective sin of the German people. The author conducted qualitative interviews with 13 survivors who had lived in Békés County, Hungary, and returned there when they were released from the camps. The historical traumas of the German national communities – contrary to those of the holocaust survivors – remained silent stories and the victims have not received any professional support. Therefore the trans-generational impacts of their trauma have not been studied so far. It can be hypothesized that the trans-generational trauma is present in these communities as in any other groups who were victims of genocide. Social work as a culturally and socially sensitive discipline may have a major role in finding and mobilizing the resources that help reconciliation. Keywords: Malenki �� robot – historical memory – German national communities – social work


85


Zusammenfassung Der Aufsatz ist die Zusammenfassung der Diplomarbeit der Autorin zum Thema Sozialarbeit. Es handelt sich um ein in der Fachliteratur sehr selten behandeltes Thema, und zwar um die Blossstellung der Ungarndeutschen, um ihre Deportierung in Arbeitslager nach dem Zweiten Weltkrieg. (Fronarbeit) Die Autorin summt die Lehre der Interviews mit 13 Überlebenden der Russischen Arbeitslager. Diese Überlebenden sind im Komitat Bekes geboren (in der Stadt Gyula und ihre Umgebung), sie wurden von dort blossgestellt und nach ihrer Freigabe sind sie auch dorthin zurückgekehrt. Im Aufsatz geht es darum, dass die Traumen der nach dem Zweiten Weltkrieg blossgestellten Schwaben - im Gegensatz zu dem kollektiven Gedächtnis der Holocaust-Überlebenden - Jahrzehnte lang nicht wachgerufen wurden, sie bekamen weder fachliche noch seelische Unterstützung. Deshalb ist die Durchfuhr der Transgenerationstraumen der Fronarbeit unaufgedeckt, aber es ist wahrscheinlich, dass es ebenso nachgewiesen werden kann, wie bei den Überlebenden der politischen Gewalt, und bei ihrer Nachkommenschaft. Die Autorin hält es für wichtig, dass die Lebenslauf- Interviews eine heilende Wirkung haben, sie verweist darauf, dass die Sozialarbeit eine fachliche Hilfsgruppe bilden sollte, die eine seelische Unterstützung und Kraft für diese Überlebenden der politischen Gewalt bieten kann. Bevezetés Az orosz lágerek két fő típusát ismerjük: a GULAG (mozaikszó, az Állami Lágerek Főhatósága rövidítése) és a GUPVI. Az előbbi táborokba a ”törvényesen” elítéltek kerültek, rögtönítélő bíróság bevonásával, tanúk, ügyvédek és tolmács nélkül. Őket sújtotta a legerősebb előítélet, hiszen bűnelkövetőként, a rendszer ellenségeiként tüntették fel őket. A GUPVI mozaikszó jelentése Hadifogoly- és Internáltügyi Főigazgatóság, ide a tömegesen elhurcolt emberek kerültek. Mint a nevében is benne van, főként a hadifoglyok és internáltak kerültek ebbe a tábortípusba, a hadifoglyok között akadtak azonban civilek, az internáltak között pedig nők és fiatalkorúak is. A civilek tömeges elhurcolását az összegyűjtés módszerére, a fedő-történetre utalva ”málenkij robot”-nak nevezzük. Így tehát az internáltak nem GULAG-on voltak, jóllehet a köznyelv ezzel a szóval jelöli a szovjet fogoly- és munkatáborok mindegyikét. A málenkij robot túlélői magukat egykori „GULAG-fogolynak” definiálják, így az egyszerűség kedvéért a továbbiakban a szerző is ezt a szót használja, hiszen ez a kifejezés világszerte ismert szimbólummá vált. A szovjet munkatáborokba elhurcolt magyarok száma megközelítőleg 900 000 fő (Bognár, 2001), ebben a hadifoglyok is benne vannak. A GULAG magyar áldozatainak száma hozzávetőleg 300 ezer fő. Ez a szám meghaladja a háborúban elhunytak létszámát, ami 120-160 ezer főre tehető. Nagyjából 200 ezer főt vittek el málenkij robotra Magyarország területéről, ebből mintegy 70 000 személyt a szovjet hatalom német származása miatt internált, a kollektív bűnösség jegyében, és jóvátételi munkára kötelezték őket. Az érintett lakosság visszaemlékezéseiből úgy tűnik, hogy a szovjet belügyi csapatoknak egyes területekre meghatározott fogolylétszámot kellett kiállítani, és a Szovjetunióba szállíttatni. Ahol ”törvényesen” zajlott a német lakosság összeírása, ott is igen szigorú mércével mérték. Németnek első körben az minősült, akinek német a neve vagy az anyanyelve, továbbá az, aki az 1941-es népszámláláson németnek vallotta magát. Ezután az „elmagyarosodott” németek kerültek sorra, akik magyarosították a nevüket. Ha a létszám így sem volt teljes, akkor az elv

86


SINGER ZS.: A “MÁLENKIJ ROBOT” A MAGYARORSZÁGI NMET KISEBBSÉG... (85-102.)

már az volt, hogy akinek akár egy csepp német vér folyik az ereiben, az németnek számít. Nem ellenőriztek természetesen minden családfát, a települések elöljárói segédkeztek a szovjeteknek, így sokan feljelentések alapján kerültek a deportálandók listájára. Miután összegyűjtötték őket, hetekig zsúfolt vonatokon, embertelen körülmények között szállították a foglyokat, ahol a vagon aljára vágott lyuk szolgált mellékhelyiségként. Megérkezésüket követően évekig rabszolga módjára dolgoztatták őket, főként bányákban. Közülük nagyon sokan meghaltak, leginkább a rossz higiénia, az elégtelen táplálkozás és esetenként az őrök kegyetlenkedéseinek következtében. Hazatérésük után a nagyon is valósnak tűnő fenyegetések miatt senkinek nem meséltek ezekről az évekről – teljes negyven évig. A jelenleg hazánkban élő német kisebbség csaknem egészét érinti valamilyen formában a „málenkij robot” történelmi emléke: vagy személyesen voltak érintve, vagy közvetve, valamely családtag személyes élettörténete által. Azokat a német kisebbséghez tartozó személyeket, akik nem vettek részt a kényszermunkán, kitelepítették Németországba – „a németség háborúban elkövetett emberiségellenes bűneiért.” Jóllehet a kultúrájuk és nyelvük, kötődéseik szerint már magyarok voltak, német származásuk miatt menniük kellett. A történelmi traumák hosszú sorába tartoznak a háborút követő megtorlások az itthon maradt németeken. Ennek emlékét szinte minden magyarországi német család őrzi, és akadnak olyanok is, akik a mai napig sem szabadultak a félelemtől. Az egyik német származású interjúalanyom arra a kérdésemre, hogy beszél-e németül, a következő választ adta: „Beszélek németül, iskolában tanultam. De bár sose tanultam volna meg…” Jogaiban megsértett, nemcsak büntetésre, hanem félelemre ítélt társadalmi csoport a német kisebbség. Az 1980as népszámlálás egy kérdezőbiztosától tudom (Singer Ferenc személyes közlése), hogy egy vidéki, idős német asszony, aki alig beszélt magyarul, a nemzetiségére és az anyanyelvére irányuló kérdésnél németnek vallotta magát. Ezt hallva berohant idősebb korú lánya, aki kitöröltette ezt a választ és beíratta, hogy édesanyja magyar nemzetiségű és anyanyelvű. Megdöbbentő tanulság, hogy egy anonim népszámlálási felmérés is ilyen mélyen gyökeredző félelmeket válthat ki a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyekből – jóval a kényszermunka és a kitelepítések után. A vizsgálat célja, módszerei Az általam elvégzett vizsgálatnak kettős célja volt: Elsősorban fontosnak tartottam átfogó képet nyújtani a „málenkij robot” történelmi valóságáról, körvonalazva azt egyrészt az ide vonatkozó történelmi dokumentumok alapján; másrészt megjelenítve úgy, amiként az él és rekonstruálódott a magyarországi német kisebbség túlélőinek személyes és kollektív emlékezetében. Fontosnak tartom megosztani kutatási tapasztalataimat a kortárs segítő foglalkozásúak szélesebb olvasókörével, és ezzel is felhívni a figyelmet a kisebbségekkel folytatott szociális munka jelentőségére és sajátosságaira, amely témával szintén csak elvétve találkozhatunk a szociális munka hazai szakirodalmában. Ennek megfelelően munkám módszertani keretét két, egymással szoros összefüggésbe hozható megközelítés alkotta. Az egyik a vizsgált jelenségre vonatkozó történelmi dokumentumok tanulmányozása a számomra elérhető forrásmunkák alapján (levéltári kutatás). A vizsgálat másik módszere a KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

87


kvalitatív interjú. Az élettörténetre, ezen belül különösen a málenkij robottal kapcsolatos tapasztalatokra összpontosító mélyinterjú a korábban el nem beszélt traumatikus élmények megközelítésének célszerű, kézenfekvő eszköze. A kutatás Gyulán, a Békés megyei levéltárban vette kezdetét, hogy az egykori politikai terror helyi történetét megismerve jobban kontextualizálhassam, és megfelelő mélységben értelmezhessem leendő interjúalanyaim személyes történelmi emlékeit. A levéltári nyilvántartás alapján statisztikát készítettem a gyulai internáltak adataival. Ez a nyilvántartás a deportáltak személyes és családi adatait tartalmazta: a gyermekek számát, nemzetiségek és nemek szerint arányokat stb. A mélyinterjúk elkészítésénél a hólabda-mintavételi eljárás stratégiáját követve, az első általam ismert interjúalanyt arra kértem, hogy közeli ismerősei körében nevezzen meg olyan személyeket, akik hozzá hasonlóan a málenkij robot túlélői. Ezzel az eljárással 12 túlélővel sikerült személyes kapcsolatba kerülnöm, előzetes telefonos kapcsolatfelvétel alapján. Jeleztem a mélyinterjú célját és időtartamát. Egy főt kerestem fel sikertelenül, ő elutasította megkeresésemet. A beszélgetéseket digitális formában rögzítettem, és emellett a legfontosabb mozzanatokat jegyzeteltem. Az interjúalanyok beleegyeztek ebbe az eljárásba, egy fő kivételével, aki kérte, hogy ne rögzítsem a hangját, így ez esetben csak jegyzeteltem. Az interjúkat természetes környezetben, a megkérdezettek saját otthonaiban rögzítettem (etnometodológiai eljárás). Az interjúkészítés alapját egy 12 kérdésből álló, félig strukturált interjú-protokoll alkotta, amelynek fókuszában a málenkij robotra való elhurcolás négy emlékezeti idő-dimenziója szerepelt: (1) elhurcolás előtti állapot; (2) a tömeges elhurcolások folyamatának személyes megélése; (3) a gyűjtőtáborokra való személyes emlékezések; (4) a túlélők jelenlegi élethelyzeteire fókuszáló kérdések. Eredmények és az eredmények értelmezése Mint helyi levéltári kutatásaimból kiderült, Gyuláról 1945. január 10.-én mintegy 1.500 – 1.600 főt indítottak útnak Szovjetunió irányába, a gyulai huszárlaktanyában kialakított gyűjtőtáborból. Valamennyien német származású, 17-45 év közötti férfiak, és 18-30 év közötti nők voltak, az ún. Németváros lakói. Az is kiderült, hogy Gyulán két hullámban hívták össze a málenkij robotra internálandó németeket. Először csak azon munkaképes korú lakosokat, akiknek mindkét szülője német származású volt. A második hullámban már a „félvérek” is kötelesek voltak jelentkezni. Gyulán nem alkalmaztak ún. „begyűjtési cseleket”, hanem a totalitáriánus lélektani terror eszközeit alkalmazták, „önkéntességre” hivatkozva. A túlélők visszaemlékezései szerint a köztereken megrendezett „hírmondó dobolással” adták tudtára a helyi lakosságnak, miszerint „… aki nem jelentkezik, annak kiirtják az egész családját.” Ez volt az „önkéntes jelentkezés” csapdája. A gyulaiakat a Sahtiban, a Nova Sahtiban és a Nyisdában lévő lágerekbe internálták (1601 – 1603 számú lágerek), és ott többnyire szénbányákban dolgoztak. 1948 júliusától 1949 novemberéig tartott a túlélő gyulaiak hazaszállítása, amit a templomban harangszóval és hálaadó misével ünnepelt a város akkor és azóta is, minden év júliusában. Minden interjúalanyom (összesen 13 fő) közülük került ki.

88



Esetleírások Az alábbiakban elsőként a tizenhárom interjúalany történetének rövid összegzése következik: Eset #1 E. B. A most 85 éves eleki bácsi az 1941-es népszámláláson német anyanyelvűnek vallotta magát. A kényszermunka két és fél éve alatt végig vasércbányában dolgozott. Kint az a szóbeszéd tartotta bennük a lelket, hogy hazatérésük után nagy összegű kárpótlásban részesülnek majd. Ez elmaradt. Fia, aki 9 hónapos volt, mikor apját elvitték, hazaérkezésekor nem ismerte meg. Ez a gyermeke később a katonai pályát választotta, ahol neve magyarosítására kényszerült. Eset #2 E. N. Az eleki asszonyt csellel vitték el, azt mondták, élelmet kapnak, azért kell feliratkozzanak. A fiatalasszonyt férje önként követte. Sok kegyetlenkedésről és megfélemlítésről számol be. Elmondása szerint bottal verték az őrök őket. A legtöbb visszaemlékezővel ellentétben, az ő lágerükben minden nap munkanap volt, csupán évi két szabadnapot kaptak. A mai napig nagyon fél, kérte hogy se neve, se hangja ne szerepeljen sehol, mert ő „nem akar visszakerülni” a lágerbe. Hazajövetelükkor megfenyegették őket, hogy egész családjukat megölik, ha beszélnek a kint töltött évekről. Férjével együtt két és fél év után térhettek haza. Nem beszélt róla 60 évig, saját gyermekei sem tudták, hogy kint volt. Kárpótlást nem kap, mert néhány hét hiányzott a három év ledolgozott időhöz. Eset #3 H. B. Férjével együtt ment ki a német származású gyulai lány. Hároméves kisfiukat kényszerültek itthon hagyni a nagyszülőkre. Hárman voltak testvérek, mindhármukat elvitték. A húgát „megkorosították” a kivitelhez, azaz a tizenhét éves lányt tizennyolcnak regisztrálták. Férjétől és húgától különválasztva, építkezésen majd szénbányában dolgozott. Testvérei hazakerültek Oroszországból, férjének azonban nem volt ekkora szerencséje. Nem sokkal kiérkezésük után egy munkahelyi baleset következtében életét vesztette. Hazatérve fia nem ismerte meg, nem fogadta el. „Minket úgy vittek ki, mint bűnözőket” – mondja a mai napig is fájdalommal. A legtöbb kérdésre kitérő választ ad, nehéz a beszélgetést a málenkij robot témájának medrében tartani, így inkább hagyom, hogy unokáiról meséljen. Eset #4 P. J. A tizennyolc éves fiú, amikor elvitték, nem esett kétségbe, hiszen világot akart látni. Megérkezésükkor az orosz civilek köpködték őket, eddigre azonban már régen rájött, hogy ez mégsem csupán utazás. Négy év után, soron kívül egy hadifogoly szállítmánnyal jött haza, a messzebbről hazafelé tartó, útközben elhunyt hadifoglyok helyét kapták meg a vagonban. Nem emberségből, hanem mert a létszámnak stimmelnie kellett. Később hátránya lett a múltja miatt, amikor egy „káderező” bizottság előtt azt mondta, hogy jót nem tud mondani az Oroszországban töltött időről, így lefokozták. „Nem lehet elképzelni. Nem tudja elképzelni senki, aki nem volt ott lent, hogy az hogy néz ki az a bánya.” – Négy éven át fekve dolgoztak és lapátolták a szenet. Eset #5-6 K. R. és K. M. Gyulai házaspár, akik kint ismerkedtek meg. Öt évet töltöttek kényszermunkán, hazatérésükig a feleség családját kitelepítették. Azt mondják a kárpótlásról, hogy szívesen elcserélnék a havi húszezer forintot arra, hogy ha kevesebb, mint három évet kellett volna ”csak” kint lenniük. Ebből arra következtetek, hogy nem tartják igazságtalannak a részleges kárpótlást. Arra még szívesebben elcserélnék természetesen, ha az egészet meg nem történtté lehetne tenni. A bocsánatkérést – úgy gondolják – nem lehet elvárni, mert a németség még mindig tövis a hatalom szemében. Mielőtt az interjúra mentem, egy nappal KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

89


korábban bejelentkeztem. Emiatt az interjú előtti éjszaka a feleség – saját elmondása szerint – nem tudott aludni, folyton a robotra gondolt. Eset #7 S. M. Tizennyolc évesen vitték el a gyulai fiút, öt év kényszermunkára. Édesapjával együtt raboskodott, akiről szemlátomást szívesen mesél. Senkit nem hibáztat, belenyugvással mondja: „Rossz időpontban születtünk”. Könyvespolca tele van a málenkij robotról szóló könyvekkel. Elköszönésemkor ajándékozott nekem egy faragott angyalkát, amit ő személyesen készített, hiszen S. M. fafaragó művész. Eset #8 S. E. A tizenhét éves gyomai lánynak az összeírások reggelén még nem volt jelentkezési kötelezettsége, estére azonban levitték a korhatárt egy évvel. Vőlegényével ment ki, aki kint életét vesztette. Az öt éves távollét végén ismerte meg későbbi férjét, vele költözött Gyulára. Végtelenül pozitív, vidám személyisége van, nem dramatizálja a kint töltött éveket. Ezt jól illusztrálja az általa elmondott következő történet: „Talán még én is gonoszabb lettem volna fordított helyzetben velük szemben, mint ők voltak velünk. Egyszer előfordult, hogy az egyik házból kijött egy néni, és a kötényében volt egy pár uborka, ami volt neki, azt gyorsan odadugta. Hát ez annyira nemes gesztus volt tőle, hogy én akkor is azt mondtam, hogy szegény biztos azért adja, hátha az övéinek is ad valaki valahol valamit.” Eset #9 S. T. Édesanyja révén német, így huszonegy éves fiúként elszállították Oroszországba, húgával együtt. Szánbányában, 60-80 centiméter magas vájatban dolgozott, öt évig volt kint. A nyolc órás munkaidejük sokszor tizenegy órára nyúlt, ilyenkor a meg nem kapott ebédjüket később nem kérhették. Későbbi munkahelyén a szemére vetették, hogy „múltja is van” (gondoltak itt a kényszermunka éveire) ezért nem léptették elő. Eset #10 M. J. Bátyjával és nővérével vitték el a huszonnégy éves lányt. Szénbányában dolgozott, de viszonylagosan könnyebb munkára osztották be a beteges, gyönge lányt. Hazajövetelükkor orosz barátaiknak otthagyták a dolgaikat ajándékba. Filozófiája, hogy a sorsunkat el nem kerüljük, ugyanis akiket kimentettek az internálandók közül, így itthon maradtak, megbetegedtek, és nem éltek sokáig. „Gottes Mühle mühlen. Langsam, aber bestimmt” (Isten malmai őrölnek. Lassan, de biztosan). A mai napig irtózik a bányáktól, a bezártságtól. Eset #11 R. M. Húsz évesen, lányként kényszerült kimenni a Szovjetunióba. Német nevű, de családja magyarnak vallotta magát. Három bátyjával és sógorával indultak útnak. Élelmet közösen csomagoltak, de mivel a férfiakat és nőket külön vagonba rakták, nem maradt nála élelem. Sok különböző munkahelye volt, a bányától a konyháig. Három és fél év után tért haza, „a szép éveinket ott pazaroltuk el”. Bátyja egy szomszédos lágerben volt, egyszer meglátogatta őt. A fiú sírva ment el, hogy milyen embertelen munkát kell a húgának végeznie. Eset #12 H. M. Huszonkét évesen, hajadonként vitték ki a gyulai lányt. Németül nem beszélt, de neve német hangzású, ami ugyan kis ékezet-elhagyással nem tipikus sváb, de édesanyja neve alapján mennie kellett neki és testvéreinek is. A mai napig nem érti, hogy hogyan tudott olyan nehéz fizikai munkát végezni, három és fél évet szénbányában dolgozott. Hosszú betegségében – krónikus tüdőgyulladás – nem tudni miért, az oroszok átszállították a halottasházba. Ott töltött egy éjszakát, félt elaludni. Reggel vették észre, hogy még él, így visszakerült a kórházba. Hazatérésekor Németországba szállították, vélhetőleg azért, mert az oroszok el kellett hogy számoljanak a németeknek a létszámmal. Haza kellett szöknie, hiszen családját nem telepítették ki.

90



Eset #13 F. E. Tizenkilenc éves lányként ment ki Gyuláról, három év és hat hónap kényszermunkára. Családja magyar érzelmű német család. Azt emeli ki a tábori körülmények közül, hogy olyan szorosan aludtak, hogy ha egy fordult, a többinek is fordulnia kellett. Sokat volt beteg, véleménye szerint csoda, hogy életben maradt, hiszen „már itthonról, mikor elvittek, mindenki sajnálkozott, hogy nem jövök haza”. Láthatólag szívesen beszél a történtekről. A következőkben a hazatérés utáni megküzdési stratégiákról (esetenként ezek hiányáról) lesz szó, hiszen a GULAG-ot nem volt elég túlélni, meg kellett küzdeni utóhatásaival is. Igaz, hogy mindössze tizenhárom málenkij robotot túlélt időssel készítettem mélyinterjút, de ha ezen interjúkból szerzett adatokat ötvözöm a más forrásokból szerzett ismeretekkel, a következő helyzetkép körvonalazódik a túlélők testi-lelki állapotáról: Szebeni Ilona, aki maga is érintett a málenkij robotban, valamint nagyon sok túlélővel készített interjút, a következőképp indokolja társainak együttműködő-készségét: „Nem szaggatok sebeket, mert ezek a sebek máig sem gyógyultak be. A hazatérők számára nem adatott meg a kibeszélés lehetősége, sérelmeiket nem tárhatták a világ elé, tiltott volt a panasz, a könny és a gyász, testvér a testvérnek nem állíthatott emléket a magyar temetőkben.” (Szebeni, 1998: 5) Szebeni azt a tapasztalatát is megosztotta olvasóival, hogy a közel kétszáz fő közül – akikkel interjút készített – egy sincs, akiben nyomtalanul elmúlt az ártatlanul rabságban töltött évek emléke. A kényszermunkából „mindenki hozott haza emléket”, ahogy interjúalanyom, R.M. fogalmaz. Ez igazolja az általuk is elmesélt, ott átélt szenvedések valóságát. Az interjúban megkérdezett tizenhárom ember Szovjetunióban szerzett – legtöbb esetben maradandó – fizikai sérülései: „Énnekem is van légzőszervi megbetegedésem. Ez megmaradt.” (E.B.) - Otthonában oxigénpalack van az ágya mellett, nehezen vesz levegőt. „Ezt az ujjamat kint levágták. Ez egy emlék.” (E.N.) „Kit elkezdett romlani a látásom. Ahogy hazajöttem bekerültem a kórházba, (…) és végül eltávolították a szememet.” (F.E.) „Egy csille szétvágta a hasfalamat. (…) Azt mondták, hogy nem lehet gyerekem. Mikor mégis teherbe estem, két kilónál nem fejlődött tovább a magzat, mert összenyomta a medencecsontjaimat, egy nagy vadhús van ott.” (R.M.) „Mikor hazajöttem nagyon beteges lettem. El nem tudták képzelni, hogy mi bajom, reggel-este morfiumoztak. Mikor végül megműtöttek, azt mondták, hogy elüszkösödött (…), elrohadt az epém.” (H.M.) „Mikor hazajöttünk mondta az orvos, hogy vigyázzunk, évekig ne vállaljon senki gyereket. Volt, aki ezt nem tartotta be; azt hiszem, …-éknél is azért van az a beteg gyerek.” (M.J.) „Engem hazatérésem után megműtöttek gyomorfekéllyel.” (S. M.) A testi trauma, károsodás azonban csak az egyik oldala a málenkij robot által hagyott nyomoknak. Átvitt értelemben is sok maradandó sebet szereztek a túlélők: - A mai napig tartó gyász: „Gyakran gondolok a kint töltött időkre, gyászolom a halottakat.” (E. N.) K. R. sorstársnője haláláról: „Máig is gyászolom a szívemben.” (sír) A csoportos interjúban részt vevő idős asszonyok felidézték egy sorstársnőjük tragikus halálát, az emléken meghatódnak. - Szorongás: „Kérték, hogy be kell lépnem a pártba. Mondtam, hogy majd megbeszélem az asszonnyal. Azt mondta erre KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

91


az a nő, hogy vigyázz (…) neked múltad is van! Hogy mi a múltam? Hogy én kint voltam. Utána mindig bennem volt az az érzés, amíg nyugdíjba mentem, hogy nem is vagyok olyan f…a gyerek. Attól kezdve nem próbáltam feltörni!” (S. T.) „Semennyi pénzért nem mennék le egy bányát megnézni, vagy egy cseppkőbarlangot. Akkor is irtóztam tőle, és most is.” (M. J.) „Magamba zárkózó lettem, nem jártam sehova, emberek közé végképp nem. Sose hittem volna, hogy ez lesz az életemből. (…) Semmivé tették az életemet. Nagyon nehezen szoktuk meg, hogy már itthon vagyunk, nem kell dugdosni a kenyeret, nincs mitől félni, van mit enni mindennap.” (Kormos, Várhelyi, 1990: 31) Megdöbbentő, hogy a málenkij robot túlélőire a hatalom nem csupán a bűnbak szerepét kényszerítette rá, de olyan mértékű megfélemlítésben volt részük, aminek következtében néhányan a mai napig félelemben élnek. Egy időssel találkoztam, aki annyira fél, hogy az interjút sem vállalta. „…akkoriban engedték meg, hogy a gyerekek német gimnáziumba járjanak. Mi is szerettük volna, hogy oda járjanak, de nem mertük, mert ha egyszer már megégette az ember a szája szélét…Mert ugye annyi sok bántódás volt. Most a gyerekeimet is tegyem ki ennek?” (E. B.) „Nehéz róla beszélni, de veled jó volt. De ha egy idegen jönne, azt nem szeretném. Idegen előtt még mindig nem beszél az ember.” (K. M.) „Senki nem beszélt erről, mindenki félt. Most már nem kell félni, mert most már nincs ÁVO. És most már mindenki beszél a GULAG-ról. De mindent megmásítanak. Recsken se az van már, mint ami annak idején volt. Én voltam ott, én láttam.” (M. J.) Beszélgetésünk során K.R. bizonyos dolgokat suttogva mond, például: „loptak a kajánkból” - mármint az orosz tisztek. Ezt úgy értelmezem, mint azoknak az éveknek a beszélgetésben megjelenő nyomát, amikor nem volt szabad hangosan kimondani sérelmeiket. „Beszélgetünk, de csak néha. Ha az ember el van keseredve. De régen nem volt szabad, ezért is félek. Én azt mondtam, hogy inkább öngyilkos leszek, mint oda visszamenni. Pedig az a legutolsó, ha az ember odáig eljut. (…) Már volt, aki akart jönni kérdezősködni, de mindig elhárítottam, mert az ördög nem alszik.”(E. N.) Ő fél a legjobban, többször is elmondja, hogy nem akar visszakerülni a lágerbe. Már megérkezésemkor kéri, hogy nevét ne írjam le, így nála fiktív monogramot használok. Kopp Mária és Skrabski Árpád (1995) a Magyar lelkiállapot című könyvben leírják, hogy a mai magyar időskorú lakosság nagyobb arányban szorong, mint a fiatalok. Ezt lehet természetesen az időskor specifikumának is tekinteni, de szerintem érdemes az ilyen adatok miértjeit megvizsgálni történelmi szemszögből is, nem csupán a pszichológia oldaláról. Az idősek küzdhetnek szorongással amiatt is, hogy megfélemlítve élték életüket éveken, évtizedeken át. Interjúalanyaim saját szorongásukat a málenkij robot következményeként értelmezik. - Düh, bosszúvágy, neheztelés: „Nálunk volt egy gyulai századtolmács, az olyan volt, hogy még a halottat is lehúzta az ágyról hogy: te disznó, miért nem mentél dolgozni. De Isten malmai őrölnek, hamar megdöglött itthon a disznó.” (K. M.) „Ezt a bácsit csak az éltette kint, hogy majd ha hazajön, bosszút áll Marikon. (1945-ben Gyula polgármestere – S.Zs.) Egyszer találkozott is vele sötétben az utcán – mert az mindig sétált, mint a rossz lelkiismeret –, és meg is verte.” (M.J.) „Nem hibáztatok senki, bár nem azt mondom, hogy nincs az emberben tüske.” (P.J.)

92



„Anyám hallotta, hogy a kommunista párt tartott bankettet – ünnepelték, hogy elmentünk – és ott azt mondták, hogy úgy vigyék el ezeket a svábokat, hogy többé vissza ne jöjjenek.” (S. T.) „Nekem csak az fáj, hogy annyit szenvedtem, csak mert a származásom más volt.” (E.N.) „A szép éveinket ott pazaroltuk el.” (R.M.) „Csak nem nekünk kellett volna oda menni. Oda birodalmi németeket vártak. Mi nem vallottuk magunkat németnek.” (M. J.) Az összes interjúalanyom közül K. M. volt a legindulatosabb, szemmel láthatólag nagyon haragszik a mai napig, többször említi a „bunkó kommunisták”- at, így mondja: „Utálom őket! Kész!” - Az idő múlásához viszonyítva intenzíven megjelenített élmény, ami feldolgozatlanságra utalhat: „Én ezt még a mai napig is naponta elolvasom. (sír)” (F.E.) – mondja egy versről, amit egy sorstársuk írt. „Az a csoda, hogy életben maradtunk. Ezt még most is csodálom.” (F.E.) „Annyira élőként látom magam előtt, mintha most történne.” (S.T.) „Majd’ minden nap eszembe jut.” (E.B.) A testi és lelki maradandó sebek mellett fontos megemlíteni, hogy a kényszermunka az egyének szociális helyzetére, társas kapcsolataira is hatással volt. Özveggyé váltak, vagy épp a kényszermunkán töltött időkiesés miatt nem tudtak családot alapítani. Gyermekeik árvák lettek, szüleik elveszítették leszármazottjaikat. Súlyos sebek, ezek azonban mára többé-kevésbé begyógyultak Az interjúkban azért hangot adtak az idősek néhány szociális hátránynak. K. R. mondja, fia iskolai orosz tanulmányáról „…mosolyogtak valamit az órán. Erre a tanár üzent nekem, hogy a gyerek kinevette az oroszt. Rajtam meg bélyeg volt. Tudták, hogy kint voltam, meg hogy a szüleimet kitelepítették. Elmentem a tanárhoz, és kértem, könyörögtem, hogy ne tegyen alá. Elvághatta volna a gyerek tanulmányait, pedig nem volt buta, hát mérnök lett. Ezért meg kellett alázkodni.” K. M. nyugdíjazásáról: „az mondtam, nekem még van öt évem, ami beszámít. Azt mondta, milyen öt éved? Mondom: annyit húztam le Oroszországban. Azt mondja: az nem számít be, önként mentél!” A GULAG foglyainak hazatérésükkor problémáik adódtak gyermekeikkel, családjukkal való kapcsolatukban is. Beszéltem három férfivel, akik már éltek, amikor szüleiket (2 főnek az édesapját, egy személynek mindkét szülőjét) internálták. Ez idő alatt főként a nagyszülők támogatták az itthon maradt kiskorúakat. Mindhárom személy úgy emlékszik vissza, hogy hazatérésükkor nem ismerték meg szüleiket, „nem fogadták el” őket. Volt, aki édesapja szemére vetette, hogy maradt volna inkább kint, akadt, aki közölte édesapjával, hogy ő nem az apukája, mert ő kint van Oroszországban. Akinek édesanyja volt távol, három és fél évig, jobban kötődött nagyszüleihez, mint saját édesanyjához. Ezt a traumát nehezen tudták feldolgozni a szülők is és gyermekeik is, a kialakuló kötődési zavar a „hallgatásra ítéléssel” együtt vezethet a trauma generációk közötti átadódásához. Azok, akik a málenkij robotot fizikailag túlélték, nem biztos, hogy a szó lélektani értelmében is túlélők. Vikár György (1996) szerint ahhoz, hogy az ember igazán túlélő legyen, olyan életet veszélyeztető traumán kell átmennie, amely nem csak a halállal, de a személyiség épségének sérülésével is végződhet. Ezzel fenyegette az általam megkérdezett KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

93


túlélőket a büntetés réme is: „Féltünk a büntetéstől.” (K.R) „Ha véletlenül egy uborkatőre ráléptünk, már kaptunk egy ütést bottal.” (E.N.) „Fegyverrel kísértek bennünket” (K.R.) „(a hidegkamra) egy szoba ott semmi nem volt, csak a föld, meg a falak. És nem adtak be ennivalót.” (F.E.) „Én azért voltam hidegkamrán, mert (…) nem vártuk meg a nővért, hogy megnézze a tetveket.” (kétszer is elmesélte) (H. M.) „Én rengetegszer voltam hidegkamrán, mindig a nagy szám miatt. Mert azt hittem, hogy ott is adnak a szavamra…(nevet)” (R.M.) Élelemlopásért is hidegkamra járt, ez azonban „megérte”, mint azt megtudhattam R. Mtől. „Szökhettünk volna, de ha elkapnak bennünket, annál rosszabb...” (E.N.) „Büntetésből tettek fel a palahegyre is dolgozni.” (R.M.) „Mindig sorolta, hogy mennyi az adósságom, mert nem dogoztam annyit, amennyibe az a lötty került. Féltem, hogy még ennyit sem fogok kapni.” (H.M.) Félelemmel töltötte el az embereket az is, hogy senkit nem érdekel, hogy túlélik-e a munkát, s hogy senkit nem tesznek felelőssé, ha ők életüket vesztik. „Hát ott is haltak meg az emberek éjjelenként. Állandó jelleggel. Reggel jött az őr, kérdezte, hogy ki halt meg, és egy gyufás skatulya hátuljára felírta. Hát ezt a skatulyát – de ezt én láttam a saját szememmel – az őr azután eldobta. Hát ennyit ért az emberélet.” (S.T.) A Vikár György (1996) által megfogalmazott definíciót folytatva, ahhoz, hogy az egyén túlélővé váljon, a személyiség épségének fenyegetettsége közben viszonylagosan lelki egészségét, pszichés tartását meg kell tudnia őrizni. A fogolytáborokat tehát nem elég fizikálisan túlélni, ez hosszútávon ugyanis nem jelent életet. Vannak, akik úgy lettek túlélők, hogy bár nem tudták személyiségüket tökéletes épségben megőrizni, de hazatérve helyre tudták állítani annak egészségét. Az internáltság fájdalmából úgy lehet erőt meríteni, ha az ember fel tud idézni olyan tetteket, ahol a szolidaritás és az emberség jelent meg a szélsőséges helyzetben is. A tragédia tapasztalatát pedig kamatoztatni kell. Nehezíti a feldolgozást a dolgok megmagyarázhatatlansága, az, hogy nem illik életük történetébe, mert bűnt nem követtek el. Azok az egykori internáltak voltak interjúalanyaim, akik hitük vagy kreativitásuk következtében meg tudták teremteni viszonylagos lelki egészségüket, így személyiségük ép maradt. Nem csak kint, de itthon is kemény munkát igényelt az, hogy az áldozatok feldolgozzák az elszenvedett traumát. Nehezítette ezt a folyamatot, hogy nem beszélhettek róla a hazatérés után. Az optimizmus, az átértékelés sokuknak segített – s a szövegekben megjelennek a klasszikus elhárító mechanizmusok is, mint a korábban már említett elfojtás, a hasítás, a racionalizáció és ideologizáció. Az itthoni megbirkózási stratégiákra a következő példákat találtam: „Igyekszem is elfelejteni ezt a sok marhaságot.” (S.E.) „A jóra inkább vissza tud emlékezni az ember.” (P.J.) „Istennek hála, hogy voltam Oroszországban. Most így kapok 103 ezer Ft nyugdíjat, ha csak a saját jogon szerzett nyugdíj lenne, az csak hatvan-valahány ezer volna, azért mégse mindegy. Így kell ehhez hozzáállni, és akkor tudod túlélni…”(S. E.)

94



„Annyira igyekeztem kitörölni, csak a szépre emlékezem.” (F.E.) „Azért visszagondol az ember, hogy milyen jó, hogy én hazajöttem. Sokan nem jöttek haza.” (E. N.) „Én csak azt mondtam, hogy egyszer szeretnék oda visszajutni szabadon. Ez meg is adatott: egy társasutazáson részt vettem (…) nagyon jó érzés volt, hogy nem kísértek az őrök.” (S. E.) „Nem ártott ez nekünk, csak egy kicsit sok volt.” (S. E.) A kutatás feldolgozásának ezen a pontján fontos hangsúlyozni azt a tényezőt, hogy nem állt módomban a malenkij robot valós tapasztalatait híven tükröző mintát vizsgálni, a még élők száma ugyanis alacsony, főleg azoké, akiknek egészségi állapota egyáltalán lehetővé teszi az interjú elkészítését. Több túlélővel azért nem tudtam találkozni, mert sorstársai „alkalmatlan”-nak minősítették. Volt közöttük, akit éppen pszichiátriai osztályon kezeltek öngyilkossági kísérlet miatt, és akadt olyan fóbiás beteg, aki már az utcára is félt kijönni, nemhogy idegeneket beengedni. Akikkel interjút készíthettem, a legegészségesebbnek mondhatók. Az a véleményem, hogy ezt a kort (80-90 évet) meg sem élték azok, akiknek a legnagyobb szükségük lett volna a segítségnyújtásra. Visszatérve Vikár György elméletéhez, az internáltság fájdalmából úgy lehet erőt meríteni, ha az ember fel tud idézni olyan tetteket, ahol a szolidaritás és az emberség jelent meg a szélsőséges helyzetben is. Adataim alapján az emlékezést könnyíti, s elviselhetőbbé teszi a múlt fájdalmait, ha a személy fel tud idézni pozitív emlékeket is a múltnak ebből a szakaszából. Mindenkinek volt kedves, tréfás története az általam megkérdezettek közül. A legtöbb az orosz civilek vagy tisztek kedvességéről szólt. Nem csak a pozitív emlék, pontosabban a jót és rosszat egyaránt megjeleníteni képes integrált perspektíva segíthet a fájdalom feldolgozásában, hanem az is, ha van a fogságban töltött időnek az egyén számára tanulsága, értelme. Ez az Antonovsky-féle szalutogenetikus modellben (1987) mint a lelki egészség fontos összetevője jelenik meg. A szalutogenetikus modell összetevői: 1. az érthetőség (comprehensibility), az az elvárás, hogy ami történni fog, annak értelme lesz, megmagyarázható és anticipálható eseményként tűnik fel a személy életében. 2. a kezelhetőség (manageability): a szükséges erőforrások vagy közvetlenül a személy rendelkezésére állnak, vagy olyasvalaki rendelkezik felettük, akiben a személy bízni tud (a család, a segítő, a sors, Isten) 3. A jelentésteliség (meaningfulness): az életnek, az életeseményeknek érzelmi szempontból is értelme van, azaz érdemes elköteleződni, megfelelni a kihívásoknak. Az interjúkban erre a témakörre vonatkozólag a következő utalásokat találtam: „Megtanultam a kevésből is megélni.” (H.B.) „Tudtam értékelni ezek után az otthont, az ételt, a meleget.”(S.E.) „Nem gyűjtögetek. Bármikor jöhet valami, hogy megint hátra kelljen hagynunk mindent, amink eddig volt.” (E.N.) „Majd megennéd! Majd jó lenne ez még!” – hallották gyakran otthon a gyerekek, ha meghagytak valamit az ebédből. Ők azok a gyerekek, akiknek a szülei túlélték a szovjet lágerek valóságát. Az élet nagyon különböző területein érzékeltette utóhatását a kényszermunka. Gyermekeik betegségét kivétel nélkül minden túlélő az átlagostól eltérően, szinte szélsőségesen reagálta le. Beszéltem olyan leszármazottal, akit annyira féltettek szülei a sérülésektől, hogy felmenttették tornából, és ha egyet köhintett, már rohantak vele az orvoshoz. Van, akinek egykori GULAG fogoly szülei már-már hipochonder vonásokat mutattak, de nem maguknak képzeltek betegségeket, hanem a gyermeküknek. Folyton orvoshoz jártak, olyan indokokkal például, hogy a csecsemő egyik lába rövidebb. Akad példa a másik végletre is. KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

95


Aki éveket raboskodott, sok szörnyűséget látott, annak szemében egy kis láz, vagy egy esés a kerékpárral szinte semminek tűnik. „Aki beteg, az nyögjön, és forduljon a falnak” – mondogatta egy túlélő házaspár gyermekeinek, szinte közömbösen. Bármely szélsőség felé mozdul el a viselkedés, azt bizonyítja, hogy a szenvedés nem múlt el azzal, hogy a kényszermunkából hazaszállították a foglyokat: a transzgenerációs hatásokkal számolni kell. A poszttraumás stressz-zavar általános fogalma alá sorolják be az ún. ”túlélési szindrómát” is. Ennek következtében leggyakrabban a szorongás, ingerlékenység, az összpontosítás és az emlékezet zavarai, fáradtság, alvászavarok, rémálmok és pszichoszomatikus zavarok fordulnak elő. Továbbá megjelenik a „túlélő bűntudata”; az áldozatnak bűntudata van azért, hogy míg a barátai, rokonai, sorstársai egy része meghalt a fogságban, addig ő életben maradt. Egy vizsgálatból – amit Békés Vera Anna (2003) publikált „A holokauszt-szindróma” címmel – kiderül, hogy a holocaust megbetegítő hatása még ma is tart, hiszen 1990-ben 124 holocaust túlélő 46 százalékának tünetei a majdnem 50 eltelt év ellenére tökéletesen megfelelnek a poszttraumás stressz-zavar kritériumainak. Az nem derül ki a tanulmányból, hogy ez a kutatás az emigránsokkal, vagy a hazájukban maradt túlélőkkel készült-e, ugyanis a két csoport nem azonos módon és eredménnyel tudta feldolgozni a traumát. (Virág, 1996: 21) A ”túlélési szindróma” tünetei közül több is megjelenik interjúalanyaimnál, de a jelen vizsgálati keretek között nem minden tünetnél tisztázható pontosan hogy az a trauma következménye, vagy az időskor természetes velejárója. A trauma szövődményeként értelmezhető azonban számos szimptóma. Interjúalanyaim közül két fő emlékszik a hazatérés utáni időkből olyan visszatérő álmokra, ami kapcsolódik a kényszermunka emlékéhez. S. E. sokáig álmodott ezzel, de már egy ideje megszűntek a visszatérő álommotívumok, így nem is tud mit mondani róla, nem tudja már felidézni. S. E. memóriája más kérdésben is szelektál, rengeteg emlék kitörlődött. Sok kérdésemre nem tud válaszolni, nem emlékszik. Ennek korábban örült, mostanában azonban érdeklik a régi dolgok, így kérdéseivel sorstársait keresi fel. „Álmomban kint voltam, dolgoztam, kerestem a régi házakat, de nem találtam meg.”(nevet) – mondta E. B., majd felesége hozzáteszi: „Eleinte főleg sokat álmodott erről. Mikor éjjel úgy felriadt és oroszul kezdett beszélni. Jaj Istenem! – mondom, megint Oroszországban van. Nagyon nehezen nyugodott meg aztán.” „Sokszor rossz álmokban kísértenek a kegyetlen emlékek, s ha az idő sok mindent szépít is, a tényeket nem tudja megváltoztatni. A sebeket gyógyítja, de a hegek megmaradnak.”(Hirt, 2000: 55). „Éveken át azt álmodtam – már itthon – hogy készülünk hazafelé, és nem jön a vonat… és nem érünk haza soha”, „néha még ma is azt álmodom, hogy csomagolok…ilyenkor nagyon sírok álmomban”, „lidérc ez az emberben, akkor is, ha nem beszél róla” – mesélik a visszaemlékezők. (Tatár, 2008: 61-62.) A szakirodalom említi a holocaust közvetített, transzgenerációs traumáját (Virág, 1996). Valószínűsíthető, hogy éppen így jelen van a GULAG fogolytáborok egykori áldozatainak leszármazottjainál is, amelyet azonban még nem vizsgáltak. Virág Teréz vezetésével 1990-ben alakult meg a magyar holocaust túlélők első beszélgető csoportja, ami a KÚT nevet viseli, ez később kibővült a túlélők pszichoterápiájára specializálódott szakrendeléssel. Céljuk, hogy a csoport pszichés támogatást, és terápiás segítséget nyújtson

96



mindazoknak, akik üldöztetést szenvedtek el, elsősorban a holocaust túlélőinek, de a klienskört idővel bővíteni kívánják a többi második világháborús fogolytábor túlélőivel. Az idő múlásával az áldozatok gyermekei, unokái lettek a csoport résztvevői. Virág Teréz, a transzgenerációs trauma kutatója állítja, hogy a fogolytábor okozta trauma megjelenhet a második, sőt a harmadik generációban is. „Emlékezés egy szederfára” című könyvében (Virág, 1996) felsorolja, mi lehet a kiváltója annak, hogy a trauma átadódik az utódoknak. A legkézenfekvőbb, hogy az anya a külvilágot fenyegetőnek, rossznak érzi, így gyermekét túlvédi, nem tudja leválasztani magáról. Előfordult azonban ennek az ellentéte is, az apa bántalmazásának hátterében az állt, hogy gyermekét felkészítse a világ kegyetlenségére, mert nézetei szerint így lesz képes életben maradni. A nyelvhasználatban öröklődik a kód, azaz bizonyos szavak által is közvetítődhet a trauma, ami a szülőben összekapcsolódik a lágerélménnyel (pl. kenyér, bánya, szögesdrót, vagon, tábor). A fenti szavak használatakor a szülő érzelmi állapota megváltozik, amit a gyerek megérez, ráérez a fenyegető, szorongató érzésekkel terhelt titokra. A transzgenerációs trauma tünetei között szerepel a szorongás, a bizonytalanság érzése, az aggódás és a depresszió. Van válasza a szerzőnek arra is, hogy hogyan lehet a traumaátadást megakadályozni: beszélni kell a múlt szenvedéseiről, tudatosítva, hogy az már lezárult, úgy hogy eközben átélje az ember a jelen örömét és higgyen a jövőben, várja azt. Koltai Mária (2001) szerint a transzgenerációs trauma egyik alkotóeleme az elgyászolatlan gyászok hatása az utókorra. A GULAG túlélőkre igazán jellemző az elfojtott gyász – szemben a holocaust túlélőkkel, akik az elhunyt családtagok emlékét életben tartva nevelik az emlékmécses-gyermekeket, ami más típusú, de szintén súlyos identitásválsághoz vezet. Az elakadt gyász megrekedt családi (és egyéni) fejlődéshez vezet, így az egykori szovjet fogolytáborokban elhunyt személyek egyenes- és oldalági leszármazottaival a segítő szakemberek feladata, hogy az elgyászolatlan régmúltat feltárják az egész családot tekintve, és támogassák a gyászfolyamatot. Eddig kevés erre a témára vonatkozó adatot sikerült beszereznem a leszármazottaktól. Beszéltem olyan túlélővel, aki fia alkoholbetegségét ennek tudja be. A fiú nem tudta feldolgozni, hogy szeretett édesanyjával hogyan bántak, hogyan alázták meg, anyja szerint ezért nyúlt az üveg után. A szülői ”túlféltés”, amit Virág (1996) említ, szintén megjelenik több GULAG túlélő életében. Ez jó példája az átörökítésnek: ismerek olyan családot, ahol a túlélő anya féltette irracionálisan lányát, aki ugyanígy tett saját lányával. Ma már az unokának is van egy lánya, aki azonban felismerte, hogy nem kell mindentől megóvnia a gyermekét, hiszen az ő életét sem tette ezzel saját anyja könnyebbé. Eszerint a harmadik generációnak sikerülhet az átörökített mintát tudatosítani és megtörni, de ha a torz viselkedésminta nem válik reflexió tárgyává, szakember bevonására van szükség. Feltettem a kérést interjúalanyaimnak, hogy fontosnak találják-e megismertetni a magyar társadalommal a GULAG és a malenkij robot mibenlétét. A válaszokból kiderült, többen úgy gondolják, hogy az iskolában ez a téma a tananyag (törzsanyag) részét képezi, pedig nem így van. Miután tisztáztuk a félreértést, a válaszokban megfogalmazódott a csalódottság a fiatalok érdektelensége miatt. Ezt mindannyian szomorúan nyugtázták, hiszen a közöny gyakran saját leszármazottaikat is érinti. „Nem is érdekli őket!” (E. B.) „Máma már nem érdekli az embereket, hogy mi ott mit szenvedtünk.” (P.J.) KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

97


„A fiatalok nem szeretik, ha beszélünk erről.” (H.M.) Mindezen túl azonban a megkérdezettek döntő többsége fontosnak találná azt, hogy erről többet tudjon meg a világ. Ennek indoklása: „Igenis beszélni és írni kell róla, hogy tudja meg a világ, hogy többé soha ne fordulhasson elő. Hogy ártatlan embereket halálba visznek, meg munkaszolgálatra, – a másik halálba.” (M. J.) „Hát jó volna, hogyha tudna róla azért, hogy ilyen volt, hogy többet ilyen ne lehessen.” (E. N.) „Történelmi viszonylatban erről jóformán semmi nincs, pedig hány ezer ember meghalt.” (S. M.) „Ne kövessük el azt a hibát, amit már millióan elkövettek előttünk.” (S. E.) „Most már nektek fontos, hogy erről beszélve legyen. Hogyha azt akarjátok, hogy ne felejtsék el.” (S. M.) „Fontosnak tartanám, de annyira el van már minden ferdülve. Már nincs hazafias érzés az emberekben.” (S. T.) „Jó, ha tudnak a fiatalok erről, én nem nagyon szeretek beszélni róla, csak azért vállalom, hogy valaki tudjon róla, hogy ilyen volt, hogy ne legyen többé ilyen. Csak nem mindenki hiszi el, hogy ez így volt.” (H. M.) A hit kérdése másoknál is felmerült. Van, aki hipotetikus formában megfogalmazott kérdésemre sem tud választ adni, annyira ragaszkodik saját elgondolásához, miszerint ezt úgy sem hiszi el a világ. „Ezek a fiatalok el se tudják képzelni, és el se hiszik, amit én elmondtam. Egyszer elmondtam Csabán, azt mondták nem igaz, így nem lehet dolgozni.” (P.J.) „Hiába mondom, senki se tudja elképzelni, és elhinni, hogy mi ott min mentünk keresztül.” (H. M.) A kollektív információhiány oka: „Annak idején nem is engedték, hogy erről tudjanak valamit.” (E. B.) Végül az objektív kép kedvéért idézek a szkeptikusoktól is, akik nem tartják fontosnak, hogy bekerüljön a málenkij robot a történelemkönyvekbe. „Feledésbe fog merülni, persze nekünk már mindegy…” (K. R.) „Énrajtam ez már nem segít.” (S. E.) A holocaust foglyainál a következőket figyelték meg a kiszabadítás után: „...azt a benyomást kelti, mintha valamiféle lelki kényszer alatt állna, annyira kényszerű ez a mesélés, ez a „muszáj beszélni.” (Frankl, 1988:93) Ezt az érzést a málenkij robotról hazatértek a megfélemlítések következtében nem élhették át. „Nem beszélt erről senki. Azt mondták Debrecenben, hogy ha beszélünk erről, megyünk Szibériába.” (S. M.) „Beszélni ezüst, de hallgatni arany.” (K. M.) A legtöbben szülőkkel, házastárssal ennek ellenére beszéltek róla, lefüggönyözött házban, zárt ajtók mögött, de a leszármazottakkal csak azok felnőtté válásakor: „Eleinte nem volt szabad beszélni róla. Nem lehetett tudni, hogy melyik gyerek hol mond el valamit. (…) Nem is érdekelte talán őket. Tavaly beszéltünk róla nekik (gyermekeiknek – S.Zs.), és akkor csak hallgattak.” (E.B.) „A gyerekek akarják mindig, hogy beszéljünk róla. Mindig mondják, hogy olyan keveset tudnak róla.” (K.R.) „A rendszerváltás után mondtuk csak el részletesen a gyerekeknek. De még most se tudnak mindent. A lányom nem is szereti, ha felhozzuk ezt.” (S. E.) Az ok, amiért a rendszerváltás után a legtöbbjük megtörte kényszerű hallgatási fogadalmát:

98



„A bátyámék mikor itt ebédeltek, mindig beszéltek róla. Én mindig felálltam az asztaltól és elmentem. Nem szerettem beszélni erről, meg féltem is. Csak mostanában már beszélek. (Miért? – S.Zs.) Mert már egyre kevesebben vagyunk, akik elmondhatjuk.” (M.J.) Gulyás Gyula és Gulyás János (1990) filmszociográfiai könyve megerősít abban, hogy a málenkij robot túlélőinek sokat tud segíteni, ha kibeszélik magukból az ott történteket. Egy dudari idős úrtól, Kovács Árpádtól idézem a következő történetet: „Éjjel olyan rosszul lettem, hogy meg akartam fulladni, meg futni akartam. Mondom a feleségemnek reggel, nagypéntek reggelre lett ez, - Azonnal adjál nekem ruhát, öltözök, megyek az orvoshoz. Kimentem a bányához, az üzemorvoshoz, mondtam neki: - Legyen szíves, nekem, doktornő, adjon beutalót az ideggyógyászatra, mert elfutok. (…) Adott beutalót, így elmentem. (…) Közvetlen behív a főorvosasszony, az ideggyógyász. - Na, Kovács, mondja el, miért volt leülve, mit csinált, kit vert meg, kit gyilkolt meg? - Nézze főorvosasszony kérem, ez olyan dolog volt, hogy én 17 éves voltam és így és így történt. És amit itt maguknak elmondtam, azt végig elmondtam. Azt mondja: - Mondja csak, mondja csak, érdekel, kíváncsi vagyok rá! Mondja csak Kovács bácsi, mindent mondjon el! Akkor már énnekem semmi bajom nem volt, mikor kiöntöttem a szívemet, semmi bajom nem volt. Mondom: - Főorvosasszony, kérem, a Jóisten áldja meg magát. Higgye el, hogy engemet még ezen a területen, és ebben az ügyben senki ilyen szívesen és ilyen kedvesen nem hallgatott meg sohasem, mint maga. Nagyon szépen köszönöm magának, hogy ilyen nagyon kedves és aranyos volt velem szemben.” Frankl (1988) kategorikusan kijelenti, hogy téved, aki azt hiszi, nincs lelki gondozásra szüksége annak, aki kiszabadult a fogolytáborból. A lelki gondozás célja, hogy az áldozat figyelme a jövőre irányuljon. Az ember értékítélete megzavarodik a fogolytábort elhagyva, és csak fokozatosan vezethető vissza ahhoz, ami korábban természetes volt, hogy annak sincs joga rosszat tenni, aki sok rosszat elszenvedett. Böszörményi-Nagy Iván fogalma, a destruktív jogosultság jól jeleníti meg a transzgenerációs áttevődés veszélyeit: a traumatizált személy feljogosítva érezheti magát arra, hogy kompenzációt kapjon a sérülésekért, s ha ez elmarad, nehézséget jelenthet számára, hogy ő maga megfelelő mértékben gondoskodóvá, kapcsolataiban elevenné, fejlődőképessé váljék. (Böszörményi-Nagy, Krasner 1986). A dezintegrált személyeknek segítségre van szüksége ahhoz, hogy újra integráltak legyenek – véli ezzel összhangban a haláltábort megjárt Bettelheim (1999). A segítséget azonban az általam vizsgált csoport, a málenkij robot illetve a GULAG túlélői semmilyen formában nem kapták meg. Vikár György (1996) szerint segítséget jelentene az egykori internáltaknak, ha pszichoterápiás keretek között beszélhetnének az átélt szenvedésekről, - ennek a szükségletnek az oka pedig a kényszerű hallgatás, amire sokáig kárhoztatva voltak. Vikár szerint is gyakori tünet lehet a szorongás, amit a segítőnek észre kell venni az áldozatnál, és segíteni a feldolgozásban. Erikson (2002) én-identitás elméletéből megtudhatjuk, hogy az időskort – ami az érettség elérésének kora – az integritás és a kétségbeesés párharca, a sikerek és kudarcok, az egészség és betegség feldolgozásának képessége, s egyfajta transzcendens irányulás jellemzi. Az életúttal való megelégedés vagy elégedetlenség fontos szerepet játszik ebben a korban, s a megtett út könnyebben átlátható, ha az idős embernek van hallgatósága, akinek KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

99


elbeszélheti a legfontosabb mozzanatokat. Fontos a visszatekintés, a számadás, amikor sorra veheti döntéseit, sikereit, kudarcait, főleg feldolgozatlan traumáit, élete fontos fordulatait. Ha a mérleg azt mutatja, hogy az élete alapjában véve értelmes volt, választásai és tettei alapvetően helyesek voltak, akkor elérkezik az énintegritás-érzés, a bölcsesség állapotába. Az élettel való megelégedés következményeként tud szembenézni a halállal. Több szerző véleménye egyezik tehát abban, hogy az ilyen traumát átélt idős embereknek segíthet az, ha elmesélhetik életük történetét, és közben kibeszélhetik szenvedéseiket. Az én témám esetében ez akkor valósul meg, ha elmondhatják végre, hogy mi történt velük valójában 1945-től a Szovjetunióban, és ha aki hallgatja, hisz nekik. Nem kell terapeutának lenni, csak érdeklődőnek. Kutatásommal – amely ebből a szempontból az akciókutatás kritériumainak is megfelel – szerettem volna hozzájárulni, hogy interjúalanyaim elbeszélhessék életük tragédiáját. A történetmondás tapasztalt hatásairól is megkérdeztem interjúalanyaimat, emellett figyeltem az azt kísérő nemverbális kommunikáció néhány fontos aspektusára. Minden interjúalany örült, hogy beszélgettünk – persze ez szólhat az idősek magányosságáról is. Többen annyira örültek, hogy ajándékkal kedveskedtek, és kérték, hogy mindenképp látogassam meg őket a jövőben. Több interjúalanynál éreztem, hogy kimondottan a beszélgetés témájának örül. „Na, most jól kiöntöttük a lelkünket.” – mondta például beszélgetésünk lezárásakor K.R., ami arra enged következtetni, hogy megkönnyebbülést okozott neki elmondani a hatvan évvel ezelőtt történteket. „Sok. Elmondanám sokszor, gyorsan, csak hogy kijöjjön. De egy könyvet lehetne… Ha ki tudnám úgy fejezni magam.” E. N. elejtett megjegyzéséből lehet arra gondolni, hogy négy órás beszélgetésünket kevesli. Vágya, hogy egykori szenvedésit megoszthassa a világgal egyértelmű – ez nem meglepő, hiszen ő az a személy az interjúalanyok közül, aki eddig a legkevesebbet beszélt múltjáról. Örök félelemben élt, és él a mai napig. Az, hogy könyvet lehetne írni a témáról, csak a kint szerzett ”élmények” mennyiségét szemlélteti, erre nem vágyik, hiszen az interjúhoz sem adta nevét. E. N. a következőképp fejezi ki, hogy neki nem pusztán a beszélgetés hiányzik, hanem a történtek érzelmi tartalmának felszínre hozása, feloldása: „Az ember még csak elmeséli, az is valami, de inkább sírna, mint mondaná.” (E. N.) Aki tehát a legkevesebbet beszélt, annál akadt el leginkább a személyes veszteségek elgyászolásának folyamata. A kibeszélés hasznosságának kutatása közben fontos motívumra leltem, mégpedig arra az ismert tényre, hogy nem elhanyagolható a beszélgetés hasznossága szempontjából, hogy ki a ”másik fél”. „Veled jó erről beszélni, mert te ismered és elhiszed ezt.” (K.M.) A hit kérdése másoknál is felmerül, egyikük csalódottan mondja: „Erdmannak (ő írta meg a gyulai deportálások történetét – S. Zs.) elmondtam, mikor könyvet írt, de még ő se hiszi el, hogy velünk mi volt. Hogy mi ott mit dolgoztunk, mit szenvedtünk.” (H. M.) Ebből a szempontból vizsgálva a témát, jogosan felmerül az igény, hogy ilyen típusú segítő beszélgetésben aktív hallgatóként megfelelő végzettségű, kulturálisan kompetens személy legyen jelen. Fontos, hogy a segítő szakmában dolgozók ismerjék a történelmi traumákat, hiszen nem merül fel a hit és kétely dilemmája, ha pontosan tudják az igazságot. Érdekes, hogy az interjún kívüli helyzetekben többen hárítják ezt a témát, így kerülik

100



a sajnálatot, óvják meg magukat a túláradó érzelmektől. Ilyen típusú választ leginkább férfiaktól kaptam, hiszen az elérzékenyülés a hagyományos férfi-szereppel nem egyeztethető össze. „Nem szeretek beszélni róla, a legutóbbi időkben érzem, hogy érzékenyebb vagyok, ez nekem nem jó. Van, aki még ingerültebb, de én nem. Csak kerülöm ezt a témát.” (S.T.) „Nem jó ezt felhozni. Rossz erről beszélni, nem szívesen beszélek erről.” (S.M.) Az interjú hatással volt a kérdezettekre, a rövid távú negatív hatások reményeim szerint hosszú távon átfordulnak majd. „Néha egész hátra kerül, de most jól felkavarodott.” (K.M.) „Az emberben előhozza a régi dolgokat, majd lehet, hogy az esti pihenésem nem lesz nyugodt. De ezt nem lehet elfelejteni, csak túlteszi magát rajta az ember.” (E.N.) Összességében elmondható, hogy az egykor kényszermunkára internált idős emberek jelentős része igényli a traumatikus eseményről való beszélgetést, ha megfelelő keretek között értő hallgatóságra talál. Megbeszélés A jelen vizsgálatból is kiderül, hogy a történelmi traumák nem „egyszeri” történésekből származnak, hanem hosszútávon érlelődő politikai gonosztettekből fakadnak, amelyeket a XX. század totalitárius rendszerei jutattak társadalmi szintre. E politikai gonosztettek áldozatai több százmilliós népcsoportok világszerte. A magyarországi német kisebbségiek meghurcolása és megalázása a második világháború utáni években (1945 után) azok százezreinek kitoloncolását jelentette egyrészt szovjet munkatáborokba („málenkij robot”), másokat pedig kitelepítésekre ítéltek Németországba, mint ártatlan „háborús bűnösöket.” Traumatizált társadalomban élünk. Nemzetünk nagyon sok negatív, feldolgozatlan emlékkel él együtt, szinte nincs is olyan társadalmi csoport, amelyik az elmúlt 60-70 évben ne szenvedett volna. Kegyetlen diktátorok, s az általuk támogatott eszmék, ideológiák váltogatták egymást, amelyek – változó „célcsoportokkal” – kirekesztőleg, pusztítólag hatottak. Kopp és Skrabski (1995) kutatása a magyar lelkiállapotra, s a vele összefüggő megbetegedésekre irányítja a figyelmet. Mindezen nem segít múltunk problémáinak tagadása. Más országok – köztük pl. Németország – szembenéztek a második világháborús tetteikkel és a traumákkal. Fontosnak tartom egyfelől, hogy – megtörve a hallgatást – a társadalmunk számára közvetített általános ismeretanyagnak legalább minimálisan része legyen a GULAG és a málenkij robot. Másrészt szisztematikus kutatások révén fel kell tárni, hogy milyen megbetegítő hatásokat örökítenek át a mai napig generációról generációra a különböző típusú szovjet lágerekből hazatért egykori foglyok családjukban. Ehhez megfelelő intézményi háttérre, finanszírozásra és több szakemberre lenne szükség! Ha egy zsidó származású ember pszichológushoz megy, az első kérdés, ami felmerül, hogy volt-e valamilyen holocausttal összefüggő trauma a családjában? Jó lenne ott tartani, hogy azt is megkérdezzék a szakemberek, érintett volt-e a családja a sztálini diktatúra valamely szörnyűségében (nem teszek különbséget a szovjetunióbeli kényszermunkatáborok, a hadifogság, vagy Recsk és az Andrássy út 60. között). Jelen kutatás egyike az első lépéseknek afelé, hogy a magyarországi német nemzetiségi kisebbség második világháborúval kapcsolatos, valamint az azt követő események okozta KUTATÁS, PROFESSZIONÁLIS GYAKORLAT

101


traumáinak jelenségvilágát feltárhassuk. Társadalmi és kulturális kérdések iránti érzékenysége, kapcsolati fókusza folytán a szociális munka, mint professzió jelentős szerepet vállalhat a történelmi traumák feldolgozásának folyamatában, mind az egyének, mind a családok, mind pedig a közösségek szintjén. Irodalomjegyzék: Antonovsky, A. (1987). Unraveling the Mystery of Health. How People Manage Stress and Stay Well. Jossey - Boss Publishers, San Francisco. p. 17. Békés, V. A. (2003). A holokauszt-szindróma http://www.szombat.org/archivum/h0404h. htm Bettelheim, B. (1999). A végső határ, Budapest: Európa Bognár, Z. (2001): Magyarország II. világháborús hadifogoly-vesztesége. In (szerk.: Ruszin, U. O.): 60 éve kezdődött a második világháború. Az 1999. december 8-án a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban megtartott nemzetközi tudományos emlékülés előadásainak anyaga. Uzsgorod [Ungvár]: Misztecká Liniá Kiadó, 46-55. p Böszörményi-Nagy, I. – Krasner B. R. (1986): Between Give & Take: A Clinical Guide to Contextual Therapy, Bristol: Brunner/Mazel. Dobozi, E. (1991). „Csak a napnyugtát néztük… ” Elhurcolt magyar nők a Donyecben. Debrecen: Csokonai Kiadó. Dr. Koltai, M. (2001). Szuicídium a családban. A transzgenerációs hatások elemzése. Doktori disszertáció. Pécs: PTE Pszichológiai Intézet. Erdmann, Gy. (szerk.) (1990). Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek a szovjet munkatáborokban. Gyula: Békés Megyei Levéltár. Erikson, E. H. (2002). Gyermekkor és társadalom. Budapest: Osiris Kiadó. Frankl, V. E.(1988). … mégis mondj Igent az életre! Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort. Budapest: Pszichoteam Mentálhigiénés Módszertani Központ. Gulyás Gy. – Gulyás J. (1990). Málenkij robot. Filmszociográfia a dudari leventék szibériai lágeremlékeiről az Uraltól Kolimáig. Budapest: Századvég. Hirt Julianna visszaemlékezése alapján lejegyezte Sipos, I. (2000): Amiről hallgatni kellett… ”Malenkij robot” a Szovjetunióban. Életsorsok a XX. Században. Miklósi. Kopp, M. – Skrabski, Á. (1995). Magyar lelkiállapot. Budapest: Végeken Kiadó. Kormos, V. – Várhelyi, A. (1990). Emberrablás orosz módra. Budapest: Kelenföld Kiadó – Magyar Nők Lapja Egyesület. Rózsa, P. (1989). Ha túlélted, hallgass! Budapest. Szebeni, I. (1993). Haza fogunk menni. Kényszermunkán a Szovjetunióban 1944-1949. Debrecen: Piremon. Tatár, R. (2008). Túléltük! Emlékezések a malenkij robotra. Szeged: Constans. Varga, É. M. (szerk.) (2006). Magyar hadifoglyok a Szovjetunióban Dokumentumok (1941-1953). Magyar - Orosz Levéltári Együttműködési Bizottság közös kiadvány. Moszkva – Budapest. Vikár, Gy. (1996). Válság, túlélés, kreativitás. Budapest: Balassi Kiadó. Virág, T. (1996). Emlékezés egy szederfára. Budapest: KÚT Pszichoterápiás Rendelő.

102


DR. GERGELYNÉ DR. TÓTH ÉVA: „SZASZ – EWING - KÓR A YOUNG KORBAN” Budapest, Ad Librium, 2009. 288 oldal. Ára 2990 Ft. ISNB 978-963-9934-05-4 A szerző 17 éves lányának egyik utolsó kívánságát teljesítette, amikor a könyvet megírta. A történet főhőse Gergely Alexandra, akinél 16 éves korában diagnosztizálták a Ewingsarcomát, egy csontdaganatot, amely 80%-os valószínűséggel 8-25 éves korban jelentkezik. A szerző orvosként és édesanyaként egy személyben kísérte végig lánya emberfeletti küzdelmét a halálos kórral. Magyarországon még senki nem írt ilyen hiteles esetleírást a daganatos betegségek kezeléséről, az onkológia tehetetlenségéről, a kemoterápiák mellékhatásairól, a Ewing-sarcomáról. A könyv egyediségét hatványozza, hogy Szandra internetes naplójával ötvözve íródott, így az olvasó úgy érzi, mintha „Anyi és Szandri” közös alkotását tartaná a kezében. A könyv szakmai szempontból a haldokló betegekkel dolgozók számára alapvető olvasmánynak tekinthető. Nem pusztán egy 17 éves lány halálos betegségének és búcsúzásának története az élettől, hanem mély emberi érzések, akaraterő, életerő, szeretet, küzdeni akarás, összetartás áll a történet fókuszában. Az első fejezet Szandra gyermekkoráról szól, melyben a családalapítás szépségeivel és nehézségeivel, Szandra és testvérei születésének történetével ismerkedhet meg az olvasó. A második fejezet a betegség kialakulását mutatja be, a legapróbb tünetek megjelenésétől a diagnózis felállításáig. A történet során az olvasó szinte a család részévé válik, együtt izgul és reménykedik az utolsó pillanatig, ahogyan Szandra is a végsőkig küzd, élni akarása minden fájdalmat és szenvedést felülmúl. A következő fejezetnek az édesanya A recidívától a halálig címet adta, melyben Szandra utolsó napjait kísérheti végig az olvasó. Tiszteletreméltó a család hozzáállása, ahogyan elfogadják az elfogadhatatlant, a 17 éves, fiatal és életerős, szeretett lányuk elvesztését. Szandra viselkedése példaértékű: a betegsége alatt hirtelen felnőtté válik, felelősségteljes döntéseket hoz, és soha nem adja fel. Fájdalmai és szenvedései ellenére képes erőt és reményt sugározni családjának, környezetének, blogján keresztül emberek százainak. Betegsége végső szakaszában még annyi ereje marad, hogy megfogalmazza édesanyjának utolsó akaratát: hamvait álmai helyszínén, a Maldív-szigeteken szórják szét, ha már életében nem juthatott el oda. A könyv negyedik fejezetében az édesanya bemutatja, hogyan teljesíti a család Szandra végakaratát. Hamvait az Indiai-óceán lagúnáinak sekély vizébe szórták. A Befejezésből megtudhatjuk, hogy 2007. április 20-án, Szasz (Szandra) 18. születésnapján megalapították a Gergely Alexandra Emlékdíj Alapítványt. A szervezet minden évben emlékdíjat ad át egy arra méltó személynek: ők olyan hétköznapi hősök, akik környezetükben arra törekszenek, hogy a körülöttük élő hátrányos helyzetű emberek mindennapjait megkönnyítsék. Az alapítvány másik nemes célja, hogy anyagilag támogassa a rászoruló Ewing-sarcomás beteg gyermekeket. A haldokló betegekkel dolgozó szakemberek Szandra betegségének lefolyása kapcsán végigkövethetik a haldoklás Elisabeth Kübler-Ross (1988) által leírt fázisait. A betegség RECENZIÓ

103


diagnosztizálásakor a család első reakciója az elutasítás: az édesanya, bár orvos, a leletek kézbevételekor egyszerűen nem akar hinni a szemének. Aztán következett a düh szakasza: miért ilyen igazságtalan az élet, egy 16 éves, tervekkel és életerővel teli kamaszlány hogyan lehet haldokló beteg? A betegség súlyosbodása során az egész család az idővel alkudozik, minden lehetséges gyógymódot kipróbálnak a tünetek enyhítése és az elkerülhetetlen halál késleltetése érdekében. Szandra rendületlen küzdelmét támasztja alá az a tény, hogy esetében kimarad a depresszió fázisa, nem adja át magát az önsajnálatnak. A 17 éves kamaszlány felnőtt érettségét bizonyítja, hogy még azelőtt eljut a belenyugvás fázisába, mielőtt fizikailag teljesen ledöntené a kór, visszamegy iskolájába osztályfőnökéhez elbúcsúzni, családjával fokozatosan tudatja minden végakaratát. Erre sok idős haldokló beteg sem képes, fiatalon az érettség ilyen fokára eljutni tiszteletreméltó, egyben megrázó. A család törekedett a lehető legjobb körülményeket megteremteni lányuk otthoni ápolásához. Jól érzékelhető az a „távolság”, mely az otthoni és az intézményi ápolás között húzódik. Szandrát betegsége alatt több kórházban kedvesen, szeretettel ápolták, de amint lehetett, siettek haza édesanyjával a megszokott környezetbe. Minden haldokló beteg természetes kívánsága, hogy saját otthonában, szerettei körében vehessen végső búcsút az élettől. Szandrának ez megadatott. Az egészségügyi dolgozók számára példaértékű lehet az édesanya viselkedése: reakciói, nyugodtsága, figyelmessége, ahogy a súlyos beteg gyermeke mellett áll és támogatja minden körülmények között. Ez a könyv méltó emlék Szandra számára, aki törékeny testében annyi fontos üzenetet hagyott számunkra az élet szépségéről, a küzdeni tudásról, az emberi kapcsolatok fontosságáról. Rengeteg apró részletet olvashatunk a család mindennapjairól, a testvérek szeretetéről, az anya és lánya közötti szoros kapcsolatáról. Jó szívvel ajánlom e könyvet, amely életerőt, élni akarást, türelmet, kitartást és szeretetet sugároz, minden embernek; az egészségügyben dolgozó szakemberek számára pedig rengeteg információt nyújt az élet vége felé közeledő betegek humánusabb, méltóságteljesebb ellátásáról. Mucsi Georgina

104

RECENZIÓ

EURÓPA KULTURÁLIS FŐVÁROSÁNAK SZOCIÁLIS PROJEKTJEI: KÖZÖSSÉGFEJLESZTŐ KEZDEMÉNYEZÉSEK 2010-BEN COMMUNITY PROJECTS OF PECS, EUROPEAN CAPITAL OF CULTURE IN 2010. KNYIHÁR ÉVA: With Istanbul (Turkey) and the Ruhr-region (Germany) Pécs is one of the European Capitals of Culture in 2010. Many of the cultural programmes convey the messages of community development: the special experiences of community participation and joint actions, and the reconstructive power inherent in collaboration and co-evolution. ECoC projects are a special opportunity for university students to participate in community development programmes. Isztambul és a Ruhr-vidék mellett Pécs 2010-ben Európa egyik Kulturális Fővárosa. Az egész éven át tartő rendezvénysorozat számos eleme hordozza a közösségfejlesztés üzeneteit: a társadalmi részvétel, a közös cselekvés erejét, az együtt-fejlődés különleges élményét. Az EKF projektjei az egyetemi hallgatók számára jó lehetőséget kínálnak a formális és informális részvételre, az önkéntes munkára a közösségfejlesztés területén. Az alábbiakban néhány kezdeményezésre hívjuk fel az érdeklődő olvasó figyelmét: Krétakör Majális: városterápiás akciósorozat a kortárs színházművészet nyelvén 2010 tavaszára a szervezők a bányászmúlt képviselői, a diákok, valamint kreatív műhelyek összefogásával létrejövő háromnapos társadalmi performance-ban való részvétel lehetőségét kínálják. Léteznek olyan kortárs színházi irányzatok, amelyek abból a közegből merítik a történeteket, ahol éppen megjelennek. Saját közönségük szolgáltatja a témát, írja a színdarabot, esetleg játssza is a történéseket, így egy konkrét helyszínre, alkalomra, közösségre építő eseményt próbálnak meg létrehozni a produkcióban résztvevők. Az alkotók és a résztvevők egy háromnapos tavaszünnep alatt közösen járják be a várost, megnyitják a külvárosi aknákat, elmesélik eddig el nem mesélt történeteiket. Olyan túrát kínálnak, amelynek során együttes műhelymunka keretei között hozzák létre közös produkciójukat. A Krétakör Majális kortárs színház három felvonásban, a város szövetébe komponálva. A három nap eseményei egy nagy történetet mesélnek el – a folyamatot az alkotók városterápiának nevezik. Ugyancsak 2010 májusában, a hónap első napján a Pécsbánya melletti Széchenyiaknánál a Labor Szociális Szövetkezet közreműködésével létrehozott kreatív „gyárban” nagyszabású performance veszi kezdetét. Május másodikán vezetett túra során a keleti városrész izgalmas helyszíneit, öntevékeny csoportjait, a helyi közösségi élet jellegzetes szereplőit ismerhetik meg az érdeklődők. PLACCC Fesztivál és Szomszédünnep A PLACC Fesztivál programjai újfajta, a megszokottnál jóval nagyobb befogadókészséget kívánnak meg a nézőtől. A holland Compagnie Dakar társulat helyszín-specifikus produkciójának közönsége rendhagyó nézőtérről figyelheti egy színházi thriller BESZÁMOLÓK

105


kibontakozását. A külföldi és magyar alkotók részvételével készülő uránvárosi Lakás-kalandtúra olyan előadást jelöl, amelynek jeleneteit a nézők más és más magánlakásban láthatják, a különböző helyszínek könnyű tízperces sétával érhetők el. Emellett a pécsi Déli Szél Kollektíva land art installációival szemünk láttára rajzolja át a város eldugott szegleteit. A rendezvény szorosan kapcsolódik a pécsi Szomszédünnephez. Az 1999-ben Párizsból 10 000 résztvevővel indult kezdeményezés célja, hogy közelebb hozza egymáshoz az egy lakóközösségekben élőket. 2004 óta több mint 150 európai városban, továbbá Kanadában, Törökországban és Azerbajdzsánban is megszervezik a szomszédünnepet. A program lényege, hogy ezen a napon 4-5 szomszédos család, közösség kimegy a közeli térre, parkba, vagy összegyűlnek egyikük házában, udvarában, és együtt főznek, egy asztalhoz ülnek, beszélgetnek. Civil szervezetek, lakótársulások bevonásával a szervezők olyan szórakoztató programokat is szerveznek e napon, amelyek megtörik a nagyvárosok lakóinak elszigeteltségét, elősegítik az együttműködést, a kapcsolatteremtést, így a közösségi életérzés megfogalmazását. A közösségi terek használata és funkciója is új értelmet nyer. Egészség, közösség, kultúra A Családi Egészségnap egy, a romák egészségügyi helyzetével és egészségnevelésével foglalkozó konferenciából, és az egészséges életmódot, egyben a cigány kultúrát, szokásokat népszerűsítő fesztiválból áll. A program időtartama alatt ingyenes szűrővizsgálatokra is lehetőség nyílik az érdeklődők számára. Az Európai Migrációs Egészségügyi Konferencia az év egyik kiemelkedő tudományos rendezvénye. A tartósan az unióban élő migránsok száma az EU 27 tagországában jelenleg, mintegy 50 millióra tehető. Ma már köztudott tény, hogy az unió demográfiai helyzete miatt a befelé irányuló munkaerő-vándorlás gazdasági szükségszerűség. A schengeni határövezethez való csatlakozással Magyarország elsőrendű cél-és tranzitországgá vált, és ennek következtében mind a szabályozott, legális, mind a szabályozatlan, illegális, nem dokumentált migráció növekvő trendjével és a hozzá kapcsolódó egészségügyi kihívásokkal számolnunk kell. Az European Public Health Association (EUPHA) konferenciáján Európa vezető egészségpolitikusai (EC, WHO) és a kérdés neves katatói foglalkoznak ezzel a napjainkban rendkívül aktuális problémakörrel. Építőművészet, képzőművészet és kreatív közösségek A Temporary City Pécs, a Ruhr-vidék és Isztambul közös urbanisztikai projektje, melyben a három város műszaki egyetemeinek építész, környezet-és településtervező hallgatói dolgoznak együtt. A projekt célja, hogy a három város egyetemein a hallgatókból és oktatókból alakult munkacsoportok mindhárom helyszínen közös workshopokon tanulmányozzanak egy adott, valamilyen szempontból beavatkozást igénylő városi teret. Az egyhetes terepmunka során a hallgatók vegyes csoportokban elemzik a kérdéses helyszínt, a workshop zárásaképpen ismertetik a többi hallgatóval az általuk kialakított konklúziót, majd hazatérve kidolgozzák beavatkozási javaslatukat. Az első workshopok eredményeképpen a Ruhr-vidéken a duisburgi belső kikötő, Isztambulban a szárazdokk, Pécsett pedig az Európa Kulturális Fővárosa projektjeként létrejövő Zsolnay Kulturális Negyed melletti közterület lett a vizsgálandó helyszín. Az „Életre keltett falak Pécsett” keretei között kilenc hónapon keresztül PécsSomogyban, Hirden, és a belvárosban élő fiatalok közreműködésével, a nicaraguai

106

BESZÁMOLÓK

EGY KUTATÁS GYAKORLATI TAPASZTALATAI A SÁSDI KISTÉRSÉGBEN (94-107.)

mural painting komplex közösségfejlesztő módszer segítségével készülnek el a kb. 60-80 négyzetméter felületű falfestmények. A „Korképek – Pécs leszakadó lakóterületeit bemutató fotókiállítások” első kiállítása Pécs és Baranya leszakadó lakóterületeinek kutatása során korábban készült fotókat mutatja be. A program keretében rendezett fotósképzésen a szegregált pécsi lakóterületeken élő fiatalok tanulják meg a fényképezés alapjait, a második kiállítás az ő munkáikra épül. „Retextil közösségi – művészeti akciók és reformfesztivál” A program két, szervesen összekapcsolódó rendezvénysorozatból áll, amelyek kulturális hidat hoznak létre a belváros és a leszakadó kerületek között. A program nemzetközi trendekhez csatlakozva hagyományteremtő módon mutatja be a hazai recycling art alkotásait. A „Hozz egy fát!” kampány célja Pécsett 4 köztér helyi közösségi erőforrásokat megmozgató és újjáformáló rehabilitációja. A projekt első helyszíne a Zsolnay Mauzóleum mellett található zöldterület, a volt lőtér. A Továbbiakban Györgytelep, Pécsbánya és István Akna egy-egy tere kerül beépítésre. Összeállította: Knyihár Éva, a Pécs2010 Menedzsment Központ önkéntes-koordinátora Források: Európa Kulturális Fővárosa Pécs2010 Projektkönyve, „Van programod” éves műsornaptárja, Műsorfüzet (január, február, március, április) További információk a rendezvényekről és szervezőikről a http://www.pecs2010.hu oldalon érhetőek el.

BESZÁMOLÓK

107


SZERZŐINK: BARÁTH ÁRPÁD – habil., Ph.D., egyetemi tanár, Pécsi Tudományegyetem, BTK Szociális Munka és Szociálpolitika Tanszék [email protected] B. ERDŐS MÁRTA – habil., Ph.D. egyetemi docens, Pécsi Tudományegyetem, BTK Szociális Munka és Szociálpolitika Tanszék [email protected] KNYIHÁR ÉVA – szociális munkás, a Pécs2010 �� Menedzsment Központ önkénteskoordinátora� [email protected] MÁNDI NIKOLETTA – egyetemi tanársegéd, Pécsi Tudományegyetem, BTK Szociális Munka és Szociálpolitika Tanszék [email protected] MOLNÁR DÁNIEL – egyetemi tanársegéd, Pécsi Tudományegyetem, BTK Szociális Munka és Szociálpolitika Tanszék [email protected] MUCSI GEORGINA – egyetemi tanársegéd, Pécsi Tudományegyetem, BTK Szociális Munka és Szociálpolitika Tanszék [email protected] SINGER ZSUZSANNA – szociális munkás, Óbudai Családi Tanácsadó és Gyermekvédelmi Központ [email protected]

108

SZERKESZTŐSÉGI KÖZLEMÉNYEK

Szerzőinknek Kérjük, amennyiben a laphoz kéziratot kíván benyújtani, kövesse az alábbi útmutatót: Lapunk rovatait első számunk tartalomjegyzékében találja. Szívesen fogadunk eredeti tanulmányokat, folyóirat- és könyvismertetéseket, konferenciákról, hazai vagy nemzetközi kutatóintézetek, műhelyek munkájáról készült beszámolókat, valamint interjúkat. A benyújtott kéziratokat szerkesztői és lektori bizottság bírálja el. A kézirat benyújtásával a szerzők kinyilvánítják, hogy a kézirat részben vagy egészben más tudományos szaklapban eddig nem jelent meg, benyújtáskor sem áll publikálás vagy elbírálás alatt, továbbá valamennyi, a kéziratban feltüntetett szerző személyesen és aktívan részt vett a munkában, s kézirat tartalmáért személyes felelősséget vállal. A kutatások eredményeinek publikálása során a szerzők betartják a vonatkozó jogszabályokat és etikai normákat. A szerzőknek a kézirat benyújtásakor pontosan meg kell jelölniük a tanulmány elkészítéséhez bármilyen támogatást nyújtó szervezeteket. A kéziratokat elektronikus formában kérjük ([email protected] címre, „Kezirat” tárgymegjelöléssel). A kézirat hossza tanulmányok, kutatási be-számolók esetében ne haladja meg a 40000 karaktert, a beszámolók és recenziók esetében pedig a 10000 karaktert. A kéziratokat kettes sortávolsággal, 12 pontos Times New Roman betűtípussal, rtf kiterjesztésű fájlban, oldalszámokkal ellátva kérjük. Az első lapnak tartalmaznia kell a tanulmány címét, a szerzők nevét, a szerzők munkahelyének megnevezését, valamint a kézirat ügyében a szerkesztőséggel kapcsolatot tartó személy pontos postai és e-mail címét. A második oldalnak tartalmaznia kell a tanulmány címét, a szerzők nevét, valamint a magyar, míg a harmadik oldalnak az angol nyelvű absztraktot (max. 120 szó terjedelemben) és 5-6 kulcsszót. A lábjegyzetek alkalmazását lehetőség szerint kerüljük. A leadott kéziratban ne legyen: makró; stílus (helyette a kiemelés vastagítással vagy kurziválással megoldható, a címek következetes hierarchiája érzékeltethető); ritkítás és aláhúzás; szakasz-, hasáb- és oldaltörés; Word által generált tartalomjegyzék, mutató, felsorolás; tabulátor, betűtípus-váltás. Kérjük, hogy a táblázatokat és ábrákat minden esetben számozza meg, és címmel (felirattal) is lássa el. Minden táblázatot és ábrát a szövegtől elkülönítve, önálló fájlban is kérünk. Az ábrákat szürkeárnyalatos, min. 1000 px szélességű, TIF, PSD vagy JPG kiterjesztésű fájlokban kérünk. A táblázatok és ábrák pontos helyét a szövegben meg kell jelölni. A szakirodalomra való utalások szövegközi hivatkozások formájában történjenek. (pl. Ferge, 2002, 45.). Az irodalmak felsorolást külön oldalon kezdje, a következő példák szerint: Kelemen, G. (2000): A mentálhigiéné mentalitásának kérdései és a kérdések funkciója a mentálhigiénében. In: Kelemen, G. (szerk.) Tele-dialógus. Pécs: Pro Pannonia. 192-201. Kelemen, G. (2007): Egészségtanulás és rehabilitáció. LAM 17 (3) 250-253. A benyújtott kéziratokat a rovatvezető – amennyiben azt formailag, módszertanilag és tartalmilag elbírálásra alkalmasnak találja – továbbítja két független, anonim lektornak. A szerző a kézirat javítását a lektori vélemények alapján végzi el. SZERKESZTŐSÉGI KÖZLEMÉNYEK

109

110

111

III. évfolyam, 1. szám, május

Recommend Documents