2012. július 26.! Végre itt a nap!!! Reggel fél hetes találkozó Budakeszin a pékségben. Túrós batyu, kávé. Fel a batyu (más néven: minimál csomag) a hátunkra, és „nyergelj Szergej!” elindulunk. Még a pékségnél megbeszélt találkozóra menet a hírhedt Budakeszi emelkedő alján egy hibát rögtön észrevettem a gépemen: az első átdobóm nem vált le kistányérra. Ez bizony egy ilyen meredekségű domb esetében „nem olasz”. Utamat tehát nagytányéron kezdem hegynek felfelé, de valahogy mégsem izgulok. Érzem, hogy nem lesz gond… a dolgok úgyis megoldódnak. A Szépjuhásznéhoz felérve lejtmenetbe kezdünk, Szépilona, Moxva tré, le a Dunához, irány észak. Megyeri híd, Dunakeszi, Vác… eső… fel Rétság felé. Persze nagytányéron. Rétságon már igencsak érzem, hogy hamar el lehet vérezni ilyen nagy áttételt tekerve a dombokon, hát még később a hegyekben. Rétságon rövid tudakozódás után az ottani autósboltos biciklis tesóink bemutattak minket Manóbának, aki meg is oldotta a beragadt első váltó problémáját. Ezúton is szeretném kifejezni neki köszönetemet!
Újra nyeregben hát, és elérjük végre Sahy-t (Ipolyságot), majd az Ipolyt átlépve belépünk Szlovákiába. Némi útfelújítási munkaterületeket követően beérünk a kerékpárosok számára felfoghatatlanul kedvező szlovák utakra, melyeket olyan széles és jó minőségű padka jellemez, hogy sok esetben akár ketten egymás mellett beszélgetve is lehet tekerni, és még így is a sáv csíkján kívül esünk, egyáltalán nem zavarva a közút autó forgalmát. Ezek tehát paradicsomi állapotok… és meg is vitatjuk gyorsan, hogy milyen jó nekünk. Hosszú monoton tekerés után - némi benzinkutas pihenőt beiktatva - eljutunk első jelentősebb állomásunkra Zvolenbe (Zólyomba), ahol a helyiek iránymutatását követve kiváló ebédre találunk a Frankó Pizzériában. Evés, ivás… ismét megállapítjuk, hogy milyen jó nekünk, és igazunk volt, hogy elindultunk utunkra. Bickára fel! Irány utunk mai végcélja Banska Bistrica (Besztercebánya), a hegyek kapuja. A főtérre beérve kissé elérzékenyülünk a cél elérését átérezve, és ezt egy jó sör mellett meg is vitatjuk. A helyiek kedvessége ezúttal egy kiváló panzióhoz (EXPO) vezet, amely kerékpárral mintegy 2 percre van a város festői főterétől. Zuhany, vacsora a főtér egyik jó hangulatú kiülősében. A korsóban barna Zlaty.
Ideje nyugovóra térni, holnap megint meg kell tekerni a kurblit a gépen.
Jóéjt Banska Bistrica!!!
2012. július 27. Kelés reggel 6-kor. Mosdás, pakolás, reggeli. Kitoljuk a gépeket, felpattanunk, irányba állunk, és a „gyorsfolyású” Bistrica folyó völgyén felfelé elindulunk a hegyek felé. Ekkor nekem még fogalmam sincs, hogy mi lesz ma. Enyhe emelkedő, enyhe szembeszéllel. Pont a lélekölő fajta… ám az út jó minősége, a kies táj által a szem számára kínált újdonságok feledtetik az erőt apránként, de tapasztalat szerint biztosan felőrlő szél-emelkedő kombinációt. Nem találjuk igazán a ritmust. Utolér minket egy helyi profi versenyző, és elhúz. Ekkor természetesen belém nyilall az ősi kerékpáros ösztön: FELZÁRKÓZNI, LENYOMNI! Amúgy is meg kéne tudakolni, hogy merre kell tovább menni… Felzárkózom, megszólítom, megkérdezem. A felzárkózásunk feletti némi csodálkozás után azt mondja, kövessük, megmutatja az elágazást. Egy Ózdszerű kis iparvárosba érünk. Itt profi vezetőnk mutatja, hogy lassan el kell majd fordulnunk balra, ahol a nagyobb hegyek látszanak. Nincs megállás… fotó, és búcsú menet közben:
Szűkül a völgy, az út kaptatósabbá válik. Nem véletlenül… Elindulunk fel, az igazi hegyek felé. Elhagyunk egy vasműt, megcsodáljuk egy ipartelep rozsdás-patinás, és mára megkopott szépségét. Ideje inni egy „Mosolygós Barát” (Smadny Mnich) radlert, egy kis kávét, és ideje feltölteni kulacsainkat, hogy legyen miből izzadni majd felfelé.
Indulás, és kezdődik is egyből a „hegyek pokla”. Egy hegyi patak mentén haladna elérjük Chopokot, és megcsodáljuk ámulatba ejtően nagy és meredek lejtőit. Megbeszéljük, hogy melyik csúcsra kéne felmenni. „Oda nézz! Nézd azt a csúcsot! Oda gyalog kéne felmenni! Oda meg montival!” „Nézd azt a házat! Ne is azt, hanem azt!” Így ámulva-bámulva, dimcsizve-dumcsizva érkezünk el utunk egyik olyan pontjára, ahol igazán fel kell kötnünk a bringásgatyót. Az út Vysna Bocá felé hol erősen tekereg, hol pedig igen meredek (7-10%os) néhány kilométeres egyenesekkel próbálja ölni, pusztítani motivációnkat, ám ez nem sikerül. Túlságosan ki vagyunk élezve, és éhesek vagyunk arra az érzésre, hogy méltóképpen megfeleljünk a hegyek által kínált kihívásnak.
Együtt izzadva a heggyel átesünk holtpontjainkon, és egy időtlen transzállapotot (melyben a kerékpáros egyszerre látja és hallja is szívverését) követően felérünk a csúcsra, ahol bámulatos kilátás tárul elénk, és kifogástalanul finom, és helyi ízlés szerint elkészített ételeket élvezhetünk. Nagy szükség is van erre, mert kettőnk vércukra együtt sem éri el egy éhes napközis vércukorszintjét. Jóllakva, és azzal a tudattal indulunk neki a nap egyik fénypontjának ígérkező gurulásnak, hogy mára a legnehezebb erőpróbán már túl vagyunk. Ám ekkor a napi táv körülbelül felét tettük még csak meg, és hátra van még egy jó nyolcvanas-nyolcvanötös. Sajnos teljesen slick gumim miatt a vizes úton nem hagyhatom rendesen kigurulni a gépet, ám a táj szépsége megadja számomra azt az élményt, hogy fellegekben suhanok gépemmel.
Rózsaszín hegyoldalak mosódnak el látóterem perifériáján, és orromban a rétek illata. Hat rám a látvány, hatnak az illatok, a szél, az eső, a gravitáció és a lejtő ereje, a tapadási és súrlódási ellenállás, illetve a levegő és a vizes út által keltett közegellenállás… Repülünk… Igazi egybeolvadás a világgal! Hosszú, gyors és nagyon koncentrált gurulás, majd a hegyszorosokból kitörve megpillantjuk azt a dombos tájat, amin a Poprad felé vezető út vezet. „Nézd azok ott már a Magas-Tátra hegyei” – mondja útitársam. Balra nézek, és „ÓÓÓÓHHHHHHHHMMMMMM” rezdül be mindenem a hihetetlen tömegű hegyek láttán. Bár még messze vagyunk, de szívem innentől kezdve együtt dobban azzal a ritmussal, amit ők árasztanak. Kicsiny testem egyszeriben ráhangolódik az óriások tömegének rezgésére…
Nagy mászások és nagy gurulások! Körülbelül 20 nagy dombon megyünk fel-le, mire elérjük a következő nagyobb teljesítményt jelentő stációt, Popradot… Ám közben egy kis intermezzo is történik: Útitársam a testalkatának és fiziológiai tulajdonságainak fekvő dombos terepen diktálni kezdi a tempót, majd elhúz tőlem. Érzem, nekem ez most itt egy holtpont lesz. Be is következik. Istvánnak már vagy 100 méter előnye van velem szemben, és úgy érzem nő köztünk a távolság. Ekkor pillantom meg az előttünk a messzeségben tekerő bringást, akinek mozgásából ítélve országúti kerékpárosra lehet számítani. Tudom, társam agyán is ugyanaz a kód fut át: FELZÁRKÓZNI, HÁTBA CSAPNI!, és tudom, ő érzi az erőt is. Egy rövid spiccű emelkedőn kiáll, izomból megcibálja a kormányt, és irgalmatlan sebességkülönbséggel elmegy az idegen bringás mellett, akiben szintén lefut a parancssor: FELZÁRKÓZNI! Pár másodpercig tart, míg eszmél, és ez alatt kezdek közel kerülni. Még 20-30 másodperc kéne, hogy nekem is meglegyen a srác, ám ő összekapja magát, és - valószínűleg összeszorított fogakkal – felzárkózik Istvánra, és elmegy vele… Távolodnak… „Menjetek” – mondom magamban a leszakadó csalódottságával. Némi csalódottságot érzek azért, hogy társam nem várt meg az utoléréskor, ám tudom, hogy ilyenkor milyen erők munkálnak a velonauta lelkében. A parancs az, hogy „MENJ!”, és ilyenkor senki sem gondol a leszakadókra. Ez a rideg valóság. Ezt feldolgozva rendezem soraimat, hátrányomat megpróbálom minimalizálni, majd agyhullámaim rendbetétele után megtalálom a ritmust, és remélem, hogy szorgos munkám meghozza gyümölcsét, és valahogy utolérhetem őket. Egyszer csak szívderítő látvány tárul elém: István megkegyelmez! Megáll virágot szedni, ezzel lehetőséget adva számomra, hogy utolérjem. „Igen ám! De mi lesz az előttünk haladóval? Ez azért még nem lejátszott meccs!” – gondolkodom. „Nekem még nem volt meg a dolog. Én még nem csaptam hátba emberünket, és utol akarom érni, hátba akarom verni!” – érlelődik tovább bennem a gondolat. Gurulás közben odakiáltok Istvánnak: „Utána megyek! Gyere!”. Tudom, hogy csak idő kérdése, és felzárkózom. Az ideális ritmust megtalálva egy hosszú (2-3 km) enyhe emelkedésű dombon felfelé lassanként csökkentem a távolságot. Beérem, és nézek hátra. Látom, István már tolja neki, és látótávolságban nyomja a pedált, hogy behozza lemaradását. Hamarosan fel fog érni… Másképpen taktikázom, mint ő az előbb. Tudom, hogy ketten többre vagyunk képesek, mint én egyedül, így célom megvárni társam, és együttes erővel tovább haladni. Az utolérés után tehát csendben maradok, hogy utolért barátunk, aki nem sokat pillogott hátra, ne tudja, hogy ott vagyok mögötte. Lassan tekerem a pedált, hogy a szabadon futó racsni kerregése se hívja fel rám a figyelmet. Nem köhögök, nem adok ki semmilyen hangot. Szélárnyékban rejtőzködöm, és pihenek, mert tudom, hogy István közeledik, és akkor elszabadul majd a pokol. Fel kell készülni rá, mert ő igazán szabadjára tudja engedni az energiák folyását. Az előttem haladó gyanútlan kerékpáros élvezi a sebességet, és a - valószínűleg újonnan vásárolt top szettel szerelt karbon - kerékpárja által nyújtott suhanás-élmény ringásában lubickolva beingatja a bringát. Veszélyes ez egy magát felfedni nem akaró bujkáló számára. Vele ringok, követem az általa leírt íveket. Végre megjön István. Mielőtt megérkezik, kissé lekopok a srác kerekéről, és a meghosszabbodott szélárnyékban lendületet véve a lehető legnagyobb sebességkülönbséggel kitörök az anschlussból, beállva István elé, kipihenve vezetve neki, hogy ő is rápihenhessen az árokparti virágszedés, és az azt követő utolérés fáradalmaira. Egy mozdony erejével robogunk, és persze – kissé meglepődve - jön velünk a
helyi erő is. Eszméletlen tempót diktálunk! Megint beüt a stroboszkóp, amit ma már láttam a hegyekben…
Darálunk, és lassanként felőröljük nyomunkba szegődött sporttársunk erejét. Elfogy, leszakad, elkanyarodik… Dicsőséges Poprad-i bevonulás! A fejemben megszólal az Örömóda! („Freude, schöner Götterfunken, Tochter aus Elysium, Wir betreten feuertrunken Himmlische, dein Heiligtum. Deine Zauber binden wieder, Was die Mode streng geteilt, Alle Menschen werden Brüder, Wo dein sanfter Flügel weilt.”- dúdolom) Jól is esik a jó hűsítő Kofola.
Összekapjuk magunkat a nap végére, és elindulunk felfelé az utolsó spiccen… Popradról felfelé Stari Smokovecre (Ótátrafüredre), ami egy 10-15 km alatti Dobogó-kő mászással ér fel. Persze megint egy kis verseny – csak úgy, az íze végett - egy helyi erővel, aki szintén újonnan vásárolt topcuccos karbon gépét hajtja. És kis a nyerő? Hát persze, hogy mi!!! Ehhez kétség nem fér! Ugyanúgy, ahogy nincsenek kétségeink afelől sem, hogy a világ gyönyörű. A sok kilométeres egyenesben már csak előre tudunk nézni a Lomnic melletti óriásra, amelynek fölénk tornyosuló tömege egyeduralkodóvá válik gondolatainkban, és kiszorít minden mást. Oda akarok érni a lábához, és közelről akarom érezni, hogy szívem vele együtt dobban. A Stari Smokovec-i Grand Hotelhez érve örömmel tapasztaljuk, hogy holnap profi kerékpárverseny lesz, és széles mosollyal befutunk az előre felállított célba.
Olyan igaziba, amit a tévében is látsz! Micsoda parádés befutó! Elérkezünk túránk legtávolabbi pontjára, és ilyen fejedelmi fogadtatásban részesülünk. A világ valóban szép!!!
Végre sör, szállás foglalás, tusolás. Kint ömlik az eső… Az ablakon át esőt bámulva, kifogástalanul finom wiener schnitzelt fogyasztva szépnek tűnik a világ. A fejünk tele képekkel! Csak merengünk a mai emlékek felett, és felfogni egyelőre nem is tudjuk mi minden történt velünk ma… Jó éjt Tátra!
2012. július 28. Verőfényes reggel! Frissen, acélosan kelünk. Mosdó, pakolás, reggeli, felszerelés, indulás! Az első megálló Liptovski Mikulas (Liptószentmiklós) lesz, ahol majd bevárjuk a Tátra-kerülő profi verseny mezőnyét, hogy szurkolhassunk a résztvevő magyar biciklistáknak. Elslisszolunk a magas hegyek alatt enyhén emelkedő, lejtő úton, ahol megdöbbentő méretű óriások lábainál haladunk, szívünk együtt dobban velük, és egy másik dimenzióban érezzük magunkat.
A lejtős részen meghallom egy csermely zaját. Istvánnak kiabálom, hogy álljunk meg, mert meg akarom érinteni a patakot.
Lemegyünk a sebes folyású vízhez. Nagyon szomjas vagyok, úgyhogy szinte gondolkodás nélkül iszom belőle… Sokat… István aggódik is miattam, de megnyugtatom, hogy úgy érzem, semmi bajom sem lesz. Vissza az útra, és hajrá. Utolérünk egy országútist, aztán persze István lecsap a dologra. „Nagytányér-kónusz lehajtott fejjel jól elforgatva”, ez az ő receptje az ilyen helyzetekre. A srác beáll nekünk, de jó fej, csak utazik rajtunk, és „kapuzik”, tehát beenged István mögé, amikor vezetésből visszacsorgok. Csak örül és utazik rajtunk. Ha hosszú útra mész, nem rossz dolog utazni nálad kicsivel gyorsabbak kerekén. Különösen, ha hagyják, mint mi. Mi haladunk, és örülünk, hogy ez a srác velünk halad. A madarak velünk egy sebességgel húznak jobbra a szántó felett. Repülünk a lejtőn a szélben! A világ ismét befogad, és egybeolvadunk vele. Liptovski Peter (Liptószentpéter) lámpa. Ránézek a kerekünkön utazó srácra. „Oké?” – kérdezem. „ÓÓÓKÉÉÉÉ!!” – válaszolja feltartva hüvelykujját. Sárga, zöld, rajt! Tovább! Litovski Mikulas. A sporttárs 35 km közös repülős örömkerékpározás után elmegy jobbra a lengyel határ felé, mi meg beülünk egy benzinkútra radlerezni, kávézni, kulacsot tölteni, és
legfőképpen bevárni a profi mezőnyt. Elhaladnak, és mi szurkolunk: „Hajrááá magyaroook!” A mezőnyből magyar szóval köszönnek vissza. Jól esik hallani!
Bringára fel, és tovább a cél felé! Hátulról megjelenik egy versenyző, aki leszakadt, mert defektet szerelt. Zsebében a lyukas belsővel tempózik fel a mezőnyre. Beállok mögé lendületet venni.
Át fut a fejemen, hogy neki sietős, mi meg majd tudunk pihegni, úgyhogy beállok neki vezetni, hogy így járuljak hozzá felzárkózásához. Amikor elválnak útjaink, elismerőleg elköszönünk, majd Istvánommal balra vesszük az irányt, egyenesen a Fátra és az AlacsonyTátra közé beékelődött Ruzomberok (Rózsahegy) felé. Dombokon robogunk. Még egy kerékpárost megtörünk egy dombon felfele, de a lefeléken sem fogjuk vissza magunkat.
Zúdulunk a tájon át. Mögöttünk a Magas-Tátra, jobbra a lengyel-cseh-szlovák hármas határ és a Fátra óriásai, balra pedig az Alacsony-Tátra és a mai nap legmagasabb pontja, a szerpentin végén ránk váró Donovaly. Ám először ebédelni kell ebben a gyönyörű városban, hogy erőt gyűjtsünk az előttünk álló kihívásokhoz! Persze ez nem olyan egyszerű. István defektet kap. Árnyékot keresünk a szereléshez. Minden mozdulatunk ösztönös… Az országúton töltött évek alatt ivódtak belénk… Gumileszedővel le a külsőt… Ki a belsőt… Külsőt, belsőt átnézni!… Semmi… Felütötte, szelephiba, mi lehet? Nem tudjuk. Új belsőt be… Kis levegőt neki… A belsőt pedánsan betűrni a perem mögé… A külső peremét is bepasszítani a kerék pereme mögé... Annyi pumpálás, amennyi csak belefér! Ekkor „BUMMMMM!!” karambol történik pont mellettünk. Egy ráfutásos baleset, és egy autót elölről-hátulról megtalálnak, egy másik autó pedig nagyon közel rántja ránk a kormányt, úgy, hogy majdnem belénk csapódik.
Megússzuk! Szép kis halál lett volna pont defektszerelés közben. Nem tipikus országúti kerékpáros baleset. A helyszínelni gyorsan kiérkező rendőröknek érdeklődésükre el is mondjuk, hogy nem sérültünk meg, és igazából mi csak itt matattunk a kerékkel, amikor az egész történt… A kerék kész, indulunk ebédelni. A gumi megint leereszt. „Kajáljunk, aztán megszereljük!” – vetem fel, és útitársamat sem kell nagyon rábeszélni javaslatom elfogadására. Csak szuperlatívuszokkal kifejezhető ebéd! Gumiellenőrzés… javítás… tanakodás… semmi… visszaszerelés… indulás. A Biely Potok (szerintem fehér patak) mentén indul az út Donovaly felé. Lassan kígyózik, kúszik felfelé, és a szűkülő völgyek egyre erősítik a szembe szelet. A nap fejbe ver, árnyék nincs, az út emelkedik, a szél szemből fújva igyekszik felőrölni akaratunkat. Minket azonban a harmadik napon nem lehet demoralizálni. Darálunk, az út gördül alattuk, a Föld felénk forog. Egyre erősebbek és motiváltabbak vagyunk, hogy megküzdjünk Donovaly hegyével. Jöjjön már el az igazság pillanata, amikor végre brutálisan elkezd emelkedni az út, és nem csak kóstolgatva koptatja erőnket! Az út Ruzomberok után körülbelül 35 kilométerrel végre el is kezd rendesen emelkedni. 7-8-10 %-os emelkedés, szerpentin… „Na ez az! Végre!” – gondolom, és fokozom erőfeszítésemet. Jó ritmust találva, a heggyel eggyé válva repülök rajta felfelé. Élvezem a percet, mert megfelelőképpen meg tudok felelni a kihívásnak. Tudatom leszűkül, az útra koncentrálódik, és egyszer csak hipp-hopp fel is érek a hegytetőre. Egy jó tangót meg néhány jó kis polkát hallgatunk egy jó sörhöz a hüttében. A tangót István küldi kedvesének telefonon Donovalyból a messzi Capri szigetére.
A rövid pihenő után a fényképezőmet felszigszalagozom a kormányra, kimegyek az útra, elindulok, megnyomom a kamera felvevő gombját, és remélem, hogy vesz, mert most nagy gurulás lesz lefelé. Nem fogjuk vissza magunkat, életünket-halálunkat isten kezébe ajánlva lezúdulunk a hegyekből Banska Bistrica felé. Ismét repülés, gravitáció, a lejtő ereje, és a szél dübörgő hangja fülünkben. Szédítő gyorsaság, mámorító lebegés, adrenalin, szerotonin, endorfin! Tempós érkezés Banska Bistricára. Szállás, zuhany, kiülős vacsora a város jól öltözött, szórakozó és korzózó emberek tömegével borított főterén. Zenés vacsora. Magyar dalt is énekelnek nekünk. Sőt be is kell segíteni egy kis énekléssel! Igazán nekem való feladat. Aztán csodálatos ételek, és egy csodálatos „what a wonderful world” egy brit vendég torkából helyi zenei kísérettel. „Milyen csodálatos is a világ! Mennyi csodálatos dolgot élünk át útitársammal!” – gondolom magamban, és kissé elérzékenyülök a rekedt hangú opust hallgatva. Jó éjt Banska Bistrica!
2012. július 29. Megint „hatos kelés”. Egész éjjel kíméletlen vihar tombolt, és hatkor mintha elvágták volna. Abbahagyta, és a felhők lassan átadják helyüket az ég szikrázó napsütésben fürdő kékjének. Mosdás, pakolás, reggeli, felszerelés, gépellenőrzés. István kereke reggelre ismét teljesen leeresztett. Ez nagy baj, mert már nincs olyan belsőnk, aminek szelepe átérne a Bontrager Aeleus keréken. Én is hosszú presta szeleppel megyek, de azért ennyire nem hosszúval. Megegyezünk, hogy kísérletezünk: így hagyjuk a kereket, adunk neki a pumpával rendesen, és meglátjuk, hogy meddig tart a levegő a belsőben. A folyó mentén elindulunk Zvolen irányába. „Elviháncolt a nyári zápor, kék az ég megint” – dúdolom a Jeszenyin-i sorokat a szituációhoz némileg átírva. Nem baj, a költő biztos együtt
dúdolná velem a helyzethez alakított sorait. A felhők lassanként eltakarodnak az égről, és már csak Zvolen hegyeinek tetejébe kapaszkodnak, melyek a vasárnap reggeli verőfényben komoran övezik a várost felhőkócos koronájukkal. Kávé, üdítő a Paris Café-ban, majd pumpálás a páncélvonat mellett. 20 km-t kibírt a gumi, tehát úgy döntünk, nem szedjük szét.
Tart, amíg tart, és ha végképp bekrepál, megpróbálunk majd kitalálni valamit. Zvolenből kifelé menet a lassú defekt feledtetésére, és lelkesedésünk fokozására remek dalokat éneklünk. Johnny Cash dalai zengnek, utunk egy völgyben kígyózik, és a tempó fokozódik. 35-40 km/óra körül darálunk, és ha az út letörik, könnyen belecsúszunk az 50-60-ba is. Napról-napra erősebbek lettünk. Végig rendesen hidratáltunk, ettünk, és így a négy napos menet nemhogy erőt vett volna ki belőlünk, de izomzatunkban és erőben gyarapodtunk. Talán életünk menése lehetne a mostani, ha a lassú defekt miatt 15-20 percenként nem kellene megszakítanunk robogásunkat egy kis pumpálásra. 15-20 perc flowélményszerű száguldás, majd megállás, pumpálás, ivás, majd újra menés. Ma ez a rendszer, ma ez a program. Ez ismétlődik újra és újra. Ma nem a kerékpározásba befektetett erő fáraszt minket (azon már régen túl vagyunk, hogy az ilyesmi fárasztó legyen), hanem az, hogy a pumpálós megállók megtörik a ritmust és a flow-t. Ez törhetné meg lelkünket, ha nem lenne mögöttünk annyi szép táj, ha nem lenne lelkünk tele azzal a szépséggel és erővel, amivel utunk során gazdagodtunk. István lassús gumija végleg feladja. Szétszerelés, hibakeresés… Megvan! Egy kis tüske hegye a külsőbe szúródva éppen csak megpiszkálta a belsőt, szemmel alig észrevehető lyukacskát szúrva bele. Megtalálom a tüske apró hegyét. Csipesz kéne a kihúzáshoz. Sajnos csipeszünk nincs. Körmömmel elkaparom hát a tüske hegyét, és hosszú szelepes pótbelső, illetve javító készlet híján beszerelem a tegnapi lassús belsőt. Ez is jobb lesz, mint a semmi. Talán kitart egy darabig. Egy benzinkútig, ahol vehetünk foltozó készletet. Addig meg marad az eddigi program: menés, pumpálás, menés, pumpálás, menés, pumpálás… Apropó pumpálás! Pumpálok is ezerrel, mert mögöttünk már dörög a fekete felhővel borított ég. A nyári vihar ismét támad, és jó lenne megúszni a nagy elázást, ha már eddig sikerült.
Kész! Gyerünk! Már közel a határ. Még hátba csapunk gyorsan két bringást, majd végre megpillantjuk Sahy határváros kontúrjait.
Utolsó szlovák ebéd Sahyban egy kitűnő családi étteremben a balassagyarmati úton. Sok étel, sok folyadék. Utolsó feltöltés utunk végső szakasza előtt. Átkelünk a határon, és nagy erőkkel megindulunk a kettes úton. Dombra fel, dombról le, mégpedig sokszor… A benzinkutakon sehol sem lehet gumijavító készletet kapni, így kezdünk belenyugodni a lassú defekt által diktált „műsorba”. Menés, pumpálás, menés, pumpálás, menés, pumpálás… Kis segítség egy sporttárstól egy rétsági kúton. István kerekében végre egy kis időre megint 9 bar nyomás uralkodik!!! Menés, pumpálás, menés, pumpálás… Végre elérjük Vácot! A pumpálást ezúttal egy boltnál ejtjük meg, hogy egyúttal egy kis frissítőt is magunkhoz vehessünk. Gépre fel, darálás Dunakesziig, ahol elválnak útjaink. Én vendégségbe megyek Szadára, míg társam folytatja útját a város felé. Egy utolsó közös pumpálás, egy utolsó közös üdítő, egy utolsó közös merengés az emlékek felett, és még egyszer utoljára megállapítjuk, hogy milyen szép is a világ. Dunakeszitől Szadáig „cicában”, ám lendületesen tekerek, fülemben a tegnap esti dal még Banska Bistricáról: „WHAT A WONDERFUL WORLD”!
