DOKTORI ISKOLA
IDEIGLENES ÉPÍTÉSZET ideiglenesség -történet-1
SZERZİ: CZAPEK ÁDÁM, TÉMAVEZETİ: TURÁNYI GÁBOR
2010 / 2011 I. FÉLÉV
TARTALOM
BEVEZETÉS IDEIGLENESSÉG TÖRTÉNET ÖSSZEFOGLALÁS IRODALOMJEGYZÉK
BEVEZETÉS
Rögtön írásom elején kísérletet teszek az ideiglenes építészet fogalmának körüljárására. Az ideiglenes építészet feladata az ideiglenes épületek, építmények létrehozása. Mi tekinthetı ideiglenesnek egy épület vagy építmény vonatkozásában, egyáltalán milyen az idı és az épület kapcsolata? Mi tekinthetı ideiglenes épületnek? Milyen szándékok, milyen hatások állnak egy ilyen építmény létrehozása mögött? Mik egy ilyen objektum tulajdonságai? Ezekre a kérdésekre keresek válaszokat. Megfontolásaimat az emberi építés történetébıl vett példákon próbálom nyomon követni 1960.-ig.
IDEIGLENESSÉG Az építés kezdeteirıl Vitruvius ezt írta: „Egyesek lombokból kezdtek kunyhókat csinálni, mások pedig barlangokat vájtak a hegyekbe, ismét mások a fecskék fészkét és építkezését utánozván ágakból és sárból csináltak olyan helyeket, ahol meghúzhatták magukat.” Barlang és hajlék, az elsı menedékformák. Maradó és mulandó, nehéz és könnyő; állandó és ideiglenes. Az ıskor építkezése elemi építészet. Az elemi építészet Istvánfi Gyula meghatározása szerint „kis létszámú közösség alkotása, ami egyszerő igényeket elégít ki”. Jellemzıje, hogy „a környezetben található, kevés munkával alkalmazható anyagok”-at használja fel, „s a hozzáértést névtelenektıl örökölt, hagyományos módszerek jelentik”. Az elemi építészeti alkotás jellemzıje, hogy nincs tervezıje, ez a szerep az ıskorban nem létezett. Mégis, általánosságban, egy építmény létrejöttét meghatározza, hogy építıje milyen igényei kielégítésére, milyen céljai elérésére hozza létre. Tevékenységéhez felhasználja a múltban kialakult hitet vagy felhalmozott ismereteket: a személyes- vagy a közösségi tapasztalatot; a hagyományt. Az építı ember a jövıre gondol, mit, hogyan fog csinálni: arra, hogyan fog élni. Jövıbeli életéhez teremt keretet. Úgy teszi ezt, hogy saját vagy közössége számára ez, elıreláthatólag a legmegfelelıbb legyen. Feltételezi tehát, hogy elıtte, közössége elıtt jövı áll. Elképzel egy idıtartamot, amíg mővét ı, vagy utódai mővét használni fogják. Van képe arról is, hogy alkotását milyen módon használják majd. Így már nemcsak saját jövıjén gondolkodik, hanem az általa létrehozott objektum jövıjén is. A használati idı mértékérıl is kell, hogy elızetes elképzelése legyen. Az elemi építészet kezdeti idıszakában ezek, az idıre, a tartósságra vonatkozó megfontolások spontán módon történhettek sok más tényezı együtthatása mellett. A rangos (monumentális) vagy történeti építészet kezdete az i. e. 4.-3. évezredre, az elsı egyiptomi, mezopotámiai államformákkal, városokkal és az ekkor megjelenı írásbeliség tanúsága szerinti ismert tervezık megjelenésének idejére tehetı. Ahogy Istvánfi Gyula írja: ”Akkoriban a monumentális építészet inkább volt mágia, az isteni teremtés utánzása, egy eszme, például a királyság vagy az ország mindenhatóságának bizonyítéka vagy fennállásának biztosítéka.” A szakrális épületek építıi vélhetıen az idı végtelenségét kísérelték meg utánozni. Ezt érezték méltónak az Örökkévalóhoz. Tökéletes anyagot, technikát nem ismertek, ezért a legjobb ismertet használták, remélve, hogy eléggé jó lesz. Az evilági tökéletest próbálták létrehozni. A világi építkezés magától értetıdıen sokkal gyakorlatiasabban közelítette meg az idı kérdését. Evilági célokat tőztek ki maguk elé, viszonyítási pontjuk nem az Örökkévaló vélt tulajdonságai között, hanem a mindennapi szükségletek között keresendı. Ebben az értelemben tehát megelégedtek a tökéletlennel is. Más szempontok élveztek elınyt; Vitruvius-t idézve: a célszerőség, hasznosság, sziládság-tartósság (utilitas, firmitas, venustas)
„szentháromsága”. Ebben a viszonyítási rendben az idı, a tartósság szempontjából tényezı. A tartósság, a fizikai kiterjedés és az alkalmasság mellett az építıjének társadalmi helyzetének kifejezését is szolgálta. Egy tartósabb épület alkotója jelenlegi hatalmának jövıbeli állandóságára utalt. Értékké vált a tartósság, a védelem, az alkalmasság jövıbeli fennmaradásának képessége, a biztonság tudata. Minél tartósabb egy épület, annál jobb. Az idıkezelés két végletére jellemzı példa a szaharai beduinok sátra, illetve az egyiptomi Óbirodalom korában épült piramis. A beduinok sátra átmeneti menedék a naptól és a portól. Szerkezetének, borításának anyagai bármikor kicserélhetıek, pótlása sem okoz gondot tulajdonosának. Nincs különösebb céljuk vele, értékét pusztán funkcionalitása adja. Sznofru fáraó dahsuri piramisa az örökkévalóságnak készült. Az egyiptomiak a fáraót istenként tisztelték, hittek a lélek halhatatlanságában, a piramis épülete és a sírkamra a fáraó halála utáni, örök életének teljességét szolgálja. Ezért, építıi a piramisokat az általuk ismert legtartósabb anyagból, kıbıl, a legtartósabbnak megismert módon, csaknem tömörre készítették. Ha, talán, az Örökkévaló örök is, az anyag formált állapota és a sok tényezıtıl befolyásolt emberi szándék semmiképp sem az. Minden emberi alkotás változik az idıvel. Ideiglenes. Másképp kifejezve, véges. Létezését létrejötte és pusztulása közötti idıben lehet értelmezni. Létrejöttének körülményei, a lehetıségek és a szándék, használat majd enyészése szempontjából ez az ideiglenesség sokféle lehet. Az építmény élettartamára vonatkozó szándék tudatosságot feltételez, elızetes elképzelést az idıbeli kezdı- és végpontról. Ez az idıtartamról való elızetes elképzelés a lehetıségek keretei között válik anyagivá. Az ismeteret, az építmény létezésének idıtartama felıl lehetıséget nyújt egyes tulajdonságainak befolyásolására. Ez az ismeret, szándék lehet képlékeny, tapasztalatra épülı, csak elemi (megélhetési) tényezıktıl befolyásolt. Ekkor az ideiglenesség kényszerbıl fakadó hiányosságként értelmezhetı, a tartósság hiányaként. Nevezzük ezt spontán ideiglenességnek. A tudatosság magasabb fokán az ideiglenességbıl fakadó elınyök, mint a könnyőség, olcsóság, változtathatóság kihasználhatók és a megfelelı helyzetben alkalmazhatók. Legyen ez az ideiglenes építészet. Ha tudatos akarjuk befolyásolni az ideiglenességet, érdemes megkeresni egyéb jellemzıit, aspektusait, lehetséges megjelenési módjait. Megnyilvánulhat az ideiglenesség az építmény adott helyszínen történı megjelenésében, ez a tünékenység. Ha ez helyrıl helyre vándorolva történik, az a mobilitás. Lehet, hogy az építmény maga állandó, de a használata ideiglenes, például szezonális. És az is elképzelhetı, hogy az építmény alakja változtatható, flexibilis. Ezek az ideiglenességek keveredhetnek, kombinálódhatnak is, a meghatározott cél érdekében. A különbözı ideiglenességeket és az ezt létrehozó tényezıket az ideiglenes építészet történeti példáin lehet nyomon követni.
TÖRTÉNET Az ıskorról kevés dolgot tudhatunk biztosan. A barlang lehetett az állandó-, a hajlék az ideiglenes építmények ıse. Az ideiglenes építészet legrégebbi ismert példái a nomád társadalmak idejébıl származnak. A nomádok életmódjának, lakhatásának megismerése fontos mert a késıbbi példákban sok a hasonló motiváció és gyakorlati megoldás, gyakran elıképként is hivatkoznak rájuk. A nomád szó a görög nomasz (pásztor) szóból ered. A nomád népek megélhetését a rideg állattartás adta. Jellemzıen nagyállatok; juh, ló, szarvasmarha, teve, tartásából éltek. Életformájukat, a nomadizmust, a szabadon legeltetett állatokkal együtt való vándorlás jelenti. Ez az életmód meghatározza a földtulajdon viszonyokat, a társadalom tagozódását és értékrendszerét is. Tisztán nomád társadalmak a Föld azon (fél-) sivatagi, száraz-sztyeppi területein jöttek létre, ahol a legeltetı állattartás csak a vízforrások körül lehetséges és a terület növényföldrajzi, talaj és helyrajzi adottságai nem teszik lehetıvé kis területen az egész éves legeltetı állattartást. Ez a terület Belsı- és Közép-Ázsiától a pontusi sztyepp vidékén és Elı-Ázsián át ÉszakAfrikán húzódik végig. A nagy (tisztán) nomád társadalmak kialakulása az i.e. 2. évezredre tehetı. A nomadizmus az ókorban és a középkorban volt elterjedt, de, kis létszámban ma is élnek hagyományos, tisztán nomád életformát élı kis népcsoportok: Észak-Afrikában tuaregek, Belsı-Ázsiában mongolok, ÉszakEurópában lappok. Különbözı térségek eltérı természeti erıforrásai, táji- vagy társadalmi adottságai változatos formákat hoztak létre a nomadizmuson belül. A környezeti feltételek hatására ezek a társadalmak egy része tisztán nomád, egy része letelepedett életmóddal kevert vándorló életmódot folytatott. Ez a két forma idıvel át is alakulhatott egymásba. A tiszta nomadizmus életformáján belül, a vándorlásba bevonható terület szempontjából megkülönböztetünk nyitott- és zárt nomadizmust. A nyitott nomadizmust folytató népek rendelkezésére elég terület áll, hogy azon szabadon vándoroljanak; mozgásukat, gazdálkodásukat nem korlátozza sem földrajzi akadály, sem közelben élı más népcsoportok érdekei. Ha a vándorlás területe teljesen szabad horizontális nomadizmusról, ha meghatározott szállásterületek (nem szálláshelyek!) között történik akkor vertikális nomadizmusról. Például a belsı-ázsiai mongolok hagyományos évszakokkal összefüggı, szállásváltó vándorlása vertikális nomadizmus. Zárt nomadizmusról akkor beszélünk, ha az elıbbi, a vándorlást korlátozó tényezık fennállnak. A vegyes, letelepült, földmővelést és vándorló állattenyésztést is őzı életformát folytatnak a félnomád népek. A népesség egy része letelepült, egy része nomád. Ez az életforma az integrált nomadizmus. Ezt az életformát követte a honfoglaló magyarság. A legeltetı állattartás még kisebb részaránya esetén beszélünk transzhumáló életmódról. Ennek az a jellemzıje, hogy a népesség többsége letelepült, csak a pásztorok vándorolnak az állatokkal együtt.
A tiszta nomadizmust folytató népek ideiglenes lakhelyei közül a legfejlettebb a jurta. A jurta kör alaprajzú, függıleges oldalfalú, lapos, kúp alakú tetıvel fedett sátor. A falszerkezet könnyő, összecsukható fa rácsozatból áll. A tetı szarufáinak alsó vége a rácsfal tetejére ül fel, felsı vége kerek zárógyőrőbe mélyített lyukba csatlakozik. A zárógyőrő fölött a borítás nyitható, ezen a lyukon távozik a szabad tőzhely füstje. A tetı vízszintes erıit a falon körbefutó kötelek veszik fel. A jurta borítása nemezbıl készül. Télen több rétegben alkalmazva növelhetı a borítás hıszigetelı képessége, míg nyáron a rácsozatról fel lehet hajtani, hogy átjárja a sátrat a levegı. A jurta „padlóját” nemezlapokkal, szınyegekkel burkolják. A belsı tér többnyire osztatlan, de például a kazahok jurtáinak belsı tere függönyökkel részekre osztható. Az osztatlan belsı terő jurtában meghatározott helye van a különbözı nemő, rangú családtagoknak és a tárgyaknak is értékük szerint. A jurta minden szempontból fejlett ideiglenes, mobil épület amely néhány óra alatt felépíthetı, a rendelkezésre álló állati erıvel (ló, teve), teljes berendezésével együtt könnyen szállítható. Jelentıségét az adja, hogy ez a mozgatható sátor, a nomád társadalom igényeit kielégítette, kultúráját kifejezte; korában teljes értékő lakóhely volt. Eredeti jelentése mellett használják a nomád jelzıt olyan népekre is, amelyek nem folytatnak ugyan rideg állattartást, de életük jellemzıen fontos eleme a vándorlás. Ilyenek a peripatetikus (körben járó) vándorlást folytató romák és ide sorolják a zsákmányoló-győjtögetı dél-afrikai busmanokat és az észak-amerikai indiánok egy részét is. Az észak-amerikai síksági indiánok életmódja azért különleges példa, mert a XVI. századi spanyol hódítás hatására a korábban letelepült, földmőves és zsákmányoló népcsoportok, feladva megszokott életformájukat, vándorolni kezdtek. Korábbi megélhetésükbıl csak a bölényvadászat maradt. Vándorlásukat a korábban kihalt lovak újramegjelenése tette lehetıvé. Életmódjukhoz idomulva új, ideiglenes lakásformát kezdtek használni: a tipit. A tipi bölénybırökkel borított, egy végükön összekötött hosszú rudakból szerkesztett sátor. Alakja az uralkodó szél irányában kissé megdöntött tengelyő kúp. Alul kövekkel terhelték le a borítást. Alul egy bejárati-, felsı részén szabályozható füstkivezetı nyílást vágtak rá. A tipi rudazatát lóháton, borítását és egyéb felszerelési tárgyakat ló vontatta csúszkán (travois) könnyen tudták szállítani. A jurta mellett a tipi a másik kiteljesedése a vándor népek ideiglenes mobil szállásépületének.
A nomadizmus történelmi jelentısége az volt, hogy a legeltetı állattenyésztés gazdasági formájával olyan, földmővelésre nem, vagy csak kevéssé alkalmas területeken tudott gazdálkodni, ahol korábban csak vadászattal, győjtögetéssel foglalkoztak. A terület gazdasági lehetıségeinek kihasználtsága jelentısen megnıtt a nomád pásztorok megjelenésével. A vándorlásból következıen a nomádok kapcsolatot jelentettek a letelepült népek között, ami hírek továbbításából és kereskedelembıl állt. A nomád és a letelepült népek viszonya nem volt mindig békés. Legismertebb a közép-ázsiai mongol törzseket egyesítı Dzsingisz kán hódítása. A nomád közösségek települése is mozgékony, igazodik a nyájvándoroltatás igényeihez. A nomadizálás sokféle lehet. A pásztorkodás részarányával arányos a népesség mobilitása. A nomádok épületei lakó rendeltetésőek. A nomádok épületei ideiglenesek és mobilak. Ez a két tulajdonságuk szorosan összefügg. Minél nagyobb a népességen belül a vándorlók aránya, annál kifinomultabb ideiglenes megoldások alakultak ki. Egy-egy népcsoport azonos formai-, szerkezeti kialakítású építményeket alkalmazott, kis méretbeli különbséggel. A társadalmi különbségek kifejezése a belsı tér berendezésében jelentkezik. Jellemzı a kör alaprajz a favázas szerkezet és a természetes anyagú borítás. Mai szemmel nézve a nomádok építményei tárgyszerőek, mellérendelı viszonyban állnak a tájjal. A nomád közösségek építészete elemi építészet. Az ideiglenes építészet vonatkozásában a rangos építészet kezdete eltér az állandó építményekétıl. Az állandó építmények vonatkozásában a rangos építészet kezdete az i. e. 4.-3. évezredre tehetı. A XIX. század közepéig az ideiglenes épületek alkalmazása az állandó épületek mellett alárendelt volt, így nem kerülhetett a rangos építészet figyelmének körébe. Ez a szerep a szilárdság, tartósság (firmitas) szempontjának minıséget meghatározó felfogásából következhetett. Funkcionális igény nyomására következett be változás. Igény mutatkozott olyan kiállítási épületek megépítésére, amik gyorsan, olcsón voltak megépíthetık és csak adott ideig maradtak eredeti helyükön. Az
elsı
építészettörténetileg
jelentıs
ideiglenes épület a Kristálypalota volt. Tervezıje, Sir Joseph Paxton a devonshire-i herceg kertésze volt. 1826.-ban lett a derbyshire-i birtokon lévı chatsworthi park felügyelıje. 1837ben kerti melegházat tervezett vasból és üvegbıl, majd
liliomházat
épített.
Az
üvegházak
építésében szerzett tapasztalata alapján nyújtotta be pályamővét az 1851. évi, a Hyde Parkban megrendezett elsı Világkiállítás fı épületére. A Kristálypalota hatalmas volt. Hossza 540 méter, szélessége 140 méter, alapterülete csaknem 72 000 m2 volt. A 11 hajós, bazilikális épület szerkezete öntöttvas váz, melyet teljes felületén beüvegeztek. Szerkezete modulrendszerő volt, ami rendkívül felgyorsította építését. Korában forradalmian újnak számított; határoló felületei szinte feloldódtak a fényben. A Világkiállítás után az épületet szétszerelték és áthelyezték a Dél-Londonba, ahol színház, hangversenyterem üzemelt benne, míg 1936.-ban leégett.
A kiállítási épületek nyitottak teret az ideiglenességnek a rangos építészetben, azóta is gyakran ideiglenes megoldások szolgáltatnak teret a különféle kiállításokhoz. Ez a rendeltetés éptészeti kísérletezés laboratóriumá vált. A rangos építészet körén kívülrıl érkezı inspiráció oldotta fel a vitruviusi tartósság kényszerét. Megmozgatta a tervezık, és a laikusok fantáziáját az idı-, és térbeli változékonyságban rejlı lehetıség. A lehetséges funkciók köre ezt követıen jelentısen kibıvült. Míg a nomadizmus ideiglenes szerkezetei monofunkcionálisak, a polgári- és az ezt követı társadalmak szerteágazó igényei számtalan lehetıséget kínáltak az ideiglenes építészet kiteljesedésére. Az útkeresık már számoltak az ideiglenesség lehetıségével. Az elsı, jelentıs kiállítási épületek forradalmian új szerkezetei, téralakítási újdonságai hagyományt teremtettek. Az újdonságkeresés hagyományát. Mővészeti, funkcionális, formai és szerkezeti értelemben egyaránt. Az ideiglenes építészet, a rangos építészetben történt kései megjelenésével szerzett „hátrányát” rohamtempóban dolgozta le. Az inspirációs források köre is kibıvült. A könnyő borítású vázas szerkezetek alkalmazása, az elıképek ismeretében magától értetıdı volt. A repülés kezdetei, a léghajózás, az ejtıernyızés hozta a ponyva- és légtartásos-, sıt, a levegınél könnyebb szerkezetek szerkezeti, formai, mővészeti inspirációját. Útjára indult a pneumatikus építészet. A könnyen fel- illetve leszerelhetı, kis tömegő szerkezetek magukban hordozták a mobilitás lehetıségét. Alig egy évszázad alatt alakult ki az ideiglenes építészet eszköztára. A szerkezeti, felfogásbeli újdonságok egy része idıvel megtalálta a helyét az állandó, helyhez kötött építészet megoldásai között is. Pont az újdonságkeresés, gyakran radikális, a hétköznapi lehetıségeket meghaladó hevülete okozza, hogy sok elképzelés csak tervben jelent meg. Az utópisztikus, vizionárius elképzelések búvópatakként futnak végig a XX. századon, újra és újraértelmezve az ideiglenesség aspektusait, újabb és újabb felvetésekre adott építészeti válaszokban bontva ki azokat. A viszonylag „fiatal” mőfaj értékes alkotásai közül, egy-egy jelentıs alkotó vagy alkotás, szellemi irányzat köré csoportosítva választottam ki néhány fontosat. 1918-19-ben söpört végig a spanyolnátha járvány, a Föld lakosságának mintegy 20-40%-át megbetegítve. A hirtelen megbetegedett embereket nehezen tudták elhelyezni. Erre a problémára adott építészeti válasz, a szakirodalomban gyakran kiemelt alkotás, F. W. Lanchester angol mérnök 1918.-ban elfogadott szabadalma egy nagymérető járványkórház kialakítására. Ez volt az elsı kísérlet a léghajóknál látott belsı túlnyomás által fenntartott tér építészeti alkalmazására. A terv nem valósult meg részben érdeklıdés hiánya miatt, részben mert nem ált rendelkezésre megfelelı ponyva anyag.
Lanchester szabadalmának az új szerkezeti megoldáson kívül az a jelentısége, hogy új funkciót vont az ideiglenes építészet által, a korábbinál célszerőbben megoldható feladatok körébe. A természeti-, társadalmi katasztrófák, háború bekövetkeztével elıálló különleges építési igények kielégítésére, azóta szinte kizárólagosan ideiglenes szerkezeteket alkalmaznak. Az oroszországi októberi forradalmat követı másfél évtized erıltetett iparosítása 1920-as években égetı lakáshiányt eredményezett a Szovjetunió városaiban. Ennek megoldására számos építészeti koncepció létezett. A nyugati modern mozgalommal is szoros kapcsolatot ápoló, a Modern Építészek Társaságába (OSZA) tömörülı konstruktivisták a teljes életmód átalakítására törekedtek. A megoldást legtöbben a kollektív lakóházformákban keresték. Megoldásaikban az építészet közvetlen-, és hagyományos (modern) eszközein túl is tekintettek. A „forradalom” ekkor még nyitott volt a forradalmi újítások irányában, legalábbis tervek szintjén, amik közül nem maradtak ki az ideiglenes- és a mobil megoldások sem. Ilyenek voltak Hlebnyikov üvegbıl készült mozgó lakásai vagy Ohitovics szabadon közlekedı lakások segítségével megvalósuló dezurbanizációs terve. Még a realistának tartott Jurij „Larin (is) ismeri ezeket az épületeket, de extrapolációknak tekinti ıket, s olyan egyéb megoldásokat állít velük szembe, amelyek ugyan kétségtelenül utópisztikusak e korban, de megegyeznek azokkal a munkákkal, melyeken a mai építészek dolgoznak: alakítható építmények, “rövidélető”, olcsó, és könnyen lerombolható mőtárgyak, fejlett technológiával épült ideiglenes hajlékok. Említést tesz a munkahely jellegétıl függı szétszedhetı és összerakható házakról, az “önjáró házakról” (mai lakókocsik). Részletesen leír továbbá egy “mozgó lakóhelyrıl” szóló amerikai tervet, amivel nem azt akarja kimutatni, hogy ezek a jövı formái, hanem inkább azt, hogy az ismert formáktól teljesen eltérıek is létezhetnek. De a Szovjetunió még nem tart itt, tehát hagyjuk abba az álmodozást, mondja Larin, s lássuk, mit tehetünk ténylegesen rövid idın belül.” Írja Anatole Kopp Változtassuk meg az életet, változtassuk meg a várost címő mővében. A társadalom életének erıszakos, lakhatásának építészeti eszközökkel történı megváltoztatása nem hozta meg a várt eredményt. Legfeljebb a mesterségesen felduzzasztott népességő városok lakáshiányán sikerült valamelyest enyhíteni. Egy fıre 8 m2 lakóterületet írtak elı… A néhány megépült kollektív ház tapasztalatai inkább csak a magántulajdon hiányából fakadó perspektívátlanságból és a személyes intimitás háttérbe szorulásából fakadó problémákat tárták fel, az ıket építı gondolat kiteljesedetlen maradt. A valós társadalmi rezdülésekre, mozgásokra érzékeny reakciókat a Szovjetunión kívül találjuk. A második világháború és az azt követı évek indították útnak azt a két alkotót, akik, követıik által továbberısítve, máig meghatározóan hatnak az ideiglenes építészetre. Yona Friedman a mobil építészetnek adott új, társadalmi értelmet, Otto Frei a ponyvaszerkezeteket emelte be a modern építészet eszköztárába. Yona Friedman Budapesten született 1923.-ban, tanulmányait is itt kezdte meg. A II. Világháború után Izraelben menekült és ott folytatta tanulmányait, majd építészként dolgozott. Már
pályája elején megjelentek azok a jellemzı gondolatok, mint az alulról szervezıdı tervezés, vagy a rugalmasan változtatható infrastruktúra amelyek az életmővét meghatározóvá tették. 1954.-ben a haifai lakosok bevonásával tervez lakóegyüttest, ami végül nem valósul meg. Megismerkedik a térbeli tartószerkezetekkel foglalkozó Konrad Wachsmann-nal, akinek hatása megmutatkozik terveinek térstruktúráiban. Friedman számára a mobilitás nem az épületek, hanem a bennük lakók mobilitását jelenti. Olyan építészetet képzel el, ahol az épületet használója határozhatja meg vagy változtathatja meg. Ezt a módszert „öntervezés”-nek nevezi. Elgondolásait elıadja a CIAM 1956.-ban rendezett 10. kongresszusán, de elképzelése nem talál támogatásra. Ezért, 1958-ban a hozzá hasonló gondolkodású építészekkel megalakítja a Mozgó Építészet Kutatócsoport-ot (Groupe d’Etudes d’Architecture Mobile – GEAM). 1958.-ban adja ki „A mobil építészet” címő kiáltványát és készíti az Őrváros (Ville Spatiale) tervét, amelyben megvalósítja a mobil építészetrıl alkotott elképzeléseit. A terv nemzetközi elismertséget hoz számára. Az Őrváros egy olyan pilléreken álló városi léptékő,
bıvíthetı
térbeli
vázszerkezet,
amelyre az egyének rácsatlakoztathatják saját igényeik
szerint
kialakított,
könnyen
változtatható lakóegységeiket. Friedman mobil városa
tehát
individualizmussal
feltöltött
végtelen megastruktúra. A lebegı város nem beépíthetı
területek
mezıgazdasági
területek)
felett
kínálna
lehetıséget.
Az
Őrváros
terjeszkedési
(vízfelületek,
koncepciót több nagy európai város újabb rétegeként is feldolgozta, így vázlatokat készített Őr Tunisz (Tunis Spatial), Őr Párizs (Paris Spatial) témában, demonstrálva, hogy terve a meglevı városoknak is új rétegeket tud adni. További életpályája is jövı- és elméletorientált: javaslatot dolgoz ki a fejlıdı országok lakásproblémáinak megoldására, amiben a korszerő infrastruktúrát és a helyi építéstechnikát kombinálja, hídvárosokon gondolkodik, konzekvensen folytatja a térbe tartó, öntervezı struktúrák fejlesztését. Érthetı módon kevés terve valósult meg, azok is az öntervezés gondolatkörébıl. Hatása mégis nagy: Friedman úttörı építészete inspirálta többek közt a londoni Archigram vízióit és miután 1960-tól megjelennek Japánban tervei, a japán Metabolistákat; Kisho Kurokawa-t, Kenzo Tange-t.
ÖSSZEFOGLALÁS Az ember állandóságra vágyik, de az ideiglenességben él. A végesség, a hiányosság elfogadása és erénnyé emelése vezet az ideiglenesség elfogadásához. Ennek az érzelmileg nehezen elfogadható körülménynek az építésre vetülı képét láthatjuk az ideiglenes építészet történetében. Írásom történetet bemutató részében az ideiglenes építészet belsı fejlıdésében kerestem az azt alakító motívumokat. A nomád társadalmak lakóhelyein keresztül érthetı meg az ideiglenes épületek létjogosultsága illetve, hogy az ideiglenes építészet kiteljesedett formájában közvetlen kapcsolatban áll a mobilitással. Ezen épületek ideiglenességének változatossága mutatja be történelmileg, mennyire rugalmas ez az építési mód. Kiemeltem a nomadizmus által kifejlesztett, két magas színvonalú ideiglenes épülettípust, a jurtát és a tipit, amik mobilitásuk mellett, korukban, fejlett lakáskultúrával rendelkezı teljes értékő lakóhelyet jelentettek. Az ideiglenes építészet elemi- és rangos (történeti) szakaszának határát, az állandó épületekénél jóval késıbbre, Joseph Paxton Kristálypalotájának létrejöttének idejére (1851) teszem. Innentıl fogva az ideiglenes építmények alárendeltbıl mellérendelı szerepbe kerültek. A megítélésben bekövetkezı változás volt a katalizátora annak, hogy az ideiglenes építészet az útkeresés terepévé vált. Az ideiglenes építészet történetét az 1960-as évek elejéig tekintettem át. Az 1960-as 70-es évek ideiglenes építészeti „boom”-ját megelızı, meghatározó eseményekig. Az 1960.-tól napjainkig terjedı idıszak kortárs útjaival szeretném folytatni vizsgálódásomat.
IRODALOMJEGYZÉK
Szentkirályi Zoltán, Détshy Mihály: Az építészet rövid története, Budapest, Mőszaki Könyvkiadó, 1986 Istvánfi Gyula: Az építészet kezdetei, Budapest, TERC Kft., 2010 Thomas Herzog: Pneumatische Konstruktionen, Stuttgart, Verlag Gerd Hatje,1976 www.lmc.ep.usp.br/people/pauletti/Publicacoes.../ Chi-and-Pauletti.pdf (Jung Yun Chi, Ruy Marcelo de Oliveira Pauletti: An outline of the evolution of pneumatic structures) http://mek.oszk.hu http://www.archigram.net tek.bke.hu/medvetanc/archivum/82_1/kopp.rtf (Anatole Kopp: Szovjet életmódkísérletek a húszas években) http://hu.wikipedia.org/wiki A túlélés építészete. Yona Friedman nyomán. szimpózium kiadványai
