ICSSZEM részanyag az OFK-HT 1.0 munkaanyaghoz II. 1.1.5 Hajléktalanság Hajléktalan emberek Magyarországon a rendszerváltozás időszakában sokkolóan napvilágra került hajléktalanság mára sajnálatos módon állandósult problémává vált. A fedél nélkül, utcákon, közterületeken, otthontalanul élő emberek minden nagyobb városban jelen vannak. A hajléktalanságuk olyan összetett hiányállapotként értelmezhető, amelynek összetevői között a biztos és biztonságos lakhatás hiánya, a folyamatos, megélhetést biztosító munkához való hozzájutás korlátozottsága mellett a támogató kapcsolatok beszűkülése, a fizikai és a lelki egészség súlyos veszélyeztetettsége jelenik meg. Szembetűnik társadalmi megbecsülésük hiánya és a társadalmi tagságuk gyakorlásának ellehetetlenülése. A hajléktalanság a legsúlyosabb szociális krízis, a társadalmi kirekesztődés (kizáródás) egyik drámai formája, amely nem ritkán és már csak a probléma jellegéből adódóan is közvetlen életveszélyt jelent. A hajléktalanság összetett jellege egyben arra is ráirányítja figyelmünket, hogy ha társadalmi kezelésének formáit keressük, akkor a „képessé tevő” rehabilitáción túl – ami a reintegráció folyamatában a szociális ágazat hozadéka –, olyan területek közös, összehangolt cselekvése szükséges, mint pl. a lakáspolitika, a foglalkoztatáspolitika, az egészségügy, az oktatás-szakképzés, jogvédelem és szociálpolitika. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a hátrányos helyzetű csoportok – így a hajléktalan emberek – tényleges társadalmi integrációja sem tud megtörténni „integráló”, szolidáris társadalom, befogadó közösségek nélkül. A hajléktalanság kezelésének külön hangsúlyt ad Magyarország részvétele az Európai Unió társadalmi kirekesztés elleni közös politikájában, amelynek egyik kiemelt területe a lakhatás megőrzése és a hajléktalanság kezelése. A hajléktalanság definíciója, a hajléktalan emberek körének meghatározása a mai napig szakmai viták tárgya. Az elméleti megközelítéseket összegezve elmondható, hogy a hajléktalanság meghatározása folyamatosan változott, bővült; kezdetben a lakásviszonyokra, a lakhatás hiányára korlátozódott, majd kiterjedt a szociális kapcsolatok hiányára is. A mai, korszerű megközelítések már magukban foglalják a hajléktalanság kockázatát és oksági viszonyait is, és a hajléktalanságot a társadalmi kirekesztettség egyik formájaként határozzák meg. A FEANTSA 1 a hajléktalan embereknek 4 nagy csoportját különbözteti meg, úgymint: a fedél nélküliek, a lakás hiányában intézményben élők, a bizonytalan hajlékban lakó emberek, a lakhatási sztenderdeknek nem megfelelő lakásban vagy nem megfelelő lakhatási körülmények között élők. Jelenleg hazánkban a jogi szabályozás – ennél lényegesen szűkebb kört – azokat az embereket tekinti hajléktalanoknak, akiknek nincs bejelentett, állandó lakóhelye (vagy az egy hajléktalan-ellátó intézmény címe), illetve akik életvitelszerűen közterületen vagy lakás céljára nem megfelelő helyiségben tartózkodnak. Ez a
1
A FEANTSA a Hajléktalanellátó Nemzeti Egyesületek Európai Szövetsége. Európai civil szervezetként alapították 1989-ben (francia neve: la Féderation Européenne d’Associations Nationales Travaillant avec les Sans-Abri).
1
meghatározás sok, egyébként ténylegesen hajléktalanságot jelentő helyzetet kivon a hajléktalanság problémaköréből. Leszűkül a már hajléktalanságban élők egy részére, és végképp nem foglalkozik azokkal a családokkal és háztartásokkal sem, akiknek lakhatása ugyan jelenleg még biztosított (hiszen pl. saját tulajdonú lakásban élnek), azonban az egyre növekvő fenntartási költségek és hiteltörlesztési kamatok miatt egyre nagyobb adósságot halmoznak fel. A felmérése szerint ma Magyarországon kb. 500 000 háztartás (az összes háztartás mintegy 13%-a) van eladósodva. Az adósságok egyrészt a lakáshitelekből, másrészt a közüzemi díj-hátralékokból származnak. Ezek az adatok bizonyítják, hogy a hajléktalanság veszélyében több százezer ember él. A magyar - nemzetközi viszonylatban meglehetősen szűk – jogszabályi definícióknak a becslések szerint jelenleg 30-40 ezer ember felel meg (közülük mintegy 20.000 él Budapesten). Amikor ma a hajléktalan-ellátásról beszélünk, akkor elsősorban az ő életesélyeik növelése érdekében tett intézkedésekre gondolunk. A hajléktalan emberek jellemzői A ’90-es években a hajléktalan emberek körében végzett felmérések, vizsgálatok megállapításai közül az alábbiakban azokat összegezzük vázlatosan, amelyek a legérvényesebbnek tűnnek 2 . A hajléktalan emberek átlagos életkora – a különböző felmérések szerint – 38 és 44 év között változik. Az eltérések oka az, hogy az intézményeket használó emberek fiatalabbak, mint az utcán élők. 3 A hajléktalan emberek mintegy háromnegyed része 30 és 60 év közötti, az átlagnépességben e korcsoport aránya mintegy 50%, a 30 és 50 év közötti korcsoportban felülreprezentáltságuk még magasabb. Az 50 és 60 év közöttiek az intézményekben kisebb, az utcán nagyobb arányban vannak jelen. A 60 év feletti emberek aránya az átlagnépességben meghaladja a 25%-ot, míg a hajléktalan emberek körében nem éri el a 10%-ot. Ennek oka nyilvánvalóan a hajléktalan emberek rövidebb élettartamában keresendő. 4 A nemek arányára vonatkozóan megállapítható, hogy az elmúlt tíz évben közel megduplázódott, mintegy 25%-ra növekedett a nők aránya. A hajléktalan emberek családi állapotára vonatkozó adatok szerint közel 80%-uk magányos, ugyanakkor a hajléktalanná vált nők zöme élettársi vagy házastársi kapcsolatban él. Tendencia, hogy az elmúlt tíz évben egyértelműen csökken az 2
Az alábbi összefoglalás forrása: Gyuris Tamás-Oross Jolán: Tények és hátterük. Rövid áttekintés a magyarországi hajléktalanellátásról. In: Periféria Füzetek 99/3. 2-25. A hajléktalan emberekre vonatkozó kutatások között kiemelt jelentősége van a fővárosban zajló ún. „Február 3-i” adatfelvételeknek. Ezek tapasztalatait foglalja össze a következő két tanulmány: Bényei Z.-Gurály Z.-Győri P.-Mezei Gy.: Tíz év után. Gyorsjelentés a fővárosi hajléktalanokról – 1999. ESÉLY 2000/1 62-95. valamint Gurály Z.-Győri P.Mezei Gy.-Pelle J.: A margó szélén. Hajléktalan emberek a századforduló éveiben (1999-2000-2001). ESÉLY 2002/3. 30-55.
3
Az egyes vizsgálatok megállapításai a szerint változnak, hogy a megkérdezettek körében milyen e két csoport aránya. Összehasonlításképpen a 18 év feletti magyar népesség átlagéletkora az 1990. évi népszámlálási adatok alapján 46,29 év, férfiak esetében 44,43; a nők esetében 47,92 év volt.
4
NCSSZI által 2002-ben végezett elemzés alapján az 2001 első félévben az átmeneti szálláshelyeket használók körében 4,4 százalékos volt a halálozási arány, amely 10-szerese az átlagnépességben hasonló idő alatt előforduló haláleseteknek.)
2
elváltak aránya (különösen a férfiak körében), amit úgyis értelmezhetünk, hogy csökken a családi krízisek szerepe a hajléktalanná válásban. Az iskolai végzettség viszonylag állandó képet mutat. A hajléktalan emberek kevésbé iskolázatlanok, mint az átlagnépesség. Az általános iskola nyolcadik osztályát – amely a középiskolába lépés feltétele – az átlagnépesség mintegy 20%-a nem végzi el, ugyanakkor ez az arány a hajléktalan emberek körében jóval alacsonyabb – felmérésenként változó –, de 5 és 14% között marad. A ’90-es évek vizsgálatai szerint a nyolc osztályt elvégzettek és különösen a szakmunkások aránya jelentősen magasabb a hajléktalan népességben, míg az érettségizettek inkább kevesebben vannak, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők jelentősen kisebb arányban vannak jelen. A szakmunkás végzettségűeket közelebbről megvizsgálva azonban azt látjuk, hogy sokan közülük olyan szakképzettséget szereztek, amelyre ma már nincs kereslet. A felmérésekben általában sajnos nem vizsgálják, hogy hányan jártak az értelmi fogyatékosok ún. eltérő tantervű iskolájába. Egy fel nem dolgozott longitudinális adatgyűjtés (az ún. Intelcomp adatbázis) adatai szerint évente 5 és 12% között változik a kisegítő iskolába járók száma, amely egyértelművé teszi az értelmi fogyatékosok igen magas arányát. Egyes adatok arra utalnak, hogy a magasabb iskolai végzettségűek hajléktalanként is jobban boldogulnak, ugyanakkor az is megállapítható, hogy a nyolc általánost el nem végzettek köréből kerülnek ki jellemzően azok, akik a leghosszabb ideje hajléktalanok. A hajléktalanná válás okai meglehetősen stabilnak tűnnek. Ez elsősorban azért van így, mert folyamatosan a strukturális okok a lakhatás és a foglalkoztatás játsszák a legfontosabb szerepet. Vagyis az a kérdés, hogy milyen feltételekkel és milyen esélyekkel mennyi jövedelemhez lehet jutni, és az esetlegesen megszerezhető jövedelmekből lehetséges-e, és ha igen, akkor milyen típusú és színvonalú lakhatási feltételeket biztosítani. A közvetlen kiváltó okokat tekintve a következőket látjuk: - Az esetek mintegy kétharmad részében kapcsolati konfliktusok (válás, élettársi kapcsolatok felbomlása, szülőkkel történő összeveszés stb.) állnak a háttérben. - Az intézményekből való kikerülés (állami nevelés, pszichiátriai intézet, kórház, börtön, szociális otthon) 10–15%-ban oka a hajléktalanná válásnak. Az intézményből kikerülés okai között jelentős szerepet játszott pl. a pszichiátriai ágyak számának drasztikus csökkentése, amely mintegy hatezer embert érintett. A további kórházi ágyak csökkentése miatt is - amely elsősorban a főleg szociális indikációval kórházban tartott, zömmel szellemileg leépült, fogyatékos vagy családtalan, esetleg idős emberek elbocsátását eredményezte – jelentősen megnövekedett a hajléktalan emberek száma. 5 - Növekedni látszik a gazdasági okokból bekövetkező hajléktalanság aránya, azonban ez a kérdőíves felmérések szintjén igen nehezen ragadható meg. Mindenképpen ezt igazolja azonban az az állandósult jelenség, hogy a hajléktalan emberek között folyamatosan magas számban találhatóak meg az ország legszegényebb megyéiből származók.
5
Itt említjük meg, hogy azokban a felmérésekben, ahol találunk a korábbi állami nevelésre vonatkozó adatot, ez az érték mindenhol igen magas, általában eléri vagy meg is haladja a 20 százalékot.
3
A hajléktalanná válás óta eltelt évek számát vizsgálva azt látjuk, hogy az egy évnél rövidebb ideje hajléktalanok aránya 17 és 27% közötti értékeket mutat. Több mint két éve hajléktalan 81, illetve 56%, több mint öt éve 40, illetve 29%. Tíz évnél is régebben hajléktalanként él 12, illetve 6%-uk. 6 Az adatokból megállapítható, hogy jellemzően a 35 és 40 éves kor közötti időszakban válnak hajléktalanná az emberek, és a felmérések időpontjában, 1993ban és 1997-ben egyaránt már négy-öt éve hajléktalanok. A már említett Intelcomp-adatbázis országos adatai szerint az emberek nem közvetlenül a hajléktalanná válást követően keresik fel a hajléktalanszállásokat, hanem később. Az évenkénti adatok fél év és két év közötti átlagos „késedelmet” mutattak. Ennél jelentősen rövidebb időszakot állapít meg egy másik vizsgálat, mely szerint mintegy 3–6 hét alatt eljutnak a hajléktalanná vált emberek a hajléktalanszállásokra 7 . Más tapasztalatok szerint is jellemző az alternatív, illetve időszakos szálláshasználat, valamint a hajléktalanná válást követően a „tartalékok” felélése, barátoknál, rokonoknál, ismerősöknél történő szívességi lakáshasználat formájában. Részben a fentebb leírtakra alapozva, a hajléktalan emberek talán legjellemzőbb, legnépesebb csoportjai a következőképpen határozhatók meg: - Állami nevelés megszűnése (nagykorúság miatt) vagy családi konfliktus, ritkábban börtönből szabadulás miatt utcára kerültek csoportja, amely zömmel hátrányos helyzetű, főleg alacsony iskolai végzettségű fiatalokból áll. - A lassan lecsúszók csoportja, amely korábban hagyományosan iskolázatlan, szegény, főleg mezőgazdaságból, illetve vidéken élő családok jellemzően ipari szakképzettséget szerző leszármazottaiból áll, akik számára részben mentálisan jelentett túlzott terheket a nagy ugrás, részben pedig az egzisztenciális gondok megoldásához, elviseléséhez hiányzott a stabil kulturális, illetve családi háttér. Az e csoportba tartozók zömmel középkorúak, illetve idősebbek, szakképzettek, illetve elváltak. - A rossz mentális állapotúak csoportja, akik pszichiátriai, elme-szociális, szociális otthonból, kórházból kerültek ki vagy értelmi fogyatékosok. - A hosszú ideje hajléktalanok csoportja, akik közel tíz éve vagy annál is régebben élnek hajlék nélkül, akik jellemzően legalább középkorúak és alacsony iskolai végzettségűek. A hajléktalansággal kapcsolatosan szólni kell az áldozattá válás veszélyéről. A hajléktalan emberekkel szemben elkövetett bűncselekmények egy része oka magának a hajléktalanná válásnak (pl. lakásmaffia), másik részüket pedig a már utcán élő kiszolgáltatott hajléktalan emberek sérelmére követik el (pl. bántalmazás, gyilkosság, a hajléktalan ember személyi okmányaival való visszaélés stb.). Ezt a társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiája rövid, közép- és hosszú távú céljainak végrehajtásával kapcsolatos kormányzati feladatokról 1009/2004. (II. 26.) szóló Korm. határozat II/B/4. pontja szintén kiemeli. Az utcai életforma komoly egészségi állapotromlással is jár. A hajléktalan emberek egészségi állapotát vizsgáló kutatások szerint a körükben a kontrollcsoporthoz képest 10-szer nagyobb a TBC-s megbetegedések aránya, 14-szeres az élősködők előfordulása, 6-7-szer több az öngyilkossági kísérletek száma, magas a szívinfarktus 6
Az első adat az intézményeket inkább használó, a második adat az inkább intézményen kívül maradók körében mért értéket mutatja
7
Bényei-Gurály-Győri-Mezei: Tíz év után, Esély, 2000/1. 62-95.
4
előfordulásának aránya. Gyakoribbak a légzőszervi megbetegedések, az izom- és csontrendszeri problémák (pl. ízületi gyulladás), traumás esetek (külső és belső sérülések), vagy a nem megfelelő táplálkozás és a gyakori fogproblémák miatt a gyomor és bélrendszeri megbetegedések, valamint az alkoholbetegség magas aránya, illetve az egyéb, illegális szerek okozta függőségek, továbbá a fertőző megbetegedések (pl. hepatitis). Különösen problematikus a kisebb csoportokban élő drogfüggő hajléktalanok helyzete, e körök belső kohéziója ugyanis nagyon erős, cselekvésük irányát pedig a drog közös megszerzése és elfogyasztása jelenti. Ebben a körben az utcai szociális munka megerősítésének kiemelt jelentősége van. A hajléktalan-ellátórendszer szempontjából az elmúlt tizenöt év elsősorban a mennyiségi fejlesztések időszaka volt, a hangsúly szinte kizárólag intézményes megoldásokra került. Az akut helyzetekre reagálni kénytelen fejlesztések többnyire nélkülöztek minden előzetes szükségletfelmérést és kapacitástervezést, a jogi szabályozás sok tekintetben ma is összehangolatlan, ellátási garanciákat kevéssé biztosít. A hajléktalan-ellátás egyúttal kényszerű terepévé vált az úgynevezett hagyományos intézményrendszerekből – vagy azok diszfunkcionális működése illetve kapacitáshiánya, vagy az azokhoz való alkalmazkodási képesség alacsonyabb volta miatt – kiszoruló emberek nem adekvát ellátásának is. Mindezekkel együtt is meglehetősen gyorsan kialakult az ellátórendszer gerince és megszületett egy önszerveződő, lendületes, országosan összehangolt gondolkodásra, valamint egy ésszerűbb, hatékonyabb ellátórendszer működtetésére kész és képes szakma. A hajléktalan emberek ellátására az elmúlt 15 év alatt a szociális ágazaton belül specializált önálló intézményrendszer jött létre, mely gyakorlatilag egységbe kívánja foglalni az utcai életmódtól az önálló életvitel megteremtéséig terjedő folyamatot. Az elmúlt öt-hat év alatt közel kétszeresére növekedett a hajléktalan embereket fogadó szálláshelyek száma; a 2002. év végén körülbelül 8000 férőhely állt rendelkezésre. A hajléktalan ellátásokban kiemelkedően magas a nem-állami szervezetek részvétele. Az intézményeknek csak töredéke (8%-a) felel meg maradéktalanul a jogszabályi előírásoknak. A két legnagyobb gond évek óta a zsúfoltság és a személyzet létszámának és képzettségének elégtelen volta. A hajléktalan-ellátásra vonatkozó vizsgálatok ugyanakkor rámutatnak arra is, hogy ha a hajléktalan emberek településenként – a hajléktalan-ellátásban dolgozók által – becsült számát és az ugyanott fenntartott éjjeli menedékhelyek férőhelyszámát összevetjük, akkor az derül ki, hogy átlagosan csupán minden hetedik hajléktalan ember juthat éjjeli szálláshoz. Jelentősen rosszabb a helyzet a nagyvárosokban – vagyis éppen ott, ahol a legtöbb az ellátásra szoruló – itt 13 és 33 között változik az egy férőhelyre jutó hajléktalan emberek száma. Tetézi a gondot, hogy az átmeneti szálláshelyek felülről zártak, azaz pontosan az átmenetiség jegyeit nem mutatja a rendszer. Bedugultak, miközben az ott lakók jelentős hányada számára nem nyújtanak adekvát ellátást. Jellemzően kvázi tartós bentlakásos intézményként, illetve munkásszállóként működnek. A férőhelyeik nagyobbik hányadán ugyanis olyan nem munkaképes embereket szállásolnak el sokszor évekig, akik megfelelő ellátását tartós bentlakásos vagy egészségügyi intézményekben kéne biztosítani. Szintén jelentős azoknak az aránya az átmeneti
5
szállásokon, akik munkajövedelemmel rendelkeznek és a számukra elérhető olcsó bérű lakhatás hiányában kényszerülnek tartósan hajléktalanszálláson élni. Azaz az intézményrendszer jelenleg csak igen korlátozottan képes megfelelni reintegrációs szerepének, sokak számára (különösen a fiatalok esetében a leginkább szembetűnő ez a jelenség) végképp nem a visszailleszkedést szolgálja, hanem intézményes szegregációhoz, illetve kényszerpályákhoz vezet. Az intézményrendszer átmenetiségének biztosítása és az utcán élők számának mérséklése érdekében egyaránt fontos a jelenlegi ellátórendszeren kívüli alternatív lakhatási formák, az ún. külső férőhelyek kialakítása, működtetése és elérhetővé tétele a hajléktalan emberek számára. Hasonlóan elodázhatatlan a koruk és egészségi állapotuk miatt tartós gondoskodásra szoruló – az ilyen típusú intézmények korlátozott befogadó kapacitása miatt átmeneti szálláshelyeken rekedt – emberek számára a személyre szabott és tartós ellátás biztosítása. E két irányba tett komoly lépések megmozdítatják a ma bedugult és nagyrészt kilátást nélkülöző ellátórendszert és érdemben hozzájárulhatnak az utcán élők számának csökkentéséhez.
6
