I. könyv. Summázat. Mondd el először is - ha már előtted

A Versről A vers mértéke az Angol Hősi Vers, Rím nélküli, miként a Homgrosé a Görögben és a Vergiliusé a Latinban, lévén hogy a Rím sem szükséges tartozéka, sem valódi dísze a Költeménynek avagy a Versezetnek, különösképp a hosszabb Művekben, hanem barbár Korszak találmánya, mi csak arra szolgál, hogy feledtesse á hitvány Tárgyat s a gyatra Mértéket. Időközben valamelyest megcsinosította ugyan némely híres újabb Költők gyakorlata, és székiben elterjesztette a Szokás, de ezt is csak használói nagyobb gyötrelmére és korlátoztatására, kik ily módon kényszerítettek, hogy sok dolgot másképpen formáljanak meg, s nagyobbrészt rosszabbul, mint ahogy különben meg tudták volna formálni. Nem ok nélkül való, hogy a költők elsői, mind Olaszok, mind Spanyolok, elvetették a Rímet mind hosszabb, mind pedig rövidebb Műveikben, akárcsak régtől fogva a legjobb Angol Tragédiák, mint olyan dolgot, mely, minden szakértő fül tanúsága szerint, önmagában közönséges, és nem szerezhet valódi zenei élvezetet; mit is csupán a megfelelő Szám és a Szótagok kellő mennyisége biztosít, valamint az, hogy az Értelem változatosan húzódik át egyik Versből a másikba, nem pedig a hasonló végződések csilingelő hangzata, mely hibát gonddal elkerülték a tudós Régiek, mind a költészetben, mind a jó Szónoklatban. A Rím ilyetén elhagyása tehát oly kevéssé számít hiánynak, ha annak tetszik is a tanulatlan Olvasó előtt, hogy inkább Mintának tekinthető, mely az Angolban elsőnek adja példáját az antik Szabadságnak, mit végre visszanyert a Hősi Vers, kiszabadulván a Rím gyötrelmes újabb kötelékéből. 1668

John Milton: Elveszett Paradicsom

Oldal 2

I. könyv Summázat Az első könyv röviden ismerteti a Mű témáját: az Ember engedetlenségét, s hogy ennek következményeképp miként veszítette el a Paradicsomot, ahová Isten őt helyezte. Ezek után érinti Bukásának első okát: a Kígyót, vagyis inkább a Kígyóban Sátánt, ki Isten ellen föllázadott, és pártjára vonta az Angyalok számos légióját, majd Isten parancsára kiűzetett az Égből hordájával együtt, a feneketlen Mélységbe. Mindezek végeztével a Költemény mindjárt a dolgok kellős közepébe vág, és megjeleníti a lebukott Sátánt és Angyalait a Pokolban, amelyet itt nem úgy ír le, mintha az a Mindenség középpontjában lenne (mert föltételezhető, hogy az Ég és Föld akkor még nem volt megteremtve, s biztosra vehető, hogy nem volt rajta átok), hanem a végső sötétség helyén, aminek a legtalálóbb neve: Kháosz. Itt hánykódik Sátán Angyalaival együtt a lángoló tavon, villámtól sújtva, aléltan. Idő múltán fölocsúdik, mintegy kavargó álomból, és szólongatja azt, aki rendre és méltóságra nézve őutána következik, s ott fekszik mellette. Megtárgyalják nyomorú bukásukat. Sátán fölriasztja minden légióit, melyek szanaszét hevernek hasonló kábulatban. Most fölserkennek; számuk, hadrendjük elősoroltatik, fővezéreik megneveztetnek mindama Bálványok neveivel, melyek később Kánaánban és környékén ismeretessé váltak. Ezekhez intézi beszédét a Sátán: vigasztalja őket, s reménnyel kecsegteti, hogy az Eget még visszanyerhetik; végül pedig szól nekik egy új világról és egy újfajta teremtményről, mely még csak ezután lesz megteremtendő egy ősi Jóslat, illetve égi Híradás szerint. Számos régi egyházatya véli ugyanis, hogy jóval e látható teremtés előtt már léteztek Angyalok. Sátán egybehívja a teljes Nagytanácsot, hogy megvitassák, mi az igazság e Jövendölést illetően, és ennek alapján miként határozzanak. Vajon mit szándékoznak tenni cinkostársai? A Mélységből hirtelen előtámad a Pandemonium, Sátán palotája. A Pokol fejedelmei ott tartják gyűlésüket. [10] Az ember legelső bűnét, s a tiltott fa gyümölcséből-kóstolást, amely halált hozott e földre, kínt reánk, s kivert az Édenből, míg egy különb Ember megváltott, s visszahozta üdvünk, zengd, Múzsa, ki a Hóreb, Sinai titok-csucsán a Pásztort ihletéd, ki tanította a Választott Magot, mint lőn Ég, Föld a Zűrből; vagy ha Síon hegy bűvöl és az Isten jóshelyénél csörgedező Siloa habja, onnan hívlak segélyemül merész dalomhoz, mely épp nem átlag-szárnyalással indul Áón-csúcsra, midőn prózába, rímbe nem kísérlett vállalkozást kisért. S te, Lélek, főleg Te taníts, ki jobban becsűlöd minden templomnál a szűz, igaz szivet, jelen voltál az első időktől, s izmos szárnyadat kitárva galambként kotlottál az Űr felett, s termékenyítetted - világosítsd elmém ködét, elestemből emelj, védj, hogy a téma fenségéhez illőn hirdessem az örök Gondviselést, s embernek igazoljam Isten útját. Mondd el először is - ha már előtted John Milton: Elveszett Paradicsom

Oldal 3

nincs titka Égnek, Pokol-mélynek -, Égkegyelte: boldog létükben mi vitte ős-szüleinket rá, hogy Alkotójuk elárulják, és megszegjék tilalmát, melyen túl fői voltak a Világnak? Ki űzte őket undok pártütésre? Pokol kigyója! Ő, ki álnokul és sanda bosszuból az ember anyját elcsábitotta, miután az Égből gőgje lelökte őt s egész hadát: az angyal-pártütőket, kiknek útján 11 (1-37) kivánt kerülni dicsben társai fölé, hogy az Úrral egyenlő legyen, dacolva; törtetéssel felszitott Isten egyeduralma, trónja ellen álnok tusát az Égben, büszke, harcot. Hiú merénylet! A Mindenható leszórta őt fejest a légi égből, perzselve lánggal, szörnyü pusztulással feneketlen romlásba: lakjon ott acél-láncban, a büntetés tüzén, ki a nagy Istent harcra hívta ki. Mely mér a halandóknak éjt, napot: a tér kilenc ízben gördült, mióta ő verve fetrengett a Zűr tüzén, veszett hadával; bárha halhatatlan letörve most, ám szörnyebb szenvedés van szabva rá, hisz gyötri őt a tűnt boldogság és az örök kíntudat: forgatja csak baljóslatú szemét, mely gőggel és makacs dühvel kevert rémületet s gyötrelmet árul el. Áttekinti - csak angyal képes erre! egész kietlen, szörnyű helyzetét. Körül börtön: miként tüzes kemence lángol, lobog - e lángokból viszont nem fény, hanem vak éj szüremlik át -, csakhogy a kín látványait mutassa, gondok hazáját, gyászos árnyakat, hol béke s csönd sosem honolhat, és a mindent fölkereső remény se jár, csak szüntelen kínzás csikorg, örökégő, kénkő-táplálta lángözön. Az Örök Igazság ilyen helyet szerzett e lázadóknak, börtönükké tette a vég-sötétet, s részüket itt adta ki, oly messze az égi Fénytől, 12 (38-73) mint háromszor a központ a peremtől. Míly más e hely, mint honnan estek ők! Itt bukott cimboráit elborítja a tűzorkán sürű forgószele! Látja köztük fetrengni oldalánál John Milton: Elveszett Paradicsom

Oldal 4

erőben-bűnben fő hatalmi társát – Palesztinában ismerik, s neve: Belzebub. Akkor szól a Főgonosz, kit Sátánnak neveznek égiek, megtörve csöndet vakmerő szavakkal: "Te vagy?... Jaj, bukva, mint különbözöl attól, ki Fény boldog honában izzó, túlvilági ruhádban túlragyogtad a fénylő miriádokat! Ha az vagy, kit egykor vélem egy kötés kötött, egy eszme, egy terv, dicső vállalás iker reménye és kockázata, s társam valál - most társam vagy közös romlásban! -: amily szakadékba estél amíly magasbul, ő annál vadabb lett mennydörgésivel! E szörnyű kar erejét ki tudta? Ám sem ezt, sem azt, mit zord legyőzőnk mérhet ránk dühében, nem szánom-bánom, mitse változom, bár külső fényem változott, maradt szilárd hitem, s a sértett érdem-érzet kemény daca, mely föltüzelt az Úr ellen csatázni, s harcra hívta a fegyveres szellemek tömött hadát, mely merte nem imádni trónusát, s engem kedvelt, kockázatos tusán az Ég terén erő ellen erőt szegzett, s trónját megrázta. Veszve harcunk? Nincs veszve minden! Él a győzhetetlen szándék, bosszú-hév, örök gyűlölet és mersz: sosem hódolni, meghajolni törhetetlen erény mi másbul áll? 13 (74 - 110) E dicsőséget dühe, vagy hatalma tőlem ki nem csikarja! Leborulni, kegyéért rimánkodni térdre esve, s hatalmát istenítni, bár a trónját féltette rém-karomtól - ez lehetne szégyen, gyalázat, és nagyobb mocsok bukásunknál is! Mert a végzet az, hogy nem enyészhet szikra-lényegünk, isten-erőnk; s e nagy tusán tanulva előrelátásunk öregbedett, karunk se lankadt, sőt nagyobb reménnyel szánhatjuk rá magunk örök tusára: vad kényre, cselre - ellenünk iránt békélhetetlenül, ki égi zsarnok, győzelmi mámorban kevélykedik!" Kínokban égve szólt a pártos angyal, kérkedve, bár szaggatta mély iszony. Vakmerő cimborája így felelt: „Herceg! Sok trónusú Erők feje, John Milton: Elveszett Paradicsom

Oldal 5

kik harcba vittek annyi sok szeráfot vezérleteddel; vad merényletekben, nem félve vészbe vertük az Ég örök Urát, próbára téve, vajh mi őrzi trónját: a kény, véletlen, vagy a Sors; jól látom, s bánom is a szörnyü tényt, mellyel számunkra elveszett a Menny: legyőzve, verve hős hadunk bukott íly mélyre, íly goromba pusztulásba már amennyire pusztul égi lény és isten: mert a szellem és a lélek legyőzhetetlen, visszatér erőnk, kioltva bár dicsünk, s határtalan nyomorba döntve boldog életünk. De hátha győzőnk (kinek végtelen, hiszem, hatalma: dehogy tudna másképp ily zord erőt, mint a miénk, legyőzni!), 14 (111-146) azért hagyá meg szellemünk, erőnk, hogy még kutyábbul tűrjük így a kínt, hogy így lakassuk jól a bosszuját, vagy, harc-jogán-szolgái, még különbül tegyük, amit kiván: Pokol szivében gürcöljünk néki lángban, vagy tegyük e mély borúban is parancsait. Mi haszna, hogy érezzük így: erőnk meg nem fogyott s a lényegünk örök, ha végzetünk: örökkön-szenvedés?" Szaporán válaszolt a Főgonosz: „Bukott kherúb! A tettben, szenvedésben legundokabb a gyenge! Biztosítlak: dolgunk nem lesz sosem a jó-tevés, de egyetlen élvünk a gonosz-tevés, lévén magas kényének ellene, mivel mi dacolunk. Gondviselése ha az, hogy gaztettünkből jót csiholjon, feladatunk: célját csikarni és a jóból is kilelni eszközét a rossznak. Ez gyakorta sikerülhet, s ha nem csalódom, tán boszantjuk és zavarva semmisítjük szándokát. De nézd! A mérges győztes visszahívta bosszú- és üldöző-szolgáit a Mennykapukig, s a nyomdokunkba lőtt kénkővihar elfútta már a tűzhullámot, mely benyelt bennünket, az éjszakadékba hullókat, s a dörgés vér-villámmal, vad dühvel szárnyazott tán már kiszórta nyilait, kihunyt bőgése már a végtelen, vak űrben. Ne múlasszunk alkalmat, mit megád az ellen gőgje, jóllakott dühe. Nézd azt az elvadult, kopár sikot,


Oldal 6

az iszonyat helyét, mi fénytelen kivéve merre kékes lángsziporka szór sáppadt, szörnyü fényt. Gyerünk oda e hánykodó tüzárból - nyughatunk ott, ha nyugovás van itt egyáltalán. Szétszórt erőink szedjük össze ott, s főzzük ki, mint sérthetjük legkivált ellenfelünk,bukásunk mint javítsuk, e szörnyüségen urrá mint legyünk; mi bátorítást adhat a remény, s ha nem: mi elhatározást a kín?

15 (147-183)

Legközelibb társához így beszélt, a hullámból fejét emelve, szikraszóró szemét; a többi tagja hosszan a habokon feküdt lebegve tágan, nagy téresen. Oly behemót tömeg, mint a mesék legendás rémei: Zeusszal tusázó föld-fiak, titánok, Briareus, Typhón, a tarsusi barlanglakó s a tenger-bestia Leviathán, kit Isten legnagyobb müvének alkotott, mely óceánon lebeg; ki a norvég tajtékban alszik, s ha megfeneklik éjjel rajt hajós: szigetnek véli - mondják tengerészek -, s horgonyt vet pikkelyes bőrébe, ott időzik szélvédette oldalánál, míg tengert éj föd, s várt hajnalt halaszt. Így nyujtózván feküdt a Főgonosz tűz-tóra láncolva, miből soha nem kelne, fejét sem szegné föl ő, ha a Minden-úr, az Ég nagy engedelme, s kénye nem adná át vak szándokának, hogy bűnre bűnt tetézve, enfejére gyűjtsön itéletet, keresve másnak gonoszt, s dühöngve lássa: gaz műve csak végtelen irgalmat, jót hozott az emberre, akit eláltatott, rá pedig hármas zűrt, dühöt, boszút. 16 (184-220) Emeli roppant tetemét a tóból; mindkét felől a lángok elhajolnak, lesunyva csúcsaikkal, fodrozódva, s szörnyű völgyet hagynak középen ott. Majd tárva szárnyát röpte fölszökik, roppant súlyát nyögi a szürke lég, hogy rájafekszik, míg partot nem ér a szárazon, ha föld az, mely szilárd lánggal lobog, miként a tó folyóssal. Olyan szinű, milyen a szirt, melyet Pelorusról szakaszt a földalatti szél mérge, vagy a dörgő Etna-hegy bezúzott oldala, minek gyulékony


Oldal 7

bele ha lángralobban, láva-dühvel csak fellövell, segíti a szelet, s elperzselt földet hágy nyomán, borítva fűsttel-bűzzel. Íly nyughelyet talált a kínzott láb. Követte cimborája. Mindkettő dölyföl, hogy a styxi árt istenként önként hagyta ott ujult, saját erővel, s nem mert tűrte Isten. „Ez hát a táj, az éghajlat, a föld szólt a bukott főangyal -, mit cserébe nyertünk a Mennyért, borongó homályt égi sugár helyett?! Legyen, ha Az, ki most a »Fenség«, rendel és parancsol, mint kedve támad. Annál jobb, minél messzebb tőle, ki ész szerint egyenlő, csak kénye dobta egyenlők fölé. Búcsúzunk, ó, örök öröm-mezők! Üdv, Alvilág! Iszony s te Vég-Pokol! Fogadd be új urad, kinek szivét nem változtatja meg hely és idő. E szív önnön helye, és benne támaszt Pokolból Mennyet és Mennyből Pokolt. Mit számit, hol, ha ugyanaz vagyok? Legyek akármi, de kisebb Nála nem, 17 (221-257) kit nagyobbá csupán villáma tett. Itt végre szabadok leszünk. Az Úr itt mit plántált, nem irigyli meg - nem űz el. Uralmunk biztos itt, s az uralom megéri, mégha a Pokolban is! Inkább Pokolban úr, mint szolga Égben... De mért hagynánk hites barátainkat, bukásunk cimboráit így heverni merülve Feledés tavába, mért ne hívjuk őket, s osszuk meg velük e nyomorú lakot, vagy újra még tegyünk próbát, mit nyerhetünk a Mennyben új fegyverrel, s mit veszthetünk Pokolban ?" Szólt Sátán. Felelt néki Belzebub: „Fényes hadak vezére, melyeket leverni csak az Úr tudott, ha egyszer meghallják szózatod: félszben, veszélyben reményük kedves zálogát, amit a végső vészben hallottak, csaták dühödt kockázatán, a támadásban legbiztosabb jelükként - új erőre, merszre kapnak megint, feküdjenek bár lesúnyva, elterülve ott a tűztóban, hol bódultan elébb mi is... Nem is csuda, ha íly magasbul estek!"


Oldal 8

Alig némult, indult a part felé a legfőbb Ellen, a hátára dobva nehéz, kerek, nagy égi-acélu pajzsát: roppant keréke ugy csüngött a vállán, mint Hold, melynek körét a távcsövében szemlélte este a toszkán tudós Val d'Arnóban, Fiesole csucsán, foltos körén új földeket, folyót, hegységet hátha fölfedezne. Nyársán - órjáshajó fő árbocául a norvég hegyen levágott legnagyobb 18 (258-293) fenyő e mellett könnyü pálca volna! – támaszkodott Sátán a lángoló márgán botolva (hej, nem így haladt az Ég azúrján!); kínnal gyötri még a tűzzel boltozott, aszaló idő. Mégis kitart, míg ott nem áll az égő tó partján, s megkiáltja légióit: angyalokat, kik fekszenek büvölten, sürűn egymáson, mint az őszi lomb vallombrosai csermelyen, hol etruszk lombok borulnak össze árny-lugasba; vagy árba szórva sás, ha Orion veri a Vörös-tengert tűzviharral, hol hullám ölte Busirist, s a memphisvitézeket, hogy álnokul megűzték Gósen lakóit, kik az oltalompartról nézték hulláik hánykodását s tört hadszekér-kerékűk. Íly sűrűn feküsznek ők az áradást borítva, némulva szörnyű változásukon. Kiált, s a Pokol kongó mélye visszacsöngi szavát: "Hatalmak, hercegek, virágai az Égnek, mely tiétek volt egykor, s most veszett! Íly döbbenet megrázhat örök lényeket? Vagy e helyet szemeltétek ki harc nyügén s nem égi völgyben? Esküt tettetek tán, hogy imádjátok ilyen nyomorban a Győztest, őt, ki nézi most, miképp fetreng az árban kherub és szeráf szórt zászlóval, fegyverrel, míg az Égkapukból gyors kopói észbevéve előnyüket, leszállnak, eltapodnak minket, így hervadókat, vagy nyaláb villámokkal löknek az Ár alá... ? Ocsúdjatok, vagy bukjatok örökre!" 19 (294-330) Hallották, röstelkedtek, szárnyra keltek, mint őrködők, kiket a rettegett vezér alúva lel, riadnak és még félig alva nyüzsgenek. Cudar helyzetüket fölötte észlelik,


Oldal 9

tűz-kínjuk érzik; mégis hadnagyuk szavának enged számtalan haduk. Mint Amrám-sarja csudavesszeje Egyiptom vész-napján a part körül szurokszín sáska-felleget zilál elő kelet szelén, hogy a gonosz fáraó földeit borítsa éjbe, s a Nílus tájait sötétbe vonja oly számtalan bukott angyal kering szárnyon a tág Pokol boltján alantfelül-középen lángba veszve, míg felhányja nagy szultánuk fegyverét jelt adva, hogy vezesse röptüket: leszállnak a szilárd kénkőre, és betöltik a lapályt. Olyan tömeg, milyent a népes Észak még nem öntött jég-méhiből a Rajnán, a Dunán át, midőn özön-hordái délnek estek túl Gibraltáron sívó Líbiáig. Minden svadronból, ezredből a fők szaladnak arra, hol vitéz vezérük áll; embernél különb, istenszerű lények, herceg-méltóságok, erők: az Égben trónon ültek egykor, ám nevük az égi krónikában immár nem áll, az Élet-könyvéből törölve lázadásuk miatt. Ujabb nevük sem volt még nekik, hisz Éva sarjai között még nem bolyongtak lenn a Földön; midőn eltűrte Isten, hogy az embert próbálva megrontsák nagyobb felét hamis hazugsággal, hogy álljon el urától és nem látott isteni 20 (331-368) dicsét állati képre váltsa föl, hogy aranyhímü víg relígiókkal isten helyett imádjon ördögöt bálványalakjuk, annyi sok nevük ekkor lőn ismert a pogány világban. Mondd, Muzsa, vajh ki kelt ismertnevű – először, utószor - tűz-ágy-szunnyadásból, s jött nagy királyi szóra rang szerint, egyenként a sivó párthoz, hol ő állt, míg messzebb megtolult a zagyva nép? A fők azok voltak, kik űr Pokolból följöttek, a Földön keresni zsákmányt, s merték helyük az Úréhoz emelni, oltárához oltárukat; imádták istennek őket népek, míg a Sionból mennydörgő s kherubok között ülő Jahve mellé pimaszkodtak, bevitték szentélyibe undok szentségeik, átok-förtelmeikkel fertezék szent rítusát és ünnepét, S merészelt


Oldal 10

fényével versenyezni éjködük! Első: Moloch az emberáldozatvérrel s szülői könnyel fertezett király - bár nem hallják szülők dob és kürtzajban fiúk jaját, kik tűzön át mennek a bálványhoz. Ammoniták imádták Rabbában s vizes lapályán, Argobban, Básánban, a távoli Arnon folyóig. Nem elég neki e pimasz nép, Salamon bölcs szivét is megejti: szembe Jahve templomával szentélyt rakat vele a Szenny-hegyen, s Hinnom kies völgyében berke lőn: "Éj-gyehenna" -, "Tofet"-nevű Pokol-hely. 21 (369-402) Chemos, Moáb fiának buja szörnye jött, Aroartól Neboig s le délre vad Abarimig és Horonaimban, Hesebonban, Seon-honban, a Sibma szőllős-virágos völgyén túl király, Eleáléig, a szurok-mocsárig. Más neve volt: Peor, hogy Izraelt a Nílustól-vonultában Sittimben bujaságra kapatta rá, miért jajjal fizet. Ám orgiái mégis elértek a Botrány-hegyig, a gyilkos Moloch berkével szembe, hol együtt kéj és iszony, míg jámbor Jósiás Pokolra nem vetette onnan őket. Jönnek velük, kiket ős Euphratestől a szír, egyiptomi határfolyóig Baalim és Astaroth közös neven ismernek; amaz férfiú, ez asszony. Lelkek, ha tetszik, egy- vagy kétneműek, oly finom, össze nem tett tiszta lényük, izűlettel, taggal le nem bilincselt, törékeny csonti vázra sem rakott, mint akadék hús; bármily alakot válasszanak - tágat, sürűt, sugárost, ködöst -, betöltik légi tervüket, gyűlölet vagy szeretet műveit. Gyakran elhagyta értük Izrael nagy élő Támaszát, s igazhitű oltárait, hogy állatisteneknek földig hajoljon, mért is ugyanoly mélyen hajtják fejük az undok ellen vasa előtt. Jött vélük egy csapatban Astoreth, kit Astarténak neveznek a phoinixok, Égkirálynő, növő szarvval; sugár képénél holdsütésben szidón szüzek dallal fogadnak esküt – Sionban is dalolnak néki, hol 22 (403-439) szentélye áll a Bűn hegyén, amit


Oldal 11

a nőbolond király emelt... szive, bár nagy, szép bálvány-nőktől elcsalatva bálványozásba hullt. Jön Thammuz is, ki seb-ünnepére csalja Libanonba a szír leányokat, hogy ott sirassák sorsát szerelmi dallal egy nyárnapon: mint fut szelíd Adónis az őt szülő szirtről tengerbe... véresen - hiszik Thammuz évente újuló sebétől. E szív-mesére gyúlt Sion leánya; a szent csarnokban látta kéjüket Ezékiel, látnok-szeme figyelte hűtlen Juda bálványozásait. Majd jött, ki méltán gyászolt, mert a rab frigyláda összezúzta szörny-alakját: en-templomában nyeste el fejét, s kezét a küszöb-élen, mint lehullt hivőit meggyalázva. Neve: Dágon, tengerszörny - lent hal, fent ember -, s kevély házát Azótusban, Palesztina, Gath, Ascalon partján és Accaronban rettegték messze Gáza széléig. Követte Rimmon. Ennek szép Damaskus volt tünde széke: Pharphar, Abbana, a két üveg folyó dús partjain. Ő is föltámadt Isten háza ellen: leprást veszített, s nyert bolond királyt: Akházt (ki őt legyőzte), léprecsalta: rontsa az Úr oltárát, és emeljen helyébe szír divatra mást, s azon hamvassza néki ronda áldozatját, s imádjon istent, kit elébb levert. Majd jött régtől hires nevű csoport: Osiris, Isis, Horus s híveik; ők szörnyalakjukkal meg bájolással rászedték vakbuzgó Egyiptomot 23 (440-476) s papjaikat, hogy kóbor isteneik inkább barmok álcáiban keressék, mint emberében. Izrael se volt ment e mételytől, midőn kölcsön-aranyból borjat csinált a Hóreben. Tetézte Bethelben, Dánban e bűnt a pártütő király, füvellő bikaként imádva ennen Urát, ki egy éjjel, midőn vonult Egyiptomból, első szülöttét lecsapta egy csapással, s bégető bálványukat. Jött végre Béliál, kinél bujább szellem nem hullt az Égből, s romlottabb: bűnt szeretni önmagáért; szentélye nincs, oltára sem tüzel,


Oldal 12

de kéjjel, kénnyel vajh ki fertezett nála többször Isten-szentélyt, midőn pap lett istentelen, mint Éli sarja? Palotákban is ő az úr, buja városban, hol tivornya, bűn, erőszak zaja a legmagasabb torony fölé csap. Ha elsötétül utca, útrakelnek Beliál pimasz, részeg fattyai; tanúk Sodomában az utcák s Gibeában az éj, midőn a házigazda ott nőt tett ki, hogy nagyobb gonoszt kerüljön. Ezek voltak a főfő bajnokok. Sok szót kiván a többi: ismerősök; jón istenek - Javan-fiak szerint istenek, bár bevallották, ifjabbak Föld-Ég-szüléiknél. Első szülöttjük: Ég-fi Titán szörny-sarjával, kit öccse, Saturnus jussából kiüt, mig ezt Rheától szült fia, a bajnokabb Juppiter ugyanígy... s ő lesz bitorló. Elébb Idán, Krétán, majd a havas 24 (477-511) Olympuson uralkodtak a köztes légben, felsőbb Egükben, Delphi-szirten, vagy Dódonában, dórok tájain. Mások Saturnusszal az Adrián át Hesperiába szöktek, kelta tájra a végszigetekig. Ezek rajokban csak jöttek sanda, leszegett szemekkel, de benne némi örömvillanással: csüggedetlen lelték vezérüket, és lám, a vészben ők se vesztek el! Sátán arcát kétely fakítja, de akart gőgjét felölti, nagy szavakkal csak színleg szépek, semmi lényegük – űzi félszük, csüggedt merszük csigázza. Gyorsan parancsol: kürtök, trombiták harcos szavára lendítsék magasra nagy zászlaját; Azazel, egy sudár kherúb igényelte e büszke tisztet; szikrás nyeléről a királyi zászlót leoldja, fel magasba lengve az mint üstökös ragyog, s a szélben úszik; arannyal, drágakővel ékesítve ragyog szeráfi fegyver, trófea, érc harsonák csöndítnek indulót, mire a teljes tábor fölkiált, hogy Pokol boltja megriad belé, s túl megborzong a Zűr-hon, ősi Éj. Egy pillanat, s a ködben földereng tizezer zászló föl a légbe lökve, hajnal-szinekbe lengve. Lándzsaerdő lendül velük föl és ezer sisak


Oldal 13

sziporkáz, végtelen mélységbe pajzsok sürű sora, s vonulnak zárt phalanxban flóták, sipok dór dallamára - hajdan ez buzditotta harc nemes hevére a hősöket, nem dühre gyújtva föl, de eltökélt erélyre, hogy Halál 25 (512-548) se űzze őket gyáva megfutásra; és van hatalma elcsitítani ünnep-szóval zavart, elűzni gondot, kételyt, félszet, kínt, rettegést halandók és égiek szivéből. Egy erő, egy gondolat hevíti őket, enyhe sipszóra csöndbe mennek, az csitítja sajgó léptük a láng-földön. Közelgőn most szembe állnak, csilla fegyverű iszonyu hosszu sor: pajzzsal, dzsidával, ős harcosok mezében, hős vezérük parancsát várva. Tapasztalt szeme átdöf a fegyveres brigádon, érti rögtön, szabályszerűen állnak-e, látja isten-hasonmás-arcukat, s számlálja őket. Szíve fölfuvódik gőgtől, hatalmában feszeng, fölujjong: mióta ember lőn, nem testesült meg íly had, mihez képest minden egyéb had: darvakkal küszködő törpék. Habár Phlegra titánja lépne frigyre Théba, Trója hőseivel, s mindkét felől segítenének istenek, s akikről Uther fia regéje zeng, a híres brit és armoric vitézek, majd utóbb keresztények, pogányok, Aspremontban kik hadba szálltak, Montalbanban és Damaskusban, Marocco-, s Trebisondban, vagy kit Biserta küldött Afrikából, midőn Nagy Károly Fontarabbiában s főfői vesztek: semmi volna nékik halandó virtus, ám vakon követték szörnyű vezérüket. Viselkedésben, alakban büszkén kivált közűlük miként torony, ős fénye nem veszett egészen, kisebbnek se tűnt, csupán bukott arkangyalnak, dicsfénye csak tüzével halkult, mint midőn a Nap kél 26 (549-586) ködülte látkörön sugára-nyesve, vagy mint midőn a Hold mögé kerül: fogyatkozása szörnyü félhomályt terít a félvilágra, s változással rémít királyokat. Fakulva is túlfényli ő arkangyaltársait, bár arcán villámhasgatta heg, s a gond sáppasztja el, mégis szilárd merészség szúr szemölde alól s boszúra vágyó


Oldal 14

elszánt kevélység, vérmohó szemében önvád és szánalom, hogy így leli bűntársait, kik öt a bűnbe követték (be másnak tűntek az üdvben!): elitélve örökre most a gyötrelemre, Égből kiűzve őmiatta, szellemek milljói az örök Fényből kivetve lázadása miatt! Míly hittel állnak fakult dicsükben! Mint mennykő-ütött tölgyek, hegyi fenyők kevélyen állnak, bár perzselt fővel, meztelen a tarlott pusztán. Beszélni készül. Dupla sor, ivelve szárnytól szárnyig, körbefogja a hadnagyokkal őt; némán fülelnek. Háromszor szólal, háromszor kibuggyan könnye - kevély bár -, már ha sírhat angyal, míg útat lel sóhajjal szőtt szava. „Millió örök Szellem! Ó, Hatalmak! Nincs párotok, csak a Mindenható, nem volt csatátok dicstelen, ha vége szörnyű is, mint e hely s e változás tanú... Gyűlölt beszélni róla! Ám mely múlt, jelen tudása mélyiből kélt jóslat, észerő riogtatott volna, hogy istenek ily egyesült hadát, mely íly erős, leverhetik? S ki hihetné, habár kudarc után, hogy e hős hadak - mióta száműzettek, 27 (587-623) a Menny üres! - ne tudnák visszavenni, ocsúdva új rohammal, otthonuk? Tanúul hívom mind a Menny hadát: vajon azon vesztek reményeink, hogy bal volt a terv, vagy féltük a veszélyt? Nem! Az Ég-monarcha, míg a trónusán ült bizton - támogatta ősi hír, megegyezés, szokás -, királyi fényét kitárta, ám titkolta erejét: így csalt ki támadásra, s buktatott. De most, ismervén erejét s erőnket, nem féljük harcba hívni, s azt se, ha ő hív ki minket. Jobb nekünk, ha titkon munkálkodunk, s ármánnyal érjük el, mit kény nem ér el. Végre értse meg: csak félig győz a győztes nyerserő! Tér szülhet új világokat. Az Égben már híre kelt, hogy készül épp ujat alkotni, és plántál belé ujabb utódokat, kiket az Égfiakkal egyenlő keggyel halmoz el szeszélye. Első csatánkat - bárha kémlelőre ide vigyük, vagy máshová, hiszen nem tarthat fogva égi szellemet


Oldal 15

e Pokol-űr örökre, sem sötéttel e szakadék. Hanem e terveket érlelje meg teljes gyűlés. A béke reménytelen - ki gondol hódolatra? Nyilt, vagy lopakvó harc a szándokunk!" Helyeslésül szavára millió lángkard szökellt föl a vitéz kherúbok combja mellől kihúzva; villanásuk Pokolra fényt derített. Szitkokat szórtak az Ég urára, fegyverükkel vertek a bongó pajzson harcizajt, hányván dacuk az égi boltra fel. 28 (624-659) Nem messze domb áll, szörnyü csúcsa lángot és füstgomolyt pöfékel; többi része sugáros varral villog, jelzi bizton, hogy méhe ércet rejt, a müvét. Sebes szárnyon népes brigád röpült e helyre, mint midőn utászcsapat kapával, csákánnyal előrohan királyi had elé, hogy árkot ásson, bástyát emeljen. Mammon volt fejük, az Égből hullottak közül legalsóbb szellem, mert még az Égben is alant csüngött szeme s esze, csudálva inkább az Égi vertarany padlat diszét, mint gyönyörködött volna üdvözítő, szent égi látomásban. Ő sugallta embernek, hogy a központot kifossza, s rabolja ki szentségtelen kezekkel a Földanya belét oly kincsekért, mik maradtak volna rejtve! Tág sebet nyit a sereg a dombon és megássa arany bordáit. Ne csudálja senki, hogy kincs terem Pokolban; íly talajnak dukál a drága méreg. S kik halandók dolgával hetvenkednek, és csodálják Bábel s Memphis királyi műveit, vegyék csak észbe: játszva főzi le ha kárhozott is - bármely szellem a művészet és erő hires csodáit, s mit egy korszak szünetlen gürcölése s számtalan kéz gyötrődve végez, ők egy óra alatt... A síkon sok rekeszt vágnak, s alul folyékony érc folyik, amit a tóból szűrtek; más csoport csodás fortéllyal ércet önt, fajonként választva szét, salakhabot fölöz; ujabb csoport öntőformát csinál a földbe és a bugyborgó rekeszből különös átvitellel tölti be 29 (660-697) az űrt: mint orgonában egy fujás a rezonátorból sipok sorát John Milton: Elveszett Paradicsom

Oldal 16

csöndíti. Órjás szerzet kél a földből, mint gőzköd, szép összhangra, bűvdalokra, mint templom, rajt körül pilaszterek, dór oszlopok - arany gerenda rajtuk -, párkányok, frízek sem hiányzanak kivésett domborművei; vert arany a mennyezet. Sem Babilon, se nagy Kairó nem fogható e nagyszerű műhöz fenségükben, midőn lakot emeltek istenüknek, Serapisnak, Belusnak, trónt királyuknak, midőn versengtek kincsben, élvben: Assziria s Egyiptom. Orma nagy magasba szállt, bronz szárnyaik kitárták díszkapuk, hogy lásson téres termeket belül a szem, sík, sima padlón. Függ a boltivekről finom fortély-kötötte, csillagos sok lámpa-sor, szikrás korona-csillár, amelyben nafta lángol égi fényt lövellve szét. A nagy szeles tömeg ámulva fut be, némelyek dicsérik a művet, más az építészt: kezét az Égben ismerték a sok toronyról, hol jogaros angyalok lakoztak, ülvén mint hercegek, kiket a Főkirály emelt föl, és nékik rendelt alá rangsor szerint sok fényes Rendeket; ismerték és magasztalták nevét az ó Hellasban is; Ausoniában Mulcibemek nevezték, s azt regélték: az Égből hullt, amint a rá dühödt Zeus átdobta a kristály-falormon, s reggeltől délig hullt egy nyárnapon és déltől harmat-estig, míg kihúnyt a nyugvó Nappal - kósza csillag - Aegea szigetjén, Lémnoson; nos így mesélik, 30 (698-735) de téveteg: e csürhe pártütőkkel sokkal elébb bukott, mentsége nem lett az égi tornyok épitése, sem más annyi műve, lám fejest zuhant: munkásrajával építsen Pokolban! Közben szárnyas heroldok hercegük rendeletére, trombiták szavára félelmes szertartással a seregben gyűlést kiáltnak a Pandemóniumba, Sátán s előkelői székhelyébe. Mindegyik ezredből meghívatott és svadronból a legkülönb vitéz, rang s választás szerint. Szaladnak is százával, ezerével, csődületben tolongva. Hirtelen benépesül kapu, előcsarnok s a nagyterem


Oldal 17

(mint födött tornatér, ahol vitézek versengnek fegyverben szultáni szék előtt, kihíva pogány bajnokok dicsőit kopjatörésre vagy halálra); tolongnak földön, légben, hussanó szárnyaktól simogatva. Mint a méhek tavasszal, hogy a Nap fut a Bikában, fürtökben öntik szét a kas körül zsengéiket, s friss, harmatos virágok közt bonganak, szalmából szőtt erődjük előterében, a balzsammal sikosra súrolt padon bozsognak, állami ügyeik űzve - így tolonganak a légi szellemek, míg jelt nem adnak... Hanem csoda! Látszatra még elébb fölülmúlták a Föld titánjait, most törpénél kisebbek és parány teren szorulnak össze, mint a pigmeus faj túl a hindu bérceken, vagy édes tündérek, kiknek éj-vigalmait látja az elkésett paraszt pataknál, 31 (736-772) erdőszélen, vagy álmodja, midőn feje fölött a Hold ül, égi bíró, és földközelbe kormányozza halvány útját, s azok csak ringanak örömbe merülve, vig zenével bűvölik, hogy szíve kéjben, félszben imbolyog. Így vonták össze Szellemek parányra roppant alakjukat, hogy számtalan bár számuk, mégis megférnek tágasan Pokol várában. Ültek messze benn valódi nagyságukban, méretükben a nagy szeráf urak s a kherubok, titkos gyülésben, zárt tanácskozásban – ezer félisten arany trónuson -, zsufoltan. Kurta csönd. A meghivást olvassák, s indul már a Nagytanács. 32 (773-788)


Oldal 18

II. könyv Summázat Megnyitják a Tanácskozást; Sátán vitát kezdeményez: vajon csatába merészkedjenek-e még egyszer az Ég visszanyerésére. Egyesek javasolják ezt, mások nem; végül harmadik indítványt fogadnak el, melyet már előbb is említett a Sátán: ki kell deríteni, igaz-e a mennybeli Jóslat avagy Hagyomány, miszerint egy másik világ s egy másfajta teremtmény - velük egyenlő vagy nem sokkal alábbvaló - van születőben épp ez idő tájt. Zavar támad: kit bízzanak meg e nehéz kémfeladattal? Fejük, a Sátán vállalkozik rá, hogy egymagában nekivág az útnak; tisztelik érte és megtapsolják. Gyűlés végeztével a visszamaradók szétszélednek különböző irányba, különféle foglalatosságra - kinek mit sugall hajlama -, hogy elüssék az időt, míg Sátán visszatér. Ő maga útra kel a Pokol kapui felé, de zárva találja azokat, őreiket pedig előttük ülve. Ezek nagy sokára kinyitják a kaput, és a kilépőnek tudtára adják, mily feneketlen szakadék tátong Pokol és Ég között. Sátán nagy üggyel-bajjal átevickél rajta - Kháosz segítségével, ki e hely hatalmassága s így végre megpillantja a keresett új világot. [34] Ült Sátán fönt királyi trónusán, mely messze túlragyogta India, Ormus kincsét, s hol dúsan hinti szét pompás kelet barbár királyira gyöngyét, aranyát; méltán emelkedett e bal kitüntetésre, vágyait reménytelenségében túlcsigázva reményen túl: örök-mohón feszeng hiú hadat viselni Isten ellen, s mit sem tanulva gőgje képzeleg: „Érők, Hatalmak, Égi istenek, ha a Mély üdv-ölébe nem temethet örök erőt, így bukva, elcsigázva sem mondok le a Mennyről! Ég-erény estéből fölszökellve még dicsőbb lesz s félelmesebb, mikéntha nem bukott volna, s bízik; már nincs mit félnie új végzettől. Bár engem Égi törvény s jog tett vezéretekké, majd szabad választás s hozzá még, mi érdemet harcban, tanácsban gyüjtöttem, e vész jóvátevése még szilárditotta kitől se irigyelt, nagy egyetértésszerzette trónomat. Egy boldogabb sors, mi Mennyben méltósággal jár, iriggyé tehet szolgát, de azt ki irigyelné, kit fő rangja elsőnek tesz ki a Dörgő nyilának - Tornyotokat! -, s kinek főrésze végtelen kin. Ott, ahol nincs elérhető előny, nincs is miért széthúzni. Rangot vajh ki kér Pokolban? S kinek jutott kevés e gyötrelemből, hogy még többet kivánna törtetése? Ez egység, egyetértés, és hüség fölényével, mi több itt, mint az Égben, most indulunk pörölni ősi jussunk,


Oldal 19

biztosabb sikert várva, mint amit sikerünk adott volna. Azt vitassuk, 35 (1-38) mi a jobb út: nyilt harc, vagy titkos ármány. Ki jó tanácsot adhat, szóljon az!" Szólt, és fölállt a jogaros király, Moloch, a legerősebb-bajnokabb Ég-harcosok közül; kétségbeesésben most még vadabb; hogy egyenlő erős az Úrral, ebben bízik, s kész kihúnyni, ha gyöngébbnek tűnik. Ez eszme félszét elvette: Ég, Pokol, s mi még kinosb mi gondja rá! E szókat szólta most: "Én nyilt csatára voksolok! Nem értek cselhez - ezzel nem kérkedem; agyalják, kik rászorulnak, és ha rászorulnak! Ám most ne! Míg cselen kotolnak ők, henyéljen a többi harcrakész, rohamra jelet leső vitéz, Mennyből szököttek, érjék be lakhelyül e szenny-odúval, Annak tyranni szégyen-börtönével, ki csak, mert lebzselünk, király?! Ne így! De pokollánggal, haraggal fegyverezve törjünk szabad utat az Ég-toronyba, csürvén kínunkból iszonyú dzsidát Gyötrőnk ellen, hogy így mindenható gépe zajára alvilági dörgést halljon viszont, és lássa, mint a villám, oly dühvel csördít angyalai közzé iszony s fekete láng; trónját s magát is lássa elborítva furcsa tűzzel pokol-kénkővel, önmaga-eszelte kínnal! Ki tán ugy érzi, nyaktörő út, ha fönn az Ellen, s úgy kell rájacsapni függélyes szárnyalással, vegye észbe, ha e feledtető tó mákonya nem bódította el, hogy minket így önmozgásunk emel szülőhonunkba. Ellenszenves nekünk leszállni, esni! 36 (39-74) Ki nem látta, midőn utóhadunk sarkába járt vad ellenünk kevélyen: s hajszolt a Mélyen át mily kínkeservvel szálltunk alá! Felszállni könnyű épp! Avagy riaszt a vég? Kihívjuk ismét a Bajnokabbat? Dühe lel ujabb, még rosszabb utat bajunkra? - Félhetünk Pokolban még gyötrőbb nyomort? Mi rosszabb, mint az üdvből kiűzve itt lakozni végkínra ítéltetve szörnyü Mélyben, hol olthatatlan láng gyötrelme rág minket, dühe jobbágyait, a vég reménye nélkül, most, hogy bűnhödésre


Oldal 20

hív bosszuló korbácsa és a kínpad órája? Ennél jobban összetörni csak végromlásunk bír, Halál! Miért féljünk? Mért habozunk kihívni végső dühét, amely magasba föllobogva vagy elemészt, s valónkat semmivé sorvasztja (nékünk kedvesebb e sors, mint szánalmasan örökre tengeni!), vagy ha valónk valóban isteni, s nem oltható ki, úgy e részt mi érhet rosszabb? Tapasztaltuk, erőnk elég, hogy Mennyét ingereljük és riasszuk fatális trónusát örök-rohammal, bár el nem érhető nekünk... Ha épp nem diadal ez, de bosszu akkor is!" Szólt zordonan. Szeme hiú boszúról árulkodott, harcról, mely isteneknél kisebbeknek veszélyes. Szemben áll már az emberibb, csinosabb Béliál az Égből nála nem veszett kecsesebb személy, ki színleg méltóságra termett, s hőstettre; ám egészében csalárd űr; bár manna hull a nyelvéről, de érti jóvá mint fessen át gonoszt, miként 37 (75-111) csavarjon, öljön el okos tanácsot; elméje aljas, csak gonoszra fürge, nemes tettekre gyáva, rest a fülnek kedves-szavú, s behízelgőn eképp szól: "Nyilt harcra voksolnék, Urak, hasonló gyűlölettel magam is, ha az ok, mivel a gyors csatát javallta ő, nem látszanék fő ellenérvnek is, siker-reményt aligha-sejtetőnek. Ki kardra, tettre a legbajnokabb, lám abban, mit javall, miben legelső, maga sem hisz, s merszét kétségbeesésre építi, végleges veszésre, végső nagy céljaként, kemény boszú után! Minő boszú? Az Ég bástyái rakva fegyveres őrökkel, kik áttörést kivédnek, és a Mély határain vizslatnak hadaik, s köd-szárnyakon fürkészik át az Éj honát, kizárva rajtukcsapást. Erővel ha betörnénk, vagy sarkunkban egész Pokol tolongna fekete fölkelésben, hogy a Menny szűz fényét béfertezze - győzhetetlen s szeplőtelen csak ülne trónusán nagy Ellenünk: a mocskot nem türő étheranyag a kárt hamar kiűzné, s az alja-lángot győztesen kioltná.


Oldal 21

Így visszaverve a kétségbeesés a végreményünk. Bőszítsük tovább a győztes Istent, ontsa ránk dühét, s veszítsen el - ez volna gyógyulásunk, hogy ne legyünk? Bús kúra! Ki szeretné eldobni ész-valóját, még ha telve is kínnal; öröklétet átbolyongó eszméit vesztve elnyeletni-halni a nemteremtett Éj űr-méhiben mozgás-, érzéstelen? S ki tudja, ha 38 (112-148) ez volna jó, bősz Ellenünk tehetné velünk? Akarná tenni? Hogy tehetné, kétséges; biztos az, hogy nem akarja. Íly Bölcs megoldja tán haragja fékét oktalanul avagy óvatlanul -, hogy ellenei óhaját tegye, s azt rontja bőszen, kit örök boszúra tartogatott a mérge? »Mért halasszuk?« így szól a harci párt. - »Örök kinokra tart élve úgyis, arra büntetett! Bármit teszünk, mi többet tűrhetünk, mit még különbet?« Ez a legkülönb rossz, hogy fegyveresen így tanácskozunk? Lám, mint szöktünk hanyatt-homlok üzetve, gyötrő mennykő-paskolva, és a Mélynek mint esengtünk, hogy nyeljen el! Sebünkre mentsvárnak tűnt Pokol! S midőn hevertünk tüzes tóra béklyózva... Az kutyább volt! S ha e szörny-lángot gyujtó lehelet föléled, s hétszeres haragra szítva minket tüzébe fullaszt? Vagy fölülről a szűnt boszú megint fegyverzi véres jobbját, hogy minket nyúzzon? Tárait Pokol ha újra nyitja, s boltíve tüzet okád reánk, fenyegető vészt, mely egy szép napon lehull fejűnkre, s míg lelkesedve tervezünk dicső hadat, tüz-orkán ragad föl, levág, szirthez szögez mindegyikünket, hogy gyötrő forgószelek kéj-martaléka legyünk; vagy a bugyborgó óceánba merít örökre, láncra verve, hogy ott társalogjunk örök jajszavakkal, kiknek nem jár halasztás, irgalom, hiú öröklétben? Ez még különb rossz! A nyílt, vagy rejtett háborút azért én nem javallom. Kény, erő, csalás vele szemben mit ér? Eszén ki jár túl, 39 (149-186) hiszen szeme mindent lát! Az Ég-tetőről látja s kacagja minden moccanásunk; nem kevésbé mindenható: erőnkkel dacolni, mint bölcs: hiusítni terünk, cselünk. Ily csúful éljünk hát mi, Ég


Oldal 22

faja, így űzve, eltiporva tűrjünk kínt, láncot? Jobb e-sors szerintem itt, mint még különb kínban... ha már legyűrt háríthatatlan Sors, mindenható döntés, a győztes kény. Kik tenni tudnánk, tudjunk most tűrni; nem törvénytelen ez a parancs - ha lettünk volna bölcsek, így határoztunk volna, nemhogy íly nagy Ellent kihívjunk, íly kockázatot vállalva. Nevetem, ki fegyverében bízva oly kérkedő, s ha veszti azt, remegi - bár tudhatta jól a bosszút -, hogy tűrni kell kiűzetést, nyomort, gyalázatot, a győztes büntetését. Ez hát sorunk, amit ha szenvedünk, Ellenfelünk haragja megcsitul tán, ha tőlünk messze van, s nem sértjük őt, feled minket, elégli büntetésünk, s ez őrjöngő tűz is lohad, ha lángját nem szítja torka. Tisztább lényegünk tűri mérges lehét; nem érzi, edzve, vagy változik: megszokva új helyén, a hőt, lángját rokonnak érzi, már nem gyötrődik; így szelíddé lesz e rém, s fénnyé az éj; hozhat reményt Jövő örök foIyása, véletlen, csere, mit várni érdemes, mivel mai sorsunk – boldognak rossz, de rossznak nem a végső, ha magunk nem hozunk fejünkre több bajt." Okosnak álcázott szavakkal így javall rohadt nyugalmat Béliál; nem békét; tespedést. Szólt erre Mammon: 40 (187-223) "Ha harcolunk, ha jobb a kard, a célunk: az Ég urát a trónról eltaszítni, vagy nyerni jussunk. Csakis úgy hihetjük estét, ha a vak véletlennek enged az örök Sors, s a Kháosz dönt a harcban. Hiú remény az egyik, mind a másik. S a Mennyben hol marad számunkra hely, ha meg nem győzzük őt, a Menny urát? Tegyük föl, megszelídül és kegyelmet hirdet nekünk ujabb alázkodás igéretére - míly szemekkel állunk színe elé, s fogadjuk ránkszabott, kemény törvényeit hajbókolón: zengjük trónját csicsergő himnuszokkal, isten-voltát kényszer-alellujákkal, míg ő Úrként feszít, gyülölt királyunk s oltára bűv-virággal illatoz, szolga-ajándokunkkal? Ez legyen tisztünk az Égben, gyönyörünk? Unalmas öröklét ez annak imádatával


Oldal 23

fecséllve, kit utálunk! Ne akarjuk erővel a lehetetlent, mi ingyen se kéne - bár Mennyben, a csillogó rablétet ám inkább keressük üdvünk önnönmagunkban, és magunknak éljünk csak a miénkből, bár e zord magányban, szabadon, senkitől se függve, ércszabadságunk szeretve szolga pompa könnyü járma helyett. Abban tünik ki nagyságunk, hogyha mi magunk teremtünk nagyot kicsinyből, rosszból hasznosat, a bajból jót, s - bármily helyen - virúlunk a vészben is, a kínból enyhülést orzunk munkás kitartással. Viszolygunk az éji mély világtól? Ám az Ég mindenható Ura hányszor mulat korom felhők között, s nem húny dicse, mig éj fenségével borítja trónját, 41 (224-261) honnan mérgük begyüjtve dörgenek villámok, hogy a Menny Pokolt hasonlít. Ha ő sötétünket - fényét ne tudnánk másolni mink, ha teszik? E sivár táj tele rejtett arannyal, drágakővel. Él bennünk csín, müvészet, hogy dicsőt alkossunk - itt miben különb az Ég? Idővel kínjaink rokon-közeggé válhatnak, és a döfködő sütés oly kellemessé, mint amily cudar most; hőnk majd hevéhez hasonul, a kínérzést csitítva így. Békét tanácsol minden körülmény, rend nyugodt terét. Gondoljuk meg, miként rendezzük el biztonságban jelen bajunk, ügyelve: hol s mik vagyunk, föladva mind a harc nagy terveit. Tehát, tanácsom ez." Alighogy némult, oly öröm morajlott gyülésükön, mikéntha szirtüreg fogná fel szél zaját, mi teljes éjjel a tengert verte, s most rekedt danával ringatja az alélt hajóst, kinek bárkája szirtöbölben horgonyoz le véletlenül, vihar után. Ilyen taps csöndült Mammon szaván; békét ajánló tanácsa tetszett; ujabb ütközettől Pokolnál jobban féltek - úgy szüköltek Mihály kardjátul, mennykövétül, úgy sóvárogtak fundálni lent hazát, amely idővel majd vetélkedik bölcs kormányzatban még a Mennyel is. Ezt észrevette Belzebub, aki Sátánt kivéve mindnél rangosabb; méltósággal fölállt, hogy őt hihetnéd


Oldal 24

az állam oszlopának: homlokán sok mély barázdában megfontolás, az állam gondja; roncsban is magasztos 42 (262-298) arcán fejedelmi bölcseség ragyog, a legnagyobb monarchiák nyügét Atlas-vállán tudná viselni. Arca figyelmet követel s csöndet, milyen csak éjjel honol, vagy nyári délben. így szólt: „Trónok, hatalmak, Ég szülöttei, éther-erények! Vagy e címeket el kell vetnünk, s rangot cserélve Poklok hercegei legyünk? Hisz erre hajlik zömünk, hogy itt lakjunk, és itt emeljünk növő országot - ez kétségtelen. Álmodozunk, s feledjük: Ég királya e zúgot börtönünknek szánta: nem hogy ment legyünk az Ég itéletétől, s szövetkezzünk a trónja ellen - épp, hogy béklyóban éljünk, tőle messze, mégis téphetetlen zablázva, jól vigyázott rabcsordaként. Biztos lehetsz, hogy ő magasban, mélyben Kezdet és a Vég királya vágyik lenni, s pártütésünk országából mitsem hasít le, Poklon is túlhatol uralma, s minket itt vasvesszővel terel, miként a Mennyet arannyal. Mért töprengünk: háború vagy béke? A háború rabságba vitt, s buktunk javíthatatlan. Nem kináltak békét, s mi sem kértünk. Rabok, milyen békét nyernénk, ha nem zord tömlöcöt, korbácsot és önkényes büntetést? S míly békét adhatunk, ha nem ami tőlünk telik: gyülölséget, csatát, nem törhető dacot, alattomos folyton-főzött bosszút, hogy legkevésbé arasson győzőnk diadalt, s ne hízzék tettén, amit mi kínjainkban érzünk? Lesz alkalom reá, s nem kell nekünk kockázatos kalanddal megrohannunk 43 (299-335) a Mennyet, melynek ormai a mélyből csatának, cselnek ellenállanak. És ha valami könnyü módra lelnénk? Mert van egy hely (ha nem csal ősi jóslat), másik világ, új faj boldog hona a neve ember, ezidőtt teremti az Úr: hozzánk hasonló, bár erőben gyarlóbb s erényben, ám a fenti Úrnál nagyobb kegyben leend. Az istenek közt így adta szándokát nagy esküvel lezárva, melytől megzendült az Ég-gömb. Minden gondunk ezen legyen: kilesni,


Oldal 25

míly lények laknak ott, minő alakjuk és állaguk, tehetségük, hatalmuk, mi gyöngéjük, erővel mint kisértsük, vagy csellel. Zárva bár az Ég, s birája önerejében bizton ül, e hely, mint országának vég-határa, jól kitárt, lakói védelmére bizva. Kisérhetünk talán kalandot itt vad rajtütéssel: vagy Pokol tüzével elperzseljük egész müvét, avagy bírjuk magunknak és kiűzzük apró lakossát, mint minket az Úr, s ha mégse, elcsábítjuk, hogy légyen ellénévé Isten, s müvét megbánva, enkezével törölje el. Közönséges boszúnál több lenne ez, megrontaná bajunkon érzett kéjét, s örömünket csiholná az ő keserve, ha kegyelt fia bajunkban osztoznék fejest zuhanva s hamar lehervadt üdvét, gyönge létét átkozva. Mondd, mi jobb: e támadást kisérlenünk, vagy éjben itt kotolnunk országunkat hiába álmodón?" 44 (336-370) Ördög-tervvel igy érvelt Belzebub Sátán eszelte, s lopva súgta néki. Íly mély gonosz kitől telik, ha nem minden rossz kútfejétül: egy gyökérben rontson meg embert, s Poklot elvegyítsen Földdel, nagy Alkotónk gyalázatára? De gúnyuk csak dicsőségét növeszti. Pokolfőknek tetszett e vakmerő terv. Örömszikrás szemek! Egyhanguan meg is szavazták. Így beszél tovább ő: „Istenzsinat! Méltón itéltetek hosszú vitán. Méltóan lényetekhez, nagyot döntöttetek, mi még ezegyszer legmélyebb Mélyből minket földob a Sorssal dacolva volt lakunk elébe, e fényhatárok látkörébe, honnan a Mennybe fölvihet szomszédi fegyver, ügyes roham, vagy élhetünk szelíd égövben gondtalan, hol égi fény jár, s Hajnal kelő sugára űzi el e bús homályt, és édes enyhe szél lehelli balzsamát, e roncsoló tűz sebét hegesztve. Ámde kit bocsássunk, hogy kifürkéssze ezt az új világot, ki képes erre? Ki merészeli a vándorlást a feneketlen éji Űrben: hogy tapogatva úttalan utat leljen vagy légben átrepüljön


Oldal 26

fáradhatatlan szárnyakon a sivár Örvényen, mígnem jut a boldogok szigetéig? Minő fortély, erő képes kiútat lelni körbe sűrün figyelő angyal-őrszemek között? Óvatos kell legyen, s mi is: vajon kit válasszunk. Kit kiküldünk, most azon áll, vagy bukik minden: a végreményünk!" 45 (371-406) Így szól, s leül. Feszült várakozás villan szemén: ki bukkan föl - helyeslő, ellenző -, vagy ki vállalja e vészes merényletet; de mind kukán lapul, mérlegelvén a vészt, tünődve; mind a másik arcáról olvassa le önnön riadt félszét. E kiszemelt, Mennyel tusázó bajnokok között egy sincs, aki egyszál-magát ajánlná, vagy vállaná e szörny-utat. Akit most túlvilág-fény a társai fölé emelt, Sátán végül királyi gőggel, legfőbb becse hitében szól szilárdan: „Ó, Menny-szülöttek, Égi Trónok! Íly mély csönd, habozás méltán nyügöz le most minket, bár nem riaszt. Nagy út vezet s nehéz a Poklokból a fénybe. Biztos e tömlöcünk, kilencszer zár körül mohón-nyelő iszonyu tűzburok, s zárt tűz-acél-kapuk szegik kiútunk. Ki ezen áthatol (ha tud!), fogadja velőtlen éj nagy ásitó üre, minek ha idétlent szülő belébe merül, riasztja léte vesztivel. Innen ha bármelyik világba fut, nem ismert tájra, ott mi vár reá? Nem ismert vész, reménytelen szökés. De nem érdemleném e trónt, Urak, előnnyel, hatalommal ékesített királyi fönséget, ha elriasztna valami is annak kisérletétől, mi terv közjót szolgálni itéltetik, habár nehéz, veszélyes. Mért fogadtam el a királyi trónt, nem útasítva vissza, ha most nem vállalnék veszélyből is annyit, mint a fényből - mindakettő dukál a legfőbb Főnek, annyival több a kockázatból, mennél biztosabban ül társai fölött. Erős vitézek, még bukva is a Mennyek rémei, itthon (míg ez honunk) ti döntsetek, mint enyhítsétek a jelen nyomort, s a Poklot türhetőbbé mint tegyétek, ha van ír vagy varázslat e gonosz lak

46 (407-443)


Oldal 27

kínját halasztó, bájoló, csaló... Ne szűnjetek vigyázni innen az éber ellent, mig én e zordon pusztulás mesgyéin túl fürkészek messze néktek szabadulást. Velem e vad kalandra ne jöjjön senki!" És a nagy Király fölállt, szerét szegvén ujabb beszédnek, bölcsen, nehogy tervétől föltüzelve más urak is ajánlkozhassanak, mitől előbb remegtek (tudva, hogy elháríttatnak); így a többiek vetélytársnak hihetnék, s nagy nevet nyernének olcsón, míg ő nagy veszélyt kockáztat. Ám tiltó szavát azok éppúgy remegték, mint a zord kalandot. Vele fölálltak - dördült, mint a messze dörgés -, hajoltak szörnyü tisztelettel, s magasztalták istennek, Ég urával egyenlőnek, fönnen dicsérve, hogy lenézte a közjóért en-javát hisz bukott szellemek se vesztik el minden erényüket: az álnok ember ne kérkedjék dicső tetteivel, miket dicsvágy sugall, vagy nagyravágyás titkon lakkoz be hévvel. Így örülve páratlan Főjüknek, zárják a kétes, sötét tanácsot: mikéntha a csúcsról északszél múltán barna fellegek lövellnek fel, lepvén az ég derült 47 (444-479) arcát, s a zúduló elem a dúlt tájékra záporoz esőt, havat, mígnem a Nap rá méz bucsúval esti sugárát tárja, s éled mind a rét, madarak hangolják daluk, repes bégetve nyáj, ekhózza völgy, halom. Szégyen, ó ember! Ördög kárhozott ördöggel egyetért erős kötéssel, észlények közt csak az ember verekszik egymással, bár az Ég kegyét reméli. Isten békét parancsol, mégis ők gyülölségben csatáznak, ontanak vért vad tusákban, s földet rontanak, hogy egymást kiirtsák - mintha (bár vezetne összhangra ez!) nem volna elég Pokolellenfelük, ki vesztük várja éjt-nap. Szétment a styxi gyűlés, elvonulnak Pokol hadfői sorban, köztűk ott erős vezérük, mintha egymaga volna az Égnek ellene, csak úgy mint Pokolnak rettegett császára, kit


Oldal 28

istent-utánzó udvar vesz körül s nagy pompa: tűz-szeráfok gyűrűje láng-címerekkel, szörnyü fegyverekkel, s lőn rendelés: hirdessék meg királyi harsonákkal, a gyűlés mire végzett. Négy gyors kherúb négy szél felé teszi ajkára a riongó ércet, és hírnök kiáltja, hallja puszta örvény nagy messze, s fülsiketitő zsivajjal ismétli a Pokol egész hada. Könnyült elemével, öncsaló reménnyel rebbennek szét a rendezett erők, s kiki tétován saját útjára tér, amerre hajlam, választás viszi, hol nyugtot lel zilált eszméire, s az undor óráit előrli, míg 48 (480-516) királyuk visszatér. Egy rész a síkon, vagy égi légben verseng szárnyakon, futásban, mint Olympiában és Delphiben szoktak. Más tüzes csikóit vezérli, gyors kerékkel célt kerül, vagy harci rendet alkot. Mint mikor kevély városoknak intő jelül kavargó égen indul harc: hadak rohamoznak felhőben, mind a két szárnyról lég-lovagok dzsidát szegeznek, míg a két főhad összecsap; az égbolt egésze hősi tettektől lobog. Más zord Typhón-dühtől kergült vadabbak sziklát, hegyet hasítnak, lovagolnak forgószelen; vad tombolásukat Pokol se bírja ki: mint Oichaliában a győztes-koszorús Alcides érzi, a köntös mérgezett, s gyötrődve tép ki gyökerestül thessáli fenyveket, s az Oetáról Euboea tengerébe szórja Lichast. Más szelidebbek egy halk völgyben húzzák meg maguk, dalolják sok hárfa-szóra, angyal-énekekkel hőstetteik, hadiszerencse-hozta bukásuk; panaszolva végzetük, hogy szabad erényt vaksorsnak, kénynek ád rabul - daluk bár pártos, összecseng, (össze, hisz halhatatlanok dala), s elzsongatja a Poklot, bűvöli sok hallgatóit. Édesebb beszédben (dal érzéket, szép szó lelket büvöl) ott távoli hegyen ül egy csoport, magasztosabb eszmékben azt bogozva: mi a gondviselés, előrelátás, szándék és végzet, szabad akarat, teljes előtudás - s e végtelen útvesztőben ragadnak. Azt kutatják:


Oldal 29

mi jó, rossz, szégyen, szenvedély, közöny, dics, 49 (517-554) üdv, végnyomor - hamis, hiú tudás ez, de langy boszorkasággal bűvöl el csekély időre kínt, aggályt, s csihol csaló reményt, vértez konok szivet dacos tűréssel, háromrét acéllal. Más részük nagy hadakban, ezredekben fürkészni megy merész kalanddal oly helyet e szörnyvilágban, hol szelídebb éghajlat könnyebb lakhatást ajánl; négyfele száll a négy Pokol-folyó partja hosszán, mik méreg-fodraik köpik a lángoló mocsárba. Szörny Styx: halálos gyűlölet folyója; gyászos, bus Acheron a gondé: mély sötét; a ködgomoIyból szüremlő sirásról nevezett Cocytus; tűz-Phlegeton láng habja dühben őrjöng. És ezektől távol egy lassu, nesztelen patak hömpölyg, a Léthe, feledés folyója: ki útvesztő habjaiból iszik, felejti helyzetét, előbbi létét, kínját, kéjét, örömét, bánatát. Túl rajta dermedt szárazföld terül korom-vadul, veri örök vihar örvénye, jég, mi sosem olvad el a földön, gyűl halomba, s óriás romnak tetszik. A többi csupa jég, hó, mély bugyor, mint a serboni mocsár ős Casius-hegy s Damiat között, hol egész hadak merültek el; a torpadt lég fagyban ég, s mint tűz süt a hideg. A hárpialábu fúriák ide vonsszák a kárhozottakat szabott forgással, ezek érzik végletek gyötrő cseréit, melyek váltakozva még kínosabbak: dühödött tüzágyból jégben fagyatni légi lágy hevük, vergődni leszögezve, moccanatlan 50 (555-592) befagyva időközönként, s vissza tűzbe... Átkelnek a Léthén menet-jövet, hogy szorongásuk fokozza, kelve küzdnek, sóvárogván a csábitó folyóra, hogy csöppnyi cseppel édes feledésbe fojtsák a kínt, a jajt egy percre csak: a széle oly közel... de tiltja Végzet, s hogy elrekkentse óhajuk, Medúsa Gorgó-iszonnyal őrzi átkelésük ha élő érintné: a víz kitér, mint Tantalustól egykor. Így bolyongva, elveszve zűrben, a kalandorok sáppatag-borzadón, riadtszeműn, most látják szörnyü sorsuk, és nyugalmat


Oldal 30

nem lelnek; így vonulnak sok kopár éj-völgyön át, sok gyász-vidéken át, sok jeges, lángos Alpon, szirteken, barlangon, tavakon, lápon, Halálárnyon... Halál országa ez, mit Isten átkával rossznak alkotott, ami csak rosszra jó, hol élet hal, halál él, s a Természet fiall viszás, bolond, csodás, mondhatlan, átkos torzakat, s zömyebbeket mesék iszony-fialta, képzelt rémképeinél, borzadály Chimaeráknál, Hydráknál, Gorgonoknál. Közben Isten, s az ember ellene, Sátán, hatalmas tervektől tüzelve, gyors szárnyra kap, s Pokolkapuk felé veszi magános röptét. Söpri hol a jobb, hol a balpartot, átsuhan tárt szárnnyal a vak űrön, fölszökell a homorú, tüzes magasba. Mint a távol vizen hajóhad függni látszik felhőkön, amint napéj-egyen-szelekkel hajóz Bengáliából, vagy a Ternat s Tidor-szigetről, honnan füveik 51 (593-629) hozzák kereskedők az etióp kalmár-uton lavirozva éjjel a Fokhoz, a Pólusnak feszülve: a távol Sátán ilyennek tetszett. A Pokol határa látszott már magas tetőig, három hármas-kapu: három része réz, három vas, három gyémánt - áthatolni min nem lehet -, s körül nem lankadó tűz. A kapu két szögén egy-egy iszony-lény: derékig bájos nőszerű az egyik, ám lent sokágu, pikkelyes, tömérdek tekergő kigyóteste van, halálos fullánkkal végükön. Csipőinél pokolkutyák ugatnak szüntelen, Cerberus-torkukat kitátva, szörnyű vonítással, s ha kedvük tartja, vagy neszük zavarják, visszamásznak anyjuk méhébe; ott kucorogva láthatatlan vonítnak benn. Nem íly iszony-kutyák üzték Scyllát, midőn a Calabria, s érdes Trinacria közötti vízben fürdött; nem undokabb had üldözi az éj-banyát, titkos hivásra ki lég-lovagolva jön, büvölve kisded vére szagától, hogy a lapp boszorkányhaddal táncoljon, míg varázslatukra kihuny a Hold. Másik alak - ha épp alaknak hivható, melyen tagot,


Oldal 31

izűletet se látni, vagy valónak, mi árnynak tetszik (ilyennek is, olyannak is látszik) - éj-sötéten áll, miként tíz fúria; mérges, szörnyü, mint Pokol; ráz iszony-dzsidát, s fejszerü dudorán királykoronafélét hord. A Sátán ott áll: ültéből fölszökell a Szörny, s vad léptekkel rohan reá; Pokol belérendül. A rettenetlen Ellen 52 (630-666) csak ámul: ez mi? Ámul, nem riad; teremtett lényt, Istent, s Fiát kivéve nem fél, kutyába sem vesz. Megvető szemekkel végigméri, s így rivall rá: "Honnan, mi faj vagy, átkozott alak, hogy utamba merted vetni torz fejed, bár undok, bősz az, a kapú elé, min át kivánok törni; légy nyugodt, nem kérem engedelmed, tűnj, vagy élvezd bolondságod gyümölcseit; tanuld meg, Pokolfaj: égi szellemmel ne küzdj!" Dühvel tele az Álnok így felel: „Te vagy az áruló kherúb, aki először tört békét, hitet az Égben, mit meg nem törtek még, s az Égfiak harmadját lázadó fegyverbe hívtad az Isten ellen, mért is téged ő és csürhédet kiebrudalt, s ide számkivetett: örök tűz-kínban élni? Ég-szellemnek hiszed magad, Pokolraitélt, és itt dacot meg gúnyt lihegsz, hol én vagyok király - hogy még dühösb légy! -, Urad királyod? Vissza börtönödbe, csalárd szökevény, s kotródásodnak adj szárnyat, nehogy késésed skorpiókorbáccsal űzzem, és dzsidám suhintva még meg nem élt kínt szállassak reád!" Így szólt a szörnyü Rém, s alakja, míg szólt s riongatott, tízszer ormótlanabb, iszonyu lett. Állt szembe véle Sátán haragra gyúlva, rettenetlenül tüzelt mint üstökös, mely az észak-égen a nagy Sárkánykigyó hosszán sziporkáz, s szörnyű sörényéről ragályt, csatát ráz. Egymás fejét célozták meg halálos 53 (667-701) csapással, ámde végzetinditó kezük nem vágyott adni új csapást, csak vártak és sötét farkasszemet úgy néztek, mintha két fekete felhő Ég-ágyúkkal rakott - dörögve száguld a Káspi-tengeren, s mi szembe áll,


Oldal 32

haboz, amíg jelt trombitál a szél a légközépen zord, sötét csatára; egymásra így meredt a két tusázó, mig éjebb lett Pokol; párjukra leltek, mert soha, csak egyszer találkozott két ily vetélytárs. Estek volna oly nagy tettek, hogy megrendül belé Pokol, ha az Alvilág kapuinál ülő, Végzet-kulcs-őriző, kigyó-boszorkány szörnyű sikollyal nem szalad közéjük. "Apám, miért veted kezed - kiált egyetlen magzatodra, és mi düh szállt meg, sarjam, hogy halál-dzsidád saját apád fejére szegzed?! És kiért? Ki fennen ül, s kacag rajtad, kit Ő rabszolgájának rendelt, hogy betöltsd, mit igazságnak csufolt dühe parancsol, dühe, mi majd kettőtöket megöl." Szavára a Pokol-pestis magát megvonta. Sátán így fordult a nőhöz: "Sikolyod furcsa, és szavad, amit közénkdobtál, hogy hirtelen kezem állatva késik kibeszélni tettel a szándékát; elébb hadd tudjam azt, ki vagy, te dupla-forma, s most, hogy itt e Pokol-völgyben találkozunk, miért hívsz apádnak engem s ez Iszonyt fiamnak? Nem ismerek, nem láttam én soha nálad és nála szörnyebb látományt!" 54 (702-736) A Pokol-őr-boszorka így felelt: „Felejtettél? Szemedben oly csunyának tetszem ma? Én, kit hajdan ott az Égben oly szépnek láttál, midőn a gyülésben a Menny királya ellen konspiráló minden szeráf láttára oly veszett kin fogott el hirtelen, szemed sötétült, s káprázatban uszott, míg sűrü lángot lövelt fejed, s baloldalán nagy űr nyílt, honnan kiszöktem én, sugáros arcú alakban önnön másod, égi tündér, fegyveres istennő. A teljes Ég-had ámulva megriadt, szükölve visszahőkölt, Bűnnek hivott, s baljóslatú jelnek itélt; de rokonnak szokva meg, tetszettem, és bájam megnyerte még a legfőbb zsémbelőket is, kivált Téged, ki bennem legtökéletesebb képmásod lelve meg, belémszerettél, s doromboltál velem titokba, míg méhem növő terhet fogant. Kitört harc,


Oldal 33

csatákat vívtak Égben, és ki nyert? Ki más: Mindenható nagy ellenünk; pártunk veszett, s utunk az Empyreumon fut át. Buktak a pártütők az égi csúcsról a Mélybe, s a teljes bukásban én is; ekkor adták kezembe ezt a roppant kulcsot, megbízva, hogy örökre tartsam becsukva e kaput, ne lépjen át rajta senki, csak ha én nyitom. Busongva ültem ott, de nem soká: tetőled-vemhes méhem egyre nőtt; érzem, furcsán görcsöl, gyötrőn vajúdik. S végül kit látsz? E ronda magzat, e tőled fogant, vadul utat szakított belemen át, hogy kín és félsz facsarta egész altestemet, s így változott ilyen torzzá! En-méhem-szülte gyötrőm 55 (737-774) kibújt, forgatva végzetes, ölésrekészült vasát. Sirtam, szökvén: Halál! Az undok névre megremeg Pokol, s bugyraiból ekhózza csak: Halál! Futok, ez üldöz (jobbadán gyönyörtől, mint dühtől látszott lángragyúlva), gyorsabb: utól is ér - iszony-nyügözte anyját -, s undok, erőszakolt ölelkezéssel, rút, rablott kéjéből foganta bennem e bőgő szörnyeket, mik szüntelen környékeznek, hisz láttad, óraszám fogamzom, szülöm őket végtelen kinomra; mert ha tetszik, visszabújnak méhembe, mely viselte őket, és üvöltnek, rágva bélem, édes étkük. Kitörnek újra s készakarva ölneknyúznak, hogy tőlük soha sincs nyugalmam. Szemem előtt ül szembe rém Halál, fiam s ellenfelem: uszítva őket; zsákmánya híján engem is benyelne, anyját hamar, de tudja, hogy velem náci is vége volna; jó keserves falatja volnék, mérgezője, ha rám vetemednék - így akarja Végzet. De téged óvlak, jó Atyám, kerüld Halál nyilát! Hiún ne hidd, sugár páncélzatodban seb nem érhet, ámbár a Mennyben edzették. Nem állhat ellen Halál döfésének csak az Ég ura!" Így zárta. Leckéjét hamar tanulta az álnok Ellen; meghunyászkodott, s szólt: „Lányom, édes, ha igényelsz apádnak, s mutatod szép fiam, méz zálogát Menny-élveinknek - akkor édes, ám most a nemvélt, nemvárt változás miatt bús-


Oldal 34

emlékü örömünknek -, nem jövök, mint ellen, tudd meg, de hogy a kín e rémes fekete házából megváltsalak kettőtöket, s az égi szellemek egész hadát, akik igaz jogunkért fogtak fegyvert, s buktak velünk. Helyettük megyek magám e durva küldetésben, mindért magam kitéve, hogy magamban tapodjam a létlen Mélyet, s át a roppant Ürön vándor-fürkészve megkeressem a megjósolt helyet, jelek szerint mely alkotva már: nagy Gömb, az üdv hona, az Ég szegélyén - új lakók raja plántáltatott beléje megürült helyünket pótlandó - messzébb helyezve, nehogy az Ég megrakva nagy tömeggel lázadástól bolyduljon. Ez a terv vagy még titokzatosabb - sietek megtudni, és ha látom, visszatérek, s elviszlek Téged és Halált oda, hogy élvben éljetek, s a busa légben illatbalzsamban ringjatok titokban, halkan; lesz ott mit ennetek dugig, véghetetlen: minden zsákmányotok lesz!"

56 (775-811)

Szólt. Mindkettő örült; Halál vicsorgott kisérteties vigyorral, azt fülelvén, mint szűnik éhe, fente már fogát a pompás lakomára; nem kevésbé örült a rossz anya, s apjához így szólt: "Ez alvilági kulcsot jog szerint s a mindenható Ég-király parancsa szerint én őrzöm; tiltva van kinyitnom e páncél ajtót: készen áll Halál, hogy erő ellen dzsidáját közbevesse, s nem fél, hogy rajta győz élő erő. De mért beszéljem én Annak parancsát, aki gyülöl, s aládobott a mély Tartarus éjjelébe, hogy üljek itt 57 (812-847) gyülölt tisztembe börtönözve - Ég lakója, menny-szülött -, örök kinokban, iszonyban, környékezve rettenettel, zajjal belem-evő önnön fajomtól? Te vagy apám, nemzőm, a létemet te adtad; kinek engedjek, ha nem neked? Kit szolgáljak? Viszel hamar amaz uj üdv-sugárvilágba, kéjenc, víg istenek közé, hol én leszek királynő jobbodon, buján örökkön, mint lányodhoz, mint kedvesedhez illik." Szólt, s oldaláról húzta már a Végzet kulcsát, minden jajunk bús eszközét, John Milton: Elveszett Paradicsom

Oldal 35

s gördült vadállat-farkon a kapukhoz, s a szörnyü csapórácsot vonta föl, mit nem mozdíthat a Styx minden hatalma, csak ő; a bonyolult reteszt a zárban fordítja, hogy minden tömör acél-, vagy szikla-zár, pecek hull könnyedén, s hogy mérges lendülettel és csikorgón a Pokol-ajtószárnyak szétcsapódnak, a sarkokon csikorgnak szörny dörejként, s fenekestül megrendül Erebus. Nyitja, de zárni nincs hatalma már: a kapu nyitva áll, hogy rajt kitárt szárnnyal egész sereg vonulhat át, zászlót lengetve, lovakkal, kocsikkal, laza sorokban. Mint kemenceszáj áll tárva, s okád vér-lángot, füstgomolyt. Szemük előtt kitárul hirtelen a szürke Mélység titka: mérhetetlen, határ-, iránytalan vak óceán, hol hossz, magasság, szélesség, idő, hely kihunyt, s Természet őse: Éj, Khaosz örök fejetlenségben, szüntelen harc zajában, zűrben országol. Hideg, Hő, Nedv, Száraz - e négy merész vitéz 58 (848-884) uralomért tusáz, csatába híva magzat-atomjaik; mind pártjaik zászlói körül zsibong csoportjaikban: könnyű s nehéz fegyverzetű, kemény, lágy, gyors, lassu had, oly számos, mint Cyrene s Barka sivó tüzes homokja, mit fölkapnak a tusázó vad szelek, hogy terheljék könnyü szárnyuk. Percig az az úr, kihez legtöbb csapódik. Ül mint bíró, a Zűr, s döntvén csak szítja még a vak Viszályt, melyen király; fölötte ül még a Véletlen, a Minden-úr. Természet méhe ez (vagy sírja tán?), e szörny űr, hol nincs tenger, part, tűz, se lég, de mind vemhes csiráiban kavartan gomolyg, és így tusázna, mígnem a mindenható Teremtő - több világot szerzendő - nem rendelkezik sötét anyagjukkal. Ravasz Sátán e vad űrbe kinézve áll Pokol szegélyén, s útján tűnődik: nem kicsinyke öblön kell áthatolni most. Füle nem kevésbé zúg romboló dörejtől - hogy nagyot hasonlítsak kicsinyhez -, mint mikor Bellona zajg, s minden ostromszerével készül egy fővárost lerontani; vagy mintha a Menny-bolt szakadna le, s a zendülő elemek tengelyéről letépnék a szilárd Földet. Vitorla-


Oldal 36

szárnyát repülni tárja, s a felúszó füsttől emelve fölrugaszkodik. Mint felhőszéken, száll mérföldeken föl merészen; széke foszlik, s ő a szörny ürben lebeg csak; értetlen csapong hiú tollával, ólomként bukik tizezerölnyi mélyre, s esne még, ha bal véletlenből ím egy fölgomolygó kénkő-tüzes felhő ellenlökése 59 (885-922) annyi mérföld magasba föl nem űzné; megáll dühe, kioltotta a szittyós Syrtis: se tó, se föld; belémerülve csápoz a cuppogósba, hol repülve, hol lábon; most vitorla kell neki, most evező, Mint Griff a vadonban űzi szökő szárnyán hegyen-mocsáron át az arimaspit, ki - őre bármily éber elcsente őrzött aranyát: az Ellen így jár fürgén szittyón, sziken, sikon, bércen, sűrűn, tarlón; fejjel, kezével, szárnyon, lábon utat keres, kuszik, lábol, uszik, merül, röpül. Utóbb kábító hangok zagyva zűrszava tör át az űr-sötéten és fülét támadja hars rohammal; arra fordul nagy rettenetlen: Mélyek Mélye bármi szelleme lakja bent e hangzavart, megkérdi, merre a legközelebb a Homály fénnyel határos partja; íme előtte Kháosz trónja, a szörnyű Mélyen fölvont sötét, nagy sátra; oldalán ül cobolyruhás vak Éj, a Vének Véne, uralma társa, és előttük áll Orcus, Hades s az Iszonyat nevű Demogorgon, Hír, Véletlen, kavargó Zavar, s a Zendülés, Viszály ezer különböző torkával. Vakmerőn fordul Sátán feléjük: „E legalsó Űr szellem Őserői: Zűr, s te ős Éj! Nem kémnek jöttem, hogy országotok titkát kilessem, vagy zavarjam; e sötét vadont bejárni kényszer űz; utam téres hazátokon vezet a Fényhez, vezetőtlen egymagamban kóválygok: azt fürkészem, merre visz gyors út borús hazátok és a Menny 60 (923-959) határához, vagy ama helyre, melyet országtokból hasított el a Légi király, s nemrég övé - hogy oda jussak, járom e Mélyet. Ó vezessetek! A viszonzás se lesz mindennapi ha a Bitorlót innen elverem:


Oldal 37

a vesztett tájat visszacsatolom eredendő éjébe, trónotok elé (utamnak célja ez!), s az ősi Éj zászlaját ismét kitűzöm ott ! Tiétek a haszon, enyém a bosszú!" Szólt Sátán. És az ősi Zűr felelt, gyötört arccal dadogva: „Idegen, tudom, ki vagy: a hős Angyal-vezér, ki csak nemrég emelte föl fejét a Menny-király ellen, s bukott, hiszen láttam, hallottam is - ily óriás had nem nesztelen zuhan a megriadt Mélységbe, de romra rom, romlásra romlás, zajgó zavarban, és az Ég-kapuk milliószám köpték a kergető, győztes hadat. Önnön határomon ütöttem itt tanyát, ha védhetem erőmmel a csekélyet, mely maradt, s mit belviszálytok még összébb szorít, rontva az ősi Éj-jogart. Először tömlöctök, a Pokol szakadt le szétterülve lent, utóbb az Ég, a Föld, ez új világ fölöttem, mit aranylánc kötöz az Ég-oldalhoz, légiód bukáshelyéhez. Arra-útad épp nincs távol, csakhogy veszélyes ám! Siess! Halál, romlás, veszés, nekem haszon csak!" Végezte. Nem időz felelni Sátán. Boldog, hogy tengerén e partra lelt; ujult erővel, üde fürgeséggel 61 (960-995) tűzpiramis gyanánt szökik fel a vak Űrbe, és a harcos elemek tusája közbe útat tör kerítve mindenfelől veszéllyel, többel is, mint mikor a Bosporuson áthatolt az Argó az ütköző sziklák között, vagy Ulysses, hogy balról elkerülve Charybdist, örvénynek jobbról hajózott. Haladt sok nyűggel, bajjal, gürcöléssel; ő még csak, nyüggel-bajjal, ám hogy egyszer átkelt, hamar, midőn bukott az ember mi furcsa változás! -, Bűn és Halál járt nyomdokán (az Ég akarta így!), s készített nagy, sokat tiport utat az éji Mély fölé; Mély fortyogó örvénye tűri az új, hosszú hidat, bár ez Pokoltól a szerény világ szélső gömbjéig ér, és rajta álnok lelkek vonulnak könnyedén ideoda, hogy büntessék, avagy kisértsék az embert, csak nem azt, kit Isten őriz,


Oldal 38

külön kegyelme, őrző angyala. Most végre Fénynek szent hatása villan, s az Ég faláról a vak Éj ölébe szikrás hajnalt lövell. A nagy Tenyészet határa itt van, itt hátrál a Zűr, előretolt sáncából, mint levert had, mind kevesebb tusával, harci zajjal: lám Sátán kisebb gürccel, könnyedén lebeg derengő fényben a csitult habon, s vonul viharcibált hajóként a révbe vígan, bár szakadt kötéllel, vitorlával, avagy a légszerű űrben kitárt szárnyon lebeg, s tekinti kedvére a körbe messze elnyúló (négyszögletes, vagy gömbölyű?) Eget, sok opáltornyát, élő zafirral ékes 62 (996-1032) bástyáit, egykoron szülőhelyét; s mellette - arany láncon fűzve hozzá a rajt csüngő világot, Hold-közeiben a legparányabb rendü csillagot. Álnok bosszú terhével, átkozott órán ide siet az Átkozott. 63 (1033-1038)


Oldal 39

III. könyv Summázat Trónjáról Isten látja a Sátánt, amint az újonnan teremtett világ felé röpül; mutatja Fiának, aki jobbja felől ül; jövendöli, hogy Sátánnak sikerülni fog az emberfaj megrontása; kimutatja önnön igazságos és bölcs voltát minden vád ellenében, mivel Ő szabadnak teremtette az Embert, s elég erősnek, hogy dacoljon kísértőjével; kimondja mindazonáltal, hogy kegyelmében szándékszik tartani az Embert, lévén hogy ez nem saját rosszaságából bukott el, mint Sátán, hanem amannak csábítására Isten Fia magasztalja Atyját, amiért kinyilatkoztatta kegyelmét az Ember iránt. Isten azonban azt is kimondja, hogy az Ember csak akkor nyerhet kegyelmet, ha ugyanakkor eleget tesznek az isteni Igazságnak is: az Ember megsértette Isten fenségét, amikor kinyújtotta kezét az Istenség után, s ezért minden leszármazottjával egyetemben halálra van ítélve; meg kell halnia, hacsak nem akad valaki, aki kellő elégtételt ad e sértésért, és bűnhődik az Ember bűnéért. Isten Fia ajánlkozik fel, váltságul az Emberért. Atyja elfogadja őt, elrendeli inkarnációját, és megjelenti, hogy szülötte felemeltetik minden égi és földi név fölé; megparancsolja összes Angyalainak, hogy imádják Fiát. Ezek engedelmeskednek, és teljes kórusuk hárfákon kísért himnusszal magasztalja az Atyát és a Fiút. Sátán ezenközben leszáll a Világ legkülső gömbhéjának kopár domborulatára; itt körbejárva megtalálja a helyet, amelyet azóta a Hiúság Limbusának hívnak. Számba vétetik, miféle dolgok és személyek jutnak ide. Sátán most már a Menny kapujához érkezik - le van írva, milyen lépcsők vezetnek föl ehhez, és milyen levegőégfölötti vizek folyják körül -, majd útját innen a Napgömb felé veszi, ahol is összetalálkozik Uriellel, a Gömb kormányzójával; előbb azonban egy alantasabb Angyal alakját ölti fel, és buzgó vágyakozást színlel: szeretné látni az újonnan teremtett világot és akit Isten helyezett belé - az Embert; tudakozik róla és lakhelyéről; Uriel útbaigazítja; Sátán először a Niphates hegyére ereszkedik le. [66] Szent Fény, Ég elsőszülött sarja, üdv! Az Örökkévalóval egy-örök tűz, zenghetlek bűntelen? Hisz fény az Isten, s öröktől fogva csak elérhetetlen fényben lakott, tehát benned lakott, nemteremtett fény-lényeg fénysugára. Vagy szebb fülednek: tiszta légi áram, minek nem tudni kútfejét? Te voltál előbb Napnál, Égnél; Isten szavára mintegy köpennyel födözted be a mély, tiszta vizek támadó világát, mely lett üres, ormótlan végtelenből. Még vakmerőbb szárnyakkal fölkereslek, styxi lápból szökvén, bár fogva voltam e homály-honban, míg röptömben az alsó s közép-sötéten át nyomulva be más dallal, mint hajdan Orpheus zengtem Khaoszról, örök éjszakáról; megtanitott az Égi Múzsa, mint merjek leszállni éjbe, bár az út zord, s visszatérni: újra fölkereslek bizton, s érzem királyi élet-mécsed, habár te nem keresed föl szemem, mely hasztalan forog, hogy megtalálja szurós sugárod, pirkadatra nem lel: gömbjeit kioltotta ragyogó


Oldal 40

vakság, vagy hályog fátyolozta be. Ám szüntelen bolyongok ott, hol a muzsák időznek tiszta csermely, árnyas berek ölén, napszőtte dombokon szent dal-szerelme-babonázva; főleg téged kereslek éjelente, Síon s virágos csermelyeid, mik dicső lábad mossák csörgőn, s eszembe jut a kettő, ki sorsomban osztozott bár osztoznék a hímevükben is! vak Thamyris, világtalan Homeros, s két ős-látnok: Phineus, Teiresias; 67 (1-38) eszméket őrlök, mik önkéntelen összhangba lüktetődnek - mint madár ébren zeng estelente, s éj-dalát árnyas zugolyba rejti. így az évvel négy évszak visszatér, de vissza nem tér hozzám a nappal, este-reggel édes közelgése, tavasz-virág varázsa, nyár rózsája, nyáj, ember isten-arca); helyettük köd, s örök-sötét borult reám, s zárva vagyok az emberek vidám körétől, és a tudomány szép könyve nékem fehér lap csupán: természet művei lemosva róla, tudás ez egy kapúja zárva nékem. Annál inkább bensőmben, Égi fény, te fényeskedj, s eszem minden hatalmát te ragyogd bé, ültess szemet belé, söpörd ki szennyét, látva hogy kitárjak halandó-szem-nem-látta dolgokat! Most föntről a Mindenható atya, hol trónol minden magasság fölött, a kristály Empyreumból, hol ül, alátekint, hogy lássa alkotását, s teremtményeiét. Körötte állnak, sürűn mint csillagok, az Égi szentek, őt látva véghetetlen boldogan. Jobbján dicső sugár-képmása ült. Egyszülötte. A földön lenn először ősszüleinket pillantotta meg, az embernem két zsengéjét az Üdv kertjébe plántáltatva, szerelem s öröm örök gyümölcseit szakasztva vetélytárstalan szerelemben és örök örömben, üdv-magányban. Aztán átfürkészi a Poklot és a köztes űr-szakadékot, s látja, ím a Sátán az Ég-falnál surran a barna légben 68 (39-75) az éj ezoldalán, s leszállni készül fáradt szárnnyal, enyh-sóvárgó bokákkal e világ túl-kietlenén, amely


Oldal 41

úgy rémlik, ég nélkül való szilárd föld; légben, tengerben áll? - bizonytalan. Őt nézi Isten fönti őrhelyéről, honnan figyel multat, jelent, jövőt. Jövőbelátva mondja Egy-fiának: „Egyszülöttem, nézd csak, ellenfelünk miképp dühöng! Sem a szabott határ, sem a Pokol korláta, rárakott sok lánc, sem az ásitó szakadék nem fogja vissza: úgy csigázza őt veszekedett bosszú, mi pártütő fejére száll utóbb! Minden sorompót szétzúzva íme szárnyal útjain Menny-közeiben, a fény határain az épp megalkotott Világ felé, a beleplántált emberhez, hogy azt, ha tudja: kénnyel, vagy mi még gonoszb: fortéllyel rontsa meg - kiveszti őt, mert csábszavára fület hajt az ember, s az egy-parancsot könnyen megszegi, hüségének egyetlen zálogát; így ő, s hitetlen sarjadéka vész! Ki lesz a vétkes ebben? Csak maga. Hálátlan. tőlem mindent megkapott, mit kaphatott! Igazzá tettem őt, képessé, hogy megálljon, bár szabaddá, hogy bukjon. Minden égi lényt ilyennek alkottam, ki megállt, ki elbukott. Önként megáll, ki áll, s ki nem: bukik! Nem-szabadok tanújelét hogy adják szerelmüknek, igaz-szilárd hitüknek, ha csak azt tehetik, mit tenniük kell, s nem, mit akarnak? Mi az érdemük? Ily engedelmességből míly gyönyört 69 (76-112) szakajtok, ha az akarat s az ész (az ész is választás!) üres-hiún, szabadságtól megfosztva, tétlenül csak a szükségnek szolgál, nem nekem? Ők az Igazság szent törvénye folytán alkottattak meg így, joggal sosem vádolhatják meg alkotójukat: sorsukat, "mintha eleve-rendelés irányitná s szándékuk abszolút parancs kénye avagy előrelátás. Maguk tervelték pártütésüket, nem én! Ha láttam is előre, az még nem ösztökélte bűnüket, ami ha előre nem is tudom, csak úgy betölt volna. Kényszer-vaksors-kizárva, előre-tudásomtól függetlenül, maguktól vétkeznek, megtéve azt, Őket szabadnak alkottam bizony,


Oldal 42

s szabadnak kell maradniuk, amíg maguk magukat rabbá nem teszik; különben meg kéne természetük változtatnom, s a magas, végleges örök végzést törölnöm, mely nekik szabadságot szabott. Magukra vesztük maguk szabták! Az első pártütők önként buktak maguk-kisértve-rontva! Az embert ezek tőre csalja el: ezért az ember irgalomra lel. De nem azok! Dicsfényem Földön, Égen ragyogjon igazságban, irgalomban! De kezdet és vég: irgalmam tüze!" Az Úr szavára ambrozia-illat felhőz Eget, s a választottakat mondhatatlan uj öröm szállja meg: Isten egyetlen sarja tűnt dicsőn föl, Kiben Atyjának lénye tündökölt. Isteni érzés látható az arcán: határtalan szerelem s irgalom, ez nyilvánul ki apjához-szavában:

70 (113-149)

"Atyám, a szó kegyes volt, mely királyi Igéd zárta: embernek irgalom. Ezért Föld, Ég fennen magasztaland, zenék, zsoltárok számtalan szavával trónod körül örökkön áldanak. Ám az embernek veszni kell vajon, a kedvencednek, legkisebb fiadnak? Bukik fortély s az ahhoz társuló bolondsága miatt? Atyám, legyen ez távol tőled, aki mindenek birája vagy, s csak igazul itélsz! Vagy lelje célját, s hiusítsa terved ellenfeled?! Ártó cselét betöltse, s jóságodat sorvassza semmivé?! Gőggel térjen bár szörnyü büntetésre, mégis bosszúja-téve, s a Pokolba vonssza magával a megmételyezett egész embernemet?! Magad kivánod kiveszteni egész müved miatta, amit dicsőségedre alkotál? Kétségbe vonhatják jóságod így, nagyságod is, s mentséged nincs reá!" A Nagy Teremtő így felelt neki: „Fiam, kiben lelkem gyönyörködik, Szivem fia, ki magad vagy Igém, tudásom s cselekvő hatalmam - ezzel kimondtad ennen gondolatomat, mit rendelt örök Végezésem is. Minden ember ne vesszen el: aki


Oldal 43

akar, megváltassék, nem érdeméből, de szívem szabad irgalmábul, így még egyszer újitom bukott erőit, bár egyszer már elcsábitotta bűn 71 (150-185) szertelen, szennyes vágyakat szakasztni; segélyemmel még egyszer harcot állhat egyenlőként halálos ellenével! Segélyemmel, hogy értse, míly esendő bukott lénye, s szabadultát nekem köszönheti, egyedül csak nekem! Egyeseket a többiek közül kiválasztottam különös kegyemmel; így akartam: a többi hallja meg hivó szavam, bünös voltán okuljon, s idején megjuházza a haragvó Istent, mig hív a kínált kegyelem. Beragyogom érzékeik sötétjét eléggé, s megpuhítom kőszivük imára, megtérésre és hüségre. Ima, megtérés, köteles hüség előtt, ha igaz szándok szítja azt, fülem nem lesz süket, szemem se zárt. Beléjük plántálom vezérükül birámat, a Lelkiismeret szavát; ha jól használják, fülelnek reá: fényt fényre lelnek, s hittel üdvözülnek. Hosszútürésem, irgalom-napom ki megveti, soha nem ízleli: a zord még zordabb lesz, vak még vakabb, hogy botoljanak, mélyebbre essenek csak ezek nem nyerik kegyelmemet. Ezzel nincs vége: az ember engedetlen, megtöri en-hűségét, vétkezik az Egek felsőbbsége ellen, amint istenné lenni tör, s mindent veszít... Így semmije se marad hitszegését engesztelni - veszni szemeltetett! -, halnia kell magának és nemének! Haljon ő vagy az igazság! Hacsak nem akad más, ki őhelyette önként váltságot adna - halálért halált... De hol van íly szeretet, Égiek ? 72 (186-223) Mellyőtök lesz halandó, hogy az ember bünét megváltsa, és ártatlanul mentse a bűnöst? Ily önáldozó jóság a Mennyekben kinél lakik?" Kérdezte. Álltak néma angyalok. Csönd lett az Égben. Nem akadt az ember mentésére szószóló, még kevésbé, aki merné a fejére venni a halált, s váltságot adni emberért. Így hát az embernem el kéne vesszen,


Oldal 44

megváltatlan Pokolra és halálra itélve, ha az Istennek Fia, kiben a szeretetnek telje él, közbenjárását nem ujítja így: „Igéd itélt: embernek irgalom; ne lelne hát eszközt az irgalom, szárnyas szolgáid közt e legsebesb, mely megleli minden müvedhez útját, eljő váratlanul, kéretlenül? Áldás emberre, hogy eképp jön: az segélyét nem keresheti, hiszen meghalt immár a bűnben, elveszett; nem áldozhat magáért, nem vezekelhet, adós lévén... Itt vagyok íme, én! Magam ajánlom érte föl magam: életért életet! Szálljon rám dühöd! Tekints embernek! Itthagyom érte kebled, s önként hagyom az Utánad Második dicsőségét: érte halok vidáman, Halál a mérgét rajtam töltse ki! Komor kénye alatt hisz nem soká fekszem legyőzve; te adtad nekem az öröklétet: általad vagyok! Halálnak most alávetem magam, s halandó voltommal adósa lészek; ám ha a tartozás fizetve: nem hágysz 73 (224-259) zsákmányaul undok sirom zugán, szeplőtlen lelkem örök rothadásbanlakozását nem tűröd - győztesen föltámadok, s talpam alá vetem legyőzőmet, ragadmányát ragadva. Halál megkapja még halál-sebét: gazul görnyed, ölő fullánkja-vesztve. A tág Egekbe diadalmenettel rabul vonszom a Poklot, s láttatom bilincsben a sötét Erőt! Gyönyörködsz ezt látva majd, Mennyből alátekintve, nevetsz, s én föltámasztva általad, eltapodom minden ellenfelem s a Halált, tetemét a sírba tömvén; majd a megváltott sokasággal Égbe szállok sok távollét után, Atyám, hogy lássam arcodat, melyen harag felhője sem maradt, csak szűntelen béke s engesztelés; méreg se lesz több, csak szent szined előtt egész öröm!" Szava elhalt, de hangtalan beszélt szelíd arca, s örök szerelme áradt az emberre, minél jobban fiúi alázata fényeskedett csupán.


Oldal 45

S várta, mint halni-boldog áldozat, Atyja szavát. Az Égen ámulat rezgett: „Mi hát a célja? Mit jelent ez?" Rá a Mindenható mindjárt felelt: „Harag alá vetett emberi nemnek Egen-Földön egyetlen béke-zsoldja! Szivem vigasza, hisz tudod, mi drága minden müvem nekem, s nem legkevésbé a végső mű: az ember. Érte hiányol téged keblem és jobbom egy időre, hogy így megmentsem elveszett faját, akiket csak te tudsz megváltani: 74 (260-295) kösd össze lényegeddel lényegük, és légy ember az emberek között, s ha az idő betelt, a Szűz ölében támadj hussá csodásan; légy az első ember Ádám helyett, Ádám fia! S mint benne minden ember elbukik, üdvözüljön benned, másod gyökérben. Ki váltságot lel, általad nyeri: Ádám bűne bünössé tette minden sarját - a te érdemed föloldja azt; ki ennen jó s esendő tetteit megtagadja, s beléd plántálva él, új létet tőled nyer. Méltó, hogy ember bűnhődjék emberért, itélve légyen, haljon és föltámadjon, és vele támadjanak föl egytestvérei, megmentve önnön drága életével. Pokol-düht győzzön égi szeretet, meghalván váltsa meg (drágán!), amit Pokol-gőg oly könnyed szívvel kivesztett, s kiveszt bennük, ha kegyem ellökik. Ne hidd: ha majd leszállasz, lényedet az ember-természet lealjasítja. Mert ki Istennel egyenlő vagy, és a legfölsőbb trónon élvezted vele együtt az Ég-gyönyört, de hagytad ezt, hogy a Világot mentsd a pusztulástól, s igy érdemből inkább, mint születés által lettél fiammá: sokkal inkább jó voltál, mint fenséges, benned a szeretet csordult túl, nem a dicsőség – alázatod felemeli magaddal igy embervoltodat e trónusig; itt ülsz majd testetöltve, léssz király: Isten s ember; Isten s ember fia, mindeneknek fölkent királya. Minden hatalmat átadok; örök király légy! Éld érdemed! Alád vetem ma az 75 (296-333) Erőket, Uralmakat, Trónokat: hajtson térdet előtted mind, ki a Mennyben, Földön, s a Föld alatt lakik.


Oldal 46

Ha majd az Égből megjelensz dicsőn, s az angyalfőket szétbocsátod ott, hogy meghirdessék rém-itéleted a négy szelek felől jönnek, kik élnek, s minden kor fölriasztott holtai szaladnak össze végitéletükre: oly zendülés üzi el álmukat -, akkor minden szentek körében ítélsz ádáz embert, angyalt, s itéleted nyomán alámerülnek; bételik Pokol, s örökre zárul; ezalatt elhamvad a Világ, s a hamvakon támad új Menny, új Föld, hol mind a jók laknak, s látnak sok szenvedés után arany napokat, arany tetteik gyümölcseként; igazság, szeretet, s öröm győz; elteszed királyi pálcád, mert nincs szükség többé király-jogarra: Isten lesz minden mindenekben. Azt ki meghal, hogy ezt betöltse, szellemek, imádjátok, mint engem, a Fiút!" Elhallgatott a nagy Mindenható, rá az angyalsereg, mint számtalan szám népek zaja, fönnhangon s édesen, mint áldó szó: örömbe csönditette a Mennyet, s az örök teret hozsannadallal töltötte be; alázatosan meghajlottak a két trónszék előtt, s imádattal dobták le szép arannyal s amaranttal szőtt koszorújukat. A halhatatlan amarant virág: egykor az Éden életfája mellett szökkent szirmokba, ám az Égbe vitték az emberbűn miatt, hol nőtt először; 76 (334-370) ott fönn virul, az Élet kútfejét beárnyalva, hol az Áldásfolyam hömpölygeti mennybéli szirmokon, az Ég közepén áttetsző habjait; e sose hervadókat tűzdelik sugárkoszorus, tünde fürtjeikbe a választottak. E szép szirmok sürűn hevernek most az Ég sugárporondján, mely mint egy jáspis-tenger tündököl, s mosolyg mennyei rózsák biborában. Majd véve s újra-koszorúzva mindigfölhangolt aranylantjuk, mely tegezként csüng oldalukon csillagozva, édes összhangzatokkal vezetik be a szent zsoltárt, s fenséges gyönyört csiholnak. Nincs külön hang, amely ne csatlakoznék hozzá - az Égben íly összhang honol.


Oldal 47

Így zengenek: „Atyánk, Mindenható! Végleges, halhatatlan, végtelen, örök Király, Mindennek Alkotója, Fény Forrása - dicsfényed szemvakító: nem közelíthet senki trónusodhoz, hacsak teljes tüzed nem árnyalod be, s szentségtartóként nem borítsz magadra felhőt, sugár özönében ruhád sötétnek tetszik, ám igy is vakul a Menny: a legfénylőbb szeráfok is eléd csak szárnyuk-födte szemmel állnak!" Majd így dalolnak: „Te, Első Teremtett! Istennek mása, Egyszülött Fiú, kinek sugár-arcában látható lett felhőtlen a Mindenható tüze, mit nem nézhet teremtett lény: Reád lenyomva glóriája csillaga, rajtad pihen átöntve szelleme. Egek egét általad hozta létre, s hatalmait; általad verte le 77 (371-407) a nagyravágyó Főket: ama nap nem fukarkodtál Atyád mennykövével, lángkocsid kerekét nem fékezéd, mi az örök Menny-vázat renditette, míg a vert angyalok nyakára nem gördült; az üldözésbül visszatérve csak téged kiáltottak meg tieid, az atyai Erő fiát, ki ádáz bosszút állt atyja ellenein, de nem az emberen kit ármányuk veszejtett. Ő, kegy s irgalom Atyja! Zordonul nem ítéltél, de irgalomra hajlón! Fiad, amint fölfogta szándokod, hogy nem itéled el a gyönge embert, de szánalomra hajlasz: hogy dühöd csitítsa, s végét szegje az igazság s irgalom harcának, mit észrevett orcádon, bár Utánad Második, rangját feledve halni szánta lelkét emberbünért! Példátlan szeretet, amely csak Istenben található! Isten fia, Megváltó, üdv! Neved legyen dalom bőséges tárgya, szívem ne feledje dicséretét soha, s atyádétól ne különítse el!" Mig ők az Égben a Csillaggömb fölött boldog dallal mulatják idejük, e körvilág át nem látszó, szilárd gömbjén - melynek első domborzata elválasztja az alatta bezárt fényvilágot a Zűrtöl, az Ős-sötét rohamától - Sátán leszállva lépked.


Oldal 48

Messziről gömbnek látszik, végtelen sötét kietlen földnek most, kitéve éj csillagtalan, zord tekintetének, s a körül zúgó Zűr fenyegető orkánainak - szörny égtáj! -; csak ott 78 (408-444) azoldalt, hol a Menny távol faláról a sziporkázó légtől némi visszavert fényt kap, ott csitul kissé az orkán. Az Ellen ott járkált e tág mezőkön. Mint saskesely, mit az Imaus nevelt hol a bolygó tatárt havas csucsok zárják elszáll sovány prédát kináló tájról, hogy falja juhok, gidák husát, s legelő nyáj fölött röpül az Indus Ganges, Hydaspes forrásfőihez, vagy száll a Sericana-sivatagba, hol kínaiak űzetik a széllel vitorlás könnyü nádszekérüket: aképp sétált a Sátán e viharvert tengerparton magában préda-lesve. Maga, hisz itt más lény nem kóborolt élő, élettelen; még nem - de majd fölszáll a földből, mint a gőz, csomó percéltü űr-jelenség, ha a bűn ember müvét hivsággal rakja meg: minden hivság, és ők is, kik hiú dicsben, hírben vetik reményüket, mennybéli-földi boldogságukat; mind ki zsoldját e Földön elveszi, babona, kín, vakbuzgalom gyümölcsét, hajhászva csak embermagasztalást... Jutalmuk, mint a tetteik: üresség. A Természetkéz talmi művei elvetéltek, idétlenül vegyültek, a földön szétesettek - mind ide hussannak, s végső rohadásukig itt bolygnak, s nem mint egyesek hiszik: a szomszéd Holdban. Ezüst Hold-mezőkön átplántált szentek, köztes szellemek laknak az angyal- s emberfaj között. Ide jöttek órjások, kik az őskor lányaitól, legényeitől balul születtek akkor sok hires kalandra: 79 (445-482) kik Bábelt rakták föl Sennaar-mezőin, s most is raknának új Bábeleket, ha tudnának miből. Mások viszont magukban jöttek: az, ki boldogan dőlt Etna-lángba hitetve, isten ő, Empedocles; s Cleombrotus, aki tengerbe ugrott, vágyva üdvhonát Platón Elysiumában; s még sokan: embriók, balgák, remeték, fráterek szürkék, fehérek, feketék, kacattal;


Oldal 49

zarándokok, kik Golgotán halottan vágyták Azt látni, ki a Mennyben él; s kik az égbejutás bizony hitével felöltötték Domonkos gönceit, vagy üdvük ferences álcában remélték a hét bolygó, s az állócsillag szférán vonulnak s a kristályövön, amely ama rezgést s az Első mozgatót kelti. Hitték, az Ég bejáratánál kulcsával most Szent Péter várja őket, s már a küszöbre szegzik lábukat, de íme: vad forgószél fujja el mindet vagy tízezer mérföldre az útvesztő légbe! Nézzétek csak: ott kámzsák, csuklyák, gunyák és viselőik lebegnek rongyként, olvasók, ereklyék, bullák, bucsú- s föloldó levelek! Szelek játéka: örvénylőn csapongnak Világ hátsó felére, tágas, öblös limbusba, mit Bolondok Édenének hívnak, s amit jóval utóbb sokan laknak - ma még lakatlan, nem tiport. Ez éji gömbre bukkant rá a Sátán, ki hosszan bolygott, míg hajnalsugár megszalasztotta fáradt lépteit, idefordítva. Messze mit vesz észre?! Fokonként nyúlik föl az Ég faláig nagyszerü lépcsőszerkezet, s a csúcsán 80 (483-520) király-kastélyokénál gazdagabb müvű kapú, homlokzatán arany s gyémánt ciráda, ívén csillogó kövek szikráznak - nincs oly földi kéz, amely utánozná, lefestené. Olyan e lépcső, mílyet Jákob látott: angyalok jártak föl-le rajta, fénylő őrseregek, hogy Ézsau elől futott Pandan-Arámba Lúz mezőin, s elszunnyadt éjjel szabad ég alatt, majd fölriadt, s kiáltott: Menny kapuja!... Minden fokának titkos célja volt, s nem állt ott mindig: néha észrevétlen a Mennybe húzták; s lenn jáspis-sugár tó, folyékony gyöngy tó fodrozott, azon vitorláztak a Földről-érkezők, angyaloktól libbentve, vagy tüzes mének-vonta szekérre fölragadva. A lépcső épp le volt eresztve, tán hogy biztassa a Gonoszt könnyű rohamra, vagy hogy az áldásból-kizáratásán csak még busuljon. Út tárult ki innen, éppen az áldott Édenkert fölött, Föld fele ösvény, sokkal téresebb, mint utóbb a Sion-hegyre fölvivő;


Oldal 50

ígéret-föld útjánál kedvesebb Istennek, min a boldog törzseket látogatandó, angyalok vonultak fölsőbb parancsra föl-le szüntelen, s kedvvel szemlélte ezt az Úr, a Jordán forrásától, Paneastól egész Beersebáig, hol a Szentföld határos Egyiptommal s az arab partvidékkel: oly tágnak tűnt a nyílás, hol határ szabódott a sötétnek, mint a tenger habjainak. Innen bámult le Sátán a Menny-kapúba vezető arany 81 (521-557) lépcsőfokokra és a hirtelen kitáruló világra. Mint a kém, ki bolyong kietlen éjben, száz veszély torkában, majd derűs hajnalhasadtán fölér egy fölszökő halom csucsára, s onnan szeme mit lát váratlanul: először szemlélt idegen vidék ujdon fővárosát, gyönyörü tájat sugár torony-tűkkel, csillám tetőkkel, miken im a kelő Nap lángja szikráz bár látta már a Mennyeket, elámult a Sátán, vagy irigység fogta el, megpillantván e bűvölet-világot. Körülkémlelt (tehette, hisz magasan állott az éj tág árnya fordulóboltja fölött) a Mérleg napkeletpontjátul a Kos felé, mi Andromédát vonszolja az Atlanti tengeren a látkörön túl; majd les széltiben saroktól sarkig; majd nem késlekedve az első Világ-tájra száll alá fejest cikázva: könnyedén teszi haránt-röptét a márvány-tiszta légben tenger csillag közt, mely csillag gyanánt ég messzünnen, ám közel: egy-egy világ; más-más világ mind! Boldog Üdv-sziget, miként a rég hires Hespéri-kert, boldog mező, virágos völgy, berek. Háromszor boldogak... De most: ki él itt boldogan? - dehogy kutatta! Fönt az arany Nap - a Mennyhez leghasonlóbb – büvölte szemét: a néma légkörön a Nap fele hussan (fel-le? vagy középpont felé? vagy attól el? hosszant? - ki tudja), honnét sugároz fényt a nagy Sugárzás föntről, magasról a köz csillagokra, mik illő távol vannak úr-szemétől, s ütemesen táncolva csillagtáncuk - 82 (558-595) napot, hónapot, évet megjelentőt -, szállnak mindent vidító mécsese


Oldal 51

felé fordulva, vagy delejsugára forgatja őket, mely melengeti a Mindenséget, behatolva minden legbensejébe láthatatlanul, s a Mélybe láthatlan erényt lövell: fénylő tisztét íly mesterin teszi! A Sátán itt szállt partra, oly helyen, mit a Nap sugárzó gömbjén csillagász látcsövével sosem látott. E hely mondhatlanul sugáros volt a Föld ásványához, ércéhez viszonyítva. Más-más formáju részeit vakító fény hatja át, mint tűz izzó vasát; ha érc: emitt arany, amott ezüst; ha kő: kárbunkulus vagy chrysolit, rubin, topáz vagy minő tündökölt tizenkettő Áron mellén, s egy ollyan, milyet nem is láttunk, csak álmodunk. Maga a Kő ez, vagy ahoz hasonló, mit Bölcsek oly régóta csak keresnek; hiába! - bár megköti röpke Hermest müvészetük, s vén Proteust oldva vonssza ki tengerből száz változó alakban, s lombikban ős mivoltában kicsapja. Csuda-e, hogyha itt tájak, mezők szin elixirt lehelnek, és folyók aranyat hordnak, ha a Fővegyész, a Nap teremt hatalmas illetéssel, bár messze van, vegyítve földi nedvből itt a sötétben sok dicső szinű dolgot, sok ritka és csodás hatást? A Sátán szeme új tárgyakra bukkant, de nem ámult: közel-távol parancsolt tekintete, mely nem lelt akadályra, sem árnyra, csak sugárra, mit a Nap 83 (596-632) az Egyenlítőn függőlegesen hullat, hogy nemátlátszó test nem vet árnyat; a tiszta lég kifente szemsugárát, hogy lásson messze tárgyakat. Hamar megpillantott egy angyalt: áll dicsőn, kit János is látott a Napban egykor. Épp háttal állt, de nem volt rejtve fénye; napláng-arany tiara tündökölt fején, mögötte szintén lángoló fürtjei fodrozódtak szárnyazott vállán; úgy tetszett, elmerülve méláz valami nagy eszmén avagy parancson. A Sátán boldog volt, remélve, hogy lélekre lelt, ki megmutatja bolygó szálltán az Édent, ember üdvhelyét, útja célját, gyötrelmünk kútfejét.


Oldal 52

Először is elálcázta alakját, mely rá veszélyt hozhat vagy késedelmet. Most szép suhanc-kherúbként állt elő: nem főrangu, de arcán mennyei kamaszmosoly derengett, s tagjain illő báj ömlött szét - jól szinlel ő! Kis koszorú alatt hajfürtei szállón csapongtak arcán; sokszinű volt szárnya tolla, arannyal behintett; köntöse felövezve, gyors utasnak; vezérli bájos lépteit ezüst bot. Nem ért föl észrevétlen: ím az Angyal sugár arcát feléje forditotta, zajtól-ríasztva. Ráismert a Sátán: Uriel arkangyal, ki egy az Isten trónja előtt álló, parancsrakész hét Őr közül; Isten szemei ők, kik befutják a Mennyet, s lenn a Földet, s viszik parancsát szárazon, vizen. Urielt így szólítja meg a Sátán: 84 (633-668) "Uriel, ki az Isten trónusánál álló sugáros hét szellem közül, elsőnek szoktad hites Szándokát tolmácsként vinni szét a tágas Égbe, hol fiai követséged lesik; s ki itt is - legméltóbb - szives paranccsal nyerted tiszted, hogy mint az Úr szeme, vigyázva őrizd újabb alkotását. Ide kimondhatatlan vágy hozott, hogy lássam, ismerjem csodás müvét, főként az embert, szíve gyöngyszemét s kedvencét - kinek kedvéért teremté minde csodás müvét; ezért bolyongtam ide a kherabházból egymagam. E fénylő gömbök közzül - ó sugár szeráf! - melyik rendeltetett neki állandó székül, vagy kedve szerint váltogatván lakja e gömböket? Mondd, hogy fölleljem őt, s titkos avagy nyílt csodálattal szemléljem azt, kire nagy Alkotónk világokat bizott, s kiárasztotta rá e sok kegyet, hogy az emberben s mindenben, ahogy illik, dicsérjük Mindeneknek Alkotóját, ki méltán űzte Poklok mélyire lázadó ellenségeit, s hiányuk pótlandó: alkotá a boldog embert különb szolgául. Minden útja bölcs!" Így szólt az Álnok észrevétlenül, mert sem ember, sem angyal nem veszi észre a színlelést, ez egy gonoszt, mely lappangva áltat mindent, csak nem Istent,


Oldal 53

ki Földön-Égen lenni engedé. Gyakran, bár éber az ész, a gyanú pihen tudás kapúinál, átadva tisztét hiszékenységnek - jóság nem gyanakszik, hol nem lát bűnt: ez vitte lépre most 85 (669-705) Urielt, bár a Nap vezére ő, az Ég leglátóbb szemü szelleme, ki e csaló gonosznak is botor becsületes voltában válaszolt. "Szép angyal! Vágyol Isten műveit megismerni, hogy így dicsérd a nagy Alkotómestert - ez nem gáncsolandó túlzás, hanem inkább dicséretes, mennél inkább túlzásnak tetszik az, mi az Ég-lakból magadban erre űzött, hogy enszemeddel látva tanusítsd, míg másoknak elég a hír az Égben: mert valóban csodásak művei, ismerni-jók, és még a legsilányabb is boldog, ha emlékezik reájuk. De mely teremtett elme fogja föl számukat vagy a végtelen tudást, mely szerzé őket, elrejtvén okuk? Láttam, amint szavára a Kháosz, világ anyaga masszává sürült, szavát hallá a Zűr, s a zord üvöltés alázkodott: a határolt Végtelen; másod parancsszavára elfoszolt az éj, fény támadt s rend a zűrgubancból: a terhes elemek vakon rohantak föld, víz, lég, tűz - különböző helyükre; s az Ég étheri quintessentiája fölszáll ezer alakba lelkesülve, mint gömb kereng, csillaggá létesül, számtalanná - hisz látod, mint vonulnak: mindnek kiszabva pályája s helye, mig a többi a Mindent körülkeringi. Nézz le a Gömbre, mely innen-felén innen nyert - visszavert - fényben ragyog: ez hát a Föld, az ember lakhelye, s Napja: a fény mely nélkül, mint a túlfelén, éj födné, ám a Hold, a szomszéd 86 (706-742) (így hívják szemben azt a csillagot) időnként megsegíti, és havi körútja végét szegi és megújul; három arcát kölcsön-fénnyel telítifogyatja, s így derít a Földre fényt, így mérsékli az éjt sáppadt uralma. Nézd, mutatom: az ott az Éden, Ádám helye, s ama fenkölt árny: kunyhaja. De hív utam! Utad nem véted el!"


Oldal 54

Így szólt, s megfordult. Mélyen meghajolt Sátán, mint illik fensőbb lény előtt az Égben, hol senki se véti el a tiszteletadást. Bucsút vesz, és az Állatövről a Föld felé suhan; siker reményében pimasz-csapongva köröz, buckóz a légben, s nem nyugodhat, míg ki nem köt a Niphates csucsán. 87 (743-759)


Oldal 55

IV. könyv Summázat Sátán, amint alátekint az Édenre, közelében ama helynek, ahol most meg kell kísértenie vakmerő kalandját, amelyet egymaga vállalt föl Isten és Ember ellen, nagy sok kétségekkel viaskodik és nagy sok szenvedélyekkel, félelemmel, irigységgel, csüggedéssel; végül azonban megacélozza magát a rosszra, s továbbvonul a Paradicsom felé - minek külső helyzete és fekvése rendben leíratik -, majd átszökvén annak határain, Kormorán képében rátelepszik az Élet Fájára, vagyis a Kert legmagasabb helyére, hogy onnan körülvigyázzon. Következik a Kert leírása, s hogy Sátán miként pillantotta meg először Ádámot és Évát, mint csodálta gyönyörű alakjukat és boldog állapotukat, mindazonáltal eltökélve magában, hogy bukásukat kimesterkedi; kihallgatván beszélgetésüket, megtudja, hogy tilos enniök a Tudás Fájának gyümölcséből, s halállal lakolnak, ha e tilalmat megtörik; ezt szárija a kísértés fundamentumául, nevezetesen: hogy rávegye őket a parancsszegésre; ennek utána darab időre eltávozik közelükből, hogy más utakon-módokon további értesüléseket szerezzen helyzetükről. Ezenközben Uriel, egy napsugáron alábocsátkozva, figyelmezteti Gábrielt, kinek feladata a Paradicsom kapujának őrzése, hogy igencsak valamely gonosz Szellem szökött föl a Mélyből, s haladt el déltájban - egy jó Angyal álcáját viselve - az őreá bízott Gömb mellett, útban a Paradicsom felé, amint ez kitetszett a Hegytetőn mutatott ádáz gesztusaiból. Gábriel megígéri, hogy még hajnal előtt föl fogja kutatni a betolakodót. Éj közeledtén, Ádám és Éva arról társalog, hogy ideje volna nyugovóra térniök: következik Lugasuk leírása, esti Fohászuk. Gábriel, kiküldvén őrcsapatait, hogy járják körűl a Paradicsomot, két erős Angyalt rendel Ádám Lugasához, nehogy a gonosz Szellem ott elrejtőzzék, s amíg alusznak, az Emberpár ártalmára legyen; legott rá is bukkannak Sátánra Éva füle mellett, amint épp álommal kísérti az asszonyt, s minden vonakodása ellenére Gábriel elé vezetik, ki által faggattatván Sátán megvetően felelget, ellenállásra készül, de Égi jeltől megintetvén kiröpüI a Paradicsomból. [90] Az óvó szó, az Égből csendülő, mit hallott a Jelenések látnoka, midőn a dühödt ördög megveretve másodszor jött, hogy az emberen boszút vegyen - „Jaj lesz a Föld lakóinak!" -, miért nem inti most, még jóidőben ősszüleinket? Titkos ellenük jön, halálos csapdáját ugy elkerülnék! Sátán bőszen dühtől lobogva jött le, embert kisértő, majdan vádoló, hogy bosszút vegyen a gyönge emberen csatáiért pokolba-röpteért. Sebességében nincs öröme, bár rettenetlen merész; kérkedni sincs min így indul szörny merényletére, mely alig-szülötten most fortyogva forr földult szivében, s mint ördögmotolla magára üt vissza; kétség s iszony őrjíti zűr-eszméit, és Pokol őröl szivében: Poklot hord magában, maga körül, és helyváltoztatással nem futhat el - csakúgy mint önmagától e Poklából! A lelkiismeret fölkelti szunnyadó kétségbeesését gyötrő emlékét, hogy egykor ki volt,


Oldal 56

ki most, s mivé kell aljasulnia rossz tetteket még rosszabb kín követ. Gyötrött szemét az Édenkertre szegzi, mi ott virít előtte bűvösen, olykor az Égre, majd a Napra, mely a dél tornyán, a Zenitben tüzel, majd fölsóhajtva ekkép háborog: „Felsőbb dicsőség koronása, Nap, ki szétnézel országodon, miként ez új világ királya! Csillagok láttadra elrejtik parány fejük. Téged hívlak, de nem baráti szóval, 91 (1-37) néven nevezve. Tudd meg: gyűlölöm sugárodat, mely fölidézi, míly hatáskörből zuhantam, mely dicsőbb volt, mint a tiéd; míg gőg és törtetés le nem taszított Mennyekből, az Ég királya ellen lázadót. De mért? Nem érdemelte tőlem ezt, hiszen ő emelt íly magasztos polcra, és e jótettét sose hánytorgatta föl. Tisztem se volt nehéz. Mi volna könnyebb: viszonoznom magasztalással és hálával? Ám jó volta ingerelt, s gonoszra sarkallt. Fő vezérül is gyülöltem szolgasort; hittem, ha egyet lépek, a legfölsőbb leszek, s lerovom a hála nagy adóját perc alatt. Teher fizetni csak, s tartozni még; feledtem hát, mit kaptam tőle, és nem értettem: a hálás elme, bár adós, nem is adós, azért fizet; lekötve egyszerre és szabad. Ez volt teher? Bár súlyos rendelése alantasabb angyalnak küldött volna ! Boldogan hív lettem volna, féktelen remény nem hajszolt volna törtetésre! Mért ne? És ha nagyobb hatalmu lázad, és elcsábít, zsoldost? Ám a többi Nagy el nem bukott, de megmaradt szilárdnak külső s belső kisértés ellen is. Volt ily szabad akaratod megállni? Volt. Vádolnod kit vagy mit van jogod? Csak Isten egyenlőn osztott szerelmét, mely átkozott legyen!... Jóság, gyülölség – nekem mindegy, örök gyötrelmet oszt! Légy átkozott magad, ha ellenére szabadon választád, mi most gyötör méltán! Nyomorult! Merre fussak el a végtelen düh és kétség elől? 92 (38-75) Menekvésem: Pokol! Magam vagyok a Pokol! Legbelül vadabb üresség


Oldal 57

riaszt, s engem benyelni tátja torkát. Gyötrelmeimhez képest a Pokol Mennynek dereng! Ó, szűnj! Számomra nincs helye a megbánásnak, irgalomnak? Csak megalázkodással! Ezt a szót eltiltja gőgöm, és irtózatom a szégyentől, mely lenti szellemek előtt gyötörne, hisz be mást igérve, más hetykeséggel csábitottam őket, nem szolgasággal: kérkedvén, hogy a Mindenhatót talpam alá vetem. Mig ők Pokol királyaul imádnak, nem is sejtik, míly sarcot adtam e hiú dölyfért, s míly belső kín gyötör! Minél följebb emelt a korona, jogar, annál mélyebbre bukva végső nyomorban égek: ím a törtetés zsoldja! - S ha bánnám bűnöm, s visszanyerném kegyelemből előbbi polcomat? Ez újra fölcsiholná dölyfömet, és megtagadnám szolga-eskümet! Kínban tett esküt könnyü visszavonni, mint talmi kényszert. - Nincs kibékülés, halálos gyűlölet hol mély sebet szúrt; szörnyebb visszaesésbe, vészbe vinne, s drágán fizetném meg, kettős kinokkal e rövid felvonásközt. Tudja ezt Számonkérőm is, és dehogy ajánl békét nekem, de én se koldulok! Remény tehát nincs, hisz helyünkbe, kik átok alá estünk, alkotta ujabb kegyencét: az embert s az ő világát. Isten hozzád remény és rettegés, szív-furdalás! Minden jó veszve nékem! Rossz, légy te üdvöm! Általad osztozom az Ég királyával országain, 93 (76-113) s felénél többön úr leszek talán! Megtudja még az ember, s új világa!" Mig így beszélt, háromszor vonta be arcát irigység, düh s kétség köde, mi fölvett orcáját lerontja, lényét elárulja - ha látta volna szem -, hisz égi lélek" tiszta a szenvedély mocskától. Ám magához tért hamar, s szinlelt békével elfojtotta mérgét, Ármány müvésze! Első volt, ki szentes álca mögött cselen fondorkodott, hogy rejtse lesben álló bosszuját. Mégsem volt oly ügyes, hogy a vigyázó Urielt rászedje; szeme követte útját, s figyelte, amint asszír hegyen kikelt magából, mert nem tesznek így


Oldal 58

a boldog szellemek; figyelte ádáz gesztusait, eszelős csapkodását, míg hitte: senki nem láthatja őt. Így ért az Éden széléhez, az édes Paradicsomhoz. Úgy övedzi azt a zöld sövény, miként mezői nyék a meredek erdő fennsíkját, minek groteszk bozóttal sűrü oldala nem enged bejutást. Elérhetetlen magasra nő a cédrus és fenyő, sokágu pálma, árnyékot terít, s fokonként - árny az árny fölött - magasztos kilátás erdei szinháza tárul. E fák fölé magaslik ott az Üdvhon zöld fala, melyről ősszülénk lelát a környező mélyföldre, és e falnál még följebb nyúlik benn a sok gyümölcstől roskadó fák köre - aranyszirom virág, gyümölcs egyszerre él vegyülve zománcosfényü lombbal, melyre a Nap 94 (114-149) boldogabban hinti sugárait, mint estfelhőre, harmatos szivárványívre, ha Isten esőt permetez. Íly bájos volt e táj, és egyre tisztább a lég, s a szívben szent tavasz-gyönyört csiholt, amely elűz minden borút, csak a kétséget nem! Most enyhe szellők csapdossák illatos szárnyuk, virágok jóillatát felhőzik, elsusogván, honnan csenik balzsam-zsákmányukat. Mint ki a Jóremény-foknál hajóz, s Mozambique-ot elhagyva, amint az északkeleti szél sabai illatot libbent boldog Arábia füves partjairól, megcsöndesíti útját, míg sok mérföldön át finom szagoktól vidulva a vén óceán mosolyg így szítta be az illatot a Sátán, bár rontásukra jött, szürcsölte jobban, mint Asmodeus a hal füstjét, amely, szerelmest, messze űzte őt a Tóbit fiától s mátkájától, míg sietve Egyiptomba - bilincsbe! - küldetett. A meredek hegy hajlatán tünődve lassan vonul a Sátán, ám tovább nem visz csapás - gubancos sűrűség, bokor, bozót szegi az arrajáró ember vagy állat útját. Csak keletre a túloldalra tárul egy kapu. Azt látván, megveti a Főgonosz a törvényes belépést: átszökell, hol legmagasabb a fal, s belül merészen


Oldal 59

talpára ugrik. Mint éhség-üzött, kóbor farkas, ha új zsákmányt keres, fürkészve, este hol csukják karámba nyájuk biztos mezőn a pásztorok, s akol-sövényen könnyen átszökell; 95 (150-186) vagy mintha tolvaj oson a gazdag úr tárát kifosztni, melynek ajtaját keresztpánt, retesz zárja - biztosan! -, ám a csibész az ablakon bemászik, vagy a tetőn: az Őstolvaj eképp tör (mint majdan Egyházába gazok!) az Úr aklába. Innen az Élet-fára száll középen az minden fánál nagyobb -, s leül, mint kormorán". Bizony e fától nem nyert uj életet, zord halált szőtt élőknek! Dehogy gondolt az életadó fa erényére - láthelyül használta csak, pedig jól véve hasznát halál ellen lett volna. A kincs becsét csak Isten ismeri, mindenki más csak visszaél a legjobb szerrel is, s fordítja rosszra, sőt bitang gonoszra. Most - új csoda! - alant szemlélheti kiteritve az érzékeknek élvül Természet minden kincsét kis helyen: a földi Mennyet - szent Paradicsom volt e kert, mit az Éden kelet-felén plántált az Úr, hisz Aurantól keletre feküdt az Éden, nagy Seleucia görög királyok-épitette tornyai felé, vagy hol Éden fiai hajdan laktak Tel-assarban: e szép vidéknél is szebb kertjét ide helyezte Isten. Dús televényből mindenféle színű, szagú, izű nemes fát ültetett: köztük az Élet fája legsudárabb; növény-arany, ambróziás gyümölcsét termette... Lám, a közelébe nőtt fel halálunk: a Tudás-fa. A jó tudását rosszat tanulva - drágán nyertük el. Délnek az Édent folyó szelte át: irányt se váltva szállt a föld alá, bozontos domb alá, mit rádobott 96 (187-224) Isten, midőn magas szegélyt emelt kertjének, a gyors folyóra, mely beszíva e laza föld szomjú vénáiba, friss forrásként buggyant elő, a kertet sok érrel öntve el; s alázuhanva lejtőn, a lenti árral egyesült, mely éji ágyából most jő elő, s négy főfolyamra oszlik, úgy bolyong sok hírneves vidéken át, amelyet nem óhajtok előszámlálni most.


Oldal 60

Inkább hadd mondjam el - ha ihlet épp képes reá! -, mint csörgedeznek e zafir forrásokból aranyfövényen, gyöngyökön fodrozó folyók lecsüngő árnyak alatt, kanyargó útakon; nektárral minden plántát fölkeresnek, s Édenhez méltó szirmokat nevelnek, miket nem mű-kertészet rendez itt el, de jó Természet önt halomra, síkra, hol hajnal-nap puhán melengeti a tág mezőt, s hol áthatolhatatlan mélybarna árny borul a déllugasra ilyen e pásztor-táj, csodás kilátás! Dús fák szagos gyantát és balzsamot sírnak, más fákrul tűz-arany gyümölcs csüng ínyet-bűvölőn. (A Hesperidák kertje, ha tényleg van, csak itt lehet!) Közbül pázsit, lankák s az enyhe fűvet legelő nyájak, pálmafás helyek; harmatos völgy virágbaszőtt öle kitárja kincseit: tüskételen rózsákat és minden szinárnyu szirmot. Másfelől árnyas barlangok, hüvös rejtek-oduk, fölöttük fölfutó szőlő érleli bíbor fürtjeit s buján kanyarog. A lankán csermelyek csörgedeznek: szétválnak, egyesülnek a tóban, mely a mirtuszkoszorús 97 (225-262) partnak kristály tükröt tár. Énekük csöndítik szárnyasok. Tavaszfuvalmak lehellik a mezők, berkek szagát, és hangolják a rezge lombokat, míg a nagy Pán, a Gráciák, a Hórák örök tavaszba ringnak. Sem az Enna büvös rétje, hol Proserpina gyüjtött virágot (maga a legkülönb virág: leszakasztotta éji Dis, s a kislány anyjának evvel szívét szaggatá, hogy most keresi szerteszét!) - sem ez, sem Orontesnél Daphne édes berke, sem Castalia ihletkútfeje nem vetekedhet e Paradicsommal, sem a Triton-övezte nysai sziget, hol a vén Khám (kit a pogányok Ammonnak hivnak, libiai Zeusnak) elrejtette Amaltheát, s virágzó fiát, Bacchust a mostohája, Rhéa elől, sem hol az abesszin királyok őrzik fiuk, az Amara-hegy se, bár itt sejtik a Paradicsomot némelyek a Nilus-forrásnál, bezárva szikrás szirtek közé, egynapi-út-magasban, távol az asszir kerttől, hol a Sátán


Oldal 61

gyötrődve szemlélte a sok gyönyört: újarcu, furcsa élőlényeket. Köztük két nemesebb sudár-magas lény – miként az Úr: sudár - mezítlen is természetes fenségében uruknak tetszett, és joggal: égi képükön szent Alkotójuk arca átsugárzott; tudás, igazság, tiszta és kemény szentség (kemény, de gyermeki szabadság) – embernek minden tekintélyt ez ád; ám nem egyenlők, mint nemük sem az: a férfi erőre, eszmélésre termett, 98 (263-299) szelídségre a nő, csinos varázsra. A férfi Istené, a nőnek ő az Istene; nagy tiszta homloka, magasztos szeme uralomra vall; választott üstökén jácintosan alágyürűztek játszi fürtjei, de csak erős válláig értek el. A nőnek dísztelen arany haja, mint fátyol, karcsu derekáig omlott, s borzas csigákban hullámzott alá, mint szőlő kaccsa kunkorul - e kép alávetést sugall, melyet azért gyengéd parancsra ád a nő, s a férfi hálával vesz; szemérmes alázkodás, szerény önérzet, édes és dacos huzódozás. A rejtett részeket még nem takarták. Bűnös szégyenérzést nem ismertek, Természet művein botor szégyenkezést. Ó, becstelen becs! Bűn-táp! Tisztaság-látszat-kelletéssel hogy megzavartad az embememet, s legszebb üdvét száműzted életéből: ártatlan, szűzi, édes tisztaságát! Mezítlen jártak; bánták is ha látja Isten vagy angyal, nem gondolva rosszra, járkáltak kéz a kézbe, drága pár: szépségben hozzá fogható sosem ölelkezett szeretve. Íme Ádám: szebb, mint sarjai közt akárki férfi; és Éva: szebb, mint bárki lány azóta. Susogó árny-lugas alatt a zöldben üde forrásnál csak leültek, és az édes kerti munkából elég volt annyi, hogy élvezzék a hűs zefirt s a pihenést, és ízesebb legyen étel, ital: a gyümölcs-vacsora nektár-gyümölcs, amit sok engedékeny ág nyujtott nékik; oldalvást feküdtek 99 (300-337) virágokkal teleszőtt, enyhe lankán; gyümölcshúst ettek, és ha szomjuhoztak,


Oldal 62

a héjával mertek a dús folyóból. Folyt nyájas szó, kedveskedő mosoly, kamaszos kelletés, amint az illik hitvesi nászban egybekelt, magános párhoz. Köröttük ugrándozva játszott az összes állat (azóta elvadultak nyéket, vadont, erdőt, odút lakók). Az oroszlán mókázva szökken, és a gidát ringatja mancsában, s a medve, tigris, párduc előttük mórikázik, ormótlan elefánt nagy buzgalommal, hogy mulattassa őket, ruganyos ormányát tekeri; fondor kigyó közel lopózik, s Gordius-csomót köt paszomány-farkára, evvel is bizonyságát adván önkéntelen fatális fortélyának. A füvön hevertek mások jóllakottan és kérőztek, szúnytak - mert leáldozóban csuszott a Nap az Óceán-szigethez gyorsult eséssel, és az égi Mérleg karján fölszálltak már a csillagok, kik az éjt vezérlik. Ámult, állt a Sátán, s nagynehezen magához térve így szólt: „Pokol! Mit látnak szemeim borúsan? Helyünkbe ilyen üdvezült magasra az Úr másfajta lényeket teremtett: föld sarjai, nem szellemek, de mégis alig alábbvalók az Égieknél. Ámulva nézem őket: tán szeretni is tudnám ... Arcukon az Isten arca élőn sugárzik, s oly sok bájt szitált rájuk az Alkotó keze. Nemes pár! Nem is sejted, milyen közel vagyon színváltozásod, mikor mind e szépség vész- s búra válik; annál több nyomorra, kéjed most mennél jobban szürcsölöd. Boldog vagy! Ám üdvöd nincs biztosítva, hogy hosszan élj eképp, s nagy égi kerted rosszul kerítve nem tart vissza oly ellent, ki most belépett. Ám nem esküdt ellenséged, hisz szánlak veszve is, bár engem nem szán senki. Nagy kötést keresek véled s kölcsönös, szoros barátságot, hogy együtt kell velem laknod, noha nem lesz oly élvezet az én tanyám, mint e Paradicsom, de Alkotód műve az: ő adta nékem, mint én most szívből néked. A Pokol kitárja majd legtágabb ajtaját előttetek, s főit küldi elétek.

100 (338-373)


Oldal 63

Lesz téretek, több mint e szűk helyen, hogy béfogadja sok utódotok. Rosszabb hely? Köszönjétek Néki, ő szorít, hogy - bár nem szívesen - boszút vegyek tirajtatok, kik nem gyötörtök, csak ő! ...Szánnám ártatlan voltotok, mint szánom is, de közérdek, dicsőség s uralom, mit a bosszu sokszoroz ez új világ megvételével - ez hajt hogy, kárhozott, tegyem, min borzadok!" Így szólt az Ellen, mint a zsarnokok: ördög-tettét szükséggel mentegetve. Kémlőhelyéről, nagy fáról leröppent a szökdelő négylábuak közé, hol egyik, hol másik szinét felöltvén, mint céljának segít, hogy közelébb férkőzve lesse martalékait, s orvul kitudja tettükből, szavukból természetük. Vad, villogó szemekkel oroszlánként ólálkodott köröttük, 101 (374-410) tigrisként egy tisztáson kileste, mint enyeleg két büszke őz, s kinyúlva lapul, fölugrik, lapul itt is, ott is, mérlegelvén, honnan csaphat le mancsa rájuk - midőn az első ember, Ádám Évához fordult, nők legelsejéhez. Sátán ez új beszédre csupa fül lett! "Egyetlen társam mind e sok gyönyörben! Drágább, mint minden! Az Erő, amely teremtett minket s nékünk ez Világot, végtelen jó és jóvoltában oly szabad és bőkezü, mint végtelen. Porból teremtett minket, s ideplántált e boldogságba, bárha érdemünk semmi, s mitsem csinálhatunk, mire szüksége volna. Néki, ki nem kivánt mást tőlünk, csak: tegyük szerény egyetlen parancsát, hogy az Éden mindenik ízes-gyümölcsü fájáról vegyünk, csak a Tudás fájáról nem, az Élet fája előtt. Ilyen közel Halál az Élethez! A Halál, bármi légyen, szörnyű lehet! Hisz tudod, mondta Isten: halállal halsz, ha eszel ez gyümölcsből! Ez egy, miben engednünk kell neki, ki az uralom annyi más jelét ruházta ránk, s kezünkbe adta a többi lényt földön, légben, tengeren. Ne tartsuk zordnak ezt az egy tilalmat: minden másban szabadságunk vagyon, s választhatunk tenger gyönyör között! Őt magasztaljuk, bőkezű mivoltát,


Oldal 64

s tegyük gyönyörü munkánk: nyessük a dús sarjakat, óvjuk virágainkat, mi ha nehéz is volna, véled édes!" Felel rá Éva: „Te, kiért s kiből alkottak: hús husodból, nélküled 102 (411-447) nem volna célom. Őrizőm, uram! Amit szóltál, igaz, helyes, hisz Istent hálával magasztalni tartozunk naponta, én kivált, ki a boldogabb részt élvezem, téged bírván, ki nálam százszor különb vagy, míg te énvelem magadhoz méltó társra nem találsz. A napra sokszor emlékszem, midőn ocsúdtam álmomból, s árnyékban a virág-ágyon kerestem ámulón, ki vagyok, s ide honnan, hogyan kerültem. Nem messze egy barlangból zümmögő víz csordogált, majd egy mezőn megállt tóvá terülve mozdulatlanul, tisztán, miként az Égbolt. Arra mentem gyanútlanul, a zöld parton ledőltem, s belépillantottam a tiszta, bársony tóba, mely másik Égnek nyílt nekem. Amint ráhajlom, a szikrás vizen szemből másik alak hajol felém s rám bámul. Visszahőkölök. Az is. Hogy mosolyogva visszatérek, ő is jő mosolyogva kérdező szemekkel, szerető rokonszenvvel. Rá szögezném mind mostanig szemem, s hiún epedve bámulnám, ha nem intett volna szó: »Magad vagy az, mit látsz ott, szép teremtmény. Veled jön, s tűnik. Ám kövess, vezetlek oda, hol nemcsak árnyék várja jöttöd s szived - de az, kinek képmása vagy: benne, ki elválaszthatatlanul tiéd, lelsz élvet, s néki szülsz magadhoz hasonlókat, sokat, ezért neveznek Emberfaj anyjának.« - Mit is tehetnék? Láthatatlan vezéremet követem, míg meg nem látlak egy platán alatt. Szép és sudár vagy, ámde mégsem oly szép, oly lágyidomu, oly kecses-szelíd, 103 (448-485) mint az a bársony vízi kép. Futok vissza, követsz te, rámkiáltasz: »Éva! Térj vissza! Kitől szöksz? Belőle vagy: húsa-csontja! Hogy élj, az oldalamból, szivem mellől kölcsönöztem neked élet-létet, hogy itten, oldalamnál légy édes vigaszom: csak az enyém! Kereslek, lelkem része! Jussom is van másik felemhez!« - S gyöngéd kézzel ekkor


Oldal 65

megfogtál, engedek, azóta érzem: különb a szépségnél a férfi-kellem s a bölcsesség, az szép csak igazán!" Szólt ősanyánk, s szemében tiszta lángu hitvesi vonzalom csillant, szelíd ragaszkodás, míg félig átkarolva simult Atyánkhoz; záporzó laza aranyhajától elborítva keble pőrén tapadt a férfiéhoz; az szépségétől s bájos alázatától büvölten mosolygott szives fölénnyel Évára, mint Hérára Zeus, midőn a május-virág-ontó fellegeket termékenyíti: anya-ajkait szűz csókkal zárta. Elfordult a Sátán, titkon, féltékenyen bandzsítva rájuk sandán, s magában így panaszkodott: „Gyötrő, gyülölt látvány! Egymást ölelve Édenre lelt e kettő: boldog Éden az üdv teljével tölti kéjüket, mig én Poklokra vesztve, hol gyönyör s szerelem nincs, csak hasgató sovárgás nem legkisebb gyötrelmeink közül gyötör örök betelhetetlenül. De ne felejtsem, mit nyerék saját szájukból! Nincs is minden a kezükben! Egy végzetes fa van - Tudás nevű -, 104 (486-521) melyhez nem érhetnek. Tudás tilos? Gyanús, mert oktalan. Miért irigyli uruk tőlük? Tudás - bűn volna hát? S halál? S csak íly tudatlanság a létük feltétele? Ez üdvük nyitja, és bizonysága alázatos hitüknek? Ó szép alap: reá építhető bukásuk. Innen támasztok szivükben még forróbb vágyat a tudás iránt, s hogy gyűlölt parancsát szegjék, mit azért eszelt ki, hogy alant tartsa, kiket a tudás felszállathat istenekkel egyenlővé. Ilyenné lenni vágyva esznek s halnak - mi más valószinűbb? Most indulok, s kifürkészem e kert minden zugát. Véletlenül talán egy vándor angyallal is összebotlom forrás szegén, vagy sűrű árny alatt, s mit tudnom kell még, megtudom. Mig élhetsz, élj, boldog pár! Szíjj visszajöttömig rövidke kéjt... hisz vár rád hosszu kín!" Így szól, s léptét fordítja gőgösen, körülpillant sunyin, s bolyongni kezd


Oldal 66

erdőn, dombon, sikon, völgyön. Eközben hol ég, föld, óceán találkozik a végső távolban nyugodni száll a Nap, s az Éden kelet-kapujának célozza estsugárát. Alabástrom, felhőbe torló, messze látható szirt ez, s a Föld felől egyetlen út kanyarog föl magas bejáratához; tovább mindenfelé előrehajló vad sziklafal, megmászni képtelenség! Ott ült e szikla-oszlopok között éjt múlatván, angyal-fő, Gábriel. Körülte bajnok-tornát vítt a Menny ifjusága, fegyvertelen, de kéznél 105 (522-558) volt égi pajzsa, fegyvere, sisakja: gyémánttal és arannyal lángoló. Ide hussant le Uriel egy alkonysugáron - mintha őszi éjszakán suhan le csillag, míg a tág leget tüzes ködök töltik be, a hajósnak jelezvén, mely égtájról várható orkán, vihar -, s szaporán így beszélt: „Ó Gábriel! Rád bízatott az őrség, hogy éberen vigyázd, ez üdvzugolyhoz gonosz ne közelítsen. Ám ma is délben egy szellem jött csillagkörömhöz, színre perzselte vágy, hogy lássa, értse a Mindenható műveit s az embert, végső mását; mutattam az utat, ráröppent, láttam: röpte-égi volt; de ott az Édentől északra lévő hegyen, amerre elszállt, észrevettem: lénye nem égi, aljas szenvedély homályosítja. Szemem követte, mígnem árny vonta bé: egy volt a számüzött bandából. Félek, felszökött a Mélyből, hogy szítson új viszályt. Vigyázz! Keresd meg!" Néki a szárnyas harcos így felelt: „Nem csodálom, hogy sas-szemű vagy Uriel, s hol ülsz, a Nap sugárköréből ellátsz távolba; itt e kapun át nem enged senkit az ide rendelt őr; csak azt, kit ismer: égből jött. De senki nem jött déltől ilyen. Ha meg másfajta szellem más céllal surrant át e földi gáton, tudod, nehéz távoltartani testi korláttal légi szellemet. De ha e sétaútak körzetében az bujkál bármily alakban, akiről szóltál, holnap hajnalra meglelem!" 106 (559-594) Igérte. Visszatért posztjára Uriel,


Oldal 67

lejtősen a már felszökkent sugáron le a Napba, mely már az Azorok mögé bukott; mert vagy a Nap gurul hihetetlen gyorsan naponta körbe, vagy e lassúbb Föld, kurtább, kelet felé röptével száll a Nap körül, bevonva a Nap nyugat-trónját körülvevő felhőket arany s bíbor tükrözéssel. Beköszöntött az est, s a szürkület mindent bevont egyforma jelmezével. Csönd járt vele: nyugodni tért az állat füágyára, fészkére a madár, csupán az éber csalogány dalolta egész éjjel szerelmi énekét csendet büvölve; lángra gyúlt az ég élő zafirral. Hesperus vezette e csillagtábort, legszebben tüzelt, mígnem felhő-fenségben ím a Hold föltámadt, fénykirályné, föltakarta páratlan fényét, és az éjre dobta ezüst talárát. Szólt Évához Ádám: „Szép párom, Éva, itt az éji óra, minden pihen, és ez bennünket is könnyű álomra hí; fölváltva rendelt nekünk az Úr munkát, nyugvást, miként éjt és napot; s az álom harmata szender-sulyával szempillánkra csöppen puhán; más állat naphosszat bolyong tétlen, kevésbé vágyik elpihenni, csak ember tölti testi, szellemi munkában napját - méltósága ez, s hogy Isten arca őrzi útait. A többi lény dologtalan kereng, Isten nem veszi számba tetteik. Holnap, mihelyt hajnalsugár csikozza 107 (595-630) kelet egét, fölserkenünk, s legott munkához látunk, ott virágos fákat nyesünk, emitt a zöldelő fasort, déli sétánk helyét. Lombbal benőtt most, csekély trágyázásunkat megcsufolja, burjánzását lenyesni kéne több kéz... Szedjünk bimbókat, mézgát, mely aszódva, ösvényt csufítva szanaszét hever; hogy könnyen lépjünk: el kell tünniük! Természet útján elnyugoszt az éj." Felelt hibátlan szépségében Éva: „Uram, parancsolóm, amit kivánsz, teszem tüstént, mert így akarta Isten. Ő a Törvény Neked, nekem te vagy! Nem tudni többet - ez a nő legüdvösb


Oldal 68

tudománya, disze. Veled csevegve időt felejtek. Évszakok s mulásuk mind kedves. Édes a hajnal fuvalma, kora madárdal bája, szép a Nap, ha e bűvös tájon hinti szét kelő sugárait harmatszikrás virágra, fű-fára, míg bársony futóesők után a dús föld illatoz, be édes a szelid est beköszöntése, halk éj fenkölt madárdalával, anda hold, s az Ég gemmái: csillagtábora; de sem a pitymalló hajnal lehe, kora madárdal bája, sem e kéjes tájon kelő nap, sem harmatsziporkás gyümölcs, virág, fű, sem esők utáni illat, se méz-szelíd est, néma éj fenkölt madárdalával, holdsugáros, csillagos séta nélküled nem édes! De éjjel mért ragyognak? Vajh kiért e büszke kép, ha álom zár szemet?" 108 (631-665) Évának első ősünk így felelt: "Isten, s ember tökéletes leánya! Járniuk kell utuk a Föld körül reggel és este, helyről helyre rendben, hogy a még nem született nemzeteknek fénnyel szolgáljanak: kelnek, letűnnek, különben éjjel a Sötét sötéte ős uralmához jutna, és kivesztné az életet, mindent, minek e langy tüzek nemcsak fényt adnak - sokhatású kedves hevükkel még kelesztik őket, táplálják, fűtik is, avagy ha csillagerényük hatja át a földi sarjat, az még fogékonyabbá lesz a Nap még erősebb sugárai iránt. Ezek, bár éjt nem nézi senki őket, nem hiába fénylenek; s ne hidd, ha ember nem volna, úgy nem volna bámulója az Égnek s Istennek magasztalója. Millió szellemlény bolyong a Földön láttatlanul, ha ébredünk, ha alszunk, szemlélik müveit magasztalással éjt-nappal. Visszhangzó dombok csucsáról, bozótból hányszor hallottunk ugy éjfél körül varázsos hangokat, magányban, vagy felelgetve egymásnak, dicsérvén a nagy Teremtőt; vagy csoportosan mig őrt állnak, vagy éjjel körbejárnak, égi kéz érintette hangszerük zenéje zárt összhangba csöng fölosztva az éjt, s szivünket fölemelve Égbe." Így szóltak, s kéz a kézben eljutottak


Oldal 69

üdv-lugasukba, minek helyét maga a fenséges Kertész szemelte ki, midőn az ember gyönyörére rendelt mindent. Tetője szőve dús babérral, mirtusszal és feljebb növő szagos, 109 (666-702) erős levéllel; minden oldalán akantusz s más zöld, illatos bokor tornyozta zöld palánkját, gyöngyvirág, sokszínü írisz, jázmin, rózsa dugta csudás fejét föl tarka mozaikként, alattuk jácint, sáfrány, ibolya, a legdrágább köveknél színesebb intarziával hímezték ki földjét. Más állat, rovar, szárnyas ide nem mert belépni, embert félve. Árnyasabb, magánosabb lugasban nem tanyázott még mesében se Pán, Silvanus, nimfa, se faun. Ez eldugott helyen vetette meg nászi ágyát a menyasszony Éva virágfüzérrel, illatos füvekkel, és nászi himnuszt égi kar dalolt, midőn a nászi angyal ősapánkhoz vezette tündeszép-mezítlenül, hogy szebb volt, mint Pandora, kire mindent ajándékul halmoztak istenek, de átkuk is, midőn Jáfet bolond sarjának vitte Hermes, és a nő szép arcával az embert tőrbe csalta, hogy bosszut álljon Zeus a Tűzcsenőn. Megálltak árnyas kunyhójukhoz érve, megfordultak, s a szabad ég alatt imádták Istent, ki alkotta mind, mit láttak: eget, földet, leget s a szikrás holdat, csillagpólust: „Te műved, ó Mindenható, az éj s a nap s amit kiszabott munkánkkal bevégezénk egymást segítve boldogan, szeretve ezt adtad üdvünk koronájaként -, s műved e tér, mely még nagy is nekünk, bőkezűséged nem lel élvezőkre, s szedetlen hull a földre. Megigérted: betölti földünk kettőnk sarjadéka, 110 (703-739) jóságod kik velünk dicsérik ébren, vagy- mint mi most: álomzsoldod keresve." Mondták egyszívvel, s minden más ritus nélkül, tiszta imádattal, mit Isten legjobban kedvel; kunyhajukba léptek csak kéz a kézben, s nem bujtak ki sok kinos göncből, miképp mi vetkezünk. Egymás mellé simultak - gondolom, nem fordult el szép asszonyátul Ádám, s a nász titkától Éva sem riadt meg... John Milton: Elveszett Paradicsom

Oldal 70

Képmutatók papoljanak akármit ártatlanságról, szűziségrül, és szidják tisztátalannak, mit az Úr tisztának mond, parancsol egyeseknek, s megenged mindeneknek. Sarjadást rendelt urunk. Ki más kiván, ha nem Isten s ember rontója magtalan létet? Üdv, tiszta nász! Titok-Szabály: embersarjadzás forrása, a köztulajdon-Éden egyetlen magántulajdona. Te távoztattad az emberről nyájra a bujálkodást. Te ismertetted meg az észre fundált tisztes, igaz kötést, apa-fiús testvér-viszony báját. Távol legyen, hogy bűnösnek itéljelek s a végső szent helyhez méltatlannak: a családi édességek örök forrása vagy, amelynek ágya szent szent az Úr előtt szentek feküdtek itt, Egyházatyák. Szerelem itt sebez arany-nyilakkal, örök sugára, bíbor szárnya itt leng, vezet s mulat; nem szajhák vett mosolyában, szerelmetlen, örömtelen, rideg, véletlen kéjben, udvari szerelmek ledér táncában, kéjenc maszkabálban éjfélkor, szerenádban, mit a senyvedt 111 (740-776) szerelmes zeng kevély hölgyének, aki csak arra méltó: dobja, vesse meg! Egymást ölelve csalogány dalára szúnyt el a kettő: a virágtető csupasz idomaikra hullatott rózsákat, melyek reggel újra nyíltak. Aludj, szép pár, ne törj még boldogabb létre, tanuld meg, hogy többet ne tudj!" Az éj árnyék-kupjával a holdalatti boltozatot lemérte félutig. Elefántcsont kapujából kherubok a szokott órán fegyverben kiléptek éj-őrségre parádés-harcrakészen, s szólt Gábriel közvetlen alantasának: „Uzziel, csak felét vezesd ki délnek portyára, míg északra tér a más fél, s e körútuk majd nyugatnál egyesül." Mint láng cikáztak: egy a pajzs iránt, a dzsida iránt a másik. Két erős, eszes szellem íly rendelést kapott: „Ithuriel s Zephon! Ti szárnyra kelve lessétek ki e kert minden zugát, főleg, ahol a két kedvenc lakik,


Oldal 71

s most ártalmat nem sejtve álmodik. Ez éjt nyugatról angyal érkezett, s szólt egy pokoli szellemről, aki (ki gondolná?!) Pokol korlátait áttörte, s rosszban sántikálva jött. Rálelvén, fogva hozzátok nekem!" Így szólt, s vezette Hold-homályosító lángsorait; a kunyhónak repültek, s a szellemet keresték. Ott találták: Éva fülénél gunnyadt mint varangy, s próbálta ördögi müvészetével 112 (777-810) megtámadni a nő képzeletét, mutogatni benne álomképeket, vagy mérget hintve rá belopni szennyel az élő lelket, mely a tiszta vérből támad, mint pára kristályos folyókból, hogy szélsőséges, lázadó igéket, üres reményt, üres célt, sanda vágyat támasszon ott, kevélység-szülte gőgöt. Ithuriel az ebben sántikálót dzsidával érintette könnyedén, s mert égi érintést nem bír ki álság: önlényegére visszaváltozik. Ugrott meglepve, fölfedezve Sátán. Midőn a sejtett háborúra tárolt nitrát-por halmán szikra cikkan át, és lángra lobban a fekete mag, fölgyujtván a leget - az Ellen akként lobbant saját ábrázatába át. A rémkirályt meglátva hirtelen riadt a két sugáros angyal, ámult, majd rendületlen így beszélt vele: „Melyik pokolraítélt, lázadó szellem, szöktél fogdádbul? És miért ülsz lesben magad álcázva, mint az ellen, várakozván a szunnyadók felett?" "Nem ismersz meg?!" - agyarkodott a Sátán. „Egykor ismertetek: nem mint komátok ültem, hová ti nem szánhattatok. Nem ismertek? E nemtudástok annak jele, hogy csürhétek legalja vagytok. Vagy ismertek? Mért faggattok? E kérdés, mint küldetéstek célja: hasztalan." Gúnyért fizetve gúnnyal szól Zephon: „Lázadt szellem! ne hidd, hogy termeted ugyanaz, mint volt, s fényed oly sugárzó, 113 (811-845) mint mikor tisztán álltál fönn az Égben! Dicsfényed, hogy nem vagy többé nemes, jó, eltűnt. Most csak bünödhöz vagy hasonló,


Oldal 72

s bünhődésed helyéhez: csúf, homályos. De jöjj, biztos lehetsz, hogy számot adsz küldőnknek, kinek tiszte: védeni minden bajtól e szent helyet s az embert." Szólt a kherúb, és korholó szidalma íly kedves ifjunak legyőzhetetlen bájt kölcsönzött; zavartan állt a Sátán, érezte: hátborzongató a jóság, s alakot öltve az erény mi kedves, mardalta veszte, meg hogy észrevették sugára csökkenését; adta mégis a rettenetlent: „Vívjak hát, ha kell, hős a hőssel, a küldővel, s nem a küldönccel, vagy egyszerre minddel, így több fény enyém, vagy kisebb veszteségem." Merész Zephon szól: „Félszed megkimél, hogy megmutassuk: a csöpp is míly erős veled szemben, ki álnok s gyenge vagy!" Sátán dühtől fulladva nem felelt. Mint gőgös mén, berzenkedett harapva zabláját, céltalannak vélte a rugódozást, futást; a félsz kilelte máskor oly vakmerő szivét. Nyugatra érkeztek, hol a két félkört futó svadron találkozott, és közrefogták parancsra várva. Gábriel, vezérük az élről így rikoltott vissza nékik: „Barátaim, Ithuriel s Zephon könnyű léptét sejtem, az árnyon át látom már őket s harmadiknak egy 114 (846-878) királyi mozgású, de megfakult lényt: ádáz szeme s zord lépte a Pokol urára vall, nem fut harc nélkül innét. Vigyázzatok! Gőg súny elszánt szemében." Szava nyomán Ithuriel s Zephon elmondta: kit vezetnek, hol találták; minő helyzetben, min fondorkodott. Zord szemmel így szólt hozzá Gábriel: „Bünöd korlátait mért törted át, Sátán, s mások szolgálatát miért sértetted, kik a példádon tanulva vétkezni nem kivánnak, s van hatalmuk: számonkérni e helyre léptedet? Miért akartad álmukat zavarni, kiknek Isten itt adta üdvhelyét?"


Oldal 73

Így felelt rá Sátán gőgös szemölddel: „Gábriel! Az Égben bölcsnek tartanak, magam is annak hittelek, de most kétely fog el. A kín kinek gyönyör? Ki nem szeretne szökni a Pokolból, kit oda zárt itélet? Magad is vágynál kitörni bárhová a kínból, hol csak remélheted gyötrelmeid szüntét és kínjaid gyönyörre-váltát! Hisz ezt óhajtom itt! Te ezt nem érted: csak jót ismersz, sosem próbáltad a gonoszt, és fölhozod annak parancsát, ki minket láncra vert. Hát csukja be vaskapuját jobban, ha azt akarja: vak fogdánkban maradjunk. Ím a válasz! A többi tény: hol mondták, ott találtak, de ez még nem jelent erőszakot!" Szól lenézéssel. Rá a bajnok angyal félig mosolygva, gúnnyal így felel: "Míly veszteség! Égben ki bölcs, ki tudná, mióta Sátán elbukott bolondul? Börtönből szökve visszatért ime, és kétség gyötri: bölcsnek tartsa-e vagy sem, ki számon kéri: mily merészség sarkallta e helyre a Pokol előírt láncából Isten engedélye nélkül, íly bölcsnek véli a kíntól, büntetéstől szökést! ítélj csak így te, vakmerő, míg a szökéseddel fejedre vont harag nem sujtja rögtön hétszeresen. Pokolba korbácsolva bölcseseged, mi nem tanított arra, hogy nem ér föl kin a kiváltott végtelen dühvel! De mért jöttél magad? Egész Pokol ki mért nem tört veled? A kin nekik kevésbé kín, kevésbé kerülendő? Vagy te kevésbé tűröd, hős vezér? Első kíntól-futó! Ha híveidnek szökésed így mentetted volna, biztos nem egyedül szaladtál volna föl!"

115 (879-912)

Mogorva szemmel mordult rá az Ellen: „Nem mert finnyásan borzadok a kíntól, jöttem, kihívó angyal, jól tudod, hogy álltam a harcot, míg neked segélyül a robbanó villám jött, s támogatta különben nem félelmetes dzsidádat. Mégis vaktába szólt szavad mutatja, hogy nem tudod, mi illik jó vezérhez: kemény tusák s hiúsult harc után nem kockáztatja híveit, de útat kémlel, bőrét veszélynek téve ki.


Oldal 74

Így egy magam próbáltam átrepülni a puszta örvényt, hogy kikémlelem ez új világot, melyről a Pokolban is hallani, s remélvén itt különb hajlékot, vert hatalmaim ehelyt letelepítem, vagy a légbe ... bárha birtokáért megint próbát kisértek: csak állj ki vélem te s vidám hadad, kinek könnyebb szolgálni az Urat az Égben, himnusszal dicsérni trónját, s hajbóklón távolságot tartani!"

116 (913-949)

Hamar felelt reá a harcos angyal: „Állítni, s rá tagadni, bölcsnek vélni a kínoktól-futást, majd tetszelegni kémszerepben - ez nem vezérre vall, de póruljárt hazugra, s még te mondod magad hűnek?! Bemocskolt név, hüség? Kihez vagy hű? Tán pártütő hadadhoz? Ördögsereg! A Főt megillető test. Ez néktek fegyelem, vállalt hüség, katona-függelem, hogy a Vezérhez, s Törvényhez vagytok engedetlenek?! S te fondor tettető, te kérkedel most a szabadság védőjeként, aki egykor hajbókló szolgaként imádtad az Ég erős urát?! Miért, ha nem remélve, hogy megdöntöd őt, s király léssz!? De halld, mit rendelek! Hordd el magad oda, honnan szöktél! Ha ezután e megszentelt honhoz ólálkodol, én vonszlak vissza láncban a Pokolba, s bezárlak: majd többé nem gúnyolódhatsz, hogy könnyű zárra nyílik a Pokol!" Sátán e szóra rá se hederít, mind burjánzóbb dühében így felel: „Ha láncolt foglyod lettem, úgy beszélj, kevély portás-kherúb! De addig oly nehéz terűt akaszt nyakadba vitéz karom, hogy majd megérzed, bár a Menny ura gunyasszon szárnyadon, s te és igába- 117 (950-984) tört cimboráid győztes szekerét vonjátok Ég csillagkövezte útján!" Az angyal-svadron erre tűzpiros lett, holdszarvba vonták meg phalanxukat, s kezdték a Sátánt bekeríteni nekiszegzett dzsidákkal, oly sűrűn, mint Ceres ringó, aratásra érett, szakállas kalász-erdei csapongnak, merre szél dönti őket - gondban áll a földműves, fél, talán az ért kalász


Oldal 75

töreket ád, reményét megcsufolva. Másfelől meg a Sátán gyürközik: erőit gyűjti, felmered, miként Tenerif, Atlas mozdulatlanul. Alakja égig ér, tollas iszony ül sisakján, kezében fegyvere, mi rémlik pajzsnak is, dzsidának is. Most támadhattak volna szörnyü tettek: kavargásukban nem csupán az Éden, de az egész Ég csillagdómja is tán s az elemek mind veszve vesztek volna a harc erőszakától megzavarva, megszaggatva, ha az Örök e zűrt nem előzte volna meg: az Égre fel kifüggesztvén nagy arany Mérlegét, mit az Astrea s Skorpió között ma is ott látni, min minden teremtményt megmért egykor, e függő Földet is a léggel: ellensúlyával, s ma is ezen mér minden történést, csatát. Most ráteszi a Megfutást s a Harcot; utóbbi föllódul, s a rúdba csap. Sátánhoz erre így szól Gábriel: "Erőmet ismered, én is tiédet. Nem a miénk, úgy kaptuk. Míly bolondság kérkedni fegyverünkkel, hisz a tiéd is 118 (985-1020) csak annyit bír, mint Isten engedi, enyém is, ám most kéterős: a sárba tapodlak ím! Nézz föl, s az égi jelben lásd sorsodat! Megméretett: mi könnyű, gyönge, ha ellenállsz!" Meglátta Sátán: fellódult serpenyője; morgolódva odébbállt, s véle tűnt az éji árny. 119 (1021-1027)


Oldal 76

V. könyv Summázat Reggel közeledtén Éva beszámol gyötrelmes álmáról Ádámnak, ki e dolgot nemtetszéssel fogadja, mindazáltal vigasztalni igyekszik asszonyát. Napi munkájuk után indulnak; reggeli Himnuszuk a Lugas kapujában. Isten, az Ember mentségét eleve kizárandó, Rafaelt küldi el, hogy figyelmeztesse őt köteles engedelmességre, szabad mivoltára és közelében lapuló Ellenségére; föltárván előtte ennek kilétét, ellenséges szándékának indítóokát és minden más dolgokat, miknek tudása Ádámnak hasznára lehet. Rafael alászáll a Paradicsomba, ahol is külső alakja leíratik; Ádám, a Lugas kapujában ülve, már messziről észreveszi az Angyal jövetelét, elébe megy, hajlékába vezeti, és Paradicsom-beli gyümölcsökkel kínálja, a legkülönbekkel, miket csak Éva összeszedhetett. Társalkodásuk az asztalnál: Rafael eleget tesz küldetésének, intve Ádámot, hogy vegye észbe helyzetét és Ellenségét; majd Ádám unszolására elmondja, ki légyen amaz Ellenség, s miképp lett azzá, kezdvén a történetet az első mennybeli lázadástól és annak okától: hogyan vonult el légióival Észak vidékére, s bujtotta föl őket, hogy vele együtt pártot üssenek, csábításával behálózva valamennyiüket, az egy Abdiel szeráfot kivéve, aki vitába szállva dacolt vele, s végül elhagyta őt. [122] Közelg a hajnal rózsalépteken, a földet fényes-gyönggyel szórja be. Ádám, mint szokta, fölriadt. Szunyása lég-könnyü volt, táplálta jó emésztés, lágy, nyájas köd, szétlebbentette könnyen levélzörej, ködlő patak zaja (pitymallat legyezője) s minden ágon madarak éles hajnaléneke. Annál jobban csodálja: Éva még alszik, haja kuszált, az arca izzik, mintha rossz álma volna. Oldalára fordul Ádám, tápászkodik, szerelmes pillantásával csüng a kedvese báján, amely ha ébren van, ha alszik, megbabonázza; majd puhán kezét érintve, mintha Flórára Zephír lehelne, halkan ezt susogja: „Ébredj, bűvös menyasszonyom, utóbb talált kincsem, utolsó Ég-ajándok, első vigalmam! Ím Hajnal ragyog, s a friss föld hív minket: elszalasztjuk megfigyelni, hogy mennyit nőttek ültetvényeink, citromliget mint illatoz, a mirha mit csöppent, mit a balzsamnád, miképp fest a természet színeket, s miképp ül virágon méh, mint szíjja méz-levét." E suttogásra ébred Éva, párját karolja rémült szemmel nézve, szól: „Egyetlenem, ki gondom elcsitítod, fényem, tökélyem, látnom arcodat s az új reggelt míly boldogság! Ez éjjel (nem értem még ily éjet!) álmot láttam, nem milyet szoktam rólad, múlt napunk


Oldal 77

szorgalmáról, s hogy holnap mit teszünk, de bajról, sérelemről, mit e szörny éjjel előtt nem vélt eszem. Mikéntha fülembe sustorogna, valaki 123 (1-37) sétára hívott nyájasan. Te vagy, gondoltam. Így szólt: »Mért is alszol, Éva? Míly bűvös most az óra, hűs a csönd, ha nem csapong a csalogány dala az most van ébren, s vágya énekét édes-gyötrődve zengi, most király a telehold, sugára kedvesebbé árnyal mindent. Hiába, hogyha senki nem nézi! Kél az ég ezer szemével. Kit nézzen, ha nem téged, a természet sóvárgottját? Láttadra minden ujjong. Bájodtól elbüvölve nézni vágyik.« Szavadra keltem, s nem leltem reád. Elindultam, hogy megtaláljalak, s róttam - azt hittem, egyedül - utam, mely az eltiltott Tudás-fához vezérelt. Képzeletemnek még bübájosabb volt, mint nappal. Mialatt csodálva néztem, mellém került egy szépformáju, szárnyas alak, olyan, milyennek látni szoktuk az Égből szálltakat. Gyöngyharmatos fürtjéről ambrozia hulldogált. A fára pillantott: »Csodás növény! Gyümölcstől roskadó! Senki se méltat, hogy megkönnyítse terhed, isten, ember, s ízlelje mézed? A tudás ilyen lenézett? Vagy irigység, vagy mi tiltja megkóstolásod? Tiltsa bárki, nem tart vissza engem fölkinált javadtól! Mi másért ültettek?« -, s nem nyughatott, szakított róla vakmerő kezekkel, s ette! Jég-borzadás nyilait belém: ilyen pimasz tettel kisért pimasz beszéd! Az fölujongva - »Ég gyümölcse! Édes magába, még édesb szakítva! Tiltott gyümölcs, mintha csak isteneknek volnál fönntartva - képes vagy az embert istenné tenni! És miért ne? Minnél 124 (38-75) többeknek jut annál dúsabb a jó. Szerzője sem veszt rajt, de tisztelendőbb lesz így! Tündér teremtmény, angyal Éva! Egyél te is! Bár boldog vagy, lehetsz még boldogabb, de persze nem különb: istennő léssz az istenek között, többé nem földre bilincselve, de a Jégben néha, mint mi; néha meg szállj föl a Mennybe érdemed nyomán, s lásd, mint élnek istenek, s ugy élj te is!« így szólt, felém szaladt, s amit szakasztott,


Oldal 78

annak darabját ajkamhoz tevé. Étvágyamat az édes, ízes illat úgy fölcsigázta, hogy nem álltam ellen, megízleltem. Ugy rémlett, fellegekbe szálltam vele, s megpillantottam ott lenn az órjás földi tájat: tarka, tágas kilátást. Megcsodálva röptömet s a magasztos átváltozást, vezérem elillant; úgy éreztem, süllyedek, s elszunnyadok. Fölébredvén, de boldog vagyok, hogy mindez álom..." - így mesélte Éva, s Ádám borúsan válaszolt: „Legszebb képmásom, édes egyfelem! Nekem is épp úgy fáj az éji álmod kuszált eszméje, én se szívlelem a zűr-álmot: gonosztól jön, gyanítom. Honnan e rossz? Nem fészkelhet tebenned, tisztán teremtettben! Tudd meg tehát: a lélekben sok rossz hajlam lakik melyek ura az ész. Első közűllük a képzelet; minden külső dologból mit öt figyelmes érzékünk vetít, ez képzelmeket, légi árnyakat formáz, mit az ész lebont, vagy összekapcsol, s mind képzi, mit állítunk, tagadunk, tudást, hiedelmet, s ha a test pihen, 125 (76-112) magasztos cellájába visszatér. Távoztával a mímes képzelet majmolni kezdi, ám az árnyait torzul társítja, támaszt vad kavarcsot álmainkban kivált, csak összezagyvál régi és friss élményeket, beszédet. Hasonlóságot érzek tegnap esti szavaink és álmod között, de furcsa ráadással - ne búslakodj azért! Isten s ember eszébe a gonosz jöhet, tűnhet, ha megtagadjuk, úgy nem hágy szennyet, nyomot; ez ád reményt, hogy amitől álmodban megriadtál, azt ébren sem helyesled, nem teszed. Ne csüggedj hát, felhő ne födje arcod, mely csillogóbb szokott lenni s mosolygóbb, mint szép Hajnal-mosoly, mi a földre tűz. Lássunk tehát újdonsült dolgainknak, ligetben, forrásnál, virágözönben, melyek tárják keblükből illatuk: az éj elől tenéked rejtegették!" Így vigasztalta bájos kedvesét. Az megcsitult, de egy-egy könny gurult szeméből, és hajával eltörölte. Ám készen állt két újabb könny szeme


Oldal 79

kristályzsilipjén: mielőtt lecsöppent, lecsókolgatta Ádám szeretet s szelid önvád jeléül, hátha sértett. Így minden földerült. A rétre szöktek. De ím az árnyas lombtető alól kiléptek a hajnal s az épp kelő Nap táruló képébe: gömbje még az óceán szinén siklott, a földdel egyszintben vetve harmatos sugárát, s a térbe tárta a Paradicsom kelet-felét és Éden üdv-mezőit; imádva leborultak, és fohászuk 126 (113-149) kezdték, mit minden reggelen leróttak más-más formában, mert sosem hiányzott a más-más forma, sem a szent varázs, hogy magasztalják szerzőjük ékesen, önkéntelen dalban vagy szóban: ösztön sugallt delej folyt vers- s szabad szavukban ajkukról oly csodás zenébe: hárfa, és lant se kell, hogy édesebb legyen. "Jó Atyja, dicső műved mindez itt, Mindenható! E Mindenség tiéd, e csudaszép! S milyen csudás lehetsz te, Kimondhatatlan! - Ülsz az Ég fölött, s nem láthatunk, csak így homályosan, legkisebb műveidben; mégis ők jóságod és hatalmad hirdetik. Kik szólni hivatottak: valljatok, fényszülöttek, angyalok! Látjátok őt, s összhangzó zsolozsmákkal zengitek örök napban trónja körül ujongva; hozzátok társulnak a földi lények, először és utószor, szüntelen dicsérni őt. Legszebb csillag, te, végső az éj kiséretében - vagy talán a hajnalé vagy, nappal záloga? -, ki a mosolygó reggelt glóriába vonod, magasztald őt körödben a pitymallat édes idején! S te Nap, e tág Világnak Szeme, Szelleme, ismerd el őt nagyobbnak, és magasztald, örök futásodon ha fölfelé mégy, ha a Zeniten állsz, ha elmerülsz! S Hold, ki Napot közelgetsz, tőle futsz a forgó boltra szegzett csillagokkal, s ti öt dalos, misztikus táncra járó, bolyongó láng - magasztaljátok őt, ki a sötétből fényt csiholt elő! Lég, Elemek, Természet méhe első szülöttei, kik négyen itt örök kört futtok, formát válttok, s a dolgokat kavarva tápláljátok: örök futástok

127 (150-186)


Oldal 80

hirdesse új magasztalással Istent! Dombról páráló, tóról fölszitáló ködök, kigőzölgések, szürke-tompák, míg arannyal nem festi bodrotok a Nap, serkenjetek Alkotónk dicsére, befelhőzvén a színtelen eget, hintvén a szomju földet záporokkal, kelvén-esvén, magasztaljátok őt! Dicsélje őt a négy zugból fuvó szelek, bőgése, suttogása! Főtök ingassátok, fenyvek s ti más növények imádattok jeléül! Dallamos, csicsergő források, dicséretét zsongjátok! Élők, együtt zengjetek! S ti szárnyasok, kik dallal égbe szálltok, szárnyatokon dicséretét vigyétek! S ti kik vizekben siklotok, s a földön sétáltok délcegen, vagy csúszva-mászva, tanúzzatok, vajh néma voltam-é éjt-nap? Dombnak, forrásnak, völgynek, árnynak zengőn tanítottam magasztalását. Üdv, Mindenség ura! Légy bőkezű, csak jót adj nékünk, és ha valami gonoszt fogant az éj vagy rejteget: szórd szét, mint szórja szét a fény az éjt!" Ártatlan így fohászkodtak; nyugalmuk s a vágyott béke visszatért eszükbe. Reggeli kerti munkájukra tértek méz-harmatú virágok közt; gyümölcsfasor hol túlmessze nyújtja már busa ágait, és kéz kéne, mely a meddő ölelést bontsa, vagy szilfára szőlőt uttatna, hogy miként hű mátka, zárja köré nász-szomju karját, s hozományul hozza a vendég-fürtöket, diszéül a száradt lombu szilnek. Szánalommal nézi buzgalmukat az Ég királya, s hívja Rafaelt, a társas szellemet, ki Tóbiással bolygott, szerezve nászt neki a hétszer eljegyzett arával.

128 (187-223)

„Rafael, hallod, az éji szakadékból szökött Sátán a földön mily zavart támasztott, és az emberpár szunyását mint riogatta, s bennük mint törekszik kiveszteni egész embernemük! Menj hát, s fél napon át, barát baráttal, beszélgess Ádámmal, bárhol leled: árnylugasán, ha fut a déli hőtől, s munkáját megszakítja délebéddel vagy nyugvással, s így szőjj beszélgetést: emlékeztessed boldog helyzetére, ez hatalmában hagyta meg saját John Milton: Elveszett Paradicsom

Oldal 81

szabad akaratát, mely bár szabad, de változékony. Intsed őt: ne térjen tévútra magabiztosan; mi les rá, minő veszély, s kitől, míly ellen az, ki lebukván az Égből most a mások boldogságból-bukásán sántikál. Erőszakkal? Nem. Van, ki visszanyomja! Csellel, csalással. Tudia meg, nehogy akarva vétkezvén, azt hozza föl, hogy nem intették, s gyanútlanul bukott!" Így szólt minden igazságot betöltvén Örök Atyánk. Megértve megbízását, a szárnyas szent nem múlatott időt; az ezer égi fény közül, hol állt sziporkázó szárnnyal lefátyolozva, szökik, s lebegve száll az Égközépen. Az angyalhadak mindkét oldalon szétválva röptinek teret nyitottak 129 (224-259) az Empyreum teljes útain, amíg az Ég-kapúig ért, amely aranysarkán fordul: nyilik magától, úgy alkotta az Égi Épitész. Innentől látkörét nem fogta el felhő, csillag: megpillantá a Földet a többi fénygömbhöz hasonlatos, bármily parány! - s a cédruskoszorús Istenkertet a csúcson. Galilei, távcsöve nem fürkészi éjjel íly tüzetesen a képzelt holdi tájat, vagy a hajós a Cycladok között felhőként felködlő Delost, Samost. Függélyes lecsapással erre hussan, tág étheren vitorláz át világok között erős szárnyon; kanyarg a sarkhoz, s gyors csapdosással a sürű leget szitálja, meddig föllibeg a sas; ott száll: phoenixnek nézi mind a szárnyas, az egyetlen madárnak, mely Egyiptom Thébájába röpül, hogy hamvait a Nap lángtemplomába rejtse el. Az Éden kelet-sziklájára száll, hol saját képére visszaváltozik: szárnyas szeráffá - van hat szárnya, hogy beárnyékolja égi termetét; kettő dalia-vállát rejti el, s királyi köntösként mellét födi; kettő mint csillagöv veszi körül derekát s ágyékát, combját takarja égbe mártott színnel, aranypíhével; harmadik pár árnyalja lábait tollpáncélzattal, égbevont szemekkel. Mint Máia fia állt, s rezgette szárnyát,


Oldal 82

mely égi illatot terjengetett. Rögtön fölismerték az angyalőrhadak és rangja, égi küldetése szerint fölállva tisztelték, gyanítván, 130 (260-297) hogy magas küldetéssel érkezett. Szikrázó sátraik közt elvonult az üdv-mezőkre, mirha-berkek és virágzó balzsam, nárdus, cassiák közt. Mézillatár-vadon! Természet itt víg kamaszként hancúrozott, szüzi képzelete kényére féktelen árasztva bőszet, édest, tenger üdvöt. Közeledtét a fűszeres vadonban meglátta Ádám, bűvös kunyhaja kapújában pihenve, mert a Nap a Zenithről lövellte tűzsugárát, hogy jobban fűtse a Föld belét, miként Ádám kivánná. Éva benn időben ízes gyümölcs-ebédet készitett inyencségül, és szomjat oltani nektárt a málna s szőlő tejszerű levéből. Ádám így fordult felé: „Siess ki, Éva, látnod érdemes, kelet felől a fák közt míly dicső alak közelg, úgy tetszik, délidőn új hajnal kélne; hoz talán az Égből parancsot nékünk, és kegyeskedik e nap vendégünk lenni. Menj, siess, és minden készletünket hozd elő, s tetézd meg jól, hogy méltóan fogadjuk szent vendégünk! Hadd kapják vissza tőlünk táplálóink saját ajándokuk, s a bőségből juttassunk bőkezűen, hol termését Természet sokszorozza: ha szedjük, jobban burjánzik, s ez int, ne zsugorgassunk!" Erre Éva: „Ádám, Isten-formálta, lelkes föld-röge! Elég a kész, hol minden évszakon evésre készen, száron függ a tár! 131 (298-332) Azt kell leszedni csak, mi tárolással táperőt nyer, s fölös nedvet veszit. De szaladok, s indáról ág-, bokorról gyümölcseik szinét-javát szakasztom, hogy vendégünk tetézve lássam el, hadd vallja majd, hogy úr-kegyét az Isten éppúgy ontotta a Földre, mint az Égre." Szólt, s fürge szemmel körbenézve, gyorsan megfordult háziasszony-gond-teli: mit adjon föl, mi legkülönb inyencség, s úgy elrendezze, hogy izlést ne sértsen rosszul társítva, otrombán - de legszebb


Oldal 83

választékában jöjjön ízre íz. Indul s szakasztgat minden zsenge szárról, mit csak a mindent-termő Földanya érlel Kelet- és Nyugat-Indiában, Pontusban és a pún parton, vagy épp hol Alcinous uralkodott: megannyi fajú, érdes-, sima-héjjú, szakállas kopáncsu, vagy kagylós gyümölcsöt; íly dús ajándékot halmoz bőkezűen az asztalra. Szőlő levét facsarja italnak, ízes ártatlan levet, édes magokból s tarka sok bogyóból sajtolt méz-szörpöt - van hozzája tiszta edénye, s a talajt szagos bokorról tört balzsammal, rózsával szórja meg. Nagy ősatyánk az istenhez hasonló vendég elé vonul, de nincs egyéb kisérete, csupán tökéletes erénye; dísze magában van, különb fenségü, mint a sok királyt kisérő unalmas dísz, midőn lovak sorát hajtó lovászokat s aranyhimes csatlósokat bámul szájtáti csürhe. Előtte Ádám nem hunyászkodással, de szép szelíd tisztelkedéssel, úgy mint az fensőbb lényt megillet, meghajol, s így szól: „Ó, égi Sarj, hisz Ég lehet csak hazája íly magasztosnak. Ha már leszálltál égi trónodról, s e boldog helyet jelenlétedre méltatod, úgy méltóztass velünk - ha már nekünk adta királyi kegy e tág teret e lugas árnyán megpihenni, és megízlelni e kert gyümölcsei javát, s megülni, míg a Dél heve szünik, s a nyugvó nap hüvösre vált."

132 (333-369)

Szelíden szólt az angyali Erény: „Ádám, ezért jövök, hisz nem vagy úgy teremtve, s lakhelyed nem oly vidék, hogy égi lelkeket ne vonzana; hol van árnyas kunyhód, vezess oda! Egészen estig most szabad vagyok." Majd a Pomona fájaként mosolygó lugashoz tértek, melyet elborított virág s nagy illat. Éva meztelen – varázsával még bájos-édesebb, mint az erdők nimfája, vagy a legszebb a három istennő közül, kik az


Oldal 84

Ida ormán vetélkedtek mezítlen most égi vendégét szolgálta ki. Erénye szikla: nem kell néki fátyol, nem is pirult el kancsal gondolattól. Szent üdvözlettel illeté az angyal, csakúgy, mint második Évául egyszer Szűz Máriát: „Embernem anyja, üdv! Kinek gyümölcsös méhe majd á Földet még több fiúval tölti, mint amennyi gyümölccsel Isten fái ezt az asztalt elhalmozták." 133 (370-403) Magas gyeptégla volt az asztaluk, és székeik mohából, s a téres asztalon az ősz varázsa bár kéz a kézben táncoltak ehelyt ősz és tavasz. Egy kicsinyég csevegtek, nem félve, hogy kihűl ebédjük; ősünk így kezdte: „Ó, kóstold meg, Égi vándor, a jót, mit Tápadónk nagylelkűsége kitől méretlen száll minden kiváló javunk - adat nekünk a Földanyával étkül s élvül; talán a szellemeknek ízetlen étek; én csak azt tudom: mindünknek adja egyetlen Atyánk." Felelt az angyal: „Ha mit ő (aki örökkön áldassék!) a félig szellemembernek ád, nem lehet megvetendő színtiszta szellemnek, hisz ennek is kell táplálék, mint magadfajta földi embernek; mindkettőben adva vannak alantas érzékszervek, melyek által látnak, halinak, tapintanak, szagolnak, ízlelnek, és emésztenek a testi valót átalakítva testtelenné. Hisz tudd meg, ami csak teremtetett, táplálni kell azt. A durvább elemből táplálkozik a tisztább: víz a földből, a vízből lég, a légből ím az éther tűzgarmadái, legalant a Hold innen vannak kerek arcán a foltok, lényébe föl nem szítt mocsok-ködök. Viszont a Hold meg nyirkos állagából felsőbb gömböknek párolog ki tápot. Mindennek fényt adó, a Nap jutalmul nedves kigőzölgést nyer, s estelente vacsoráz a tengerrel. Bár az Égben az életfák ambroziát teremnek, 134 (403-438) szőlő nektárt, s a lombról hajnalonta mézharmatot söprünk, s a talaj telítve gyöngyszemmel, mégis itt ajándokához


Oldal 85

az Isten annyi új gyönyört vegyít, hogy vetekszik a Mennyel, hát ne hidd, hogy átallom a kóstolót." Leülnek, s evéshez látnak; az angyal sem tettetve avagy köd-látomásként, mint beszéli a legtöbb hittudós, hanem való jóétvággyal emésztve, lényegébe átlényegítve: a fölösleget kilehelli a szellem könnyedén. Nem is csoda, ha alkimista szénszitotta tűzben nyersvasat arannyá változtat át, vagy képes, azt hiszi. Az asztalnál Éva mezítlenül szolgált, csordultig töltve meg habos kupáikat nektárral. Tisztaság: méltó az Édenhez! Ha valaha mentsége volna Isten sok fiának, hogy megpillantva nőt, belészeret úgy most lehetne!... Ám az ő szivükben nem úr a szenvedély, nem ismerik poklát a megcsalt féltékeny sziveknek. Ettek-ittak, amennyi jólesett, túl sem terhelve gyomruk. Mi jutott Ádám eszébe? Ne szalassza el az alkalmat, mit együttlét kinál, s megtudjon egyet-mást az églakók felsőbbrendű létéről is, kiket magánál annyival különbnek érez! Fényformáik: az Úr tükör-sugára, s erőjükhöz képest az emberé semmi. Az Ég-követhez félve így szólt: "Ó, Ég-lakó! Kegyelmed érzem abban, ahogy megtiszteléd emberfajunk: méltóztattál szerény lakába lépni, s megízlelni e föld gyümölcseit, habár nem angyal étke, úgy fogadtad, mintha jobban az égi tor sem ízlett volna neked, pedig minő különbség..."

135 (439-472)

A szárnyas herceg így felelt neki: "Egy a Mindenható, kiből kiáradt minden dolog, s kihez majd visszatér, ha el nem fajult. Egyetlen ősanyagból mind íly tökéletesnek létesült más-más formát felöltve, létfokot, vagy élőknél az élet más fokát. Valami annál tisztább, szellemibb, minél közelebb Istenhez, vagy épp tör felé a rá kimért szerep szerint, míg szellemé nem küzdi magát a test


Oldal 86

saját faja határain belül. Gyökérből így a könnyebb szár fakad, szárból a még légibb levél, utóbb a pompás, fénylő virág már illat-lelket leheli; virág s gyümölcse ím az ember étke - fokonként vágyik finomulni életté: állattá, értelmi lénnyé, s származik élet, érzék, képzelet és értelem. Innen nyer észt a lélek, ész lesz a lényege: okosodás s lényegre-látás - ez a mi sajátunk, az tiétek; fokuk szerint elütnek, de lényegükben egyek. Így ne ámulj, ha mit Isten jónak itélt neked, nem lököm vissza, de átlényegítem sajátommá. Jöhet még oly idő, midőn az ember angyalokkal együtt eszik, s nem érzi étkük léginek. E testi tápláléktól testetek 136 (473-509) talán egyszer átszellemül, s idővel megjobbul, szárnyasan a légbe röppen, mint mi, és kénye-kedve szerint lakik itt, vagy az égi szent Paradicsomban: ha engedelmesek maradtok és annak szerelmében hivek, kinek családja vagytok. Örvendezzetek a teljes üdvnek, mit jelen valótok fölfoghat, mert még többre képtelen." Az emberiség őse így felelt: „Kegyelmes szellem-vendég, jól mutattad, tudásunk útja merre tartson, és hol vezet a központtól a szélekig a Természet lépcsője, merre a teremtett dolgokat szemlélve hágunk fokról-fokra az Istenig. De mondd, ez óvásod: »Ha engedelmesek maradtok« - mit jelent? Dacolhatunk mi Ővéle, elveszítve kedvezését, ki minket porból gyúrt, s e helyre plántált, az üdv teljességébe, mit csak embersóvárgás fölfoghat és fölkutathat?" Az angyal szólt: „Ég s Föld fia, jegyezd meg! Boldog vagy? - Istennek köszönheted. Ám magadnak köszönd, ha az maradsz, engedelmességednek. Erre int óvásom! Szívleld meg! Tökéletesnek teremtett Isten, ám változhatónak. Jónak, de úgy, hogy csak terajtad áll, hogy jó maradj. Természettől szabadnak szerzé akaratod hogy puszta kényszer s örök végzet szolgája ne legyen!


Oldal 87

Önkéntes hódolat: ez óhaja, nem kényszermunka - ezt nem kedveli, s nem is kedvelheti! Hisz szolgaszívet miképp tegyen ki próbának: vajon 137 (510-545) önként szolgál, vagy csak mivel a kényszer űzi, s nincs módja mást választani? Mi, angyalok, kik színről színre látjuk, szerencsénkben csak úgy maradhatunk meg mi is, ha mint ti, tesszük rendelését ez biztosítja létünk. Szabadon szolgáljuk, mert szabadokként szeretjük. Szeretjük, vagy se, tőlünk függ. Ez éltet vagy ront. Vannak, kik engedetlenül lebuktak már az Égből a Pokolba. Mily végső üdvből míly kínokba estek!" Nagy ősünk szólt: „Igéd figyelmesen hallgattam, égi hírnök, élvezőbb fülekkel, mintha a közel hegyekből kherúbok égi hangja szólna éjjel. Hisz jól tudom, szabadnak alkotá akaratunkat s tetteinket Isten. Szilárd szándékom volt, és az ma is, hogy Teremtőnket sosem feledjük és szavát tegyük - ez egy parancsa is igazságos. A Mennyben lett viszály, miről szóltál, kétséget önt belém; annál inkább szeretnék hallani mindent, ha jónak látod. Furcsa téma! Csöndben fülelnem érdemes! A nap hosszú, hisz még csak félbe járta meg útját a Nap, előtte még a fél ég." Ezt kérte Ádám. Rövid hallgatás után Rafael egyetértve így szólt: „Nagy dolgot kérsz, emberfaj őse, tőlem! Szomoru és nehéz, mint mondjam el embernek itt a küzdő szellemek nem látható tusáit bútalan; egykor, még híven, oly tökéletes nagyságok vesztét... Mint fedjem föl egy más világ titkát, amit talán nem is 138 (546-581) jogos kitárnom? Ám ha javadra végzem, elnézi Isten; s mi az emberi érzéket meghaladja, festem azt, ahogy tudom, a lelki dolgokat példázva testiekkel, mert a Föld csak árnyképe a Mennynek, s dolgaik hasonlóbbak, mint földiek hiszik. Nem volt világ. A Zűr uralkodott, hol most az Ég forog, s a Föld pihen középpontjára téve; egy napon,


Oldal 88

(mert az idő az öröklétben is mozgás útján méri a tartamot, múlt-jelen- és jövővel) - egy napon, minőt a Menny nagy éve hoz, az angyalhadakat egybehívta királyi szó, és megjelentek számtalan sokan az Isten trónjánál a négy világtáj felől fény-rendekben vezéreikkel. Tízezerszer ezer jelvény röpült fenn, zászlók előhad és hátvéd között légben lobogva, hogy külön mutassák a rangokat, erőket, rendeket; kihímezve szikrázó szőttesen szeretet s buzgalom megannyi szent emlékjele. Ott álltak kör a körben végtelen számban; a végtelen Atya, ki mellett üdv-ölében ült fia mintha tüzes hegyről beszélne, melynek csúcsa vakít: nem látható -, eképp szólt: »Halljátok, sugárszülte angyalok, trónok, hatalmak, országok s erények örökérvényü végezésemet! E nap teremtettem, kit Egyszülött Fiamnak nyilvánítok ím e szent hegyen fölkenve; őt, kit jobbomon itt láttok, állitom vezéretekké, 139 (582-617) s magamra esküszöm, hogy meghajol neki a Mennyben minden térd, s királynak vallja! Helyettes-országlása közben nem-osztható lélekké egyesülve örökre üdvben lakjatok. Ki nem hajt szavára, ellenem dacol, s kötést tör: Isten-látásból mélybe vettetik, a legkülső sötétre hull, s helye ott lesz örökre meg nem válthatóan!« Szólt a Mindenható, s az összes angyal látszólag egyetért - nem mind valóban. E napot mint más ünnepet daloknak és táncnak szentelték a szent hegyen, titokzatos táncnak, mi legkivált az álló- s bolygó-csillag-forduláshoz hasonlatos: egymást áthatva-szőve kavarognak, mégis szabályosan, ha a legszabálytalanabbnak tűnnek is, s forgásukban oly összhangzat zenél, hogy gyönyörrel hallgat rá az Isten is! Közelg az est (mert van nekünk is esténk, reggelünk, kedves, bár nem sors-szerű változásként), megéhezvén a táncban evéshez látnak: körben, ahogy álltak, asztal terül tüstént megrakva angyal-


Oldal 89

étkekkel, és rubin nektár folyik gyöngy- és gyémánt- s nehéz aranykehelybe, Mennyben termett pompás borág gyümölcse. Füzérkoszorúsan virágra dőlve ők ettek-ittak, közös-édesen kortyoltak halhatatlanságot, élvet. Csömörtelen mérséklet védte őket túlzástól a Bőség-király előtt, ki kegyét önti, derűjükön derülve. Följött az illat-éj a fellegekkel, miket az Isten-csúcs lehelt ki, honnan 140 (618-653) fény, árny szökik, s a Menny sugáros arcát mely tágabb, mintha Föld terülne síkká (ily téres Isten udvara!), az angyalsereg rajokra tört, s letáboroztak életfáknál, élő folyók előtt: támadt ott milliónyi égi sátor, s ők hűs szelek-suhintva ott aludtak, kivéve akik sor szerint az Úr trónja előtt egész éjjel daloltak. Sátán nem így viraszt - eképp nevezzük, mert régi neve nem csöndül az Égben. Első főangyalok közül való, ha épp nem első kegyben, hatalomban, kiválóságban, mégis telve dühvel Isten Fia ellen, mióta Atyja tisztelte és fölkente Messiásnak. Nem szenvedhette ezt sátáni dölyf, s magát kisemmizettnek vélte csak. Gonosz bűnt, megvetést fogant szivében, s amint az éjfél csöndnek, szunnyadásnak árnyas szakát meghozta, eltökélte, hogy elvonul hadával és a legfőbb trónt nem imádva, engedetlenül elhagyja megvetéssel. Fölriasztván helyettesét, tölté fülét titokban: »Alszol, pajtásom? Hogy zárhatja le álom pilláidat, vagy elfeledted a döntést, mely tegnap szaladt ki a Mindenható ajkán? Közölted eddig velem eszméidet, s közöltem én is. Kik ébren egyek voltunk, mint szakíthat most álom szét? Új törvényt tett az Úr. 141 (654-689) Új törvény, új az úr, új vélemények támadhatnak bennünk, szolgáiban, s vitathatjuk: ebből mi lesz, mi kétség. Több szót kovácsolnunk itt nem tanácsos. Tizezreink főit gyűjtsd egybe most, s közöld: parancs, hogy mielőtt az éj szabadul árnyfelhőitől, haza


Oldal 90

kell szállnom, s kik alattvalóimul lengetik zászlaik, kisérjenek északra, birtokunkba, hogy fogadjuk méltán királyunkat, a Messiást, s vegyük parancsát - hódoltatni tör minden hatalmat, s új törvényt szerez.« Így szólt az álnok angyalfő, s barátja gyanútlan keblibe gonosz varázst csöpögtetett. Alantas főit ez most összehívja (némelyeket külön), s elmondja, mire oktatták - a Legfőbb parancsa: mielőtt az éj köde elszáll az égről, megindul a szent zászló tudatja a sugallt okot, talányos szavakat sző közbe, hogy helytállásuk fürkéssze, foltosítsa. De mind követték indulásjelét, fölényes nagy tekintélyét, hiszen neve s rangja magasztos volt az Égben. Arculata ugy csábitotta őket, mint hajnalcsillag a csillaghadat, s álnoksággal magával vonta az Ég harmadát. Az Örök Szem, mely a legtitkosabb eszmébe is bepillant szent bérciről, arany mécsek mögül, mik ott előtte égnek éjszaka, jól látta fényük nélkül is, miként támad föl zendülés, kitől ered, mint terjed szét Hajnal-fiak között, 142 (690-725) s magas parancsa ellen míly tömeg kélt; mosolygva egyetlen Fiához így szólt: »Fiam, erőm örököse, kiben teljes dicsfényem tükrét nézhetem, most szinte aggaszt, hogy mindenható voltunk mint biztosítsuk, míly paizzsal tartsuk fenn ős úr-istenség-igényünk. Oly ellen kelt föl, mely trónját velünk egyenlővé emelné északon. S ez nem elég! Mert abban sántikál, hogy csatán tegye próbára erőnk, jogunk! Tartsunk tanácsot, s vonjuk össze gyorsan a kockázatra megmaradt hadunk. Védjük magunk, nehogy óvatlanul veszítsük szentélyünk e szent hegyen!« Felelt a Fiú csöndes, tiszta arccal, Isten-villám, határtalan derűvel: »Méltán kacagod ellenségedet, erős Atyám, bizton nevetsz hiú szándékukon és zendülésükön.


Oldal 91

Gyűlöletük csak fényemet fokozza, ha majd látják: megadatott nekem a királyerő, hogy gőgjüket letörjem, s megtudják: vagy megrontom lázadóid, vagy a Mennyben a legkisebb vagyok!« Szólt a Fiú. Sátán erőivel szárnyon már messze száguldott. E had számtalan, mint az éj s a pirkadat csillámai, a harmat, mit a Nap csillogtat lombokon, virágokon. Tájakat hagytak el, trónok, hatalmak, szeráfok hármas fokozatra osztott birodalmát, mihez képest a te országod, Ádám, nem több, mint e kert a tengereivel lappá terített 143 (726-760) földgömbhöz képest, s végül eljutottak észak-szélre; Sátán trónjára szállt: ez messzefénylő szirten áll - hegy hegyre tornyozva -, gyémánthalmazból, aranyból kimetszett sok toronnyal, piramissal; Széke a Fényhozónak (emberek nyelvén így nevezték ez alkotást), amit Sátán utóbb Gyülekezet Hegyének hívott, Istennel egyenlő rangot áhítva, majmolván a Szent hegyet, melyen a Messiás király lett az Ég láttára. Ide vonta össze hadait oly ürüggyel, hogy parancsot kapott: hányják-vessék meg, mint fogadják királyukat, s igazságot tettetve fülüket így töltötte rágalommal: »Trónok, erények, uralmak, és hatalmak, ha csak nem puszta címek e magasztos rangok immár, mióta új parancs szerint, mellőzve minket, más nyeré el a főhatalmat fölszentelt király nevén. Miatta volt ez éjeli nagy szaladás, hamar-tanácskozás, hogy megvitassuk, mint fogadjuk őt új hódolattal, ha jön, hogy vegyen tőlünk térdrebukás-adót, mi nem volt eddig, hitvány hajbókolást, mi egynek is sok! Hogy tűrjük most kettőnek adva?! Istennek s másának, kit most kreált. De hátha jobb tanács csigázza föl elménk, s igánk lerázni ösztökél? Vagy nyakatok lesúnnyjátok, s kivántok térdelni inkább? Nem! Ha mint remélem, jól ismerem valótok, és ti is ismeritek! Ég-szülte ős fiak vagytok, akik nem voltak senkié,


Oldal 92

s ha nem is egyenlők, de szabadok, 144 (761-797) egyenlőn szabadok - rend, rang nem ellen a szabadsággal, szépen összefér. Egyeduralmat ki vehet magára ésszel vagy joggal az egyenjogúak fölött, mégha ezek fényben s erőben kisebbek is, de egyként szabadok? És ki szabhat törvényt nekünk, akik törvény nélkül se vétkezünk? S mi több, urunk legyen, s imádatot kivánjon király cimünket megcsufolva, mely uralomra, nem szolgaságra rendelt?« Merész szavára eddig cáfolatlan füleltek, ám most Abdiel szeráf, kinél buzgóbb hévvel egy sem imádta Istent, s követte rendeléseit, fölállt, s zordon hevében mérge árját kiontotta: »Gaz, káromló hazugság! Szavak, miket egy fül se várt az Égben, legkevésbé tőled, hálátalan, kit oly magasra társaid fölé plántált! Gyalázhatod bitang szitokkal Isten méltányos döntését, mire esküt tett, hogy joggal, jogarral ékes Fiának térdet hajtson itt az Égben minden lélek, s köteles tisztelettel vallja jogos királyának? Szerinted jogtalan, hogy törvénnyel kösse meg valaki azt, ki szabad, és egyenlők fölött uralkodjék egy mind fölött örökjogon? Te szabsz törvényt az Úrnak? És a szabadság pontjait vele épp te vitatod meg, kinek személyét Ő gyúrta s mind az Ég hatalmait szabad kedvére, és kiszabta lényük? Tapasztalatból tudjuk, Ő milyen jó, méltóságunkra mint munkál s javunkra: 145 (798-833) szándéka nem, hogy kisebbé tegyen bennünket, inkább szeretné emelni szerencsénket, még jobban egyesítve egy fő alatt. De mondjuk: jogtalan, ha egyenlőkön egyenlő az úr. Egyenlőnek becsülheted magad bármily nagy és dicső vagy - s minden angyalt együtt Isten Fiával? Általa teremtett a Mindenható Atya, s igéjével mindent... de téged is, mint az égi lelkeket fény- s rangsorukban, sőt dicsőséggel koszorúzta őket, s trónok, uralmak, erények és hatalmak nevét adá nekik. Hatalma nem


Oldal 93

vont bennünket homályba, de sugárba, s mióta főnk: közénk számláltatik! Törvénye törvényünk, s ránk visszaszáll, ha tiszteljük. Fojtsd el gonosz dühöd! Ezeket ne kisértsd! A dühre gerjedt Atyát s Fiát siess megcsöndesítni, míg - időben - irgalmuk nyerheted!« Szólt a buzgó angyal, de nem követték hevét, időszerűtlennek itélték s hebehurgyának. Erre fölvidult a büszke pártütő, s szólt gőgösen: »Teremtmények vagyunk - mondtad -, s mi több: másodkéz művei? Hisz átruházta fiára ezt a munkát az Atya? Bolond újság! No halljuk, hol tanultad? S ki látta, mikor volt? Emlékszel-é teremtésedre, mikor gyúrt a Mester? Mi nem tudunk időt, mikor nem éltünk. Nem tudunk senkiről, mi volt előttünk. Magunkból sarjasztott önéltető erőnk, midőn a Sors teljes köre bezárult, ős-szülénk, az Ég megérett 146 (834-869) magzatjaként, éter-fiakat. Hatalmunk magunkban van, en-jobbkarunk tanít dicső tettekre, hogy próbát tegyünk: ki egyenlő velünk? Meglátod akkor, vajon rimánkodón alázkodunk-e, s az Úr trónját nagy-esdeklőn övezve ostromoljuk?! Vidd a Fölkent Királynak e szónk, s kotródj, míg röptöd bajtalan!« Szólt, s mint a mély vizek zugása, zord morgás visszhangzott rá: a végtelen had ujjongása. Vissza mégse hőkölt – bár magára maradt - a láng szeráf; ellenségtől kerítve bátran így szólt: »Istentől pártolt szellem, átkozott, minden jóból kizárt! Bukásodat már elvégezve látom, és veszését nyomorult bandádnak, kiket bevontál árulásodba. Bűnöd, büntetésed ragályos. Ne legyen gondod, miként rázd le a Messiás-igát! Szelíd törvényére nem vagy méltó. Fejedre kimondatott már más határozat, másíthatlanul. Mit megvetettél, arany jogarja vasvesszőre vált, hogy pártütésedet letörje, rontsa! Jól intettél! De nem rémítgetésre repülök el ez átok-sátoroktól, de hogy a tüstént lángba buggyanó düh John Milton: Elveszett Paradicsom

Oldal 94

nehogy itt érjen, mely nem válogat. Fejedre várhatod villámai nyelő tüzét, s jajongva megtudod, ki teremtett - s ki az, ki el veszíthet!« Szólt Abdiel, hitetlenek között ki egyedül hű, a számtalan hamis közt rettenetlen, csábíthatatlanul 147 (870-904) szilárd. Megőrzé buzgalmát, hűségét, szeretetét, bár egymagában állt, nem téritette el se szám, se példa az Igaztól, és nem ingatta meg szilárd hitét. Közöttük elvonult, bár rázudult az ellen gúnya, mit fölénnyel tűrt, s harctól se rettegett. Gúnnyal felelve hátat forditott a vészre itélt, hetvenkedő Toronynak." 148 (905-913)


Oldal 95

VI. könyv Summázat Rafael folytatja elbeszélését: hogyan küldte ki az Úr Michaelt és Gábrielt harcra Sátán és Angyalai ellen. Az első csata leírása; Sátán és Hatalmasságai éjjel visszahúzódnak; ez tanácsot tart, és ördögi gépeket eszel ki, amelyek másnap némi zavart támasztanak Michael és Angyalai soraiban, kik is utóbb fölszaggatják a hegyeket, s azokkal borítják be a Sátán seregét és gépeit; a kavarodás mindazonáltal meg nem szűnvén, harmadnapra Isten az Ő Fiát, a Messiást küldi el, mert neki tartogatta a Győzelem dicsőségét. A Messiás, Atyja hatalmával felruházva, megjelenik a tett helyén, s elrendeli légióinak, hogy kétoldalt nyugton álljanak, míg ő maga Harckocsijával és Mennykövével beront az Ellenség sűrűjébe; azok szembeszegülni képtelenül űzetnek vissza a Menny faláig, mely hirtelen kitárulván, rémülten és megzavarodottan hullanak alá a Mélységbe, a nekik megkészített Büntetés helyére. A Messiás diadallal tér meg Atyjához.[150] Egész éjt szállt a rettenetlen angyal üldözetlen az Ég mezőin át, míg a forgó órák-keltette hajnal rózsás ujjal nem tárt sugárkaput. Az Isten dombján, székihez közel barlang van: örök váltakozva fény s éj tenyész abban, s derűs cserélgetést támaszt az Égben ez, mint itt nap, éj. Egyik kapun fény száll ki, másikán belép nyomában az éj, ha tiszte jő, hogy az eget fátylazza, bár e földön ez az éj derengés volna. Jött a reggel lég-arany-díszben, s eltakarodott a kelő-sugár-nyilazta éj előle. Betölti a síkot sok csatárakész had: villogó fegyverzet, harckocsi, vad mén; fény fényt ver vissza - látta Abdiel, harc készül itt, s tudják, minek hirét újságnak vélte hozni. Boldogan vegyült barát-erők közé, s azok örömrepesve fogadták, hisz ő, bár buktak annyi milliók, maga híven tért vissza. Magasztalva őt, a szent hegyre, a végső trón elé vezették, s onnan aranyfellegekből kegyelmes szózat üdvözölte így: „Jól cselekedtél, hívem! Híven álltad a jó tusát, s egymagad pártütők sokasága ellen a szent igazság ügye mellett kiálltál, bajnokabb szóban, mint ők fegyverrel; igazat tanúzva, általános megvetést szenvedtél, mit szenvedni bántalomnál is kínosb. Ám gondod egy volt: megállj Isten szine előtt, habár világok itéltek bárgyunak. Könnyebb csata vár rád immár, mert társaid hada 151 (1-37)


Oldal 96

segít, és ellenedhez most dicsőbben térsz vissza, mint jöttél megvetve, hogy legyőzd, kik törvényüknek nem fogadták az igaz észt, s a Messiást királynak, ki jog s érdem szerint uralkodik. Menj, Michaél, Menny-hadak hercege, s ki bajnokságban első őutána, te Gábriel: e sok fiamat ma győztes harcra vigyétek, hősi szenteket! Ezerek, milliók hadsorban állnak, az istentelen lázadó csapattal egyenlők számban. Csapjatok reájuk tűzzel, dzsidával bátran, és az Ég partjáig űzzétek ki őket, üdvtől, Istentől el a büntetés helyére, a Tartarosba, mely kitátja torkát, a Zűrt, és bényeli bukásukat!" Szólt a Felséges hangja, sűrü felhő árnyalta el a dombot, füstgomoly szállt zord körökben s küzdő lángok, jeléül a föltámadt haragnak. Íly riasztón csöndült föntről az égi trombita. Parancs-szavára mind a Mennyeket védő vitézek ellenállhatatlan egység-négyszögbe álltak, s légióik tüzes-némán indultak egybecsengő hangszereik szavára, mik vitézi hevet sugalltak, hősi vállalatra istenképmás-vezéreik nyomán, hogy győzzön az Úr s a Messiás. Vonultak bonthatatlan-elszántan; el nem állta pontos hadrendüket se hegy, se szurdék, erdő, folyó; mert föld felett haladtak, hisz lenge léptük fönntartotta a türelmes lég; midőn Édenbe hívták a madarak minden faját, hogy itt nevet adj nékik, szállva, zárt sorokban 152 (38-74) ők jöttek így. A Mennyek tájain mentek, országokon, mik földieknél tízszer nagyobbak. ím észak felé a látkörön tüzes táj tűnt elő egy széltől másig, harci tünemény terjengett szét, s mind közelebb került: dárdák sugára szegződött élőre számtalanul, tömeg sisak, paizs, rajtuk dölyffel hivalgó címerek. Sátán fölkelt bandái közeledtek dühödt tusára; titkon azt remélték: még ez nap harccal, avagy rajtütéssel beveszik Isten szent hegyét, s uralma irigyét ültetik trónjára, a dölyfös trónigénylőt. De már a féluton


Oldal 97

meghiusult ügyük; s habár először furcsállottuk, hogy angyal angyal ellen küzdjön, s harcban találkozzék, mikor öröm s szeretet ünnepére szoktak mind egybegyülni, hogy dallal dicsérjék az Úr fiai Atyjukat - ime, harclárma zeng, és minden nyájasabb érzést kiolt a támadás-robaj. Középen istenként magasztosulva trónolt napszekerén a Pártütő, istenfölség bálványa - lángoló kherúbok és arany pajzsok körötte. Dics-trónjáról leszállt, mert ellen és ellen között szükössé vált a tér iszonyu köz! Nézett farkasszemet arcél arcéllel, szörnyű hosszuságú vész-hadrendben. Mielőtt összecsapnak, zord csata-éhe, felleg-szél elé kilép kevély nagy léptekkel a Sátán acél s arany fegyverzetben toronyként. E látványt nem tűrhette Abdiel, ki 153 (75-110) ott állt a fők közt, s tettre szánva lelkét, rettenetlen szivét igy önti ki: „Ó, Ég! Az Istenhez ilyen hasonló hogy maradhat, kiben hit nem maradt s valóság? Ott miért nem vész erő, hol bukott az erény, s a pimasz silánynak mért nem bizonyul, bár szemre győzhetetlen? Örök Atyámban bízva megkisértem hatalmát; ha eszét próbára tettem, s csalárdnak láttam: nincs-e rá jogom, hogy azt, kit igazság-tusán legyőztem, fegyverrel is lerontsam, én, a kétszer győztes? Bár undok, durva küzdelem, ha ész csatáz erővel, ésszerű mégis csak az, ha az ész kerül felül." Így füstölgött, s fegyveres társai közül előronhanva féluton szembeállt bátor ellenével; ettől ádáz haragra gyúlt a Pártütő, ám így korholta bátran Abdiel: „Hát rádleltünk, pimasz?! Hát azt remélted, ellenállás nélkül elérheted Isten trónját őrzetlen, mert övéi elálltak tőle, rettegvén erődtől s vad nyelvedtől? Bolond! Nem vetted észbe, hogy céltalan fogsz fegyvert Isten ellen, ki semmiből is képes új hadat támasztani, hogy gőgöd porba verje,


Oldal 98

vagy puszta kézzel, mely határtalan mindenhová elér, téged lesújthat egymaga játszva, és örök sötétbe merítheti légióidat. De látod: nem cinkosod mindenki, sok megállott hitben, istenhüségben, mégha úgy is tetszett - hamisan -, hogy én különbözöm 154 (111-145) csupán világodban mindenkitől. Nézd társaim! S - habár későn - tanuld meg: a kevés okos, hol ezrek tévelyegnek." Megvetve méri végig őt a Sátán: „Úgyis kerestelek, balvégzetedre térsz meg futásodból az általam kivánt órán bosszúmra, lázadó, hogy elnyerd érdemelt jutalmadat, kihívott jobbom első támadását. Elsőként tornásztattad nyelvedet vad gáncsra serkenvén az istenek harmada ellen, kik zsinatba gyűltek istenségük védendő: isteni erőt míg éreznek magukban, azt senkihez nem alázzák! Társaidnak jó hogy elébevágsz, kivánva nyerni pár tollacskát tőlem, hogy sikered a többiek vesztét mutassa; most e szünetben (hogy választalan ne kérkedj) tudd: azt hittem elébb, hogy ég s szabadság egyenlőn jár minden mennybélinek. Most látom, leggtöbb lomha: szolga inkább, dallal edzvén magát s lakmározással. Őket övezted föl, menybéli dalárdát, hogy vívjon szabadsággal szolgaság. Ma lesz a döntő nap! Beszél a tett!" Felelt szilárdan Abdiel neki: „Hitehagyott, tévedsz, és tévedésed határtalan, hisz az igaz csapásról letértél. Balul tartod szolgaságnak, ha szolgáljuk, akit Isten vagy a Természet rendelt, hisz egyet parancsol a kettő, hogyha a legnagyobb a Fő, ki különb alattvalóinál. Az a rabszolgaság, ha félik a bolondot, vagy a jobb ellen lázadót, miként 155 (146-181) tiéid téged szolgálnak, ki nem vagy szabad, csak önmagadba háborult; s még te mered hűségünk szemünkre hányni! Királykodj a Pokolban, s hadd az Égben szolgálnom örök-áldott Istenünket, s tegyem szavát, mert hódolatra méltó. Pokolban nem trón - bilincs vár reád, de addig is »szöktömből« visszatérve


Oldal 99

köszöntésem fogadja gaz fejed!" Szólt, s lendült óriás csapásra, mely nem függött fönn, de mint a gyors vihar zuhant a gőgös Sátánfőre, hogy se pillantás, se gondolat, se pajzs meg nem tarthatta. Visszatántorog a Sátán tíz lépést, majd térdre roskad, dzsidája tartja fönn csak - mint mikor a földbezárt szelek, avagy vizek oldalt kitörve hegyet löknek el, hogy fenyőivel megsüllyed. Ámulat nyügözte le a főfő pártütőket vagy inkább düh, hogy látták ingani vezérüket. Örvendezett hadunk győzelmet sejtve, vágyva vad tusára. Michael megfuvatta erre az arkangyal-trombitát; a tág egen általcsöndült, s a hívő had hozsannát zengett az Úrnak. Nem tátotta száját az ellenhad, éppoly iszonytatón csaptak rohamra. Örjöngés-vihar támadt, s amilyet nem hallottak Égben, olyan dörej. Fegyver fegyverre csattan, bősz hangzavar, érc-harckocsik dühöngő kereke tombol, szörnyü már a harc-zaj. Tüzes viharban a fejek fölött dárdák sikongnak, a két sereg fölé lángboltozatot vonva. Így rohan a két sereg e tüztető alatt 156 (182-218) egymásnak vészthozó rohammal és olthatatlan dühvel. Visszhangba csap az Ég, s ha akkor meglett volna a Föld, központjáig rendült volna meg csoda-é, ha küzdő angyalmilliók tusáznak mindkét oldalt, kik közül a legkisebb is győzne a világ négy elemén, s magát fegyverzené minden égöv erőivel? S hatalmuk hányszor több most, mikor farkasszemet két roppant had néz - elég hogy szörnyü égést támasszon, mely, bár nem emészti el boldog szülőhonuk, de megzavarja: ha erőiket az örök Király nem korlátozta és vezette volna a Menny tornyából. Mindegyik megosztott légió itt látszott csudás seregnek, s mindegyik fegyveres kéz légiónak, harcba vezényeltetve minden egyes bajnok vezérnek tünt, ki érti jól, mikor támadjon, álljon, és a harc lendületét mikor fordítsa el, hadsort miként zárjon, nyisson. Futás


Oldal 100

nem járt eszükben, gyáva tett, amely félszből fakad. Bizalmát mind magába veté, mintha csak rajta állna-buknék a győzelem. Örök nagyhírü tettek tétettek számtalan, mert végtelenbe terjedt e háború: gyalogtusa szilárd talajon... majd szárnyra kelve a leget gyötörték; úgy tetszett, a lég küzdő tűzzé lett. Hosszan folyt a harc döntetlenül, mígnem Sátán, ki ma csodát művelt, s még nem talált egyenlő vetélytársra, a megzavart szeráfok rendjén áttört, s megpillantotta végre Michael kardja hol suhog, rakásra terítve ezredeket; kétkézre kapta 157 (219-256) Michael kardját, s az rontó csapással zuhant alá. Utjába szállt Sátán e vésznek, és alátartotta tízrét acél pajzsát, ez óriás korongot. Jöttére Michael beszünteti a harcot és örül, remélve, hogy végét szegi az Ég-belháborúnak, s lerontja a Gonoszt, vagy láncra verve foglyul vonssza; haragtól villogó szemmel, láng-arccal így szólítja meg: „Szerzője pártütésedig nem ismert bűnnek, az Égben névtelennek - látod e bősz viszályt? Burjánzik most, gyülölt mindennek, bár méltán legvészthozóbb rád s társaidra. Ég áldott nyugalmát hogy földúltad, s a Természetbe míly nyomort hoztál, mi pártütésedig nem létezett! Ezrek szivébe mint csöpögtetted mérged, kik hajdanán hivek voltak, most álnokok! Ne hidd, szent békénk földúlhatod! Az Ég kivet mesgyéiről; az Ég, az üdv helye nem tűri harc, erőszak műveit! Pusztulj innét, te és a bűn - szülötted! a Rossz helyére, Poklokra, s veled hitvány bandád! Addig támassz viszályt, míg bosszuló szablyám meg nem lakoltat, vagy nem csap szárnyon rád vadabb boszú Istentől, megnövelve kínjaid." Így szólt az angyalherceg. Ellene felelt: „Ne hidd, üres fenyegetés szelével megriasztasz engemet, kit tettel se tudsz! Vagy megkergetted-é ezek legkisebbjét? Ha épp elestek, nem támadtak föl győzhetetlenűl? Hogy velem könnyebb elbánnod paranccsal, 158 (257-292)


Oldal 101

s hogy fenyegetéssel innen elriasztasz, tán azt reméled? Nos, magad ne áltasd, hogy így szűnik a harc, amit te bűnnek tartasz, mi glóriának. Nyerjük ezt, vagy az Eget forgatjuk át Pokollá, miről regélsz. Ott szabadon lakunk, ha nem is uralkodunk. Erőd keményítsd, szaladj segélyért a Mindenhatódhoz! Én nem futok! Téged kerestelek!" Így szóltak, s mondhatatlan ütközetre gyürkőztek. Ki tudná idézni, bárha angyalnyelvvel, vagy földön látható dolgokhoz hasonlítva, hogy az ember képzelete az isteni erő íly magasába szálljon? Isteneknek látszottak állva, szállva, termetűkre, s fegyverre nézve: méltán döntik el most, ki úr az Égben? Lóbált kardjuk a légben szörnyű kört írt, és pajzsaik napokként sugároztak; dermedve várt-lesett az iszonyat, mindkét felől rohanva tágult az angyalhad, hol legsürűbben tombolt a harc, teret tárt - úgyse bírta volna íly vész szelét. Nagy dolgokat hogy paránnyal szemléltessek: mikéntha természet csöndje bomlott volna meg, csillagok hadra kelnek, s két gonosz bolygó az égközépen iszonyú párharcba robban, és recsegve csap szférájuk össze. Fenygetőn emelték föl szinte győzhetetlen karjukat csapásra, mely eldönti harcukat, s ujítni sem kell, mint amely nem ért célt. Nyilvávaló: egy sem marad alul erőben, fürgeségben. Ám Michael szablyája Isten tárából való, úgy edzve, hogy sem éles, sem szilárd tárgy nem áll ellen neki. Reá találván, Sátán kardját megvágja szörny erővel, s kettényesi, majd ismét visszacsapva gyors pördüléssel mély sebet hasít jobb oldalán. Kínt most érzett először Sátán: vergődött hánykolódva, oly mély sebet szabott a forgó kard belé. Az éther-test beforrt, nem tátogott sokáig, ám nektári nedv ömölt a szebből, mint véreznek égiek, s beszennyezé sugár fegyverzetét. Segédletére sokfelől szalad sok angyal, és védőn körülveszi, míg mások pajzsra emelik, s viszik kocsijához, mi a háttérben állt,

159 (293-329)


Oldal 102

távol a hadirendektől, oda ráfektetik. Szégyen-, düh-, megvetésemésztve csikorgatja ott fogát, mert harc-párjára lelt, és dölyfe íly nagy aláztatásra: megcsufoltatott hite, hogy Istennel erőben egy. De meggyógyult hamar, mivel a lelkek élők minden izükben (nem miként a gyönge ember: fejben, szívben és belekben-májban), s csak megsemmisítve halhatnak; nedv-szövetben ő halálos sebet nem kaphat, mint a lég se. Lényük csupa szív, szem, fül, fej, érzék, értelem s testet öltnek, amint tetszik nekik, színt, formát váltanak: ritkát, sürűt. Más tájon is emlékezésre méltó hős dolgok estek: Gábriel csatázott s az őrjöngő Molochnak törte át mély rendjeit, ki szembeszállt vele, fenyegetvén, hogy megkötözve vonssza kocsikeréken, s még az Ég urát se kimélte nyelve szitka; ám derékig 160 (330-366) szétnyesve, tört fegyverrel, durva kíntól gyötörve, bőgve menekült. A két szárnyon győzött Uriel s Rafael: az órjás gyémántszikla-fegyverű Adramelek s hencegő Asmadai Istennél kisebb voltuk szégyenelték, futásukban alázkodást tanultak, vérten, páncélon át szörnyű sebekkel marcangoltan. Abdiel sem feledte bosszantni az istentelen hadat; kettőztetvén csapását, Arielt, Ariokot és az ádáz Ramielt perzselte-zúzta. Ezrekről mesélnék, e földön örökítve hírüket, de angyalnak elég az Ég dicsérete, nem vágynak emberére, s a bukottak, bár erőben, vitézségben, csodásak, s dics-szomjasak - dicső emléküket az Égben eltörölte zord ítélet: névtelen feledségben lakjanak. Igazsággal meghasonlott erő csak dicstelen lenézést érdemel, bár hiu dicsőségre törtet, és gyalázatban hajhássza hírnevét. Légyen itéletük örök feledség! Leverve főik, elcsitult a harc, soruk sokhelyt betörve. Fejveszettség támadt, vad zűr. Az Ég-talaj terítve tört fegyverrel, halomba harckocsik, kocsihajtók gomolyban és dühödt, John Milton: Elveszett Paradicsom

Oldal 103

tajtékzó paripák. Ki állt, a Sátán, hadán át visszatántorgott, amely már alig küzdött, riadtság szállt belé, lenyűgözve a félsz s kín érzetétől, gyalázatban futott. Íly vészt hozott fejükre a dac bűne, bár eleddig nem ismerték a félszet, kínt, futást. 161 (367-403) Másképp a sérthetetlen angyalok: négyzet-phalanxban egy testként vonultak, győzhetetlen fegyverrel, sérthetetlen: ártatlanságuk ily erős előnyt szerzett nekik, nem lévén engedetlen bűnbe bukottak, csüggedetlenül megálltak, sebbel nem törődve, bárha helyükből a kényszer kinyomta őket. Útját kezdé az éj, homályt borítva az Égre, szerzett áldott nyúgovást, s csöndet a gyűlölt harcizaj nyomán. És felleg-rejtekébe tért a győztes és a vesztes. Tanyát a harcmezőn Michael győztes angyalai vertek, kiküldve körbe őröket, kherúbi lobogó lángokat. Másik szeren eltünt a Sátán pártütőivel vak éjbe, és nyugodni képtelen, még ez éjjel gyűlésbe hívta főit, s szólott közöttük rettenetlenül: „Vészben megedzett, drága társaim, megmutattátok: kard nem győz le; méltók nem csak a szabadságra vagytok - ez csekély óhaj -, de mit inkább áhítunk: dicsőségre, uralkodásra is. Kétes tusán egy nap megálltatok (s ha egy napig, miért ne mindörökre?) fő-bajnokok ellen, akiket a trónja mellől küldött reánk a Menny ura, vélvén, elég lesz ez betömi minket kényigájába, ámde tévedett! Tévedhetetlennek nem hisszük őt a jövőben - eddig Mindentudónak hittük. Esendőbb fegyverekkel egy kis kudarcot vallottunk: eddig nem élt kín hasgatott; ismerve megtanultuk megvetni, megtudván, nem ér halált romolhatatlan lég-valónk, ha száz seb lyuggatja is: magát sarjasztva zárul. Amíly kicsi a baj, a gyógyszerét is könnyen leljük, tán jobb, hatékonyabb fegyverek jobban szolgálnak, ha újra összecsapunk, s őket jobban törik, vagy hátrányunkat szüntetik, mi nincs

162 (404-439)


Oldal 104

természettől... vagy épp ha más titokból fakadt fölényük, míg eszünk virul, s töretlen értelmünk, tanácskozás s bölcs kémkedés e titkot fölfedi!" Leült. A gyűlésben fölállt utána Nisrok, az első főnök, állt, amint véres csatából épp mentette bőrét, gyötörten - összezúzva fegyvere. Befelhőzött orcával így felelt: „Új zsarnokoktól-mentőnk, ím te adtad, hogy élvezzük isten-valónk jogát, de isteneknek is nehéz e mű: egyenlőtlen fegyverrel harcot állni, gyötrődve, szembe kínt nem ismerőkkel. Romlást hoz ránk e baj: mit ér vitézség, verhetetlen erő, ha fojtja kín, mely letapod mindent, s a legvitézebb kezét töri? Megvonhatnánk magunkat, nélkülözvén gyönyört, nem zúgolódván, elégedetten - mely a legnyugalmasb élet, viszont a kín a végnyomor, a végső rossz, amely ha szertelen nő, kibírhatatlan. Volna csak valaki, ki föllelné, mi bőszebb eszközökkel sérthetnénk sérthetetlen ellenünk, vagy helytállhatnánk egyenranguként: szabaditónkkal is fölérne az!" 163 (440-474) Nyugodt pillantással felelt a Sátán: "Mit sikerünkhöz fontosnak gyanítasz, föl van találva, itt hozom! Van-e köztünk olyan, ki látva az étheri anyag sugárzó fölszinét, melyen állunk, az Ég e szárazát diszítve ambrózia-virággal, drágakővel, arannyal - oly futólag nézi végig, hogy rá se jön: vajh honnan is fakadtak ezek? A föld alól. Alaktalan szellemtajték-anyag, ha Ég sugára nyilall belé, áthatja, fölszökell, s szépségében a fényre szirmosul. Ez anyagot sötét szülőhelyén a Pokolláng-méhü mély nekünk szüli: ha hosszu henger-szerkezetbe tömjük, s érintjük tűzzel, a lyukon kiterjed, és távol ellenünkre vad dühe vész-töltést böffent mennydörej-robajjal darabbá tör, leront utjába mindent, hogy rémülten hiszik, most elragadtuk a Mennydörgőtől egyetlen riasztó nyilát. Nincs sok dolgunk; mire megpitymallik, siker koronázza óhajunk. Ocsúdj föl!


Oldal 105

Ne félj! Hol bölcseség s erő együtt van, ott semmi sem reménytelen nehéz!" E szava lángra lobbantotta kedvük, s csüggedt reményük újraéledett. Találmányát csodálták s azt, hogy ők nem jöttek rá - most már oly egyszerűnek tetszett a nyitja, mit föl nem találva mind képtelennek hitt. Eztán az ember is föltalálhat - ha a bűn elárad gaz szándékból, ördög sugallatára hasonló gépet bűnre bosszuként társa ellen, egymást-ölésre, harcra horgadva... A gyülés után röpültek munkára: tétlen egy sem állt, mohón kész számtalan kéz, egy perc alatt az égi talajt forgatva meglátják alant a Természet őselemeit goromba fogantatásukban; kén-, nitrogénhabra lelnek, vegyitik, fondoran főzik, mossák, szikkasztják éjsötét maggá, s halomba gyüjtik; más csoportjuk fölássa érc és kő rejtett erét (a földmély is ilyen!), hogy abbul öntsék vész-szállató golyóik, gépeik; mások előszereznek nádbugát, mely érintésre lángba csap. Pitymallat előtt (csak az éj figyelte!) rendbeszedtek mindent bölcs-néma-észrevétlenül.

164 (475-511)

Amint szép hajnal pirkadott az égen, keltek a győztes angyalok, s a hajnal kürtje fegyverbe hítt: arany himű teljes fegyverbe gyűlt a fénysereg. Mások a hajnal-szőtte dombokon kémlelődtek, s mindenfelé körülportyáztak könnyü fegyverben, hogy a messzi ellenre leljenek: hol van tanyája, merre szökött, harcra ólálkodik, áll-é vagy mozdul. Meglelik hamar: kibontott zászlókkal közelg nem épp gyors, de zárt menetben. Villám röppenéssel visszaszáll a legfürgébb szárnyu angyal, Zophiel, és a légből így kiált: „Fegyverbe, harcra! Itt közelg az ellen. Kit szökni véltünk, megkimél a hosszú üldözéstől, ne félj, nem illan el. Felhő-sürűn jön, s látok arcukon zord fene-bánja-elszánást. Övezze acél mellvértjét jól föl mindegyik, sisakját jól, s markolja meg kerek 165 (512-547) pajzsát mellén, vagy fönt. Ha jól gyanítom,


Oldal 106

e nap nem enyhe permetet szitál, de tűz-szakállu nyilak csattogását." Vigyázatra eképp intette őket; már málha nélkül sorban állanak, riadóra pattannak zavartalan, s csatára indulnak. De íme, nézd, nem messze már a súlyosléptü ellen zordan közelg; vonszolja ördögi gépét kivájt hengerben, elfedezve mindenfelé sok árnyaló csapattal, cselét hogy rejtse. Most farkasszemet néznek darab időig. Majd az élre hussan a Sátán, s íly parancsot ád: „Nyílj szét, előhad! Jobbra, balra tágulj, hogy gyűlölőink lássák, mennyire keressük a megbékülést, s nyitott mellel fogadjuk őket, ha nyitányunk kedves nekik, s bőszen hátat nem adnak. Bár ezt nem hinném. Ég, te légy tanúm, hogy még ma mellünket szabad-ra tárjuk, s ti kiszemeltek, tegyétek szabott megbizatástok, és ajánlatunkat vegyétek hangosan, hogy hallja mind!" Fondorlatosan így csufolkodott. Alig végzé, szétvált az arcvonal bal és jobb szárnyra; új és furcsa látvány bökkent szemünkbe: kereken futó kő, bronz, vas-oszlopok hármas sora (oszlopnak látszottak, erdőn, hegyen kivágott, majd legallyazott s kifúrt fenyő, vagy tölgysudárnak) - hogyha nem tátongna szájuk iszonyú üreggel -, reánk üres békét jövendölők. Mind mögött állt egy-egy szeráf, s kezében 166 (548-582) tűzbe dugott nádszálat lengetett, mi meg tanácstalan tünődve vártunk. Nem hosszan. Gyorsan nádbugájukat egy szűk nyilásba mártották ügyes érintéssel: láng villant az egen, majd füst felhőzte el, amit e mélytorkú gépek ökrendtek; bömbölésük a leget kibelezte szörny dörejjel, s kiszaggatván belét, csunyán okádta sátáni étkét: láncos vasgolyók mennyköveit, jegét - ez most a győztes seregre dőlt, s olyan dühvel püfölte, hogy akit ért, lábon nem állhatott, mégha szirtként is állt: alázuhant ezer angyal, arkangyal hömbölögve ezek még inkább fegyverük miatt:


Oldal 107

fegyvertelen könnyebb lett volna visszahuzódni szellem módra, tűnni-futni. Következett a fejveszett futás, hiába hagyták el zsufolt soruk. Mit tegyenek? Ha támadnak megint, csak visszaűzetnek, kettőzik a szégyen-futást, gyalázatuk tetézik; velük a pártütők újabb sora, hogy robbantson új dörgés-töltetet, s még jobban borzadnak a fejveszett futástól. Látja zavarunk a Sátán, s gúnyosan mondja cimboráinak: „Mért nem jönnek e büszke győztesek? Elébb kérkedve jöttek. És ha most nyílt szívvel, homlokkal fogadjuk őket (többet mit tehetnénk?), s elébük adjuk békefeltételünk, ime mást akarnak, bolond bakugrásokkal elszaladnak. Táncolni szottyant kedvük? Táncnak ez bohócos kissé s túl vad is. Talán a kínált békén ujongnak? Azt gyanítom, 167 (583-619) ha ismét hallanák javaslatunk, az őket gyors döntésre ösztökélné." Mókázva licitált rá Béliál: „Nyomósak voltak békepontjaink, vezér, és hathatósak, magvasak. Mint észlelhetjük: mind tünődik és sok megtántorult. Ki komolyan veszi, kell, hogy tetőtől talpig értse is. Ha meg nem érti, ott a ráadás, mutatja majd: tótágast áll az ellen." Így szórakoztak csúfolódva ők. Nem volt szemernyi kételyük sem a sikerben. Úgy remélték, könnyü már az Örök Úrral harcot állniuk, mennydörgését gunyolták és nevették hadseregét. Ez tétovázva állt. De nem sokáig. Vad düh szállt beléjük, fegyvert szerzett nekik, hogy e pokol gazsággal szembeszálljanak. Legott (ime Isten minő erényt, erőt plántált angyalhadába!) elhajítva fegyverüket, röpültek a hegyekre (a bércek, völgyek édes változása a Földön itt: a Menny utánzata!), libbentek, mint a ménküvillanás, s alapjaiktól ellazítva, döntve, a hegyeket föltépték terheikkel: vadont, ormot bozontjánál emelve, szirtet, vizet kezükben vonszva mind...


Oldal 108

Ámulat rázta meg a lázadókat, és rémület, mert látták: jön feléjük borzalmasan a fölfordult hegyek alapja. S látták, mint borítja el az átkozott gépek hármas sorát, minden reményüket a hegykolonc. Rájuk került sor: teljes szirtfokok 168 (620-655) szálltak fejüknek, mély sötétbe vonva egük, s egész hadakat temettek el. Romlásukat növelte fegyverük: összehúzódva tagjaikba szúrt, enyhíthetetlen kínt és jajt facsarva. Hosszan vergődtek lenn a föld alatt, míg kikecmeregtek börtönükbül ők, fény-tiszta szellemek (csak hajdanán voltak tiszták - most bűnbe súlyosultak). A példát utánozva maradékuk a dombokat szaggatja. így a légben hegy hegynek csattan innen, onnan is egymásra szórva szörnyű lendülettel; csatáznak árny-sötétben föld alatt. Pokoli zaj! Játék a háború e vészhez képest! Iszonyú kavargás kél kavargásra halmozódva. Ronccsá lett volna mind a Menny, rommal borítva, ha a Mindenható, ki fenn az Égben a szentélyében ül, nem látta volna – mérlegelvén a dolgok összeségét e zűrt előre, és nem hagyta volna, így töltve bé magasztos szándokát, hogy Fölkent Sarja, ő vegyen boszút ellenein, s nyilvánvaló legyen: minden Erő fiára szállt. Fiához, trónja örököséhez így beszélt: „Dicsőségem tükörmása, szerelmes fiam, kinek orcáin látható a láthatatlan: isten-lényegem, s kinek kezével terveim betöltöm. Másod-mindenható! Két napja múlt, kettő - mint számitunk Mennyben napot -, mióta Michael s erői mentek megtörni a lázadót. Nyilván kemény volt harcuk, hogyha két íly fegyveres 169 (656-691) csap össze, mert magukra hagytam őket. Tudod, mindet egyenlőnek szereztem, kivéve, mit változtatott a bűn, de felfüggesztve még itéletem nem hat, s örökre dúlna háborújuk. Így nem születne döntés. Az emésztő háboru véghez vitte, mit tehet, és őrjöngésig féket engedett, és fegyverül hegyet dobált, az Égben


Oldal 109

barbár romlást hozott mindenkire. Elmúlt a két nap. Harmadik tiéd! Neked rendeltem; ezért tűrtem eddig, hogy e harcnak te szegj véget, hiszen csak te vagy képes rá, s legyen tiéd a dicsőség! Benned oly erényt, kegyet plántáltam, hogy Pokolban, Égben is mindenki vallja: példátlan hatalmad. S úgy kormányoztam e veszett tusát, a vak is lássa: legméltóbb te vagy hogy mindeneknek örökösse légy, felkent királya érdem, jog szerint. Atyád hatalmában te legerősebb, szállj szekerembe, s úgy hajtsd tűzkerekét hogy rendüljön a Menny; vidd íjamat, mennykövemet, mindenható erőmet, övezd erős csipődre kardomat. A Sötét sarjait kergesd ki a mennyei tájakról a lenti Mélybe! Ha tetszik, ott tanulják meg gyülölni Istent, és fölkentjét, a Messiást!" Szólt és fiára árasztotta teljes fényét, és ő arcán fölfogta Atyja teljességét kimondhatatlanul. És a fiú-Istenfő így felelt: „Égi trónok Legfőbbje, ó, Atyám! Legszentebb, legjobb, Te! Mindig fiad dicsőségét kerested, s én tiédet. Méltán dicsőségemnek azt tekintem, felmagasztaltatásomnak, gyönyörnek, ha örömödre teljesülve látod bennem kivánságod - hisz üdvöm ez. A kormánypálcát tőled átveszem, s boldogan nyújtom vissza végül is, ha minden leszel mindenben, én tebenned örökre, s bennem mind, kiket szeretsz. De kit gyűlölsz, azt gyűlölöm; dühöd felölthetem, mint enyheséged is, hisz mindenben másod vagyok; erőddel fölfegyverezve a Mennyet megveszem e pártütőktül, és leűzöm őket megkészitett gonosz lakukba, az Éj s a nem haló Féreg láncára, mert méltatlan lázadtak föl ellened, kinek szavát követni teljes üdv. Akkor majd szentjeid elkülönülve tisztátlantól, övezve szent hegyed, szívből jövő zsoltárt zengnek Neked, s velük vezérük, én, magasztalást!"

170 (692-727)

Szólt, s jogarára ráhajolva fölkelt a Magasztos jobbja mellől, hol pihent. John Milton: Elveszett Paradicsom

Oldal 110

A harmadik szentelt nap fölpitymallott a hajnalégen... Forgószél-dörejjel száguld elő az Atyja hintaja, lángot lövell kerék kerékbe, senki nem vonssza: űzi önnön szelleme; négy-csuda-arcu négy kherúb kiséri, testüket, szárnyukat csillag-szemek lepik be sűrün, és berill szemek a kerekeket, s köztük futótüzek; fejük fölött kristály-ívboltozat, rajt zafír trónus, min szines szivárványs borostyánkő-intarzia ragyog. Fölszökken rá isteni alkotásu 171 (728-764) sugár Urim -, teljes fegyverzetében, jobbján ül a sas-szárnyu Győzelem, íja mellette csüng s tegezze, mely megrakva hármas-nyílu mennykövekkel, körötte vad füstfelleg gomolyog, marakvó lángnyelvek, szörnyű sziporkák. Mögötte jár ezerszer tízezer szent, jötte messze sugárzik, húszezer harckocsija Istennek (számukat így hallottam) kiséri kétfelől. Kherúbszámyon vonul magasztosan a kristály égen, zafir trónusán; messze ragyog: először is övéi látják meg nemvárt örömtől lepetten, és fölvillan a Messiási címer, az égi jel, emelve angyaloktól. Vezérletével Michael összeszedte mindkét szárnyon övéit, összevonva egy testbe fővezérlete alá. Megkészitette útjuk isteni erő, parancsszavára helyükre tértek a kitépett hegyek: szavát fogadták. Az Ég szokott orcája földerült, s kacag üde virággal völgy, halom. Látja az ellen, konokul csak áll, erőit lázadó csatára gyűjti bolond: csalódásból csihol reményt. Lakozhat égi lényben íly hiú dac? Mi jel hasznos meggyőzni a kevélyt, vagy dacost elcsitítni míly csoda? Mi mást meggyőzne, őket megveszíti, látván az Úr dicsőségét, borúsan csak irigylik, s magas tisztére vágyva fölállnak ütközetre, sikert remélve erőszakkal, csalással, hogy az Istent s a Messiást legyűrik, vagy lebuknak a Mindenség romjába; most a végső harcba vonulnak, megvetvén a gyáva 172 (765-802) menekülést, futást. Isten Fia két kéz felől álló hadának így szól:


Oldal 111

"Álljatok, szentek, fénysorokban itt, fegyveresek! E nap ne küzdjetek! Hivek voltatok harcotokban, Isten szerettei, nem gyávák szent ügyében. Amint a szót vettétek: győzhetetlen úgy víttatok, de más kezekre vár ez átok-csürhe büntetése. Az az Istené, vagy akire átruházza: e nap müvéhez nem rendeltetett szám, sokaság. Csak álljatok figyelve, Isten dühét miként árasztja ki általam e gazokra. Engemet, nem titeket néztek le ők irigyen; mérgük ellenem kelt föl, mert Atyám, kié a Mennyben hatalom, dicsőség, fölmagasztalt akarata szerint ezért rám bízta büntetésüket: kapják meg, mire vágytak, hogy velem csatát kisértsenek, s hogy ki erősebb, megtudják: mind-e ők, vagy én magamban. Erővel mérnek mindent, más erényben nem is vetélkednek, bánják is ők, ki különb náluk; én sem alázkodom le, hogy másban küzdjek vélük, mint erőben." Így szólt és arca iszonyúra vált, zordabbra, semhogy rá lehetne nézni. Ellenségére robban mérgesen. A négy kitárja rémes árnyu-, összefüggő csillagos szárnyait, robognak a zord szekér kerékei, miként ár zubogó zajja, vagy sereg. Rohan egyenest istentelen ellenére éjkomoran. A lángkerék alatt a szilárd mennybolt is beléremeg, 173 (803-838) csak Isten trónja nem. Beront közéjük, jobbján fogja tizezer mennykövét, velük előre csördít, lelküket hogy megsebezze. Ámulatba esnek, ellenállásuk, merszük odalett, esik-potyog hiába-fegyverük. Átszáguld a leteritett szeráfok pajzsán, sisakján, sisakos fején, kik óhajtják: bár hullnának hegyek rájuk megint, rejtvén őket dühétől. Épp íly orkánzón hullnak kétfelől nyilai most a négyarcú szemekkel hintett négytől s az élő, számtalan csillagszem-csillagozta négy keréktől. Egy szellem hajtja őket, s mindegyik szem villámot szikráz és veszett tüzet az átkosakra, apasztva izmukat, szokott merszük kiszíva. Otthagyattak


Oldal 112

esett-, kimerült-, vert-lélektelen. Fél-erejét se árasztotta rájuk, félúton fogta vissza mennykövét, nem vágyva ölni őket, csak a Mennyből kiirtani. Az eltiportakat föltámogatja, s összeűzi őket, mint riadt kecske, juhnyájat: maga előtt terelve, űzi fúriákkal, az Ég határához s kristályfalához az begördülve tágra tárul, és a puszta űrbe mély kutat bocsát le. E látványtól iszonnyal visszahőköl mind. Hátulról még szörnyebb űzi őket: le az Égből hanyatt-homlok bukóznak, le a mélyig - örök düh ég utánuk. Pokol hall szörnyü zajt és látja, hogy Ég szakad romba Égtől - futna már elszörnyedten, ha sötét alapjait Sors nem fundálta volna mélyre, túl zord láncra vervén. Kilenc nap esnek ők; a tátongó Zűr üvölt, és tízszeres zavart érez, amint zuhannak örvény fejetlenségen át, esésük úgy betölti rommal. Ásitó Pokol benyeli őket és rájuk borul. Pokol méltó lakuk, kiolthatatlan tüzével rakva, kín és jaj hóna. A megkönnyebbült Ég ujong, fala helyére gördülvén bezárja rését.

174 (839-875)

Ellen üzéséből, egyedüli győztes, szekerével megtért a Messiás. Nagyságos tetteinek szemtanúi, kik eddig szótlan álltak, szentjei köszöntendő ujongva közelednek pálmaágak árnyában, mind a Rendek zsolozsmával zengik királyukat, a győztes Örököst, Fiút, kinek adatott minden uralom, hiszen legméltóbb rá. Ő diadalmenetben száll a Mennyben a fennen trónoló szent Atya udvarába, templomába, hol dicsőségbe Isten béfogadja, s az üdvösség jobbján pihen dicsőn. Földi dolgokhoz mérve mennybelit mert kérted, hogy tanulj abból, mi elmult -, kinyilatkoztattam mindazt, mely különben rejtve maradott volna embereknek: a zord viszályt, a háborút az Égben angyalok közt s a túlmagasba vágyók mélybe-hulltát, kik föltámadtak a Sátánnal. Ő irigyli helyzeted most,


Oldal 113

s fondorkodik, miképp hajlítson el az engedelmességtől, hogy megosszd az Üdvtől megrabolva büntetését vele, az örök szenvedést. Neki ez volna minden vígasza, boszúja, 175 (876-912) a legmagasb Király iránt kihívás, hogy átruházza rád gyötrelmeit. De csábitásának ne hajts fület! Intsd az esendőbbet! Fordítsd javadra, hogy hallottad, mi szörnyü a lázadás gyümölcse. Ők állhattak volna híven, s elestek. Emlékezz, s remegd a bűnt! 176 (913-919)


Oldal 114

VII. könyv Summázat Rafael Ádám kérésére elmondja, miképpen és miért teremtődött kezdetben e Világ: Isten, miután a Sátánt és Angyalait kiűzte az Égből, kinyilatkoztatja, hogy örömest teremt egy új Világot és másfajta teremtményeket, kik abban laknának; kiküldi Fiát dicsőségben és angyali kísérettel, hogy Ő vigye végbe a teremtés művét hat nap alatt; minek beteljesülését himnuszokkal ünneplik az Angyalok, és a Fiú újra fölszáll a Mennyekbe. [178] Jövel Mennyből Uránia, ha e neven méltán hívlak, kinek isteni szavát hallván az Olympus felé Pegasusnál is magasabbra szállok. Nem a nevet - jelentését hivom. Nem vagy a kilenc múzsa egyike, s nem laksz az Olympos csucsán, de Égben előbb születtél, mielőtt hegyek lettek volna, s kibuggyant volna forrás; az örök Bölcseséggel társalogtál nénéd ő -, s véle a Mindenható Atyának zengtél, s az gyönyörködött mennybéli énekedben. Általad merészkedtem föl az Egek egébe, földi vendég, s szíttam az Ég tetőled szelíditett lehét: szülőhazámba biztonságban te vezess vissza most, szálló ménem nehogy zablátlanul mint Bellerophont, bár nem ilyen magasból – ledobjon, és az alae-i rétre essek, és elfeledve kódorogjak ott. Témám felét még nem daloltam, ám a látható szféra szűk határain, sark fölé nem ragadva, földön állva, halandó hangon biztosabb dalom; nem lett néma, bár sok rossz napot megértem, sok rossz nap buktattatott el és gonosz nyelv, éjben, midőn körülvett száz veszély, magánosan - de mégse: álmaimban éjjel te látogatsz meg, vagy ha reggel vöröslik keleten. Vezesd dalom, Uránia: bár kevesen, de hallják! Távoztasd tőlem Bacchus s cimborái barbár zsivaját s a csordát is, amely a thrák költőt széttépte Rhodopén, hol erdő, szirt fülelt büvös dalára, míg hárfaszó, dal dáridóba fúlt, s nem oltalmazhatta meg fiát a Múzsa. 179 (1-38) Te így ne hagyd el, ki hozzád eseng te égi lény vagy - a Múzsa légi álom. Mondd, istennő, mi lett, hogy Rafael, a jó arkangyal Ádámot meginté


Oldal 115

az árulók estével: óvakodjék az árulástól, nehogy az legyen vele s fajával, ami végbement az Égben a pártütőkkel; óva inté: a tiltott fa gyümölcséhez ne érjen, s ne szegjék meg az egyetlen parancsot, mit teljesítni könnyü, hisz szabad a választás oly sok gyümölcs között, min – bármily csapongó étvágyuk - vigadhat. E szóra Évával együtt fülelt csodálattal, mélyen tünődve, hallván furcsa, fenséges dolgokról, melyek fölfoghatatlanok: mint gyűlölet a Mennyben, harcok oly közel az Úr békéjéhez, viszály! De a Rossz hamar visszaüzetve most azokra zúdul, mint ár, kiktől fakadt, hisz képtelen az üdvvel összeférni. Így szivéből Ádám a kétkedést kiűzte. Vágyott még bűntelen -, hogy tudja mind, ami rá tartozik: a látható világ, Föld, Ég mint lőn, mikor, miért, mi okból; az Édenen belül, kivül mi történt, mire nem emlékezhet még - miként az, ki alig csillapítva szomjuságát, csermelyt keres, s hogy hallja csobbanását, megint szomjas. Vendégét kérdezi: „Fülnek csodás, magasztos dolgokat tártál föl, mik világunktól elütnek, égi Tolmács! Isten kegyelme küldött az Empyreumból, hogy még időben óvjon attól, mi vesztünk hozza, ha 180 (39-74) nem ismerjük, s mit emberész nem ér föl; miért az örök Jónak halhatatlan hálával tartozunk, és megfogadjuk intését ünnepélyesen: magasztos parancsát tartjuk, hisz avégre lettünk. De már ha méltóztttál nyájasan okulságunkra részeltetni minket oly tárgyban, mit nem ér föl emberész, s mit tudatni a legfőbb Bölcseségnek tetszett - méltóztassál leszállni lejjebb, s elmondani, mit tudni nem kevésbé hasznunkra lesz: mint támadott az Ég, mit oly magasban látunk, s számtalan mozgó tüzekkel ékes, és a lég, mely minden teret betölt, és messze árad a szirmos Földet átölelve; míly ok serkenté Alkotónkat szent, örök nyugalmában, hogy épitkezzen így a Zűrben utólag - s míly hamar bevégzé kezdett müvét! -, ha nem tilos kitárnod,


Oldal 116

mit kérdezünk, nem hogy az ő örök uralma titkait kutassuk, ám így értvén, szebben magasztaljuk müvét. S bár már a Nap alábocsátkozóban: sok útja van, hisz még fenn jár az Égen szavadtól visszatartva, mit ha hall, még tovább is fönn időz, hogy értse tőled keletkeztét, s hogy a Természet miként támadt a láthatatlan mélybül, és ha a Hold meg az esti csillag fut korán, hogy szavad fülelje - csöndet hint az est, s fülét hajtja feléd az álom ébren, vagy ha nem, elparancsoljuk, dalod míg be nem végzed, s hajnalra elbocsátunk." Magas vendégét így kérlelte Ádám, s az istenképmás-angyal így felelt: 181 (75-110) „Vigyázva tett kérésed teljesüljön! Ámbár elmondani mindenható müvét angyal szava, nyelve képes-e, s felfogni emberszív? De mit fölérhetsz, s javadra munkál, hogy dicsérd a Mestert, s boldogabbá tegyen, nem lesz füledtől megvonva. Mert Istentől oly parancsot vettem: tudás-szomjadnak megfeleljek korlátok közt, miken fölül ne kérdezz, s abban se sántikálj, hogy önerődből föltársz oly titkot, mit a láthatatlan Mindentudó király vak éjbe vont, hogy meg ne tudja senki Földön, Égen marad elég kutatni érdemes tárgy. Tudás is, mint az étel, azt kivánja: az étvágynak szabjunk határt, s a mércét tudjuk, mit bír fölfogni ész - a bőség túlterheli: a bölcsesség leszen bolondsággá, s mint étel, szélbeszáll. Tudd, miután az Égből Lucifer (mert így nevezd - az angyalok karában legfénylőbb csillag volt a csillagok közt) lángoló légióival lehullt helyére, s visszatért a nagy Fiú szentjeivel, győzvén - figyelte trónján ülvén az örök Mindenható Atya sokadalmukat, s fiához így beszélt: »Végül is a gyülölt Ellen leomlott. Hitte: mindenki föllázad vele s velük megkaparintja itt a végső Isten elérhetetlen székhelyét, kiűzve onnan minket; árulásba kergített sokakat, kiknek helye nincs itt többé, de sokkal számosabban kitartottak. Népes maradt az Ég, John Milton: Elveszett Paradicsom

Oldal 117

maradt sok birtokossa tág honának, 182 (111-146) s betöltik magas templomát magasztos zertartásban, köteles tisztelettel. Habár bajt tőn, ne kérkedjék szive, hogy megfogyatta már az Ég lakóit, mit ő káromnak vélt bolondul, ám én megorvosolhatom - ha veszteség, mit szándékkal veszítek -: perc alatt szerzek másik világot s rajt lakónak egy emberből temérdekek faját, mígnem fölhágva érdem lépcsein, maguknak nyitnak ide útat ők, az engedelmesség-próbát kiállva, s a Föld Éggé lesz, Földdé lesz az Ég, egy királyság, egy végtelen vidámság. Itt, Ég-erők, lakozzatok vigan, s te, Igém, egyszülött sarjam - általad teremtem ezt! - csak szólj, s betöltetik; imé veled adom beárnyaló szellememet s erőmet, menj, parancsold a Mélynek: légyen Ég és Föld szabott határok közt. A Mély határtalan, mert én töltöm be azt, s nem űr a tér. Magam nem korlátozva, meghuzódom, s nem öntöm szét szivem, amely szabad, hogy hasson, vagy se; mert rajtam nem úr Szükség, és Sors! Akaratom a Végzet!« Szólt a Mindenható, s amit beszélt, betölti az Istenfiú-Ige. Hirtelenebbek Isten művei mozgásnál és időnél, ám az ember fülének csak beszéddel mondhatók, s csak úgy, hogy fölfoghassa földi ész. Az Églakók örültek diadallal, hallván a nagy Mindenható parancsát. Zengték: »Dicsőség Istennek, s a leendő embernek jószándék, s lakának Béke! Dicsőség Néki, kinek jogos boszúja elűzte a Gonoszt szine elől s az igazak tanyáiból. Dicséret legyen Neki, hisz bölcsesége ím gonoszból jót szerzett, s különb nemet hozand az álnok szellemek üres helyébe, s onnan záporozza minden világra, korra végtelen szerelmét!«

183 (147-183)

A Rendek így daloltak. A Fiú a nagy vállalkozásra megjelent, felövezve minden hatalommal és istenfenség-sugárral ékesen: fényeskedett orcáján végtelen szeretet, bölcseség - az Atyja képe.


Oldal 118

Kocsiját kiséri számtalan kherúb, szeráf, hatalom, trónus és erény, és szárnyas szellemek, szárnyas kocsik Isten szertárából, hol miriádszám két érchegy közt régóta készen álltak ünnepre fölszerelve, sok égi jármű, ha kell. Maguktól jöttek most elő: uruk hasznára bennük lélek élt. Az Ég kitárta arany sarkokon zenélve forgó ajtait, hogy a győztes Királyt kiküldje, és erős igéivel teremtsen új világot. Az Ég-porondon álltak és a partról nézték a mérhetetlen űrt, amely tombolt, miként a tenger, zord sötét volt, fenekestül fölforgatták dühödt szelek s Eget-vivó hullámhegyek,hogy a központtal a sarkot egybemossák. »Csönd, háborgó hullám, légy veszteg, Űr!« - szólt a Mindent-szerző Szó. - »Szünjék viszálytok!« S nem állt, de a kherúbok szárnyain Isten-fenség-övezve szállt belé a Zűrbe és a nem fogant világba. 184 (184-219) Hallá szavát a Zűr, s követte őt egész sugár-uszálya, hogy figyelje az alkotást, hatalma szent csodáit. A lángkerekek megálltak, ő kezébe vevé az arany kompasszt, mely az Úr örök tárában készen állt, hogy e Mindent s a teremtményeket megírja. Egyik szárát a középpontba döfte, másikát körűlforgatá a zord ködűrön, s beszélt: »Eddig terjed határod, itt van, Világ, legyen ez kerűleted!« Mennyet, Földet eképp szerzett az Úr, üres, formátlan anyagot: vak éj volt a Mélységnek színén, de Szelleme kiterjeszté a vízi csönd fölé szülő szárnyát, és éltető erényt s meleget öntött a folyó anyagba, s leszállatá az életellenes hideg, korom, pokoli salakot; öntött, csatolt hasonlóhoz hasonlót, más helyre küldve a többit, szőtt leget közéjük, és kifüggeszté középre a Földet, a magát egyensulyozót. »Legyen Fény!« - Isten szólt, s szökellt a Mélyből étheri fény, első dolog, szűzi őslényeg, keleti szülőhelyéről kezdett vonulni izzó ködgolyóban a léghomályon át (nem volt a Nap még!),


Oldal 119

s felhősátorban múlatott időt. És látta Isten: jó a fény, s e fényt egy félgömbbel leválasztotta a sötéttül, és nevezte napnak és a sötétet éjnek. S lőn az este, reggel: első nap. Zsoltár, ünnep nélkül ezt nem hagyta az égi Kar, mely látta, fény támadt gomolyként a sötét öléből. Ég s Föld születésenapja! Szent örömszó töltötte bé a Minden gömb-ürét; s dicsérték arany hárfapöngetéssel Istent s müvét. Dicsérték Alkotónak, hogy első hajnal, első este volt.

185 (220-256)

»Kiterjesztett erősség légyen a vizek között« - szólt - »és rekessze el vizektől a vizet!« S csinált az Isten boltozatot, eszményi tiszta, tág és áttetsző leget, mely körben ömlik a nagy gömb végső homorúlatáig, erős, biztos határt, mely elrekeszti a fölszini s alanti vizeket. Mert a Világot, mint a Földet is, csöndes, körülfolyó vizek közé plántálta kristály óceánba; messze távoztatá a Zűr zengő kavarcsát, hogy szélsőségei a Mű egészét ne rontsák, és e boltot hívta Égnek. Est-hajnal kar dalolt e másnapon. Megkészült már a Föld, de a vizek méhében gubbasztott, mint zsenge magzat; nem látszott még; arcán sík óceán honolt, nem lomha, hisz cirógatá gömbjét meleg, fogantató nyirokkal, foganni serkentvén az Ősanyát, s betöltve élet-nedvvel; szólt az Úr: »Gyűljetek egybe. Ég alatti vizek, egy helyre, hogy megtessék mind a száraz!« Megtetszenek legott roppant hegyek: széles, csupasz hátuk kipúpozódik fellegekig, a csúcsuk égre száll, s ahogy dagadnak, épp oly mélyre süllyed a széles, mély, üres talaj, vizek fogadó ágya - abba csorg a víz vigan rohanva, hömbölögve, mint száraz porban, cseppek golyók gyanánt, 186 (257-292) más részük kristály-fallá, szirtgerinccé áll föl röptében; tenni a nagy parancsot így szállt az ár, mint trombiták szavára hadak (hadakról hallottál elébb) futnak a zászlajukhoz - így a vizek bandái: hullám görg hullámra, merre


Oldal 120

utat lel: meredélyről zengve-rontva, sikon csöndben; nem áll ellen neki szirt, domb, mert föld alatt, avagy kigyózva órjás kanyarral útjait leli, porhanyó sárba medret ásva könnyen, míg nem parancsolt száradást a földnek Isten, csak ott nem, hol ma folynak a folyók, vonszolva víz-uszályukat. A szárazt hívta földnek, a vizek gyűlt sokaságát tengernek, s midőn látta, hogy jó, mondá: »Hozzon a föld zöldellő fűvet, maghozó növényt, fákat, fajuk szerint gyümölcshozókat, mikben legyen az ő magvuk a földön.« Alig kimondta, ím a puszta föld eddig kopár, csupasz, vad, éktelen – zsenge füvet hoz, melynek zöld haja orcáját bájos zölddel vonja be. Sokfajta lomb-növényi hoz, mik legott virágba tárják tarka színeik, s a föld jó illatú keblét vidítják; alig nyíltak, fürtös borág virágzik szagos tök kúszik, csatasorba áll a búzaszár s az alacsony bokor, s cserje göndör hajukkal egybeszőve; táncra kelnek magasztos fák, gyümölcstől roskadó vagy virággal gyöngyözött ágaik föllökik; erdő koszorúzza a dombot, cserjekóc a völgyet és forrást, folyót szegélyezi, s a Föld most Égnek tünik: lakhatnák istenek 187 (293-329) bolyongnának időzve boldogan szent árny-ligetjein, habár az Úr még nem szórt esőt a földre, nem kapálta ember - nem volt. A földből pára szállt, beharmatozva a talajt s a rét minden füvét, amit az Úr teremtett, s minden növényt, mielőtt kinőtt a földből zöld szárán. Jó ez - látta Isten és lőn reggel, este harmadik napon. És szólt az Úr: »Legyenek világosító testek az Égbolton, hogy elrekesszék napot az éjtül, s légyenek jeléül az éveknek, napoknak, évszakoknak, és fényeskedjenek, mint rendelem szolgálatuk az Ég ivén: a Földnek fényt hintsenek!« Ez is beteljesült. És szerze Isten két világosítót ember hasznára - óriást, a nagyobbat hogy nappal fénylenék, s fölváltva éjjel a kisebb; csillagokat is csinált,


Oldal 121

majd tette mind az égi gömbre, hogy világítsák a Földet, s váltakozva vezérei lennének napnak, éjnek, s a sötéttől leválasszák a fényt. Művét szemlélve Isten látta: jó. Az égi testek közzül a Napot, az órjás gömböt alkotá először: bár éther-test, elébb még fénytelen volt; aztán a Holdat és a csillagok minden rendjét, s a Mennyet bévetette velük földként; a fény nagyobb felét fellegsátrábul áttevé a Nap gömbjébe, mely szivacsos volt, hogy a híg fényt fölszívja, s hogy magábazárja a gyűlt tüzet, szilárd - kastélya fénynek. Mint kúthoz, hozzá gyűlnek csillagok, s arany vödörrel fényt merítenek itt aranyozza szarvait Venus -, saját kicsiny fényük növelgetik mártódva benne, őt tükrözve; távol ember szemétül, látszanak paránynak. Keleten tünt föl a nappal királya, a győztes lámpa, és sugárba vonta a látókört, vigan befutva útját az Ég magas ösvényein; előtte táncolt a szürke Hajnal s a Pleiasok édes sugárzással. Kisebb tüzű Hold, a Nap tükre, tűnt föl átellenben nyugaton; tőle kölcsönözte fényét telt arca - más sugárt e helyzete nem kér, a távot tartja mégis estig, majd megpördül az Ég-tengely körül, és keleten ragyog fel, és uralmát megosztja csöndesebb ezernyi fénnyel, ezernyi csillaggal, mik a fél egen látszódnak csillogón; kelő, tünő szikrákkal most először koronázta gyöngy reggel, est a negyedik napot.

188 (330-366)

És Isten szólt: »A vizek hozzanak dús ikrából tömeg, lelkes halat; madarak szálljanak a föld felett, nyílt égbolton szárnyuk-fitogtatók!« S teremte Isten cetet, minden élő lelket, hüllőt, mik fajaik szerint benyüzsgik a vizet, s fajuk szerint minden szárnyast, és látván: jók ezek, megáldta őket: »Sokasodjatok, töltsetek bé tengert, tavat, vizet! Támadjanak sok repdesők a földön!« Tavakban, tenger öblein, szorosban nyüzsög halaknak számtalan raja: uszonyokkal, csillámló pikkelyekkel


Oldal 122

áthussan zöld hullám alatt, a tengert zátonyosítva; párban, egyedül 189 (367-403) legelik a hinárt, bolyonganak korall-ág-ligetekben, villanón cikázva a napnak mutatják arannyal beszőtt ruhájukat, s pihenve gyöngykagylóban nyirkos tápukat lesik, vagy vadásznak szirt alatt páncélosan. Sima vizen cicáz a fóka és a görbedt delfin, tohonya testesek fetrengnek, s szörny mozgásuk fölkavarja az óceánt; az élők legnagyobbja: Leviathán mint szirtfok úgy magaslik elő a mélyből - alszik épp vagy úszik? -, szárazföldnek tünik, kopoltyuin tengert benyel, s kilövelli orrlukán. Kikölti már a langy mocsár-odú számtalan magzatát a sok tojásból, mely finoman fölpattan és kibúj a pőre fióka; tollasul hamar, tollát simítja, fölrepül magasba, víjog s a földet megveti - csapatja úgy vész felhőbe. Szirt-, cédrus-csucsokra rakja fészkét a gólya és a sas. Ezek szállnak magukban, míg azok bölcsen csoportban ékalakba' szállnak, s az évszakokat értve végezik lég-vonulásukat tenger fölött repülve, szálltuk - szárnyuk-váltogatva – könnyítik. Így hajóz a bölcs daru széltől vitetve évi vándorútján. Számtalan szárny-legyezve leng a lég. Ágról ágra szökik a csöpp madár, erdőt dallal zsondítva, tarka szárnyát kitárva estig; ünnep csalogánya nem szűnik csatinázni, zengi édes dalát egész éjt. Mások ezüst tavon, folyókon fürdetik pihés bögyük. Nyakát tekerve, hószin szárnyai burkában gőgösen hajóz a hattyú, 190 (404-441) fenséggel evez lába; a tavat elhagyja néha, szétmeresztve tollát toronylón égbe száll. Mások a földön sétálnak bizton: tarajos kakas, mely órát csöndít a csöndbe harsonáján, s a páva, melynek éke szép szivárványszinű, csillagszemű uszálya. Megtelt halakkal a víz, a lég is szárnyasokkal. Ötödik nap - ünnepli este, reggel. A Teremtés hatodik és utolsó napja fölvirradt esti-reggeli hárfaszóval: »A föld teremjen élő


Oldal 123

lelket, barmot az ő nemük szerint s csuszómászókat!« Engedett a föld, dús méhét megnyitá, s szült számtalan tökéletes formájú és tagú felnőtt élőlényt; földből fölszökell mint vackáról, hol megbuvik, a vad: erdőn, bozót-, páfrány alatt, odúban párban kel, és a fák között bolyong zöld réteken, mezőkőn a barom; ez ritka és magányos, az csoportban legel és csordaszám szökik elő. Füves göröngy szülötte: rőt oroszlán félig kibújt - farát hogy szabadítsa, nyujtózik, s mint ki láncát törte, ugrik, foltos sörényét rázza már. Az onka, párduc, tigris emelkedik vakondként, s kupacba szórja föl a földrögöt; emeli föl a föld alól agancsos fejét a szarvas; nagy nehezen tolakszik elő a behemót, a föld legórjásb szülötte a sárból otrombán; növényként bújnak ki gyapjas, bégető barik; föld s tenger közt nem tud választani pikkelyes krokodil és víziló. Minden csuszómászó egyszerre támad, 191 (442-478) kukac, bogár: szárnyként lebegtetik legyezőik ezek, s bár csöpp, de arányos tagjaikat a nyár arany-biborral, kékkel, zölddel beszőtt egyenruhája födi; azok hosszuk vonszák fonálként, beírják a földet kanyarjaikkal nem mind kicsik: vannak kigyók, csodás nagy hosszu testesek, gyürűkbe fontak és szárnyasak. Elébb a zsugori kis hangya bújt ki, mely gondoskodik jövőről, és kis testben nagy szivet hord: jövő egyenlőségre példakép tán: köznép tömegjét egyesíti. Rajban a nőstényméh bozsong, etetve dúsan here-himét; viasz-cellákat épít betöltve mézzel. A többi számtalan, természetük tudod, hiszen te adtál nevet nekik - ismételnem minek! Ismered a kigyót, legfondorabb lényét a rétnek: néha óriás, réz-szeme és bozontja iszonyat. Neked nem árt, szavadnak engedelmes. Dicsőségben sugározott az Ég, s forgott, amint az Első mozditó elsőt pördített rajta. A Föld csodás kész köntösében édesen kacag. Légben, földön, vízen nyüzsög madár, hal,


Oldal 124

vad, és a hatod napnak híja van még. A mestermű hiányzik, mindezek végcélja: lény, amely nem görnyedő s botor, mint más teremtmény, ám az Ész szentségével megáldva, termetét fölegyenesítheti, s derűs szemével, magát ismerve, délcegen a többit vezetheti. Nagylelkü, szól az Éggel, de vallja hálásan: a jó reá onnét zuhog. Szivét, szavát, szemét 192 (479-515) jámborul oda szegzi, hogy imádja Istent, a legfőbbet, ki főmüvéül alkotta őt. Im a Mindenható örök Atya (hol nincsen ő jelen?) Fiához hallhatóan így beszélt: »Teremtsünk most embert ábrázatunkra, s hasonlatosságunkra! Légyen úr a lég madárain, tenger halán, mezők barmán, az egész földön és minden porban csuszó-mászón.« E szóval teremtett téged, ember, föld pora, ó Ádám, és orrodba bélehelte élet-léhelletét. Szerzett saját ábrázatára - Isten képe mása így lettél, élő szellem. Férfinak szerzett téged, míg nőnek asszonyod: fajtád miatt. S embernemed megáldá: »Nőj, sokasodj, és töltsd be mind a Földet, vessed lábad alá, s legyél király a lég madárain, tenger halán s mindenen, mi a Földön él, mozog!« Bárhol is alkotott, hisz a helyeknek nem adatott nevük, tudod: ide hozott e szép ligetbe, kertbe, melyet az Úr izlésre, szemre bűvölő fáival teleültetett. Neked engedte étekül minden gyümölcsük: minden van itt, amit a föld terem, végtelen változatban, ám a fáról ne tépj, amelynek ízlelése jónak s rossznak tudását szerzi! Mely napon eszel abból, meghalsz! - Ez a zsoldja! Vigyázz!! Étvágyad kormányozd, nehogy a bűn meglepjen s éji társa a Halál! 193 (516-549) Bevégezvén, végigszemlélte művét, és látta, hogy tökéletes. Lezárult a hatodik nap, reggel, este. Mégse, mig a Mester be nem fejezte dolgát, s bár fáradatlanul, nem szállt az Egek Egébe, fönti házába, hogy onnan nézze az újonnan szerzett világot,


Oldal 125

uralma gyarapodtát, trónusáról milyennek fest: jónak, szépnek, magasztos eszméjéhez illőnek. Fölvonult ujjongás közepette, angyali összhangba zengő tízezernyi hárfa hangjára, mit visszhangoz a föld, a lég (emlékszel rá, hisz hallhattad te is!) csendült az Ég, zenélt a csillagállás, megálltak a bolygók fülelve mind, míg ujjongón fölszállt a fénymenet. »Nyíljatok meg, élő, örök kapuk! Egek, bocsássátok be nagy Teremtőnk, midőn megtért dicsőn a hatnapi, világot alkotó munkáiból! Nyíljatok majd sűrűn: méltóztatik örömmel fölkeresni az igaz ember lakát, s szárnyas követjeit társalkodásra gyakran küldi el égi üdvösség közlésére!« Így dalolt fölszállva a dicső menet; az Égen át, mely kitárta fényes ajtait, ment az Úr örök lakába egyenest. Tág, széles út, pora arany, kövezetje csillag, milyennek látszanak neked a Tejút csillagai, mely Tejutat miriád porszem-csillaggal behintett övnek szemlélsz. Leszállt a Földre a hetedik est, a Nap leáldozott, s kelet felől Éj fullajtárjaként jött a szürkület. Ekkor a szent tetőre Isten Atyánk királyi trónusához (mely biztos, örök-mozdulatlan) ért a Fiú-Erő, s leült nagy Atyja mellé. Távol volt ő is láthatatlanul, bár ottmaradt (a Mindenütt-jelenlét előjoga ez!), a munkát ő vezette; Mindennek célja, alkotója, most a munkájára megpihent, s megáldta a hetedik napot, hogy megpihent. Nem csöndben ülték meg, serénykedett a hárfa, nem csitult az ünnepélyes síp, cimbalom, mézhangu orgonák, kápán, arany huron ezernyi hang lágyan hangolva, elegyítve karral vagy szólóval. Bevonja a hegyet tömjénfelhővel arany füstölő. Hat nap csodáit zengik - a Teremtést:

194 (550-586)

»Nagyok munkáid, Isten! Végtelen erőd! Mi eszme fogna föl, mi nyelv jelezne? Most nagyobb vagy, mint midőn angyaloktól tértél meg. Az napon mennyköveid dicsértek. Ám különb John Milton: Elveszett Paradicsom

Oldal 126

alkotni, mint rombolni alkotást. Ki mérkőz véled, nagy Király, ki szabhat hatalmadnak határt? Könnyen leverted a pártütők gőgös kisérletét, megdöntvén terveik, hogy álnokul hittek gyöngíteni alattvalóid elcsábitásával! Ki téged óhajt gyöngíteni, szándéka ellenére hatalmadat csak még nyilvánvalóbbnak mutatja. Fölhasználod bűneit, s még több üdvöt csiholsz belőle. Ím, tanú ez az új világ, az Ég-kapuktól nem messze, a másik Ég, kristályüveg tavon fundálva, szinte végtelen térességű, sűrű csillaggal ékes, s mindegyik csillag egy lakásra szánt világ talán - évszakjaik csupán te tudod -, s közöttük ott a Föld, az ember helye, mit az alsó óceán folyik körül - szép lakhelyük. Háromszor is boldog ember s utódja, kit az Úr így kitüntetett: képére alkotott, hogy itt lakjék, imádva őt, s viszontag uralkodjék a földön művein, vizen, legen, imádói igaz, szent faját sokasítva. S boldogabb, ha tudja üdvét, s az igazságban megmarad!« Így énekeltek, s az Empyreum zendült halelujába. A szombat ez volt. Kérésed teljesült. Azt kérdezéd, mint lett meg ez világ s a dolgok arca, s mi történt kezdettől, amelyre nem emlékezhetsz, hogy elmeséld tovább utódaidnak. Ha egyebet kivánsz még tudni, mit ember tudhat, beszélj!"

195 (587-623)

196 (624-643)


Oldal 127

VIII. könyv Summázat Ádám az Égitestek mozgása felől tudakozik; rejtélyes választ kap, s intelmet, hogy inkább egyéb, tudásra érdemesebb tárgyak után kutasson; Ádám hajlik a szóra, s mivel továbbra is tartóztatni szeretné még Rafaelt, elmeséli neki, amire csak teremtése óta visszaemlékezik: hogyan helyeztetett a Paradicsomba, miképpen folyt beszélgetése Istennel a magányról és az illő társaságról, mint lőn találkozása és egybekelése Évával; e dolgokról társalognak az Angyallal, ki végül intelmét megismételve távozik.[198] Elhallgatott az angyal, ám a hangja Ádám fülében édesen dorombolt, hogy még tovább beszélni hitte, s állt fülelve, majd hálás-ocsúdva szólt: „Köszönetül minő szolgálatot tehetnék néked egyenlőt, te égi történész, ki oly bőkezűn csitítod tudományszomjamat, s méltóztatol barátian hozzám leszállni és velem tudatni kifürkészhetetlen sok dolgot, mit csodálkozó örömmel veszek fülembe. Alkotónknak illő dicséret érte! De némi kételyem maradt, amit csupán te oldanál meg. E szép müvet, ha nézem, a Világot (Eget, Földet), s arányaik felől becslést teszek: porszem magocska csak, atom a Föld az Égbolthoz s temérdek csillagához képest, mik érthetetlen tereken át (távuk mutatja s gyors napi megtértük!) kerengni látszanak, csak hogy a Föld, e pici pötty körül derítsenek sugárt, nap-éjt, s különben - bármily nagyok - létük haszontalan; eszmélkedvén, azon csudálkozom, hogy a bölcs, fukar Természet az arányt itt hogy vétette el: hogy tékozolva oly sok nemesebb testet alkotott, sokszor nagyobbakat csupán e célra, úgy tetszik, s pályagömbjeikre nap-nap ismétlődő, veszett forgást szabott; közben a nyugvó Föld, mely könnyedebben járhatna kisebb úton, önmagánál nemesebbtől szolgálva, moccanatlan betölti célját, s kapja végtelen gyors légi útjuk fény- és hő-adóját, oly rohamét, mit szám már nem jelöl." 199 (1-37) Szólt ősatyánk, de arca megmutatta: nagy titkokon tünődik. Észrevette ezt Éva - ki közelükben ült külön -, s fenséges bájjal ültéből fölállt, majd


Oldal 128

kecsesen (ki látja vágyik rá: maradjon!) gyümölcsei, virágai közé ment, hogy nézze, mint dagad bimbó, szirom a kedves kert! Jöttére fölfakadtak, s gondozására nőttek boldogan. Nem azért ment, mintha nem volna boldog íly társalgást követve, vagy fülének túlmagas volna... Arra tartogatta e kéjt, ha Ádám szól, s ő hallja csak; férje beszédeit az angyalénál inkább szerette, vagy ha tőle kérdez: tudta, Ádám ilyenkor közbeiktat kedves kitérőket, magas vitát férji cirógatással oldva meg; száját nem csak szavaiért szerette. Hol lelünk íly szerelemben, tiszteletben eggyé lett párra ma?! Istennő-varázzsal vonult kiséretével: mint királynőt, állták körül a győztes gráciák, s minden szemekbe vágy-nyilak röpültek körüle: mind kivánták látni csak! Most Ádám kétségére Rafael jóakarattal, könnyedén felelt: "Nem feddelek, hogy így faggatsz, kutatsz. Az Ég Isten eléd tett könyve, benne olvasd csodás müvét, évszakjait, óráit, napjait, éveit tanuld! Hogy ezt elérd, mit számít, vajh az Ég vagy a Föld mozog, ha jól számítsz. A többit elrejté bölcsen a nagy Épitész ember, angyal elől, nem tárta föl titkát, hogy ne kutassa az, kinek csodálni illik. Ám ha épp akarják, 200 (38-74) fürkészhetik az Ég szerkezetét: vitára hagyta, tán csak, hogy mulasson fura eszméiken, midőn a Menny modelljét szerkesztik, s a csillagok útját kiszámítják, hogy e roppant gépet mint forgassák. Fölépitik, cserélik, csűrik, csavarják, védve látszatot: centrikus és excentrikus körökkel, epiciklusokkal róják gömbjeik gömb gömbben... Eszméidből azt gyanítom, utódaid követnek majd, s hiszed: nem szolgálhatnak fényesebb, nagyobb testek sötét kicsiknek. Ég se futhat ily útat, míg a Föld pihen, s csak ő élvez előnyt. Vedd észbe, ami nagy vagy fényes, az nem mind nemes. A Föld, habár az Éghez képest csöpp, sötét, bővelkedhet igaz javakban inkább, mint a szikkasztón perzselő Nap. Ennek


Oldal 129

erénye önmagában hasztalan, csak a földben gyümölcsöző, mi meddő sugárait fogadva fölvirul. Mégsem a Föld szolgái mind e fények, hanem a Föld lakossának, neked. Nagy az Ég tére? Hadd beszélje néked Mestere fenségét, ki íly teret alkot, s határait íly messze vonta, hogy értsd ember: nemcsak honodban élsz, de épületben, mi túl nagy hogy betöltsed; kis hajlékban lakol, s a többi tér az Alkotó céljára van, mit Ő tud. E számtalan körök sebes futását mindenható voltábul értsd, amely testi lénynek is szellemgyorsaságot adhat. Engem nem nézel lassunak, ki reggeltől épp hogy Délig az Úr lakából, a Mennyekből az Édenig röpültem, neves számmal ki nem fejezhető 201 (75-112) nagy távot. Ezt azért erősgetem, hogy lásd be, kételyed oktalan. Forog az Ég? - ezt rád hagyom, eszembe sincs állítani, mégha a földlakónak, neked látszatra úgy is van. Az Úr, hogy rejtse útját emberek szemétől, oly messze tette Földtől az Eget, hogy íly magas valókban földi szem tévelyegjen, s ne érjen el sikert. És ha a Világ központja a Nap, s a Nap valamint egymás vonzása-hajtva a bolygók körötte táncolnak más-más körökben? Vándorfutásuk föl, le, rejtekezve, előre-, visszafutva vagy megállva haton már láthatod. S ha épp a Föld a hetedik, ha állni látszik is, s három mozgást fut észrevétlenül? Mindezt vagy a szférák müvének értsd, mik rézsút, egymás ellen forganak, vagy vitasd el a mozgást a Naptul és a csillagok fölött ama láthatatlan, éjjel-nappal vadul pörögni képzelt éj-nap-gömbhéjt - amit hinned nem is kell, ha a Föld forog, vagyis keleten maga pördül nappalra, s napsugár-nem-érte oldalán éjre, míg másik felét a Nap süti. S ha épp a Föld bocsát fényt áttetsző légen át a földi holdra, csillagként nappal megvilágosítva, mint éjjel őt a Hold? S ha föld van a Holdban, mezők, lakósok? Foltjait hihetnéd felhőknek, s felhőből eső esik, s eső termést sarjaszt a lanyha földből az ottlakóknak étkül? Fölfedezhetsz


Oldal 130

egyéb Napokat Holdakkal, vegyítvén férfi- s nő-fényt - e két nem élteti a Világot, s minden bolygón ott lehet élettel együtt. Mert vitatható, hogy 202 (113-150) a Természetben íly nagy tér leledzék élő lélek nélkül, kihalt, kopár, s csak fénylenek, csak épp, hogy mindegyik gömb szemer sugárt küldjön e lakható Földre oly messziről, s visszaverődjék hozzá e fény... így van, avagy nem így... Avagy a Nap, az ég királya kel föl a Földön, vagy a Föld kel a Napon? Kezdi a Nap sugár-útját keletről vagy nyugatról csöndes körét a Föld, mely dorombolón szúny, s ártatlan forog tengelye körül, s lép egyenletesen, s az enyhe léggel téged is cipel: íly titkokkal elméd ne ingereld, hagyd Istenre, féldd őt, szolgálj neki! Más teremtményeivel, mint néki tetszik, hagyd, bárhol bármit hadd tegyen! Örülj annak, mit néked itt adott: e Kertnek s szép Évádnak! A Menny magas neked, hogy megtudd, mi megy ott végbe. Légy szerényén bölcs, és csupán a dolgoddal törődj; ne álmodj más világokról: mi lények, míly helyzetben, rangban lakoznak ott! Érd be avval, mi föltárult neked: nemcsak a Föld - a legmagasztosabb Ég!" Felelt Ádám ocsúdva kételyéből: „Elégtételt adtál, tökéletest, szűz égi Értelem, sugáros Angyal! Bonyodalmam oldva élni oktatál egyszerüen: kanyargós gondolattal ne törjem meg az édes életet, amelytől Isten parancsolta távol a gondot, hogy ne kínozzon, ha csak nem magunk keressük hiu kiváncsisággal s messzebolygó eszmékkel. Mert bolyongni hajlik az ész, a képzelet szünetlen, mig intésföl avagy tapasztalásból 203 (151-187) nem higgad: hogy nem messzi és ködös, gyakorlat-távol dolgoknak tudása a bölcseség, de köznapi dolgoké, s mi túlcsapong ezen - köd és üresség, vagy szemtelenség, s a legfontosabb dolgainkban, miket kutatni kell, ez tesz ügyetlenekké. Nos, gyerünk le e csúcsról, és alantas szárnyalással beszéljünk a hasznos, kéznél levő dolgokról - szóba esik tán olyan, mit türelmedtől kérdnem nem oktalan,


Oldal 131

s mire méltat szokott kegyed. Tudattad mint lőn, mire nem emlékezhetem most halld tőlem históriám, amit talán nem ismersz. Fenn jár még a Nap; lásd, mit eszeltem ki, csak hogy itt maradj, megkérve: vedd füledbe, mit mesélek; s remélve válaszod; mig itt ülök veled, ugy érzem, mintha Mennybe volnék, beszélgetésed édesebb fülemnek, mint pálmagyümölcs, mi éhet-szomjat olt munka után, édes nyugvás-időn azzal hamar eltöltekezhetünk, de mézéhez nem fogható isteni igéid bájából soha nem lakunk jól." Égi szelíden Rafael felelt: „Emberek őse, bájjal telve ajkad, ékesszólással nyelved; bőkezűen hintette, szép hasonmására, rád az Úr külső, belső kegyelmeit: szólsz vagy hallgatsz - varázs és báj kisér, s formálja minden szavad, moccanásod. Úgy érezzük: te földi szolgatársunk vagy, s égiek, mi boldogan kutatjuk az ember Isten-szabta útjait, hisz látjuk: méltat Isten, és velünk egyenlően szeret. Beszéld tehát el, 204 (188-224) mert távol voltam aznapon ködös, és furcsa küldetésben, a Pokolkapukhoz útban, harcinégyszögű légióban - ez volt parancs: vigyázzunk, ne szökjön onnan ellenség, spion, mig Isten alkot; nehogy íly merész kitörésen haragra gyúljon, és elegyitsen teremtést, rombolást. Nem mintha mernének dacolni véle, de mint szuverén király azért bocsát szét magas paranccsal minket, hogy fegyelmet edzzen belénk. Eltorlaszolva leltük a rémes kapukat, s lezárva szörnyen; távolból is hallottuk már a zajt: nem tánc, vagy ének hangjait, de kínét, jajét, vad őrjöngését, panaszét. Boldogan tértünk hát a fényre vissza még szombatest előtt - ez volt parancsban. De most beszélj te! Nem kisebb örömmel fülelek szódra, mint az enyémre te!" Szólt az istenképmás szavára ősünk „Mint kezdődött az ember élete? – nehéz mesélnem. Kezdetét ki tudja önmaga? Mégis vágyom, hogy veled tovább csevegjek. Mintha bódulatból


Oldal 132

ocsúdnék: halk virágokon hevertem balzsamos izzadásban, mit a Nap fölszikkasztott páráival betelve. Mennybe forgattam ámuló szemem, s bámultam csak a tág eget. Sebes ösztönös mozdulattal fölszökelltem, mintha oda indulnék; lábra álltam. Köröttem láttam völgyet és hegyet, árnyas erdőt, napszőtte síkokat, zsongó vizek áttetsző szökdelését: itt lények éltek, álltak, vagy röpültek, ágon madár csatinázott, mosolygott 205 (225-261) minden; szivemben illat és öröm! Magam kézdtem fürkészni - tagjaim: nekilendültem, nekifutamodtam rugós izületekkel, friss irammal. Nem tudtam még: ki volnék, hol, mi okból. Próbáltam szólni, s szóltam: íme nyelvem követte óhajom. Nevén neveztem, mit láttam, könnyedén. Mondtam: »Te Nap – gyöngy fény. Sugáros Föld: vidám, üde. Dombok, völgyek, erdők, folyók, sikok... Szép élő, mozgó lények, szóljatok, ha láttátok, ide miképp kerültem. Nem magamtól, egy órjás Alkotótól, ki jóságban s erőben legkülönb. Mondjátok, mint ismerjem őt, imádjam, kinek köszönhetem, hogy mozgok, élek, s magam vigabbnak érzem, mint tudom.« Mig így ujongtam, jártam, azt se tudtam, honnan szíttam első lehelletem, s láttam ez üdvös fényt - de semmi válasz; virággal szőtt, zöld árnyas partra dőltem tünődve; nyájas álom szállt reám, és gyöngéden elnyomta szunnyadó érzékeim, félszem zsibbasztva. Hittem: önkéntelen előbbi helyzetembe zuhantam vissza, semmivé fakultam. Fejemnél hirtelen álomjelenség állt meg, kinek belső feltünte szendén meggyőzte képzelésem, hogy vagyok, még élek. Úgy gondoltam, égi lény, ki így szólt: »Lakásod vár, serkenj föl, Ádám, első ember, ki számtalan tömegnek lettél ősatyja. Hívtál, itt vagyok, hogy helyedre az Üdv-kertbe vigyelek.« 206 (262-295) Ezt mondva fölemelt, s kézen fogott, simán, szinte suhanva, szinte légben, nem lépkedve vitt át vizen, mezőn egy erdős oromra - tág fensík a csúcsán; zárt, tág körében áldott fák virultak


Oldal 133

sétányokkal, lugassal, hogy sivárnak tetszett az imént látott föld. A fák gyümölcstől roskadozva, szemeim kisértették: étvágyam gerjedett, hogy szakasszak, s egyek. Ocsúdva mindent valónak láttam, mit oly elevennek árnyalt az álom; kezdtem volna újra bolyongásom, ha nem tünt volna föl kalauzom isteni tüneményként a fák között. Örömmel, félelemmel, s imádattal a lábához borultam; ő fölemelt: »Én vagyok, kit keressz« szólt nyájasan. - »Mindennek alkotója, amit magad körül, alul, fölül látsz. Neked adom ez Édent, tudd tiédnek! Gondozd, müveid, és edd gyümölcseit! E kert minden fájáról szabadon, boldog szívvel ehetsz, ne félj hiánytól, ám amelynek gyümölcse-ízlelése a jó és rossz tudását hozza meg, mit engedelmességed zálogául ültettem itt az Élet fája mellé, emlékezz, mire intelek: ne ízleld, irtózz keserves zsoldjától, eszedbe vésd: mely napon parancsomat szeged, s eszel róla, halállal halsz legott! Halandó léssz e naptól, elveszíted e boldog léted, és kiűzetel gond- és nyomor-világba!« Zordonul hirdette ki ez iszonyú tilalmát; még rémesen visszhangozik fülembe, bár rajtam áll kerülni. Ekkor újra földerült arca, s újra biztatott:

207 (296-331)

»Neked s utódaidnak nemcsak e kertet adom - az egész Földet is; bírd mint ura, s mindazt, mi rajta él: légben, vízben, szárnyast, vadat, halat! Jeléül ennek minden állatot eléd bocsátok: adj nevet nekik, és vedd ki tőlük hűség-esküjük jobbágy-sorukban. Értem ugyanezt vizilakukban a halakra is, bár őket ide nem vezethetem, mert elemüket nem cserélhetik föl a hígabb léggel.« Kettenként ime elém járult minden vad és madár; azok lesunyták hizelgőn fejük, ezek szárnyuk... S adtam nevet nekik, alkatuk megismerve istenadta villám-eszemmel. Gyorsan észrevettem:


Oldal 134

nincs köztük az, kit vágyva várok, és így mértem szólni az égi Látomáshoz: »Minek nevezzelek, ki mindeneknek, embereknek s ember fölött való lényeknek is fölötte vagy? Miképp imádjalak, Szerzője mind e Létnek és ennyi jónak, mellyel ím az embert oly bőkezűen, oly nagylelküen elhalmozod? De senki sincs, kivel megosztanám! Mi boldogságot ád e nagy magány? Ki élvez egymaga? Míly kielégülést nyer íly gyönyörből?« Szóltam merészen. A fényes Látomás még sugárzóbb mosollyal válaszolt: »Mit hívsz magánynak? Nincs a Föld s az Ég tele élő teremtményekkel, és nem parancsodra járulnak mind eléd és játszadoznak? Nyelvük, útjaik nem ismered? Ismernek téged ők, s ne vesd meg értelmük! Mulass velük, s vezesd őket! Országod épp elég tág!«

208 (332-365)

Így szólt az Úr - ez volt a rendelése, úgy látszik. Szóra kértem engedelmet, s alázatos könyörgéssel feleltem: »Szavam ne sértsen, égi szent Erő! Teremtőm, keggyel hajtsd füled szavamra! Nem tettél meg helyettesednek itt, s talpam alá nem lökted mélyen őket? Íly egyenlőtlenek közt míly közösség lehet, míly összhang, míly igaz gyönyör, mely kölcsönös kell légyen adva, véve kellő arány szerint? A nem hasonlók, ha egyik lomha, túlfeszült a másik, nem férnek össze, egymást csakhamar megutálják. Társas viszonyra vágyom: részt kapni minden ésszerű gyönyörben; nem lehet cimborája a barom embernek: ők mind a maguk fajával boldogok - nőstényével az oroszlán -, mint összeszerkesztetted párba őket. Nem társulhat barommal a madár, vagy hal madárral, ökörrel majom, legkevésbé az állattal az ember!« Mindenhatónk türelmesen felelt: »Látom, Ádám, kényes, finom szerencsét kivánsz magadnak, kiszemelve társad, s gyönyört szakítni nem kivánsz magadban. Mit gondolsz hát felőlem s helyzetemről? Úgy látod, én elég boldog vagyok


Oldal 135

örök magányomban? Társat magamhoz méltót nem lelek, egyenlőt mégkevésbé. 209 (366-401) Kit leljek csevegőtársnak, ha csak nem egy-egy lényt alkotásaim közül, kik nálam végtelen alábbvalóbbak, mint hozzád képest többi műveim.« Elhallgatott. Alázattal feleltem. »Mélységét s csúcsait örök utadnak reménytelen fölfogni emberésznek, Lények Lénye! Magad vagy a Tökély: folttalan. Nem az ember! Az korlátolt, s hasonmásával-szóltával szeretne segíteni fogyatkozásain. Sokasítanod sem kell magad, aki végtelen vagy, számok fölött az Egy! Esendőségét az ember csupán nagy számával kendőzi, és magához hasonlót szül - így sokszorozza képét, mely önmagában gyarló, és ezért kér viszontszerelmet, édes társulást. Te legjobb társat lelsz titok-valódban, magányodban nem vágyol párra, és ha tetszik, művedet bármily magasba emelheted, kivánságod szerint, s egyesülvén megistenítheted! Én társalogva nem emelhetem föl őket, s utunkban kedvem sem lelem.« Így bátorkodtam szóra, élve az adott szabadsággal, s kegyes fülekre leltem - az Isten nyájasan felelt: »Tetszett nekem, hogy megkisértselek, s látom, ismered nem csupán a barmok természetét, helyes nevén nevezve, de magad is, tükrözve szellemed: orcámat, mit nem plántáham vadakba – társaságuk nem is méltó valódhoz, okod van rá, hogy ne tessék neked; gondolkozz mindig így! Előbb szavadnál tudtam, nem jó az embernek magában, s kiket itt látsz: nem ilyen társakát szántam neked; mindez csak próba volt, hogy lássam, mint itélsz jóról, helyesről. Kit most eléd hozok, tetszik bizonnyal; másik éned, hasonmásod, segéded, s szived vágyát betölti teljesen.«

210 (402-437)

Elnémult, vagy nem hallottam, mivel legyőzte égi volta földi énem, amely sokáig állta - túlfeszítve erőit - az isten-párbeszédet, ám most, mintha egy tárgy az érzék felfogó készségét meghaladná: összeroskadt;


Oldal 136

az álomban kerestem enyhülést, amely a lét segélyszavára hullt rám, s szemem lezárta. De nyitva hagyta benső látásom képzelet-szemét, amellyel szinte önkívületben láttam alva, hol fekszem, s láttam a fénysugár-Dicsőt, ki előtt ébren álltam. Ő fölém görnyedve oldalam nyitotta, és kivett egy szív-hevétől még meleg bordát, még élet-vértől lüktetőt. Nagy volt a seb, de hirtelen betöltvén hússal, begyógyította, két kezével bordámat gyúrva. Alkotó keze alatt teremtmény támadt: mint a férfi olyan, de másnemű, s tündéri szép, hogy mind, mi szépnek tetszett ez világban, most csúfnak tűnt, vagy összegződve benne foglaltatott, tekintetébe', mely szivembe ismeretlen mézitalt csöpögtetett, s lényéből mindenekre szerelemnek s gyönyörnek lelke szállt. Eltünt, sötétben hagyva. Fölriadtam, hogy megtaláljam, vagy tüntét örökre sirassam, és lemondjak minden élvről. 211 (438-474) Reményem vesztve már, megláttam őt nem messze, mint álmomban, földiszítve mindennel, mivel csak a Föld s az Ég imádottá tehetné, ő vezette, az égi Mester: láthatatlanul, kalauzolta hangjával, tanítva szentségi nászra, házasság-szokásra. Szeme az Ég; bájjal büvölt a lépte; mozdulata: tisztesség, szerelem. Túláradó örömmel fölkiáltok: »Ez mindent jóra vált! Szavad, Teremtő, betöltötted, jóságos, bőkezű adója minden szépnek! Ám a legszebb ajándok: ő! Tőlem ne vóndd el! Érzem: csont csontomból, husomból hús, magam lelem meg benne; mert a férfiból nőtt: nő a neve! Ezért a férfi hagyja el szüleit, s ragaszkodjék nejéhez, s lesznek egy hús, egy lélek, érzelem!« Ő figyelt rám, s bár nékem adta Isten, ártatlansága, szűzi tisztasága, erénye, értékének érzete (hogy hódolón vigyék el, nem csak úgy útfélről) magát nem kinálta: visszahuzódott, hogy sóvárgottabb legyen; e bűntől-szűz természet tette, hogy engem meglátva megfordult, de én


Oldal 137

követtem, s ekkor tisztességtudóan, alázatos fenséggel engedett érveimnek. Mint hajnal úgy pirult el, s követett nászkunyhónkhoz. Fönn az Ég s a csillagok állása csak szerencsét sugárzott most; a Föld és mind a hegy üdvözletét jelezte; fölrepestek a szárnyasok; szelek, fuvallatok susogtak a vadonnak; szárnyaikról 212 (475-510) rózsa szitált, balzsam-bokorrul illat; míg nászdalt a szerelmes éjmadár nem csönditett, a dombra küldve az estcsillagot: gyujtsa a nászi lámpást. Elmondtam helyzetem, s mesém a földi boldogság zenitéhez ért, miben gyönyörködöm, s bevallom, élvezek mindent köröttem, de csak úgy, ha megvan; ha nincs: bennem nem támaszt változást, gyötrő sóvárgást - íly gyönyörnek érzem az ízlelést, látást, szaglást, gyümölcsöt, virágot, sétát, madarak dalát... Ám ő egészen más! Imádva nézem, cirógatom, itt éltem át először a furcsa szenvedélyt, megrendülést, hisz ura voltam más minden gyönyörnek rendíthetetlen - itt tudom magam csak esendőnek a Báj szemembe tűnő Varázsától nyügözve. Vagy silánynak teremtődtem, ki nem tud ellenállni íly támadásnak, vagy az oldalámból a kelleténél többet vett ki Isten. Túl széppé tette! Még nagyobb tökéllyé kivül, mint bévül. Persze, értem én, hogy a Természet szándéka szerint a Nő észben csekélyebb rendű és a fő lelki tulajdonokban is; alakja kevésbé adja vissza Alkotónk képét, s nem oly fönségesen mutatja úr-voltunkat, mit a többi lény felett nyertünk. De ha bájához járulok, magában az olyan tökéletesnek tetszik, ön-lényét híven ismerőnek, hogy amit mond, csinál: hiszem leginkább illőnek, bölcsnek, erényesnek. Ha ő jelen van, omlik a magas tudás lefokozódva, és vele vitázva, 213 (511-547) elgyávul, és bolondságnak tünik. Tekintély, ész neki hódol, mikéntha elsőnek őt szerezték volna, nem csak utóbb, alkalmasint. Egyszóval: az ész s a nemesség nagysága benne vett bájos lakást, s a fenség bűvkörét


Oldal 138

vonja köré vigyázó angyalul." Szemöldökét ráncolta Rafael: „Ne vádold a Természetet! Müvét megtette. Tedd te is, s a bölcseséghez ne légy bizalmatlan - nem is hagy el, ha őt te nem, bár rá lennél utalva, túlbecsülvén esendő lényeket, miknél magad különbnek tudhatod. Miért csodálod, mivel bűvöl el? Külsejével? Igaz, hogy szemre szép, méltó rá, hogy becézd, tiszteld, szeresd! De ne légy rabja! Mérd magadhoz őt, s itélj! Néha mindennél hasznosabb az önbecslés, ha színvalóra épül. E tudományt mennél jobban tudod, annál inkább elismer majd urának, és a valóhoz méri küllemét. Díszt nyert, hogy benne több gyönyörre lelj, fenséget, hogy szeresd, becsüld meg őt, ki lát akkor is, ha nem mutatkozol bölcsnek. S ha az emberfaj tenyészetét célzó viszony varázsát mindenen túl gyönyörnek érzed, vésd eszedbe jól: megadatott ez mindegyik baromnak, s nem volna részük benne, ha élvezése méltó volna, hogy rabbá ejtse az ember szivét, s ott szenvedélyt csiholjon. Ha társaságában olyanra lelsz, mi magasabb, vonzóbb, értelmesebb: szeresd! Csupán a szenvedélyt kerüld: nem igaz szerelem. Az megcsiszolja 214 (548- 584) az észt, a szívet gazdagítja, széke az értelem, bölcsen itél, hisz ő a létra, melyen égi szerelemhez magasztosulsz, ha testi kéjbe nem hullsz! Párod ezért nem lehetett barom." Rá Ádám kissé pironkodva szólt: „Se bármi szépnek alkotott alakja, se a nemzés, mi minden faj sajátja (habár a nászi ágyat többre tartom, s titokzatos érzéssel tisztelem!) nem gyönyörködtet úgy, mint kelleme, ezernyi bája, mely naponta száll minden szavából-tettéből, vegyítve szerelemmel s az ész nem tettetett egységéből fakadt szép szófogadással hisz lelkünk egy! A hitvesek közötti összhang drágább szememnek, mint fülemnek zenei hang. De nem nyügöz le mindez. Érzésemet föltártam néked. Lépre azért nem visz. Érzékeimbe botlik


Oldal 139

ezer különböző dolog, de mégis szabad vagyok. Az üdvöset helyeslem, s követem is. Szerelmemért te nem szidhatsz, hisz magad mondtad, Égbe visz a szerelem - egyszerre út s vezér. Ha jogos az, mit kérdezek, felelj! Szeretnek égi szellemek? S szerelmük mint élik át? Csak nézéssel? Sugárban? Ölelkezésük képzelt vagy valós?" Szerelem égi rózsaszín szinében piros mosollyal válaszolt az angyal: „Érd be azzal, hogy boldognak hihetsz minket, s szerelem nélkül nincsen üdv. Mi tiszta kéjt te testben élvezel (tisztának alkottak!), éljük mi is kiválóbban: korlátra nem lelünk 215 (585-620) hártyában, ízben, tagban. Ha ölelnek szellemek, lengébben mint lég a léggel vegyülnek egymással; tiszták, kivánva tisztákat; nincs korlátolt kapcsolásra s zükségük, mint mikor a hús a hússal, lélek lélekkel egyesül. Ne többet! Leszállt a Nap a Zöld-fokon s az Est smaragd szigetjén: távozásra int. Erős légy, üdvben élj, s szeresd először, kit úgy szeretsz, ha megteszed szavát. Kövesd parancsát! Zabolázza meg elméd a szenvedélyt, ne tégy olyat, mit nem tűrne szabad akarat! Tebenned dől el magad s minden fiad üdve, veszte! Jóhoz-hüségedben gyönyörködöm én s mind a szentek. Tarts ki! Üdvöd és veszted szabad szándékodban van adva. Bévül teljes, ne várj külső segélyre! Kisértő bűnnel állj csatát magad!" Igy szólt, s fölkelt. Ádám követte és elbúcsuzott: „Ha válni kell, eredj, égi Vendég, szellemkövetje annak, kinek királyi szent kegyét imádom. Hozzám leszállásod nyájas, kegyes volt, hálás emlékezéssel tisztelem. Légy jó emberfajunkhoz, jöjj gyakorta!" Elváltak. A sürű árnyból az angyal fölment az Égbe, kunyhajába Ádám.

216 (621-648)


Oldal 140

IX. könyv Summázat

Sátán, minekutána körüljárta a Földet, s kitervelte a cselt, éjjel visszatér a Paradicsomba, majd belébújik az alvó Kígyóba. Reggel Ádám és Éva munkájára indul; Éva javasolja, hogy osszák meg egymás közt a tennivalót, s ki-ki dolgozzék külön, más-más helyeken. Ádám ellenkezik: fölemlíti a veszedelmet, hogy az Angyaltól megjelentett Ellenség bizonnyal kísérteni fogja az asszonyt, ha egyedül találja. Éva fájlalja, hogy férje nem tartja őt elég körülte- kintőnek és szilárdnak; követeli, hogy külön mehessen, annál inkább vágyakozva, hogy erejét próbára tegye. A Kígyó egyedül találja az asszonyt; ravaszul közeledik: előbb körülkémlel, s csak azután szólal meg; szertelen hízelkedésében Évát minden teremtmények fölött magasztalja. Éva, elámulván, hogy beszélni hallja a Kígyót, megkérdezi tőle, honnan nyerte az emberi szó tudományát s az értelmet, amiben eddig nem volt része. A Kígyó azt feleli, hogy megízlelte a Kert egyik Fájának gyümölcsét, az késztette beszédre és eszméletre, mely két adománytól pedig mindeddig meg volt fosztva. Éva megkéri, hogy vezesse el ahhoz a Fához, mely - mint látja már - a tiltott Tudás Fája. A Kígyó, most fölbátorodván, sokféle praktikákkal és unszolásokkal végül is rábírja az asszonyt, hogy egyék a Fáról; Évának ízlik a Gyümölcs; elébb tűnődik, hogy megossza-e Ádámmal, vagy sem; de azután mégis felkínálja neki az Almát, és elmondja, mi késztette rá, hogy egyék belőle. Ádám először elszörnyed, majd amikor belátja, hogy Éva már elveszett, heves szerelmében úgy határoz, hogyő is vele kárhozik; lekicsinyli a bűnt, és eszik a Gyümölcsből. Ennek hatása mindkettőjükre; igyekeznek elfödözni mezítelenségüket; majd viszály támad közöttük és kölcsönös vádaskodás. [218] Már szót se róla, mit beszélt az Isten vagy angyal az emberrel, mint baráttal, midőn leült családi-nyájasan, s egyszerü étke mellett bűntelen és megbocsátható beszélgetést engedett néki. Át kell váltanom most tragikus tárgya - álnok hitszegés az embertől, gyanakvás, lázadás, dac; míg az elfordult Egek felől elidegenülés, undor, harag, méltó szidás s itélet, mely e Földre a baj világát hozta és a bűnt s árnyát, a Halált és annak hírnökét, a kínt; bús tárgy, de hősi, nem kevésbé, mint zord Achilles mérge, ki ellenét Trója körül háromszor űzte, vagy Turnus haragja, mikor elrabolták, Laviniát, vagy Neptuné, Junóé, ki a görögöt s Cytherea fiát gyakorta verte -, Égi Védnököm ha méltó módra tanít, ki látogat éjente kéretlen, s ki szenderemben diktál nekem, s sugallja nem kigondolt, önkéntelen dalom; mert hősinek e tárgy tetszett, sokáig válogattam, és későn kezdtem el: természetem nem hajlott rá, hogy zengjek háborút, amit eddig egyetlen hősi tárgynak John Milton: Elveszett Paradicsom

Oldal 141

véltek (mondván, akkor lesz jó a költő, ha agyalt csatákon költött hősöket vágat le únos-úntig), s nem dalolták türelem szebb vitézségét s a hős mártírokat, csak versenyt, bajvivást, tornafegyvert, magasztos pajzsot és ódon cimert, csótáros méneket, aranyhimű szerszámot, töltözést, mit fölszolgál udvarmester, lakáj ez tán gyakorlott mesterségre vall, 219 (1-38) de méltán hős-nevet mégsem szerez személynek, költeménynek. Nem vagyok ebben ügyes, buzgó se, mert különb tárgy érdekel, mely egymagában ád íly hímevet, hacsak vénkor, hideg éghajlat, év nem szegi szárnyamat, s szeghetné is dalom, ha volna tőlem, s nem Tőle, ki fülembe súgja éjjel. Letűnt a Nap, utána Hesperus amelynek tiszte volt, hogy esthomályt hozzon a földre, kurta békitőt nap-éj között -, s peremtől peremig a látkört fátyolozta éji félgömb. Sátán, kit Édenből kikergetett Gábriel zord szidalma, most erőre kapott, s cselét kitervelvén, csalásban az ember rontásában sántikált: a rá leskelő csapások ellenére ím visszafordult rettenetlenül. Éjjel szökött. Éjfélre visszatért kerülve Földet, Naptól óvakodva, mert a Nap ura Uriel észrevette jöttét, s inté az őrkherúbokat. Dühtől sarkallva rótta a teret hét hosszu éjen a vaksötéttel ő, háromszor is megtette a nap-éjegyen körét, négyszer az éj szekérét keresztezé sarktól sarkig s a négy negyedgömböt, míg nyolcadnapra a kherúbi őrhellyel átellenes határon surrant át. Ma nincs e hely, nem az idő - a bűn törölte el: ott volt, hol a Tigris a Kert tövében búvik földmélyi szakadékba... része az Életfánál mint forrás fakadt fel. Sátán e folyóval merül, s vele 220 (39-74) bukkan föl ködbe bugyolálva, nézi, hol rejtőzzék, fürkész földet, vizet Édentől Pontusig, Meótisig az Ob folyón is túl s a déli sarkig, Orontestől nyugatra az Óceánt-


Oldal 142

rekesztő Darienig, majd arra, hol Ganges, Indus folyik; bejárja így fürkészve a Földgömböt, megfigyel minden teremtményt, vajh melyik legyen cselének alkalmas szolgája; végül úgy látja, legfortélyosabb a kígyó. Tépelődik sokat tanácstalan vergődve, míg dönt: végül őt itéli ármánya legkiválóbb eszközéül, hogy belebújva rejtse éji tervét a legsasabb szem elől, hiszen az ármány a fondor kígyóban nem üt gyanút, saját eszének, veleszületett fortélyának hiszik - egyéb baromban kétséget keltene: Sátán-erő sugárzik benne túl vadóc eszén. Így dönt, de robbanó vad szenvedélyét, benső kinját panaszba önti így: "Ó, Föld, az Éghez míly hasonlatos, ha nem szebb... Különb hely isteneknek is, mert a régit javító második eszmére épült. Jobb után mely isten alkotna rosszabbat? Ő, földi Menny, más mennyek táncolnak körül, sugárzók, gyujtják szolgáló mécseik csak érted, fényt fényre, mintha csak beléd lövellnék küllősen drága, szenthatalmu lángdárdáik. Mert miképp az Égben Isten a központ, minden mindenekben, úgy te központként nyersz minden gömbből erényt. Benned, nem bennük nyilvánul teremtő erényük: fűben, fában és különb vadállatokban létfokuk szerint: növés, érzék, ész - s összegezve mind az emberben. Tebenned míly gyönyörrel sétálhatnék, ha tudnék még örülni! Édes-felváltva völgy, halom, folyó, erdő, sík, tenger és vadon-övezte part, szirt, barlang - be szép! De egyikükben sem lelem nyughelyem, s magam körül minél több szépet látok, antul inkább emészt a kin belül, ellenkezések gyülölt csatájaként; minden gyötör, mi jó; s Mennyben még rosszabb volna sorsom. De lakni nem vágyom sem itt, sem Égben, mígnem a Menny csucsán úr nem leszek! Bár nem hiszem, hogy tervem sikere kihúz a bajból, azt azért remélem, hogy mást is olyanná teszek, mint magam, ha még több bajt hozok is fejemre így. Csak rontásban találok enyhülést kétségeimre: ha veszve látom az embert,

221 (75-111)


Oldal 143

s ráveszem arra, mi végzetére munkál, s mi érte lett: a Föld is véle vész, mert jóban-rosszban hozzá köttetett; rosszban: hogy a romlás mindent betöltsön! Pokol erői közt enyém lesz az érdem, hogy egy nap elveszítem azt, mit hat nap-éjt egyvégtiben csinált az úgynevezett Mindenható, s ki tudja, míly rég kotolt tervén, tán épp azóta, hogy nemtelen rabságából az angyalnemnek szabaddá tettem egy éjszaka majdnem felét, s hajbókolói nyája megcsappant. Ő, hogy bosszut álljon és pótolja csökkent számukat - vajon régi angyal-teremtő ereje kihunyt (egyáltalán ha ő teremtett angyalt!), avagy hogy minket még boszantson? – úgy döntött, hogy földből-csinált teremtményt 222 (112-149) plántál helyünkbe, s fölruházza, régi alacsony helyzetéből fölemelve, égadománnyal, mit tőlünk rabolt. Tervét be is tölté: embert csinált, pompás világot néki, székeül a Földet, s őt urának tette (szégyen!), majd lángszolgákat, angyalszárnyakat alázott őreiül, a földi dolgok gondviselőiül. Az angyalok vigyázását félem, de hogy kijátsszam: éjfél-gőz-ködbe burkolózva csúszom, leskelve kúszom minden egy bokorba: föllelni ott a szunnyadó kigyót, hogy rejtsem magam gyűrött gyürűibe A Versről ....................................................... 2 Szűz Máriát:.................................................... 85 „Embernem anyja, üdv! ................................. 85 Kinek gyümölcsös méhe majd á Földet ........ 85 még több fiúval tölti, mint amennyi ............. 85 gyümölccsel Isten fái ezt az asztalt ............... 85 elhalmozták." 133 (370-403) ................ 85 Milton Agonistes ............................................ 221 Magyar Milton-fordítások ............................. 250 Milton börtönében ...................................... 257

szoríttatom, nyálkájával borítva, hogy lényem testet öltsön egy baromban én, ki az Úr helyébe törtem egykor! De mibe nem alázkodnék boszú és törtetés! Ki nagyra vágyik, oly mélyre bukjék, milyen magasra szállt, s fanyalodjék a legrútabbra is! Bosszú - először édes, majd keservvel csap vissza önmagára! Légyen! Eh, mi gondom rá, csak nyerjem célomat ha a különbtül elestem, azt találjam, akit irígylek: ez új mennyei


Oldal 144

kedvencet, a porembert,megvetés fiát, kit hogy minket csak még alázzon, porból gyúrt Mestere! Bosszú bosszút kiván." Szólt, s bokron, nyirkon, szárazon keresztül csúszott miként korom köd alant, s csak egyre fürkészte éjfelen, hogy hol leli a kígyót; meg is lelte: ott aludt maga körül tekert labirintusában - 223 (150-186) feje középütt - csellel megtetézve, de még nem iszony-barlangban, rémes árnyban, ártatlanul még ott aludt a fűben; nem félt s nem féltek tőle sem. Bebújt szájába a Gonosz, s birtokba vette, fejében, keblében vak ösztönét értelmi tettre szellemítve át. Álmát nem törte, pitymallatra várt. Akkor, mihelyt pirult a szent sugár a hajnal-illat-szóra, harmatos virágokon - midőn, mi lélegez, a Föld nagy oltáráról néma dalt küld föl Mesteréhez, s tölti orrlikát jóillattal -, az emberpár előjött, s belészőtték hangos imádatuk az alkotottak szótalan dalába. Az első órát élvezték, szelekszagok legédesebbjét, s megbeszélték, mint végzik eznap torló dolgukat: kinőtt kezükből, túlsok kettejüknek a kert. Urához Éva így beszélt: „Ádám, művelhetjük e kertet itt, gondozhatjuk virágait, füvét kedves munkánk során, míg nem segít több kéz, e munka téve egyre nő, ha irtjuk, minden csak bujább! Mit egy nap lemetszünk, vagy karózunk, megkötünk, pár napra már bozóttá nőve gúnyol, vaddá burjánzik. Adj tanácsot, avagy hallgasd meg, mi jutott eszembe épp! Dolgunkat osszuk el! Te menj oda, hová tetszik, vagy hol nagyobb a szükség, kötözz loncot fatörzs köré, irányítsd a nyujtózó borostyánt; én pedig amott a mirtuszlomb közé fonódott rózsát fejtem ki - délig tán bevégzem... 224 (187-222) Mert míg mindennap így együtt fogunk dologhoz, vajh csodar, ha íly közel egymást lessük, mosolygunk csak, vagy új tárgy csak úgy csevegni hív, s halasztva már napi munkánk: ha kezdjük is korán, meddő marad, s vacsoránk nem érdemeljük!"


Oldal 145

Ádám szelíden válaszolt neki: „Egyetlen társam, minden földi élő közül legkedvesebbem, Éva, jól intettél, jól eszmélkedél, miképp töltsük be dolgunk, mit elénkszabott Isten; meg is dicsérlek érte: semmi sem kedvesebb a nőben, mintha buzgó a háztartásban, s ösztökéli férjét jó tettre. Ám Urunk nem rótta ránk dolgunk oly zordonul, hogy elrekesszen a kellő üdüléstől, étkezéstől s beszédtől, mely az észnek étke, és az édes pillantás- s mosolycserétől. Mosoly az észből csordul; nem mosolyg az állat! A szerelem étke az! S nem épp utolsó célja életünknek a szerelem: Isten nem gürcölésre szerzett, de ésszel párosult gyönyörre. E lugast, útat egyesült kezünk a burjánzástól könnyedén megóvja, amint sétánk igényli, míg gyerekkéz nem segít. Hanem ha már unod a sok beszédet , ám legyünk külön. Olykor magány a legjobb társaság. Kis távollét - édes találkozás. Más kételyem van: féltelek, nehogy baj érjen épp, ha válunk. Hisz tudod, mitől óvtak: hogy ádáz ellenünk üdvünk irígyli, és kétségbeesve envégzetén, azon fondorkodik, hogy bajt, szégyent szállasson ránk, s bizonnyal közelünkben orozkodik, hivén, minket szétválva lel - hisz ezt reményli hasznául, mert együtt nem csalhat el, ha társ a társnak adna gyors segélyt. Vagy az a terve, hogy törjük meg az Istennek tett eskünket, vagy lerontsa hitves-szerelmünket, mit legkivált irigyel a nekünk adott gyönyörből. Akárhogy... Tarts ki férjed oldalán, ki léted adta, s most is véd, beárnyal. A nő - ha vész és szégyen les reá legjobb oltalmat ott lel férje mellett, ki őrzi, vagy vele kiáll pokolt!"

225 (223-259)

Szűz méltósággal Éva, mint aki szeret, de megsértették, édesen, mégis durcás fenséggel így felel: „Ég-föld szülötte, teljes Föld ura! Van ellenünk, ki rontásunkra tör ezt hallottam kettőtől: tőled is


Oldal 146

s a távozó angyaltól ia; füleltem az árny-zugolyban, hol mögötte álltam, midőn az esti virágzáruláskor megjöttem. Ám hogy férjem és az Úr iránti hűségem kétségbevond, mert ellenünk kisérthet - hallani nem vártam ezt! Erőszaktól remegnél? Íly lények mint mi nem fogékonyak halálra, kínra, mert vagy nem gyötörhet kín, vagy elűzhetjük. Csupán cselétől félhetsz s attól, hogy az szerelmemet s szilárd hitemet elorozza. Íly gond szivedbe hogy hatolhatott be, Ádám, kedvesedről ilyen komisz gyanú?!" Felelt Ádám sebgyógyitó szava: „Isten és ember lánya, halhatatlan 226 (260-294) Éva, ki ment vagy bűntől és mocsoktól! Nem bizalmatlanságból ellenezném szemem-elől-tűntöd, de hogy kerüld a kísértést magát s ravasz ellenünket. Mert ki kisért - hiába is behinti kit megkisértett, szennyel, azt gyanítva, hogy hite nem szilárd, s nem áll meg a kisértésben. Magad is megvetéssel, s dühvel fogadnád, ha e szégyen ér, bár el nem tántorít. Ne vedd zokon, ha egymagadtól ezt a támadást igyekszem távolítni, mit ellenünk kettőnkre mégse merne mérni, vagy, ha mer, először rám csapjon! Ne nézd le ravaszságát, cselét, hisz agyafúrtnak kell lennie, ha még kherúbokat is rászedett. Ne nézd le más segélyét. Tekinteted varázsától nyerek erőt minden erényre;hogyha nézel, bölcsebb, vigyázóbb, bajnokabb vagyok, ha kell erő; s a szégyen, hogy szemed előtt legyőznek, vagy kijátszanak, végső tüzet gyújt bennem, egyesíti erőim. Mért ne éreznél te is így, szemem előtt ha megkisértetést velem vállalsz, erényed tanujával?!" Hitves-szeretetével így beszélt Ádám szorongva. Éva azt hivén, hogy őszinte hitét lenézik, így felelt megint édes hizelkedéssel: „Ha az a végzetünk, hogy egyrakáson szorongjunk, mert orozkodik a Gaz, ki oly ravasz vagy durva, hogy egyenként nem is tudunk, ha ránkcsap, védekezni –


Oldal 147

lehetnénk vész-remegve boldogok?! Veszély nyomán nem jár a bűn. Kisértve 227 (295-330) csak sért a Rém, balul itélve meg függetlenségünk, tévedése nem süt bélyeget fejünkre, csak reá hoz szégyent: mért féljük alázkodón? Hiszen kettős becsültetést nyerünk hiúsult tervein: békél belül s az Ég kegyét - tanúja lesz hitünknek; erény, hit, szeretet mit ér maga próbálatlan, ha csak külső segély támasztja? Jaj ne hidd: a bölcs Teremtő üdvünket oly silánynak alkotá, hogy együtt vagy külön nem állhatunk meg. Ez így ha volna, gyönge volna üdvünk, s Éden se volna Éden íly veszéllyel." Ádám felelt rá szenvedélyesen: „Ó, asszony! Minden úgy jó, mint az Úr rendelte, mit csak alkotó keze szerzett, abból tökéletlen-silánynak nem hagyott semmit; embert legkevésbé, hogy üdvét meg ne tudná tartani külkényszertől. Önönmagában fészkel veszedelme, de a hatalma is. Ha nem akarja, nem árt néki semmi! Akaratát szabadnak hagyta Isten: mi észnek enged, szabad. És az észt szerzé igaznak, intve: jól vigyázzon, szépnek látszó javaktól megcsalatva hamist ne súgjon, a szándékot kijátszva, hogy azt tegye mit keményen tilt az Úr. Nem bizalomhiány, de szeretet serkent, hogy gyakran intselek s te engem. Fennen állunk, de megtévedhetünk, eszünk könnyen botolhat oly megejtő tárgyba, mivel az Ellen bűnre készt, s önkéntelen csapdába hull, ha nem vigyáz keményen, melyre intetett. Kisértést ne keress! Kerülni jobb, 228 (331-367) s elkerülöd, ha tőlem nem szaladsz. Jön a kisértés nemkeresve is. Szilárdságod kivánod megmutatni? Mutasd meg engedelmes voltodat! Ki lesz tanúd, ha megkisértetésed nem látja senki? Ám ha azt hiszed, hogy nem várt próbán szilárdabbak leszünk, mint ahogy terólad intő szózatommal feltételeztem, menj! Ha nem maradsz önként - az távolít. Menj eredendő ártatlan voltodban! Erényeidben bízzál, s csak hívd segélyedül! Az Úr megtett érted mindent! Most tégy te is..."


Oldal 148

Így szólt az ember-ős. Alázatosan, de makacsul felelt utószor Éva: „Engedelmeddel, így megintve, s főleg mire csak célozott okos szavad mivel a kísértés, ha nem keressük, minket csak készületlenebbül ér: meg vígabban megyek. Bár nem hiszem, hogy a Gőgös elsőbb rám, gyengébbre les... Mégis? Annál nagyobb szégyen bukása!" Szólt, ura kezéből kezét puhán kihúzva, és mint lenge bérci tündér, erdők nemtője, társa Déliának, eltünt a berkek árnyán. Fürge lépte, isten-bája legyőzi Déliát, bár annak íja, tegze nincs vele, csak kert-szerek, miket együgyű müvészet tűztől-szüzen formált, angyal hozott. Íly díszben ő Palest formázta és Vertumnustól menekvő Pomonát, vagy tán a szűz Cerest, mikor Zeustól Proserpinát még nem foganta zsengén. Soká követte Ádám lángszeme 229 (368-402) örömmel; innkább vágyta: bár maradna; kérlelte, jöjjön vissza csakhamar. Éva megannyiszor fogadta, délre megtér lugasukba, hogy ebédre mindent illőn megkészítsen s a délutáni nyugváshoz. Ó, nyomorult, rászedett, megtértedben hiún hivő, esendő Éva! Ó, sanda vég! Te már soha nem lelsz az Édenben se édes étket, se mély szunyást! Édes virágok, árnyak közt pokol gyűlölet les rád: hogy útad szegje, vagy visszaküldjön elrabolva hitedet és ártatlan üdvödet. Mert már hajnal hasadtán jött az Ellen, látszatra csak kigyó, keresve, hol lelné a most még árva párt, de bennük csirában mind egész fajukat: remélt ragadmányát. Kunyhón, mezőn kereste, nyájas liget-sürűsben, kertben, ahol ültetvényük virul, vagy enyh-helyük forrás, árnyas patak zugán. Kutatta kettejüket, bár jobb szerette volna, ha csak Évára lel; dehogy remélt íly ritka véletlent! De óhajára, mit nem remélt: meglátja egymagát Évát nagy illat-felleg-fátylasan.


Oldal 149

Félig láthatta csak - hol állt, körül oly sűrün burjánzott-tüzelt a rózsa. Le-legörnyedt, hogy a rózsa gyönge szárát föltámogassa, mert azúr, bibor, aranypettyes vidám feje lecsüng támasztalan. Mind megkötözte mirtuszkötéllel bájosan, magát feledve, ki legtündébb, támasztalan virág oly messze gyámola, s a vész közel! Sátán lopózik cédrus, pálma, fenyves 230 (403-438) árnyában, majd oson röpkén, merészen rejtőzve-láthatón az út szegélye, bokor s virág között, mit a Nő keze szebbé formált, mint mind ama kert, ahol lakott Adonis vagy híres Alcinous, ki vendégelte Odysseust, vagy a nemköltött liget, ahol a bölcs király egyiptomi mátkájával enyelgett. Csodálta a helyet, de legkivált a nőt. Mint ki városba zárva él, ahol zsufolt házak, sürű csatornák döglesztik a leget, s kiszabadul nyár-reggel, hogy szép faluban, tanyán fellélegezzen... szín gyönyörre lel: kéj a vetés-, tehén-, petrence-, tej-szag, minden falusi kép, falusi hang; s ha nimfa-léptű szép szűz csöppen arra: mi szépnek látszott, még szebb lesz neki, főleg a lány, kiben minden gyönyör összpontosul - íly kéj nyügözte le Sátánt e virágkert, Éva zúga láttán. Íly korán, egyedül! Alakja égi, de agyalnál gyöngédebb nőies; ártatlan bája, minden moccanása, nyilvánulása megbűvölte a Kígyó ármányát, s édes elragadtatás rabolta el dühét, vad szándokát. Gázságától a Gaz megfosztva állt, s egy ideig bárgyúan jó maradt fullánkját-vesztve, ártalmat, dühöt, gyülölséget, bosszút feledve, ám a tűz Pokol, mi mindig benne ég, még az Egekben is, végét szegi kéjének, s annál jobban gyötri, minél több kéjt lát, mi mind nem néki osztatott. Rádöbben bosszujára, ártalomeszméire, s így gyújtja föl dühét: 231 (439-475) "Eszmék, hová ragadtatok?! Mi báj igéz, hogy elfeledtem, mi hozott ide? Ármány, s nem szeretet, sem az Éden reménye: Pokol helyett, hogy itt gyönyört ízlelhetek... Gyönyör nekem


Oldal 150

csupán a rontás, más öröm nekem mind veszve már! Nem hagyhatom szaladni a rám mosolygó alkalmat! Magában a nő, kiszolgáltatva támadásnak! Messze látok körül: nincs itt ura, kinek inkább félem különb eszét, izmát, vitéz-merszét, dalia testét, bár földi anyagból gyúrták, azért nem gyatra ellenfél: sebezhetetlen, mig én nem; régi égi lényemet oly gyöngévé alázta kín, Pokol! Szép nő. Isteni szerelemre méltó! Nem félelmes, bár szépség, szerelem félelmet kelt, ha erősebb gyűlölet nem illeti. Szeretettel eltakart ármány - vesztére most eképp török!" Szólt az ember kigyóba bújt, gonosz ellenfele, és Évához suhant; nem mint most: földön tekergőzve hasmánt, de hátsóján spirálba tornyosult tekervényen tekervény, míg fejét taraj tetőzte, és parázs szeme: kárbunkulus. Zöld-arany csillagos nyaka fölnyúlt a körtekercseken, mik a fűben kigyóztak számosan. Alakja tetszetős; azóta sincs csodásabb kígyó - nem volt szebb az az illir, mellyé vált Cadmus és Hermione, sem Epidaurus istene, se mellyé Ammon Zeus lett, sem a Capitoliumi. Az Olympiásszal párzott, ez a hölggyel, ki Scipiót szülte, Róma nagy diszét. 232 (476-512) Ferde tartással, mint ki közeledni óhajt, de fél, hogy rosszkor érkezik: útját oldalt veszi. Miként hajó, mit ügyes hajós kormányoz torkolat, hegyfok előtt, s szél-fordultán vitorlát vált - így tekerg, s farkát csavarja csak (a Hölgy láttára) kackiás tekerccsé, hogy elbüvölje. Munkájában Éva hallotta, lomb zörög, de nem figyelt; megszokta már, előtte a mezőn játszik a sok barom: szavát lesi inkább, mint Circéét a változott nyáj. Szivet vesz a kigyó, elébe áll hivatlan, ám csodálva, hajtogatja taraj-tornyát, zománc-sikos nyakát, hajbókol, nyalja Éva lábnyomát. Szép néma hízelgése végre is a nő szemét magára vonja; boldog figyelme-nyervén, és saját kigyónyelvével, vagy a levegőt magát


Oldal 151

hangzásra bírva, kezdi a kisértést: „Ne ámulj, ha ámulni tudsz, királynő! Hisz csak te vagy csoda! Ne fegyverezd szelíd szép Mennyed: szemed megvetéssel, hogy így közelgek hozzád, és mohón bámullak egyedül, s nem ijedek szemöldököd láttán, mely így felajzva még zordabb! Legszebb mása alkotódnak! Rád bámul minden élő, kik neked adattak, s égi bájaid imádják révületben. Méltón ott látszanál, hol mindenek csodálnak! Ám e vad, zárt térben, barmok közt, kik oktalan szemlélőid, s félig se képesek meglátni, mi benned szép - kivéve egy férfit... (de egy: mi az ! ) - , ki lát? Pedig istennőt istenek közt kéne látni, 233 (513-549) imádni kéne számtalan angyaloknak, szolgálva néked kísérőidül." Előszavát így kezdte a Kísértő. Éva szivébe szúrtak mind e szók, bár ámult szóval mint beszél kígyó. Megzavarodva így felelt neki: „Ez mit jelentsen? Emberek szavával szól állat, emberi érzéseket! A nyelven-szólást, hittem, megtagadta Isten az állattól, kit alkotása napján beszédre némának teremtett. Lehet érzése - sejtem, hisz szemükben, tettükben gyakran csillan értelem. Tudtam, te vagy, kigyó, a legravaszabb állat, de nem, hogy emberszót beszélsz! Ismételd e csodát, és mondd, hogyan lettél némából szólóvá, s irántam kedvesebb, mint a többi állat, amelyet naponta látok? Tőlem íly csoda odaadó figyelmet érdemel." Mire a gaz Kisértő így felel: „E szép Föld császárnője, Éva, Fénylő! Könnyű neked kimondanom, amit kivánsz. Méltó, hogy engedjek neked. Miként a többi fűevő barom, elsőbb én is alantaslelkü voltam, étkem szerint: csak páromat, étkemet ismertem, semmi más magasztosat. Ám egy nap a mezőn bolyongva, messze csodás fa tűnt szemembe, rakva szép vegyes-színű, píros s arany gyümölccsel; közelebbről szemléltem, édes illat


Oldal 152

csapott meg a lombokról, édes az étvágynak, még vonzóbb érzékeimnek, mint mézízű kömény-szag, vagy juhemlő, estére tejtől duzzadt kecskecsöcs, mit nem szítt ki játékon kapó gida. Hogy tüzes vágyam oltsam, eltökéltem, a szép almát tüstént megízlelem; éh, szomj - nagy rábeszélők - ösztökéltek, s a bájoló gyümölcs-szag ingerelt. Hamar a mohos törzsre csavarultam, mert a földről csupán te éred el az ágat és Ádám. A többi vad a fa körül csak nézte, vágyva szintén, sóvár-irígyen, ám nem érte el. Fölkúsztam hát, hol a gyümölcs közel garmadában kísértett, hogy szakajtsak hamar belaktam, mert ilyen gyönyört étel-italban eddig nem lelék. Jóllakva végre furcsa változást vettem magamban észre: szellemem az ész fokát elérte, és legott beszéltem is, de formám ez maradt. Mély és magas eszmélkedésbe kezdtem, és szemléltem immár fogékony ésszel Égen, Földön, Középen mind megannyi látható dolgot, szépet, jót, de minde szépet és jót im egyesülve látom isteni jelenésed s bájaid menny-sugarában; mása kellemednek nem akad egy se, és ez ösztökélt, hogy bár talán terhedre, erre térjek, s bámuljalak, imádjalak, ki méltán vagy királynője minden alkotottnak!" Így szólt a lelkesült, ravasz kigyó, könnyelmü Éva egyre jobban ámult. ,,Túlzó dicséreted kétséget ébres a gyümölcs erénye felől, amít először te próbáltál ki. De mondd, hol nőtt e fa, míly messze? Istennek sok fája nőtt az Édenben, sokféle, ismeretlen nekünk, oly bőségből szemelhetünk, hogy érintetlenül hagyjuk zömét, s az csüng romlatlanul, mig emberek nem nőnek gondozásukért, s segítnek, hogy a Tenyészet szórja vemheit."

234 (550-584)

235 (585-621)

Az álnok vipera vigan felel: „Itt van, királynő, nem hosszú az út. A mirtusz-sor mögött van egy lapály, forrás mellett, tul egy kicsiny, virágzó balzsambozóton. Ha vezérletem meg nem veted, hozzá viszlek hamar."


Oldal 153

„Vezess!" - szólt Éva. Gyorsan tekereg gubancban a kigyó, hogy egyenesnek tessék gubanca; cselvetésre gyors. Taraját gyújtja már öröm s remény; mint bolygó tűz, mit ugy sűrít be zsíros gőzből az éj meg a környező hideg, majd lángragyujt a mozgás, s mit - beszélik – gonosz szellem vezet; cikáz, ragyog, s álnok fénnyel tévútra csalja az ámuló éji vándort - ingoványba, szittyóba, lápba, tóba, hogy segélytől távol csak elnyelődik, elveszik: így villogott a zord kígyó, a nőt csapdába víve, hiszékeny ősanyánkat, tilalom-fához, jajjaink gyökéhez. Azt látva Éva gyámolához így szólt: "Kár volt a fáradás, hiába-út, kigyó! E fa nekem gyümölcstelen, bármíly dusan terem. Erényei hite maradjon így csupán veled! Csodás, ha így hat. Ám e fát mi nem érinthetjük - az Úr parancsolá! 236 (622-654) Egyetlen lányául hagyá szavának, másban urak vagyunk, s eszünk a Törvény." Rá a Kisértő fondoran felelt: „Azt mondta hát az Isten, hogy e Kert egy fájának gyümölcséből se égy, s föld, lég urának tett kettőtöket?" Éva még bűntelen felelt: „A kertben minden fának gyümölcséből ehetsz, hanem a kertközépi tetszetős fának gyümölcséből ne égy - az Úr szóit -, ingyen se illesd, hogy belé ne halj!" Kurtán alig végezte, a Ravasz, orcátlanabbul még uj szerepet vett föl: színlelte lámcsak, ő az ember sérelmén háborog, szeretve, érte égve, s mint dúlja szenvedély, vadul kígyózik erre, arra, azért nemes emelkedetten, mint ki nagyba kezd. Mint mikor Athénben, vagy a szabad Rómában, hol a szónoklat virult (azóta néma!), híres régi szónok nagy ügyben szólni kezd: csak áll magába merülve, s már az állta, moccanása lebűvöl minden hallgatót, mielőtt szólalna, és legott a tárgyra tér, mintha igazságért-izzó heve


Oldal 154

nem tűrne bevezetést - igy áll, mozog magasztos szenvedéllyel a Kisértő: "Ó, szent, ó, bölcseségadó növény, tudásnak anyja, most érzem hatalmad igazán bennem, nem csak értve a dolgok okát, de kiszimatolva mind a bölcsnek ítélt Hatalmak útait. Mindenség Királynője! Ó, ne higgy 37 (655-688) halálriasztásnak! Nem lész halott! Mitől is? A gyümölcstől? A tudás életet ád. A Tiltótól? Tekints rám! Én érintettem, ettem, s élek ím, sőt különb létet nyertem tőle, mint amit kirótt a Végzet, még magasabbra merészkedtem. Embernek zárva van, mi nincs baromnak? Isten íly kicsiny botláson dühre gyúl? Vagy nem dicséri épp hős erényetek, ha - bármi légyen a halál - beígért kínja nem riaszt a tettől, mely különb életre visz: jó- s rossz-tudásra. A jóéra? Nem méltányos ez? Rosszéra? Ha való a rossz, miért ne ismernők, hisz akkor könnyebb kerülni? Ezért nem verhet Isten, ha ő igaz! S ha nem: nem isten úgy. Nem követendő; félendő. Haláliszonytok az iszonyt elűzi épp. Mért tiltja hát? Hogy megriasszon, és alantas és tudatlan állapotban tartson szolgáinak? Hisz tudja, mely nap ízlelitek, látónak hitt, de mégis vak szemetek megnyílik teljesen, s lát élesen, és lesztek istenekkel egyenlőkké: jó s rossz tudóivá, mint ők! Ti istenekké, hogyha én belül emberré lettem - így arányos, én állatból emberré, emberekből ti istenné, s így haltok meg talán: az embert levetkezvén, felöltitek az istent - e halál kivánatos, bár tiltva... a jelennél ez se rosszabb! S ha ember isten ételét eszi, mért ne lehetne istenné? Hogy ők előbb voltak? Szeretnék elhitetni ezzel, hogy minden tőlük származik. Én kétlem. Hisz azt látom, hogy a Nap 238 (689-726) melengeti a Földet, és teremt mindent, ők semmit. Vagy ha ők csináltak mindent: ki zárta a jó és rossz tudását e fába, hogy ki ízleli, engedelmük nélkül tudóssá lesz? S mért bűn, ha az ember eképp tudást nyer? És mit árt


Oldal 155

az Istennek tudástok, és e fa mit adhat néktek ellenére, ha minden övé? Vagy tán irígy? Lakozhat irigység Istenben? Ez s még nagyobb okok mutatják: szükségtek van e gyümölcsre. Ember-istennő! Szakajtsd le!" Szólt, és a nő szivébe cselvető szavai könnyü útra leltek. Éva rábámult a gyümölcsre - már a képe is kísértő, s hozzá fülébe csöng még a Csábitó szava: oly ésszerűnek, igaznak tetszik. És közelg a Dél, s gerjeszt vad étvágyat, mit még fokoz az édes alma-szag, sóvár szemét vággyal igézve, mely már arra hajlik, hogy érintse vagy megkóstolja azt. Szabódik még, s magában így borong: „Erényed nagy, ó legkülönb gyümölcs, bár tiltva embernek, méltán csodált, melynek soká nem élvezett evése némát tett szólóvá, s beszédre nem hangolt nyelvet is szólni oktatott, hogy dicsérjen. Ki tiltja élvezésed, ő sem tagadja érdemed, hiszen jó- s rossz-tudása fájának nevez. Ízlelnünk tilt, de épp tiltása téged inkább ajánl, mert bizonyitja a jót, amit adsz, s amit hiányolunk. Nem ismert jó nem a miénk, s ha bírjuk tudatlanul: mintha mienk se volna. 239 (727-762) Szóval mit is tilt? A tudást, a jót, és hogy bölcsek legyünk! Íly tilalom nem köthet! Ám ha a Halál utóbb csak úr lesz rajtunk, mit segít e benső szabadságunk? Amely napon eszünk e gyümölcsből, az ítélet szerint halállal bűnhődünk. Halott a kígyó? Evett és él. Tud, érvel és ítél, ki eleddig balga volt. Vagy csak nekünk fundálták a halált? Csak épp nekünk tiltott ez állatoknak visszatartott szellemi étek. Csak nekik. E kígyó ki először ette, mégsem irigy: örömmel ajánlja föl a nyert előnyt nekünk; álnok gyanútól ment emberbarát. Mit féljek én? Hogy is tudnám, mitől féljek, ha nem tudom, mi a jó, a rossz, Isten, Halál, törvény, vagy büntetés? Itt nől az ír, az isteni gyümölcs szemnek gyönyör, elmének bölcs erény -, s harapni ingerel! Ugyan mi gátol,


Oldal 156

hogy tápláljam testem s eszem vele?" Így szól, s e bal időn kezét kinyujtja az almáért, letépi és eszi. Sebét a Föld megérzi, és a Tenyészet szivéből felsóhajt minden müve, és följajong, hogy minden elveszett. Bozótba búvik a bünös kigyó. Tehette: Éva teljesen elmerült az almaevésbe, másra nem figyelt. Úgy tetszett, íly gyönyört gyümölcsbe' még nem élvezett - igaz vagy vélt gyönyört magas tudás reményében, hivén istenné lételét. Mohón csak ette, nem tudva, hogy halált nyel. Végül eltölt, mint borba részegült: boldog-vigan, s nagy élvezettel így beszélt magában: 240 (763-799) "Királyi fa! Az Éden fái közt te legkülönb! Tudásra elvezérlő, eddig rágalmazott, homályba vont! Mint céltalant, gyümölcsöd csüngni hagyták. Mától fogva legfőbb ügyem nekem, hogy minden reggel én gondozzalak méltó dalos magasztalással, és megkönnyítsem tenyésző terhedet, mely bárkinek terítve, míg tetőled táplálva érett bölcs leszek, miként a mindentudó nagy istenek; noha mástól irigylik, mit nem értnek adni, mivel ha ők adnák, nem nőne így! Tapasztalás, legjobb vezér! Adósod eztán neked vagyok: ha nem követlek, maradok balga! Bölcseséghez útat te nyitsz, s bár rejtezik, felé vezetsz. S tán én is rejtezem. Az Ég magas, tágabb, hogysem minden dolgát e Földnek látnák onnan, s talán Tiltónk örök fürkész-figyelmét más ügyek kötik le, s bizton van ő, hisz annyi kém nyüzsög körötte. Ámde mint kerüljek Ádám szeme elé? Áruljam el neki változásom, és béavassam őt üdvöm teljébe, vagy ne? Bölcseségem előnyeit megtartsam en-kezemben, társ nélkül: így pótoljam nő-nemem hiányait, s szerelmét fölcsigázva legyek vele egyenlővé - utóbb tán (mit úgy óhajtok) felsőbbrendüvé? Alsóbbrendű miképp lehet szabad? Ez szép - de hátha észrevett az Úr, s zsoldom: halál? Én többé nem leszek, Ádám elvesz más Évát, s él vele boldog gyönyörben, hogyha már kihúnytam.


Oldal 157

Halálos gondolat! Nos eltökéltem, osszon meg Ádám kínt, gyönyört velem! 241 (800-837) úgy szeretem: vele minden halált kibírok, s nélküle nem kell a Lét!" Így szól, s a fától elfordítja léptét, de előbb mélyen meghajol a benne lakó erő előtt, mely a növénybe tudás-nedvet lövellt, mi az istenek italából, nektárból származott. Ádám sóváran leste visszatértét; szemelt legszebb virágokból füzért font, haját koszorúzni, réti fáradalmát, mint aratás királynőjét kaszások. Nagy örömet remélt, vigasztalást soká késő jöttéből, majd szive valami bajt gyanítva el-elszorult, verése el-elakadt; szaladt keresni az úton, merre ment, hogy elszakadtak reggel. A Tudás-fához érkezett, ott lelte Évát: épp indult a fától, kezében ág, rajt gyönyörű gyümölcs, frissen letörve hamvasan mosolyg, s ambróziától illatoz. A nő siet felé, arcán szabadkozás, hamar-kész védbeszéd előszava, s hizelgő szókkal így kisérti meg: „Nem ámultál, miért maradtam el? Megválva tőled, távollétem oly hosszúnak tűnt; íly nagy szerelmi kínt nem éreztem, s többé nem is fogok! Mert mit tapasztalatlanul kerestem, többé meg nem kisértem: azt a kínt, hogy nem látlak. Különös volt az ok, s csodálatos a hallomása - mert nem igaz, mi mondatott nekünk: veszélyes a fát érintenünk, nem is nyit útat még nem tudott gonosznak, hanem épp 242 (838-872) erénye égi, mert szemünk kinyitja, s istenné teszi azt, ki ízleli. Ma megtörtént ez, mert a bölcs kigyó vagy el nem tiltva, mint mi, vagy dacolva – evett az almából, s nem lett halott, mint riogattak minket, sőt azóta emberi nyelven szól és bölcseséggel s csodásan érvel, győzve rábeszélt, és ettem és valónak éltem át hatását: volt ködös szemem kinyílt, szivem kitágult, szellemem sugárzik, s istenné nőttem, mind csupán teérted! Ingyen se kéne nélküled! Csak úgy


Oldal 158

üdvöm, ha megosztom veled - ha nem, csak unalom, utálkozás. Egyél, hogy egyenlő sors kössön össze minket, egyenlő szerelem, gyönyör! Különben ha nem eszel, más és más fokozat rekeszt el minket, s isten-voltomat el kéne dobnom érted - ámde már késő: a Végzet ezt nem engedi!" Élményeit vidáman így mesélte, de arcán dúlt pirosság villogott. Ádám meg, hogy fülébe vette: Éva végzetes bűnre vetemült, csak ámul, fakón, döbbenten áll csak, jég-iszony fut ereiben, lazul izűlete, az Évának font koszorút keze kiejti, s szerte szórja megfakult rózsáit. Néma-sápatag csak áll, s benső csöndjét így töri meg magában: „Isten legjobb, legszebb végalkotása, tökélye mindannak, mi gondolatba, látványba önthető: mi istenes, szent, jó, édes, imádandó - miképp buktál el, íly hamar-romlásba, arcod, 243 (873-908) virágod vesztve, most halálra szánt!? Hogy szeghetted meg a kemény tilalmat, beszeplőzvén a tiltott szent gyümölcsöt? Egy ismeretlen ellenség csele csalt csapdába, s magaddal engem is romlásba vert, mert szikla-szándokom, hogy veled haljak! Nélküled hogy is élhetnék? Édes társaságodat hogy nélkülözném, egybekelt frigyünket? Hogy élnék e vadonban egymagam? Isten talán teremtne másik Évát ujabb bordámból, ám hiányodat szivem sosem tudná feledni! Nem! Érzem: a természet bilincse von; csont a csontomból, hús husomból - ez vagy! Érjen üdv,kín, tőled nem válhatok!" Így szólt, s komor iszonya csillapult, örvénylő gondokból ocsúdva - annak, mire nincsen ír, magát megadta, és nagy békével Évának így felelt: „Könnyelmü Éva, vakmerő kalandra vetemedtél, nagy vészre, mert mire bűn csak szemmel vágyni is: a tilalomraszentelt gyümölcsöt etted, bár evése még inkább tiltva volt! De ki tehetné meg nem tetté a tettet, és a múltat


Oldal 159

jelenné? Nincs oly Sors, és nincs olyan Mindenható. Bár meglehet, nem is halsz meg, s a tett sem oly gonosz, hisz az almát előbb ki ette, szeplőztette, és tette alantassá, szentségtelenné a kígyó mégse halt meg, él, te mondtad, s a lét felsőbb fokára jutva él, mint ember. Ez minket ösztökél, hogy így mi is együnk belőle, és arányos emelkedésre jussunk, mely csak isten 244 (909-944) s angyal része lehet, félistené. Nem hiszem, hogy a bölcs nagy Alkotó, bár fenyeget, valóban elsöpörne minket, kiket oly nagyra méltatott, minden müve fölé, mik - hogyha vesznénk – értünk teremtve vesznének velünk, tőlünk függvén. Így alkotásait hiún törölné, tenné semmivé müvét. Istenről ezt dehogy hiszem; bár képes volna ujólag teremtni, szabódna minket elveszitni, hisz fejére olvasná ellenfele: »Isten legfőbb kegyence sorsa míly esendő! Vajh ki tetszhet néki? Engem rontott elébb, az embert most? Ki jön még?« Sátánnak gúnyra íly okot nem adhat. Mindegy. Hozzád kötöttem sorsomat. Itéletedben osztozom. Ha meghalsz, halok veled! Halál lesz nékem élet! Szivemben érzem: oly erős bilinccsel köt a természet ahhoz, ki enyém. Te vagy enyém - ahogy vagy, úgy enyém; létünk nem vágható szét: egy vagyunk. Téged veszítve veszteném magam!" Így szólt Ádám. Rá Éva így felelt: "Legfőbb szerelmem dicspróbája, tűzbizonyság, ékes példa! Ösztökél vetélkedésre, ám hogy érjem el, hisz nálad sokkal gyarlóbb vagyok, habár bordádból nőttem, ezzel kérkedem. Egybekelésünkről oly boldogan hallom szavad: bennünk egy a szív, a lélek! Mire bizonyságot hozott e nap, mert kimondtad: inkább hogysem Halál vagy annál szörnyebb minket elszakítson – íly drága szerelemben egyeket -, kész vagy velem egy vétket elkövetni, egy bűnt - ha az almából enni bűn, melynek erénye (jóból jó csirázik rögtön avagy utóbb) adá szerelmed e boldog példáját, amely különben íly nagyszerűn nem tárult volna föl.

245 (945-981)


Oldal 160

Ha gondolnám, hogy e merényletemnek halál a zsoldja, úgy csak egymagam tűrném a legszörnyebbet, s tégedet nem bújtanálak: haljak elhagyatva, mintsem oly tettre bírjalak, mi téged megrontana, ki példanélküli hív szerelmednek íly csodás jelét mutattad. Ám ugy érzem én, egész más sarjad belőle: nem halál, de fölsőbb élet, nyíltabb szem, új öröm, remény s oly isteni íz, mihez képest az eddig érzékelt minden édesség nekem silánynak tűnt. Kövesd példámat, Ádám! Egyél, szórd szélbe halálfélelmedet!" Szólt, átölelte, s örömében édesgyöngéden sírt, hogy szerelmében Ádám ilyen nemes lett: kész az Úr dühét fölvenni érte s a halált. Jutalmul (íly rossz kedveskedés különb jutalmat nem érdemel!) szakaszt az ágrul Éva szép csábos almát, s nyújtja bőkezűn. Ádám se tétováz, noha tudja jól: tilos, harapja, nem csalatva, de asszonyi bájtól elbűvölve báván. Ismét belérendül a föld bele gyötrődve, s a Természet újra nyög. Borong az Ég, megdördül, és nehány bús könnyet sír a gyilkos eredendő vétek betöltén. Ádám nem haboz: töltekezik, a nő se fél elébbi bünét újrázni, hogy nagy hízelegve biztassa férjét. Mindaketten úsznak 246 (982-1018) mintegy új bortól részegülve: kéjben, kábulatban. Hiszik, hogy istenülve szárnyuk fakad, s a Földet megvetik. Be más hatást csiholt a rossz gyümölcs: lobogó testi vágyat. Rámered a férj a nőre féktelen-szeműn, s az meg buján viszont. Gyönyörben égnek. Évát igy hívja révületbe Ádám: "Látom, tökéletes ízlésű vagy s finom - bölcsességből ez nem csekély rész, mióta értelemmel ízlelünk, s inyünk értőnek hívjuk. Megdicsérlek, hogy oly jól rendezted meg e napot. E bűvös almát nem kóstolva, sok gyönyörtől estünk máris el, az étel kéjét nem ismerők! Ha íly gyönyört szerez mi tiltva van, óhajtanánk, bár egy fa helyébe volna tiltva száz! De jöjj, így felüdülve hadd cicázzunk,


Oldal 161

mint illik íly inyenc ebéd után, mert az naptól, mikor megláttalak és eljegyeztelek, tökéletes szépséged nem gyújtá érzékemet íly lángra, hogy így kivánjalak, ki szebb vagy, mint valaha e fa varázsa által!" Szólt, és szerelmi szándékkal vadul meredt rá s közben simogatta; Éva értette már: tüzet lövellt szeme. Őt kézen fogta férje, és vezette árnyas parthoz, zöld lombba vont lugasba. Nem duzzog Éva. Ágyuk sok virág: jácint, ibolya, asphodelos és árvácska a föld selymes, friss ölén. Szerelemmel beteltek ott, hevük teljét szakasztva, kölcsönös bűnük 247 (1019-1053) pecsétjét s vigaszát, míg torpadás nem hullt reájuk, kábult, harmat-álom. Amint az álnok alma hatása - mely vidító köddel szellemük bevonta, játszott velük, s benső erőiket rontotta -, a természetellenes gőzökből szívott, lelkük-vádoló álom elhagyta őket, fölszökelltek vergődésükből, társ a társra nézett, szemük nyílt, úgy érezték, és eszük elfeketült. A tisztaság, mi eddig a rossz tudását fátyolozta, eltűnt, bizalmuk, ős igazságérzetük, becsületük lehullt, s pőrén maradtak bünös szégyenre, melynek leple még pőrébbé tette őket. Így szökött Delila kéjelgő öléből egykor a herculesi Sámson, így ocsúdott ereje-nyírva. Szent erényeiktől csupasz-lefosztva szótlan, hosszan ültek némává torpadtan, iszonyban arcuk... Mint Éva, épp oly szégyenült-sután, kényszeredetten Ádám így sírámol: „Éva, mért hallgattál ez átok-órán e gaz kígyóra, bárki légyen is, kitől emberhangot tanult mimelni! Bukunk - igaz lett! Fölnövünk? - hazugság! Kinyílt szemünk, tudjuk, mi jó, mi rossz. Veszett a jó, nyakunkban a gonosz; tudás gonosz gyümölcse, hogyha ezt kell tudnunk, mi lecsupaszít, becsületünktől megfoszt, ártatlanságunktól, hitünktől, hajdani díszünktől, mi már mocsok! És arcunkon a rút sóvár gyönyör


Oldal 162

nyilván jele, honnan a bűn zudul s bűn vége, szégyen! Buktunkról tehát biztos lehetsz már. Mint viseljem el eztán Isten orcáját, angyalét, mit eddig néztem elragadtatással? Az égiek por-testem elvakítják tűrhetetlen káprázatukkal. Ó, bár élhetnék vadul magamban itt, homály-erdőn, hol óriási fák vetik árnyuk, min csillag-napsugár át nem hatol: mint est, oly barna árnyuk. Rejtsetek el, fenyők, ezernyi ágú cédrusfák, hogy többé ne lássam őket! Most azt eszeljük ki: gyalázatunkban egymás elől illetlen részeinket hogy rejtsük el, miket szemlélni szégyen, mert csúfak! Tán akad nehány fa, melynek nagy, puha lombjait egymásba fűzve felövezzük csípőnket; elfedik e részeket, hogy a szégyen ott ne üljön, ez új jövevény, s ne tárjon fel csunyát."

248 (1054-1089)

Ezt tanácsolta; a vadon-sűrűsbe együtt mentek, s kiszemelték hamar a fügefát - nem a hires gyümölcsűt, de azt, amely ma tárja Indiában, Malabarban, Deccanban ágait oly messzire, hogy bókló vesszei gyökeret vernek a földbe, sarjai körülveszik az anyafát: magas boltozatú pilléres árny - alatta visszhangos járatok. Ott hűsöl a hévtől futó juhász, s legelteti nyáját, az éjsötét lombon nyesett lyukból vigyázva; amazoni pajzsszéles leveleit e fának ők letépik, és ügyesen összeöltik ágyékövül. Hiu álca - úgyse rejti irtózott szégyenüket, bűnüket! Míly más volt első dicső pőreségük! 249 (1090-1126) Ilyennek lelte nemrégen Columbus az indiánokat: csak tollas öv övezte pőre testüket a fák közt, szigeteken és erdős partokon. Ezzel gondolták - ha csak részben is – szégyenük rejteni... Nem csitult szivük. Leültek sírni; nem csak könnyeket záporozott szemük - veszett vihar támadt bennük: düh, gyűlölet, gyanú, bizalmatlanság: vad viszály sebezte lelkük legbensejét, hajdan nyugodt tájékot, mely ma zaklatott, zavart, mert nem vezérli értelem, szavára


Oldal 163

akarat nem fülel: alávetettek érzéki étvágynak, amely a fő uralmat bitorolja a királyelmén. A férfi háborgó kebellel, idegenült nézéssel, változott hangon megtörte végre hallgatását: „Hallgattál volna szavaimra, és maradtál volna velem - Hogy kértelek! -, midőn ama nyomorult reggelen rádjött a furcsa vándor-vágy, ki tudja, honnan! Maradtunk volna boldogok, nem mint most: jótól fosztva, pőre, átokszégyenkezők! Nos, senki se keressen hiú alkalmat, hogy köteles hüségét bizonyítsa! És ha valóban azt keresné, ocsúdjék föl: bukás útjára tért!" Elevenén találva mondja Éva: „Mi szó szállt ajkadról, ó, zordon Ádám? Hibámnak tartod, vándorlási vágynak, mint mondtad... és ha maradok veled, ki tudja, vajh nem esett volna meg előtted is, vagy épp veled? Ha ott vagy, vagy itt ront rád a kígyó, hátha te 250 (1127-1162) sem gyanitottál volna cselt, ha úgy szól, mint beszélt?! Köztünk gyülölködésre nem volt ok, mért hihettem volna, hogy károm kivánja? Ám ha oldaladtól sosem tágítok, jobb lett volna, ha bordád maradtam volna! S ha az vagyok, aki vagyok, mint főm, határozottan mért nem parancsoltad: ne menjek el veszélybe úgy, mint mondtad?! Akkor ám nem sokat tiltottál, de engedelmet adtál, helyeslőn küldtél, kedvesen! Ha tiltásodban sziklaszilárd maradsz, nem buktam volna el, s te sem velem!" Ádám haragra gyúlva így felel: „Ez a szerelmed? Zsoldja az enyémnek, hálátlan Éva, mit hüségesen kimutattam, mikor te veszve voltál, s én nem! Élhettem volna halhatatlan üdvben, de veled vállaltam a halált! Önként! S most engem állitasz bünöd okául! Nem eléggé zordonul tiltottalak... Többet mit is tehettem? Intettelek, megjósoltam előre a veszedelmet, a leselkedő ellenséget; ezen fölül erőszak lett volna hátra. Szabad akaratnál nincs helye annak. Fölfuvalkodás


Oldal 164

hajszolt, s azt hitted: mit neked veszély! Dicső próbára nyílik alkalom. S tán én is tévedtem, hogy úgy csodáltam látszat-tökélyed, s hittem: nem kisérthet téged gonosz. Most bánom tévedésem, mely lett bünömmé, és te vádolómmá! Így jár, aki fejére hagyja nőni a nőt, értékét túlbecsülve... a nő nem tűr korlátot, és magára hagyva ha vész, okolja férje gyönge voltát!" 251 (1163-1199) Vádolja csak egyik a másikát sok meddő órán, önmagát egyik sem itéli el - s nincs vége hiú pörüknek. 252 (1200-1202)


Oldal 165

X. könyv Summázat Az Ember vétke kitudódván, az Őrző Angyalok elhagyják a Paradicsomot, és visszatérnek az Égbe, hogy bizonyságot tegyenek vigyázatukról; éberségük bizonyságot nyer, midőn Isten kinyilatkoztatja, hogy az őrzők nem akadályozhatták meg Sátán betörését. Kiküldi Fiát, hogy ítélje meg a törvényszegőket: a Fiú alászáll, és ezenképpen ítélkezik; megkönyörülvén azonban a bűnösökön, felruházza őket, majd visszavonul a Mennyekbe. Bűn és Halál, kik mindeddig a Pokol kapui előtt ültek, csodálatos együttérzéstől sugallva megsejtik, hogy Sátán sikerrel járt az új Világban, és az Ember bűnbe esett; úgy döntenek, hogy ők sem szoronganak tovább a Pokolban, hanem követik atyjukat, Sátánt, egészen az Ember lakóhelyéig. Hogy megkönnyítsék az átjárást a Pokol és a földi Világ között, széles országutat és hidat építenek a Zűr föle, azon a nyomon, amelyet Sátán első útjában taposott; a Földhöz közeledvén, szembetalálkoznak a Főgonosszal, ki diadalittasan készül megtérni a Pokolba; köszöntik egymást. Sátán megérkezik a Pandemoniumba, hogy a teljes Nagytanács előtt eldicsekedjék az Emberen vett győzelmével; taps helyett azonban a hallgatóság általános sziszegéssel fogadja, miközben vele együtt mind kígyókká változnak, a Paradicsomban kimondott Ítélet szerint; ekkor megjelenik előttük a tiltott Fa tündér-képe, s ők megcsalatva mohón a Gyümölcs után vetik magukat, de helyette csak port és keserű hamut rágnak. Következnek a Bűn és Halál művei. Isten megjövendöIi Fiának végső diadalmát e kettőn, és mindeneknek megújulását; a jelenre nézve mindazonáltal rendelést tesz Angyalainak, hogy némely dolgokat változtassanak meg az Égben és az Elemekben. Ádám, mindinkább belátva kárhozott voltát, fölötte igen búslakodik; elutasítja Éva vigasztalását, ám az asszony állhatatos igyekezete végül is kiengeszteli. Hogy a biztos átkot eltávoztassák utódaik fejéről, Éva kegyetlen eszközöket ajánl Ádámnak; a férfi ellenkezik, s jobbat remélve emlékezteti Évát az előbbeni Ígéretre, hogy az Asszony Magva majd bosszút áll a Kígyón; buzdítja őt, hogy vele együtt keressen megbékélést a sértett Istenséggel, bűnbánát és könyörgés által. [254] Sátán Édenben tett gyalázatos galád müve - midőn kigyóba bújt, elcsábítván Évát s az ő urát, hogy egyék a végzet-almából - az Égben kitudódott, hiszen ki bújhat el a mindent látó Úr elől, s szivét, mely mindent tud, ki tévelyítheti? Sátánt az Úr, ki mindenekben oly bölcs, és igazságos, nem kötötte meg hogy ne kisértse emberek szivét, mit hatalommal, szabad akarattal fegyverzett föl, erőssé, hogy az álbarát Gonosz csapdáját fölfedezze, s hárítsa. Tudták, kellett tudniuk a szent parancsot: bárki is kisért, ne izleljék az almát, mit ha megszegnek, jön a büntetés (mi más jöhet?). Sokszoros bűnösek, bukásra méltók! Az angyalőrök Édenből az Égbe siettek csöndesen, az emberért bánkódva, amint neszét vették bajának; ámultak, mint tudott a fondor ellen besettenkedni. Midőn a szörnyü újság a Mennykapúhoz ért, elbúslakodtak,


Oldal 166

kik hallották. Magasztos arcukat nem kímélte sötét ború, vegyülve részvéttel, ámde üdvük ép maradt. Fut az ujonnan érkeztek köré sokaságban az égi nép fülelni, miként esett. Azok az égi trónhoz járulnak, hogy méltányos védbeszéddel mentsék magukat, hisz éberen vigyáztak! Könnyen bizonyítják; a Mennyei örök Atya titok-felhőiből dörgésben így nyilvánitá szavát: 255 (1-35) „Egybegyűlt angyalok! Ti, meghiúsult küldetésből megtért Erők, e földi újság miatt ne búslakodjatok, mit nem háríthatott hív őrködéstek előre megmondtam, mi lesz, midőn átkelt a Pokol-űrön a Kisértő, hogy gyors sikerre lel bal-küldetése, hizelgéssel az embert megveszi csalfán: hazug szavaknak lépre megy Mestere ellen! Külön végezésem nem rendelé bukását végzetül; szemernyit sem kötöttem meg szabad akaratát: a mérlegserpenyőket egyensúlyban hagytam rá hajlamára. Bukott. S mi más van hátra? Lássa bűne halálitéletét; kimondatott aznap, habár hivé üres beszédnek, mert nem azonnal szállt fejére, mint rettegte ő. Nem múlik még e nap s megtudja: tűrés nem feloldozás! Nem szenved gúnyt igazság, mint a jóság. De kit küldjek itéletére? Téged, fiam-helyettesem. Reád ruháztam Ég-Föld-Pokol minden itéletét. Értsék hamar: szándékom az, hogy az igazsággal irgalmat társitok. Téged küldlek, közbenjáró-barátjuk, váltságuk, önként-megváltójuk - ím emberré kell lenned, hogy rajtuk ítélj!" Szólt az Atya, s kitárva jobbkeze felé sugárait, Fiára szórta felhőtlen istenségét. Az kimetszett tüköreként hiven vetíti Atyját, s isten-szelíden így felel neki: „Örök Atyám, tiéd a rendelés, enyém, hogy Égen-Földön megtegyem 256 (36-71) végső parancsod, hogy rajtam, szerelmes fiadon lelked boldogan nyugodjék. Megyek, megítélem törvényszegőid,


Oldal 167

ám tudod, bármi légyen az itélet, vállalnom kell a legszörnyűbbet - így fogadtam ezt előtted, meg se bántam. Így jogot nyertem, hogy magamra véve, enyhítsem büntetésük irgalommal, az igazságot úgy vegyítve, hogy ők is kielégüljenek, s te is megenyhülj. Kiséret nem kell, hogy ne lássa senki itéletük - a harmadik, ki messze jár: átkozott már, elitéltetett, s ki minden törvény ellen lázadott: a kígyót itélet nem illeti." Szólt, s isten-társi fényes trónusáról fölállt; szolgáltak néki trónusok, hatalmak és uralmak: elkisérték a Mennykapúig, honnan látható az Éden és a Föld. Legott leszállt. Az istenek sebességét a leggyorsabb minutákkal szárnyaló idő se méri. Nyugat hajlatán a Nap lecsúszva már, föltámad enyhe szél (illő ez órához), a földre libben, s hozza az est hüsét. Még hűvösebb a dühtől mentes Bíró s Közbejáró, ki jön, hogy itélkezzék emberen. Hallotta már Isten szavát a kettő, fülükbe hozta esti enyhe szél: elrejtezett a férfi, nő előle, hol a legsürűbb a lomb, amíg csak Isten közeledve így Ádámért nem kiáltott: "Ádám, hol vagy? Ki máskor messziről futottál már, hogy láss! Nem tetszel így magányba bujdokolva. Máskor a 257 (72-107) kész kötelesség keresetlenül előhozott. Nem veszel észre ma? Mi változás tart távol? Jöjj elő!" Jött s véle Éva még kelletlenebbül, bár első volt a bűnben. Döbbenet, félsz ült rajtuk. Szeretet Isten és egymás iránt nem volt szemükbe', de nyílt bűn, szégyen, gyűlölet, dac, árulás. Ádám nagy tétovázva így felelt: "Hallgattalak a kertben, és szavadtól megfélemlék, mivel mezítelen vagyok." Nem szidja a kegyes biró: „Szavam gyakran hallhattad, s nem riadtál – örültél néki! Most egyszerre mint lett szörnyüvé? Ki mondta, hogy mezítlen


Oldal 168

vagy? Ettél tán a fáról, a gyümölcsből, amelytől eltiltottalak: ne edd?" Ádám most nagy szorongva válaszolt: „Ó Ég! Szorongatottságban vagyok birám előtt: vagy vállalom a teljes bűnt, vagy lelkem felét vádolhatom, kinek vesztét, mert hozzám hű maradt, kendőznöm kéne, s nem panaszkodón szégyenbe mártanom! De rászorít a szigoru szükség s a csapás nyüge, hogy a kibírhatatlan vétek és a büntetés ne csak az én fejemre szálljon. De ha takargatnám előled, te akkor is kitudnád könnyedén. E nő, kit alkotál segélyemül, oly szép, tökéletes, kivánatos Ég-ádománya volt, hogy semmi rosszra nem gyanakodtam tőle. Bármi tette 258 (108-140) már önmagában igazolni látszott, amit tett. Ő szakajtott, s ettem én!" A fenséges Jelenlét így felelt: "Hát ő volt istened, hogy az én igémet mellőzve őt követted? Mesteredül teremtetett, különbnek, vagy veled egyrangunak, hogy férfivoltodat reáruházd s a posztot, melyre Isten fölébe helyezett, hisz őt belőled gyúrta, kinek tökélye nála sokszor különb minden erényben? Ő valóban szép volt és bájos, hogy előidézze szerelmedet, de nem rablétedet. Erényei parancs alatt ragyogtak, méltatlanok úr-létre, mely a te tiszted lett volna, ha ismered magad!" Majd Évához fordult fukarszavúan: „Mit cselekedtél, asszony, mondd csak el?" Szégyentől fojtogatva Éva gyorsan mindent bevall, de Bírája előtt most nem merész, beszédes - szól zavartan: „A kígyó áltatott el. Ettem én!" Hallván az Úr, haladék nélkül a vádlott kigyón itélkezik, habár barom nem tud átvinni arra bűnt, ki tette őt a rossznak eszközévé, s teremtése célját beszennyezé; most lényében szeplőztetvén jogosan lőn átkozott. Nem ember dolga már,


Oldal 169

hogy többet tudjon (mert nem is tudott), s vétkén se változtat, ha tud. Az Úr elsőnek a Gonoszt itélte meg 259 (141-172) titokzatos szavakkal, úgy ahogy akkor legjobbnak vélte. Elátkozá a kígyót: „Mert ezt tetted, légy átkozott e Föld összes barma közül te egymagad! Csússz hasadon, s vak élted napjain egyed a port! Teközted és e nő közt ellenkezést szerzek, közötted és sárja között! Ez rontja fejedet, s te sarkát mardosod!" Ítélt a jóslat; beteljesült, midőn a második Évának, Máriának fia, Jézus Mennyekből a Sátánt lebukni látta, Lég hercegét, mint villanást, s a sírból kikelvén megrontott Uralmakat, Erőket, s nyílt látványossággal ült győzelmet, és fogságot fogva vitt a légben ragyogó föltámadással: Sátán soká bitorlott trónusát. Ezt láb alá majd Az tiporja, ki most ím a romlását jövendölé. Az asszonyon meg így itélkezett: „Megsokasítom szenvedésedet, méhed kínját: szüld fájdalomban a magzatjaid, s legyél alávetett urad kényének; ő legyen királyod!" Végül Ádám fejére szólt szava: „Mivel az asszonyod szavát követted, és ettél a gyümölcsből, melytől én tiltottalak: ne égy! - legyen miattad átok alatt e Föld, s te buslakodva egyed annak gyümölcsét, életed minden napján: tövisset és bogáncsot teremjen néked, edd a rét füvét! Arcod verítékével edd kenyered, 260 (173-206) míg földdé léssz, mert abból vétetél; ismerd meg születésed: por vagy és porrá kell lenned itt!" Ítélt a küldött Biró s egyben Megváltó, az e napra igért halált halasztva. Szánta őket, amint pőrén előtte álltak ott a levegőn, mely igen megváltozott, és azt sem átalotta, hogy felöltse a szolga formáját, miként midőn szolgái lábát mosta: mostan is mint családapa takarta pőreségük


Oldal 170

leölt vagy kígyó-módra ifju bőrt váltó állat bőrével. Nem viszolygott hogy ellenét ruházza; nemcsak a külső csupaszságot vadbőrrel, ám a lélekét is, mely még csúfosabb, igazság palástjával ékesítvén, az Úr szemétől rejti. Visszatért Atyjához gyorsan, s áldott kebelére fogadván nála megpihent időtlen fényében, s néki, bár mindentudó, beszámolt az emberről, érte esengve. A földi bűn és ítélet előtt egymással szemben ült Bűn és Halál a Pokol kapujában. Nyitva áll az, mióta a Sátán előtt a Bűn kitárta, és böfögve szörnyü lángot okád a Zűrbe. Szólt Bűn a Halálhoz: „Fiam, egymásra nézve mért ülünk henyén, míg Sátán, nagy Szerzőnk, vesződik más tájakon, s készíti üdvhelyünket, lévén mi édes sarja. Biztosan sikerrel jár; ha balszerencse éri, 261 (207-239) visszatért volna, bosszulóitól kergetve már, hisz nincs különb vidék, hol bosszújuk vennék, s bünhődne ő. De érzem, bennem új erő feszeng, és szárnyam nő, mikéntha túl ez Űrön tág tér adatna nékem. Bármi húz: együttérzés, vagy ősi hajlamom, képes, hogy egyesítse végtelen távol titok-varázzsal a hasonló erőket titkos úton. Válhatatlan árnyam! Kövess engem, hisz nincs erő, mi elszakítsa Bűntől a Halált, de nehogy ez átkelhetetlen Űrön valami akadály a visszaútját gátolja, fogjunk vakmerő dologba, mi néked s nékem nem is oly nehéz: verjünk hidat Pokoltól Édenig, hol most Sátán az úr - ez érdemünk emléke lesz az alvilági had közt, könnyíti nékik az átjárás avagy átköltözés módját, mint Sorsuk adja. Nem véthetem el útam, úgy von ez ujonnan érzett ösztön-vonzerő!" Az ösztövér Árny így felelt neki „Menj, hová végzeted s vad ösztönöd vezet, tőled nem tágitok, s az útat sem vétem el, ha vonsz; hisz számtalan


Oldal 171

ölés, zsákmány szagát szivom, s Halál izét érzem mindenben, ami él. Merész kalandodban nem hagylak el, fej-fej mellett hiven segítelek!" Így szólt, s gyönyörrel szívta bé a Föld halandó változása illatát. Mind midőn éhes hollónyáj röpül sok mérföldről csata előtti nap a rétre, hol seregek táboroznak 262 (240-275) csábítja az élő hullák szaga, kikre másnap véres csatán halál vár -, úgy szimatol a szörny, az éjbe fúrva orrát: már érzi koncát messziről. Pokolkapuból most a Zűr sötét köd-örvényébe szállnak ketten, ám külön uton, s hatalmukkal (nagy az!) lebegnek a vizek felett, s amit csak lelnek, szilárdat, iszapost, lökik kétfelől egy gomolyba a Pokol szája felé; mint szembefújva két vad sarki szél a Croni-tengeren jéghegyeket ver össze, mik a képzelt utat kelet felé a Pecsorán túl dús Cathaia felé eltömik a gyűjtött földet a Halál kövesztő jogarával, mint tridensszel megveri jég-szárazzá, s megáll az, mint a hajdan ringó Delos, a többit megköti Gorgó-iszony pillantással merevvé; kátránnyal most a kapu széltiben a gyűjtött partot a Pokol gyökéhez erősgetik, s fölívelik a roppant töltést a habzó Mély fölé: csodás hosszú hídként, e mostan védtelen világ - Halál prédája - moccanatlan falához, innen bizton járható könnyű ivet iveinek Pokolig. Ha nagy kicsinnyel összevethető, így jött Xerxes, hogy leigázza a szabad helléneket a memnoni kastélyból Susából a tengerekhez, s Európát Ázsiával összekötve, nagy hidat vert a Hellespontuson, a bosszus habokat megostorozva. Így vitték végbe csuda hídverő szorgalmukat riongó űr fölött: 263 (276-312) egy függő szirttarajt - követve Sátán nyomát oda, hol szárnyait először lelibbentette, s biztosan leszállt a Zűrből - e kerek világ kopár héjjáig. Megkövesztették acél-


Oldal 172

szögel-lánccal már szinte túlszilárddá; így hát egy kis helyen most összeér az Empyreum-ég s a Föld határa, és balra messze tőle a Pokol. E három helyhez három út vezet, s már kémlelik a Földhöz-útjukat, Édenhez igyekezve... Íme, Sátán tünik föl, mint tűz-angyal, a Skorpió s Kentaur között Zenithje felé evezve, míg a Kosban a Nap kel. Álalakban jön, ámde drága sarjai azonnal felismerik az apjukat. Midőn Évát elbocsátotta, észrevétlen a vadonba surrant, s álruhát cserélt, hogy lássa, mi történik, Éva mint ragasztja át urára tudta nélkül saját bünét, s gyalázatuk miként keres hiú fedőt. De látva, hogy Isten Fia leszállt itéletükre, borzadva fut. Bár nem remél szökést, vágyik kitérni, fél, ne sujtsa Isten dühe, furdalja bűntudat. A vész elmúlt, s ő éjre visszatér, fülel, a nyomoru pár mit beszél, jajong, így tudja meg saját itéletét: halasztva az, jövőre szól. Vigan, hirekkel rakva tér Pokolba. Zűr partján, az új csodás hídhoz közel váratlanul sarjába ütközik, ki jött elé. Lett ám parázs öröm, s a csuda-híd láttára még nagyobb. 264 (313-348) Ámulva állt soká, míg végre lánya a bűvös Bűn a csöndet megtöri: „Szülőm, a te magasztos tetted ez, te trófeád, ha nem is hiszed tiédnek! Te vagy szerzője, első mérnöke, mert én, mihelyt megsejtettem szivemben – mely titkos összhangban ver a tiéddel együtt, csodássan összekötve -, hogy győztél a Földön (bizonyítja most megjelenésed is), habár világok zártak tetőled el, mégis legott éreztem, mennem kell utánad e fiaddal - háromunkat oly szoros végzet köt össze. Láncában Pokol nem tarthat vissza, sem ez úttalan éj-űr, hogy ne legyünk sugár-nyomodban. Szabadságunk kivívtad, mit Pokol kapuja zárt idáig, általad sápadt erőnk, hogy íly erős hidat verjünk az égi szakadék fölé. Mindez világ tiéd most. Elnyeré


Oldal 173

merész erőd, mit kezed nem teremtett. Mi elveszett csatán, azt megszerezte eszed, bosszúlva van Mennyből-bukásunk! Ott nem lehettél - itt király lehetsz. Uralkodjék csak ő amott, kit a harc győztesnek tett, s magát ez új világból épp maga távoztatta el. Hatalmát hát ossza meg veled: mindent, amit határol az Empyreum; tiéd a gömb, övé a négyszög. S tudja meg, trónját ma tőled jobban féltheti !" Az Éji-herceg boldogan felelt: "Szép lányom, és te unokám-fiam! Bizonyságát adtátok, hogy a Sátán faja vagytok (e névvel kérkedem a Mindenható ellenségeként!). Nagy-nagy hálára köteleztek engem s a Poklot, hogy az Ég-kapúhoz íly közel győzelemre győzelemmel feleltetek, dicső müvei müvemre, s a Poklot, Földet könnyen járható egyetlen szárazfölddé, tartománnyá kovácsoltátok. Most az éjen át hidatokon míg könnyedén leszállok társult hatalmaimhoz, hogy tudassam vívmányaim, s velük együtt vigadjak, ti addig e hidon a számtalan gömb közt (mely mind tiétek) szálljatok a Paradicsomba, s királykodjatok nagy üdvben ott, a Földön és a Légben s főképp az emberen, ki mindenek urának mondatott. Elébb tegyétek rabbá, aztán öljétek meg! A Földre teljhatalmú helyettesül bocsátlak benneteket, nem rontható hatalmam belétek öntve! Egyesült erőtök megtartja most nekem ez új uralmat, mit Bűn Halálnak ád merényletem nyomán. Ha győztök együtt, a Pokol dolgát ne féltsük! Menjetek vitézül!"

265 (349-384)

Így szólt, s kiküldte őket. Ők rohantak csillagvilágok fénysürűin át, köpdösve mérgüket. A csillagok szennytől fakulnak, és bolygóra bolygó koccan, s kihúny valóban. Ment a Sátán alá a gáton a Pokol-kapúhoz. Kétoldalról a kettészelt, hidalt Zűr bőg, s a gátat fölszökő csapással támadja. Mérgét csak gunyolja ő, s az őrizetlen nyílt kapun bemegy. Lelket se lel sehol. Kiket vigyázni 266 (385-420) rendelt ahelyt, elhagyták őrhelyük,


Oldal 174

s a Földvilágra szálltak. A többi mind behúzódott a Pandemónium fala köré a mélybe. Lucifer gőgös székvárosa volt az - így nevezték a hozzá hasonló csillag nyomán. A Légiók őrködtek, míg a Bölcsek zsinatban ültek, aggódván, mi baj, miért késik küldött királyuk - így tett rendelést távozva, s ők követték. Mint Astrachán körül a hómezőn fut az orosz elől tatár, avagy Baktria sahja a növő török hold elől mindent pusztán hagy Aladul országán túl futtában Tauris és Casbin felé - az Égből számüzött had így hagyta lakatlan Pokol szegélyét sok éj mérföldnyire; fővárosuk köré huzódtak, s éberen vigyázva várták, mint tér meg nagy kalandoruk idegen-világokat-fürkésztiből. Átkel közöttük észrevétlenül, magát mutatva angyal-közlegénynek, s a Plutó-csarnok ajtajábul órjás trónjára lépked láthatatlanul, mely dús szövésü mennyezet alatt a felső végen áll királyi díszben. Darab időig ül, láthatlanul fürkész, s - fellegből szinte - láng-feje, csillagnál fényesebb csillám-alakja föltűnik este után még megmaradt dicsfénnyel, ál-sziporkával. Csodálja a styxi csürhe e hirtelen sugárzást, s arcát lehajtja. Ő, kit látni vágytak, megtért: erős vezérük. Nagy vivát. A fő tanácskozók előrohannak sötét divánjukból serkenve. Vígan 267 (421-457) üdvözlik őt, mig ő kezével ott rendet teremt, s szavával ámulást: „Trónok, hatalmak, hercegségek, erények, erők! Nemcsak jogunk, de birtokunk szerint nevezlek így - nem is remélt sikerrel térve meg, hogy győztesen tovább vezesselek ez átkozott pokol-lyukból, jajok helyéről, hol kényurunk tömlöcben tart. Urakként bírjátok most e tág világot, a szülő-Égnél alig alantasabbat, mit hős vállalkozásom zord veszélyben szerzett. Be hosszu volna elbeszélnem, mit tettem, mit szenvedtem el, mi kínnal jártam a szörnyü Zűr-vidék kopár korlátlan, nem-valós örvényein,


Oldal 175

melyek fölött a Bűn, Halál ma tág hidat csinált, hogy így segítse győztes vonulástok, magamnak zord utat mint törtem, megnyergelvén az engedetlen örvényt, s az örök Éj, a vad Khaosz méhébe szállva - féltve titkaik föltámadtak különös utam ellen, bömbölve a Végzettel szembeszálltak -, s mint leltem az uj-alkotott Világra, mit régtől jósolt Mennyben hír. Csodás, tökéletes! Beléhelyeztetett kertjébe az ember, ki elűzetésünk árán lett boldog. Mesterétül őt elcsábitottam csellel - hogy fokozzam csodálkozástok: egy almával! Isten ezen megorrolván (kacagjatok csak!) átadta kedves emberét s világát prédául a Halálnak, Bűnnek - így nekünk, hogy kockázat, törettetés nélkül bírván meglakjuk, és urak legyünk az emberen, amint neki 268 (458-494) kellett volna úrkodni mindenen. Igaz, megítélt engem is, vagy inkább nem is engem, de a kigyót, kinek álcájában áltattam el az embert. Gyülölködést szerez közöttem és az ember között; sarkát marom meg én, utóda meg fejem bezúzza (nincs kimondva, hogy mikor). Ki nem szerezne fejbezuzás árán egész világot, vagy akár nagyobb kín árán? Összegeztem, mit tettem. Mi van hátra, istenek? A teljes üdvbe lépjetek be! Föl!" Szólt, s egy időig állt, azt várva, hogy mind fölkiáltanak, s orkáni tapssal töltik fülét . Hanem mindenfelől mit hall? Töménytelen sok nyelv gonosz, undok sziszegését, közmegvetés zaját. Csodálkozik, de nem soká, jobban elámul önmagán; ugy érzi, arca keszeg-hegyessé keskenyül, karja tapad bordáihoz, s a két combja eggyéfonódik, míg zuhan, s hasán csuszik: szörnyű kigyó. Habár fel-felszökik - hiába: főbb erő lett úr fölötte már, s olyan alakkal bosszúlja, melyben vétkezett, itéletképpen. Szeretne szólni: villa-nyelve villa-nyelv-szisszenésre szisszenést felel. Már mind átváltozott kigyóvá egyként, mint cinkosai vakmerő merényletének. Szörnyű a teremben


Oldal 176

a sziszegés, fejjel-farokkal egybenőtt szörnyek vad nyüzsgése: skorpió és áspis, ádáz amphisbéna, szarvas cerastes, hydrus-szörny, dipsas, ellops a rég Gorgóvér-permetezte föld így meg nem bolydult, Ophiusa-sziget. 269 (495-531) Sárkánnyá nőtt; ő volt a legnagyobb köztük, nagyobb, mint kit nemzett a Nap pythói völgy-mocsárba, zord Python, s úgy látszik, izma is nagyobb maradt a társaiénál. Mind követte őt a nyílt mezőre, hol a többi lázadt vad horda állt, Mennyből bukván, „pihenj"-ben, vagy zárt sorban, ujongva várva, hogy lássák dicső uruk diadalát. Látták, de míly látvány! Utált kigyók falkája; rájuk rémület riad, s szörnyű rokonszenv: amit látnak, érzik, maguk is azzá változnak, lehull karjuk, dzsidájuk, pajzsuk, esnek ők is, s fölzúg új szisszenés, terjed ragályként ocsmány alakjuk - egyenlők a bűnben s a büntetésben is. Vad pisszegéssé így vált akart tapsuk, s a győzelem en-szájukból magukra szórt szitokká. Míly változás! Ott lenn liget fakad a fönti Úr akarta, hogy fokozza bünhődtüket -, megrakva sok gyümölccsel, akár az édeni alma, mellyel a Sátán Évát elcsábitotta; zord szemük e furcsa képre szegződik, hivén, hogy egy tiltott fa helyébe számtalan támadt, új szégyent, jajt-hozó nekik. Csalatkozásra küldve bár, erős éhség", szikkasztó szomjuság-sepesztve nem állnak ellent, csimbókban tekergve másznak a fákra, sűrűbben beűlik, mint Megaera kigyózó fürtjei. A tetszetős almát mohón szedik, olyant, milyen Sodoma szurok-tavánál nőtt, bár ez - ízre, nem fogásra - még csalfább! Mohón remélve oltani étvágyukat, rágnak gyümölcs helyett 270 (532-568) fanyar hamut, mit sértett ízlelésük kitüszköl. Éhség-, szomjuság kinozva próbát kisértnek újra: mérgeződve, állkapcsuk átok-undorral vonaglik hamvval-korommal töltve. Így csalódtak sokszor - nem egyszer, mint ember, kinek estén úgy fennhéjáztak; így gyötörte őket éhség, szünetlen szisszenés, míg föl nem öltik újra tünt alakjuk.


Oldal 177

Mondják, évente több jeles napon így megaláztatnak, hogy összetörjön gőgjük, s ember bukásán örömük. Pogányok közt széthintették a hírt ők, hogy nyertek, és mesélték: Ophion így hívták a kigyót - Eurynoméval (ki tán Évával egy, a hitszegővel) a nagy Olympuson királykodott, mígnem Saturnus s Ops elűzte őket, s csak eztán lőn dictae-i Juppiter. Közben a Pokol-pár Édenbe ért hamar: a Bűn, ki mint erő előbb is ott működött, most testben is, hogy ott lakozzék állandóan, s a Halál nyomon követte őt, de még nem ült fakó lován. Így szólt hozzá a Bűn: „Sátán másod"Szülötte, mindenen győztes Halál! Mit szólsz újabb honunkhoz? Bár súlyos gürcöléssel nyertük el, nem jobb, mint az őrségben-gunnyadás Pokol küszöbjén, nem tisztelve, félve, névtelenül, félholtra éhezetten?" Rá a Bűn-szülte Szörny hamar felelt: „Nekem, akit örök éhség gyötör, mindegy, ha Pokol, Paradicsom, Ég. Legjobb, ahol legtöbb a martalékom. 271 (569-603) Ez dús hely, ám szegényes, hogy bögyöm megtömjem, telhetetlen potrohom." Rá vérfertőző anyja így felelt: „Faljál előbb virágot, fát, gyümölcsöt, aztán vadat, madarat és halat! Nem gyatra morzsa; mit csak az Idő kaszája vág le, ne kiméld, emészd amígcsak én emberben lakva, faját nem rontom, lelkét, tetteit, szemét, megfűszerezve vég-inyenc-falatnak." Így szóltak, s külön útjaikra tértek, hogy irtsák és halandóvá tegyék, veszésre éretté előbb-utóbb mind, ami van. Látván e bajt az Úr, fény-trónusáról, szentjei közül a láng-rendeknek így nyilatkozik: „Nézzétek, a Pokol-kutyák miként futnak, hogy megrontsák a Föld terét, mit én oly szépnek, jónak alkoték, s meg is tartottam volna, ha az ember bolondsága nem hozta volna rá


Oldal 178

e furiákat, kik engem is bolondnak vélnek - Pokol királya s cimborái -, mert elnézem, hogy íme könnyedén bejussanak, s bírják ez égi tájat. Türelmemet ajándéknak tekintik elbízott elleneim kacagva, mintha gyors szenvedély lázától elragadva vaktában én adtam volna garázda kényük-kedvükre mindent. Nem gyanítják: azért hívtam Pokol-kutyáimat, hogy nyalják föl a szennyet, mit az ember miazma-bűne szórt mindenre, mi még tiszta volt, mígnem a pukkadásig 272 (604-637) eltöltekeznek zabált rothadékkal, s győztes karod egy lendülése, drága Fiam, a Bűnt, Halált, az ásitó Sírt a Zűrön át zavarva végül is Pokol torkába zárja mindörökre, s mohó állkapcsát bepecsételi. Föld, s Menny megtisztul szép-ujulva majd szeplőtlen szentté. Addig is kimondott átkom kisérje mindkettőjüket!" Szólt és reá az égi hallgatóság fölujjongott, miként az Óceán zúg. Zúg a tömeg: „Igazak útjaid, s méltányosak minden müved fölött tett itéleteid. Ki dacolna véled?" S a Fiuhoz: "Ó ember kiszemelt megváltója, tőled ujul az Időkben Ég s Föld, avagy a Mennyből száll alá." Majd a Teremtő hívja név szerint erős angyalait, s különböző a változott helyzethez éppen illő parancsot ád nekik. A Nap úgy mozogjon, süssön, hogy a Földet alig tűrhető hév s fagy epessze, és az agg Telet hozza meg Északról s a vad Nyarat a déli Téritőrül. A csilla Holdnak tisztét rendelte, és a többi öt bolygónak minden útját, helyzetét, sextilis-, quadratus-, trigonus-állást ártó ellenkezésben; és mikor jöjjenek össze károsan; az állók mikor hintsék rontó hatásukat, s melyik jósol a Nappal kelve-esve vihart. A szeleknek kirendelé kuckóikat, mikor kavarjanak föl tengert, partot, leget. Dörgés ijesztőn guruljon a barna égi csarnokon. 273 (638-673) Mondják, az angyaloknak így parancsolt: döntsék a Földnek sarkait a Nap


Oldal 179

tengelyétől több mint húsz fokra! Ők ferdére lökték a közép-golyót nyűggel-bajjal. Mások szerint parancsolt a Napnak, hogy fordítsa gyeplejét egyenlő távra a Nap-éj-egyen-úttól, Bika, hét Atlas-nővér, spártai Ikrek felé, föl a parázsos Rákhoz, majd le az Oroszlán, Szűz és a Mérleg felé egész a Bakig, hogy hozza meg az évszakváltozást. Örök tavasz mosolygana a Földre sok virággal, egyenlő nappal-éjjel, a sarkövet kivéve; ott sugároznék a Nap éj nélkül, mert ha a Nap alant körözne, hogy távolságát egyenlítve mindig szemünk előtt volna a látkörön, kelet-nyugat se volna, óvva volna hótól hideg Estoti-föld s a déli Magellán-fok - az almaízlelés nyomán azonban elfordult a Nap rendelt körútjáról, miként Thyestes ebédjétől. Mert ez történt - különben el nem kerülte volna a bűntelen Föld, jobban mint most, a tikkasztó hevet s szurós fagyot. Ez égi változások változást hoztak Földön és vizen lassan: gőz-ködöt, csillagrobbanást, dögvészt hozó forró gőzt. Északi Norumbegából, szamojédi partról, szétvetve réz-fogdájuk, fegyverezve hóval-jéggel, orkánnal: Boreas, Caecias, vad Argestes, Thrascias erdőt szakít, tengert kavar. Velük szemközt délről csatáz ellenrobajjal Notus, sötét Afer, Serraliona 274 (674-710) dörgő felhőivel; haránt rohan rájuk Levant, Ponent orkána, Eurus s Zephir, oldalt tőlük Libecchio, Sirocco. Így támadt élettelen dolgokból az erőszak; s Bűn leánya, Viszály hozott az oktalan állatok közé Halált vad ellenszenven, át. Hal hallal kezd tusát, madár madárral, barom barommal, hagyva fűevést egymást nyeli mind. Nem tisztelik az embert többé, szaladnak tőle, vagy boszús szemmel merednek rá, az elmenőre. E kivülről növő bajt látja részben Ádám, habár a gond elől sűrű árnyékba bújt; kutyábbat él belül, s hánykódó szenvedély bősz tengerén bús panaszában keres enyhülést:


Oldal 180

„Üdvből nyomorba hulltam! Ez tehát az új dicső világnak vége, s én e dics dicsősége - az üdvözültből megátkozottá lettem! Rejtsetek az Úr orcájától, kit látni akkor üdvöm csúcspontja volt! Ha véget érne itt nyomorom... megszolgáltam, tehát elszenvedném. De mindez nem segít! Amit eszem, iszom, mit szaporítok, csak továbbplántált átok! Egykoron oly élvvel hallott hang: »Sokasodjatok!« halálos hallomás ma. Így ugyan mit szaporítsak? Átkot enfejemre! Érezve a tőlem rá háruló gonoszt, jövő idők mely sarja nem átkozza főm: »Vesszen tisztátlan ősünk! Ádám, neked köszönhetjük...« De e köszönet átok! Így a főmre szálló rosszon túl - tőlem eredve - mind a többi rossz vissza rám zuhog hatalmas árral, mint természetes centrumára, súllyal rám hull, ha még az ő helyükre is. Drágán, örök jajjal vett édeni tünő vigalmak! Kértelek, Teremtő, hogy sárból emberré gyúrj? Esdekeltem, hogy a sötétből hívj elő, s e bájos kertbe helyezz? Ha már akaratom nem hagyta jóvá létemet, jogos volna, ha visszatüntetnél a porba, ki lemondani vágyom, visszaadni amit kaptam, nem tudva teljesítni a túlkemény feltételt, mellyel itt meg kellett volna tartanom a jót, mit nem kerestem. Elvesztén elég e büntetés ! Mért adtad ráadásnak örök kín érzetét? Megérthetetlen igazságod. Az igazat bevallva későn tusázom véle. Visszalöknöm feltételeit akkor kellett volna, amikor adta. - Elfogadtad. Így, ha élvezted, miért ócsárolod feltételeit? Kéretlenül teremtett. De ha fiad parancsod megszegi, s hogy számonkéred, visszavág: »Miért nemzettél? Nem kivántam!« e pimasz mentségét talán lenyelnéd? Habár nem akarásod szülte őt, de természeti kényszer. Ám az Úr téged választottként fogant, hogy őt szolgáld; kegyéből kélt jutalmad is méltó, hogy kénye zsoldja büntetésed. Elismerem: igaz itélete, hogy por vagyok, s a porba visszatérek.

275 (711-747)


Oldal 181

Bármint jön, boldog óra. Mért halasztja keze, mit mára tűzött rendelése? Mért élek még, miért gunyol halállal, és nyújtja kínomat? Míly boldogan fogadnám el halál-itéletem, 276 (748-785) s lennék érzéktelen por, és nyugodnék mintegy anyám ölében. Ott pihennék, szunynék nyugodtan! Szörnyü hangja nem dörögne a fülembe. Nem gyötörne a félsz kinos szorongással: mi rosszabb jön rám, s magomra... Még riogtat egy nagy kétely: hátha meg se halhatok egészen - az élet-szellem, melyet Isten lehellt belém, talán nem oszlik el e testi röggel. Vajh ki tudja, sírban, vagy más szörnyű helyen nem kell-e halnom élő halált ? Borzalmas gondolat, ha épp igaz. De mért? Ő vétkezett, az élet-lehellet, s az romol, kié élet, s a bűn! A testé ez sem, az sem. Egészen meghalok. Ez csillapítsa kétségemet, ha már többet nem értek. A Minden ura végtelen, tehát dühe is az? Legyen! Nem úgy az ember: halni itéltetett. Örök dühét hogy önthetné emberre, kit Halál öl? Adhat haláltalan halált? Bolond ellentmondás, mi róla tarthatatlan, hisz gyöngesége érve volna, nem hatalmáé. Vagy mérge kedveért kinyújtaná a végest végtelenné, hogy szigorát betöltse büntetőn, mit nem lehet? Itéletét a síron túl nyújtaná s a természet szabályán, amely szerint minden egyéb ok az anyag befogadókészsége szerint hat, nem ön-hatásköre szerint. Tegyük fel: a Halál nem egy ütés, de végtelen nyomor, mit e naptól fogva itt belül bennem s kívül érezni kezdtem, és örökre így lesz. Jaj, e rettegés egy szörnyü fordulattal visszahull dörögve védtelen fejemre. Én 277 (786-823) s a Halál örökké egy testben leledzünk Nem egymagam, de minden nemzedék átkozva bennem! Sarjaim, be szép örökséget kell hagyni rátok!Ó bár tékozolnám magam, s nem kéne rátok hagynom! Örökség nélkül áldanátok, s nem mint most, átkoztok. Vajon miért kell egy ember bűneiért egész fajának ártatlanul bűnhődni? - ha ugyan ártatlan. Tőlem vajh mi tellenék?


Oldal 182

Csak romlottság: elmém, akaratom elfajzott, így nem csak cselekszi, de kivánja, mit én? Hogy állhatnak meg ők Isten előtt igaznak? Annyi érv után az Istent föl kell mentenem. Mentségeim hiúk, okoskodásom sok útvesztőn is egy felé vezet: hogy magam elitéljem - én vagyok első, végső forrása mind e bűnnek, s bukásom érdemelt. Emésszen el düh! Botor kivánság. Elbírnál-e, Földnél, s egész világnál súlyosabb nyügöt megosztva ez átok nővel? Mire vágyol, s mitől riadsz: egyként lerontja üdvöd minden reményét, múlt s jövő időre példátlan átkossá itél, ki csak a Sátánhoz hasonló bűnben és ítéletben! Ó lelkiismeret! Míly szörnyüség-örvénybe tántorítsz! Jaj, nincs kiút! Mind mélyebb mélybe hullok!" Ádám magában így siránkozott a néma éjben, mely már nem olyan, mint a bűnbeesés előtt: cirógató, hűs, hanem sötét, ködös iszony-homály, amely a vétkes lelkiismeretnek minden valót kettős rémként mutat. Elnyúlva fekszik a hideg kövön, 278 (824-860) átkozva létrejöttét annyiszor, s vádolva épp oly gyakran a Halált, mért késik, bárha jövendölve volt vétke napjára: „Mért nem jössz, Halál, hogy egy - de háromszor kivánt - csapással végezz velem? Nem tartja meg szavát a Hüség? Ég-igazság mért nem siet igaztevésre? Halál hivásra nem jön! Az Ég-igazság nem sietteti imámra lomha lépteit. Vadon, forrás, domb, völgy, kunyhó! Be más echóval tanítottam minap felelni árnyad, más dalt visszhangzani!" Az így kesergőt keserves ültéből figyelte Éva; közeledett, s próbálta lágy szavakkal vad szenvedélyét elcsitítani, de Ádám zordan űzte vissza őt: „Kigyó, te! El szemem elől! E név illik rád legkivált, osztályosára! Hamis, gyülölt. Kívánom, bárha hozzá hasonló termet és kígyó szine mutatná meg csalárd szived, hogy így


Oldal 183

minden teremtmény óvakodna tőled, nehogy nagyon is égi termeted, mély ördögi hamisságot takar, csapdába ejtse őket! Én bizony nélküled boldog lettem volna, ha gőgöd s hiú nagyzási vágyad - épp a legfőbb veszély idején - meg nem veti intő szavam, méltatlannak találva kétségeimet. Te páváskodni akartál Sátán előtt, nagy fölfuvalkodottan rászedni őt, de midőn eléd került a kígyó, ő szedett rá, és te engem. Hogy bíztam benned, távol oldalamtól 279 (861-895) bölcsnek, szilárdnak hittelek, ki minden próbát kiáll, s nem tudtam: ez csupán látszat, s nem szirt-erény, egy borda csak, természetétől kajla, mint kitünt most: belőlem húzva balra görbülő! Bár mint fölöslegest kiszórtalak volna, számon fölül valót! Az Úr, a bölcs Teremtő, ki az Ég csucsát sürűn megrakta férfi-szellemekkel, e Turcsaságot vajon mért teremté, ki a Természet tünde tévedése? Mért nem töltötte meg - mint angyaloknál a Földet férfiakkal nők helyett, más utat lelvén, hogy embert sokszorozzon? Úgy nem lett volna e csapás s a többi, mi még leend, a földi számtalan búbaj, mivel még vár a női csapda s bármily viszony e nemmel. Mert a férfi vagy nem lel méltó női társra, csak olyanra, kit balsors vet néki vagy ballépés; vagy akit kiván, igen ritkán nyeri el, mert oly makacs, s a szerelmes láthatja: szerelme silányabbhoz csapódik! S ha a lány szeret - szülői visszatartják, vagy a férfi későn leli meg legillőbb társát, hogy összeboronáltatott már gyülölt, zord ellenével, szégyenével. Az ember életére számtalan csapást hoz ez - rontván a házi békét!" Nem szólt többé, s elfordult tőle. Éva nem tágít: könnyét szüntelen folyatva kuszált hajjal lába elé borul alázattal, s karolja, így eseng békéért. Hosszan így panaszkodik: „Ne hagyj el, ó Ádám! Tanum az Ég, mily őszinte szerelmes tisztelet ég szívemben irántad, s akaratlan vétettem csúful rászedetve. Kérlek

280 (896-931)


Oldal 184

esdőn, a térded kulcsolom, ne fossz meg miért élek - kedves tekintetedtől, segélyedtől, tanácsodtól e végső inségben, egyetlen valóm, erőm! Ha eldobsz, hova menjek, hol leleddzek? Mig élünk - futamat-órát talán -, legyünk békével együtt, egyesülve, egyek lévén a bajban, úgy a harcban is ítélet-kiszabta ellenünk, a kígyó ellen! Gyűlölségedet ne áraszd rám e nyomoruság miatt, ki teljesen elvesztem, s nálad is nyomorultabb vagyok: ketten hibáztunk, te Isten ellen, én az Isten és teellened ! Az ítélet helyére megtérek és ostromlom az Eget: a bosszut távoztassa el fejedről, s terhelje rám, e jaj egyszál-okára, egyedül rám, kire méltán dühöng!" Elnémul sírva, alázatos helyét megtartja moccanatlan, míg föloldást nem nyer fölismert, szívből bánt bünére. Megszánta Ádám, szíve hamar megenyhült iránta, ki előbb egyetlen élve, élete volt; most, hogy kétségbeesve lábánál görnyedj, s békülést keres e bájos lány, s tanácsot tőle, kit megbántott, és segélyt... lefegyverezve Ádám enyhül, s karolja béke-szóval: „Óvatlan, mint előbb, olyanra vágyol tulzón, amit nem ismersz: enfejedre óhajtasz minden büntetést? Viseld el a magadét előbb; egész dühét hogy bírnád, hisz szilánkját élted át csak, 281 (932-967) s nemtetszésem se tűröd? Ha magasztos parancsán ima módosíthat, úgy előbb futnék a helyre, s hangosabban kérném, szálljon minden csapás reám, s bocsásson meg gyarló gyöngébb nemednek, mit rám bizott. Kitettelek veszélynek... De jöjj, egymást ne vádoljuk, ne marjuk, ugyis vádolnak már - a szeretet szolgálatán serénykedjünk: miként könnyítsük egymás terheit, bajunkat megosztva, mert e napra rótt halál nem jön hamar; mint lassu léptü baj jön, egy hosszu nap halála, hogy növelje kinunk, s átszáll szegény fajunkra is." Éva fölbátorodva így felel:


Oldal 185

„Fájó tapasztalatból jól tudom, nálad míly kis hitele van szavamnak igaz, hamisak voltak, végzetes következményüek -, de ha már, silányt, visszavettél kegyedbe, s így remélem, visszanyerem szerelmedet, szivem egyetlen üdvét, tőled élve-halva nem rejtem el, hogy nyugtalan szivemben mi eszme támadt, tán e végnyomorban segít, vagy végét szegi... ez keserves, de türhetőbb bajunknál, s nem nehéz a választása. Ha utódaink gondja öl legkivált, kiknek születni biztos nyomorra kell, s végül halál nyeli el őket, s ha utálat az, hogy okai legyünk a más bajának, ki magzatunk, s ágyékunkból fakad ez átkozott világba, szörnyü sarj, mely gyatra életét lenyűve végül íly undok Rémnek étke lesz - ime hatalmadban van még fogantatása, születése előtt kiveszteni ez átok-fajt: maradj gyerektelen, mint most vagy, így megcsalatik Halál ragadmányával, s kénytelen velünk kettőnkkel vad-mohó belét betömni. De ha nehéznek véled, gyötrelemnek, hogy társalogva, vágyva, nézve egymást, lemondj szerelem szertartásiról, oly édes nász-ölelésről, s vágyakozva csak epekedj reménytelen, velem szemközt, ki épp oly vágyban senyvedek, s ez kínzóbb kín, mint melytől rettegünk úgy (hogy magunkat, sarjunkat szabaddá váltsuk e félelemtől) röviden tegyünk pontot: keressük a Halált, vagy ha nem találjuk, hajtsuk végre tisztét önnön kezünkkel. Így miért kucorgunk borzongva rettegésben, mely csak a halállal szűnik? Rajtunk áll: Halál sok útja közt a legkurtább utat járjuk - romlást rontással rontva el."

282 (968-1004)

Végezte, vagy vad elkeseredés fojtotta belé a szót? Az arca színe elhalt, annyit tünődött a halálon. De Ádám íly tanáccsal mitse gondolt – figyelmesebb esze különb reményre vergődött, s Évának eképp felelt: „Hogy megveted az életet, gyönyört, ez benned szebb-magasztosabbra vall, mint mit elméd lenéz. De hogy magad


Oldal 186

megölni vágyod, e benned fészkelő magasztosságnak ellene szól, jelenti: nem hogy lenézed, épp gyötrelmet érzel a drága élet és gyönyör veszésén. Ha a halált hajhászod, és e kín szüntét, s úgy véled, a kimért boszútól így szabadulsz, kétséged ne legyen: 283 (1005-1040) bölcsebben fegyverezte bosszuló dühét az Úr, semhogy kijátszd. De jobban félek: az így előhivott halál nem ment meg az itélet-ránk-kirótta kíntól, hanem az íly dacoskodás csak felbőszíti őt, hogy a halált élővé váltsa bennünk. Hadd keressünk bölcsebb döntést! Már rémlik is! Eszembe jutott itéletünk egy része, hogy sarjad tapod majd a kigyó fejére. Sanyar vigasz - hacsaknem, mint gyanítom, ős ellenünket érti, őt, a Sátánt, ki kígyó képében vitt lépre minket. Fején tapodni méltó bosszu volna, ezt tennénk semmivé, ha önmagunkat ölnénk, vagy maradnánk gyerektelen, mint javasoltad: ellenünk a rámért itéletből kisiklanék, mi meg kettőztetnénk fejünkre a magunkét. Öngyilkosság, önkéntes magtalanság ne jöjjön szóba! - Ez kizár reményt, s csak haragot, gőgöt sugall, az Úr ellen, fejetlen büszke lázadást vállunkra tett igájá ellen. Ő - emlékezz! - míly szelíden, kedvesen hallgatott meg, s itélt, düh, gáncsolás nélkül; mi vártunk hirtelen halált, vélvén, igy érti: »meghalsz az napon« és lám, neked azt mondta: »magzatod hordd kínban és neveld« - mi csakhamar örömmel kárpótol, méhed rügyével. Rólam meg átka csúszva földre pattant. Munkával nyerjem kenyerem! Baj ez? Tunyaság rosszabb volna. Művem éltet. Hogy hő vagy fagy ne bántson, ő előre kéretlenül gondot viselt reánk: keze ruházott, bár nem érdemeltük, büntetve inkákább szánt... Ha imádkozunk, 284 (1041-1078) mennyivel inkább nyitva lesz füle, s hajlik szive irgalomra, megtanít, mi lészen oltalmunkra zordon évszak, eső, hó, jég ellen, miket az Ég szeszélyes arca kezd mutatni már a bérceken; metszőn fújnak szelek, rázzák széplombu fák báj-fürtjeit: mindez keresni űz meleg helyet,


Oldal 187

meggémbedt tagjaink-babusgatót, mielőtt hűvös éjt hagy itt a nappalcsillag; begyüjtve visszavert sugára száraz anyaggal föllobbantható, avagy ha két fa dörzsölődik, a leget tűzzé őrölhetnénk. Minap széllel csatázó felleghad vadul összeütődve villámmal cikázott, s a rézsut lecsapó láng a fenyő gyantáját fölgyujtotta, s messziről jóleső hőséget hozott, amely napot pótol - ő megtanít, miképp éljünk e tűzzel, és gyógyírja mi a bajnak, mit bűnünk hozott fejünkre, hogyha imádkozunk, s fohászkodunk irgalmáért, félsz nélkül, kellemesen mint éljük életünk, mit sok vigasszal tart fenn maga, mígnem a porba' leljük vég-nyugalmunk, szülői otthonunk. Mi jobbat tehetnénk? Ha visszamennénk az ítélet helyére, s leborulnánk előtte hódolón, s bevallánánk alázattal bününket, és kegyelmet kérnénk, a földet könnyel öntve, jajjal töltve be a leget bánó szivünkből, őszinte bűnbánat s szelíd alázat jeléül - ő megenyhül, s bosszusága elfordul tőlünk, hisz derült szemében, még mikor zordnak véltük is, komornak, csak kegyes irgalom fényeskedett." 285 (1079-1116) Szólt bűnbánó atyánk. De Éva is bánta bűnét búsan. Hát visszamentek az ítélet helyére, s leborultak előtte hódolón, megvallva nagy alázattal bünük, s bocsánatot kértek, a földet könnyel öntve, jajjal töltve be a leget bánó szivükből, jeléül bús, igaz alázatuknak. 286 (1117-1124)


Oldal 188

XI. könyv Sommázat

Isten Fia bemutatja Atyjának ősszüleink imádságát, mi most már bűnbánatra vall, és közbenjár érettük; elfogadást nyernek Isten előtt, de kimondatik, hogy nem lakhatnak tovább a Paradicsomban; az Úr elküldi ezért Mihályt s vele Kherúbok csapatját, hogy tiltsa ki őket, de elébb még fedje föl Ádámnak az eljövendő dolgokat. Mihály alászáll. Ádám baljós jelekre figyelmezteti Évát; meglátja a közelgő Mihályt, s elébe járul; az Angyal megjelenti kiűzetésüket. Éva kesereg, Ádám rimánkodik, majd megbékél; az Angyal fölvezeti őt egy magas Hegyre, és látomásban tárja elé, mi történik majd a Vízözönig. [288] Álltak s imádkoztak alázkodóbűnbánón. Mert föntről az irgalomtrónról leszállva szívükről levette a követ az Előkegy és helyébe új húst teremtett, és az mondhatatlan sóhajt lehelt, Imaszellem-ihletettet, mi gyorsabb szárnyon száll az Égbe, mint legércesebb szónoklat; helyzetük nem rongy rimánkodóké, s nem kevésbbé tetszett e fohász fontosnak, mind midőn a mesék ősi párja - tőlük ifjabb Deucalion könyörgött s tiszta Pyrrha Themis szentélyinéi, hogy ujítsa meg a vízbefúlt emberfajt. Égbe száll imájuk, és utat se vét, nem űzi le kósza szembeszél, anyagtalan kel át az Ég-kapun, tömjénbe vonva hol füstöl az arany oltár, s a nagy Közbenjáró, az atyai trón elé segíti, hogy eként mutatva be, boldog Fiú, elkezdje pártfogását: „Nézd, ó Atyám, mi zsengét hajt a Föld emberbe plántált irgalmadból! Ez ima-sóhaj, mit arany füstölőmben tömjénnel én, papod, eléd hozok, drágább izű gyümölcs - hisz ezt szivébe megbánással te ültetted -, különb Éden minden kezed-gondozta fa gyümölcseinél, melyek a bűneset előtt lettek. Könyörgésére hajtsd most füled, halld - bárha néma - sóhaját! Nem tudja, míly szavakkal esdekeljen, engedd, legyek tolmácsa, védnöke, s engesztelője; tetteit ruházd rám: a rosszat, jót - ezt érdemem teszi teljessé, míg azért fizet halálom. Fogadj el engem s tőlük általam 289 (1-37) John Milton: Elveszett Paradicsom

Oldal 189

az ember iránti béke illatát. Engesztelődj, szined előtt hadd élje számlált, bár bús időit, míg Halál, itélet (mit enyhítni, nem törölni kérek) jobb létet ád neki, hol velem él minden megváltottam üdvben, élvben; egyek velem, mint én s te egy vagyunk!" Atyja felelt fellegtelen-derűsen: "Mit kérsz, legyen, Szerelmetes Fiam! Minden, mit kérsz, parancsom volt, de ők nem élhetnek az Édenben tovább: tiltja a Természetre rótt szabályom. E tiszta, halhatatlan elemek nem tűrnek vegyülést, összhangtalant, durvát: kivetik őt, a szennyezettet, mint miazmást, durvát a durva légre s halandó tápra, az vezesse őt bűnből a végbomlásra, mert a bűn fertőzött meg minden romolhatatlant romlásra. Én az embert két derék adománnyal öveztem: üdvvel és örökléttel; azt elvesztette, s így ez csak örökre nyujtaná a kínját, ha nem hoznék halált rá. A halál így vég-írja lesz, mig annyi sok csapással próbált élet nyomán hittel s a hit műveivel mosódva, második életre keltve, midőn az Igaz megújul, válik Haláltól Ég-Föld-újulásban. De hívjuk most a szenteket zsinatba az Ég-határokról. Nem rejtem el tőlük embert sujtó itéletem hisz látták, mint bünhődtek angyalok, s bár hívek, még hivebbé lettek így." Szólt, s a Fiu magasztos jelt adott a fényes őrszolgának; harsonáját 290 (38-73) megfújta az - utóbb a Hóreben szól így az Úr leszálltán és talán majd a Végitéleten. Minden helyet bezeng az angyal-trombita - örökárnyú üdvlugasokból, források, kutak, életvizek mellől, hol ültek boldog közösségben a fény-fiak, parancsra futottak és leültek. Most az Úr magas trónjáról így tett rendelést: „Ó, fiaim! Az ember jó s gonosz tudója lőn, miként magunk, mióta tiltott gyümölcsöt ízlelt. Dicsekedjék: tudja a vesztett jót, a nyert gonoszt! Úgy boldogabb lett volna, ha beéri


Oldal 190

a maga-élte jóval, a gonoszt nem tudva. Most borong, imádkozik töredelmesen: sugallatunkra. De én, ki ismerem, tudom jól: ingatag, hiú szivű magára hagyva. Most nehogy még vakmerőbb kezét tegye az Életfára, és egyék, s örökre éljen, vagy azt remélje, él örökre; kiűzöm őt a kertből, hogy kotorja a földet, melyből lett. Hozzá ez illik!" „Mihály, hajtsd végre megbizásomat! Válassz a kherubok közül nehány lobogó-láng vitézt, nehogy az ellen embert segítve, vagy betörve az üres birtokba keltsen új zavart. Siess, és hajtsd ki Isten Édenéből a bűnös párt kimélet nélkül, a szentelt helyről e két szentségtelent; hirdess nekik s utódaiknak örök száműzetést! Hogy meg ne törje őket e bús parancsom zordonul betöltve (mert látom, megpuhultak és könyűkkel 291 (74-109) siratják vétkük!), rejtsd a rém-valót! Ha fogadják szavad türelmesen, vigasztalan ne űzd el őket! Ádám tőled csak tudja meg, mi eljövend, mint néked megvilágitom. Közöld velük: szövetségem megújitom a nő magvával. Búsan űzd ki őket, de békével! A kert kelet-felére, hol könnyü a besurranás, helyezz kherúbstrázsát s kard messzevillanó lángját: minden közelgést elriasszon, vigyázzon minden Életfához-útat, nehogy az Éden bételjen bünös lelkekkel, s fosztogatva fáimat, lopott gyümölccsel csaljanak meg embert!" Így szólt. Készült az arkangyal sebes leszálláshoz, szólítva kherúbok éber lángosztagát: négyarcu mindegyik, kettős Janusként, s mind egész alakjuk szemekkel hintve, Arguséinál számosabbal, álmatlan éberebbel, semhogy árkád síp, hermesi pásztori nád, vagy varázs-bot elzsondítaná. Szent fénnyel hogy köszöntse a világot, kél Leucothea, hinti harmat-írral a földet. Ádám s Éva ősanyánk fohászukat zárták, s fentről erőt nyertek, a csüggedésre új reményt s örömet, bár elvegyítve rettegéssel.


Oldal 191

A férj szava most erőt ujít a nőben: „Könnyű elhinni, Éva: mind a jó, mit élvezünk, az Égből száll alá; annál bajosabb hinni, hogy mitőlünk mi Égbe száll, erős az Úr szivét meghatni, vagy akaratát juházni. Mégis ez az, mit megkisért imánk, 292 (110-145) vagyis a lélek kurta sóhaja, mi fölhat Isten székeig. Mióta imával sürgetem csitítani a sértett Istent térden és előtte bensőm alázva, úgy hiszem, szelíden hajtja hozzám fülét; már bízóm abban, hogy kegyesen meghallgat; visszatért keblembe béke; és igérete elmémbe: utódod ellenünk fejére tipor - félszemben erre nem figyeltem, de most már biztosít: a Halál keserve elmúlt, s mi élni fogunk. Üdv néked, Éva, kit joggal hívnak így, embernem anyja! Minden élőnek anyja: általad él az ember s az emberért a többi!" Éva szelíd-borongósan felel: „E névre méltó nem vagyok, hiszen vétkeztem én, akit segélyedül rendeltek, lettem hálód; szidalom, gáncs, gyanu illet inkább! Végtelen kegyelmes volt Birám, hogy engem ítélt az Élet kútfejének, ki halált hoztam mindenre; jó valál te is: méltóztattál ily magasztos neven hívni kit más név illet. Ám a rét hív verítékes dologra, bár az éjt álmatlan éltük át. Mert lásd, a reggel esettségünk nem nézi, kezdi rózsás mosolyröptét. Gyerünk! De oldaladtól sosem bolyongok el, akármi messze legyen napi munkánk, napszállatig kiszabva kínosnak. Mig itt lakunk, mi lehet kínos íly derűs ligetben? Itt éljünk - bukva bár - elégedetten!" Sokat alázott Éva így esengett. Nem hagyta a Sors: Természet jelt adott léggel, vaddal, madárral. Elborult a lég rövid pitymallat-pír után, s Zeus sassa légi röptiből lecsapva két tarka tollú szárnyast űz. Lefut a dombról az erdők királya - első ízben vadászik vérre: üldöz egy nemes szarvas-párt, erdeink diszét:

293 (146-181)


Oldal 192

rebbennek a kelet-kapu felé. Követi Ádám e vadászatot riadt szemmel, s Évához így beszél: "Éva, közelg egy újabb változás! E néma jellel azt mutatja az Ég célja heroldjaként, hogy el ne bízzuk magunkat, mintha már a büntetés feledve volna, mert nehány napot késik a Vég. Ki tudja, meddig élünk, mit élünk azon túl, hogy por vagyunk, s porrá kell lennünk, s nem leszünk tovább? Vagy mit jelent e kettős látomás, röptén üzetve légben s földön, egy órában egy felé? Miért ez az éj kelet felé, ha dél se volt, s nyugatfelhőn hajnalsugár, amely a kék bolton mint villanás fut, s csöndesen leszáll, mikéntha vonná égi súly?" Nem tévedett: a mennyei sereg leszállt a jáspis fényü égbül az Édenbe, és megállt egy dombon ott. Dicső kép volna, ha kétség, testi félsz Ádám szemét nem fátyolozza aznap. Nem volt dicsőbb Jákób találkozása az angyalokkal Mahanaimban, hol a rétet fény-őrök számos sátra lepte el; sem az, mi Dothánban a lánghegyen lobbant föl, s száz tűz-tábort szállatott a szír királyra, ki orgyilkos gyanánt támasztott háborút egy férfi ellen hadüzenettelen. A herceg-angyal tűz-harcirendben hagyta ott hadát, hogy a kertet elfoglalja, egymaga indult, hogy Ádám rejtekére leljen de Ádám látta őt, s a jövevény közéledtére Évához beszélt:

294 (182-217)

„Ó, Éva, várj nagy hírt, mi tán felőlünk atároz, vagy ujabb parancsokat ró ránk, hogy úgy tegyünk. A dombon ott fátylazó tűzfelhőbül - úgy veszem ki egy égi vendég jő, nem is alantas, járásából itélve: hatalom, a Trónok közzül egy, olyan tekintély övedzi jöttét... mégse, nem riasztó, hogy rettegjem, de nem is oly baráti, mint Rafael, hogy bízva bízhatok... Ünnepélyes, fenséges... Hogy ne sértsem, alázattal elémegyek. Te menj el!" Elhallgatott. Az arkangyal közelg,


Oldal 193

nem égi formában, de mint ki emberköntösben jő emberhez: harci ing láng fegyvere fölött, biborba mártott, lángolóbb mint a Meliboea, Sarra magvából festett, mit antik királyok viseltek békében: szinezte Iris. Csillagszikrás nyitott sisakja báját láttatja: mint ifju, ki Férfivá most zsendül... Csipőin, csilla égövön, függ kardja. Sátán réme, lándzsa kezében. Ádám legörnyed, az angyal nem hajol meg – királyi rang! -, s eképp okolja jöttét: „Bevezetésre nem szorul az Ég parancsa; elég az, hogy fülébe vette az Úr imád, s bünöd nyomán a méltó 295 (218-252) bosszú - a halál - elesik zálogától. Kegyelemből sok nap van adva néked, hogy térj meg, és tedd jóvá egy bünöd sok jótettel. Lehet, hogy megcsitul Urad s megvált Halál rabló jogától. De az Édenben te nem lakhatsz tovább. Nem tűri. Jöttem, és kitiltalak a kertből, hogy - amelyből vétetél a földet túrd, hozzád illőbb talajt!" Többet se szólt. E hírre szíven ütve Ádám csak állt, jeges szorongatástól érzéke bénult. Éva rejtezőn mindent fülébe vett, s zajos sirással rejtekhelyét kimutatta csakhamar. "Nemvárt csapás, halálnál is borúsabb! Éden, el kell, hogy hagyjalak, szülőföldem - boldog séták, árnyak, melyek Istennek illenek lakul? Reméltem, nyugodtan - bár busan - itt élem éltem a kettőnkre kimért halál-napig. Virágok, mik nem nyiltok máshelyütt, kiket korán először látogattam, s utószor este, neveltem zsenge kézzel első nyiló bimbóból, s elneveztem... ki fordít napnak bennetek, soroz fajok szerint, s öntöz ambrózía-kútból? S végül, te nászlugas, mit ékitettem minden szagolni-, látni-jó csudával, hogy váljak tőled, mint vetődjek el ehez képest ködös vadabb világba? Mi, kik szoktunk halhatatlan gyümölcshöz, tisztátlanabb leget miként szivunk?" Az angyal szeliden szavát szegi: "Éva, ne sírj, de tűrve mondj le arról,


Oldal 194

mit jogosan-vesztettél el, s ne kösd 296 (253-287) szived balgán ahhoz, mi nem tiéd! Nem egymagad mégy, véled jár urad; hisz kötelezve vagy követni őt. Ott van szülőhelyed, hol ő lakik." Fölocsudott Ádám a torpadásból, kalandozó figyelmét összeszedte, s alázattal Mihályhoz így beszélt: „Ó, Égi lény! Egyik Trónus, ha nem épp a legfőbb! Mert íly alakja csak hercegek hercegének van. Szelíden közölted küldetésedet, mi máskép elmondva sértne, végrehajtva ölne. Mi bút, megvettetést viselni képes esendőségünk - meghozá hired: el kell hagyjuk ez üdvhelyet, derűs oltalmunkat, egyetlen ismerős jó vigaszát szemünknek; a többi más hely mind kietlen, barátságtalan, nekünk éppoly idegen, mint néki mi, Ha szüntelen imámmal módosítnám akaratát, aki Mindenható, ha ezt remélhetném - meg nem szünök zaklatni szüntelen sirámolással. De imánk szilárd döntése ellenében nem ér többet, mint szélre ráfuvás: a szél a fúvót fojtva visszafúj. Parancsának alávetem magam. Az fáj leginkább, hogy kimenve innét rejtve lesz tőlem arca, tiltva-zárva áldott alakja - itt imádva sorra bejárhattam a helyeket, hol engem jelenlétére méltatott, s fiamnak mesélhetném: e bércen megjelent, láttam e fa alatt, fenyvek közül vettem szavát, e kútnál társalogtam vele... Hálaoltárokat emelnék 297 (288-323) gyep-földből, s tornyolnék csillámkövet a patakból késő utókoroknak emlékül, és azon ajánlanék föl édes szagos gyantát, kalászt, virágot. Amaz alsóbb világban hol keressem sugár előtünését, lábnyomát? Dühe elől futottam én, de mert életre visszahítt, igért fiat: vigan szemlélem legkisebb szegélyét dicsének és imádom messzi-léptét!" Kegyes arccal felel reá Mihály: „Ádám, tudod, övé az Ég s. a Föld, nem csak e szirt, ő mindenütt betölt


Oldal 195

talajt, leget, tengert: mindent, mi él, s mit benne lappangó hatalma fűt. Országodul a teljes Földet adta, nem megvetendő adományt. Ne hidd, jelenlétét az Éden szűk határa magába zárja: ez lett volna tán fő-székhelyed, honnan szét szélledett volna fi-sarjad, s hova visszatért volna a Föld széléről ünnepelni, s tisztelni nagy-nagy ősüket. De most veszett e kiváltságod, és lebuktál, hogy saljaiddal, így egyszinten élj. De emlékezz rá: völgyön és síkon jelen van Isten, mint itt, megleled és jelenléte sok jellel követ, jó Atya-szeretettel vesz körül, s földereng arca, égi lábnyoma. Hogy hidd ezt, s légy szilárd: előbb, hogy innen elmégy, tudd meg jövőd, mi vár reád s utódaidra. Várj megtudni rosszat s jót egybe, Égi irgalmat, amint küzd az ember-bűnnel, hogy tanulj igaz tűrést, s vegyíts örömmel rettegést, jámbor vigyázást: tűrd el egyaránt 298 (324-360) mérséklettel jó és balsorsodat. Legbiztosabban így rovod le élted, legkészebben így bírod el, ha jön halálod. Szállj e dombra föl! A nőt, kinek szemét beszőttem, hagyd aludni, míg látomásra ébredsz, mint ahogy szunytál, midőn ő kapta életét." Mihálynak Ádám hálásan felelt: „Szállj föl, követlek, bárhová vezetsz, biztos vezér, alávetem magam az Ég kezének: sújtson! Keblemet a Gonosznak fordítom, fegyverezve győztes türéssel, nyerjek jó nyugalmat munkával, hogyha így lehet!" Vonultak isteni látomásra Paradicsom legmagasabb hegyére, mely csucsáról a Föld félgömbje látva látható legtávolabbi széleig. Nagyobb az a hegy se volt, tágabb látóhatárú, hová - ha más okból is - a Kisérő küldé a pusztába a második Ádámot, hogy mutassa néki a Föld tájait s dicsét. Körültekintett Ádám szeme az ős s ujabbhirű sok városon, országon: Cambalu míves falán, Cathaía kánja székén, Temir trónján, oxusi Samarkandon,


Oldal 196

Kina-császár Pekingjéig, a nagy Mogul Lahoréjáig, Agráig és le arany Chersonesosig, s hol a perzsa sah ült Ekbatanáig és Hispahanon, Moszkván a szent orosz cár városán, a turkesztáni szultán Bizáncán; szeme látva látja a négus honát a messze kikötőig, Ercocoig, s a parti kis királyok 299 (361-396) Mombazáját, Melindjét, Quiloát, Ophirnak vélt Sofalát s Angolát, Kongót a legdélebbre; a Niger folyótól Atlas-bércig Almansor országait: Fezt és Susát, Marokkót Algériát, Tremisent, odébb Európát, hol a Világ hatalma Róma volt; szellemszeme tán gazdag Mexicót is látta, hol Montezuma király volt, s Peruban Cuscot, Atabalipa dusabb székét s a még ki nem rabolt Guyanát - Eldoradonak nevezték fővárosát a Geryon-fiak. Nemesebb látomásra elvevé Mihály Ádám szemének hályogát, mit a tisztább látást igért gyümölcs vont rá; a látó ideget rutával megorvosolta - volt mit néznie! -, és három csöpp Élet-vízzel meglocsolta; oly mélyen áthatották e szerek a szellem-látás legbelső-helyét, hogy Ádám kényszerült szemét lezárni, leomlott, s lelke révületbe szállt. De kézen fogta őt a nyájas angyal, s emelte föl, így hívva föl figyelmét: "Ádám, nyisd föl szemed, s szemléld, mit is terem utóbb eredendő bünöd sarjadban, ki hozzá sem ér a tiltott fához, s kigyóval sem szövetkezik, s vétked se véti, mégis száll bünödből rá romlás; hogy még zordabb bűnt tegyen!" Szeme kinyílt, szemlélte a mezőt: részben szántót, hol újonnan kaszált kévék voltak, részben legelőt, juhaklot; köztük miként határkő egy gyepoltár, paraszti mű. Egy veritékező 300(397-432) arató hozza földjéről az első zsengéit: zöld kalászt, arany kalangyát szemeletlen, ahogy kezére jött. Jön a pásztor - szelidebb -, birkái első, gonddal szemelt fajzásival, s megáldoz: jonhuk kövérét tömjénnel behintve


Oldal 197

hasított fára rakja mint szokás. Melyre kegyes tüzet bocsát az Ég, s emészti fürge fénnyel, hála-füsttel; a másikét nem, mert őszinte nem volt. Ezen az dühre gerjed - szóra szó! -, s mellen veri öccsét egy kővel, és éltét kioltja. Holtsáppadtan az bukik, ökrendi lelkét, dől a vér. Ezt látva Ádám megriad szivében, s hirtelen az angyalnak így kiált: „Tanítóm! E szelíd embert, aki jól áldozott, gyalázat érte! Hűség íly zsoldot nyerne s szent ragaszkodás?" Szintén megindultan felel Mihály: „Ágyékodból fakadt fivér e kettő, Ádám, s igazat ölt igaztalan irígységből, mert öccse ájándokát tetszéssel vette az Ég; ám bosszu száll e véres tettre, és annak hite jutalmat nyer, habár meghalni látod görgődve porba-vérbe." Ősapánk szól: „Jaj, szörnyü tett, jaj, szörnyű volt oka! Most láttam a halált? Szülő poromba így kell majd visszatérnem? Isszonyatlátvány! Szemlélni: undok förtelem, gondolni: rém, érezni: borzalom!" Felel Mihály: „A halált láttad itt első alakjában ez emberen. 301 (433-466) De sok alakja, számos útja van bősz barlangjába: mind iszony, de szörnyebb bejárata, mint mélye. Egyesek, láttad, erő-csapástul esnek el, tűz-víztől, éhezéstől. Többeket ital-hús-habzsolás visz el, mi támaszt nyavalyákat. Ebből egy rém-csapat szemed elé tünik, hogy tudd, minő vészt hoz az emberre Éva kapzsisága." Látott kórházat: fertőzött, komor, Benne sürűdött számtalan beteg: kisértetes görcs, kínpad-kín, szivettörő agónia, megannyi láz, vonaglás, vad hurut, epilepszia, bélgörcs, fekély, vesekő, ördögi önkívület, fekete búskomorság, holdkóros elme, végelgyengülés, gyötrő aszkór, pusztító pestis és vízkór, izület", rheuma-, aszthma-kór. Szörnyű e rángás, fulladás! Iszony


Oldal 198

ápolta őket: ágyról ágyra járt, s fölöttük rázta győztesen Halál dzsidáját: ütni késik, bár be sokszor esengtek érte, végreményűkért! Íly rém-képet száraz szemmel ki néz, mely szikla-szív? Ádám - nem tudva mást - sírt, habár nem szülte nő. De legkülönb férfi-lelkét gyötörte szánalom, és könnyre bírta, mígnem fojtja kínját a hit, s keresve szót, panaszba kezd: „Ó nyomorú ember, milyen bukásba aljasodtál? Mi vár reád, mi szörny-sors? Jobb volna nem születni. Mért az élet, ha tőlünk elfacsarják? Vagy miért rótta reánk? Ha tudtuk volna, hogy mit is kapunk, nem vettük volna el, 302 (467-502) vagy - vegye vissza! - kértük volna tüstént, örülve, hogy békében elbocsát. Ily vég-kinokra mint alázható le emberben Isten képe - hajdanán mely jónak, magasztosnak teremtetett, bár megromolt utóbb -, e csúf nyomorra? Íly torzulásoktól mért nem lehet szabad az ember, aki még az Úr hasonlatosságábul őriz egy részt, Mestere képe kedveért szabad?" A Versről ....................................................... 2 Szűz Máriát:.................................................... 85 „Embernem anyja, üdv! ................................. 85 Kinek gyümölcsös méhe majd á Földet ........ 85 még több fiúval tölti, mint amennyi ............. 85 gyümölccsel Isten fái ezt az asztalt ............... 85 elhalmozták." 133 (370-403) ................ 85 Milton Agonistes ............................................ 220 Magyar Milton-fordítások ............................. 249 Milton börtönében ...................................... 256

benne és nem nyalánk gyönyört, amíg fejed fölött sok év röpül. Így élhetsz, mígnem miként érett gyümölcs, lehullsz Anyád ölébe, vagy könnyen begyüjt – érett kalászt - Halál, s nem tép le durván. Az aggkor ez - de most meg elveszíted ifjú erőd, szépséged, mely lehervad, s lesz gyönge, ősz. Lohadt érzékeid gyönyör izét nem érzik, mit ma jócskán, s az ifjuság reménylő, víg heve helyett eredben aszott, nyomott, hideg búskomorság kering, s a szellemet lenyomja, léted balzsamát föléli."

303 (503-537)

Szólt erre ősünk: „Nem futok haláltól, s nem vágyom létem húzni, azon leszek:


Oldal 199

e terhes nyűgöt mint tegyem le könnyen, mit vinnem kell, míg vissza nem adatja szabott nap, s vámom kell türelmesen halálomat." Így válaszol Mihály: „Ne szeresd léted, ne gyülöld, de míg élsz, szépen élj! Hogy meddig? Bízd az Égre! Mosd készítsd magad újabb látomásra!" Látott Ádám téres teret, különbkülönb-szín sátrakat. Olyik körül füvellő nyájak. Másból hangszerek zenéje hallatszott ki: orgona, hárfa, s látszott: ki játszott rajtuk, röpke ujja ihletre szállt magas, mély hangokon, űzvén dalos fugát. Tuloldalon kovácsmühelyben férfi dolgozott: olvaszt vas-, réz-rudat (ott lelt reá hegyen-völgyben, hol erdőt égetett véletlen tűz, le a föld eréig, onnan buggyant föl izzón egy barlangba, vagy földből vízár kimosta) - a folyó ércet beönti kész formákba, így szerzi elébb szerszámait, s utóbb mit fémből önthet-kovácsolhat. A szomszéd hegyekből, fészkükből másfajta nép bocsátkozott a síkra: színre ez igaznak látszott, veszkődött, miként 304 (538-572) imádja Istent helyesen, s megértse nem rejtett műveit, s mi biztosít szabadságot, békét neki - a síkon nem lépkedett soká, midőn kijött a sátrakból víg, bájos nőcsapat buja ékszer-ruhákban, s hárfaszóra dalolt szerelmi bűvdalt, táncra kélt. A tekintélyes férfiak szeme rajtuk bolyong zablátlan, míg szerelmes hálóba fogva nem szeretnek, és választják kedvesük, s vele a vágyról csevegnek, mígnem kél az esti csillag, szerelmi hírnök, s ők fölizzva már gyújtják a nászi fáklyát és Hyment köszöntik, kit most hívnak esküvőre először. Zeng zenével mind a sátor. E boldog együttlét, szerelmi élmény, ifjúság, dal, virágok, koszorúk s az édes összhang Ádám szivét megejti – természettől amúgy is hajlamos az élvezésre; így nyilatkozik: „Szent arkangyal, szemem igaz nyitója! Be szép e kép: csihol nyugodt napokra különb reményt, mint két előbbi mása


Oldal 200

gyülöletnek, halálnak, szörnyű kínnak. Ez itt: természet célja-teljesülte!" Mihály felel: "A legjobbat ne mérd gyönyörrel, bárha illőnek hiszed a Természethez, mert jobb célra vagy te: szent, tiszta Istenarc után teremtve. E szépnek tetsző sátrak a Gonosz tanyái, mikben a Testvérölő faja lakik - a létet szépitő müvészetben serények, ritkaságok szerzői, de Alkotójukat felejtik, s bár lelkétől okultak, megvetik 305 (573-608) ajándokát. Ám szép nemet nevelnek. Szépek e nők, istennőknek hihetnéd, kiket láttál: vidámak, bájosak, de híjjával a jóknak, mik a nő házi erénye, s fő illem-disze. Ezeket csak a kéjvágyó közízlés nevelte táncra, dalra, cicomára, nyelv-pergetésre és szemforgatásra. Az ember józan faja - kit hivő élte istenfi-névre jogosítna elszórja erkölcsét, hirét ebül e szép istentagadó tündérekért s mosolyukért: most kéjben úszik, ám hamarosan vízárban - és kacag, miért a Világ könnyei-jajjal fizet!" Rövid örömtől fosztva szólal Ádám: „Ó, szégyen, szánalom! Kik éltüket oly szépen kezdték, ím bal útra tértek, vagy féluton aléltak. Látom én: egyenlő hévvel tart tovább az ember kínja, s oka utóbb is épp a nő!" „Oka a férfi nőies, puhány volta" - az angyal szól. - „Ha állaná helyét a fölsőbb adomány s okosság szerint... De készülj újabb látomásra!" Nézte. Előtte széles tartomány terül el: falvak és közükbe rétek, magas kapuk, soktornyu városok. Fegyveres csődület, vadarcu, harcos, nagy-vakmerő órjások, csontosak. Ez kardot forgat, tajtékzó lovát zablázza az: hadsorban vagy magán, lovas, gyalog - nem étlen szemle ez! Nyájból szakítva hajt el egy csoport marhákat: hímes ökröt, tehenet 306 (609-643) kövér mezőről, vagy juhnyájt: anyát, bégető barikákat prédaként


Oldal 201

a síkon. A pásztor épp csak menti bőrét, kiált segélyért... Öldöklő viszály! Seregek sötét fegyverbe összefutnak. Nem rég barom legelt - terítve most e vérmezőn halottak, fegyverek bús-elhagyatva. Mások egy vár köré táborba szállnak, támadják üteggel, létrával, aknával. A falakon védekeznek kővel, kénnel, dzsidával. Mindkét részről hőstettek, gyilkolás. Máshol jogaros hírnökök a város kapujához hívnak gyülést, im ott harcosokkal vegyülve ősz, komoly aggok gyülnek: szónok-dagály, hamar pártvillongás - mig egy középkorú, kiváló férfi föl nem áll okos méltósággal, s beszél: mi jó, mi rossz, igazság, vallás, béke, jog s itélet az Égből... ráhorgadna ifju, agg, s erőszakos kézzel tépnék, ha nem kapná föl egy leszálló felleg a tömegből láthatatlanul Erőszak burjánzik és ököljog, elnyomás a síkon bárhol - oltalom sehol! Könnyek között fordul kalauzához Ádám, és nagy busan jajong: „Kik ők? Halál szolgái, nem emberek, kik íly bőszen hoznak halált emberre, és a testvérgyilkos vétket sokszorozzák tizezerszeressé - hisz kit ölnek ők? Ember embert, testvérüket! De ki az a jó, kit ha nem óvotz volna az Ég, igazságában öltek volna meg?" 307 (644-678) Felel Mihály: „Ez a viszás, bolond házasságok gyümölcse. Láttad, itt jó rosszal egyesül, bár viszolyog ettől. Ha balgán mégis egybekel, szüli test, lélek szörnyszülötteit. Ezek: órjások, híres emberek; ezidőtájt csak az erőt csodálják, nevezvén bátorságnak, hős-erénynek; győzni csatán, igázni népeket, végtelen öldökléssel préda-tépni: szemükben ez az emberi dicsőség tetőfoka, dicsőségül triumfust ülnek, s hívják őket nagy hóditóknak, emberrel-jótevőknek, isteneknek, istenfiaknak. Jobb nevük: »Kivesztő, embergyötrő!« Hírt Földön így szereznek, s ki legtöbb hírre méltó, feledik! Ki az, kit láttál? Hetedik utódod: romlott világban egyedül derék,


Oldal 202

ezért gyülölt, ellenséggel kerített, mert jó merészelt lenni egymaga, gyülölt igaz szót szólva: »Isten eljő szentjeivel, s itél!« A Magasztos őt balzsam-felhőbe fölragadta szárnyas méneivel, s látod, mit nyert: az Úrral járhat megváltottságban, üdvidőn, haláltól mentve, hogy te lásd, milyen zsold vár a jóra, a rosszra míly boszú, amelyre most fordítsd szemed, s figyeld!" Látta: a dolgok arca változott. A háboru érctorka hallgatott már, helyette támadt víg tivornya, játék, kicsapongások, ünnep, tánc, ahogy jött: házasság, buja házasságtörés, erőszak - hol szép szajha járt kisértve, pohár nyomán lett véres belviszály. Végül egy tisztes férfi jött közéjük, 308 (679-715) üzelmeiken megbotránkozott, s éltük ellen tanúskodott. Gyakorta ellátogatott gyülésük-, ünnepük-, s triumfusukra, hirdetvén nekik a megtérést, bünbánatot, miként börtönlakóknak, kik fején itélet. Hiába minden. Hogy belátta, megszűnt győzködni: sátrát messzi viszi onnan, szálfákat vág a bércen - óriás hajót barkácsol, és kiméri jól hosszát, széltét, magasságát, s keni szurokkal és az oldalán kaput szerkeszt, s fölössen tölti ember, állat étkével. Íme! Ily csodát! Barom, madár, rovar minden fajtája jön párjával, hetesével, és belép adott parancs szerint; utóbb maga, három fia s négyük négy asszonya, s az Isten ajtót zár. Föltámad a dél-szél, s korom szárnyával messze lengve az Ég alatti térről mind a felhőt egybesöpri. Tetézve ezt a dombok bocsátanak nyirkot, homályt, ködöt vadul. Az ég vastag fekete boltív. Őrjöngve hull a zápor, s nem szünik, mig a föld látható. Emelkedik, lebeg a bárka, úszik. Imbolyogva szeli orr-csőre a hullámokat. Minden lakást vizár föd. Hömpölyög mélyen a víz alatt a fényüzésük. Parttalan tenger föd tengert, s a kastély, hol egykor kéj pompázott, tengeri szörnyek kölykedző háza. S a hajdan oly sok ember maradványa hajózugban szorong.


Oldal 203

Hogy bánkódtál, Ádám, szemlélve az egész fajod veszését, pusztulását! Eláraszt téged is, alámerít, 309 (716-752) mint sarjadat, de más özön: a búé, a könnyeké, mígnem szelíden az angyal fölállít, lábaidra állsz vigasztalan bár; apa sarjait gyászolja így, szeme előtt veszőket. Alig bírsz hangot adni jajjaidnak: „Ó, gyász: előre látni ezt! Be jobban élnék jövő-tudatlan: tűrve csak a bajból a magam zsoldját. Elég az egyes napok nyüge. Mi nagy korokra szétosztatott, a súly egyszerre zökken most rám, hogy így előre tudva érjen koraszülést, s gyötörjön létrejötte előtt a gondolattal: eljön ez! Ne fürkéssze eztán ember, mi lesz vele és gyermekével - végzetes rossz, mit ha előre tud, nem űzhet el, sőt a jövő csapás előre sejtve a meglevőnél nem gyötör kevésbé. E gond fölösleges. Hogy óva intsem, nincs ember. Azt a párat, ki maradt, éh, rémület emészti el, midőn bolyong e láp kietlenén. Reméltem: ha szűnik az erőszak, harc a Földön, majd minden jóra válik, és az embert sok boldog nappal koronázza béke. Csalódtam. íme látom, nem kevésbé ront béke mint harc. Ez hogyan lehet – világosíts fel, égi mesterem -, s vajon az embernemnek vége lesz most?" Felelt Mihály: „Kiket láttál elébb triumfusban és buja dőzsölésben, azok, kik elsőbb híres bajnokok és hősök voltak, ám igaz erény, nélkül; sok vért ontottak, dúltak és igáztak népeket, s eképp szereztek 310 (753-788) nevet a nagyvilágban, címeket, dús prédát; majd az élvezésre adták, fejük, s lett béke, bujaság, csömör mig a kéj meg a dölyf viszályt szitott barátok közt békében. Kiket pedig legyőztek, lettek rabok, S szabadsággal veszítik erényük, elhagyván Istent, kitől ál-jámborságuk nem lelt oltalomra a vad csatákban; buzgalmuk kihűl, s céljuk csak az, hogy éljenek nyugodtan, könnyű-buján, mint uruk hagyja nékik,


Oldal 204

hisz bő termésből jut nekik, s eképp a birka-tűrést megkisérthetik. Így mind elfajzik és feled jogot, mérsékletet, igazságot, hitet; csak egy férfi nem, ez éji korban a Fény egyetlen fia, ki jó maradt, csáb-példa, szokás s a bünöző világ dacára. Gúny, szitok, erőszak őt nem rettenti, gaz útjukért meginti őket, s elébük tárja az Igazság ösvényeit: mennyire biztosabbak, békésebbek, mert eljön - hirdeti -, rájuk, ha meg nem térnek, a Harag! Tőlük gunyolva tér meg. Látja ám az egy igaz embert az Úr. Parancsol: csodás hajót alkosson - láttad azt! -, hogy magát mentse és övéit a végső hajótörésre szánt világból. Alighogy ő s az élni kiszemelt ember, barom oltalmat és lakást lelt a bárkában, megnyílnak ím az Ég csatornái, s a földre nappal-éjjel záporzanak. A Mély forrásai föltörnek mind, s az óceánt dagasztják korlátain túl, míg az áradás a legnagyobb hegyeket ellepi. Helyébül elmozdítja még az Éden 311 (789-826) hegyét is az ár: szarvas habok lökik, s zöldjétől-fosztva fáit mind lehordja a nagy folyó a tátó torkolatba, ott támad majd egy sós, kopár sziget, fókák, cetek, siró sirály tanyája, hogy megtanítson: nem tulajdonít szentséget helynek Isten - az ott lakó vagy járó népek szentelik meg azt. És most szemléld, mi történik tovább!" És látja, mint leng a hajó az árban, mely már apad. Elszálltak már a felhők, űzi nyers észak-szél, mi szárazon fúj, s fodrozza a sekélyülő özönt; víz végtelen üvegjén tűz a nap, s a friss hullámokból nagy kortyokat szí szomjún; álló tóból igy zsugorul az ár tipegő apállyá, mely szelíd lábbal a mély felé lopózik; az zsilipjét zárja, s ablakát az Ég. Nem ring a bárka, már talajra ült magas hegyormon moccanatlanul, s feltetszenek mint szirtek a hegyek. Gyors áramlások zajjal öntik az apadó tengerbe dühödt özönjük. A bárkából egy holló elröpül,


Oldal 205

majd egy galamb, a biztosabb követ, kiküldve újra, hogy keressen egy zöld ágat, földet - lába-nyugtatót. Másodszor is megtér: csőrében egy olajlevéllel, béke hírnökével. Hogy szárazföldet lát, az ősatya kiszáll kiséretével a hajóból. Midőn kezét, s alázatos szemét hálásan égre tárja, lát feje fölött egy harmatos felhőt, s azon szivárványt, mely háromszinűn ragyog. Ez béke s új szövetséget jelent! 312 (827-863) Min Ádámnak elébb oly bús szive örvendezik, s ujongva így kiált: „Ki jövő dolgokat teszel jelenné, ó, égi kalauz! E látomásra megéledek, bízván, megél az ember, a sok teremtmény, s magjuk fönnmarad. Kevésbé sírok egy egész világért, mit gaz fiak vesztettek, mint ujongok, hogy egy ember találtatott igaznak, s hogy Istennek méltóztatik miatta alkotni megcsitulva új világot. De mondd, az égen mit jelent e szín-ív? Mint Isten megcsitult szemöldöke, avagy virágfüzér, mely elköti a nyírkos felhő harmat-széleit, nehogy oldódván a földre záporozzon?" A főangyal felelt: „Ezt jól gyanítod. Az Úr dühét szívesen szünteti, mert bánta, hogy az ember elfajult, busult szive, hogy letekintve látta: telve a Föld erőszakkal, s lerontja útját minden test. Ám hogy ez letűnt, szemében oly sokat ér az egy igaz, hogy békül s az embert nem irtja ki, és megfogadja, újra nem veszíti el e Földet özönnel, és nem engedi a tengert túl határain, eső se mosson el embert, állatot, s ha felhőt von fel a földre, háromszín ivét teríti rá: lássák, s eszükbe jusson a szövetsége. Éj és nap, vetés és aratás, nyár és deres fagy váltakozzék, mig mindent tűz tisztít meg és megújít Eget, Földet, hol majd az igáz lakik."

313 (864-897)


Oldal 206

XII. könyv Summázat

Mihály Arkangyal folytatja elbeszélését: mi következik még a Vízözön után. Továbbmenvén megemlékezik Ábrahámról, s fokon- ként előrehaladva rátér a magyarázatra: ki lészen amaz Asszony Magva, akit a Bűnbeeséskor ígért Isten Ádámnak és Évának. Elő- adatik ennek megtestesülése, halála, föltámadása, mennybemenetele, valamint az Egyház állapota a Második Eljövetelig. Ádám igen megörvendez és megvigasztalódik mindeme elbeszélések és ígéretek hallatára; az Angyalt követve leereszkedik a Hegyről, s fölébreszti Évát, aki a közbeeső időt átaludta, míg kedves álmok által lelkébe nyugalom szállt és engedelmesség. Mihály kézen fogva kivezeti őket a Paradicsomból; mögöttük tüzes kardok suhognak, és a Kherúbok elfoglalják őrhelyüket. [316] Mint aki délben útain pihen, sietne bár, az arkangyal megállt a romlott és ujult világ között, hogy hátha Ádám kérdést tesz föl; aztán szép átmenettel új beszédbe kezd. „Láttad keltét s enyésztét egy világnak, s hogy e másod kasból mint rajzik ki ember. Még sokat kéne látnod, ám megértem: halandó szemed fárad - égi tárgy emberérzéknek szükségképpen árt; fárasztja így a jövőt csak mesélem, te meg illőn füledbe vedd, s figyelj. A második rajból szülöttek - amíg kevesen voltak, és amíg a múlt itélet szörny-emléke szivükben élt az Istent félik, s éltüket vezérlik a jóra és igazra; számosodnak, törvén talajt aratnak bő magot, bort, rozsot, olajat; a nyájaikból áldozva bárányt, gödölyét, bikát bort bőven öntve, ülve ünnepet, igy élik éltük ártatlan gyönyörben, békében nagy időn törzsek, családok atya-vezér alatt. Míg támad egy törtető dölyf-szivű, ki nem elégszik szép egyenlőséggel, testvériséggel, érdemtelen uralmat követel testvérein, és kész kiveszteni a földről békét, természet-jogot; prédán (zsákmánya ember és nem állat!), kiirtja harccal, cselvetéssel azt, ki zsarnokságnak nem alázkodik. A nagy Vadász - az Úr előtt, neve ez lesz, mivel dacol az Éggel, avagy az Égtül óhajt második hatalmat; neve a lázadástól származik, bár


Oldal 207

ő vádol lázadással másokat.

317 (1-37)

Ez népet gyűjt, mit fűt hasonló becsvágy – hogy vele, vagy alatta másokat igázzon -, s Édentől nyugatra térvén, lapályra lel, hol fekete szurok bugyog a földből, a Pokol-torokból; téglából s ebből vágynak várat és egetverő tornyot emelni, mely nevet szerez, s emlékük őrzi, hogyha már szétszaladtak idegen hazákba de mit bánják, jó vagy cudar nevet. Isten, ki láthatatlanul az embert meglátogatja, járja házait, figyelve művét, látja ezt hamar, leszáll várossuk nézni mielőtt tornyuk éggel tusáz, s csúfságukul nyelvükre más-más szellemet bocsát, rontván tanult beszédüket, s helyette nemérthető szavak zaját kelesztve az épitők közt; szörnyü gajdolás támad, hogy hívja egy a másikát értetlenül, míg berekedve dúlnak, hivén, társuk őket csufolja... Az Égben lőn nagy kacaj, mint nézik e fura zsivajt, s hallják a zajt; így gúnyba fúlva maradt az épités, s neve lőn: Zavar." Ádám atyai szíve fölsajog: "Ó, átkozott fiú! Legyőzni vágyod testvéredet és bitorolt tekintélyt képzelsz magadnak, mit Isten nem ád! Uralmat ő barmon, halon, madáron adott csak nékünk, ajándékaként e jogot nyertük, ám az emberen embert nem tőn urrá, e kényt magának tartotta - ember embertől szabad! E bitor gőg nem is csak emberi jogot tipor: e toronnyal az Isten lerontására tör! A kárhozott! 318 (38-74) Mi étket hordhat föl, hogy önmagát fönntartsa s kapkodó hadát, ahol felhő fölött a lég kikezdi földi belét, s kenyértől, légtől étlen elvész." Felel Mihály: „Méltán borzaszt e fiú, ki az ember nyugtára íly nyomort hozott, vágyván letörni az ésszerű szabadságot, de tudd meg: amióta buktál, az igaz szabadság veszett, mely mindég a józan ésszel párosul ikerként, s tőle külön léte nincs.


Oldal 208

Mihelyt az ész az emberben ködös lesz, s nem úr, a zagyva vágyak, szenvedélyek elorozzák az észtül a jogart, s rabbá teszik, ki szabad volt, az embert. Így hát, mivel eltűri, hogy szivében úrkodjanak silány erők az ész fölött, az Úr igaz itélete aláveti a kinti kényuraknak, kik jogtalanul tőle elragadják külső szabadságát. Szükségszerű a zsarnok. Bár zsarnoknak nincs bocsánat! Ám népek néha úgy eltévelyednek az ész-erénytől, hogy nem sérelem, de az igazság s végzetes nagy átok rabolja kinti szabadságukat, ha a belső veszett - minek tanúja a bárkaépitő bünös fia, ki az apjával tett gyalázatért hallá az átkot: »Szolga légy fiastul!« Így hát ez új világ - akár a régi – mind gonoszabb leend, amíg az Úr, bősz voltuk megutálva, visszavonja magát körükből, elfordítja szent szemét, és hagyja, járjanak tovább a saját mocskos útjukon. Magának a többiből különb népet szemel ki, mely Őt imádja, s lőn hivő apától. Ez még az Euphratesen innen él, bálványimádásban nevelve. (Hinnéd, hogy emberek lehetnek oly bolondok, mig élt az Árból menekült Ősatya: hagyván az élő Istent, bukjanak, csakhogy kezük fa-, kő-művét imádják istennek?) - Isten őt kegyeskedik kihívni mégis látomásban atyja házából társai, s bálványaik közül a Földre, mit mutat neki, támaszt belőle büszke nemzetet, s kegyét kiönti rá: a nemzetek megáldatnak magvában. Enged ő, megy, nem tudván, hová, de hisz szilárdan. Látom (te nem!), míly hittel hagyja el bálványait, szülőföldjét, övéit, a káldus Urt, s ím átkel most a Hárángázlón, nyomán a számos nyáj, gulya, sok szolga. Nem szegényen vándorol, de mindenét Istenre bízza, ki egy ismeretlen földre hívta. Kánaánt eléri. Látom: állnak sátrai. Sikhem s a szomszéd Moreh-sík körül; igéretből nyeré ajándokul sarjának - északon határa Hamath

319 (75-110)


Oldal 209

s a sívó puszta dél felől. (Nevük mondom, bár nincs nevük se még.) Keletre Hermontól a nyugati tengerig: Hermon-hegy... ott a tenger... nézd, amint a tájat mutatom. A parton a Karmel-hegy. Itt a két forrásu Jordán folyó, keletre hív határ; de sarja lakja Senirt, e dombgerincet is. Vedd észbe: minden nemzete a Földnek magjában áldva lesz. E mag a nagy Szabadító lesz, ki eltapodja a 320 (111-148) kigyó fejét; mit néked megjelentek világosabban. Ez áldott Ősatya, kit hívnak majdan hívő Ábrahámnak, fiat hagy és fiától unokát, hírben, tudásban őhozzá hasonlót. Ez sokasodva tízenkét fiúval Kánaánból megy az egykor majd Egyiptom nevű vidékre, mit a Nilus oszt meg. Nézd, ott folyik, hét ágra szétszakadva a tengerbe. Eljön, hogy itt lakozzék: éhinség idejére hívta meg ifjabb fia, kit tettei emeltek a Fáraó honában a második fenségre. Meghal, itt hagyván faját nemzetté nőni. Ez egy következő királyt iríggyé tesz: sokasodásuk szüntetni tör: a vendég bennszülöttek már túlsokan vannak! Kegyetlenül rabbá teszi vendégeit, kiveszti fisarjaikat, míg Isten két fivért küld (a nevük: Mózes, Áron), hogy kiváltsák népét a szolgaságból. Visszatérnek zsákmánnyal, diccsel az igért hazába. A törvénytipró zsarnokot, ki Istent tagadja és heroldjait, jelekkel kell kényszerítni, majd kemény csapással: ontatlan vérré változzék folyó, kastélyát lepje béka, sáska, bőgöly undok rohammal, mind egész honát; marháját rontsa dögvész, rothadás; kelevény, gomba domborítsa húsát s népéét is; dörgés vegyítve jéggel, jég tűzzel, Egyiptom egét hasítsa, s hol a földön gurul, mindent benyeljen; s mit nem nyel el: füvet, magot, gyümölcsöt lerajzó sáskák tinta fellege eméssze el, s ne hagyjon semmi zöldet; határait tapintható sötét 321 (149-186) árnyalja, és három napot kioltson; s holtan heverjen egy éjfél-ütésre Egyiptomnak minden elsőszülötte. Tíz sebbel verve szelidül a folyó-


Oldal 210

sárkány, vendégeit kivonulni hagyja, makacs szivét gyakran alázza, ám mint jég olvadás után, csak még konokabb dühe; kit elbocsátott, üldözőbe venné, de hadával tengerár nyeli, amazt meg szárazon bocsátja át: két kristály fal közt moccanatlan áll szétosztva Mózes vesszejével ott, míg partot nem ér a szabadult csapat. Szentjének Isten íly csodás erőt ád, bár angyalában ő is ott van, az jár előttük, mint felhő s tüzoszlop (éjjel tüzoszlop, nappal felleg), hogy vezesse útjukban őket, s tartsa vissza hátul a konok, üldöző királyt. Egész éjt üldözni vágyik az, de közeledtét sötét rekeszti hajnal-őrködésig. Tüzoszlop s felleg közt lenézve Isten hadát zavarja, s zúzza hadszekérkerékeit, midőn parancsra Mózes hatalmas vesszejét kinyútja újra tenger fölé, s az enged vesszejének: a hullám visszatér a harcrakész ellenséges sorokra, s elveszíti. A választott faj Kánaán felé bizton vonul a parttól a sivár pusztán, nem a rövid uton, nehogy belépve Kánaánba, az ottani nép, háborodva, Egyiptomba űzze a harcban járatlant, s a háborútól rémítse, hogy inkább a dicstelen szolgaigát válassza. Mert nemesnek, nemtelennek az élet édesebb, ha harcra, hősi hévre nem nevelték. 322 (187-224) Soká időzve sívó pusztaságban ezt az előnyt nyerik: ott föltalálják kormányuk, s megválasztják nagy tanácsuk a tizenkét törzsből, hogy az vezessen rendelt törvény szerint. Az Isten a Sínai-hegyről, amelynek szürke orma megreszket, míg az Úr leszáll reá, dörgés, villám közt s trombiták szavával maga rendel törvényeket nekik, amelyek egyrészt az ember-jogát írják elő, másrészt az áldozat szent ritusát; közli sugallatokkal, árnyképekkel, ki lesz a Kiszemelt Mag, ki a Kigyó nyakára hág, s az embert mint váltja meg. Mivel az Isten-ige iszony az emberfülnek - esdekelnek, hogy Mózes közvetítse nékik Isten akaratát, szüntesse félszüket. Kérésük tölti Mózes és tanítja:


Oldal 211

Istenhez közeledni nem lehet közbenjáró nélkül, kinek magas tisztét most Mózes testesíti meg, s Nagyobbat bévezet, kiről jövendől ő s mind a próféták: a Messiás korát dalolják a maguk korában. E törvényeket létesítve Isten olyan gyönyört talál az engedelmes emberben, hogy méltóztatik közéjük plántálni frigyszekrényét, hogy a Szent Egy lakjék együtt halandókkal. Parancsa szerint emelnek templomot arannyal bevont cédrusból, benne láda, abban Szent Meghagyása, frigye záloga, arany kegytrónus rajta, két sugár kherúbnak szárnya közt. Hét lámpa lángol előtte, mint az állatövben, égi tüzeket képviselve; fönn a sátor fölött nappal mint felleg leng az Úr, 323 (225-262) tűzködben éjidőn - kivéve, ha épp vonulnak. Angyala vezérletével végül az Ábrahámnak és fajának igért vidékre érnek. Hosszu volna szólni egyébről: hány csatát csatáznak, hány királyságot nyernek, hány királyt buktatnak el; hogyan áll meg égközépen a Nap egész nap, s éj szabott futását halasztja emberszóra: »Gibeonban, Nap, állj meg, s Hold, az Ajaloni völgyben, mig győz Izráel!« Neve ez Ábrahám unokájának, Izsák fiának, s róla sarjainak, kik Kánaánt nyerik." Megszólal Ádám: „Égi Hírnök, éjem világitója, drága dolgokat tártál elém, főképp, mi Ábrahámra, s magjára szól; csak most tudom szemem kinyitni, szívem elcsitítni, eddig zavart a gondolat, mi lesz belőlem, s az emberekből; ám ma látom én Annak napját, kiben megáldatik minden nemzet - tőlem nem érdemelt kegy, ki tiltott-mód tilos tudást kerestem! Csak azt nem értem, kik között kegyes lesz a Földön lakni Isten: nékik oly sok, s különböző törvényt miért adott? A sok törvény sok bűnre vall közöttük; ilyenekkel az Úr miképp lakozhat?" Mihály felel: „Ne kételkedj: a bűn, mi tőled lett, uralkodik fölöttük; törvény azért adódik, hogy mutassa természetes gazságukat, fölűzve


Oldal 212

a bűnt a törvény ellen. Látja ember: a bűnt a törvény fölfedi, de el nem törli, hacsak nem oly homályos árnyengesztelés ritusként, mint a kecske 324 (263-298) és bika vére; így megértheti: drágább vért kell fizetni emberért, gazért igazat, hogy e jogszolgáltatásban, mit a hit biztosít, az ember Isten előtt engesztelést találjon és lelkiismeretében tiszta békét, amit szertartásokkal meg nem adhat a törvény, s nem tölthet be ember az erénnyel, és nem töltve bé nem élhet. Tökéletlen a törvény így, csak arra való, hogy megtarthasson az Idők betöltében jobb szövetségre; megedzve árnylétből Igazságra, tompa húsból szellemmé; a kemény törvény-Igából irgalma szabad vételére; szolgafélszből fiúira; törvény müvéből a hit müvére. Ezért bármint szerette Mózes az Úr - törvény szolgája lévén nem ő viszi a népet Kánaánba, de Jósua, kit Jézusnak hív a pogány, Annak tisztét-nevét viselve, ki megtöri az ellenfél-kigyót, s a Világ-vadonban oly soká bolyongó embert hazavezérli az örök Éden-nyughelyre. Földi Kánaánba helyezve ott soká virulnak, ám ha nemzeti bűneik a köznyugalmat szegik, a bosszus Úr bocsát fejükre ellent, de ha bánják bünük, kimenti őket. Először bírák, majd királyok alatt élnek; a második király hires vitéz lesz és kegyes szivű, másíthatatlanul igéretet nyer: király-trónja örökre fönnmarad. Minden próféta zengi ugyanazt: hogy Dávidnak (a király neve) királyi törzséből fiu kél - egy nő fia, akit néked jósoltak s Ábrahámnak; 325 (299-336) őbenne bizakodnak majd a népek; királyoknak jövendölt és utolsó király: uralma nem szünik soha. De előbb királyok hosszu rendje támad, s Dávid fia - hires gazdag, tudós Istennek eddig sátorban bolyongó, felhős szekrényét zárja majd dicső templomba. Követik lajstromba véve jó s rossz királyok, ám hosszabb tekercs a rosszaké, kiknek bálványozása s más vétkei a nép bünét tetézve


Oldal 213

Istent haragra ingerlik, hogy Isten eláll tőlök, s honukat, várukat, sőt templomát, a frigyszekrényt, az összes szent tárgyakat gyalázatul veti a gőgös városnak, melynek magas bástyáit láttad romban: Babilonnak. Fogságban hagyja őket hetven évig, majd fölhozza, megemlékezve nagy irgalmáról s Dávidnak esküdött szövetségről, mi mint az Ég, örök. Babilon Istentől szemelt királyi elküldik őket; hazatérnek. Elsőbb az Úr házát rakják föl, egyszerűen élnek, mértékletesen egyidőig, majd számban, kincsben gyarapodva, kezdnek viszályt először a papok, az oltár szolgái, kikhez főleg illenék a béke: harcukkal a templomot magát befertezik, s kijátszva Dávid fiait, végül a jogart magukhoz lopják, majd elveszítik idegennek, hogy az igaz felkent, a Messiás jogfosztottan szülessék. Születését eleddig nem ismert csillag jelenti az Égen, Kelet bölcseit vezérli, kik kérdezik helyét, hogy Néki tömjént, aranyat, mirhát adjanak. Helyét 326 (337-374) fenséges angyal hirdeti a jámbor éjjel vigyázó pásztoroknak; ők boldogan odafutnak: hallani angyalhadak karácsonyénekét. Anyja: egy szűz, s ki beárnyalja azt: Isten hatalma. Fia száll öröklött trónjára: birodalmának határa a Földegész, s dicsének mind a Menny." Elnémult, s látta, a férfit oly öröm nyügözi le, mely mint kín harmatozza könnyét; szó szele nélkül ezt lehelte: „Jó hírek jósa, vég-reményt betöltő! Már értem, mit hiába keresett rendűletlen agyam: hogy nagy Reményünk Asszony magvának mért neveztetik. Légy üdvöz, Szűzanya! Szent vagy az Ég szerelmében! Mégis az én magomból támadsz elő, s te méhedből a Legfőbb Istenfi!Emberrel igy egyesül Isten! Várhatja már feje-betörtét halál kínban a Kígyó! Mondd, mikor, hol csatáznak, s a győztes sarkát mi zúzza!" Felel Mihály: „Csatájukat ne hidd


Oldal 214

párbajnak fej-, sarok-sebekkel: Ő nem azért egyesít embernemet istenivel, hogy még nagyobb szigorral rontsa a Sátánt - győzni rajt nem így kell! Égből-este halálosabb veszés volt, mégis halál-sebet tudott terajtad ütni, mit Ő, a Megváltó hegeszt be, lerontva nem az Ördögöt, de művét benned s magodban. Máshogy nem lehet, csak ha betölti engedelmesen Isten törvényét, mit te megszegél; Halállal bűnhődik, ki megszegi! 327 (375-409) s Ő hal halált, méltó zsoldját bünödnek és ivadékaid bünének: így fizethető csak a magas Igazság. Az Isten törvényét betölti végleg szófogadásban, szeretetben (ámbár az egy Szeretet magában is betölti!); ő szenvedi el büntetésedet azzal, hogy testet öltve megvetett életre és átok-halálra jut; s mindenkinek igér uj életet, ki megváltásában hisz: szófogadása hit által őnekik számíttatik be; érdeme menti őket, nem saját - bár törvényes - tetteik. Ezért gyülölt lesz, káromlott: megragadják nyers erővel, viszik törvénybe, itélik gyalázats átokhalálra, és keresztre szegzi en-nemzete! Ölik, mert életet adott. Keresztre mégis Ő feszíti elleneid, s a téged vádoló törvény, az embemem minden büne vele feszíttetik meg, hogy ne ártson annak, ki az ő elégtételében bízik. Meghal, de föltámad hamar; nem bitorol rajt a Halál soká hatalmat: még a harmadik napkelte előtt a csillag föltámadni látja sírjából hajnalfény-üdén; fizette váltságod emberért-halála, s ez megment haláltól, ha meg nem veted a felajánlott életet, s e jót elfogadod tettektől nem üres hittel. Nagy Isten-tette semmisíti itéletedet, a halált, mivel meg kéne halnod bűnben, éltedet örökre vesztve; e tett tiporja szét Sátán fejét, hatalmát, győzve bűnön s halálon, két fő fegyverén. Eképp 328 (410-447) mélyebb szurással fúrja át fejét, mint amennyire az átmenet-halál a győztes és megváltott hívei


Oldal 215

sarkát sebezni képes; álmodáshalál: az örökléthez enyhe út. Föltámadás után csak addig él a Földön, míg párszor övéinek föltünik, kik köyették életében. Meghagyja nékik: minden nemzetet tanítsanak meg arra, mit tanultak Őtőle - megváltásra -, s a hivőket merítsék bé szabad-folyó folyamba; jeléül, hogy a bűntől megmosódtak tisztultabb létre; készen álljanak; ha kell, olyan halálra, mellyel Ő halt; minden népet tanítsanak e naptól, ne csak Ábrahám ágyéka sarjainak hirdetve megváltást, de mindazoknak, kik üdvöt nyernek Ábrahám hitétől a tág világon. Igy leszen megáldva minden nép Ábrahám magvában. Eztán az Égbe száll, legyőzve ellenét és ellenedet. Lég Hercegét, a Kígyót ott megragadja, láncon vonssza végig országain, s megszégyenítve hagyja. Belép dicsébe, visszaszerzi trónját A Versről ....................................................... 2 Szűz Máriát:.................................................... 85 „Embernem anyja, üdv! ................................. 85 Kinek gyümölcsös méhe majd á Földet ........ 85 még több fiúval tölti, mint amennyi ............. 85 gyümölccsel Isten fái ezt az asztalt ............... 85 elhalmozták." 133 (370-403) ................ 85 Milton Agonistes ............................................ 220 Magyar Milton-fordítások ............................. 249 Milton börtönében ...................................... 256

hitetlen holtat, jutalomra hívőt és üdvre Mennyekben vagy e Földön. Akkor Paradicsom lesz a Föld e mostani Édennél üdvösebb hely, szebb napokkal!" 329 (448-482) Szólt Arkangyal Mihály, és megpihent mintegy a Világ nagy alkonyán; Atyánk örömmel, ámulattal így felelt: "Ó, végtelen Jóság, határtalan! Mely mind e jót csiholta a gonoszból, s jóvá fordít gonoszt; sokkal csodásabb, mint mely a teremtéskor fényt hozott föl először a Sötétből. Kételyem támad: busuljak vajh az általam tett és okozott bűnön, vagy viduljak jobban, hogy annyi jó ered belőle – istennek több dicsőség, embereknek több égi jóság s bővebb kegy a dühnél. De mondd, ha Megváltónk az Égbe száll, mi lesz kevés hivével a hitetlen


Oldal 216

nagy nyáj, Igazság ellenségei zömében? Nemzetét ki őrzi, Nála is sanyarúbb sorsot nem érnek így?" „Bizonnyal" - szólt az angyal. - „Ámde Égből küld Ő övéinek Vigasztalót, Atyánk igéretét, hogy lakozik majd a Lelke bennük, és szivükbe írja majd a szeretet által működő hit törvényét, s igazságban vezérli őket, fegyverzi szellemi dzsidákkal, hogy ellenállni bírjanak a Sátán harcának és tüzes nyilát kioltsák. Nem rettegik, mit tenne vélük ember, nem a Halált: megkínzatásukat jóváteszi a lélek vigasza, s így támogatva bámulatba ejtik leggőgösebb hóhéraik. A Lélek először az apostolokra ömlik, kiket bocsát térítni népeket, majd minden megkeresztelt főre, hogy csodás adománnyal szólnak nyelveket, 330 (483-518) s tesznek csodákat, mint az Úr előttük. Sok népeket megnyernek, kik örömmel veszik a Hírt az Égből; végül is betöltve tisztüket, pályájukat megfutva, tanaik, történetük megírva halnak. Ám helyükbe, mint megjósolták, tanítani ordasok jönnek, akik az Ég szent titkait fecsérelik silány javakra, hasznuks törtetésükre, és befertezik babonákkal, konvenciókkal az igaz tant, mely írott emlékbe hagyva csak Lélek által érthető. Cimet, polcot, nevet hajhásznak és velük társítni Föld-hatalmat; mímelik bár, hogy tettüket Lélek sugallja, Isten Lelkét bitorolják saját maguknak, mit Isten minden hívőnek igért s adott; ez ürüggyel oly lelki törvényt erőszakolnak testi hatalommal a lelkiismeretre, sanda parancsot, amely nincs írva Bibliába, melyet nem vés a szívbe Lélek. Mást ugyan mit vágynak, mint kényszerítni Kegyelem Lelkét s a Szabadságot - hitvesét – béklyózni, dúlni élő templomait, mik hitből állnak s épültek, egyéni hitből, nem a máséból? Mert a Földön ki szólhat csalhatatlanul a hit s a lelkiismeret ellen? Erre sok merészkedik, igy a Lélek és Igazság


Oldal 217

imádatában megkapaszkodók vad üldözése támad. Ám a többség fényes formákban, külső rítusokban véli a vallást élni. Rágalom nyilátul ütve megfut az Igazság, s ritkul a hit müve. Eképp halad a Vakvilág; jóhoz gonosz, gonoszhoz 331 (519-556) jó lesz, leroskad önnön terhe alatt, mig a föllélegzésnek napja jő az igazra, bosszué a gazra; visszatér majd az üdvödül ígért, az Asszony szülötte; előbb csak homályosan jósolt, most már bővebben ismerős: üdvözítő Urad, ki végül eljő a fellegekben, Atyja szent dicsében, hogy rontson Ördögöt s bitang világát; tisztulva-edzve a tüzes kavarcsból támad uj Ég, uj Föld, időtelen Kor, igazságra, békére, szeretetre fundált - s gyümölcse: örök üdv, öröm." Végezte. Ádám végül így felel: "Jóslásod, áldott Jós, milyen hamar megmérte a muló Világot, Évek pályáját, mígnem az idő megáll. Rajt túl az Úr, Öröklét, szem se látja végét. Nagyon okulva elmegyek: elmém nagy békességgel, sok tudással teljes, amennyi íly edénybe férhet; bolondság hajtott ennél többre vágyni. Okultam immár: szót fogadni legjobb, az Egy-Istent szeretni, félni, járni előtte, gondviselését örökkön fürkészni, és csak rajta csüggeni, ki minden művében kegyes, s a jóval legyőzi a gonoszt, kis tények által nagyot cselekszik, könnyünek itélt eszközzel forgat föl világerőt, világi bölcset együgyű szelíddel; hogy igazságért-szenvedés a legfőbb győzelmi erő, s a halál hivőnek élet kapuja. Annak példáján tanultam, kit örök Megváltómnak ismerek." 332 (557-591) Az Angyal végül így felel neki: "Ha ezt tudod, a tudomány egészét érted; ne hajhássz többet, bárha ismerj névről minden csillagot, Ég-erőt is, minden titkát a Mélynek, a Tenyészet s Isten minden müvét; Földön, vizen légben s Mennyben a Föld minden javát élvezd, minden királyságát, hatalmát csak adj tudásodhoz megillető


Oldal 218

tettet s hitet, erényt, mérsékletet, türést, szeretetet, minek neve lesz charitas, erények lelke - akkor ez Édent itthagynod nem lesz gyülölt: sokkal derűsebb Édent lelsz magadban. Szemlélődéseink csucsáról immár szálljunk le, mert a pontos óra most bucsúra int, s figyeld: amit az alsó dombon helyeztem el, ott várja már az őrség indulását, lángoló kard cikáz körül soruk előtt a válás jeléül. Nincs időnk. Menj, keltsd föl Évát! Méz-álmokkal, üdvöt jövendölőkkel nyugtattam el, s szelíd alázkodásra öveztem föl szivét; kellő időben, mit tőlem hallottál, tudasd vele, főleg, amit kell hogy hitéről értsen, s a nagy szabadulást, mit Magja hoz majd az embernemre (Asszony magva), hogy élhessetek sok-sok napig, egyetlen hitben egylelküek, a mult bajok miatt borúban, mégis lelve vigaszt a boldog-végezetre-gondolásban." Végezte és a dombrul ők leszálltak. Futott előbb Ádám a lomblugasba, hol Éva szúnyt, de ébren lelte. Éva őt nem borús szavakkal így fogadta: 333 (592-627) „Tudom, hogy honnan jössz, hová igyekszel; alvásban is jelen az Úr - sugallt álmot, nagy-kedvezőt, mi nagy-nagy üdvöt jövendölt, miután szorongva, szívem kínjába kimerülve szunytam el. De most vezess! Miattam el ne késsünk! Veled megyek - így mintha itt maradnék; nélküled itt: kiűzetéssel egy! Ég alatt mindenem te vagy, te minden hely, kit imént az én bünöm miatt száműztek. Ez erős vigaszt viszem magammal, bár miattam veszve minden: rám szállt az Úr irgalma, méltatlanra, hogy általam hoz üdvöt az ígért Mag!" Éva anyánk így szólt. Ádám örömmel hallgatta, bár nem is felelt: közel volt immár az Arkangyal, s a más halomról leszálltak a kherúbok kijelölt helyükre - megannyi csillag fénysorokban; siklottak a földön, mint esti köd, mely folyóból imbolyog föl, húz a lápon, s a hazatérő pór-sarok nyomába lapul. Soruk előtt szikráz az Úr suhintó kardja fennen üstökösként,


Oldal 219

melynek tüzes heve Libia lángoló levegőjeként perzselni kezdi e szelíd éghajlatot; hamar az angyal most kézen fogja két riadt szülőnket és úgy vezérli őket egyenest a kelet-kapúhoz, majd sietve le a szirten a síkra, s eltűnik. A kettő még visszanéz, és a Paradicsom kelet-partját szemléli: üdvhazájuk volt még előbb! Fölötte imbolyog a lángoló kard, s zordon arctömeggel tömött kapú, a vad tüzes dzsidák. Önkéntelen könnyük pereg, de törlik. 334 (628-664) Előttük a Világ, hol nyughelyet lelnek, s vezérük lesz a Gondviselés. Kéz kézbe, lassu vándorlépteik magányban az Édenen át vezetnek. 335 (665-668)

Utószó Milton Agonistes A harcos Milton

Három évszázad telt el azóta, hogy az újkor legnagyobb vallásos eposza, az Elveszett Paradicsom megjelent, de Milton egyénisége és életműve körül ma sem ültek el a viták. Hatása megnyilvánul az angol költői fejlődés minden fordulópontján : ő ihlette James Thomson preromantikus természetköltészetét; Blake a szenvedélyes látnokot dicsőítette benne, és Miltont tette meg egyik prófétai könyve hősévé. Wordsworth és Shelley mesterének vallotta; Keats a Hyperion-ban került a miltoni költészet bűvölete alá, de fel is lázadt ellene, és befejezetlenül hagyta antik mitológiai tárgyú hőskölteményét. Századunkban T. S. Eliot, a költő egyik legélesebb bírálója, a miltoni hatás elől menekülve próbálta Donne és a „metafizikus" költők forrásánál megújítani az angol nyelvű költészetet. Az irodalom aktív művelői mellett a kritikusok is állandóan foglalkozni kényszerülnek Miltonnal; számtalan, gyakran egymással homlokegyenest ellenkező véleményt olvashatunk a miltoni életmű természetéről és jelentőségéről. Az értelmezésnek ez a sokfélesége részint a közízlés változásaiból ered, részint Milton harcos, meg nem alkuvó egyéniségéből, amely bírálóit is nyílt állásfoglalásra készteti, részint pedig abból az ellentmondásos gazdagságból, amelyet Milton költői alkotásaiban művészi egésszé formál, de amelyből a kritikusok gyakran csak egy-egy mozzanatot ragadnak ki, és ennek alapján mondanak egyoldalú ítéletet egyéniségéről, világnézetéről, művészetéről. Ha Milton emberi és költői fejlődését vizsgáljuk, azonnal megragad ennek a fejlődésnek céltudatossága, egyenes vonala. A kompozíció biztonsága, a miltoni alkotások legjellemzőbb vonása a költő életét is jellemzi. Élet és életmű talán egy költőnél sem forrott oly szervesen össze, mint Miltonnál, s hogy ez nem a puszta véletlen műve, arról egyik vallomása tanúskodik: „Aki nem akar csalatkozni abban a reményében, hogy jól írjon dicsérendő dolgokról, annak magának is igazi költeménynek kell lennie, vagyis [339] a legjobb, legtiszteletreméltóbb dolgok foglalatának és mintájának." 1608. december 9.-én született. Londonban. Apja fiatal korában hagyta el ősei hitét, és tért át az anglikán vallásra; a földbirtokos család kitagadta, s az idősebb John Milton mint jegyző és magánbankár szerzett vagyont. Fia tőle örökölhette a zene és az irodalom szeretetét. Maga


Oldal 220

mondja el, hogy gyermekkorától írónak szánták, és tudásszomja oly mohó volt, hogy tizenkét éves korától fogva ritkán hagyta abba tanulmányait és ment aludni éjfél előtt. „Ez volt a főok, amiért elvesztettem a szemem világát" - teszi hozzá. Iskolai tanulmányait a londoni St. Paul's School-ban kezdte, de mélyebb hatást gyakorolt fejlődésére Thomas Young, a skót presbiteriánus lelkész, aki az atyai háznál oktatta az ifjút. A latin és a görög mellett valószínűleg már ezekben az években megvetette a francia, olasz és héber nyelvekben való jártassága alapjait. Tizenhat éves korában iratkozik be a cambridge-i egyetemre, a Christ's College-ba, diáktársai „Krisztus kisasszonyának" (Lady of Christ's) csúfolják, ifjúi szépsége és szűzies természete miatt. Cambridge-ben megszerzi a szokásos baccalaureusi és magisteri fokozatot, de egyetemi éveire később nem emlékezik szívesen vissza. Egyik tanárával hamarosan összezördült, még kevésbé volt ínyére az egyetemen uralkodó skolasztikus filozófia s ennek következtében a természettudományok, matematika, történelem kirekesztése a tantárgyak köréből. Az ifjú Milton a baconi filozófia ismeretével felvértezve került az egyetemre, a tanárok és hallgatók előtt elmondott egyik latin „prolusio"-jában élesen támadta a skolasztikus szőrszálhasogatást. Haladó nézeteiről tanúskodik egy latin hexameterben írt költeménye is, amelyben szembeszáll a kor divatos „spengleriánus" világvég-hangulatával, és a természet egyre megújuló, örökifjú energiáját dicsőíti. Érdekes módon a fiatal Milton egyéniségének egyes oldalai latin verseiben nyilatkoznak meg legkevesebb gátlással. Részben a római szerelmi költők hatása alatt, de saját lelkének ifjú vágyait is kifejezve írja meg húszéves korában tavaszváró ötödik elégiáját (In adventum veris), amelyet át- meg átszőnek az antik mitológia erotikus képei. Nyolc hónappal később, 1629 karácsonyán készült első nagy angol költeménye, ünnepi óda Krisztus születésére. Ovidius és [340] a „sima latin elégikus költők" ihletését Dante és Petrarca hatása váltotta fel, tőlük tanulta a fiatal költő a biztos kompozíciós érzékkel párosuló ódai szárnyalást. A költeményben felcsillan a korai XVII. századi angol manierizmus, Giles Fletcher és társainak intellektuális játékossága, meglepő, néha kiagyaltnak ható hasonlatrendszere. Egészen egyéni és miltoni viszont a nyolcsoros versszak mesterien zenei kezelése, a képsorok művészi összefűzése a természet békéjét hirdető kezdő strófáktól a betlehemi pásztorokat megjelenítő idillen keresztül a Megváltó születését ünneplő kozmikus szimfóniáig, majd a pogány istenek bukásának az Elveszett Paradicsom híres passzusát előrevetítő leírásáig. A huszonegy éves Milton bizakodó optimizmusára jellemző, hogy Krisztus születésétől az aranykor visszatértét várja, amikor a "leprás bűn" leolvad a földi formákról, és maga a Pokol is elmúlik. Két évvel később, huszonharmadik születésnapjára írt szonettje keserű panasz, amiért késői tavasza még nem borult virágba: az elhivatott költő nagyobb teljesítményeket várt önmagától, de azzal vigasztalódik, hogy sorsa az Ég akaratától függ. Ez lesz majd „a vak szonettjének" és az utolsó korszak nagy költői alkotásainak végső kicsengése is. De az isteni akaratban való megnyugvás Miltonnál mindig az egyéni akarat teljes megfeszítésével, nagy célok felé való törekvéssel jár együtt. Az egyetemi tanulmányok elvégzése után még öt évet szentel annak, hogy elmélyedjen a görög és latin klasszikusokban. Ezt az időt apja birtokán, először Hammersmithben, később Hortonban tölti, tudatosan készülve nagy feladatára. A fővárosba csak néha rándul fel, hogy könyveket szerezzen be, figyelemmel kísérje az újabb matematikai kutatásokat, és zenét hallgasson. A zene szenvedélyes szeretetéről nemcsak egész költészetének jellege tanúskodik (T. S. Eliot hiányolja Miltonban a vizuális, de annál jobban kiemeli az auditív képzeletet), hanem közvetlenül a muzsikáról szóló számtalan passzusa, így a lágy líd dalok és az ünnepélyes orgonaszóval kísért egyházi énekek dicsérete és költői eszközökkel való visszaadása: az ellentétes lelki alkatokat megjelenítő költeménypár, a L'Allegro és az Il Penseroso záróakkordjai. A fiatal Milton költészetének bája, könnyed játékossága itt nyilvánul meg legvonzóbb formában; a jambikus és trochaikus lejtés között táncoló, négyütemes, párrímes verssor (Chaucer és [341] Shakespeare kedvelt metruma) a falusi élet képeit, a pacsirta és a fülemüle dalát, a klasszikus mitológia történeteit foglalja élő keretbe, dicsérettel emlékezve meg olyan költőkről is, mint Chaucer, Spenser, Shakespeare és Ben Jonson.


Oldal 221

Jonson kedvelt műfaját, a maszk (masque) néven ismert zenés, látványos drámai játékot fejleszti tovább és tölti meg jellegzetesen miltoni tartalommal az 1634-ben, Ludlow várában előadott pásztorjáték. Milton itt használja először Shakespeare és az angol reneszánsz dráma versmértékét, a rímtelen ötös jambust. A cselekmény középpontjában a szűziesség és az érzékiség képviselőinek, a Kisasszonynak és Comusnak, Bacchus és Circe fiának drámai konfliktusa és vitája áll. A költemény igen szép gondolatokat tartalmaz az erény sérthetetlenségéről, az egyszerű pásztori élet dicséretéről, az „isteni filozófia" szépségéről - de tagadhatatlan, hogy drámailag a legerőteljesebb és legmeggyőzőbb Comus alakja, különösen, amikor a Természet pompáját, túláradó gazdagságát magasztalja. A konfliktusban Comus, a kísértő, kudarcra van ítélve, de jellemző, hogy Milton ezt a negatív jellemet - mint később az Elveszett Paradicsom-ban Sátánt - ruházza fel a legdinamikusabb vonásokkal. Az ellentétek egybevetítése, az ambiguitás már a "huszonhat éves költő drámai zsengéjében is megnyilvánul. Comus érvelésének pozitív háttere az a miltoni gondolat, hogy a Természet Istentől ered, az ösztönélet nem gonosz, a test szellemmé emelkedhet. A Hölgy harcos szűziessége több modern kritikusban visszatetszést keltett, bár itt szintén egy alapvető miltoni gondolat jelenik meg, kiélezett formában: a tisztaság, szűziesség elvont eszményképe később - így az Elveszett Paradicsom IV. könyvének gyönyörű passzusában - a hitvesi szerelem dicséretévé mélyül. Milton korai költészetét egy remekbe készült elégia zárja le, amely az antik bukolikus költészet pásztorának, Lycidasnak a nevét viseli. Megírására a közvetlen okot az szolgáltatta, hogy Milton volt cambridge-i diáktársa, Edward King, lelkész és maga is költő, 1637 augusztusában az Írtengerbe fulladt. Barátai latin, görög és angol versekkel adóztak emlékének, ebben a gyűjteményben jelent meg Milton költeménye is. Értékéről a legellentétesebb vélemények hangzottak el. Dr. Johnson igen rossz, mesterkélt versnek tartotta, mert szerinte a pásztorköltészet elavult konvencióit [342] használja, nincs benne őszinteség, a vallás igazságait antik mitológiai játékkal keveri, stílusában, verselésében is darabos és bizonytalan. Ezzel szemben a költő egyik későbbi életrajzírója, Mark Pattison szerint az angol költészet és Milton saját életműve ebben a költeményben éri el a legmagasabb szintet; legújabban Lionel Trilling neves amerikai kritikus utalt arra az elterjedt véleményre, hogy a Lycidas a legnagyobb lírai vers az angol nyelvű irodalmakban. A költemény részletes elemzésére itt nem vállalkozhatunk, bár ez fényt deríthetne Milton alkotó módszereire, mint ahogy tanulságosak a Lycidas fennmaradt kéziratán eszközölt szerzői változtatások is. Annyit mégis meg kell jegyeznünk, hogy a pásztorköltészet antik és reneszánsz hagyományai még a XIX. században is olyan remekműveket ihlettek, mint Shelley Adonais és Matthew Arnold Thyrsis című költeményei; s hogy a klasszikus mitológia és a keresztény tanítás, a kétféle kulturális örökség szintézise a reneszánsz és a barokk művészet és irodalom egyik alapvető, törekvése volt, s egyben egyik legfőbb forrása a miltoni alkotásban feszülő dinamikus ellentétnek. A vad, barbár tombolás által ízekre szaggatott Orpheus alakja, akiben a költészet civilizáló hatását hirdető Milton saját előképét látta; a személyes hangú elmélkedés a hírnév természetéről; a Spensert felidéző keserű támadás a Krisztus nyáját fenyegető farkasok és haszonleső pásztorok ellen; ezt követően a Téli rege híres passzusának méltó párja, a gyöngéd színekkel festett virágkatalógus; s végül az üdvözülés motívuma, a transzcendens vigasztalás hangja, amelybe a pásztori gyászének hagyományát követve, Spenser Dido-elégiája és Shelley Adonais-a is torkollik - íme néhány azok közül a szólamok közül, amelyek a Lycidas-ban hatalmas polifon kompozícióvá bonyolódnak. Az emelkedett, szinte eksztatikus hang a költemény végén a köznapok szintjére száll le: a pásztor-költő befejezte a siratást, és bejelenti, hogy másnap új erdőkbe, új legelőkre vonul, új költői feladatoknak fog neki. Ezt az ígéretét Milton két évtizeden át nem teljesíthette. Közbejött az itáliai utazás, majd az angol polgári forradalom, s a forradalom szolgálata Milton idejét és energiáját húsz éven át szinte maradéktalanul igénybe vette. Olaszországba, a humanisták Mekkájába 1638 tavaszán indult [343] el, Párizson keresztül. Párizsban megismerkedett Hugo Grotius-szal, a bűnbeesést tárgyaló latin dráma, az Adamus Exul szerzőjével, aki ebben az időben a svéd királynőt képviselte a francia udvarnál. Több olasz város


Oldal 222

érintése után Milton két hónapot töltött Firenzében, majd Siena érintésével Rómába utazott, szintén kb. kéthónapt tartózkodásra. A római látogatás egyik pikantériája, hogy a buzgó protestáns költő inasával együtt vacsoravendége volt az angol jezsuitakollégiumnak. Milton nyilván jól érezte magát a katolicizmus fellegvárában; megtekintette a Vatikán kéziratgyűjteményét, barátságot kötött olasz humanistákkal, akadémiákat látogatott, majd Nápolyba utazott, ahol Tasso és Marini pártfogója, az idős Giovanni Battista Manso vendégszeretetét élvezte; hozzá intézte latin hexameterben írt költeményét, melyben beszámol egy Arthur királlyal foglalkozó hősi eposz tervéről. Távolabbi utazását egy hazai esemény szakítja félbe, a skót felkelés I. Károly ellen, az angol polgári forradalom nyitánya. Milton maga így számol be megváltozott tervéről. „Éppen Szicíliába és Görögországba készültem hajózni, amikor az angliai bonyodalmak szomorú híre eltérített szándékomtól, mert aljas dolognak tartottam külföldön kedvtelésből utazni, amikor honfitársaim otthon a szabadságért harcolnak." Rómába visszatérve, meglátogatta Galileit, aki betegen, vakon az inkvizíció felügyelete alatt élt. Milton büszkén megjegyzi, hogy két hónapon át ismét a reformáció ügyét védelmezte a pápista világ fővárosában. Észak-olasz körutazás után Genfbe érkezett, ahol személves kapcsolatot teremtett a svájci reformáció vezető alakjaival, majd Franciaországon keresztül visszatért hazájába, egy és negyedévi távollét után. Hazatérése után írja meg a Lycidas latin párját, az Epitaphium Damonis című pásztori elégiát, melyben régi iskolatársának, egyetlen benső barátjának halálát siratja, egyben búcsút mond a latin nyelvű humanista költészetnek, és ismét angol tárgyú hősköltemény tervéről beszél. A regényes történeti témát azonban hamarosan bibliai tárgyak, az eposzt drámai forma váltja fel Milton költői terveiben, nagyrészt nyilván az angol életet felrázó drámai események, a forradalom kibontakozása következtében. A hagyomány szerint 1642 táján próbálta először tragédia formájába önteni a bűnbeesés történetét, ebből maradt ránk a Sátán „naphimnusza", amely az [344] Elveszett Paradicsom IV. könyvének elején a belső vívódás shakespeare-i erejű rajzát bevezeti. Az eposz végső formájában is sok a drámai mozzanat, Milton azonban csak másfél évtized múltán tért vissza a témához, addig a forradalom eszményeinek aktív szolgálatába állította tollát: vitairatokban fejtette ki, és védelmezte a szabadság ügyét. Olaszországból hazatérve Londonban vett ki lakást, és elvállalta két unokaöccse oktatását (egyikük később a költő első életrajzírója lett). A konzervatív meggyőződésű Dr. Johnson gúnyosan jegyzi meg, hogy Milton azért sietett haza a szabadság védelmére, hogy magániskolában, házitanítóként vezesse le hazafiúi lelkesedését. Tanítványai elé magas követelményeket állított, nevelési elveit a reneszánsz sokoldalú embereszménye szellemében fogalmazta meg, amelybe azonban már belevegyült a puritán ideológia is: A tudás célja kijavítani az ősszülők okozta romlást, visszanyerni Isten helyes ismeretét, s ennek alapján szeretni, utánozni Őt, hasonlóvá válni Istenhez." Az 1644-ben megjelent értekezés (On Education) tartalmazza a miltoni poétika lényegére világító, de gyakran figyelmen kívül hagyott megjegyzést, hogy a szónoklathoz viszonyítva a költészet „egyszerűbb, érzékletesebb és szenvedélyesebb". Két évtizeden át, 1640 és 1660 között Milton közvetlenül is az angol polgári forradalom tükre, eszményeinek megszólaltatója, politikájának védelmezője. Ekkor válik igazán elkötelezett íróvá; T. S. Eliot joggal jegyzi meg róla, hogy nincs még egy angol költő, még Wordsworth és Shelley sem, aki olyan döntő események idején élt és foglalt volna állást, mint Milton. Az angol forradalom osztálytartalma Christopher Hill mélyreható elemzései után világosan áll előttünk. Milton maga a szabadság védelmében látta pamfletírói harci feladatát, s a szabadság három válfaját különböztette meg - a vallási, polgári és politikai szabadságot (religious, domestic and civil liberty) -, amelyek együtt szükségesek a társadalom boldogságához. Első támadásait, a forradalom eseménytörténetének, vallási szimbolikájának megfelelően, a hűbéri államrend leghívebb kiszolgálói, az államegyház vezetői, a püspökök ellen intézte, akik Ch. Hill szavaival - magúk is álam! és közigazgatási tisztviselők voltak, a legfelsőbb egyházi testület pedig a királyi bürokrácia [345] szerve. Laud érsek perbe fogásával, Strafford kivégzésével egy- időben jelennek meg Milton prelátusellenes vitairatai, elsőnek az angol reformáció történetét és korabeli problémáit


Oldal 223

tárgyaló értekezése ( O f Reformation in England, 1641) Minden polemikus szándéknál figyelemreméltóbb benne a lírai szenvedély: a nemzeti büszkeség, hogy Isten kegyelméből Anglia emelte fel először a lobogót az elveszett igazság visszaszerzésére, és most is a nagy megújulás színhelye, ő maga pedig az új korszak dalnoka. Az „ötödik monarchisták" demokratikus vallási csoportjának szellemében Krisztus földi királyságának közeli eljövetelét várja, azt a napot, amikor „Te, örök és hamarosan várt Király, megnyitod a felhőket, hogy ítéletet mondj a világ minden királyságai felett... véget vess minden földi zsarnokságnak, kihirdetve egyetemes és szelíd uralmadat mennyben és földön." „Jer elő királyi lakodból, a Föld valamennyi királyának fejedelme - írja egy másik pamfletjében -,mert menyasszonyod hangja hív, és minden teremtmény megújulásra sóvárog." Ezt a csodaváró, szenvedélyes optimizmust hamarosan józanabb, kiábrándultabb hangulat váltja fel. 1642-ben kitör a polgárháború; a költő első házassága kudarcba fullad; a presbiteriánus kormányzat újra bevezeti a cenzúrát. Két év leforgása alatt Milton négy röpiratot ír a házastársi köteléket megszüntető válás joga mellett, amit a polgári szabadság fontos követelményének tart. Ezzel és talán még inkább a szólás- és sajtószabadságot védelmező iratával (Areopagitica, 1644) kivívta a presbiteriánusok ádáz ellenszenvét, és az angol forradalom balszárnyán foglalt helyet. Az angol törvényhozó testülethez, az Areopagoshoz intézett szónoki értekezés Milton legismertebb és legnagyobb hatású prózai műve. Egyes gondolatai, tökéletes szavakba öntve, a századokon át visszhangzanak, s amint erre Ch. Hill rámutat, hozzájárultak az amerikai és a francia forradalom előkészítéséhez is. „Adjátok meg nekem mindenekelőtt azt a szabadságot kiált fel Milton -, hogy szabadon, lelkiismeretem szerint tapasztaljak, szóljak és érveljek... Az igazság erős, legközelebb áll a Mindenhatóhoz: sem cselszövésre, sem fortélyra, sem engedélyre nincs szüksége ahhoz, hogy győzedelmeskedjen; ilyesmit csak a hamisság használ kibúvóul és védelmül az igazság hatalma ellen." A marxista kritikus idézeteit szinte vég nélkül folytathatnánk; az érvelés erejéből [346] mit sem von le az eseményeknek az az iróniája, hogy az engedélyhez nem kötött nyomtatás szószólója Cromwell protektorátusa alatt egy ideig maga látta el a köztársaság hivatalos lapja, a Mercurius Politicus cenzori tisztét. Az Areopagitica egyik fő témája ismét az angol nemzet történeti hivatása: a jelek arra mutatnak, hogy Isten egyházának új korszakát, magának a reformációnak a reformációját határozta el; ezért nyilvánítja ki szándékát szolgáinak, s szokása szerint először az angoloknak. Bennünket különösen közelről érint az utalás a komoly és takarékos erdélyiekre, akik évente küldik ki Angliába, nem is ifjaikat, hanem a meglett férfiakat, hogy az angol nyelvet és hittudományt tanulmányozzák. Számos passzus Milton aktív, harcos egyéniségét világítja meg: korholja a félénk, kolostorba vonuló erényt, amely nem tör ki és keresi az ellenfelet, hanem kisomfordál a pályáról, ahol az örökkévaló babérért futnak versenyt. Milton most foglal végleg állást a szabad akarat tana mellett, elvetve az eleve elrendelés kálvinista, presbiteriánus elméletét. Több fontos részlet az Elveszett Paradicsom alapgondolatait fogalmazza meg első ízben: egy alma ízleléséből tört a világra a jó és a rossz tudása; a világba nem ártatlanságot hozunk magunkkal, sokkal inkább tisztátalanságot - a megpróbáltatás tisztít meg bennünket, próbálni pedig csak az ellenkezővel lehet; az isteni Gondviselés nem hibáztatható azért, mert megengedte Ádám bűnbeesését: Isten értelmet adott az embernek, és ezzel szabadságot a választásra, hiszen az értelem nem egyéb, mint választás. Ezek a gondolatok arra mutatnak, hogy Milton a vallási, politikai, fegyveres harcok közepette is egyre jobban belemélyed abba az eszmevilágba, amelyet majd utolsó korszakának nagy költői alkotásaiban testesít meg. Az 1645-1648 közötti időben a forradalom ügye katonailag és politikailag diadalmaskodik. Cromwell hadserege döntő csapásokat mér a király csapataira, magát az uralkodót is elfogják, de Károly megszökik, és a második polgárháborúban a királypártiak és presbiteriánusok egyesült seregeinek élére áll. Cromwell ezt a koalíciót is leveri, 1648 decemberében kiűzi a presbiteriánusokat a parlamentből, és bíróság elé állíttatja a királyt. Ebben az időszakban a fegyverek beszéltek, Milton tollára nem [347] volt szüksége a forradalomnak. Belefogott egy angol történelem írásába és egy hosszú, latin nyelvű értekezésbe John Milton: Elveszett Paradicsom

Oldal 224

(De Doctrina Chris- tiana), amelyben a keresztény tanításnak sajátos, egyéni értelmezését adja. Miltonnak ez a műve 1825-ben jelent meg először, a megjelenés alkalmából írta a fiatal Macaulay híres Milton-tanulmányát. A mai Milton-kutatót a hittudományi értekezés főleg azért érdekli, mert részletesen kifejt egyes gondolatokat, tételeket, melyek a késői nagy költeményekben is lényeges elemei az eszmei tartalomnak, de ott csak utalásszerűen jelennek meg. A viszonylagos nyugalom éveinek a király kivégzése vetett véget, 1649 januárjában. Két héttel később jelenik meg Milton első politikai röpirata (The Tenure of Kings and Magistrates), amely viszonylag mérsékelt hangnemben, bibliai idézetekkel igyekszik igazolni azt a tételt, hogy a nemzetnek joga van felelősségre vonni és halálbűntetéssel sújtani a zsarnokot vagy a gonosz királyt. Az érvelés az ember eredeti, természetes szabadságának elvéből indul ki, felvillantja a társadalmi szerződés gondolatát, bizonyos pontokon osztja a korabeli forradalmi „leveller" mozgalom nézeteit, előrevetíti Locke politikai filozófiájának egyes elveit - de a maga korában a pamflet legfőbb hatása az volt, hogy Miltont tette meg a forradalmi balszárny és a királygyilkosok szószólójává. A következő hónapban latin titkárává nevezte ki az Államtanács, és a Whitehallban ad Miltonnak lakást és hivatalt. Ebben a minőségben intézte később a köztársaság diplomáciai levelezését; 1655 márciusában például az erdélyi fejedelemnek ír, Cromwell nevében, baráti hangú levelet. Sürgetőbb feladata volt azonban a forradalom és a fiatal köztársaság védelme. A felkent király kivégzése a tömegek széles rétegeit a királygyilkosok ellen hangolta; s ezt a hangulatot használta ki igen ügyesen egy 1649 februárjában megjelent röpirat, az Eikon Basilike, "Ő Szent Felségének képmása magányában és szenvedéseiben". Az írás szerzője, Gauden püspök, magának I. Károlynak a szájába adta kegyes elmélkedéseit, szinte krisztusi alaknak állítva be a királyt, aki megbocsát ellenségeinek, és imádkozik értük. Ezt a veszélyes, szentimentális legendát zúzta szét Milton következő pamfletje, a Képromboló (Eikonoklastes, 1649 októbere). A hangnem itt élesebbé, személyesebbé válik; Milton meg is jegyzi egyik későbbi művében, hogy az iratot a parlament utasítására [348] készítette, s nem a bukott felség felett kívánt kérkedni, hanem egy hamis képet akart szétfoszlatni, mert Igazság királynőt többre tartotta Károly királynál. A vita időközben európai méretűvé szélesedett. kivégzett király fia, aki felvette a II. Károly címet, egy Claude Saumaise (Salmasius) nevű ismert francia humanista tudóst bízott meg azzal, hogy latin nyelvű vádiratban leplezze le a királygyilkosokat. A Defensio Regia 1649 októberében jelent meg; Milton válasza, a Pro Populo Anglicano Defensio, 1651 márciusában. Az angol nép és köztársaság védelmezője maró gúnnyal válaszolt Salmasius vádjaira, s a történeti és erkölcsi érvek mellett a szidalmazás özönét zúdította ellenfelére, kigúnyolva jellemét, tudományos felkészültségét, latin nyelvkészségét. A szerencsétlen Salmasius kegyvesztetten hagyta ott Krisztina svéd királynő udvarát, és nemsokára meg is halt. A vita következő szakaszát egy névtelen röpirat indította el, amely a kiontott királyi vérért esdekelt az Éghez, bosszúért az angol királygyilkosok ellen (Regii Sanguinis Clamor ad Coelum, adversus Parricidas Anglicanos, 1652). Milton, aki az első Defensio megírása után mindkét szemére megvakult, most elkészíti második védőiratát (Pro Populo Anglicano Defensio Secunda, 1654). Számos kritikus, így E. M. W. Tillyard is, ebben a műben látja Milton legnagyobb prózai alkotását. Az angol forradalmár hivatástudata, büszkesége sehol sem nyilatkozik meg ékesszólóbban. Istentől ihletett szónoknak érzi magát, az ámuló Európa előtt, melynek népei visszanyerik régen elvesztett szabadságukat. A Defensio Secunda tartalmazza Milton egyéniségének és működésének méltóságteljes önigazolását, válaszát vádlóinak, akik vakságát Isten büntetésének tulajdonították. „Ha választani kell, inkább az én vakságomat választom, mint a tiéteket; a tiétek a lélekre boruló felhő, mely az értelem és a lelkiismeret világát egyaránt elhomályosítja; az enyém csak a tárgyak színes felszínét tartja tőlem távol, de szabadon hagyja az erény és az igazság szépségének, állandóságának szemlélését... Vakságomban nem csekély támasz az Istenség kegyelme, aki annál több gyöngédséggel és részvéttel tekint reám, mivel mást nem láthatok, csak Őt."


Oldal 225

A perorációban Milton az angol forradalom vezéreit, elsősorban Cromwellt dicsőíti: a haza megmentőjeként ünnepli, benne [349] látja az ország szabadságjogainak szerzőjét, védnökét és megőrzőjét, azt az embert, aki nemcsak az angol királyok, hanem a legendás nemzeti hősök történetét is homályba borította tetteivel. Cromwellnek ilyen dicséretét Dr. Johnson durva hízelgésnek minősítette, megjegyezve, hogy a lázadás természetszerűleg torkollik szolgaságba, a királygyilkosság igazolása meghunyászkodásba a zsarnok előtt. Más oldalról mutat rá a cromwelli politika hiányosságaira, baljós fordulataira a marxista Christopher Hill. Cromwell lényegileg a vagyonos osztályok érdekeit képviselte; a forradalom már 1649 májusában nyíltan konzervatív irányba fordult, amikor Cromwell leverte a levelierek nagyarányú lázadását, és a demokratikus mozgalom vezetőit Burfordban agyonlövette. A nagypolgárságot és középnemességet képviselő Cromwell szakítása a népi erőkkel végeredményben elkerülhetetlenné tette a királyság visszaállítását. A Lordprotektor mindvégig a hadseregre támaszkodott, melynek egyik első feladata Írország meghódítása, parasztságának kifosztása volt - Ch. Hill szavaival az angol imperializmus első nagy győzelme és az angol demokrácia első nagy veresége. Milton minden lelkesedése ellenére nyilván maga is érezte, hogy az 1653-ban protektorrá kikiáltott Cromwell pályája a nép szempontjából veszélyessé válhat: ezért buzdítja, hogy haladjon a nagy lelkéhez méltó, megkezdett úton, és ne tűrje, akár tőle, akár másoktól, bármi korlátozást szenvedjen. Műve végén pedig a nemzethez fordul, komoly figyelmeztetéssel: ha a forradalomban tanúsított bátorság és erély után honfitársai hitványul elhagyják az erény útját, és méltatlanná válnak önmagukhoz, akkor az utókor fog felettük törvényt ülni, mert a dicső kezdet után nem találtattak olyannak, akik be is fejezik az építés művét. A politikus latin pamfletek sorát Milton 1655-ben kiadott önigazolása zárja le (Defensio pro Se). A mai olvasót jobban megragadják Milton költői alkotásai, azok a szonettek, amelyeket a forradalom és polgárháború évtizedeiben írt. Ezek az erőteljes, férfias versek szakítanak a késői Erzsébet-kor és a Jakab-kor döngicsélésbe fulladó, egyhúrú szerelmi hagyományával, melynek nyomai Milton saját korai, olasz nyelvű szonettjeiben is fellelhetők, s helyette a témák és érzelmek széles skáláját öntik a petrarcai szonett szigorú formáiba. Van [350] közöttük baráti ebédmeghívás, dicsérő vers a kor egyik kedvelt zeneszerzőjéhez, két halotti szonett (egyikük a költő elhunyt feleségének emlékét örökíti meg), végül két remekbe készült költemény saját vakságáról. A kor eseményeit közvetlenül tükröző versek sorát az 1642 novemberében írt szonett nyitja meg, amikor Londont királypárti ostrom fenyegette; két évvel később saját válási röpiratait védelmezi, hangot adva kezdődő kiábrándultságának is, amely csakhamar éles támadásba csap át a „hosszú parlament" többsége ellen: Milton a lelkiismereti szabadság eltipróit látja bennük, szerinte az új presbiter csak a régi pap nagybetűs változata. Hősi hangnemet üt meg a forradalom három vezérének, Cromwellnek, Fairfax generálisnak és a restauráció után nyilvánosan kivégzett Sir Henry Vane-nek a dicsérete. Milton a polgárháború vérontásán túl a béke műveire áhítozik, az igazságot és jogot meg akarja tisztítani az erőszaktól, s ezért Cromwellt - a Lycidas-ban szereplő képet visszaidézve - arra buzdítja, segítsen megmenteni a szabad lelkiismeretet a bérenc farkasoktól, kiknek evangéliuma a karom és a bendő. Milton protestáns vallásosságának, erkölcsi felháborodásának legköltőibb kifejezése az a szonett, amelyet a piemonti mészárlás alkalmából írt (On the late Massacher in Piemont, 1655). A véres tettet a savoyai herceg alattvalói követték el a valdensek ellen, akikben az új hit hívei a legrégibb protestánsokat, az igaz kereszténység patriarchális egyszerűségű képviselőit tisztelték. Az érzelem intenzitása Milton szonettjében a kifejezés és a forma fegyelmével párosul. Ugyanebből az időből származnak Cromwell nevében írt hivatalos levelei az erdélyi fejedelemhez, a francia, svéd, dán királyhoz, Németalföld rendjeihez, Genf elöljáróihoz, Svájc protestáns kantonjaihoz, amelyben az európai vezetők lelkiismeretét igyekszik felrázni a barbár öldöklés ellen. A kor vallási szenvedélyeinek hevességére jellemző, hogy Milton, a lelkiismereti és szólásszabadság bajnoka, még halála előtt egy évvel, 1673-ban kiadott röpiratában sem volt hajlandó a türelmet kiterjeszteni a katolikus vallásra, amelyet nem is tartott igazi keresztény hitnek, hanem a késő-római állameszmény, a cezarizmus egyenes folytatójának és felélesztésének.


Oldal 226

Időközben Milton forradalmi reményeit mindinkább szétoszlatta az események kijózanító menete. Oliver Cromwell halála után [351] (1658 szeptember) fia, Richard veszi át a hatalmat, de már a következő év májusában lemond államfői, protektori tisztségéről. Egy éven át a visszaállított csonka parlament, a katonai uralom, majd a kizárt tagokkal kiegészített csonka parlament küzd egymással a főhatalomért, amíg végül Monk tábornok seregei 1660 márciusában elfoglalják Londont, és az április-májusban ülésező „konvent" parlament visszahívja a Stuart uralkodót, II. Károlyt. Milton politikai hattyúdala, The Ready and Easy Way to Establish a Free Commonwealth, 1660 februárjában vagy márciusában jelent meg, amikor Monk tábornok, a későbbi Albemarle herceg csapatai már a főváros előtt álltak. Az erőviszonyok teljes negligálásával a vak forradalmár szót emel az elvetett, gyűlölt királyi rabság visszaállítása ellen, bibliai és ókori mintaképek után egy arisztokratikus jellegű államtanács által irányított szabad köztársaság bevezetését sürgeti, melynek fő feladata a szellemi és politikai szabadság biztosítása, a köztársaság védelme. 1660 áprilisában kiadja a röpirat bővített változatát, felismerve, hogy ez talán már „a kihunyó szabadság utolsó szava", de annál komolyabban intve a népet a közös ellenség leplezetlen, korlátlan arcátlanságára és dühére, közben felhíva a figyelmet, „milyen rontó szakadékba döntene mindnyájunkat a ragályos őrület özöne, a félrevezetett, megcsalt tömeg általános elpártolása következtében". A Stuart-dinasztia restaurálásával Milton minden politikai reménye romba dőlt; a forradalmi korszakot az udvar léha, élvhajhász szelleme váltotta fel. A királygyilkosság védelmezője bujdosni kényszerül, két vitairatának példányait nyilvánosan elégette a hóhér. Milton feje felől csak az amnesztiarendelet kibocsátása után vonult el a közvetlen veszély. Vakon, magányosan most ér el a költészet legmagasabb csúcsaira, ekkor mond ítéletet saját élete és kora felett, beállítva azt az emberi és a kozmikus fejlődés távlataiba. Az utolsó költői művek központi problémája a bűn és a megváltás. Milton szilárdan hisz az isteni jóságban és igazságosságban, ezért a természetben és megnyilvánuló rosszat az Isten ellen lázadó akaratnak tulajdonítja, a megváltás útját pedig a kísértések legyőzésében, az isteni akarat előtti meghajlásban jelöli meg. A puritán forradalom költője ebben a döntő kérdésben ugyanazt vallja, mint Dante üdvözült szüzei: „la sua [352] voluntade é nostra pace" - „a Király akaratja: békénk". Hogy ezt az azonos központi tanítást egymástól annyira eltérő művészi formában jelenítik meg, annak oka a nemzeti és egyéni, temperamentumbeli különbözőségek mellett a két költő működését elválasztó negyedfél évszázad történelmi tapasztalata, társadalmi, világnézeti, ízlésbeli változásai. A miltoni életmű csúcsát jelző triptychon leghatalmasabb része, az Elveszett Paradicsom, 1667ben jelent meg, tíz könyvre, tagolva. Hét évvel később, Milton halála évében látott napvilágot a második kiadás; a VII. és X. könyvet ebben két-két részre osztotta, így a költemény végleges formájában nem az olasz neoklasszicisták ötlelvonásos eposzát, hanem az Aeneis tizenkét énekes szerkezetét követi. Az Elveszett Paradicsom két kiadása között, 1671-ben jelent meg a Visszanyert Paradicsom és a Samson Agonistes, a Harcos Sámson tragédiája. Láttuk, hogy Miltont Olaszországból való hazatérése óta foglalkoztatta a bűnbeesést tárgyaló vallásos költemény terve, melyet először drámai formába kívánt önteni. Feltehetőleg az angol forradalom széles panorámája, sorsdöntő jelentősége késztette arra, hogy végül is a nemzetek összecsapását, népek sorsát ábrázoló hősi eposz, Homérosz és Vergilius műfaja mellett döntsön, és azt emelje kozmikus méretűvé a Jó és a Gonosz örök küzdelmének illusztrálásával, az emberi élet értelmének mélyreható kutatásával. A hagyomány szerint Milton 1658 és 1663 között, vagyis a forradalom bukásának és az ellenforradalmi restauráció győzelmének kritikus éveiben írta az Elveszett Paradicsom-ot. Ha ezeknek a történelmi eseményeknek és a csalódott forradalmár lelkivilágának fényében közelítjük meg a költeményt, könnyen áldozatul eshetünk egy optikai csalódásnak. Az Elveszett Paradicsom előcsarnokát, első két könyvét Sátán hősi alakja dominálja: a bukott-angyalé, aki égi hadaival a Mindenható önkénye ellen támadt, vereséget szenvedett, de büszkeségét a Pokol és kárhozat sem tudta megtörni, s most hűséges társaival együtt más eszközökkel folytatja az engesztelhetetlen harcot az égi zsarnok ellen.


Oldal 227

A miltoni Sátán fenséges alakja előtt a romantika borult le, és tette meg az eposz hősévé. A történelmi azonosítást Chateaubriand végezte el: szerinte Cromwell és az angol forradalom vezetői [353] voltak Sátán és a lázadó angyalok élő mintaképei. Blake a költői képzelet erejét, szabad szárnyalását emelte ki Sátán rajzában, s ezt annak tulajdonította, hogy Milton öntudatlanul az ördög, a teremtő energia pártján volt. Hasonló nézetet vallott Belinszkij is: Milton maga nem is sejtette, hogy a büszke, komor Sátán személyében a tekintély elleni lázadás apoteózisát írta meg. A romantikusok satanista, ördögimádó szemléletét követi, és ezt Milton helyzetével, jellemével kapcsolja össze John Wain, a neves mai angol író és kritikus. Szerinte Sátán első fellépésekor felejthetetlenül szép és heroikus. Csak egy büszke ember rajzolhatta ilyennek, olyan költő, aki tudta, mi az üldöztetés, és büszkén fordult szembe üldözőivel, aki látta reményei romba dőltét, és mégis büszke maradt. Ennek az értelmezésnek alapvető fogyatékossága, hogy a költeményben képviselt összigazságból egyetlen részigazságot, a hatalmas épületből egyetlen pillért ragad ki, és ezzel eltorzítja a költő szándékát: Isten útjainak igazolása helyett az ördög útjainak igazolásában látja a mű értelmét, kétségbe vonja a művész tudatosságát, a konkrét műalkotás helyett az alkotónak tulajdonított öntudatlan eszmék alapján ítél. Egy háromszázéves költemény helyes megítéléséhez elengedhetetlen követelmény a történeti képzelet: bele kell magunkat helyezni a költő eszmevilágába, a kor ízléskategóriáiba; az alkotás egészének fényében kell szemlélni az egyes mozzanatokat, mielőtt annak a kérdésnek a vizsgálatába fognánk, milyen értéket jelent a mű a mai ember számára. Az Elveszett Paradicsom tengelyében, amint ezt az eposz címe és kezdő sorai is mutatják, a bűnbeesés, az ősi boldogság elvesztése áll; minden mozzanat, a cselekmény minden szála a IX. könyv kettős tragikus tette felé mutat, amikor az első emberpár az Ég akarata ellenére megízleli a Tudás fájának tiltott gyümölcsét. E központi téma köré szerkeszti Milton, a középkori vallásos drámaciklusok mintájára, a kozmikus történelem bibliai szemléjét, a világ teremtésétől és az angyalok lázadásától Krisztus eljöveteléig és addig a drámai pillanatig, amikor Sátán megsemmisül és romlott világának hamvaiból Isten új Eget, új Földet teremt, az igazságosság, béke és szeretet világát. A természettudományos világnézetű mai embertől idegen ez a világkép, de ez nem akadályozhatja a miltoni alkotások esztétikai [354] és erkölcsi értékelését, mint ahogy a görög mitológiában sem kell hinnünk, hogy Homérosz eposzait vagy a görög drámákat élvezzük. Milton maga költői nyersanyagként kezeli a bibliai történeteket; a kérdés csak az, hogy ez a mitikus jellegű cselekményszövedék és a benne ábrázolt jellemek mennyiben képesek egy nagy korforduló intenzíven átélt élményanyagát művészileg adekvát módon kifejezni. A cselekmény felépítésében Milton példaképei az antik eposzok, elsősorban az Odüsszeia és az Aeneis. A téma megjelölése és az Égi Múzsához intézett ima in medias res ragadja az olvasót, Sátán és a kárhozott angyalok társaságába, amint a vesztett háború után a Pokolba zuhanva lassan magukhoz térnek, palotát építenek, és szabályos parlamenti vita után elhatározzák, hogy az újonnan teremtett ember megrontásával keresztezik a Mindenható szándékait. A feladat elvégzésére maga Sátán vállalkozik; a káoszon keresztül a derengő égi fény és az aranyláncon függő világ felé vezető útjának leírása a határtalanban gyönyörködő miltoni képzelet egyik lenyűgöző szépségű megnyilvánulása. A III. könyv tartalmazza a költemény teológiai magvát, az Atyaés a Fiú, a két isteni személy párbeszédét; az Igazságosság és az Irgalom örök vitájában a Fiú, mintegy a Pokolban lezajlott tanácskozás párhuzama- és ellenképeként, saját életét ajánlja fel váltságként az elkövetendő bűn miatt kárhozatra ítélt emberért. Sátán, aki időközben a Földre szállt, a IV. könyv elején tárja fel lelkének gyötrelmeit, a benne lakozó Poklot a már említett megrázó drámai monológban. Ezután mutatja be a költő, a kontraszthatások mestere, a Paradicsom varázslatos szépségét s benne az első emberpárt; ártatlanságuk egy pillanatra még a Sátán ártó szándékát is megingatja. Az V-VIII. könyv alkotja a költemény leghosszabb, de a mű tervében nélkülözhetetlen epizódját. Isten egyik angyalát, Rafaelt küldi Ádámhoz, hogy figyelmeztesse a reá leselkedő veszélyre. Az angyal elbeszéli Sátán és híveinek lázadását, az Égben három napig dúló háborút, melyet a második isteni személy, a Messiás közbelépése juttat győzelmes befejezéshez. A VII. könyv prológusában jelenti be a költő, hogy az égi események


Oldal 228

után visszatér a Földre; Rafael szavaival elbeszéli a világ teremtését (egy modem kritikus ezt nevezi az eposz legderűsebb, legboldogabb részének). A VIII. könyv a Föld- és Napközpontú, a ptolemaiosi [355] és kopernikusi rendszerek híres szembeállításával kezdődik; ezt követően Ádám beszámol az angyalnak első emlékképeiről, a Paradicsomba való helyezéséről, majd arról, mint panaszkodott Istennek kínzó magányossága miatt, aki évődve, mosolyogva adta neki legszebb ajándékát, Évát. A nőiesség elragadtatott dicséretét Rafael kijózanító kommentárja hűti le: Ádámot felsőbbrendűségére emlékezteti, és közli vele azt a jellegzetesen miltoni tanítást, amely a szenvedélyt az észnek és az általa irányított szeretetnek rendeli alá. Amikor Adám viszonzásul az égi szellemek szerelmi élete iránt érdeklődik, az angyal elpirul, és sietve elbúcsúzik, de még egyszer inti Ádámot, nehogy a szenvedély eltérítse ítélőerejét, s olyan tettre csábítsa, melyet szabad akarata nem helyesel. Az intelem hiábavalónak bizonyul; a IX. könyv elbeszéli, hogy az égi őrök éberségét kijátszó Sátán csúszó-mászó kígyó alakjában kísérti meg Évát, s hízelgéssel, álokoskodással veszi rá, hogy egyék a Tudás fájának gyümölcséből; példáját Ádám is követi, jobb tudása ellenére - hangsúlyozza a költő -, „nem csalatva, de asszonyi bájtól elbűvölve báván". A bűnbeesést heves kéjvágy, a szellemi képességek elborulása, az emberpár első civakodása követi, majd Ádám kétségbeesett panasza a nemiség ténye ellen, melyet Éva szívszakasztó bűnbánata szelídít kibéküléssé a X. könyv egyik legemberibb, legszebb passzusában. Az eredeti bűnt időközben az égi és pokoli hatalmak újabb tanácskozása és kozmikus változások követik: a Föld tengelye elferdül, az örök tavaszt dermesztő jég és aszályos hőség, viharos szélvészek tombolása váltja fel, az állatvilágban megkezdődik a vérengzés és halál uralma. A szenvedélyes Éva rettenetében véget kíván vetni az emberi fajnak, de Ádám imádságra, bűnbánatra, megalázkodásra buzdítja Isten akarata előtt. Könyörgésük meghallgatásra talál: egy újabb égi jelenetben, a Fiú közbenjárására, az Atya megbocsát az emberpárnak, de kijelenti, hogy a Paradicsomban nincs többé helyük. Elhatározását Mihály arkangyal közli az ősszülőkkel, majd a Paradicsom legmagasabb hegyére vezeti Ádámot, és először látomásokban mutatja be az emberiség történetét a vízözönig, aztán elbeszélésben jeleníti meg előtte a későbbi eseményeket. Ebben a történelmi panorámában, amely az utolsó két könyv nagyobb részét kitölti, a komor színek uralkodnak, a bűn gyümölcsei: Ábel megöletése a testet pusztító betegségek, a kicsapongás képei, az erőszak [356] uralma (Milton itt is, mint a Visszanyert Paradicsom III. könyvében, éles szavakkal ostorozza a hódító háborút). Velük szemben vigaszként csupán Noé alakja áll; ő a sötét korban a fény egyetlen fia. A vízözön utáni újabb elfajulást Nimród, a "nagy Vadász", Sátán földi mása indítja el, a büszke, becsvágyó lélek, aki feldúlja a béke és a természeti törvény, az egyenlő és testvéri állapot uralmát a Földön, és embertársai felett érdemtelenül szerez magának hatalmat. Ezt követi az égi hahotától kísért bábeli zűrzavar felidézése, majd a bálványimádó nemzetek közül Isten népének kiválása, az Úr törvényhozása a Sinai-hegyen és az Újszövetség ígérete, amely a Testtől a Szellemhez, a Törvények szigorától a Kegyelem szabad elfogadása felé vezet. A megváltás útját Krisztus kereszthalála és második eljövetelének, Ég és Föld megújulásának eksztatikus látomása jelzi. A megjelenített történelem és a költemény tanulságát Ádám vonja le: tanulság megnyugvás Isten akaratában, ki jósággal legyőzi a gonoszt, kis tettekkel ér el nagy eredményt, a gyöngének látszókkal dönti meg a világ hatalmasait. Az Igazságért vállalt szenvedés - hirdeti a költő Ádám ajkán bátor tűrés vezet a végső győzelemhez. Az elbukott forradalmár szilárdan hisz elvei eljövendő diadalában. Isten akaratát a történelem folyamatával, kérlelhetetlen logikájával azonosítja. Ez a bizakodás szólal meg az eposz végső kicsengésében is. Éva nemesen egyszerű szavai után, melyek mély hitvesi szerelmét fejezik ki, még egyszer felragyog a miltoni költészet egész pompája, a kiűzetést végrehajtó angyali sereg és a lángoló kard fényes képeiben; ezt követi a tompított hangulatú, mégis varázslatos öt befejező sor: az elveszett boldogságért könnyező, az isteni Gondviselésben bizakodó első emberpár lassú, magányos léptei az ismeretlen Világ felé. Milton költői szándékát, a mű eszmei mondanivalóját némileg érzékelteti talán a cselekménynek ez a vázlatos áttekintése és a Gonosz örök küzdelmének vagyunk tanúi, a bűnbeesés bibliai történetének kapcsán. Számos kritikus kétségbe vonta, vajon a történet alkalmas-e az eszmei tartalom kifejezésére, Isten útjainak igazolására az emberek előtt. A


Oldal 229

legfőbb nehézség az isteni hatalom és az emberi akarat viszonya. Egy végtelenül jó, bölcs és mindenható Isten - így írja le a cselekmény döntő mozzanatait egy modern [357] kritikus - eltűri, hogy az Égben lázadás törjön ki, az angyali seregek egyharmadának részvételével. Ezután világot teremt, közepében kerttel; a tiltott fa közelébe helyezi az első emberpárt, tudva, hogy a tilalmat meg fogják szegni, és eltűrve azt is, hogy a levert lázadás vezére behatoljon a kertbe, és engedetlenségre csábítsa a tapasztalatlan ősszülőket. Vétkükért halál jár és az egész mindenség romlása; az Isten Fia magára vállalja a büntetést, de az emberiségnek csak egy töredékét sikerül megmentenie, a többiekre, a pártütő angyalokkal együtt, örök kárhozat vár, mialatt az új Föld és Ég lakói hálaénekekkel dicsőítik Isten bölcsességét és jóságát. Kétségtelen, hogy az Elveszett Paradicsom cselekménye, egy kis malíciával, így is jellemezhető, ugyanúgy, ahogyan a neoklasszicista Thomas Rymer szemében Othello tragédiája nem egyéb véres bohózatnál. A költői ambiguitások modern szerelmese, William Empson a vázolt nézetnél jóval tovább megy: szerinte az eposzban a gonosz legfőbb forrása maga az Atya, a kegyetlen szadista Isten, vérfagylaló tréfák mestere, aki a Rafaelre bízott üzenettel is csak színleg óvja az emberpárt a bűntől, valójában buzdítja Évát a veszélyes tettre. Empson szemében Milton költeménye azért olyan jó, mert Istent oly gonosznak ábrázolja. Az eposz totális tervéhez az ilyen kifogások, bírálatok nem érnek fel, de hasznos figyelmeztetők Milton teológiai szemléletének történeti korlátaira, belső ellentmondásaira nézve. A költemény II. könyvében a bukott angyalok egy filozofikus hajlamú csoportja lankás domboldalon vitatkozik a Gondviselés, Végzet, szabad akarat végső kérdéseiről, beleveszve a gondolatok tévelygő labirintusába - jegyzi meg a költő. A következő könyv égi párbeszéde azonban ugyanezen kérdések körül forog, s az Atya - Pope híres szavaival - skolasztikus filozófusként érvel, néha nyilvánvaló paralogizmusokkal és szofizmákkal. Mindez arra vall, hogy a költeménynek hittudományi rétege, benne a kiválasztottakról szóló puritán tanítással (ezen majd Burns fog gúnyolódni) és a megváltásnak tisztán legalisztikus, szinte pénzügyletnek ható felfogásával, leginkább Milton saját korához kötött, leginkább sebezhető eszmei része. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Milton megoldhatatlan feladatra vállalkozott, amikor az Istent tette meg az eposz pozitív hősévé. A keresztény tanítást [358] elemző értekezésében kifejti, hogy Isten messze túlhaladja az ember megismerő képességeit: csak az első teremtményen, a Fiún keresztül nyilvánul meg; természetéről, működéséről a Szentírás ad az ember felfogó képességéhez alkalmazkodó képet. Az Elveszett Paradicsom alapvető paradoxona az, hogy ezt a transzcendens istenséget, amely hol a neoplatonizmus léten túli ősegységére, hol a későbbi idealista rendszerek abszolút létezőjére emlékeztet, Milton konkrét döntéseket hozó, tanácskozó, cselekvő büntető, megbocsátást gyakorló személynek a bibliai szövegben nyugvó cselekménykeretnek megfelelően. Az Elveszett Paradicsom-nak, mint minden történést ábrázoló, epikus vagy drámai alkotásnak helyes értékeléséhez az az arisztotelészi elv vezet, amely a cselekmény primátusát hirdeti a jellemábrázolás, költői kifejezés és egyéb járulékos mozzanatok felett. A történet olyan lényeges elemei, mint például Sátán és angyalainak lázadása és bukása, az első emberpár bűnbeesése, kiűzetése a Paradicsomból és végső megváltása, a keresztény vallás központi tanításai közé tartoznak, rajtuk a költő akarva sem változtathatott volna. Az eposzban ezeket a mozzanatokat tette meg a központi építmény tartó pilléreivé, hozzájuk emelt falakat, boltíveket, szárnyépületeket, majd feldíszítette az épületcsoportot oszlopokkal, szobrokkal, domborművekkel, mindig ügyelve arra, hogy a kivitelben a részletek gazdagsága a kompozíció egységét szolgálja, az összhatást fokozza. Ha ezt az építészeti analógiát, mint általános szerkesztési elvet, Milton eposzára alkalmazzuk, akkor a költő alkotó módszerét, a költemény sajátos természetét és nagyságát leginkább a benne foglalt rendkívül éles ellentétek összebékítésében, az egymásnak látszólag ellentmondó dinamikus mozzanatok egységes műalkotássá való komponálásában jelölhetjük meg. Az ellentétek egybevetítése. a dialektikus alkotói módszer az Elveszett Paradicsom valamennyi szintjét, minden ízét-porcikáját áthatja. A cselekmény tengelyében a bűnbeesés áll, de kozmikus összefüggésekbe ágyazva, mint a Jó és a Rossz örök harcának az egész emberi nem sorsát meghatározó konkrét megjelenése. A viszonylag egyszerű mesét Milton a szervesen csatlakozó


Oldal 230

epizódok révén a lét egészének tapasztalataival, élményeivel gazdagítja, a világtörténelem enciklopédiájává fejleszti. A tartalmi gazdagodásnak [359] szerkezeti síkon a drámai koncentráció és az epikus bőség elveinek összebékítése felel meg. Az ellentétek egységének s az ebből fakadó belső feszültségnek egyéb jellegzetes példái: az állandó lebegés a határozott és a határozatlan, a precíz körvonalak és az „imbolygó fantazmagória" között; a személytelen témát kísérő és látható személyes érzés, a költő szakadatlan jelenléte a költeményben, a cselekményt, tetteket kísérő kommentárjai; a forradalmi energia és az intellektuális-erkölcsi fegyelem együttes jelentkezése, a szenvedély és az ész jogai között dúló vita; a nő elragadtatott dicsérete és alsóbbrendűségének tana; kísérlet a pogány klasszikus mitológia és a puritán keresztény hitvilág művészi harmonizálására; a Pokolnak hol fizikai helyként, hol lelkiállapotként történő beállítása; ambiguitás az idő és a tér kezelésében, eldöntetlen vita a Föld- és a Napközpontú rendszerek között; a cselekmény ironikus sorsfordulatai (Sátán gonosz terve jóra fordul; az ősszülők magasabb rendű létet remélnek a gyümölcs ízlelésétől, de mélyebbre süllyednek; amikor megalázzák magukat és töredelmesen bevallják bűnüket, tudtuk nélkül akkor lépnek a megigazulás útjára). Az ilyen tartalmi és formai-szerkezeti feszültségeket kíséri nyomon és jeleníti meg érzéki alakban Milton páratlan nyelvi és metrikai művészete. Az Elveszett Paradicsom hatalmas lélegzetű, számos sorra terjedő rímtelen jambikus verstömbjei tökéletes összhangban egyesítik a metrikai fegyelem és szabadság látszólag ellentétes elveit. A miltoni univerzumban a személyek is dinamikusak, állandó mozgásban vannak, más-más funkciót töltenek be, nem szoríthatók egy klasszicista módon „következetes" jellem merev korlátai közé. A többértelműség az égi, pokoli és földi szereplők rajzában egyaránt megfigyelhető. Mivel kozmikus szinten a téma a Jó és a Gonosz késhegyig menő harca, Milton az egymás ellen szegülő akaratokat állítja az ábrázolás tengelyébe: az Atya nála elsősorban az Ég Királya, akinek mindenhatósága ellen Sátán hiába küzd, s aki a változtathatatlan törvény szigorát fordítja a lázadók ellen. Az Atya királyi hatalma despotikus vonásokkal párosul; jellemző erre az V. könyv utolsó harmada, melyben az Atya az egybegyűlt angyali seregek előtt bejelenti, hogy aznap (!) nemzette egyetlen fiát, aki előtt feltétlen meghódolást követel, az engedetlenkedőket pedig örök kárhozattal fenyegeti. Ez a jogfosztónak érzett döntés [360] indítja Sátánt lázadásra és az angyalok egyharmadát pártütésre a szabadság nevében, az Atya fölényes gúnyolódásától kísérve. Az angyalok lázadása, amint ezt a modern kritika felismerte, teljesen politikai és katonai jellegű, az általuk zsarnokinak tekintett égi hatalom megdöntésére irányul. Az égben dúló háború leírásában óhatatlanul az ószövetségi antropomorf Isten dominál: a Seregek Urának jellemvonásai kerülnek előtérbe. A konfliktus tisztán hatalmi, erőviszonyokat kifejező jellegét csak némileg módosítja az a körülmény, hogy Milton szemében az Istenség ugyanakkor az alkotó, teremtő elv, az égi Fény, a recta ratio, az értelem világának megtestesítője. A puritán forradalom eszmevilágának tulajdonítható, hogy Milton az Istenség első személyében főleg az ellenségein diadalmaskodó hatalmat, nem pedig a teremtés felé áradó szeretetet ábrázolja és emeli ki. Az atya kérlelhetetlen igazságosságával, mindenhatóságával ellentétben a Fiú képviseli az önmagát feláldozni kész isteni szeretetet. De a költemény tervének, a cselekmény menetének megfelelően, a Fiú igen különböző, egymással nehezen összeegyeztethető funkciókat tölt be: ő Isten helytartója, az égi seregek vezére, a világ teremtője, az ember szószólója a bűnbeesés előtt és után, a bűnösök bírája, az áldozati Bárány, a Megváltó, majd végül Sátán világának megsemmisítője. A bibliai képek mellett más asszociációk is gazdagítják a Fiú ábrázolását. A teremtés leírásánál kétségtelenül közrejátszik a platoni Timaiosz emléke, a démiurgosz alakja, aki nem semmiből teremt, hanem a kaotikus ősanyagra üti a rend bélyegét. Ez különben a miltoni materializmusnak, az anyag örökkévalóságát hirdető tanításnak, az orthodox keresztény dogmától való legfontosabb eltérésének forrása. A legdöbbenetesebb átalakulás azonban az, amikor a Bárány a VI. könyv végén hadvezérré lesz, könyörtelen bosszuállóvá, aki egymaga zúzza szét Sátán lázadó seregeit. A véres és szörnyű Messiás komor erejű képében, aki diadalmasán száguld legyőzött ellenfelei tetemén, a költő kiváló szovjet kritikusa, R. M. Szamarin annak a puritán istenségnek a megtestesítőjét látja, kinek nevében Cromwell vértesei Naseby


Oldal 231

után lemészárolták a király fegyvertelen híveit, majd az ír háború idején tízezerszámra irtották a katolikusokat. Mindez arra is figyelmeztet, hogy a forradalom tüzében „Krisztus kisasszonyának" jelleme acélossá [361] edződött, ádáz vonások fejlődtek ki benne, amelyek minden eddiginél nagyobb erőt, masszivitást kölcsönöznek a késői műveinek. A Fiú alakjának sokrétűsége, ellentmondásossága nyilvánvaló; egy modern kritikus szerint Milton úgy biztosítja a jellem lélektani valószínűségét, hogy a tettek motivációját egy fokkal előbbre, az Atyára hárítja, a Fiúban az isteni akarat végrehajtóját jeleníti meg. Ezt a megoldást a költő arianizmusa teszi lehetővé: az ő rendszerében a Fiú az első teremtmény, kevesebb az Atyánál. A két isteni személy ábrázolásában mutatkozó ellentmondások eltörpülnek a Sátán alakjának bonyolultsága, ambiguitása mellett. Jellemének vonásai két ellentétes pólus mágneses terében helyezkednek el: egyrészt a Gonosz megtestesítője, aki megrontja a mindenség szépségét, ragyogását; másrészt fenséges lázadó, prométheuszi jellem, aki a tudás fájának gyümölcsét kínálja, és meg akarja szabadítani önmagát, közvetítőit és az emberiséget az Ég értelmetlen tilalmaitól, az isteni hatalom önkényétől. A miltoni művészet gazdagságára, összetettségére vall, hogy a költő Sátán alakjának ellentétes vonásait egyaránt meggyőzővé tudta tenni. A nagy lázadónak a romantikus képzeletet lenyűgöző vonásai elsősorban a Clarendon által is „nagy lázadásnak" nevezett forradalmi évtizedek tapasztalataira utalnak, de tetten érhető bennük a reneszánsz egész haladó eszmevilága is, amely ledöntötte a hűbéri rend korlátait, s az ember és a mindenség teljes megismerésére, a természet feletti hatalomra tört. Ebben a vonatkozásban a miltoni Sátán nemcsak a tiltott tudásra szomjazó Faustnak, hanem az angol reneszánsz dráma merész, gonosztettektől vissza nem riadó individualista hőseinek, III. Richárdnak, Macbethnek, Edmundnak is édestestvére. A jellem társadalmi gyökereit s egyúttal elfajulásának okait Szamarin finom elemzéssel mutatja ki. A középkori feudális hagyományok ledöntésével a dráma dinamikus jellemei a polgárság forradalmi történeti szerepét fejezik ki; a miltoni Sátánban a szovjet kritikus a machiavellista reneszánsz ember korlátokat nem ismerő, harcos individualizmusát fedezi fel, A miltoni ábrázolás azonban egyúttal a polgári individualizmus bírálata is; a Pokol, melyet Sátán önmagában hordoz - írja Szamarin -, az örökös elégedetlenség káosza, az önző szeszélyek törvénytelensége, amellyel Milton pamfletjeiben is a szellem fegyelmét állítja szembe. Sátán csodálatot ébresztő vonásai így csapnak át saját [362] ellentétükbe. A II. könyv kezdő soraiban már mint keleti kényúr jelenik meg, majd mint zsarnok, kinek lelkében a szenvedélyek zűrzavara, a gonosz kaotikus világa uralkodik. Láttuk, hogy a XII. könyv elején Milton párhuzamot von Nimród és Sátán lázadása között: mindketten az ősi béke boldogságát és összhangját dúlják fel esztelen becsvágyukban. Ez indította Coleridge-ot arra, hogy Sátán földi képmásait a történelem nagy hódítóiban, az emberiség "nagy vadászaiban" keresse, Nimródtól Napóleonig. Az angol költőkritikus a féktelen önzésben, az "önösség mérgében" látta a sátáni jellem lényegét (joggal jegyezték meg, hogy Sátán képtelen másokat szeretni),de kiemelte, az elhomályosult ragyogás glóriáját fonta Sátán alakja köré, és ezzel a költői fenség csúcsaira emelte. Nem szükséges nyomon kísérni Sátán elfajulását az első könyvek hősi alakjától az Évát kísértő csúszó-mászó kígyóig, majd a X. könyv pokoli humorú jelenetéig, amely a csábítás sikerével kérkedő Sátánt és egybegyűlt kísérőit sziszegő, keserű hamut faló kígyókká változtatja. Ezt az elfajulást az egész mű terve, a cselekmény menete írja elő, nem pedig Milton költői erejének hanyatlása, amit egyes kritikusok, szerintünk alaptalanul, a későbbi könyvekben felfedezni vélnek. Szólnunk kell azonban Sátán alakjának drámai, emberi vonásairól, arról a megkapó erejű egyénített ábrázolásról, amely a Gonosz képviselőjét kiemeli a vallási-filozófiai vagy akár társadalmi elvontságok szintjéről, és az angol reneszánsz dráma meghasonlott lelkű tragikus hőseivel rokonítja. Helen Gardner, a költő egyik legjobb modern kritikusa, részletesen tárgyalja az Elveszett Paradicsom előadásmódjának drámai vonásait, a monológok lélekelemző, jellemfeltáró szerepét (Sátánnak öt nagy monológ jut, alig kevesebb, mint Hamletnek), és rámutat arra, hogy a miltoni Sátánban megvan a drámai jellem minden objektivitása. Hasonló


Oldal 232

eredményre jut a szovjet Szamarin is: Milton Sátánja nemcsak dicső harcos, prométheuszi alak, Isten fejedelmi ellenfele, hanem egyúttal meghasonlott ember, akinek gyötrődését a költő drámai erővel ábrázolja - hogy csak egy példát említsünk: a IV. könyv elejének többször említett monológjában. A jellemek dialektikus mozgása, átalakulása a cselekmény menetének és az összbenyomás követelményeinek megfelelően Ádám és Éva esetéhen is világosan kirajzolódik. Első megjelenésükkor, [363] a IV. könyvben, méltóságteljes, szoborszerű lények, semmi esetre sem „tipikus jellemek tipikus körülmények között", hanem őstípusok, olyan körülmények között, amelyek közé utódaik soha nem kerülhetnek. Az emberi ártatlanság és a romlatlan természet összhangját Milton a teremtő képzelet utánozhatatlan erejével jeleníti meg. A cselekmény folyamán az emberi alakok valószerűsége egyre növekszik, és a bűnbeesés jelenetében éri el tetőpontját. Éva hiszékenysége és hiúsága miatt bukik el, Ádám azonban jobb tudása ellenére, "asszonyi bájtól elbűvölve báván" követi példáját, és szegi meg Isten parancsát. A költemény tervében és Milton gondolatrendszerében a helyzet egyértelmű: az alsóbbrendű nő engedett a csábításnak, Ádámban pedig a Szenvedély diadalmaskodott az Értelmen: a Természet szavát követve engedetlenségével kiérdemelte az igazságos Isten büntetését. És ez az a pont, ahol a modern érzékenység leginkább fellázad a keresztény tanítás erkölcsi kategóriái ellen, mint ahogy Dante is kétségbe vonja egy helyütt Isten irgalmát: szánalmat érez, sőt elájul Paolo és Francesca történetének hallatára. Egy csodálatos belső monológban Ádám inkább a halált választja Évával, mint a Paradicsomot nélküle; Éva a döntést a túláradó Szerelem dicsőséges próbájának nevezi, s a mai olvasóban a jelenet hasonló reakciót kelt. Milton egyik jelentős modern kritikusa, A. J. A. Waldock szerint a költemény ezen a ponton derékba törik, mert minden emberi ösztön és erkölcsi érzés Ádám pártját fogja. A válasz erre az, hogy a költemény koncepciójában és Milton értékrendszerében az adott megoldás elkerülhetetlen: Isten igazságossága már a III. könyv vitájában teológiai igazolást nyert, Ádám pedig azért vétkezett, mert az emberi szerelmet fölébe helyezte az Isten iránti szeretetnek és engedelmességnek: a teremtményt többre becsülte a Teremtőnél. A koncepció merevségét azonban a költő a kidolgozásban állandóan módosítja, és ezzel a jellemek és események megítélését közelebb hozza emberi értékrendszerünkhöz. Jó példa erre Ádám és Éva egymáshoz való viszonya. A miltoni pszichológia szerint az érzelmi életet képviselő nő alacsonyabb rendű az értelemre, elmélkedésre, bátorságra termett férfinál; ez az értékelés, amint erre Helen Gardner is figyelmeztet, a XVII. században megfelelt a nő tényleges alárendeltségének, a gazdasági és társadalmi tényeknek. Az oxfordi professzornő véleménye szerint azonban az emberpár [364] ábrázolása során Éva mutat magasabb rendű erkölcsi és szellemi tulajdonságokat, önzetlen szeretetet és alázatot. Már a X. könyv kibékülési jelenetében azért könyörög, hogy az Ég haragja egyedül őt sújtsa, hiszen ő az oka minden szerencsétlenségüknek, a XII. könyvben pedig, végső szavaival, férje iránti szerelmének ad megragadó egyszerűségű kifejezést. Évának ezek az utolsó szavai arra is emlékeztetnek, hogy Milton távolról sem csupán a fennkölt stílus, a zengő összhangzatok mestere, hanem a költői nyelv olyan erőforrásaival, hajlékonyságával is rendelkezik, amely alkalmas minden gondolati és érzelmi árnyalat kifejezésére. Stílusa, nyelvhasználata mindig az adott helyzethez idomul, skálája a kozmikus és az emberi témának megfelelően rendkívül széles. „Hangod, mint a tengerzúgás, tiszta mint a felhőtlen ég, fenséges, szabad" - írta róla legnagyobb tanítványa, Wordsworth, de az ünnepélyes alaphangot hol szenvedélyes retorika, hol lírai báj váltja fel, itt-ott a humor is átcsillan rajta. Nyelvteremtő erőben Milton a reneszánsz nagy költőivel, elsősorban Shakespeare-rel osztozik. Kritikusai közül Dr. Johnson a klasszicista csiszoltságot, T. S. Eliot a beszélt nyelvhez való közelséget hiányolta: a miltoni költészet szerinte a lehető legtávolabb esik a prózától. Az ilyen általánosítások figyelmen kívül hagyják az Elveszett Paradicsom nyelvi szerkezetének rendkívüli összetettségét, változatosságát, a nyelvhasználatban is megnyilvánuló dialektikus jelleget: a bonyolultság és egyszerűség elveinek össze- békítését, az ellentétek mesteri kiaknázását. T. S. Eliot nem titkolta ellenszenvét Milton egyéniségével, forradalmi nézeteivel szemben - azt azonban ő is elismeri, hogy az angol költészetben Milton a legnagyobb mestere a forma


Oldal 233

fegyelmével párosuló szabadságnak, s hogy nagyobb zenei egységekkel dolgozik, mint bármely más költő. Ez a hatalmas lélegzet, a szilárd szerkezet, a nagy cselekménytömböket egybefoglaló architektonikus erő, az életadó belső feszültség, az emberi és kozmikus témák polifon kezelése rokonítja az Elveszett Paradicsomot a barokk művészet legnagyobb alkotásaival, Bernini Szent Péter-székesegyházával, Bach zenéjével. Milton eposza a puritán forradalom eszmevilágát és a költő belső vívódásait nagyszabású szintézisben avatja az elkötelezett költészet remekművévé. Milton egész munkásságában a nagy [365] hídverő szerepét tölti be: a klasszikus és a keresztény kultúra örököse, a forradalmi humanizmus aktív harcosa, a felvilágosodás eszmevilágának előfutára. Ezek az összetevők életének különböző szakaszain más-más hangsúllyal jelentkeznek. Korai költészetében a reneszánsz evilági szelleme, játékossága dominál; az Elveszett Paradicsom pedig költői munkásságáriák csúcspontját jelzi, az alkotóelemek legteljesebb szintézisét. Az 1671-ben megjelent kis- eposz, a Visszanyert Paradicsom és a drámai formába öntött bibliai Sámsontörténet a miltoni géniusz körülhatároltabb tartományait fejezik ki új költői eszközökkel. A hagyomány szerint Milton a fiatal kvéker, Thomas Ellwood sugalmazására írta négy könyvre osztott, kb. kétezer sor terjedelmű kis eposzát, mely a Jób Könyvének mintáját követi. Az eposz tárgya Jézus megkísértése a pusztában; jellemző, hogy Milton a paradicsomi boldogság visszanyerését a világi kísértések leküzdésében keresi, és mindjárt a kezdő sorokban párhuzamot von az első ember romlást okozó engedetlensége és a „nagyobb ember" megváltó engedelmessége között. A költemény Jézus megkeresztelésével kezdődik, ezt követi a pokoli és égi tanácskozás. Sátán és az Atya beszéde, amely a két ellentétes elv újabb küzdelmét indítja el. A kísértések rendjében a költő Lukács evangéliumát követi, saját hozzáadásaival; így például az Elveszett Paradicsom-ból ismert Beliál, az érzékiség és kicsapongás szelleme, csábító női szépséggel akarja Jézust eltéríteni hivatásától, de javaslatát Sátán elveti, és férfiasabb célokkal teszi próbára Isten fiának állhatatosságát. Ezek közé tartozik a hadi dicsőség, amelyet Milton, illetve a Megváltó, a hódító háborúk erőteljes megbélyegzésével vet el. A költemény a IV. könyvben a régi Róma és Athén látomásával éri el tetőpontját. Milton költészetének egész pompájával idézi fel először a hatalom, majd az antik irodalom és filozófia igézetét, mint sátáni kísértést, amelyet Jézus megvetéssel utasít el: a tudás egyedüli forrása az égi fény, a görög költészet remekeit homályba borítják Sionnak Istentől ihletett dalai. Milton itt saját humanista műveltsége felett mond ítéletet, és Blake véleményét vetíti előre, aki a fenség forrását nem az ókori klasszikusok „lopott és pervertált" műveiben, hanem a Biblia költészetében találta meg. Jézus jellemének sztoikus, szinte obszkurantista vonásai a cselekmény természetéből fakadnak; ennek lényege a világi [366] törekvések hiúságának bemutatása, az isteni akarat maradéktalan érvényesülése. Az előadásmód ehhez mérten a korábbinál jóval egyszerűbb, tompítottabb; Sátán úgy jelenik meg Jézusnak, mint falusias öltözékű koros férfi, aki elkóborolt juhot keres, vagy száraz gallyat gyűjt télire, amikor majd fagyos szél fúj, hogy este a szántóföldről hazatérve melengesse magát. Milton maga többre becsülte múzsájának ezt a késői gyermekét az Elveszett Paradicsom széles távlatainál, merész ragyogásánál. Coleridge és Wordsworth mellett ezt a nézetet nem sok kritikus osztotta; kétségtelen azonban, hogy a Visszanyert Paradicsom az angol nyelvű irodalmak utolsó tökéletes elbeszélő költeménye. A bibliai Sámson története hosszú időn át foglalkoztatta Milton képzeletét, de a mű megírását a forradalom bukása, a restauráció után kialakult politikai helyzet tette aktuálissá. A rabságba döntött, vak hős alakjában Milton egyrészt az ujabb királyi önkénynek alávetett angol népet, másrészt saját helyzetét, lelkiállapotát jeleníti meg, forradalmi reményeinek elhamvadása után. A politikai és a személyes téma sokkal világosabban, egymással szervesebben összefonódva jelenik meg itt, mint Milton bármely más költői művében. A bibliai tárgyat a költő az antik tragédia formájában dolgozta fel: a konfliktust tükröző párbeszédes jeleneteket lírai versformában írt kardalok kötik össze, állandó kommentárral kísérve a cselekményt. Gerald Manley Hopkins, az angol jezsuita költő, ezekben a kardalokban látta a miltoni költészet csúcspontját, a görög drámai művészet méltó párját. Milton tragédiája lélektani természetű, belső történések sorozata. A drámai költeményt az elárult, Istentől elhagyott, az ellenségnek leláncoltan szolgai munkát végző vak Sámson szívet


Oldal 234

tépő monológja vezeti be; a ráfelelő kórus is csak egykori dicsőségét tudja összehasonlítani mostani nyomorult állapotával. Válaszában Sámson romlott népe sorsát panaszolja, mely a kényelmes szolgaságot választotta a szabadság helyett. A következő jelenetet Sámsonnak atyjával, Manoával folytatott párbeszéde tölti ki; Sámson saját dicső, majd dicstelen pályafutását már bevégzettnek érzi, a küzdelem most már Isten és Dágon, a filiszteusok bálványa között folyik. Az első éles összecsapás a vak hős és hitszegő felesége, Delila között tör ki; a jelenet alkalmat ad a költőnek arra, hogy [367] Sámson és a kórus szavaival minden előbbinél határozottabban fogalmazza meg tanítását a nőiség csábító veszélyéről: arról, hogy a nőt a férfi csak az istentől adott despotikus hatalommal kényszerítheti engedelmességre. A következő jelenetben Sámson a gathi óriás, Harapha durva fenyegetéseivel szegezi szembe a szellem erejét; bátorsága elragadtatott dicséretre készteti a kórust. A szabadítót ünneplik, aki egyszerű, hősi lélekkel és égi erővel felvértezve legyőzi a Föld hatalmasait, az állati, vad erőszakot. A cselekmény ettől kezdve felfelé ível. Sámson először megvetéssel utasítja vissza a felszólítást, hogy Dágon ünnepén adja bizonyságát rendkívüli erejének; a második felhívásra azonban követi ellenségeinek küldöttét, mert érzi, hogy Isten ismét nagy tettre szemelte ki. Most Manoa jelenik meg, s közli az örömhírt, hogy a filiszteus vezetők hajlandók váltságdíjat elfogadni fiáért. A bizakodó hangulatot roppant zaj zavarja meg, mintha az egész világ összeomlana. A zaj okáról a görög tragédiák technikája szerint hírnök tudósít: a pogányok ünneplő sokasága hatalmas színházban gyűlt egybe, Sámson előttük mutatta be erőpróbáit, majd a két tartó oszlophoz támaszkodva és azokat kidöntve az óriási boltozat alá temette a filiszteusok főembereit és velük önmagát. Sámsonnak ez az utolsó hőstette sok fejtörést okozott a teológusoknak, éppúgy, mint az irodalomkritikusoknak. Szent Ágoston azzal próbálta az öngyilkosság vádja alól menteni, hogy Sámson tettét isteni sugallatra követte el, és ezért a szokásos erkölcsi normák nem vonatkoznak rá. John Middleton Murry viszont azon háborodott fel, hogy Milton költői pályafutása végén, képzeletben ilyen vérszomjas bosszút áll ellenségein. Láttuk azonban, hogy Milton a polgárháború idején nem riadt vissza a forradalmi erőszaktól, s ezt a benyomást erősítik az Elveszett Paradicsom egyes lényeges passzusai, így az Égben vívott háború és különösen a Messiás haditettei a VI. könyv végén. A Sámson-történet alkalmat adott a költőnek, hogy megkapó képben mutassa be Isten és a forradalom ellenségeinek csúfos kudarcát, mielőtt Manoa és a kórus végső szavaival Sámson nemes halálának és Isten kifürkészhetetlen bölcsességének adóznék. Milton egy „fájdalmas, nagy élet jussán" emelkedett fel az angol költészet legmagasabb csúcsára, Shakespeare mellé. Kettőjük alkati különbségét az angol kritikusok fejedelme, Coleridge [368] fogalmazta meg legtömörebben. "Shakespeare önmagát sugározza szét, s felölti az emberi jellem és szenvedély minden alakját... Milton viszont minden formát és dolgot önmagában, saját eszményének egységébe olvaszt." A shakespeare-i drámába az objektív valóság határtalan, óceánszerű tükröződése ragadja el a nézőt és az olvasót; a miltoni életmű legfőbb érdekessége, hogyan önti a költészet és a próza formáiban állásfoglalását egy forradalmas korszak eseményeivel szemben az európai kultúra egyik legnagyobb szintetizálója, egy rendkívül fogékony, egyre fejlődő, nagy erkölcsi és művészi egyéniség. Utolsó korszakának költői alkotásait Coleridge így jellemzi: „Mint minden nagy költő, aki valaha élt, Milton is jó ember volt; de mikor látta, hogy törekvéseit nem tudja megvalósítani sem a vallásban, sem a politikában, sem a társadalomban, a lelkében lakozó élő szellemnek és fénynek adta át magát, s azzal állt bosszút a világon, hogy saját transzcendens eszményének foglalatát adta a világnak ajándékba." Szenczi Miklós


Oldal 235

Jegyzetek I. könyv old. Hóreb, Sinai - Hóreb az egész hegylánc neve, Sinai az alacsonyabb vonulaté. Siloa habja - a Mindenható templománál fakadt, mint a klasszikus Múzsák kedvelt tartózkodási helye, Aganippe forrása, Zeus oltáránál. Áón-csúcs - a Múzsáknak szentelt Helikon, Boiotiában. 12. old. Oly messze az égi Fénytől... a központ a peremtől - vö. Iliász, VIII. 16. és Aeneis, VI. 578. 13. old. Belzebub - Baal-Zebub „a legyek ura", a filiszteusok nap istene, a nagy Baal-istenség egyik helyi megtestesülése. Sátán - „az ellen", lázadása után kapta ezt a nevet. 14. old. Szeráf - hatszárnyú főangyal, Isten trónja körül teljesít szolgálatot. 15. old. Kherúb - négyarcú főangyal, a Paradicsom őre. 16. old. Typhon - százfejű szörny; emberek és istenek feletti uralomra tört, míg Zeus halálra nem sújtotta villámával. Tarsusi barlanglakó - Tarsus Cilicia fővárosa. Milton itt Pindarost és Aischylost követi, akik egy ciliciai barlangban jelölték meg Typhon tanyáját. Leviathán - a héber szó eredeti jelentése „összetekeredett"; a bibliában kígyót, krokodilust vagy cethalat jelöl. 17. old. Pelorus - Szicília északkeleti hegyfoka, mai neve Punta del Faro. Styxi á r - a Styx alvilági folyó az antik mitológiában. 18. old. A toszkán tudós - Galileo Galilei, akit Milton olasz országi útja során meglátogatott. Val d'Arno - az Arno folyó völgye, ahol Firenze fekszik. Tőle kb. 5 km-re van Fiesole dombja, Galilei későbbi lakóhelyével. 19. old. Vallombrosa - „Árnyas völgy", kb. 30 km-re Firenzétől. A völgyet szegélyező domb tetején kolostor áll, melyben a hagyomány szerint Milton néhány napot töltött, a kápolna orgonáján játszott is. Árba szórva sás - a Vörös-tenger héber neve Sástengert jelent, a benne levő sok vízinövénytől. [373] 19. old. Az Orion-csillagkép felemelkedését nyár közepén és lehanyatlását november elején viharok kísérik. Busiris - késői görög forrásokban említett egyiptomi király, akit Milton a Vörös-tengerbe veszett fáraóval azonosít. Memphis-vitézek - egyiptomi lovaskatonák. Vö. Mózes II. könyve, 14. 5-29. Gósen lakói - az Alsó- Egyiptomban letelepedett izraeliták. Vö. Mózes I. könyve, 46.28-37. 20. old. Amrám-sarja - Mózes. Az egyiptomi sáskajárást Mózes II. könyve írja le, 10.12-15. A népes Észak... özön-hordái délnek estek - a gótok, vandálok, hunok támadásai a római birodalom ellen. 21. old. Jahve - Izrael ősi istenének „tulajdonneve". Vö. Mózes I. könyve, 4. 15. Moloch - pusztító hatalmú napisten, emberáldozattal engesztelték. A név helyes formája Molech, jelentése „király". Rabba - az ammoniták fővárosa; Arnon - határfolyó Moab és az amoriták között. Milton itt és egyebütt George Sandys 1615-ben megjelent palesztinai útinaplóját használja forrásul. Szenny-hegy - az Olajfák hegye, ahol Salamon király feleségei rábeszélésére templomot emelt Moloch, Chemos és Astarte istenségének. Vö. Királyok I. könyve, 11. 5-7. Hinnom kies völgye Jeruzsálemtől délre, délnyugatra fekszik; gyehenna = „pokol", a Ge Hinnom (H. völgye) kifejezésből. 22. old. Chemos - a moabiták istensége, alig különböztethető meg Molochtól. A felsorolt helységeket, a Holt-tenger keleti partján, Nebo hegye és az Arnon folyó között, Ruben törzse lakta. Botrány-hegy - az imént említett Szenny-hegy, pogány templomokkal. A jámbor Jósiás tisztogató műveleteiről a Királyok II. könyve, 23. rész szól. Baal - a föníciaiak és kanaaniták napistene, a legfőbb férfiistenség, akit különféle megnyilvánulásaiban (Baal- Zebub, Baal-Peor stb.) imádtak. Baalim ezen istenek [374] többes 11.


Oldal 236

számú, kollektív neve, mint ahogy az Astaroth név Astoreth hold-istennő különféle megnyilvánulásait foglalja össze. Az utóbbit az asszír Istar és a görög Aphrodité istennővel azonosították. 23. old. Thammuz - a legenda szerint a byblusi (Fönícia) király fia, akit Libanonban egy vadkan halálra sebzett. Vére minden évben megeredt, s Thammuz, „az Élet napja" évenként életre kelt. A föníciai királyfit a görög Adonisszal azonosították; a legenda földrajzi magvának azt tartják, hogy az Adonisz folyó vizét minden tavasszal vörösre festette a libanoni hegyekről lezúduló agyagos áradat. Thammuz izraeli siratására 1. Ezékiel, 8. 14. Dágon - a filiszteusok nemzeti istene. Szégyenletes pusztulását Sámuel I. könyve (5. 4.) beszéli el. Milton a filiszteusok öt legfontosabb városát sorolja fel. Rimmon - szíriai istenség. Damascus városában imádták, az Abbana és Pharphar folyók között. Vö. Királyok II. könyve, 5.12. és 18. A leprás Naaman történetére l. Királyok II. könyve, 5.;Aház szíriai oltárára l. uo., 16. Osiris - az egyiptomiak fő istensége, az Apis-bika képében imádták. Isis - a Föld istennője, szoborképmásain tehénszarvú asszonyként jelenik meg. Horus - az egyiptomiak napistene. 24. old. Az arany borjúval való bálványozást Mózes II. könyve, 32. beszéli el. A pártütő király - Jeroboám, két aranyborjút öntetett, egyiket Bethelben, másikat Dánban állította fel. L. Királyok I. könyve, 12. 28-29. Első szülöttét lecsapta stb. - a tizedik csapásról 1. Mózes II. könyve, 12. A bégető bálványukat Rammont, akit kos képében imádtak. Béliál - a bujaság és kicsapongás megtestesítője, a legnagyobb szálka Milton szemében. Midőn pap lett istentelen - 1. Sámuel I. könyve, 2. 12-17. Éli - főpap Silóban, az ősrégi izraelita szent helyen, s egyúttal Izrael népének 40 éven keresztül bírája. Vö. Sámuel I. könyve, 1. 4. [375 ] Palotákban is ő az úr... Beliál pimasz, részeg fattyai - Milton megvető sorai a restaurációs kor aranyifjúságáról. Sodoma s Gibea lakóinak paráznaságáról 1. Mózes I. könyve, 19. és Bírák könyve, 19. Javan - Jáfet fia, leszármazottai a görögök. Föld-Ég-szüléik - Uranos és Gaia, fiaik a Titánok. 25. old. Delphi-szirt - a Parnassos déli lejtőjén, Apollón híres jóshelyével. Végszigetek - Britannia és Thule szigete. 26. old. A darvak és a pygmaeus nép (törpék) harcáról Homérosz beszél, Iliász, 3. 3-6. Phlegra - makedón félsziget. A monda szerint itt születtek a Titánok, s itt estek el az istenekkel vívott harcban. Milton sorra veszi a görög, brit, középkori mondaköröket, s hőseiket alacsonyabb rendűnek ítéli Sátán bukott angyalainál. Uther fia - Arthur király, a kerekasztal lovagjainak feje. Armorica - Bretagne régi neve. Aspre- mont, Montalban... Trebisond - Pulci, Boiardo, Ariosto, Tasso költeményeiben, Milton kedvenc olvasmányaiban szereplő helységnevek, ahol keresztény vitézek csatáztak a szaracénokkal. Fontarabbia - határ menti város, sok véres összecsapás színhelye franciák és spanyolok között. 29. old. Mammon - arameus vagy pun jövevényszó a héber nyelvben jelentése: gazdagság. 30. old. Serapis - eredetileg Osiris, az egyiptomiak istene. I. Ptolemaios görög istenektől (Zeus, Hades, Asklepios) kölcsönzött vonásokkal ruházta fel, s Alexandriában a Serapeum nevű templomot emelte tiszteletére, hogy görögök és egyiptomiak közösen imádják, de az egyiptomiak nem fogadták el istenüknek. A Sandys említette Belus Priscust az asszírok Bel, a zsidók Baal néven ismerték; babiloni híres templomát a hagyomány szerint Semiramis építtette. Ausonia - Itália, mert nyugati partját a római hódítás előtt az ausonok régi latin népe lakta. Mulciber - görög neve Héphaistos; az Égből való lehajításának történetét Homérosz beszélte el, Iliász, l. 591. skv. 31. old. Pandemónium - miltoni szóalkotás, „valamennyi ördög lakóhelye". [376] II. könyv


Oldal 237

35. old. Ormus - város a Perzsa-öböl torkolatánál, híres volt gyöngy- és ékszerkereskedelméről. 43. old. Atlas - a Titánok egyike, Zeus elleni lázadásáért az égboltot kellett vállán viselnie. 49. old. Az olympiai ünnepségeket ötévenként tartották Élis tartományban, Zeus tiszteletére. Minden olimpiász harmadik évében megünnepelték Delphiben Apollón győzelmét a Pythón-kigyó felett. Typhon - szörnyeteg; vö. I. könyv 200. sor jegyzete. Alcides - Herakles, aki Oichaliából (Thessalia) győztesen hazatérőben magára öltötte a mérgezett köntöst, melyet felesége, Deianeira küldött neki Lichasszal, abban a hiszemben, hogy ezzel biztosítja férje szerelmét. A történetet Sophokles (Trachisi nők) és Ovidius is (Metamorphoses, 9.) elbeszéli. Oeta - hegy Thessaliában. 50. old. A Serbonis-tó, illetve mocsár az egyiptomi tengerpartnál feküdt, a Casius-hegy közelében, Damiat (Damietta) a Nílus keleti torkolatánál. A fúriák a klasszikus mitológiában a bosszúállás istennői, főleg a rokoni kötelék megsértőit üldözik. A Hárpiák asszonyfejű, madártestű szörnyek, horgas karmokkal. 51. old. Medúsa - a három Gorgó-nővér egyike, haját Athéné istennő változtatta kígyókká; pillantásától minden élő kővé meredt. Tantalust az alvilágban bűnei miatt kínzó szomjúsággal büntették az istenek, tóba állították, de a víz mindig kitért szájától, valahányszor inni akart belőle. A lernai Hydrát, a kilencfejű, öldöklő sárkányt Herakles pusztította el. A Chimaera tűzokádó szörny volt, elöl oroszlán, középen sárkány, hátul kecske. Vö. Iliász, 6. 181. és Aeneis 6.287-89. Ternat és Tidor - két ún. Fűszer-sziget a maláji szigettengerben. 52. old. A Fokon Milton a Jóreménység-fokot érti, az Etióp kalmár-úton az Indiai-óceánt, a Póluson a Déli-sarkot. [377] 52. old. Cerberus - a sokfejű kutya, a klasszikus alvilág, a Hades bejáratát őrizte. Scyllát Circe varázsolta el füveivel, mikor Szicília (Tri- nacria) partján fürdött. A lappok földje boszorkányairól volt híres a reneszánsz korában; Shakespeare is szól róluk a Tévedések vígjátékában. 55. old. Empyreum - a tűz eleméből épült Menny, Isten és angyalainak lakóhelye. 57. old. Tartarus - a görög mitológiában az alvilágnak az a része, ahol a gonoszok lakolnak bűneikért. 58. old. Erebus - az ősi sötétség. 59. old. Cyrene s Barka - a homokviharairól nevezetes észak-afrikai Cyrenaica városai. Bellona - a háború istennője. 60. old. Syrtis - eredetileg homokzátony Észak-Afrika tenger partján, később bármilyen futóhomok vagy zátony. Az arimaspi nép a monda szerint a szkíták mellett élt, és az Ural aranyáért harcolt a griffekkel. Orcus, Hades - az alvilág istenének latin és görög neve. Demogorgon nevét először Lactantius említi a IV. sz.-ban, később olasz reneszánsz íróknál (Boccaccio, Boiardo, Tasso, Ariosto) és Spensernél, majd Shelley Prometheus-ában szerepel. Állítólag a „démiurgosz" szó (Piatonnái a világ teremtője) elferdítése. Az alkimisták védnökükként tisztelték. 61. old. Argo - a hajó, melyen Jason és az ötven argonauta Colchisba vitorlázott az aranygyapjúért. Charybdis - szikla a messinai tengerszorosban szemközt a Scylla szirttel Itália és Szicília között; örvényeit nehezen kerülte ki a hajós. Ulysses (Odysseus), a tapasztalt tengerjáró, balra, a Scylla felé kormányozta hajóját, így kerülte el jobbján a másik szirtet.[378] III. könyv 67. old. A mitológiai dalnok Orpheus-nak tulajdonítottak egy ismeretlen szerzőségű Himnuszt az Éjhez. Thamyris - Homéros szerint (Iliász, 2. 595-600.) thrák dalnok, aki dicsekedve fogadta, hogy a Múzsákat legyőzi dalban. Büntetésül elvették szeme világát és énektudományát.


Oldal 238

Phineus - a thrákiai Salmydessus királya; a hárpiák kínzásától két argonauta mentette meg. Vö. Aeneis, 3. 211. skv. Teiresias - vak thébai jós. Sophokles Oedipus királyában szerepel. 77. old. Te, Első Teremtett!... Egyszülött Fiú!- vö. a De Doctrina Christiana 5. fejezetét („Az Isten Fiáról"), ahol Milton ariánus nézetei nyilvánvalóak, így a következő tételben: „A Fiú kezdetben létezett, logosz vagy Ige neve alatt, és az elsője volt minden teremtménynek." 78. old. E körvilág... első domborzata - a tizedik szféra vagy Primum mobile, amely Milton ptolemaiosi jellegű világképében a benne foglalt kilenc szférát elválasztja a Kháosztól. 79. old. Imaus - a szanszkrit himawat „havas" tőből; származéka Himalája „hideg övezet", a Ganges és Hydaspes forrásvidékével. Sericana sivatag - Milton korának útleírásai szerint Kína földje annyira sík, hogy a könnyű kocsikat vitorla hajtja. 80. old. Sennaar - Babilónia régi neve, Sineárként szerepel Mózes I. könyvében. Sineár síkságán emelték az „égig érő" bábeli tornyot, melynek építését Milton a XII. könyvben (38-62. sor) írja le. Empedocles - agrigentumi (Szicília) görög filozófus, az i. e. V. sz.-ban élt. Cleombrotus - Ambracia (Epirus) szülötte. A monda szerint Platón Phaidón-nának olvasása után a tengerbe ölte magát, hogy minél előbb megízlelje a síron túli boldogságot az elysiumi mezőkön. [379] Szürkék, fehérek, feketék - a karmeliták, dominikánusok és ferencesek kolduló rendje, kámzsájuk színe után. A hét bolygó stb. - Milton ptolemaiosi világképében a mozdulatlan Föld a mindenség középpontja, körülötte forog a hét bolygó (Hold, Merkur, Venus, Nap, Mars, Jupiter és Saturnus) szférája, ezen túl a Caelum Stellatum, vagyis az állócsillagok égboltja; a kilencedik szféra a kristályöv, a tizedik a Primum mobile, amely a neki adott mozgást továbbítja a kilenc belső szférának. Az utolsó két szférát középkori csillagászok tették hozzá Ptolemaios eredeti rendszeréhez, hogy megmagyarázzanak bizonyos jelenségeket, így pl. a kristályöv rezgésével a napéjegyenlőség eltolódását. 81. old. Milyet Jákob látott - vö. Mózes I. könyve, 28. 11-17. Paneas - Dán későbbi görög neve, Hermon hegyétől délre; a hegy lábánál van a Jordán folyó fő forrása. 82. old. Mérleg, Kos, Androméda - csillagképek. Hespéri-kert - a benne termő aranyalmákat Hesperus leányai és Ladon sárkány őrizték. 83. old. Áron papi öltözetéről és drágaköveiről 1. Mózes II.könyve, 28. Megköti röpke Hermest - megszilárdítja a higanyt. Proteus - a görög mondák alakváltoztató-képességéről híres, ravasz tengeri istensége; itt: a változékony anyag megszemélyesítője. 84. old. Kit János is látott a Napban - vö. Jelenések könyve, 19. 17. Az Isten hét szeméről 1. Zakariás, 4. 10. 86. old. Étheri quintessentia - Aristotelés természetfilozófiájában az égi tereket kitöltő éther fontosságban az első, az érzéki észrevevés rendjében a legmagasabb, az ötödik elem (quinta essentia); az étherből keletkeztek a szférák és a csillagok. 87. old. A Hold három arca az égitest növő, teljes és fogyó fázisára utal, de egyúttal hármas megnyilatkozására a klasszikus mitológiában, mint Luna, Diana és Hecate. Niphates - "a havas hegyvonulat", más néven Taurus, Örményországot választja el Asszíriától. [380] IV. könyv 91. old. A dühödt ördög, Sátán második veresége az volt, amikor az embert megváltotta a Bárány vére. L. Jelenések könyve, 12. 10-14. Poklot hord magában, maga körül. Vö. Marlowe Doktor Faustus-át: Faustus: Hol az a hely, mit úgy hívnak: pokol?


Oldal 239

................................................. ..... Mephistophilis: Magukba zárják azt az elemek. Mikben gyötrődünk mint örök rabok: Nincsen határa, helyhez kötve sincs; Ahol mi vagyunk, ott van a pokol, S hol a pokol, ott kell lennünk örökre. (Kálnoky László fordítása) Felsőbb dicsőség koronása, Nap - a hagyomány szerint Milton Sátán naphimnuszával kezdte azt a drámai kísérletét, amelyet 1642 táján a bűnbeesés témájáról írt. 94. old. Éden... Paradicsom - az Éden a hagyomány szerint az a nyugat-ázsiai terület, melyet a Teremtő az ember lakóhelyéül jelölt ki; a Paradicsom a Boldogság kertje, az Éden keleti határán. 95. old. Sabai illat - Sába v. Séba. Boldog Arábia nagyobb részét foglalta magába. Asmodeus... Tóbit - Tóbiás és Asmodeus történetét az apokrif Tóbit könyve beszéli el. Tóbiást atyja, Tóbit, Médiába küldte, hogy behajtson egy tíz ezüsttalentumnyi tartozást. Rafael angyal emberi alakot öltve Tóbiás vezetője lett, és rábeszélte az ifjút, hogy vegyen feleségül egy Sára nevű zsidó leányzót. Sára hét férjét egymás után elpusztította Asmodeus, a gonosz szellem, aki szerelmes volt a leányba. Rafael tanácsára Tóbiás elégette egy hal szívét és máját, hogy füstjével elűzze a szellemet. A terv sikerült, Asmodeus Egyiptomba menekült, ahol az angyal bilincsbe verte. [381] 96. old. Kormorán - ragadozó tengeri madár. Auran v. Hauran - szíriai körzet, Damaszkusztól délre. Ezékiel (47. 16-18.) úgy említi, mint Palesztina keleti határát. Seleucia - hosszú ideig Nyugat-Ázsia fővárosa volt; a Tigris jobb partján feküdt, a mai Bagdadtól délkeletre. Telassar a Királyok II. könyve szerint (19. 12.) az Éden fiainak lakóhelye. Milton leírása alapján az Édent Szíriában, főleg pedig Mezopotámiában kell keresnünk. 97. old. Hesperidák - az Alkony Leányai, a görög mitológia szerint távol nyugaton, az Atlashegység közelében éltek, s kertjükben az aranyalmát termő fát őrizték, melyet a Földanya adott Hérának, amikor Zeus az istennőt feleségül vette. (Vö. III. könyv 584. sor jegyzete: Hespéri kert.) 98. old. A nagy Pán a Természet görög istene, a Gráciák - az élet kifinomult szépségeit, a Hórák az évszakokat jelképezték. Enna... rétje - Szicíliában volt; a klasszikus legenda szerint itt rabolta el Proserpinát Pluto (más néven Dis), az alvilág királya, hogy feleségévé tegye. Ceres - a földművelés istennője, a Földanya (Déméter), aki hasztalan kereste leányát az egész világon. A monda szerint Eleusisban ő honosította meg bolyongásai közben az eleusisi misztériumokat. Az Orontes folyó mellett, Antiochia közelében volt Daphne berke, Apollo templomával és jóshelyével; itt fakadt az a forrás, mely a Delphi melletti párja (a költészet istenének és a Múzsáknak szentelt forrás) mintájára ugyancsak „castaliai" néven volt ismeretes. A Triton-övezte nysai sziget stb. - Bacchus (Dionysus) születésének mondáját Milton Diodorus Siculusból (3. 67-70.) merítette. Ammon líbiai király feleségül vette Rheát, Uranus isten leányát. Mikor a királynak fia született Amaltheától, az anyát és fiát Nysa szigetén rejtette el (innen származtatták Dio-nysus nevét), hogy megvédje őket Rhea féltékenységétől. A gyermek a Triton folyó övezte gyönyörű szigeten nőtt fel, Athene istennő védelme alatt. Ammont Milton a görög Zeus Ammonnal [382] azonosítja; Khám a bibliai Hám, Noé egyik fia. Milton valószínűleg a patrisztikus hagyomány nyomán azonosítja a pogány Ammon vagy Hammon istenséggel; az azonosítás alapja, a hasonló hangzás mellett, az a zsoltárokra visszanyúló hagyomány, hogy Egyiptomot Hám fiai, a hamiták népesítették be. Az Amam-hegy - Milton itt Heylin Cosmogmphy c. művéből merít. A hegy „egynapi-út-magasan" fekszik, 34 palotájában az abesszin császár ifjabb fiait őrzik a lázadás veszélye ellen. A hegytetőt édes levegője miatt (tévesen) a Paradicsommal azonosították, jegyzi meg Heylin. 105. old. Gábriel - „Isten embere", egyike a hét főangyalnak, „Isten hét szemének". 107. old. Az Azorok - nyugatra legtávolabb fekvő szigetcsoport.


Oldal 240

Vagy a Nap gurul... vagy e lassúbb Föld száll - Milton lehetőségként felveti mind Ptolemaios földközpontú, mind Kopernikus napközpontú magyarázatát, de maga nem foglal állást. 110. old. Sylvanus - a mezők és erdők római istene; Faunus - a mezők és pásztorok istene. A nimfák a görög mitológiában a természeti jelenségek, folyók, fák, hegyek, szép fiatal leányokkal ábrázolt megszemélyesítői. Pandora... Hermes... a Tűzcsenő - Prometheus az ember javára ellopta a tüzet Zeustól. Az istenek atyja bosszúból Hephaistosszal földből nőt gyúratott, hogy bajt hozzon az emberiségre. A teremtmény a Pandora nevet kapta, mert mindegyik isten az emberre végzetes adománnyal ruházta fel. Hermes, az istenek hírnöke vezette őt Epimetheushoz, a „bolond sarjhoz", aki bátyja, Prometheus tanácsa ellenére feleségül vette a leányt. Pandora szelencéjéből áradt minden baj az emberiségre. 118. old. Tenerif - sziklás sziget a Kanári-csoportban. - líbiai hegy, a görög monda szerint rajta nyugszik az égbolt. Arany Mérleg - a csaták sorsát előrevetítő isteni mérleg része az epikus hagyománynak. Vö. Iliász, 8. 69-72. és 22.209-213.; Aeneis, 12. 725-727. Astrea - a Szűz csillagképe. [383] V. könyv 123. old. Zephír (Zephirus) - a görög mitológiában a nyugati szelet személyesíti meg. Flóra - a termékenység, a virágok latin istennője. 127. old. Legszebb csillag - a Venus bolygó. Mikor nyugatra van a Naptól, előtte kel fel és nyugszik le, mint hajnalcsillag, Lucifer; mikor keletre, a Nap után kel fel és nyugszik le, mint az est csillaga, Hesperus. Öt dalos... bolyongó láng - a bolygók. „Dalos" a szférák zenéjére utal; 1. Er mítoszát Platón Államának 10. könyvében. Négy elem - az antik természetfilozófia a föld, víz, levegő és tűz keveredéséből és szétválásából próbálta magyarázni a természeti jelenségeket. 129. old. Tóbiás és hétszer eljegyzett ara történetére 1. a IV. könyv 168-171. sorához írt jegyzetet. 130. old. Galilei távcsöve - vö. az I. könyv 287-291. sorának utalását a toszkán tudósra. Cycladok - az Égei-tenger szigetcsoportja. Phoenix (főnix) - az arab erdők mesebeli, csodás tollazatú, magányos madara. Félévezredes lét után illatos fészkében hamvába hal; földi maradványait a poraiból újjáéledő fiatal madár viszi a Napisten egyiptomi templomába. Vö. Ovidius, Átváltozások, 15. 395. és Plinius, Naturalis historia, 10. 2. Máia fia - Hermes vagy Mercurius, az istenek követe. 132. old. Pontus - Kisázsia északkeleti tartománya, a Fekete-tenger partján, gyümölcsfáiról volt nevezetes. A pún part - Karthago földje híres volt fügéjéről. Alcinous (Alkinoos), a phaiakok királya Odysseust látta vendégül. 133. old. Pomona - a gyümölcsfák római istennője. A három istennő - Hera, Athena és Aphrodite vetélkedését Paris pásztor döntötte el Aphrodite javára; jutalmul Helenát, Menelaos spártai király világszép feleségét kapta, s ezzel elindítója lett a görög-trójai háborúnak. 139. old. Rangok, erők, rendek - Milton az égi lények középkori rangsorolását követi. Az angyalok három karra, [384] hierarchiára oszlanak, mindegyik hierarchia („szent uralom") három rendre. A szeráfok, kherubok és trónok rendje alkotja az első hierarchiát; az országok, erények és hatalmak rendje a másodikat; az uralmak, arkangyalok és angyalok rendje a harmadikat. 142. old. Hajnalcsillag - Lucifer, utalás a lázadó angyal későbbi nevére. 144. old. Fényhozó - latinul Lucifer. 145. old. Abdiel - „Isten szolgája". VI. könyv


Oldal 241

150. old. Michael (Mihály) - „Istenhez hasonló", a főangyalok egyike. 152. old. Tartaros - a klasszikus íróknál az alvilágot jelöli, mint a Hades szó is; Miltonnál a Pokol neve. 161. old. Adramelek - "a király pompája", a Napisten egyik megnyilatkozása. Imádását Safárváim lakói hozták Szamáriába. L. Királyok II. könyve, 17. 31. Asmadai = Asmodeus. Vö. IV. könyv, 169. sor jegyzetével. Ariel - „Isten oroszlánja". Ariok - „oroszlánhoz hasonló". Ramiel - „Isten felmagasztalása". Mint Tennyson megjegyzi, Milton gyakran zengő hangzásuk miatt választja ki tulajdonneveit. 163. old. Nisrok - asszír istenség; templomában gyilkolták meg Sénakherib királyt fiai. L. Királyok könyve, 19. 37. 165. old. Zophiel "Isten kémje". 171. old. Isten harci szekerének és trónusának leírásában Milton Ezékiel könyvének 1. fejezetét követi. Berill (beryllus) - drágakő; változatai a smaragd és az aquamarin. 172. old. Urim - a főpapi öltözeten az ítéletet jelképező drága kövek. L. Mózes II. könyve, 28. 30. 174. old. Hullnának hegyek rájuk - vö. a Jelenések könyvét, 6. 16. és Marlowe Faustus-ának végső monológját: [385] Hegyek s dombok, zuhanjatok reám, Rejtsetek Isten haragja elől! (Kálnoky László fordítása) 175. old. Kilenc nap esnek ők - mint a Titánok, Hésiodos szerint (Theogonia, 722.). VII. könyv 179. old. Uránia - a görög mitológiában a kilenc múzsa egyike, a csillagászat istennője. Miltonnál a vallásos költészet ihletője, öröktől létező isteni hatalom. Pegasus - az ókori mitológia szárnyas ménje, amely az égbe szállt, az istenekhez, majd Zeus mennykövét és villámát hordozta. Nem a nevet - jelentését hivom - Uránia a mitológiában az egyik Múzsa neve, a szó jelentése „Isteni hatalom". Bellerophon a Pegasus hátán próbált az égbe szállni, de a haragvó istenek a földre dobták, s ő ott bolyongott, egyedül, Alea síkján (a görög "alé" = kóborlás, vándorlás). Vö. Iliász, 6.200-202. A thrák költő, Orpheus, dalával elbűvölte a holt természetet is. A legenda szerint thrák asszonyok tépték ízekre egy bacchusi orgia során, Rhodopé hegyén, s fejét a Hebrus folyóba dobták. Anyja, Kalliopé, az epikus költészet Múzsája nem tudta megmenteni a dalnokot az erőszakos haláltól. Milton, a csőcseléktől irtózó, arisztokratikus forradalmár, Orpheusban látta saját költői egyéniségének őstípusát. Vö. Lycidas, 58-63. 182. old. Lucifer - eredetileg a „fényhozó" hajnalcsillag latin neve. Sátánra az egyházatyák alkalmazták, valószínűleg személyének eredeti fényessége miatt. 189. old. A Pleiasok csillagzata a tavaszi napéjegyenlőség táján emelkedik a horizont fölé; a hagyomány szerint Isten tavasszal teremtette a világot. 190. old. Leviathán - cethal, tengeri szörny; vö. I. könyv 202. sor jegyzetével. 191. old. Behemót - elefánt. [386] 192. old. Kigyók... szárnyasak - a mesék szárnyas kígyói, a sárkányok. A kígyó... bozontja iszonyat - Milton nyilván a Laokoont és fiait elpusztító kígyók vérszínű taréjára emlékezik (Aeneis, 2. 206-7.). VIII. könyv 201. old. Centrikus és excentrikus körök, epiciklusok – Ptolemaios geocentrikus rendszere ilyen bonyolult pályákon mozgatta az égitesteket.


Oldal 242

202. old. A hat bolygó Milton szerint a Hold, Merkur, Venus, Mars, Jupiter és Saturnus. A hetedik bolygó Ptolemaios rendszerében a Nap, a kopernikusiban a Föld. A három mozgás a kopemikusi rendszerben 1. a Föld napi forgása saját tengelye körül, 2. évi keringése a Nap körül, 3. az ún. „libratio" v. "precessio", a Föld tengelyének mozgása a földpálya (ekliptika) síkjához viszonyítva. Ez a napközpontú magyarázat feleslegessé teszi az egymás ellen forgó szférák és az "éjjel-nappal vadul pörögni képzelt éj-nap-gömbhéj", a Primum Mobile feltételezését. A humanista Milton nyilvánvalóan az egyszerűbb égi mechanikát feltételező kopernikusi elmélet felé hajlik. 203. Férfi- s nő-fény - az előbbi eredeti, közvetlen, az utóbbi visszavert, közvetett fény. 205. old. Távol voltam aznapon - a teremtés hatodik napján. 209. old. Boldog vagyok örök magányomban? - az ariánus költő nem vallja az egy lényegű, de három személyű istenség ortodox tanát. 216. old. Zöld-fok - Afrika legnyugatibb pontja, ahol ma Dakar kikötője fekszik. Az est smaragd szigetje - a zöld-foki szigetcsoport, melyet a klasszikus mitológia hesperiai szigeteivel szoktak azonosítani. [387]

IX. könyv 219. old. Zord Achilles mérge stb. - Milton három klasszikus eposz tárgyát említi: 1. az Iliász szerint Achilles háromszor űzte ellenét, Hektort, Trója falai körül kettőjük végső párviadalában; 2. Odysseust, a görögöt Neptun (Poseidon) haragja tartotta távol hazájától, és kényszerítette tízéves bolyongásra; 3. Aeneast, Venus istennő (Cytherea) fiát Juno üldözte; a trójai hős, Róma alapítója Laviniát, a latiumi király leányát vette feleségül, aki előzőleg Turnus mátkája volt. Égi Védnök - az Égi Múzsa, Urania, kinek ihletését a költő az I. és a VII. könyv kezdetén is kérte. 221. old. Édentől Pontusig - Sátán útja először észak felé, a Fekete-tengerhez (Pontus Euxinus) és a Meótis ingová- nyaihoz (Azóvi-kis-tenger), onnan a szibériai Ob folyótól az északi-sarkig, majd a Föld másik oldalán a déli-sarkig vezet. Földrajzi szélességben a szíriai Orontes folyótól a közép-amerikai Darien (Panama) földszoroshoz repül, s onnan nyugat felé továbbhaladva a Ganges és az Indus vidékén át tér vissza az Édenbe. 228. old. Éden se volna Éden - a szó jelentése „öröm", „gyönyör". 229. old. Délia - Artemis vagy Diana, a vadászat szűz istennője, Délos szigetén született. Pales - a nyájak és pásztorok római istene; Pomona - a gyümölcsök istennője; menekülését Vertumnus isten szerelmes közeledése elől Ovidius beszéli el (Átváltozások, 14. 623. skv.). Ceres (görögben Démétér, a Földanya) - a földművelés istennője. 231. old. Adonis és Alcinous kertjét együtt említi Plinius (Nat. Hist. 19. 4.). Adonis kertjének legszebb, filozófiai mélységű leírása Spensernél található (The Faerie Queene, 3. 6., 29-49.). Laertes fia, Odysseus, Alcinous (Alkinoos) udvarában számolt be bolyongásairól (Odüsszeia, 7-12. ének). A bölcs király, Salamon egyiptomi mátkájáról a Királyok I. könyve (3.1.) szól. 232. old. Cadmus - thébai király és felesége, Hermione (Harmonia) történetét, akik Illyriában kígyókká változtak, Ovidius [388] beszéli el (Átváltozások, 4. 562-603). Epidaurus istene Aesculapius, a gyógyító isten. A pestisjárvány idején a rómaiak követeket küldtek hozzá; az isten kígyó képében kísérte vissza a követeket Rómába, megfékezte a járványt, s a rómaiak attól kezdve megmentőjükként imádták. Vö. Átváltozások, 15. 622-744. A monda szerint Jupiter Ammon kígyó képében párzott Olympiasszal, Fülöp makedon király feleségével, és Nagy Sándort nemzette, Jupiter Capitolinus pedig Scipio Africanust, Hannibal legyőzőjét. 233. old. Circe - a varázslónő előbb elkábította áldozatait, majd pálcájával állatokká változtatta őket, hogy neki szolgáljanak. Vö. Odüsszeia, 10. ének. 237. old. Lányául... szavának - héberből fordított kifejezés, értelme: Égi szó. 248. old. Sámson történetét a Bírák könyve, 16. 4-31. és Milton Sámson-drámája dolgozza fel. 249. old. A fügefát... Indiában, Malabarban, Deccanban - az indiai fügefának ez a költői szépségű leírása, az „amazoni pajzs-széles levelekkel" együtt Gerard 1597-ben megjelent füvészkönyvének közvetítésével Plinius szövegére (Hist. Nat., 12. 5.) vezethető vissza.


Oldal 243

X. könyv old. Sokszoros bűnösek - az egyházatyák szerint a tiltott gyümölcs ízlelése olyan bűnöket foglalt magába, mint a büszkeség, engedetlenség, gonosz kíváncsiság, hitvesimádat, hűtlenség. 256. old. Nem szenved gúnyt igazság, mint a jóság - az ember azzal űzött gúnyt Alkotója jóságából, hogy adományain túl tiltott dolgokat is kívánt. 259. old. Nem tud átvinni arra bűnt - Sátánra. Hogy többet tudjon - azt, hogy a kígyó csak Sátán eszköze volt. 260. old. E nő... sarja - az Ember fia, Jézus. 261. 1. old. Szolgái lábát mosta - vö. János evangéliuma, 13. 5. [389] Ellenét ruházza - az ember bűnbeesése által lett Isten ellensége. 263. old. Croni-tenger - az Északi-sarktenger, Pliniusnál Cronium Mare. A képzelt út - az északkeleti átjáró India és a Távol-Kelet felé, a reneszánsz korában sok felfedező út célja. Pecsora - a Sarktengerbe ömlő szibériai folyó. Cathaia - Kína; más magyarázat szerint a Kínától északra, a Sarktengerig terjedő kelet-szibériai terület. Tridens - háromágú szigony. Delos - az Égei-tenger szigete. A monda szerint Neptunus isten (Poseidon) varázsolta a tenger mélyéből (talán utalás a sziget vulkáni eredetére!), de mindaddig a víz színén lebegett, amíg Zeus acéllánccal a tenger fenekéhez nem kovácsolta, hogy Latona megpihenjen rajta, és megszülje Apollónt és Artemist. A Gorgók pillantása kővé változtatta az embert. Xerxes - perzsa király i. e. 480-ban indult Görögország leigázására. Susa a perzsa királyok székhelye volt. A monda szerint Tithonus, Memnon apja alapította a várost, a fellegvárat pedig Memnon építtette. Xerxes első hídverési kísérlete nem sikerült, mire a bosszús király háromszáz korbácsütést méretett a tengerre, és egy pár bilincset dobatott belé; vö. Hérodotos, 7. 35. 264. old. Sátán a Skorpió s Kentaur között repül, messze a Kos csillagzatától, melyben a Nap kél, mert nem akarja ismét magára vonni Uriel figyelmét. Vö. IV. 569. skv. 265. old. Tiéd a gömb, övé a négyszög - az Empyreum-Ég alapját itt Milton a Jelenések könyve után (21. 16), a Mennyei Jeruzsálemhez hasonlóan négyszegletűnek írja le; előzőleg (II. 1048.) nyitva hagyta a kérdést, vajon az alaprajz kerek vagy négyzetes. 267. old. Baktria - a perzsa birodalom egyik tartománya. Aladul - az örmények utolsó királya, I. Szelim török szultán ölte meg csatában. Tauris - a mai Tabriz, Észak-Perzsiában, közel az örmény határhoz. Casbin - mai neve Kazvin, Teherántól északra. A földrajzi nevek nagy részét Milton valószínűleg Mercator atlaszának 1636-os angol kiadásából vette. [390] Pluto - a klasszikus mitológiában az alvilág királya. Styx - alvilági folyó. A Pokol és lakóinak leírásában Milton gyakran használja az ókori mitológia neveit és képzeteit, az ördögöket sokszor törökből vett metaforákkal írja le. Sátán az ördögök „szultánja" (I. 348.), tanácskozásuk itt a „díván" nevet kapja. 269. old. Amphisbéna - mesebeli kígyó, fejjel mindkét végén, előre és hátra is tud csúszni. Cerastes - szarvas kígyó. Hydrus - vízi kígyó. Dipsas - marásával égető szomjúságot okozó kígyó. Ellops - a görög szó jelentése „néma"; először bizonyos tengeri halfajtákra, később kígyókra is alkalmazták. A Gorgóvér-permetezte föld - Líbia. A legenda szerint Perseus itt vitte át Medusa, az egyik Gorgó-nővér levágott fejét, melyet haj helyett sziszegő kígyók borítottak. A lehulló vércseppekből kígyók keltek ki, és ellepték az országot. Ophiusa „kígyósziget" a Földközi-tenger baleári szigetcsoportjában, mai neve Formentera. 270. old. Python - sárkány születését a föld iszapjából a vízözön után Ovidius beszéli el (Átváltozások, l. 434. skv.). Megaera - egyike a kígyó-hajfürtű Fúriáknak. Sodoma szurok-tava - a Holt-tenger. 271. old. Ophion és Eurynome nevét költőnk Apollonios Rhodios Argonautika c. eposzából vette; a patrisztikus és középkori hagyomány szellemében azonosítja a kígyóalakot öltő Sátánt Ophionnal, a Titánok egyikével, az Olympos első uralkodójával, Évát pedig Eurynome istennővel, Okeanos leányával, akit Ophion vett feleségül. Ops a mitológiában Saturnus felesége. Dictae - hegy Kréta szigetén, itt nevelkedett Zeus (Jupiter). 255.


Oldal 244

A Bűn, ki mint erő csábította Évát engedetlenségre. A Halál sárga színű, fakó lovát a Jelenések könyve (6. 8.) említi. 273. old. A többi öt bolygónak minden útját, helyzetét - a leírás Blebelius De Sphaera c. asztronómiai kézikönyvéből (1582) meríti. A könyv szerint a bolygók és csillagok kölcsönhatását s a hatás természetét egymáshoz viszonyított helyzetük határozza meg. A jelentős helyzet ötféle lehet: 1. conjunctio v. synodus, amikor két égitestet egyenes vonal köt össze; 2. sextilis aspectus esetén az égitestek [391] a zodiacus (állatöv) egyhatod távolságában, a körpálya 60°-ára vannak egymástól; 3. quadratus aspectus akkor áll be, amikor az égitestek a körpálya egynegyedén, 90°-os szögben tekintenek egymásra; 4. trigonus aspectus az a viszony, amikor az égitestek a kör egyharmadán, 120°-nyira vannak egymástól; 5. diametralis aspectus v. oppositio esetén az égitestek egymással szemben, a körpálya ellentétes felén, 180°-ra helyezkednek el. A helyzetek közül kedvező a sextilis és a trigonus, kedvezőtlen a conjunctio, a quadratus aspectus és az oppositio. 274. old. Döntsék a Földnek sarkait - Milton szerint a bűnbeesés előtt a Nap-pálya síkja, az ekliptika egybeesett az egyenlítő síkjával. A mai 23,5°-nyi eltérés a két sík között kétféleképp magyarázható: 1. vagy a Föld tengelye ferdült el, változatlanul hagyva a Nap pályáját; 2. vagy a Föld maradt meg pályáján, s a Nap tért el a „napéj-egyen-úttól", vagyis az egyenlítő körüli keringéstől. Az utóbbi esetben a Nap pályája észak felé emelkedik, a Bika, a Pleiasok (a „hét Atlas-nővér"), a „spártai Ikrek" (Castor és Pollux) csillagképein keresztül a Rák csillagzatáig, amikor legmesszebb tér el északra az egyenlítőtől; innen az Oroszlán és a Szűz csillagzatán át tér vissza délnek, a Mérlegnél érinti újból az egyenlítőt és folytatja útját a legdélibb pontig, a Baktérítőnél. Estoti-föld - az észak-amerikai kontinensnek a Baffin- öböl és a Hudson-öböl közé eső része. A név Hexham 1636-os Mercator-atlaszában fordul elő, a Norumbega (l. alább) névvel együtt, amely Dél-Kanadát és Amerika északi részét jelöli. Thyestes ebédje - a görög mitológiában Atreus, Mykéné királya úgy állt bosszút öccsén, a száműzött Thyestesen, hogy színleg kibékült vele, hazahívatta Mykénébe, de a lakomán Thyestes megölt fiainak húsát tálaltatta fel a mit sem sejtő apának. A szamojédi part - Északkelet-Szibériában fekszik, ahol az Ob folyó ömlik az Északi-Jegestengerbe. A Boreas - északról, a Caecias - északkeletről, az Argestes - északnyugatról, a Thrascias - észak-északnyugatról (a [392] görögöknek thrák földről) fúj; délről a Notus, délnyugatról az Afer, az „afrikai szél". Serraliona - Sierra Leone, a „Nőstényoroszlán-hegység", Afrika nyugati partja mentén. 275. old. Levant, Ponent orkána - napkeletről és napnyugatról támadó szél. Az Eurus keletről, a Zephyrus nyugatról, a Sirocco délkeletről, a Libecchio délnyugatról fúj. Az utolsó két név olasz, a többi klasszikus eredetű. 280. old. Bár mint fölöslegest - a hagyomány szerint Ádámnak eredetileg tizenhárom bordája volt bal oldalán, a fölösleges bordából formálta Isten Évát. XI. könyv 289. old. Előkegy - „Prevenient Grace", Isten irgalma, amely lehetővé teszi a vétkesek bűnbánatát. Deucalion és Pyrrha - a klasszikus monda szerint egyedül élték túl a vízözönt. A katasztrófa után Themis, a jog és igazság istennőjének szentélyétől kértek tanácsot, hogyan újítsák meg az emberfajt. Vö. Ovidius, Átváltozások, l. 37. skv. 291. old. A Hóreben szól így - amikor az Úr Mózessel közölte a tízparancsolatot. Vö. I. könyv, 6-7. 292. old. Szövetségem megújitom a nő magvával - 1. Mózes I. könyve, 3. 15. Janust - a rómaiak istenét rendszerint kétarcúnak ábrázolták; vö. Vergilius Aeneis, 7. 180. Argust - a százszemű pásztort Héra istennő bízta meg, hogy Ióra vigyázzon, de Hermés zenével álomba andalította, megölte, majd szemeivel Héra díszítette a páva farktollait. Az árkád síp, pásztori nád - a lanttal együtt Hermés találmánya; varázsbotjával bárkit el tudott altatni. Leucothea - a hajnal fényes, „fehér istennője". John Milton: Elveszett Paradicsom

Oldal 245

old. Éva, kit joggal hívnak így - a név jelentése „élet". old. Zeus sassa - vö. Aeneis, 12. 246-56., ahol a sas, Jupiter madara, hattyút visz a magasba s onnan leejti. A klasszikus írók gyakran szerepeltetnek baljóslatú ómeneket. [393] Jákób találkozása az angyalokkal - vö. Mózes I. könyve, 32. 1-2. A szír király háborújáról Elizeus próféta ellen Dótánban a Királyok II. könyve, 6. 13-18. tudósít. 295. old. Meliboea - Thessalia partján és Sarra (Tyrus régi neve) bíboráról volt híres. Iris - a szivárvány ókori istennője. 299. old. A Kisértő küldé a pusztába a második Ádámot – Krisztus megkísértéséről 1. Lukács evangéliumának 4. fejezetét és Milton Visszanyert Paradicsom-át. Cambalu(c) városát Kublai Khán építtette, ez volt Kína mongol császárainak székhelye 12641368 között; a mongol Kaan-Bakigh, "a khán városa" kifejezésből származtatják. Voltaképpen azonos Pekinggel, de a XVII. századi térképészek gyakorlatát követve Milton különbséget tesz Kína és a tőle északra fekvő Cathaia - (Kitai) és fővárosaik, Peking és Cambalu(c) között. Temir Timur V. Tamerlán (Timur i Leng, "a sánta Timur"), a keleti hódító (1336-1405), Marlowe kétrészes tragédiájának hőse. Timur székhelye a közép-ázsiai Samarkand volt, kb. 150 km-re az Oxus folyótól, sírja is itt látható. Lahore és Agra - indiai tartományok székhelyei. A Mogul szó az arab Mughal formán keresztül a mongol szóból származik. Az indiai Mughal birodalom alapítója. Nagy Akbar (meghalt 1603-ban, Angliai Erzsébettel egy évben) Agrát tette székhelyévé, Lahore később lett a főváros. Az arany Chersonesos - a Malacca-félsziget, Délnyugat- Ázsiában. Ekbatana - a régi Médiában a perzsa királyok nyári székhelye volt, egészen a görög hódításig (i. e. kb. 330). (H)ispahan Nagy Abbás sah uralma alatt (1586- 1628) lett Perzsia fővárosa. A Bizáncot elfoglaló szultánt azért nevezi Milton turkesztáninak, mert az ottomán birodalom alapítóit Közép-Ázsiából szorították ki a mongolok a XIII. század elején. A négus hona - Abesszínia; Ercoco - (Arkeeko) vörös-tengeri kikötő, az ország északi csücskében. 300. old. Mombaza, Melind, Quiloa - Afrika keleti partján, főleg a portugálokkal kereskedtek. Sofala délre esik ezektől a kis királyságoktól; Portugália 1505-ben hódította meg, ma is része Mozambique portugál [394] gyarmatnak. Ophir-ból Salamon király hajói hoztak aranyat és drágaköveket; vö. Királyok I. könyve, 9. 28. és 10, 11. Angola és Kongó, Afrika nyugati partján, a XVII. sz.-ban kerültek portugál uralom alá. Almansor - "a győzedelmes", 754-775 között volt Bagdad kalifája; hódításai egész Észak-Afrikára kiterjedtek. Montezuma - mexikói császár, birodalmát a spanyol Cortez hódította meg, 1519-20-ban. Cusco - Peru közepén (a szó jelentése „közép"), az inka birodalom fővárosa volt; utolsó uralkodója, Atahualpa (Atabalipa a név spanyol változata), Pizarro hódításának (1532-33) esett áldozatául. Guyana - az Amazon és Orinoco folyók között, a mai Brazília és Venezuela területén. Eldorado - az „arany" vidék a XVI- XVII. századi emberek képzeletében Dél-Amerika északnyugati partján terült el. Ezt kereste Sir Walter Raleigh, amikor 1585-ben felhajózott az Orinocón. A Geryon-fiak - a spanyolok: Geryon volt a hispániai király, akinek ökreit Hercules elhajtotta; vö. Aeneis, 8. 202-3. Egy verítékező arató... a pásztor - Káin és Ábel történetét Mózes I. könyve, 4. 2-8. beszéli el. 303. old. Semmi-tulzás - a görög „méden agan", a latin „ne quid nimis" klasszikus aranyszabályát Milton a mértékletes élet dicséretére alkalmazza. 304. old. Kijátszott rajtuk - Jubal, a hárfa és az orgona művészeté nek atyja; vö. Mózes I. könyve, 4. 21. A kovácsműhelyben dolgozó férfi Tubái-Káin, „ki tanítá az ércből és vasból való mívnek mesterségét" (uo. 4. 22.). A Paradicsom melletti hegyekben Seth ivadéka lakott; róluk Josephus és más írók feljegyezték, hogy a fizikának és csillagászatnak voltak mesterei. 305. old. Hymen - a házasság istene a klasszikus mitológiában. 307. old. Egy középkorú, kiváló férfi, - akit ellenségei elől Isten Égbe ragad, Enoch, „az emberélet útjának felén", 365 éves korában tűnt el a Földről. Vö. Mózes I. könyve, 5. 21-24. 308. old. Egy tisztes férfi - Noé. 312. old. Fáit mind lehordja a nagy folyó - nyilván az Euphrates. [395] 293. 294.


Oldal 246

XII. könyv old. Egy törtető dölyf-szivü... A nagy Vadász - Nimród, a republikánus Milton szemében a zsarnoki monarchia megteremtője; vö. Mózes I. könyve, 10. 9. Milton a bibliai utalást Josephus jellemzésével egészíti ki: „a kormányzást zsarnoksággá változtatta, mert az embereket csak úgy tudta eltéríteni Isten félelmétől, hogy saját hatalma alá hajtotta őket" (A zsidók korai története, I., 4. 2.). Neve a lázadástól származik - a Nimród név téves származtatása a héber "márad = lázadni" tőből; a név valószínűleg asszír eredetű. Jellemző, hogy a republikánus Milton a zsarnoki egyeduralmat tekinti a békés isteni rend, az egyenlőség és testvériség elleni lázadásnak. 318. old. Várat és egetverő tornyot emelni - a bábeli torony építéséről Mózes I. könyve, 11. 2-9. szól. Milton ismét Josephust követi, amikor a torony építését Nimródnak tulajdonítja. Ezt az utóbbi hagyományt őrzi a Birs-Nimrud néven ismert hatalmas templomtorony, Babilon közelében. Neve lőn: Zavar - Josephus szerint (I. 4. 3.) „a hely neve, hol a tornyot építették, ma Babilon, a nyelv összezavarása miatt, melyet előbb könnyen megértettek, mert héber nyelven a Babel szó »zavart« jelent". Valószínűbb, hogy Bab-il eredeti jelentése „Isten kapuja". 319. old. A bárkaépitő bünös fia - Khám, Kánaán atyja. Vö. Mózes I. könyve, 9. 21-25. 320. old. Különb népet - a zsidókat, akik hivő apától, Ábrahámtól származtak. Bálványimádásban nevelve - Ábrahám atyja még idegen isteneknek szolgált; vö. Jósua könyve, 24. 2. Az Árból menekült Ősatya - Noé. A káldus Ur, - Dél-Kal- dea fővárosa, fontos kereskedelmi központ, az Euphrates torkolata közelében feküdt. A Hárán-gázló - említése arra vall, hogy Milton, korának pontatlan földrajzi ismereteinek megfelelően, Urt az Észak-Mezopotámiában fekvő Orfah városa, görög nevén Edesszával azonosította. Hárán - a pártusok győzelméről nevezetes Carrae. [396] 320. old. Kánaán - az ígéret Földjének határai észak felé a szíriai Hameth városa és vidéke, délen a Zin-sivatag, keleten a Hermon-hegy, nyugaton a Földközi-tenger; a partvidéket itt a Karmelhegy szakítja meg. A Jordán szót a héber „lefolyni" jelentésű tőből szokták származtatni; a két forrás elméletét Milton George Sandys 1615-ben megjelent útleírásából merítette, aki a Jor és a Dan nevű patakok összefolyásáról beszél. Keletre hív határ - Mózes IV. könyve, 34. 12. szerint a Jordán folyó Kánaán keleti határa; az izraeliták kilenc és fél törzse lakott a folyótól nyugatra, két és fél törzs a keleti parton. Senir hosszú dombgerincét Manasszé ivadéka lakta. 321. old. Fiat hagy és fiától unokát - az unoka Jákob, akit fia, József Egyiptomba hívatott minden házanépével együtt. Vö. Mózes I. könyve, 45-46. rész. Egy következő királyt iriggyé tesz - Izrael fiainak sanyar- gattatásáról Egyiptomban Mózes II. könyvének 1. része szól, a tíz csapásról a 7-11. rész. 322. old. A folyó-sárkány - az egyiptomi fáraó. Vö. Ezékiel, 29. 3. 324. old. Gibeonban, Nap, állj meg, s Hold, az Ajaloni völgyben - 1. Jósua könyve, 10. 12-13. - Izráel jelentése „Isten harcosa"; ezt a nevet elsőnek Jákob kapta; 1. Mózes I. könyve, 32. 28. Törvény azért adódik stb. - Milton ebben a teológiai passzusban nagyrészt Pál apostol érvelését követi, a maga sajátos értelmezésében. 325. old. Mózes... nem ő viszi a népet Kánaánba - Mózes V. könyvének 34. fejezete szerint a zsidó nép vezére Moáb földjén halt meg, miután az Úr megmutatta néki az ígéret földjét. A honfoglalást Jósua könyve beszéli el. Az új vezér nevének jelentése „Megváltó", mint a Jézus névé is. Jósuát az újszövetségi könyvek szerzői Krisztus előképének tekintették. A második király - Dávid; Isten ígéretét Nátán közölte vele. Vö. Sámuel II. könyve, 7.16. 326. old. Dávid fia - Salamon király, a templomépítő. Vö. Királyok I. könyve, 5-7. rész és Krónika II. könyve, 3-4. rész. [397] 326. old. Fogságban hagyja őket hetven évig - a babiloni fogság, melyet Jeremiás próféta megjövendölt (25. 11-12.) i. e. 606-tól 536-ig tartott. Babilon Istentől szemelt királyi - Cyrus, aki elsőnek adott parancsot a templom újjáépítésére, és utódai, Artaxerxes és Darius. Az újjáépítés ideje i. e. 536515. A zsidó történelemnek erről a szakaszáról Esdrás könyve számol be. 317.


Oldal 247

Kezdnek viszályt először a papok - az i. e. II. században, a görög befolyás csúcspontján, amikor Jósua és Onias versengett a főpapi tisztért, Jason és Menelaus néven. Antiochus Epiphanes szír király előbb Jasonnak, majd Menelausnak juttatta a főpapságot, de a viszály alkalmat adott neki, hogy i. e. 170-ben feldúlja Jeruzsálemet, és kirabolja a templomot. Két évvel később a szír csapatok újból elfoglalták a várost, a templomot „befertezték", bálványaiknak állítottak benne oltárt, a zsidóknak megtiltották saját vallásuk gyakorlását. Ezekről az eseményekről a Makkabeusok könyve és Josephus tudósít. A jogart magukhoz lopják - az Asmoneus család tagjai i. e. 153-35 között tartották kezükben a főpapi hivatalt, elsőnek Aristobulus vette fel közülük a királyi címet, 107-ben. A család uralmának Pompejus vetett véget, amikor i. e. 63-ban elfoglalta Jeruzsálemet. Elveszítik idegennek - az edomita Antipaternek, akit Pompejus 61-ben Jeruzsálem kormányzójává nevezett ki. Antipater második fia volt Nagy Heródes, őt proklamálta Judea királyának a római szenátus 38-ban. Heródes királysága idején született Jézus. 329. old. Lég Hercegét - vö. Pál apostol Ephesusba írt levelét, 2.2 331. old. A Lélek és Igazság imádata - „Az Isten Lélek, és akik Őt imádják, szükséges, hogy lélekben és igazságban imádják." János evangéliuma, 4. 24. Összeállította: Szenczi Miklós [398]


Oldal 248

A fordításról Magyar Milton-fordítások

Jánosi Gusztáv A múlt század második felében a Shakespeare-fordításokkal egyidőben nagyon sok versfordítás készült. Igazán maradandó becsű ezek közül csak Arany János munkája és Bérczy Anyegin-je. Azt hiszem, Arany mindmáig, de akár az Idők végezetéig is a magyar műfordítási művészet elérhetetlen csúcspontja. Shakespeare- és Aristophanes-fordításaiban nem tudjuk, mit csodáljunk jobban: a filológiai hűséget, avagy a költő erőt. Arany úgyszólván minden sora: telitalálat. Persze, a szalontai nyelvi őstelevény... De ne üssük el evvel; e csodához egyedül a népnyelv még nem lett volna elég. Arany tudatosan gyűjtötte az egész magyar nyelv szóláskincsét, nemcsak a tájnyelvből, hanem a letűnt századok íróitól is tanult, például Károlitól. Sajnos, műfordító kortársai nem az ő útján jártak. Már nyelvükben sem. Inkább a nyelvújítás korában kialakított lombik-műnyelvet használták, mikor azt a tucatirodalom és a színpad már tökéletesen elkoptatta. így aztán nem csodálható, hogy ezek a fordítások ma ásatagnak hatnak, holott Petőfi verseinek vagy még inkább prózájának nyelvét szinte mai nyelvnek érezzük. E téren Jánosi Gusztáv Milton-fordítása sem kivétel. Azért becsületére legyen mondva, a nyelvújítási műnyelv legjellegzetesebb szóvirágait nem koptatta tovább. Nyelve, ha költői erőben messze elmarad is az Aranyétól, mégsem hat kellemetlenül, eléggé sima, természetes. Külön ki kell emelni szöveghűségét, amely ugyan szintén nem vetekszik az Aranyéval, de messze megelőzi Babitsét, Tóth Árpádét (Kosztolányit ne is említsük!). Persze e szöveghűséget azon az áron éri el, hogy állandóan szaporítja a sorszámot (ez a Shakespeare-drámák fordításánál akkor bevett szokás volt!), és ezzel az amúgy is bőbeszédű Milton a magyarban már szinte kellemetlenül terjengőssé lett. Ez még jobban kitűnik, ha szövegét Az ember tragédiája mellé tesszük, ugyanis az igen közeli rokona [401] nemcsak szerkezetében, gondolataiban, de indulatában, stílusában is Milton remekének. A Tragédia ősforrása nem a Faust, hanem az Elveszett paradicsom! Jánosi fordítása mindezen túl igen érdemes, maradandó értékű munka, a maga korában a harmadik helyen áll Arany és Bérczy fordításai után. Sokkal nemesb két, nagy s magas alak, Istenileg magas, mezételen Fenségbe', szűz méltósággal ruházva Látszott Ur lenni mindannyi fölött, S méltóknak is látszottak; isteni Tekintetökben dicső Alkotójok Képe tündöklött, bölcseség, igazság, Szigoru, tiszta szentség, szigoru, de Hű fiui szabadságban helyezve; Honnet emberben a való tekintély; De látszott, hogy nem egyenlők, a mint Nem egyenlő nemök: a férfiu Gondolkodás- s erőre alkotott, Gyengédség-, vonzó, kedves bájra a nő; Az Istenért csak, Istenért ez abban. Annak szép széles homloka s kevély Szeme uralkodást jelente; jácint Haja középen elválasztva férfiMód' fürtösen omolt alá, de csak Széles válláig; mint fátyolt emez John Milton: Elveszett Paradicsom

Oldal 249

Karcsu derékig leeresztve hordá Nem cicomázott, szétomló arany Haját, de mint szőllő göndör kacsát, Pajzán gyürükben; s ez alávetést Jelente, de gyengéd joggal kivánt Önként adott, hálásan fogadott, Hű hódolattal, szende büszkeséggel, Édes, szerelmes, kötődő negéddel Nyujtott alávetést. Nem voltak akkor Elrejtve még a titokteljes részek; Nem volt bünös, szégyen, gyalázatos [402] Szégyen Természet művei miatt; Oh becstelen becs! Bünfajzat az emberNemet, hogy megzavartad látszatokkal, A tisztaságnak puszta látszatával, Legboldogabb életét életéből Száműzted: a gyermekded szívet, a Szeplőtelen ártatlanságot! - Igy Jártak mezétlen' Isten s angyala Szemeitől nem félve, mert gonoszt Nem gondolának. Kéz a kézben igy Jártak, a legszebb pár, mely valaha A szerelem karjában egyesült; Ádám a legjobb fiai között, A kik utóbb születtek és a legszebb Leányai közt Éva. Hűs pataknál, Zöld pázsiton, suttogó lombok árnya Alatt leültek; s kedves kerti munka Terhét csak annyit érezvén, hogy a Szellő hüsebb, a nyugvás nyugtatóbb, Édesb a szomj, étvágy jobb általa, Esti gyümölcseikhez ültek, nektarGyümölcs, melyet a hajló ág oda Nyujtott, amint oldalra dőlve ültek Virágos gyeppad gyenge, puha selymén. Ették ízes belét s ha szomjasak Voltak, héjával mertek a patakból; Nyájas beszéd, kedveskedő mosoly se Hiányza, se vidám enyelgés, mint egy Szép párhoz illik, amely egybefűzve Hitesi boldog frigyben s egyedül van, Mint ők. Szökdelve játsztak körülök A föld - ma már vad - állatai minden Neme, odúk, erdők, puszták lakói. Két lábra állt enyelgve az oroszlán S karmai közt ringatta a gödöllét; A medve, tigris, párduc, onka szökdelt Előttök; az ügyetlen elefánt Erőködött miként mulassa őket [403] S csavarta fürge ormányát; közel Simulva a ravasz kigyó gyürüs Farkára kunkötést font s végzetes Ravaszságának észrevétlenül


Oldal 250

Próbáját adta; mások a gyepen Feküdtek és jóllakva néztek avagy Kérődzve szundikáltak; mert a nap Völgynek szalad már, le az Oceán Szigeteire és az égi mérleg Emelkedő karján az est vezéri Feltünnek már a csillagok. A sátán Bámulva még egy helyben áll s alig bir Magához térni, végre szól busan: „Oh Pokol! Mily kinos látvány! Helyünkben, Az üdvhazában mily nemes, dicső. Más alkotásu, tán földszülte lények, Nem Szellemek, de csak kissé alább Valók az égi, fényes Szellemeknél; Gondolatim csodálattal kisérik S szeretni tudnám őket, oly hiven Ragyog rajtok az isteni hasonlat. És annyi bájt hintett az Alkotó Keze reájok. Oh gyönyörü pár! Nem is gyanítod mily közel bukásod. Midőn ez üdv mind eltün s búra vál, Annál nagyobb búra, minél nagyobb most Örömöd íze. Boldog! Boldogabb Hogy sem sokáig az lehess; s dicső Hazád, Mennyed rosszabbul van keritve, Hogy sem kizárjon oly ellent, minő most Belépe; de nem esküdt ellened Neked, kit igy elveszve szánni tud. Bár őt nem szánja senki. Veled én Szövetséget óhajtok s kölcsönös Barátságot, szorosat és erőst, hogy Velem kell laknod, vagy nekem veled Eztán. Lakásom nem lesz tán neked [404] Oly kedves, mint e szép Paradicsom; De vedd, a mint van. Alkotód müvét; Ő adta s én ép oly szívből adom: Pokol ki fogja tárni legnagyobb Kapuit, hogy fogadjon titeket; Királyait elétek küldi mind; Lesz ott hely, több mint e szük házban itt, Hogy béfogadja számos sarjadéktok': Hogy nem jobb a hely, köszönjétek annak, Ki ellenemre bosszut állni késztet Ti rajtatok, kik nem bántottatok, Helyette, ki megbánta. S szánalomra Olvasztna bár, a mint hogy szánom is, Ártatlan jámbor voltotok': a közjó, Dicsvágy, bosszu, hatalom, mely öregbül Ez uj világ ha meghóditva lesz, Késztet megtenni most, amit különben, Bár kárhozott, borzadnék végbevinni." (IV. könyv, 288-392. sor)


Oldal 251

Szabó Lőrinc Szabó Lőrinc költészete, Illyés Gyula kitűnő meghatározása szerint: élveboncolás. Perspektívája: a mindenfajta mitológiából, idealizmusból - az erkölcsiből is - kiábrándult nagyvárosi ember biológiai naturalizmusa. Szemében csak elszigetelt individuumok vannak, és az egocentrikus Egyéniség egyetlen célja: a vágykielégítés, hogy a benne éhes fenevadakként ketrecbe zárt ösztönök mindennap megkapják húsadagjukat. Ezért kell az embernek robotolnia! Szabó Lőrinc értelmével csak ezt a törvényt ismerte el, és heroikusan vállalta. De a modern ember kifejlesztett magában egy idegen, más intellektust is, amely teljesen elválva tőle tudatos megfigyelőként szemléli az egész biológiai folyamatot, és iparkodik a lehető legtökéletesebben megfigyelni, szétboncolni és leírni. Ez a másik Én a vivi- szekciót végző tudós könyörtelenségével boncolja szét saját élményeit és azokét is, akik vele személyes közelségbe kerülnek. [405] Szabó Lőrinc tudatosan utasít el magától minden hangulatromantikát, költői varázslatot, és alakítja ki - a kísérletező természettudóst véve mintaképül - a legprózaibb nagyvárosi köznyelvből a maga szédületesen precíz, ökonomikus nyelvét, amelynek tökéletessége épp abban rejlik, hogy a boncolt élményt a lehető legobjektívabban - nüanszírozottabban írja le. Naturalizmusa szinte végső ellenpontja minden romantikának, erkölcsi idealizmusnak, prófétizmusnak. Annál érdekesebb: hogyan gyürkőzik Milton fordításával. Amint tőle várható: meg sem próbálja beleélni magát Milton lelkialkatába - ez úgyis reménytelen volna! -, és a sajátos miltoni stílust, miltoni varázslatot utánozni fordításában. Következetes magához, és a maga képére és hasonlatosságára gyúrja át a szöveget. Ugyanakkor és ez is jellemző rá - precíz tudományos szöveg- hűségre törekszik, legföljebb csak annyi vész el az eredetiből, amennyi végleg elkerülhetetlen, ha a sorszámot tartani akarja. Szövegéből zikrázik a magasfeszültségű intellektualitás - és mi lélegzet-visszafojtva figyeljük a két nagy szellem párbaját. Különben is, a Sátán alakja és lázadása egyáltalán nem idegen Szabó Lőrinctől. A Sátán lázadását az abszolút Egyén heroikus lázadásának értelmezte, melyet egyénisége teljes kibontakoztatásáért és uralmáért vív, így a Sátánban önmagát, önmaga lázadását élhette át. Szövege ennyiben lenyűgöző, igazi Szabó Lőrinc-vers. „Bukott Kherub, hitvány az, aki gyenge, ha tettben, ha tűrésben; biztosítlak: jót tenni sose lesz feladatunk, de mindig rosszat: egyetlen gyönyörünk; mert ez dacol magas szándékával Annak, akinek ellenállunk. Bölcsesége ha gazságunkból jót próbál kihozni, a mi dolgunk: hogy célját rontsuk és még a jóból is gonoszat csiholjunk; ez sokszor sikerülhet, és talán, ha nem tévedek, fáj majd Neki, mert elhajlítja céljuktól terveit. De nézd: dühös legyőzőnk visszahivta a bosszú és megtorlás hadait [406] a Menny kapuihoz; a kén utánunk lőtt jégvihara lecsöndesitette a tűz-árt, melyre, az Égből zuhanva, idehulltunk; s a rőt villámmal és vad dühvel szárnyas mennykő bizonyára elszórta minden nyilát s nem üvölt többé a tág, végtelen űrön át. Használjuk az alkalmat, adja bár gőg vagy ellenfelünk jóllakott haragja. John Milton: Elveszett Paradicsom

Oldal 252

Látod azt a zord, kietlen vadont, a szomoruság fény-üres világát, melyet csak e sok fakó láng remeg be rémesen, és sápadtan? Igyekezzünk e tolongó tűz-árból oda? ott pihenünk, ha lehet itt pihenés; és, szétszórt seregeink összegyűjtve, nézzük meg: Ellenfelünk ezután hogy zaklathatjuk leginkább, veszteségünk hogy pótolhatjuk, hogy törünk ki szörnyű helyzetünkből, mit segít a remény; s ha nem, mit sugall a kétségbeesés." Szomszéd társához Sátán így beszélt, fejét s szikrázó szemeit magasra emelve a hullámból; többi része messze nyúlt, víz-szint, hosszan s szélesen lebegve, sok lánc földként, óriásként, mint a regék nagy rémei, Titán, vagy a Föld Fiai, akik Zeusra törtek, Briareos, vagy Typhon, kit az ősi Tarsusnál rejt barlangja, s Leviáthán, a vízi barom, kit Isten a tenger úszói közt legnagyobbnak teremtett: ezt, míg a norvég habon szendereg, olykor szigetnek nézi valamely éj-lepte sajkás, s - matróz-száj szerint – horgonyát a pikkelyeibe ütve szélmentes oldalán tanyáz, mig a tengert éj lepi s feltartja a várt fényt. [407] Hosszan így nyult el a Fő-Gonosz, az égő tóra láncolva; ám se kelni, de még fölnézni sem bírt volna, ha a mindent-kormányzó Ég engedelme rá nem hagyja sötét terveire, hogy újított bűneivel maga gyűjtse fejére a kárhozatot, míg másokat rontani tör, s hogy dühöngve lássa: minden gaz terve mennyire csak végtelen jót s üdvöt szül s kegyelmet az Embernek, kit megcsalt; rá pedig hármas szégyent hoz, bosszút s haragot. Roppant testével ki is kél azonnal a tóból; a láng, kettécsapva, ejti szúró nyelveit, s hullámmá simúlva iszonyú völgyet hagy a közepén. Ő meg, szárnyát bontva magasba csap, rádől a szürke levegőre, mely érzi szokatlan terhét: majd leszáll a száraz földön, - ha föld az, ami folyton ég, szilárd tűzzel, ahogy cseppfolyóssal a tó; és színre olyan, mint mikor Pelorusról sziklát csavar le és visz a földalatti szél;vagy mint bezúzott


Oldal 253

oldalával a dörgő Aetna, melynek gyúlékony bele, tüzet fogva, lávás dühvel fölcsap, segíti a szelet s füsttel s bűzzel lepi végig a perzselt tájat: talpát ily nyugvóhelyre tette a boldogtalan láb. Társa követte, s dicsekedtek, hogy istenek gyanánt hagyták el Styxet, saját erejükből, s nem, mert tűrte a Legfőbb Hatalom. „Ez hát a táj, a föld, a klima", mondta a bukott Arkangyal, „ez az a székhely, melyre Egünk cserélnünk kell, e gyászra az égi fényt? Legyen; hisz aki most Önkényur lett, kedvére dönt, mi hogy [408] lesz jó: legjobb legmesszibb Tőle, kit ész Társaival egy szintre s erőszak még feljebb vitt. Búcsúzom, Szent Mezők örök öröme! Üdv, borzalmak! üdv, szörny Alvilág! s te, legmélyebb Pokol, fogadd be uj gazdádat; szellemén tér és idő nem hozhat változást. Saját világa a szív, önmagában Eget Pokollá tehet s Poklot Éggé, mit számít, hogy: hol, ha én én vagyok, s mit, hogy mi, ha nem kisebb Nála, kit mennyköve megnövelt? Itt legalább szabadok leszünk; itt nem épitett irigy Mindenható, s nem űz ki: itt biztos hazánk lesz, s uralkodni, ugy vélem, méltó cél a Pokolban is: jobb itt a trón, mint a rabság a Mennyben. De hát mért hagyjuk hű barátainkat, bukásunk társait s részeseit, kábultan ott a feledés taván, s mért nem hívjuk, hogy osszák meg velünk bús lakunkat, vagy hogy lássák: uj, közös harc árán mit ad vissza még a Menny, vagy mit veszthetünk még többet a Pokolban?" (I. könyv, 157-270. sor) Kálnoky László Kálnoky László egyik legjobb műfordítónk. A ma élők közül mindenesetre kiválik hajlékonyságával, virtuozitásával. Mintha nem ismerne lehetetlent. Fő erőssége a beleérzőképesség. Minden emberi helyzetbe, jellembe tökéletesen bele tudja élni magát. A Kálnoky-fordítások utolérhetetlen tökéletességének a titkát verseiből kell megfejtenünk. Finom, végtelen érzékeny és nagyon megkínzott lélek süt ki belőlük. Irodalmunkban senki még ilyen megrázóan nem ábrázolta a betegség és a halál misztériumát. Pedig akadtak elődei: Csokonai, Reviczky, Tóth Árpád, Dzsida. Ő [409] ugyanis illúziók nélkül, valami végső sztoikus tisztánlátással és némi öngúnnyal néz farkasszemet a tényekkel. Nos, ez a túlérzékeny lélek kamatozik a műfordításban. (Az egész folyamatot megrendítően leírta a Műfordító halála c. versében.) Milton-fordításaira is jellemző ez a túlérzékenység. Az


Oldal 254

eredeti minden hangulati point-jére fölfigyel, és rögtön jelzi megoldásában. Fordítása lágy, simulékony, dallamos. Ha Szabó Lőrinc dúrban énekel, ő mollban, ebben is Tóth Árpád rokona. Veled vagyok, s megszűnik az idő s változó évszak: mind egyforma szép. Édes a hajnal friss lehellete s a korai madárdal; szép a nap, ha e gyönyörű tájon hinti szét fénykévéit, s fű, fa, gyümölcs, virág harmattól csillog; illatos a dús föld könnyű zápor után; s édes, ha jő a szelíd este, majd a csöndes éj komoly madárdallal, s a tiszta hold s kísérete, az égi ékkövek. De sem a hajnal friss lehellete, se korai madárdal, se kelő nap e gyönyörű tájon, se harmatos fű, fa, virág, sem zápor hozta illat, sem a szelíd est, se komoly madárdal csöndes éjjel, sem séta holdas úton, se csillagfény nem édes nélküled. (IV. könyv, 639-656. sor) Így szólt a hűségesnek bizonyult Abdiel szeráf, ama hűtlenek seregében ki hű volt egymaga; a sok hamis közt a rendíthetetlen, csábíthatatlan és rettenthetetlen megóvta hű szeretetét s hevét; tömeg s rossz példa el nem vonta őt az igazságtól, döntése szilárd volt [410] egyedül is. Kivált közülük, és ment ellenséges gúny közt, mit kibirt fölényesen, erőszaktői se félt, s viszongúnnyal a gyors romlásra ítélt kevély tornyoknak hátat forditott. (V. könyv, 893-904. sor) Mától tudom, hogy legjobb szót fogadni, s az egy Istent szeretni félve, mintegy jelenlétében járni, megfigyelni gondviselését, tőle függve, ki alkotásai irgalmas ura, jóval legyőz gonoszt, s kis eszköz által művel nagy dolgokat, erőtlenekkel töri meg a föld hatalmasait, és jámborokkal a föld bölcseit; s hogy az igazságért tűrt szenvedés erő, mely büszke győzelemre visz. (XII. könyv, 561-570. sor) Összeállította: Jánosy István [411] John Milton: Elveszett Paradicsom

Oldal 255

Milton börtönében

Műfordítás-kötetek címei: Pávatollak, Orpheus nyomában, Örök barátaink, A lélek idézése, Zsákmány - mind arról vallanak, hogy a költő-fordító tallózgat a világirodalomban, és azokat a verseket, melyeket különösképpen megszeretett, amelyekből a legtöbbet tanult, amelyeket a legszívesebben tekintene saját verseinek, a fordításával valóban a magáénak zsákmányolja, akár hogy azokkal mint pávatollakkal büszkélkedjék, akár hogy mintegy örök barátaival vegye körül magát. Ez tehát a műfordítás műveletének, vagy ha úgy tetszik: szenvedélyének belső mechanizmusa. De mindez főleg lírai alkotásokra, rövidebb versekre vagy nagyobb művek kiszemelt részleteire érvényes. Elképzelhetetlen, hogy a lelkesedés ilyen izzásával fordítsa valaki, mondjuk, a Rámájana vagy a Mahábhárata egészét. Nemcsak amiatt, hogy ilyen nagy terjedelmű művekben bőven akadhatnak unalmas, vagy érdektelen részek: „Etiam Homerus dormitat aliquando", hanem mert az ilyen nagy munka éveket rabol el a fordító életéből, éspedig nem napi 3-4 órákat, hanem évek során át napi 10-14 órát. Mert csak így juthat a munka végére. Ez viszont kihat a fordító egész pszichikumára, mégpedig leírhatatlan mélyen. Mert hiszen mit jelent ez a teljes napi robot? Azt, hogy az illetőnek le kell mondania úgyszólván egész magánéletéről, és ideje egy rideg börtönben morzsolódik le: börtönőre pedig a fordított mű. „Mennyi élmény és mind a másé, nekem pedig itt kell ülnöm, és törnöm a fejemet az adott sorok lehető legtalálóbb kifejezésén. Közben meg mások utaznak, sportolnak, futó kalandokat keresnek, és ha írók: figyelik az embereket. A fordító meg ott kotlik börtönében kedvetlenül, néha undorral, rabsága tudatában. Hányszor elmondja Fausttal: »Und thue nicht mit Worten kramen!«" Persze az is lehet, hogy épp ez a nyomott, zilált lelkiállapota sarkallja arra, hogy magát fölülmúlja. Az élet tele van paradoxonokkal. Az olvasók talán majd élvezettel és lelkendezéssel olvassák a [412] munkáját, de bizony fordítás közben ő egész mást gondolt magában. Másfél évtized óta forgódom ebben a taposómalomban. Nexö Ditté-je, Aischylos öt tragédiája, Platón Állam-a, Keller Zöld Henrik-je és kb. kilencezer sor Rámájana- és Mahábhárata-részlet voltak börtönőreim ez idő alatt. Most meg Milton. Amit most el akarok mondani: börtönnaplóm lesz. Már az első ismerkedés kedvezőtlenül indult. Mikor irodalmár barátaimmal összebotlottam, s megkérdezték, mit csinálok most, feleltem: épp most kezdem fordítani Miltont. Ők őszinte sajnálatukat fejezték ki: „Meg fogsz halni az unalomtól." „Te jó Isten, ki fogja azt elolvasni!" A bennfentesek még Eliot elutasító véleményét is idézték. Elővettem Szabó Lőrinc fordítását. Elolvastam az első két könyvet. Tetszett, különösen a Sátán fortyogása, de a fordítást mégsem mertem elkezdeni az I. könyvnél, nehogy önkéntelenül is Szabó Lőrinc hatása alá kerüljek. Előbb ki kell alakítanom egyéni elképzelésemet, hogyan adjam vissza magyarul Milton sajátos angol nyelvezetét. Kísérletképpen a III. könyvet kezdtem fordítani. Hamar rájöttem, hogy más úton kell járnom, mint Szabó Lőrinc. Ő a maga sajátos, modern költői nyelvén fordít minden szerzőt, tekintet nélkül arra, milyen az eredeti nyelv különleges verete. Én viszont úgy éreztem, valahogy vissza kell adnom fordításomban a mű egész sajátos egyéni nyelvezetét, amivel Milton annyira kiválik a többi angol szerző közül. Rögtön észrevettem, hogy Milton nyelvének fundamentuma a Királyi Biblia-fordítás nyelve. Ebből magától adódott, hogy én meg a Károli-fordítás nyelvét válasszam alapnyelvül, különösen ott, ahol a Biblia és a miltoni mű párhuzamosan halad. Természetesen nem tartom meg a XVI. századi nyelv ódon nyelvtani formáit, hanem csak ízes szavait, szókapcsolatait. Másik sajátossága Milton nyelvének, hogy maximálisan telítve van latin eredetű szavakkal - épp emiatt a műveletlen angol olvasónak talán nem is lehet olyan könnyű olvasmány. Ezt persze nem adhattam vissza, mert a magyar nyelv purizmusa nem engedi meg a latin szavak gyakori

2010

használatát, inkább a szöveg klasszikus-antik veretével próbáltam érzékeltetni, azzal a végső szellemi tisztasággal, áttetszőséggel, ami a Földközi-tenger éles [413] rajzú, kristályos atmoszférájában élő népek szemléletére oly jellemző, és a magyar néptől sem idegen. Ilyen meggondolásokkal fogtam a szövegezéshez. Sajnos, rögtön egy rendkívül száraz és lankasztó epizódba csöppentem bele. A mennyei minisztertanácsról van szó, amelyen dönteni kellett, mi lesz a további teendő az angyalpártütés után. Az Atyaisten mindjárt nagy theodiceát mond. Igyekszik elhárítani magától a felelősséget az angyallázadás kínos incidensében. Ő minden lényt szabad akaratúnak teremtett, és ennek mindentudása sem mond ellent, hisz a mindent előre tudás még nem eleve elrendelés. Az angyalok szabadon választhattak jó és rossz, lázadás és lojalitás között. Ugyanígy választhat az ember is... Ami leginkább kiváltotta ellenkezésemet: az egész mennyei Misztériumnak a száraz, fantáziátlan, jogi értelmezése. Tudom, hogy ez a protestáns ortodoxia sajátossága, amely túlságosan is előtérbe állította az Ószövetség istenfelfogását, s az erkölcsi szemlélet helyett ezt a merőben jogi szemléletet érvényesíti, amely a szerződéskötés aktusában kulminál, vagyis hogy a két fél közti tartozik-követel-viszony szinte pontokba foglalt tételekben fejeződik ki. Annál sajnálatosabb, hogy egy költő, akinek alkotóeszköze a fantázia, a révület - áldozatul esik e száraz, borzasztóan alantjáró szemléletmódnak! Sajnos, Milton azon buzgólkodott, hogy Isten és ember viszonyának ezt a merőben jogi felfogását igazolja. S ez, ráadásul nem is sikerült neki. Sőt! Racionális érvelésével még kirívóbbakká váltak e felfogás belső ellentmondásai, és bizony a fordító sok száz soron keresztül alig tudta elnyomni ásítását. E jogi szemlélettel függ össze az is, hogy bántóan fölerősödnek Miltonnál az ószövetségi Isten militarista-despotikus vonásai. Istene valójában egy hellenisztikus-bizánci császár-despota, akivel szemben csak egyetlen magatartás lehetséges: a hétrétgörnyedés, hajbókolás, magasztalás. Alakja még ellenszenvesebbé válik, mikor kegyetlen, önkényes döntéseit jogi meggondolásokba próbálja csomagolni. Ez aztán igazi nérói, domitianusi logika. így még álszentnek, hazudozónak is bizonyul! Mindezek az ellentmondások abból adódnak, hogy Milton Istent és udvartartását teljesen emberi módon ábrázolta, emberi szokásokkal, indulatokkal, mégpedig csupa alantas indulattal, mint [414] például a mérhetetlen bosszúszomj, hatalmi gőg, hiúság stb. A sok miltoni rejtély közül talán ez okozta nekem a legtöbb fejtörést: ez a kora legmagasabb szellemi műveltségével fölékesített, fölényes elme hogyan lehet ugyanakkor ilyen naiv, hogy Istent ilyen primitív, antropomorf formában képzeli el, mikor több mint kétezer évvel őelőtte már Xenophanész rájött az antropomorf istenfogalom nevetséges voltára! Nem nyerték meg tetszésemet az angyalok sem, ezek az állandóan mindenre igent bégető, hajbókoló küldöncök, udvaroncok, Isten élettelen robotgépei. Ők a bürokratizmus végső torzképe. így aztán nem csoda, ha minden rokonszenvünket a Sátán köti le, aki föllázadt ez ellen a bürokratikus masinéria ellen. Nem csodálhatjuk, ha éppen ez a Sátán vált a világirodalomnak talán legnagyobb hatású jellemportréjává, különösen a XVIII-XIX. századi szabadságmozgalmakban, polgári forradalmakban. E Sátán „köpenye alól bújtak ki" olyan történelmi alakok, mint egy Washington, Robespierre, Danton, Byron, sőt a leggrandiózusabb titán: Napóleon, és olyan költők és szellemek, mint Blake, Shelley, Hugo, Baudelaire, Stendhal, Dosztojevszkij, Heine, Petőfi és Madách! Pedig, ha jobban szemügyre vesszük a Sátán alakját, tulajdonképpen nem is olyan rokonszenves jellem. Igaz, imponál, ahogy föllázad a Zsarnok ellen, dacol vele a vereség mérhetetlen gyötrelmei közepette, szolidáris társaival, maga vállal minden kockázatot, az Úr despotizmusához viszonyítva liberális, kupaktanácsában megszólalhat az ellenvélemény is (bár ez vajmi keveset változtat szándékán), kétségbeejtő helyzetében sem adja föl a harcot ugyanakkor viszont nem morális jellem ő sem, mert célja elérésében nem riad vissza olyan végső aljasságtól sem, mint az ember elcsábítása és vesztébe taszítása, holott az ember neki nem ártott, és gyanútlan tapasztalatlanságában szánalmasan ki van szolgáltatva e majdhogynem mindentudó condottierének. Nyomorúságosan aljas jellemre vall az ilyen sportszerűtlen helyzet kihasználása! Ha netán uralomra jut, ugyanolyan zsarnok lesz belőle, mint ellenlábasából.


Oldal 257

Nagy önuralmat kívánt az angyalháború fordítása is. Egyébként sem lelkesedem az eposzok csatajeleneteiért. A homéroszi és mahábhárata-hősök nagy mészárlásai az undoron kívül más érzelmeket nem váltanak ki belőlem, ha még oly jól vannak is megírva. [415] Mindenen átsüt az, amit magam is láttam és átéltem: a második világháború szörnyűségei. Hát ilyen reménytelenül vadállat az ember? „Midőn azt hinnők, hogy tanul, nagyobb bűnt forral álnokul!" Hát még ha angyalok csapnak össze emberhez méltó brutalitással! És még az a heroikus távlatuk sincs adva, ami az embernek: hogy valóban meghalhatnak, hogy az életüket viszik vásárra. Az angyalok nem halhatnak meg. Akkor mi hát az ő nagy tülekedésük? Farsangi maskara? Grandiózus kakasviadal? Megvallom, a Miltontól oly káprázatos barokk nyelvezettel, oly lelkesen ábrázolt nekiszánásukat, vitézkedésüket én inkább komikusnak éreztem: miért ez a nagy parádé, ha senki sem halhat meg? Miért oly nagy hős a Sátán? Švejk, a vitéz katona nagyobb hős nála! Mert Švejk bármily gyáva, még belesodródhatik a bajba, és ott is veszhet. Pedig a szöveg nagyon szép. Fölülmúlja Homéroszt. Akkor aztán végleg elhagyott a türelmem, mikor a csatát végül is a Messiás dönti el. Hogy kerül ez ide? A „szeressétek ellenségeteket" hirdető, a rossz nőknek megbocsátó szelíd moralista hogyan válhatik ellenségei letiprásán ujjongó zsoldosvezérré?! És még sorjázhatnám árkus-számra ellenérzéseimet, ellenvetéseimet. És mégis: ahogy fordítom, ahogy szaporulnak a végeláthatatlan oldalak, ahogy szinte elzsongít a fenséges zümmögés, azon kapom magamat, hogy egyre jobban átforrósul a szívem, egyre nagyobb szeretettel, sőt szenvedéllyel rovom a sorokat. És ha abbahagyom, alig várom, hogy visszabújhassak börtönömbe. Miért? Mert az a titokzatos zene, amely ezekből a fenségesen egyszerű sorokból árad, egyenesen a szivembe folyik be, és azt forrósítja föl. Mint Beethoven egyik-másik vonósnégyese az utolsó öt közül. Mondjuk a cisz-moll vagy az F-dúr. ,,Es muss sein!" Igen, búcsút kell venni az élettől, de előtte még el kell dalolni mindent, ami egy sokat csalódott és kimondhatatlan sokat szenvedett lélekben feszeng. Amely csalódottságában ugyan kétségbeesett, és lázad, eget- földet egymásba döntve, mint a Sátán vagy Sámson, és mégis hisz. Ifjúsága eszményeiben: Istenben, a szerelemben, a forradalomban. Mikor már végleg nem divat hinni ilyesmikben. Ha az ember sokat foglalkozik Miltonnal, lassan hozzáedződik ahhoz a különös világhoz, amelyben először oly nagyon furcsán érzi magát. E világ legsajátosabb vonása: szélsőséges ellentmondás [416] értelem és érzelem között. Olyan ez, mintha a Niagara fölé igen labilis, nyaktörő hidat feszítenének, és azon kéne járkálnunk, állandó végső szorongással érezve magunk alatt a feneketlen mélységet és az örvényt. A labilis híd: Milton intellektuális világa, az a vallásos konstrukció, amely az eposz külső szerkezetéül, mondanivalójául szolgál. Ez azért labilis, mert, mint láttuk, önmagában is tele van ellentmondással. Ugyanakkor meg állandó ellentmondásban van azzal a feneketlen mély érzelmi örvénnyel, amely alatta kavarog. A legkirívóbb példa erre: a Sátán alakja. A „híd", az észkonstrukció szerint: szerepe egyértelműen elítélendő: ő az Isten ellenlábasa, aki lázadásával behozta a Mindenségbe a Bűnt és a Halált. Gyűlöletes alak: minden átoknak, bűnnek, rossznak forrása. Legyőzetésének az ember szükségképpen örül: fő ellenségétől szabadult meg. Ugyanakkor meg Milton szándéka ellenére olyan érzelmi erővel elevenítette meg a Sátán alakját, hogy nem szabadulhatunk a varázsától: hatalmába kerít, megbűvöl. Miért? Úgy gondolom, azért, mert önkéntelenül a saját portréját rajzolta meg benne: a bukott forradalmárét, aki gyűlölettel lázong a visszaállított királyság ellen, nem hajt térdet-fejet, hanem a végsőkig dacol. Ő nem akarta ilyennek rajzolni a Sátánt, de az indulat benne forrt olyan Niagaraerővel, hogy föltétlenül ki kellett törnie: ha a nyilvános életben nem törhetett ki, hát akkor a Sátán alakjában! Ugyanez a helyzet Évával. Az értelmi koncepció világos: hosszú értekezésekben kifejtve olvashatjuk: a nő alsóbbrendű lény, és aminthogy a férfi célja az, hogy szolgáljon Istennek, azonképpen a nő a férfinak. A nő istene a férfi. Nem is való másra, hiszen csupa gyarló vonásai vannak: megbízhatatlan, alamuszi, nem értelmi lény. És Milton tudatosan mindent el is követett, hogy Évát ilyen alsóbbrendű, megvetendő teremtésnek ábrázolja. S közben szándéka ellenére egy felejthetetlenül bűbájos nőalakot teremtett, a világirodalomnak talán a legszebb nőalakját,


Oldal 258

akihez csak Tolsztoj Natasája fogható. Mi meg mosolygunk magunkban: aki ilyen tündéri nőalakot rajzolt, az - ha nem vallotta is be magának - lángolóan szerelmes volt a nőbe, szerelmesebb, mint Dante Beatricé-be, Petrarca Laurába! Most már hadd valljam ki a lényeget: amennyire idegen [417] számomra Milton manifeszt tudata: ószövetségi vagy antik-görög atyajogú világa, zsarnok istene, hajbókoló angyalai, akarnok ész- uralmának hideg klasszicizmusa, annál jobban elbűvöl, elvarázsol, eksztázisba ejt az, ami mindezek mögött mint egy felejthetetlen Beethoven-dallam zsong halk csellóbúgással: tudattalan érzelmeinek, indulatainak hatalmas vulkáni mélyvilága: a miltoni romantika. Ugyanilyen csudálatosak Milton természeti képei: a reggel, az alkony, az est hangulata, az ártatlan állatok ugrabugrálása, ahogy hízelegnek az első emberpárnak, mókásan bemutatják, mit tudnak ők. Azt hiszem, az Éva-jelenetek mellett ezek az eposz legbensőségesebb, legmeghatóbb epizódjai. Az egész paradicsomi világ gyermeki egyszerűsége, nagyvonalú természetessége. Aki olvassa, lehetetlen, hogy megbabonázva ne érezze: igen, ez a világ, amit elvesztettünk, és ahová visszavágyunk legkedvesebb álmainkban. Vissza a természetbe, vissza az egyszerűségbe, az ősártatlanságba - ezt ugyan Rousseau mondta ki, de magát a célt, ahová visszavágyunk, Rousseaunál is szebben ábrázolta Milton. Mert ő a világ legnagyobb bukolikus költője. Tulajdonképpen hogyan és mikor keletkezik a bukolikus költészet? Akkor, amikor a civilizáció túlságosan eltávolodik a természettől, és e mesterséges környezet követelményeinek az ember ösztönélete, idegrendszere már nehezen vagy egyáltalán nem képes megfelelni, emiatt szorong: mindenen túl fokozódik félelme, rossz közérzete. Az ember ugyanis éppoly természeti lény, mint az állat, és ugyanaz az erdő vagy ligetség a természetes környezete. Nem véletlen, hogy a bukolikus költők mind városlakók voltak. Theokritos az alexandriai könyvtárban írta pásztoridilljeit, Rousseau Párizs kőrengetegében álmodta meg a természetes szerelmet és a természetes nevelést, és a mi Bartókunk is a 6-8 órás gyakorlás, a hangversenydobogók robotjából menekült el a székely és a szlovák hegyekbe népdalt gyűjteni. Megrendítően tárja föl az egész pszichés folyamatot a Cantata profaná-ban. Igen, mire eljutottam a VIII. könyvben Éva teremtésének történetéig, feladtam minden ellenkezést, Milton lelke teljesen úrrá lett rajtam. Most már beláttam, hogy ez a mű a világirodalom legelső alkotásai közé tartozik. És Chaucer és Shakespeare mellett az angol irodalom harmadik tartóoszlopa: Milton. [418] Kétségtelen, hogy a XVIII. század végi és a XIX. századi Európa fölött Milton Sátánjának szelleme uralkodott. De vajon aktuális-e Milton a XX. században is? Angliában ezt kétségbe vonták: azok, akik szembefordultak az epigonjaiban hosszan továbbélő utóromantika öncélú pátosza, retorikája, a mai élettől teljesen eltávolodott ásatag nyelve és témái ellen, és azt a célt tűzték maguk elé, hogy a modern nagyvárosi életet a maga bonyolultságában valódi problémáival, csontig lemeztelenítve, a tényleg beszélt hétköznapi nyelven ábrázolják - szóval e „modernek" romantikaellenes harcukban hamarosan tengelyt akasztottak „a romantika atyjával". így érthető pl. Eliot elutasító Milton-értékelése. De ma már azt is látjuk, hogy ez a kritika csak a felszínen mozgott. Elutasította Milton ásatag teológiai spekulációit, retorikusan fölépített nagy beszédeit, káprázatosan csillogó művi nyelvét, amely bizony ég-föld távolságra van nemcsak a modern nagyvárosi nyelvtől, de Milton korának beszélt nyelvétől is. Nem vették azonban észre, hogy a mű mélyrétegeiben ugyanazok a lefojtott ösztönök, érzések örvénylenek, amit éppen a „modern" pszichoanalízis tár föl a nagyvárosi ember tudatalattijában. Szerencsére Eliot csak irodalomelméleti fejtegetéseiben számolt le Miltonnal, mint költő, „vizet prédikált, és bort ivott", vagyis éppen ő írta meg a korszak "legmiltonibb" remekművét, az Átokföldjé-t. És persze az idők tovább változtak és a nézőpontok is. A technikai racionalizmus keveset váltott be a hozzáfűzött reményekből: a gépek éppen nemcsak kényelmes otthont teremtettek a nagyvárosi embernek, hanem repülőgépeket, ágyúkat is, minden eddiginél nagyobb öldöklést és olyan fölgyorsult életritmust, tülekedést, amihez idegrendszerünk egyre kevésbé képes alkalmazkodni, és ezért szorongása az elviselhetetlenig fokozódott. Egyre jobban el kellett fojtania természetes ösztöneit. Nem váratott magára sokáig a visszahatás: az új rousseau-i szellemű romantika. „Vissza a természethez" - értve úgy is, hogy a természeti élethez (víkend-


Oldal 259

karavánok), és úgy is, hogy természetes ösztöneinkhez. Milton paradicsomi világa egyenesen a Nagy Nosztalgia fókuszába került. Milton föléledt tetszhalálából. Ma ő a jövő költője! [419] Jánosy István

Tartalom A Versről ..................................................................... I. könyv ...................................................................... II. könyv ..................................................................... III. könyv ..................................................................... IV. könyv ..................................................................... V. könyv ...................................................................... VI. könyv .................................................................... VII. könyv ..................................................................... VIII. könyv ..................................................................... IX. könyv ................................................................... X. könyv ................................................................... XI. könyv ................................................................... XII. könyv ................................................................... Utószó Milton Agonistes (Szenczi Miklós)............ Jegyzetek (Szenczi Miklós) ................................... A fordításról Magyar Milton-fordítások (Jánosy István) ......... Milton börtönében (Jánosy István) .........................

7 9 33 65 89 121 149 177 197 217 253 287 315 339 371 401 412


Oldal 260

I. könyv. Summázat. Mondd el először is - ha már előtted

Recommend Documents