Dr. Szigeti Zsolt: A WTO vitarendezési mechanizmusának helye az alternatív jogvita megoldási módok (Alternative Dispute Resolution) rendszerében Előszó „Aki megérti, mikor lehet harcolni és mikor nem, győzni fog.” /Szun-ce/ Az elmúlt három évtizedben alapvető minőségi változáson ment keresztül a világgazdaság, amely változás magával hozta az újdonság igényét a nemzetközi kereskedelmi jogviszonyok szabályozásának területén is. Az 1980-as és 90-es évek világpolitikai történései még univerzálisabbá tették azt a folyamatot, amit globalizációként szoktunk emlegetni. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának tárgykörében is természetesen érzékelhető ez a változás, amelynek egyik sajátos aspektusa a cégek üzleti kapcsolataival összefüggő jogviták gyors, hatékony, relatíve olcsó és „diszkrét” rendezésének igénye. Tény ugyanakkor az is, hogy napjainkban megfigyelhető a globális piac strukturális átalakulása, azaz eltűnik a „tökéletes” (tiszta) verseny, amelyet a jogi szabályozórendszer mégis megpróbál valamilyen formában fenntartani, továbbá tendencia a fejlett piacgazdaságokban a monopóliumok csökkenő szerepe. A mikró, kis- és középvállalkozások számára az oligopol versenykörnyezet a legkedvezőbb, amely piaci szituációt a törvényalkotóknak és kormányzati döntéshozóknak is „támogatniuk” kell megfelelő külső jogi környezet kialakításával. A fogyasztás globalizálódásával a multinacionális cégek fő lobbi követelése az volt, a világ bármely pontján ugyanazt a pénzügyi infrastrukturát és jogi szabályozórendszert találják. Ezek a közgazdasági tények alapvetően meghatározzák a nemzetközi kereskedelmi jogviták rendezésének főbb irányait is olyan értelemben, hogy a hagyományos bírósági peres út helyett egyre nagyobb mértékben veszik igénybe a cégek az ADR(Alternative Dispute ResolutionVálasztható Jogvita rendezési Megoldások) által kínált különböző lehetőségek. A nemzetközi magánjogi vonatkozások mellett egyre nagyobb jelentőséget kapott a nemzetközi közjogi alapokon nyugvó WTO vitarendezési mechanizmus, amely időnként már a magánjogi jogviszonyokba is beavatkozott. Minden kritika ellenére elmondható, hogy napjainkban a GATT jogutódjaként a WTO is jelentős szerepet tölt be a nemzetközi gazdasági kapcsolatok területén és ez a fontos szerep megmutatkozik a jogvita rendezési mechanizmus létében és működésben. A jelen előadás vázlatosan kívánja vizsgálni a paneleljárás helyét az ADR rendszerében és röviden bemutatni a jogvita rendezés mechanizmusát, továbbá utalni kíván azokra a fontos kérdésekre, amelyek az igazán hatékony működést segíthetik illetve gátolhatják. Ezek közül kiemelendő a „direct effect” és a „reciprocity” problematikája.
I, Hol helyezkedik el az ADR rendszerében a WTO vitarendezési mechanizmusa? Az 1994-es Marakechi konferencia készítette elő azt a jelentős változást, amelynek következtében létrejött a WTO és jelentős reformlépések történtek a vitarendezési eljárásban az 1948-ban elfogadott GATT mechanizmushoz képest. Általánosságban leszögezhető, hogy a nemzetközi magánjogi gazdasági kapcsolatokban a napi gyakorlat bebizonyította, hogy “hagyományos” állami bíráskodás a beépítet garanciális elemek miatt nem tud sok esetben megfelelni az előzőekben említett, az üzleti életben fontos követelményeknek (gyorsaság,
2
relatíve olcsóbb eljárás stb.), ezért nem véletlen, hogy az 1970-es évektől kezdve egyre nagyobb szerepet játszik a jogviták rendezésében az USA-ból elindult, a választottbíráskodást is magában foglaló átfogó irányzat az ADR(Alternatív Dispute Resolution-Választható Jogvitarendezési Megoldások). Az eltelt időszak már igazolta a piaci élet szereplőinek, hogy van sokkal gyorsabb és hatékonyabb megoldás, mint a "rendes" polgári peres út a nemzetközi gazdasági és kereskedelmi jogvitákban. Természetesen a nemzetközi magánjog jogegységesítésre törekvésének is jelentős szerepe van abban, hogy az alternatív jogvita rendezés bizonyos elemeit- különösen a választottbíráskodást- az ENSZ égisze alatt megalkotott minta szabályzatok és a mintatörvény alapján széles körben megismerték és használták és használják. Az alternatív jogvita rendezési megoldások területen megvalósuló sikeres "unifikációs " törekvések titka abban rejlik, hogy az igény általánosan jelen van jogrendszertől függetlenül. Szándékosan jelöltem idézőjellel a jogegységesítés fogalmát, hiszen ebben az esetben nem kifejezetten egységes jog alkalmazásáról van szó, hanem egy egységes alapgondolat és problémakör általános rendezési elveiről, amelyet konkrét tartalommal az egyes országok jogrendszerük, valamint jogi- és vállalkozói kultúrájuk specifikumainak figyelembevételével tudnak adaptálni. Ezek alapján törvényszerű, hogy a nemzetközi közjogi alapokon nyugvó Világkereskedelmi Szervezenek az égisze alá tartozó megállapodások megsértéséből keletkező jogviták esetére ki kellett dolgoznia és el kellett fogadtatnia a tagjaival, a tagállamok nagy része számára már ismerős ADR elemeket tartalmazó vitarendezési mechanizmust. 1. Táblázat A jogvita rendezési módszerek általános öszehasonlítása /Stephen B. Goldberg - Frank E. A. Sander - Nancy H. Rogers: DISPUTE RESOLUTION Negotiation, Mediation, and Other Processes Aspen Law & Bussiness - New York – 1999 4-5.old.alapján/
NEGOTIATION Igénybevétele önkéntes Ha az eljárás során megállapodás születik az oly módon hajtható végre, mint minden más szerződés
A feleken kívül más nem vesz részt az eljárásban A felek határozzák meg az eljárási szabályokat
MEDIATION
ARBITRATION
Igénybevétele rendszerint önkéntes Ha az eljárás során megállapodás születik az oly módon hajtható végre, mint minden más szerződés
LITIGATION
Lehet önkéntes és kötelező jellegű is Az eljárás végén születhet kötelező és nem kötelező érvényű döntés, a kötelező érvényűvel szemben nagyon korlátozottak a jogorvoslati lehetőségek A felek választják ki a A felek jelölik ki a mediátor személyét választottbíró(ka)t
A felektől független a bíró kijelölés
A felek vagy a mediátor határozza meg az eljárási szabályokat
Kizárólag jogszabályok határozzák meg a szabályokat
A felek vagy az eljárási szabályzat határozza meg a szabályokat
Kötelező jellegű Kötelező érvényű, ellene van helye fellebbezésnek
3
Rendszerint nincs korlátozva a felek nyilatkozati jogosultsága
A nyilatkozati jogosultság megállapodás szerint korlátozható
A nyilatkozati jogosultság megállapodás szerint, vagy szabályzat szerint korlátozható A felek ellenőrzést A felek ellenőrzést A választottbíró(k) gyakorolnak az eljárás gyakorolnak az eljárás gyakorolja az és a döntés felett és a döntés felett ellenőrzést az eljárás és a döntés felett Az eljárás nem Az eljárás nem Az eljárás nem nyilvános, védi a felek nyilvános, védi a felek nyilvános, védi a jó hírnevét jó hírnevét felek jó hírnevét
A nyilatkozat tétel csak a jogszabályban előírt formában történhet
Bírói kontrol az eljárás és a döntés felett
Rendszerint nyilvános
II, A WTO vitarendezési mechanizmusa A korábbi GATT rendszerében a nemzetközi kereskedelmi viták kezelésére a kezdetektől fogva létezett egy vitarendezési panel és eljárás, amelyet meglehetősen sok jogos kritika ért, ugyanis az eljárás során az államok az „egyhangúsági szabály” következtében meg tudták akadályozni a számukra kedvezőtlen döntés elfogadását, ezenfelül a döntések végrehajtása is nehézkes volt. Az új WTO szabályok megpróbálnak törekedni a végrehajtás tényleges feltételeinek megteremtésében és a”forum shopping” lehetőségének korlátozásában is. Ez utóbbinak azért különösen nagy a jelentősége, mert a WTO vitarendezési mechanizmusát csak akkor tudják „megkerülni” a tagállamok, ha meghatározott ügyekre nézve előzetesen választottbírósági megállapodást kötöttek, amelynek tényéről az Egyezményben részes tagállamokat az eljárás előtt értesíteni kell. Általánosságban elmondható, hogy a „magánfél” sérelmét szenvedettnek nem jelent megoldást a WTO által kínált szerinti vitarendezési út, amikor saját kormányuk gazdasági vagy jogi aktusával nem értenek egyet. Érvényes ez a szabály mind az USA Kereskedelmi tv. 301. cikkelye, mind az EU ún. új kereskedelempolitikai eszköztára szerint. Egy másik komoly fogyatékossága a nem bírói vitarendezési modellnek a végrehajthatóság kérdése. Még ha egy adott nemzet vállalata kormányán keresztül sikeresen viszi is a WTO panel elé az ügyet, a döntésnek megfelelő teljesítés kikényszerítése jelentős időbe telhet. A gyakorlatban a két gazdasági szuperhatalom, az EU és az USA számos esetben notórius késlekedő hozzáállást tanúsított, az Egyesült Államok különösen visszafogottan tesz eleget a számára kedvezőtlen döntéseknek. A WTO Egyezmény C/2 melléklete tartalmazza az „Egyetértés a Vitarendezés Szabályairól és Eljárásáról” (Understanding on Rules and procedures Governing the Settlement of Disputes) szabályai (Magyarországon kihirdetve az 1998.évi IX.tv.ben). A II.cikk 3.pont alapján a létrehozott Integrated Dispute Settlement System (IDSS) nyitva áll valamennyi, az Egyezményből és mellékleteiből származó jogvita rendezésére. Az önálló titkársággal rendelkező Vitarendezési Testület (Dispute
4
Settlement Body-DSB) létrehozásának az volt a célja, hogy a tagállamokra nézve kötelező döntéseket hozzon, kizárva a „forum shopping” lehetőségét az Egyezménnyel kapcsolatos jogvitákra nézve. Maga az eljárás –tág értelemben vévehét szakaszból áll, az első lépés az érintettek közötti egyeztetési- konzultációs (negotiation) szakasz. Ugyanis ha egy tagállam megsérti a GATT szabályait a sérelmet szenvedő fél amellett, hogy értesíti erről a tényről a DSB-t kezdeményezi az adott ügy jellegének megfelelően a sérelem okozójánál két illetve többoldalú egyeztető tárgyalások lefolytatását. A panaszt, mint GATT-dokumentumot küldik meg oly módon, hogy arról valamennyi szerződő fél tudomást szerez. Hivatalból eljárás nem indul, erre csak külön kezdeményezés esetében kerül sor. Az tárgyalási javaslatra az adott államnak (államoknak) tíz napon belül kell nyilatkoznia és harminc napon belül kell megkezdeni a konzultációkat, amelyre további hatvan nap áll rendelkezésre. A negotiation folyamata a jogvita rendezési mód karakterisztikus sajátosságainak megfelelő módon teljes titoktartás mellett történik az ott elhangzottak nem használhatók fel az esetleges későbbi eljárási szakaszban. A konzultációs szakasz sikertelensége esetén- 60 nap után- kérheti a DSB-től panel létrehozását. Az eljárás következő fázisa a tulajdonképpeni egyeztető eljárás, amelyet a XXIII. cikk szabályozza. Ez jellegéből adódóan mediation jellegű eljárás, amit bizonyos feltételek között különböző intézkedések követhetnek. A közvetítés, békéltetés lefolytatásához az összes érdekelt fél hozzájárulására van szükség, amely folyamat bármikor kérhető a WTO vitarendezési mechanizmusa alatt és bármikor megszüntethető. Természetesen az itt elhangzott információk sem használhatók fel az eredménytelenség esetén igénybe veendő paneleljárás során. Harmadik lépésként, ha a panasztevő írásban kéri egy panelt (vizsgálóbizottságot) kell felállítani. A kérelemben röviden össze kell foglalni a panasz jogalapját, továbbá jelezni kell, hogy tartottak-e az érintettek egyeztetésre irányuló két-vagy többoldalú konzultációkat. A DSB keretében jön létre a panel, a tagjait a felek választják ki olyan magasan kvalifikált gyakorlati szakemberekből, akik már rendelkeznek ilyen jellegű tárgyalási gyakorlattal. Ehhez segítségül szolgál egy lista, amelyet a DSB Titkársága állít össze, hasonlóan, mint az állandó választottbíróságok által közzétett választottbírói névjegyzék. Az általános választottbírósági gyakorlatnak megfelelően az eljáráshoz alapvetően háromtagú panel választanak, kivéve, ha a felek öt tagban állapodnak meg. Amennyiben a felek nem tudnak megegyezni a panel összetételéről húsz napon belül, abban az esetben bármelyik fél kérésére a WTO vezérigazgatója dönt és a DSB elnökével egyeztetve határozza meg az eljáró panel összetételét. A „bizonyítási eljárás” kontradiktorikusan, szóbeli és írásbeli úton, zárt tárgyalás keretében történik, amely kiterjed minden tény- és jogkérdésre. A zárt tárgyalás ellenére a feleknek megvan az a joguk, hogy saját álláspontjukat nyilvánosságra hozzák, azonban a másik fél által bizalmasként megjelölt információkat nem teheti publikussá. Ez a megoldás is megfelel a mediation és arbitration nemzetközi gyakorlatában elfogadott elveknek, csakúgy, mint az ún.”presenting case” joga, amely alapján az első érdemi tárgyaláson a „panasztevő” fél adhatja elő álláspontját, majd pedig ezt követően a másik (vagy többi) érdekelt fél is előterjesztheti jogi véleményét. Amennyiben harmadik szerződő felek érdeket tudnak kimutatni, állásfoglalásokat terjeszthetnek elő és részt vehetnek félként az eljárásban (quasi beavatkozás). A panel (bizottság) beszerezhet szakvéleményeket és „hivatalból” tudakozódásokat végezhet az eljárásban, amely szigorúan bizalmas. Szintén hasonlóan a választottbírósági és egyeztető eljárások általános elveihez, az egyeztető
5
panelnek állandóan „békés egyezségre” kell törekednie. Az írásbeli előkészítésre is nagy hangsúlyt fektetnek, ugyanis a második érdemi ülésen kerül sor az ellenérvek előadására, amelyet a feleknek már a tárgyalást megelőzően kell benyújtaniuk. Általános szabályként a panel felállítása és a döntés közötti idő nem lehet hosszabb kilenc hónapnál, esetleges fellebbezést figyelembe véve tizenkét hónapnál. A panel egy jelentést készít az eljárásról, amelyet a DSB-nek terjeszt elő, aki megküldi a feleknek, akik a Vitarendezési Testület ülése előtti tizedik napig írásbeli kifogást terjeszthetnek elő az eljárással kapcsolatosan. A DSB ülésén a jogvitában érdekelt felek részt vehetnek és fel is szólalhatnak. A paneljelentést a Testületnek hatvan napon belül el kell fogadni, kivéve, ha valamelyik érintett fél hivatalosan bejelenti fellebbezését, vagy maga a Testület nem fogadja el a jelentést, amelyről szótöbbséggel szavaz, elutasítani viszont csak egyhangú döntéssel van mód. Ha valamelyik fél bejelenti, hogy a Fellebbezési Testülethez (Apellate Body) fordul, akkor a DSB által létrehozott ezen szerv vizsgálja meg a jogvitában született döntést. Az Apellate Body elé fellebbezéssel csak jogértelmezési kérdés vihető, ez a testület is jelentést készít a DSB-nek ugyancsak szótöbbséges elfogadás illetve egyhangúan történő elutasítás végett. Az ilyen jellegű fellebbezési jogosultság hasonló ahhoz a korlátozott fellebbezési joghoz, amely az angol választottbírósági törvényi szabályozást jellemzi (lábjegyzet!). A Fellebbezési Testület fenntarthatja, módosíthatja illetve megsemmisítheti a panel jogértelmezési jellegű megállapításait és következtetéseit. Az Apellate Body jelentését a DSB fogadja el, szótöbbséges elfogadás vagy egyhangú elutasítás után a Vitarendezési Testület döntése már végleges és „elvileg” kötelező érvényű döntést tartalmaz. Értelemszerűen az eljárás utolsó szakasza a döntések végrehajtása, amely a legtöbb problematikát veti fel, amely szoros kapcsolatban áll a később vizsgálandó „direct effect” és a „reciprocity” kérdéseivel. A DSB végleges döntését követő harminc napon beleül az érintett fél köteles nyilatkozatot tenni abban a vonatkozásban, hogy a Testület által hozott határozatot és ajánlást végrehajtja-e. Az ügy jellegétől függően az érintett fél ésszerű időtartamot kaphat a végrehajtásra, amelyre saját maga is javaslatot tehet amennyiben ezt az időtartamot a DSB elfogadja, vagy a vitában érdekelt felek alakítanak ki legfeljebb 45 napos időkereten belül egy ésszerű időtartamot. Amennyiben a megállapított illetve megállapodott határidőben nem hajtja végre az érdekelt fél a szükséges intézkedéseket sor kerülhet bizonyos ideiglenes intézkedésekre (engedmények, kompenzációk, vagy más kötelezettségek felfüggesztése), ezek azonban nem helyettesíthetik alapvetően a döntés maradéktalan végrehajtását. A döntések végrehajtásáról az érdekelt felek kötelesek írásbeli jelentést tenni a DSB-nek, aki figyelemmel kiséri a döntés végrehajtását és elmaradása esetén intézkedést tesz. Ez annyit jelent, hogy a sérelmet szenvedett államot felhatalmazza olyan gazdaság-illetve kereskedelempolitikai „megtorló” intézkedés megtételére, amely formailag sérti a WTO Egyezményt vagy más nemzetközi jogi megállapodást. Az érdekelt fél ellenintézkedése tételére csak akkor kap felhatalmazást, ha ez az egyetlen eszköz komoly gazdasági károsodás elhárítására és az eredeti állapot helyreállítására. A döntés alapvetően a tagállamok nemzetközi közjogi jellegű egymás közötti viszonyát próbálja rendezni, de például az USA v. Ausztrália exportszubvenció nyújtásának ügyében átlépte a közjogi korlátokat és a magánjogi viszonyokba is
6
közvetlenül hatályosult. Ugyanis Ausztrália lemondott a fellebbezési jogáról, a DSB döntése jogerőre emelkedett, a döntés értelmében Ausztrália akkor teljesíti kötelezettségét, ha vállalja, hogy azon cégek akik részesültek a támogatásból visszafizetik a szubvenciót. Ezzel az adott tagállam honos vállalatainál közvetlenül beavatkozott a döntés az autonóm cégek jogviszonyaiba (pl. már megkötött szerződések teljesíthetősége). 2.Tábla A WTO vitarendezési mechanizmusa (Integrated Disputes Settlement System - IDSS) Készítette: a szerző
Eljárási fázis
Eljárási jelleg
1. ügy jellegének megfelelően két illetve többoldalú tárgyalások a felek között
negotiation (bizalmas jellegű, kompromisszumra törekvés, eljárási időkorlát)
2. egyeztetés
mediation (a felek bármely eljárási szakaszban kérhetik, bizalmas jellegű, kompromisszumra törekvés külső résztvevők bevonásával)
3. paneljárás (DSB által javasolt listáról a felek választják)
4. DSB eljárás I,
arbitration (kontradiktórius jellegű, „presenting case” joga, békés egyezségre törekvés,zárt tárgyaláson elvileg a felekre nézve kötelező döntést hoz, eljárási időkorlát) arbitration (kontradiktórius jellegű)
5. Apellate Body
arbitration (csak jogértelmezési kérdésekben)
6. DSB eljárás II,
arbitration (elvileg kötelező erejű döntés)
7. A meghozott döntések és ajánlások végrehajtása negotiation, mediation (alapvetően az érintett felek szándékán múlik a végrehajtás, de a DSB az önkéntes végrehajtás elmaradás esetén szankciókra adhat felhatalmazást)
Felmerülhet az eljárásjogi kérdés, hogy a WTO paneleljárás során megfogalmazott „békés egyezségre törekvés” követelmény hasonló vagy azonos-e a választottbírói gyakorlatban ismert „ex aeque et bono”(méltányosság alapján) illetve az „amiable composition”(baráti közvetítőként) történő eljárási módhoz?
7
Véleményem szerint maga az eljárás jellege és a WTO megállapodásainak és azok mellékleteinek jogi tartalma sérülne, ha párhuzamot, sőt egyenlőségjelet próbálnánk tenni az említett fogalmak között. A választottbírói gyakorlatban a baráti közvetítőként történő eljárásra szóló felhatalmazás mentesíti az eljáró választottbírót- bizonyos korlátokkal- az anyagi jogi rendelkezések kötelező alkalmazása alól, mert ebben az esetben az anyagi jogi háttér a lex mercatoria. A baráti közvetítőként történő eljárásra irányuló alávetés automatikusan a jellegénél fogva magában hordozza a lex mercatoria elsősorban “érdekcentrikus” alkalmazási lehetőségét. Ez tehát nem azonos a „békés egyezségre törekvés” követelményével, hiszen itt a felek nem adhatnak ilyen jellegű felhatalmazást az eljáró panelnek, továbbá a WTO megállapodásokból eredő jogvitákat nem lehet eldönteni a „lex mercatoria”, mint vonatkozó anyagi jog alapján, hiszen a sokat bírált „rugalmas” korábbi GATT gyakorlat és egyezményi fogalmazás kiszámíthatatlan jogbizonytalanságot eredményezhetne. Hasonló a helyzet az „ex aeque et bono” méltányossági eljárás alkalmazásával, tehát a látszólagos tartalmi hasonlóság ellenére a „békés egyezségre törekvés” nem azonosítható ezzel a két választottbírósági gyakorlatban alkalmazott eljárási móddal.
III, A „direct effect” és a „reciprocity” problematikája III/1, A „direct effect” Nyilvánvalóan mindig befolyásolt lesz a kormányok közötti nemzetközi közjogi jellgű WTO vitarendezés, illetve ennek megindítása az általános politikai és gazdaságpolitikai szempontok által is. A gyakorlatban a bíróságok GATT egyezményektől megtagadják a közvetlen hatályosulást (direct effect) a belső joghatósági területre. Például az amerikai bíróságok következetesen megvonták az ilyen közvetlen “direct effect”-et a "GATT" egyezménytől. Hasonlóképpen az EU Bírósága, a European Court of Justice, -lévén kizárólagosan kompetens a WTO értelmezése a közösségen belül - szintén következetesen megtagadni látszik a közvetlen hatályosulást a Világkereskedelmi Szervezet joganyagától. Erre jó példa az International Friut v.Comission ügy (21-24/72.sz.ügy EK Bírsági Közlöny (1972) 1219 lábjegyzet!) A WTO új vitarendezési szabályainak átvétele az USA-ban is igen komoly dilemmát jelentett és jelent ma is a jogalkotók és jogalkalmazók számára. A nemzeti jogba való transzformáció az Uruguay Round Agreement Act (URAA) elfogadásával történt, amely 1994.december 7.-én lépett hatályba. A kongresszusi ratifikációnál a legvitatottabb elem maga a vitarendezési eljárás volt, annak eljárásjogi és anyagi jogi vonatkozásaival együtt, ugyanis nagyfokú ellenállás fejeződött ki abban az irányban, hogy az USA által „nem ellenőrzött”, de rá nézve kötelező döntést elismerjen-e. A hozzájárulás és a jogrendszerbe történő recipiálás sajátos módon történt, a „ClintonDole-Deal” megállapodással, amely alapján létrehoztak öt szövetségi fellebbviteli bíróból álló nemzeti panelt. Ennek tagjait az elnök nevezi ki a kongresszussal egyetértésben és ez a panel vizsgálja azokat a DSB döntéseket, amelyek az Amerikai Egyesült Államokra nézve „kedvezőtlen” hatásúak. A feladatuk annak eldöntése, hogy a vonatkozó paneldöntés „helyes” volt-e és ha öt éven belül három WTO paneldöntésről azt állapítják meg, hogy nem felel meg a GATT szabályainak, akkor a Kongresszusnál kezdeményezik a GATT-ból való kilépésre irányuló eljárás elindítását.
8
A „direct effect” kérdésköre azonban a különböző gazdaságpolitikai megfontolásokon túl anyagi jogi előkérdést is jelent, hiszen teljes joggal felmerülhet a kérdés, van-e közvetlen hatálya a GATT-nak a tagországok jogrendszerében, azaz keletkeztet-e közvetlenül kikényszeríthető jogokat az érintett természetes és jogi személyek számára ? Továbbá bíróság előtt kétségbe lehet-e vonni valamely tagállam szabályozását arra hivatkozva, hogy nincs összhangban a GATT rendelkezéseivel? A fentiek alapján csak nagyon bizonytalan választ lehet adni, mert a két gazdasági „szuperhatalom” az USA é az EU jogában csak nagyon komoly korlátok között érvényesül a GATT megállapodás közvetlen hatálya, különös tekintettel arra, hogy egy cég (nemzetközi magánjogi jogalany) csak javasolhatja a WTO jogvita rendezés igénybevételét a saját tagállam kormányának. Uniós csatlakozásunkat követően számunkra különösen fontos a vonatkozó EU gyakorlat vázlatos áttekintése. Az Európai Közösség (EK) saját jogán lett tagja a WTO-nak, annak ellenére, hogy valamennyi tagállama egyenként is részese a Világkereskedelmi Szervezetnek, amely tény különösen érdekessé teszi a közvetlen hatály kérdését az EU-n belül. Ugyanis az EKSZ 300.§.(7) bek. szerint a Közösség által harmadik országokkal kötött egyezmények kötelezik a közösségi intézményeket és a tagállamokat, ezek az egyezmények tehát megkötésük pillanatában minden külön jogalkotói aktus nélkül teljes értékű jogforrássá válnak. Az Uniót nemcsak a saját maga által aláírt egyezmények kötelezhetik, hanem bizonyos esetekben azok is, amelyeknek csak tagállamai voltak az aláírói. Ez a helyzet az 1947-es GATT megállapodással is, hiszen ekkor még nem létezett a Közösség. Azt a tényt azonban, hogy a GATT egyezmény kötelező a Közösség számára, a korábban már említett 1972-es ítéletében mondta ki az Európai Bíróság. Az EU-t kötelező nemzetközi megállapodások nem lehetnek ellentétesek az alapító szerződések szabályaival, viszont a jogforrási hierarchiában a másodlagos uniós jog felett állnak. A „direct effect” kifejezés annak megjelölésére szolgál, hogy az adott jogi norma a jogalanyok számára alanyi jogokat illetve kötelezettségeket állapítson meg, amelyekre megsértésük esetén a tagállami bíróságok vagy az EU Bírósága előtt lehet hivatkozni. A formai követelményeken túl- és itt rejlik a gyakorlati probléma a korábbi GATT, mostani WTO döntésekkel kapcsolatosan- hogy tartalmi szempontból világosnak, pontosnak kell lenniük, továbbá képesnek kell arra lennie, hogy közvetlen hatását bármilyen uniós diszkrecionális aktus közbeiktatása nélkül fejtse ki (lábjegyzet). A GATT egyezmény közvetlen hatályának kérdésével kapcsolatos ügyek sorát az International Fruit ügy nyitotta 1972-ben, amellyel kapcsolatos az Európai Bíróság azt az álláspontot fejtette ki, miszerint a GATT nem alkalmas arra, hogy a jogalanyokra nézve közvetlen jogokat és kötelezettségeket eredeztessen, mert az Egyezmény szabályrendszere túl rugalmas, a felek derogációt kérhetnek, konzultációkat javasolhatnak, végső soron pedig kereskedelmi védintézkedéseket alkalmazhatnak. Az 1995-ös döntés a Chiquita ügyben (lábjChiquita Italia, C-4696/93., EK Bírósági Közlöny 1997-I-7411) újra megerősítette a korábbi gondolatmenetet. A Marrakechi egyezmény elfogadását követően a Portugália v. Comission (lábj.C149/96sz.,EK Bírósági Közlöny, 1999-I-8425) ügyben a portugál álláspont az volt, hogy a WTO és különösen az új vitarendezési mechanizmus létrehozása olyan mélyreható változásokat hozott a nemzetközi kereskedelmi jog rendszerében, hogy az Európai Bíróságnak felül kell vizsgálni korábbi gyakorlatát, bár Portugália nem a WTO egyezmény és mellékletei közvetlen hatályára hivatkozva érvelt, hanem, hogy a WTO egyezmények hivatkozási alapot jelentenek a közösségi aktusok érvényessége felülvizsgálatához. Érdekes, hogy a hivatkozott ügyben az Európai Bíróság a WTO vitarendezési eljárásában végbement változás miatt nem a
9
korábban már „megszokott” nemzetközi kereskedelmi jogi rugalmasságot hangoztatta, hanem a reciprocitás hiányára hivatkozott! A fentiek alapján megállapítható, hogy az Európai Bíróság hosszú időn keresztül nem változtatott jogi álláspontján, bár az utóbbi években az ún.”banánháború” konfliktust lezárni próbáló két WTO döntés újra élesen felvetette a közvetlen hatály problematikáját. Az ügy lényege az volt, hogy főként a Dél-Amerikai államok eljárást indítottak a Közösség ellen, ugyanis az hosszú ideje preferenciális kereskedelmet folytatott a korábbi érdekkörébe tartozó volt gyarmati országokkal, az ACP-vel (African, Carabic, Pacific) szemben a többi WTO szerződő féllel tanúsított kereskedelmi politikával. A konkrét ügy jogalapja a banánra vonatkozó behozatali rendet szabályozó 404/93-as rendelet volt, amely teljesen nyíltan nyújtotta az említett kedvezményeket meghatározott ország csoport részére. Ennek megfelelően más országok csak jóval kedvezőtlenebb feltételek mellett tudnak megjelenni a közösségi piacon. A sérelmet szenvedett országok kérelmének a DSB és az Apellate Body is helyt adott 1997-ben, ezáltal a Dél-Amerikai országokkal szerződő közösségi kereskedők számára esélyt nyílt arra, hogy kártérítési igénnyel éljenek a Közösséggel szemben. Hivatkozásuk jogalapja a már hivatkozott 404/93-as rendelet volt, amely szerint ők importvám fizetésére voltak kötelezve a Latin-Amerikai banán behozatal után. A kereskedők a közvetlen hatály mellett érveltek, hivatkozva a Római Szerződés 288.§.-ára, amely lehetővé teszi kártérítési igény érvényesítését, ha a közösségi aktus jogellenessége a kár és az okozati összefüggés megállapítható. Ennek megalapozásában hivatkoztak a WTO vitarendezési eljárásának keretében született döntésre. Azonban az Elsőfokú EK Bíróság 2001. nyarán meghozott döntésében újra visszanyúlt a Portugália v. Comission ügyben már kifejtett indokokra (lábjegyzet Bananatrading v. Comission, T-3/99,http://curia.eu.int), azaz ezúttal sem állapította meg a „jogerős” WTO döntés alapján sem a GATT szabályok közvetlen hatályát. III/2, A „reciprocity” További problémaforrás lehet, ha megfontolás alá is veszik a rendes bíróságok a WTO vonatkozó döntését,ajánlását nagyfokú tartózkodást mutatnak attól, hogy érvénytelenítsenek belső aktusokat. Ily módon jelentős mérlegelési lehetőséget ruháznak közvetve az adott ország belső hatóságaira a megszabott és vállalt kötelezettségek alkalmazása és értelmezése körében. Ez az attitűd tipikusan az EU Bíróságának és az USA bírósági gyakorlatában figyelhető meg. Egy újabb szempont, amire minden esetben mint háttér megfontolásra figyelnek, a reciprocitás kérdése. Érvénytelenítsen-e adott esetben amerikai bíróság mint WTO szabályokkal ellentétes hazai intézkedést egy USA-ba exportáló európai vállalat igényére, hogyha ugyanezt viszonos helyzetben az Európai Bíróság nem tenné? Tehát ha az Egyesült Államok elkötelezettje a gazdasági hatékonyságnak (és lehetővé teszi az amerikai fogyasztóknak, hogy pl. a legolcsóbb, jogszerű kereskedelmi forrásból jussanak áruhoz.), egy amerikai bíróságnak habozás nélkül helyt kellene adnia országa WTO ellenes intézkedéseivel szemben fellépők igényeinek - tekintet nélkül bármiféle viszonossági megfontolásra. Így a bíróság hozzájárulna az ország gazdaságilag hatékony működtetéshez és nem nyugtalanítaná más országok bíróságainak más megközelítésű - ebből a szempontból kevésbé hatékonynak tartható gyakorlata. A gond mégis az, hogy egyik ország sem a gazdasági hatékonyság kívánalmainak ad prioritást, amikor kereskedelempolitikai intézkedéseket hoz, hanem számos egyéb politikai és gazdasági tényező mozgatja az adott döntés tartalmát. Mindez alapvető
10
problémája magának a WTO vitarendezési rendszerének, úgyszintén gondot okoz a belső bíróságoknak, ha az országok intézkedései és a GATT rendelkezések közötti konfliktusról kell dönteniük. A nemzetközi kereskedelmi jogviták állami bíróságok általi rendezése tehát kényes politikai és jogértelmezési kérdéseket vet fel. Az EU-ban a „direct effect”-hez hasonlóan a viszonosság kérdésében is elutasító az álláspont, arra való hivatkozással, hogy az Unió kereskedelmi partnerei belső jogrendszerükben szintén nem tették és nem teszik lehetővé a GATT-WTO egyezményre történő hivatkozást. A „reciprocity” hiánya pedig az Unió és a többi szerződő fél közti egyenlőtlenségek kialakulásához vezet. Ez az érv hangsúlyosan jelenik meg a már hivatkozott Portugália v. Comission ügyben, ahol a Bíróság annak következményeire világított rá döntésében, hogy amennyiben egy WTO tagállam nem hajtja végre a vitarendezési fórum ajánlásait, döntéseit, bizonyos feltételek mellett tárgyalásokat kezdeményezhet az ellenérdekelt WTO tagállamokkal kölcsönösen elfogadható kompenzáció elfogadásáról. Ha a Bíróság a WTO egyezménybe ütköző közösségi aktus érvénytelenségét megállapítaná, akkor a Közösség elesne a kompenzációs tárgyalások által nyújtott előnyöktől. Összegezve tehát a Bíróság álláspontját, a viszonosság hiánya súlyos egyenlőtlenséget idézne elő az EU és kereskedelmi partnerei között. Ez alól csak annyiban van helye kivételnek, amennyiben a kifogásolt közösségi aktus pontosan hivatkozott a WTO rendelkezéseire, ugyanis ilyen esetben valóban vélelmezhető, hogy a Közösség valóban végre akarta hajtani a WTO adott rendelkezését (lábj. Nakajima v.Comission ügy, C-69/89.sz, EK Bírósági Közlöny 1991-I-2071)
Összegzés Ami a vitarendezési eljárás perspektíváját illeti, felmerült az a gyakorlati igény, hogy ez egyre inkább arbitration jellegű eljárássá váljon főleg a döntések végrehajtása vonatkozásában (lábjegyzet-angol nyelvű!). Gondolni lehet esetleg arra a megoldásra is, hogy a paneljelentéseket valamelyik fél kérelmére független revíziós fórum jogilag felülvizsgálhassa, amely segíthetne a tárgyalt EU és USA jogi álláspontok megváltozásához a közvetlen hatály és a viszonosság kérdésében. A hatékony egyeztető rendszer elvileg és gyakorlatilag fontos előfeltétele a zavartalan világkereskedelemnek, azzal, hogy a WTO tagországok felhagynak az egyoldalú kereskedelempolitikai intézkedésekkel, csak akkor lehet számolni, ha a vitarendezési mechanizmus megfelelő hatékonysággal és mindenki számára elfogadható módon működni, ez pedig a tagállamok akaratán múlik, olyan a helyzet egy kicsit, mint egy ördögi kör esetében. A másik mutatkozó tendencia a magánjogi viszonyokba történő közvetlen beavatkozás, amely egyben előremutató és „veszélyes” is lehet, hiszen a magánjogi jogalanyoknak jelenleg nincs meg a közvetlen WTO-hoz fordulási lehetőségük, viszont egy adott WTO döntés jelentős sérelemmel és kötelezettséggel járhat irányukban. Csak a jövő gyakorlata fogja eldönteni, hogy kivételes jelenségről van szó, vagy a XXI.sz. nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogának ezzel is szembe kell nézni és lehetőség szerint elfogadható megoldást kell találni az ebben tapasztalható egyenlőtlenséggel szemben. Nagyobb hatásfokú vitarendezést eredményezne valószínűleg, ha a magánfeleknek lehetőségük lenne panaszaikat a kormányok által alkalmazott korlátozó, jogellenes gyakorlatokról közvetlenül a WTO vitarendező panel elé vihetnék. Meglehet,
11
radikális újítás lenne a jelenlegi rendhez képest, ám például az emberi jogok területén nem ismeretlen a nemzetközi szervezetekhez való fordulás közvetlen lehetősége. Ez idáig azonban az ilyen irányú javaslat nem találta megértő fülekre a WTO tagországok körében.
Felhasznált irodalom: 1.
Karl Mackie - David Miles - William Marsh: COMMERCIAL DISPUTE RESOLUTION An ADR Practice Guide Butterworths - London - 1995
2.
Stephen B. Goldberg - Frank E. A. Sander - Nancy H. Rogers: DISPUTE RESOLUTION Negotiation, Mediation, and Other Processes Aspen Law & Bussiness - New York – 1999
3.
A Martin Odams - Joanna Higgins: COMMERCIAL DISPUTE RESOLUTION Construction Law Press - London – 1996
4.
Tibor Várady-John J.Barcelo, III- Arthur T.von Mehren: INTERNATIONAL COMMERCIAL ARBITRATION American Casebook Series, St. Paul – 1999
5.
Somai Miklós: A GATT-ból a WTO-ba: az Uruguayi forduló előzményei és eredményei (Külgazdaság 1997/10) 4-21.old
6.
Castillo de la Torre: A GATT helyzete az Európai Közösség (EK) jogában (Magyar Jog 1996/2) 112.-119.old.
7.
Backes, Peter : A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) új vitarendezési szabályai (Magyar Jog 1996/7)
8.
Lorand Bartels: The separation of powers int he WTO: How to avoid judicial activismime Arbitration, (International and Comparative Law Quarterly 2004/3) 861.-895.old
9.
Horváth Éva-Kálmán György: Nemzetközi eljárási jog- A kereskedelmi választottbiráskodás Osiris Kiadó Budapest 1999.
10.
Dr.Vörös Imre: A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga I. Krim Bt., Budapest 2004.
12
11.
Geoffrey M. Beresford-Hartwell (ED.): The Commercial way to Justice, Kluver Law International(1997)
12.
Luszcz Viktor: A WTO és az EU kapcsolatrendszere (Jogtudományi Közlöny 2003/3) 131.-144.old
