I. évfolyam, 1. szám 2010

I. évfolyam, 1. szám

2010

GEOPOLITIKA A 21. SZÁZADBAN Tudományos folyóirat FÕSZERKESZTÕ: Bernek Ágnes SZERKESZTÕ BIZOTTSÁG: Bayer József, Botz László, Szatmári Péter

© A folyóiratban publikált szerzők, 2010

ISSN 2062-0142

Kiadja a Zsigmond Király Főiskola és a L'Harmattan Kiadó. Felelős kiadó: Bayer József, a Zsigmond Király Főiskola rektora és Gyenes Ádám, a Kiadó vezetője.

Terjeszti a L'Harmattan Kiadó 1053 Budapest, Kossuth Lajos u. 14–16.

Olvasószerkesztő: Gerhardtné Rugli Ilona Tördelés: Kállai Zsanett A borítón található karikatúrát Ruszkai Gábor készítette. © Ruszkai Gábor A borítót Ruszkai Gábor tervezte és készítette. A fényképeket Ablaka Gergely készítette. © Ablaka Gergely A térképeket Bernek Ágnes és Zentai László készítette. © Bernek Ágnes – Zentai László

„Geopolitika a 21. században” szerkesztőség: Zsigmond Király Főiskola, Geopolitikai Kutatóközpont 1039 Budapest, Kelta u. 2. Telefon: 06-1-454-7600/190 Email: [email protected] Honlap: http://geopolitika.zskf.hu

Minden jog fenntartva.

TARTALOMJEGYZÉK

Főszerkesztői köszöntő /4/ GEOPOLITIKA A 21. SZÁZADBAN BAYER JÓZSEF A globalizáció és a 21. század geopolitikai kihívásai

/7/ BERNEK ÁGNES Geopolitika és/vagy geoökonómia – a 21. század világgazdasági és a világpolitikai folyamatainak összefüggései

/ 29 / BOTZ LÁSZLÓ Nemzetbiztonság és geopolitika a 21. században

/ 63 /

GEOPOLITIKA – VILÁGPOLITIKA ABLAKA GERGELY Irán a 21. század geopolitikai – világpolitikai térképén

/ 107 / GEOPOLITIKAI INTERJÚ Interjú Demján Sándorral

/ 123 /

Fõszerkesztõi köszöntõ

FÕSZERKESZTÕI KÖSZÖNTÕ

Tisztelt Olvasónk! Az alapításának 10. évfordulóját ünneplő Zsigmond Király Főiskola (ZSKF) különleges születésnapi ajándékát, most induló folyóiratunk első számát tartja a kezében, melyet a főiskola Geopolitikai Kutatóközpontja hozott létre. A társadalom- és gazdaságtudományi szakterületeken napjainkra már meghatározó főiskolánk mindig is kiemelt feladatának tekintette tudományos műhelyek létrehozását és támogatását. A ZSKF Geopolitikai Kutatóközpontjának alapvető célkitűzése hazánk jelenlegi és jövőbeli szerepkörének kutatása, státusának erősítése a most formáló többpólusú világpolitikai és világgazdasági rendszerben. Aktív szerepet kívánunk vállalni stratégiai kérdések megfogalmazásában, kutatásában és tanácsadói tevékenységben. Új tudományos folyóiratunk a „Geopolitika a 21. században” címet viseli, utalva arra, hogy napjaink és az elkövetkező évtizedek világeseményeit kívánjuk kutatni, keresve a világpolitika és a világgazdaság hátterében álló folyamatok magyarázatát. A geopolitikának sohasem volt egyértelmű, mindenki által elfogadott definíciója. Legátfogóbb, legáltalánosabb értelemben a geopolitika tudományterületét a következő módon szoktuk meghatározni: a természeti környezet és a társadalmi tényezők közötti összefüggések vizsgálata valamely előre kitűzött politikai cél érdekében. De nagyon sokan a geopolitikára nem úgy tekintenek, mint egy tudományterületre, hanem úgy, mint magára a világpolitikára. „Kik irányítják a világot? Hol van a jelenlegi „Amerikai Birodalom” határa? Hogyan alakul az új „Orosz Birodalom?” A 21. század a most formálódó „Kínai Birodalom” keretei között fog szerveződni?” – ezek a kérdések merülnek fel talán a leggyakrabban majdnem minden nemzetközi fórumon. A geopolitika mindezekre a kérdésekre próbál választ keresni. Nyíltan vállalja azt is, hogy „tűzvonalban” van, mint a világpolitika aktív formálója, alakítója. Elég csak arra utalni, hogy Henry Kissinger vagy Zbigniew Brzezinski – a világ legismertebb geopolitikusai – véleménye mindig a nemzetközi hírek elején szerepel, gondolataik, cselekedeteik hatással vannak a világ eseményeire, az egyes országok politikájára. De nincsen jelen múlt nélkül. Bár a geopolitika jellege, tartalma a 19. század végétől folyamatosan változott, a klasszikus geopolitika szerzőinek gondolatai máig érvényesek. Legyen szó bármilyen geopolitikai tartalmú írásról, általában a brit Halford Mackinder 1919. évi világhíres mondatait mindig olvashatjuk: „Aki uralja Kelet-Európát, parancsol a „heartland”-nek; Aki uralja a „heartland”-et, az parancsol a Vi2010. október | 4

Fõszerkesztõi köszöntõ lágszigetnek; Aki uralja a Világszigetet, az parancsol a Világnak”. (Folyóiratunk címlapján található a Geopolitikai Kutatóközpontunk logoja, amely alapvetően nem más, mint Mackinder világhíres, „heartland”-et ábrázoló térképe.) De hol van jelenleg a „heartland”, magyar fordításban a „szívtájék”? Napjainkban rendszerint Közép-Ázsiát tekintjük „heartland”-nak, ugyanis ez a térség az ún. „21. századi nagy stratégiák” legfőbb küzdőterülete. A 21. századra a geopolitika tartalmában, eszközeiben alapvetően megváltozott, bár vitathatatlan a klasszikus geopolitikai gondolkozásmód mai napig tartó meghatározó jellege. Folyóiratunk beköszöntő száma a 21. század geopolitikájával foglalkozik. A címlapon látható, Ruszkai Gábor grafi kusművész által készített karikatúra is arra utal, hogy a geopolitikának immár mindannyian szereplői vagyunk. Korábban a geopolitikát kizárólag csak a nagyhatalmak „játszmájának” tartották, amikor is az államok vezetői és a diplomaták hoztak – sokszor az egész világot megváltoztató – döntéseket. Napjainkra már „többszereplős” lett a világ geopolitikai „színpada”. Nemzetközi elemzők sokasága állítja, hogy a világpolitika már rég nem csak az egyes nemzetállamok egymással folytatott politikai kapcsolatait jelenti. A transznacionális vállalatok vezetői, a világ befektetési tanácsadói, vezető spekulánsai legalább annyira irányítják, alakítják a világ geopolitikai folyamatait, mint a meghatározó társadalmi csoportok, vallási vezetők, civilizációs körök, civil mozgalmak, vagy akár több esetben a látszólag csak helyi szinten tevékenykedő politikusok, akiket aztán a média révén az egész világ megismerhet. Folyóiratunk három kiemelt tanulmánya e megváltozott 21. századi geopolitikával foglalkozik. Bayer József a 21. századi új típusú geopolitikai gondolkozásmódot mutatja be az olvasóknak. Választ keres az olyan kérdésekre, mint hogyan változik meg az állam politikai szerepköre? Az emberiség előtt álló globális problémák várhatóan milyen megváltozott geopolitikai hozzáállást, szövetségkötést, érdekegyeztetést fognak kialakítani? Bernek Ágnes a világgazdaság és a világpolitika összefüggéseit elemezve azt kutatja, hogy milyen gazdasági érdekcsoportok alakítják, irányítják a világot. Válaszolni próbál arra, hogy a geopolitika ún. geoökonómiai megközelítése alapján hogyan értelmezhető a 21. századi „birodalmi gondolkozásmód”. Minden 21. századi változás ellenére a geopolitikát a mai napig a hadtudomány és a nemzetbiztonság is kiemelt területként kezeli. De a biztonsági kihívások is alapvetően átalakultak. Botz László tanulmányában geopolitikai összefüggésekben vizsgálja a 21. századi nemzetközi biztonságpolitikai helyzet változását. Vizsgálja, hogy a globális geopolitikai környezet milyen hatást gyakorol a nemzetközi biztonságpolitikai helyzet átalakulására? S mindez milyen következményekkel jár a közép- és a kelet-európai térségre? Egy tudományos folyóirat jellegét azonban fő rovatai is megszabják. „A geopolitika – világpolitika” rovatunk célkitűzése egy-egy olyan ország geopolitikai elemzése, amely a világpolitikai érdeklődés előterében áll. Beköszöntő számunkban Ablaka 5 | 2010. október

Fõszerkesztõi köszöntõ Gergely Közel-Kelet-kutató, Irán-szakértő keres választ arra, hogy Irán nagyhatalmi törekvései mennyire megalapozottak, kell-e tartani a világnak az esetleg újjászülető Perzsa Birodalomtól? „A geopolitikai interjú” rovatunk keretében mindig egy érdekes, a világot, s ebben Magyarországot formáló meghatározó személlyel fogunk beszélgetni a 21. század geopolitikai kérdéseiről. Első számunkban Demján Sándor véleményét ismerhetjük meg az átalakuló amerikai szerepvállalásról, az orosz nagyhatalmi törekvések realitásairól, de legfőképpen arról, hogy Közép- és Kelet-Európának és Magyarországnak milyen változásokat, reformokat kellene megvalósítani ahhoz, hogy a világgazdaságnak, a világpolitikának meghatározóbb térségéve váljon. Olvasóink nevében ezúton is szeretném kifejezni köszönetemet Demján Sándor elnök úrnak, hogy interjút adva bizalmat szavazott egy most induló új tudományos folyóiratnak. A geopolitika egyik legfontosabb „lételeme” a térkép, a területi gondolkodás. Így – hűen a hagyományokhoz – minden számunkban lesz színes geopolitikai térkép. Nyitószámunk – Zentai László térképész munkájának köszönhetően – a 21. század többpólusú világának területi szerveződését mutatja be. A térképekről leolvasható, hogy a szinte „mindenhatónak” tekintett atlanti erőtér mellett milyen új geopolitikai erőterek szerveződnek a világon. Bemutatja, hogy a jelenlegi orosz geopolitika egyik fő célja, az új eurázsiai erőtér megteremtése mennyiben szervezi át a világ politikai viszonyait.

Kedves Olvasónk! „Helyezzük vissza” együtt Magyarországot a világ politikai és gazdasági térképére! A magyar nemzet mindig is híres volt arról, hogy különösen érdeklődött a világ eseményei iránt. Mi magyarok mindig is többet tudtunk a világról, mint amennyit a világ tudott rólunk. Legyünk újra a világpolitika egyik meghatározó szereplője, geopolitikai nyelven szólva a világ stratégiai földrajzi helye! A világ folyamatainak megértése semmi máshoz nem hasonlítható élményt jelent! Ennek szellemében „indítjuk útjára” geopolitikai folyóiratunkat, remélve, hogy elnyeri olvasóink tetszését, s a majd folyamatosan egyre növekvő számú olvasóval együtt egy új geopolitikai fórumot tudunk kialakítani, ahol megbeszélhetjük világunk problémáit, eseményeit.

Budapest, 2010. szeptember 22.

DR. BERNEK ÁGNES főszerkesztő a Zsigmond Király Főiskola Geopolitikai Kutatóközpontjának vezetője

2010. október | 6

A GLOBALIZÁCIÓ ÉS A 21. SZÁZAD GEOPOLITIKAI KIHÍVÁSAI

 DR. BAYER JÓZSEF az MTA rendes tagja a Zsigmond Király Főiskola rektora [email protected]

A klasszikus geopolitika még elsősorban a területileg szervezett államok hatalmi politikájáról és az erőforrások feletti rendelkezésért zajló stratégiai küzdelemről szólt. Középpontjában a konfliktusok álltak, lényege a harc a hatalomért és befolyásért az államilag szervezett társadalmak között, amely meghatározza a szövetségkötés és ellenségeskedés alternatíváit is. A globalizáció korszaka azonban új típusú geopolitikai gondolkodásmódot eredményezett. Bár ez az új, ún. kritikai geopolitikai irányzat még messze nem egységes, de vitathatatlan tényként kezeli az állam szerepkörének, szuverenitásának alapvető átalakulását. A tanulmány bemutatja a geopolitikai gondolkodásmód átalakulását, s így keres választ arra, hogy várhatóan milyen lesz a 21. század világa, s az emberiség előtt álló kérdések (pl. az energiaválság) milyen új típusú geopolitikai megközelítést tesznek szükségessé.

„Úgy tűnik, súlyosan szétzilálódik az állam-alapú világ, amelyben kifejlődött és amelyre vonatkozik a modern geopolitikai képzelőerő.” John Agnew1

A 20. század végén felgyorsult globalizáció mélyreható gazdasági és politikai változások egész sorát indukálta, amelyek a korábbi geopolitikai erőviszonyok megbomlását eredményezik. Elég olyan világtörténelmi súlyú eseményekre utalni, mint a hidegháború vége, a keleti blokk és a Szovjetunió felbomlása, Kína gazdasági hatalmának növekedése, az iszlám terrorizmus és az ellene folytatott háborúk, hogy érzékeltessük, mekkorát fordult a világ egy negyedszázad alatt. A determináció irányát tekintve lehetnek viták arról, hogy e változások mennyire mozdítják elő maguk a globalizációt, és mennyiben annak egyenes következményei, egy azonban bizonyos: e változások a hatalmi erőviszonyok további jelentős átrendeződését vetítik előre a második évezred küszöbén. A napi híradásokat ugyan főként a látványos politikai összeomlások, államok szétesése, polgárháborúk és véres terrorcselekmények uralják, amelyek mintegy természeti katasztrófákként sújtják az emberiséget. De a globalizáció sok apró változásból tevődik össze, amelyek valamennyien emberi aktivitás eredményei. És valószínűleg fontosabbak azok a búvópatakként zajló gazdasági és kulturális változások, amelyek lassan kikezdik, alámossák a fennálló 7 | 2010. október

GEOPOLITIKA A 21. SZÁZADBAN

rend pilléreit, végül bomlasztják a megkövesedett uralmi viszonyokat. E változások folyományaként pedig sorra elavulnak a hatalom térbeli szerveződéséről és eloszlásáról szóló geopolitika korábbi doktrínái. Átalakulnak a politikai földrajz hagyományos képzetei is, amelyekben a főbb kollektív szereplők, mindenekelőtt az államok megjelenítik saját helyzetüket környezetük és a többi szereplő viszonylatában.2 A geopolitika története persze példa arra is, hogy a politika és földrajz viszonyának felfogása maga is mennyire változik. A földrajzi tényezők politikai szerepét – főként a hatalmi vetélkedés és háborúk szempontjából – már az ókori történetírók is kiemelték, és ez a tradíció sokáig élt a földrajzi determinizmus különböző formáiban. J. Agnew szerint az emberi társadalmak mindig földrajzi-térbeli terminusokban jelenítették meg saját közösségüket és riválisaikat, ily módon gondoskodva a kollektív identitás kialakításáról. (Agnew: Geopolitics, passim.) A geopolitika az újkor óta összekapcsolódott a globalizációval, bár a két fogalom egymás ellentéteként is felfogható. John Agnew koncepciója inkább a két fogalom kölcsönviszonyát, Brian W. Blouet megközelítése inkább a kettő ellentétét illusztrálja. Az első megközelítésben a két fogalom bizonyos értelemben eleve feltételezi egymást; a másodikban kizáró viszonyban vannak egymással. Paradox módon mindkét állítás racionálisan indokolható. A politikai földrajz neves tudósa, John Agnew szerint geopolitikáról valójában csak azóta beszélhetünk, hogy az újkorban a modern területi államok eleve egy globálisnak elgondolt nemzetközi rendszer részeiként jöttek létre. (Ezt nevezik vesztfáliai államrendszernek.) Az európai hatalmak képviselői a nagy földrajzi felfedezések nyomán megkonstruálták egy kerek világ (a glóbusz) képét, amelyben elhelyezték magukat, mindjárt az emberi fejlődés csúcsán állóként is tételezve saját országukat. A térbeli differenciákat ezáltal egy evolúciós keretbe helyezték el, időbeli, civilizációs fejlettségi különbségekként is megjelenítve. A világtérségeknek és azok politikai tagolásának ábrázolására hosszú időszakon át a gyarmati uralom érdekei és szemléletmódja nyomta rá a bélyegét (Agnew: Geopolitics, loc. 493. skk.) A politikai földrajz a politikai egységek egymáshoz való viszonyát vizuálisan jeleníti meg, és az államok a társadalmi teret tagoló földrajzi terminusokat használják öndefinícióként és másoktól való elhatárolódás céljára. Ezek azután építőkövei lesznek a különböző geopolitikai koncepcióknak. A térképek az ismert világot ragadják meg, amelyen kívül a káosz és a vad természet viszonyai uralkodnak. Olyan ellentétpárok, mint a Kelet és a Nyugat, az Észak és a Dél, a központ és a periféria stb. fogalmai, kezdettől a tájékozódást szolgálták egy világhatalmi térben, amelyen belül minden lokális hely csak a globális térben értelmezhető és nyeri el a helyi értékét. A geopolitikai képzelet éppoly objektívnek tételezi magát, mint a térkép: a szelektivitás azonban már bele van rajzolva a térképbe, elnevezésekként, kitüntetett helyekként, központi és periferiális pontokként, azonosításra szolgáló hálóként – mint a hosszúsági és szélességi körök –, amely megragadja a világot. Eközben minden geopolitikai koncepció valójában emberi konstrukció, amelynek fogalmai egy sajátos világlátást fejeznek ki, miközben politikai törekvése2010. október | 8

A globalizáció és a 21. század geopolitikai kihívásai ket is magukban foglalnak, a kívánatos viszonyokat egyfajta természeti determinációként rögzítve. Ennek kézenfekvő formája a földrajzi helyek és térségek, síkságok, hegyek és folyók stb. politikai jelentőségének, főleg a határmegvonásokban való döntő szerepének feltételezése. A geopolitika egyben e szemléletmód érvényesítése a hatalmi aspirációk alátámasztására és igazolására. Ennek során az államilag szervezett társadalmak belső és főleg külső konfl iktusaiban meghatározott természeti tényezők fontosságát emelik ki, mintegy naturalizálva az uralmi aspirációkat. (Agnew, Geopolitics, loc. 816, 1523. skk.) Számtalan mítosz született ebből, elegendő itt a magyar honfoglalás mitikus elbeszéléseire és azok máig ható reminiszcenciáira utalunk. Mindebben nemcsak a földrajzi topográfia játszik szerepet; lényegében hasonló naturalizáción alapszik egy adott területen élő népesség különösségének állítása (vö. Agnew, uo. loc. 2398.), vagy meghatározott lelki alkatának vélelmezése (ld. „nemzeti karakter”), amelyet persze gyakran ugyancsak összefüggésbe hoznak földrajzi tényezőkkel, illetve vallási vagy kulturális jellemzőkkel is. A térbeli képzetek átfordítása időbeliekre, egy evolúciós vonal mentén egyfajta értékhierarchiába sorolta be az egyes társadalmakat, s ez nagyon szemléletesen mutatja meg minden ilyen koncepció ideológiai kontextusát. Ennek kifejeződése az is, amikor térségi integrációk elnevezése már önmagában értékfogalommá válik, mint pl. Európa az európaiság megítélésében. Ahogy haladunk nyugatról keletre, az országok és népek egyre kevésbé számítanak európainak, függetlenül attól, hogy földrajzi értelemben hol húzódnak Európa határai. A korunkban felgyorsult globalizáció, mint az emberiség egységesülésének folyamata mindennél jobban viszonylagossá teszi az ilyenfajta megállapítások érvényességét, és ezzel együtt feltárja a geopolitikai doktrínák viszonylagosságát is. A „kritikai geopolitika” irányzatának írói (Gearóid Ó Tuathail, Simon Dalby, Paul Routledge), nagy súlyt helyeznek arra, hogy leleplezzék az egyes geopolitikai iskolák és koncepciók mögött álló hatalmi érdekeket, amelyeket a geopolitikai törekvések szolgálnak. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a geopolitikai gondolkodás megszűnnék, és az új világhelyzetből eredő konfliktusok ne szülnének új geopolitikai doktrínákat a sajátos elkülönülési, identitásteremtési szükségletek és hatalmi érdekek, aspirációk kielégítésére. A globalizáció és a geopolitika fogalmait ellentétesnek feltételező koncepciót képvisel Brian W. Blouet, aki a történelemben egymást váltó trendekként ábrázolta a globalizáció, illetve a geopolitika időszakait. (Blouet, 2001. passim.) Az érvényes nemzetközi rend szétesését mindig új integrációs törekvések és új egyensúlyi állapot követi, az integrációkat újabb fragmentáció; a békésebb időszakokat a konfliktusok kiéleződésének korszakai váltják fel és viszont. Példaként a hidegháború végét és a Szovjetunió összeomlását a globalizációs trend diadalának tekinti, de arra is figyelmeztet, hogy ez a trend nem tarthat örökké. Akár egy váratlan esemény is (mint amilyen lett például a New York-i World Trade Center tornyainak lerombolása), vagy a gazdasági prosperálás megszakadása egy általános recesszió vagy válság nyomán

9 | 2010. október


(aminek épp ma vagyunk a tanúi) – megfordíthatja a globalizáció trendjét, és újra a konfliktusokat, a geopolitika fő kérdéseit állítja előtérbe. John Agnew a geopolitika történetét tárgyalva három nagy korszakát különböztette meg, a civilizációs, a naturalizált és végül az ideologikus geopolitika típusairól szólva (Agnew, Geopolitics, loc. 2212 skk.). Mindegyik a térnek, a földrajzi helyeknek és a népeknek más-más reprezentációjából indult ki. Az első a középkor vallásos világképét váltotta fel (melynek centrumában a keresztény világ állt) egy racionálisabb kozmopolisszal, amely a 19. század közepéig tartott. Ez az európai hatalmak erőegyensúlyán és összjátékán, valamint a brit gazdasági dominancián alapult. Ezt az arisztokrácia és a polgári elit alkotta meg, s a francia forradalom által generált nacionalizmust volt hivatott megfékezni. Áthatotta a Nyugat és Kelet ellentéte, egész kontinensnyi területek, civilizációk víziója. A 19. század végén ennek helyét mégis egyre inkább a területileg szervezett államok, illetve a nemzet egyesítése alapján létrejött, kulturálisan is homogén nemzetállamok egymással szemben álló rivális rendszere vette át, amelyek egyetlen nemzeti közösséggé naturalizálták az államok korábban gyakran igen heterogén társadalmát. A nemzetállami rivalizálás és a világ újrafelosztására irányuló harc, az imperializmus kora végül az I. világháborúba torkollt. A geopolitikai gondolkodás harmadik típusa J. Agnew szerint az ideologikus geopolitika volt, amely a hidegháború logikáján alapult. A bipoláris világrend idején a konfliktusoknak egy hierarchiája érvényesült, amelyben a fő ideológiai és szuperhatalmi ellentét maga alá rendelte a többit. A hatalomért és befolyásért folyó küzdelem emiatt néhány olyan konfliktust is besorolt a hidegháborús ellentétbe és ellenségeskedésbe, amelyeknek egyébként egészen más volt az alapja és a motivációja. (Ld. a kubai konfliktust és a vietnami háborút, de igaz ez sok nemzeti felszabadító mozgalom által teremtett állam bizonytalan politikai identitására is.) A konfliktusokban tobzódó 20. század bízvást tekinthető a geopolitika fő korszakának; nem ok nélkül adta a századot áttekintő művének „A katasztrófa évszázada” címet a jeles történész, Joseph Eric Hobsbawm. Befolyásos geopolitikai koncepciók és doktrínák persze régóta születtek: ilyen volt már a tordesillas-i szerződés, amely pápai közvetítéssel osztotta portugál és spanyol gyarmati befolyási övezetre a világot, a hatalmi egyensúly elméletek a Szent Szövetség idején, vagy később a Monroe-doktrína (Amerika az amerikaiaké jelszóval) és hasonlók, melyek nagyhatalmi egyezségek és ambíciók térbe vetített kifejeződései voltak. De a 20. század elejétől valósággal burjánzani kezdtek a geopolitikai doktrínák, amelyek jelentős politikai befolyással is bírtak az egyes nagyhatalmak külpolitikai döntéseire. Halford Mackinder koncepciója a „heartland”-ről, a központi és a peremországok (pivot areas and rimland) szerepéről a hatalmi játszmában – bár szemléletmódja részben az angol imperialista gyarmati politika igazolása – mindmáig hat. (Visszaköszön pl. Brzezinskinek „A nagy sakktábla” c. művében, amelyben a szerző a jövendő békét az amerikai birodalmi hegemónia megőrzésétől teszi függővé, amely képes ellenőrzés alatt tartani az eurázsiai földrész hatalmait.) A geopolitikai gondolkodást min2010. október | 10

A globalizáció és a 21. század geopolitikai kihívásai denekelőtt a német imperializmus, kiemelten Karl Haushofernek a hódítás ideológiáját alátámasztó geopolitikai iskolája hozta rossz hírbe. A nácizmus egész népek leigázása és elpusztítása árán kívánt hatalmi szupremáciát teremteni, és expanzív uralmának igazolására nagy térségek és egész népek felett geopolitikai nézetekre is támaszkodott. Persze a politikai földrajz korabeli iskoláinak mindegyike tartalmazott többé-kevésbé nemzeti elfogultságokat, sőt „birodalmi hóbortokat” is, de a II. világháború vesztesein a győztesek könnyebben „elverhették a port”. A geopolitikai koncepciók természetesen nem szűntek meg a II. világháború végével. A „containment”, a kommunizmus feltartóztatásáról szóló, eredetileg George Kennan által megfogalmazott, és Truman amerikai elnök által meghirdetett doktrína, vagy a dominó-elmélet a hidegháborús konfrontáció túlideologizált időszakában éppúgy geopolitikai doktrína, mint másfelől a zsdanovi anti-dominó vagy a Brezsnyev-doktrína. A hidegháború végével azonban remélni lehetett, hogy a nukleáris katasztrófával is fenyegető ellenségeskedés és szuperhatalmi versengés végével egészen új korszak kezdődik, és vele új geopolitikai gondolkodás is, amely megpróbálja értelmezni az új világrendet. Gorbacsov „új politikai gondolkodása” már éppúgy ebbe a sorba tartozik, mint az idősebb Bush elnöknek az új világrendre vonatkozóan meghirdetett koncepciója. A világ politikai térképe a hidegháború végével jelentősen átrendeződött, ami új értelmezések és elméletek után kiáltott a külpolitikai gondolkodásban is. A geopolitika a helyi és regionális változások dinamikáját egy átfogó globális térben helyezi el, ami segíti népszerűségét, mert könnyen felfogható, vizuális kifejezést ad a változásoknak. Az új világhelyzetről adott geopolitikai koncepciók objektívebbnek is tűnnek fel, mint más, direkt politikai ideológiák elfogultnak ható értelmezései. Az új világhelyzet értelmezésére irányuló elméleti igényű számvetések közül kiemelkedik Samuel Huntingtonnak „A civilizációk ütközése” c. koncepciója, amely a korábban domináns nemzetállami, majd ideológiai konfliktusokat geo-kulturális konfliktusokká alakítja át. (Huntington, 1998.) De a jelentős újítások közé tartozik a geo-ökonómia Edward N. Luttwak által kifejtett koncepciója, amely az állami szereplők mellett a gazdasági kapcsolatok szorosabbá válásával, egy összefonódó globális gazdaság kialakulásával jellemzi az új világhelyzetet, melynek során elsősorban a gazdasági erőforrásokért folyik a küzdelem. (Ld. Luttwak, in: Ó Tuathail et al., 2001). Nem kevésbé jelentős a klímaváltozással és az ökológiai fenyegetettséggel összefüggő politikai irodalom jelentős része is, amely a fenyegető új veszedelmeket gyakran természeti kategóriákban fogalmazza meg. Geopolitikai szempontból Robert Kaplan „The Coming Anarchy” c. műve érdemel itt említést, amely a társadalmak összeomlásából és az ökológiai katasztrófákból eredő konfliktusok sokasodását jövendöli a következő évtizedekben. A geopolitika szempontjából fontos meglátása, hogy a jövő konfliktusai dominánsan nem az egyes területi államok ütközéséből erednek, hanem a forrásszűke és a népesség11 | 2010. október


növekedés országokon belüli, kezelhetetlen konfliktusok sorozatát eredményezheti, amelyek az államrend felbomlásához vezetnek. Kaplan a „The Coming Anarchy” című írásában a nemrég a gyarmati sorból felszabadult afrikai országok növekvő anarchiáját a globalizálódó világ minden bajának jelképévé emelte. A túlnépesedés, a drámai környezetpusztulás, járványok, a bűnözés, a javak és források szűkössége, a menekültek tömeges vándorlása, a nemzetállamok növekvő eróziója és a határok elmosódása mind megtalálhatók itt. Szilárd közrend helyett magánhadseregek dúlnak, vagy biztonsági szolgálatok, nemzetközi drogkartellek uralkodnak, és az egész társadalom – Kaplan szavaival – belesüllyed egy premodern formátlanságba. A központi kormányok hatalma könnyen elillan, törzsi háborúság dúl és regionális kiskirályságok hatalmasodnak el. A városok példátlan tempójú növekedése nem valódi urbanizációt takar, hanem csak a vidékről menekülő embertömegek zsúfolódnak össze a közművek minden fajtáját nélkülöző favellákban. S ez a fejlemény nemcsak Afrikát sújtja, a harmadik világ országainak jó részében ökológiai időbomba ketyeg, amely a túlnépesedéssel súlyosbítva beláthatatlan következményekkel járhat. Nincs az a gazdasági modernizáció, ami gyors megoldást kínálna ezekre a problémákra, s a belőlük fakadó társadalmi és politikai destabilizálódásra. Ebből vonja le a szerző azt a következtetést, hogy – rácáfolva Fukuyama optimista utópiájára – a demokratikus kapitalizmus minden bizonnyal nem lesz a történelem utolsó korszaka; talán rosszabbra kell felkészülnünk. A demokratikus kormányzatok nem képesek kezelni a globalizációval járó új konfliktusokat, amelyek egész régiókat tesznek kormányozhatatlanná. A migráció növekvő áradata teljesen imagináriussá teszi az amúgy is mesterségesen meghúzott határokat. Megváltozik a háború természete is: az államok közötti nagy fegyveres konfliktusok helyét az úgynevezett alacsony intenzitású konfliktusok sokasága váltja fel, amelyek faji és kulturális ütközővonalak mentén zajlanak. A küzdő felek nem is válnak el mindig világosan egymástól, civilek is tömegével esnek áldozatul az összecsapásoknak, elmosódik a határ a háború és a bűnözés között. A nemzetközi terrorizmus terjedése csak következménye mindezeknek a halmozódó problémáknak. Kaplan ennek a pesszimista diagnózisnak a politikai következtetéseit „Was Democracy just a Moment?” („Vajon a demokrácia csak egy pillanat volt?”) című írásában is megerősíti. (In: O’Meara et al, Globalization Reader, 2000.). Állítása szerint a szegény országokban szorgalmazott demokrácia az említett körülmények között csupán a tekintélyuralom új formáit segíti elő. A választásokon szerzett népi felhatalmazás számos despotikus rezsim számára nyitott utat, olyan társadalmakban, melyekben hiányzanak a demokrácia gazdasági és kulturális alapjai. A többpártrendszer erőltetése például sok országban az etnikai és vallási villongások új korszakát vezette be, korábban egymással békében élő kisebbségek között is, amelyek most politikai képviseletet nyerve, egyszerre fenyegetőnek érezték egymás hatalmát, különösen azokét, akik kormányzati pozícióba jutva az állam minden hatalmi eszköze felett rendelkeznek. Ami Kaplan pesszimista látleletéből azonban kimarad, az nem más, mint a vezető nagyhatalmak felelőssége a viszonyok ilyen elfajulásáért. 2010. október | 12

A globalizáció és a 21. század geopolitikai kihívásai Miként a kritikai geopolitika képviselője, S. Dalby írja, Kaplan egyrészt elhanyagolja a gyarmati múlt befolyását, másrészt a későbbi neokoloniális gazdaságpolitikát. Egyrészt ismert, hogy a gyarmatosítók vonalzóval húzták meg a határokat, átszelve a „természetes” határokat, amelyekről annyi szó esett a hagyományos geopolitikában; sok mai konfliktus forrása ez. Másrészt a nemzetközi kereskedelmi korlátok, valamint a nagy trasznacionális vállalatok uralma az élelmiszer-termelésben és kereskedelemben, hátrányosan érintették a volt gyarmati országokat, monokulturákat eredményezve, amelyek élelmezési válságokat okoztak és külső eladósodást idéztek elő. A környezeti pusztulás pedig a nyersanyag- és energiakitermelő ágazatokban igen gyakran a transznacionális társaságok által ellenőrzött rablógazdálkodásnak köszönhető. Nem „természetes”, malthusiánus hiánygazdaságról van szó, hanem a szűkösség feltételeit az egyenlőtlen társadalmi, gazdasági és hatalmi viszonyok termelik újjá, és ez okozza a kétségkívül hatásosan ábrázolt konfliktusok zömét (Dalby, in: Ó Tuthail 198. o.). A nemzetközi kapcsolatok ma domináns elméletei a geopolitikát többnyire már nem szűkkeblű nemzeti érdekek alapján kívánják értelmezni. A hagyományos, „földhöz ragadt” nemzeti vagy államhatalmi érdekek érvényesítési törekvésén alapuló felfogást meghaladva, mindinkább a stabilitás és fenntarthatóság szempontjai kerülnek előtérbe egy globálissá kitágult térben. A volt nemzetbiztonsági tanácsadó Zbigniew Brzezinski már említett könyve, „A nagy sakktábla” (Brzezinski, 1999, 1997) ebben az értelemben jelentős újrafogalmazása is a geopolitikai gondolkodásnak. Bemutatja, milyen nagyhatalmi stratégiai játszma zajlik a hatalom és az erőforrások elosztása érdekében a mai világban. A geopolitika fogalma ugyanakkor már nem jelent okvetlenül „kardcsörtetést”. Éppúgy irányulhat egy nemzetközi békerend megteremtésére és fenntartására, akár egy amerikai hegemónia fenntartásától reméljük ezt, mint Zbigniew Brzezinski, akár ellenkezőleg, egy multipoláris világ kialakulásától, amelyben megoszlik a hatalom és a felelősség a világ új békés rendjének kialakításáért és fenntarthatóságáért. Ez a változás már önmagában is a globalizációs folyamat eredménye, amely jelentős kihívást intéz a korábbi geopolitikai gondolkodás „nemzeti szűkkeblűségével” szemben. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének „vakfoltok”, amelyek kívül esnek a geopolitikai gondolkodás horizontján, amint azt a kritikai geopolitika képviselői néven is nevezik.

A globalizáció kihívása és a geopolitikai gondolkodás A globalizáció felgyorsulása mindenesetre komoly kihívást intéz a hagyományos geopolitikai gondolkodás ellen. Ennek oka mindenekelőtt az, hogy e folyamat fő jellemzője éppen az ún. „de-territorializálódás”, azaz a területi-földrajzi korlátok lebontása, a határok légiesítése. Ezáltal a területi államok kizárólagossági igénye a politikai főszerepre nemzetközi szinten meggyengül, viszonylagossá válik, és 13 | 2010. október


fokról fokra átadja a helyét egy jóval összetettebb, többszereplős nemzetközi társadalomnak. Politológusok ezt úgy fejezik ki, hogy a külpolitika és a belpolitika határai elmosódnak a globális térben. A globalizáció legfontosabb ismérvének nem ok nélkül éppen a területi államok szerepének a csökkenését tekintik, még ha sokan vitatják is ezt. Miként James N. Rosenau írja: „A most kialakuló korszak alapját képező szignifi káns átalakulásnak talán a legfontosabb vonása az állam és a területiség szerepének csökkenése.” (Rosenau, 2008. 8. o.). Túlzás lenne azt állítani, hogy az állam elveszti minden hatalmát és befolyását, de a csökkenés mégis jelentős és tartós tendencia; az állami autoritás érvényesítésének képessége azzal együtt hanyatlik, hogy az autoritásnak számos más forrása jelenik meg egy adott állam felségterületén belül is. Ez mindenekelőtt a transznacionális társaságokra vonatkozik, amelyek anyagi hatalmuknál fogva gyakran jelentős politikai tőkével is rendelkeznek. Hiszen némelyik transznacionális társaság éves bevétele a nemzetgazdaságokéval vetekszik; a száz legnagyobb méretű „gazdaság” közül 49 a nemzetállamok, de 51 már a transznacionális vállalatok sorába tartozik. (Simon Dalby, in: Ó Tuathail, 306. o. (loc. 9110). Az általuk biztosított munkahelyek, bér- és adójövedelmek, az általuk eszközölt beruházások, fejlesztések nélkül nehéz válságmentes gazdasági növekedést biztosítani. A kormányok elemi érdeke ezért a „befektető-barát üzleti környezet” biztosítása a számukra, amiből következik, hogy gazdaságpolitikai döntésekben is gyakran hozzájuk igazodnak, vagy legalábbis tekintettel vannak az érdekeikre. A gazdasági globalizáció végső soron a nemzetállami szuverenitás bizonyos kiüresítéséhez vezet, hiába garantálja azt elvileg és formálisan a nemzetközi jog. Azáltal, hogy minden akadályt elgördítenek a pénz és a tőke szabad mozgása előtt, a területi államok vagy nemzetállamok mégis fokozatosan elvesztik a kizárólagos ellenőrzést a felségterületükön zajló társadalmi folyamatok felett, éspedig nemcsak a gazdasági döntések terén, de egyre több olyan területen is, amiről addig csak az államok legitim kormányzata hozhatott szuverén döntéseket, mint a költségvetési és monetáris politika, a szociálpolitikai kiadások mértéke, stb. A munkaerő mozgása maga persze sohasem volt annyira szabad, mint amenynyire szabad a pénztőke, az áruk és szolgáltatások áramlása. Ez a tény az utóbbi években a bevándorlási politikáról, a migrációról folyó vita nyomán éppenséggel a kül- és belpolitikai konfliktusok egyik gyújtópontjává is vált. A neoliberális gazdaságpolitika jegyében zajló gazdasági globalizáció, a transznacionális vállalatok gazdasági terjeszkedése előtt tornyosuló jogi és politikai akadályok elhárítása, a pénzés tőkepiacok globális hálózatba szerveződése mégis nagymértékben korlátozza az államok többségének gazdasági szuverenitását, és ezzel együtt azt a lehetőséget is, hogy saját állampolgáraik mozgását és gondolkodását a korábbihoz mérten ellenőrzésük alatt tartsák. Természetesen az államok és kormányok korlátozottabb szuverenitásának vannak egyéb okai is, mint amilyen például a társadalmi újratermelés természeti erőforrásainak korlátozottsága, a környezetrombolás veszélyei, melyek még alig szerepelnek a transznacionális társaságok költségtényezői között, miközben a hatások 2010. október | 14

A globalizáció és a 21. század geopolitikai kihívásai mégis közvetlenül a helyi társadalmakat sújtják, az ott élő emberek élhető jövőjét fenyegetve. Az ebből eredő problémák megoldásához pusztán nemzetállami szinten és helyi keretek között nincs sem pénzügyi fedezet, sem elegendő más eszköz. A klasszikus geopolitika még elsősorban a területileg szervezett államok hatalmi politikájáról és az erőforrások – mind a humán, mind a természeti erőforrások – feletti rendelkezésért zajló stratégiai küzdelemről szólt. Középpontjában elsősorban a konfl iktusok álltak, lényege a harc a hatalomért és befolyásért az államilag szervezett társadalmak között, amely meghatározza a szövetségkötés és ellenségeskedés alternatíváit is. A globalizáció előterében viszont az együttműködés keresése áll (olykor kikényszerítése a rosszabb választás terhe mellett). Széles körű nemzetközi munkamegosztás, a termelési és kommunikációs folyamatok hálózatba szerveződése, és mindennek folyományaként a térségi integrációk erősödése a lényege. A globalizáció és a geopolitika azonban nem külsődlegesek egymáshoz képest, nem szimplán választható alternatívák. Valójában a globalizáció gyökeresen megváltoztatja a geopolitika hagyományos eszköztárát is, azáltal, hogy széttördeli, felmorzsolja azokat a viszonyokat, amelyek a társadalmilag és kulturálisan viszonylag homogén nemzetállamok alapját adták. Ennyiben átalakítja a politika napirendjét és beszűkíti a nemzeti politika mozgásterét. Ezért jogos James N. Rosenaunak az a felvetése, hogy a globalizáció hatására a politikában egészen más kérdéseket kell feltenni, mint eddig, meg kell változnia a kutatás fókuszának, és más válaszokat kell találni az általa előidézett konfl iktusokra is. (Rosenau, ibid.) Téves és leegyszerűsítő lenne ugyanis azt feltételezni, hogy a globalizáció egy homogén világtársadalomhoz vezet, amelyen belül a konfl iktusok helyett valamiféle harmónia uralkodik majd.

ˁ A továbbiakban először a társadalmon belüli új konfliktusokat vesszük röviden szemügyre, azután áttérünk arra, hogy a változatlanul nemzetállamokból álló nemzetközi rendszer milyen új kihívások és hatalmi átrendeződés elé néz a globalizáció további folytatódása esetén a következő évtizedekben. A globalizáció nagyon is ellentétes hatásokat generál. Egyfelől integrálóan hat, másfelől fragmentál; széttördeli a korábbi politikai struktúrákat, feloldja belső kohéziójukat, zavaros és nehezen áttekinthető viszonyokat, új identitásokat, bizonytalan lojalitásokat teremtve. Ezt az ellentmondásos tendenciát nevezi James N. Rosenau fragmegrációnak. A globalizáció és a geopolitika ellentétes felfogásában mindenesetre a globalizációnak jut az integráció, a geopolitikának az elkülönülés, konfliktus és hatalmi küzdelem szerepe. A globalizáció eszerint a gazdaság, a politika, a kultúra (médiavilág) sajátos homogenizálódásáról, a geopolitika viszont éppen az ellenkezőjéről szól, az elkülönülésről és konfliktusról a sajátos érdekek és értékek alapján, amelyek a területi államok között fennállnak. A globalizációnak természetesen számos túlzottan optimista verziója akad. „A Föld lapos”, amint ezt Thomas L. Friedman, a New York Times tudósítója provo15 | 2010. október


kálóan megfogalmazta azonos című könyvében. (Friedman, 1999) Az informatikai forradalom áldása következtében a globális világ „egybe van drótozva”, egyetlen hálózatot alkot. A forráskihelyezés, a nemzetközi munkamegosztás ezen új formája, a termelési és ellátási láncolatok egységbe fogják a világot, ezáltal esélyt adnak a kiegyenlítődésre, az elmaradottabb térségek felzárkózására is. E tézis szerint a globalizáció folyamatában mindinkább eltűnnek a nemzetek közötti korábban éles különbségek. A korábbi nacionalizmusokat egyfajta kozmopolita meggyőződés váltja fel: a világot mindinkább közös értékek és egyazon gazdasági törvények vezérlik, eggyé válik az emberiség – ez a globalizáció ún. „sagája”. A geopolitika ezzel szemben változatlanul a területileg szervezett társadalmak közötti hatalmi vetélkedésről, konfliktusokról szól. Világunk politikai megosztottságát tárja a szemünk elé, mindenekelőtt a nagyhatalmak változatlan, gyakran ádáz küzdelmét azokért az anyagi és szimbolikus javakért, amelyek megélhetésük és gazdagságuk forrásai. Ez a képzet táplálja a globalizációval történő szembeszegülés energiáit is: eszerint fel kell lépni a globális gazdasági „juggernaut”-tal szemben, amely „felfalja” a helyi társadalmakat és kultúrákat. A globalizáció eszerint nem olyan végzet, amelyet ellenállás nélkül el kellene fogadni. A szabadkereskedelem és a fogyasztás nem minden, vannak vallási, nemzeti, etnikai eredetű értékeink. Az emberiség ún. „lapos egysége” helyett az egyes emberi közösségek különbözni is akarnak, megőrizve különösségüket, a kulturálisan – és vallásilag is – meghatározott sajátos életformáikat. A globalizáció ellentendenciái azonban abban a csapdában vergődnek, hogy ha eredményesek akarnak lenni, maguknak is azokra az eszközökre kell támaszkodni, amelyeket a globalizáció teremtett meg. Eközben ellentétbe kerülnek egymással a tradicionális kultúra és tekintélyuralom elvei és az új kommunikációs technológia, illetve az ezeken is nyugvó új társadalmi szerveződések demokratikus potenciálja és szellemi nyitottsága, ami a hagyományos viszonyok további bomlasztását eredményezi. Nincs könnyű megoldása ennek a képletnek. A felgyorsult globalizációs folyamat hatásai szerteágazóak és ellentmondásosak, és ennek megfelelően változik az eredményeihez való viszony is. Geopolitikai szempontból mindenekelőtt a hatalmi viszonyok átrendeződése tűnik fel, amely először csak lappangva jelentkezik, hogy azután mind látványosabban törjön utat magának. A globális hatalmi rendszer átalakulásának és benne Amerika szerepének leírásával foglalkozik Zbigniew Brzezinski már idézett művében. Mint megállapítja, „Amerika vezető szereppel rendelkezik a globális hatalom négy döntő fontosságú területén” (Brzezinski, 1999. 35. o.). Katonailag az amerikai ütőerőnek nincs riválisa, globálisan bárhol bevethető, „high-tech” felszereltségű és irányítású hadsereggel rendelkezik. Az Egyesült Államok a világgazdaság centruma, a globális gazdasági növekedés motorja. Technológiai szempontból a csúcstechnológia éllovasa, végül tömegkultúrája világszerte elterjed és máig őrzi vonzerejét a világ fiatalsága számára. „A négy tényezőnek együttesen köszönhető, hogy Amerika az egyetlen, átfogó értelemben vett globális hatalom.” (Brzezinski, 1999. 36. o.) 2010. október | 16

A globalizáció és a 21. század geopolitikai kihívásai Az amerikai globális hatalmat jellemezve Brzezinski hangsúlyozza, hogy nem nyers birodalmi uralomról, hanem hegemóniáról van szó. Ez azt jelenti, hogy a nemzetközi kapcsolatok elméletéből jól ismert fogalom, a „hard power”, azaz a kemény katonai vagy gazdasági tényezők mellett a „soft power”, azaz ideológiai és politikai tényezők is fontos szerepet játszanak befolyásának fenntartásában. Amerika vonzerejét növelik az általa terjesztett demokratikus eszmények, és az a szövetségi rendszer, amely elsősorban a megnyerésre és nem az uralkodásra irányul. Ez a hegemónia „egymáshoz kapcsolódó intézmények és eljárások összetett rendszerét jelenti, melynek az a funkciója, hogy konszenzust teremtsen, és elhomályosítsa a hatalom és befolyás terén mutatkozó aszimmetriákat. Ily módon az amerikai globális elsőség szövetségek és koalíciók finom rendszerén nyugszik, és ezek szó szerint behálózzák a földgolyót”. (Brzezinski, 1999. 40. o.) Brzezinski ugyanakkor nem rejti véka alá, hogy a globális intézmények, mint pl. az IMF vagy a Világbank is amerikai befolyás alatt állnak. Ez a rendszer mégsem hierarchikus: „Amerika olyan, számtalan elemből összekapcsolódó univerzum közepén áll, ahol a hatalom gyakorlása folyamatos alkuk, párbeszédek, konszenzus-keresések során történik, még ha ennek a hatalomnak végső soron egyetlen központja is van, nevezetesen Washington” (Brzezinski, 1999. 41. o.) Az amerikai hegemónia által teremtett nemzetközi rend elemei a kollektív biztonsági rendszerek, a regionális gazdasági együttműködések, a konszenzusra törekvő eljárások és szövetségek, és végül egy csírájában meglévő nemzetközi alkotmányos és jogi szerkezet is. Brzezinski felfogásában ez a hegemónia a nemzetközi rendszer stabilitásának záloga, és könyvében azt vizsgálja, mennyiben fenntartható ez a következő évszázadban, és mit kell tenni a megőrzéséhez. Könyve egyfajta állapotfelmérés az ezredforduló előtti helyzetről. Mivel könyve még a 2001. évi New York-i World Trade Center (Világkereskedelmi Központ) elleni terrortámadás előtt íródott, amely jelentősen megváltoztatta az amerikai konszenzusos külpolitikát és a katonai doktrínát, nem sejthette előre a George W. Bush-kormányzatnak az unilaterális külpolitika és a preventív háborúk irányába tett neokonzervatív fordulatát. Még körvonalaiban sem volt látható a 2008–2009-ben kibontakozó pénzügyi világválság és gazdasági recesszió sem, amely Amerika korábbi gazdasági pozíciójának megrendülését jelzi. Amerika presztízse és vezető pozíciója a világrendszerben már nem olyan megkérdőjelezhetetlen és bizonyos, mint amilyennek akár egy évtizeddel ezelőtt is tűnt. Kiviláglik ez az amerikai közéleti publicisztika főáramából is, amelyben lassan szinte már fóbiává válik a kínai gazdasági felemelkedéstől való szorongás. (Például a mértékadó Newsweek c. magazinban már nincs olyan szám, amely ne tartalmazna fontos információkat és elemzéseket Kínáról, ami egyébként a lap realizmusát is dicséri.) A dollárban tartott óriási kínai tartalékvalutától való függés tudatosulása a pénzpiaci válság idején, az olcsó kínai áruimport és a nagy volumenű kínai felvásárlások és beruházások éppúgy, mint Kína geopolitikai stratégiája a nyersanyag- és energia-bázisokhoz való hozzáférés biztosítására, már egy egészen megváltozott nemzetközi környezetet tükröznek. Barack Obama győzelme 17 | 2010. október


a 2008. évi amerikai elnökválasztáson már annak a tükre, hogy az amerikai társadalomban is szélesebb körben tudatosultak azok a szőnyeg alá söpört problémák, amelyek a jövő század arculatát és benne Amerika helyzetét meghatározhatják: az unilaterális külpolitika nemzetközi népszerűtlensége és kudarca, a gazdasági vezető szerep további erodálódása a rivális gazdasági hatalmak felemelkedése révén, a környezeti problémák súlyosbodása, a klímaváltozás és az energiaválság problémái. A világ arculata mindezek folytán jelentősen megváltozott a 21. század első évtizedében. John Agnew a globalizáció következményeinek három fő szcenárióját vázolja fel a geopolitikai helyzet változásának jellemzésére. Az egyik a globális gazdaság kialakulása, amely gyökeresen megváltoztatja a nemzetközi politika színterét, kibővítve szereplőinek körét (vö. a G7-G20 változást), és szabályozási igényeket vet fel a nemzetközi gazdasági rend egésze tekintetében (a „global governance”, globális kormányzás szükséglete). A másik a civilizációk/kultúrák harcának víziója, amely a globális rendben jelentkező mélyreható szakadást és konfliktust tételez fel. A harmadik az Egyesült Államok imperiális hegemóniájának fenntartása, amelynek a feltevések szerint nem kell komoly katonai kihívással számolnia, és ezért garantálhatja a nemzetközi rendet. Agnew kritikus nézete szerint azonban csak az elsőt lehet valódi új alternatívának tekinteni: a második és a harmadik nem új jelenség, hiszen regionális konfliktusok korábban is léteztek, és a régi államközpontú imperializmus sem újdonság. Ugyanakkor Agnew illúziók nélkül tekint a globalizáció előretörésére. Elutasítja a globalizáció optimista mítoszait, de az ellene való felszínes hadakozást is. A mítoszok közé sorolja azt is, hogy sokan a globalizációt valami „sosemvolt” újdonságnak tekintik, holott az újkor óta érvényesülő tendenciáról van szó, amelyet a nemzetállami rivalizáció és bezárkózás korszaka csak időlegesen feltartóztatott. A globalizáció nem teremt egyenlőséget, ellenkezőleg, még növeli is a jövedelmi különbségeket. Példaként hozza fel, hogy a G7 csoportba tartozó legfejlettebb országok ma is 55%-át adják a világ GDP-jének, csakúgy, mint 1980-ban. A nagy városi agglomerációk mindig több tőkét vonzanak, mint a peremvidékek, nincs semmiféle kiegyenlítődés. A világ nagy része integrálatlan marad, elkerülik a tőkeberuházások, s nincs sem politikai szándék, sem elkötelezettség e peremhelyzet megváltoztatására. Mítosznak tekinti a globalizáció előretörésének a neoliberalizmussal való kizárólagos összekapcsolását is. Természetesen igaz, hogy az Egyesült Államok a szabad piac eszméje jegyében szorgalmazta a folyamatot, de tévedés lenne e mögött csak szellemi inspirációt látni, fontosabb volt ennél a hidegháborús rivalizálás diktálta geopolitikai érdek. A magántulajdonon alapuló gazdasági racionalitás és a magánfogyasztás ösztönzése volt az, amit szembe lehetett helyezni a kollektivista és nem-szabad szovjet modellel. Ez hatásos propaganda is volt az amerikai életforma mellett. Ugyanakkor emiatt szerinte csak mítosz, hogy a globalizációnak ne lenne alternatívája. A globalizációnak persze sok új híve is támadt, akik nyertesei e folyamatnak. A piac mindenhatóságában való hit eltűnése a pénzpiaci válság miatt ezért nem okvetlenül akasztja meg a globalizáció folyamatát, a piac helyébe az állam 2010. október | 18

A globalizáció és a 21. század geopolitikai kihívásai léphet. Az elmúlt évtizedekben éppen azok az országok váltak a legsikeresebbekké, amelyek képesek voltak erőforrásaikat állami mozgósítással a gazdasági növekedés szolgálatába állítani. Ez arra utal, hogy az államok jelentősége nem feltétlenül csökken a bel- és külpolitikában. Az USA kormánya a hidegháborúban mintegy támogatta a „szabad világ” gazdaságát, de ha ettől a jövőben el is áll, más szereplők vehetik át a szerepét. (Agnew, 2010. 268–72. o.) További mítosznak tartja, hogy a globalizáció elvi ellentétben állna a jóléti állammal. Szerinte az állam jóléti funkciói sincsenek ellentétben a globalizációval, mert éppen azok az államok lehetnek sikeresek, amelyek fejlesztik a közszolgáltatásokat, és jelentős beruházásokat eszközölnek a humán infrastruktúrába. Mint John Agnew hangsúlyozza, a globalizáció ugyanakkor egy nyitott, a szabadkereskedelmi elveket elfogadó nemzetközi rendszert feltételez, amihez azonban partnerek kellenek. Az egyes államok eltérő pozíciókat foglalhatnak el ebben a rendszerben, és ezért nem azonos módon viszonyulnak a kialakításához, illetve a fenntartásához. De együttműködésükre mindenképp szükség van a globalizáció további, szabályozottabb működésének kialakításához. „Ha meg is nőtt a transznacionális vállalatok hatalma, az államok nyújtják továbbra is azt a szabályozó keretet, amelyen belül működniük kell” – írja az állam szerepéről a globalizáció fenntartásában. Annyit mégis el kell ismerni, hogy a globalizáció rávilágít arra, hogy az emberi társadalmak területi államokba szerveződése nem a történelem egyedüli, természetes és végleges állapota (Agnew, 2010. 181–299. o.). Agnew szerint egymással összefüggő feszültség van az USA által vezérelt globalizáció és az USA mint „neo-imperialista” hegemón hatalom szerepe között. Következtetése szerint itt lenne az ideje lenne „nyugdíjazni a modern geopolitikai képzelőerőt, és a globalizáció mellett letenni a voksot”. Ennyiben voltaképpen ahhoz a gondolathoz tér vissza, amelyet Blouet koncepciója kapcsán ismertettünk: a globalizáció tendenciája részben mégiscsak időszerűtlenné teszi a hagyományos geopolitikai gondolkodást. Megfogalmazása szerint a globalizáció vonzereje egyre nő egy olyan világban, amelyben nem halljuk többé a „Hannibál a kapuk előtt” szlogent. Egyelőre nem tudni, hogy ezt a belátást tettek is követik-e, nem lát sok bizonyítékot a változási hajlandóságra. Mint némi rezignációval megállapítja: „A világ még túlságosan a foglya egy másik ókori bölcsességnek, amely századokon át érvényes volt, de még sosem váltotta be, amit ígért: ha békét akarsz, készülj a háborúra” (Agnew, 2010. loc. 3246).

A jövõ baljós körvonalai Laurent Cohen-Tanugi „A jövendő világ alakja” c. könyvében már a New York-i terrortámadás utáni helyzetre reflektál, a globalizálódás geopolitikai következményeit elemezve. Okfejtését sajátos borúlátás, a globális rendszer fenyegetettségének tudata határozza meg. Három új jelenséget nevez meg, amely radikálisan átalakítja a 19 | 2010. október


nemzetközi színteret. Az első a radikális iszlám megjelenése, amely a nemzetközi rendszer egyik destabilizáló tényezője. A nemzetközi terrorizmus a fejlett technikai civilizációk könnyű sebezhetőségét tárja szemünk elé, egyik fő forrása pedig az iszlám országok egy részének gazdasági elmaradottsága és a modern világ ütközése, a modernségbe való belépés nehézségeiből eredő frusztráció. A második fő tényező Kína látványos előretörése a nemzetközi színtéren, visszakapcsolódása a globális gazdasági rendszerbe, és az ezzel együtt megnövekedő politikai-hatalmi súlya, amely átrendezi az ázsiai térség erőviszonyait. A harmadik a fejlett nyugati világ két fő központjának, az Egyesült Államoknak és az Európai Uniónak a párhuzamos meggyengülése. Az egyiket a terrorizmus ellen meghirdetett háború kudarcai határozzák meg, a konszolidáció elmaradása Irakban és Afganisztánban; a másikat a szerző szerint az európai integrációs folyamat megtorpanása, az alkotmányozási folyamat lelassulása, a politikai egységtörekvések helyett a nemzeti érdekek, a populizmus és nacionalizmus újraerősödése. S miután a mai nemzetközi rend tengelyének és a stabilitás zálogának az euro-atlanti viszonyt tekinti, emiatt egyenesen az atlanti korszak végét vizionálja. Az ellenkező várakozásokkal szemben, a poszt-bipoláris, multipoláris világ a szerző szerint nem bizonyult sem harmonikusnak, sem kiegyensúlyozottnak. Visszatértek a konfliktusok, újra erősödik a nacionalizmus és az identitáspolitika, az energiaforrásokért folyó harc, feltámadnak a régi hatalmi politika reflexei. Ameddig a globalizáció lendülete tartott, addig a nemzetközi rendszer fejlődésének előrehajtó elemeként jelent meg. Most viszont újra észlelhető a hagyományos geopolitika feltámadása. Egyfelől látható a gazdasági integráció trendje, és felsejlik a multilateralizmus békés világa, másfelől viszont visszatérünk a nemzeti és regionális hatalmi stratégiák konfrontációjához, a háttérben a nemzetközi terrorizmussal, polgárháborúkkal és kudarcba fulladó államokkal, amelyek felségterületükön képtelenek a rendnek és törvényességnek érvényt szerezni. A legveszélyesebb e tekintetben a nukleáris proliferációt (tömegpusztító fegyverek elterjedését) tiltó nemzetközi rezsimek fellazulása. Miközben az elmúlt néhány évtizedben a nukleáris fegyverek a felelős nagyhatalmak kezében a háborús konfliktust fékező tényezőnek bizonyultak, ma már nem sikerül érvényt szerezni elterjedésük tilalmának, és ez azzal fenyeget, hogy diktátorok vagy terroristák kezébe kerülnek, ami katasztrofális következményekkel járhat. Különösen robbanékony a helyzet abban az iszlám térségben, ahol harc folyik a haladás és a maradás erői között, ami egyben az iszlamista terrorizmus fő forrása is. Bár Cohen-Tanugi nem osztja Huntington pesszimizmusát a civilizációk harcáról, és nem pusztán a globalizációt okolja, hanem az iszlám országokon belüli ellentétekből vezeti le a szélsőségesek megjelenését, mégis joggal hangsúlyozza a mai helyzetből a nemzetközi biztonságra, a geopolitikai egyensúlyra és a gazdasági növekedésre leselkedő veszélyeket. Az iszlamista terrorizmus nemcsak az energiaellátás biztonságát fenyegeti, ami a közvetlen amerikai beavatkozás egyik fő oka volt, hanem az egész Közel-Kelet (különösen Izrael) biztonságát, de Európáét is, tekintettel arra, hogy 2010. október | 20

A globalizáció és a 21. század geopolitikai kihívásai az európai muszlim bevándorlók 15-20 milliós létszáma 15 éven belül várhatóan megduplázódik. A globalizációs folyamat egyik legnagyobb pozitívuma a legnépesebb fejlődő országok gazdasági felemelkedése: Chindia (China + India), továbbá Brazília és Oroszország, akiket együtt BRIC országoknak is szokás nevezni. Egyes (némileg túlzó) gazdasági előrejelzések szerint 2050-ig a világ népességének 80%-a állíthatja elő a világ GDP-jének 60%-át. Ez óriási elmozdulás a korábbi időszakhoz képest. Ez alapján ma már nem állítható, hogy a szabadkereskedelem csak a gazdag északi országok javát szolgálja. A helyzet változását jellemzi, hogy a globalizációval szemben álló erők Amerika-ellenessége egyes országokban lassan átadja a helyét az Ázsiától való félelemnek. A tőke és a munkahelyek a forrás- és termelés-kihelyezés eredményeként a világ fejletlenebb régióiba vándorolnak, és ezáltal a globalizáció egyre kevésbé lesz „amerikai-jellegű”. Különös jelentősége van Kína utóbbi három évtizedben zajló „békés felemelkedésének”, amely kínai geopolitikai stratégiának is nevezhető. Teng Hsziao Ping 1979-ben hirdette meg a nyitás és felzárkózás politikáját, megnevezve az ország négy modernizációs célját az ipar, a mezőgazdaság, a tudomány és a védelem területén. Kína azóta óriási ütemben fejlődik, ami előre vetíti a világ gazdasági és politikai rendjének átalakulását. De nemcsak Kínáról van szó: India is követi Kínát a globalizáció előnyeinek kihasználásában és a fejlesztési erőfeszítésekben. Egyelőre a tömegtermelésben erősek, néhány klasszikus iparágban – mind a könnyű –, mind a nehéziparban – már egyre erősebb transznacionális vállalatokat tudhatnak magukénak, de az előrejelzések szerint rövidesen a „high-tech” iparágakban is jelentős előretörés várható. Kína óriási beruházásokat eszközöl az infrastruktúra és az oktatás-kutatás fejlesztésébe, és ebben India is követi. Utóbbi még azzal az előnynyel is rendelkezik, hogy a legfejlettebb szektorokban nagy tömegű angolul beszélő képzett szakemberrel rendelkezik. A BRIC országok együttesen talán képesek lesznek felszámolni a gazdag északi országok protekcionizmusát, ami ma igen erős a mezőgazdasági termelésben, és ezzel a szegényebb országok versenyképessége is javulhat. Ezek a változások olyan következményekkel járnak, mint a nyersanyagok iránti kereslet és az energiaéhség rendkívüli növekedése. Ez pedig növeli az árakat, és egyben óriási jövedelemátrendeződést eredményez az energiahordozót termelő országokba, ezáltal segítve és támogatva a gazdasági nacionalizmust. Egyes becslések szerint a három fő Perzsa (Arab)-öböl menti olajország – Arab Emírségek, SzaúdArábia és Kuvait – együttesen mintegy 3 billiós részvénypakett felett rendelkezik. Emellett exportoffenzívája révén Kína is képes óriási külkereskedelmi többletével (ami a legújabb források szerint közelíti a 3 billió dollárt) nemcsak belső fejlesztési, hanem külgazdasági és külpolitikai céljainak megvalósítását is finanszírozni. Mindez a globalizáció változó arcát mutatja, amely jelentős geopolitikai átrendeződést vetít előre az eddigi világrendhez képest. A változások pedig hosszú távon nem okvetlenül csökkentik, de még növelhetik is a nemzetközi feszültségeket, miu21 | 2010. október


tán a konfliktusok kezelésére szolgáló nemzetközi, globális intézményrendszer még egy korábbi állapot erőviszonyait tükrözi. A globalizáció geopolitikai arénává vált, melyben a nemzeti érdekek követése a gazdasági erő növekedése folytán stratégiai dimenziót kölcsönöz minden lényeges gazdasági terjeszkedésnek.

Környezet- és energiapolitika, mint a geopolitikai átrendezõdés motorja A geopolitikai küzdelem folytatódásának legfontosabb területe az energiaforrásokért folyó hatalmi versengés. Az energia kulcsfontosságú kérdése lett a mai nemzetközi politikának, ez húzódik a környezetpolitikai viták mélyén éppúgy, mint a katonai és biztonsági stratégiai megfontolásokban. Mint S. Dalby írja, a globalizációt mint az internettől behálózott világot lelkesen ünneplőknek figyelembe kellene venni, hogy az internet, a komputerhálózatok működéséhez áram kell, nem is kevés, amelyet ma dominánsan gázzal, olajjal, szénnel vagy atomenergiával működő erőművek termelnek meg. A globális gazdaság teljesen működésképtelen lenne az energiafelhasználás magas mértéke nélkül; a nagy népességet koncentráló városi civilizáció fenntartása, a modern ipar és a szolgáltatások energia-igényessége, a szállítások (a repülés, vasút, konténeres áruszállítás vízen és országúton) olcsósága és biztonsága, a nagy hozamú mezőgazdasági termelés mind növeli az energia iránti kiapadhatatlan éhséget. Az energiafogyasztás ráadásul exponenciálisan nő az iparosodási korszakba lépő, nagy népességű fejlődő országok növekvő igényei miatt is. Ugyanakkor a hagyományos fosszilis energiahordozók véges készleteken alapulnak, kinyerésük egyre több drága beruházást is igényelhet. Ez megdrágíthatja az energiahordozókat, aminek az ára az összes többi áru és szolgáltatás árának növekedésében is jelentkezik. Pusztán ez a tény is önmagában növelheti a gazdagság és szegénység ellentétét, egy országon belül is, de a nemzetközi színtéren még inkább kiélezve az energiaforrások és –szállítás biztonsága körüli konfliktusokat. Ezért a mai geopolitikai koncepciók és stratégiák központjában az energiapolitika áll. A két Öböl-háború sem érthető meg e nélkül, és árulkodó tény, hogy a gazdag energiaforrásokkal rendelkező régiók a világ válságövezetei közé tartoznak. A fejlődő országokban (mindenekelőtt Afrikában) zajló konfliktusok zöme is a nyersanyag- és energiahordozók lelőhelyei feletti ellenőrzés, a kinyerhető haszon megosztása, a szállítási útvonalak biztonsága körül zajlanak. Újdonság, hogy az energiapolitikai játszma résztvevői között egy ideje a nagy állami konszernek vették az irányítást. A Perzsa (Arab)-öböl menti országok (Szaúd-Arábia, Irán, Irak, Kuvait, Arab Emírségek) nemzeti olajtársaságai, a venezuelai nemzeti petróleum társaság, vagy például az orosz Gazprom. Ezek a nemzeti vállalatok óriási hatalommal rendelkeznek, és az érintett országok kormányai számára a külpolitikai célok eszközéül is szolgálnak. (Klare, 2009. 19. o.) 2010. október | 22

A globalizáció és a 21. század geopolitikai kihívásai Mindennek eredőjeként alapvető geopolitikai átrendeződés zajlik a nemzetközi színtéren. Az energiabiztonság megteremtésének stratégiai törekvése új katonapolitikai blokkosodást is eredményez. M.T. Klare két lényeges blokkot emel ki, amelyek a világpolitikai konfliktusok új potenciális gyújtópontját képezik. Az egyik az 1996-ban alapított, sanghaji állandó irodával is rendelkező Sanghaji Együttműködési Szervezet. Létrejöttének fő indítéka egyfelől a kínai és orosz állam aggodalma az erősödő amerikai befolyás miatt, másfelől az energiahordozókat exportáló országok és az importra szoruló Kínai Népköztársaság közös érdeke. Tagjai Kína mellett Oroszország, valamit Kazahsztán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán és Üzbegisztán. A szervezet egy regionális biztonsági közösséget alkot, amely már több nemzetközi hadgyakorlatot is tartott. Az olaj- és gázvezetékek építése mellett Kína jelentős mértékben importál korszerű fegyvereket is Oroszországból, és a közép-ázsiai országokkal a nyugat-kínai etnikai zavargások megfékezésében is együttműködik. A másik formálódó biztonsági blokk az Amerikai Egyesült Államok és Japán szövetségére támaszkodik, Dél-Koreát, Tajvant és a Csendes-óceán déli részén elhelyezkedő országokat foglalja magában, melyek együttműködése Kína növekvő befolyását kívánja ellensúlyozni a térségben. M. T. Klare szerint e két blokk kialakulása „baljós” jel. Egyelőre a kínai-orosz és az amerikai-japán hatalmi szövetségek közötti versengés nem ért el kritikus mértéket, de az energiaforrásokért folyó harc a Kaszpi-tenger medencéjében, a Perzsa (Arab) -öbölben és a Kelet-kínai-tengeren mély geopolitikai érdekeket érint. S mivel az olaj-, a gáz- és uránkészletek hosszú távon bizonyosan csökkennek, nem lehet tudni, hogy mindez nem vált-e ki előbbutóbb nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozó nagyhatalmi „erőfitogtatást”, amelynek logikája kicsúszhat a felek ellenőrzése alól. Ráadásul nemcsak az energiahordozókért folyó versengés miatti esetleges nemzetközi incidensek okozhatnak problémát, hanem egy új hidegháborúval fenyegető fegyverkezési verseny kiújulása is, amely elszívja a pénzt az alternatív energia kutatása és egy ökológiai szempontból fenntartható energiagazdaság kiépítése elől. Egy új hidegháborús légkör emellett a demokráciát is fenyegeti, mert az energiaínséggel párhuzamosan megnő az állam hatalma; nemzetbiztonsági okokra hivatkozva a mainál szorosabb ellenőrzés alá vonhatja az egész társadalmi életet. Ennek máris vannak jelei a fejlett országokban is, ahol csorbítják a helyi és regionális önkormányzatok beleszólási jogát a jelentős energiagazdasági beruházások terén, amelyekről szövetségi, központi hatáskörben lehet dönteni (Klare, 2009. 242. o.). Az energiaprobléma megoldása kollektív partneri viszonyt igényel, ellenkező esetben a nemzetállami érdekek gáttalan érvényesítési törekvése csapdahelyzetet idéz elő, ami a nukleáris fegyverkezési verseny logikájára emlékeztet. Ennek belátása indította el a nemzetközi klímakonferenciák sorozatát, amelyek – ha nem is eredményeztek még látványos megoldásokat – legalább a kitörés irányát mutatják. Jó hír, hogy az Egyesült Államok és Kína tárgyalásokat kezdett a hosszú távú part23 | 2010. október


nerségről az energiapolitikában, és az Európai Unió és Kína is tett közös erőfeszítéseket a tengerentúli energiaforrások közös hasznosítása érdekében. A 2008–2009-ben kitört nemzetközi pénzpiaci és gazdasági válság ugyan egy időre csillapította az energiaéhséget, de hosszú távon nem számolhatunk ennek mérséklő hatásával. Emellett a pénzpiaci válság éppenséggel azokat a beruházásokat és kutatásokat is blokkolja, amelyek az alternatív megoldások bevezetéséhez szükségesek lennének. M. T. Klare következtetése ezért nem ad sok okot az optimizmusra: szerinte az energiáért folyó globális küzdelem nem fog enyhülni, a kínálat szűkössége még fokozódhat is. „Sajnos amint alábbhagynak a válsággal összefüggő korlátozások, a geopolitikai küzdelem csak még élesebbé válik” (Klare, 2009. 269. o.).

Quo vadis Europa? Számunkra különösen fontos kérdés, hogy ebben a geopolitikai harcban az Európai Unió milyen pozíciót foglal el. Cohen-Tanugi a geopolitikai változások egyik eredményeként az euro-atlanti korszak végét jósolja a világpolitikában. Demográfiai és gazdasági adatokkal érzékelteti a változások horderejét. 2050-ig az ENSZ Népesedési Tájékoztató Irodája (Population Reference Bureau) 9,3 milliárd fős emberiséggel számol, és ennek zömét nem Európa és USA adja majd. Becslések szerint a demográfiai növekedés 60%-át a jövőben Ázsia adhatja, de Afrika lakossága is gyorsan növekszik. A közeli évtizedekben, már csak ez okból is, jelentősen meg fog nőni a migrációs nyomás az Európai Unióra, miközben Európa gazdasági befolyása csökkenni fog. A gazdasági növekedésben is érvényesül a perifériák előretörése. Ezt bizonyítja Kína és India töretlen növekedési dinamikája, amely még a nemzetközi pénzpiaci válság és recesszió közepette is 6-12%-ot tesz ki. Több szakértő szerint ezzel csak a hosszabb távú evolúciós trend áll helyre, hiszen becslések szerint az ipari korszak kezdetén, 1820-ban Kína részesedése még a világgazdaság 30%-a volt, India 15%-a, Európa 23%-a és az Egyesült Államok 2%-a mellett. Az új világrend idősebb Bush elnök által meghirdetett ígéretét a hidegháború vége után nem sikerült megvalósítani. A konfliktus-vonalak a hidegháború után kétségkívül máshová helyeződtek át, plurálisabbá vált a világ, és az első iraki háború még vissza is igazolta azokat a reményeket, hogy a felelős nagyhatalmak közös erőfeszítéssel útját tudják állni az agressziónak. A Pax Americana tartós fennmaradását és egy multilaterális világrend reményét azonban többek között éppen az Egyesült Államok új háborúi oszlatták szét, amelyek a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadás sokkjára adott első reakciókból az egyoldalú megelőző háborúk doktrínájáig tágították az USA geopolitikai stratégiáját. Amerika nemzetközi befolyása és presztízse jelentősen csökkent a George W. Bush elnöki időszakban, amely a neokonzervatív „realista” erőpolitikát állította vissza jogaiba. A gazdasági erőviszonyok változása miatt erodálódik a II. világháború után kialakult nemzetközi intézményrendszer is. A „Washingtoni konszenzust”, amely a 2010. október | 24

A globalizáció és a 21. század geopolitikai kihívásai globalizáció előrehajtó eleme volt, a gazdasági válság bizonytalaníthatja el. CohenTanugi szerint a Világkereskedelmi Szervezet azért is gyengült meg, mert nem sikerült tető alá hozni a dohai egyezményt, amely a fejlődő országok számára igazságosabb, és főleg az érzékeny mezőgazdasági termékkereskedelem terén egyenlőbb viszonyokat eredményezhetett volna. Cohen-Tanugi ezért kérdésesnek tartja, hogy meddig lehet egyáltalán fenntartani a nyugati hatalmak dominanciáját a nemzetközi rendszer vezető intézményeiben, ha ez a megegyezés-képtelenség tovább is fennmarad. Egy kereskedelmi háború kitörését a következő évtizedekben nem zárják ki a stratégiai elemzők sem, akik a potenciális konfliktus-források valószínűségét vizsgálják. Christopher Chase-Dunn és Bruce Podobnik „The next world war: world system crises and trends” c. (Következő világháború – a világrendszer válsága és folyamatai c.) tanulmányukban (Bornschier–Chase–Dunn, 1999, 40–65. o.) a lehetőségek közé sorolják, hogy a következő évtizedekben akár a központi hatalmak között is fegyveres konfliktus törjön ki, amennyiben a gazdasági válság nyomán a veszteségek elosztása, és vitális gazdasági érdekek sérelme miatt kiéleződnek az ellentétek. Ezt csak egy demokratikus világállam tudná megakadályozni, amely rendelkezik annyi hatalommal és legitimitással, hogy képes legyen kötelezően érvényt szerezni a közös szabályozásnak. Az ehhez vezető utat a szerzők az Egyesült Államok hegemón szerepének megőrzésében, illetve az ENSZ olyan reformjában látják, amely mögé határozottan odaállnak a legerősebb tagállamok. Ma erre éppen a körükben mutatkozik kevés készség, bár a legfejlettebb országok csoportjának kibővítése a G-20 köréig legalább megjeleníti az elismert közös érdekeltséget a világ új rendjének szabályozásában. A nemzetközi problémákat a fejlett országokban is jelentkező belpolitikai válságok is súlyosbítják, amelyek a gazdasági stagnálás vagy hanyatlás idején a populizmus és a szélsőséges pártok és mozgalmak erősödéséhez vezetnek. A demokratikus országok is mindinkább szembesülnek ugyanis azzal, hogy a nemzetállami keretek irrelevánssá válnak egy sor társadalmi probléma megoldása szempontjából. Ez kiábrándulást eredményez a politikából általában, a politikai elidegenedés pedig a liberális demokrácia ellen fordul. A „korrupt politikai elitek” elleni populista támadások – amelyeket persze rendszerint ugyanennek az elitnek egyik vagy másik frakciója szít – egészében a jogállami demokrácia gyengülését idézik elő. (Vö. Political Extremism, Bertelsman, 2009.) Mindezek a változások Cohen-Tanugi szerint érzékenyebben érintik Európát, mint az Egyesült Államokat, amely kontinentális méretei, egységes piaca, gazdasági és technikai fejlettsége és sokkal pozitívabb demográfiai trendjei okán is könnyebben birkózik meg az új kihívásokkal. „Gazdasági, demográfiai és katonai gyengesége miatt az európai pólus fogja leginkább megszenvedni a gazdasági és stratégiai erőnek a globalizációból eredő újraelosztását. […] Európa nem ismerte fel az USA-val való stratégiai szövetségének a fontosságát a jövője szempontjából, amikor a multipolaritást hangsúlyozta.” Ezért Európa számára különösen fontosnak tart25 | 2010. október


ja a transzatlanti kapcsolatok további fenntartását és elmélyítését. Európa számára az egyetlen esélyt az kínálja, ha az integráció szorosabbra fűzésével maga is globális játékossá válik. Ellenkező esetben egy kínai-amerikai dominanciájú, kétosztatú világ kialakulására is lehetőség van. Melyek a következő évtizedek fő prioritásai? Az első a nemzetközi rendszer adaptálása az új helyzethez, benne az ENSZ reformjával, új szakosított intézmények létrehozásával, amelyek források felett is rendelkeznek, és a globális kormányzás hatékonyabb formáit hozzák létre. A második Cohen-Tanugi szerint az arab-muszlim világ bevezetése a gazdasági és politikai modernitásba. Ehhez meg kell változnia a globalizációhoz és demokratizáláshoz való viszonynak, a mérsékelt iszlám országokat a vallási fundamentalizmus elleni küzdelemre kell „ösztökélni”, és támogatni a mérsékelt és reformista erőket. Harmadszor, a világ közjavait meg kell őrizni, csökkentve a klímaváltozás kockázatait. Közös küzdelmet kell indítani a szegénység, az elsivatagosodás következményei ellen. Csökkenteni kell az olajtól való függést, és egy ökológiai „new dealt” kell megcélozni, mindenekelőtt Kína és Egyesült Államok között, mely egyaránt magába foglalja az önkorlátozás és a technológa-megosztás elveit és gyakorlatát. Meg kell teremteni a globális élelmiszerbiztonság feltételeit. Végül a béke fenntartása és a nemzetközi kooperáció feltételeinek javítása céljából újra kell építeni az atlanti szövetséget, stratégiai partnerségre törekedve nemcsak a gazdaság területén, hanem a biztonság szempontjából fontos egyéb területeken is. A fenti okfejtésekből, akár osztjuk a szerző érvelését, akár vitatjuk azt, anynyi nyilvánvaló lehet, hogy az „új” geopolitikának a globalizáció megváltozott viszonyai között nagymértékben különböznie kell a régitől. A közös érdekek felismerése és a kölcsönös partnerség szükségességének elismerése nélkül egyetlen olyan probléma sem lesz megoldható, amelyet egy globális rendszerbe szerveződő emberi társadalom felvet. A hatalmi politikának ugyan nincs vége, de az új geopolitikai írásokból az is kiderül, hogy ez nem szólhat többé pusztán területi államok közötti hatalmi vetélkedésről, és amint Simon Dalby ironikusan megállapítja (Dalby, in: Ó Tuathail, loc. 9078), a jövendő konfliktusainak megértéséhez kicsit differenciáltabb elméletre van szükség annál, mint hogy ki uralja az eurázsiai „heartland"-et.

JEGY ZE TEK 1

2

”The state-based world in which the modern geopolitical imagination has developed and to which it applies might seem to be in serious disarray.” (Agnew: Geopolitics,, Kindle version, loc.157.) A geopolitika és a politikai földrajz megkülönböztetése annyiban önkényes, hogy a geopolitika jelentése mindkettőt tartalmazhatja. A geopolitika felfogható pusztán a külpolitika földrajzi dimenziójának is; adatokat, információkat kínál a külpolitikai döntések számára azáltal, hogy leírja egy-egy térség vagy ország földrajzi viszonyait, népességének és erőforrásainak megoszlását, térszerkezetét. A geopolitika második jelentése viszont már egyfajta alkalmazott politikai földrajz, amely koncepciójában politikai célokat is magában foglal. Ez kevésbé tudományos és objektív, sokkal inkább ideológiai konstrukció, amely tükrözi egy-egy nemzetállam politikai érdekeit és

2010. október | 26

A globalizáció és a 21. század geopolitikai kihívásai törekvéseit. Ez okból nem létezhet egyetlen semleges, „tudományos” geopolitika, hanem szükségképpen többféle geopolitikai doktrína létezik, az egyes országok eltérő biztonsági és hatalmi érdekeinek és céljainak megfelelően. (Vö. O’Loughlin, 200 o.)

IRODALOM

Agnew, J. (1996) Geopolitics: the Re-visualizing of the World. Kindle edition, 2010. Agnew, J. (1998) Globalization and Sovereignty. Kindle edition, 1998, Kindle ed. 2010. Blouet, B.W. (2001) Geopolitics and Globalization in the Twentieth Century. Reaktion Books Ltd. 204. o. Bornschier, V. – Christopher C. – D. (eds.) (1999) The Future of Global Conflict. Sage, London. Brzezinski, Z. (1999) A nagy sakktábla. Amerika világelsősége és geostratégiai feladatai. Európa Kiadó, Budapest. (The Grand Chessboard: American Primacy and its Geostrategic Imperatives. Basic Books, New York, 1997.). Cohen-Tanugi, L. (2008) The Shape of the World to Come. Charting the Geopolitics of a New Century. Columbia Univerity Press, New York. Dalby, S. (1998) Conclusion: Geopolitics, Knowledge and Power at the End of the Century. In: Gearóid Ó Tuathail et al. Diamond, J. (2007) Összeomlás. Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez. (Collaps. How Societies Choose to Fail or Succeed. 2005.) Typotex, Budapest. Friedman, T.L. (1999) The Lexus and the Olive Tree. Friedman, T.L. (2005) The World is Flat: a Brief History of the Twenty-First Century. Farrar, Straus and Giroux. Geopolitics and Globalization in the Twentieth Century Brian W. (2004) Blouet Reaktion Books Ltd 204 pp 25 (Recenzálta: R. Pfederer). Global 2000 (1981) Der Bericht an den Präsidenten. (Global Future. Time to Act). Verlag Zweitausendeins, Frankfurt am Main. Huntington, S.P (1998) A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa, Budapest . Kennedy, P. (1997) A huszonegyedik század küszöbén. Napvilág, Budapest . Klare, M.T. (2009) Rising Powers, Shrinking Planet. The New Geopolitics of Energy. Henry Holt & Co. New York. Kotkin, S. (2008) Armageddon Averted. The Sovjet Collapse 1970–2000. Updated Ed., Oxford University Press, Oxford, New York. Kotkin, S. (2009) Uncivil Society. 1989 and the Implosion of the Communist Establishment. With a Contribution by Jan T. Gross. Modern Library Edition, Random House, Inc., New York. Luttwak, E.N. (1998) From Geopolitics to Geo-Economics: Logic of Conflict, Grammar of Commerce. In: Ó Tuathail et al., 125–131. o. 27 | 2010. október


Mittelman, J.H. (2000) The Globalization Syndrome. Transformation and Resistance. Princeton University Press, Princeton, New Jersey. Niall F. (2009) The Year the World Really Changed. Forget the fall of the iron curtain: the events of ’79 matter more. Newsweek, Nov. 16. Ó Tuathail, G.–Simon D.–Routledge, P. (1998) The Geopolitics Reader. London and New York, 1998. Kindle Version, 2010. O’Meara, P. – By: O’Meara, P.–Mehlinger, H.D.–Krain, M. (eds.) (2000) Globalization and the Challenges of a New Century. A reader. Indiana University Press, Bloomington and Indianapolis. O’Loughlin, V. J. (Ed.) (1994) Dictionary of Geopolitics. Publisher: Greenwood Press. Place of Publication: Westport, CT. Rosenau, J.N. (2008) The Challenges of a Globalized World. In: American Studies International. Vol. 38., Issue 2. 2000. 8. o. Seitz, J.L. (2002) Global Issues. An Introduction. 2nd ed. Blackwell.Stiglitz, Joseph E.: Globalization and Its Discontents. W. W. Norton & Company, New York, London.

2010. október | 28

GEOPOLITIKA ÉS/VAGY GEOÖKONÓMIA A 21. század világgazdasági és világpolitikai folyamatainak összefüggései

 DR. BERNEK ÁGNES a földrajztudomány kandidátusa főiskolai tanár, a ZSKF Geopolitikai Kutatóközpontjának vezetője [email protected]

Az 1990-es évtized mind a világpolitikában, mind a világgazdaságban alapvető változásokat eredményezett. A bipoláris világpolitikai rendszer megszűnésével és a globális világgazdaság kialakulásával az ortodox geopolitikát egyre inkább a kritikai geopolitikai irányzat váltotta fel. A kritikai geopolitika egyik fő irányzata a geoökonómia, amelyet a legjobban a Clinton-doktrína azon mondata jellemez, miszerint bármilyen politikai célt a legegyszerűbb gazdasági úton elérni. A tanulmány e geoökonómiai szemlélet kiemelésével vizsgálja a világgazdaság és a világpolitika összefüggéseit, négy kiemelt témakör alapján: először az USA vezető világgazdasági szerepkörének geopolitikai következményei, majd az új orosz geopolitika gazdasági eszközei, továbbá Kína 21. századi geoökonómia stratégiái, s végül Magyarország geoökonómiai elemzése.

Geopolitika és politikai földrajz egykor és most – az ortodox és a kritikai geopolitika A geopolitika és társtudománya a politikai földrajz viszonylag fiatal tudományterületek, ugyanis önálló diszciplínaként csak a 19. század végén jelentek meg. A politikai földrajz klasszikus értelmezése – Sárfalvi Béla megfogalmazásában – a következő: „a politikai jelenségek, folyamatok földrajzilag interpretált, földrajzi módszerekkel megközelített tanulmányozása”. (Sárfalvi, 1985.)1 A politikai földrajznak a létrejöttét a német Friedrich Ratzel „Politikai földrajz” című, 1897-ben megjelent publikációjához kapcsoljuk. Napjainkban Ratzel munkásságából legtöbbször az organikus államelméletet idézzük, amelyben a szerző a térbeli növekedés és terjeszkedés terén hasonlóságot vont az élő organizmusok és az állami képződmények között. A geopolitika kifejezést először Rudolf Kjellén, svéd geográfus használta a „Tanulmány a svéd politikai határokról” című, 1899-ben megjelent tanulmányában

29 | 2010. október


A „klasszikus”, a jelenlegi szóhasználat szerint „ortodox” geopolitika legáltalánosabb értelmű meghatározása a következő: a természeti környezet és a társadalmi tényezők közötti összefüggések vizsgálata valamely előre kitűzött politikai cél érdekében. (Sárfalvi, 1985.) Napjaink geopolitikájának vitathatatlanul legtöbbet idézett szerzője a skót származású, brit földrajztudós Halford J. Mackinder. Munkásságához társítjuk a politikai földrajz és a geopolitika geostratégiai jellegének kialakulását. A mai napig bárki, aki világméretű geostratégiákat megfogalmaz, mindenki Mackinder munkásságára hivatkozik. A geopolitika egyik leghíresebb kifejezése a „heartland”, vagyis a „szívtájék” is Mackinderhez kapcsolódik, miszerint: „Aki uralja Kelet-Európát, parancsol a Heartlandnek; Aki uralja a Heartlandet, az parancsol a Világszigetnek; Aki uralja a Világszigetet, az parancsol a Világnak.” (Mackinder, 1919.) Mackinder a „heartland”-et a 20. század elején Kelet-Európa térségére tette. A 21. században a „heartland”-et Közép-Ázsia térségére helyezik, ezzel is indokolva, hogy miért kiemelten fontos az USA számára az afganisztáni és iraki katonai jelenlét. Mackinder nevéhez fűződik a világ felosztása „pánterületekre”. Ezek az északdéli irányban húzódó, az összes éghajlati övezetet felölelő pánterületek azonosíthatók a világ érdekszféráival, s alapját képezik az adott centrumhoz tartozó perifériaterületek lehatárolásának. Mackinder leghíresebb tanulmánya „A földrajz, mint a történelem kulcsa” címmel jelent meg, amelyet a brit Királyi Földrajzi Társaság 1904. január 25-én megtartott ülésén olvasott fel. (Mackinder, 1904.). Európa és Ázsia politikai elemzése kapcsán Mackinder arra keresett választ, hogy a földrajzi és a történelmi folyamatok, főbb események között milyen összefüggések lehetségesek. Tőle származik az Eurázsia politikai fogalom, amely nem csak egyszerűen arra utal, hogy földtani értelemben Európa és Ázsia egy kontinens, hanem kiemelten arra, hogy Európa és Ázsia népei, államai képezik a világhatalom központját. Az Európa és Ázsia közötti civilizációs konfl iktust tanulmányozva megállapította, hogy a világ történelmének kulcsövezete (Pivot Area) Oroszországnak az Uraltól közel a Csendes-óceánig terjedő hatalmas térsége, amely „ugyan elérhetetlen a tengeri közlekedés számára, de a múltban nyitva állt a lovas nomádok előtt, és napjainkban kialakulóban van a vasúti hálózata”. (Mackinder, 1904. 25. o.)2 Mackinder térképe szerint e kulcsövezetet egy nagy belső peremív (inner crescent) veszi körül, s itt helyezkedik el Németország, Ausztria, Törökország, India és Kína. A külső peremívet (outer crescent) Nagy-Britannia, Dél-Afrika, Ausztrália, az Egyesült Államok, Kanada és Japán alkotják. A 20. században az Eurázsia politikai fogalom Brzezinskinél mint az „eurázsiai sakktábla” jelenik meg, s amely az USA Eurázsia felé irányuló geostratégiai célki2010. október | 30

Geopolitika és/vagy geoökonómia tűzéseit foglalja össze. (Brzezinski, 1999.) De Eurázsia a 2000. évtől kialakuló új orosz geopolitika központi eleme is egyben, ugyanis a neoeurázsiaiság, vagyis az új bipolaritás kialakítása – az eurázsiaiság szemben az atlantizmussal – a jelenlegi orosz nagyhatalmi törekvések kiemelt tényezője. (Dugin, 2004.) Az ortodox amerikai geopolitika az USA 19. századi nagyhatalmi törekvéseinek elméleti megalapozását szolgálta. A Monroe-elv James Monroe államelnökhöz (1817–1825) fűződik, aki 1823. december 2-án a Kongresszushoz küldött üzenetében kifejtette, hogy „az amerikai kontinensek ne lehessenek többé bármelyik európai hatalom kolonizáló tevékenységeinek tárgyai”. (Izsák, 2002. 59. o.) A Monroeelvet az utókor napjainkban már rendszeresen úgy szokta említeni, hogy „Amerika az amerikaiaké”! Az amerikai nagyhatalmi státushoz fűződő „Manifest–destiny” eszméje – ez különösen 1830 és 1860 között jutott kifejezésre – képezi az egyik legrégibb és az egyik legfontosabb geopolitikai irányzatot. Ez az eszme látszólag nem a militarizmusra épült, amely egyébként minden területi terjeszkedéssel kapcsolatos geopolitikai nézetre jellemző. A „Manifest–destiny” – az „MD” – „az elhivatottság végzete” a fokozatos, békés terjeszkedésnek és az egész észak-amerikai kontinens elfoglalásának a programját hirdette meg, miszerint „Az Államoknak joga és kötelessége az észak-amerikai kontinens meghódítása.” Ez az eszme – akárcsak a későbbi német geopolitika – a területi terjeszkedést az államok életében jelentkező biológiai szükségletként értelmezte. A kontinentális irányzattal rendelkező „Manifest-destiny” a későbbiekben a tengeren túli expanzióról szóló Mahan-féle ideákkal egészült ki. Mahan tengernagy 1890-ben, Bostonban adta közre a „The Influence of Sea Power upon History, 1660– 1783 (A tengeri hatalom jelentősége a történelemben, 1660–1783)” című munkáját. Ebben az USA tengeri hatalmának kiépítése és megszilárdítása érdekében a következő feladatokat jelölte ki: az USA-nak tengeri flottával kell rendelkeznie; meg kell építeni a Panama-csatornát, amely megkönnyíti a tengeri uralom megszerzését; továbbá ki kell építeni a tengeri támaszpontokat; s végül az USA-nak a világ többi része felé, ún. „open door”, azaz nyitott gazdaságpolitikát kell folytatni. (Izsák, 2002. 59–60. o.)

ˁ Az 1980-as évek végére, az 1990-es évtized elejére a szovjet blokk szétesésével, a hidegháború lezárásával egy időben, a nagyhatalmak katonai versengése helyett a világ fokozódó globalizálódása került a társadalomtudományok kutatásainak előterébe, s mindez új szemléletű politikai földrajzi és geopolitikai kutatásokat indított el. A világgazdaság alapvető átalakulása, a volt szocialista országok politikai viszonyainak átrendeződése, az ugrásszerű technológiai fejlődés, a globális összefogást igénylő környezet- és természetvédelem, a társadalmi rétegek közötti egyre inkább növekvő szakadék a politikai földrajzzal foglalkozó szakembereket is arra késztették, hogy a világ problémáinak feltárásában, kutatásában és megoldá31 | 2010. október


sában minél aktívabban működjenek közre. Így egyre többször teszik fel a kérdést, hogy létezik-e egyáltalán „új politikai földrajz”, vagy a politikai földrajz jelenleg nem más, mint a földrajztudomány és a politikatudomány határán álló kutatási terület? De ha ez utóbbit is fogadjuk el, akkor sem feledkezhetünk meg arról, hogy mind két tudományterület az alapvető paradigmaváltás korszakában „él”, hiszen a globális társadalmi, gazdasági, politikai folyamatok a társadalomtudományok fogalomrendszereinek alapvető megváltozását eredményezték. Gondoljuk csak el, hogy mit is értünk egyáltalán a „politikai folyamatok” kifejezés alatt? Hiszen a piacgazdaság mindenhatósága, az aktuális kamatszint nagysága, vagy akár az eladósodás mértéke legalább annyira a politikatudomány kérdése lehet, mint például a választási eredmények értékelése. „Az új politikai földrajz” megfogalmazását még tovább nehezíti az a tény, hogy magának a globalizációnak is rendkívül sokféle definíciója van. Jelen tanulmány a globalizáció gazdasági értelmezéséből indul ki, nevezetesen abból, hogy a globalizáció a kapitalista gazdálkodás világméretű kiteljesedése, amelyben meghatározó szerepű a globális térségi szint. Vagyis maga a politikai tér rendeződik át, megerősödik a nemzetállamok feletti és alatti térségi szintek fontossága. Egy 1995ben, Nagy-Britanniában megjelent politikai földrajzi témájú egyetemi tankönyv is ezt a címet viseli: „A Global World? Re-ordering Political Space” azaz „Globális világ? A politikai tér átrendeződése”. E könyv egyik legfontosabb konklúziója is az, hogy „a politikai tér átrendeződése olyan komplex és ellentmondásos folyamat, amelyben a különböző szereplők és terek folyamatosan újraértelmeződnek, s újraértelmezik egymást” (Anderson, J.–Brook, C.–Cochrane, A., 1985. 25. o.) A politikai földrajz átalakuló szemléletéhez új megközelítésű geopolitika is társul. Míg korábban a geopolitika a militarista területi terjeszkedés politikai megalapozását szolgálta, addig a nemzetközi szakirodalomban egyre elterjedtebb az ún. kritikai geopolitika, amely a fegyveres területi terjeszkedés elméleti megalapozása és magyarázata helyett egyre inkább szociális (kulturális) és gazdasági tartalommal bír. E gazdasági szemléletű kritikai geopolitikát nevezte el 1990-ben Edward Luttwak geoökonómiának. Egyébként a kritikai geopolitika kezdetét Agnew, J. és Corbridge, S. 1989-ben megjelent tanulmányától számíthatjuk, amelyben a szerzők a geopolitikának és a nemzetközi politikai gazdaságnak teremtették meg a szintézisét. (Agnew – Corbridege, 1989.) A kritikai geopolitika egyben szakít azzal a „klasszikus” megközelítéssel is, amely szembeállította a politikai földrajzot és geopolitikát, s egyre többen értelmezik a geopolitikát úgy, mint a politikai földrajzi ismeretek gyakorlati alkalmazását. Ó Tuathail, G. – a kritikai geopolitika egyik jelenlegi „vezéregyénisége” – 1994-ben a kritikai geopolitikát a következőképpen jellemzi: „Kritikai geopolitika? Ez egy olyan kérdés, amelyre még nincs egyértelmű válasz, még nincs egyértelmű elméleti megközelítés, de az vitathatatlan, hogy ez az irányzat nyitott a világ földrajzi/politikai kérdéseire, problémáira, s legfőképpen ezek megoldására törekszik.” (Anderson, J.–Brook, C.–Cochrane, A., 1985. 24. o.) 2010. október | 32

Geopolitika és/vagy geoökonómia

A geoökonómia fogalma és lényegi elemei „Mi demokráciát akartunk, de amit megkaptuk az a részvénypiac” lengyel graffiti az 1990-es évek közepén Az 1980-as évtized vége, az 1990-es évtized eleje mind a világpolitikában, mind a világgazdaságban alapvető változásokat hozott. A világpolitikában megszűnt a bipoláris világ, s a Varsói Szerződés katonai tömbjének szétesésével a világon a fegyveres versengés háttérbe szorult. Ezt a hidegháború utáni időszakot Francis Fukuyama a „történelem végének” nevezte el, olyan korszaknak, amelynek végső kormányzati formájaként sor kerül a nyugati liberális demokrácia általános bevezetésére. Bár Fukuyama művében nem zárta ki a helyi konfliktusok lehetőségét, de alapvetően egy nyugodt, harmonikus világot jelzett előre, ahol a korábbi hidegháborús ellenfelek partnerként fognak együttműködni az emberiség tudományos és műszaki problémáinak megoldása terén. (Fukuyama, 1989.) Ezen időszak eufórikus hangulatára utal az is, hogy George Bush elnök szavait idézve (Bush, 1990.) egyre többen kezdtek „új világrendről” beszélni, vagyis egy olyan világpolitikai berendezkedésről, ahol az ENSZ-nek sokkal nagyobb szerepe lesz, s alapvetően egy békés, ideológiai és fegyveres versengéstől mentes, kiszámítható, stabil világ veszi kezdetét. Az 1990-es évtized a világgazdaságban is alapvető változást hozott, megkezdődött a mai napig tartó globális világgazdasági korszak. Bár a szakirodalomban mindmáig vita van arról, hogy mennyiben tekinthető globálisnak a világgazdaság. Továbbá nagyon sokan azt állítják, hogy a világgazdaság mindig is globális volt, elsődlegesen abban az értelemben, hogy az egész Földet, az egész glóbuszt fogta át. De az 1990-es évtizedtől megkezdődő világgazdasági korszak új globális jellege vitathatatlan abban az értelemben, hogy kialakult a közel mindent átfogó és mindent meghatározó globális világpiac. Vagyis a világgazdaság legfontosabb folyamatai már nem kizárólag az egyes nemzetállamok szintjén valósulnak meg, s az egyes államok közötti gazdasági tranzakciók egyre inkább háttérbe szorulnak a globális szintű gazdasági folyamatokhoz képest. A világ fokozódó globalitása egyben azt is jelenti, hogy az önálló nemzetgazdaságok felől a hangsúly a globális világpiac meghatározó szerepe felé tolódik el. Mindez új területi szemléletet von maga után, ugyanis a legfontosabb térségi szintté maga a globális gazdaság, a globális világpiac válik. E térségi szinten szerveződnek és érvényesülnek a világgazdasági globalizáció legfontosabb elemei és tendenciái: a rendkívüli gyors technológiai, kiemelten kommunikációs technológiai fejlődés; a transznacionális vállalatok és az általuk szervezett nemzetközi termelés; valamint a pénz szerepének és fontosságának korábban sohasem tapasztalt felfutása. A világgazdasági globalizáció területi szerveződésének lényegi eleme, hogy a nemzetgazdasági szint feletti – nemzetközi integrációk – és külö-

33 | 2010. október


nösen a nemzetgazdasági szint alatti térségi szintek – regionális gazdaság, lokális gazdaság – szerepe egyre fontosabbá válik. A nemzetközi szakirodalom a globális világpiac fontosságát úgy is szokta jellemezni, hogy „a territoriális nemzetállamok harca a de-territoriális globális világgazdasági szereplőkkel”, így a transznacionális vállalatokkal és a globális pénzpiac alakítóival. De a globális világpiac meghatározó szerepe további alapvető kérdéseket is felvet, nevezetesen: – – – –

Hogyan értékelődik át az a kifejezés, hogy nemzetgazdaság? Mit jelent a nemzetgazdasági szuverenitás, sőt létezik-e még egyáltalán? Az országhatár képezi-e még a nemzetgazdaság tényleges határát? A belföld és külföld, a nemzeti és nemzetközi fogalmak gazdasági értelemben elválaszthatóak-e még egymástól?

Az általános szakmai közvélemény szerint a globális világban a tér „nem számít”, a távolságok szerepe csökken, a Föld szinte „összeszűkül”, a valós tér szerepét átveszi a virtuális tér. Ezzel szemben több mint húsz éves, a világgazdaság térszerveződésére vonatkozó kutatásaim alapján fontosnak tartom kiemelni, hogy a fenti általános megállapítások egyáltalán nem igazolhatóak, a globális világpiaci folyamatoknak határozott térbelisége van, csak alapvető földrajzi szemléletváltásra van szükség, a kizárólagos „országos szintű” gondolkozásmódunkat ki kell egészítenünk azzal, hogy a régiók és a települések térbeli szintjén is képesek legyük gondolkozni. Így az általános megfogalmazás a „de-territoriális” globális világgazdasági szereplőkről szintén nem igaz, mind a transznacionális vállalatok, mind a nemzetközi pénzügyi folyamatok határozott térbeliséggel rendelkeznek. De az már geopolitikai kérdés, hogy a nagyhatalmi érdekeket hogyan lehet gazdasági eszközökkel érvényesíteni a globális világgazdasági korszakban. Szerintem napjaink geopolitikájának ez az egyik lényegi eleme, s erre vezethető vissza az, hogy a hidegháborús időszak fegyveres versengésének végeztével a globális világpiac korszakában a geoökonómiai gondolkozásmód vált meghatározó. A geoökonómia fogalmának első megjelenését a nemzetközi szakirodalom rendszerint Edward Luttwak 1990-es évek elején írt műveihez kapcsolja. Értelmezésében a geoökonómia nem más, mint a nemzetek közötti ősi fegyveres rivalizálás folytatása új gazdasági eszközökkel, s így a háborút helyettesíti a gazdasági hódítás, gazdasági versengés. Vagyis a klasszikus geopolitikai szemléletet felváltja az új geoökonómiai megközelítés. Legtöbbet idézett cikkének a címe is ez: „A geopolitikától a geoökonómiáig: A konfliktusok logikája és a kereskedelem nyelvezete (gyakorlata).” (Luttwak, 1990.)3 Luttwak szerint a nemzetek harca nem más, mint világpiaci harc, rivalizálás a minél nagyobb világpiaci részesedésért. A nemzetek közötti háborúk, fegyveres 2010. október | 34

Geopolitika és/vagy geoökonómia konfliktusok végeztével, a gazdasági Edward Luttwak 1942-ben született Aradon. Angol eszközökkel történő hatalomgyakorlás, és amerikai egyetemeken folytatta tanulmányaa gazdasági eszközökkel történő nagyit. Az USA szárazföldi hadseregének, légierejéhatalmi érdekérvényesítés kerül előtérnek, haditengerészetének több posztján szolgált, be. „Mindenki egyetért abban, hogy a mint katonai és stratégiai tanácsadó. Több nagykereskedelmi rendszer kiszorítja a kasikerű könyve van, amelyek közül a háború és a tonait: a tőke a »tűzerőt« szorítja ki, a béke stratégiai kérdéseivel foglalkozó könyvei polgári újítások a katonai-technikai ha(kiemelten a „Coup d’État: A Practical Handbook – ladást, a piac elterjedése pedig a helyÁllamcsíny: Gyakorlati kézikönyv” és a „Strategy: őrséget.” (Luttwak, 1990. és Mező, 2007.) The Logic of War and Peace – Stratégia: A háború Katonai stratégához illően a világpiaés a béke logikája”) a mai napig az amerikai katocot olyan hadszíntérként elemzi, ahol nai egyetemeken kötelező irodalomnak számítaaz államok küzdenek egymással azért, nak. Több vele készült interjúban is az olvasható, hogy nemzetgazdasági érdekeiket mihogy a mai napig rendszeresen részt vesz hírnél jobban tudják érvényesíteni. Ebben szerző tevékenységekben. 2009-ben többször is az új helyzetben a katonák szerepét az nyilvánosan bírálta Barack Obama elnököt. (The állami bürokraták veszik át, akiknek a New York Times, Times Topics, 2010.) szakértelme, elhivatottsága döntheti el e világpiaci harc kimenetelét. Luttwak kiemeli, hogy egy nemzetállam gazdasági erejének meghatározó eleme a magas szinten tevékenykedő állami hivatalnoki apparátus. (Luttwak, 1999.) Luttwakhoz hasonlóan a geoökonómia stratégiai jellegét emeli ki a geoökonómia tudományterületének másik kimagasló alakja, a francia Pascal Lorot is. „A geoökonómiai elemzések olyan gazdasági stratégiák – elsősorban kereskedelmi Az USA geoökonómiai kutatásainak leghíresebb „fellegvára” a Külkapcsolatok Tanácsának Maurice R. Greenberg nevét viselő Geoökonómiai Központja (Maurice R. Greenberg Center for Geoeconomic Studies – www.cfr.org/thinkthank/cgs) A Geoökonómiai Kutatóközpont névadója 1925-ben született New Yorkban. Jelenleg tiszteletbeli elnöke és igazgatója a Külkapcsolatok Tanácsának és tagja a Trilaterális Bizottságnak. Az üzletember 1968-tól 2005-ig volt elnök-vezérigazgatója az American International Groupnak (AIG), amely cég vezetése alatt egy kis biztosítási vállalkozásból a világ legnagyobb pénzügyi és biztosítási vállalatává vált. Henry Kissinger barátja és üzlettársa a diplomáciai és az üzleti tanácsadás terén. Az üzletember az USA jelenlegi gazdasági diplomáciájának egyik meghatározó alakja, az USA több ázsiai országgal meglévő üzleti tanácsának vezetője. Kína WTO-tagsága érdekében komoly diplomáciai tevékenységet folytatott. (The New York Times, Times Topics, 2010.) A Külkapcsolatok Tanácsát (Council on Foreign Relations – www.cfr.org) 1921-ben jegyezték be, Wilson amerikai elnöknek az 1919-es Párizsi Békekonferencián elhangzott azon javaslata nyomán, hogy hozzák létre a Nemzetközi Ügyek Intézetét. Ennek az amerikai „ága” lényegében egy már korábban létrehozott New York-i asztaltársaságra épült, amelyet befolyásos bankárok és ügyvédek alapítottak azzal a céllal, hogy megbeszéljék a kereskedelem és a nemzetközi pénzvilág ügyeit. A Tanács főhadiszállása 1945 óta a New York-i Harold Pratt House-ban található. Az épületet a Rockefeller érdekeltséghez tar-

35 | 2010. október


tozó, Standard Oil olajtársaságot tulajdonló Pratt család adományozta a Tanácsnak. A Tanács hivatalos lapja a „Foreign Affairs” (Külügyek) című, kéthavonta megjelenő szakmai újság. A Külkapcsolatok Tanácsának fontossága igazolható egyrészt azzal is, hogy Henry Kissinger tudományos és tanácsadói pályája is lényegében akkor kezdődött meg, amikor 1955-ben megismerkedett Nelson Rockefellerrel, aki bemutatta őt a Tanács tagjainak. A Külkapcsolatok Tanácsának kiemelkedő szerepére igen szemléletesen utal a Rockefeller család egyik életrajzírójától, Alvin Moscow-tól vett idézet is: „Viszont ha külügyekről van szó, a Tanács maga a keleti parti elit. Valójában nehéz lenne az Egyesült Államok fontos külpolitikai irányelvei közül egy olyat is említeni Wilson elnöksége után, amely homlokegyenest ellentmondott volna a Tanácsa akkori gondolatmenetének (Moscow, 1977. 225. o. – Marrs, 2003.) A Trilaterális Bizottság (Trilateral Commission – www.trilateral.org) létrehozásának gondolatát Zbigniew Brzezinski először 1970-ben vetette fel David Rockefellernek. A trilaterális fogalom az európai, az észak-amerikai és az ázsiai nemzetek összefogására utal. Brzezinski a Trilaterális Bizottság felállítására irányuló tervét 1972-ben vázolta fel először egy Bilderberg-találkozón. A Bizottság hivatalos megalakulására 1973-ban került sor, elnöke David Rockefeller lett, észak-amerikai alapító igazgatónak Brzezinskit nevezték ki. A szervezet hivatalos éves kiadványa a „Trialogue” című hírlevél. A Bizottság 1975-ben kiadott „A demokrácia válsága” című kiadványát Samuel P. Huntington, a Harvard Egyetem politológusa írta, aki már ekkor megállapította, hogy „Amerikának sokkal visszafogottabb szemléletre lenne szüksége a demokráciát illetően”. (Marrs, 2003.) A Külkapcsolatok Tanácsa és a Trilaterális Bizottság mellett a nemzetközi politikai és üzleti életben kiemelkedő jelentősége van még a Bildenberg-csoportnak. (Bildenberg Group – www.bildenbergmeetings. org) A csoport első ülését 1954-ben, Hollandiában tartotta a Bildenberg hotelben, s így innen kapta a nevét. A Bildenberg-csoport minden évben egy nagyszabású. kb. 130-150 fő részvételével zajló konferenciát rendez, a nyilvánosság teljes kizárásával, mindig más és más helyszínen. 2010-ben az éves találkozó fő témái többek között a pénzügyi reform, a biztonság és az informatika technológia voltak. (Marrs, 2003.)4

Pascal Lorot 1960-ban született Franciaországban. Felsőfokú tanulmányait Párizsban végezte. Kutatói pályája során közel tizenöt geopolitikai könyvet írt. Több cégnél volt igazgatósági tag, ő vezette a BNP (francia olajipari társaság) valamikori szovjet képviseletét. Jelenleg is több francia minisztérium tanácsadója. Alapítója és főszerkesztője a francia nyelven megjelenő Géoéconomie (Geoökonómia) folyóiratnak. Ezen kívül még öt tudományos, külügyi témájú folyóirat alapítója és főszerkesztője. 2003-tól a Choiseul Nemzetközi Politikai és Geoökonómiai Kutatóintézet. (Institut Choiseul pour la politique internationale et la géoéconomie) elnöke. 2010. október | 36

stratégiák – kidolgozására irányulnak, amelyek révén a nemzetek (nemzetállamok) képesek megvédeni saját nemzetgazdaságukat, illetve nemzetgazdaságuk bizonyos ágazatait. Továbbá képesek segíteni saját nemzeti vállalataikat az új technológiák megszerzésében, e vállalatok világpiacra irányuló termelésének fokozásában, e vállalatok világpiaci részesedésének növelésében. Így a nemzetgazdaság és a nemzeti vállalat a hatalom és a nemzetközi befolyás meghatározó elemeivé válnak, s elősegítik a nemzet saját gazdasági és szociális fejlődését.” (Lorot, 1999.)

Geopolitika és/vagy geoökonómia Edward Luttwak és Pascal Lorot geoökonómia terén kifejtett nagyhatású munkássága ellenére a geoökonómiának egységes meghatározása a mai napig sincs, illetve kérdéses az is, hogy a geoökonómia önálló tudományterületnek tekinthető-e egyáltalán a geopolitika mellett. Az önálló tudományterület jellegét elsősorban az kérdőjelezi meg, hogy a politikai gazdaságtan az a tudományág, amely A francia geoökonómiai kutatások világhírű központja a párizsi székhelyű Choiseul Nemzetközi Politikai és Geoökonómiai Kutatóintézet. (Institut Choiseul pour la politique internationale et la géoéconomie Institut Choiseul for International Politics and Geoeconomics – www.choiseul.info) A nemzetközi politikai és gazdasági stratégiákkal foglalkozó intézet kiemelt célja Franciaország világpolitikai és világgazdasági szerepének erősítése, a francia nemzet érdekeinek maximális figyelembevételével. Az ún. Club Choiseul az intézet által, minden hónapban megszervezett, egy kiemelt témakörre fokuszáló, a politikai és az üzleti élet meghatározó személyiségei részvételével zajló kerekasztal megbeszélés. 1997-ben indította el az intézet a Géoéconomie (vagyis Geoökonómia) című, kizárólag franciául megjelenő tudományos folyóiratot. 2003 óta az intézet enöke Pascal Lorot.

a politika és a gazdaság összefüggését vizsgálja. Sőt a politikai gazdaságtan „szellemiségének”, alapgondolatainak megjelenését a közgazdaságtudomány magának Adam Smithnek az 1776-ban magyarul „A nemzetek gazdagsága” címmel megjelent művétől számítja. Bár érdemes utalni rá, hogy az eredeti angol cím „Enquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations”, vagyis „A nemzetek gazdagságának természetére és okaira irányuló kutatás” sokkal jobban utal a politikai gazdaságtanra, illetve a meglepő módon (vagy tán nem is annyira meglepő módon) a jelenlegi geoökonómiai szemléletre. A fogalmi meghatározási problémák ellenére a geoökonómia az 1990-es évtizedtől napjainkra – s különösen a 21. századra – igen széles körben használt fogalom lett, s általában a nemzetgazdasági stratégiákat és a gazdasági eszközökkel történő nagyhatalmi érdekérvényesítést értik alatta. Sőt sokszor szembe is állítják a geopolitikával, így nagyon szemléletes az a nemzetközi sajtóban több helyen is megjelent megállapítás, miszerint „Kínának a 21. századra nem geopolitikai, hanem geoökonómiai stratégiája van”. Kutatásaim alapján arra a megállapításra jutottam, hogy a geoökonómia nem önálló tudományterület, hanem a geopolitika része, a politika és a tér kapcsolatának gazdasági elemzése. 5 Bár a geoökonómia vitathatatlanul szintetizálja a társtudományterületek (kiemelten a közgazdaságtan és a politológia eredményeit, s ezeken belül is elsődlegesen a nemzetközi folyamatokra irányuló kutatások eredményeit), de ami sajátosságának lényegi elemét megszabja az a területi szemlélet. S ezen túlmenően a geoökonómia kiemelt eleme – utalva Mackinder munkásságára – a geostratégiai gondolkozásmód, a geostratégiai szemlélet. A fentiek alapján a geoökonómia általam történő megfogalmazása következő: a geostratégiák

37 | 2010. október


gazdasági eszközökkel történő megvalósítása és e megvalósítás lehetőségeinek kutatása, prognosztizálása. Milyen jellegű geoökonómiai stratégiák lehetnek ? Alapul véve a hadtudományt – hiszen a stratégia szó maga is eredetileg hadtudományi kifejezés volt és a legfelső szintű hadvezetés tudományát jelentette – és a Luttwak-i szemléletet (a jelenlegi hadszíntér nem mást jelent, mint az államok gazdasági rivalizálását), megítélésem szerint két alapvető stratégia létezik, a defenzív, védekező jellegű és az offenzív, támadó (előrenyomuló) jellegű geoökonómiai stratégia. Tanulmányom további részében ezeket a stratégiákat elemzem globális világ piaci nézőpontból, az USA, Oroszország és Kína geopolitikai/geoökonómiai törekvéseinek vizsgálata, valamint Magyarország geoökonómiai értékelése alapján. Szemléletmódomat jellemzi, hogy kissé módosítom Luttwak „a konfliktusok logikája és a kereskedelem gyakorlata” híres kifejezését arra, hogy a „konfliktusok logikája és a globális világpiac eszközrendszere”.

Pax Americana – Az Amerikai Birodalom Az USA geopolitikai/geoökonómiai törekvései 1993-tól napjainkig „A jelenlegi globális világgazdaságban mindössze csak két dolog biztos. Először is, hogy bizonytalan. Másrészt az, hogy az USA napjaink vezető gazdasági és politikai hatalma.” Részlet egy 1998-ban készített interjúból. Interjúalany: André Kostolany (1906–1999), a világ egykori tőzsdeguruja. A jelenlegi amerikai vezető világgazdasági és világpolitikai szerepkör megerősítését és lényegében megalapozását William J. Clinton (1993–2001) elnökségi éveihez kapcsolhatjuk. Ebben az időszakban „szárnyalt” az amerikai gazdaság, a GDP évente átlagosan 4-6%-kal nőtt, a munkanélküliségi ráta rendszerint 5% alatt maradt, s ekkor még a világ összes GNI értékének több mint 1/3-át kizárólag az amerikai nemzetgazdaság állította elő. Minek köszönhető e nagymértékű amerikai növekedés? Az általános nemzetközi megítélés szerint az amerikai piacgazdasági modell sikerének. Az amerikai piacgazdasági modell három lényegi eleme a következő: a hitelből történő fogyasztásra alapozott gazdasági növekedés (a sokat idézett mondás szerint:”Az amerikai gazdaság növekedését az amerikai fogyasztó csillapíthatatlan vásárlási láza tartja fent”), a fejlett és versenyképes pénzpiac, továbbá a minimális állami beavatkozás (az amerikai állam ún. „éjjeliőr-állam”, nem avatkozik be a piacgazdaság működésébe, csak annak kereteit tartja fent). Az amerikai világgazdasági és világpolitikai vezető szerepkör elméleti megalapozását, az új amerikai geopolitika megszületését, s ezen belül a geoökonómiai irányzat előtérbe kerülését is Clinton elnökhöz kapcsoljuk. Ez az ún. Clintondoktrína hivatalosan az 1995-ös „Elkötelezettség és bővítés” címet viselő Nem2010. október | 38

Geopolitika és/vagy geoökonómia zetbiztonsági Stratégiában (National Security Strategy of Engagement and Enlargement) jelent meg. A Clinton-doktrína alaptételei a következők: – – – – – – – –

Az új nemzetközi rend alapja a gazdaság elsődlegessége; Bármilyen politikai célt legegyszerűbb gazdasági úton elérni; Az USA célja a piacgazdaság és a demokrácia világméretű terjesztése; Az USA célja, hogy nemzetgazdaságát megerősítse és külföldi piaci részesedését növelje; Az amerikai külpolitika célja az amerikai transznacionális vállalatok világméretű elterjedésének elősegítése; Az amerikai külföldi működőtőke-befektetések legfontosabb célterületei az ún. feltörekvő piacok („emerging markets”); Az USA-nak küldetéstudata van, feladata a világ békéjének és biztonságának fenntartása; Legfőbb cél az unipoláris (egyközpontú), az atlanti-erőtérből irányított világpolitikai rendszer megteremtése és fenntartása. Így a világpolitika lényegi irányzata az ún. atlantizmus.

A Clinton-doktrína alapelemei a mai napig meghatározóak, s lényegében a globális világpiac működésének keretét, „működési szabályait” is megadják. Egyik legtöbbet bírált eleme e doktrínának a „piacgazdaság és a demokrácia világméretű elterjesztésének” amerikai célja, ugyanis az elemzők szerint az „USA nem tesz mást, mint a demokrácia zászlaja alatt piacgazdaságot terjeszt”. A nemzetközi szakértők széles köre utalt már az 1990-es évek végén arra, hogy a neoliberális piacgazdasági modellt és ennek „laissez faire”, vagyis „a piac láthatatlan keze mindent megold” amerikai ideológiáját az USA csak terjeszti, illetve terjeszteni kívánja világszinten, ugyanakkor önmagára nézve nem tartja követendőnek. Hiszen az amerikai állam sohasem „vonult ki” az amerikai gazdaságból, sőt a kormány mindig is segítette az amerikai vállalatokat. Ugyanakkor az USA a világ többi országában azt a gazdaságpolitikát támogatja, hogy az állam „vonuljon ki” a piacgazdaságból, s világszinten egyre több állam a gazdasági szerepvállalás terén a „hivatalosan hirdetett” amerikai modellt követve „éjjeliőr” állam legyen. A geoökonómiai megközelítésre utal az is, hogy e doktrínában jelenik meg először a feltörekvő piacok, az „emerging markets” fogalma, sőt az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény, a NAFTA kiemelt gazdasági fontossága is. Clinton elnök terve egyébként az volt, hogy a NAFTA további bővítésre kerüljön, s „minden amerikai szabadkereskedelmi övezetét” kívánta létrehozni. De ez már sokkal inkább visszautalás az ortodox amerikai geopolitika Monroe-elvére, miszerint „Amerika az amerikaiaké”. S lényegében a Clinton-doktrínában megjelelő „amerikai küldetéstudat” is értelmezhető a 19. századi „Manifest-destiny” eszméjeként, vagyis az „elhivatottság végzeteként”. 39 | 2010. október


Amikor 2001 januárjában beiktatták George W. Busht, az USA következő elnökét, mindenki egyértelműn és biztosan úgy gondolta, hogy Bush olyan amerikai gazdaságot vesz át, amelynek abszolút domináns hatalma megkérdőjelezhetetlen. Melyek ezek a vezető hatalmi tényezők, más szavakkal az amerikai globális birodalmi lét alapjai? – Ha összeadjuk a világ összes állami és vállalati K+F ráfordításait, akkor ennek 2/3-a kizárólag az USA-ra jut. – A világ legnagyobb külföldi működőtőke-exportáló és –importáló országa az USA. – 2001-ben a világ 500 legnagyobb vállalatából kb. 180 volt amerikai vállalat. – A New York-i Értéktőzsde messze a világ legfontosabb értéktőzsdéje, a világ öszszes többi értéktőzsdéjének működése egyértelműen ettől függ. – A világ kulcsvalutája és tartalékvalutája az amerikai dollár, a világméretű spekuláció 80%-a kizárólag az USD árfolyamváltozására spekulál. Azonban 2001. szeptember 11-e mindent megváltoztatott. A világ legnagyobb döbbenete a mai napig az, hogy a terrortámadás egyáltalán bekövetkezhetett. Az amerikai geopolitika ekkor új irányt vett, s megkezdődött a terrorizmus elleni világméretű harc. Ennek elvi alapja az ún. Bush-doktrína (vagy más szóval a megelőző csapás elve), amely kimondta, hogy ha USA-nak nincs is bizonyítéka arra, hogy valamely állam területén terroristák vagy terroristákat támogató egyének, csoportok vannak, akkor is fenntartja magának a jogot a beavatkozásra, az egész világ békéjének, rendjének és biztonságának megőrzése érdekében. Egyébként ez a Bush-doktrínának nevezett amerikai geopolitikai állásfoglalás hivatalosan nem más, mint az USA 2002-es Nemzetbiztonsági Stratégiája. (The National Security Strategy of the United States of America, September 2002) Ez a nemzetbiztonsági stratégia a megelőző csapás elve mellett szintén tartalmaz geoökonómiai elemeket is, így például a demokrácia terjesztésének és a szabad piacnak, a szabadkereskedelemnek az amerikai támogatását. A megelőző csapás elve alapján kezdődött meg a Végtelen Szabadság Hadművelettel 2001. október 7-én az afganisztáni katonai „jelenlét”, majd 2003 márciusában az iraki katonai „jelenlét”. A hivatalos amerikai szóhasználat mindig a „jelenlét” kifejezését használta/használja, sohasem a „háború” szavát. A Clinton-doktrína két központi eleme, a piacgazdaság és a demokrácia világszintű terjesztése Bush elnök szavaiban is mindig visszaköszönt, hiszen ha az elnök meglátogatta az Afganisztánban vagy Irakban szolgáló amerikai katonákat, mindig elmondta, hogy az USA fő feladata, hogy piacgazdaságot és demokráciát vigyen ezekbe az országokba. De milyen gazdasági következménye lett e terrorizmus elleni harcnak az USA-ra nézve? Az, hogy 2001-től az USA már messze a világ legnagyobb katonai hatalma is. A Stockholm International Peace Research Institute (www.sipri.org) adatai alapján 2008-ban a világ összes katonai kiadásának közel fele – ekkor már több mint 700 2010. október | 40

1. sz. térkép: A külföldi működőtőke-export értéke a GDP százalékában (FDI outward stock/GDP %), 2008 Az adatok forrása: UNCTAD World Investment Report – www.unctad.org/wir


41 | 2010. október


milliárd USD (!) – az USA-ra jutott. 2008-ban ennek a 711 milliárd USD-nek 27%-a volt az afganisztáni és az iraki „jelenlét” közvetlen költsége. Sőt 2001-től 2008-ig az afganisztáni és az iraki katonai „jelenlét” összesen több mint 800 milliárd USD-be került az USA-nak. De igen elgondolkoztató az az adat is, hogy 2008-ban az USA a központi kormányzati költségvetésnek 18,4%-át (!) költötte katonai kiadásokra. Ilyen „horribilis” katonai kiadásokat még a világ legnagyobb gazdasága sem tudott/tud finanszírozni. Így nagyon sokan a 2007. évben megkezdődött amerikai gazdasági válság egyik közvetlen kiváltó tényezőjének e hatalmas értékű katonai kiadást jelölik meg. Az USA-ból 2007 nyarán érkező riasztó pénzügyi hírek szerint egyre több, az ingatlanára jelzáloghitelt felvevő amerikai lakos nem tudta fizetni a felvett hitel törlesztő-részleteit. Majd az amerikai jelzáloghitel-piaci válság egyre súlyosbodott. Mivel az ingatlanoknak az ára ekkor folyamatosan emelkedett, a kereskedelmi bankok olyan ügyfeleknek is adtak hitelt, akik nem voltak megbízható adósok már korábban sem, vagy egyszerűen az ingatlanon kívül – amelyre a bank jelzálogot jegyeztetett be – egyéb tulajdonnal és rendszeres jövedelemforrással nem rendelkeztek. Ezeket az adósokat nevezik másodrendű adósoknak, s az így kialakult válságot másodrendű jelzáloghitel-piaci válságnak. A bankok e másodrendű hitelek nyújtását gazdaságilag az egyre növekvő ingatlanárakkal indokolták. A helyzet súlyosságára utal, hogy becslések szerint már 2006-ra az USA-ban az új hitelek 40%-a ilyen másodrendű hitel volt. Azonban 2008 szeptemberére bekövetkezett az, amelyet 2007-ben még senki nem várt, globális pénzügyi, s majd globális világgazdasági válság kezdődött. 2008. szeptember 15-én csődöt jelentett a Wall Street egyik legnagyobb múltú pénzügyi intézménye, a több mint 150 éves múltra visszatekintő Lehman Brothers befektetési bank. E csőd dominószerűen vonta maga után a pénzügyi intézmények válságát, s 2008 októbere-novembere az értéktőzsdék és a befektetési alapok, befektetési bankok „fekete hónapjai” voltak. Amíg 2007 szeptemberében a New York-i Értéktőzsde vezető indexe, a Dow Jones ipari átlagindex 14 ezer pont körül járt, addig 2008 novemberére lecsökkent 9 ezer pont alá, s 2009 februárjában az index már csak 7 ezer ponton állt. Az index ilyen mértékű zuhanását a „legsötétebb” pénzügyi válságok előjelének tartják, s nem véletlenül már ekkor az 1929-es nagy gazdasági válság megismétlődésétől tartottak. Az 1929-es nagy gazdasági válsághoz hasonló totális pénzügyi-gazdasági katasztrófa azonban nem következett be, ugyanis az amerikai kormány még 2008 októberében hatalmas összegű „mentőövet” adott az amerikai bankoknak. Először 700 milliárd USD, majd további 200 milliárd USD „mentőcsomagot” szavazott meg az amerikai kongresszus. Ez a 900 milliárd USD értékű „mentőcsomag” Magyarország 7,5 évi összesített nemzetgazdasági teljesítményének felel meg! Kivezeti-e Barack Obama, az USA 44. elnöke az amerikai gazdaságot a válságból? Gazdaságélénkítő programokban, s főleg az erre szánt pénzben nincs hiány. Hatalmas összeggel segítette meg az amerikai kormány a legnagyobb amerikai vállalatokat 2010. október | 42

2. sz. térkép: A külföldi működőtőke-export értéke a külföldi működőtőke-import értékének százalékában, 2008 (FDI outward stock/FDI inward stock %), 2008 Az adatok forrása: UNCTAD World Investment Report – www.unctad.org/wir


43 | 2010. október


és bankokat! De a fellendülés még úgy tűnik, hogy messze van, vagy legalábbis várat magára. Az Amerikai Statisztikai Hivatal (www.bea.gov) adatai szerint 2008 utolsó negyedévében 5%-kal, 2009 első negyedévében 1%-kal esett vissza az amerikai GDP, és 9,4%-os volt a munkanélküliségi ráta. De a leginkább „riasztóak” a 2009-ben nyilvánosságra hozott költségvetési adatok, ezek szerint a szövetségi költségvetés hiánya 1,8 billió USD (!), s a GDP arányos államháztartási hiány 40% körüli. Mindenesetre 2010 júliusában Barack Obama elnök történelmi jelentőségű pénzügyi reformcsomagot fogadtatott el, amely jelentősen korlátozza a bankok profittermelési lehetőségeit és a kockázatos pénzügyi műveleteket. Napjaink geopolitikai elemzéseinek egyik legfontosabb megállapítása, hogy az USA-nak nagyon nagy árat kell fizetni az afganisztáni és az iraki katonai „jelenlétért” és a 2008. évi gazdasági és pénzügyi válságért. Nevezetesen azt, hogy le kell mondania a kizárólagos vezető világgazdasági és világpolitikai vezető szerepköréről. Prognózisok sokasága szól már arról, hogy 2020-ra (vagy 2030-ra, 2050-re) Kína lesz a világ legnagyobb nemzetgazdasága, s az egész világgazdaság többpólusú lesz, az előrejelzések szerint az USA, az EU és Kína dominanciájával. Bár több előrejelzés a kínai pólus helyett Kínát és Oroszországot, vagy az eurázsiai erőteret említi. Geoökonómiai értelemben viszont fontosnak tartom kiemelni, hogy bár lehet, hogy egy-két évtized múlva a kínai nemzetgazdaság összes teljesítménye alapján meg fogja előzni az USA-át, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy vége lesz az USA vezető világgazdasági szerepkörének. A tanulmányhoz mellékelt térképek több szempontból mutatják be az USA világgazdasági dominanciáját, geoökonómiai nyelven szólva, a „Pax Americana” gazdasági alapjait: – A világ legnagyobb külföldi működőtőke-exportáló állama az USA. 2009-ben a világ összes külföldön lévő működőtőke-érdekeltségének 23%-a volt amerikai tulajdon. 2008-ban az USA külföldön lévő működőtőke-érdekeltsége 22%-a volt az USA GDP értékének (1. sz. térkép). Fontos kiemelni azt is, hogy az USA sokkal inkább működőtőke-exportáló, mint működőtőke-importáló ország, 2008-ban az USA összes külföldi működőtőke-export értéke közel 140%-a volt az USA-ban lévő összes külföldi működőtőke-import értékének (2. sz. térkép). – Ahogy a világ 500 legnagyobb vállalatának, az ún. Global 500-nak (Fortune – Global 500) a jövedelemértékeit ábrázoló térképen is látható (5. sz. térkép), 2008ban a 140 amerikai vállalat 7,5 billió USD jövedelemértéket ért el. Ez 30%-a a Global 500 összes jövedelemértékének. A amerikai dominancia a világ legnagyobb vállalatainak a terén azért is elgondolkoztató, mert a világ második legnagyobb nemzetgazdasága, Japán csak 68 vállalattal rendelkezik a Global 500-as listán, s e japán vállalatok összes jövedelemértéke (csak) közel 3 billió USD. – A Forbes magazin 2010. évi listája alapján a világ 100 leggazdagabb emberéből (állampolgárság szerint) 33 – vagyis a világ 100 leggazdagabb emberének 1/3 (!) – amerikai állampolgár. E 33 leggazdagabb amerikai állampolgár összes vagyona közel 530 milliárd USD. (6. sz. térkép) Mennyi ez az 530 mil2010. október | 44


3. sz. térkép: A világ TOP 25 üzleti központja, 2008 Az adatok forrása: Fortune Global 500 – money.cnn.com/magazines/fortune/global500/2009/

4. sz. térkép: A világ TOP 25 pénzügyi központja, 2009 Az adatok forrása: Z/Yen Group Ltd. – Global Financial Centres – www.zyen.com/PDF/GFC%207.pdf 45 | 2010. október


liárd USD? Ez négyszerese a magyar nemzetgazdaság 2008. évi összes GNI értékének. De ami még inkább elgondolkoztató, hogy az alacsony jövedelmű országok összes GNI értéke csak 510 milliárd USD. Geoökonómiai értelemben a kérdés egyértelműen az, hogy e hatalmas amerikai magánvagyonnak milyen világgazdasági és legfőképpen milyen világpolitikai jelentősége van? A köznyelv egyszerűsítő kérdését alapul véve: kik irányítják a világot? – A nemzetközi pénzügyi és üzleti központok rangsorában (3. és 4. sz. térképek) New York vezető szerepe vitathatatlan. Arra a kérdésre, hogy honnan irányítják a világot, a válasz egyértelmű, gazdaságilag New York-ból és politikailag Washingtonból. Egyébként a világ TOP 25 pénzügyi központjából 5, TOP 25 üzleti központjából 3 található az USA-ban. A 21. század geopolitikáját úgy is szokták jellemezni, mint az energiahordozókért és a nyersanyagokért folytatott nagyhatalmi harcot. De ennek hátterében nem csak az USA növekvő nyersanyag- és energiaigénye áll, hanem különösen a kínai növekedés drasztikus „nyersanyag- és energia-éhsége”, valamint az a tény, hogy Oroszország új nagyhatalmi törekvéseinek az alapja a hatalmas kőolaj- és földgázvagyona. De megítélésem szerint a 21. század fő kérdése mégis csak az, hogy mikor lép át a világ a „kőolaj-utáni korszakba”, vagyis mikor kezdődik meg az „energia-korszakváltás”? Mikor lépünk be a világgazdaság azon új korszakába, amikor már nem a fosszilis tüzelőanyagok felhasználásáról szól a mindennapi életünk, hanem a megújuló (most még alternatívnak nevezett) energiaforrások hasznosításáról? Ehhez hatalmas mértékű kutatási és fejlesztési ráfordítások kellenek, amelyekkel a világon csak egyetlen egy ország rendelkezik, maga az USA. Ahogy már korábban is szerepelt, becslések szerint a világ összes állami és vállalati K+F ráfordításának 2/3-a az USA „tulajdona”. Vagyis kizárólag az USA képes arra, hogy „átvezesse” a világot egy új technológiai korszakba. Több vélemény szerint a világ technológiailag már készen áll arra, hogy átlépjen a „kőolaj-utáni” korba. De hogy ezt mikor teszi meg? Ez a fő geoökonómiai kérdés! Mikor alakul meg az a gazdasági érdekcsoport (feltehetően az USA vezetésével), amely ezt a lépést meg is teszi?

Pax Russica – Az Orosz Birodalom Az új orosz geopolitikai/geoökonómiai törekvések Oroszország a világ legnagyobb területű és 9. legnépesebb országa (142 millió fő). 2008-ban az összes GNI értéke alapján (1364 milliárd USD) már a világ 11. legnagyobb nemzetgazdasága volt. A kőolaj 2007. évi rekordszintű világpiaci árának köszönhetően a világ leggyorsabban növekvő nemzetgazdaságai közé tartozott, az orosz gazdaság növekedési rátája 2006 és 2007 között 6-7% körül mozgott.

2010. október | 46

5. sz. térkép: A világ 500 legnagyobb vállalatának (Global 500) összes jövedelem értékei, az anyaország szerint összesítve, milliárd USD, 2008 Az adatok forrása: Fortune Global 500 – money.cnn.com/magazines/fortune/global500/2009/


47 | 2010. október


Az 1990-es évtizedben Oroszország összes termelési értéke közel a felére esett vissza. Az ország GNI értéke, exportja és importja is folyamatosan csökkent 1999ig. Az 1999. évi mélypont az 1998. évi orosz pénzügyi válság eredményeként alakult ki. Napjaink orosz gazdasági fellendülése a 2000. évben megkezdődött politikai irányváltáshoz kapcsolható. A 2000. évben V. Putyint választották államelnökké, aki meghirdette és azóta is következetesen alkalmazza (a 2008. év márciusától immár mint miniszterelnök) az új orosz gazdaságpolitikát és az új orosz geopolitikát. Ennek mottója a következő: „Oroszországnak minden erőforrása megvan ahhoz, hogy ismételten nagyhatalom legyen!” Az ipari termelés fellendítése, az állami tulajdon és az állami befolyás növekvő szerepe, a folyamatosan emelkedő export, a kőolaj 2007. évi rendkívül magas világpiaci ára, s az egyre inkább a világgazdaság élvonalába tartozó orosz vállalatok révén már egyre inkább „új” Oroszországról beszélünk. Olyan Oroszországról, amely immár egyértelműen a világgazdaság és világpolitika meghatározó államává vált, pontosabban szólva kíván válni. Az új orosz geopolitika fő kidolgozója és „vezéregyénisége” Alekszandr Dugin, aki 2002-ben megszervezte saját pártját, az „Eurázsia” politikai mozgalmat (http://eurasia.com). Vagyis Mackinder Eurázsia politikai kifejezése a jelenlegi orosz geopolitikai irány abszolút „kulcsszavává” vált. Mivel az eurázsiaiságnak nagyon komoly történelmi múltja van Oroszországban, (például Dosztojevszkij 1881-ben azt írta: „Ázsia minden lakójának nagyobb becsben kell tartani az orosz cárt, mint bármelyik maharadzsát. […] Ázsia az oroszok megváltója lesz.”) így e jelenlegi orosz geopolitikai irányt Dugin neoeurázsiaiságnak nevezte el. Az Eurázsia párt honlapján olvasható annak a 2001. évi orosz közvélemény-kutatásnak az eredménye, amely azt állítja, hogy „Az orosz állampolgárok 71%-a szerint Oroszország az ortodox civilizáció, Eurázsia része, így Oroszországnak nem a fejlődés nyugati útját kell követni”. E neoeurázsiaiság szemben áll az atlantizmussal, s a legfőbb orosz geopolitikai cél a többpólusú világ megteremtése! Az Eurázsia pártnak határozott geoökonómiai szemlélete is van, ugyanis a párt keretében létrehozták az Eurázsiai Gazdasági Klubbot, amelynek kiemelt „küldetéstudata” az egységes eurázsiai gazdasági erőtér megteremtése. Dugin az új orosz geopolitika elméletét a „A geopolitika alapjai” c. könyvében fektette le, amelyet részben vagy egészben már több nyelvre lefordítottak. E művéből magyarul részletek a Gazdag, F. és Siselina, L. által szerkesztett, „Oroszország és Európa – Orosz geopolitikai szöveggyűjtemény” c., 2004-ben megjelent könyvben olvashatóak. Dugin e műve alapján az orosz geopolitika legfontosabb tényezői és célkitűzései a következők: – Az unipoláris, az atlanti-erőtérből irányított világpolitikai rendszerrel szemben bipoláris világpolitikai rendszert kell kialakítani, s Eurázsiát ismételten a világpolitika egyik meghatározó központjává kell tenni; – Az eurázsiaiság (pontosabban neoeurázsiaiság) megerősítésének központi hatal2010. október | 48

Geopolitika és/vagy geoökonómia ma Oroszország, amelynek kiemelt célja új összeurázsiai egyezmények megkötése Ázsia vezető hatalmaival (kiemelten Japánnal, Kínával és Indiával), valamint a FÁK ázsiai államaival); – Oroszország nem egyszerűen „csak” állam, nem egyszerűen regionális hatalom, hanem világhatalom, s e világhatalom fő célja az új Orosz Birodalom kiépítése; – Oroszország gazdasági érdekszférájának kiépítésében központi szerepe van az európai kontinens országaival – elsősorban Németországgal és a kelet-közép-európai térség államaival – folytatott új típusú gazdasági kapcsolatok kiépítésének. Az új orosz geopolitika a Clinton-doktrína geoökonómiai szemléletét, vagyis azon elemét, hogy bármilyen politikai célt legegyszerűbb gazdasági úton elérni, következetesen alkalmazza. 2008-ra Oroszország már jelentős működőtőkeexportáló állammá vált, az összes külföldön lévő orosz működőtőke-érdekeltség értéke már több mint 200 milliárd USD! Ez egyben azt is jelenti, hogy 2008-ra a világ összes külföldi működőtőke-érdekeltségeinek 1,2%-a már orosz tulajdonban van. Az új orosz gazdasági érdekszféra kiépítése jelenleg elsődlegesen még a földgázhoz és a kőolajhoz kapcsolódik. Oroszország a világ legnagyobb földgáztermelője és exportálója, valamint (Szaúd-Arábia után) a világ második legnagyobb kőolaj-termelője és exportálója. Oroszország jelenlegi áruexportjának közel 80%át (!) kizárólag a kőolaj és a földgáz teszi ki. Az orosz földgáz messze legfontosabb értékesítési piaca az Európai Unió. Oroszországnak kiemelkedő szerepe van az EU, s egyben hazánk energiaellátásában is. Az Európai Unió által importált összes kőszén közel 20%-a, az importált kőolaj 17%-a, s az importált földgáz 40%-a kizárólag Oroszországból kerül az EU piacára. Az új orosz geoökonómia, az orosz gazdasági (és részben politikai) érdekszféra kiépítésének „vezérhajója” a Gazprom, Oroszország legnagyobb vállalata. Maguk az oroszok a Gazpromot úgy is emlegetik, hogy „állam az államban”, ugyanis becslések szerint az orosz GDP 25%-a közvetve és közvetlenül a Gazpromhoz kapcsolódik. Miután 2005-ben az ország akkori leggazdagabb embere, Roman Abramovics magántulajdonú vállalatát a Szibnyeft-et eladta a Gazpromnak (13,1 milliárd USD-ért), az állami részesedés a Gazpromban 50% felé emelkedett. 2008-ra a Gazprom kiemelkedően jó évet zárt, a vállalat évi jövedelmének értéke 141 milliárd USD (a magyar éves GNI érték 2008-ban 129 milliárd USD volt), s ezzel 2008-ban már a világ 22. legnagyobb vállalata volt. Sőt a Gazprom a Fortune 2009. évi Global 500-as listáján világelső lett a profit értéke alapján. 2009-ben a világ 500 legnagyobb vállalata közül a Gazprom érte el a legnagyobb profitot, 25 milliárd USD-ét! A Gazprom Európa messze legnagyobb földgázszállítója, s az európai földgázexport közel 70%-a öt kiemelt relációban bonyolódik le: Németország, Olaszország, Törökország, Franciaország és Magyarország irányába. Geopolitikai szempontból elmondható, hogy ezek az országok az új orosz külpolitikában „kitüntetett” helyen szerepelnek. Németország és Oroszország megerősödő kapcsolatára utal a Gazprom 49 | 2010. október

6. sz. térkép: A világ 100 (102) leggazdagabb emberének vagyona, állampolgárság szerint összesítve, 2009 Az adatok forrása: Forbes magazin 2010. évi listája alapján – www.forbes.com/lists/2010/10/billionaires-2010_The-Worlds-Billionaires_Rank.html valamint a Világbank World Development Indicators adatállomány – www.worldbank.org


2010. október | 50

Geopolitika és/vagy geoökonómia egyik kiemelt nemzetközi projektje a „Nord Stream” vagyis az „Északi áramlat” vezeték megépítése. A Gazprom és a BASF együttműködésében megépülő vezeték (Ukrajna és a balti államok kikerülésével) Oroszországból a Balti-tenger alatt fog haladni, s közvetlenül Németországba fog érkezni. A vezeték építése már tart, s 2012-re tervezik az átadást. A Gazprom Európát délről egyfelől a „Blue Stream” vagyis a „Kék áramlat” vezetéken át fogja elérni. Az orosz Sztavropolból a Fekete-tengeren át, s majd Törökországon át Európába tartó vezeték építése a tervezett ütemben halad, s a 2012-re tervezett átadás szintén teljesen reálisnak tűnik. Másfelől a Gazprom európai szállításainak kiemelt projektje, a „South Stream” vagyis a „Déli áramlat” vezeték, melynek építése várhatóan 2015-re fejeződik be. Több nemzetközi és hazai szakértő is a „Kék áramlat” és a „Déli áramlat” vezetékeket az EU tervezett vezetékének, a Nabucco-vezeték versenytársának tekinti. De a Nabucco-vezeték építése még egyelőre el sem kezdődött. Sőt a Nabucco vezeték egyik fő forrásának tekintett türkmén földgáz is már inkább a „Kék áramlat” és a „Déli áramlat” vezetékek forrásának tekinthető, ugyanis 2007 tavaszán Oroszország és Türkmenisztán új együttműködési szerződést kötött. De Oroszország egyik kiemelt kockázati tényezője, hogy a 2000. évtől megindult orosz gazdasági fellendülés a társadalmi egyenlőtlenségek végletekig történő differenciálódását eredményezte. Az orosz népesség 6%-a jelenleg a világméretű szegénységi küszöb alatt él, vagyis a napi bevételi szintje még az 1 USD-ét sem éri el. Ugyanakkor a népesség felső 20%-a rendelkezik az ország összes jövedelmének 51%-ával. Míg a lakosság jelentős része élelmiszersegélyekre szorul, addig a világ leggazdagabb emberei között egyre több az orosz milliárdosok száma. Ahogy a mellékelt térképen is látható, a Forbes magazin 2010. évi listája alapján a világ 100 leggazdagabb embere között szereplő orosz állampolgárok összes vagyon 144 milliárd USD! Ez az érték az orosz GNI 11%-nak felel meg. Egyébként e 144 milliárd USD 14 orosz állampolgár tulajdonát képezi. Elgondolkoztató tény, hogy az USA után Oroszországban lehet a legnagyobb magánvagyonokat felhalmozni. De a térkép arra is utal, hogy ha összeadjuk a világ 100 leggazdagabb emberének összesített vagyonát, akkor ennek 36%-a amerikai, 10%-a orosz és 9%-a indiai állampolgárok tulajdonában van. De egyébként több nemzetközi szakértő szerint valójában felmérhetetlen az orosz magánkézben lévő vagyonok pontos értéke, s legfőképpen e hatalmas magánvagyonok politikai és gazdasági vonatkozásai. Geoökonómiai értelemben így a lényegi kérdés: valójában kiké Oroszország?

Pax „China” – A Kínai Birodalom Kína 21. századi geoökonómiai stratégiái Vitathatatlan, hogy Kína hatalmas mértékű gazdasági növekedése alapvetően átalakítja a 21. század világát, s kiemelten világgazdaságát. Döbbenetes prognózisokat olvashatunk, melyek szerint várhatóan 2020-ra nem az Amerikai Egyesült Államok, 51 | 2010. október


hanem Kína lesz a világ legnagyobb nemzetgazdasága. De ugyanakkor a nemzetközi elemzők egyetértenek abban, hogy Kína vezető világgazdasági szerepköréhez nem társul egyértelmű geopolitikai stratégia, sőt geopolitikai szakértők sora állítja, hogy Kínának nincs is átfogó stratégiája a 21. századra. A nemzetközi sajtóban már több helyen megjelent megállapítás szerint, Kínának nem geopolitikai, hanem geoökonómiai stratégiája van. Kína a világ negyedik legnagyobb területű (Oroszország, Kanada és az Amerikai Egyesült Államok után) és egyben a világ legnépesebb országa. Kína lakosságának a száma 1,33 milliárd fő, ez a világ összes népességének 20%-a, vagyis Földünkön minden 5. ember Kínában él. Az 1970-es években kezdődött meg az a népesedési politika, amely családonként egy gyermek születését engedélyezi. E népesedési politikai révén a születési arányszám jelentősen visszaesett. Napjainkra az ország népessége már csak 0,6%-kal nő évente. A Kínai Népköztársaság jelenlegi világgazdasági helyzetét az 1979-ben megkezdett nyitási politika alapozta meg. Ennek központi eleme a nemzetgazdaság megnyitása a külföldi befektetők előtt. A gazdasági reformok sikere megkérdőjelezhetetlen, az 1980-as évtizedtől 2007-ig Kína GDP-je évente átlag 10%-kal nőtt, vagyis a világ összes országa közül Kína érte el a legmagasabb gazdasági növekedési ütemet. A világméretű pénzügyi válság nyomán, 2008-ban és 2009-ben a kínai gazdaság „csak” 8-9%-kal nőtt, de a 2010. évre vonatkozó előrejelzések szerint a kínai GDP-nek közel 12%-os növekedése várható. A hatalmas mértékű kínai gazdasági fejlődés eredményeként 2008-ra Kína vált a világ harmadik legnagyobb nemzetgazdaságává (az USA és Japán után). A világ összes GNI értékének, nemzetgazdasági teljesítményének már közel 7%-át Kína állítja elő. A korábban alacsony jövedelmű ország 1999-től sorolható a közepes jövedelmű országok alsóbb csoportjába. Jelenlegi gazdasági fejlettségi, vagyis GNI/fő értéke már megközelíti a 3000 USD-t. Az OECD prognózisai szerint a kínai nemzetgazdasági teljesítmény várhatóan 2020-ra fogja meghaladni az USA nemzetgazdasági teljesítményét, így várható, hogy 2020-ra Kína lesz a világ legnagyobb nemzetgazdasága. A nemzetközi elemzők többsége Kína nagyhatalmi szerepkörét főleg az alapján kérdőjelezi meg, hogy az ország világszinten kimagasló gazdasági növekedése csak szűk területekre koncentrálódik. Erre utal az is, hogy a külföldi befektetések nagy része a déli-délkeleti tengerparton lévő különleges gazdasági övezetekbe érkezik. Az export több mint 80%-a abból a hat különleges gazdasági övezetből származik, amelyek mint vámszabadterületek jelentős adókedvezményeket és megfelelően kiépített infrastruktúrát kínálnak a befektetőknek. E hat különleges gazdasági övezet mellett a gazdasági fejlődés meghatározó helyei még a kiemelt fejlesztési területek és az 1984-ben megnyitott 14 kikötőváros. 1985-től napjainkig fokozatosan nőttek a külföldi műkődőtőke-befektetők előtt megnyitott területek. Ma már az egész tengerparti sáv, a Jangce folyó melléke, a fontosabb határvárosok és a tartományi székhelyek is lehetőséget kínálnak a külföldi befektetők számára. 2010. október | 52

Geopolitika és/vagy geoökonómia A hatalmas mértékű területi egyenlőtlenségeket csak az egyes társadalmi rétegek közötti különbségek múlják felül. A Világbank felmérései szerint Kína lakosságának 36%-a – vagyis közel 500 millió fő (!) – tekinthető szegénynek, azon mutató alapján, hogy ezen emberek napi bevételi forrása nem éri el a 2 USD-t. Ugyanakkor a Forbes magazin 2010. évben készült azon listáján, amely a min. egymilliárd USD vagyonnal rendelkező személyeket tartja nyilván, már 64 fő a kínai állampolgár. E rekordmértékű nemzetgazdasági növekedésnek elsődleges tényezője, hogy Kínába hatalmas mértékű külföldi működőtőke-befektetések érkeznek. 2005 és 2008 között évente 70–100 milliárd USD értékű működőtőkét fektettek be a világ legnagyobb transznacionális vállalatai. Ez azt is jelenti, hogy évente a világ öszszes külföldi működőtőke-befektetésének 6-7%-a kizárólag Kínába irányul. De ha az ún. „szárazföldi” Kína adataihoz Hongkong és Tajvan adatait is hozzáadjuk, akkor éves szinten a világ összes külföldi működőtőke-befektetésének 10%-a irányul Kínába. 2008-ban az USA és Franciaország után ide érkezett a legtöbb külföldi működőtőke-befektetés, közel 110 milliárd USD, s ez több mint 15-szerese a hazánkba érkező külföldi működőtőke-befektetéseknek. Egyébként a világ öszszes külföldi tulajdonú leányvállalatainak 1/3-a található már Kínában. A Kínába irányuló külföldi működőtőke-befektetések döntő része a feldolgozóiparba áramlik, köszönhetően a transznacionális vállalatok két legfontosabb telepítő-tényezőjének, a hatalmas mértékű piacnak (Kína egyértelműen a világ legnagyobb piaca) és a viszonylagosan alacsony költségszínvonalnak. A jelenlegi világgazdaságot már úgy is szoktuk emlegetni, hogy „Made in China”, vagyis szinte bármilyen terméket megnézünk, majdnem biztosak lehetünk abban, hogy az adott terméket Kínában gyártották. „A világgazdaságának gyárának” is nevezett Kínában az összes GDP 50%-át állítja elő az ipar, s 40%-át a szolgáltatás. A 2000-es évek egyben változást hoznak a tekintetben is, hogy Kína maga is jelentős működőtőke-exportáló országgá vált. 2008-ra a kínai külföldi működőtőke-export értéke már közel a fele volt a Kínába érkező külföldi működőtőkebefektetéseknek. Mindezek eredményeként a WTO legújabb 2009. évre vonatkozó adatai szerint már Kína a világ legnagyobb exportáló állama, Németország „csak” a második, s a világ jelenlegi legnagyobb nemzetgazdasága, az USA már „csak” a világ harmadik exportáló állama. Kína kivitelének közel teljes egészét – 90%-át – a feldolgozott gyáripari termékek teszik ki. E hatalmas mértékű kínai növekedés a világ legnagyobb vállalatainak rangsorát is átrendezte. A Fortune amerikai üzleti folyóirat ún. Global 500-as listája alapján 2008-ra a világ 500 legnagyobb vállalata között már 37 kínai vállalat volt. Sőt Kína legnagyobb vállalata a kőolaj-kitermeléssel és feldolgozással foglalkozó Sinopec 2008-ra a világ 9. legnagyobb vállalata lett. A Sinopec 2008. évi jövedelemértéke meghaladta a 200 milliárd USD-ét, s ez az érték közel 80 milliárd USD-vel több mint hazánk évi összes GNI értéke, vagyis nemzetgazdasági teljesítménye. 53 | 2010. október


Kína rekordmértékű gazdasági növekedése nyilvánvalóan a rekordszinten fokozódó energia- és nyersanyagfogyasztással jár együtt. A 21. század geopolitikáját egyre többen már úgy is értelmezik, mint az energiahordozókért folytatott világméretű harcot. A Pentagon 2010. évi áprilisi jelentése szerint 2015-re már olajhiány „köszönthet” a világra, mert ekkorra már várhatóan napi 10 millió hordóval kisebb lesz a kőolaj-termelés a fogyasztási szükségleteknél. Több nemzetközi jelentés prognózisa szerint 2030-ra a világ energiaszükséglete 50%-kal lesz nagyobb a jelenleginél. S bár rendszeresen az alternatív energiaforrások fokozódó szerepéről beszélünk, de a nemzetközi megítélés szerint a közeljövőben nem várható az alternatív energiaforrások felhasználásának jelentős növekedése, egyrészt a még hiányzó technikai áttörés, másrészt az atomenergiához való politikai hozzáállás miatt. De mi is ennek a 21. századi „nagy stratégiának” a két meghatározó tényezője? Egyrészt az, hogy a világ két legnagyobb kőolajfogyasztó országa az USA és Kína, másrészt az, hogy a világ kőolaj-termelésének 25%-a kizárólag Szaúd-Arábia és Oroszország kezében van. Vagyis a kőolajban gazdag országok a geopolitikai stratégiák kiemelt területeivé válnak, s a legnagyobb energiafogyasztó országok 21. századi harca különösen arra irányul, hogy hogyan tudják az energia- és nyersanyagforrások felett a gazdasági és a politikai hatalmat megszerezni. Kína bár a világ hatodik legnagyobb kőolaj-termelő országa, de ez messze nem fedezi az ország kőolaj-fogyasztását. Így jelenleg Kína az USA és Japán után a világ harmadik legnagyobb kőolaj-importáló állama. Napjainkra már az ország kőolaj-függősége 51%, vagyis a fogyasztásra kerülő kőolaj több mint fele importból származik. A kínai statisztikai hivatal prognózisa szerint Kína kőolajfüggősége 2015-re 65%, s 2020-ra már 70% is lehet. Ha megvizsgáljuk a kínai kőolaj-import legfontosabb forrás-országait, akkor láthatjuk, hogy néhány afrikai országnak kiemelkedő jelentősége van. Például 2010. év januárjában Kína kőolajimportjának 21%-a származott Angolából, 7%-a Szudánból és 2%-a a Kongói Demokratikus Köztársaságból. Az afrikai térségen kívül a kőolaj-import meghatározó országai még Szaúd-Arábia, Oroszország, Irán (a világ negyedik legnagyobb kőolaj-termelő és harmadik legnagyobb kőolaj-exportáló országa) és Kazahsztán (Tengizben, Karacsaganakban és Kasaganban lévő kőolaj- és földgázmezők világszinten jelentősek). Kína kőolaj-importjának legfontosabb irányai közel egybeesnek a kínai külföldi működőtőke-kivitel kiemelt célországaival. Egyébként 2008-ra Kína összes külföldön lévő működőtőke-érdekeltsége már elérte a 150 millliárd USD-ét. Az amerikai Heritage Foundation adatállománya (www.heritage.org) alapján Kína külföldre irányuló működőtőke-kivitele rendkívül koncentrált, ugyanis az összes működőtőke-kivitel fele kizárólag hat országba irányul. Sorrendben a következőkbe: Ausztrália, USA, Irán, Kazahsztán, Egyesült Királyság és a Kongói Demokratikus Köztársaság (a világ legnagyobb kobalt- és iparigyémánt-bányái, valamint világszinten jelentős rézbányák találhatóak ebben az országban). Ha nem az egyes országok szerint, hanem nagytérségi régiókként elemezzük a kínai külföldi 2010. október | 54

Geopolitika és/vagy geoökonómia működőtőke-kivitelt, akkor megállapíthatjuk, hogy Kína legfontosabb befektetési területe Fekete-Afrika. Nem véletlenül Fekete-Afrikára már egyre többen tekintenek úgy, mint a kínai geopolitikai/geoökonómiai törekvések egyik legfontosabb célterületére. Szintén ki kell emelnünk, hogy bár a kelet-, délkelet-ázsiai országokba is jelentős a kínai működőtőke-befektetés, de jelenleg Kína közel kétszer annyi működőtőkét fektet be Nyugat-Ázsiába, mint Kelet-Ázsiába. Kína külföldi működőtőke-kivitelének erős földrajzi koncentrációja magyarázható a rendkívüli ágazati koncentrációval. Ugyanis a kínai külföldi működőtőke-kivitel 96%-a (!) mindössze három ágazatba irányul, az energiaszektorba, a fémbányászatba/ fémiparba és a pénzügyi szférába.

Magyarország geopolitikai /geoökonómiai helyzete Magyarország mindig is tranzitállam volt, s jelenleg is az, a közép- és a kelet-európai térség stratégiai földrajzi helyzettel rendelkező országa. A történelem során és napjainkban is hazánkon ment és megy át a Nyugat-Európát a Balkán-félszigettel összekötő fő közlekedési útvonal, valamint a Kelet-Európát a Mediterrán-térséghez kapcsoló fő útvonal. További kiemelt jelentősége van a Dunának, mint az európai kontinens fő vízi szállítási útvonalának. Igen magas a hazánkat határoló országok száma. A hét szomszédos ország közül jelenleg mindössze már csak három nem tagja az EU-nak, bár Horvátország EU-taggá válását már a közeljövőre prognosztizálják. 2008. január elsején hazánk is csatlakozott a schengeni övezethez, amely a határvédelem szempontjából azt is jelenti, hogy az ukrán, a román, a szerb és a horvát határoknak kiemelkedő jelentőségük és egyben geopolitikai, nemzetbiztonsági kockázatuk van. Tranzitállam jellegünknek fontos szerepe van hazánk jelenlegi és jövőbeli gazdasági versenyképessége szempontjából is. A korszerű úthálózat kiépítésével és a Ferihegyi repülőtér jelentős bővítésével, sőt a regionális repülőterek fejlesztésével lehetőségünk nyílna arra, hogy stratégiai földrajzi helyzetünk jövőbeli versenyképességünk meghatározó elemévé váljon. De a tranzitállam jellegnek kiemelt veszélytényezői is vannak. Az illegális gazdaság, az illegális kereskedelem növekvő szerepe, a migránsok és a menekültek egyre nagyobb száma a gazdasági biztonság legfontosabb veszélyeztető tényezői. A 19. századi klasszikus geopolitikai irányzat vezette be az ún. ütközőállam fogalmát, azon országok vonatkozásában, amelyek egyszerre több nagyhatalom érdeklődésének előterében állnak. Hazánk EU-tagsága révén geopolitikai értelemben nem tekinthető ütközőállamnak, ugyanis az EU erőteréhez való tartozás politikai és gazdasági értelemben is biztonságot, szigorú szabályozottságot, stabilitást és kiszámíthatóságot jelent. Ugyanakkor napjaink néhány geopolitikai tényezője mégis abban az irányba hat, hogy fennáll annak a lehetősége, hogy ütközőállammá válhatunk: 55 | 2010. október


– Az amerikai geopolitika korábban – és valószínűleg jelenleg is – hazánkat tekintette/tekinti a közép- és a kelet-európai térség stabilizáló erejű államának. – Egyre inkább fennáll a lehetősége és a veszélye is annak, hogy hazánk a jövőben még inkább Oroszország gazdasági érdekszférájához (is) fog tartozni. Ennek eleve determináló tényezője az energiafüggőség, ugyanis hazánk földgázellátásának 85%-a (!) kizárólag Oroszországból érkezik. Bár az orosz érdekszférához való közeledés tranzithelyzetünkből is adódik. Hazánk stratégiai földrajzi helyzete a „Déli áramlat” vezeték szempontjából kiemelkedő, ugyanis 2008. február 28-án írta alá a két állam a „Déli áramlat” gázvezeték magyarországi szakaszának megépítéséről szóló szerződést. 2010 januárjában alakult meg a Déli Áramlat projekttársaság, amelynek fele-fele arányban a Magyar Fejlesztési Bank és a Gazprom a tulajdonosai. A magyar szakasz mellett a Gazprom mintegy egy milliárd köbméter kapacitású földgáztároló építését is tervezi Magyarországon. Ezáltal hazánk központi elosztó szerepet kapna Európában, amely geopolitikai szempontból mindenképpen kedvező. Az orosz földgáztól való függőségünk megítélésénél egyébként is kiemelt szempont az, hogy a MOL földgázüzletágát eladta a német E.ON-nak. Az E.ON 2006 júniusában a Gazprommal olyan üzletet kötött, hogy a MOL-tól vett földgázüzletágért (pontosabban az E.ON Hungária Zrt, az E.ON Földgáz Storage Zrt. és az E.ON Földgáz Trade Zrt. bizonyos tulajdonosi arányáért cserébe) megkapja az orosz Juzsno Russzkoje kőolajmezőt. A fentiekből egyértelműen következik, hogy kiemelt kormányzati célkitűzéssé kell válnia a stabil, lehetőség szerint kiszámítható magyar-orosz gazdasági és politikai kapcsolatok megteremtésének, amelynek keretében kiváló földrajzi helyzetünkből eredő előnyeinket érvényesíteni tudjuk. – A közép- és a kelet-európai térségben egyre erősebb az egyes országok és az egyes vállalatok közötti gazdasági (és politikai) verseny. Mivel a régió vállalatai előbb-utóbb „kinövik” a hazai piacukat, így a jövőben is várható olyan vállalati fúzióra irányuló kísérlet, mint az osztrák OMV korábbi folyamatos vállalati felvásárlási törekvései a MOL-lal szemben. Az orosz érdekszféra megerősödésére, és az OMV MOL-ra irányuló felvásárlási törekvéseinek egyértelmű végére utal, hogy 2009. év áprilisában az OMV a MOL-ban lévő 21,22 százalékos tulajdoni arányát eladta az orosz Szurgutnyeftyegaz-nak. Ez egyben azt is jelenti, hogy hazánk legnagyobb vállalata több mint 20%-ban már orosz érdekeltség. De hangsúlyoznunk kell, hogy csak elvileg, ugyanis a mai napig a Szurgutnyeftyegas részvénykönyvi bejegyzése nem történt meg, s így a MOL 2010. április 29-én megtartott éves közgyűlésén az orosz cég nem is vehetett részt. Ezért a Szurgutnyeftyegas pert indított a MOL ellen, „a Szurgutnyeftyegas részvénykönyvi bejegyzésének megtagadására vonatkozó MOL igazgatósági határozat hatályon kívül helyezése érdekében.”. De lapinformációk szerint a magyar állam hajlandó lenne megvenni az orosz cég részvényplakettjét, de erről még a Kreml befolyása alatt lévő vállalat nem óhajt tárgyalásokat folytatni. 2010. október | 56

Geopolitika és/vagy geoökonómia A Világbank 2008. évre vonatkozó adatállománya szerint a magyar nemzetgazdaság éves valutakulcsos GNI (Gross National Income – Bruttó Nemzeti Jövedelem) értéke 129 milliárd USD. E mutató szerint a 210 országból (pontosabban gazdasági egységből) hazánk a világ 51. legnagyobb nemzetgazdasága, a világ összes GNI értékének 0,2%-át állítja elő. A nemzetgazdaság mérete a globális világgazdaságban meghatározó tényező. Ugyanis a transznacionális vállalatok két legfontosabb befektetési tényezője a piac nagysága és a piac bővülésének perspektívája. Bár hazánk általános megítélés szerint a közepes méretű országokhoz tartozik, de a globális világpiac értékítélete alapján egyértelműen kis piacnak számít. Ennek a gazdasági biztonságra nézve veszélytényezője az, hogy a potenciális külföldi befektetők az esetek többségében eleve exportorientált célzattal választják Magyarországot, továbbá a magyarországi befektetésükkel már eleve a közép- és a kelet-európai régió piacát kívánják elérni. Így geopolitikai szempontjából elsőrendű feladat a régió – s kiemelten a szomszédos – országokkal folytatott, átgondolt és következetes külpolitikai és gazdasági kapcsolatok kiépítése. Versenyképességünk terén a jövőben igen fontos szempont lehetne az is, ha minél több transznacionális vállalat azért választaná hazánkat, mert itt kívánják létrehozni közép- és kelet-európai regionális vállalati és regionális szolgáltatási központjukat. Ekkor a fő befektetési szempont nem a piac mérete, hanem a megfelelő infrastruktúra, a képzett munkaerő, s legfőképpen a belpolitikai stabilitás. Szintén ehhez kapcsolódó sürgető feladat Budapestnek, mint nemzetközi üzleti központnak a fejlesztése. 2000-ben még a közép- és a kelet-európai régió legjobb üzleti központja Budapest volt. 2001-ben Prága már megelőzte Budapestet, s az European Cities Monitor 2007. évi kutatása szerint napjaikra már Prága mellett Varsó is Budapest előtt helyezkedik el az európai városok versenyképességi sorában. Sőt az európai városok rangsorában Budapest már csak a 23. legkedvezőbb üzleti célpont a vállalatok számára. A kis piacnak számító nemzetgazdaságunk különösen nyitott a világgazdaságra. EU-tagságunk révén a nemzetközi környezet jövőbeli hatásai jobban előrejelezhetőek, mint korábban, de hazánk még messze nem képes az egységes európai piacból származó lehetőségekkel élni. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az egységes európai piac is a jövőben még jelentős fejlesztésekre szorul. A nemzetgazdasági nyitottság hagyományos mutatója az exportkoefficiens értéke. Hazánkban 2008-ban az áruk és szolgáltatások exportjának értéke 78%-a volt a GDP mutatójának. Vagyis hazánk GDP-jének közel 80%-a az exporton, a külgazdasági kapcsolatokon keresztül realizálódik. A nemzetgazdasági nyitottság másik mutatója, hogy a hazánkban lévő összes külföldi működőtőke-állomány hány százaléka az ország GDP-jének. 2008-ban a Magyarországon lévő összes külföldi működőtőke-állomány értéke már közel 252 milliárd USD-nek felelt meg, s ez több mint 160%-a hazánk összes GDP értékének. A KSH felmérése szerint a magyar vállalati vagyon mintegy 45%-a külföldi befektetők tulajdonában van, s hazánk GDP-jének már közel 2/3-át az itt lévő mintegy 57 | 2010. október


25 ezer külföldi tulajdonú vállalat állítja elő. Sőt a külföldi tulajdonú társaságoknak még nagyobb súlya van hazánk külkereskedelmi folyamataiban. Mind a magyar export, mind a magyar import közel 80%-át a külföldi tulajdonú vállalatok bonyolítják le. Hazánk geopolitikai törekvéseinek szempontjából igen kedvező tendencia, hogy míg korábban hazánk kizárólag működőtőke-importáló ország volt, addig napjainkra már működőtőke-exportáló állammá is vált. A 2004-ben az EU-hoz csatlakozott tíz ország összes külföldön lévő működőtőke-érdekeltségének értéke közel 30 milliárd USD volt, s ennek ¼-e a többségi magyar tulajdonú vállalatok érdekeltségébe tartozott! Hazánk 1997-től számítható külföldi működőtőke-exportáló országnak. Működőtőke-kivitelünk értéke 2003-ban már 1,6 milliárd USD értékű volt, ugyanis hazánk két legnagyobb vállalata, a MOL és az OTP ekkor kezdte meg határainkon túli terjeszkedését. 2008-ra az összesített magyar működötőkekivitel értéke meghaladta a 180 milliárd USD értéket! 2008-ra egyébként a magyar működődőtőke-export összesített értéke már több mint a 70%-a volt a magyar működőtőke-import összes értékének! Hazánk legnagyobb vállalata, a MOL 2007re már a világ több mint 40 országában rendelkezik kutatási, termelési és értékesítési érdekeltségekkel. Az OTP hazánkon kívül a régió további nyolc országában folytat pénzügyi tevékenységet. A legnagyobb magyar vállalatok számára kényszer a határokon túli terjeszkedés a szűkös magyar piac miatt. Most még a magyar vállalatok versenyelőnyben vannak e téren a régió országainak többi vállalatához képest, de a jövőbeli helyzet szempontjából a többségi magyar tulajdonú vállalatok regionális aktivitását kormányzati szinten is támogatni kell. Azért is, mert így a magyar nemzetgazdaság a földrajzi határokon keresztül bővíthető, amely létérdeke a globális szinten kicsinek számító nemzetgazdaságunknak. A világgazdaságra történő extrém módú nyitottságunk, a világpiaci hatásoknak kitett gyenge nemzeti valutánk, általános világpiaci függőségi helyzetünk geoökonómiai szempontból igen veszélyes. Erre a 2008. évi globális pénzügyi válság magyarországi hatásai is egyértelműen utalnak. 2008. év novemberében Magyarország 25,1 milliárd USD értékű hitelfelvételére (ebből 15,7 milliárd USD értékű hitelt adott a Nemzetközi Valutaalap) kényszerült, hogy elkerülje az államcsődöt, hogy elkerülje a gazdasági összeomlást. Mindez egyértelművé tette, hogy alapjaiban kell újragondolni a magyar gazdasági növekedési pályát. A Magyar Nemzeti Bank 2010. évi májusi jelentése megállapította, hogy a pénzügyi válság azért érintette különösen súlyosan Magyarországot, mert a válság előtti időszakban igen gyors volt a külső (a GDP arányos külső adósság és tartozás 2008-ban 50% volt) és a belső államadósság növekedése (a GDP arányos bruttó államadósság 2008-ban 80% volt), miközben fokozatosan lassult a gazdasági növekedés üteme. Mindez alapvetően új állami modell megteremtését teszi szükségessé. Véleményem szerint a biztonságunkat veszélyeztető egyik kiemelt tényező, hogy a magyar gazdaság fejlődése, kiemelkedő világpiaci nyitottsága nem járt és jelenleg sem jár együtt a belső nemzetgazdaság fejlődésével, sőt az ún. duális gazdaság 2010. október | 58

Geopolitika és/vagy geoökonómia megléte – vagyis a túlnyomórészt világpiacra termelő külföldi tulajdonú vállalatok és az elsődlegesen hazai piacra orientálódó, egyre nehezebb helyzetbe kerülő kis- és középvállalatok egymásmellettisége, nem szerves egysége – egyértelműen igazolható. A jövőben gazdasági biztonságunk már nem elválasztható az átgondolt kis- és középvállalkozásokat fejlesztő gazdaságpolitikától és a szociális biztonságtól. Ugyanis ezek hiánya esetén olyan súlyos belpolitikai problémák alakulhatnak ki, amelyek már rövidebb távon is veszélyeztetik Magyarország külföldi befektetők általi megítélését, s fennáll a veszélye annak is, hogy hosszabb távon gazdasági globalizáltságunk mértéke jelentősen romlani fog. Ugyanis, ha a magyar társadalomban minél inkább nő azok száma, akik a globalizációnak kizárólag csak a negatív hatásait érzékelik, saját maguk nem rendelkeznek azokkal a képességekkel és készségekkel, amelyek révén maguk is be tudnának kapcsolódni a globális világgazdaságba, sőt saját személyes életük terén csak szociális helyzetük bizonytalanságát érzik napról-napra, akkor ez az egész magyar társadalomra, hazánk biztonságára nagyon súlyos következményekkel járhat. Hazánkban 3 millió főre becsülik (ez hazánk lakosságának közel 1/3-a (!) a létminimum alatt élők számát, s ezen belül is 25-30 ezer főre a hajléktalanok számát. A globális versenyképességünk javítása és a társadalom szociális biztonságának egyidejű megteremtése ugyanakkor nagyon nehéz feladat napjainkban, hiszen az egyik legfontosabb maastrichti konvergencia-kritérium teljesítése, a költségvetési deficit csökkentése megszorításokkal, a társadalmi ellátórendszerek reformjával jár együtt, amely rövidtávon pontosan a globális sikerességből kimaradt társadalmi rétegekre jár a legsúlyosabb hatásokkal. Mindez – ellenkező irányú kormányzati szociális politika hiányában – az ország további politikai megosztottságát növelheti, sőt a szélsőjobb oldali irányzat megerősödését is maga után vonhatja (vonja).

JEGYZETEK 1

2

3

4

5

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Regionális Földrajzi Tanszékén a politikai földrajz kutatása és oktatása Sárfalvi Béla Tanár Úr munkássága révén több évtizedes múltra tekint vissza. A „Politikai földrajz” mint önálló egyetemi tantárgy az 1970-es években indult el az ELTE-én, először speciális kollégium, majd kötelező tantárgy formájában. A Mackindertől vett idézetek az irodalomjegyzékben szereplő magyar nyelvű fordításból származnak. 1990-ben a geoökonómia szót eredetileg Edward Luttwak kötőjellel, mint geo-ökonómiát írta le. De azóta a nemzetközi szakirodalom e szót rendszerint már kötőjel nélkül írja le, de a szó írásmódjában a nemzetközi szakirodalom még közel sem egységes. A Trilaterális Bizottság, a Külkapcsolatok Tanácsa és a Bilderberg Csoport rövid bemutatása Jim Marrs „A titkos uralom” című, magyarul 2003-ban megjelent könyve és a megfelelő honlapokon található információk alapján került összeállításra. Mint geográfus viszont fontosnak tartom kiemelni, hogy alapvetően mindez a földrajztudomány része, hiszen a politikai földrajz fogalmát defi niálhatjuk a politika és a tér kapcsolatának is. Sőt

59 | 2010. október

GEOPOLITIKA A 21. SZÁZADBAN a gazdasági folyamatok térbelisége egyértelműen gazdaságföldrajz, és amennyiben a térelmélet szemlélete kerül előtérbe, akkor regionális tudomány.

IRODALOM

Agnew, J., Corbridge, S. (1989) The New Geopolitics: the Dynamic of Global Disorder. In: Johnston, R. J., Taylor, P.J. (eds): A World in Crisis? Geographical Prespectives. Blackwell, Oxford. Allen, J. – Hamnett, C. (eds.) (1995) A Shrinking World? Global Unevenness and Inequality. London, Oxford University Press/The Open University, London. Anderson J., Brook C., Cochrane A. (eds.) (1995) A Global World? Re-ordering Political Space. Oxford University Press, Oxford. Bernek Á. (2000) A globális világ „új gazdaságföldrajza”. Tér és társadalom, XIV. évf. 4. 87–107. o. Bernek Á. (szerk) (2002) A globális világ politikai földrajza. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Bernek Á. (2002) Globális világ – átalakuló politikai földrajz. In: Bernek Á. (szerk): A globális világ politikai földrajza. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 11-22. o. Bernek Á. (2009) A gazdasági biztonság átértékelődése a globális világban. Készült a MEH-MTA VI. 13. számú, „Az új világrend és az emberi jogok- a globalizáció komplex hatásai” c. kutatási program keretében. Kutatási programvezető: Dr. Bernek Ágnes. Kézirat, Budapest. Bush, G. (1991) Toward s New World Order. Public Papers of the President of the United States. United States Government Printig Office, Washington, DC. Csizmadia, S. – Molnár G. – Pataki G. Zs. (szerk.) (2002) Geopolitikai szöveggyűjtemény. Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal, Budapest. Dugin A. (2004) A geopolitika alapjai – Oroszország geopolitikai jövője In. Siselina L. – Gazdag F. (szerk.): Oroszország és Európa. Orosz geopolitikai szöveggyűjtemény. Zrínyi Kiadó, Budapest. 333–376. o. Fortune (2009) Global 500, July 20. Fortune (2010) Global 500, July 26. Fukuyama, F. (1989) The End of History. The National Interest, 16 (1989). Izsák É. (2002) A klasszikus politikai földrajz és a geopolitika történeti áttekintése. In: Bernek Á. (szerk.): A globális világ politikai földrajza. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 40–67. o. Lorot, P (1999) Introduction á la géoéconomie, Economica, Páris. Luttwak, E. (1990) From Geopolitics to Geo-Economics: Logic of Conflict, Grammar of Commerce The National Interest, V. 17, Summer, 1990. Luttwak, E. (1990) Turbo-capitalism: Winners and Losers in the global economy. HarpersCollinPublishers, New York.

2010. október | 60

Geopolitika és/vagy geoökonómia Kissinger, H. (2002) Korszakváltás az amerikai külpolitikában. A 21. századi Amerika diplomáciai kérdései. Panem – Grafo, Budapest. Mackinder, H. (1904) The Geographical Pivot of History. Geographical Journal 23. 421–37. o. Mackinder, H. (1904) A földrajz mint a történelem kulcsa. In: Csizmadia, S. – Molnár G. – Pataki G. Zs. (szerk) (2002): Geopolitikai szöveggyűjtemény. Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal, Budapest. Fordította: Pásztor Andrea. Mackinder, H. (1919) Democratic Ideals and Reality. Halt, New York. Magyar Nemzeti Bank (2010) Elemzés a konvergencia-folyamatokról a pénzügyi válság szemszögéből. MNB, Budapest. 2010. május Marrs, J. (2003) Titkos uralom. A Trilaterális Bizottságot, a szabadkőműveseket és a nagy piramisokat összekötő rejtett történelmi szálak. Magyar a magyarért Alapítvány, Budapest. Mező F. (2007) Térértelmezések a geopolitikában. Tér és Társadalom XXI. évf. 2007/2. 1–22.o. Moscow, A (1977) The Rockefeller Inheritance. Doubleday and Company Inc., New York. Ratzel, F. (1903) Politische Geographie. Leipzig. Sárfalvi, B. (1985) Politikai földrajzi kurzus előadásanyagai. Kézirat, Budapest (a szerző egyetemi jegyzetei alapján). Tálas P. (szerk.) (2006) Geopolitika és biztonság. Biztonság a XXI. században c. sorozat. Zrínyi Kiadó, Budapest. Taylor, P. J. (1989) Political Geography. Longman, London. Tuathail, G. Ó. – Dalby, S. – Routledge, P. (eds) (2003) The Geopolitics Reader. Routledge, London and New York. Zbigniew Brzezinski (1999) A nagy sakktábla. Amerika világelsősége és geostratégiai feladatai. Európa Könyvkiadó, Budapest.

INTERNETES FORRÁSOK

Aligica, P. (2002) Geo-economics As a Geo-strategic Paradigm. As Assessement. http://www.hudson.org/index.cfm?fuseaction=publication_details&id=1917 Forbes (2010) A világ 100 (102) leggazdagabb emberének vagyona. http://www.forbes.com/lists/2010/10/billionaires-2010_The-Worlds-Billionaires_ Rank.html Stockholm International Peace Research Institute, Military Expenditure Database. http://www.sipri.org/research/armaments/milex The Heritage Foundation Dataset (2010) China’s Outward Investment. http://www.heritage.org The New York Times, Times Topics, Maurice R. Greenberg. http://topics.nytimes.com/top/reference/timestopics/people/g/maurice_r_ greenberg/index.html 61 | 2010. október


The New York Times, Times Topics, Edward N. Luttwak. http://topics.nytimes.com/topics/reference/timestopics/people/l/edward_n_ luttwak/index.html U.N. UNCTAD (2006, 2007, 2008, 2009) World Investment Report 2006, World Investment Report 2007, World Investment Report 2008, World Investment Report 2009. http://www.unctad.org U.S. Department of Commerce – Bureau of Economic Analysis. http://www.bea.gov White House (1995) National Security Strategy of Engagement and Enlargement. February, 1995. – Washington http://www.au.af.mil/au/awc/awcgate/nss/nss-95.pdf White House (2002) The National Security Strategy of the United States of America. September, 2002. – Washington. http://www.globalsecurity.org/military/library/policy/national/nss-020920.pdf World Bank (2008, 2009) World Development Indicators 2008, World Development Indicators 2009. http://www.worldbank.org

2010. október | 62

NEMZETBIZTONSÁG ÉS GEOPOLITIKA A 21. SZÁZADBAN

 DR. BOTZ LÁSZLÓ PhD főiskolai magántanár, tudományos tanácsadó Zsigmond Király Főiskola [email protected]

A geopolitikai gondolkodásnak a 20. század elejétől kezdődő fejlődésében az állam és a környezet egymásra hatásának kutatása volt a jellemző annak érdekében, hogy a katonai erővel történő területszerzést politikailag alapozza meg. A 20. század végén kezdődött, illetve a 21. század elején folytatódó világméretű társadalmi átalakulás viszont arra ösztönöz, hogy a nemzetközi biztonságpolitikai helyzet változását geopolitikai összefüggéseiben vizsgáljuk, azaz felmérjük milyen biztonságpolitikai, nemzetbiztonsági következményekkel járt, illetve a jövőt illetően járhat a geopolitikai környezet változása, milyen kihívásokat, kockázatokat és veszélyeket jelenthet ez a világban, különös tekintettel Kelet-Közép-Európában. Jelen tanulmány célja, hogy megvizsgálja a globális geopolitikai környezet hatását a nemzetközi biztonságpolitikai helyzet alakulására, különös tekintettel a kelet-közép-európai térségre.

A geopolitika fejlõdése, a geopolitikai gondolkodás értelmezése A geopolitika legelső művelője, a svéd Rudolf Kjellén (1864–1922) volt, aki az erőt, befolyást megszemélyesítő politikát képviselő államot (illetve annak területi, környezeti összefüggéseit) vizsgálva jutott el ahhoz a következtetéséig, miszerint az állam nem más, mint egy földrajzilag meghatározható szervezet, vagy egy térben elhelyezkedő jelenség. A hatalmak egymáshoz való viszonyát vizsgáló művében a geopolitika célját abban a tanításban látta, hogy a területszerzések szükségesek az állam fejlődéséhez, illetve arra is utalt, hogy a jelzett területszerzés eszköze a fegyveres erő alkalmazása lehet (Kjellén, 1916). Már az elmúlt század elejétől vizsgálták a geopolitikai gondolkodás képviselői, milyen hatással lehet a földrajzi elhelyezkedés az államok társadalmi-gazdasági fejlődésére, nemzetközi kapcsolataira, a világpolitikában betölthető szerepükre. A fasizmus kialakulásával az akkori „élettér elmélet” az erőszakos terjeszkedés magyarázatává vált, majd a II. világháborút követően a katonai-stratégia földrajzi öszszetevőire koncentrált. A világháborúkat követő átrendeződés a világban lendületet adott a geopolitika kutatóinak. Az amerikai Saul Bernard Cohen az ötvenes évektől kezdődően vizsgálta a hidegháborús korszak geopolitikai „átrendeződési folyamatait”, az egyes földrajzi térségek és a bennük kialakuló politikai formációk viszo63 | 2010. október


nyait, összefüggéseit (Cohen, 1963). A 20. század végén bekövetkezett változások óta a geopolitikai kutatások a környezet gazdasági szempontú vizsgálatára irányulnak. A 20. század elején kialakult tudományterülettel foglalkozó kutatók kezdeti teóriáit – miszerint az adott ország földrajzi elhelyezkedése hatást gyakorol(hat) annak társadalmi-gazdasági berendezkedésére, fejlődésére – tovább bővítve, jelen korunk tudósai a geopolitikai kutatások gazdasági irányultságán túl már annak biztonságpolitikai, nemzetbiztonsági hatásokat is vizsgálják. A biztonságpolitikai, nemzetbiztonsági jelleg általában az adott állam érdekeivel, azok megjelenítésével, illetve érvényesítésük rendszerével, módjaival függ össze, ezért a bel- és külpolitikai érdekek, a szuverenitás, területi sérthetetlenség biztosítása a külső behatások ellen, a politikai és gazdasági stabilitás fenntartása földrajzi dimenzióval is bír. Az érdekérvényesítés többnyire olyan erőfeszítésekkel jár(t), hogy az adott állam az intézményeket és a rendszert saját érdekei előtérbe helyezése érdekében befolyásolja, ez sok esetben más állam érdekei ellen irányul. Az érdekek képviselete együtt jár a befolyási övezetek kiterjesztésével (Gadzsijev, 1977). Az államoknak legfőbb célja mindig is a területszerzés, a terjeszkedés volt, az erősebb, nagyobb országok gyakorlatában ez a törekvés a gyarmatosítás, – az esetleg értékes területtel bíró - gyengébbek leigázása formájában valósult meg. Jelen korunkban ez a törekvés azon területek, térségek feletti ellenőrzés megszerzésére irányul, aminek birtoklásával uralkodó helyzet biztosítható nemzetközi vonatkozásokban. Ha elfogadjuk azt a magyarázatot, hogy a geopolitika a térnek az állam politikai céljaira és érdekeire gyakorolt hatásait, illetve a politika és a földrajzi környezetet alkotó, nem politikai tényezők közötti kölcsönhatást vizsgálja, akkor a nemzetbiztonság összetevőinek, a nemzet biztonságának garantálása érdekében alapvető tényezők értékelése során fokozott figyelmet kell fordítani a földrajzi, környezeti tényezők (a természeti erőforrások, az éghajlati viszonyok, a demográfia, társadalmi rétegződések, a gazdasági és területi viszonyok) alakulásának, változásának számbavételére.

A világ biztonsági helyzete A biztonsági helyzet alakulása a 20. század végén A 20. század utolsó éveiben globális kihatású társadalmi-politikai változások zajlottak le a világban (mindenekelőtt Európában), amelyek átrajzolták a világ stratégiai térképét. Megszűnt a Varsói Szerződés, felbomlott a Szovjetunió; véget ért a hidegháború, minimálisra csökkent a nagyhatalmak és az általuk vezetett koalíciók közötti világméretű nukleáris fegyveres konfliktus veszélye. Kelet-Közép-Európában – többnyire békés módon – gazdasági-társadalmi forradalmak mentek végbe, uralkodóvá váltak a piacgazdasági viszonyok és a többpárti demokrácia. Elindult és lendületbe jött az euro-atlanti integráció folyamata: a NATO 1999-ben, a bővítés első körében felvette tagjai sorába Lengyelországot, Magyarországot és Csehorszá2010. október | 64

Nemzetbiztonság és geopolitika a 21. században got, majd tovább vitte a bővítési folyamatot, s mára a NATO már 28 tagországgal rendelkezik (az Európai Unió ugyancsak tucatnyi állammal folytatott differenciált csatlakozás-előkészítő tárgyalásokat, illetve bővült a jelenlegi 27 tagországot magába tömörítő szervezetté). A katonai tömbök szembenállásának megszűnése, a gyors ütemű gazdaságitársadalmi átalakulás ugyanakkor régóta elfojtott problémákat hozott a felszínre, kiélezve mindenekelőtt a szomszédos államok közötti rendezetlen viszonyokat és az államokon belüli nemzetiségi, etnikai, nyelvi, vallási, kulturális ellentéteket, tág teret adva a szélsőséges nacionalizmus előretörésének. Beindultak az integrációval ellentétes, dezintegrációs folyamatok is. Egyes államszövetségek az etnikai választóvonalak mentén – békésen vagy erőszakos módon – több kisebb országra hullottak szét. A II. világháború óta először Európát is fegyveres konfliktusok, polgárháborúk rázták meg. A délszláv térség elhúzódó válsága, a harcok hevessége és az eddig szilárdnak hitt, toleráns európai kultúrától idegen kíméletlensége, a polgári lakosság ellen elkövetett atrocitások, a háborús bűnök, a népirtás, a határokon átcsapó menekültáradat és más tovaterjedő hatások a délkelet-európai régió, közvetve az egész kontinens stabilitásának megingatásával fenyegettek. Mindezen változások „hátterében”, velük párhuzamosan és kölcsönhatásban globális léptékű átrendeződés ment végbe a világban, egyetlen „szuperhatalom” maradt, amely érdekeit világméretekben volt képes érvényesíteni: az Amerikai Egyesült Államok. Ez az abszolút fölény azonban egyre nagyobb gazdasági, politikai, valamint katonai terheket rótt az amerikai adminisztrációra. Washington azt kívánja elérni, hogy európai szövetségesei nagyobb részt vállaljanak „a közös nyugati értékek” védelméből, Nyugat-Európa pedig önállóan is képessé kíván válni – legalább az európai kontinens – válságainak kezelésére. De ellenpólust kíván képezni a nagyhatalmi státusa megőrzéséért „utóvédharcokat” folytató Oroszország is, csakúgy, mint a rohamosan feltörekvő Kína, vagy az újonnan atomhatalommá vált India is. Korunk jellemző tendenciája tehát az egypólusú világból a többpólusú világrendre történő átmenet. Ez a folyamat buktatókkal, veszélyekkel terhes, és rányomja bélyegét a helyi, regionális fejleményekre is. Az érték- és érdekellentétek, illetve azonosságok bonyolult problémáival átszőtt szövetségesi, versengő, partneri vagy ellenséges viszonyok új államközi struktúrákat hoztak létre. A kelet-nyugati szembenállást részben felváltotta az észak-dél antagonizmus. A korábbi NATO-szövetségesek azonos álláspontot képviselhettek a Szövetség további bővítésének szükségességét illetően, de némelyikük Oroszországgal került azonos platformra, amikor az amerikai hadszíntéri vagy nemzeti rakétavédelmi tervek megítéléséről volt szó. Moszkva továbbra is ellenzi a NATO „terjeszkedését” és „intervencióját”, sőt – az új nemzetbiztonsági koncepció, valamint a katonai doktrína tanúsága szerint – bizonyos értelemben potenciális ellenségének tekinti a Szövetséget, ugyanakkor a múlt század elején megjelent és hatásukat tekintve globális fenyegetésekkel szemben (pl. nemzetközi terrorizmus, szervezett bűnözés, kábítószer-kereskedelem, szélsőséges vallási fanatizmus) szüksége van a 65 | 2010. október


Nyugat (a NATO) együttműködésére, támogatására. A világ tehát a pozitív fejlemények ellenére sem lett egyértelműen biztonságosabb, a jövő pedig egyre inkább bizonytalanná, instabillá, megjósolhatatlanná vált. Az európai biztonsági környezetet nem csak a regionális, hanem a globális veszélyforrások, kockázatok és kihívások, valamint az egyes országok és ország-csoportok belső ellentmondásai is alakítják. A globális, regionális és belső kihívások, illetve kockázatok között hierarchikus kapcsolat (kölcsönhatás) van, de befolyásuk időben és térben változó mértékben érvényesül. Napjainkban a világméretű, transznacionális kihívások korábban soha nem tapasztalt intenzitással jelentkeznek. Az 1980-as évek végén lezajlott európai változások (vagyis a rendszerváltások, a Varsói Szerződés felbomlása, a hidegháború befejeződése, a VSZ és a NATO szembenállásának megszűnése stb.) Európában – tehát regionális szinten – zajlottak le, de súlyuknál és hatásuknál fogva, globális jelentőségűeknek bizonyultak. Ez leginkább abban mutatkozik meg, hogy eltűnt (de legalábbis minimálisra csökkent) a globális katonai konfl iktus, az egész emberi civilizáció létét fenyegető nukleáris világháború veszélye. Az Európában végbement változások azonban új kihívásokat szültek és régi ellentmondásokat keltettek életre, felforgatva a szilárdnak hitt európai rendet és stabilitást. A hidegháború “megbízható”, szilárd egyensúlyát dezintegrációs és integrációs mozgások, valamint a gyökeres átalakulást kísérő társadalmi-gazdasági válságok ingatták meg. Miközben Európa északi, délnyugati és középső része egyre inkább stabilizálódott, délkeleti része még továbbra is konfliktusforrásoktól volt terhes, sőt még napjainkban sem zárható ki egy – akár fegyveres – válság kialakulása. Európában tehát a stabilitás és az instabilitás elemei egyaránt jelen vannak. Ha azonban Európát, mint biztonságpolitikai egységet vizsgáljuk, akkor abból az alapvető „helsinki axiómából”, hogy a biztonság átfogó jellegű és oszthatatlan, egyenesen következik, hogy az a jóhiszemű feltevés, amely szerint Európa nyugati felében (a NATO- és az EU-tagországokban) akkor is stabilitás, azaz teljes biztonság uralkodhat, amikor a kontinens más régióiban konfliktusok és válságok dúlnak, önáltatás, hiszen a túlzott derűlátást beárnyékolják a pl. az észak-ír vagy a korzikai problémák. Amíg a délszláv válság, a „posztszovjet” konfliktusok, a nemzetiségi és etnikai ellentétek végérvényesen nem rendeződnek – és ezen térségek biztonságpolitikai helyzete még továbbra sem tekinthető stabilnak -, addig nem jelenthetjük ki, hogy Nyugat-Európa, vagy általában Európa teljes biztonságban van. A biztonságérzet fokozódását az válthatta ki, hogy a hidegháború súlyos kockázatait, a nukleáris világháború veszélyét (amely elrettentő erejénél fogva nagy látszatstabilitást eredményezett), sokkal kisebb kockázatok (és a nekik megfelelő félelemérzet) váltották fel. A számos kisebb kockázat összhatása viszont a stabilitás jelentős gyengüléséhez vezetett. A „világégés” veszélyének elmúlásával a kisebb konfliktusok, potenciális veszélyforrások száma megnőtt, azok komplexebbek, sokszínűbbek és nehezen azonosíthatókká váltak.

2010. október | 66

7. sz. térkép: Fegyverkezési kiadások a központi kormányzat költségvetésének százalékában, 2008 (kiegészítve régebbi adatokkal, a legrégebbi adat 1990. évi) Az adatok forrása: Világbank World Development Indicators adatállomány – www.worldbank.org

Nemzetbiztonság és geopolitika a 21. században

67 | 2010. október


Kelet-Közép-Európa geopolitikai helyzete, jellemzõi Az elmúlt húsz évben szinte állandóan változó nemzetközi környezet folyamatos hatást gyakorol(t) Európa biztonsági struktúráira, ennek megfelelően – az aktuális érdekek mentén – változtak az erőviszonyok, a hatalmak egymáshoz viszonyított kapcsolatai. Érdekes ellentmondásként a nemzetközi szintű biztonságra való törekvés, hivatkozás helyett előtérbe került az ENSZ által már 2000 óta hangsúlyozott emberi (humán) biztonság, amely szoros összefüggésben van a szorosan vett emberi környezet alakulásával. Az emberi környezet ugyanakkor nem korlátozódik egy városra, megyére, országra, az újonnan megjelent kihívások, fenyegetések, veszélyek határokat nem ismerő jellege miatt kiterjedhetnek szélesebb földrajzi régiókra is. A világban megjelenő globális kihívások és kockázatok közül kiemelve KeletKözép-Európát, le kell szögezni, hogy a térség földrajzi helyzetéből adódóan a világ szinte minden problémája előbb vagy utóbb itt is érezteti hatását. A térség központi elhelyezkedése miatt, a nyugat-kelet, vagy az észak-déli mozgások kereszteződésében a terület minden külső hatásra érzékeny, amihez hozzájárul még a belső indíttatású problémák sokasága is. A II. világháború után bekövetkezett – fél évszázados – megosztottság, elszakítottság a nyugati fejlődéstől erősen bevésődött a térség országaiba, adminisztrációjába, állami létébe. A hidegháború befejeződésével kezdődő átalakulás üteme ugyanakkor nem elegendő a hátrány gyors ledolgozására. KELET-KÖZÉP-EURÓPÁT ÉRINTŐ KIHÍVÁSOK, KOCKÁZATOK 1. A globális biztonságpolitikai kihívások nehezen kezelhetők, legyenek azok a gazdasági, pénzügyi világválság drasztikus megszorításokra kényszerítő hatásai, vagy a korábbi szocialista gazdasági modellből a piacgazdaságra való átállás nehézségei, a piacgazdaság követelményrendszeréhez való alkalmazkodás, az integrációkhoz való tartozás jelentette kötelezettségvállalásnak való megfelelés, a társadalmi és gazdasági átalakulás negatív kísérőjelenségeinek (pl. szervezett bűnözés) leküzdése, vagy legalább kordában tartása. 2. A térség országainak integrációs elkötelezettségéből adódó negatív, emocionális hatások (pl. a nemzetközi terrorizmustól való félelem) elleni felkészültség megkérdőjelezhető foka, a drasztikusan leépített védelmi képességek megfelelőségének kétségbe vonása. 3. A térség földrajzi elhelyezkedése következtében jelentősen megnövekedtek egyes korábban nem, vagy csupán csekély mértékben tapasztalt kihívások, mint az illegális migráció és ennek járulékos hatásai (illegális munkaerő, bűnözés, járványok, idegengyűlölet), vagy az illegális kereskedelem (üzemanyag, élelmiszer, gyógyszer, kábítószer, akár fegyver). 4. Az egyenlőtlen fejlődés következtében felerősödtek a nemzetiségi viszályok (nyelvhasználati tiltások), a korábbi történelmi döntések megkérdőjelezése (irredentizmus), szélsőséges ideológiák terjedtek el.

2010. október | 68


5. Továbbra is jelentős – sőt erősödőben van - a gazdasági függés, alapvetően az energiaszektorban, s ezen is belül kiemelendő az Oroszországtól való függés. 6. A globális környezetváltozás következtében súlyosabbá váltak a térségben bekövetkező természeti katasztrófák (árvizek, szélsőséges időjárás mezőgazdaságra gyakorolt negatív hatásai). 7. A kialakult társadalmi-gazdasági helyzet következtében jelentős kivándorlás indult nyugat felé (roma kivándorlás, jelentős számú orvos és egészségügyi dolgozó távozása a nem kielégítő kereseti, megélhetési lehetőségek miatt), ezzel egy időben jelentős demográfiai változás is bekövetkezett (születés-elhalálozási arány kedvezőtlen alakulása), ami egyértelmű lakosságcsökkenést, ezzel együtt a munkaképes korúak létszámának jelentős visszaesését is jelentette.

A Szovjetunió és a Varsói Szerződés felbomlását követően beindult egy újfajta együttműködést célzó folyamat, amelynek alapvető célja a közel-szomszédos országok gazdasági kapcsolatai fejlesztésének kölcsönös támogatása volt. Az 1990-es évek elején több két és többoldalú kapcsolatfelvételre került sor a térség országai között, elsődlegesen a határ közeli területekre koncentrálva. 1993. február 14-én megalakult a Kárpátok-Eurorégió (magyar, lengyel, ukrán, majd kibővülve szlovák és román részvétellel). Mivel a térség egyben az Európai Unió keleti határát is képezi, a földrajzi pozícióból adódóan uniós biztonságpolitikai jelentőséggel is bír, mintegy szűrő funkciót kell, hogy betöltsön a szövetség területére irányuló nem kívánatos hatások ellen (Dobák, 2009). Ez a tény jelentősen felértékelte a térség geopolitikai fontosságát, egyben növelte felelősségét. A negatív hatások mellett jelentős előnyök is származhatnak a régió földrajzi elhelyezkedéséből, mivel a terület a kelet-nyugati kereskedelmi kapcsolatok egyik központja lehet (illetve volt is évszázadokon át). Jelentős a terület Európa energiaellátása miatt is, hiszen ezen a területen keresztül húzódik több olaj- és gázvezeték (Barátság kőolajvezeték, Transzszibériai gázvezeték).

Európa biztonságának geopolitikai vetületei Európa biztonságát befolyásoló tényezők vizsgálata során, a geopolitika alakulása szempontjából a következő területekre célszerű koncentrálni (Szternák, 2000): – a környezet megváltozásából, megváltoztatásából adódó közvetlen következmények; – a környezet megváltozásából adódó társadalmi, gazdasági problémák; – a változások tudati leképződése, következményei.

69 | 2010. október


Környezeti (ökológiai) hatások, a globális felmelegedés és a környezetszennyezés következményei Az ENSZ, környezetünkkel foglalkozó programja keretében, a meteorológiai világszervezettel együttműködésben 2007 elején publikált jelentésében foglalkozott a klímaváltozás káros következményeivel. A jelentés előzményeként már 1985ben „Éghajlati Világkonferencia” került megrendezésre a témában, majd három évvel később a résztvevő országok kormányai torontói ülésükön elhatározták, hogy csökkenteni kívánják a légkörbe jutó káros gázok mennyiségét. Az ENSZ Környezetvédelmi Programja (United Nations Environment Program – UNEP) és az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (Intergovernmental Panel on Climat Change – IPCC) 1990-től foglalkozik a kérdéssel, jelentéseiben (1990, 1996, 2001, 2007) – széleskörű kutatásokra alapozva – felhívták a figyelmet a klímaváltozás következményeként az emberiséget fenyegető veszélyre. A műholdas felvételek alapján már megállapítható, hogy a művelhető terület csökkent (a Föld lakosságának növekvő száma miatt ez fokozottan jelent gondot az élelmiszer-ellátásban), a sarki jég kiterjedésének csökkenése egyrészt az ivóvízkészlet drasztikus, másrészt a tengerszint emelkedése következtében az élettér figyelemre méltó csökkenését eredményezi, az elsivatagosodási folyamat ugyancsak az életfeltételek beszűkülését hozza. A Brit Hadley Éghajlatkutató és Előrejelző Központ (Center for Climat Prediction and Research) kutatásai szerint 2000-től jelentős felmelegedés tapasztalható mind a szárazföld éghajlati viszonyaiban, mind a tengervíz átlaghőmérsékletében (az évszázad végéig a folyamat az első viszonylatban 5,5°C, másodikban 3°C fok emelkedést jelent) (Global Warning Predictions, Hadley Center, 2007). Ezt a meglehetősen vészjósló megállapítást árnyaltabb formában tartalmazza az IPCC negyedik jelentése, amely szerint a földközeli hőmérséklet az elmúlt évszázadban 0,74+- 0,18°C fokkal nőtt, s ez a változás a következő évszázad végéig (2100-ig) 1,1-6,4°C fokkal nőhet (Climat Change 2007: The Phisical Science Basis. Contribution of Working Group I to the Fourth Assessment Report of the Intergovernmental Panel on Climat Change, 690.) Tudományos körök általános megállapítása szerint a globális felmelegedés emberi okokra vezethető vissza. Éghajlat-szimulációs kísérletek alapján megállapították, hogy az emberi tevékenység által okozott gázkibocsátást figyelembe vevő modell 0,5°C fokkal magasabb nyári átlaghőmérsékletet eredményez, mint az emberi közreműködés nélküli. Az 1990-es évek konkrét, mért adataival is ez az eredmény volt összhangban, vagyis az adatokban tetten érhető az emberi tevékenység hatása. A Hadley Center munkatársa, Peter Schott és kollégái kutatása ugyancsak az emberi tevékenységet gyanúsítják a globális hőmérséklet-emelkedés kiváltó okaként. A kutatócsoport számításai szerint a közeljövőben bekövetkező hőhullámokért 75%-ban az emberi tevékenység, konkrétan a szén-dioxid-kibocsátás éghajlatra gyakorolt hatása tehető felelőssé. Előrejelzéseik szerint az elkövetkező 40 évben a kontinens nyarainak több mint fele a 2003. évihez hasonlatos vagy még melegebb lesz. 2010. október | 70

8. sz. térkép: A világ országainak szén-dioxid-kibocsátása, tonna/fő, 2008 Az adatok forrása: Világbank World Development Indicators adatállomány – www.worldbank.org


71 | 2010. október


A globális hőmérséklet-növekedés környezeti változásokhoz, a tengerszint emelkedéséhez, a csapadék mennyiségének és térbeli eloszlásának megváltozásához, szélsőséges időjárási viszonyokhoz vezet. Várhatóan változik a mezőgazdaság termelőképessége is. Mindez komolyan hathat a gazdaságra, mérsékelheti a fejlett országok nemzeti össztermékének mennyiségét, kihathat annak minőségére. Számíthatunk egyes természetes vizek kiszáradására, a gleccserek (el)olvadására, s az árvizek, hurrikánok és tájfunok is gyakoribbakká, nagyobbakká, pusztítóbbakká válhatnak. Állat- és növényfajok kipusztulásának sebessége jelentősen nő, ugyanakkor bizonyos kártékony fajok elszaporodása felgyorsulhat, jelentősen befolyásolva ezzel az ökológiai egyensúlyt. Bizonyos betegségek könnyebben elterjedhetnek; több, eddig már „megfékezettnek” hitt betegség újra megjelenhet mutáns változataival együtt. Az IPCC jelentés kitér arra is, hogy a globális felmelegedés nem pusztán környezeti probléma. A 2005. februárjában, az Exeter Egyetemen megrendezett „Avoiding Dangerous Climate Change” c. nemzetközi konferencia megállapítása szerint 3˚C fokos kőmérséklet-emelkedés következtében a század végére mintegy 3,3 milliárd embert érintő gabonahiány várható. Továbbá számolni kell gazdasági visszaeséssel (20%-os GDP-csökkenés világszinten) és ivóvíz-ellátottsági gondokból adódó migrációs problémákkal is. A környezeti hatások számbavételekor egy másik, igen jelentős negatív hatással bíró terület a környezetszennyezés, amit 1972-ben a brit biológus, Kenneth Mellanby úgy határozott meg, hogy az „a mérgező anyagok jelenléte, amelyeket az ember juttatott a környezetébe”, azonban ezen felül még jelenti a természetes talaj- és a vízrendszerek tönkretételét azáltal, hogy a természetes anyagok máshová kerülnek az eredeti helyükről (Markham, 1994)).

A környezet megváltozásából adódó társadalmi és gazdasági problémák A környezet jelentős és gyors lefolyású megváltozásának káros hatása az emberre széles spektrumban vizsgálható. Legáltalánosabb negatív hatás a lakható és művelhető földterület csökkenése és a világ lakosságának rohamos növekedése viszonyából adódik. Súlyosbítja a helyzetet az a tény is, hogy a jelzett probléma elsősorban a gazdaságilag elmaradottabb (pl. Afrika, Dél-Amerika) területeken alakult ki. Az életfeltételek negatív változása – a hőmérséklet emelkedése következtében megsokasodott erdőtüzek, a levegő állagát javítani képes erdők jelentős és rohamos pusztulása – a veszélyeztetett területeken élők nagyarányú migrációját idézi elő, amely egyrészt területek elnéptelenedését, másrészt a jobb természeti körülményekkel rendelkező területeken népsűrűség növekedést, ezzel együtt feszültségek, konfliktusok kialakulásának esélyét növeli. Az ún. „ökológiai menekültek” száma mára megközelíti az 50 milliót, s ez a szám rohamosan növekszik. A célországokba 2010. október | 72

Nemzetbiztonság és geopolitika a 21. században érkező menekültek beilleszkedése, élet- és munkafeltételeinek alakulása, saját nyelvhez, valláshoz való joguk újabb problémákat okoz(hat)nak. Az Utrecht-i Egyetem Társadalomtudományi Fakultásán működő, európai migrációval és etnikai kérdésekkel foglalkozó központ (European Research Centre on Migration and Ethnic Relations – ERCOMER) a nemzetközi migráció társadalmi kérdéseit kutatja. Egyik megállapításuk szerint a világméretű egyenlőtlenségek miatt továbbra is számolni kell a migráció nagyarányú növekedésével, ami gazdasági és társadalmi problémákat, nemzeti vagy térségi gazdaságok összeomlását, munkanélküliség növekedést, de akár társadalmon belüli konfliktusok kialakulását eredményezheti (Unit E1 – Social and Demographic Analysis, 2009). Az életfeltételek negatív alakulásához járulhat hozzá a környezet változásából adódó egészségügyi helyzet romlása – járványok, fertőző betegségek kialakulása –, ezzel együtt az egészségügy fejlesztésére (gyógyszergyártás növelésére) a gazdaságtól való erőforrás elvonásának igénye. A svéd Stockholm Environment Institute elemzése szerint a globális környezetváltozás negatívan befolyásolja az energiaszektort, a vízgazdálkodást, a mezőgazdaságot, az egészségügyet, az idegenforgalmat és bizonyos társadalmi magatartásformákat is (Hodes-Johnson, 2001). A klímaváltozás következtében módosulhatnak a ma jellemző európai urbanizációs trendek, átalakulhat a nagyvárosi tér modern társadalmi szerkezete. A belvárosi klímaproblémák miatt felgyorsulhat a szuburbanizáció, növekedhet a középosztálybeliek kiköltözése. A vállalatok és magasabb jövedelmű csoportok kiköltözésével párhuzamosan, az átalakuló ingatlanárak következtében a belvárosokban leromolhat a társadalmi szerkezet, növekedhet a vidékről, illetve a rosszabb státusú, de kedvezőbb klímájú elővárosokból, városkörnyéki falvakból beáramló alacsony jövedelmű, iskolázatlan társadalmi csoportok aránya. Mindez kedvezőtlenül befolyásolhatja a városi tér gazdasági, társadalmi stabilitását, veszélyeztetheti a nagyváros gazdasági-társadalmi funkciói, stratégiai szerepei érvényesülését, továbbá a nagyvárosban élők társadalmi és gazdasági biztonságát is (Szirmai, 2007).

A változások tudati leképzõdése, következményei A nemzetközi biztonságpolitika, ezen belül a geopolitikai változások meghatározó befolyással bírhatnak a jelen és a jövő országok, országcsoportok közötti kapcsolatrendszerek alakulására. Az emberi lét alapvető jellemzője az élet feltételeinek biztosításáért folytatott küzdelem, ebből következően, ha az egyed szempontjából kedvezőtlenül alakulnak a környezeti feltételek, akkor egyre nagyobb esélye lehet a konfl iktusok kialakulásának. Az ivóvíz, a megművelhető terület, az élelmiszerhez való hozzájutás, az energia biztosítása, az élettér elegendő volta, mint alapvető létfeltétel birtoklása okok lehetnek helyi, de akár regionális kon fl iktusok kialakulására is. 73 | 2010. október


ENSZ-adatok szerint 2025-re közel kétmilliárd ember kényszerül majd szinte teljesen ivóvíz hiányos területen élni, de a 8 milliárdra becsült népesség mintegy kétharmadának lesz ivóvíz-gondja. Tekintettel a globális felmelegedés okozta, már tapasztalható elsivatagosodás jelenségére az ivóvíz hiánya következtében egyrészt az ivóvíz-készletekért folytatott fegyveres konfliktusokkal, másrészt jelentős mérvű elvándorlással kell számolni. Európában a magasabbra tevődő hóhatár megváltoztatja a folyók lefolyását, a gleccserek olvadása következtében jelentős édesvíz-készletek tűnnek el. Gyakoribbá válnak télen és tavasszal az árhullámok, nyáron viszont vízhiány keletkezhet (Lévay, 2007). Ugyancsak gondot jelenthet a mezőgazdaságilag megművelhető földterületek csökkenése, részben az öntözővíz hiánya, részben az állattenyésztés céljaira a művelésből kivont területek növekedése miatt. Ez a mezőgazdasági kultúrák (földművelők és állattenyésztők) közötti konfliktus kialakulását eredményezhetik. A globális felmelegedés következtében Európában mintegy 20%-kal csökkenhet a mezőgazdasági területek hasznosíthatósága, illetve megváltozik Európa különböző földrajzi részeinek termékstruktúrája (délen szárazság, északon a felmelegedés mértékétől függően terméstöbblet jelentkezhet). A tengerek szintjének növekedése egyes területek elárasztását jelentheti, tehát a lakható terület csökkenése következhet be. A fosszilis energiakészlet csökkenése, illetve hozzáférhetőségének behatárolt volta országok közötti függőségi – ezen keresztül befolyásolhatósági – viszonyt eredményez.

Az Európai Unió a 21. században Európában a biztonság (egyéni és nemzetbiztonság) kérdése évszázadok óta vitatott kérdés. A kialakult konfl iktusok többsége túllépett egy-egy állam közötti ellentmondás erőszakos rendezésén, a válságok, konfl iktusok szinte azonos módon és mértékben érintették a földrész teljes területét, lakosságát. Jóllehet tapasztalhatók voltak bizonyos törekvések a fegyveres összeütközések, harcok „tisztességes” lefolytatására, a végeredmény mindig azonos volt, legtöbbet az ártatlan lakosság szenvedett, lett áldozata a politika által létrehozott konfl iktusoknak. A II. világháborút követően, az Európai Közösség megalakításának gondolata volt hivatott megcélozni olyan platform létrehozását, ahol a közös érdekek mentén esélyt lehet teremteni a nézeteltérések békés megoldására, egymás értékeinek és érdekeinek tiszteletben tartására, a biztonság fenntartására, megvédésére. A Római Szerződéssel, 1957-ben létrehozott Közösség ezen eszmei alapon fejlődik napjainkig. A hidegháború vége, a vasfüggöny felszámolása, a Varsói Szerződés, majd a Szovjetunió felbomlása Európa egységesítése folyamatában mérföldkő volt. Európa fejlett országait tömörítő szervezet, az Európai Unió bővítési folyamata le2010. október | 74

Nemzetbiztonság és geopolitika a 21. században hetőséget nyitott a volt keleti blokk országai részére a felzárkózáshoz, a gazdasági fejlődéshez, a kölcsönös érdekek alapján történő együttműködéshez, ugyanakkor elvárásokat is megfogalmazott az újonnan csatlakozó, vagy csatlakozni kívánó országok részére (Criteria, approved at the Coppenhagen Summit of EU in 1993). „Fő cél olyan Európa kialakítása, ahol az államok képesek és készek jó kapcsolatok kiépítésére és fenntartására valamennyi szomszédjukkal. Bár az Európai Unió csak része Európának, de Európa része az egész világnak, így az Európai Unió célja végül a világ biztonságának erősítése” (Halonen, 2004). Az Európai Unió Európa megosztottságának felszámolását követően a partnerségre, a gyakorlati együttműködésre helyezi a hangsúlyt, a hagyományos diplomácia eszközeinek további alkalmazásától, a modern, hatékony kereskedelem kialakításán keresztül a szoros, innovációra képes együttműködés megvalósításáig. Az együttműködés kiterjesztésének példája, hogy gazdasági súlyának növekedésével párhuzamosan az Európai Unió 1992-ben, Maastricht-ban saját kül- és biztonságpolitikát fogadott el, melynek révén egységesen tud megnyilatkozni és fellépni. A dokumentum megfogalmazását az 1990-es években Európában és a világ más pontjain kibontakozott regionális konfliktusok, valamint a terrorizmus előretörésének váltották ki, amikor az EU vezetői arra a következtetésre jutottak, hogy hivatalos, hatékony tevékenységre képes és egységes elvek szerint működő diplomáciai és intervenciós eszközöket kell létrehozniuk az Unió számára. Az Európai Unió 2003. december 12-én, Brüsszelben elfogadta a „Biztonságos Európa egy Jobb Világban” elnevezésű biztonsági stratégiáját, amely az Egyesült Államok európai integrációban játszott meghatározó szerepét nem vitatva rámutat, hogy az Európai Unió globális szerepet képes és kész játszani a globális biztonság megteremtésében, fenntartásában.

AZ EU BIZTONSÁGI STRATÉGIA HANGSÚLYAI A CÉLOK ELÉRÉSÉRE ■ hatékonyabban és aktívabban kell a stratégiai célok elérésére törekednie a válságkezelés és konfliktus megelőzés területein, a rendelkezésre álló és tovább bővítendő eszköztár felhasználásával; ■ az új fenyegetések elleni fellépéshez megfelelő, aktív szakpolitikára van szükség; ■ olyan stratégiai kultúrát kell kialakítani, amely lehetővé teszi a korai, gyors és határozott beavatkozást; ■ képesnek kell lenni több – katonai és polgári képességeket egyaránt igénybe vevő művelet egyszerre történő lebonyolítására, ■ hatékonyan kell együttműködni az ENSZ-szel, fokozni kell a rövid távú válságkezelési helyzetekben az ENSZ támogatását; ■ az EU operatív képességeinek fokozása érdekében élni kell az EU és a NATO közötti megállapodások – különösen a Berlin Plusz – nyújtotta lehetőségekkel (CFSP – Maastricht, 1992.02.07.).

75 | 2010. október


Az elfogadott Biztonsági Stratégia sorba véve az Uniót, de egész Európát és a világot – azon belül is elsősorban a polgári lakosságot fenyegető – érintő kihívásokat, veszélyeket, rámutatott a reagáló képességek fejlesztése mellett a multilaterális rendszerek alkalmazásának fontosságára mind globális, mind európai szinten. A stratégia szellemisége a nem katonai módszerek alkalmazását hangsúlyozta, kiindulva az EU „civil szervezet” jellegéből, s a stabilitás és biztonság fenntartásának eszközeiként a „civil” megoldásokat helyezte előtérbe. Az Európai Biztonsági Stratégia végrehajtásáról szóló jelentés (Report on the Implementation of the European Security Strategy, 2008.) már a déli és a keleti partnerekkel kialakított „erős keretrendszerről” tesz említést, amelynek új dimenziói az Unió a Mediterrán Térségért és a Keleti Partnerség formájával bővültek. A jelentés rámutatott arra, hogy a közös biztonsági érdekeket fenyegető veszélyek és kihívások szám szerint nem változtak, de jelentőségük nőtt és valamennyi összetettebbé vált, ami az EU reagálási képességének alakításában is további elvárásokat jelent. AZ EU KÖZÖS BIZTONSÁGI ÉRDEKEIT FENYEGETŐ VESZÉLYEK ÉS KIHÍVÁSOK ■ Líbia felszámolta a tömegpusztító fegyverek fejlesztésére vonatkozó programját, viszont Irán és ÉszakKorea továbbra is ragaszkodik – a szerintük polgári hasznosítási célokat szolgáló – nukleáris programjaik folytatásához; ezért célszerű megkezdeni a nukleáris fegyverek előállításához szükséges hasadóanyagok gyártásának tilalmát előíró szerződésre irányuló tárgyalásokat; ■ a terrorizmus és a szervezett bűnözés elleni fellépés érdekében az EU terrorizmus elleni stratégiája megkönnyítette a határokon átnyúló nyomozások lefolytatását, a büntető eljárások összehangolását (The EU Counter-Terrorism Staregy, 2005.); ■ a számítógépes biztonságot illetően az EU 2006-ban fogadott el, a biztonságos európai információs társadalomra irányuló stratégiát, amely a tagállamok IT rendszerei ellen elkövetett támadásokat már gazdasági, politikai vagy katonai fegyverként értelmezi (Strategy for a Secure Information Society in Europe, 2006); ■ az energiabiztonság kérdésében az EU már egy olyan prognózist vetített előre, amely szerint 2030-ra a tagországok olaj- és gázszükségletének közel 75%-át behozatalból kell fedezni, amely szükséglet az értékelés szerint stabilitásukat fenyegető veszélyekkel szembe néző országokból elégíthető ki. Az Unió energiapolitikája egy egységesebb, jobban összekapcsolható energiapiac, és megfelelő válságkezelő mechanizmus kialakítását célozza (European Energy Policy, 2005); ■ az éghajlatváltozás biztonsági vonatkozásairól a 2003-ban megfogalmazott stratégia aktualitásait a Főképviselő és a Bizottság 2008-ban készített jelentése tartalmazza, amely kiemeli a megelőzési és válságkezelő képességek javítása mellett az elemzési és előrejelzési képesség fejlesztésének igényét. A Tanács által elfogadott csomag a jelentésben foglalt javaslatok alapján 2020-ig realizálandó fő feladatként határozta meg a széndioxid-kibocsátás mértékének – 1990-es szinthez viszonyított – 20%-os csökkentését (amely csökkentés a tagállamokkal történő további tárgyalások, egyezteté-

2010. október | 76


sek alapján akár a 30%-ot elérheti), és a szükséges energiafelhasználás 20%-ának megújuló forrásból történő biztosítását (Europe’s Climat and Energy Package, 2008); ■ a konfliktus-megelőzéssel és a polgári válságkezeléssel kapcsolatos képességek javításán túl fejleszteni kell az elemzési és korai előrejelző képességeket, amely a veszélyeztetett országokkal, illetve a nemzetközi és a regionális szervezetekkel való szorosabb és hatékonyabb együttműködést igényli.

A jövõ biztonságpolitikájának alakulása, lehetséges konfliktusok Európa biztonságpolitikai helyzetének elemzése során célszerű figyelembe venni az Észak-atlanti Szerződés Szervezete által, az ezredfordulót követő évtizedekre vonatkozó jelzését, miszerint az egységes európai biztonság elképzelhetetlen abban az esetben, ha megmarad a gazdaságilag fejlett Nyugat-Európa és a kontinens keleti részének fejletlensége közötti ellentmondás. Bár az integrációkhoz való csatlakozással a térség országai lehetőséget nyertek a különbözőség felszámolására, a folyamat csak kezdeti stádiumában van, alapvetően a változások okozta negatív jelenségekkel (gazdasági recesszió, munkahelyek megszűnése, ezzel együtt a munkanélküliség rohamos növekedése, a szegények és a gazdagok közötti szakadék szélesedése, etnikai és vallási ellentétek kiéleződése, területi viták, befolyási övezetek beszűkülése, megszűnése) kell napi szinten megküzdeni. Számolni kell a régión belüli problémák sokasodása mellett az Európán kívüli térségekben jelentkező veszélyek, válságok, konfliktusok hatásaival. Különösen nagy veszélyt jelentenek a nemzetközivé vált terrorizmus – hagyományos pusztító cselekedetei mellett – informatikai támadásai, amelyek következtében a közigazgatás, az egészségügy, az alapvető létfeltételek biztosítását végző szervezetek, a banki szféra sérülése, esetleges leállása következhet be. Az Európai Unió az európai biztonsági stratégia végrehajtásáról szóló, 2008. december 11-i jelentése értékeli Európa biztonsági helyzetét, amely alapot ad a jövő biztonságpolitikájának felvázolásához, a lehetséges kihívások, fenyegetések, veszélyek és konfliktusok számba vételéhez. Az Európai Unió a balkáni helyzet alakításában is vezető szerepet játszik a mai napig. A térségben hét országban finanszíroz segítségnyújtási projekteket azzal a céllal, hogy előmozdítsa az itt élő társadalmak stabilizációját, 2008 decemberében pedig 1900 fős rendőri és igazságügyi erőt küldött Koszovóba a közrend fenntartásának elősegítése érdekében. A jelentés szerint az európai térségben – az Európai Unió bővítése következtében – megszilárdult a demokrácia. A Balkán-térségben végbement változások – Jugoszlávia szétesése következtében kialakult új államok közötti konfliktusok elcsendesedése – reményt adnak a háborúval fenyegető ellentétek elsimulásának, az 77 | 2010. október


új államok rendezett formájú kapcsolatokban való békés egymás mellett élésének tartósságára. Az európai biztonságot befolyásolható tényezők számbavétele már ismert és újonnan megjelent fenyegetések sorát eredményezi.

AZ EURÓPAI BIZTONSÁGOT BEFOLYÁSOLHATÓ TÉNYEZŐK ■ a hidegháború évtizedeiben felhalmozott, még rendszerben lévő, vagy már kivonásra, de megsemmisítésre még nem került fegyverzet létéből adódó problémák (a kivonás, megsemmisítés költségei, a mérgező, vagy sugárzó anyagok megbízható semlegesítése, felszámolása technológiai és költségvetési vetületei), a felújítások elmaradása miatt gyakoribbá váló meghibásodásokból adódó veszélyek; ■ a népesség közép- és kelet-európai térségben tapasztalható elöregedése, amely részben a munkaerő csökkenését, részben pedig a szociális biztonság veszélyét jelenti; ■ az afrikai államokban bekövetkezett demográfiai robbanás – ugyanakkor a környezetet sújtó problémák (vízhiány, elsivatagosodás, munkalehetőségek hiánya) következtében a délről északi irányban megnövekvő migráció társadalmi, gazdasági hatásai; ■ az egyre nehezebbé válik a nyersanyagokhoz és energiához való hozzáférés; ■ fokozottan kell számolni a környezeti és éghajlati változásokkal, ezekből eredő egészségügyi problémákkal (járványok kialakulása); ■ a közigazgatási, védelmi és pénzügyi rendszerekbe való illetéktelen behatolás már gazdasági, védelmi és biztonsági kihívás is egyben (Balogh, 1998); ■ a fejlődő világban – ahonnan általában Európa az energiaellátáshoz szükséges nyersanyagokat szerzi be - kialakult/kialakuló fegyveres konfliktusok, helyi háborúk során nem zárható ki tömegpusztító fegyverek valamely fajtájának alkalmazása, amely helyzet akadályozhatja, lehetetlenné teheti az energiaforrásokhoz való hozzájutást, a nyersanyag kitermelését, szállítását; ■ Oroszország nagyhatalmi törekvéseinek felerősödése, az ország politikai, gazdasági és katonai helyzetének kedvezőtlen alakulása; ■ az európai országok lemaradása a gazdasági versenyben, gazdasági, pénzügyi válságok kialakulása, a termelési és kereskedelmi folyamatok csökkenése; ■ a szervezett,belföldi és nemzetközi bűnözés, a terrorizmus, a kábítószer-kereskedelem és fogyasztás felerősödése, elterjedése, ennek következtében társadalmi válság kialakulása, elmélyülése (Ghast – Solan, 1996). ■ fenyegetést jelent továbbra is a kelet-európai bizonytalanság, amely már az elmúlt század utolsó évtizedében jelentős gazdasági visszaesést eredményezett és a folyamat még máig nem stabilizálódott; ■ a mára azonos integrációhoz tartozó, mégis nagyságrendjükben eltérő, különböző adottságokkal rendelkező országoknak közel harmonizáló biztonsági stratégiákat célszerű megfogalmazni; ■ a változásokat követően megjelenő, illetve felerősödő nacionalista és deviáns nézetek összekapcsolódása a kisebbségi, vagy területei problémákkal;

2010. október | 78


■ az európai megosztottság (a Balkán és a szovjet utódállamok részleges elkülönülése) még hosszú távon éreztetheti hatását, nincsenek az egységes Európának történelmi és gazdasági gyökerei, ezek kialakítása, megteremtése lassú folyamat; ■ a nem katonai jellegű veszélyek, válságok, konfliktusok előfordulásának gyakorisága, melyek hatásai jelentősen befolyásolhatják az európai biztonságot (Heisbourg, 1994).

Európán kívüli, de Európa biztonságára hatást gyakorló térségekben, a világ számos válságövezetében folytatott válság- és konfliktus kezelés területén az Európai Unió jelentős szerepet vállalt így például Afganisztánban és Grúziában, utóbbiban 2008 augusztusában az EU közvetítésével létrejött tűzszüneti megállapodás vetett véget a Grúzia és Oroszország között kirobbant harcoknak, és az EU megfigyelőket is a helyszínre küldött a két ország közötti helyzet alakulásának nyomon követése céljából.

Európa (és Magyarország) biztonságát befolyásoló tényezõk várható alakulása Azon tényezők közül, amelyek Európa biztonságát közvetlenül befolyásolják, a szakértők általában az integrációt (az EU helyzetének alakulását), továbbá Németország beilleszkedését, valamint Oroszország sorsát és jövőbeni törekvéseit emelik ki. Roskin professzor, az amerikai szárazföldi erő hadtudományi egyetemének folyóiratában megjelent tanulmányában (Roskin, 1999–2000) e három tényező lehetséges alakulását elemzi egymáshoz való viszonyukban. Mindegyik változóra két lehetséges szélső értéket ad meg (egyesült vagy megosztott Európa, erős vagy gyenge Németország, alkalmazkodó vagy ellenséges Oroszország) és ezek kombinálásával nyolc lehetséges szcenáriót vázol fel: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.

Egyesült Európa, erős Németország, alkalmazkodó Oroszország; Egyesült Európa, erős Németország, ellenséges Oroszország; Megosztott Európa, erős Németország, alkalmazkodó Oroszország; Megosztott Európa, gyenge Németország, alkalmazkodó Oroszország; Egyesült Európa, gyenge Németország, alkalmazkodó Oroszország; Egyesült Európa, gyenge Németország, ellenséges Oroszország; Megosztott Európa, erős Németország, ellenséges Oroszország; Megosztott Európa, gyenge Németország, ellenséges Oroszország.

Kontinensünk biztonságára nézve a legveszedelmesebb forgatókönyv egy (katonai képességeiben újra megerősödött) ellenséges Oroszország és egy gyenge Európa 79 | 2010. október


szembenállása lenne. Ez hasonló helyzetet eredményezne, mint ami az 1940-es évek végén állt fenn, és kizárólag az európai biztonság fenntartásában vállalt maszszív amerikai részvétel útján lenne egyensúlyban tartható. Roskin professzor „háromtényezős” elmélete és a reá alapozott forgatókönyvek felállítása leegyszerűsítettnek és túlformalizáltnak tűnik – legalább az Egyesült Államok szerepét be kellett volna venni, mint negyedik befolyásoló tényezőt – de a kombinációk egy dolgot világosan mutatnak: mégpedig azt, hogy a szcenáriók kulcseleme Oroszország. Amennyiben a tényezők közé az Egyesült Államokat is besoroljuk, akkor a globalizációs nyitottság (európai elkötelezettség), illetve az elzárkózás (izolacionizmus) felülkerekedésétől függően a lehetséges elrendeződések (konstellációk) száma 23=8-ról 24=16-ra növekszik. De ez persze még mindig csak egy leegyszerűsített modell lenne. Ezen kívül okvetlenül elemezni kell az oroszamerikai kapcsolatok alakulását, és – többek között – hatásukat a multilaterális leszerelési egyezményekre, amelyek a tapasztalatok és a logika szerint csak amerikai-orosz megegyezés után „életképesek”. A figyelembe vett tényezők számának növekedésével a szakértői értékelések, előrejelzések megbízhatósága egy darabig feltehetően növekedne, de nem korlátlanul. Az elméleti modell egyre bonyolultabbá és nehezen átláthatóvá válna, viselkedését mind nehezebb lenne előre megjósolni, és kapcsolata (együttmozgása) a valóságos világgal a növekvő hasonlóság ellenére is egyre jobban lazulna. Magyarország biztonságát, amely elválaszthatatlan az európai biztonságtól, a következők tényezők mindenképpen lényegesen befolyásolják: – az euro-atlanti integráció menete, a NATO, az EU, és az összeurópai biztonsági rendszer helyzetének alakulása; – a Magyarországgal szomszédos országok (régiók) stabilitása, kül- és biztonságpolitikai törekvései; – a délszláv válság végleges rendezése és a térség jövőbeni helyzete; – Oroszország fejlődésének iránya és üteme; – az Egyesült Államok európai politikájának alakulása; – az európai államok, mindenekelőtt Németország, Franciaország, az Egyesült Királyság és Olaszország regionális törekvései, képességük a kiegyensúlyozott európai együttműködésben való részvételre; A rendszerváltás utáni szomszédaink száma ötről hétre emelkedett és ezek közül öt új államként jelent meg. Más részről viszont térségünkben az európai integrációs szándékok és a védelmi jellegű doktrínák deklarálása, valamint a haderőés fegyverzetcsökkentést is felölelő bizalomerősítő intézkedések olyan erőviszonyokat alakítottak ki közvetlen környezetünkben, amelyben elhárult a közvetlen katonai fenyegetettség és a „strukturális támadóképtelenségnek” köszönhetően stabilizálódott a katonai egyensúly. Ukrajna és Románia kivételével minden szom2010. október | 80

Nemzetbiztonság és geopolitika a 21. században szédunk olyan haderővel és katonai képességgel rendelkezik, amely a hazánkéhoz hasonló vagy kisebb, de (a szárazföldi műveletekre jellemző védelmi előny tudatában) egyik szomszédunk sem kezdeményezhet győzelemmel kecsegtető támadást hazánk ellen. A haderő méreteit tekintve Ukrajna jelenthetné a legnagyobb potenciális katonai fenyegetést. Ukrajna azonban függetlenségének kikiáltása óta kiegyensúlyozott külpolitikát folytat, és Magyarországgal fenntartott jószomszédi kapcsolatait tekinti a Nyugat felé való nyitottság zálogának. Kijev kül- és biztonságpolitikáját az orosz függőség enyhítése, a jószomszédi kapcsolatok ápolása, az Európához való közeledés, a védelmi jellegű doktrína követése, a tömbönkívüliség, a NATO-val való együttműködés és az ország atomfegyvermentes státusza jellemzi. Kétoldalú kapcsolatainkat az alapszerződés, a katonai együttműködési és számos egyéb megállapodás szabályozza. A kárpátaljai magyar kisebbséget Ukrajna viszonylag elfogadhatóan “kezeli”, de e téren még számíthatunk kihívásokra, éppen úgy, mint az ukrán gazdaság krónikus válságának, az ukrán maffia tevékenységének és a migrációból származó veszélyeknek a következményeképpen. Ukrajna azonban – NATO-tagságunkat is figyelembe véve – a jövőben sem szándékozik fenyegetni katonai biztonságunkat. (Jóllehet a katonai képességeket vizsgálva elviekben Ukrajna jelenthetne Magyarországra nézve katonai fenyegetést, de ehhez a képességéhez nem párosul politikai szándék.) Románia – főleg belső viszonyai és kisebbségi politikája miatt – a rendszerváltás után számunkra még sok biztonsági kockázatot tartogatott. Az l998-ban kötött alapszerződés, a magyar kisebbség kormánykoalícióba történő beillesztése, a román kormány(ok) határozott (nemegyszer elsietett, megfelelő feltételek híján erőltetett) euro-atlanti törekvései, majd az ország NATO csatlakozása azonban lényegesen módosítottak a helyzeten. Tekintettel, arra, hogy a román haderő mérete hazánkénál jóval nagyobb, elméletileg számolnunk kellene potenciális katonai kihívásokkal, de a román érdekek és szándékok, valamint ugyanazon védelmi szövetséghez való tartozásunk kizárják a fenyegetettség lehetőségét. A Szerb Köztársaság felől a belső és külső (regionális) instabilitás kisugárzása jelenthet veszélyt. Belgrád – a volt jugoszláv haderő teljes átalakítását, csökkentését követően is – a mienknél nagyobb, harcedzett haderővel rendelkezik, de nem érdekelt abban, hogy Magyarországgal katonai konfl iktust alakítson ki. Az infrastruktúra állapota miatt különben is képtelenség lenne egy hazánk elleni támadó csoportosítás észrevétlen, meglepetésszerű létrehozása (nem beszélve annak a NATO-garanciák miatti teljes értelmetlenségéről). Egyébként Szerbia mai és jövőbeni vezetői alighanem tisztában vannak azzal, hogy országuk visszatérése az európai nemzetek közösségébe nem kis részben nemzetközi kapcsolatainak helyreállításán és elsősorban Magyarország lehetséges összekötő szerepén múlik. Horvátország Tudjman elnök halála után, az új törvényhozói és végrehajtói hatalom létrejöttével sikeresen szorgalmazta az euro-atlanti integrációt. 2009. április elsejétől vált a NATO teljes jogú tagjává. Konkrét lépéseket tesz a horvát-magyar 81 | 2010. október


kapcsolatok fejlesztése érdekében is. Annak ellenére, hogy Zágráb kül- és biztonságpolitikájában fontos szerepet tulajdonít a katonai erőnek, Horvátország felől nem kell katonai fenyegetéstől tartanunk. Szlovénia nyugat-orientáltsága, belső stabilitása, békés belső viszonyai, gazdasági sikerei és euro-atlanti integrálódása révén semmilyen kihívást vagy veszélyt nem jelent számunkra. Ausztria EU-tagország, amely sajátosan értelmezett (és egyes vélemények szerint mindinkább elavuló) semlegességének, hadereje képességeinek és védelmi jellegű katonai doktrínájának köszönhetően katonailag eleve nem fenyegetheti hazánkat. Szlovákia katonai doktrínája védelmi jellegű, fegyveres erőink között példaértékű az együttműködés. Az ország euro-atlanti elkötelezettsége egyértelmű, szlovák oldalról tehát semmiképpen sem leselkedik ránk katonai veszély A nemzetiségi ügyek, a nyelvhasználati kérdés, egyes politikusok szélsőséges megnyilvánulásai azonban továbbra is megterhelhetik a kétoldalú kapcsolatokat. Összességében megállapítható, hogy szomszédaink politikai és biztonságpolitikai céljai hasonlóak vagy azonosak Magyarország céljaival és így egyelőre kizárhatjuk, hogy katonai támadást intéznek hazánk ellen. A környezetünkből származó nem katonai jellegű kockázatokkal és veszélyekkel azonban továbbra is számolnunk kell.

Amerikai értékelés a jövõ kihívásainak alakulásáról Egy átfogó, globális perspektíva megismerése céljából nem érdektelen tanulmányozni az amerikai katonai felderítés (DIA – Defence Intelligence Agency) értékelését a globális és regionális kihívásokról, amely 10-20 éves távlatra előre tekintve vázolja fel a hidegháború utáni korszak bonyolult, instabilitást eredményező folyamatait (Hughes – Wilson, 2000).

A KÖVETKEZŐ 10-20 ÉV GLOBÁLIS ÉS REGIONÁLIS KIHÍVÁSAI – DIA ÉRTÉKELÉS ■ ■ ■ ■

az egyenlőtlen gazdasági és demográfiai fejlődésben rejlő veszélyek; a gazdasági, technológiai és szellemi erőforrások aránytalan megoszlása, amely feszültségeket szül; a helyenként robbanásveszélyes etnikai, vallási és kulturális ellentétek; a fegyverkezésben, de a polgári technológiák szintjén is megnyilvánuló gyors és széleskörű technológiai fejlődés kiszámíthatatlan kockázatai (pl. a környezetszennyezés, a hagyományos életvitel ellehetetlenülése, a társadalmi struktúrák széttöredezése); ■ a nukleáris, vegyi és biológiai fegyverek, rakéták, valamint más kulcstechnológiák elterjedése; illetéktelen, felelőtlen kezekbe jutása (az indiai-pakisztáni nukleáris fegyverkezési verseny pl. megkönnyítheti szélsőséges iszlám erők atomfegyverhez és rakétahordozó eszközhöz jutását);

2010. október | 82


■ az ingatag globális és regionális szervezetek összeomlásának hatásai (ezek a struktúrák a hidegháború alatt jöttek létre, nem felelnek meg a jelen kor kihívásainak, beleértve a NATO hagyományos felépítését is); ■ az államok, nemzetek biztonságát veszélyeztető nemzetközi terrorizmus, a szervezett bűnözés, a kábítószer-kereskedelem.

Az amerikai reagálásokból nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok szempontjából a proliferáció (a tömegpusztító fegyverek elterjedése) jelenti a legnagyobb fenyegetést, Európa számára viszont az egyenlőtlen gazdasági és demográfiai fejlődésből származó feszültségek. Számos országban vagy régióban drámai módon változnak az etnikai számarányok, és a magát egyedüli államalkotó nemzetnek tekintő eredeti többség – demokrácia hiányában – csak erőszakkal lesz képes fenntartani uralmát. A gazdasági integrációs törekvések esetleges kudarca egyes országokban a kirekesztettség érzetét fokozhatja és a nacionalista, elzárkózó politikai erők előretöréséhez vezethet, erősítheti a bizalmatlanság légkörét, belső és külső feszültségek kialakulásához járulhat hozzá. A nemzetközi intézmények közül az ENSZ is súlyos válságban van, amit részben a szervezet pazarló gazdálkodása, szükségtelenül felduzzasztott állománya, bürokratikus ügyintézése, katonai eszközeinek elégtelensége és a hatékonyság hiánya, részben pedig a döntési mechanizmus gyengeségei idéztek elő. Ez utóbbihoz jelentős mértékben hozzájárult a BT állandó tagsággal együtt járó vétójoggal való visszaélés (pl. Oroszország és Kína nem volt hajlandó időben elismerni a koszovói humanitárius katasztrófa tényét), és az állandó tagsági viszony leértékelődése (az Egyesült Államok nem érdekelt abban, hogy Oroszország – vagy még inkább Kína – döntő befolyást gyakorolhasson az európai eseményekre). A globalizáció részben káros mellékhatásai a világ számos térségében ellenreakciót váltanak ki. A modernizáció társadalmi összefüggéseire érzéketlen technokrata szemlélet maga is hozzájárulhat az elmaradottság hadállásainak megmerevedéséhez, ha nem tesz egyértelmű különbséget fejlődés és növekedés, jólét és fogyasztás, életminőség és életszínvonal, szabadság és szabadosság, kultúra és gazdagság, világpolgáriság és nemzetietlenség, környezetjavítás és környezetszennyezés, tudomány és természetellenesség, korszerűség és hagyományrombolás, tájékoztatás és manipuláció között. A demokratikus, jogállami és piacgazdasági értékek terjedésének útjába sok helyütt kulturális, vallási és etnikai jelszavak mentén szervezett „nyugat-ellenes”, radikális iszlám és szélsőséges nacionalista erők állnak. Néhány „szakadár” állam egyenesen kívül helyezi magát a nemzetközileg elfogadott viselkedés legalapvetőbb normáin, semmibe veszi az általánosan elismert emberi jogok minimumát is, példátlanul sanyargatja népét, háborút

83 | 2010. október


visel saját országának lakossága ellen és felelőtlen fegyverexportjával veszélyezteti a világ stabilitását. A fejlett világ - mindenekelőtt az Egyesült Államok - gazdasági, technológiai és katonai fölénye arra ösztönöz egyes eltérő értékrendet valló állami és nem állami csoportokat, szervezeteket, hogy a szembeszegülés „aszimmetrikus” eszközeit alkalmazzák. A hagyományos fenyegetések gyengülésével párhuzamosan felerősödtek az új típusú, transznacionális veszélyek, fenyegetések, kockázatok és kihívások. Így például a nemzetközi terrorizmus; szervezett bűnözés; kábítószer-, fegyver- és embercsempészet; illegális migráció; számítógépes szabotázs; a létfontosságú infrastrukturális létesítmények elleni támadások; a tömegpusztító fegyverek és célba juttató eszközeik proliferációja. Továbbá a kettős célú csúcstechnológiák elterjedése; a nukleáris és egyéb ipari katasztrófák, természeti csapások, környezetszennyezés; etnikai és vallási viszályok, szélsőséges ideológiákat követő mozgalmak; a zsarnoki rendszerek agresszív bel- és külpolitikája; korrupció; kormányzati csőd; a válságok határokon átnyúló, instabilitást fokozó hatásai. További veszélyként nevesíti a DIA a szakadár, renegát, törvényen kívüli egyének, csoportok és államok tevékenységét (A CIA igazgatója 1999. és 2000. évi kongresszusi beszámolójában többször is név szerint, hangsúlyozottan foglalkozott Oszama Bin Laden tevékenységével). Ez is mutatja, hogy a nem állami tényezők, szervezetek, de adott esetben akár egyes személyek is olyan pénzügyi, anyagi és technológiai háttérre tehetnek szert, amivel jelentős mértékű befolyást gyakorolhatnak egyes országok, sőt régiók helyzetére. Egy-egy gazdag ember magánvagyona felülmúlja több kisebb, vagy akár közepes ország egy éves nemzeti jövedelmét). De nem feledkezhetünk meg a jelentésben szintén szereplő természeti katasztrófák, környezeti ártalmak valószínű szaporodásáról sem, amely részben az önző, csak a nemzeti érdekeket szem előtt tartó gazdaságfejlesztési stratégiák egyenes következménye (pl. a globális felmelegedés, amely egyes régiók további elsivatagosodásával, mások víz alá kerülésével járhat, óriási népmozgásokat indíthat meg, és fegyveres konfliktusokhoz, háborúkhoz vezethet). Az amerikai felderítő szervek által készített és nyilvánosságra hozott értékelések összefoglaló következtetésként megállapítják, hogy napjainkra jelentősen csökkent a globális méretű stratégiai fenyegetés, ugyanakkor a helyébe lépő regionális és transznacionális kihívások, illetve kockázatok sokkal összetettebbek, szerteágazóbbak, s kezelésük is nehezebben tervezhető.

Az Egyesült Államok viszonyrendszerének alakulása, hatása az európai biztonságra A 20. század utolsó negyedében elindult európai folyamatok, majd a Varsói Szerződés felbomlása, a Szovjetunió szétesése következtében megszűnt hideghábo-rús veszély következtében az addig kétpólusú világban az Egyesült Államok maradt az 2010. október | 84

Nemzetbiztonság és geopolitika a 21. században egyedüli, globális képességekkel rendelkező nagyhatalom. A kialakult helyzetnek – amelynek létrejöttében az amerikai politikának és gazdaságnak csekély, mondhatni marginális szerepe volt – az amerikai politika általi félreértése, helytelen magyarázata következtében az Egyesült Államok abba a téves pozícióba helyezte magát, hogy „azt teszünk amit akarunk, a világ kénytelen azt tenni, amit mi mondunk”. Ez a mentalitás sugárzik az USA 2002-ben elfogadott Nemzeti Biztonsági Stratégiájából is, amennyiben az új kihívások csírában való elfojtása érdekében, „megelőző háború” kilátásba helyezésével feljogosítja magát fegyveres erői bevetésére bárhol a világban, amennyiben alapvető érdekeinek (nyersanyagellátás, külpiacok) sérülését érzi. A stratégia tételesen sorolja fel a nemzetközi terrorizmust támogató földrészeket és országokat, ahol kész a terrorista bázisok katonai erőkkel történő megsemmisítésére. Ugyancsak tételesen sorolja azon térségeket és országokat, ahol továbbra is kész segítséget nyújtani a belső politikai, vallási, etnikai problémák rendezéséhez. A stratégia széles körű támogatásra talált az amerikai lakosság körében, az általános vélemények szerint az USA-nak továbbra is jelentős szerepet kell játszania a világban, ehhez támogatják a külföldi támaszpontok rendszerének fenntartását, s ehhez a megfelelő költségvetési fedezet biztosítását. Amerikai külpolitikai szakértők ugyanakkor a stratégia hibájaként azt is megállapították, hogy az nem foglalkozik az új közép-európai demokráciákkal (Forgács – Szternák, 2007), felületesen érinti az Európai Unióval való kapcsolatot. A világban lezajlott átalakulási folyamatok fényében szükségesnek látszik az amerikai külpolitika felülvizsgálata. Kétségtelen tény, hogy napjaink gazdasági válsága ellenére is az USA világhatalmi szerepe megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy a múlt század végén kialakult „egypólusú világ” ismét változik, egy „többpólusú világ” van kialakulóban. Oroszország – minden társadalmi és gazdasági problémája ellenére – nem mondott le a világ folyamataiba való beleszólási jogáról, Kína már az USA-val összemérhető gazdasági hatalommá nőtte ki magát, s a térségben rohamos fejlődést mutató India is világhatalmi státuszra törekszik. Az Egyesült Államok európai biztonságot befolyásoló hatásai közül a NATO tagság, illetve abból adódó – területen kívüli – kötelezettségekből való nagyobb arányú részvállalás igénye a legjelentősebb. A NATO keretében az Egyesült Államok kész a kollektív biztonság érdekében az európai szövetségesekkel együttműködni, viszont elvárja a költségekhez való arányos hozzájárulást, illetve – esetenként kimondatlanul – magának vindikálja a szervezet működésében az irányító pozíciók jelentős hányadát.

85 | 2010. október


Az ázsiai térség meghatározó országainak hatása az európai biztonságra: az Oroszországi Föderáció Az 1991. augusztus 19-i sikertelen moszkvai puccsot követően augusztus 25-én Mihail Gorbacsov lemondott az SZKP főtitkári tisztségéről. December 8-án Fehéroroszország, Oroszország és Ukrajna Minszkben megállapodott a Független Államok Közösségének (FÁK) létrehozásáról, s az általuk körvonalazott szerződést december 21-én Almatiban (Alma-Ataban) összesen 11 volt szovjet tagköztársaság képviselője írta alá. Utolsó formális aktusként – az akkori alkotmánynak megfelelően - Mihail Gorbacsov december 25-én lemondott elnöki és ezzel együtt a Szovjetunió fegyveres erőinek legfelsőbb főparancsnoki tisztéről. Ezzel jogilag is megszűnt létezni a Szovjetunió. Az új Oroszország államiságának lényegi alkotó eleme a föderatív államforma. A Szovjetunió szétesése és az úgynevezett „utódállamok”– köztük az Oroszországi Föderáció – létrejötte az addigi Uniót alkotó, etnikailag elkülönült köztársaságok függetlenné válásával valósult meg. Az Oroszországi Föderáció gazdasági potenciálja, de főként nyersanyagkincsei és a jelentős nukleáris potenciállal rendelkező hadereje révén játszott és játszik fontos szerepet az európai biztonság területén. Az orosz biztonságpolitika (de különösen a külpolitika) leghiggadtabb formálói már az új Oroszország regnálásának első éveiben belátták, hogy az Oroszországi Föderáció gazdaságilag és katonailag jóval gyengébb, és éppen ezért katonailag jobban sebezhető, mint amilyen a jogelőd Szovjetunió volt. A szuperhatalmi státusz elvesztése, a védelmi képességek gyengülése, az orosz társadalom elhúzódó gazdasági, társadalmi, politikai és szellemi válsága a nemzetközi kapcsolatok rendszerében is Moszkva szerepének súlyos csökkenéséhez vezetett és jelentősen korlátozta külpolitikai érdekérvényesítő tevékenységét (Tömösváry, 2003). Az orosz külpolitika alapvető célja az volt, hogy kedvező nemzetközi feltételeket teremtsen az ország demokratikus átalakulásához, és elősegítse Oroszország méltó bekapcsolódását az új világrendszerbe, s ennek érdekében Oroszország diverzifi kált külpolitikát kezdett folytatni, amelyben a FÁK-együttműködés abszolút elsőbbséget élvezett, de mellette fontos szerepet szántak a fejlett országokkal való kapcsolatok alakításának. Ennek kézzel fogható eredményei voltak az Európa Tanácsban megszerzett tagság (a G-7 kibővülése G-8-ra), a Japánnal megkezdett párbeszéd, illetve a Kínával korábban megkezdett kapcsolatrendezés folytatása. A következő orosz politikai vezetés (Jelcin elnök, Primakov már mint kormányfő, Ivanov külügyminiszter) szerint az ország átmeneti gyengeségét aktív külpolitikával lehet és kell ellensúlyozni. Az ennek megfelelő orosz külpolitika az alábbi feladatokra koncentrálódott: – Oroszország területi egységét biztosító külső feltételek megteremtése; – a centripetális tendenciák erősítése a posztszovjet térségben; – a megtépázott orosz nagyhatalmi státusz helyreállítása; 2010. október | 86

Nemzetbiztonság és geopolitika a 21. században – – – –

a nemzeti érdekek fokozott, de konfrontációt kerülő érvényesítése; a nemzetközi stabilitás növelése regionális szinten; diverzifi kált nemzetközi kapcsolatrendszer létrehozása; új konfliktusgócok kialakulásának és a tömegpusztító eszközök elterjedésének megakadályozása.

Oroszországnak, új geopolitikai beágyazódottsága következtében, három körben – a Föderáció, a posztszovjet régió és a FÁK („közel-külföld”), továbbá az ún. „távol- külföld”, valamint három irányban – Nyugat: az euró-atlanti térség; Dél: Közel- és Közép-Kelet; Kelet: Ázsia és a Csendes-óceán medencéje – kell megoldania fontos kül- és biztonságpolitikai kérdéseket. Moszkva eltökélt szándéka volt, hogy az oroszországi átalakulási folyamat külső feltételrendszerének biztosítása mellett a korábbi passzív szereplőből aktív szereplővé váljon az európai biztonsági struktúrákban. Oroszország kapcsolatai a NATO-val 1992. február 24-25-én Manfred Wörner főtitkár látogatásával kezdődtek, jó alkalmat teremtetve a Szövetség és Oroszország vezető politikusai közötti véleménycserére egy olyan időszakban, amely tele volt regionális konfliktusokkal (Délszláv térség, Hegyi Karabah, Grúzia). Az 1993-ban felerősödő, a kelet-közép-európai országok részéről egyre erőteljesebben hangoztatott NATO-csatlakozási igények, valamint a Jelcinnel szembeforduló ellenzék elleni véres harcokba torkollott fellépése következtében kialakult bonyolult belpolitikai helyzet miatt az Oroszország és a NATO között elfogadhatóan induló kapcsolatok megromlottak, s hosszú időre kifejezetten belpolitikai indíttatású viták célpontjává degradálódtak. Ugyanakkor a NATO számára világossá vált, hogy Oroszország teljes elszigetelődése – különösen az 1993. szeptember 21-ét követően kialakult belpolitikai helyzetben, egy esetleges politikai visszarendeződéssel párosulva – óriási veszélyekkel járhat mind a Szövetség, mind pedig Európa biztonsága szempontjából. (Borisz Jelcin 1993. szeptember 21-én írta alá a 1400. számú rendeletét, mely azonnal hatályba is lépett, és első pontjával feloszlatta a parlamentet. A parlament a Jelcin-beszédre reagálva szeptember 23-án megfosztotta az elnököt a hatalmától. Erre válaszként a parlament épületének környékét, az ott lévő tiltakozókat katonai egységek vették körül és szögesdróttal, teherautókkal, vízágyúkkal felszerelt járművekkel barikádozták el a törvényhozókat a külvilágtól.) Éppen ezért folytatódott annak keresése, miként kapcsolhatnák be Moszkvát is a nemzetközi biztonság érdekében folytatott széleskörű együttműködésbe. Jó alkalomként kínálkozott erre a NATO 1994. január 10-11-i brüsszeli csúcsértekezletén bejelentett „Partnerség a békéért” (Peace for Peace PfP) program. Az ülésről kiadott „Felhívás”-ban a Szövetség állam- és kormányfői felszólították a NACC-ben résztvevő valamennyi államot és az EBEÉ tagállamait, hogy amennyiben készek és képesek részt venni, csatlakozzanak a programhoz (Tömösváry, 2003). Az Oroszországi Föderáció és a NATO közötti hivatalos kapcsolat a „NATO és az Oroszországi Föderáció közötti kölcsönös kapcsolatokról, együttműködésről és 87 | 2010. október


biztonságról szóló Alapokmány” 1997. május 14-én, Moszkvában történt aláírásával jött létre, majd 1997. május 27-én a Párizsban megtartott NATO-Oroszország csúcstalálkozón a legfelsőbb szinten is aláírásra került az „Alapokmány a NATO és az Oroszországi Föderáció közötti kölcsönös kapcsolatokról, az együttműködésről és a biztonságról” címet viselő dokumentum. Az Alapokmány jelentősége abban áll, hogy írásos formában is kimondta: a NATO nem fenyegeti Oroszországot, s a felek nem tekintik egymást ellenségnek. Az Oroszország és a Nyugat, illetve Moszkva és a NATO kapcsolatában bekövetkezett kedvező irányú változások hatásai jól nyomon követhetők voltak az 1997 decemberére elkészült Nemzeti Biztonsági Koncepcióban is. A Koncepció legfontosabb megállapítása az volt, hogy az Oroszországi Föderáció biztonságát érintő fenyegetések alapvetően belső tényezőkből és folyamatokból erednek és Oroszországot gyakorlatilag nem fenyegeti külső agresszió. Oroszország a NATO balkáni (koszovói) beavatkozása kapcsán – az iraki beavatkozást követően – másodszor is kénytelen volt tudomásul venni, hogy nagyhatalmi státusza meggyöngült. Az Egyesült Államok, illetve a NATO de facto az ENSZ Biztonsági Tanácsát megkerülve hozta meg döntését, tudva, hogy a BT-ben nem lett volna esély a szükséges határozatok meghozatalára. Ezzel lényegében megkezdődött az áttérés egy olyan nemzetközi döntéshozatali rendre, amelyben Oroszország csak tényleges felelősségvállalási képességének megfelelően szólhatott bele a döntésekbe. Bár az orosz politikai elitet igen érzékenyen érintette, hogy a NATO jugoszláviai légi hadművelettel kapcsolatos döntésének meghozatalából Moszkvát kihagyták, azt is el kellett ismerniük, hogy a jugoszláviai akció nem veszélyeztette Oroszország biztonságát. A konfliktust követően az ENSZ BT 1244. számú határozatában kapott mandátumnak megfelelően a NATO megkezdte a koszovói békefenntartó kontingens betelepítését a térségbe, amelyben részt vettek – mintegy 3200 fővel – az Oroszországi Föderáció fegyveres erői is. Putyin 2000. március. 26-i, elnökké történt megválasztásával új korszak indult az Orosz Föderáció kül- és biztonságpolitikájában. Az orosz elnök fontosnak tartotta a világpolitika jelentősebb alakítóival meglévő partneri, vagy legalább is megkülönböztetett viszony demonstrálását. Az orosz külpolitika az 1991. év elején bekövetkezett elhidegülés ellenére is fontos kérdésként kezelte az – új amerikai adminisztráció megerősödését, de különösen az USA elleni 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően már kevésbé feszült – amerikai kapcsolatokat. Ugyanakkor megállapítható, hogy az Egyesült Államok „rovására” európai fordulat ment végbe az orosz külpolitikában. Putyin felismerte, hogy Oroszországot komoly érdekek kötik Európához, s ezért igen fontosnak tartja, hogy Oroszország nélkül sem politikai, sem katonai, sem pedig gazdasági értelemben ne születhessenek jelentős döntések Európában. A térség iránti orosz figyelem erősödését az is indokolja, hogy stabil piacot jelent az orosz energetikai exportnak, s egyúttal az orosz külkereskedelmi aktívum jelentős forrása is. 2010. október | 88

Nemzetbiztonság és geopolitika a 21. században Az Európai Unióval kapcsolatos orosz stratégiát vezérlő kérdések a következők: – miként kötődhet Oroszország az EU formálódó közös védelmi politikájához (ezzel megnyílhatna az út a fejlett technológiák irányába, könnyebb lenne az orosz hadiipar exportja); – hogyan növelheti az árucsere-forgalmat a térség országaival. A „putyini” külpolitika ázsiai nagyhatalmakhoz (Kína, India, Japán), illetve Iránhoz és más délkelet-ázsiai országokhoz való közeledésének inkább gazdasági, mint politikai okai voltak. Ezen országokban a korábbi hadiipari exportpiacok visszaszerzésére, illetve bizonyos energetikai együttműködéshez keresett Oroszország potenciális partnereket. Az Oroszországi Föderáció új Nemzeti Biztonsági Stratégiája 2009. május.13-án került nyilvánosságra. A dokumentum 2020-ig határozza meg Oroszország nemzeti biztonsági prioritásait. Pozitívan értékelik Oroszország és a NATO viszonyrendszerében kialakult helyzetet, ugyanakkor az Európai Unióval kialakított együttműködés prioritást élvez a NATO-val szemben, jóllehet az EU szomszédsági politikája elindítását egyoldalúnak tartják, megítélésük szerint az EU kényszerhelyzetbe hozta Oroszországot. Az EU bővítésével az Unió határa közelebb került a posztszovjet térség rendezetlen konfliktusgócaihoz, így uniós érdek, hogy a demokratikus, európai fejlődési modellt választó országok reformfolyamatait és demokratikus fejlődését külső, negatív tényezők ne befolyásolják. Bár Oroszország nem ért egyet az EU bővítés ütemével, elismeri, hogy annak potenciális stabilizáló szerepe lehet. A nemzetbiztonsági koncepcióból és a katonai doktrínából kirajzolódik, hogy Oroszország kedvezőtlen biztonsági helyzetének javításában a katonai tényező szerepe továbbra is meghatározó jelentőségű. Oroszország nem mond le nagyhatalmi státusáról (amelyre jelenleg csak katonai ereje alapján hivatkozhat). A dokumentumok szerint létfontosságú – tehát szükség esetén fegyveres erővel megvédendő (és nyilván veszélyeztetett, máskülönben aligha említendő) – nemzeti érdekek a területi egység, a szuverenitás, a gazdaságfejlődés és a nemzetközi kapcsolatok fenntartása (azaz az elszigetelődés megakadályozása). Az alapérdekeket fenyegető belső veszély a gazdaság hanyatlása, az állami szabályozás csődje, a korrupció, a bűnözés, a terrorizmus, a szeparatizmus, valamint a fegyveres erők alacsony szintű kiképzettsége és harckészültsége. Külső veszély a már említett amerikai (nyugati) dominancia, a NATO bővítése és a Szövetség új stratégiája, az ENSZ és az EBESZ szerepének csökkenése, a nemzetközi terrorizmus, valamint a (nyugathoz viszonyított) műszaki lemaradás lehetősége. A felsorolt veszélyek elhárítása érdekében erősíteni kell az orosz fegyveres erők belső funkciók ellátására irányuló képességeit (rendfenntartás, terrorista-ellenes műveletek, szakadár, szélsőséges mozgalmakkal szembeni fellépés), fenn kell tartani a nukleáris elrettentő erőt (ugyanakkor el kell kerülni a fegyverkezési versenyt az Egyesült Államokkal), fokozni szükséges a FÁK-on belüli katonai együttműködést, biztosítani kell a katonai jelenlétet külföl89 | 2010. október


dön (a szövetséges államok területén) és a világtengereken. Képesnek kell lenni egy „hadászati légi támadás” visszaverésére (félreérthetetlen utalás a NATO Jugoszlávia elleni hadműveletére), kezelni kell a helyi konfliktusokat és biztosítani kell egy „nagyméretű” háborúhoz való hadászati szétbontakozás előfeltételeit. Ez utóbbi, a korábbi dokumentumokhoz képest új kikötés egyben burkolt figyelmeztetés is (ha úgy tetszik, emlékeztető) arra, hogy Oroszország képes egy európai (vagy ázsiai), kontinentális méretű hadászati művelet végrehajtására. A felsorolt követelmények realitása, megvalósíthatósága viszont kétséges. Mindenesetre a szándékok komolyságát jelzi Moszkva fegyverzetkorlátozási tárgyalásokon képviselt álláspontjának keményedése és a haderőreform kapcsán felszínre került (egymásnak sokszor ellentmondó) fejlesztési elképzelések a nukleáris erők átszervezéséről, a hagyományos képességek növeléséről, a légideszantcsapatok létszámának emeléséről. Mindezek a fejlemények arról tanúskodnak, hogy Oroszország – sajátos nemzeti szempontjaiból kiindulva – másképp értékeli az európai folyamatokat, mint a kontinens államainak többsége. A NATO bővítése orosz értelmezésben nem a biztonság és a bizalom övezetének kiterjesztése, hanem katonai fenyegetéssel felérő agreszszív terjeszkedés. Így a Szövetség új Stratégiai Koncepciója nem a válságkezelés és a konfliktus megelőzés jó szándékú kísérlete, hanem a jogtalan intervenció „receptje”. Ennek megfelelően a koszovói beavatkozás nem humanitárius indíttatású béketeremtő művelet, hanem a Balkán stratégiai „bekebelezésére” tett (amerikai) próbálkozás; a NATO európai felelősségvállalása nem a nemzetközi béke és biztonság előmozdítója, hanem az ENSZ és az EBESZ kárára érvényesített kizárólagos dominanciára törekvés megnyilvánulása; az Európai Unió bővítése pedig nem feltétlen a gazdasági és politikai integráció irányába tett lépések sorozata, hanem Oroszország elszigetelésének lehetséges eszköze volt. Ez a megközelítés világosan jelzi, hogy melyek azok az ütközési pontok, amelyek a „nyugat” (beleértve Magyarországot is) és Oroszország viszonyában a jövőben is feszültségeket okozhatnak, s meghatározó módon befolyásolhatják az euro-atlanti integráció továbbvitelének orosz fogadtatását. Összességében kijelenthető, hogy az orosz kül- és biztonságpolitikát az eszközök és érdekérvényesítési módszerek megújulása jellemzi, az orosz külpolitika, s ezen belül a diplomácia a politikai stabilizáció eredményeként magabiztossá vált, s ezt a gazdasági érdekérvényesítés motiválja. A NATO-val való együttműködés határozott célja, hogy olyan kapcsolatokat alakítson és tartson fenn, amelyek garanciát jelentenek az orosz biztonsági érdekek érvényesítésére.

Kína Kína 1980-ban a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) tagja lett. A pekingi vezetés 1982-ben meghirdette a „minden irányban való nyitás” politikáját, amely a 2010. október | 90

Nemzetbiztonság és geopolitika a 21. században Szovjetunióval és más szocialista országokkal való gazdasági kapcsolatok fejlesztését is előirányozta. Ezekkel az országokkal Kína 1984-ben és 1985-ben egyezményeket kötött az ötvenes években épült ipari létesítmények fejújításáról (Tálas, 1994). A piaci és tervszabályozás hatékony összekapcsolása érdekében a kínai gazdaságpolitika súlypontja 1992-től a régi intézmények lebontásáról az új rendszer kiépítésére, az egyedi, részleges intézkedésekről a komplex és összehangolt reformokra helyeződött át. A jelen század első évtizedében a pekingi vezetés a kínai gazdaság nemzetközi versenyképességének növelése, az információs társadalom kialakulása érdekében a nemzetgazdaság és az ipar szerkezeti átalakítására, a vidéki ipar és az ország elmaradottabb nyugati tartományainak fejlesztésére, az infrastruktúra modernizálására törekedett. Az állami szektorban számos reform végrehajtását tervezték a részvénytulajdonjogok megosztása, a vagyonkezelés, a szabályozó-felülvizsgáló rendszer, valamint a belső ügyvitel területén. Feladatul tűzték ki továbbá a vállalatok teljes önállóságának megvalósítását, az ország adottságainak megfelelő és a vállalkozásoktól független, de üzleti alapon működő társadalombiztosítási rendszer kiépítését, a hazai és nemzetközi piacok lehetőségeinek jobb kihasználását, a nyitási program gyorsabb kiterjesztését az energiagazdálkodás, a szállítás, a távközlés és az infrastruktúra más területeire, a külföldi befektetések feltételeinek javítását, valamint a Világkereskedelmi Szervezetbe (WTO) való belépést. A 2005-2006-os évekről nyilvánosságra került adatok szerint a fejlettségi mutatók tekintetében minőségi változás következett be Kína helyzetében, nemzetközi megítélésében. A 2008-as évben kezdődött nemzetközi pénzügyi válság Kínát sem kerülte el, összességében azonban az ország sikeres évet zárt: gyorsan növekedett, lendületben maradt a gazdaság, nőtt a társadalmi jólét és stabil a gazdasági szerkezet. A reform és nyitás politikájának harminc évvel ezelőtti bevezetése eredményeként Kína 2007-ben a világ harmadik legjelentősebb gazdaságává vált, egyes elemzők szerint az ország legkésőbb 2015-re a világ első gazdaságává válhat. Kína hagyományosan legnagyobb külkereskedelmi partnerei az EU, az USA, Hongkong, Japán, az ASEAN, Dél-Korea, Oroszország, India és Tajvan. 2006-ig több éven keresztül Kína legnagyobb exportpiaca az USA volt, 2007-re azonban az EU vette át az első helyet. 2008-ban az EU országaival folytatott kétoldalú kereskedelem 425,6 Mrd USD-ét ért el. Kína külkereskedelmi többlete az EU-val szemben 160 Mrd USD volt (ITDH, 2009). A kínai kormányzat kiemelt figyelmet fordít a tőkekihelyezés növelésére is, ezért több szegmensben is létrehoztak, illetve újjászerveztek állami pénzügyi befektetési cégeket. A korábbinál nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a közép- és kelet-európai tagországoknak, illetve az unióhoz még nem csatlakozott kelet-európai országoknak. A kínai felemelkedés, mint geostratégiai folyamat a globális erőközpontok megváltozását, átrendeződését hozta, s ennek következtében várható, hogy a 21. század elejére a globális erőcentrum a Csendes-óceán medencéjébe helyeződik át. Kína és 91 | 2010. október


az Európai Unió egyre bővülő és szorosabbá váló gazdasági és kulturális együttműködésével az eurázsiai térség az euro-atlanti és a csendes-óceáni térséggel egyenrangú geopolitikai entitássá válhat (Rácz, 2007).

Közép-Ázsia A térségnek az elmúlt két évtizedben bekövetkezett biztonságpolitikai felértékelődése a geopolitikai helyzetéből adódó jelentős szerepnek köszönhető. Afganisztán és a kialakult konfliktushelyzet a közép-ázsiai országokban egyre erősödő iszlám radikalizmussal való kapcsolódása miatt is a figyelem középpontjába került. Az európai integrációk szempontjából kihívást, veszélyt jelent a térségben egyre súlyosabbá váló harci cselekmények, amelyek mögött a kábítószer-termelés és -kereskedelem, az ehhez kapcsolódó szervezett bűnözés, valamint a terrorista szervezetek és a szélsőséges iszlám mozgalmak aktív tevékenysége áll. A Közép-Ázsiában regnáló autokratikus politikai rendszerek, a Szovjetunió szétesését követően kialakult súlyos gazdasági és szociális problémák igen kedvező táptalajt jelentenek az alapvetően vallási töltetű szélsőséges nézetek terjedéséhez. Az utóbbi években jelentősen nőtt a radikális iszlám szervezetek tevékenysége, amely a térség biztonságának jelentős romlását okozza. Az Üzbegisztán, Tadzsikisztán és Kirgizisztán által közrefogott területen koncentrálódott radikális csoportok, különböző terrorszervezetek, szélsőségesek – kihasználva az ott élő lakosság igen nyomorúságos helyzetét és ebből adódó elégedetlenségét – aktív szervező, toborzó munkával fejlesztik taglétszámukat, ami jelentős kihívás a nemzetközi szervezetek, de a térségnek a nyugati államokkal együttműködni kívánó országai számára is. A térségben, a multilaterális irányban fejlődő világ erőközpontjai – az Egyesült Államok, Oroszország és Kína – igyekeznek befolyást szerezni, ezzel irányításuk alá vonni a térség folyamatait, de ez a versengés nem a megoldás irányába hat, hanem elodázza a térség biztonsági helyzetének javítását. Az alapvető probléma, a kábítószer-termelés és -kereskedelem visszaszorítása csak nemzetközi összefogással lehetséges, amíg ez a törekvés eredménytelen, addig várható az Európába irányuló kábítószer-kereskedelem intenzitásának növekedése, s ezzel együtt a térségben kialakult, működő terror- és szélsőséges szervezetek anyagi erősödése (Lakatos, 2004).

Az afrikai térség fejleményeinek hatása Európára A múlt század utolsó évtizedében Afrika országainak többsége még mindig a nemzetté válással küzdött, a törzsi viszályok, szeparációs törekvések továbbra is a társadalmi-gazdasági fejlődés gátját jelentették. A fejlett és a fejletlen világ közötti fejlődési szakadék tovább nőtt (Czene–Szternák, 2009). 2010. október | 92

Nemzetbiztonság és geopolitika a 21. században Afrika országainak földrajzi elhelyezkedéséből, nyersanyag és ásványkincs meglétének és kitermelhetőségének különbözőségeiből adódóan, valamint a törzsi, vallási ellentétek következtében a térség országai között jelentős konfliktusok (polgárháborúk, helyi fegyveres villongások) alakultak ki, amelyek negatívan befolyásolják a külföldi tőke beáramlását, a fejletlen infrastruktúra minőségi átalakítását, a gazdaság emelkedését. A konfliktusok nagy aránya, valamint a szociális-gazdasági helyzet súlyos volta következtében kialakult nagyarányú korrupció gerjeszti az illegális kereskedelmet, ami elsődlegesen a kábítószer-, a fegyver- és embercsempészetre koncentrálódik. Az afrikai államokat általánosságban az erőszak alkalmazása jellemzi, ami a tömeges elvándorlást, a térség társadalmi-gazdasági-biztonsági helyzetének romlását eredményezi. A nemzetközi figyelem Afrika felé fordulása a bipoláris világrend, a hidegháború befejeződését követően következett be, amikor az Egyesült Államok, Oroszország és a világhatalmi létrán egyre feljebb kerülő Kína, felismerve a világban jelentkező energiagondokat, valamint a nyersanyagkészletek kitermelésére irányuló fokozott igényeket, „újra felfedezte” Afrikát. Kína a kontinensen folyamatosan dúló háborúk, konfliktusok fegyverigényének kiszolgálásával jelentős energia-és nyersanyagutánpótláshoz juthat(ott). Kína az ezredfordulón az afrikai térség jelentős fegyverutánpótlás szállítójává vált, de az általános kereskedelem területén az 1995-ös állapothoz képest 2006-ra tizennégyszeresére növelte befektetéseit, amit a jelen időszakra 100 milliárd USD szintre (az 1995-ös 4 milliárdról) emelt (Európai Parlament, 2010). Az Európai Unió az afrikai országok irányában kialakított stratégiája a Maastricht-i Szerződés megfogalmazásában öltött először testet, amennyiben azokat fontos nyersanyagbázisainak, illetve az európai áruk hatalmas piacának jelölte meg. Az EU Afrika Stratégiájának 2005. évi megalkotása, illetve a Stratégiai Partnerség 2007. évi megkötése hivatott a kölcsönös érdekek hangsúlyozásával megfelelő keretet biztosítani az együttműködéshez. Az EU biztonságfelfogásában az európai biztonság feltétele a globális biztonság megteremtése, a nemzetközi jog érvényesítése, illetve a konfl iktusok okainak átfogó megközelítésén alapuló konfliktuskezelés, azaz a kiváltó tényezők (szociális problémák, társadalmi, etnikai, vallási, egészségügyi, környezeti problémák) megfelelő kezelése. Cél az erőszakos cselekmények megakadályozása, a konfliktusok kitörésének, megismétlődésének megelőzése. Földrajzi helyzeténél fogva az Afrikában kialakult kockázatok és veszélyek komplex módon gyakorol(hat)nak hatást Európára, Európa biztonságára. Az afrikai „bukott államok” anarchikus viszonyai közül menekülők áradata humanitárius katasztrófát, regionális – társadalmi és gazdasági – bizonytalanságot okozhatnak az európai országokban, illetve ezen országokban kialakult instabil politikaitársadalmi helyzet melegágya lehet a nemzetközi terrorizmusnak, a tömegpusztító fegyverek elterjedésének, a szervezett bűnözésnek.

93 | 2010. október


A 21. század kihívásai A kihívások fajtái és csoportosítási lehetõségei A korábbi – bipoláris világrend alapvető fenyegetéséből adódó – nukleáris világháború veszélyével szemben mára a kihívásoknak, veszélyeknek, fenyegetéseknek széles spektrumával kell szembe nézni, ezért fontos azok megfelelő csoportosítása, rendszerezése, hogy kezelésükhöz, hatásaik csökkentéséhez, vagy megszüntetésükhöz a megfelelő és hatékony erőket, eszközöket, módszereket tudjuk alkalmazni.

A KIHÍVÁSOK FAJTÁI, CSOPORTOSÍTÁSUK A Föld népességének alakulása, az egyes országok demográfiai jellemzőinek változása, ennek biztonságpolitikai vetületei: ■ a létfeltételek megfelelősége (alapvető szükségletek megléte: élelmiszer, víz) Erőforrások rendelkezésre állása: ■ fosszilis energiaforrások drasztikus csökkenése ■ nukleáris energia felhasználásának korlátai Globalizáció negatív hatásai: ■ egyenlőtlen fejlődésből adódó különbözőségek elhatalmasodása ■ gazdasági instabilitás kialakulása ■ az informatikai fejlődéssel együtt jelentkező befolyásolhatóság, támadhatóság ■ a kereskedelem jelentős növekedéséből adódó szállítási problémák ■ illegális kereskedelem növekedése, feketegazdaság burjánzása, szervezett bűnözés ■ gazdasági, pénzügyi válságok kialakulása ■ szélsőségek megjelenése Katonai kihívások: ■ helyi (nemzetiség, vallási alapú) konfliktusok, háborúk ■ instabil régiók, országok közötti viszályok, konfliktusok kiszélesedése elmérgesedése ■ országcsoportok közötti fegyverkezési verseny veszélye ■ nukleáris eszközök illetéktelen személyek, országok tulajdonában Kulturális különbözőségekből adódó konfliktusok: ■ vallási, felekezeti különbözőségek ■ terrorizmus

2010. október | 94

9. sz. térkép: Globális Béke Index (Global Peace Index), 2010 Az index értelmezéséhez lásd a 108. oldalon lévő magyarázatot! Az adatok forrása: Institute for Economics and Peace, 2010 – www.visionofhumanity.org


95 | 2010. október


Az új kihívások, kockázatok, veszélyek megjelenése és ezek jellemzõi A hidegháború időszakában – a VSZ és a NATO katonai szembenállása miatt – a biztonság elsősorban katonai biztonságot jelentett és így a kihívások, a veszélyek egyértelműek voltak. Ma viszont a konkrét, jól azonosítható veszélyek helyett sok esetben nehezen azonosítható, együttesen jelentkező kihívásokkal és kockázatokkal kell számolni. Általánosságban megállapítható, hogy Európa biztonságát nem a katonai szembenállás, hanem egyes országok belső vagy külső politikai, társadalmi és gazdasági zavarai, főleg a belső egyensúlyvesztésből adódó konfliktusai fenyegetik. A belső instabilitás – mint például a volt Jugoszlávia esetében – természetesen kihat a biztonságpolitika katonai elemeire is. A volt Jugoszlávia belső válsága, széthullása, etnikai megosztottsága és a belgrádi rezsim diktatórikus politikája helyi (lokális) katonai konfliktust idézett elő. A jugoszláv válságot lezáró Dayton-i megállapodás azonban máig sem hozta a konfliktus teljes megoldását, jóllehet a térség két állama – Horvátország és Albánia – mára már az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének tagja lett. Bosznia-Hercegovina és Koszovó, a területükön állomásozó nemzetközi erők jelenléte ellenére is, magában hordozza az etnikai alapú ellenérzéseket, amelynek feloldására jelenleg nem, csupán ellenőrzés alatt tartására képes a nemzetközi közösség. Az új „nemzetközi rend” születése „univerzális” kihívások elé állítja az egész emberiséget. Tekintettel arra, hogy a globális kihívások és veszélyek nem szoríthatók államhatárok közé, kezelésük és leküzdésük nemzetközi összefogást igényel. A globális kihívások és kockázatok nem minden régióra és országra hatnak egyformán. A terrorizmus – mint általános kihívás – pl. különböző formákban és hangsúlyokkal jelentkezik Dél-Amerikában, Észak-Afrikában, Közép-Ázsiában vagy Európában. Más lehet azonban a helyzet egyes környezeti ártalmak, pl. a globális éghajlatváltozás vagy a trópusi őserdők kiirtásának következményei esetén. A természeti környezet egységes egész, és mint ilyen, az egész emberiség közös kincse. A csernobili katasztrófa már 1986-ban felhívta a figyelmet arra, hogy a környezeti katasztrófák nem ismerik az országhatárokat és csak regionális vagy nemzetközi együttműködés révén számolhatók fel. A változások drámai módon formálhatják át a politikai közösséget alkotó nagy és kis embercsoportok természetes, illetve mesterséges környezetét. Egyes régiók soha nem tapasztalt hőmérséklet-ingadozásokat, csapadékmaximumokat vagy szárazságot élhetnek át. Az erdőket füves ligetek válthatják fel, a szubtrópusi vidékek elsivatagosodhatnak. A téli vagy nyári sportlehetőségekre épített üdülőterületek az emberi életre alkalmatlanná válhatnak. A megélhetési feltételek gyökeres romlása az életmód drasztikus átalakítását teheti szükségessé. A fokozatos átalakulás váratlan társadalmi és gazdasági változásokhoz; tömeges népmozgásokhoz; az anyagi, technológiai és humán erőforrások nemzeti, politikai, kulturális és etnikai közössé-

2010. október | 96

Nemzetbiztonság és geopolitika a 21. században gek közötti átrendeződéséhez, robbanásveszélyes helyzetekhez vezethet, beleértve a fegyveres konfliktusok kialakulásának lehetőségét is. Környezeti kihívásokat támaszt a katonai szféra is a leszerelési, fegyverzetkorlátozási, haderő-csökkentési folyamat kapcsán „feleslegessé” vált nukleáris anyagok, töltetek és vegyi fegyverek felelőtlen tárolása vagy szakszerűtlen megsemmisítése révén. A volt szovjet haderő erkölcsileg és technikailag elavult atommeghajtású tengeralattjárói, nukleáris és vegyifegyver-készletei még sokáig komoly környezeti fenyegetést jelentenek. A hazai közvéleményben még alig tudatosult az a globális veszély, amelyet a tömegpusztító fegyverek elterjedése (proliferációja), a jogellenes fegyverkereskedelem és a technológia illegális átadása idéz elő. Hazánk “intézményi szinten” már felismerte e veszélyt és a nonproliferációs tevékenység (politikai) jelentőségét. Ennek megfelelően csatlakoztunk az összes nonproliferációs rezsimhez, illetve „klubhoz” és megerősítettük részvételünket a régebbi egyezmények végrehajtásában. A proliferáció összefügg a terrorizmus globális kihívássá válásával, hiszen a terrorista államok vagy csoportok tömegpusztító fegyverek megszerzésére törekednek. Könnyen elképzelhető, hogy egy fanatikus fundamentalista terrorista csoport milyen veszélybe sodorná az emberiséget, ha nukleáris vagy biológiai fegyverhez jutna. A globális gazdasági és pénzügyi instabilitás lehetősége teljesen új kihívások, kockázatok elé állítja az emberiséget, és az érintett országokban nem csupán gazdasági, hanem politikai válságot is előidézhet. Az államok közötti rendkívül összetett kölcsönös függőség, az interdependencia, azaz a gazdasági és pénzügyi folyamatok bonyolult összekapcsolódása révén (az egész világot átfogó informatikai hálózat közvetítésével) a világgazdaság vagy a nemzetközi pénzügyi rendszer egyensúlyának megbomlása esetén az államok és kormányok stabilitása teljesen váratlanul meginoghat. Európa egységesülési folyamata nem zökkenőmentes. A kialakult pénzügyi világválság következtében a szigorú költségvetési politikák által uralt gazdaságfejlesztési stratégiák nehezen kezelik a járulékos szociális problémákat, mindenekelőtt az aggasztó méretű munkanélküliséget. Növekednek a különbségek a társadalom egyes csoportjai között, valamint az országok és a régiók viszonylatában. A folyamatoknak „nyertesei” és „vesztesei” vannak, ami kül- és belpolitikai téren egyaránt fokozhatja a bizalmatlanságot, az elégedetlenséget, az „euro-szkepticizmust”, a szélsőséges nézetek iránti fogékonyságot, a „bűnbak-keresést”. Sok helyütt előtérbe kerülnek a részérdekek, a rövidtávú megfontolások. Európa számos országának egységét szeparatista mozgalmak veszélyeztetik. A tömeges – részben illegális – bevándorlás következményei próbára teszik a vallási, kulturális, nyelvi, gazdasági közösségek megtartó, túlélő-, alkalmazkodó- és tűrőképességét. A globalizáció kontinentális és nemzeti méretekben, de az egyén szintjén is fenyegeti az azonosságtudatot, és nézetkülönbségekhez vezet Európa, valamint Észak-Amerika, Európa és Ázsia, illetve Afrika között.

97 | 2010. október


Az információs kihívások és kockázatok azonban nemcsak a pénzügyi közvetítő funkciók révén okozhatnak váratlan nehézségeket, hanem percek alatt működésképtelenné tehetik egy ország hírközlési rendszerét, polgári és katonai vezetését. Még magányos „cyber-terroristák”, vagy akár játékos kedvű számítógépes „csodagyerekek” is behatolhatnak a védelmi rendszerek számítógépes hálózataiba, és képesek lehetnek arra is, hogy összekuszálják a banki- és tőzsdeügyleteket, vagy megbénítsák a nagy internet-szolgáltatók működését. A CIA és az FBI szerint a terrorista államok olyan programokat fejlesztenek ki, amelyekkel súlyos csapásokat képesek mérni az ellenségesnek tekintett államok létfontosságú, ugyanakkor könnyen sebezhető katonai és polgári infrastrukturális rendszereire (pl. a hírközlési vagy az energiaszolgáltató hálózatokra, illetve a katasztrófa-elhárító rendszerre). A globális társadalmi, politikai kihívások – többek között – az Észak és Dél közötti ellentétekkel, az elszegényedéssel, a demográfiai problémákkal, (a túlnépesedéssel vagy éppen a népességfogyással), a szervezett bűnözéssel és kábítószerkereskedelemmel, a szélsőséges vallási és politikai mozgalmak megjelenésével kapcsolatosak. A délszláv válság rámutatott arra, hogy a hidegháború megszűnése után menynyire megváltozott a regionális kockázatok és kihívások jellege. Jugoszlávia példázta az erőszakkal összetákolt államok dezintegrációjának bonyolult folyamatát, amelyhez a külső feltételeket az európai egyensúly felbillenése (a demokrácia és a piacgazdaság térnyerése, a megcsontosodott rendszerek fennmaradásában érdekelt erők védelembe szorulása), a belső feltételeket pedig az elfojtott társadalmi, vallási, nemzetiségi ellentétek felszínre törése teremtette meg. A volt Szovjetunió területén megalakult új államok problémái alapvetően belpolitikai és nemzetgazdasági téren jelentkeztek elsősorban, ezért – Ukrajnát kivéve – a földrajzi távolság miatt hatásaikban nem érintették annyira közvetlenül Magyarországot, mint a délszláv válság, de hosszabb távon komoly potenciális kihívásokat és kockázatokat eredményezhetnek. Hazánk érdekeire az utódállamok közül Oroszország méretei, katonai ereje, stratégiai jelentősége, olaj- és földgázpiaci szállítói pozíciói révén, Ukrajna pedig a földrajzi közelség és a szomszédsági kapcsolatok befolyásolására képes nemzetiségi tényező miatt lehet hatással. Az orosz politikai gondolkodás prioritásait jól tükrözi a Putyin-kormányzat által jóváhagyott stratégiai dokumentumok keletkezésének sorrendje és a tartalmi elemeik közötti viszony. Először a nemzetbiztonsági koncepció született meg, majd azt követően a katonai doktrína látott napvilágot. A sorban harmadik meghatározó összefoglaló útmutató a külpolitikai koncepció volt. Moszkvának azonban nincs nyilvánosan meghirdetett gazdasági, vagy komplex társadalomfejlesztési stratégiája, amelynek alkalmazásával kezelni lehetne Oroszország valóban égető problémáit, beleértve pl. a demográfiai tendenciák és a katasztrofális egészségügyi helyzet hosszú távon várható következményeit. Míg más európai országok a gazdaság és a társadalom fejlesztésének külső és belső feltételeit igyekeznek megteremteni, addig úgy tűnik, hogy az orosz megközelítésben a „nemzetbiztonság” oltalmazása és a 2010. október | 98

Nemzetbiztonság és geopolitika a 21. században nagyhatalmi pozíció fenntartása az elsődleges stratégiai cél, aminek alárendelték az egyéb politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális aspektusokat. Az orosz külpolitikai koncepció minden mást megelőző kulcsszavai: biztonság, nemzeti érdek, erő, befolyás. Az ebből kirajzolódó stratégia védekező jellegűnek tekinthető, az észlelt fenyegetések féken tartására, a bekövetkezett nemzetközi pozícióvesztés okozta károk mérséklésére, a tendencia visszafordítására irányul. Ebben a viszonyítás-rendszerben a kiemelkedő veszély az Egyesült Államok világméretű „előretörése”, dominanciája; az ENSZ szerepének csökkenése; a globalizációs, integrációs folyamatokból való kirekesztettség lehetősége. E tendenciák ellensúlyozására szolgálnak a „multipoláris” világ kialakítására irányuló politikai erőfeszítések, Oroszország katonai erejének fenntartása és növelése, a regionális vetélkedésbe való bekapcsolódás (azon belül mindenekelőtt a „közel-külföld” feletti befolyás fenntartása). Továbbá a gazdasági kapcsolatok fejlesztése, a szövetségesi és partnerségi viszonyok alakítása, valamint az országról kialakított kép javítása, a nemzetközi közvélemény „pozitív” formálása (a demokrácia és az emberi jogok előmozdításának ürügyén a szomszédos országok oroszajkú lakosságának érdekében való fellépés kilátásba helyezése). A délszláv és a poszt-szovjet kockázatok mellett Európába még más térségek felől is kisugároztak és továbbra is kisugározhatnak regionális instabilitáshoz vezető hatások. Ezek egyik forrása az „egyenlőtlen fejlődés”, ami abból származik, hogy kontinensünk országai nem egyszerre és nem egyformán indultak el, illetve haladnak a demokratizálódás, valamint a piacgazdaság létrehozásának útján. Emiatt is számolni lehet különböző „választóvonalak” kialakulásával, (pl. a nemzetközi integrációs szervezetek tagsági viszonyai mentén). Az integrációra érett államok a fejlett európai intézményrendszerbe bekapcsolódva progresszíven fejlődhetnek, a többiek pedig úgy érezhetik, hogy egyre inkább lemaradnak (legrosszabb esetben olyannyira, hogy egy „szegénységi küszöb” alá kerülve elvesztik esélyüket a felzárkózásra. Kontinensük perifériáján, a Földközi-tenger térségében, Észak-Afrikában, a Közel-Keleten és a Balkánon, a Kaukázus vidékén és más közeli térségekben nemegyszer katonai konfliktussal fenyegető gazdasági, politikai és társadalmi válságjelenségek mutatkoznak, terjed a korrupció, fenyeget a kormányozhatatlanságig fajuló csőd veszélye, az instabilitás határokon keresztüli átcsapása. Néhány állam antidemokratikus gyakorlatával önmagát zárja ki a kölcsönösen előnyös együttműködési lehetőségek kiaknázásából. A problémák kezelésének még nincs kidolgozott és bevált módszere, noha részeredményeket – a délszláv válság (Bosznia) korlátok között tartásában – már sikerült elérni. Mind jobban megmutatkozik az európai közös kül- és biztonságpolitika (Common Foreign and Security Policy = CFSP) fontossága, amelynek hiányában a válságok kezelése ismétlődően felszínre hozhatja az európai államok közötti érdekkülönbségeket, és széthúzást, bénító vitákat eredményezhet. Az Európai Biztonsági és Védelmi Identitás (European Security and Defence Identity = ESDI) kiteljesedése a NATO új Stratégiai Koncepciójával összhangban jelentős 99 | 2010. október


előrelépést hozhat e téren azáltal, hogy tisztázza az európai és az euro-atlanti szolidaritás kereteit, egymáshoz való viszonyát, a tehervállalási arányokat. A közel-keleti és észak-afrikai térség fejleményei közvetlen hatást gyakorolnak Európa biztonságára. A legerősebb kihívást a régió instabilitása képviseli, amelyet egyes országokban a szegénység, a túlnépesedés, a fegyverkezés, a tömegpusztító fegyverek birtoklásának vágya, a vallási ellentétek, a fundamentalista iszlám, a terrorizmus, valamint a diktatórikus, személyi kultuszon alapuló vezetés hibái idéznek elő. A közös kihívások tudatában az EBESZ bevonta tanácskozásaiba a mediterrán partnereket; az EU a Barcelonai Folyamat keretében szoros és intézményes kapcsolatokat alakított ki a térséggel; a dél-európai országok a Mediterrán Fórumon belül működnek együtt a Földközi-tenger déli partján elhelyezkedő országokkal; a NATO pedig már l994-ben elindította a „Mediterrán párbeszéd”-et Egyiptommal, Izraellel, Jordániával, Marokkóval és Tunéziával. A transznacionális kockázatok nem mindig jelentkeznek globális méretekben, sokszor van markáns regionális vetületük is. Az egyik ilyen veszély az ellenőrizhetetlen, tömeges illegális migráció lehet. A migráció hazánkat eddig jórészt, mint tranzitországot érintette, de a nyugat-európai országok szigorodó bevándorlási politikája és Magyarország „nyugatosodása” miatt egyre inkább célországgá is váltunk. Migrációs fenyegetettségünk nagymértékben fokozódhat, amint Európa egyes térségeiben vagy országaiban (vagy akár a világ távolabbi részein) válsághelyzet jön létre, vagy fegyveres konfliktus tör ki. A regionális biztonságpolitika kereteiben is fokozott figyelmet kell fordítani a környezeti és természeti kihívásokra. A NATO és az EU intézményesen foglalkozik a katasztrófák, valamint a környezeti károk megelőzésével, illetve elhárításával. Különösen szembeötlő a NATO-tagországok katasztrófa-elhárító szervezeteinek együttműködése. A Kárpát-medence közepébe „szorult” Magyarországot a környezeti ártalmak, árvizek, víz- és levegőszennyezések, az ipari és egyéb katasztrófák különösen nagy veszélynek teszik ki. A környezetvédelem, az önmagában vett fontosságán túl – áttételes összefüggések révén – azért is a biztonságpolitika egyik jelentős tényezője, mert könnyen államok közötti veszélyes konfliktushelyzet kialakulásához vezethet, ha egy határokon átcsapó akaratlan környezetrombolás más okból feszült, ellenséges politikai légkörben következik be. Ebben az esetben nehéz lehet a fejlemények tárgyilagos mérlegelése és a politikai – vagy katonai – reflexek elfojtása. Rendkívül fontos ilyen esetekben a katasztrófához vezető okok feltárása, a szándékos terrorcselekmény vagy a fegyveres erők részvételének kizárása, a katasztrófa-elhárítással összefüggő katonai mozgások, elővigyázatossági intézkedések értelmezése.

2010. október | 100


Magyarország geopolitikai környezete, adottságai, az euro-atlanti szervezetek jelentõsége Európa és hazánk biztonsági helyzetének (nemzetbiztonságának) alakításában A globális és regionális biztonságpolitikai kihívások, kockázatok hatása, jellege és erőssége nagymértékben függ az adott ország geopolitikai környezetétől. Magyarország földrajzi meghatározottsága eléggé sajátos. Hazánk Európa fejlődéstörténeti “törésvonalán” fekszik, vagyis nem a centrumban, de nem is a periférián. Olyan országok és népek veszik körül, amelyek együttesen Európa egészét és sokszínűségét képviselik politikai, gazdasági, szociális, kulturális és vallási szempontból egyaránt. E speciális földrajzi fekvés, illetve a szomszédok sokszínűsége egyben azt is jelenti, hogy találkozunk az európai kihívások csaknem mindegyikével, tehát a hozzánk „begyűrűződő” veszélyek is igen változatosak lehetnek. Az ország földrajzi fekvése nem csak a kihívásokat vonzza, hanem lehetővé teszi számunkra, hogy szubregionális – sőt néhány vonatkozásban európai szinten – kereskedelmi, szállítási és pénzügyi központtá váljunk, politikai síkon pedig az összekötő kapocs szerepét játsszuk Európa keleti és nyugati, északi és déli fele között. E központi szerepünk kialakulhat a hagyományos gazdasági, termelési szektorban is, hiszen körülményeink ehhez megfelelő hátteret, stabilitást; viszonylag olcsó és jól képzett munkaerőt; fejlett infrastruktúrát, bankrendszert, valamint modern kommunikációs hálózatot nyújtanak. Összekötő szerepünk biztonsági és katonapolitikai téren is érvényesül. Úttörő szerepet játszottunk az euro-atlanti integráció bővülésének elindításában, a multilaterális és a regionális leszerelésben, a bizalomerősítésben, továbbá a béke megőrzésében. NATO- és EU-politikánk pozitívumai mellett az ENSZ-ben is igen eredményes munkát végeztünk, hosszú évek óta vezető funkciókat töltünk be a nemzetközi biztonságpolitikáért és leszerelésért felelős bizottságokban, pl. az ENSZ Leszerelési Bizottságában (United Nations Disarmament Committee = UNDC) és a nemzetközi fegyverzetkorlátozási (atomsorompó-, atomcsend-, vegyi és biológiai fegyveregyezmények stb.) konferenciákon, sőt EBESZ elnöki szerepet is betöltöttünk. Aktívan részt vettünk a multilaterális Nyitott Égbolt Egyezmény kidolgozásában és gyakorlati megvalósításában. A magyar-román Nyitott Égbolt Megállapodás végrehajtása és külföldi megfigyelők meghívása révén nélkülözhetetlen gyakorlati ismereteket nyújtottunk a multilaterális nemzetközi egyezmény végleges formájának kidolgozásához. Magyarország – földrajzi fekvésén túl – méreteit, természeti adottságait és lakosságát tekintve olyan markáns, egyedi sajátosságokkal rendelkezik, amelyek nagymértékben befolyásolják a globális és regionális kihívások hatásait, valamint a geopolitikai helyzetéből származó előnyök kihasználhatóságát. Bármilyen átfogó biztonságpolitikai elemzés során számolnunk kell azzal, hogy hazánk geopolitikai és geostratégiai szempontból nyitott ország. Regioná101 | 2010. október


lis központi fekvésünk, természeti és gazdasági adottságaink, szűkös energia- és nyersanyag-készleteink, földrajzi kiterjedésünk, a lakosság lélekszáma, „minősége”, szerény védelmi potenciálunk és katonai képességeink mind a nyitottságot, a gazdasági, politikai és védelmi (katonai) ráutaltságot támasztják alá. Ma nem létezik olyan reális gazdasági, politikai vagy biztonságpolitikai, illetve védelmi koncepció, amelyet Magyarország csupán önerejére támaszkodva, az euro-atlanti közösségtől függetlenül képes lenne megvalósítani. Hazánk, az évtizedekig itt állomásozó szovjet csapatok kivonulásával visszanyerte önrendelkezését, és egy megújított értékrend alapján önálló kül- és biztonságpolitikát alakított ki. E szuverenitás azonban a mai globalizálódó világban és az objektíve adott kölcsönös függőségi viszonyok közepette – Magyarország nyitottsága mellett – csak mások segítségével, a regionális és a globális nemzetközi együttműködésbe történő bekapcsolódás révén óvható meg. Bármilyen szubregionális, regionális vagy más nemzetközi együttműködési formához, illetve intézményhez történő csatlakozás ugyanakkor a közös normák elfogadását és követését is jelenti. Ez pedig önállóságunk, szuverenitásunk egyes elemeinek feladásával jár. Ezt az önkorlátozást a NATO- (és részben az EU-) csatlakozás előkészítésével részben már megtettük. Elhatározásunkra önkéntesen, a parlamenti pártok támogatásával, tényleges szuverenitásunk biztosítása érdekében került sor. Geopolitikai helyzetünkből adódóan a magyar biztonság- és védelempolitika ma kizárólag szövetségesi keretekben értelmeződik (Lőrincz, 2009). Területi integritásunk, biztonságunk megóvását csak a NATO kereteiben tudjuk megvalósítani. Semmilyen más megoldás – semlegesség, „körkörös védelem”, szubregionális katonai szövetség stb. – nem lenne képes tartósan és megbízhatóan szavatolni biztonságunkat. A többpártrendszeren alapuló demokrácia és jogállamiság, a fegyveres erők polgári irányítása, a polgári és kisebbségi jogok szabad gyakorlása történelmi jelentőségű vívmány. A demokrácia megszilárdítását nemcsak a többpártrendszer és a nemzeti intézmények teszik lehetővé, hanem a NATO, az EU, az EBESZ és az Európa Tanács is segíti. Valódi és tartós demokrácia, stabilitás és biztonság nem létezhet a jólét bizonyos szintje nélkül. Készíthetünk bármilyen nemzetbiztonsági koncepciót, lehetnek bármilyen biztonság- és védelempolitikai elveink, bármilyen tervek a haderő átszervezésére és korszerűsítésére, azok nem valósíthatók meg, ha nincsenek meg az anyagi alapok és a lakosság jóléte nem éri el azt a szintet, amely mellett már hajlandó támogatni e koncepciók és tervek megvalósítását. Fejlődésünk, nemzeti érdekeink és főleg biztonságunk hatékony védelme csak az euro-atlanti szervezetek keretein belül biztosítható. A világ kontinensei közül egyedül Európában alakult ki egyfajta valódi, kollektív biztonsági rendszer, a NATO-n belül pedig az egységes arculatú Európai Biztonsági és Védelmi Politika (European Security and Defence Policy – ESDP). Európa nagyobb szerepet vállal saját védelmében, biztonsága és stabilitása megőrzése érdekében. Az európai országok az ESDP 2010. október | 102

Nemzetbiztonság és geopolitika a 21. században jegyében egyelőre három feladatcsoport végrehajtására vállalkoznak a nemzetközi közösséggel együttműködésben: humanitárius és mentési, békefenntartási, valamint válságkezelési és béketeremtési feladatokra. A NATO-n – mint katonai szervezeten – kívül az európai biztonsági rendszer fontos eleme még az Európai Unió, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet, továbbá az Európa Tanács is. Ezek a szervezetek a nemzetközi biztonsági rendszerbe illeszkedve az ENSZ Alapokmányban rögzített alapelveket követik. Figyelemre méltó sajátosság, hogy az európai biztonsági architektúra elemeit a hidegháború időszakából „örököltük”. Sokan arra számítottak, hogy e szervezetek közül néhány, de különösen a politikai és katonai szembenállás egyik főszereplője, a NATO nem éli túl a hidegháború végét. A Szövetség azonban bizonyította, hogy képes alkalmazkodni az új biztonságpolitikai környezethez, sőt az új európai biztonsági rendszer egyik legstabilabb, leghatékonyabb elemévé vált. „Túlélése” annak köszönhető, hogy hitelt érdemlő politikát folytat és azt jelentős katonai erővel támasztja alá, valamint „megtestesíti” az Egyesült Államok európai (katonai) jelenlétét is. Az integrációs szervezetek tevékenységének eredményességétől, az összeurópai biztonság megteremtésétől függ Magyarország biztonsága is. Egyik szervezet sem képes átfogni a biztonságpolitika összes elemét, még a NATO sem. Egy komplex biztonsági architektúrára van szükség, amelynek elemei kölcsönösen kiegészítik egymást (nem pedig rivalizálnak).

IRODALOM

Az Orosz Föderáció Katonai Doktrinája (2000) – Rossziszkaja Gazeta, 2000. 04. 25. Az Orosz Föderáció Külpolitikai Koncepciója (2000) http://www.mid.ru/mid.vpcons.htm – 2000. 07. Az Orosz Föderáció Nemzetbiztonsági Koncepciója (2000) Krasznaja Zvezda, 2000. 01. 20. Balogh A. (1998) Integráció és nemzeti érdek, Kossuth Kiadó, Budapest. CFSP – Common Foreign and Security Policy, Maastricht, 1992 .02. 07. Climat Change (2007) The Physical Science Basis, Contribution of Working Group. Fourth Assessment Report of the Intergovernmental Panel on Climat Change 690, Intergovernmental Panel on Climat Change, 2007. Cohen, S.B (1963) Geography and Politics in a World Divided. Random House, New York. Council of the EU (2005) The EU Counter-Terrorism Strategy. 14469/4/05. Brussels. 2005. 11. 30. Council of the EU (2006) Strategy for a Secure Information Society in Europe. Brussels. Criteria, approved at the Coppenhagen Summit of EU in 1993. Czene G. – Sternák Gy. (2009) Az Európai Unió eszközrendszere az afrikai konti-

103 | 2010. október


nens válságkezelésére és fejlesztésére vonatkozóan. - MK KDH Szakmai Szemle 2009/4. 5–22. o. Dobák I. (2009) A Kárpátok Eurorégió biztonságföldrajzi szemmel. – KBH Szakmai Szemle, 2009/4. 188. o. Európai Parlament (2010) Afrikára vonatkozó fejlesztési stratégia. 2010. június 4. European Council (2004) A Secure Europe in a Better World – The European Security Policy, Brussels, 2004. 12. 12. European Council (2005) European Energy Policy, London, 2005. 10. 27. European Council (2008) Europe’s Climat and Energy Package. Brussels, 2008. 12. 17. European Council (2008) Report on the Implementation of the European Security Strategy – Providing Security in a Changing World. Brussels, 2008. 12. 11. Forgács B. – Szternák Gy. (2007) A geopolitikai-geostratégiai elemzésről. – MK KFH Felderítő Szemle, Budapest, 2007. december, 28. o. Gadzsijev K.Sz.: (1977) Geopolityika, Mezsdunarodnije Otnosenyija, Moszkva, 171-172. o. Gharst, E. C. – Solan, S. (1996) Low.Intensity Conflict. Westview Press Bulder, San Francisco. Global Warning Predictions (2007) Hadley Center. Heisbourg, F. (1994) European Conflict Prevention and Crisis Management: The NATO Approach, Brassey’s. Hodes, G.S. – Johnson, F.J. (2001) Designing a Next-generation Climat Change Policy; Strategies for Sweden in an European and International Context. Stockholm, 68. o. ITD Hungary (2009) Kína – az ország gazdasági-társadalmi helyzete. Kjellén, R. (1916) Die Politische Probleme des Weltkrieges. Leipzig. Lakatos Zs. (2004) Közép-Ázsia transznacionális kihívásai. – MK KFH Felderítő Szemle, 2004. március, 111–119. o. Lévay G. (2007) A globális felmelegedés biztonságpolitikai hatásai. – MK KFH Felderítő Szemle, Budapest, 2007. március Lőrincz K. (2009) Geopolitikai-geostratégiai helyzetünk alakulása. – Hadtudomány 2009/3–4. 50. o. Markham, A. (1994) A Brief History of Pollution, London, Eartscan, London. National Security Strategy of the US (2002) Washington, 2002. 09. 12. Rácz L. (2007) A kínai össznemzeti erő növekedésének hatása a nemzetközi kapcsolatokra és a nagyhatalmak geostratégiai törekvéseire. Doktori értekezés, ZMNE, Budapest, 88. o. Roskin, M. G. (1999) The Emerging Europe: Power Configurations for the Next Century. US Army War College Quarterly, Vol. XXIX, No.4. Winter 1999–2000. Simon Gy. (ifj) (2001) Reform és növekedés Kínában. – Közgazdasági Szemle, XLVIII. évf. 2001. július-augusztus, 673–692. o. Statement for the Senat Select Committee on Intelligence by Lt.General Patrick M. Hughes (1999) and by Vice Admiral Thomas R. Wilson (2000), Directors, Defense Intelligence Agency, DIA Public Affairs Office, Washington, 2000.

2010. október | 104

Nemzetbiztonság és geopolitika a 21. században Szirmai V. (2005) Globális klímaváltozás és a társadalmi biztonság – Magyar Tudomány. 205/7. 849. o. Szternák Gy. (2000) A biztonsággal kapcsolatos kihívások és várható kilátások. Európai biztonság a 21. század küszöbén, ZMNE, Budapest. Tálas B. (1994) Kína az ezredfordulón. Maecenas, Budapest, 243–275. o. Tarja Halonen, finn elnök beszéde a RUSI konferencián. 2004. 04. 11. The Africa-EU Strategic Parnership, Joint Africa-EU Strategy. Lisbon, 2007. 12. 9. Tömösváry Zsi. (2003) A NATO és Oroszország kapcsolatai, e kapcsolatok hatása KözépEurópa, s benne Magyarország biztonságára. Doktori értekezés, ZMNE. Unit E1 (2008) Social and Demographic Analysis. Is Social Europe Fit for Globalisation? A study of the Social Impact of Globalisation in the European Union. European Commission, Directorate-General Employment, Social Affairs and Equal Opportunities, March 2008. United Nations (2007) Human Development Report. New York. US Government Global Change Research Program Office (2000) Report on Climat Change. Washington, D.C. US Government Printing Office (2000) National Plan for Information Systems Protection. Washington, 2000. 01. 07.

105 | 2010. október


Magyarázat a 9. sz. térképhez Globális Béke Index (Global Peace Index), 2010 A Globális Béke Indexrõl A Globális Béke Index (Global Peace Index = GPI) az Intézet a Gazdaságért és Békéért nevű szervezet által vezetett projekt. Az Index mérföldkő a béke tanulmányozásának módszertanára vonatkozóan, hiszen ez az első olyan mutató, amely a világ államait a béke alapján rangsorolja és bemutat néhányat a béke potenciális meghatározói közül is. A legtöbb ember a békét az erőszak hiányaként értelmezi. Ez a definíció mérhetővé teszi a békét az államokon belül és az államok között is: tehát a GPI a független államokat az erőszak hiánya alapján rangsorolja. A rangsor felállításához belső és külső mutatókat is mért. Az Intézet, egyetértésben az Economist Intelligence Unit-tal, a világ legbefolyásosabb független elemző intézetével, és egy nemzetközi akadémikusokból és béke-szakértőkből álló csapat iránymutatása mellett alkotta meg a GPI-t, mellyel jelentősen hozzá kíván járulni a békéről szóló diskurzushoz. Az Indexet 23 mutató alkotja, mint például az állam katonai kiadásai, a szomszédaival való viszonya, vagy az emberi jogok tiszteletben tartásának mértéke. A GPI mutatóiban szerepet kapnak a béke potenciális meghatározói is, többek között a demokrácia és az átláthatóság szintje, az oktatás és a nemzeti jólét. A GPI mutatóinak kidolgozásához a projekt-csapat a lehető legfrissebb és legmegbízhatóbb adatokat használta fel, melyeket a Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézete, a Világbank, különböző ENSZ hivatalok, béke-kutató intézmények és az Economist Intelligence Unit szolgáltattak a számára. A projekt célja, hogy a háborúk elemzése helyett a béke természetét vizsgálja. A GPI remélhetőleg egy eszközt teremt, mely által a béke mérhetővé és – idővel – összehasonlíthatóvá válik. Ez a mérhetőség pedig segíthet abban, hogy jobban megértsük a béke fenntarthatóságának aspektusait. A GPI így további kutatás és tudományos vita alapjait teremtheti meg, mely remélhetőleg inspirálni fogja a világ vezetőinek és kormányainak döntéshozatali mechanizmusait, egyszersmind hatással is lesz azokra.

A szöveg angol nyelven a www.visionofhumanity.org honlapon olvasható. A magyar nyelvű fordítást Varga Katalin Eszter készítette.

2010. október | 106

IRÁN A 21. SZÁZAD GEOPOLITIKAI – VILÁGPOLITIKAI TÉRKÉPÉN

 ABLAKA GERGELY politológus, Közel-Kelet-kutató, az ELTE ÁJK Politikatudományi Intézetének és a ZSKF Nemzetközi és Politikai Tanulmányok Intézetének megbízott előadója [email protected]

A tanulmány a geopolitika iskoláit és elméleteit alapul véve vizsgálja az Iráni Iszlám Köztársaság közel-keleti régióban és a világpolitikában betöltött szerepét. Az első fejezet a perzsa állam adottságait és lehetőségeit, valamint az iráni külpolitikai törekvéseket elemzi. A második rész a mai Irán stratégiai jelentőségét, felértékelődésének okait és megnyilvánulási formáit mutatja be. Majd a szerző az iszlám köztársaság gazdasági potenciálját járja körül, különös tekintettel az energiahordozók kitermelésre és kereskedelmére. Az elemzés végül az iráni befolyás és hatalmi pozíció korlátainak bemutatásával zárul.

Bevezetõ Az egykori Perzsia, a mai Irán mindig is meghatározó regionális szereplő volt Délnyugat-Ázsiában, a Közel-Keleten, és a Perzsa-öbölben.1 Az elmúlt években azonban Irán valódi „szuperhatalommá” nőtte ki magát: egyfelől az afganisztáni és iraki rezsimváltásoknak köszönhetően jelentősen növekedett a hatalmi befolyása, másfelől komoly sikereket könyvelhetett el olyan területeken, mint például a nukleáris energia hasznosítása vagy az űrkutatás. Az Iráni Iszlám Köztársaság napjaink nemzetközi politikájának egyik legfontosabb szereplője lett, miként a jelenkori világpolitikának alig van olyan aspektusa – az amerikai-orosz és az amerikai-kínai viszonytól, a kőolaj és a földgáz világpiaci árán át, Afganisztán, Irak és a Közel-Kelet stabilitásáig – amely ne lenne szoros összefüggésben a teheráni politikával. De vajon meddig terjedhet az iszlám köztársaság befolyása? Vajon hol húzódnak az újonnan nyert hatalmi „pozíció” határai? Csak időleges felértékelődésről, egyfajta „pünkösdi királyságról” van szó, vagy netán Iránnak sikerül végérvényesen kilépnie a regionális középhatalom kategóriájából? A tanulmány - többek között - ezekre a kérdésekre kísérel meg választ adni. Ahhoz, hogy megértsük az iráni külpolitikai magatartást és cselekvést, valamint hogy lássuk, milyen és mekkora erőt is képvisel az iszlám köztársaság a Perzsa107 | 2010. október

GEOPOLITIKA – VILÁGPOLITIKA

öböl térségében és a szélesebb világtérképen, a geopolitika iskoláit és elméleteit kell segítségül hívnunk – vagy ha úgy tetszik újra felfedeznünk (Mercile & Jones, 2009). Így a címben feltett kérdésre – azaz Irán a 21. század geopolitikai, világpolitikai térképén – választ keresve előbb az ország azon adottságait és képességeit kell megvizsgálni, amelyek egyértelműen befolyásolják, s alakítják Teherán külpolitikai gondolkodását és cselekvését (geopolitika). Majd az iráni államnak a világpolitikában és a nemzetközi folyamatok alakításában játszott szerepét kell górcső alá venni, amelyek a stratégiai felértékelődéséért felelősek (geostratégia), végezetül pedig Irán hosszú távú gazdasági jelentőségét szükségeltetik vizsgálni, ami a föld alatt rejlő energiaforrásokból és a területén átívelő kereskedelmi útvonalakból ered (geogazdaság). S persze emellett még beszélhetünk a perzsa birodalom történelmi és kulturális kiterjedtségről, valamint az ún. „síita félhold” formálódásáról is, amelyek egyaránt alakítják, illetve meghatározzák az iráni politikákat és álláspontokat (geokultúra).

Az Iráni Iszlám Köztársaság fõbb társadalmi, földrajzi, gazdasági, és katonai jellemzõi (2005-2009)

Társadalmi adatok

Lakosság: 75 millió fő Etnikai megoszlás: perzsa 51%, azeri 24%, gilaki-mazandarani 8%, kurd 7%, arab 3%, lúr 2%, beludzsi 2%, türkmén 2%, egyéb 1% Felekezeti megoszlás: 89% síita, 9% szunnita, 2%, egyéb: keresztény, zsidó, zoroaszter-hívő Átlagéletkor: 27 év Urbanizáció: 68%

Földrajzi adatok

Terület: 1648 millió km2 Határok: 5440 km (Afganisztán 936 km, Azerbajdzsán 432 km, Irak 1458 km, Örményország 35 km, Pakisztán 909 km, Törökország 499 km, Türkmenisztán 992 km) Tengerpart: 2440 km és 740 km (Kaszpi-tenger)

Gazdasági adatok

GDP/fő: 12900 USD Gazdasági növekedés: 3% Gazdasági szektorok: mezőgazdaság 11%, ipar 45%, szolgáltatások 44% Inflációs ráta: 17% Munkanélküliség: 12%

2010. október | 108

Irán a 21. század geopolitikai – világpolitikai térképén

Gazdasági adatok

Exporttermékek: 80% kőolaj és földgázszármazékok (Olajtartalékok: 136,2 milliárd hordó; Olajkitermelés: 4,174 millió hordó; Földgáztartalékok: 28,8 trillió köbméter; Földgáz kitermelés: 116,3 milliárd köbméter) Főbb exportpartnerek: Kína (15%), Japán (14%), India (10%), Dél-Korea (6%), Törökország (6%), Olaszország (4%) Főbb importpartnerek: Egyesült Arab Emírségek (19%), Kína (13%), Németország (9%), Dél-Korea (7%); Olaszország (5%)

Katonai képességek

A fegyveres erők létszáma: 545 ezer fő Tartalékosok: 350 ezer fő Paramilitáris erők: 11 millió fő Hadra fogható lakosság: 17 millió fő Katonai költségvetés: 2,7%, 6,3 milliárd USD

1. táblázat A z adatok forrása: CIA World Factbook: Islamic Republic of Iran https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/ir.html

Regionális vezetõ szerepre ítéltetve… Az irániak többsége meg van győződve arról, hogy országának történelmi múltja, kulturális befolyása, valamint földrajzi mérete, természeti gazdagsága, s népességének nagysága folytán vezető szerep jár a Közel-Keleten, különösen pedig a Perzsaöböl térségében. (Mindezt jól bizonyítja, hogy az iráni vezetés és társadalom egyaránt szigorúan ragaszkodik a Perzsa-öböl kifejezéshez az Arab-öböllel szemben.) S valóban, Iránnak minden adottsága megvan ahhoz, hogy a térség domináns országává váljék. A régió államaival összevetve, Irán igazi óriásnak számít a maga közel 1,7 millió négyzetkilométeres területével (a világ legnagyobb országainak listájában a 17. helyet foglalja el) és a közel 75 milliós lakosságával (a Föld 16. legnépesebb állama). Területileg Szaúd-Arábia, népességileg pedig Törökország ellensúlyozhatná a közel-keleti régióban, ám míg előbbi alacsony népességszámának (29 millió fő), addig utóbbi szekularizált berendezkedésének és nyugati orientációjának köszönhetően esik ki a regionális versengésből, (még ha az elmúlt években Ankara közel-keleti aktivitása erősödött is). Az iráni vezető szerep képe, képzete a méretek mellett legalább ennyire a történelmi múltból és kulturális nagyságból táplálkozik, ami nem is csoda, ha az irániak erőteljes perzsa nacionalizmusát, vagy ha a perzsa nyelv közép-ázsiai elterjedtségét tekintjük. (A perzsa művészetek és technológiák befolyását nem is említve.) Az ország igazi stratégiai jelentőségét, vagy ha úgy tetszik regionális előnyét azonban mégsem a történelmi múlt, hanem inkább a földrajzi fekvés, így pél109 | 2010. október

10. sz. térkép: Irán geopolitikai helyzete A térkép a szerző kutatási eredményei és a CIA World Fact Book (www.cia.gov) információi alapján készült.


2010. október | 110


Halálfejes szabadságszobor az egykori teheráni amerikai nagykövetség utcafrontján

dául a birtokában lévő leghosszabb Perzsa-öböl menti partszakasz (majd 800 km), vagy éppenséggel a Kaszpi-tenger és a Perzsa-öböl közötti szárazföldi összeköttetés (egyfajta földsáv) adja. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg az iráni föld mélyén fekvő természeti kincsekről sem (így például a kőolajról és földgázról, valamint más nyersanyagokról: a szénről, a cinkről, a krómról, a rézről), amelyek regionális viszonylatban talán kisebb, de szélesebb körben mindenképpen komoly előnyt és versenyképességet jelenthetnek. Az irániak által használt „univerzum közepe” kifejezésnek tehát van némi alapja. (Fuller, 1991. 241–246. o.) Az iszlám köztársaság külpolitikáját számos tényező formálja. Így többek között a forradalmi iszlám, amely elsősorban az államalapító Khomeini ajatollah által lefektetett külpolitikai dogmákat jelenti, így például az Amerika-ellenességet – amely egyben a rezsim fontos ideológiai támasztékát is alkotja (Beeman, 2005. 10–11. o.). Irán azonban korántsem tekinthető irracionális szereplőnek, amelyet kizárólag az ideologikus megfontolások mozgatnának. A forradalmi retorika mögött ugyanis pragmatikus cselekvés húzódik, amelyet leginkább a regionális geopolitika, a világgazdaság alakulása, valamint a mindenkori etnikai, felekezeti és kulturális kapcsolatok határoznak meg (Barzegar, 2009. 134–135. o.). A külpolitika alakításában meghatározó szerepet játszik az ország földrajzi fekvése és közvetlen környezete. Irán valóságos hegyvidéki erődnek számít, mivel a határ menti hegyek komoly védelmet nyújtanak számára, ám a dimbes-dombos fekvés több szempontból sem 111 | 2010. október


Az USA-ellenességet sugalmazó propagandakép Teheránban

kedvező: az iráni „magaslati élet” igen költséges, a hegyek öleléséből pedig nagyon nehéz kitörni (Friedman, 2008). Mint ahogyan a megművelhető területek is korlátozottak, éppen ezért a délnyugati síkság, amely ráadásul – mint az iraki-iráni háború során láthattuk – egyfajta ütközőzónaként is funkcionálhat, rendkívül fontos terület a vezetés számára. (Főként, ha figyelembe vesszük azt, hogy Perzsia akkor volt sikeres birodalom a történelem során, amikor a mezopotámiai síkság természeti adottságaiban rejlő lehetőségeket a saját képességeivel tudta kombinálni.) A geopolitikai realitások figyelembe vétele az iráni politikában különösen akkor lesz szembetűnő, ha az iszlám köztársaság külpolitikájának stratégiai köreit vizsgáljuk meg (Takeyh, 2006. 59–82. o.). A teheráni vezetés a Perzsa-öböl térségét tekinti a legfontosabb területnek (első stratégiai kör), nem véletlenül, hiszen a partvonal menti területek bővelkednek a fosszilis energiahordozókban, és itt találhatók az ország petrokémiai iparágának a központjai is. A Perzsa-öböl ráadásul a kereskedelmi útvonalak miatt is kiemelt jelentőségű, mert Irán csővezetékeken keresztül egyelőre még nem képes komolyabb kőolaj- vagy földgázexportra. Az öböl központi súlya a fenyegető amerikai katonai jelenlét fokozódásának eredményeként pedig csak tovább növekedett. Az iráni külpolitikai gondolkodásban az „Arab Kelet” kapja a második legnagyobb prioritást (második stratégiai kör), amiben leginkább a földrajzi összeköttetés és a történelmi-kulturális kötelékek ját2010. október | 112

Irán a 21. század geopolitikai – világpolitikai térképén szanak szerepet. A viszonylag nagy távolságok miatt azonban az öbölbeli pragmatizmussal szemben, itt döntő részben még mindig az ideológiai megközelítés dominál, különösen, ha az „elnyomottak” (palesztinai arabok és libanoni síiták) mozgalmainak iráni támogatását tekintjük. Irán láthatóan széles kapcsolati hálóval rendelkezik, amelynek kialakításában geopolitikai környezete mindenképpen szerepet játszik. Végezetül az iráni külpolitika harmadik regionális elemének Eurázsia számít (harmadik stratégiai kör), amely egyfelől a történelmi múlt (a legtöbbször északkeletről kiindulva igázták le Perzsiát), másfelől a földrajzi közelség és kereskedelmi kapcsolatok miatt fontos. Irán a regionális stabilitást és a nemzeti érdekeit szem előtt tartva cselekszik északi határvidékén, ennek keretén belül pedig egyre szorosabbra fűzi viszonyát mind Oroszországgal, mind pedig a muzulmán többségű poszt-szovjet államokkal.

Stratégiai jelentõség régen és ma A történelem során Perzsia mindig is kulcsfontosságú terület volt, miként három kontinens – Európa, Ázsia és Afrika – találkozáspontján elterülve folyamatosan meghatározó szerepet játszott a kulturális interakciókban és a kereskedelmi kapcsolatokban. Stratégiai jelentősége hamar megnyilvánult, pozíciója pedig a későbbiekben az európai felfedezésekkel, majd a kőolaj-lelőhelyek feltérképezésével csak tovább erősödött. S noha Irán sohasem lett gyarmat, területén mégis „többeknek sikerült megvetni a lábukat”. Előbb Nagy-Britannia és Oroszország versengtek Iránban befolyási zónákért, majd a hidegháborús játszmában az Egyesült Államok és a Szovjetunió igyekezett megnyerni magának Teheránt. Irán geostratégiai jelentősége pedig a bipoláris rend megszűnése óta sem csökkent, sőt az elmúlt esztendőkben még inkább erősödött. A délnyugat-ázsiai ország súlya a regionális környezet gyökeres megváltozásának, illetve a világrend átalakulásának, valamint a 21. század kihívásainak (például az energiabiztonságnak) köszönhetően komolyan felértékelődött a világtérképen (Moeinaddin & Rezapour, 2008). Irán stratégiai jelentőség-növekedése a regionális változásokban rejlik. Az elmúlt években a Közel-Kelet súlypontja láthatóan áthelyeződött az izraeli-libanoni régióról a Perzsa-öböl térségére. Mindeközben Irán közvetlen szomszédsága is alapvetően átrendeződött: egyrészt a terror elleni háborúk eredményeként egyfajta amerikai katonai gyűrű formálódott az iszlám köztársaság körül (amerikai katonák állomásoznak a szomszédos államokban), másrészt pedig az afganisztáni és iraki harcoknak köszönhetően megdőltek a határon túli ellenséges rezsimek (Iránnak mind Szaddám Huszeinnel, mind a Tálibánnal konfliktusa volt). Ezt követően az iszlám köztársaság történelmi és kulturális kapcsolatait latba vetve, az amerikai katonai fenyegetések közepette óvatosan lavírozva, sikeresen használta ki a lehetőségeket, és a hatalmi vákuumot betöltve igazi regionális „szuperhatalommá” avanzsált. (A palesztin ügy iráni felkarolása szintén egyfajta űr kitöltését, 113 | 2010. október


valamint a stratégiai mélység megteremtését szolgálja.) A Perzsa-öböl korábbi hárompólusú (Irak-Irán-Szaúd-Arábia) hatalmi rendszere az iraki rezsimváltással kétszereplős versengésre szűkült le, ahol Irak kiesésével most Szaúd-Arábia és Irán áll szemben egymással, s viaskodnak a térségbeli vezető pozícióért (Wehrey, 2009. 2–8. o.). Küzdelmük pedig áttételesen megjelenik az iraki, a libanoni, a palesztin, sőt a jemeni konfliktusokban is. Az iszlám köztársaság azonban nemcsak a regionális térképen számít fontos szereplőnek – mint látható, nélküle aligha rendezhető az afganisztáni és iraki konfl iktus –, hanem a világtérképen is lényeges helyet foglal el. Földrajzi fekvése mellett igazi stratégiai jelentőségét az adja, hogy a világ szénhidrogén-készletének tetemes része felett rendelkezik. Napjaink „energiaéhes” világában pedig úgy látszik, hogy átrajzolódnak a korábbi geopolitikai térképek, miként az egyes peremvidékek felértékelődnek, sőt akár középponttá is válhatnak. Irán példa lehet erre, főként, ha a Hormuzi-szorosra és a Perzsa-öbölre vetjük a tekintetünket, amelyek kulcsfontosságúak a fosszilis anyagok világkereskedelmében (Cordesman, 2007.). Így aztán korántsem túlzó az a kijelentés, hogy „bárkinek, aki uralja, s ellenőrzi ezt a térséget, annak lehetősége van arra, hogy más – elsősorban a fejlett ipari – országok sorsát befolyásolja.” (Valdani, 2005, 6–7. o.) De napjainkban az energiabiztonság mellett számos, legalább ennyire fontos probléma is felvetődik, amelyeknek az elmúlt években kétségkívül Irán vált a sarokpontjává. Elég csupán az iráni atomkérdésre és a nukleáris non-proliferáció problematikájára (a nukleáris tömegpusztító fegyverek tömeges elterjedésének megakadályozása), vagy éppen a közel-keleti konfliktusra és az abban való iráni érdekeltségekre gondolni. Az Iráni Iszlám Köztársaság stratégiai fekvésének és nyersanyagainak köszönhetően fontos szereplője a világpolitikának, jelentősége pedig talán most még nagyobb, mint korábban bármikor. Az ország az újjáéledő orosz birodalmi aspirációk és a konstans amerikai terjeszkedések kereszttüzében áll. Úgy látszik, hogy a „nagy játszma” ismétlődik meg, csak ezúttal más szereplőkkel (Friedman, 2009), de emellett az iráni kérdés egyre inkább jelentőséget nyer az amerikai-kínai relációban is, mindeközben pedig Kína és Oroszország is versenyez egymással az iráni befolyásért. A kérdés csak az, hogy vajon Kína mikor veszi át Moszkva patronáló szerepét? Szó, mi szó akár azt is mondhatnánk, hogy egyfajta versenyfutás kezdődött Perzsiáért, amelyben az ország földrajzi fekvése, gazdasági potenciálja, kereskedelmi piaca, valamint ásványi és természeti kincsei egyaránt meghatározó szerepet játszanak. A jelenlegi világpolitikai folyamatok, s a nemzetközi hatalmi rendszer átalakulása közepette felértékelődő Iránnak ugyan korlátozottak a lehetőségei, de külpolitikai orientációja, nevezetesen az, hogy a jövőben melyik tábort (a keletit vagy a nyugatit) választja majd, alapjaiban befolyásolhatja a világrend fejlődését (Akhlaghi, 2009.).

2010. október | 114


Irán, mint a jövõ energia-nagyhatalma? A földrajzi fekvés, a stratégiai jelentőség, a szövevényes kapcsolatrendszer mindmind szerepet játszik a mai Irán hatalmi befolyásának növekedésében, de eltörpülnek az ország geogazdasági adottságaihoz és képességeihez képest, amelyek már nem csupán regionális hatalmi szerepkört, hanem akár a régión túlnyúló, világpolitikai fontosságot is kölcsönözhetnek a perzsa államnak. Irán két szempontból lesz különösen meghatározó szereplő a 21. század világgazdasági térképén: egyfelől az energiaforrások birtoklójaként, illetve kitermelőjeként – a hivatalos előrejelzések szerint az iráni földgázexport 2020-ra elérheti az évenkénti 600 milliárd köbmétert is, ami a világ gáztermelésnek közel 10 százalékát jelenti majd –, másfelől pedig az energiaszállítás központi útjaként, vagy ha úgy tetszik egyfajta kereszteződéseként. Irán mindenképpen részese a közép-ázsiai „csővezeték-játszmának”, hiszen a térségben aligha lehetséges nála gazdaságosabb tranzit országot találni. (Ghorban, 2009)

A világ országainak földgáz- és kõolaj-készletei, illetve kitermelési adatai (2005–2009) Földgázkészletek és kitermelési adatok Készletek (milliárd köbméter) Oroszország (43,300) Irán (28,080) Katar (25,260) Szaúd-Arábia (7,319) Amerikai Egyesült Államok (6,731) Egyesült Arab Emírségek (6,071) Nigéria (5,215) Venezuela (4,840) Algéria (4,502) Irak (3,170)

Kitermelés (millió köbméter/év) Oroszország (662,200) Amerikai Egyesült Államok (582,200) Kanada (170,900) Irán (116,300) Norvégia (99,200) Algéria (86,500) Hollandia (84,690) Szaúd-Arábia (80,440) Katar (76,980) Kína (76,100)

Kőolaj-készletek és kitermelési adatok Készletek Kitermelés (millió hordó) (millió hordó/nap) Szaúd-Arábia Szaúd-Arábia (10,8) (266,710) Oroszország (9,8) Kanada (178,900) Amerikai Egyesült Irán (136,300) Államok (8,5) Irak (112,500) Irán (4,2) Egyesült Arab EmírKína (4,0) ségek (97,800) Kanada (3,4) Kuvait (96,500) Mexikó (3,2) Venezuela (75,590) Egyesült Arab EmírOroszország (69,000) ségek (3,0) Líbia (40,000) Kuvait (2,7) Nigéria (36,000) Venezuela (2,6)

2. táblázat Az adatok forrása: Energy Information Administration http://www.eia.doe.gov/emeu/international/reserves.html

115 | 2010. október


Irán a világ második legnagyobb földgázvagyonával (a Föld gázkészletének közel 16%-val), és harmadik legnagyobb kőolaj-készletével (a világ kőolaj-tartalékainak majd 10%-val) rendelkezik, amelyekből nem csak a saját szükségletek kielégítésére futja, hanem bőven juthat belőlük exportra is (a kőolaj- és a földgázeladások az iráni exportbevételek közel 80 százalékát alkotják). Éppen ezért kétség sem férhet ahhoz, hogy a modern Perzsia igazi energia-nagyhatalom. A kérdés inkább csak az, hogy vajon ezekből a készletekből mennyit tud kitermelni, s kinek, mennyiért tudja eladni, valamint, hogy miként tudja azt hatalmi-politikai előnyre váltani. Noha az iráni termelési kapacitás ma nem sokkal jobb, mint a forradalom előtt volt (a kőolaj-ipart az Irakkal vívott háború, az amerikai szankciópolitika, s a teheráni gazdasági félretervezés egyaránt súlyosan megterhelte), de a naponta felszínre hozott kőolaj-mennyiség így is eléri a négymillió hordót – amellyel Irán a negyedik helyet foglalja el a legnagyobb kőolaj-kitermelő országok sorában. Nincs ez másként a földgáz tekintetében sem, sőt egyre inkább úgy tűnik, hogy a gáz-szektor lesz az iráni gazdaság húzóágazata. Ráadásul az iszlám köztársaság nemcsak nyersanyagokban gazdag, hanem a képzett emberfők számát tekintve is jól áll. Az ásványi kincsek és az emberi erőforrások kombinálása az energiaalapú iparágakban komoly sikereket ért el Erre utal, Irán petrokémiai ipara jelenleg a második legnagyobb a Közel-Keleten. (EIA Report, 2010.) A perzsa állam a világ energiakészletének jelentős részét birtokolja, legalább ennyire fontos azonban a fosszilis anyagok kereskedelmében betöltött szerepe is. Egyfelől a kereskedelmi mutatók jelzik, hogy Irán komoly pozíciót birtokol a kőolaj és földgáz világkereskedelmében (az Iráni Iszlám Köztársaság jelenleg Szaúd-Arábia után az OPEC második legnagyobb termelőjének számít.), másfelől az, hogy az iszlám köztársaság bekapcsolódott a közép-ázsiai „csővezeték-játszmába”, amely az energiahordozók szállítására alkalmas nyomvonalak kijelölése és megvalósítása körül bontakozik ki. (Dash, 2009.) Irán a jövőben igazi „energia-kikötővé” szeretne válni, ennek érdekében pedig már most komoly beruházásokba kezdett. Itt érdemes megemlíteni az iráni-pakisztáni-indiai csővezeték („béke-vezeték”) tervét, (Roshandel, 2009.) illetve a kaukázusi és közép-ázsiai poszt-szovjet államokkal kötött szállítási egyezményeket, valamint az afgán területek energiaellátását, de mellettük az otthoni petrokémiai képességeket (pl. fi nomítás, raktározás) is fejlesztik. Irán földrajzi fekvésének (összeköttetést biztosít a Kaszpi-tenger és a Perzsa-öböl között) valamint a stratégiai jelentőségű piacok közelségének (lásd például az indiai szubkontinenst) köszönhetően mindenképpen fontos kereskedelmi csomópont lesz. Irán minden bizonnyal kulcsfontosságú szereplő lesz az energiapiacon, egyfelől mint „energiatermelő”, másfelől pedig mint „energiakereskedő”. Mindeközben külgazdasági kapcsolataiban egyre inkább a keleti orientáció válik meghatározóvá (a kőolaj-eladásoknak 56%-a Ázsiába, 29%-a pedig Európába irányul). Az iráni-kínai-orosz szövetség körvonalazódásával pedig alapjaiban változhat meg a világ energia- és hatalmi térképe. (Bhadrakumar, 2010.) Az iráni „energia-hatalmi2010. október | 116

Irán a 21. század geopolitikai – világpolitikai térképén ságnak” viszont minden bizonnyal lesznek kellemetlen mellékhatásai is, mivel Teherán látva az orosz energiapolitika sikerességét, könnyen meglehet, hogy szintén az „energia-fegyver” bevetése mellett dönt majd, ha nemzeti érdeke úgy kívánja. De vajon milyen lehetőségekre kell felkészülnünk a jövőben? Nos, az iráni eszköztár igencsak széles: a teheráni vezetés a kitermelés csökkentésétől kezdve a kereskedelmi forgalom ellehetetlenítésén és az öbölbeli szabotázsakciókon át a Hormuziszoros lezárásáig, számos opció közül választhat majd. (Henderson, 2008.) Az iszlám köztársaságnak azonban talán nem is a külső fenyegetések elhárítása jelenti majd a legfőbb gondot a jövőben, hanem inkább az, hogy vajon képes lesz-e kielégíteni a fokozódó keresleti igényeket.

Az újjáéledõ „Perzsa Birodalom” határai? Az iráni regionális vezető szerepnek, vagy ha úgy tetszik hatalmiságnak több buktatója, s akadálya is van. Így például az, hogy Irán mind etnikailag, mind pedig felekezetileg élesen elkülönül a régió más államaitól, síitaként és perzsaként szinte elvesznek a szunniták és az arabok tengerében. Ám legalább ennyire korlátozóak lehetnek az otthoni problémák is, így például az etnikumok dezintegrációja, vagy a politikai frakciók egyre mélyülő vitája. Nem is beszélve az iráni külpolitikai gondolkodás és közvélekedés azon paradoxonjáról, amely szerint az irániak egyfelől történelmüknél, kultúrájuknál, földrajzi és társadalmi adottságaiknál fogva magukat a világmindenség, s a régió középpontjában látják. Másfelől pedig valami olyasmin szeretnének uralkodni, amellyel szemben elképesztően bizalmatlanok (az iráni psziché hajlamos az összeesküvés-elméletekben való gondolkodásra) és amelyet nagymértékben lenéznek Ezt úgy is megszokták fogalmazni, hogy Irán lényegében egyfajta kultúrfölény diskurzust folytat. (Adib-Moghaddam, 2008. 43–54. o.) Az afganisztáni és iraki rendszerváltásnak köszönhetően Irán befolyása jelentősen nőtt a délnyugat-ázsiai térségben. A szomszédos iraki síiták hatalomba emelkedésével pedig úgy tűnik, mintha egy, Irán körüli síita félhold formálódna a Perzsa-öböltől egészen Libanonig. Sőt Teherán a távolabbi világban is aktivizálta magát, mint ahogyan azt fekete-afrikai és latin-amerikai kapcsolatainak fejlődése is bizonyítja. Irán regionális jelentősége és stratégiai fontossága egyértelmű, mindazonáltal hiba lenne túldimenzionálni a térségbeli kiterjedtségét, mint ahogyan a felekezeti kapcsolatokat sem szabad túlbecsülni. (Wehrey, 2009.) A jelenlegi Amerika-ellenes közhangulatban Irán kétségkívül népszerűvé vált az arab utcákon, mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy hosszabb távon is maradni fog a „síita forradalmárok” iránti szimpátia. Ehhez elég csak arra gondolni, hogy milyen válaszokat fogalmaznak meg az Öböl-államok az iráni nukleáris törekvésekkel kapcsolatosan. Noha az iszlám köztársaság újonnan formálódó közel-keleti kapcsolati hálója mindenképpen impozáns, Teherán képességei mégis jelentősen elmaradnak az Egyesült 117 | 2010. október


Zöldbe öltözött ellenzékiek a 2009-es elnökválasztási kampány teheráni zárórendezvényén

Muszavi-szimpatizánsok Teheránban

2010. október | 118

Irán a 21. század geopolitikai – világpolitikai térképén Államok régióban állomásoztatott erejétől és közel-keleti szövetségesi rendszerétől. Röviden, a Közel-Keleten és a Perzsa-öbölben, bár akadnak kihívói, de még mindig Washington irányítja a folyamatokat (Wehrey, 2009. 153–179. o.). Irán kőolaj- és földgázkészleteit, valamint stratégiai fekvését látva nem lehet kétségünk, az ország valódi energia-nagyhatalom. Csakhogy az iráni gáz- és olajipar, akárcsak a sah rezsimjében, most sem képes lépést tartani a korral és a szükségletekkel. Az iráni képességek gyengesége a technológiai lemaradásban, az innováció hiányában, a túlzott ideológiai lojalitásban, valamint a szükséges gazdasági és politikai lépések meg nem tételében gyökeredzik. (Ghorban, 2009.) Utóbbinak köszönhetően áll elő az a paradox helyzet, hogy míg a kellő törvényi szabályozás hiánya miatt el-elmaradnak a külföldi befektetők, addig a pénzügyi (banki) szektor korlátozottsága miatt szinte minden egyes projekthez külföldi támogatókra, vállalatokra van szükség. S noha Irán keleti kapcsolatai révén hozzájuthat a modern technológiákhoz, az ország gazdasági „motorja” azonban csak akkor indulhat be igazán, ha a nyugati világgal is rendeződik majd az iszlám köztársaság kapcsolatrendszere. Az iráni vezetésnek mindemellett a belföldi fogyasztás növekedése (évente közel 10%-kal), a fejlesztések, valamint az oktatás és kutatás összehangolásának hiánya is komoly problémát jelent. (Wolf, 2009.) Mindennek a tetejében ráadásul Teheránnak rendkívül sokat kellene költenie a gáz- és olajipar rendbetételére, s felvirágoztatására. A mai Irán mindenképpen igyekszik az egykori Perzsia helyébe lépni, de hogy akkora „világhatalommá” váljon, mint amilyen elődje volt a saját korában, arra nem sok a valós esélye. Az elmúlt időszakban tapasztalt megerősödése alapvetően három tényező szerencsés együtthatásának köszönhető. (Chubin, 2009.) Egyrészt az amerikai háborúk következtében jelentősen átalakult a regionális környezet, s ezt kihasználva Teherán sikeresen növelhette a térségbeli befolyását. Másrészt az amerikai fenyegetésre válaszul belpolitikai hatalmi visszarendeződés következett be, s a forradalmi elit ideologikus és keményvonalas konzervatív tábora került hatalomra. Végezetül pedig a kőolaj világpiaci árának emelkedése komoly bevétel-növekedést eredményezett, amelyből aztán az iráni vezetés sikeresen építhette ki, illetve erősíthette meg szövevényes közel-keleti kapcsolatrendszerét. Iránnak a regionális hatalmisághoz („magállamisághoz”) szinte minden geopolitikai adottsága megvan, így a nagy lakosságszám, a stratégiai jelentőségű fekvés, a természeti és ásványi kincsekben való gazdagság, valamint a történelmi meghatározottság és a kulturális kiterjedtség. Ám a belső társadalmi problémák, a gazdasági félretervezések, a nemzetközi elszigeteltség, valamint a jelentős katonai ellensúlyok miatt mégsem valószínű, hogy az iszlám köztársaság a jövőben túllépjen a regionális közép-hatalmi státuszon.

119 | 2010. október

GEOPOLITIKA – VILÁGPOLITIKA JEGYZETEK A Perzsa-öböl hivatalos neve Perzsa (Arab) –öböl. Mivel az iráni vezetés és társadalom ragaszkodik a Perzsa-öböl kifejezéshez az Arab-öböllel szemben, így e geopolitikai tanulmányban mindvégig a Perzsa-öböl elnevezés szerepel.

IRODALOM

Adib-Moghaddam, A. (2008) Iran in World Politics, The Question of the Islamic Republic. Columbia University Press, New York. Barzegar, K. (2009) The Geopolitical Factor in Iran’s Foreign Policy. in: Parasiliti, Andrew: The Iranian Revolution at 30. The Middle East Institute, Washington, 132–135. Beeman, W. O. (2005) The „Great Satan” vs. the „Mad Mullahs”. How the United States and Iran Demonize Each Other. Praeger Publishers, Westport. Chubin, S. (2009) Iran’s Power in Context. Survival (51), 1, 165–166. Dash, P. L. (2009) Pipeline Politics: Route Options for Central Asian Oil Trade. Economic and Political Weekly. (35), 37, 3301–3303. Fuller, G. (1991) The Center of the Universe: The Geopolitics of Iran. Westview Press, New York. Ghorban, N. (2009) Potentials and Challenges in the Iranian Oil and Gas Industry. in: Parasiliti, Andrew: The Iranian Revolution at 30. The Middle East Institute, Washington, 89–91. Mercille, J. & Jones, A. (2009) Practicing Radical Geopolitics: Logics of Power and the Iranian Nuclear „Crisis”; Annals of the Association of American Geographers. (99), 5, 857–861. Moeinaddin, J. & Rezapour, M. (2008) Iran’s Regional Power and Prominence in the Context of International System. The Iranian Journal of International Affairs. (20), 3, 97–130. Roshandel, J. (2009) Iran’s Foreign Policy and the Iran-Pakistan-India Gas Pipeline. in: Parasiliti, Andrew: The Iranian Revolution at 30. The Middle East Institute, Washington, 92–94. Takeyh, R. (2006) Hidden Iran: Paradox and Power in the Islamic Republic. Times Books, New York. Valdani, A. J. (2005) New Geopolitics of the Red Sea and the Persian Gulf. The Institute for Political and International Studies, Tehran. Wehrey, F. (2009) Iran in the Arab Sphere: Debating Legitimacy, Sovereignity, and Regional Order. in: Green, Jerrold D.; Wehrey, Frederic; Wolf, Jr. Charles: Understanding Iran. RAND National Security Research, Santa Monica, 113–122. Wehrey, F. and others (2009) Dangerous but not Omnipotent. Expolirng the Reach and Limitations of Iranian Power in the Middle East; RAND National Security Research, Santa Monica, 2009. 2010. október | 120

Irán a 21. század geopolitikai – világpolitikai térképén Wehrey, F. and others (2009) Saudi-Iranian Relations Since the Fall of Saddam: Rivalry, Cooperation and Implications for U.S. Policy. RAND National Security Research, Santa Monica. Wolf, J. C. (2009): Iran’s Oil Sector: Questions, Puzzles, Explanations. in: Green, Jerrold D.; Wehrey, Frederic; Wolf Jr., Charles: Understanding Iran. RAND National Security Research, Santa Monica, 123–128.

INTERNETES FORRÁSOK

Akhlaghi, R. (2009) Iran: Geopolitical Conundrum. Global Brief World Affairs in the 21st Century (http://globalbrief.ca/blog/2009/12/08/iran-geopolitical-conundrum) Letöltve: 2009. december 8. Bhadrakumar, M. K. (2010) Pipeline Geopolitics: Major Turnaround. Russia, China, Iran Redraw Energy Map. Asia Times Online (http://www.atimes.com/atimes/ Central_Asia/ LA08Ag01.html) Letöltve: 2010. január 8. Cordesman, A. H. (2007) Iran, Oil and the Strait of Hormuz. Center for Strategic and International Studies (http://csis.org/files/media/csis/pubs/070326_iranoil_hormuz.pdf) Letöltve: 2007. március 26. Friedman, G. (2009) Hypothesizing on the Iran-Russia-U.S. Triangle. STRATFOR Global Intelligence (http://www.stratfor.com/weekly/20090810_hypothesizing_ iran_russia_us_triangle) Letöltve: 2009. augusztus 10. Friedman, G. (2008) The Geopolitics of Iran: Holding the Center of a Mountain Fortress. STRATFOR Global Intelligence (http://www.stratfor.com/memberships/ 119782/analysis/ geopolitics_iran_holding_center_mountain_fortress) Letöltve: 2008. július 14. Henderson, S. (2008) Energy in Danger: Iran, Oil, and the West. The Washington Institute for Near East Policy (http://www.washingtoninstitute.org/pubPDFs/PolicyFocus83.pdf) Letöltve: 2008. június 21. EIA Report (2010) Iran Energy Data: Oil & Natural Gas. U.S. Energy Information Administration (http://www.eia.doe.gov/emeu/cabs/Iran/Oil.html illetve http://www. eia.doe.gov/ emeu/cabs/Iran/NaturalGas.html) Letöltve: 2010. január 10.

121 | 2010. október


Iszfaháni péntek délutáni/koraesti piknik

Merre tovább Irán?

2010. október | 122

GEOPOLITIKAI INTERJÚ DEMJÁN SÁNDORRAL Tisztelt Demján Úr! Mint a „Geopolitika a 21. században” c. tudományos folyóirat főszerkesztője tisztelettel köszönöm, hogy elfogadta egy most induló tudományos folyóirat felkérését, s így lehetőséget ad arra, hogy olvasóink megismerhessék az ön véleményét hazánk esetleges jövőbeli szerepéről a most formálódó többpólusú világgazdasági és világpolitikai rendben. Valószínűleg sokan csodálkozva néznek folyóiratunkra, és azt kérdezik teljes joggal, hogy „Van-e egyáltalán értelme geopolitikáról beszélni hazánkban? Egy olyan kis, közepes jövedelmű országnak, mint Magyarország lehet-e egyáltalán saját geopolitikai stratégiája?” Legyünk őszinték, a fenntartások jogosak, ugyanis a geopolitikát általában a nagyhatalmi léthez szoktuk társítani. Azonban az 1990-es évektől egy határozott geopolitikai irányváltás kezdődött meg, s egyre szélesebb körben elfogadott az a nézet, hogy a geopolitikát már nem csak az egyes kormányok és a hadseregek alakítják, hanem legalább annyira a gazdaság szereplői is. Ennek az új geoökonómiai irányzatnak egyik leghíresebb mondata Clinton elnöktől származik, miszerint „bármilyen politikai célt legegyszerűbb gazdasági úton elérni”. Egyre több kis országban is geopolitikai kutatóközpontok jönnek létre, rendszeresen idézve Henry Kissinger egyik világhíres mondatát, miszerint „A modern korban azonban a terület mint a nemzet erősségének alkotóeleme elvesztette jelentőségét. Egy ország hatalmát sokkal nagyobb mértékben befolyásolja a technológiai fejlődés, amihez nincs szüksége területgyarapodásra.” Ez év február 4-én Ön részt vett Washingtonban a Nemzeti Imareggelin (National Prayer Breakfast), amelyre a világ legbefolyásosabb személyiségeit hívták meg. A több mint 50 éve minden február első csütörtökén megtartott Nemzeti Imareggelit a világ kiemelt társadalmi eseményének tartják, amelyen ugyan politikai beszédek nem hangzanak el, de a keresztény indíttatású szellemi légkör a világ összefogására hívja fel figyelmet, minden vallási irányzat együttgondolkodására az emberiség előtt álló nagy feladatok megoldása érdekében. Ön szerint milyen különleges mondanivalója volt 2010-ben Barack Obama elnök úr National Prayer Breakfast keretében elhangzott ünnepi beszédének? Véleménye szerint Barack Obama elnök személyiségében is maximálisan képviseli az USA külpolitikai irányváltását? Gondolva itt arra, hogy az USA új külpolitikai koncepciója alapján együttműködésre törekszik a világ többi országával az ún. „okos erő” (smart power) jelszó kiemelésével. Mindenekelőtt azzal kezdeném, hogy a National Prayer Breakfast, vagy „Nemzeti Imareggeli”, az Egyesült Államok Kongresszusa mindkét házának kezdeményezése, egy nagyszerű és nagy horderejű rendezvény. A világ 160 államából érkezett politikai, gazdasági, üzleti és társadalmi vezetők találkoznak abból a célból, hogy keressék a változó világban a békés kibontakozás lehetőségeit. Hihetetlenül komoly ereje van ennek a párbeszédnek, s a találkozó keretében kialakuló formális és informális kapcsolatoknak. Az esemény jelentőségét jól jel123 | 2010. október

GEOPOLITIKAI INTERJÚ

lemezte, hogy a 2010. évi Imareggeli fő szónoka Hillary Clinton külügyminiszter asszony volt, aki rendkívül nagyhatású beszédet mondott. Engem megragadott az a nagyvonalú elegancia, ahogy a saját meggyőződését és a nagypolitikai érdekeket kezelte! Beszédének a fő üzenete pedig az egymásrautaltság, az együttműködés és egy magasabb erkölcsi alapokon álló világ építésének hangsúlyozása volt. Obama elnök rövid hozzászólásában természetesen csak felszínesen érinthetett nagypolitikai kérdéseket. Rám a legmélyebb hatást az gyakorolta, hogy milyen nagyszerűen össze tudják kapcsolni belső hitüket, politikai meggyőződésüket és az amerikai társadalom érdekeit! Ezt a mi politikusaink is megtanulhatnák, nagy szükség lenne egy ilyen szilárd erkölcsi alapokon nyugvó politikai berendezkedésre! Nem szeretnék elmenni a kérdés másik része mellett sem. Az Egyesült Államok külpolitikai irányváltása egy bonyolult folyamat, ennek kimunkálásán rendkívül komoly, nagy tudású szakértői csapatok dolgoznak. Obama elnök természetesen a legmesszebbmenőkig képviseli az USA külpolitikai érdekeit, ez Alkotmányból fakadó kötelezettsége is egyben. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az elnök nagyfokú rugalmasságot mutatott az amerikai külpolitikát legsúlyosabban érintő jó néhány kérdés kezelése tekintetében, így például az iszlám világgal való kapcsolatok újragondolása, vagy az iráni atomkonfliktus rendezése terén. Ezeknek a kérdéseknek a megnyugtató rendezése nyilvánvalóan csakis nemzetközi környezetben értelmezhető, az Egyesült Államok egymaga ennek meghatározó súlyú, de nem kizárólagos tényezője. Miután Barack Obama elnök tavaly személyesen nem vett részt a Berlini Fal lebontásának 20. évfordulóján rendezett ünnepségen, nagyon sokan azzal vádolták meg az amerikai elnököt, hogy nem érti Közép- és Kelet-Európa fontosságát. Sőt, sokan úgy vélik, hogy a Fehér Ház elfeledkezett térségünkről. Véleménye szerint 2001. szeptember 11. után alapjaiban változott meg az amerikai külpolitika Közép- és Kelet-Európát illetően? Hangsúlyozom, hogy üzletember vagyok, azonban a gazdaságtörténet alapján sok folyamatot lehet értelmezni. Hatalmas változást eredményezett a hidegháború befejezése, hiszen a bipoláris világ megszűntével az európai kontinens jelentősége is csökkent. Európából két világháború indult ki, s a katonai szembenállás legnagyobb koncentrációja is ide összpontosult. A Szovjetunió összeomlásával, Európa gazdasági és katonai, s ezzel együtt természetesen politikai erejének csökkenésével párhuzamosan a világ más térségei felértékelődtek. Európa nem tudott lépést tartani a technikai-technológiai megújulással, a világ más térségei mind termelékenységben, mind a termelésben megelőzték. Márpedig jövedelem ott keletkezik, nyereséget ott lehet realizálni, ahol az új értékek előállítása történik. Sajnos, azt kell mondanom, hogy ebben Európa már nem élenjáró. Az Egyesült Államok, Kína, India, Brazília mind nagyobb fejlődési ütemet tudott felmutatni, míg Nyugat-Európa ebben a versenyben lemaradni látszik. S 2010. október | 124

Geopolitikai interjú Demján Sándorral akkor Közép- és Kelet-Európa még nehezebb helyzetbe került, hiszen ezeknek az államoknak a nyugat-európai piacok jelentős, ha nem a legjelentősebb felvevői. Többször hangoztattam, hogy Nyugat-Európa nem jár élen a termelésben, a műszaki-technikai megújulásban, s így elkerülhetetlenül lemarad. Ez hatást gyakorol a közép- és kelet-európai térség országainak gazdasági-társadalmi fejlődésére is. Mégis, azt mondanám, hogy ezek, a többségében volt szocialista országok annyiban jobb helyzetben vannak, hogy ezekben az országokban jelentős „civilizációs infrastrukturális fejlesztési” feladatok vannak, tehát itt még hatalmas tartalékai lehetnek a gazdasági növekedésnek. Ezen országok életszínvonala is messze alacsonyabb, mint a nyugat-európai országok életszínvonal-átlaga, így joggal gondoljuk, hogy a közép- és kelet-európai térségben az életszínvonal növekedése jelentősebb lesz, mint a kontinens nyugati felében. Természetesen minden viszonylagos, más alapról indul térségünk, s más szintre jutott el az elmúlt hat évtized során Nyugat-Európa. Más kérdés az Egyesült Államok viszonya a térséggel. Mint a gazdasági élet képviselője, úgy fogalmaznék, hogy az USA jelentőségének és súlyának megfelelően kezeli a közép- és kelet-európai térséget. Megkülönbözteti, hogy mely állam, milyen aktivitást mutat a kétoldalú kapcsolatok fejlesztése, a nemzetközi terrorizmus elleni hadviselésben való aktív részvétel tekintetében. Nyilvánvalóan nem lehet azt mondani, hogy az Egyesült Államok külpolitikája a 2001. szeptember 11-i terrortámadás napjától statikusan változott, hiszen mind a térséggel, mind a régió államaival az USA dinamikus külpolitikai tevékenységet folytatott, amelyek történeti-történelmi, kulturális, gazdasági és társadalompolitikai hagyományainak, érdekeinek megfelelően alakította az aktuális stratégiai és taktikai döntéshozatalt. Magyarországról úgy látom, hogy egy szilárd, jól fejlődő, erkölcsi alapokon álló szilárd belpolitika nyitott kapukra és jóindulatú fogadtatásra számíthat az Egyesült Államokban. Én mindenütt szimpátiát és érdeklődést tapasztaltam országunk iránt, mint ahogy nagy értetlenséggel fogadták, hogy az egykori régiós „minta országból” hogyan váltunk a térség „sereghajtójává”. Vitathatatlan tény a négy nagy feltörekvő piac, az ún. BRIC országok, Brazília, Oroszország, Kína és India megerősödése. Egyre többen gondoljuk úgy, hogy térségünket már nem csak az atlanti erőtérben kell értelmeznünk, hanem az új orosz geopolitika egyik kulcsszava alapján, az eurázsiai erőtérben is. Ön szerint régiónk köztes, ún. „fél-periférikus helyzete” mennyiben ad alapot arra, hogy ne csak az atlanti erőtérnek, de a most formálódó eurázsiai erőtérnek is tagjai legyünk? A kérdést hipotetikusnak tartom. Magyarország nemrégiben egy csődhelyzet előtt állt. Nemzetközi szervezetek húzták ki az országot az összeomlás előtti állapotból. Súlyosan eladósodott, túlbürokratizált ország vagyunk, ahol a termelőmunkának nincs meg a becsülete, nincs termelés, alacsony az új érték előállítása, egyszóval semmi okunk arra, hogy itt valamiféle erőtérbeli pozicioná125 | 2010. október


lásban gondolkozzunk. Egy ilyen kis ország külpolitikája akkor lehet „erős”, ha szilárd belpolitikai bázison, jól működő és versenyképes gazdaságon alapul. Ha magas erkölcsiséggel és hitelesen képviselünk bizonyos elveket, és ehhez képest foglalunk állást fontos nemzetközi kérdésekben. Jelen pillanatban messze nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bármilyen nagyobb nemzetközi folyamatokra ráhatással legyünk. Gondoljunk csak arra, hogy mit tudtunk tenni például a határon túli magyarságot érintő néhány hátrányos politikai kezdeményezéssel szemben! Ugyanakkor azt is el szeretném mondani, hogy a gazdasági élet szereplői a maguk részéről minden tőlük telhetőt megtettek, hogy élenjáró szerepet töltsenek be. Az én cégem, a TriGránit Fejlesztési Zrt. például már csaknem fél évtizede jelen van Oroszországban, Romániában és még tízegynéhány más térségbeli országban. A gazdasági-pénzügyi válság visszavetette ugyan fejlesztéseink ütemét, de nem vonultunk ki, s tanulmányozzuk az új lehetőségeket. A TriGránit jelenléte mindenütt azt fémjelzi, hogy Európa harmadik legnagyobb ingatlanfejlesztője, erős, nemzetközileg jegyzett, sikeres szakmai múlttal, hitelesen képviseli a magas minőséget, a megbízhatóságot és a miránk oly annyira jellemző kreativitást. Természetesen az eurázsiai erőtér a magyar közvélemény szemében elsősorban a megerősödő Oroszországot jelenti, s a félelmet attól, hogy hazánk egyre inkább az orosz gazdasági érdekszférába kerül át. Jogosnak ítéli ezeket a félelmeket? S hogyan ítéli meg az új orosz „szuperhatalmi” törekvéseket? Jogos Ön szerint az az általános amerikai vélekedés, miszerint az új többpólusú világrend csak az orosz geopolitikai „fantázia” része? A külpolitikai elemzőknek az a dolguk, hogy teóriákat, nézeteket, adott esetben dogmákat találjanak ki, s ezekkel szórakoztassanak minket. Hangsúlyozom, hogy a komoly intézményekre, az ún.” think tank” típusú szellemi műhelyekre nagy igény van, hiszen a világban végbemenő változások elemzésére, rendszerezésére is szükség van, s a trendek alapján, nyilvánvalóan bizonyos folyamatok előre jelezhetők. Jelen esetben megállapításokat hallhattunk, amelyeket a folyamatok még egyáltalán nem támasztottak alá. Hol van az erős Oroszország? Hatalmas elmaradásokat kell ennek az országnak pótolnia, minden tekintetben. Úgy gondolom, hogy Oroszország súlyának, jelentőségének és térségbeli pozíciójának megfelelően alakítja nemzetközi kapcsolatrendszerét, ám ebből én még nem olvasom ki a többpólusú világrendre való tudatos törekvést. Természetesnek tartom, hogy Oroszország valamilyen formában törekszik hajdani dicsőségének, súlyának legalábbis a részleges helyreállítására. Ugyanakkor sokkal, de sokkal fontosabbnak tartom, hogy az Egyesült Államok, Európa, Oroszország és a feltörekvő térségek más vezető államai között érdemi, konstruktív párbeszéd és együttműködés alakuljon ki a globális konfliktusok, válságok és jelenségek kezelése és megoldása tekintetében.

2010. október | 126

Geopolitikai interjú Demján Sándorral Cége, a TriGránit Zrt. 13 év alatt Közép- és Kelet-Európa legnagyobb ingatlanfejlesztőjévé vált. Sőt, a PropertyEU magazin legújabb listája szerint a TriGránit már a 3. legnagyobb európai ingatlanfejlesztő vállalat. Fogadja őszinte gratulációmat e fantasztikus sikerhez, és engedje meg, hogy arról kérdezzem, hogyan látja Közép- és Kelet-Európát? Véleménye szerint vannak egyáltalán sajátosságai Közép- és Kelet-Európának? Milyen adottságai vannak a régiónak, amelyek révén a 21. század többpólusú világában új szerepkört kaphat térségünk? Köszönöm a gratulációt. Mint minden jelentős siker mögött, a TriGránit eredményei mögött is hatalmas munka, és egy nagyon komoly csapatteljesítmény áll! Nem véletlen, hogy vállalatunk ebben a térségben kezdte kibontakoztatni tevékenységét. Úgy láttuk, hogy Nyugat-Európa már telített piac, de a közép- és kelet-európai államok még nagy strukturális lemaradásban vannak számos területen, így az ingatlanfejlesztés terén is. Kidolgoztuk a prototípusokat, mindegyiket megépítettük, beüzemeltettük, s így hitelesen mondhatjuk, miszerint működő, sikeres és bevált projektjeink vannak, s ezeket kínáljuk fel továbbfejlesztésre. Számos országból, nagyvárosból keresnek meg minket a legkülönbözőbb projekt ajánlatokkal. Hosszú távú tervezésünkben építünk a térségbeli helyi ismereteinkre, az észak-amerikai partnereinktől megtanult építésszervezési és fejlesztési modellekre, továbbá kitűnő gárdánk van a fejlesztések gyors és hatékony, magas színvonalon történő megvalósítására. Úgy látom, hogy a térség országai közötti együttműködés fejlesztésének és elmélyítésének még komoly hiányosságai vannak. A térség országai szinte kivétel nélkül szenvednek a tőkehiánytól, s emiatt mindig valamiféle „külső segítséget” remélnek céljaik, elképzeléseik megvalósításához. Meggyőződésem, ha ezek az országok egy kicsit jobban összefognának, s együttesen fordulnának a legkülönbözőbb nemzetközi finanszírozók felé projektjeik megvalósításának ajánlataival, úgy nagyobb figyelmet, jobb kondíciókat érhetnének el. Szerintem ennek az együttműködési struktúrának a kialakításához még időre van szükség, bár bizonyos kezdeményezések már láthatóak, ámde – egyelőre - átütő eredmények nélkül. Ön minden nyilatkozatában és interjújában sürgeti annak szükségességét, hogy Magyarországon újra kell gondolni az állami szerepvállalás modelljét, s egy sokkal hatékonyabban és lényegesen racionálisabban működő államra van szükség. Sőt, a pénzügyi válság nyomán világszinten is már megerősödik az a felismerés, hogy a neoliberális gazdaságpolitika ún. „éjjeliőr” állami modelljét el kell vetni, s a piacokat igenis szabályozni kell. Véleménye szerint milyen alapvető stratégiai lépéseket kellene megtenni ahhoz, hogy a vállalkozói szféra és a kutatói szféra összefogásával egy új magyar állami szerepvállalási modell alapjait fektessük le? Nagyon sokszor elmondtam már az állami szerepvállalással kapcsolatos álláspontomat. Ennek alapja rendkívül egyszerű: a magyar költségvetés nem bírja 127 | 2010. október


el a túlzott, és nem is hatékony bürokrácia hatalmas terheit, amit ráadásul még egy átláthatatlan korrupció is terhel. Ezt egy kisebb, hatékony, és átlátható államigazgatássá kell átalakítani, amit az állampolgárok is magukénak éreznek. Ugyanis azt az összeget, amit ma a túlnövesztett bürokráciára költünk a magyar adófizetők pénzéből, azt nem tudjuk a gazdaság fejlesztésére, az ország fejlődésére fordítani. S ha ebben nem lesz hamarosan lényeges változás, akkor országunk immáron véglegesen leszakad a fejlettebb nemzetektől. Ahhoz, hogy e téren változások legyenek, reformokra van szükség. A magyar politikai elit önös érdekektől vezérelve, a reformokat mostanáig elodázta. A kormányra vár, hogy a reformok terén gyorsan és határozottan intézkedjen, felgyorsítva a gazdasági növekedést. Részt vállaltam számos olyan testület munkájában, amelyek célul tűzték ki a stratégiai lépések kimunkálást. Úgy vélem, hogy megfelelő műhelymunka folyik e tekintetben, s ezek legfőbb megállapításai összhangban vannak a gazdasági élet szereplőinek a szükségleteivel. A világban most olyan helyzet alakult ki, amikor a pénzügyi válság nyomán az állam szabályozási szerepének az erősítésére van szükség, és szigorítani kell a pénzügyi ellenőrzést is. Ez nemcsak Magyarországon jelent meg, hanem szinte kivétel nélkül valamennyi, a válság által érintett országban igényként merült fel. Szükséges az állami szerepvállalás a hazai pályázatokon való magyar részvétel biztosítása tekintetében is, hiszen lehetetlen, hogy magyarországi cégek esélytelenek a nagyszabású projektek elnyerésében. Itthon kell tartani a nyereséget, a hazai fejlődésre kell fordítani, és ki kell szorítani a korrupciót. A legfontosabb azonban mindig az, hogy a magyar vállalkozókat, a magyar vállalkozásokat támogatni kell, hogy erőre kapjanak. Ugyanis, a magyar vállalkozások térnyerésével élénkül a gazdaság, szélesedik az új értékek előállításának, a hazai termelésnek a bázisa, a családok megélhetése biztonságosabbá válik. A legfontosabbnak azt tartom, hogy helyre kell állítani a munka, s mindenekelőtt a fizikai munka becsületét. Meg kell szervezni azt a szakmai képzési rendszert, amit sikerült szétverni az elmúlt két évtizedben. A felsőoktatás rendszerét hozzá kell igazítani az ország gazdasági versenyképességi igényeihez, s mindenképpen meg kell erősíteni a műszaki-természettudományi oktatás és képzés hátterét. Ösztönözni kell a tehetséges, szorgalmas fiatalok pályaorientációját, s hátrányos helyzetűeket pedig a legkülönbözőbb módokon segíteni kell. Hadd említsem meg, hogy a Demján Sándor Alapítványon keresztül évente 2300, a magyar felsőoktatás nappali tagozatán résztvevő, hátrányos helyzetű diák kap havi 20.000,- forint összegű ösztöndíjat a meghatározott, döntően természettudományi és műszaki felsőoktatási intézményekben. Ez is egy lehetőség arra, hogy segítsük, orientáljuk a fiatalokat az ország stratégiai szükségleteinek leginkább megfelelő irányokba.

2010. október | 128

Geopolitikai interjú Demján Sándorral A Figyelő c. hetilapnak ez év márciusában Ön úgy nyilatkozott, hogy „A pénzügyi függőség rosszabb, mintha tankok vonulnának be, mert azokat látom, bemérem, tiszta dolog. A pénzügyi függetlenséget nem lehet másként visszanyerni, csak munkával, termeléssel, öszszefogással és protekcionizmussal”. Állításának teljes mértékben megfelel, hogy egyre több országban már felismerték, hogy a nemzeti gazdasági érdekeket minden erővel védeni kell. Franciaországban például már 20 éve működik olyan geoökonómiai kutatóközpont, amely a francia vállalatokkal maximálisan együttműködve dolgozza ki a francia nemzetgazdaság és a francia vállalatok rövid és hosszú távú stratégiájának alapjait, természetesen maximális titoktartás mellett. Véleménye szerint hazánkban lenne lehetőség a vállalati szféra és tudományos szféra ilyen jellegű összefogására annak érdekében, hogy hosszú távon visszanyerjük gazdasági szuverenitásunkat? Fenntartom, amit a Figyelőnek adott interjúban mondtam, hiszen jól látható, milyen szűk az új kormány mozgástere, mennyire korlátozott lehetőségeink vannak a cselekvési bázis kiszélesítésére. Franciaország jó példája annak, hogy számos, protekcionistának is nevezhető intézkedéssel védte a hazai vállalkozásokat és vállalkozókat. Nagyon remélem, hogy Magyarország is ráébred, milyen fontos a hazai vállalkozók és vállalkozások megbecsülése, hosszú távú „beágyazásuk” a magyar nemzetgazdaság fejlesztésének szövetébe, amely tudatos, tervezett, átgondolt, és egyeztetett lépéseken és intézkedéseken nyugszik. A mostani kormánytól erre van ígéretünk, s reméljük mielőbb sikerül tartalommal feltöltenünk. Mind a VOSZ, mind pedig a gazdasági élet más szereplői már évek óta együttműködnek az MTA-val, a legkülönbözőbb tudományos műhelyekkel a gazdasági stratégia kidolgozásában. Úgy gondolom azonban, hogy e feladatnak a karmesteri pálcája most a kormány kezében van: a kormányzatnak kell összehangolnia a gazdasági élet, a politika, és a tudományosság szempontjait és igényeit a nemzet hosszú távú érdekeivel. Tisztelt Demján Úr! Köszönöm az interjút! Nagyon sok sikert kívánok szakmai munkájához, s további sok erőt és elhivatottságot ahhoz a harchoz, amelyet azért folytat, hogy hazánkra a közeljövőben az egész világon úgy tekintsenek, mint egy stabil, fejlődőképes gazdaságra és társadalomra, geopolitikai nyelven szólva, mint a 21. század világának igazi stratégiai földrajzi helyére.

Az interjút készítette Dr. Bernek Ágnes, főszerkesztő. Az interjú elkészítésében közreműködött Dr. Lovassy Tamás.

129 | 2010. október

A “G-20”-AK ORSZÁGAINAK JELÖLÉSE A TÉRKÉPEN A KÖVETKEZÕ: G1 G2 G3 G4 G5 G6 G7 G8 G9 G10 G11 G12 G13 G14 G15 G16 G17 G18 G19 G20

2010. október | 130

Argentína Ausztrália Brazília Kanada Kína Franciaország Németország India Indonézia Olaszország Japán Mexikó Oroszország Szaúd-Arábia Dél-afrikai Köztársaság Dél-Korea Törökország Egyesült Királyság Amerikai Egyesült Államok Európai Unió

I. évfolyam, 1. szám 2010

Recommend Documents