HÚGYCSŐBALERINA. Komor Zoltán. komor.blog.hu. Katapult Kortárs Alkotói Oldal ISBN (kisregény)

HÚGYCSŐBALERINA (kisregény)

Komor Zoltán 2016 komor.blog.hu Katapult Kortárs Alkotói Oldal ISBN 978-963-12-5136-4

„ Hozd ki azt, ami benned van, ne rejtegesd, szeresd, vállald fel, dolgozz rajta, mutasd meg.” Oravecz Nóra

A húgycsőbalerinám egy elvétett táncmozdulat miatt kesereg, emiatt egész nap áttetsző nedvek csorognak a péniszemből. A pirouette á lá seconde nem egyszerű dolog, és bár nem panaszkodhatom a méretre, a farkam belülről mégis szűkebb mint egy táncterem, s ez is megnehezíti a táncosnő dolgát. Megpróbálom valahogy jobb kedvre deríteni a hímtagom. Felteszem Csajkovszkij Diótörőjét, ez általában megnyugtatja. Szinte hallom apámat, amint rajtam nevet, miközben zsebkendővel a könnyeket törölgetem a húgycsőnyílásomról. Buzis dolognak tartaná, hogy egy balerina táncos él a péniszemben. Hisz azt is buzisnak tartotta, hogy szeretem a balett előadásokat. Pedig mindig is rajongtam értük, de hallani sem akart róla, hogy az ő fia balettelőadásokra járjon. – Tudod miért nem járnak férfiak a balett előadásokra? – morgott egy sör fölött, zsíros hajába túrva. – Mer' kis balerinák költöznek a faszukba, azér'! Oda csak nők járnak! Ha egy fickó beteszi oda a lábát, máris elkapja a pöcsfenét! Hülye mese, legyintettem magamban, és tizenöt éves koromban kiszöktem este otthonról, hogy megnézzem a Tűzmadarat. Az előadás letaglózott, magába szippantott és azóta sem engedett el. De másnap aztán begyulladt a fütykösöm – genny kezdett csorogni belőle, és elszédültem, amikor a kis sárga tócsában egy néhány miliméteres elnyűtt balettcipőt fedeztem fel. Sose mondtam meg apámnak, hogy igaza volt. Sose mentem orvoshoz, hogy kioperáltassam a balerinát. Mert éreztem, akkor apám győzne. Pedig végülis igaza volt. A könyvek szerint a húgycsőbalerina az Amazonas folyóban élő vámpírhal (Vandellia cirrhosa) rokona – ez a pici hal az emberi húgycsövön keresztül felúszik, és a tüskéi segítségével belefészkeli magát a húgyve-

3

zetékbe. Vérrel és testszövettel tömi magát, a teste megnagyobbodik az elfogyasztott vérmennyiségnek köszönhetően. De amíg a vámpírhal férfit és nőt egyaránt megtámad, addig a húgycsőbalerina (Ballerina cirrhosa) kizárólag a hímeket. Az operaházak bársonyos székein át terjed – a hangos balett zene serkenti mozgását – és igen, igaza volt az öregnek, ezért nem járnak pasik balett előadásokra. De sose fogom elmondani neki. Sose megyek orvoshoz. Minek is tenném – hamar összeszoktunk a kis táncosnővel. A gyulladás megszűnt, és újra tudtam normálisan vizelni – igaz, sokkal vékonyabb sugárban, mint azelőtt. Éjszakánként gyönyörű zenét hallok kiszűrődni a hímtagomból, és kellemes bizsergést érzek, ahogy gyakorol primadonnám – puha talpa alatt kigyúlnak az öröm rózsái. És amikor már nem bírom tovább a jó érzéseket, szinte kirobbanok – mint mikor egy bálna a levegőbe lövell, a magasba spriccolok – a fehér folyam hátán pedig ott egyensúlyoz kis táncosnőm, pliézik a folyam tetején, s forog körbe, mint egy felhúzható játék. Ez a mi nagy pillanatunk, ilyenkor látjuk csak egymást – csókot dobok neki, ő elkapja – int, mielőtt eltűnne ismét a lyukban, én pedig arra gondolok, bárcsak követhetném. Álmaimban megragadom a farkam, és széthúzom – a makk rajzfilmszerűen nyúlni kezd, mintha csak karamell lenne, a húgycsőnyílás pedig varázslatos barlanggá változik. Fejem eltűnik a saját farkamban, és egy gyönyörű táncparkettre érkezem. Körülöttem tükrök. És ott vár ő. Gyönge kezét nyújtja felém, táncra hív. És noha a valóságban nem tudok, álmomban én is gyönyörűen táncolok. Ismét tejet iszom és tojást eszem. Szükségem van a fehérjére. Minél többet lövelek ki, annál több ideig láthatom a szerelmem. Mindennap beszélünk – s bár csak pár szó jut minden napra, ha összeadjuk, az évek során már órákat társalogtunk. Ő is szeret. A kiszívott vértől és szövetdaraboktól folyton vörös aj-

4

kával puszikat küld felém. És egyre többet rágja a fülemet, vagyis a húgycsövemet a házasság miatt. – De ahhoz be kéne mutatnom téged a szüleimnek… – hebegem egy ejakuláció közben. Másnap reggel a következő sperma kilövelésnél válaszol: – Mutass be kérlek! – Tényleg szükség van erre? – kérdezem aznap este, a következő alkalommal, amikor a farkam huzogatom. – Igen. Tudod, én egy régi módi lány vagyok – mondja a belrina, majd visszabújik a péniszembe. Hát legyen – döntöm el. Felhívom hát a szüleimet, és bejelentem, hogy megházasodom. Persze ragaszkodnak hozzá, hogy megismerjék a lányt, illetve korholnak, amiért eddig nem beszéltem róla. Elhívnak tehát ebédre. Nagyon meglepődnek, amikor egyedül állítok be. Mélyet sóhajtok, aztán az asztalhoz ültetem őket. Megkérem őket, hogy figyeljenek. Aztán letolom a nadrágom, és húzogatni kezdem keményedő hímtagom. Szótlanul, tátott szájjal ülnek. Ekkor szólok nekik, hogy készüljenek, mert már jön is a jegyesem. (Valójában persze nincs az ujján gyűrű, de péniszgyűrűt tettem magamra néhány napja.) Rázkódni kezdek. A kirobbanó spermasugár szétfröcsköl – még az ebédre is jut belőle. De jól látni, az ondósugár tetején ott piruettezik miniatűr szerelmem, a legjobb formáját hozza, és bájosan integet szüleim felé. Anyám elájul, apám pedig zokog: – Tudtam, hogy egy buzit nevelek – átkozódik. A péniszemből aztán napokon át csorognak kedvesem könynyei. Hiába is játszom neki a Diótörőt teljes hangerővel, csak nem akar megnyugodni. Pedig mondom neki, nem számít, mit gondolnak a szüleim, együtt élünk mi már, amíg világ a világ. Együtt öregszünk meg. És próbálok nem gondolni rá, hogy egyszer talán impotens vén marha leszek és így nem lesznek többé közös pillanataink. Összetartozunk. Holnap elviszem egy paphoz.

5

1 Álmomban ismét beszippant a saját farkam. Felágaskodik a sötétben, nyúlni kezd és mint valami gigantikus anakonda, amely kiakasztja állkapcsát, hogy elnyeljen egy bamba, patás teremtményt, ami szar pillanatot fogott ki, hogy a folyóhoz merészkedjen inni, szélesre tátja húgycsövét és bekapja a fejem. Éhes torokként feszül és rángatózik, ahogy próbál lenyelni – pár pillanat múlva már úgy érzem, zuhanok, mint Alíz abban a bizonyos mesében, le, le a nyuszi üregébe. Egy nyálkás alagútban térek magamhoz – a nedves barlangfalat tapogatva haladok előre, talpam csúszkál a nyirkos forró szövet-padlón. Tudom, a saját húgycsövemben járok, és hirtelen elszorul a szívem, mert arra gondolok, drága húgycsőbalerinám egyedül tengeti napjait ezen a kietlen helyen, a végtelen sötétségben. Hogyan képes gyakorolni a tánclépéseket, amikor ilyen csúszós itt a talaj? Tovább araszolok a barlangos testben, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a zsebembe nyúlok, és egy gyufásdoboz kartonsarkait tapintják ki ujjaim. Nem gondolkodom rajta túl sokáig, ugyan mit keres nálam a gyufa, hiszen tisztában vagyok vele, hogy álmodom, így akár lehet is nálam. Meggyújtok tehát egyet, és hirtelen felragyog körülöttem a szövetfolyosó. Egy ideig bámészkodom – no nem mintha olyan lenyűgöző lenne a látvány, de azért mégsem mindennapos dolog, hogy az ember a saját péniszében sétálgat. Persze apám erre biztos azt mondaná, milyen buzis dolog egy péniszben sétálgatni. Hirtelen felszisszenek, ahogy a körmömre ég a gyufaszál. Kiejtem a kezemből, az pedig halk sistergéssel kialszik a nedves talajon. Átvillan a koponyámon, hogy óvatosabbnak kell lennem

6

– ha esetleg megégetem belülről a húgycsövemet, alighanem kellemetlen élmény lesz holnap a pisilés, ráadásul égés elleni kenőcsöt sem a legegyszerűbb bejuttatni ide. Ugyanakkor ez egy álom, emlékeztetem magam, azzal újabb gyufát gyújtok, és folytatom utam. Telnek a percek – egyik gyufát égetem a másik után, még kettő az ujjamra ég, és csak reménykedni merek, hogy kitart a doboz, amíg el nem jutok… nos. Valahová. Némi büszkeséggel állapítom meg, milyen hosszú a hímtagom. Persze sosem gondoltam, hogy panaszra lenne okom a méretével kapcsolatban, de azért ez mégiscsak lenyűgöző. Mielőtt kialudna egy újabb gyufaszál, hirtelen különös rajzra leszek figyelmes a barlang falán. Majd egy másikra. A következő gyufa fényében látom csak, hogy különböző tánclépések sematikus ábráit látom. Mosolyra rándul a szám. Drága balerinám, az én kis ősemberem – megérintem a rajzot, ám a festék az ujjambegyemhez ragad. Ekkor döbbenek rá, hogy vér. Nem messze pedig felfedezem az apró harapásnyomot a falban. Nem is értem, miért ijeszt ez meg – hiszen tisztában vagyok vele, hogy a húgycsőbalerinák a vámpírhalhoz hasonlóan vérrel és testszövettel táplálkoznak, ugyanakkor mégsem tudom elképzelni szerelmemet, amint épp belőlem lakmározik. Hisz olyan törékeny, olyan légies – ha látnád, hogyan piruettezik, az utolsó ami eszedbe jutna, hogy vért szürcsöl a farkadból. Persze lehet csak az elvakult férfi beszél belőlem. A legtöbb pasi nem szívesen gondol rá, hogy élete szerelme is szarik, fingik vagy ne adj isten testszövetet zabál. Ettől én okosabb vagyok, veregetem meg gondolatban a saját vállam. (Ráadásul hosszú a péniszem.) Hirtelen szürcsölés és zihálás hangját hallom valahonnan előről a nyújtózkodó sötétből, ahová gyufám lagymatag fénye már nem ér el. Káromkodom, ahogy újra a körmömre ég a gyufa, de nem gyújtok újat – egy ideig fülelek csak a sötét űrben lebegve, dobhártyámmal tapogatom az érkező neszeket: mocorgás, zihá-

7

lás, halk torokköszörülés, szürcsölés. Szürcsölés… Igen, van ott valaki a barlang mélyén. – Hahó! – szakad ki belőlem. – Én vagyok az! De válasz az nem érkezik. Hirtelen jeges félelem jár át, pedig tudom, hogy nem kell félnem, elvégre csak egy vérszopó balerina az, az én drága vérszopó balerinám. Ekkor már súlyos kőtömbként présel össze a fekete űr, így hát gyufát gyújtok, és megszaporázom a lépteimet. Nemsoká pedig egy guggoló alak körvonalai derengnek fel előttem. Bár a hátát fordítja felém, felismerem, hogy a balerina az. A földön kucorog – az első gondolatom az, hogy talán fél, talán megijedt, amikor hallotta, hogy valaki csakúgy betört otthonába, nem igazán lehet szokva látogatókhoz, és jobb búvóhely híjján a földre kucorodott. – Ne félj! – suttogom, és tétován felé lépek. – Ne félj tőlem, csak én vagyok az! És ekkor felém fordul. Én pedig rádöbbenek, hogy egyáltalán nem bújkálni próbált, csupán táplálkozott. Ahogy fehér, porcelán-arcát felém fordítja, a gyufa fényében látom, friss, meleg vér csorog végig az állán, csöpög rá hízott cseppekben vékony testéhez simuló fehér ruhácskájára. Rám mosolyog. De amikor előtűnnek a szájában sorakozó hegyes kis fogacskák, kétszeresen is elsötétül a világ. Egyrészt a kezemben reszkető gyufa adja meg magát. Másrészt elájulok. Pedig hát azt hittem, okosabb leszek ennél… Ráadásul ki hitte volna, hogy az ember álmában is képes elájulni.

8

3 – Nézd csak, felébredt apu! Erre térek magamhoz. A mondat visszhangzik a nyirkos térben, betölti a szövet-aulát – ki hitte volna, hogy ilyen remek az akusztikája a húgycsövemnek, ha nem élne már benne egy balerina, kiadhatnám koncertteremnek, vagy valami. Arra számítok, hogy sötétség ölel majd körbe, amikor kinyitom a szemem, de ehelyett egy petróleumlámpa lagymatag, álmosító fénye fogad. Nézd csak, felébredt apu – ez a mondat cseng újra és újra a hallójáratomban. A látásom még homályos: de figyelem balerinám kecses körvonalát, ott áll, a kezében tart valamit – rázogatja, puszilgatja, és mindegyre felém mutogat. Nézd csak. Felébredt apu. – Sajnálom… ahogy a szüleim viselkedtek – ez az első, ami kibukik a számon. Ki tudja miért. Talán mert túl sokáig növekedett a torkomban, keserítette a számat, de most, hogy végre kimondtam… nos, nem változott semmi. De legalább kimondtam. Homályos balerinám ekkor közelebb lép, érzem, a homlokomra csúsztatja törékeny kezét – ujjai nedvességet hagynak bőrömön. Vért? Vizeletet? Apró borzongás fut végig a gerincemen. (Azt hittem, okosabb leszek ennél…) – Semmi baj – motyogja, és talán mosolyog, talán kimutatja rám hegyes kis fogait, amit az ájulás utáni köd még elfed, s hozzáteszi: – Mi majd jobb szülők leszünk. És ekkor megélesednek körvonalai. Hirtelen tisztán látom, mit is tart madárcsontú karjaiban. Egy pólyát. Vagy affélét. Ránézésre egy pólyává hajtogatott balettruhát. És abban ott mocorog valami, ami… – Köszönj apunak! – biztatja balerinám a fehér csomagocskát,

9

én pedig hirtelen nagyon közel kerülök ahhoz, hogy másodjára is elájuljak. De ami sok az sok, már így is szánalmasnak tűnhetek kedvesem szemében. Ugyan nem mutatja jelét, kedvesen mosolyog rám. De valahol belül azt kívánom, bárcsak legalább letörölte volna csinos kis szájáról a vérem. – Ő az én… A mi…? – Ő a mi szemünk fénye – fejezi be a mondatot a lány. Szeme valósággal csillagokat szór. – De hogyan? – akadékoskodok, aztán eszembe jut, hogy álmodom, igen, ez még mindig egy istenverte álom, miért is ne lehetne gyerekünk az álmomban. Így végül csak annyit kérdezek: – A karomba vehetem? Balerinám egy pillanatig bizonytalanul méreget. Alighanem mérlegeli, elég jól vagyok-e már, nem fogom-e kiejteni a kezemből a gyereket. Szeretném azt mondani neki, hogy nyugi, ez nem a valóság, ez csak egy álom, így ha elejteném, még akkor se történne semmi – talán visszapattanna az ujjaim közé, mint valami labda. A szép álmokban nem történhetnek tragédiák. (És ugye ez egy szép álom?) Ahogy átveszem a pólyát, felkészülök mindenre. Elhatározom, hogy akkor sem esek pánikba, ha aprócska, hegyes fogai vannak a csecsemőnek. Persze hogyan is lehetnének fogai. Elvégre ő csak egy csecsemő. De mégis… félek kibontani a textíliából. Bebábozódott lárvaként táncol kezeim között a kis ruhacsomag, én pedig egyszerűen rettegek kihámozni a posztóból. – De csak egy kicsit adom – dorombol balerinám. – Mert éhes, mindjárt meg kell szoptatnom. Ez nem biztos, hogy jó hír, lehet vért szopik, gondolom, de azért bárgyún vigyorgok, hogy oké, oké, sejtem én, hogy megy ez egy csecsemővel. Feltűnik közben, hogy a kölyök csöndes, se gügyögés, se sírás nem hagyja el a torkát. – Biztos, hogy éhes? – kockáztatom meg. – Persze, hisz látod, milyen kis nyugtalan. – Majd mintegy

10

mellékesen balerinám félrehúzza a pólyát, felfedve kisbabánk arcát. Vagyis felfedné, ha kisbabánkban lenne arca. De csak egy sima, fehér fej mered vissza rám – se száj rajta, se szemek. Szétvállnak ajkaim, egy sikoly készül felküzdeni magát a torkomon – sok mindenre felkészültem, de erre itt nem. Ilyen nem történhet egy szép álomban, ilyen nem történhet egy szép álomban, ezt hajtogatom magamban, bárgyú mantrám eltévedt flipper golyóként száguldozik agytekervényeim gödreiben, de nem talál célba, nem ütközik azzal a ponttal, ahol hatást fejthetne ki. Balerinám most elfordítja egy pillanatra az arcát. Tekintetét a földre süti. Úgy viselkedik, mint akit rajtakaptak valamin. Mint aki lebukott. Ezen felbátorodok. Tovább bontom a pólyát, egy arcot keresek. Talán fordítva fogom és a tarkóját vizslatom. – Most már jobb, ha ide adod, tényleg nagyon éhes… – A szavak savanyú cukorkaként potyognak ki szerelmem száján. Az elveszett arc pedig továbbra sincs meg. Ahogy kihámozom a pólyából a gyereket, hirtelen világossá válik, mit is tartok a kezemben. Felrémlenek előttem az iskolai biológia órák. Ott ülök megint az összefirkált padban, a körülöttem ülő kölykök pedig a fóliáról kivetített ábrákon pukkadoznak – felül a hangzatos cím: Az ember szaporodása. A tanár pedig, az a vastag szemüvegkeretes, alacsony kis gnóm – te jó ég, hogy is hívták, – épp azt mondja: – A hímivarsejt képezi a sperma sejtes állományát, ami a teljes sperma tömegének mindössze 5%-a. Ezeknek átlagosan 80%-a életképes. A sperma maradék 95%-a a spermaplazma, amely különböző járulékos nemi mirigyek váladékának elegye. – Átveszem jó, most már nagyon éhes! – szinte sírva mondja balerinám, törékeny keze megindul felém, vagyis az ondósejt felé, a képtelenül nagy hímivarsejt irányába, amely kövér lisztkukacként vergődik és csapkod ostorával ujjaim között. A balerinámra nézek és azt mondom neki: – Nyugalom. Ez csupán egy rossz álom. De a balerina nem hisz nekem, kövér könnycseppek buggyan-

11

nak ki szemgödreiből. Majd megváltoznak arcvonásai és düh költözik a pupillájába. Ekkor jövök rá, hogy csalódást okoztam. Nem éppen ezt a reakciót várta tőlem. De mégis hogyan kéne viselkednie egy férfinak, amikor gyerek helyett egy gigantikusra nőtt ondósejtet adnak a kezébe? Meg kéne hatódnia? Tényleg? Átadom neki a hímivarsejtet, viszont úgy döntök, nem hátrálok ki, nem fogom visszaszívni a szavaimat. Sőt, tovább feszítem a húrt: – Ez egy ondósejt – közlöm vele látszólag higgadtan. – Én is jól tudom! – csattan fel balerinám, majd hátrálni kezd a pólyát szorongatva. – Mégis mit vártál? Fogalmam sincs, mit vártam – látom be. – Másként hogy lehetne gyerekünk? – hüppög. – Hiszen alig látjuk egymást… Hiszen… Nem fejezi be a mondatot, de tudom, mire gondol. Hiszen ő olyan aprócska én pedig olyan nagy vagyok. Hiszen ő csak egy a húgycsövemben élő parazita. (Ejnye, azt hittem, okosabb vagy ennél…) – El sem tudod képzelni, milyen magányos voltam itt – folytatja balerinám, csöppet sem nőiesen visszaszívva taknyát. (Ne felejtsük, a lányok is kakálnak, a lányok is finganak, sőt, olykor testszövetet is esznek.) – De akkor jött ő… Vagyis hát nem csak ő, hanem sok millióan. Jönnek-mennek, tudod. De ő… más volt mint a többi. Láttam rajta. Nagyobb volt és életerősebb a többinél. Ebből egy zseni lesz. Azt gondoltam akkor. Egy zseni lehetne, de ha nem mentem meg, ez is csak elpusztul, kiszáradva a hasadon, mint a többi millió. Nem hagyhattam. – Hát magadhoz vetted – kerekítem le a történetet. – Igen. És szoptattam. – Mit csináltál? – A testem egyből reagált rá. Amint a kezeim közé vettem. Anyai ösztönök, vagy tudom is én. – És ekkor óvatos malőrrel balerinám elkezdi kibontani vérfoltos ruhácskáját, hogy kiszabadítsa mellét, hogy afféle demonstrációt tartson. – Szinte azonnal

12

megindult a tejem. – De nincs is szája! – ellenkezem. – Tudom… De. A tej. Jót tesz neki. Amikor magamhoz vettem alig volt csak nagyobb, mint a többi, és most nézz rá! Valódi kis Góliát! Ezt úgy mondja, mintha tudnom kéne, mekkora is pontosan egy hímivarsejt itt ezen a helyen. Fogalmam sincs. De elhiszem neki, hogy a bepólyázott spermiumnál sokkal apróbb. – Miért is ne hívjuk így? Góliát! Nekem tetszik. Neked nem? – lelkesül fel az ötlettől párom. – Nincs még neve? – Nem is tudom, miért kérdezem ezt most. – Nem mertem neki adni. Tudod, a babona. Olyan hamar meghalnak a hímivarsejtek. Attól féltem, ha nevet adok neki, sokkal jobban fog fájni, mikor elpusztul. De most már biztos, hogy nem pusztul el! Nézz csak rá! Góliát! – És azzal kiszabadítja a balerina ruhájából az egyik mellét, kiűzve fejemből a következő mondatot. Micsoda tökéletes mell. Akár egy alma. A bőr tejfehér, a bimbó pedig rózsaszín, akár egy tündéri kis radír a ceruza végén. Képtelenül szép és lányos – de mi más is illene egy ilyen törékeny balerinához. – Nyugalom, csak egy pillanatig fáj – motyogja szerelmem Góliátnak, az albínó ebihal pedig riadtan próbál kicsusszanni édesanyja (édesanyja… hogyan is lehetne az édesanyja) karjai közül, amint az egyik hosszú, csontos ujját a sejttestbe szúrja. Fogalmam sincs, érez-e fájdalmat Góliát, de gyanítom, hogy nem, hiszen még agya sincs, ő csupán egy sejt, még ha kedvesem elmondása szerint zseni is, csupán érzékeli, hogy történik vele valami. Balerinám kihúzza az ujját Góliátból, láthatóan mély vájatot fúrt belé, amit most a mellbimbójával próbál bedugaszolni. Valamit arról magyaráz, hogy így szokta tejjel itatni, és hogy emellett spermaplazmával szokta kenegetni, ebből bőven talál a barlangban, de igazából már nem figyelek oda teljes mértékben a szavaira, mert hát, nos, nehéz ezt másképp megfogal-

13

mazni, de a látvány, amint gömbölyű kis melléhez szorítja életképes spermiumomat beindít. Ekkor hirtelen rázkódni kezd körülöttünk az alagút. A szövetpadló nyúlni és duzzadni kezd. Riadtan pattanok fel. – Beomlik! – szakad ki belőlem, mire balerinám jóízűen felkacag. Most látom csak, milyen távol kerültünk egymástól, így hogy kinyúlt alattunk a padló. Ekkor eszembe jut, hol is vagyunk. Vöröslő képpel huppanok vissza a földre. Azt hiszem, ez egy olyan helyzet, amikor képtelenség letagadni egy erekciót. – Semmi gond – mosolyodik el balerinám. – Örülök, hogy… jól érzed magad. – Mosolya még jobban beindít, és meglepetésemre, most a kivillanó éles fogak sem lohasztanak le. Ülünk. Csendben. Figyelem, ahogy Góliát izgatottan ficánkol kedvesem karjaiban, ahogy abból a szép kerek mellből tej csorog az ondósejt fakó testébe. – Góliát – motyogom magam elé, mintegy mellékesen. – Szóval fiú? Balerinám felhúzza a szemöldökét, majd az egyik kezével megemeli a hímivarsejt lecsüngő farkát. – Persze, hogy fiú, te butus. Mit is gondoltam. Nőstény hímivarsejt? Ücsörgünk sosem múló erekciómban – a belarínám, a hímivarsejtem és én. És most először érzem azt, hogy igen, van családom. Mi bizony egy család vagyunk. – Azt hiszem, szeretni fogom Góliátot – mondom. – Jó – villantja rám ragadozó fogait kedvesem. – Az jó. De aztán hozzáteszi: – Mától úgyis neked kell vigyázni rá.

14

a Azt hittem, okosabb leszek ennél. Mármint, hogy okosabban reagálok majd, ha egy nap a péniszemben élő miniatűr balerina a kezembe nyom egy óriásira nőtt ondósejtet, és azt mondja: – Tessék, itt a gyerekünk, mától te vigyázol rá. De lássuk be, az ilyen helyzetekre nem készít fel az általános iskolai biológia óra. – Hogy mi? Kizárt dolog! – rögtön ez szakadt ki belőlem. Azt hiszem, ennél tapintatlanabb nem is lehettem volna. Talán csak ha felpattanok és a falhoz vágom Góliátot. Az a belső, meleg érzés, ami az előbb átjárt szinte egy pillanat alatt elpárolgott. Mondanom sem kell, az erekcióm még gyorsabban lohadt le. Az alagút voltaképp egy szempillantás alatt összezsugorodott, olyan erővel, hogy majdnem összeütköztünk az előbb még oly nagyon eltávolodott kis balerinámmal. Azt hittem, pofon fog csapni, ha közel kerülök hozzá, vagy még rosszabb, elvégre nem éppen okos dolog felbőszíteni valakit, akinek fehér borotvapengék sorakoznak a szájában, de kedvesem ettől jóval nagyobb csapást készült mérni rám. És jó ég, mennyire megérdemeltem. Ennyit mondott csak: – Sejthettem volna. Te is olyan vagy, mint az apád! Szóval ennyi volt. És már ki is voltam ütve. Nesze neked hoszszú pénisz.

15

5 – Csajkovszkij buzi volt, ez remélem világos. Ismét tinédzser vagyok. A szüleimnek azt hazudtam, hogy rock koncertre megyek, de valójában A hattyúk tavát néztem meg. Kicsempészett szmokingom a hátitáskámban, összegyűrve lapul – az jár a fejemben, apám vajon leveteti-e a hátamról a táskát, hogy belenézzen. Ha előkerül a szmoking, nekem végem. – De most komolyan! Nézz utána! Olvass utána! Szerintem ezt még a lexikonok is írják! – Az öregem sör szagú leheletében gonosz dzsinnek lakoznak. Ebben egészen biztos vagyok. – Nem… Nem érdekel Csajkovszkij – motyogom magam elé, de a szavaim képtelenek olyan pajzsott vonni az arcom elé, amit át ne ütne apám szúrós tekintete. – Tényleg? Ez érdekes – feleli apám. – Azt hittem Csajkovszkijt hallgattál. – Rock koncerten voltam – motyogom, felkészülve a következő kérdésre, ami minden bizonnyal az lesz, hogy na, és kik játszottak? Nem fog ki rajtam. Jó előre felkészültem néhány banda névvel. De a kérdés elmarad. Apám azt mondja helyette: – Akkor jó. Csajkovszkij buzi volt. Ezt jegyezd meg. Hallatszik a zenéjén. Szerinted miről fantáziált, amikor A hattyúk tavát szerezte? – Hattyúkról… – motyogom. Apám ezen jót kacag. – Hattyúknak öltözött fiúkról – morogja. – Kis csinos fiúseggekről, amint a színpadon ugrálnak. Szűk nadrágban, amiben kidombodorik a farkuk. Láthatóan részeg. Ilyenkor aztán nem tud megálljt parancsolni a szájának. És már folytatja is: – Vagy nincs is rajtuk gatya! Csak ilyen tütü, és ott csüng a

16

szőrös farkuk! És jól bedőlnek! Erre gondolt Csajkovszkij! – De apa! – Arra, hogy a farkuk a combjukhoz csapódik minden pördüléskor! Hogy előre dőlnek, és széthúzzák a farpofájukat! A segglyukuk alatt csüngő herékre, arra, hogy szív alakú a herezacskójuk! De nem folytatja tovább. Egy kidagadó ér, mint törzsi dob lüktet a nyakán. A szemei vérben forognak. Nem tudom eldönteni, mérges vagy fel van izgulva. – Egyet mondok én neked – teszi hozzá. – A legtöbb ember, ha azt mondanák neki, ott úszkál Csajkovszkij a zacsijában, rohanna megdugni valakit, elvégre egy zsenit, egy zsenit azt nem lehet elpazarolni, ugye? Rövid csönd. – De tudod, mit tennék én, ha valaki azt mondaná, hogy ott úszkál Csajkovszkij a zacsimban? – Nehéz szavakat találni a vigyorra, ami most apám szőrös képét hasítja ketté sosem gyógyuló sebhelyként. – Rohannék a budira. Beleverni a vécébe. Aztán le is húznám. Ott aztán eljátszhatná nekem a hattyú halálát. Aztán még hozzáteszi: – Ugyanez áll minden fiúcskára, aki Csajkovszkijt hallgat. Ennyi volt a beszélgetés. És bár örülhetnék neki, hogy végül nem vetette le a táskámat és nem nézett bele, hogy aztán előhúzza belőle és az arcomba vágja a szmokingomat, mégsem érzem úgy, hogy megúsztam volna a dolgot. Egyenest a szobámba mentem. Feltettem egy rock cd-t. De közben fülhallgatót is dugtam a fülembe. Közben cikáztam fejemben a gondolatok. Például, hogy vajon hány Csajkovszkij végezte már a vécében vagy a lepedőn az évezredek során. (Hülye gondolat. Alighanem több Csajkovszkij, mint ahány célba ért.) Vagy például, hogy isten áldja a fülhallgatót. Vagy például, hogyha egyszer gyerekem lesz, szeretni fogom, akármilyen is lesz.

17

Szóval efféle marhaságok.

18

s – De miért nem maradhat itt Góliát? – kérdezem, hozzábújva balerinámhoz. Kedvesem látja megkínzott arcom, úgy dönt nem kaszabol tovább. – Nem tudok gyakorolni, ha itt van! – fakad ki. – Szinte már alig emlékszem a tánclépésekre, mert folyton vele foglalkozom! Ledöbbenek. – Szóval eddig az volt a baj, hogy egyedül vagy, most meg már az a baj, hogy nem vagy egyedül! – vetem a szemére. – Szép kis anya vagy te, mondhatom! Ha zavar a gyerek, lepattintod! Most rajta a sor, hogy elgyötört képet vágjon. Kövér könnycseppek futnak végig az arcán – ki tudja, ma már hanyadjára. Hogy lehet ennyi könny egy nőben? Persze a művészek mások. Nekik még vér helyett is könny kering az ereikben. – Én balerina vagyok – suttogja. – Ha nem táncolok, meghalok. Érzem. De ettől még nem adnám oda. Viszont Góliát ki akar jutni. – Ki? De hová? – A világba! – magyarázza balerinám. – Hisz erre van programozva! Ha csak egy pillanatra is leteszem, ha csak egy másodpercre is magára hagyom, máris indul a kijárat felé. Alig tudom megcsípni. A múltkor is, majdem elveszítettem… És el kell dugnom, valahányszor pisilsz, vagy ejakulálsz, nehogy magával vigye az ár. Látnod kéne… Tudom, nincsenek szemei… Vagy arca. Tulajdonképp semmije sincs. De mégis olyan vágyakozó. Ahogy látja apróbb társait a szabadba áramolni… – Lát… ő? – kérdezem, de kedvesem figyelmen kívül hagyja a kérdésem.

19

– Ilyenkor mondom neki, hogy ne sajnáld, kicsim, azok ott a végzetükbe rohannak. De nem hisz nekem. Ki akar jutni… – De odakinn meghalna! – csattanok fel. – Te is tudod! Balerinám ekkor szorosan átölel, valósággal az arcomba leheli a szavakat. Fémes vérszag kúszik be az orromon. Ez az én vérem, emlékeztetem magam. – Nem hiszem, hogy meghalna – suttogja. – Most már semmiképp. Most már elég erős. Kész felnőtt! Ránézek Góliátra. Nehezemre esik úgy gondolni rá, mint felnőttre. Persze mit tudok én az ivarsejtekről. Meg mégis mit várok. Hogy szakállat növesszen? – De mi lesz a szoptatással? – Meg kell próbálnunk – folytatja szerelmem. – Nincs már szüksége anyatejre. Kinőtt belőle. Segíts, jó? Ha nem is szereted Góliátot, legalább értem tedd meg. Mit mondhatnék erre? Semmit. Inkább megcsókolom. Ő pedig visszacsókol. Nyelvem hegyes fogai között táncol, a saját szövetdarabjaimat ízlelgetem. De már ez sem ijeszt meg. A nők kakilnak, pisilnek, olykor a körmüket rágják, vagy visszaszívják a taknyuk. Néha pedig a húgycsöved félig megrágott cafatjai szorulnak a fogaik közé. Ez sok fickót zavarna, de én okosabb vagyok ennél. – Megteszem – mondom. És már rég meg is feledkeztem róla, hogy tulajdonképp ez az egész csupán álom. Illuzió. És a fogadalmamnak igazából nincs súlya. De ki vagyok én, hogy tönkretegyem akárcsak az elképzelt boldogságot is. Amíg a szeretet valós, nincsenek súlytalan döntések.

20

v Az apró porszemcsék keringőjét figyelem a reggeli fényben. Az ablakon besütő napsugár ragyogásában szállnak – nem is por talán, inkább szöszök, a textíliákból kihullt mikroszkopikus szövet-darabkák – úgy keringenek egymás körül, mintha balett táncosok lennének, mintha egy begyakorolt koreográfia szerint mozognának. De ezek csak szöszök. Mégis, valahogy azzal az érzéssel töltenek el, hogy minden rendben van az univerzumban. Hogy minden működik, még a legapróbb részleteiben is végzi minden és mindenki a dolgát. Vagy talán létezik egy Isten, ami amellett, hogy árvizeket okoz épp egy távoli országban, vagy aszteroidokkal kockázik, odafigyel arra is, hogy a hálószobámban, a besütő reggeli fényben táncot járjanak a párnaszöszök. És persze ott vannak az apró pontocskák. Az a sok kicsi-kicsi mocorgó sötét pötty, amit mindig látok, ha sokáig meredek magam elé. Mintha ezek is begyakorolt tánclépések szerint lökdösődnének. Régebben sosem tudtam eldönteni, hogy ezek az apró pontocskák illuziók-e, rossz-e a szemem, azért látom-e őket, vagy mindenki látja, csak nem foglalkozik már velük. Gyerekkoromban azt hittem, talán túl jó a szemem, és az atomokat látom. Naiv gondolat volt. Hogyan is lehetnék bármilyen szempontból különleges. A zsenik többnyire a vécében végzik. Vagy leelőzik őket a spermium-társak. Alighanem én is leelőztem néhány zsenit a fogantatásomkor. Talán több Csajkovszkijt is. Álom volt. Persze, hogy álom. Benéztem azért a paplan és a párna alá, de sehol se találtam Góliátot. Mit is hittem. Jó lenne elmesélni az egészet a kis húgycső balerinámnak, de mivel csak pár szót tudunk mindig váltani, megőszülnék, mire a történet végére érnék. Néha azt képzelem, ismeri a gondolataimat, és

21

akkor felesleges mesélnem. De akárhogy is nézzük, kis balerinám a húgycsövemben él, nem pedig a fejemben. És most hagyjuk azt, hogy a legtöbb férfi a farkában hordja az eszét. Ezen jár az agyam, amikor az említett testrész hirtelen jelt ad magáról. Nem, nem a reggeli erekcióra gondolok, azon már túl vagyok, inkább a csípős érzésre, a félreérthetetlen jelre, hogy irány a vécé. Kibotorkálok tehát a mosdóba, és felhajtom az ülőkét. Nem is értem, miért hajtom mindig le – egyedül élek, nincs nő, aki a fülemet rágná érte. A kis balerina biztos nem fogja. Ő alighanem a farkamba ürítkezik. Nem szép gondolat, belátom, de én elég okos vagyok. Tudom, hogy a nők is kakilnak és pisilnek. Olykor bele a farkamba. A lehajtott vécéülőke pedig a szép jövő ígérete. Ahogy vastag sugárban kirobban belőlem a húgy, ásítok. Ám meglepetésemre egyszer csak elapad a folyam. Mintha elvágták volna. De az inger kitart. Kellemetlen érzés – mint mikor fel van fázva az ember, és folyton pisilnie kell, még akkor is, amikor már nem jön semmi. És ekkor érzem, valami nagy megmozdul bennem. Odabenn a húgycsövemben. És elindul kifelé. Ezzel együtt a fájdalom csillagszórói is kigyúlnak. Nyögdécselni kezdek, az öklömbe harapok. Ne már, hogy most szülök meg egy vesekövet. Mély levegőt veszek, és nyomni kezdem. Mintha csak szülnék. És ekkor valami fehér, viasz-szerű göb kezd kinyomulni a húgycsőnyílásomon. – Te jó ég… – suttogom, és már le sem tudnék állni, a dolog magától tolakszik előre. Pár pillanat múlva húgy-köpenyes aszteroidaként szakad ki farkamból a fehér göb, és placcs, a vécébe pottyan. – Góliát! – sikoltok. Ő az. A kávéskanál méretű fakó ebihal riadtan ficánkol a sárga lében. Úgy tűnik, készül beváltani a zsenik végzetét. – A francba, a francba, a francba! – csuklóig a meleg húgyban turkálok, próbálom elkapni Góliátot, mielőtt még hüvelycsator-

22

nának nézné a lefolyót, és el nem indulna petesejtet keresni a csatornában. Többször is megcsípem, de kicsúszik a kezemből, míg aztán be nem nyúlok a másik kezemmel is, és sikerül csapdába ejtenem két markom fogatában. Ahogy kiemelem, a vizelet kicsorog ujjaim között, csak a ficánkoló Góliát marad ott. Egy ideig bambán állok a porcelain csésze fölött. Húzogatom, toszogatom a képzeletbeli fiókokat, dossziékat rendezek a fejemen belül. Mégsem álom volt. Apa lettem. Lassan széttárom a kezem, és Góliátra nézek. Nem tudom, mit is mondhatnék. Végül csak annyit kérdezek: – Nos… Éhes vagy?

23

8 Egyszer réges-rég édesanyám kopogott a szobám ajtaján. Bejött, csókot nyomott a homlokomra, és annyit mondott: – Tudod, amikor kislány voltam, imádtam A hattyúk tavát. Majd kiszedte a szekrénybe gyűrt szmokingot, és kiment. Másnap visszahozta kivasalva.

24

9 Kifogytam a tejből, úgyhogy kénytelen voltam leugrani a sarki boltba. A boltos furcsán nézett rám, amikor megkérdeztem, hogy melyik hasonlít összetevők alapján a leginkább az anyatejre. – Anyatejet nem árusítunk. Sose jutna át a minőségellenőrzésen – vágta a képembe, majd a kezembe nyomott egy zacskó ultramagas hőmérsékleten hőkezelt löttyöt. Allergének. Ízfokozó. Jó lesz. Góliátot jobb híján az akváriumba tettem addig. Szépen eluszkált ott és a guppik sem kezdték ki. Most itt állok a konyhában a tejjel és Góliáttal, és azon töröm a fejem, hogyan lehetne egybe építeni a kettőt. Eszembe villan kicsi balerinám. Ő az ujját használta. Apró mélyedést ejtett Góliáton és abba folyatta a tejet. Kihúzok tehát egy fiókot és a kezembe akad egy apró műanyag tölcsér. Talán túl nagy, de megpróbálom a száját Góliátba fúrni. A hímivarsejt előre-hátra csapkod ostorával, próbál meglógni a konyhaasztalról, de aztán csak beletörődik helyzetébe. Közben azon imádkozom, hogy meg ne öljem. Nem tudom, mit gondolna rólam apró balerinám, ha már az első nap kipurcanna a kezeim között a gyerekünk. Amikor sikerül beléállítani a tölcsért, önteni kezdem a tejet. Fogalmam sincs, mennyit kell adni egy gyereknek, úgyhogy csak öntöm-öntöm – a fele úgyis kifolyik, és lecsorog az asztalra, onnét pedig a konyhakőre. Annyi baj legyen, majd felmosom. Góliát zseléteste elégedetten mocorog, úgy tűnik, bejön neki az UHT cucc. Büszke vagyok magamra, eddig jelesre vizsgáztam szülőségből. Eltekintve attól persze, hogy sikeresen beleszültem a vécébe.

25

Azon gondolkodom, elég-e a tej, vagy tehetek-e még valamit a spermiumért. Később majd persze kiviszem a parkba, meg állatkertbe, de csak ha hűl egy kicsit a levegő. Még napszúrást kap itt nekem. Az agyamba villan, mit mondott az én kicsi balerinám. Hogy spermaplazmával kenegette – ami logikus is, hisz eleve az tartja életben az ondósejteket. Erre még általános iskolából emlékszem. De hogy is hívták azt a szemüveges tanárt? No mindegy. Úgy döntök, csinálok neki egy kis spermaplazmát. így legalább van lehetőségem találkozni egy pillanatra a kis balerinámmal is, legalább pár szóban közölni vele, hogy jól van a gyerek. A legjobb lesz, ha meg is mutatom. Úgyse merném magára hagyni Góliátot, még belemászna itt nekem a pirítósba. Letolom hát a nadrágomat a konyha közepén, és húzogatni kezdem a farkam. A fitymám hangos cuppogással küld puszikat a turmixgép felé, ahogy jár a makkom körül. Leülök inkább egy székre, nehogy sikeresen belelőjjem kedvesemet a turmixgép pengéi közé. Már épp elsülni készülök, amikor csengetnek. – A kurva életbe – sziszegem a hűtő monoton zúgásába, azzal gyorsan felhúzom a nadrágom. Kivárok néhány szívverésnyi pillanatot. A csengő csak nem akar elkukulni. Valószínűleg a postás lesz. – Megyek már, megyek! – Nincs időm kezet mosni, megtörlöm hát tenyerem a nadrágszáramban, és reménykedem benne, hogy senki olyasvalaki nem toporog az ajtó előtt, akivel kezet kéne fogni. Ha meg igen, az végülis legyen az ő baja. Majd legközelebb meggondolja, becsönget-e hivatlanul. Elfordítom a kulcsot a zárban és kitárom az ajtót. Meglepetésemre nem egy arc, hanem egy jelvény tolakszik a látóterembe. A nevemet mondják. Bólintok, hogy igen, én vagyok. – Rendőrség. – Igen, ezt már kitaláltam – felelem. – Le van tartóztatva! – köpi a zsaru a képembe, a társa pedig

26

máris mögém kerül, és rákattintja a bilincset a csuklómra. Közben azért hozzáér a tenyeremhez, ami némi elégtételt is adhatna, ha képes lennék gondolkozni. De tőlem csak ennyire telik: – Ez… Ez valami félreértés lesz! Miért? Hogy? Miért? – A vád családon belüli szexuális erőszak! – ezt úgy mondja, mintha valami katonai indulót fújna. Majdnem a számra tolul, hogy héka, nekem nincs is családom. Gyerekem, akit molesztálhatnék. Aztán eszembe villan Góliát. Tudnak róla, hogy a vécébe pottyantottam? Létezik olyan, hogy erőszak egy spermiummal szemben? És ha igen, honnét tudnak róla. – Feljelentés érkezett, miszerint molesztálta a szüleit – segít ki a zsaru, de csak hogy jó fejnek tűnjön. – A többit majd őrsön. A szüleim… Hirtelen minden világossá válik. De nem ezen jár az agyam, hanem valami egészen máson. Valamin, amit elfelejtettem. Valakin, a francba is. Góliát ott vár még mindig a konyhaasztalon, kiterülve, elhízottan a tejtől. A picsába. – Öö… nekem… egy pillanat, vissza kell mennem valamiért a lakásba… Egy percet várjanak, kérem. Le tudná ezt addig venni? – Megőrült? – Csak egy perc… Az… – Majd elhozzuk később, most velünk kell jönnie. És már rángatnak is kifelé. Odakinn a szomszédok már összegyűltek. Sápadt képpel mutogatnak rám. Szemgödreikben kérdő és felkiáltójelek kapaszkodnak egymásba. Néhányan azt suttogják: – Szülőmolesztáló… A szó kilazult égőként pottyan a földre, és szilánkokra robban. De nekem csak Góliáton jár a fejem. Hát milyen apa vagyok én!

27

j0 Csajkovszkij valóban homoszexuális volt, de titkolta nemi identitását. Harminchét éves korában a látszat megőrzése miatt megnősült, de egy hónap múltán már külön is költözött feleségétől. Fogalmam sincs, miről ábrándozott A diótörő szerzésekor, de alighanem arról, hogy összességében jó, hogy nem végezte a vécében. Vagy egy kibaszott konyhapulton.

28

s – Na kezdjük akkor szépen elölről. – Fáradt vagyok. – Majd pihen a cellában, bassza meg! – Oké. – Szóval családi vacsorára volt hivatalos… – Ebédre. – Jó. Szóval családi ebédre volt hivatalos a szüleihez. – Így van. – És el is ment. – Igen, elmentem. – Mi volt az ebéd? – Fogalmam sincs. Nem jutottunk el odáig. Fasírt talán? – Oké. Tagadja, hogy étkezés előtt felült a családi asztalra letolt nadrággal és onanizálni kezdett? – Nem tagadom, de… – Tette mindezt szándékosan, a szüleit egy székre ültetve, hogy végig nézzék a műsort. – Igen, de… – Szóval nem tagadja a szülőkkel szemben elkövetett szexuális abúzust. – Hol itt az abúzus? – Úgy érti, meglátása szerint szülei aktív résztvevői voltak a dolognak? – Nem, de ez egy félreértés. Én csak el akartam élvzni, hogy… – Szóval ejakulálni akart. – Végülis igen, de… – Korábban is fantáziált már a szüleiről szexuális értelemben? – Mi? Dehogy is…

29

– Ha átkutatjuk a számítógépét, nem fogunk meztelen fényképe ket találni a szüleiről? – Jézusom, nem. – Látta már meztelenül a szüleit? – Mi? Azt hiszem, igen. – Mikor? – Nem tudom. Kisfiúként. – Kisfiúként már a szüleit molesztálta? – Dehogy molesztáltam! Ó, te jó ég, szó sincs erről! Apám pontosan tudja, mit miért tettem, csak be akar mártani, mert dühös rám. – Tudja, ha ebédre hívnám magát, ön pedig rárecskázna a fasírtra, én is pipa lennék. – De ő nem ezért pipa. – Hát miért dühös magára? – Mert azt hiszi, homoszexuális vagyok. – Miért? – Mert egy balettáncos nőbe vagyok szerelmes. – Aki férfi? – Inkább afféle parazita. – Tehát nő. – És ő tud a… különös vágyairól? – De… Á! Ez nem az, amit hisz, a francba is! Ha akarja, megmutatom! Had mutassam meg! – Mit csinál? – Nézze, csak megmutatom… – A kurva életbe, húzza fel a nadrágját, Jézusom! – Jó. – Zsaru komplexusa is van? – Csak… Csak fáradt vagyok. Nézze, nekem haza kell mennem megetetni a guppikat. – Hagyjuk már azokat a szaros guppikat! És majd pihen a cellában, bassza meg!

30

y Az apró porszemcsék keringőjét figyelem a reggeli fényben. Gondtalanul röpködnek, táncolnak egymás körül a hideg rácsok között, de csöppet sem érzem úgy, hogy az univerzum rendben van. Valamiféle gonosz, mesterkélt terv része ez is, ha létezik Isten, gondja van rá, hogy az árvíz katasztrófák, a meteor becsapódások mellett még a cellám is poros legyen – aprócska káosz-sejtek kapaszkodnak egymásba, ezek alkotják a világ szövetét, a tragédia élő szívként lüktet és pumpálja mindenkibe a nyomorúságot. Góliátra gondolok, aki talán épp most leheli ki egyszerű kis lelkét a konyhapulton. És arra, hogy mennyivel jobban járt volna, ha végül nem sikerül kihalásznom a vécéből, hanem mondjuk megtalálja a csatornába vezető lefolyót. Akkor még most is élne – hasítana előre a mocsokban, soha meg nem állva, bejárva talán a város összes elrozsdált szennycsövét. Nem létező szemei előtt ott lebegne egy absztrakt petesejt képe, amit bár sosem érne utol, mégis célt adna nyomorult életének. Mert ez bizony élet lenne – ugyanolyan, mint a tiéd, vagy az enyém, gázolsz csak te is a szaron, hogy utolérd a saját petesejtedet, s kezdetét vegye valami új, mert a jelenlegi állapot tarthatatlan és üres. Félek beszélni a kis balerinámmal, bár tudom, nem húzhatom a dolgot. Egyszer sem találkoztunk, amióta rám bízta a kölyköt, most már biztos eszi az ideg, hogy mi van már velünk. Ráadásul a rendőrség megzavarta legutóbbi randevúnkat, azóta pedig kellemetlenül feszülnek golyóim – a be nem váltott ejakuláció ígérete afféle csontszöveteket zabáló éhség. Az érzés, hogy éhezni jöttél csak a világra, a halál pedig annyi, hogy már nem vagy többé éhes.

31

Nem, ez az univerzum el van cseszve – vécé-Csajkovszkijstúl, mindenestül. A priccsen ülök, próbálom kikerülni a tekintetemmel az összeszart klotyót, miközben magam izgatom, s ahogy kezem le és fel jár a szerszámomon, próbálom kitalálni, két szóban hogyan tudnám összefoglalni a helyzetemet kis balerinámnak. Hogy létezik-e két szónak olyan kombinációja, ami felvázolja előtte kilátástalan állapotom, ugyanakkor talán meg is nyugtatja valamilyen szinten. Már épp elsülni készülnék, belerobbanni a fényes cellába, amikor egyszer csak megjelenik a folyosón a cellaőr, és ezt kiabálja személyes káosz-univerzumomba: – Látogatója jött! – Bassza meg – hördülök fel, és már kapom is magamra a gatyát, de nem elég gyorsan, így vendégem számára is világos, mit művelek itt a priccs-magányban. Apám fancsali képpel bambul rám a rácsokon túlról. 13 Állunk, nézzük egymást, a cellaőr meg elandalog. Most dühösnek kéne lennem rá, vagy meg kéne játszanom a bűnbánó fiút, de egyikhez sincs túl sok kedvem. Feszülnek a golyóim, nincs vér az agyamban, és azt üzenem a tekintetemmel: értem, mi folyik itt, értem, mit miért csinálsz. Beköltöztem a házadba, hoztam magammal Csajkovszkijt, rávertem a fasírtra. Értem, mi a hézag. Meglepetésemre azt mondja apám: – Ki foglak juttatni innen. Felhúzom a szemöldököm. Tudom, ez csak a felvezetője valaminek. Egy káosz-sejt mindjárt elrákosodik, csak várd ki, csak várd ki. – De meg kell szabadulnod attól a… attól – zárja rövidre az öreg. Pia-gőzös leheletében apró gonosz dzsinnek tombolnak, odébb rugdosság a fényben táncoló porszemcséket. – És mától normálisan élsz! Ismét kisfiú vagyok. A táskámban ott a gyűrött szmoking.

32

– Az én fiam nem egy Csajkovszkij! – Apa. Szerelmes vagyok. Egy lányba – mondom, közelebb lépve a rácshoz. Hamar kiderül, hogy rossz ötlet volt, mert apám megragad, és magához ránt. A hideg rács az arcomba nyomódik. – Lány? Úgy érted, egy kibaszott parazita! Egy buzi-bélyeg! Oké, látom, ezzel nem megyünk semmire. Taktikát kell változtatnom, ha ki akarok jutni innét. Még mindig van rá esély, hogy megmentsem Góliátot, de ha sokat makacskodom, összedől minden. Okosabbnak kell ettől lennem. – Fogalmam sincs, hogyan szabadulhatnék meg tőle – mondom neki, és ez nem hazugság. – Megmondom én! El kell kapni és kitekerni a kis kurva nyakát, amikor előmászik! Így kell megszabadulni tőle! – hörög a képembe. – Összetörni a kis csontjait és lehúzni a vécén, így kell megszabadulni tőle! Kiszívni, mint az átkozott kígyómérget egy harapásból! – Kiszívni? – Szörnyű balsejtelmem támad. Apám cigitől sárgult ujjai már a nadrágomnál matatnak. – Hé…! – szakad ki belőlem, de az öreg szorosan a rácshoz présel, leguggol és azt ordítja: – Meg ne mukkanj, te hülye buzi! – A nadrágom pedig lecsúszik a bokámra. Talán azt hiszed, furcsa dolog ilyen helyzetben egy erekció, de megfeledkezel róla, hogy már két megszakított önkielégítésen vagyok túl, a golyóim pedig valósággal lüktetnek. Így aztán nem csoda, hogy egy méretes merevedés lengedezik most apám zsíros arca előtt. Valamiféle gyűlölettel vegyes szánalommal néz hímtagomra, a makkon csillogó nedvességre, majd harciüvöltést hallatt: – Az én fiam nem lesz köcsög! – Azzal kitátja száját és szájába veszi a szerszámom. Úgy nyavalygok, mint egy kivert macska. Különös érzések kavarognak bennem, miközben apám a farkamon dolgozik a szájával. A balerinámra gondolok. Arra, hogy ha most elélvezek,

33

azzal feláldozom életem szerelmét, akinek apám torka lesz a végzete. Csak azért, hogy kijussak a dutyiból és megmentsem a… fiunkat, a francba is! Kis balerinám vajon mit akarna? Feláldozná magát a gyerekünkért? Hisz a tánc fontosabb volt neki… A francba. Miért kell döntenem kettejük között? És miért most, amikor vér sincs már az agyamban? Fel vagyok ajzva, egy habzó szájú állat vagyok, már az sem érdekel, hogy a saját apámba élvezek, csak élvezzek el. De a fiunk… De a szerelmem. A picsába. Apám fogaz. Besárgult fogai sértik a bőröm. Viszont furcsa lenne, ha az ember azt mondaná az apjának, ne fogazzon. – Nem neveltem buzit! – hörög apám farokkal a szájában, apró előváladék-buborékok pukkannak a szája szegletében, készül elnyelni a világ legcsinosabb, legtehetségesebb táncosnőjét, és vele együtt minden zsenit, amit csak ki tudnak termelni golyóim. Bocsáss meg szerelmem. Azt hittem okosabb leszek ennél. Amíg a szeretet valós, nincsenek súlytalan döntések, tudom jól. És akkor egy pillanatra megállnak a kavargó porszemek a levegőben. Az árvízek, az aszteroidák is a távolban. Minden szünetel egy pillanatra. A káosz-sejtek nem osztódnak tovább, az univerzum levegőt vesz. Csak hogy utána szétrobbanjon. Gyűlöllek, apám – fut át fejemen a gondolat, miközben beleélvezek a torkába, miközben kibélelem fejét hímivarsejtjeimmel, akik kórusban üvöltik: – Gyűlölünk! Inkább végeznénk a vécében, mint hogy te legyél az apánk! Inkább száradnánk ki egy konyhapulton! Inkább megdöglünk most, hogy ne kelljen egy olyan világban élnünk, ahol te koptatod a levegőt! És velük együtt valami nagy is kiszakad farkamból – ez a búcsú pillanata, tudom. Drága balerinám. – Mehvann mehvann – gurgulázik apám, ragadozó-vigyorral a szájára mutogat, amiről csorog a testmeleg fehér lé, és hirtelen hányingerem támad a gondolatra, hogy szerelmem apám büdös, ótvaros szájüregébe került. De még inkább amiatt, ami ezután fog következni…

34

Elárultam őt, tudatosul bennem. Ondósejtből milliárd van, belőle csak egy. Próbálok kinyúlni a rácson, elkapni apám torkát, megszorítani, kiköpetni vele, vagy ha kell, puszta kézzel feltépni a torkát, a gyomrát, de hátraugrik és csak vigyorog rám. Kiélvezi a pillanatot, mielőtt összeroppantaná szerelmem törékeny madrácsontjait rohadó fogaival. Egyszer csak vér vegyül a szájából kicsorgó ondóba. Egy hosszú, vörös csík, ami aztán rózsaszínre festi az egész fakó folyamot. Szerelmem vére… De nem. Apám arcán elhervad a vigyor. Értetlen képpel sandít rám. A kicsorgó sperma rózsaszínről vörösre vált. Az öreg ekkor felordít. Én pedig megpillantom csöpp balerinámat a torkában: ruhácskája csupa mocsok, arca is csupa vér, már amennyit látni belőle – mert félig a torokfalba fúrta, harap mindent, amit ér, tűhegyes kis fogai tépik, szakítják a garatszövetet. – Hehhd khii hehhed khii! – Visítozik artikulálatlan hangon apám, megpróbál benyúlni a szájába, összerágni a betolakodót, de hiába – már túlságosan hátul jár, a fogak nem érhetik el. Próbál köhögni, de csak kirágott húspürét köp a tenyerébe. Szétcincált, elrágott, lepottyant nyelvcsapját. Majd kis táncosnőm mélyebbre hatol – gondolom ezt onnét, hogy apám keze is lejjebb vándorol, az állától a torkához nyúl. Szinte látom magam előtt, ahogy drága kis parazitám már a torokcsövön rágja kifelé magát, kevéssel az ádámcsutka fölött. Az öreg ököllel üti a saját nyakát, de ezzel csak a torokcsövét sérti meg. Hamarosan véres lyuk nyílik a nyakában, és a lyukból előbújik a balerina. Rám mosolyog és meghajol. Majd egy ugrással a farkamon terem, és beküzdi magát összezsugorodott péniszembe. Apám ezzel egy időben csontos térdére rogyik. Ahogy a növekvő vértócsába dől, még azt üzeni a tekintete: – Vertelek volna inkább a vécébe. Majd minden elcsöndesedik. Megkérkezik a cellaőr a váltással, és a szájuk elé kapják a kezüket. Próbálják befogadni a látványt, de az agyuk újra és újra kiveti magából, mint hibás jelet. Ott

35

állok én, letolt gatyával, apám pedig holtan fekszik előttem, a rácson túl, egy vértócsában, aminek tetején, mint a madártejhab ott lebeg egy-két sperma-sziget. – Baszki… – motyogja a cellaőr társának. – Baszki… Ez halálra molesztálta az apját a rácson keresztül.

36

4 – Szóval ott áll a fickó, letolty gatyával, a farkáról még csöpög a trutymó. Előtte pedig, a rácson túl, vágod, ott fekszik az apja, a saját faterja, pofával a vérben és a geciben, a szája meg még tiszta mocsok. Erre ránézek a váltásra, és aszondom neki: Baszki. Ez a görény halálra molesztálta az apját. Részeg röhögés, a sörösüvegek koccanása – a cellaőr imádta a szombat estéket, ezeket a hétvégi összeröffenéseket, főleg ilyenkor, amikor végre akadt egy jó sztorija. Többnyire nem voltak erősek a történetei, részeg randalírozók, akik telihányták a cellát, egyszer meg egy szatír, aki nagy műsort rendezett a cellában egy tekercs vécépapírral, de semmi extra. Eddig. – Baszki. Hogy lehet valakit halálra molesztálni? – kérdezi most valaki, a cellaőr meg a vállát rángatja. – Halálra baszta a torkát… Nem semmi szerszámja lehet! – teszi hozzá még valaki. – Komolyan, mit nem adnék, ha olyan farkam lenne. Igazi gyilkos szerszám. Tuti nem fecsérelném az apámra. – És mond csak, lefoglaltátok a gyilkos fegyvert? – jön egy nyerítve röhögés a szomszéd asztaltól egy szakállas palitól. Nagyon helyes, ott is figyelnek, summázza magában a cellaőr. – Jó, de mi lett a taggal? Mármint a fószerral? – Mi lett volna – motyogja a cellaőr, és rendel egy újabb kört. De a szomszéd széken ülő fickó odasúgja, hogy ezt most ő fizeti. – A szülőmolesztálás már önmagában elég ahhoz, hogy jó pár évig élvezd a karcer hűvösét, de a halálra molesztálás… Nos, amióta visszaállították két éve a halálbüntetést… Szóval nem voltak elnézőek a taggal. De csodálod? Komolyan, el tudsz képzelni súlyosabbat annál, hogy halálra baszod az apádat?

37

– Hát… Ha esetleg utána még a hullával is etyepetyézett volna. – Azt már nem vártuk meg. – No jó, és hogy fogadta? – Fingom sincs, felfogta-e, mi fog történni vele. Szerintem kicsit megmakkant már addigra az ürge. Hiába beszéltél hozzá, csak hajtotta a saját hülyeségét, mint ha csak imát mondana. – Mit mondott? – Hát hogy haza kell mennie megetetni a guppikat, vagy mi a franc. – Megjön a sör, a cellaőr odébb tolja a korsót, és az üvegből iszik egy kortyot. Hajnali kettő van. Ilyenkor már senki sem iszik pohárból. – A kibaszott guppikat. – Baszki. – Hát ja. Egyébiránt meg álló nap csak rejszolt. – A perverz köcsög. Képzelem miken járt az agya. – Tudja a franc. A legtöbb halálraítélt egyébként ezt csinálja. Rejszolnak agyba-szájba. Tudod, talán, hogy érezzenek még valamit, vagy a franc se tudja. Addig se a kötélen jár az agyuk, meg ilyenek. De ez a pali valahogy más volt… – Nézted, haver? – szól közbe valaki a szomszéd asztaltól. A cellaőr szúrós tekintetet lövell felé, latolgatja, lesz-e ma még balhé, avagy sem. Őszintén remélte, hogy nem. Fáradt volt már egy bunyóhoz. – Nehéz baszki nem látni, amikor az a munkád, hogy vigyázz a rabra. Na szóval. Ez a fickó inkább olyan mániákus arckifejezéssel csinálta. Megbűvölve nézte a farkát és… – Hát én is megbűvölve nézném, ha gyilkos szerszámom lenne! Faszom. Kicsinálnám vele a tetves prostinegyedet. Én lennék a kibaszott Hasszétbaszó Jack. – Na szóval olyan átszellemült képpel nézte, és motyogott. – Motyogott? – Ja. Mármint amikor elélvezett. – Beszarok, ez tényleg végig nézte! – A szomszéd asztalnál

38

valakinek a torkán akad egy szem sós mogyoró. A cellaőr egyre kevésbé érzi magát fáradtan egy verekedéshez. – És mit mondott? – kérdezi valaki. – Bocsánatot kért. Folyton csak bocsánatot kért. – A farkától? – Hát honnét tudjam? – Talán a guppiktól. Rövid csönd áll be az asztalnál – csupán egy pillanatnyi. Talán mindenki egy akváriumra gondol, ami itt áll valahol a városban, egy üres szobában, teli felfordult halakkal. – Szóval aztán megsütötték a villamosszékben, gondolom – szólal meg aztán valaki. – Faszt. Nem használunk villamosszéket, nem a sötétkorban élünk már baszki. – Hát akkor? – Felakasztottuk, ahogy civilizált embereknél szokás. – Ó. – Szóval akkor ennyi, gondolom… – toldja meg valaki, csak hogy lezárja a történetet. De a cellaőr megköszörüli a torkát, mély levegőt vesz és szóra nyitja a száját. Egész éjszaka erre a mondatra készült. Nőtt a torkában, már napok óta, mint afféle gombóc. Ezzel a mondattal most megnyeri a szombat éjszakát. Ezt az egész igen emlékszünk rá, jó fej ürge volt, mert egyszer olyat mondott, hogy… játékot: – Most jön a slusszpoén. Székrecsegés, ahogy előre dőlnek társai. A szemgödrökből kipottyanni készülnek a golyók, rá a sörfoltos asztallapra. – A fickónak ugyanis volt egy utolsó kívánsága. – Na és mi? Hogy etessék meg a kibaszott guppikat? – nyerít fel a szakállas fickó a szomszéd asztalnál. – Azt kérte – hatásszünet. – Hogy gatya nélkül akasszuk fel. – Ne bassz. Pucér seggel? – Jaja. – Na és mi a faszért? Talán még a kötélen rángatózva is verni

39

akarta a pöcsét? – Szerintem tudta, hogy nem is kell neki – magyarázza a cellaőr. – Az akasztás ejakulációhoz vezet. – Ne bassz! – Mindenki egyszerre kapja fel a sörét az asztalról, és iszik bele. – Jaja. Fulladásos haláleseteknél mindig ez van. – Szóval a pofa akart egy utolsót élvezni. – Többet akart. Azt akarta, hogy nézzük végig. Előadásnak nevezte. Az utolsó nagy balett előadásnak. – Na ne! – A fejüket fogják, van aki dől a röhögéstől, van aki a szája elé kapja a kezét, van aki rókázni készül, bár alighanem csak a piától – mindegy, a sztorija átütötte a falat. – És teljesítettétek a kívánságát? – Lófaszt – röhög fel a cellaőr. – Nincs az a kurva ég. Kért volna egy kibaszott sült libát, megkapta volna. Házimozi? Megoldható. De nem gondolod, hogy hagyjuk az ilyesmit. Ott ült a kivégzéskor egy csomó újságíró, a zsaruk és talán még maga az anyja is. Utoljára még megmolesztálta volna a fickó… Hihetetlen! – Balett, bazdmeg – horkant valaki. – Nem csoda, hogy perverz volt. Csajkovszkij is buzi volt. – Faszság. – De, de, keres rá, fartúró volt a vén fasz! A szomszéd asztalnál ekkor feláll a szakállas ürge. A cellaőr ráemeli a tekintetét. Egy ideig mérlegeli, lesz-e balhé, vagy sem – de a fickó csak a vécére sündörög. A cellaőr pedig visszatér sikeréhez. A szakállas férfi ökölbe szorítja zsebre tett kezeit. A vécére menet még hallja, hogy egy részeg azt suttogja az elülő jókedv felhőjébe: – Azért remélem, valaki megetette azokat a szaros guppikat. Aztán már el is tűnik a férfimosdó rozoga ajtaja mögött. A Csajkovszkij megjegyzés kiverte nála a biztosítékot, érezte, ha

40

ott marad, abból bunyó lesz. Ő is szerette a balettet, és nem volt buzi. Épp a múlt héten nézte meg A diótörőt harmadjára. Fel is fázhatott a fűtetlen teremben, mert azóta csíp kicsit a pisilés. De majd csak rendbe jön, ennyi kellemetlenséget simán megért az előadás. Úgy dönt, ki sem jön addig a vécéről, amíg el nem hordják magukat ezek a bunkók a kocsmából. Ha kell hajnalig ott gubbaszt majd a budin. Talán még rejszol is egyet. Csak ne kelljen őket hallgatnia.

41

g Azt beszélik, ma este nagy műsor lesz, valamiféle balett előadás, de fogalmam sincs, hogy fogunk elférni a nézőtéren, úgy értem több millióan vagyunk. Van aki szerint az egész csak mítosz, mese habbal, mint a Nagy Petesejt, de ezt leginkább a gyenge és lassú egyedek rebesgetik, akiknek amúgy sincs semmi esélyük, hogy találkozzanak a Teremtővel, így nekik nem nagyon hiszek. Izgatottan mocorgunk, egymást bökdössük az ostorainkkal, és élvezzük a meleget. Remélem, ha el kell hagynunk otthonunkat, nem fogunk fázni, és legalább egy ilyen kellemes helyre érkezünk. Nagyon meglepődnek aztán a kétkedők, amikor összeterelnek minket és elindulunk a balett bemutatóra. A hitetlenek szó nélkül úsznak utánunk, lustán, le-lemaradozva – én próbálok az élre törni, felmérni, vagyok-e elég gyors, folyton csak azt súlykolják belénk, hogy egyetlen befutó találkozhat csak a Teremtővel, ami lássuk be elég szívás, tekintve, hogy több millióan vagyunk itt. Esélytelen. Bár gyors vagyok, még mindig több százan ügetnek előttem, az egyik arcul is csap a farkával. Kizárt dolog, hogy én nyerjem a versenyt. A balett előadás viszont mindenkinek szól – ezért is várják olyan sokan. Ez valamiféle megelőlegezett vigasz-díj. Egyébként fogalmam sincs, mi az a balett, de gondolom, ezzel a többiek is így lehetnek. Már a barlangban járunk. Elfoglaljuk helyeinket, és csöndben várakozunk. Gondolatban persze mindenki az esélyeit latolgatja. Nem irigylem a másodikat. Inkább lemaradok szándékosan, de nem leszek második. Inkább én leszek a kétszázadik befutó, mint a második. Képzelheted, milyen érzés, amikor pont előtted ér

42

célba valaki. De csönd – kezdődik az előadás. Különös zene csendül fel. A sejthártyám vele rezonál, egészen a sejtmagomig hatol. Gyönyörű. És akkor feltűnik a balerina. Lábujjhegyen érkezik. De mégis, olyan mintha repülne. Mintha néhány centivel a föld felett járna. Aztán pörögni kezd, a ringlispíl sosem akar véget érni. Ledöbbenünk. Szóhoz sem jutunk. Valaki felúszik a színpadra, azt hiszi, máris megtalálta a Teremtőt, és készen áll rá, hogy beléhatoljon, hogy egyesüljön vele, de aztán valaki utánaered és letaszigálta onnét. A balerina mintha észre sem vette volna a közjátékot – úszik tovább a légben, mint a szép jövő ígérete, csukló-hajló sovány teste a világ minden szépségét odaígéri nekünk. Amikor már úgy érezzük, nem bírjuk tovább, hogy ennyi szépséget nem visel el sejtmagunk, váratlanul véget is ér az előadás. A balerina meghajol. Farkincáinkkal verjük a földet, de együgyű csattogásunk szinte blaszfémia a gyönyörű zene után. De a belarína örül neki. Megköszöni. És bejelenti, hogy indul a verseny, de ne féljünk – elkísér minket az úton. A következő, amit észlelek, hogy hasítunk a plazmában előre, mint kilőtt puskagolyók, mellettünk pedig ott úszik drága balerinánk, előre nyújtott kézzel, az utat mutatja. Nem mintha nem lenne egyértelmű az irány: innen már csak előre lehet menni. Nekem még mindig a muzsika jár a fejemben. A gyönyörű zene. Arra gondolok, ha lehetőséget kapnék rá, én is hasonlót szereznék. No ha nem is egészen hasonlót, annyira gyönyörűt, annyira szépet talán mégsem, de azért mégiscsak… hasonlót. És szinte már hallom is a fejemben… Apró katonákként felsorakoznak a hangjegyeket. Hallom a melódiát, ami belőlem jön. Hirtelen világossá válik előttem, hogy ezért a zenedarabért bizony meg kell küzdenem. Ha nem én leszek az első, cseszhetem az egészet. Nekem ezt a dallamot meg kell osztanom a Teremtővel, meg akarom mutatni neki, kiönteni, mintha csak a lelkem lenne. Aztán majd ő eldönti, mihez kezd vele.

43

Rákapcsolok. Ahogy gyorsulok, több társamat is fejen csapom a farkincámmal, de nem érdekel. Bocs, srácok, van egy melódiám, nekem kell győznöm. Persze éppenséggel nekik is lehet melódiájuk – ezért is hasít talán annyira az élvonal, amibe nagy nehezen sikerül belekeverednem. De lemerem fogadni, hogy az én muzsikám szebb, mint az övék. Még mindig legalább ötvenen vergődnek előttem. A francba. De nem adhatom fel. Hirtelen elfog a deja vu. Mintha lett volna korábban egy életem, amikor túl könnyen feladtam a dolgokat. Marhaság. Irány előre. Gyerünkgyerünkgyerünk! Mint a kilőtt golyó, mint a hasító aszteroida, mint a gondolat – szinte ketté válik előttem az ondóplazma. Oldalra nézek és megpillantom a balerinát. Rám mosolyog, ami erővel tölt fel. Egyszer az én muzsikámra fogsz táncolni, mondanám neki, ha lenne szám. De mintha szavak nélkül is értene. Mert lassan bólint felém. Én pedig kilövök. Lehagyok huszat. Lehagyok harmincat. Már csak négyen vannak előttem. Ketten. És… Már csak egy. A picsába, nem leszek második, nem leszek második! Akkor maradj le egy kicsit – tanácsolja egy keserű belső hang. – Inkább végezz a tizedik helyen, mint a másodikon. Maradjon le a halál! – vágok vissza magamban, összeszedem minden maradék erőmet, és az élre török. Előttem pedig már ott a barlang kijárata és valami vakító világosság. Igen! Győzni fogok! Győzni fogok! Valósággal kirobbanok az alagútból, elsőként. A balerinával együtt, aki csak egy pillanatra merítkezik meg a fényben, máris visszacsusszan a járatba. Eddig tartott az utam, sok sikert, üzen kecses mozdulatokkal, én pedig megköszönöm neki gondolatban, hogy elkísért – de még inkább azt, hogy irányt mutatott az életben, hogy elhozta a zenét. Repülök. A melódia szól a fejemben és szárnyalok a levegőben. Vagyis zuhanok. Hol vagyok? Merre kell most mennem?

44

Előre, mindig csak előre. Nagy placcsanással valami sárga, meleg folyadékba érkezem. Itt kell vajon keresnem a Teremtőt? Ebben a különös óceánban? Hé, Teremtő, hol vagy? Elhoztam a zenét! Hamarosan megérkeznek társaim. Egymás után placcsannak bele a sárga lébe. Kitör a pánik. Senki sem tudja, merre kell menni. Mindenki azt hitte, ettől azért egyszerűbb a világ. Egyirányúbb, ha szabad így fogalmazni. Merre van az előre? Itt most egy csomó irányba lehet úszni. Tolong mindenki körülöttem. Ez nem lehet, nem azért hagytam le őket, hogy most itt feszengjek közöttük. A kurva életbe, pedig már azt hittem, hogy nyertem. Viszont legalább meleg van. De mi ez a robaj, ami elnyeli a muzsikát? Áttetsző folyadék-zuhatag érkezik, a nyakunkba szakad, és már ránt is le minket a mélybe, le a terméketlen sötétségbe.

45

A szerzőről

Komor Zoltán 1986. június 14-én született Debrecenben. Jelenleg Nyíregyházán él. Írásai különböző pályázatokon (Irodalmi Rádió, Napút, stb.) szerepeltek sikeresen és jelentek meg antológiákban. Emellett magyar („KULTer”, „Képírás”, „A Vörös Postakocsi” „Prae”, „ÚjNautilus”, „Ezredvég”,) és amerikai („Kafka Review”, „Bizarro Central”, „Bizarrocast”, „theNewerYork”, „Caliban Online”, „Exit Strata”, „Thrice Fiction Magazine”, „The Drabblecast Audio Fiction Podcast”, „Gone Lawn”, „Phantom Drift | A Journal of New Fabulism”, „Wilderness House Literary Review”) folyóiratokban publikált. 2010-ben jelent meg első könyve Mesék Kaptárvárosból címmel. A Cédrus Művészeti Alapítvány 2013-as Kortárs irodalmi alkotások pályázatán nívódíjas lett. A József Attila Kör tagja, a Katapult Kortárs Alkotói Oldal főszerkesztője. 2014-ben jelent meg első angol nyelvű Flamingos in the Ashtray című novellás kötete Amerikában, a Burning Bulb Publishing kiadó gondozásában. Második angolnyelvű kötetét, a Tumourdjinn-t az amerikai MorbidbookS adta ki 2014 decemberében. [email protected]

46