krampusz -klitorisz és k
Húsos bejgli,
klónJézu
zuska
krampusz-klitorisz
Húsos bejgli,
és
klón-Jézuska -Katapult karácsonyi antológiaBorító: Komor Zoltán (A borító Szakállas Zsolt festményének a felhasználásával készült.)
2015 Katapult Kortárs Alkotói Oldal www.katapult.tk
tartalomjegyzék
Komor Zoltán: Klitorisz-krampusz Tépő Donát: Három Ó Apagyi Ferenc: A karácsonyi meló Gulisio Tímea: Ünnep Komor Zoltán: Csalamádé-mikulás Tépő Donát: XXX Mass Gulisio Tímea: A megrontott Jézuska Apagyi Ferenc: A kétezer-negyvenkettedik Szenteste Gulisio Tímea: Arany eső, piros hó Komor Zoltán: Karácsonyfa bukkake Gulisio Tímea: A húsos bejgli Tépő Donát: Túlélők Komor Zoltán: Karácsonyballonok Gulisio Tímea: Szenteste (Pécs Krónikáiból) Tépő Donát: Eljövetel Zsuponyó Gábor: Félrehúzott égősorok
4 10 15 21 25 30 34 41 49 55 59 65 76 80 83 87
Komor Zoltán
Klitorisz-krampusz
Amikor télanyó hozzáment télapóhoz, még azt hitte, az öreg szakállas – aki hála a Hutchinson-Gilford szindrómának már kölyökként is úgy festett, mint egy vénember – egy igazi férfi. Csak a nászéjszakán derült ki, hogy Szent Miklós egy másik testi fogyatékossággal is rendelkezik: nevezetesen, hogy csiklója van. És ami még rosszabb, „nem ott ahol gondolnád” – ahogyan a mikulás fogalmazott. Télanyó persze egyből az öreg folyton piros, duzzadt orrára tippelt, de mint kiderült, a mikulás a testén kívül hordta a csiklóját. Ez persze olyan ritka egészségügyi probléma, hogy orvosi nevet sem kapott még. A Mikulás nagyon szégyellte is magát: nem volt hajlandó elárulni, hol tartja a klitoriszát. De Télanyó eldöntötte, hogy így vagy úgy, örömet fog szerezni a férjének, hiszen szerette és boldognak akarta látni. Kutatni kezdett hát: átnézte mind a fiókokat és a szekrényeket, de sehol sem lelte a Télapó csiklóját. – Talán mert nem is úgy néz ki, ahogy gondolnád – motyogta egyszer a férje, de többet nem mert elárulni. Télanyó aztán dörzsölgetni kezdte a nappaliban állandóan felállított karácsonyfa gömbdíszeit, figyelve a férfi reakcióját, de semmi. Ahogy teltek a napok, mindent alaposan összefogdosott a lakásban, mintha csak egy dzsinnt akarna előhívni a tárgyakból. A Mikulás ráunt a dologra, és felfedte végül a titkot: – Jaj, hiszen te is találkoztál már vele! – Vele? – döbbent le Télanyó. – Igen. Jeremiás az, a krampusz! És ekkor Télanyó megvilágosodott. Persze, Jeremiás. Az egyetlen ördögfióka, aki kicsit más volt, mint a többi: egyrészt nem nőtt ki a szarva (emiatt persze sokat csúfolták a társai), másrészt nem fekete, hanem rózsaszín volt bőre, s a leginkább egy kiolvadt fagyasztott húsra hasonlított.
4
Olykor még áttetsző, nyálkás folyadékot verejtékezett. A Mikulás nem is vitte szinte sohasem magával – a gyerekek nem féltek tőle, és valahányszor Jeremiás ütlegelni kezdte virgáccsal a kölyköket, a bőréhez dörzsölődő pálca elektromos kisüléseket okozott a télapó kéjközpontjában, ami miatt nehezen tudott a munkára koncentrálni. Télanyó örült neki, hogy a Mikulás nem hordja magával a csiklóját karácsony estéken – így legalább biztos lehetett a hűségében –, ugyanakkor a tény, hogy a télapó klitorisza egy krampusz nem tántorította el a tervétől, miszerint örömet fog szerezni az urának. Hamar megkörnyékezte hát Jeremiást, aki – mint a legtöbb krampusz – a mikuláslak körül kialakított munkásszállón tartózkodott, szegényesen berendezett kis szobájában, és mint máskor, most is a virgácsfaragó tévé műsort nézte. A Mikulás nem engedte, hogy Jeremiás maga faragjon virgácsokat, ahogy a többi krampusz tette – hiszen több mint 8000 érzékeny idegvégződés volt található rózsaszín kis testében, és a gondolat, hogy esetleg megvágja magát a metszőollóval, máris a fájdalom petárdáit robbantotta a Télapó fejében. Jeremiásnak egy dolga volt hát: feküdni a fotelban, nézni a tévét és hagyni, hogy a Mikulás olykor belopózzon hozzá az éjszaka közepén és simogassa kicsit a hátát. Ő volt az öreg szakállas ember legféltettebb titka. Meg is lepődött aztán Jeremiás, amikor egyszer csak Télanyó nyitott be hozzá, a kezében egy tubus szegfűszeges masszázsolajjal. – No Jeremiás, most örömet szerzünk a papának! – mosolygott Télanyó, az ördög pedig mi mást tehetett volna, az ágyra feküdt és hagyta, hogy dolgozni kezdjenek rajta az ősz hajú nő mézeskalács-gyúrásban megedződött kezei. Miközben Télanyó a nedvesedő krampuszt dagasztotta, átfutott a fején, hogy ő akkor most leszbikusnak számít vagy sem. De mit sem törődött ezzel, hiszen már hallotta az éjszakát kettészelő éles hóhóhó kiáltást, ami annak a jele volt, hogy az öreg télapó odahaza a kandalló mellett ücsö-
5
rögve már igencsak jól érzi magát. Később az öreg Mikulás forró csókkal köszöntötte a hazatoppanó asszonyt, az pedig eldöntötte: holnap is meg fogja látogatni a klitoriszkrampuszt. És ez így ment bizony heteken át: Télanyó annak rendje és módja szerint megjelent a krampuszlakban. Jeremiás egyre inkább várta ezeket a látogatásokat: no nem mintha élvezte volna a kezelést – a kényeztetett idegszálak egyenest a Mikulásnak továbbították mind a kellemes érzéseket –, de legalább közben társaloghatott Télanyóval. Az öreg hölgy sem bánta ezt: gyúrni a cuppogó klitoriszt elég unalmas volt, Jeremiás pedig valósággal elbűvölte. Fájt a szíve, amikor az ördögfióka mesélni kezdte, hogy éjszakánként arról álmodik, hogy ő is virgácsot farag vagy karácsonyfát dekorál. (Jeremiásnak nem lehetett saját fája, hiszen ha a tűlevelek megszúrnák, az bizony a Mikulásnak fájna.) Télanyó ilyenkor megölelte, simogatni kezdte, de tudta, ezt is csak a férje érzi. Majd – ki tudja hogy történt, bizonyára a pillanat varázsa volt –, egyszer csak megcsókolta Jeremiást. Száját betöltötte a krampuszból szivárgó enyhén sós, áttetsző folyadék. Erre persze még hangosabb hóhózásba kezdett férje ott a télapó-lakban. (Tessék, most már biztos, hogy leszbikus vagyok, gondolta télanyó.) Másnap egy saját fenyőfával lepte meg Jeremiást. Még fel is díszítette neki. – Aztán a közelébe ne menj, inkább csak nézegesd! – Mosolygott kedvesen az asszony, Jeremiás szemébe pedig öröm-hüvelyváladék-könnyek szöktek. Teltek a hetek: az öreg szakállas fickó egyre követelőzőbbé vált. Most már napjában kétszer utasította feleségét, hogy látogassa meg a klitoriszát. De Télanyónak nem kellett kétszer mondani: kezdett szerelembe esni Jeremiással és a csikló-ördög is vele. Miközben nyalogatta és játszadozott vele, sokat beszélgettek. Egyszer aztán kibukott az asszony száján: – Bárcsak téged kényeztethetnélek és nem Miklóst! – Majd szomorú tekintetét a rózsaszín ördögfióka csupasz, gömb-fejére függesztette. A
6
krampuszok nemi szerve a két szarvuk volt – a krampuszszex jórészt szarv-csatákból állt, kívülről ilyenkor úgy festettek mintha csak két szarvas küzdene az aggancsaikkal. Ám nem volt ebben semmi agresszív: csupa öröm volt a játék. Nőstény krampuszok nem voltak, a krampusz szex tehát természeténél fogva homoszexuális aktus. Az ördög csecsemők két krampusz férfi elkeveredő spermájából fogannak a testen kívül. Ám Jeremiásnak jól láthatóan nem voltak szarvai. – Pedig vannak... – Sütötte le a szemét a csikló-fickó, és elvörösödött rózsaszín arca. – Vagyis egy van. De sajnos nem ott, ahol gondolnád... Mint kiderült, Jeremiás nemiszerv-szarva a Mikulás két lába között található. Télanyó ezen ledöbbent. Érezte ő, hogy igenis dudorodik valami a Mikulás nadrágjában. De nem gondolta, hogy az a dolog bizony Jeremiáshoz tartozik. Elhatározta hát, hogy így vagy úgy, de örömet fog szerezni szeretőjének. Még ha ezért a férje gatyájába is kell nyúlnia. Csak észre ne vegye a Télapó, hogy az alsójában matat, hiszen rögtön rájönne, hogy megcsalja őt egy krampusszal. Így történt hát, hogy télanyó extra erős macskagyökér teát főzött a férjének, aki talán enélkül is rögtön mély álomba zuhant volna az alapos csiklókényeztetés után, de jobb biztosra menni. Majd amikor már mélyen aludt férje kedvenc rénszarvasbőr foteljában ülve, az öreg hölgy kioldotta az övét és lehúzta piros nadrágját. – Milyen hatalmas! – szakadt ki rögtön Télanyóból, amikor megpillantotta a meredező szaru-farkat. Egyből a szájába vette hát, és kényeztetni kezdte Jeremiást. Az ördögfióka otthon pedig életében először reszketni kezdett a gyönyörtől. – Köszönöm! – hálálkodott másnap, Télanyó pedig rákacsintott és azt mondta: – Csak várd ki a végét, ma a magamévá teszlek! – És már sietett is teát főzni. Ám úgy tűnik, a macskagyökér-főzet ezúttal nem sikeredett túl erősre: a Mikulás egyszer csak arra ébredt az éjszaka közepén, hogy
7
le van húzva a nadrágja és Télanyó rajta lovagol. – Te kurva! Megcsaltál a csiklómmal! – szakadt ki rögtön az öreg Télapóból a mondat, a kandalló-tűz csak úgy lobogott a szemében. Meg is ijedt a felesége: lepattant hát a meredező szaru-szerszámról, és kirohant a házból. Egyenest Jeremiáshoz szaladt. – El kell tűnnünk, Miklós bekattant, ilyennek még sosem láttam! – rimánkodott a nő a még mindig lihegő krampusznak, aki alig tudott magához térni a be nem fejezett szex miatt. Majd egyszer csak dörömbölni kezdett valaki az ajtón. – Itt van Miklós! – Reszketett Télanyó. – Most mi lesz? – Az ajtó erős, nem tud bejutni rajta – felelte a krampusz. – Nem ismered, még a kéményeken is bejut! – sírdogált Télanyó. De az ajtó kitartott: a Télapó már véresre verte az öklét, amikor egyszer csak eszébe jutott a mentőötlet. – Ha így hát így! – Kiabált az öreg szakállas, azzal abbahagyta a dörömbölést. Egy ideig csönd és nyugalom telepedett a szobára. – Talán elment kidühöngeni magát... – kockáztatta még Télanyó, ám egyszer csak velőt rázó ordítás szakadt ki Jeremiásból: csupasz fejét fogdosva dőlt a padlóra, és reszketett, sírt, mintha épp nyúznák. – Mi a baj? – szakadt ki Télanyóból. – A szarvam, a szarvam! – hörgött a rózsaszín krampusz, és vergődött tovább a földön. Télanyónak ekkor világosság gyúlt a szemében. Rögtön az ajtóhoz rohant és kinyitotta. Miklós pedig ott állt, letolt nadrággal, kezében egy öngyújtóval, amivel a lába között meredező szaru-hímtagot sütögette épp. Szakálla mögött gonosz vigyor villant. Télanyó megpróbálta kiverni a kezéből a gyújtót, de a Mikulás ellökte magától a nőt: – Hóhóhó, te kurva! – morogta. A pörkölődő szaru bűze betöltötte az aprócska szobát. Jeremiás hangszálai szinte elpattantak már az üvöltéstől. Télanyónak ekkor mentőötlete támadt: megragadta drága krampusz szeretőjét, amennyire tudta, talpra állította és teljes erőből a karácsonyfának lökte. A fenyőfába csapódó kram-
8
puszba egyből millió tüske állt: még a szétrobbanó üvegdíszek szilánkjai is mélyen rózsaszín bőrébe fúródtak, és a kicsorgó vér vörösre festette az ágakat. A Mikulás ekkor kiejtette a kezéből a lángot és a földre rogyott: most ő üvöltött, méghozzá kétszeres intenzitással, mint Jeremiás. Hiába, a csiklóban sokkal több az idegvégződés, gondolta Télanyó, és a karját összekulcsolva a Mikulás mellkasára térdepelt: – És most ide figyelj, Miklós! És figyelj jól, mert csak egyszer mondom el! Jeremiással elmegyünk! Meg ne próbálj követni minket, vagy bántani ezentúl Jeremiást, mert mindig kéznél lesz a csiklód és a virgács! Mától babusgasd ám azt a szarvat a lábad között, különben baj lesz! Azzal Télanyó kézen ragadta a fenyőtüskékkel teli szurkált krampuszt és kitántorogtak a hóval bélelt sarki éjszakába. A Mikulás pedig ott maradt a földön, és még órákon át csak jajongott. Teltek aztán a hetek. Majd a hónapok. Télanyó nem tért vissza, és bár Miklósnak olykor eszébe jutott a hosszú, magányos éjszakákon, hogy ököllel a lába közé csap, végül mindig megállt a levegőben kesztyűs keze és annyiban hagyta a dolgot. Befeküdt inkább átkozódva az ágyba. Majd meglepetésére elöntötte a forróság. Az orgazmus szikrái pattogtak öreg, szürke szemében, ahogy összegyűrte hurkás lábaival maga alatt a lepedőt. Bizonyára Télanyó hozzábújt Jeremiáshoz, az ilyen jó érzés. – Boldog karácsonyt... – pottyan ki aztán a vén szakállas száján. Majd mély levegőt vesz, a lába közé nyúl és dörzsölni kezdi az ősz pihés combjai közt meredező krampuszszarvat.
9
Tépő Donát:
Három Ó
Mint minden év decemberében, idén is elérkezett a huszonnegyedik nap, így hát kora este útnak indultam, hogy időben végezzek. A szánt már ebéd előtt feltöltöttem, hogy aztán nyugodtan szunyhassak még egyet a nagy munka előtt, aztán mikor felébredtem már csak adnom kellett egy kis amfetamint a rénszarvasoknak. A vérvörös polár dzsekimet magamra húzva meg kellett állapítanom, hogy jövőre újat kell vennem, mert ez még egy szezont már nem bír ki. A színes szalagokkal átkötött, miniatürizált ajándékdobozok csak úgy harsogtak a zsákban az izgalomtól, mire megindultam. Ahogy rájuk néztem, megint eszembe jutottak azok a szerencsétlen gyerekek, akikhez idén nem fogok elmenni. Sajnos mára én maradtam a faj utolsó példánya, ezért esélyem sem volna arra, hogy mindenkihez benézzek. Amíg hajdanán több száz klón dolgozott az ügyön, minden rendesen működött. De aztán az emberek egyre kevésbé hittek bármiben is. A vallásosok nagy része egyre kevésbé volt becsapható mindenféle tudományos alapot nélkülöző mendemondákkal, a világiak már nem hittek az egyetemes időszámítás hitelességében sem, az ateisták pedig megkérdőjelezték a vallás létjogosultságát is. Így aztán a klónokra is egyre kevésbé volt szükség, s évek múltával már csak páran lézengtünk szent este az éjszakában. Most már csak én vagyok. Az ünnep tulajdonképpen már meg sincs tartva, szinte sehol nem jegyzik a világon, csupán néhány városka maradt, ahová meg könnyűszerrel áttranszportálhatom magam egyedül is. Nem sok dolgom akad. De az a néhány száz ember, aki még hisz, igenis várja az érkezésem, tehát nincs mese. Arcomba csap a jeges holland szél, amikor Amszterdam fe-
10
lett leereszkedem a ködön át a kihalt Haarlemerweg csíkján. Mit ne mondjak, kurva nagy hó van itt. Otthon persze megszokhattam, de a csatornák szaggatta várost viharos szél döngeti a tenger felől. A dokkoknál láttam is pár partra vetett delfint, amelyeket – nyilván valami áldozati okból – a helyiek meggyújtottak, s ahogy ott világítottak, az igen jól jött a leszállásnál. Megállítom a szánt a cél felett, amely a vörös lámpás negyed egyik sarkára esik. Már az is csoda, hogy ebben a városban akad egyáltalán valaki, aki hisz. Nem tudom, ki lehet a fiúcska, és nem tudom, miért lakik a vörös lámpás negyedben, de nem szabad csalódnia bennem. Leugrok a tetőre, de úgy látszik kicsit elszámoltam a magasságot, mert iszonyúan meghúzódik a jobb térdem, ami még az olimpián szakadt el egyszer. Azóta ilyen érzékeny. Szinte összerogyok a saját súlyom alatt, pedig elég jó kondiban vagyok. Otthon minden másnap edzek vagy más-fél órát. Hógolyóhajításban is én vagyok a legjobb évtizedek óta. De a térdem most kiszúrt velem. Nagynehezen feltápászkodom és a kéménybe kapaszkodva kifújom magam egy kicsit. Hiába – azért én sem vagyok már fiatal. Szakállam kender. Lecsatolom a zsákot, és kiveszem belőle a megfelelő dobozt, amit zsebre vágok. Nem valami tág ez a kémény, emlékszem tavaly is alig fértem be, pedig még soványabb voltam, mint most vagyok. Felhúzom az arcvédő maszkot meg a koromlepergető nejlonköpenyt és felmászok rá. Lentről az utcáról monoton zene basszusa hallatszik, az aszfaltról felszálló jeges pára pedig bíborban izzik. A szemben lévő házsoron egy óriási neonbanán villog, amelyre szivárványszínű félpucér nő tekeredik. Mielőtt kísértésbe esnék, inkább elkezdek leereszkedni a kéményben. Korom sötét van és büdös. Még a maszkon át is érzem a száraz, füstös szagokat. Alig várom, hogy leérjek, a kezem már kezd elfáradni. ⌠pedig tegnap direkt csuklóerősítést végeztem edzésképp⌡ Aztán végre leérek.
11
A kezem épp elernyedne, amikor egy farönknek csapódik. Fasznak rakják tele ilyenkor a kandallót, amikor jól tudják, hogy jövök? Kilépek a szobába, amelyet egy szolid azúrkékben tetszelgő fa világít meg. Még jó, hogy nem volt begyújtva. Leveszem a maszkot, mert hát így is elég kiábrándítóan festenék, ha netán valaki felébredne, és nem sikerülne eltűnnöm. Előveszem az ajándékdobozt és nekiállok keresni valami folyadékot. Általában a konyhában intézem ezt egy kis vízzel, de van, amikor zsenge tej meg mézeskalács van kikészítve nekem, és akkor az is megfelel. De lám, itt nyoma sincs ilyesminek. A nappali kisasztalán ehelyett egy kézitükröt találok, rajta kihúzva két fehér csík. Mellé egy apró alumíniumcsövecske van helyezve szabályos, mértani pontosságú függőlegesben. Tej helyett ez is megteszi – gondolom, és nem habozom. Mindkét orrlyukamat megtisztelem egy-egy ünnepi utcával. Szipogva dörzsölöm az orromat miközben a konyha felé igyekszem. Egyszerű, takaros kis lakás ez. A konyha is csak egy egérlyuk, de azért víz itt is van. Megnyitom a csapot és alátartom a dobozkát, ami a nedvesség hatására rögtön duzzadni kezd. Alig bírom visszavinni a fáig, annyira gyorsan nő. Jókora darab ez, vajon mit kérhetett a fiú? Érzem, ahogy a torkomhoz ér az orrnyálkával kevert por, és csurog lefele. Hamarosan a gyomor is megkapja, de az agy már le is vette a részét. Bizsereg a szemem. A doboz már teljesen magához tért, és én is. Körbenézek a szobában. Most veszem észre, hogy a polcok tele vannak lemezekkel, és csak a televízió felett van két sor könyv. A fazon, aki itt lakik, bizonyára nagy gyűjtő. Ideje lenne menni, de a lemezek felcsigázzák érdeklődésemet. Odalépek és olvasgatni kezdem a lemeztörzseket. Csupa ezredfordulós klasszikus műfajonként osztályozva. Rengeteg nu jazz és breakbeat meg egy kis techno. Szép kis gyűjtemény.
12
Már nem tudom hány perce zsibbadok a polcok előtt, amikor egy shotgun csőre töltését hallom magam mögül. Riadtan fordulok meg és egy nagyon szép arcú nő áll mögöttem pár lépéssel. Pézsmaszínű hálóing van rajta, mely alatt kihívóan domborodnak mellei. És a lábait is látnám, ha nem takarná el a képet az a jókora mordály, amit rám szegez. – Hát te meg ki a franc vagy? – csattan rám ellentmondást nem tűrően. – Csak a szokásos. – felelem pislogva – Minden évben jövök. – azzal a megnőtt ajándékra mutatok. A nő oldalra néz, ajkai kissé szétnyílnak, miközben szemöldökét ívesen felhúzza. – Ja, vagy úgy. – enyhül meg – Már emlékszem. Trygve emleget mindig. A hülye pöcs. Ezek szerint tényleg létezel. Mindig kiröhögöm, amikor év vége felé előáll ezzel a baromsággal. Ez az idétlen fa is az ő ötlete. Évek óta nem bírom lebeszélni róla. Tudod te, hogy ez mennyi takarítással jár? – Igen, valószínűleg. – felelem magabiztosan– De mit számít. Ez a szeretet ünnepe. – Szeretet? – neveti el magát majdnem, és még mindig rám szegezi a fegyvert – Hát nem tudom, te hol élsz, de komolyan. Ez elég szentimentális, tudod. – Nem lehetne, hogy nem szegezed rám azt a puskát? – kérdezem meg most már teljesen magamhoz térve, és nem kicsit felajzva. Leengedi a fegyvert a lábához, és azt kérdezi: – Na és mit hoztál neki? – Fejből nem tudom, várj csak – felelem és előveszem a dzsekimből a tabletemet, hogy megnézzem. – Elég béna a szerkód! – mondja közben, én meg mint-ha meg sem hallanám: – Úgy látom egy komplett keltetőberendezést kért. Egy fényvisszaverővel bélelt fóliaszekrény, nátriumlámpával meg tálcákkal. Két közepes ventilátor. Elosztók. Ennyi. Elmosolyodik, és leteszi a shotgunt az ajándékdoboz te-
13
tejére. – Én Krejtin vagyok. Trygve elment bulizni a Paradiso-ba a munkatársaival. Engem meg itt hagyott, hogy vigyázzak a házi krokodilra. Mond csak, nincs kedved dugni? – Végigpillantok most már teljesen jól látszó formás alakján, és egy pillanatra átmelegszik az ágyékom. Nem szokásom keverni a munkát a szórakozással, de ezúttal túl nagy a kísértés. Ilyen nőt nem kapok az Északi Sarkon, ezt ki kell használnom. Kibújok a nejlonkacatból és odalépek hozzá. Engedem, hogy lehámozza rólam a dzsekit, a síruhát és aztán az aláöltözős szerelést is. Addigra már keményen álla farkam, mert érzem teste közelségét és a belőle áradó édes parfümillatot. Az már eszembe se jut, csak hajnalban, mikor mászok kifelé a kéményen, hogy szerencsétlen rénszarvasok biztosan megfagytak. Három ó-val harsogva haladok felfelé a világosságra. Ho-Ho-Hó!
14
Apagyi Ferenc:
A karácsonyi meló
Az ódon, áporodott lépcsőházat jóakaratúan próbálta áthatni a lakásajtók mögött készülő karácsonyi menük illata. A tűzhelyeken fortyogó halászlevek és a sütőben békésen piruló bejglik közeli jelenléte azonban csak a lány orráig jutott el, valódisága távolba veszett számára, mint minden efféle ünnepi hangulat. Manapság legalább már inkább közömbösen, mintsem keserűen viszonyult ezekhez. Prosti volt, és a napi utolsó ügyfeléhez igyekezett. A honlapon, ahol hirdetett, szenteste napján délután ötre módosította szolgálati idejének lejártát. Nem mintha bárkivel együtt ünnepelt volna utána, de egy kis pihenés járt neki a fárasztó karácsonyi bulik és szilveszteri mulatságok megrendelésdömpingjei közti időszakban. Az este és a következő két nap programjában százszor látott romantikus vígjátékok és mesefilmek szerepeltek, a televíziós ismétlések meghitt állandósága. Csak az utolsó ügyfél kiléte nyugtalanította egy picit. Új kliens, pedig ezekre az ünnepkörüli órákra általában jól megszokott, magányos rajongói szoktak bejelentkezni. A férfi hangja kedves volt a telefonban, talán túl kedves is, de ezen már kár lett volna aggódni, mert a lakáshoz ért. Az ajtó félig nyitva állt, mögüle karácsonyi zene csilingelő foszlányai szűrődtek ki: O Tannenbaum, O Tannenbaum... Egy középkorú férfi fogadta őt, piros színű, hóember-mintás, kötött pulóverben, mikulás sapkával a fején. Éveivel arányosan pocakos volt, pufók, és félrecsúszott sipkája alól kivillant kopaszodó feje, az öltözékével beteges összhangban volt azonban gyermetegen csillogó szeme és kisfiús ujjongása, ahogy ugrált a lány láttán. Megfogva kezét, egy szűk folyosón keresztül rögtön a nappaliba rángatta. A helyiség karácsonyi pompában díszelgett. A kopott bútorokon fenyőgirlandok tekeregtek, rajtuk pici hóember és
15
rénszarvas figurák lógtak. Mindenhol gyertyák égtek, egy dohányzóasztalon pedig karácsonyi sütik és mézeskalács figurák sorakoztak. A szoba egy üres sarkában becsomagolt ajándékdobozok voltak körberakva, mellettük egy kupacban pedig karácsonyi díszek és szaloncukor várakoztak, egy fenyő illatú spray társaságában. *
Nem telt el sok idő és a lány már arra gondolt, hogy hallgatni kellett volna prosti ösztöneire, mert megint bebizonyosodott, egy ilyen napon az ismeretlen hívások csak kellemetlen dolgokat tartogathatnak. A sok féle perverzió és fétis között, amit a hirdetésében kínált vagy éppen tilossá tett, sosem volt felsorolva, ami most rá várt. Csak állt meztelenül az ajándékdobozok gyűrűjében, miközben a férfi együtt énekelve a karácsonyi CD-vel díszeket készült ráaggatni. Elsőre természetesen nem akart belemenni – a férfi könyörgött neki, ami mindig rossz ómen –, ám az egyórásra tervezett ceremóniáért kifizetett egész éjszakás tarifa, ha nem is ellenérzésmentesen, de legyőzte tiltakozását. Arra gondolt, hamar túl lesz rajta, és talán még valami rendkívül különleges ünnepi menüt is rendelhet magának a hirtelen jött extrabevételből, ha valahol még vállal valaki kiszállítást. Ő dolgozik, talán máshol is dolgoznak még. Terpeszállásban, vízszintesen széttett kezekkel, ő volt e pillanatban a világ legkülönösebb fenyője. Mikor a férfi megkérte, hogy vegye fel ezt a pozitúrát, még nem gondolt rá, hogy hamar fáradni kezd a karja, de eszébe jutott egy osztálytársnője, aki egyszer fogadásból órákig is bírta hasonló testhelyzetben. Tőle tudta, hogy az egésznek a titka a felfelé fordított tenyér, mely most igen hasznosnak bizonyult. Szerencsére ügyfelének a változtatás ellen nem volt kifogása, sőt még tetszett is neki ez a kreatív együttműködés. A férfi izgalmában tenyerét dörzsölte, majd állát simogatva nagy gonddal tűnődött rajta, mely díszeket hova
16
rakja. Szemében egy bármire képes, neveletlen gyerek tekintete tükröződött vissza. Olyané, aki puszta gonoszságból petárdát kötöz egy macska farkára, ha csalódik, pedig ki tudja mi mindenbe fojtja dühét. A kezdeti aggályok félelemmé csaptak át a lányban, de a csak karácsonyi pihenőidejére gondolt. Önuralmat tanúsítva nem kezdett remegni. Huszonnyolc éves, még mindig üdén frissnek tűnő és tökéletes alakú teste – melyre oly sok szakmabeli sorstársa irigykedett – feszesen állt, amikor ráhelyeződött az első színes üveggömb. A férfi hurkolt zsinegekre kötve húzta rá a karjára. Sorba következett a többi dísz, a kedves ügyfél ízlése szerint: további üveggömbök, szaloncukrok különböző színű csomagolásban és angyalkafigurák. A lány hidegnek és idegennek érezte őket, ahogy testéhez értek. Mikor már egyik karjára sem fért több, következtek az ezüst girlandok. A férfi körkörösen tekergetve végigfuttatta őket karján, lábán és szerte a testén. Az egyik, melyet nagy gonddal fűzött a fekete hajtincsek közé, körbe érvén a nyakon, a lány dús keblei között ereszkedett le, egészen a köldökig. Vajon mikor lesz vége? – tűnődött a lány. Telefonja a táskájában pihent, ünnepi fenyőként pedig nem rohanhatott megnézni, mennyi az idő, de szemével balra sandítva egy fali órát talált. Még fél óra sem telt el. Karja már fáradni kezdett, de azért még bírta. A férfi eltűnt, és egy másik helyiségben csattogva nagy keresést folytatott, kis idő múlva egy ócska égősorral tért vissza. – Azt ne! Megvesztél? Azt akarod, hogy agyonüssön engem az áram? – szólalt meg a lány. – A fa nem beszél! – csattant fel a férfi. – Akkor vedd úgy, hogy karácsonyi csoda történt, és a fa mindjárt kisétál az ajtón, de azt a szart nem rakod rám! Megértettük egymást? – De ez az én karácsonyom! – kezdett sírni a férfi, toporzékolva. A lány általában jól kezelte a balhés ügyfeleket, tudta jól, hogy legtöbbjük anyámasszony katonájává
17
képes változni egy erélyesebb fellépésre, de az ösztönei ezúttal más megoldást súgtak neki. Kedvesebb hangon kezdett érvelni: – Figyelj, az én gyerekkoromban sem volt égőnk, de a fa hagyományos díszekkel is nagyon szép volt. Ne rontsuk el ezeket a meghitt perceket. Adj a kezembe egy csillagszórót és úgy fogok ragyogni neked, mint a mesékben. – Hát jó – szipogott a férfi. – Igazad van. De csúcsdísz az kell. A lány megkönnyebbült, bár fogalma sem volt, hogyan fog a férfi ráilleszteni egy csúcsdíszt, és a keze most már égett a fájó fáradtságtól. A férfi előkotort egy csillagot, és érzékelvén az utolsó dísz felhelyezésének a problémáját, trükkös megoldást eszelt ki. A lány fejét felfelé döntve szájába helyezte a csúcsdíszt, aki nem ellenkezett, mert a faliórán látta, hogy már csak néhány percig tart az egész, és ráadást nem fog engedi. Megkapta bal és jobb kezébe a meggyújtott csillagszórókat is, majd érezte, amint a férfi tömény, fenyő illatú spray-vel fújja tele a szobát. Ettől egy kicsit émelyegni kezdett. A hifiből a Kis karácsony, nagy karácsony csendült fel. Kliense hangos éneklésbe kezdett. Szörnyű volt, de a csillagszóró sercegése legalább elnyomta hamisságát. Jaj, de szép a karácsonyfa... A dalnak még nem volt vége, mikor a férfi az előzetesen megbeszélt programterv szerint belekezdett az odahelyezett ajándékok kibontásába. – Csak a karom bírjam tartani... – mondogatta magában a lány. Úgy tűnt, legalább a fa kevésbé érdekli most kuncsaftját. Türelmetlenül tépkedte fel a csomagolásokat, de csalódottan hajította a bennük talált ajándékokat a háta mögé: egy kisautó, egy dugós puska, egy meséskönyv. Láthatóan egyik sem nyerte el a tetszést. – Az utolsóban lesz! Biztosan abban. – mondta tébolyultan, és széttépte a hatalmas méretű és érezhetően nehéz aján-
18
dék csomagolását. A díszpapír alatti dobozon ez állt: FA ÉPÍTŐKOCKÁK. – Mi ez? Hol a villanyvasutam? Én nem ezeket kértem. Megint átvertél! Utálom a karácsonyt! – üvöltötte, majd felállt és nagy lendületet véve, a súlyos dobozzal arcon csapta a lányt, akinek ideje sem volt a védekezésre. A csillag csúcsdísz foglalata könnyedén fúródott le a torkán. A kifröcscsenő vér helyett, néhány tűlevél szóródott szét a szobában. A hifi zenét váltott. Csendes éj... *
Az apa idegesen hajtott keresztül a városon. Szenteste napján ilyen későn már nehezen lehetett karácsonyfa árust találni az utcákon. Azon rágódott, miért kellett megint az utolsó pillanatra hagyni a vásárlást, de leginkább főnökét és munkáját hibáztatta, amiért még ilyenkor is az irodában kell güriznie estig. Akárhogy is, most egyetlen egy cél vezérelte: átérni tíz percen belül a város másik végében lévő, és még ilyenkor is nyitva tartó kereskedésbe. Közben persze imádkozott, hogy még legyen eladó fa. Az ikrek úgy várják, összeszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy fenyő nélkül tér haza. Édesanyjuk meghalt a szülésnél, nem is ismerték. Egyszer hallottak egy mesét a szomszéd idős hölgytől – aki ma is, mint mindig vigyáz rájuk, míg apjuk haza nem ér a munkából –, amiben egy árva karácsonykor visszakapta a szüleit. Öt évesen a fiúk még mindig hittek ebben, és minden szenteste várták a csodát. Neki pedig még nem volt szíve felvilágosítani őket, hogy ilyen csodák nem léteznek, bárhogyan is helyteleníti ezt az óvodai pszichológusuk. Az ilyesmit még nem szabad elvenni tőlük. A műszerfali órára nézett, és nagyobb gázt adott. Idén is hó nélküli karácsony volt, így a kihalt utcákon a lehető leggyorsabban haladhatott. Alig vette észre egy kanyar után a sötét aszfaltra egyszer csak kiguruló tárgyat. Hirtelen
19
fékezett, az utolsó pillanatban állt meg előtte. Megkerülni nem tudta, kiszállt, hogy arrébb tegye az útból. Megdöbbent, amikor látta, hogy egy karácsonyfa hever az útban. Néhány dísz is volt rajta, bár azok elég megviseltek voltak: törött üveggömbök, girlandok, néhány szem szaloncukor és egy félre álló csúcsdísz. Maga a fa, szinte sértetlen volt. – De ki dob ki ilyenkor egy félig feldíszített fát? – értetlenkedett az apa az üres utcának. Akármi volt is a története ennek a fának, tudta, hogy ez az ő karácsonyi csodája. Ledobálta a sérült díszeket, a fát felerősítette a kocsi tetejére, és hazaindult. *
Az ikrek egyöntetű véleménye szerint a legszebb fa volt, ami valaha is díszelgett ünnepkor a nappalijukban. Lefekvés után alig várták, hogy újból reggel legyen, és ismét megcsodálhassák. Hajnalban már zsibongva szaladtak a fához, azonban ekkor már nyoma sem volt. Helyén egy gyönyörű fiatal nő ébredezett, hajában csillogó, ezüst girlandokkal. A gyerekek egyszerre ugrottak a nyakába, ő pedig két karjával szorosan ölelte magához mindkettőjüket. Sors-polisz örökszürke utcáin évek óta először hó szállingózott.
20
Gulisio Tímea:
Ünnep
Mindenki csak “A Krampusz”-ként emlegette. Senki se tudta, ki vagy mi volt előtte, és hogy egyáltalán valamikor levetie a jelmezét. Sem kora, sem neme nem volt ismeretes. Állítólag abból élt, hogy karácsonykor a télapóimitátorok mellé szegődött ijesztgetni a gyerekeket. A furcsa csak az volt, hogyan lehetett egyszerre az ország különböző városaiban ugyanazon nap ugyanazon órájában.Az már nem is került a szóbeszédbe, hogyan osztja be egész évre az egy nap alatt összehozott keresetét. Boltban sose látták, legfeljebb buszmegállókban és szemétlerakóknál, kizárólag sötétedés után. Találgattak,vajon miért rejti el az arcát – fekélyei vannak? Nem bírja a fényt? Infantilis kedvtelést űz és nem veszi észre hogy már nem vicces? Netán feltűnési viszketegségben szenved? Vagy egyszerűen szégyellős? 2013-ban is ugyanúgy várták a lappföldi Mikulást, mint eddig. Több tízezres tömeg ácsorgott a Liszt Ferenc reptéren, legtöbbjük gyerek, sokan közülük piros kabátban, piros sapkában, fehér bojttal a végén. Az állatkert gondozói két rénszarvast vezettek kötőféken, hogy míg nem jön a Mikulás, legyen mivel lekötni a lurkókat. Délután háromra várták, fél négykor még sehol nem volt a repülője. Négyre mégis megérkezett. Nagyapósan integetve sétált le a lépcsőkön, kedvesen biccentgetett jobbra-balra, egyik kezével szaloncukrot szórt az emberek közé, a másikkal kétdecis reklám-kólásdobozokat osztogatott. Nem kért elnézést a késésért, de ezt természetesen mindenki azonnal megbocsátotta neki. – Később indulhatott, valószínűleg hazájabeli rajongói nem hagyták az előző repcsire felszállni, vagy öreg csontjai miatt nehezen készítette össze a több zsáknyi ajándékot.
21
A késés ellenére minden úgy zajlott mint szokott,kivéve azt, hogy most az utaskíséret a gépen maradt, és nem jött vele egyetlen krampusz sem. Egy kamaszfiú azzal élcelődött, hogy az ő "helyi Krampuszukat" szólongatta a recsegő mikrofonban, mint egy szófogadatlan kiskutyát: – Na most gyelle Klampuszka, vál a Mikulász báci! hol jállsz, cak nem semétbe tulkállsz máll megint? Van itt frissz jó saloncukollpapíl meg üresz pepcikólászdobodz, bele isz hudozunk! De ha mald pilos hó eszik, akkol kapc te tőllünk akállmit isz! Egyre többen csatlakoztak a gúnyolódóhoz, jóllehet nem is tudták kiről van szó. Egyszercsak a tömeg itt-ott szétvált, utat engedve a mentősöknek. Egyre több üres folt keletkezett, felülnézetből gabonakörökre emlékeztettek. Közel száz gyerek fuldoklott egyszerre a félrenyelt szaloncukortól és a mohón szájukba tömött csomagolópapíroktól, melyek színes,cikkcakkos vége meg-megcsillant az elkékült ajkak között. A szülők és tanítók észveszejtve sikoltoztak, mert végig kellett nézniük, ahogy az elsősegélyesek próbálják eltávolítani az elakadt falatokat, sikertelenül, mert minél jobban húzzák, az áldozatok szemgolyója annál beljebb csúszik gödrében, a kiálló szaloncukorpapír-darab pedig sose ér véget, több méteresre nyúlik, vörösesrózsaszín és irtózatos büdös, akár a kiöntött kanális. A szülők nem törődnek bele,ott rúgják-vágják a mentősöket,ahol érik, olyan hevesen rángatva ordítoznak a fülükbe hogy leszakad mindenestől a hallószervük, a sarki sütödések kagylókat és cimpákat árulnak, szőröset vagy szőrmentest ízlés szerint.Az eszüket és fülüket vesztett emberek – ha ugyan még annak lehet őket nevezni – dühükben kicsi a rakás nagyobbat kíván-t játszanak, és a rendőröktől elvett gumibotokat lenyomják egymás torkán, habos nyálat gurgulázva röhög egy öreg nő, akinek feldugtak egy szegecses viperát. Fél óra múlva a helyszín olyan mint egy disznótor renge-
22
tegszer egymás mellé vetített képe: a véres-salakos pocsolyák már bőrösödnek a fagytól, a fehér, földön fekvő süldő testekből meleg gőz száll fel. A téren felállított fenyőknek karácsonyillatuk van, és a szállingózó hó mintha szőlőcukorral hintené meg karjaikat, úgy hogy már csömörükben lekonyulnak. A szél kandallók csípős aromáját hozza messzi családi házaktól. Mintha lassított felvételt néznénk egy Lars von Triers-filmben – vöröskeresztes dzsekijű, izmos alakok térdelnek kis buckák fölött, körülöttük síró gyerekek plüssállatokkal a hónuk alatt, ujjukat szopva, a zilált hajú felnőttek meg mintha egy társas modern balettjelenetet próbálnának pantomimre ültetni. Annyi hang keveredik, hogy az egész összemosódik egy víz alatti füldugulás béna nyugalmává. Télapót nem kereste senki, eltűnése is ugyanolyan természetes volt mint érkezése egy megkérdőjelezhetetlen archaikus mesevilágból. A rénszarvasok egy bevásárlóközpontban kötöttek ki, agancsuk köré giccsesen villódzó karácsonyfaégők tekeredtek a lakásdekorüzlet kirakatában. Páran megálltak megsimogatni őket, de mivel árcédulát nem találtak rajtuk, továbbmentek. Az eladókisasszonyok ruhakefével áthúzták a szőrüket, majd iratűzővel a cég emblémáját csattintották a fülükre. Télapó mint aki jól végezte dolgát, leült szállodai szobájában egy karosszékbe,forró teát kortyolgatva szemét lehunyva pihent, majd felnyitotta a dohányzóasztalkán talált iPadet. A legfrissebb hírekre kattintott, és attól amit látott, egészen kimelegedett – félmeztelen mikulássapkás gyerekek a földön –, Hm, itt ma tényleg piros hó esett! – somolygott magában. Szorította a nadrágja, ezért kigombolta a sliccét, egy kis arany csengőt kötött a pénisze tövére és a tragédiáról szóló cikket olvasgatva maszturbált hangulatos csilingelés közepette. Mikor ezzel kész lett, lassan, komótosan kibújt mikulásjelmezéből. A Krampusz volt alatta.
23
Nagy, piros ajándékos zsákja titkos belső zsebéből elővett egy alufóliába tekert valamit. Nyomkodta, szagolgatta, hümmögött, mondván: – Ez még ehető, íme a karácsonyi elővacsi! Fölhajtotta krampuszálarcát és beleharapott a több hetes, szeméttelepről előkotort ürücombba. – Ez az első ünnepem évtizedek óta, hogy legalább friss husit ... láthattam. Megérte a hosszú, kényelmetlen potyaút Lappföldre egy furgon hátuljában. Megérte a pilótát, a Mikulást és kísérőit altatós kólával elkábítani, fafűrésszel feldarabolni és apránként leküldeni a vécélyukon át a szabad égbe. Megérte valaha pilótának tanulni akkor is, ha végül csak csöves lett belőlem, akkor is. Ezért a repülésért minden megérte. Ez a látványkonyha pedig minden éhezésért kárpótol. – Azzal örömtől könnyes szemmel görgette egyik véres fotót a másik után. A csorgónyálú, remegő kezű vénember.
24
Komor Zoltán:
Csalamádé-mikulás
Karácsony volt, kövér pelyhekben hullt a hó, az öreg fűszeres pedig magára öltötte télapó jelmezét. Mint minden évben, idén is ő vitte az ajándékot a falu gyermekeinek. Felhúzta hát kalocsai paprikaporba forgatott zsákvászon-ruháját és az arcára tapasztott egy marék savanyú káposztát, majd feltépte az ajtót, és belevetette magát az éjszakába. – Ideje aludni, különben nem látogat meg a csalamádé mikulás! – mondogatták a szülők, azzal ágyba dugták csemetéiket. A gyerekek pedig máris örömmel kezdtek izzadni a paplan alatt, arra gondolva, hogy minden bizonnyal úton lehet már az öreg savanyúkáposztás ember. És valóban ott gurul már, egy hatalmas hordón, zsákja megpakolva kovászos uborkával, ami persze csak annak jár, aki jó volt. A rossz gyerekek idén is egész szemes borsot kapnak a csizmájukba, ami másnap törni fogja kicsi lábukat, vagy föléjük hajol, míg alszanak, és káposzta szakállából némi savanyú lét csorgat a szájukba. – Hó hó hó! – rikkantja a hóvakolt éjbe az öreg csalamádéapó, és felmászik az első háztetőre. A kémény persze szűk, de ahogy ecetes levet kezd ereszteni a ruhája alá pakolt sok-sok káposztalevél a fickó lassan cuppogva lecsúszik a téglacsatornában, s máris a házba jut: a nappaliban egy karácsonyfa fogadja. Ágain világító savanyú karfiol és csillogó gyöngyhagyma. Csalamádéapó előveszi a listáját és az arcán kedves mosoly terül szét, amikor látja, hogy a kicsi János idén bizony jó fiúcska volt. Kivesz hát egy kovászos uborkából készült játékvonatot – a kerekei roppanós sárgarépa karikák – és a fa alá teszi, majd visszatornássza magát a kéménybe. Sietnie kell, oly sok gyermek várja még, s oly kevés az idő.
25
Bizony sok gyermek várta. Mindenki, kivéve egy kisfiút – a Ráncos Robit, akit még csecsemő korában leforrázott véletlenül az édesanyja egy kaszroj zöldséglevessel. Mi tagadás kissé be volt csiccsentve az anyja azon a napon, a kölyök meg alighogy megtanult totyogni, folyton a konyhában lábatlankodott. Robi azóta úgy néz ki, mint az aszalt szilva és mintha csak frissek lennének a sebei, nem bírta az ecet és a savanyúság érintését, mivel az rögtön csípni kezdte égett bőrét. Kifejezetten utálta tehát a karácsonyt, amikor mindenütt ecetes paprika vette körbe. A leginkább pedig azt gyűlölte, amikor a mikulás simogatni kezdte az arcát káposzta-levélből varrt kesztyűjével. Ilyenkor csak ordított és az öklével ütötte a vén szakállast, aki hamar elkönyvelte hát, hogy Robi bizony nem egy jó gyerek. Idén se hozott neki mást, mint borsszemekből fűzött pizsamát. Ám Ráncos Robi már várt rá a tetőn, megbújva a kémény mögött, dörzsölgetve égett kezeit. Bizony sötét tervet szőtt idén a káposzta-mikulás ellen. Csöndben meglapult, ahogy a vén káposzta szakállú megindult lefelé csúszni a szűk téglacsatornában. Mikor aztán eltűnt, Robi leseperte a havat a tetőre készített fém aknafedőről, amit még tegnap feszegetett fel az udvaron, és minden erejét összeszedve felemelte – csöpp gerince majd összeroppant a súly alatt – s befedte vele a kémény száját. A biztonság kedvéért még néhány téglát is rápakolt. Majd rohant, hogy lecsússzon a tetőn. A lakásba visszatérve a kandallóhoz futott, ahol már egymáson feküdtek az újságpapírba tekert fatönkök – ráncos ujjai izgatottan matattak a gyufaszálak között. Majd felcsaptak a lángok, és lobogni kezdett a tűz. Robi arcán vigyor terült szét, miközben arra gondolt, soha többé nem fogja őt fogdosni a savanyúság-télapó, hogy nem talál ezentúl csípős borsot a cipőcskéjében, és talán még csak karácsony sem lesz többé. Befeküdt hát az ágyacskájába, és próbált elaludni. A kéményben ragadt káposzta-mikulás eközben már hangosan krákogott, a fejével
26
próbálta felnyomni a kéményre fektetett nehéz fémfedőt, de sehogy sem sikerült. Egyre jobban izzadt a ruha alatt, tüdejét kitöltötte a füst, szemei könnyeztek és egyre csak átkozta az aszalt szilva fejű kisfiút. Végső elkeseredésében letolta a nadrágját és próbált rávizelni az alatta lobogó tűzre, hátha sikerül így kioltani – de minden hiába. Szép lassan kifogyott a testéből minden vizelet és káposztalé, az erőlködéstől még néhány rücskös kovászos uborka is kifordult ősz, szőrös seggéből, a tűzbe hullva egyből megfeketedtek, de a lángok csak nem aludtak ki. Telt az idő – Robi pedig még mindig ébren feküdt a paplan alatt. A lakást lassan betöltötte a párolt hús és káposztaszag, a gyereknek pedig eszébe jutott a kicsi Juliska az iskolából, a lány, akibe titkon szerelmes volt – hogy szerette a karácsonyt, az ünnepek után még hetekig a nyakában hordta almapaprikából készült ékszereit, amit ajándékba vitt neki a mikulás (hiszen Juliska olyan jó kislány volt, igaz, Robin ő is csak kacagott), és milyen csinos volt velük – egészen addig a nyakában csüngtek, amíg el nem kezdtek poshadni, és a bűz teljesen körbe nem lengte a kislányt. De az idén elmarad Juliska mosolya és bűze ... Ahogy ez járt a fejében, a kéményben ragadt mikulásból szép lassan toros káposzta lett: húsa egybe főtt a bors darabkákkal és a káposztaszakállal. És hogy mi történt akkor? Úgy tartja a mese, három számmal nőtt meg aznap este a Ráncos Robi szíve. Ahogy lüktetett – mintha dobot vernének – a pléd is vele ugrált. Kipattant hát az ágyból a kisfiú, és szaladt ráncos kis lábain – a konyhában dézsába engedett némi hideg vizet és mind a kandallóban táncoló tűzre borította. Fekete füst terült szét. – Ó Mikulás! Bocsáss meg nekem! – kiabálta a kéménynek, de felelet nem érkezett – láthatóan elkésett. Robi később egy seprűnyéllel kaparta a járatból a mikulás maradékát – a dézsa szépen megtelt a gőzölgő toros káposztával, a kisfiú pedig a könnyeivel mosdatta az ételt.
27
– Vacsorát főztem a mikulásból – így pityergett. Ahogy könnyei áztatták a káposztát, egyszer csak mély, dörmögő hang szakadt fel a kondérból: – Robi! Robi! Vidd el az ajándékokat a gyerekeknek, Robi! Az aszalt fejű gyerek ekkor már tudta, hogy mi a dolga. Bizony, idén neki kell a télapónak lennie. Nagyot nyelt hát, és aprócska aszalt keze beletúrt a kondérba. Ujjaiba a savanyú káposztától máris fájdalom nyílalt, még a könnye is rögtön kicsordult a gyereknek, de vett egy mély levegőt, és kiszakított egy marék káposztát a halomból, hogy az arcához tapassza: a szakáll egyből marni kezdte az égett bőrt arcán, és csillagok táncoltak a szeme előtt – mintha ezer tűvel szurkálnák, mintha tűzbe dugta volna a pofiját, a forró fájdalom harapásai – de tudta, nem késlekedhet, ha ki akarja vinni az ajándékokat minden gyereknek. Kiszaladt hát a hóval fedett udvarra és ráült a mikulás hordójára. – Hó hó hó! – sírta teli az éjszakát, s eltűnt a következő sarkon. A falu gyermekei aztán arra ébredtek, hogy a nappaliban egy aszalt fejű mikulás sikoltozik, miközben pakolja az ecetes játékokat a karácsonyfa alá. Könnyei a tűlevelekre peregtek. Ordításba kövül ráncos arccal hajolt a csöppségek fölé, és két üvöltés között puszit nyomott a homlokukra. Meg is jött mindenkinek rögtön a karácsonyi kedve! Csizmácskáikba bújva rohannak most a hóval fedett udvaron, és integetnek a drága káposzta-mikulás után, aki a haját tépve robog végig a falun, sikolyától kettétörnek a jégcsapok, nyögései fehér cérnaszálakra bontja a hópihéket. Utoljára Juliskát látogatta meg: miközben a törékeny lány nyakába fűzte az almapaprika-nyakláncot, alig állta meg, hogy csókot ne adjon neki. Egy darabig lebegtette arcát drága kilégzésén, s ettől mintha szűnt volna kissé a fájdalom, majd kapta magát, és már indul is haza. Hamarosan megolvad a sötétség a felkelő nap körül. A falut kibéleli a vidám gyermekkacagás és az ének: apró uborka-vonatok zakatolnak a kaporszár-síneken, káposztafejű babákat ölelnek a kislányok, mások cékla-kirakóval
28
játszanak. Robi, amikor végre hazaér egyből letépi bizsergő arcáról a csípős szakállat, és a sarokba hajítja. El sem hiszi, de megmentette a karácsonyt. Meggyötört arca mosolyba rándul. A konyhába lépve édesanyját pillantja meg, amint épp jóízűen eszik. – Nézd mit hozott nekünk a mikulás, egy egész bödön toros káposztát! – Azzal bekap egy villára tűzött, káposzta-szalagokba forgatott füstölt húscsomót. Robinak ekkor elszomorodik a szíve. Szegény mikulás. De egyszer csak mély, öblös nevetés hangzik fel a konyhában, amitől az anyja egyből kiejti a kezéből a villát. A hang az asszony gyomrából érkezik: – Köszönöm Robi! Boldog karácsony! – zengi az anyja ficánkoló tápcsatornája, majd a nő a torkához kap, és felköhög egy szaloncukrot. Majd egy újabbat. Végül egész tucatot okád az asztalra. Robi felbontja – arra számít, hogy ebben is uborka lesz, vagy paprika. De ehelyett csokoládét talál benne. Édesség! Valódi édesség! Miközben a selymes íz kitölti a száját, vörösre csípett éget arcával az anyjára mosolyog, aki megsimogatja a fejét. Odakinn ismét felhangzik az örömének. A gyerek-kórusból pedig kiválik Juliska hangja. Ő énekel a leghangosabban, büszkén mutogatva almapaprika-nyakékét, Robi pedig szalad, hogy vigyen neki egy szem csokoládét.
29
Tépő Donát:
XXX Mass
Ez az ember valamikor a legjobb barátom volt. Itt ülök vele szemben, és elnézem, mennyire nem jelent már semmit a múlt, ahogyan kisiklik alólunk az idő és a csipkézett vonalak mentén súrlódunk. Az emberrel elég ritkán találkozunk, most épp karácsony van, ezért alkalom. Úgy gondolta, felhív. Most meg itt a lakásban. A feleségén rózsaszín köntös kocsonyásodik alázatosan, megszokott kartonarc, függőben lévő pálinkás pohár. Karácsony, nosza, a fán egy elhazudott vallás csillogó horganylemezei lógnak, mi meg a térben, a tévében pelyhes hullák a háttérben. Nézem őt, meg a nőt, behorpadt életüket, amely tökéletesen megfelel nekik, és nem tudom, kinek jobb. Az ember nem változott semmit, ott maradt tíz évvel ezelőtt, mikor még minden hétvége arról szólt, hogy mivel bontjuk le a szervezetünket és milyen zenére. Gyerek, család, kialvatlanság. Akaratunkon rozsdacsomók. Hiábavaló küszködés, hogy elfelejtsük a glóriafényű igazságot. Az embernek már hiányzik néhány foga, keze mágnesként vonzza a sörös dobozt és levedlett magáról már minden felesleget. Csak a következő napnak él, vagy már annak se. Minden hiába, semminek semmi értelme, csak mi rakosgatjuk a dobozokat, pedig tudjuk, hogy a fájdalom mindig több, mint az öröm, amíg a világegyetem tágul, és mi egy nagyobb energia részévé nem válunk. De most karácsony van, újabb alkalom az ivásra, monstruózus vedelős napok következnek, ő már nyúl is a következő dobozért, én meg pislogok egyet, és hajtani kezdek egy cigit. Telefonján félpercenként fogadási eredmények riannak, testemben jóllakottan pattog az aktuális fájdalom, úgy érzem magam, mint egy szétrepedt tükör, amelyről még nem estek le a darabkák, valami érthetetlen kohézió még összetartja a rendszert és működik, csak már nem tudom, minek. Persze szóba jönnek a lányok, a felesége tipizált kas béli, ahol a rend és a normalitás
30
szimfóniája szól minden nap. A nők gyengék. Legtöbbjük, koncepciók alapján forma-tervezett modell, mélység nélkül. Képtelenek hosszú távon összetetten koncentrálni. Hány ilyet láttam. Csak bámulnak bele a világba. Aztán eladják magukat valakinek, akivel együtt talán könnyebb. Időnként felbukkan egy kivétel, akire elismerően bólintok, és apró, csípésszerű fájdalmat érzek a lelkem bal sarkában, mert tudom, hogy ez az a típus, aki mellett sokáig el tudnék lenni anélkül, hogy megjátszanám magam. De már lekéstem arról, hogy ismét olyan dolgot tegyek, ami visszafordíthatatlan. Elég volt. Inkább minden napom egy gálaest. Egy végső örömjáték. Egyesek a vallásba, mások a szenvedélyekbe menekülnek. Az ember sörbe menekül. Az asszony meg vélt igazságokba: – Szerintem undorító dolog kurvának lenni. – mondja felhevülten – Gondolj bele, ott állnak egész nap az út szélén, nyáron abban a dög melegben, pfúj... – Ez szerintem is undorító – konstatálom, mert tényleg így gondolom, viszont még adok rá – Na és mi van azokkal a csajokkal, akik a lakásukban fogadják a vendéget? Az mondjuk, oké? – Hát...az egy fokkal jobb, mert ott legalább meg tudsz fürödni. De akkor is. Milyen nő az, érted? A pofájába röhögnék. Elmesélném neki az elmúlt egy évemet és a végére maga alá fosna. Utána rálehelném a különbséget az ő hivatalossá tett prostitualizálása meg a pénzen vett szex között. Pro és kontra. Egy vonalat vésnék az ő oldalára, mert a háztartásbeli prostitúciónál elméletileg egy partnerről van szó. Elméletileg. Képmutatásilag. Túl sok nővel volt dolgom, gondolom az ősszel. Gondolkodom. Túl sokat láttam. Ezt viszont a magam javára írnám, hiszen minden egyes nőtől tanultam valamit. De az asszonyt úgy sem lehet meggyőzni, hiszen már rég legyőzte magát. Most más valaki. A naiv feleség, aki azt hiszi, mindent tud, mert befogott egy vadat. Fogalma sincs a földalatti járatokról. De nem szólok. Inkább felveszem én is kartonarcom, és hagyom, hogy elme-
31
séljen egy karácsonyi sztorit, ami a kurvákról meg a karácsonyról jutott eszébe. – A Black Mamba Hotelban dolgoztam tizenhét évesen. Az első melóm. Akkor is karácsony volt. Kemény. Én, hülye fruska. A recepción segítettem Jakobnak, aki aznap éjjel vitte a placcot. Egyszer csak éjfél körül bejön egy fazon mikulásjelmezben, és kéri a legfullosabb szobát a tetőtérben. Royal Suite duplaerkéllyel, jakuzzival, érted. Meg, azt mondja, kéne két lány is. Gondolhatod. Összenéztünk Jakobbal, hát ő meg Jehova tanúja, szóval néz rám, és azt mondja, azt nekem kell intéznem. A fickó előre kifizeti a szobát, és lerak nekünk még egy tízest fejenként, érted, de mikor volt ez, tíz éve....úgyhogy fölhívtam egy ilyen helyet, emlékszem az volt a neve, hogy Mandolin, és aztán beszéltem egy csajjal. Durva volt. El kellett mondanom, mit akarok, meg minden. Kérdezgette, hogy mekkora legyen a melle, meg milyen magas legyen. Hát én választottam egy szőkét meg egy barnát, gondoltam, úgy jó lesz, és átutaltuk az összeget. A Mikulás közben felment a szobájába, és fél óra múlva meg is jött a két csaj. Onnantól kezdve fel-le rohangáltam a mindenféle kívánságaikkal. Két üveg Sztolicsnaja, jégbe hűtött pezsgő, királyrákos koktélsaláta. A picsák meztelenül a vízben, a télapó átoson a folyosón, hogy elvegye tőlem a cuccot, mielőtt még beljebb megyek és meglátom a kókuszcsíkokat a kisasztalon, na mindegy. Utána eltelt vagy két óra nyugiban, aztán egyszer csak látjuk, hogy kiront a télapó a liftből, és kurvára kivan. Odajött hozzánk, kifizette a két nőt meg a fogyasztást, és annyit mondott „ Soha többé nem teszem ide be a lábam”. – És miért mondta ezt? – Fogalmam sincs. A két kurvának ki volt fizetve a szoba reggelig, az meg lelépett. Az volt a komoly, amikor reggel jött a főnök, és meglátta a két csajt a svéd asztalos reggelinél. Hát...a szobaárban benne volt az is. – Na és hogy néztek ki a csajok? – Hát az a kurva jó test / nulla agy-típus.
32
Picsába a karácsonnyal – gondolom, és azon morfondírozom, hogy holnap délután felmegyek a hogynemindigteszopjal.com-ra és beütök néhány paramétert, amivel meglepem magam az ünnepekre.
33
Gulisio Tímea:
A megrontott Jézuska
A szegények karácsonyfája messziről világít. Égői üveg helyett műanyagból, gömbjei papírból vannak. A polgármester ajándékozta a városnak jótékonyság címén, persze mindenki tudja, hogy csak a legcsóróbb réteg jövő évi szavazataira pályázik. Egy fa a saját fenyőültetvényéről sokkal olcsóbb, mint tízezer darab lejárt szavatosságú csoki figurát megvásárolni. A gyerekek kíváncsian nézik, amint felállítják a monstrumot. A hidegtől toporogva csacsognak. – Te mit kapsz karácsonyra? – kérdezi az egyik. – Egy távirányítós robotot, egy Converse cipőt, egy gördeszkát, egy profi focilabdát, egy iPhone-t, és még nem tudom. És te mit kapsz töki? – Egy meleg sapkát, amit rá lehet húzni a fülemre. Meg két pár zoknit. Talán... Erre a másik fiú undorodva felhúzza az orrát. – Na mentem. Vár a pulykasült. – Szia. A másik köszönés nélkül elrohan. Józsi egyedül marad. Feltekint a nagy fára. Nekik otthon sosincs karácsonyfájuk, csak egy ágat lopnak az erdőből. Egyszer rajta is kapták őket, jókora bírságot vágtak a nyakukba. A műfenyő drága, és nincs is karácsonyszaga. Tavaly talált a kukában egy kis üveg illóolajat, de a bátyja kölninek vélte és egyszerre mind magára locsolta. Azt hitte, így menőbb lesz a lányoknál, de csak kiröhögték. Józsi nem is mer udvarolni. Tizennégy éves, de az alultápláltság miatt jó, ha kinéz tizenkettőnek. Különben nem csúnya gyerek, sőt: szőke, kék szemű. Szája szív alakú, piros. Orra pisze. Felserdülve férfiideál lehetne belőle. Persze, ha divatosabban öltözködne. Mert manapság az számít. Már egészen átfagyott az ácsorgásban. Telefonja nincs,
34
órája elromlott, nem tudja, mennyi ideje nézi a hol zöld, hol sárga színjátékot. Kürtőskalács illatát hozza a szél. Meg hópelyheket. Előbbiben nem is reménykedik, utóbbiból kap bőven az arcába, rá is fagy, mintha maszkot viselne. A sütödék ma a szokásosnál tovább tartanak nyitva. Nagydarab, szőrös karú szakácsok kövér pecsenyéket forgatnak nyárson. Tűz! Milyen jó meleg lehet! – ábrándozik Józsi, mikor valaki befogja a szemét. – Most megvagy, gézengúz! – így egy cserfes női hang. – Ki az? – kérdezi a gyerek. – Keresztanyád, akitől megszöktél, te hálátlan! – Nincs is keresztanyám! – fordul hátra. – Ó, bocsánat, fiatalúr, összetévesztettelek valakivel. Épp ilyen magas, mint te. Nem láttad? Húsz perce még erre járt. – Nem. Várjon csak, de lehet! – Siltes Adidas sapkában volt, Puma nadrágban, és Nike magas szárú cipőben. – Ő lehetett. – Merre ment? – Arra! – mutat a gyerek a pavilonok irányába. Követi az asszonyt. Most veszi csak észre, milyen szép. Arca olyan, mint a kirakatokba ültetett drága babáké. Vörös haja kontyba fogva. Kabátja feketén suhan utána. Van benne valami boszorkányos, és valami angyali kislányosság. A mozdulatai, mint a gyereké. A szeme sarka már ráncos. Nem tudni a korát. Ugyanúgy lehet huszonnyolc, mint hatvan. A nő megáll a sütödénél, négy libacombot rendel. Míg készül, az édességes pultnak támaszkodik és lóbálja a lábát. – Hát te kiskölyök, kérsz valamit? – Én... Köszönöm, nem – mondja nyálcsorogva. – Amiért ilyen kis udvarias vagy, veszek neked puszedlit. Szereted? – Hogyne szeretném. Míg tömi magába a süteményt, az asszony telefonál. Nagy
35
sóhajtással nyomja ki a mobilt. – Gondolom, hallottad– fordul Józsihoz. – Nem hallgatóztam, de azt kivettem belőle, hogy hazatalált a keresztfia. – Így van. Maradtam tökegyedül karácsonyra. Gondolom téged meg vár a családod. – Nem, nincsenek otthon. – Ünnepekkor is dolgoznak? Hallatlan. Kegyetlen világ van. A gyerek csak hallgat afelől, hogy apja sitten van, anyja pedig elmegyógyintézetben, testvérei pedig az intézetben. Valamiért ösztönösen jó benyomást akar tenni arra a valakire, aki törődik vele. – Eljössz velem? – kérdezi az asszony. – El. Kézen fogja a fiút. – Néni, messze lakik? – Nem itt a szomszédban, de kocsival megyünk. A parkolóig elevickélnek az egyre sűrűbb hóesésben. Királykék autó. A márkáját nem ismeri fel, de nem valami szabvány, az biztos. Illik a gazdájához. – Szereted a klasszikus zenét? – kapcsolja be a rádiót a hölgy. – Mindenféle zenét szeretek. – Ilyen muzikális vagy? – Az micsoda? – Haha, muzikális az az ember, akinek van érzéke, tehetsége a zenéhez. Jársz zeneiskolába? – Nem, de tanultam hegedülni. – Kitől? – Nagyapámtól. Azóta megsüketült. – Sajnálom. És miket játszottatok? – Magyar nótákat. – Karácsonyi dalokat tudsz? – Tudtam egyet-kettőt.
36
– Na, akkor felelevenítheted. Van egy kiváló hegedűm. – Már elfelejtettem. – A biciklizést se felejti el az ember. Csak újra bele kell jönnöd. Segítek. – Köszönöm. Megérkeznek. A házban jó meleg van, egészen átjárja Józsi testét. A nő lesegíti kabátját. Ez két részről is kínos neki, először is, mert úgy érzi, fordítva illene, másrészt mert így meglátja kinyúlt, felfeslett pulóverét. – Foglalj helyet, kis herceg! Józsi azon csodálkozik, hogy még mindig nem kérdezte a nevét, és ő se árulta el a sajátját. – Néni, hogy hívják? Erre az asszony elkomorodik. – Miért fontos ez? – Elnézést kérek. De meg ne mondd a neved! Akkor menned kell! Majd én adok neked nevet. Érted? – Értem, asszonyom. – Ó, milyen kis modoros vagy! Kérsz egy tejeskávét, úrfi? – Igen, köszönöm. – Máris hozom. Míg az asszony a konyhában tevékenykedik, a kis névtelen körbenéz a nappaliban. Csupa drága, törékeny holmi. Első látásra tudta, hogy egy gazdag hölggyel van dolga, de azt nem is hitte volna, hogy ennyire. Vajon miért nem a családjával karácsonyozik? Miért egy vadidegen, szegény gyerekkel? Visszatér. Baljában a kakaó, jobbjában bordó bársony doboz. – Nézd csak, ezt neked hoztam! – azzal leteszi a dobozt a kanapéra és felnyitja a tetejét. Egy hegedű van benne – Próbáld ki, Stradivari. A gyerek ámulattal nyúl a legendás hangszerhez. – Még ne! – csap a kezére a nő – Előbb idd meg a kakaót! – parancsol rá.
37
Szót fogad. Ahogy behörpinti a forró, édes italt, azonnal álmosság nehezedik rá, mint egy puha takaró. Vékony ujjával megpendíti a húrokat. A nő feltekeri a vonót és mosolyogva nézi, amint a gyerek állához emeli a hegedűt. – Mit játsszak? – Amit legjobban szeretsz. – Eszembe jutott egy karácsonyi. Mennyből az angyal. – Ó, az én drága kisfiam, édes kis báránykám is ezt játszotta! – könnyesedik el a szeme. – Már felnőtt? – Meghalt. De ne kérdezz többet, csak húzd! Bizonytalanul nyekeregve kezdi, de hamar belejön. Vagy tízszer eljátssza a dalt. – Még? – néz a nőre, aki aléltan hátradőlve hallgatja. – Még, még! Folytatja. – Ne játsszak valami mást? – Ne, csak ezt! Engedelmeskedik. Egyre nehezebb ébren maradnia. Siklik a vonó a húrokon. Siklik a nő keze a fiúén. Álmában mindketten meztelenek. Fél, hogy a mellek agyonnyomják. Nem mer az asszony lába közé nézni. Beszippantaná a mélység, és soha többet nem látná viszont szüleit, testvéreit. – Tetszik a hangszer? – kérdezi a nő. – Nagyon – nyögi a fiú. – Akkor neked adom! De előbb elárulok neked egy titkot. A hegedű a női testet mintázza. Minden hegedű egy nő, minden nő egy hegedű. Ha egyiken tudsz játszani, a másikon is. Megpróbálod, hm? – azzal a gyerek kezét a derekára teszi – Simítsd végig. Így, de ügyes vagy. Most a hegedűt. És megint engem. Lejjebb. A fiú pálcikaujjait bevezeti tágas hüvelyébe. – Ilyen nincs a hegedűn! Ilyen csak a nőn van – suttogja – Jó, ugye? – Nagyon – álmélkodik a fiú. – És ez mind a tied lehet. Most puszild meg.
38
Térdre ereszkedik és a nő szemérmébe fúrja fejét. – Most a nyelved lesz a vonó! Értesz? Bólint és teszi a dolgát. Eszébe se jut ellenkezni. – Óóó! Nagyon jól csinálod. Még, még, még! Ááá! Feje lehanyatlik a párnára. Szája tátva, szeme az égre néz. A fiú rázogatja, azt hiszi, rohamot kapott. Lassan magához tér. – Jesua – súgja. – Az ki? – Te vagy! Jesua, Jézus. Azaz József. A fiamat is így hívták. – Honnan tudja a nevemet? Hisz nem is mondtam! – Rögtön tudtam. – Miből? – A tiszta szemeidből. Ez a Megváltó tekintete. Aki feltámassza a halottakat. Az én kicsikémet is megidézi, legalább pár percre – ringatja a nagy semmit. – Néni, jól van? – Soha jobban! – öleli terjedelmes keblére, olyan erősen, hogy szinte megfojtja. – Haza akarok menni, hátha kiengedték már apámat a dutyiból, anyámat a diliházból. – Nincsenek ott. Én rendeztem el mindent. Elintéztem, hogy senki ne vigyázzon rád ma este. Csak én. – Lefizetett valakit, hogy tüntesse el a szüleimet és a tesóimat? – Nem kellett. Ráálltak maguktól. Szegénység, szegénység, de szomorú – tettet együttérzést. – És a családom eladott magának? Mennyiért? – Egy műfenyőért. Mert mindig karácsonyfáért sírtál. – De miért, miért?! – Hogy az enyém legyél. Legalább ma este. – Ez szemétség! Ezt nem teheti meg! – De megtehetem. A törvényeket a gazdagok hozzák. És
39
most eridj, váltsd meg a világot! Harsányan nevetve zavarja ki a téli éjszakába. Utána dobja a hegedűt, ami darabokra törik a márványpadlón. Az ajtóban három másik Jézuska várja a sorát.
40
Apagyi Ferenc:
A kétezer-negyvenkettedik Szenteste
– Professzor, hiába a gyógyszerek, a lány még mindig nem tágult eleget. – szólt gondterhelten a fehér köpenyes, maszkos orvos miután kilépett a szülőszoba ajtaján – Attól tartok, hogy mindenképpen császárral kell csinálnunk vagy várnunk kell holnapig. – Azt már nem, doktor! Tudja nagyon jól, hogy ennek a gyerekeknek ma kell megszületnie és azzal a módszerrel, amivel mindegyik született, amíg maguk évszázadokkal ezelőtt el nem kezdték kimetszeni őket az anyjuk hasából. Adjon még neki valami gyógyszert, bánom is én. – Uram, mindkettőjüket elveszíthetjük. Az emberiség... – zavarában meg akadt a szava, majd folytatta – mindannyiunk célja az, hogy a gyerek megszülessen. – Nos, a mindnyájunkban időnként kételkedem. Akárhogy is, az egyetlen dolog, amiben még mindig bízom Önnel kapcsolatban, doktor, az a szakértelme, ami még sosem hagyott cserben minket. Tegye, amit mondtam. – vágta oda a professzor és lejjebb gombolta a köpeny alatt átizzadt ingét, míg a hangszigetelt üvegen keresztül nézte a stúdiólámpákkal, kamerákkal és csaknem egy tucatnyi feszülten váró, ugyancsak maszkos tévéssel telezsúfolt szülőszobát, melynek közepén egy fiatal, alig 18 éves lány vajúdott. Arcára fájdalom ütött ki, csapzott haja mögül segítségkérően nézte a körülötte sürgő, a tévésekkel csaknem egyenlő számú orvosi stábot, akik különböző műszerekkel voltak elfoglalva. – A lány akkor is ki van készülve, professzor. – Mi vagyunk kikészülve. A bolygó van kikészülve, az óceánok és az esőerdők, meg a termőterületek, már amennyi
41
megmaradt. Az éhező embermilliárdok vannak kikészülve. Egész országnyi területeken hallnak ki az emberek évről évre. Amerika is hamarosan a többi kontinens sorsára jut. Mutatnunk kell az embereknek valami reményt. Százezrek gyűltek ma este az utcákra és milliók ülnek a tévék előtt, hogy lássák a Messiást megszületni. Hogyan hihetnének a későbbi csodáiban, ha magától még világra jönni sem tud? – Én szülész vagyok. Nekem pont olyan fiú, mint a többi, és az egyetlen, amit akarok, hogy éljen. Ő is és az anya is. – Tudja, doktor, azokat az embereket ott a szemközti üvegfal mögött, az elnököt, a Vatikán küldötteit és a többi egyház vezetőjét, akik hozzám hasonlóan elég feszültek most, én győztem meg arról, hogy a leplen talált vérfoltok eredetiek és a Megváltót a módszeremmel fel tudjuk támasztani. Évtizedes munkám van abban, hogy az egyházak, már nem az ördög, hanem Isten eszközének tekintik a klónozást. Mivel ez a lány szűz, még a fogantatást is szeplőtlennek tekintik. Az ön véleménye tehát nem érdekel, de egy dologban rávilágított a lényegre: maga csak egy szülészorvos. Az orvos legszívesebben dühösen rúgta volna be maga előtt a szülőszoba lengőajtaját, amikor visszament, úgy ahogyan azokban a régi kórházsorozatokban volt szokás, de a figyelő kamerák és díszvendégek kereszttüzében uralkodnia kellett magán. Megkérte a tévéstáb tagjait, hogy semmiképpen ne hagyják el a szoba részükre kijelölt területeit. Legszívesebben most máshol lett volna, pedig szerette a munkáját, még ezekben a nehéz időkben is, amikor az alultápláltság és a klímaváltozással megjelenő új vírusok miatt egyre kevesebb volt azaz örömteli pillanat, amikor egészséges gyerek született. Nem is kedvelte túlzottan a professzort, mert azokból az erőforrásokból, amit az őrült genetikai kutatásaira szórtak el, ő életek százait menthette volna meg. Sajnos a bolygó pusztulásával szembeni tehetetlenségükben a kormány elkeseredett hülyéi is a hiú remények felé fordultak a racionalitás ellenében. Úgy
42
érezte, hogy mit sem tudva semmiről, annak a picinek kell most megharcolnia azért, amire az emberiség vezetői nem voltak képesek. A bohózatnak úgy kell véget érnie, hogy ők felmutatják a Megváltót és minden bűnük el van felejtve. – Még is mit várnak? – gondolta. – Mi lesz majd, ha kiderül, hogy nem tudja magára venni az egész elcseszett bolygó szenvedését? Nem lesz se több, se tisztább a víz, és a sivatagok helyén sem nőnek majd újra szélben hullámzó búzatengerek. Mit várt ez a lány is és a másik több ezer, amikor önként jelentkezett a kiválasztási procedúrára? A védőmaszk alatt felerősödött zihálás és a pánik együtt keveredtek a tizedes fejében. Eleinte minden erejével megpróbálta társaival a kordont visszanyomni, de a több száz fős tömeg ellen, amivel szembenéztek, mindez hasztalan volt, így a sűrű könnygázfelhőben hátrálni kezdtek a kórház épülete felé. A forrongó tömeggel szemben már akkor is csak egy maroknyian maradtak, amikor még az igazi baj el sem kezdődött. Az állami kórház déli szárnyához közeli kivetítő környékét kellett biztosítaniuk. A kórház körül, ahol a Megváltónak kellett volna megszületnie, több ezres tömegek gyűltek össze, hogy közel legyenek hozzá, és élőben nézhessék a pillanatot. A környékbeli utcák mind megteltek prédikátorokkal, vallási fanatikusokkal, reményt váró éhezőkkel, és persze az elmaradhatatlan kormányellenes politikai és környezetvédelmi aktivistákkal, de szép számmal voltak a tömegben a genetikai kísérletek betiltását követelő tüntetők is. Egész nap voltak atrocitások, a rendőrséget és a katonaságot ide-oda vezényelték, attól függően, hogy éppen ki, hol és kivel csapott össze. Ezektől és az esemény jelentőségétől eltekintve a kórház védelmét sikeresen megoldották, egészen addig, míg egy komolyabb kormányellenes csapat, aminek a tagjai az odabent látható körülményeknek megfelelő orvosi ellátást követeltek gyerekeiknek, fél órával a közvetítés kezdete után neki nem rontott a kórház másik szárnyát védő fegyvereseknek.
43
Egyesek azt is tudni vélték, hogy mindeközben szélsőségesek bombát robbantottak az imádkozó tömegben a keleti szárnyon. Ekkor vezényelték el a tizedes rendőrei mellől a többi csapatot a káosz megszüntetésére, és ekkortól kezdett el imádkozni, hogy az a gyerek ott bent szülessen meg, és az legyen, akinek hiszik. Nem szolgált hosszú ideje, de ebben a városban néhány hónap is elég ahhoz, hogy tapasztalt zsaru legyen valaki. Az eddig megszerzett tapasztalata pedig, bár siker esetén sem várt ünnepélyes összeborulást, de arra engedett következtetni, hogy a tömeg nagyobb része mégis csak lenyugszik majd. Nem ez történt. Bármi is folyt a szomszéd utcákban, az ott váró emberek, azért feszülten figyelték az utcára állított kivetítőket, hisz ezért jöttek, a nagy pillanatért. A sürgő forgó fehérköpenyesek azonban egyre tanácstalanabbnak látszottak a képernyőn, érezni lehetett, hogy valami nincs rendben, bár a tizedes csak időnként tudott odapillantani miközben a kordon mögötti sorokat pásztázta tekintetével. A tömeg felhördült, amikor az ifjú anya feje ájultan lecsuklott, másodpercekkel később pedig elment a közvetítés. Azóta elfogyott az összes könnygázgránátjuk és gumilövedékük. A zavargók szorításában ekkor már csak két dologért fohászkodott: álljon meg a tömeg és ne kelljen éleslőszerrel lőnie. Kétségbeesett imáját a rádió törte meg: – Tizedes, fiúk! Megvagytok még? Hagyjátok a picsába’ a kórházat! Aki tud, vágjon át a majomparádén és menjen a Kettes úton öt utcányit keletnek. Ott van minden emberre szükség. Vészhelyzet, ismétlem vészhelyzet, még ennél is baszottul nagyobb vészhelyzet! – Lekapcsolunk. Értettétek? Lekapcsolunk. – zengett a tévések füleséből az üzenet, míg a doktor szikéért ordított. – A gyereket még megmenthetjük. Még sikerülhet. – hajtogatta a szobára telepedett döbbenet ellenében. Az egyik nővér szikét nyújtott neki és néhány másodperc alatt a doktor keresztülmetszette az élettelen lány púpos hasát. Vér
44
lepte el a fehér lepedőt, az orvos félretéve a szikét mindkét kezével a hosszú nyílásba mélyedt. Óvatosan emelte ki a csöpp testet, de a csend ezután is tovább ült a szobán. – Túl sokat próbálkoztunk, nem volt levegője. – mondta a doktor, azzal lefektette egy műtőasztalra és a szívét kezdte pumpálni. Percek teltek el így, de hasztalan. A csecsemő nem sírt fel. Az orvos feladta, az emberek reménytelenül bámulva álltak körülötte, köztük immáron a professzor is. Az orvos véres kezeivel puha, fehér pólyába takarta a halott testet. Felvette a félretett szikét és a professzorra rontott. Az öregember hátrálni kezdett, hanyatt vágódott és kiesett a szülőszoba tolóajtaján, a doktor pedig ráugrott. A földön birkóztak. A bent állók csak annyit láttak az ajtó takarásától, hogy egy puskacső nyomódik az orvos fejéhez, majd elsül és mindent beterít a vér. A katona lerúgta a professzorról a testet és belépett. – Sietnünk kell. Nem tudjuk tovább tartani az épületet. Mindenki a tetőre! – azzal elindult a szomszéd helyiség felé, ahol az elnök és a díszvendégek követték nyomon az eseményeket. Közben hangos a robbanások rázták meg az épületet, kialudtak a lámpák, néhány ápolónő sikítani kezdett, de hamar elnyomta hangjukat a kórház figyelmeztető szirénája. Az emberek futni kezdtek a katonák után. A professzor feltápászkodott, az utolsó ott maradt katona üvöltve zavarta őt a többiek után, de ő előbb a babához ment, melynek fehér pólyája vörösen izzó lepel lett a bekapcsoló vészvilágításban. – Mit csinál? Nem hallotta? Indulnak a helikopterek! – Újra sikerülhet. – ölelte magához a babát. – Megtalálom a hiba okát és jövőre... A katona tarkón fogta és a lépcső felé lökdöste az öreget, aki közben a tetemet dajkálta. A robbanások sokszorozódni kezdtek, a szünetekben pedig közeledő géppuskaropogás hallatszott. – Minden tűzerővel a helikopterekre! – adta ki a parancsot a férfi, aki civil ruhája ellenére fején a hadsereg sisakját,
45
testén pedig egy véres golyóálló mellényt viselt. Körülötte emberei, úgy tízen, szintén civil ruhában, de állig felfegyverkezve álltak az elhagyott épület tetején, szemben a kórház toronyépületével. Alattuk az utcákon hömpölygő tömegek tapostak a sajátjaik és az egyenruhások hulláin, miközben – immáron néhányan ők is puskákkal – rohamozták az egyre kisebb számú rendfenntartó alakulatokat. – Ezt nem tehetjük! Te is tudod. A kormány ellen kell küzdenünk. Nem a módszereivel. – tiltakozott emberei közül az egyik, egy vörös hajú lány, arcán kendővel. – Nem tehetjük? Éppen, hogy most tehetjük csak meg. Szerinted hány ilyen alkalmunk lesz még? Hányszor terül el előtted, egy tucat halott deszantos, ajándék karácsonyi fegyverarzenállal. Én is sajnálom, hogy az a hülye fundamentalista robbantott a tömegben, de ha már így alakult, ki kellett használnunk az ölünkbe hullott lehetőséget. Az elnök és a világ vezetői éppen most szállnak fel az orrunk előtt a kövér seggükkel a levegőbe, a tűzerő pedig ezúttal nálunk van. Nem azért másztunk fel idáig, hogy integessünk nekik. Hová lett belőled a forradalmi tűz? – Amit most csinálsz, nem forradalom, hanem terrorizmus. Nem csak az elnök meg a vezetők szálltak be abba a gépbe. Rossz érzésem van. Szemközt a három helikopter rotorjai kavarták maguk körül a levegőt, majd kisvártatva sorban megkezdték a felemelkedést. A férfi rájuk mutatott miközben a lányra szegezte a kérdést: – Döntsd el kivel vagy! A világ régi vagy új uraival? Mögöttük a többiek tüzelőállásba helyezkedtek. A lány elindult lefelé a lépcsőn. Fél úton még hallotta, a rotorok morajlását, majd a puskaropogást. A pilóták mit sem sejtve próbálták a gépet elmanőverezni a sötét épület felett, mikor tüzet nyitottak rájuk. Két gép a tetőbe csapódott, ami úgy megrázta az épületet, hogy a lány egy egész emeletnyit gurult le a lépcsőn. Kirohanva az utcára érezte az égő kerozin szagát, és látta, ahogy a harmadik nagy helikopter ájult
46
légy módjára kering az utca felett, majd nagy robajjal földbe csapódik. A másik irányból felfegyverzett tömegek kezdtek rohanni a gép felé. A lány el akart menekülni, de a roham és a gép között állva megint elfogta egy rossz érzés. Gyors döntéstől vezérelve egy gránátot dobott a tömeg elé néhány méterrel, ügyelve rá, hogy még elég messze robbanjon tőlük. A hatás nem maradt el, az elterült tömeg egy időre harcképtelenné vált. A géphez futott, melyen lassan terjedt a tűz. Mielőtt teljesen beborították volna a lángok a felfordult helikoptert, ellenőrizte az utasteret. Átlőtt tetemekkel volt tele. Orvosok, nővérek fehér köpenyben, talán néhány újságíró és persze katonák. Az egyik fehér köpenyes egy véres pólyába tekert babát szorongatott. A lány kivette a kezéből az élettelen csecsemőt és az ölébe fogta. – Ezek szerint te lennél az? – simította meg óvatosan a pici kopasz fejét. – Szegénykém! Nem tudom igaz-e, amiket rólad gondoltak az emberek, hogy ki vagy, de ha igen, én akkor is megértelek. Megértem, hogy ma este így döntöttél. A tűz vészesen terjedt tovább, ráadásul az emberek is magukhoz térni és közeledni hallatszottak a füstben. Nem akarta a kis testet otthagyni, hátha odaérnek, mielőtt kiég a gép. Ki tudja mire használták volna, ha megtalálják. Ő tisztességben szerette volna eltemetni. Egy közeli kapualjba húzódott és síri csendben várta, hogy az ujjongó sokadalom más célpontot találjon magának és oszoljon a már majdnem teljesen lángoló roncs körül. Percekig lövöldöztek a levegőbe és már úgy tűnt, hogy megunják, amikor a baba hirtelen felsírt. A lány kővé dermedt meglepettségében. Nem volt túl rutinos pesztra, de próbálta a kicsit nyugtatni. Mindhiába, nem hagyta abba és az emberek hamar észrevették őket. – Ott a Messiás! – Megszületett, de ezek az orvosok el akarták titkolni! – El akarták lopni tőlünk! De ő a mienk! Minket jött megmenteni! – Nem adjuk!
47
A köréjük gyűlt sokasság először csak tétován kiabált, de a bátrabbak megpróbálták kitépni a lány kezéből, aki a hátán lévő puskát fél kezére kapva fenyegette őket! – Tűnjetek innen! Hisz ez csak egy gyerek, hagyjátok békén. Nem halljátok, hogy fél? – El akarja lopni! Ő is el akarja lopni az új tanítónkat! – ordított valaki, majd kicsavarta a puskát a lány kezéből, minek utána mindenki rájuk vetette magát. A lány sikított, saját testével védte, nem engedte a gyereket, aki rémülten sírt. Aggódott, hogy megsérül a kicsi és fogytán volt az ereje. Hirtelen lövések hallatszottak, a tömeg meghőkölt. Felnézve látta, hogy többen ordítva a földre rogynak, és vérző lábukat szorítják. A többiek szétszaladtak. Egy rendőr haladt közöttük a lány és a gyerek felé. Felsegítette őket a földről és a pisztolyt az emberekre tartva hátrált ki velük a káoszból. Sietve távoztak egy sötét sikátoron keresztül, melynek a végén egy elhagyott autót találtak, azzal mentek tovább, keresztülhajtva a kórháztól távolodva egyre csak üresedő utcákon. – Tiéd a gyerek? – kérdezte hosszas csönd után a rendőr. – Enyém. – Hová vigyelek? – Valahova, ahol neki is jó lesz. – Az talán nagyon messze van, de megtaláljuk. – Köszönöm, Hadnagy úr! – mosolygott a lány. – Látom, nem ismered a rangjelzéseket. Csak tizedes, és már az sem. Csak Joseph. – Maria vagyok.
48
Gulisio Tímea:
Arany eső, piros hó
A Királynő díszterme teljesen fehér a műhótól. Több ezer égő világítja meg az arany és ezüstszalagoktól fénylő hatalmas karácsonyfát. A plafon olyan magas, mintha a téli égboltba akarna olvadni. Papírcsillagok vergődnek damilhálóban. Kutyaformájú árnyékok kergetőznek a falon. Gyertyatartók vacognak, tükrök repednek. A padló végighasad, mikor belépek. Alakom előbb megnyúlik, majd kettéválik benne. Kész csodák palotája, ám cseppet se vicces. – Ki-királynőm – rebegem. Nem ismerek a hangomra, ez nem is az én hangom, hanem egy gyereké. Semmi válasz, csak a Stille nacht szól egy régi zenedobozból. Még egyszer szólítom, csak magamat hallom újra, távolról, mint egy idegent. Ijedtemben jókorát szellentek. Megreccsen alattam a jég, beesek egy hideg tóba. Kapálózok, mire egy iszonyú lápi múmia lefogja a kezemet és betapasztja a számat. – Sss, rosszat álmodtál Kicsim, Édesem. – Neee! – üvöltöm és tolom elfele, mert meg akar csókolni és attól én is múmiává változok. – Semmi baj, nyugodj meg Kedvesem. Felülök, csurom vizes vagyok, és alattam is hideg, nedves a lepedő. – Mi ez? – tapogatom. Alig hiszem el, hogy nem a jeges vízben csücsülök. – Á, ez? Semmi Babám, csak t’án elcsurrantam picit. Rám hoztad a frászt. Kezd tisztulni a kép. A múmia az a nő, akivel este órákig hancúroztam, míg bele nem sajdult a dereka. A tó egy méretes húgytócsa. A karácsonyfa, a kutyák stimmelnek. – Mit álmodtál, hogy így ricsajoztál? – kérdezi jóindulatú mosollyal szilikonos ajkán.
49
– Ööö... Kis hezitálás után elmondok mindent, a hazugsághoz túl álmos vagyok. Türelmesen, karba tett kézzel hallgat. – Hát akkor most a múmia néni szépen kimegy és felszárítja a tavat. Nem a leheletével, csak hajszárítóval. Ég a pofám. – Nem kellene inkább kimosni? – kérdezem figyelemelterelésképp. – Zavar a szaga? – Á, dehogy. Szeretem a pisidet, mert a tiéd. – Nagyon tudsz szédíteni. Beszéljünk inkább arról, mit kérsz karácsonyra. Itt van már a nyakunkon. – Semmit, tényleg. – Na! Kívánj valamit! Mindent nem tudok teljesíteni, de... – Van valami, és ez könnyen teljesíthető, akár most azonnal. Összevonja tetovált szemöldökét. – Azt kívánom, bárcsak ihatnék annak a varázstónak a vizéből. – Micsoda?? Na neee! – Miért nem? – Én ilyen mocskosságban nem vagyok partner. Idd a sajátodat, az jót tesz! – förmedt rám. – Pedig azt hittem... – Majd ha piros hó esik! – Mást megengedsz? Amit legutóbb. – Hátul? Öhm. Az tagadhatatlanul jó volt. Egy fene, te betyár. – Még senki más nem nyúlt neked oda hátra? – Nyúlt volna, de rávertem a kezére. Ha előbb tudtam volna, milyen...! – sóhajt fel – Egy helyes táncos fiú azt mondta, én vagyok az első nő, akibe szerelmes, eddig csak férfiakba volt. Találkozgattunk, szerettük egymást. Régebben nem úgy volt, hogy helló baby, és rögtön hopp az ágyba. Rendes nőknél legalábbis nem, és én mindig annak tar-
50
tottam magam. Aztán eljött az idő, hogy már nagyon kívántuk egymást. Fantasztikusan romantikus vacsora, nagyszerű, gáláns előjáték. Meztelenek voltunk, játszadoztunk. Egyszer csak arra kért, forduljak meg... Mert hogy ő csak úgy tudna teljesíteni, hogy a popómba rakja. Hát nem! Milyen megalázó, méltatlan dolog, gondoltam én. Felkaptam a ruháimat, és rávágtam az ajtót. – Nekem miért engedted? – Látod, erről fogalmam sincs. – Ha visszapörgethetnéd az időt, most másképp tennél? A fiúval. – Vele? Hát nem tudom. Nem biztos. Évtizedekig elvoltam férfiak nélkül. A nők olyan mások. A férfiak barátnak jobbak. Bocsánat. Te ebben is kivétel vagy. Mert félig fiú vagy. – Igen. De csak barátnak vagyok jó? – Te csacsi, ne dühíts! Itt lennél akkor az ágyamban? Rám borul és szorosan átkarol. Puha, hűvös szája a nyakamra tapad. Haja hidrogén, füle édes parfümillatú. Nyelve ünnepi húsfalat. Ha múmia, ha nem, cseppet se rágós, inkább rugalmas, mint egy polip. Miközben smárolunk, magam elé képzelem azt a bizonyos filmbeli jelenetet a lánnyal és a sírból kikelt fáraóval. Ahogy a lány arca pillanatok leforgása alatt barnul egybe „szerelméével”. Végigfut rajtam a forróság a hideg ujjak alatt. Friss seb, fertőtlenítő és ammónia szúrós, mélyreható szaga csap az orromba. A frissen műtött lába, és a húgy, ami menthetetlenül átivódott a lecserélt lepedőn. Birkózásba kezdünk, párnacsatázunk, felhasad a régi párna hasa, kibuggyannak belei, a könnyű, fehér libatollak. Mikor a hölgyem kifogy a szuszból, csillagos hálóinge alá bújok, persze nincs rajta bugyi. Még mindig szőrös, és most már pisis is, mmm. Belefúrom az arcomat, kicsi és csontos. Előbb szégyellősen eltol, majd buzgalmamat látva nevetve húz közelebb. Fél kézzel benyúl az ágy alá, – recsegnek a csontjai – előkerül a síkosító. Jó adagot nyomok a kezemre,
51
meg a hátsójába. Kéjesen sikonyál, tetszik neki, hogy hideg. – Ma megengedem, hogy belém nyúlj – könyékig! Azért ezt elég merész felvetésnek tartom, ismerve adottságait, azaz bejáratatlanságát. Egy angyalmintás párnát tesz a feneke alá. Hozzáférek mindenhez, szabad a pálya! Őszes szőke, hosszú pihéi összetapadva fénylenek a kis rokokó lámpa világánál. Lassan simogatom a hüvelybemenetét, fel-le, oda-vissza. A nyelvemmel kicsit babrálom a csiklóját, de most nem ez kell neki. – Ne szöszölj, ma valami beható élményre vágyok, valamire, amit holnap is érzek! – Megkapod. Már tudom, hogy kegyetlenül seggbe fogom tolni. Ilyenkor sajnálom, hogy nincs farkam. Mintha kitalálná a gondolatomat, azt mondja várjak egy percet, mindjárt feláll a létrára és leveszi a karácsonyfáról a csúcsdíszt. Hosszú, piros, műanyag bunkó, ha nem tudnám mi, azt hinném egy gyári análtágító. Lemossa, kirázogatja belőle a fenyőtüskéket. Közben egy régi musicalslágert dúdol. Kék, hűvös, macskatekintettel néz rám, miközben síkosítós csontvázmarkát húzogatja a bordázott, vastag rúdon. – Vágd be keményen, ne kímélj! Ma ilyen kedvem van. – Elölre, vagy hátulra? – Csak hátulra! – Ahogy parancsolja, szépséges Hölgyem! Lábait – a bekötözöttet is – a nyakába emeli. Csókolgatom, nyalogatom a popólyukát, szőrök ragadnak a nyelvemre, de nem bánom, nem köpöm ki, illetlennek érezném, inkább lenyelem. Sovány, ráncos fenekében rángatóznak az izmok. Rögtön két ujjal kezdek, és bár szoros a járat, – a gélnek hála- becsusszan három is. Reszketve nyújtja felém a szerszámot, ami eddig csak puttókat, meg mézeskalácsszíveket, aranygömböket látott. Már egészen forró a szá-
52
jától, idáig szopta. Újra kell krémezni, mert mind leette róla, eper ízű. A nyílásához igazítja, alig bírja, olyan méretes. Besegítem a végét, nagy sokára fogadja csak be. Aztán lassan feltolom kétharmadáig. Bordázott, mint a játszótéri rugós hintaállatok kapaszkodója. Csak sokkalta nagyobb. Ki-be húzgálom hátul, miközben elöl is tömöm pár ujjammal. Egyre hörgőbben liheg, zakatol, mint a retró-kisvasút. Egyszer csak ugrik egy nagyot, amivel beszalad az egész, úgy minimum húsz centis csúcsdísz. Üvölt egyet, ráng párat, majd felakadt szemekkel és tátott szájjal hanyatt esik. Bizarr guminő lenne belőle az fix. Megijedek, hogy mi van, de semmi más, mint szuperorgazmus. Amilyen állítása szerint utoljára huszonnyolc évesen. Kihúzom az alkalmi dildót. Nyálka, fos csorog róla az újan húzott lepedőre. És vér. Felkapcsolom a nagyvillanyt és majdnem elájulok a látványtól: a párnacsatánkból visszamaradt tollak csupa vörösek. – Hát ez mi? – kérdezi ártatlan nagyiarccal. – Hát... Ööö... Ne ijedj meg,de... Vér. – Az én vérem? – Valószínűleg. A fenekéhez nyúl, piros az ujja. Megnézi kistükörrel, egy barlangot lát, aminek a szájából barnásvörös patak csordogál. Közönyösen szemléli. Ennyi plasztikai műtétet ki se bírt volna, ha nem lennének erősek az idegei, és ha egy szikrát is képes lenne sajnálni magát. Támad egy hirtelen ötletem. Marokra fogom a véres tollakat, felállok az ágyra és a Csendes éjt énekelve leszórom őket. – Tá dám! Piros hó! – mondom, majd folytatom a dalt. Hanyatt esik a röhögéstől, fingik egy öblöset, ami különösen jól jön ki a Csendes éj közben. – Hát ezért megérdemled, amit. Csak előbb jól teleiszom magam pezsgővel, és megmosakszom! Fél óra múlva. A kádban fekszek, hanyatt. A Királynőm fölöttem egyensúlyozik, kicsit rogyadozik a térde.
53
– Jöhet? – kérdezi. – Jöhet! Telibe kapom a számba az aranyesőt. Nemcsak a számba, a szemembe, az orromba és a fülembe, meg a hajamra is. Az íze sós, az illata enyhén alkoholos. – Milyen márka, Krug? – Nem, az tegnap volt, ma Dom Perignon, ha jól emlékszem, de lehet, hogy nem. A fényesre suvickolt csúcs visszakerül az őt megillető helyre, a gipszangyalkák keze maguk felé hajlik.
54
Komor Zoltán:
Karácsonyfa bukkake
Idén is túl későre hagytam a favásárlást, a tér kiürült, az árusok karácsonyfákról készült videófelvételeket próbálnak rámsózni. Elkedvetlenít a gondolat, hogy idén mp4 kiterjesztésű fát kell felállítanom a szobában, de végül belemegyek, ám amikor az orromba tolják okostelefonjaikat, félrenyelem a nyálam. – Ez meg mi a szar? – bukik ki belőlem. – Karácsonyfa bukkake, ez idén a legkelendőbb! – Kacsint rám a fickó. Valójában egy rosszul rögzített 3gp-s mobilfelvétel arról, ahogy műszak után az árusok körbe állnak egy közép termetű lucfenyőt, és a kimaradt forralt bortól megrészegülve, ismerős karácsonyi dallamokat dúdolva rejszolnak rá. – Ö... Más nincs? – esedezem, mire az árusok vadul kutatni kezdenek telefonjuk memóriájában. – Nekem csak karácsonyfa bukkakém van – motyogja az egyik. – Nekem is – morog egy másik. Mire egy harmadik felkiált: – Ez kicsit más! – És az orromba tolja a telefont, de ezen is az látható, amint egy karácsonyfára rejszolnak az árusok, azzal a különbséggel, hogy a fa hálóval még össze van kötözve. – Karácsonyfa BDSM! – vigyorog rám a fickó. – Karácsonyfa BDSM bukkake – javítja ki a másik. Végül megveszek egy felvételt, ami a legkevésbé éles, így szinte alig vehető ki, hogy ondó csöpög a tűlevelekre, majd elindulok vele haza. Az egyik sarkon lepisszeg egy ballonkabátos férfi: – Karácsonyfát keresel? Izgatottan bólintok, mire széttárja kabátját. Alatta teljesen pucér, és egy majdnem húsz centis fenyő meredezik
55
szőrös combjai között. Már számolnám le a pénzt, amikor alaposabban megvizsgálva feltűnik a turpisság. A lába között nem is karácsonyfa van. Hanem egy okostelefon, amire kihullt tűleveket ragasztottak. A mobiltelefonon pedig karácsonyfa bukkake képei villognak. Felsikoltok, és rohanni kezdek. A következő sarkon belebotlok egy másik fickóba. – Karácsonyfát keresel? – kérdezi, én pedig a képébe ordítok: – Nem kell több karácsonyfa bukkake! A férfi láthatóan átérzi a problémámat, mert megveregeti a vállam és azt feleli: – Na jól van jól, ne is figyeljen azokra a vadállatokra a téren, mocskos disznó mindegyik. Nekem pontosan az van, ami magának kell! Jöjjön! Itt lakom a közelben, megmutatom. Bizonytalanul ugyan, de követem. Hamarosan egy szebb időket is megélt lepattogzó festékű társasházhoz érünk. Felmegyünk a második emeletre, ahol a fickó egy ideig pepecsel a kulcsokkal, aztán beenged a lakásba. – Jöjjön, jöjjön! – Egyenest a sárguló csempéjű fürdőszobába tessékel, hirtelen nem is értem, mit keresek én egy vadidegen karácsonyfaárus lakásán, de a remény, hogy megúszom lucfenyő bukkake nélkük az ünnepeket túlságosan csalogató. Ám attól, ami a fürdőszobában vár, elfog a hányinger. – Ez meg mi a szar? – hagyja el a mondat a számat újfent. – Karácsonyfa-sellő, miért mit gondolt, micsoda? – A repedezett kádban egy kövér nő fekszik pár centis vízben. Ám a nő csak deréktól felfele nő – azalatt örökzöld fenyő – tűlevelei előre-hátra ringatóznak a vízben – a termetes aszszony épp bejglit zabál, és artikulálatlan nyavalygással üdvözöl. – Grönlandon fogták, Nanortaliknál. Eredetileg magamnak vettem a kisállat kereskedésben. És higgye el, nem volt olcsó, de ne ijedjen meg, magának potom pénzért adom. Az a
56
helyzet, hogy kicsit jobb étvággyal bír, mint gondoltam, és már kurvára elegem van, hogy bejgliért állok sorban a pékségben. Maga viszont úgy néz ki, mint aki vállalna efféle apró kellemetlenségeket egy igazi karácsonyfáért. – Ez nem egy igazi karácsonyfa! – Szakad ki belőlem, mire a termetes sellőből felbuggyan egy diós-mákos büfögés, majd távozik belőle némi gáz alul is – bárhol is leledzik alsó kijárata – a bűzbuborékok gyöngyökként akadnak fenn a zöld tűlevelek között. – Na-na. Mégis csak jobb, mint egy karácsonyfa bukkake! – Vigasztal a férfi. – És a karácsonyfa-kentaurnál is jobb; higgye el, olyat nem akar a lakásban. – Karácsonyfa-kentaur? – Persze. Derékon alul ló, derékon felül karácsonyfa. Teliszarja a lakást és mindent összetör, mert nem látja, merre megy. Végül belátom, hogy a karácsonyfa-sellő jobb, mint a karácsonyfa bukkake. Megveszem hát a férfitól a lényt. Sajnos a kádat is meg kell vásárolnom vele együtt, mivel úgy meghízott az utóbbi hetekben, hogy képtelenség kiemelni porcelán szarkofágjából. Nyögve és reszketve cipeljük át az én lakásomba. Útközben még beugrunk bejgliért. Később aztán törzsvendég leszek a pékségben – reggel és este ott toporgok, teli szatyor bejglikkel térek haza, biztatva magam, hogy már csak pár nap és szenteste, addig csak kibírom valahogy a sellővel. Az meg egyre csak hízik, szinte el is tűnik alatta a kád – ha viszont nem kap bejglit, mekegve sikoltozni kezd, mint egy törött lábú kecske. Így inkább tömöm. Végre elérkezik 24-e. Elhatározom, hogy feldíszítem a karácsonyfa-sellőt. A behemót nő csámcsogva tűri, ahogy derékon alul gömböket és angyalkákat aggatok rá, amíg lebegve dülöngélnek előre-hátra a vízben, majd – mivel alig férek már fenyőfa részéhez, hisz teljesen rábuggyan felső hája és hatalmas tőgy szerű csöcsei – a felsőtestét körbe-
57
tekerem izzósorral – szépen bedugdosom a színes kis üvegizzókat a hájhurkái közé. Amikor elkészül a díszítés, bedugom az izzósort – ám ekkor a dagi sellő összerándul, és kipottyan a szájából a félig megrágott bejgli. Vizes teste előre-hátra kezd vergődni – a kád oldala szilánkokra törik, ahogy dobálja magát – olyan most, mint egy horoghegyre tűzött kövér, fehér kukac. Valamit elbasztam, dereng fel bennem, de nem rémlik, hogy az izzósor dobozára ráírták volna, hogy kádban nem lehet használni. Sötét füst dől elő az asszony hónaljából – ekkor veszem észre, hogy kigyulladt a hónaljszőrzete, amit aztán a haja is követ. Gyorsan kinyitom a csapot, és vizet spriccelek rá – de ettől ismét rángatózni kezd, a szájából pedig hab folyik. Feketülő arcát felém fordítja, és sebesült kecske hangon vinnyog rám – szájában koromszínűre sülnek a fogai közé ragadt diódarabok. Ekkor hólyagként feldagad bálna teste, és egy hatalmas pukkanással kiszakad a bőr. Piruló fehér zsírforrás tör elő belőle s borítja el karácsonyfa alsótestét – az olvadt viasz szerű faggyú teljesen ellepi, én pedig felsikoltok, mert rájövök, átbaszott az eladó – minden idők legnagyobb karácsonyfa bukkakéját sózta rám.
58
Gulisio Tímea:
A húsos bejgli
– Ideje lenne meglátogatnod öreganyádat! Legalább karácsonykor – noszogat apám. Inkább, mint hogy ő menjen el nagyanyámhoz, aki neki mélyen tisztelt anyósa. – Jól van, na. De ha megint nem ad pénzt, akkor... Akkor is kénytelen leszek elmenni hozzá, ahogy tavaly ilyenkor is megfogadtam, hogy soha többet, de... Hátha most kapok valamit, túl a szokásos avas földimogyorón és poshadt banánon, az olvadt, törött Boci csokin. Bezzeg régen még csirkecombokat csomagolt, az alá rejtette a ropogós bankókat. Már nem süt, állítása szerint, mert a vérnyomása miatt nem tud a sütő mellett állni, míg elkészül a hatlapos. No de lehet a sütő mellett ülni is, és nem muszáj a macerás hatlapost készíteni. Az egész azért van, mert nem szeret minket. Ahogy eddig se. Csak már belefáradt a veszekedésbe és a széptevésbe is. Nem tehetek róla, hogy nem én vagyok a kedvenc unokája. Nagy nehezen rászánom magam a látogatásra. Ha már nagyon unom a társaságát, azt mondom majd, hogy az ünnep miatt ritkán járnak vidékre a buszok, ezért sietnem kell, ha nem akarok órákig fagyoskodni a megállóban. Nem mintha érdekelné, csak mégis, így elegánsabb, mint szó nélkül lelépni. Vagy a ráncos képébe tolni az igazat, hogy te rusnya banya, látni se bírlak, ha adni akarsz valamit, add gyorsan, mert húzok a vérvörös f...ba. Hogy bárki szembejövő idegennek szívesebben és őszintébben kívánok boldog karácsonyt, mint neki, de mivel sajnos rokonok vagyunk és családon belül ez az elvárás, kibírom még egyszer-kétszer, mert remélhetőleg több évig már nem él. – Hívd fel előtte! – mondja apám. Hívnám én, de huszadik csörgésre se veszi fel a telefont. Talán csak elaludt. Talán öröklétre szenderült. Netán kis
59
kedvencével, Bendegúzzal teljesedik ki nagyanyai mivoltában. Rá, a milliomos csemetére szórja félretett pénzét helyettem, aki leginkább rászorulnék. Pár óra múlva újra próbálkozok. Most se veszi fel. Ha elromlott volna a vezetékes, ki se csörögne. Ha boltban vagy vendégségben lett volna, már rég haza kellett volna érnie. Felhívom a fiát, azaz nagybátyámat, Gyuszit, náluk van-e. Nincs. Nézze meg, jól érzi-e magát a drága mama. Fél óra múlva megnyugtat, hogy minden rendben, és vár. Bekopogok. Nem nyit ajtót. Hangosabban. Akkor se. Egy idegen női hang kérdezi, ki az. – Én, Timike, az unokája! – Máris jövök. Egy fehér köpenyes ápolónő áll az ajtóban. – Ilyen rosszul van a nagyi? – kérdezem. Nem felel, csak int, hogy kövessem. Megtorpanok. Valóban rég járhattam itt, ugyanis a lakás egészen megváltozott. A barna bútorok és szőnyeg helyét csupa fehér szekrény és kórházi ágy vette át. Nagyapám fotója is eltűnt a falról. A könyvek és minden dísztárgy is. Különös. Két hetente beszélünk vele telefonon, és nem említette az átalakításokat. Mennyibe kerülhetett mindez? Erre volt? Már majdnem felfortyan az agyvizem, mikor más vonja el a figyelmemet. Egy ismeretlen öregasszony fekszik az ágyon. – Csókolom. A nagymamámat keresem. – Én vagyok, kisfiam! – Ööö... Ez valami tévedés? – kérdezem az ápolónőtől, aki közben felszívódott. Kimegyek a konyhára, ott sincs. Nyilván elment, hogy ne zavarjon minket. Az ajtót bezárta. Tisztán emlékszem, hogy nagyanyám neve volt kiírva. Máskor is kiadta már a szobát, de legalább szólhatott volna. Honnan tudjam, hol lakik most? Tárcsázom nagybátyámat. – Te Gyuszi! Hol lakik a nagymama? – Ott ahol eddig.
60
– Nem! – De, hiszen most voltam nála! Igazat beszél, még lehet érezni Armani kölnije illatát. Bocsánatot kérek, és leteszem. Visszamegyek a szobába, pontosabban a kórterembe. Felhajtom a másik három vaságy takaróját. Üresek. Közben a nagyanyámnak titulált sovány néni integet, hogy lépjek közelebb. Úgy se hasonlít jobban a mamára. A nagyi kövér, ez az öregasszony sovány. A nagyi szemüveges, ez itt nem. A frizurája se hasonlít. Persze, az arca se. Szóhoz se jutok. Kifutok az erkélyre, körülnézek. A környék nem változott. Szemben a Spar, mellette a park a kutyasétáltató szomszéddal, a mikulássapkás kislányokkal. Minden és mindenki ismerős, csak a nagyi nem! A fürdőben, ami nagyjából a régi, csak sokkalta tisztább és hyposzagúbb, hideg víz alá tartom az arcom. Talán csak lázas vagyok, elkaptam az influenzát. Vagy álmodok, alvajáró lettem. Megrázom a fejemet, veszek egy nagy levegőt, és körülnézek. Ugyanaz. Kórterem, a rácsos ágyban a vékony karú, integető nénivel. Engedelmeskedem. Leülök az ágy előtti székre. Teljen az idő, míg a nővérke visszaér. – Hogy tetszik lenni? – udvariaskodok. – Ne is kérdezd, Timikém? – legyint. – Honnan tudja a nevemet? – Huszonhat éve ismerlek, én cumiztattalak először, anyádnak nem volt hozzád türelme. Ilyenkor jönnek a nagymamák. – De te nem is vagy a... – Milyen régen volt! Még én se voltam ilyen vén! Még elég volt egy bot a járáshoz! – sóhajt – De a nagyapád tudta, hogy ez lesz! Hogy mi a lelkünket tesszük ki, és ti, ha felnőtök meg se ismertek minket! – De... – Semmi, de ilyenek a fiatalok! Bezzeg az én időmben még... de mindegy, itt a bejgli, neked sütöttem, vegyél. – Honnan tudta, hogy jövök?
61
– Megérzik ezt a nagymamák. Felesleges lenne vitatkozni, a szenileket, ahogy Jehova tanúit, úgyse lehet eltéríteni a hitüktől, inkább kikapok a tálból egy süteményt. – Diós, mert tudom, hogy a mákosat nem eszed meg! Nagyanyám alaposan kioktathatta. Jobb bele se gondolni, miket mesélhetett neki. A szokásos hazugságot állítólagos terhességemről, és külföldi tanulmányaimról. – A szobatársak milyenek? – kérdezem csámcsogva. – Egyedül vagyok itt. – Tessééék? – Nincsenek szobatársak. Csak a tévé, Esmeralda és Fiorella. Ennyire lebutult volna, hogy nem emlékszik a többiekre? Ilyen korban megesik. – Hány éves tetszik lenni? – Hetvenhét. Pont annyi, mint nagyanyám. Lehet, hogy ez itt a Hetvenhetesek Klubja. – A kezével mi történt? – mutatok a kötéseire. – Semmi, csak felfalnak. – Mik? Hallgat. Biztosan a ráksejtekre céloz. Talán tényleg ő az, csak nem ismerem meg a betegség miatt. De miért titkolták el? – Nézd, a lábamon sincs már hús. Egészen feláldozza magát az ember a gyerekeiért. Nincs a két dolog közt összefüggés, a néni most már nyilvánvalóan nincs magánál, felesleges tovább maradnom. Veszek még egy sütit. A töltelék piros, az íze fanyar. – Áfonyás? Ribizlis? – kérdezem. – Jézus is magát adta – suttogja. – Nem vagyok vallásos. – Elég baj az, fiam. – Lány vagyok! – csattanok fel.
62
Mintha nem is hallaná, fátyolos tekintettel mered maga elé. – Elszívjátok a véremet. Te, meg anyád. – Anyám meghalt. Ezt nem tudja. Végre valami, ami azt bizonyítja, hogy nem ő az! – Én is meghaltam! – Dehogy, dehogy, nagyi, nagyon is élsz! – megyek bele a játékba. – Nem hiszed? – Nem. Van halotti bizonyítványod? – Az még nincs. De ezt nézd! – azzal elődugja lábát a takaró alól. Legurgatja róla a gézt. Ami marad: egy csupasz, fehér sípcsont. Egy krokodil nevű drogról szóló dokufilmben láttam hasonlót. De az öreglány maximum az inzulinnal szúrja magát. Talán csak szórakozik velem, megbosszulni gyerekkori csínytevésemet, mikor egy gipsz koponyát tettem az ágyába. Erről lehet szó, nyugtatom magam. – Hová lett a hús a lábadról Nagyi? – Most is azt falatozod, drágám! – bök a süteményes tálra. Öklendezek. Valóban, az utolsón már nagyon érződött, hogy valami nincs rendjén. Rágós volt és olyan... Mint egy hamburgerhús. Azt hittem, csak sokáig tárolták, azért ilyen. De olyan éhes voltam, hogy nem törődtem vele, befaltam. – Miért nem mondtad? – ordítom sírva. – Ez nem ér, tudnom kellett volna az igazat! – Mert ti beszámoltok nekem az igazságról? Egy fenét! Az újságból tudom meg, hogy a Bendegúzból maffiózó lett, és azt, hogy egy nővel élsz együtt! Elszégyellem magam. – Mi ez az őrület? – üvöltöm a rácsos ágyat rázva. – Ez a nyers valóság. A húsommal etettelek titeket. De míg nem tudtad se szerettél.
63
– Miért vártál karácsonyig, hogy elmondd? – Ha ismernéd a Bibliát, tudnád. – Miért nem húsvétkor? – Mert addigra mára a csontom is elrágcsáljátok. Nézd, csomagoltam az új kutyádnak is. Undorodva nézek a csomagra, számban érzem a régi csibecombok ízét, majd kifordulok a szobából. – A pénzt itt hagyod? – szól utánam rekedten. Visszapattanok. – Erre mind hallgattok. Tessék, itt van a vánkosom alatt. Minden iszonyodásomat legyőzve, fél szemem behunyva nyúlok a párna felé. Kitapintom a bukszát. Megvan, már az enyém! Kihúznám a kezem, de nem megy. A fehér vasrácsok, mint egy csontváz a szerveket, fogva tartanak.
64
Tépő Donát:
Túlélők
Mindjárt itt az év vége és persze mindenki meg van őrülve. Feleségem a startvonalról nyaggat, hogy írjuk össze a karácsonyi ajándékokat. Rábólintok, mert addig úgy sem hagy békén, és csak felhúzom magam. Fél óra alatt megrendelek mindent a neten. Olyan oldalakra regisztrálok, amelyeken valószínűleg soha többé nem járok, és konstatálom, hogy a bankszámlám összege rendesen megcsappant. Hálás vagyok annak a másfél tucat családtagnak, akik minden évben velem intéztetik, mert így egyszerűbb. Kezdek kilenni a szerkesztőségben ülő műsznoboktól is, de életben tart a tudat, hogy már csak ezt a napot kell kibírnom. Holnap péntek, és utána indul a két hetes leállás, jöhet a Karácsony. Nem beszélve arról, amire nagyjából egy éve várok ismét: a szokásos év végi túra a többiekkel. A „többiek” azok a srácok, akikkel egy évben csak egyszer találkozom, pont ilyenkor. Már vagy tíz éve minden Karácsony előtti héten megtartjuk hagyományos kis túlélőpróbánkat, mikor is elvonulunk egy hétre teljesen tudatosan és módszeresen szétcsapjuk magunkat, de úgy igazán. De ez nem az az egyszerű kis vedelős kirándulás a hegyekbe, hanem kőkemény bónusz pálya. A hat napos kiruccanás komoly fizikai és szellemi próbatétel, ami kellően megkoronázza az évet. Régen legalább is így volt. Ma már csak azért csináljuk, mert mindannyian tudjuk, hogy kiöregedtünk a kemény partizásból, de meg akarjuk mutatni magunknak, hogy bírjuk még, hogy érezzük – valamikor voltunk valakik. A másik három résztvevő azokból a fenegyerekekből verbuválódott, akikkel végigtoltuk az acid korszakot,a house
65
és breakbeat érát, a drum & bass barlangokat, goa-katlanokat és elektronikus zenei fesztiválokat. Azzal egy időben, hogy családunk lett, és az ország különböző pontjaira költöztünk, valahogy az egész korszak véget is ért, mintegy különös párhuzamban. Ez idő tájt fogadtuk meg, hogy minden évben összejövünk és tartunk egy klasszikus drog túrát Karácsony előtt. Idén az én városomban dorbézolunk. Családjaink igen megértőek e tekintetben, úgyhogy egy szavunk se lehet. Tisztában vannak azzal, hogy ez a téma tabu, és szent. Mint másnak a Karácsony. Nekünk ez a kis speciális Karácsonyunk Munka után még hazamegyek, hogy magamhoz vegyem az előre összecsomagolt holmimat, aztán elköszönök mindenkitől, és meghagyom, hogy az ünnepekre remélhetőleg visszatérek. Fájdalmas tekintettel bámulnak rám, mert tudják, hogy mikor visszajövök, megint taccson leszek két napig, és nem lehet majd hozzám szólni. Mialatt megyek a pályaudvarra a többiekért, a fülesben ráhangolódós régi progresszív break-et hallgatok, és lélekben felkészülök a harcra. A szervezetem szürke harcára a kémiával. Mire a kettes terminálhoz érek, már minden rendben. A halványsárga neonszámok alatt meglátom a vonatból kiszálló Prédikátor sziluettjét, amit kilométerekről is felismerek. Mögötte máris a helyszínen a szuperpáros: Kasaki és Muto. A rangidős Prédikátor a tőle elválaszthatatlan nyugtalanító tekintetével érkezik felém. Az ezredforduló után az a fickó legendás hírnévre tett szert az övtáskáiba tömött meglepetés tasakokkal. Olyan cucc nem volt akkoriban, ami ne lett volna nála. A másik kettő gyártotta neki, meg a fél városnak. Nem csoda, hogy mindhárman paranoid prófétákká lettek. A két japán az őseik szokásai szerint meghajol előttem, a Prédikátor biccent, de egyetlen szó sem hangzik el. A nul-
66
ladik napon mindig ez van. Csendben, szótlanul készülünk a hat napos ünnepekre, tesszük a dolgunk. Kora estére már befészkelődünk a szállásra, ami ezúttal egy régen bezárt múzeum használaton kívüli épülete, amit már hét elején kibéreltem. Nem volt olcsó, de legalább egyedi. Jó előre betáraztam művészfilmekkel és konzoljátékokkal is. Az egykori személyzeti helyiségekben mindent megtalálunk: fürdőszaba, mosdók, és egy konyha. Ide tárazzuk be a túlélőcsomagokat: vitaminok, aminosav komplexek, értágító granulátumok, szódabikarbóna, vegytiszta koffein és ásványvíz dögivel. A központi teremben a szokásokhoz híven felállítunk egy karácsonyfát és teleaggatjuk a cókmókjainkkal. rákerülnek a tasakok és az alufóliák, kivéve a speed – mert az hűtőben kell tartani. Még mindig nem beszélünk. Csendben tesszük a dolgunk. Annál beszédesebbé válunk a következő napokban, melyek darabokra hullott puzzle darabokként próbálnak összeállni a fejemben megtörtént vagy meg nem történt eseményekké. Még tisztán emlékszem, hogy reggel gombázással kezdünk. Minden nap más hatóanyag szerint élünk, az első néhány évben pedig kialakult az ideális sorrend. Egy kis mexikói hosszúszárú reggelire. Ekkor jön el az ideje, hogy végre megbeszéljük, kivel mi történt az elmúlt évben. Közben beüt a gomba, és a dumálgatás Trónok Harca nézésbe fullad, amit egy idő után viszont szintén nem bírunk. Túl élesek a kardok. Autóba szállni nem merünk, ezért villamossal támadjuk a várost. Egészen az állatkertig jutunk, ahol végelegesen elhagyjuk az időt. Nem tudom, a többiekkel mi van, valahol itt vannak balra, előttem meg valami dzsungel krokodilokkal. Az egész állatkert szagát érzem egyszerre. A zsiráfok kibaszott magasak.
67
Újabb adag, immár erősebb fokozatú thai gomba elfogyasztása a szurikáták ketrecének tövében. Nekik is dobunk, és elképzeljük a gondozóikat, mikor megérkeznek a délutáni etetésre. Vagy már este van? Nincs kedvem bemenni az akváriumbarlangba, mert negatív energiákat érzek az épület alól előgomolyogni. De a másik hármat sem hagyhatom magára, ezért mégis bemegyek. Nyüszítő bezártság érzet. Kifelé innen. Újra villamos. Kurva nagy csend van. Az egész villamoson senki nem beszél, mi meg alig bírunk ülni. a fejünk felett lévő mini monitorokon beolvassák az aktuális meteorológiai adatokat. Félelmetesen nagy a csend. Néma szájak mozognak a képernyőn. Nem is bírjuk ki, és eggyel előbb leszállunk, mert rosszul vagyunk a tárgyaktól és az idegen emberektől. Ahogy a villamos továbbindul jobbra a Munt plein felé, látom, hogy egy fazon biciklivel visz egy asztalt. Egyszer egyes faasztal, és a fickó átéri a kezével. – Te is látod? – kérdezem Kasakitól, aki mellettem áll, csakúgy, mint a többiek, libasorban. – Azt hiszem – feleli üveges szemekkel. Ebben egyezünk meg, és megpróbálunk épségben visszatérni a főhadiszállásra. Útközben egy utcai árustól veszünk még akciós mézeskalácsot, mert rájövünk, hogy egész nap nem ettünk semmit. Hány órát lehettünk odabent? A lerobbant múzeumba visszatérve bevesszük az utolsó adagunkat és már csak a plafonra emlékszem reggel. Muto ébreszt egy feles Sztolicsnajával. Alkohol nap van. A japánok általában nem bírják jól a piát, de Kasaki és Muto bőven rácáfol erre. Reggelire karácsonyi habkarikák homoktövis teával. Ez a Prédikátor mániája, aki ezek után minden reggel eljátssza ezt. Mire délben felbontjuk a harmadik üveg vodkát,
68
már megered a nyelve is: jön a szokásos világvége elméleteivel meg a civilizációnk alakulását befolyásoló összeesküvésekkel. Úgy döntünk, ideje elindulni egy kőkemény kocsmatúrára. A nap folyamán hét különböző kocsmát sikerül kifosztanunk vodkából, az utolsó helyszín a Dark Buddha, ahol nem is akarnak már adni. Hiába hőzöngünk, hogy még nem hasis napunk van, be kell érnünk rummal. Felváltva hányunk hazafelé, és iszonyú fejfájással dőlünk le a kanapékra, amelyeket összetoltunk a nagyterem közepén. Reggel egy téglával a fejemben ébredek, és azonnal aszkorbinsavért nyúlok. A teremben kezd káosz uralkodni, de még nem vészes. Egyikünk sem bír enni semmit, de hogy ne essenek teljesen szét az izmaim, benyomok két adag aminosavkomplexet, és a többieket is erre buzdítom. Közben karácsonyi dalok szólnak a beépített hangfalakból, amelyre rákötöttük a laptopomat. Délben sikerül ennünk némi mutánskonzervet, aztán bedobjuk az első bogyókat. Hihetetlen, hogy sikerült Kék Angyalt szereznem, már évek óta nem hallottam róla. Kasaki a saját Mitsubishi-jával kezd, és a Prédikátor is ragaszkodik Sarló és Kalapács készletéhez. Uzsira meg is vagyunk. A hangfalakból már nem George Michael tolja, hogy nekünk adta a szívét múlt karácsonykor, hanem régi Chemical Brothers albumok szólnak. Most kezdünk el igazán szétlenni. Innentől kemény emlékezetvesztések várhatóak, és nem is stimmel minden. Egy Adam Freeland szett alatt elmegyek zuhanyozni, hogy kicsit magamhoz térjek, de csak még jobban bepörgök, miután kiderül, hogy Muto vegytiszta MDMA-t kevert a narancslébe. Nyikorognak a fogaim és nem elég hangos a zene. Kasaki az előtérben felejtett billiárdasztalon tombol, a Prédikátor egy óriástükörnél ropja, Muto meg eltűnik valahová maszturbálni.
69
A szabályok szerint kizárólag az adott nap bódítószerét élvezhetjük, ami most kezd nagyon rosszul hangzani. Mindannyian elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor szervezetünkből elfogy a napi THC felhalmozódása. Hogy eltereljük a figyelmünket, kurvákat rendelünk, és amikor megérkezik a négy, szinte tökéletesen egyforma szőke angyal télapóruhában, azonnal módszeresen tömni kezdjük őket tablettákkal. Először kényeskednek persze, de néhány órával később már lelkesen nyelik a spermánkat egy újabb adagért. Hajnalban a kanapékon szanaszét izzadva végezzük, úgy alszom el, hogy a Prédikátor szőrös segge fél méterre sincs tőlem. Délután kettőkor ébredünk táskás szemekkel, és tudjuk, hogy késésben vagyunk – habár az idő teljesen elcsúszni látszik. Egy DMA nap után az ember nemhogy nem bír enni, de létezni sem nagyon. Ilyen állapotból csak egy módon folytathatjuk, mert, ahogy mondani szokás: harapást szőrivel – és máris felszívjuk az első speed csíkunkat az asztalról, amely addigra már felismerhetetlen szemétszörnyé változik. A lányok megdöbbenten észlelik, hogy mibe keveredtek, és azt mondják maradnak ingyen, ha van egy kis dizájner drogunk is. Elküldjük őket a picsába. Hülye, igénytelen népség. Kora estére úgy pörgünk, hogy a felrakott gyári techno sem enyhíti a panaszainkat, ezért megnézzük a neten, hogy mi van a belvárosban. – Kurva nagy techno party van a Melkwegben bassza meg! – üvölt fel a monitor előtt Kasaki, és tovább nyomja a robottáncát balról jobbra csujjogatva. – Kik játszanak? – néz az arcába Muto vicsorítva, mert nem bírja egy helyben nézni a képernyőt. – Kibaszott Boris Brejcha! Wááhhá. – Múltkor láttam a parkban játszani, nagyon komoly! – mondom nekik, és már alig várom, hogy induljunk – Ez most valami jelsorozat része, amire figyelnem kellene?
70
– Fogalmam sincsen miről beszélsz, de szuper! – feleli Kasaki és felszív még két utcát a likaiba. A Melkweg iszonyat messze van ebben az idősíkban, de az utcákon legalább történik valami. Mínusz hét fok van, de a meleg negyed sármos kifutófiúi még mindig YMCA szerelésben nyomják a reklámot a környékbeli szórakozóhelyeknek. Közben: Szarnom kell / fáj a hátam / kivagyok / remegek / pörgök. Bődületes tömeg a Melkwegben. Sápadt arcú cicababák, hétpróbás tiniklónok próbálnak bejutni a lázadás kellős közepére. Valahogy nekünk is sikerül, de csúnyán elveszítjük egymást. De nem is érdekel. Elkap a zene magával ragadó lüktetése, és ásványvizes palackkal vészelem át a következő, órákat. Boris Brejcha megalkuvás nélküli high-tech minimálja a tökéletes aláfestés egy speedes bulihoz. Ropom tovább megállíthatatlanul, nézem az előttem nyomuló csajok seggét, és csak éjfél után kezdem el keresni a többieket. Egy boxban lelek rájuk, valami idegenekkel csereberélnek. Nem értem, miről van szó, a basszus szétdarabolja a dobhártyámat, de örülök, hogy végre megvannak. A figurák, akikkel megismerkedtek, valami beteg művészcsoport tagjai, akik szintén most tartják az évzárójukat, és végre kiderül, hogy miről hablatyolnak: azt mondják van egy fél palack dinitrogén-oxiduk a parkolóban. Ez nem is lehetne jobb hír, habár egy pillanatra elgondolkodunk különös túránk szabályain, de ezt a ziccert egyikünk sem akarja kihagyni, úgyhogy rá is állnánk az üzletre, de kokaint keresnek, az meg nekünk csak a holnapi nap. aztán ráébredünk, hogy ma már holnap van, így hát meginvitáljuk őket a vezérlőtermünkbe. Addigra már úgy is jócskán lecsutakosodunk, félő, hazafelé meg is fogunk fázni. De nem érünk rá ilyesmivel foglalkozni. Rendelünk egy taxit, mert villamossal már nem merünk
71
közlekedni, és egyébként is feltűnő lenne egy irdatlan palackkal a kezünkben utazni. Az egyik kortárs fazon kocsival van, persze totál készen, de azt mondja, mindig tud vezetni, így hát fájó szívvel hagyjuk ott a puhán és nyers ütemeket, és megindulunk. Cserébe hazaérve klasszikus drum&bass partit csapunk a nagyteremben, ahová már az összes fellelhető bútort bevonszoltuk. A srácok behozzák a dinitrogén-oxidos palackot meg egy csomag hópehelymintás lufit, és ettől a pillanattól kezdve csak jó ideig a gázkieresztő hang folyamatos ütemre illesztését hallani. Úgy tűnik, a dinitrogén-oxid mindannyiunk kedvence, mert csakhamar vinnyogások és eszméletvesztések kereszttüzébe kerülünk – többen elesnek a mámortól. – De jó lenne ezt folyamatosan érezni – nyög fel Kasaki, és tudatát újfent a padlóra hajítja. a többiekkel követjük a példáját. Hat vendégünk mindegyike elvetemült kortárs alkotó: leginkább szürreális cuccokat vetnek papírra, amely végre megfelel az ízlésemnek. Adunk nekik kokaint bőven, hiszen már reggel van, és erre rögvest csiripelni is kezdik kattant verseiket meg novelláikat. Az egyikük nő, de nyilvánvalóan leszbikus, úgyhogy Kasaki és Muto fogadást kötnek, hogy a tények ellenére megpróbálják megdönteni. A nap közben felkel, és gyilkos sugarakat lövell a sötétítőfüggönyök mentén, amely alatt ott tobzódunk mindanynyian. Úgy döntünk, nem alszunk és közösen leesszük a karácsonyfán található fehér porokkal teli zacskók tartalmát. Délre már fáj az orrom és remegnek a szemeim, a végtagjaimról nem is beszélve. Már megint kanosak vagyunk a szertől, de a leszbikus csajjal nem sikerül dűlőre jutnunk, úgyhogy farokverő versenyt rendezünk. A meleg lány nagyon élvezi a látványt, mi meg már annyira zombik vagyunk, hogy szinte csak biológiai kényszerből működik a testünk. Felrémlik, hogy jó ideje nem ettünk semmit, ezért kiküldünk valakit kívánságpizzáért,
72
amelyre mindenki dobhat egy feltétet. A feladatra a Prédikátor és az egyik izgága művészlélek vállalkozik, de órákon át elvannak, nekünk meg már az aszkorbinsav meg a szódabikarbóna sem segít. Mire megjönnek már romokban heverünk a padlón, egymás kifolyt agyrezgéseit mantrázzuk magunkban, és megfogadjuk, hogy jövőre már nem jövünk. Ezt persze minden évben megfogadjuk. Hogy ez volt az utolsó. Hogy túl öregek vagyunk már ehhez. De később majd hiányozni kezd a dolog, és büszkén tekintünk vissza, hogy még egyszer végigcsináltuk. Önkínzásunk csúcspontján járunk, bezabáljuk a pizzákat, melyek ízesítésére nem emlékezünk, pedig mi választottuk, de már nem számít, megiszunk pár karton ásványvizet, és tovább szívjuk a port. A farkam megint áll, úgyhogy megkérem a leszbikust, hogy legalább kézzel – de továbbra is hajthatatlan. Marad a kezem. Odavannak ők is rendesen, de úgy döntenek, beneveznek még az utolsó futamra, amely éjfél után el is kezdődik. Ez a szerencsénk, mert végre el tudunk aludni. Ez már a hatodik nap. A THC ideje. A próba a vége felé jár, és a hajnali bongtámadás meg az alvás mintha kicsit helyreállított volna minket. De ez csak a látszat. Hideg virslit reggelizünk és nézzük egymás lestrapált fejét, érezzük a szobában terjengő többnapos züllöttséget. A Prédikátor reggeli után rögtön tekeri az első trombitát, én meg tekerek egyet mindenki másnak, és mind a tízet továbbadogatva körbejáratjuk őket. Az a szabály, hogy csak akkor fújhatod ki a levegőt, ha te cigid visszatér hozzád. Két kör után elhomályosodik minden, és nagyjából csak ahhoz van kedvem, hogy a monitoron bámuljam a Reszkessetek Betörőket, amelyet ilyenkor mindig szezonálisan leadnak, de már kurvára nem vicces.
73
Két nap múlva Karácsony, ez már a célegyenes. Elfogyott az összes ásványvíz, már csak a méregtelenítő teáinkban bízhatunk. Habár a költők nem zavartatják magukat, és felisszák az összes piát, amit találnak és elszívják az összes füvünket is estig. Közben olyan filmeket tárgyalnak ki, amelyek nagy részéről még csak nem is hallottunk, és persze belemerülnek a nemzetközi kortárs irodalomba is, amihez legalább hozzá tudok szólni. Mikor megtudják, hogy egy szerkesztőségben dolgozom, azonnal dedikálnak nekem egyet legújabb megjelenésükből, amelyet közösen írtak, és arról szól, hogy a D-napon a szövetségesek helyett dinoszauruszok lepik el Normandiát. Ekkora faszságot már rég hallottam, így hát megígérem nekik, hogy szólok az érdekükben odabent, de ne számítsanak semmi jóra. Ez a társadalom még mindig prűd és zárkózott, de legalább is felszínes. Szerintük még van remény. Nem tudom, eddig miért nem hallottam ezekről az arcokról, de megjegyzem magamnak őket az biztos. Közben akkora a füst a szobában, hogy nem látjuk egymást, olykor még neki is megyek valakinek a ködben. Hajnalra az összes vésztartalékunk elfogy, már csak kiszáradt gombafejeket találunk a karácsonyfán, amit becsületesen a kortársaknak ajándékozunk, nehogy a kísértésbe essünk az utolsó, immár tisztulásunkra szentelt napunkon. Reggel útjukra bocsájtjuk vendégeinket, akik megköszönik az élményt, és ígérik, beleírnak minket valamelyik következő novellájukba. A kiürült palackot vállukra vetve hagyják el a játéktért, mi meg magunkra maradunk végtelennek tűnő letargiánkkal. Testünk összes dopaminja felszabadult és elforgácsolódott vérünkben. Fekszünk mozdulatlanul a padlón, s ha valamelyikünk mégis kimegy vizelni, annak csak darabolt mozgását észleljük. Dideregve alszunk órákon át, kora este lesz, mire magunkhoz térünk. Tapasztalatból tudjuk, hogy a rendrakással
74
ilyenkor esélytelen foglalkozni, mégis meglepődünk, amikor délelőtt megjelenik a takarítószolgálat, akiket egy hete már előre megrendeltem. Két fazon és egy egész jó kis cica türkizkék overállban ront ránk, és azonnal megkezdik a kártalanítást. Fél óra után közlik, hogy felárat kérnek, mert ilyennel még nem találkoztak. A kiscsaj a talpára ragadt sűrű ondócellákat és a megsárgult vaginaváladékot mutatja a cipője oldalán. Csinos kis arca van, és kiváló lábai, egy pillanatra még járni kezd az agyam, hogy nem-e rejtettem el valahol dugiban kokaint, hogy lekenyerezhessem vele. Sajnos nem működik túl jól a fejem közepén helyet foglaló húscsomó, így a ráadás elmarad. Dupla összeget hagyok a kisasztalon, aztán távozunk. Jeges északi szél marja az arcunkat odakint, a pályaudvarig elvánszorogva úgy érzem, mintha az Antarktiszon lennék. Az utcákon rohangáló emberek, nyüzsgő tömeg, az utolsó utáni pillanatban bevásárlók rohama. Tényleg még fát is kell vennem. Holnap Szent Este.
75
Komor Zoltán:
Karácsonyballonok
Amikor már mindenki letett a fehér karácsonyról, huszonharmadikán este váratlanul megérkezik az első hó. Kövér pelyhek keringőznek hajnalig, majd reggel a mindig zord karácsonyfaárus ébreszti a városlakókat – hangja, akár a hegyekről visszaverődő fejszecsapások kongása, kopott csizmája alatt ropog a hó, ahogy lépked végig a kihalt utcákon, maga után ráncigálva a hatalmas hálót, amiben frissen kivágott fenyőfák vergődnek. Szúrós karjaik egymásba kapaszkodnak, törzsük kígyóként tekereg, s hullajtják egyre tüskéiket, amik apró felkiáltó jelekként sorakoznak fel a hó papírján. Hamar előkerülnek a sálak és a sapkák – a felnőttek már a főtéren gyülekeznek, dörzsölve kesztyűs kezeiket mustrálják a fákat. A karácsonyfaárus elégedetten legelteti a szemét a kisebb tömegen, majd a magasba emeli kérges ujjait, jelezvén, hogy kezdődhet a licit. Az első kikiáltásra kerülő fa egy tömzsi, alig egy méteres példány – ahogy az árus kicsomózza a hálót és a magasba tartja, az mindent megtesz, hogy kicsússzon a szigorú kezek közül – ficánkol és próbálja tüskéit a férfiba mélyeszteni. Amikor sikerül, lehuppan, és szőrös, zöld hernyóként csúszik tova a földön. Ám a karácsonyfaárus rutinosan térdepel rá, majd ráüt egyet a fejszével, mire a fenyő megmerevedik, és kábultan hagyja, hogy zsineget kössön köré. Izgatott fütyülés és tompán kongó taps a karácsonyfaárus jutalma – a városiak nem győzik csodálni a fickó ügyességét. Majd máris licitálni kezdenek: egymás után kiabálnak be újabbnál újabb összeget. Persze senki sem veri túl magasra az árat, hiszen látják, az árus idén is elég fenyőt vágott ki, hogy mindenkinek jusson – a kérdés így csupán az, ki kaparintja meg a legszebb példányokat.
76
Ahogy sorra fogynak a hálóból a fák, úgy ürül lassan a tér is: egymás után sétálnak haza a férfiak és a nők gúzsba kötött, az utolsókat rángó fenyőkkel. Végül csak a havat kaparó varjak maradnak – unottan csipkedik a széthullajtott tüskéket kemény csőrükkel, a karácsonyfaárus egy darabig merengve nézi őket, majd a ropogós bankókat zsebre vágva, maga után vonszolva kiürült hálóját elindul a város mögött nyújtózkodó havas hegyek irányába, a gyászmadarak pedig az égnek rugaszkodnak. – kicsomózni a reggelt – ahol a fejbe húzott glória sem melegít – a bankókba csomagolt szaloncukrok hamar kiszáradnak – a város megmerevedik s gúzsba kötik a széthullajtott percek – szögekként állnak a felkiáltójelek ma a hófellegekbe. Szobákban gyülekező családok – egy magányos fiú párt formáz magának gyertyából, és meggyújtja a fejéből kiálló kanócot. A viaszlány életre kel, hajnalra gyorsan száradó viaszpocsolyává olvad majd. Szánkók gyülekeznek az utcán s ugatják a misére érkezőket – fenyőtüske-koszorút hoznak épp, amit a szobor Krisztus fejére tesznek majd – s kihullt zöld tüskékkel bélelik majd ki a jászolt. A városka szélén, a befagyott tó partján egy másik gyülekezet ácsorog. Gyermekek egymás kesztyűs kezét markolva, elveszve füstként gomolygó leheletük mögött az eget fürkészik és karácsonyi dalokat énekelnek. Hamarosan színes hőlégballonok tűnnek elő, egymás után ereszkednek alá a felhők közül, megannyi kövérre hízott, tarka gömb, aztán leszállnak a tó recsegő jegére. A gyerekek kacagva rohamozzák meg a járműveket – csizmáik a levegőbe rúgják a jégen megült hódarát, csúszkálva érkeznek a ballonokhoz, ahol rögtön bemásznak a kosarakba. A hőlégballonok türelmesen várják, hogy a gyermekek elfoglalják helyüket, majd bekapcsol az égőjük, s a magasba repülnek kis utasaikkal. A hideg téli szél lágyan ringatja a hatalmas gömböket, amik már a város nyújtózkodó házai fölött úsznak, percről percre zsugorodva.
77
– Ideje kinyitni az ablakot! – mondják egymásnak a felnőttek a nappaliban, tojáslikőrös poharaik fölött, a frissen felállított, csavaros talpazatba szorított fák körül. Ahogy kitárulnak az üvegszárnyak, hideg szellő szökken a szobába. Aprócska hőlégballonok repülnek be a hátán, fedélzetükön a vidáman kacagó gyermekekkel. A maroknyi ballonok egy ideig fel-alá szálldosnak a szobában, a kislurkók vidáman integetnek, ahogy elsuhannak szüleik karikás, fáradt szemeik előtt, a felnőttek pedig kacagva fújkálják őket, egyenest a fa irányába terelve a ballonokat. Ott a járművek recsegő kötélzete egyből az ágak köré csavarodik, a zöld tüskék ki is szúrnak néhány léggömböt. Ilyenkor aprócska pukkanást hallani – mintha csak pezsgőt bontottak volna a szomszéd szobában – s a fa lassan megtelik az ágon fenn akadt hőlégballonokkal. A kosárkákból a csapdába esett gyermekek sírnak és szüleiknek kiabálnak, ám hangjuk túl halk ahhoz, hogy az óriások füléig eljusson – a felnőttek koccintanak poharaikkal, és nézik a leengedett, színes ballonokkal megtelt fát, majd boldog karácsonyt kívánnak egymásnak és elcsattannak az első csókok. jelekként fogynak – poharaikban feloldódnak a színek és régi fekete-fehér fotóvá változnak a szobák – az elcsattant csókokat guberálják most a varjak – licitált mosolyok – a kihullt zöld tüskék kukacként másznak be az almákba A városkát végül bekebelezi az éj, a felszakadó hófellegek mögül felderengenek a csillagok. Távol, a hegyek között ezeket nézi most a karácsonyfaárus, miközben ásóval egy fatönkökkel teli kopár réten töri, egyre csak töri a havas földet. Előveszi a bankókat a zsebéből és sorban ülteti el őket. Jövőre ezekből hajtanak majd ki az újabb karácsonyfák – pontosan annyi, amennyi kell a városiaknak egy újabb karácsonyhoz. Neki persze sohasem jut egyetlen egy sem, de ez őt csöppet sem zavarja. Hiszen valójában ezek itt mind az ő fái az év többi részében – a városiak pedig csak néhány napig birtokolják őket.
78
A munka végeztével fáradtnak huppan a földre, és rágyújt egy cigarettára. A felszálló füst mögül nézi a hold ezüstös gömbjét. Mintha egy kosár himbálózna alatta. A gondolában egy reszkető fiú áll, és segítségkérően integet a karácsonyfaárus felé. A férfi erre rögtön felpattan és körülnéz. Megpillantja feltekert zsinegkötegét, amitől támad egy ötlete. Kifordít egy fatönköt a földből – gyökerei még gilisztaként mocorognak – és köré tekeri a zsinórt. Ha fel tudná hajítani így a kötél végét, a fiúcska beemelhetné a kosárba, aztán talán leereszkedhetne a kötélen. Összeszedi hát minden erejét, megpörgeti a feje körül a tönköt, majd a magasba hajítja. A fiú kinyújtja érte kesztyűs kezeit, ám a kötélvég méterekre alatta megáll a levegőben, és már zuhan is vissza a föld felé – ott repeszként csapódik a hóba. Az árus kiemeli, és kezdi újra a műveletet. Megfeszíti izmait és beleadja minden erejét – márpedig közismert, hogy a karácsonyfaárusnak emberfeletti ereje van, hiszen aki végig bírja húzni a város utcáin az összes fát egy hálóban, az több férfi izmait hordja a karjában. Újra a magasba hajítja hát. Ám úgy tűnik a repülő súly vészesen lassul és újra meg fog állni néhány méterrel a kosár alatt. Mégis tovább emelkedik. Az árus persze nem láthatja, hogy a karácsonyfatönk még élő gyökérzete – mintha csak apró póklábakon mászna egyre feljebb és feljebb az éj sötét drapériáján – rángatózik és csapkod, hajtja magát előre, akárcsak ha úszna, míg el nem éri a fiú kesztyűs ujjait. A gyerek megmarkolja, beemeli, a földre teszi a tönköt, és leereszkedik a kötélen. Az árus lihegve nézi, ahogy az égből alászáll a gyermek. Mosolyától meggyullad egy szájba vett cigaretta.
79
Gulisio Tímea:
Szenteste (Pécs Krónikáiból)
A kislány már tavaly és tavaly előtt is ugyanazt kérte karácsonyra, de csak most kapta meg, mikor a szomszéd is vett egy hasonlót hetvenezerért: egy jókora csoki Betlehemet. Az istálló akkora volt, mint egy nagyobb méretű kutyaház, a tehén foltos angol bulldognak,a szamár szürke snauzernek, a három birka fehér uszkárnak felelt meg.A jászol aranypapírba csomagolt csokirudakkal volt teli széna gyanánt. József és Mária sem sikerültek túl élethűre, bumfordiak voltak mint a Cartoon Network mesefigurái. A kislány csalódott, és mérgében apja fejéhez vágta a kis Jézust: – Nem igaziak és nem is hasonlítanak igazira! Nem kell, vidd innen! – bömbölte. – Legalább nem kóstolod meg, nem csúfítod el holnapig, hadd lássák a vendégek, hogy mi se vagyunk hátrébb Pogányéknál! Most, hogy a tilos dolgok listájára került a csokifigurák megkóstolása, kezdett érdekessé válni a számára. Alvást tettetve várt, amíg szülei horkolását nem hallotta. Lábujjhegyen lopakodott a konyhába,ahol megtalálta a tortavágó kést,majd abba a szobába lopódzott, ahol kisöccse aludt, és ahol a csokoládécsoda elhelyezésre került. Bebújt a miniistálló szűk ajtaján,magára csukta. Legnagyobb meglepetésére most nem kellett összegörnyednie hogy elférjen. Az állatok is teljes nagyságúak voltak, éltek és mozogtak. A szent házaspár barátságosan mosolyogva intette beljebb a kislányt. Ám ahogy közelebb ért, és végigsimított a tehén oldalán, azonnal mozdulatlanná dermedt minden lakó. A gyerek először elszomorodott, majd eszébe jutott, miért is jött tulajdonképpen: megdézsmálni a Betlehemet, hogy reggel a szülei és nagyanyja úgy sikítsanak, mint mikor játékkoponyát és gumibogarakat tett az
80
ágyukba. A szamárnál kezdte, ennek volt legcukibb pofija. A füle gumis volt és szőrös, egyáltalán nem csokiízű, de azért folytatta. Az állat meg is rázkódott, majd mikor éktelen iákolásba kezdett volna, a kislány gyorsan jó erősen bekötözte a száját hajszalagjával, és harapott egy nagy falatot az orrából. Olyan aromája van, mint mikor kiesett a tejfogam – gondolta. Mikor megunta, a tehénhez fordult, hasa alá guggolt és szívni kezdte dagadó tőgyeit. – Mmm, fehér csoki, még meg se keményedett, olyan friss, mint az osztálykiránduláson a Szerencsi gyárbeli fémtőgyekből ömlő forró csokoládé. Ám ettől is hamar megcsömörlött. – Milyen élethűre csinálták ennek a robotnak a bundáját, nem igaz, hogy nem egy valódi tehén bőrével vonták be, anynyira olyan a tapintása! Ezt könnyen ellenőrizhetem! – nevetett, majd a zsebéből kikandikáló késsel kikezdte a barna-fehér mintás bőrt. Az állat rövid zsinegre volt kötve, így mozdulatlanul tűrte a vágásokat, csak a farkával csapkodott idegesen, mintha a kínzó legyeket és böglyöket hajtaná. – Még a vérét is szimulálják! – csodálkozott. – Persze, apa mindig mondja hogy a mai világban csalni kell. Egyben lefejtett körülbelül fél méter felületű bőrt, amit köpenyként hátára borított – egyre hidegebb lett az istállóban. A birkák összebújtak, orrukból pára szállt. Most látta, az egyik még kicsi. Fázott, ezért ölébe vette a kisbárányt, hogy melegítse. Órák teltek el,megéhezett. Szülei másnapra báránysültet ígértek. Rosszalkodását talán jóvá tehetné, ha előkészítené a húst a sütéshez, tudja hogy kell, már totyogós kora óta nem lehet elzavarni a konyháról ha nyers belsőségekkel
81
bánnak. Felvágta az alvó bárány hasát, amiből a megszokott szervek helyett egy még kisebb bárány bukkant elő.Nem élt,úgy tűnik a nagy hévben az anyja hasával együtt a kicsit is kettévágta. Csecsemősírást hallott. A jászolhoz ment, üresen találta. Csak most tűnt fel neki, hogy a Szent Család nincs már sehol. Az új jövevényt a szalmára fektette, különvált első és hátsó felét gondosan összeillesztette, be is takarta saját marhabőrével. Kilépett a Betlehemből, amely ugyanolyan kicsinek tűnt, mint előtte, majd szobájába ment és amint betakarózott, rögtön elaludt. Azóta nem múlik el úgy karácsony a városban, hogy szóba ne kerülnének a gazdag Mészárosék, akik vidéken töltötték a szentestét, és karácsony reggelén kétéves kisfiukat az istállóban találták, darabokban, az állatokat pedig elevenen megcsonkítva.
82
Tépő Donát:
Eljövetel
Ismertem a szüleit is, persze. Tudja, mi ugyanarra az egyetemre jártunk az apjával. Mármint a biológiai apjára értem. Talán emlékszik még, hogy voltak ilyen oktatási intézmények. Maga hány éves is? Fiatalnak tűnik, még kicsi lehetett. Szóval Mary az évfolyamtársam volt, mármint akkor ugye még Ramon néven ismerték az emberek, és hát ő már gólyaként is komoly hírnévre tett szert, főleg, mert azt rebesgették, hogy a családjából többen is az ellenállásnak dolgoznak. Olyan volt a járása, mint a legmasszívabb figuráknak a ’90-es évek hip-hop klipjeiből.Egyszerűen nem tudtad nem észrevenni.Már messziről láttad, hogy közeledik. Szikrázó jelenség volt, szóval persze, hogy ismertem. Mint mindenki akkoriban, az ő sleppje is a Dark Buddhába járt szórakozni, de most meg ne próbálja felkeresni a helyet, mert már rég ledózerolták, vagy ilyesmi….tudja, a szemétlerakó blokkoknak.Marha jó kis hely volt. Sokat tudnék mesélni, de gondolom, ez most nem illene bele az anyagba, úgyhogy….szóval azt hiszem, ez pont abban az évben történt, amikor a deformaták megszavazták,hogy a télapó ruhája nem elég nemzeti. Gondolhatja: ilyen egy botrányt. Tudom, ma már mindez elképzelhetetlen, de nem volt mindig így. Végül is azóta hordanak zöld nadrágot az ünnepek alatt odakint fosztogató őrültek. Pedig eleinte még ugyanúgy ajándékokat hordtak a gyerekeknek, meg ilyesmi, nem kellett bezárkózni miattuk egész decemberben, és még a lézerakna biznisz sem működött. Képzelje, azokat a télapókat még jótékonysági rendezvényeken is alkalmazták meg gyerekműsorokban. Érti? GYEREKMŰSORBAN! Jézusom. Jó, mi? Hihetetlen. De tényleg így volt. Bocsánat, hogy mindig eltérek a tárgytól, csak tudja tegnap este fogyasztottam némi mesz-et, és még eléggé pörög az agyam. Majd vágják ki,
83
ami nem kell, ha gondolja. Na, szóval szent este volt aznap, igen, és ott ültünk az egyik boxban pár fazonnal, és gondolom éppkvízezhettünk, ha épp nem hasiskúpokban fogadtunk különféle dolgokra, tudja, olyasmikre, hogy mondjuk, ki képes felsorolni a világ összes tagállamát, meg a székhelyeiket. Képzelje, én mindig is tudtam mind a tizenhatot. Erre büszke is vagyok. Még apám verte belém. Na, hát ott ülünk a boxban, és egyszer csak belép Ramon a szintetikus csapóajtón, és egyből megindul felénk. Rögtön láttuk, hogy valami baja van, mert elnyúzott volt a tekintete, úgy tűnt, nagyon rossz passzban van. Odajött az asztalunkhoz, és Mortecai-t kereste, aki általában tényleg velünk lógott, de akkor mi sem tudtuk, épp merre van. Mortecai volt a környék egyetlen valamirevaló gyógyfüvese, még a nagyapjától örökölt korabeli kenőcsöket és oldatokat klónozta tovább. Földben termett alapanyagok, a hermetizálás előtti időkből. Képzelje csak el. Sokakon segített, akiknek nem volt kreditjük a társadalombiztosításra. Azoknak, akik gondolkodtak is egy picit, ez sokkal biztonságosabbnak tűnt, mint a fekete piacon drágán mért pirulák. De Mortecai akkor nem volt ott,Ramon meg teljesen bepánikolt, és azt mondta, hogy elkapott valami szart odakint, és nem tudja, hogy mi az. Bocs, majd sípolják ki. - Mint később kiderült, valamelyik szokásos év végi génvírus hullámba futott bele, teljesen szokványos leképzés. A Nemzeti Oltóanyagnak működnie kellett volna, de Joe-nak máig érthetetlen módon nem sikerült. Később hiába találta meg Mortecai-t, addigra már az ő sem tehetett semmit. A mutáció beindult. Így lett belőle végül nő, De persze jó néhány hónap eltelt addig. Nagyjából a szemeszter végére alakult át teljesen. Ijesztő volt. Először mellei nőttek, és változni kezdett az arca, aztán meg viszszahúzódott a farka...elnézést…szóval a pénisze…őő…és hátteljesen depresszióssá vált, főleg, amikor már nem tudta semmire sem használni. Nagyon kivolt ettől az egésztől, nem akart nővé válni, és mi csak úgy tudtunk segíteni a szenvedésén, hogy elpoénkodtuk, hogy majd jól meg…hát, hogy
84
majd megoldjuk. Az utolsó hónapokban teljesen eltűnt. Állítólag tucatszám tolta a hasiskúpot, hogy el bírja viselni, csak erről biztos nem nagyon beszéltek mások, nem tudom, lehet ezt most? Vágják ki és kész. Semmi kedvem befeketíteni a Megváltó apjának múltját. Mert hát végül is valljuk be, egész jó nő lett belőle. Az a vírus, azért tudott valami. Pokoli dolgok mászkálhatnak odakint, nemde? Heh…Ramon, vagyis akkor már Mary, aztán minden szent este megünnepelte új életének kezdetét. Az utcákon tombolt a kézműves karácsony, a zöldnadrágos télapók még nem vandálkodtak, de az ő heppje az volt, hogy beült Parkműsort nézni a Rajzfilmtárba, és visszaemlékezett a gyermekkorára, amikor még ezt nézte az apjával az első hidro-tévén. Na, ez a sztori tényleg sorsszerűen kapcsolódik a karácsonyhoz, mert Mary végül itt ismerte meg Rakel-t, aki szintén nagy Parkműsor fan volt, és aztán egy karácsonykor ugyanazt a részt akarták kikérni vetítésre. Márpedig a Nemzeti kultúrkvóta-szabályozás értelmében ez ugye tilos, így, mint nyilván már kitalálta, együtt nézték meg a filmet. Valahogy így kezdődött, A történetfolytatása már elég jól ismert a földalatti médiából. Rakel leszbikus volt, ezértcsakhamar beleszeretett Mary-be, aki addigra megtanult nőként élni, és gondolkodni. A hormonális változások idegrendszeri szinten hagynak nyomot, lépjünk papucsba, tapossuk ki magunkból az ólmot…na …maga melyik klánból való? …heh … hát így operáltatta át magát Rakel férfivá, s lett belőle Joe. Az ellenállás hőse. És persze hogy karácsonyra tették a műtétet.Van, akinek magának kell megoldania mindent, és Joe mindent megtett volna Mary-ért.Nagy páros voltak. Az évfordulókat meg ugyanúgy tartották, csak most már kettesben. Joe sokáig belül még nő volt kissé, de harcos nő, tudja? Fogalma sem lehetett még arról, hogy ki lesz belőle később.Ki gondolná, hogy a hatalom bukása a saját szeme-
85
tén múlik? A műtétet nyilván csak illegálisan lehetett megoldani. És amit nem tudtál elintézni odafönt, azt már akkor is megkaptad idelent. Így kerültek le a föld alá, és még sokáig itt is maradtak. Mit is mondhatnék. A többi már tényleg legenda. Egy tularémia-felhőkbe áztatott márciusi este után kilenc hónappal megérkezett Ő, és ezzel elrendeltetett. Természetesen szent este. Milyen sok idő eltelt, mennyit vártunk már. Sokan elmentek. Deakik itt vagyunk….ez az Ő testamentuma…nemsokára, testvéreim, nemsokára! Azt mondom: húzzatok fehér inget, ha eljön az idő, vegyétek előfáklyáitokat, és dobjátok el félelmeiteket.Idén is lesz karácsony, és a South Tarawai underground jezsuiták nevében azt mondhatom, hogy kivártuk a magunk sorát. Öreg vagyok már, de nem félek. Sohasem féltem. A beszámíthatatlanok bátorsága nem számít, csak a gondolkodóké - és mi tudjuk, hogy mit kell tennünk.
86
Zsuponyó Gábor:
Félrehúzott égősorok
A hagyományokból őseink felköhögték már az atlaszt régen. Az új mesékbe minden (s)írva van: karácsonyfa, díszes tréning, tűlevél-marketing és kétnapos megvilágosodás.
Fagyos kéz sem forralt még markában bort szegfűszeggel az utcai árusoknál, ahol egy mandaringerezd az égbolt. A horizonton égitestek mosakszanak, míg valahol északon rénszarvasok ezrei a hideg télre való tekintettel hallucinogén gombákat esznek. S a havas táj fahéjtól porzik...
Már nem télapók dugítják el a kéményeket, hogy némi frissességhez jussunk, zoknik helyett a kandalló felett emberek lógnak a kampókon, mintha oly’ sok munka lenne itt, hogy nem ér rá később, vagy máskor... Dolgozzunk most is az ünnepnapokon, mert ezt tömték belénk cukorkák helyett.
Nyulunk is kihegyezte fülét a hírre, s felborzolta bundáját, mint a fenyőkkel a piacot az árusok, mint a pipát jól megrakták ma is. Nyálmirigy száraz gyantás lélegzetvétellel a kilélegzett párát oldja a korgó has-is.
Hideg kézre kesztyű, hideg tüdőbe forró füst. Ajándék. Amit nedvesen érsz el vagy érzel, parázs. Felérsz egy istennővel, nincs ezzel gond, sőt teljesen természetes, ha az ember istenébe botlik, s jön rá, hogy valójában mézeskalács.
Úgy vélem normális a bentlakás. A hűvös télre pedig nem árt meg az öltözék. Össze is rámoljuk magunk, ha
87
épp nem vagyunk szétesve, miért is lennénk? Nem kell ide beavatkozás, a szenteste az szép este.
Sünök rohangálnak fel-alá a hátukon almákkal. Egymásba esve mit rontanánk el? Ilyenkor mindenki van mindenhol. S mindenkivel egymás gyümölcseiből esznek. Valahol. Valakivel... Csak van, vagy vannak itt többen is. Itt megterítik az asztalt, jó világ ez. Vagyunk újra minden, az asztalra felkopott tűlevelekből halmazokba gyűlt fenyő. Egy törzs a szobában, szaloncukor helyett lóg a fán a kamaszkori képzelgés, hogy jobb lenne, ha szaloncukor helyett előre sodort holland cigaretták csüngenének a fákon. Túlzottan nem zavarna, mi van odakint, és senkit ez az egész, ha idebent minden megvan. Kielégítő a hóesés.
Küldünk egy pár képeslapot, az ablakon a jégvirágtapéta köszöni jól van, majd ha begyújtunk kielégül miért is lenne rosszul? Legfeljebb szétfolyik... A tavalyi télapó is megvan még valahol a ház szájüregében csokoládéból, s szívesen csatlakozik szarvasaihoz meg a jégvirágokhoz, átmelegszik kicsit nálunk, majd ő is szétfolyik... Miért is lenne rosszul? Ha épp varázslatos füst készül szállni felé, s a manói is úton vannak már a játékboltból. A szarvasai pedig továbbra is gombákat esznek, s világokat hallucinálnak, mohákat és zuzmókat mindenfelé.
Mindenfelé ünnep ez, mint amit mások, máskor, máshol már egyszer elképzeltek. A díszek örömmel függenek a fenyőkön mosolyogva, mi meg egymás karjaiban, ha idén is vörös tündéremet kaptam karácsonyra. Beérem vele, s nem is kellett volna más állomás. A naplementébe mindig több kilométeres út vezet, s egymás ajándékának lenni amúgy is álommás, olyan, mint a képzelet, melynek megírt meséiben
88
magunk vagyunk az ékezet. S betűszánon siklunk az ég alatt, s az ég felett.
Füzérek az évek, meg újra gyújtott gyertyák. Két napig mindenki tudja, hogy kell élni, aztán valahogy mindig kikopik a megvilágosodás. Személy szerint engem – és vannak még sokan mások is – ünneptelen tarthat számon a ’ sors ’ mely munkával ajándékozott idén, s immár öt éve karácsonykor is...
89