HOZZÁSZÓLÁS-TERVEZET “A szociális partnerség és a társadalmi párbeszéd relevanciája az Európai Unióban” – Szakérti konferencia a szociális partnerségrl Svájcban és Közép-Kelet-Európában Zürich, 2009. november 19.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Elször is szeretném megköszönni a megtisztel felkérést: azt a lehetséget, hogy röviden kifejthetem Önök eltt a szociális partnerek szerepérl, a szociális párbeszéd európai fejldésérl és jelenkori fontosságáról vallott nézeteimet. Ez a témakör különösen közel áll hozzám, hiszen évtizedeken keresztül vettem részt, illetve veszek részt jelenleg is a kormányzat képviseljeként a tripartit országos tárgyalásokban, és egész szakmai karrierem egyik meghatározó eleme volt a szociális partnerekkel való együttmködés ersítése.
Az, hogy a szociális partnerek nélkülözhetetlen szerepet játszanak a gazdasági döntéshozatalban, az Európai Unió legtöbb régi tagállamában magától értetd tény. Természetes az is, hogy a szociális partnerek maguk szabályozzák a munkaer-piaci folyamatokat, kollektív tárgyalásaikon és megállapodásainkon keresztül. Azon sem csodálkozik senki, hogy a kormányok rendszeresen konzultálnak a szociális partnerekkel, kikérik véleményüket a gazdaságpolitikai koncepciókról,
stratégiai
lépésekrl;
megvitatják
velük
elképzeléseiket,
mérlegelik, figyelembe veszik észrevételeiket. Az EU régi tagállamainak gyakorlata azonban természetesen nem egységes. Éppen ezért szokás, például, német modellrl, skandináv modellrl, angol/brit modellrl beszélni. Ezek a modellek alapveten olyan, a történelmi 1
körülményeken, kulturális sajátosságokon, hagyományokon alapuló speciális vonásokat hordoznak, amelyeket a gazdaságok fejlettségi szintje, a XX. század politikai eseményei vagy például a nemzetek közötti kapcsolatok szorossága, vagy éppen azok hiánya alakítottak. Három alapvet vonásukban azonban hasonlítanak egymásra: i.) sokkal kisebb állami szerepvállalás jellemzi ket, mint a keleteurópai modellt, amelyrl késbb szeretnék szólni; ii.) a szociális partnerek valóban meghatározó szerepli a gazdasági döntéshozatalnak mind a központi, mind pedig az ágazati, regionális szinten; iii.)
a szociális partnerek gazdasági döntéshozatalban való
részvételének a legfontosabb formája a közöttük folyó bipartit kollektív tárgyalások, összefüggésben azzal is, hogy az állam jóval korlátozottabb szerepet játszik ezekben az országokban. A bipartit kollektív tárgyalásokat egészítik ki egyfell a munkahelyeken belüli participációs rendszerek, másfell pedig a különböz összetétel, a kormányzati
szereplk
részvételével
mköd
makroszint,
háromoldalú, vagy többszerepls fórumok. Figyelembe véve a nyugat-európai országok tradícióit a munkaügyi kapcsolatok terén, szinte magától értetd volt, hogy az Európai Közösség kialakulásával, és fejldésével, a szociális partnerek helyet követeltek maguknak európai szinten is. Ezt a törekvést az európai döntéshozók is üdvözölték, hiszen európai léptékben is szükség van arra, hogy a szociális partnerek közremködjenek a döntéshozatalban, véleményükkel és javaslataikkal elsegítsék a hatékony és betartható közösségi szabályok születését, illetve, hogy egyes kérdéseket saját maguk rendezzenek el, bipartit megállapodásaikkal.
2
Az Európai Unió létrejötte óta a szociális partnerek közvetlen, kétoldalú együttmködése, szerepvállalása egyre erteljesebbé vált, mind a közösség egészét, mind egy-egy ágazatot érinten. A tagállamok keretében folyó tárgyalásokhoz, kollektív szerzdéskötésekhez hasonlóan, az európai szociális partnerek egyre gyakrabban és egyre több területen vállalkoztak arra, hogy saját maguk, önállóan, európai lépték szabályokat alkossanak. Gondolhatunk például a szüli szabadság szabályozására, a határozott idej foglalkoztatásról szóló irányelvre,
a
távmunka
szabályozására,
vagy
a
munkahelyi
stressz
megállapodásra. Ily módon az európai szociális partnerek ma már nemcsak közremködi a közös Európa felépítésének, hanem építmesterei is. Ma már az Unióban semmiféle jogi szabályozás, közösségi politikaformálás, konkrét stratégiai döntés, vagy akár egy szociálpolitikai program indítása sem képzelhet el a szociális partnerek érdemi bevonása nélkül. St, nem egyszer maguk a szociális partnerek a kezdeményezi az európai szociális modell továbbfejlesztésének, kiteljesítésének. Ebbe, az évtizedek alatt kialakult, intézményesült szociális párbeszéd rendszerbe kellett
a
2004-ben,
illetve
2007-ben
csatlakozott
új
tagállamoknak
beilleszkedniük. A csatlakozás ezen a területen sem volt egyszer, de összességében, ma már, sikeresnek ítélhet. A nehézséget az okozta, hogy az új tagállamok szociális partnerei egy merben más munkaügyi kapcsolatok rendszerben szocializálódtak, és maga a munkaügyi kapcsolatok modell is, amellyel az új tagállamok a csatlakozás idpontjában rendelkeztek, merben eltér volt a régi tagállamok rendszereitl. Elég talán csak arra utalnom, hogy az új tagállamok – a gazdasági és politikai rendszerváltás részeként – a munkaügyi kapcsolataikban is gyökeres változtatásokat hajtottak végre, éppen a csatlakozást megelz évtizedben. A munkaügyi kapcsolatok terén is szakítaniuk kellett a
3
szocialista gazdaságirányítási rendszer sajátosságaival, és meg kellett kezdeniük a piaci intézmények kiépítését, megteremtését. Talán Önök eltt is ismeretes a volt szocialista gazdasági modell, amelynek legfbb jellemzje az állami tulajdon mellett a központosított gazdaságirányítás, a tervgazdálkodás volt. Ebben a modellben – éppen az állami tulajdon, és az érdekkülönbségek elismerésének hiánya miatt – nem alakulhattak ki a szociális párbeszéd autonóm szerepli. Folyamatosan léteztek ugyan szakszervezetek, szakszervezeti szövetségek, ezek feladata azonban alapveten az állami akarat végrehajtása, annak a munkahelyeken való képviselete, propagálása volt, nem pedig
a
munkavállalók
érdekeinek
védelme,
képviselete.
Munkáltatói
érdekképviseletek a 70-es évekig szinte alig mködtek a volt szocialista országokban, azok megjelenése alapveten a rendszerváltáshoz, az állami tulajdon magántulajdonnal való felváltásához, a piacgazdaság kiépítéséhez köthet. Ennek
következtében
a szakszervezeteknek
azzal
a feladattal
kellett
megküzdeniük, hogy újraértelmezzék a szakszervezetek szerepét, hogy a piacgazdaságban képessé váljanak valódi munkavállalói érdekképviseletre. Az új munkáltatóknak pedig elször létre kellett hozniuk azokat a szervezeteket, amelyek kollektív tárgyalások, szociális párbeszéd folytatására, a munkáltatói érdekek feltárására és megjelenítésére alkalmasak. Mindezeket pedig akkor kellett megtenniük, amikor a munkavállalók elfordultak a szakszervezettl éppen azok korábbi szerepe következtében, az új munkáltatók pedig korlátlanul akartak élni a piacgazdaság adta szabadsággal, és nem érezték szükségesnek képviseleti intézmények létrehozását. A szocialista idszak paternalista gazdaságpolitikája alapozta meg azt a munkaügyi kapcsolatok modellt, amely a 2004-ben, illetve 2007-ben 4
csatlakozott tagállamok többségében még ma is fellehet. Nevezetesen, arra a sajátosságra
gondolok,
hogy
a
munkáltatói
érdekképviseletek
és
a
szakszervezetek autonóm párbeszéde csak lassan foglalja el azt a helyet, amelyet a régi EU tagállamokban betölt. Az új tagállamok többségében ma is az a jellemz, hogy a szociális partnerek az állammal – a kormánnyal – folytatnak élénk párbeszédet, mintegy az államtól várják el, hogy megoldja azokat a problémákat, amelyeket tle függetlenül, autonóm párbeszédben kellene inkább megoldani. Ennek következtében azok a makroszint konzultációs testületek, amelyekben az országos munkáltatói és munkavállalói érdekképviseletek, szakszervezetek és a kormány folytat egymással párbeszédet, ezekben az országokban kiemelt szerepet töltenek be, miközben hozzájuk képest háttérbe szorul a kollektív szerzdések rendszere, a kollektív szerzdéses szabályozás. A csatlakozási tárgyalások folyamata így a 2004-ben csatlakozott 10 ország, illetve a 2007-ben csatlakozott további két ország esetében egy hosszú tanulási folyamatot indított el, amely az EU szakzsargonjának megismerésétl kezdve az intézményekig, a részvétel lehetségeinek feltárásáig, az érdemi bekapcsolódás lehetségeinek a megteremtéséig sok mindent magában foglalt. Ebben a tanulási folyamatban nyugat-európai, az Európai Bizottságnál és az ILO-nál dolgozó szakértk is segítették a csatlakozó országokat, amiért köszönet illeti ket errl a helyrl is. Az EU szociális párbeszéd-rendszerébe való bekapcsolódás alapfeltétele volt, hogy a szociális párbeszéd szerepli megismerjék az EU-ban mköd intézményeket, ezek bels összetételét és tevékenységét, valamint hogy a csatlakozó országokban „kompatibilis” struktúrák alakuljanak ki. Így a szociális partnerszervezetek közvetlen kapcsolatokat tudtak kiépíteni a megfelel nyugati társzervezeteikkel, illetve az európai csúcs-szervezetekkel, betagolódtak a nemzetközi szövetségekbe mind ágazati, mind pedig konföderációs szinten. 5
Nem hallgathatom el, hogy a régi tagállamok szociális partnerei számára is dilemmákat vetett fel a kelet-európai országok és szociális partner szervezeteik csatlakozása az Európai Unióhoz. Ezeknek a dilemmáknak, többek között, az alapja a régi és új tagállamok közötti gazdasági fejlettségbeli különbség volt, amely ugyan a csatlakozás óta csökkent, de távolról sem tnt el egészen. Gyökere volt továbbá a szociális partnerek eltér értékrendje, tárgyalásokban való jártassága, felelsségvállalási készsége és képessége is. Ugyanakkor a 2004-tl és 2007-tl kibvült, közös Európában a világgazdasági folyamatok következtében felmerült egy sor olyan új kérdés, amelyekre a szociális partnereknek közös választ kell adniuk. Olyan kérdésekre gondolok itt, mint például •
Európa helyzete a világgazdasági versenyben
•
a világgazdaság globalizációja és ennek gazdasági, társadalmi
következményei •
A fenntartható fejldés kérdései, a környezetvédelem,
vagy hosszabb távon: •
a föld népességének szaporodása és Európa népességének
elöregedése, •
a növekedésre alapozott világgazdasági modell sorsa,
•
a globális klímaváltozás
•
a fosszilis energiaforrások kimerülése stb.
Ezek a kihívások nem az egyes nemzeteket, hanem egész Európát érintik, és globális jellegük miatt ezekre nemzeti válasz nem adható. Így a globalizáció
6
kihívásai közelebb hozták az EU tagországait és ezen belül a szociális partnereket is egymáshoz. Abban, hogy Európa milyen választ ad a fenti kihívásokra, a szociális partnereknek meghatározó szerepe van. Hiszen, például, az európai szociális partnerek magatartása jelents mértékben befolyásolja, hogy milyen erforrások felhasználásával mekkora gazdasági növekedés valósul meg Európában, milyen hatással lesz ez a folyamat a foglalkoztatásra, a jövedelmek szintjére, a környezet állapotára, végs soron: hogyan alakul a munkavállalók és a munkáltatók sorsa. Európa ugyanakkor a világgazdaság része, amely hatással van a világban zajló folyamatok egészére, miközben maga is ki van téve annak, hogy a világ más régióiban zajló változások befolyásolják a lehetségeit. Ily módon az európai szociális partnerek felelssége megntt, minségileg megváltozott a harmadik évezred elejére és ezt a felelsséget tovább növelte a gazdasági válság megjelenése. Az európai szociális partnerek tudatában vannak ennek a változásnak. E nagyobb felelsség vállalása tükrözdik a szociális partnerek 2009-2010-es munkaprogramjában is. Ennek bevezetjében az európai csúcsszervezetek, a BUSINESSEUROPE, az UEAPME, a CEEP és az ETUC „megersítik elkötelezettségüket arra, hogy közösen foglalkozzanak Európa legfontosabb szociális, gazdasági és környezeti kihívásaival.” Az európai szociális partnerek ebben a munkaprogramban mind az európai integrációból, mind pedig a globalizációs folyamatokból származó kihívásokkal foglalkoznak. Mint írják: „az európai szociális partnerek tisztában vannak a jelenlegi pénzügyi és gazdasági válság által elidézett új körülményekkel, és készen
állnak
arra,
hogy
megfontolják
ennek
a
munkaerre
és
a
munkavállalókra gyakorolt rövid, közép és hosszú távú következményeit. A fenntartható fejldés elmozdítása érdekében az európai szociális partnerek úgy 7
vélik, hogy Európának helyre kell állítania a gazdasági növekedést, fokoznia kell a versenyképességet, a termelékenységet és a munkahelyek minségét, annak érdekében, hogy elérhesse a teljes foglalkoztatottságot, a társadalmi haladást, és javíthassa a környezet védelmét.”1
Úgy gondolom, nem kell külön hangsúlyoznom azt, mekkora jelentsége van az Európai Unió szemszögébl egy ilyen jelleg állásfoglalásnak. Ahhoz, hogy Európa megtarthassa azokat az értékeket, amelyek megkülönböztetik a világ más nagy régióitól, megrizhesse a világgazdaságban elfoglalt helyét, azokat az életkörülményeket, amelyek között Európa lakossága él, minden fontos társadalmi szerepl összehangolt cselekvésére van szükség. Ez a közös cselekvés pedig nem képzelhet el a szociális partnerek nélkül. Éppen ellenkezleg! Európának szüksége van a szociális partnerek érdekfeltáró, érdekérvényesít, ugyanakkor sokszor önkorlátozó, a szolidaritáson és az együttmködésen alapuló tevékenységére.
Köszönöm megtisztel figyelmüket!
1
Az európai szociális partnerek 2009-2010-es munkaprogramja. http://www.etuc.org/r/656,
8
