Honoré de balzac
Betti néni Regény II. kötet
2011
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Ifjú művész és ráadásul lengyel, mi kell még több?
Valeria, aki még az este értesült a diadalról, kikötötte Hulot bárónak, hogy hívja meg ebédre Stidmann-t, Vignon Claude-ot és Steinbockot, mert már kezdett úgy zsarnokoskodni, a báró fölött, ahogy az effajta nők zsarnokoskodni szoktak az öregeken, akik beszaladgálják a várost és könyörgéssel járulnak mindenki elé, akire e kemény uralmú szeretők érdekének vagy hiúságának szüksége van. Másnap Valeria fölfegyverkezett, magára öltve egyikét ama ruháknak, melyeket a párizsi nők kitalálnak, ha minden előnyüket érvényesíteni akarják. Úgy tanulmányozta magát ebben az alkotásban, mint ahogy egy férfi, ha párbajba megy, végigpróbálja a védő és támadó vágásokat. Sehol egy ránc, sehol egy redő. Valeria legpompásabb fehérségében, teljes kívánatosságában és csintalanságában ragyogott. Szépségtapaszai észrevétlenül is rá irányították a pillantásokat. Azt hiszik, hogy a XVIII. század e tapaszai kimúltak és divatjukat vesztették; csalódás. A mai asszonyok ügyesebbek lévén, mint az egykoriak, vakmerő cselfogásokkal koldulják ki, hogy a szemek feléjük forduljanak. Az egyik elsőnek eszeli ki azt a szalagcsokrot, melynek közepén egy gyémánt tündöklik és egy egész estén át őt követi minden pillantás; a másik felújítja a spanyolos kontyot, avagy 5
pedig tőrt döf a hajába, hogy az emberek a harisnyakötőjére gondoljanak; ez fekete bársonyba szorítja a csuklóját, amaz visszahulló bő ujjakkal jelenik meg. E nagyszerű erőfeszítések, a kacérság vagy szerelem ez austerlitzi tényei azután divattá válnak az alsóbb szférákban, ugyanakkor, amikor a boldog feltalálók már új leleményeken törik a fejüket. Erre az estére, melyen diadalt akart aratni, Valeria három kis tapaszt tett az arcára. Haját valami olyan vízzel mosta meg, mely annak színét néhány napra kissé sötétebbé tette. Steinbock-né haja élénk szőke volt és Valeria semmiben sem akart hozzá hasonlítani. Ez az új szín valami pikáns és különös jelleget adott Valeriának, ami annyira foglalkoztatta híveit, hogy Montès szólt is neki: „Mi történt önnel ma este?…” Nyakára egy meglehetősen széles fekete bársonyszalagot kötött, amely kiemelte keblének fehérségét. A harmadik tapasz felért nagyanyáink egykori szívölő-jével. Vállfűzőjének közepére Valeria a világ legszebb rózsabimbóját tűzte a legbájosabb gödröcskébe. Olyan volt, hogy minden harminc éven aluli férfinak le kellett sütnie a szemét. – Belém lehetne harapni! – szólt magában, amint a tükör előtt elismételte mozdulatait, épp úgy, mint valami táncosnő a hajlongásait. Lisbeth maga is elment a csarnokba és az ebédnek ama legfinomabb ebédek közül valónak kellett lennie, amilyeneket Mathurine a püspökének főzött, mikor ez a szomszéd egyházmegye prefektusát látta vendégül. 6
Stidmann, Vignon Claude és gróf Steinbock hat óra tájban majdnem egyszerre érkeztek. Egy közönséges, vagy, ha úgy tetszik, természetes asszony, elébe szaladt volna az ennyire epedve várt férfinak; Valeria azonban, aki öt óra óta szobájában várt, magukban hagyta vendégeit, bizonyos lévén, hogy beszélgetésüknek vagy titkos, gondolataiknak ő a tárgya. Maga ügyelt fel a szalon elrendezésére és kirakatta azokat a bájos csecsebecséket, amelyeket Párizs gyárt és amelyeket más városban nem lehet találni: a gyönggyel díszített zománcos emléktárgyakat, a pompás gyűrűkkel telt kelyheket, a sevrés-i és szászországi porcelánipar remekeit, melyeket Florent és Chanor választékos ízlése díszített fel, azután a szobrocskákat és albumokat, mindazokat a haszontalanságokat, melyek őrült összegekbe kerülnek és amelyeket a szenvedély első önkívülete, vagy végső leszámolása rendel meg a gyárosoknál. Valeria egyébként abban a mámorban élt, amit a siker okoz. Megígérte Crevel-nek, hogy ha Marneffe meghal, nőül megy hozzá, mire a szerelmes Crevel Fortin Valeria nevére íratott tízezer frank évjáradékot, amit három év alatt vasúti üzletekben azzal a százezer tallér tőkével nyert, melyet Hulot bárónénak ajánlott fel. Ilyesformán Valeriának már harminchétezer frank évjáradéka volt. Crevel még egy nagyobb ígéretet is csúsztatott ki a száján, mint amennyi az odaajándékozott haszon volt. A szenvedélynek abban a paroxysmusában, amibe hercegnő-je (mert, hogy illúzióit teljesebbé tegye, ezt a nevet adta de Marneffe-nénak) délutáni két órától 7
négy óráig a Dauphin utcában, hol Valeria felülmúlta önmagát, elragadta, kötelességének tartotta, hogy a megígért hűség erősítése végett kilátást nyújtson egy szép kis palotára, melyet egy könnyelmű vállalkozó a Barbetve utcában építtetett, és amely most eladó volt. Valeria már ott látta magát e kerttel ellátott gyönyörű kis házban, még pedig kocsitartással! – Melyik tisztességes pályán lehet mindezt ily gyorsan és ily könnyűszerrel elérni? – mondta Valeria Lisbeth-nek, befejezve öltözködését. Lisbeth e napon Valeriánái ebédelt, hogy mégis mondhassa Steinbocknak, amit senki se mondhat meg magamagának önmagáról. Marneffe-né, sugárzóan a boldogságtól, kecses szerénységgel lépett be a szalonba, követve Lisbeth-től, aki csupa feketébe és sárgába öltözve, a műterem nyelvén szólva, háttérül szolgált neki. – Jó napot, Claude – szólt Valeria kezét nyújtva a híres egykori kritikusnak. Vignon Claude, mint annyi sok más is, most már a közéleti pályára lépett, politikus volt – új szó, amivel ma a nagyravágyó embereket pályafutásuk első szakaszában szokták megjelölni. A politikus 1840-ben körülbelül az, ami a XVIII. században az abbé volt. Egy szalon se volna teljes a maga politikusa nélkül. – Drágám, bemutatom neked unokaöcsémet, Steinbock grófot – szólt Lisbeth Venceszlavra mutatva, akit Valeria mintha meg se látott volna. – Rögtön megismertem a gróf urat – felelt Valeria kecses fejbólintással üdvözölve a művészt. – 8
A Doyenne utcában gyakran láttam önt, az esküvőjén is szerencsém volt jelen lehetni. Igazán, drágám – fordult Lisbeth felé –, nem könnyű dolog feledni a te egykori fiadat, ha csak egyszer látta is az ember. Stidmann úr nagyon kedves – fordult most a szobrászhoz –, hogy ily későn is elfogadta meghívásomat; de szükség törvényt ront! Tudtam, hogy ön barátja ezeknek az uraknak. Semmi se oly fagyos, oly untató a világon, mint az olyan ebéd, melyen a vendégek nem ismerik egymást, most e két úr kedvéért vonszoltam önt ide; de ugyebár, legközelebb el fog jönni az én kedvemért is?… Mondja, hogy igen!… És néhány percig Stidmann-nal sétálgatott, úgy téve, mintha egyedül csak vele volna elfoglalva. Egymásután jelentették be Crevel-t, Hulot bárót és Beauvisage képviselőt. Ez az ember, valami vidéki Crevel, azok közül való, akik a tömeg szaporítása végett vannak a világon, a kamarában Giraud államtanácsos és Hulot Victorin zászlaja alatt szavazott. E két politikus haladópárti töredéket akart formálni a konzervatívok nagy seregében. Girard egyik-másik estén ellátogatott Marneffe-néhez, aki hízelgett magának azzal, hogy majd Hulot Victorin-t is körébe vonja; de a puritán ügyvéd eddig mindig talált ürügyet, hogy ellenálljon apjának és apósának. Hogy annál az as�szonynál mutatkozzék, aki miatt anyja könnyeket ont, bűnnek tetszett előtte. Hulot Victorin az volt a politika puritánjai között, ami a vallásos asszony az ájtatoskodók között. Beauvisage, aki azelőtt szövöttárú-kereskedő volt Arcisban, el akarta sajátítani 9
a párizsias életmódot. Ez az ember, a kamara egyik végnyúlványa, a bájos, elragadó Marneffe-nénál igyekezett kiművelődni, ahol is, elbájoltatva Crevel-től, Valeria tanácsára ezt választotta mintaképül és mesternek; mindenben tanácsa szerint járt el, megtudakolta tőle szabójának címét, utánozta, ugyanúgy fonta keresztbe a karjait, mint ő, szóval Crevel volt az ő nagy embere. Valeria e személyek és a három művész között és Lisbeth mellett annál is inkább úgy tűnt fel Venceszlav előtt, mint valami felsőbbrendű nő, mert Vignon Claude szerelmes ember módjára zengte neki Marneffe-né dicséretét. – Ez a nő Maintenon asszony Ninon szoknyájában! – mondta az egykori kritikus. – Hogy az ember tessék neki, arra elég egy este, amelyen az illető elmés férfinak mutatkozik; de hogy megszeressen valakit, az oly diadal, mely kielégíthet minden büszkeséget és betölthet egy egész életet. Valeria, aki látszólag hűvösen és érdeklődés nélkül bánt egykori szomszédjával, felizgatta ennek hiúságát, tudtán kívül egyébként, mert nem ismerte a lengyel jellemet. A szláv férfiban van bizonyos gyermekiesség, mint mindazokban a kezdetlegesen vad népekben, melyek inkább csak betörtek a civilizált nemzetek közé, semmint hogy valóban civilizálódtak volna. Ez a faj, mint az áradat, óriási területet foglal el a föld színén. Pusztákban tanyáz, hol a távolságok oly rengetegek, hogy kényére érezheti magát; ott az emberek nem lökdösődnek egymáshoz, mint Európában, már pedig a civilizáció nem jöhet létre az el10
mék és érdekek folytonos súrlódása nélkül. Ukrajna, Oroszország, a Duna-menti síkságok, szóval a szlávság összekötő kapocs Európa és Ázsia, a civilizáció és a barbárság között. Éppen ezért a lengyelségnek, a szláv nép e leggazdagabb töredékének jellemében is megvan a serdületlen nemzetek gyermekessége és állhatatlansága. Bátor, eszes és erős; de, az állhatatlanság folytán, e bátorságban és ez erőben, ebben az eszességben nincs se módszer, se értelem, amennyiben a lengyel épp oly csapongó, mint a szél, mely a mocsaras síkságokon kóborol; hevessége, mint a hóviharé, mely házakat dönt romba és magával ragadja a tetőket és miként ezek a rettenetes légi gomolyok, vízzé olvadva belevész az első mocsárba. Az emberre mindig ragad valami a környezetből, amelyben él. Minthogy szünet nélkül a törökkel kellett harcolniuk, a lengyelek átvették a keleti pompa kedvelését; a szükségest gyakran feláldozzák a ragyogásért, úgy ékesítik magukat, mint az asszonyok, holott pedig az éghajlat az arabsok kemény szervezetével látta el őket. Ezért van, hogy a lengyelség, mely fenséges a fájdalomban, kifárasztotta elnyomóinak karját a maga fojtogattatásában, új megismétlésben mutatva a XX. században azt a képet, amit az első keresztények nyújtottak. Vegyítsenek tíz százalék angol alattomosságot az oly egyenes, olya nyílt lengyel jellembe és ma a fehér sas uralkodnék mindenütt, a hova a kétfejű sas furakodott be. Egy kis machiavellizmus megakadályozta volna Lengyelországot, hogy megmentse Ausztriát, amely felosztotta, hogy kölcsönt 11
